Title: A régi jó táblabirák - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A régi jó táblabirák - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

IX. KÖTET

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



VALAMI ELŐSZÓFÉLE.

Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei!

Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk,
hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne
hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő
hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt
is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint
azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával,
ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy
egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután
felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség
gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is
elfelejtenek nótáinkkal együtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy
nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott
ültek delenként a főváros ismerős táblabirái, ifjabb és vénebb szónokok,
tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arczok, kiknek még
haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában,
kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörüség volt és tanulság, s kik ott
naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt
egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja
volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.

Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még
fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek
asztalnak.

Pár év mulva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett,
későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arczok
eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja
mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre
a régi ismerők közől, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém.
Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.

Olyan forma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint a ki arra gondol,
hogy ideje lesz már megirni azt a testamentomot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mik voltak hát azok a táblabirák? Jelent ez a szó valami egyebet is,
mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a
czímet a neve mögé irta, a nélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek
volna ezek az emberek még valami egyebet is, mint hogy átaludták a
munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket s éltek a
gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabirák?
Ezek a bebalzsamozatlan mumiái egy pyramidtalan kornak, ezek az eleven
petrefactumai és fossiliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy
elsülyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboræok
országa?…

… Oh az valóban sajátságos világ volt.

Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az
emberi ügyekkel; sok volt rá bizva a magánosokra, egy jó szív, egy bölcs
fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.

Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak,
mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek
szivét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem
vigasztalásért?

A régi jó táblabirákhoz.

Ha érczakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép
nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?

A régi jó táblabirák.

Bölcseséggel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a
közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a
magánsérelmeket?

A régi jó táblabirák.

Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent
honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?

A jó öreg táblabirák.

És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy nyolczszáz
évi viszontagsága alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag,
hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált,
a nemzet mégis megélt, felvirult, megerősödött?

Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra
tett ódon táblabirák.

A táblabiró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke,
vízszabályozója, törvényhozója, birája, ügyvéde, orvosa, költője,
tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.

Most mindezekre külön ember születik, a jó régi táblabirák az
emlékezetből is elmultak már.

Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabiró elnevezés. Így nevezi a
közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni s tréfás adomákban örökíti
fogalmukat…

… «Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni».

Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, a kiknek tetszik a táblabirák
fölött elménczkedni.

Azért, ki a «régi jó táblabirák» czime alatt mulatságos
anecdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás
felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni s idejét rossz
helyen capitalizálja.

Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok
vesztegetve; mert hiszen a «régi jó táblabirák» sokkal szegényebbek,
sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő
barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen.



ELSŐ RÉSZ.


I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes catastropha sem
történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni.
Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn
véres arczczal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon,
s kiknek viselt dolgaikról olyan szép regényeket sikerül irni a
költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú dæmonai a halálnak,
kik a ragályos légben repkednek, egy lehellet, egy ölelés tőlük halottá
teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel
belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele,
hurczoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel
hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki
fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől s
kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a
kellemes érzést, a mit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a
camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy erdős hegyoldalban állunk, a honnan két vármegye határát lehet
belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi
hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott szinű; a
völgyvágányok keskeny tisztásain még töretlen az ugar s mint egy sárga
szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan
fákat, mik nem kinálnak se virágot, se gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz
idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt,
érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyuló
fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a
mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy
hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható csekély ér,
de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor
haragjában fölgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet s meghordja
kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig usznak a
vizben s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva
várják a veszély végét, vagy végveszélyöket.

S ez a csapás minden másod, harmad évben elő szokott fordulni; a jámbor
gazda soha sem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is
igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módu falvak egyike, míg a földes uraság
haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani
hamuzsir-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a
partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról
neveztek így, már harmadszor épült ujra, a szorongatott lakosok
elhagyták régi helyöket s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a
meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek
faragott kövét nem birta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőbül volt
a templom, most már csak fábul van, rongyos az is, a szomszéd faluból
jár bele a pap vasárnaponként imádkozni.

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott
az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy
ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedült mészkemencze, mely
körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős
gyökerei keresztül nyulongnak a döczögős ösvényen s megy tova
kiismerhetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban,
szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből
kilátszik egy szent kép, melyre tavaly aratáskor koszorút akasztottak,
száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt
kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúcz van
felállítva; arra van felirva csodarossz irással, hogy ezen a helyen
ölték meg ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilencz garasáért és egy
málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ s mond egy miatyánkot
érte.

Az út zivataros záporesésektől két felől ki van mosva, néhol akkora
kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb?
úri hintók nem igen járnak erre, s azoknak a hosszú csörömpölő
szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok, nincsen munka,
nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó.

Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van
tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közől;
sápadt, kiapadt arczok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik
kaszanyeleikre fektetve visznek magokkal egy-egy öreg embert, ki nem
birta már tovább a járást s az emberi fáradságtól leroskadt; utánuk síró
asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, a ki járni tud,
sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton
elmaradt közőlök.

A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik; szegény
háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujokban
visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt
beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez
már az utolsó. A kis gyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya
vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik,
ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés
csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket
semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a
végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve
hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók
könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik
vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából épen az
út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek,
ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást eltaszigálják érte,
kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi, megszagolja, s undorodva
hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják.
Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás! néhány
romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a fenyők
árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült,
mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember czammog alá a hegyi úton,
hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint megáll a tisztáson, a hol az
alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől, úgy tünik elő, mint az erdők mesés
vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet
egészen fehér hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal
kirakott tarisznya van keresztül vetve, fejéről levette a széles
karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő
sincs rajta.

Balkezét egy kis hat-hét éves leányka fogja, szép kis szőke gyermek,
tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül
nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak
nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és
olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt
kikelt a harasztból, elsietett hirnöke a tavasznak, talán ő abban többet
lát?

Ez az öreg ember legalább van száz esztendős; mennyi mindent kellene
neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad
alatt elfelejtse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái
közől való, talán a legutolsó valamennyi közől.

– Marina! szól az öreg ember, a mint onnan a hegyoldalról a világot
nézi; nézd csak gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld
szinéig milyen veres… Még a felhők is mind, – a föld meg olyan fekete.
Soha sem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan s
nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta
könnyíteni a menésben; a köveket, a mik útjában voltak, félre taszította
lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: «és a fák is milyen
veresek, és a kövek mind, mind. Soha sem értem ezt, uram Isten».

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek
fehérlettek; más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a
jámbor szemei elé; a hetes inség szomorú hallucinatiója ez a veres szín,
mely körüle eget, földet befest.

A vén ember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta
az utat a Kárpátoktól a bánáti rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán.
Egész évig abból tartotta családját, a mit így keresett. Még tavaly is
lenn volt az alföldön s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen
különös az, hogy most alig birja magát, hogy valahol egy kereszt, egy
szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni és azután az
imádság nem jut eszébe, a mit pedig olyan jól tudott máskor; a
gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; a mint a szent képet
meglátták szemei, két térde megroskadt alatta s ott maradt, kezeit
összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok s ha szekér talál jönni,
elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út
magasán előtünik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a
derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van
festve, a saraglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté,
kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első
kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva,
lapoczkáikat egymásnak vetik s jól kinyujtott nyakkal, eleresztett
farkkal, alákonyult füllel engedik magokat a lejtőn nagy kényelmesen
aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepükantár rángatására. A
három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből
válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek
csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönös,
mokány paripa, a hátán látszó tur fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven
sebei tomporán tanusítják, milyen jó gondját szokták viselni; a lógós
még csak harmadfű csikó, melyet barbar fösvénység idejekorán szekér elé
fogott. Két lába csupa seb belül, a mint az istrángon keresztül szokott
hágni.

A kocsis-ülésen ketten ülnek; egy pofonütni való ficzkó, kerek kalapban,
tulipános szűrben, fazékkarimamentében vágott hajjal, a ki vagy alszik,
vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, a ki nagy úr most, mert
urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a
végét szíva, a mit máskor a pipába szokás dugni.

A bőr-ülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű
kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor
mindenki vesz fel magára valami idegent. A mi a nagy előbőrös sipka
miatt arczából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha
sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből,
sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az
arcz alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és
szakáll oly módon vannak nyirva és borotválva, miszerint az ajkakon alul
összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat
jobbrul-balrul, a kocsis nyűtte az ostort rajtok és káromolta a
gazdájokat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt
kerékkötő lánczot és még azt is, a ki a lovat, szekeret kigondolta.

Még hozzá az az öreg ember ott az út közepén, a ki épen a kerékvágásba
térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd
felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá.

De az öreg ember nem látott sem lovat, sem embert.

A lakatképű úr felemelkedett üléséből, pálczájával megbökve kocsisa
hátát.

– Kiálts arra az emberre, hogy menjen az útból.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni, mordult ez vissza
durczásan s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! sürgeté az úr, mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta,
hanem én.

– No hát kiáltson rá az úr maga, feleselt a kocsis.

– Tudod, hogy én nem értek a nyelvén.

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! szólt nagyot
káromkodva a ficzkó s kieresztve hosszú ostorát, a mint sebesen
közeledének a térdepelő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra s az ősz férfi, kinek nem
volt ereje rögtön felkelni onnan, önkénytelen emelé kezét magasra; talán
az éghez?

A lovaknak több becsületérzésök volt, mint gazdáiknak, mert azok e
pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döczögős útfélre, s a
kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a
szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők
mellett.

A lakatképű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, ő előtte térdepelnek, s
ő feléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! kiálta vissza rájok. Részeg gazember! Pálinkára való
kellene, úgy-e? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén
csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az
utonálló rablónál.

A szekér rohanó döczögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy
pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem
tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát
szekerestül. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

A mint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott
térdepelt az öreg ember kis leánykája mellett, keze akkor is
fölemelkedve.

– No csak jőjjek megint vissza s találjalak megint ottan! fenyegetőzék a
kocsis tépett istrángjait kötözve boszusan.

* * *

– Vezess be engem az erdőbe, Marina; szólt az öreg ember, s nagy
fáradsággal birt már térdeiről fölállani.

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, a
honnan még a szentképet lehetett látni, ott az öreg ember lefeküdt egy
gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kis leánykát oda
ültette mellé és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet
és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne
várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén
van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebeledbe és
menj vele, a meddig benne tart; csak mindig arra felé tarts, a merről a
napot kelni látod; a hol a hegyek elvégződnek, ottan laknak a jó
emberek, azok majd pártodat fogják. A gyermek hallgatta okosan, a mit az
öreg beszélt.

– Azután ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha
kérdik, ki leánykája vagy? mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek
voltak; mondd, hogy volt kilencz testvéred, egygyel kevesebb, mint a
hány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia,
három leánya és a szépapádat is ismerted. Tudod úgy-e, hogy én vagyok a
szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok? mondd azt, hogy
valamennyien alusznak az urnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak
itten jó emberek ótalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd kis
leánykám.

A gyermek fejével intett némán.

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öreg ember utána mondá
azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes
arczát.

– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.

És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit lehunyva
csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a
hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni
szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik;
sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei
a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az
édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a
szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta
iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt
a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy
fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az
úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy
nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá
ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik
kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a
kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?

Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa
lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az
édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat
felkölteni.

– Hát senkid sincs, a hova mehess?

– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.

– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több,
vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony megengedte
neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.

A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a
kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal,
melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út,
kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt
mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes
állatot és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.

Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal,
melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt
elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét,
melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború
álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet
beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei
villogtak leránczolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett
orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is
megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két
rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik,
mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most
hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál
sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel,
tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak
látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem
hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé
tegyen.

Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor
karavánnal.

A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két
oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek
könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem
sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon
megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem
emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják
hová? talán a hol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad
közőlök valami csekélységet.

Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik
előtte.

– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?

A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.

– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés
tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.

– Csókolj kezet szépen, Marina.

A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a nagytekintélyű úrnak.

– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te
apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a
mi legelőször eszébe jut.

A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.

Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt forintos
bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives
nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt,
hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön
körülfogták a három idegen urat.

– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is,
az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet
tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek
meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két
huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek
félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég
világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól,
a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen
formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy
honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját
szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén;
pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-városra
keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra,
szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt
jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket
adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért,
a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél
elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az
állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek
porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó
lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van,
bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt
minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis
gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége
volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem
volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró,
sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen
felforduljon.

Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.

– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az
ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket
vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik
vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok
elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért
állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés
van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak,
mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint
mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk
Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy
Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd
végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak
eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe,
hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s még most
is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:

– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal
csemetéhez?

Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.

– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!

– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig
tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban
utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz
félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a
czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz,
megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi
feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen
szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán
azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra
előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a
kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe:
«ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek
a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha
reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az
úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy
lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az
elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak
megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra?
van ám még fiam!»

Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat
ezalatt utólérte.

– Hol késett oly soká?

– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak bennünket, hogy
ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg
tőlük.

Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.

– Optimista, idealista…

– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a
hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek
s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott
neki, s melybe még belé sem harapott.

– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni?
úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször
látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?

A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg adomára:

– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem,
azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr elkomolyodva.

– Ott a szent képen túl – az Istennél.

– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.

A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.

A jó úr vigasztalni akarta.

– Mikor temették el nagyapádat?

– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s
azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő
addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én
visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Mikor volt ez, kis leányom?

– Még akkor fenn volt a nap.

– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?

– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor
elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval
mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is,
odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé
ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel
irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem
látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a
táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon
keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég
felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra
szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a
szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt
felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj
fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az
nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni
melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen
sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát,
szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét,
rátartotta fülét a mellére.

– Ez az ember nincs még meghalva.

Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud lenni.

– Nincs meghalva.

A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró
körülnézett, rájok rivalt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a
fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».

– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.

– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén
vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formára.
Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól
megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál
meleg leves egészen magához téríti.

– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.

– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik!
Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes
ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el;
abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott
egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj!
Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj
tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt
kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt
előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott
hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt
hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre
elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt
hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró
vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló
meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű
magyar találmánynak.

A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.

A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben
nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi
bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára
a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.

Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába
illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy
rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis
gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni,
szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s
szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú
idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz
szabadulni.

A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.

– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a
torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis
jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az
emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát.
Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel
lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett
éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel
küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a
kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s
három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy
pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy
fogjon és kettő rakja!»

A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt
megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt
mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket
tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak
a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb
jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok
paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a
halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri
generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én
hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis
leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a
kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani
a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán
viczispánnak.

Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:

– Hát ismer kend engem?

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz,
mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta
ismerem.

A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.

– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt
harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?

Az öreg csak fejével intette az igent.

– Kend akkor is volt már hetven éves.

Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.

Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s
magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre.
Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt
palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer
mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól már az üveg is
el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén
ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.

– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…

Azzal betakargatá s útnak ereszté.

– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.

– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről
elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az
alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő
rajta is «meglássék»…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat
a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla
valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt
alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához,
melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy
bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala
oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú
tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két
szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát
szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása
félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a
hol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s
gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de
ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel
járt, a segélylyel sietni kellett.

A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött
velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt
férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött
zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt,
visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a
leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan
nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót
nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt,
mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku
feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja
arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az
orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden
arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen
szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot
nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult
törekvéssel iparkodott a két száj-szegletet felhúzni egész a szemekig s
gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az
önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett
megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos
végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku
pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé
gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az
urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett
agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem
vette volna őket.

Hanem az alispán épen eléje állt.

– Miért sírnak azok az asszonyok?

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával
még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva,
úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni
akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel,
gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve
a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon
megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?

– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember;
én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.

– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.

– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem.
Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy
felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.

– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik
a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az
uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s
milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban
előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt
közéjök:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a
tehenet. Nos aztán.

– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját
mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután
pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan
erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle
a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez
olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?

– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a
brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik
botot, a mennyit tetszik.

Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.

– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre
nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek
útján gyakorolhatja.

Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté
közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s
azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend
urát, a haszonbérlőt?

– Nagyságos Krénffy Adolf úr.

– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz
ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz,
fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az
etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen.
Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira
kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos
mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti
kereskedőknek.

– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja
magát legjobban?

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is
pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az
embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne
szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét
alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon,
akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum
fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?

A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.

– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt
felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna,
hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a
vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de
nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig
sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt
azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy
maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s
még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége
van.

Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két
hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák,
tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát
vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak
kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége,
gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az
apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenóczig, addig is
beszélhettek vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig
visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá
fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált
volna feledni.

Az alispán arcza egészen halavány volt.

Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait,
csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg
Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».

– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de
melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még
csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek,
érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én
vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket
védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő
akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem
még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a
tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra?
eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu
kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe,
ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba
térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem
sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután
egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott
riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a
kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva,
s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen
tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva,
azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki
tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot
csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála,
hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját
lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s
azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén
kiálta:

– Nemes ember vagyok.

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön
adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent
jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni?
Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik
pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem
fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő
tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az
embertől.

– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak:
végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire
ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy
térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s
egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy
a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros
nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a
tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló,
capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk,
leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s
rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az
egész vármegye!

A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a
jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak
onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit.
Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát,
melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a
tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők
helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak
előállani…

A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart
elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos,
gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést
vallatásnak tartja.

– Nagy nálatok az inség?

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak
miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy
bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség
okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a
tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát, ethicát,
logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon
sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe,
inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál;
Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit
férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így
elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány,
a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk
szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé
közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem
vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy
szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka
meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az
egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a
maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik;
az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök,
az mind üszöggé válik.

«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette
elől, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő
tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról
nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a
fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan
jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek
képe volt elől és hátul.

«Hallgass asszony, hallgass».

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal,
hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is
lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy
szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé?
mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a
másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres
volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.

– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni
abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?

– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a
bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője;
az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát,
kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok
mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne
minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi
jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem
mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen,
hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se
gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket,
adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat,
anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk.
Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza
hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt
kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is
mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a
fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst
huszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk
ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete
szájú úr.

– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs
neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes
uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas
kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent
keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy
rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak
falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy
csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta.
Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová
valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra
építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz
úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt
tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert
ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt
sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a
fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda
épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az
udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség
ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a
falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután
olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az
öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy
épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem
volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni,
azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb;
már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az,
nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az
öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem
ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a
ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új
ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami
leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes
házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes
esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem
tudjuk, hogy érjük meg az aratást? Megmondta azt az a fekete szájú úr
mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig
a nagy urak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól
távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak,
melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai
közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult,
másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa
látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró
hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok
közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt
volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház
előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében
tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem
anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz
esze, most is földet eszik.

– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.

– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is
beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt
elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak,
mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve
a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a
mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik
már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok
mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra
emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét
körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete
füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre
belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.

«Hallgass asszony, hallgass.»

– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén
jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a
kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.

– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem
ugatnak a kutyák.

– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne
veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt
minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró
kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi
lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit
parancsolnak?

Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni
szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is
viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei
értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész
magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata
elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az
alispán.

– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve
a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály
is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.

– Mióta birája kegyelmed e falunak?

– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá
választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul
beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni,
strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz
esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.

– Ez előtt? Hát most nem?

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha
kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik
az mind.

– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek
előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a
vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi
árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban
újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.

– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan
élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok
állását.

A biró aggodalmasan csóválta fejét.

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog
történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha sem
jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk
sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.

– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.

– Családja is van?

– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.

– Nem szenvednek szükséget?

– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember
volna úgy ellátva.

– Szeretném a kenyeröket látni.

A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az? Nem volt
annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a
hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított
rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.

A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta vállát.

– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram.
Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a
zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát,
melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül használni!

– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha
frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya
is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.

– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor
jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen
táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd
látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze
az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy
magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.[1]

Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen
kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent
tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs
földesura e falunak?

Az öreg nagy jámborul felsohajtott.

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő
előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak,
gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott;
fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron
eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze
földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig
emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben
háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak
tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett
kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az
árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából,
hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó
Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy
esetet, a mi az ő gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején
meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két
nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen
rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most
pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek
és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e
a tavasz?

– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?

– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen
jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga
van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy
házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek
akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna,
ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy
épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók
lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a
babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit
s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a
bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban
nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás
átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki
nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára
elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága,
földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan
lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,[2] a mit őszszel
learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány
táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert
jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég
volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak
tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész
helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják
elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött
házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb
gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb
gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban
tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket.
Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt
mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a
lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja,
birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott
valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három
pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:

– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?

– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most
fektetjük a terítőre.

A biró nagyot sohajtott.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni;
gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy
félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».

A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén
kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából
kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem
értette, mit beszélnek hozzá.

Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta
megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arczok fogadták a látogatókat, de
azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem
lehetett hozzájok intézni.

Egy udvaron eléjök rohant a háziasszony s rimánkodva kérte őket, hogy ne
menjenek be a házba, mert a gazda épen most akasztotta fel magát a
mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz,
csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő
agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett
küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és
tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen inséggel szemközt. A vad,
veszett farkas agoniája, mely a hosszú télben, a vakandtúrás emésztetlen
földétől kinlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég
elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra;
némelyik hosszú tűrésből, másik tehetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban, szólt a biró egy épületre mutatva,
melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt
miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve, négy vagy öt asszonyt láttak az urak nagy
foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja
kihallatszott közőlök.

– Mit csinálnak kendtek? kérdezé a biró.

Popákné nagy lélekzetet vett, hogy egyszerre elmondhassa a történetet.

– Nézzék tekintetes uraim, nézze kegyelmed biró uram: odabenn fekszik
megrontva a Katka három gyermekével. Egész héten át a boszorkánynál
dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt igérték neki, hogy majd
kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna
dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este
kenyeret sütött belőle, s ime a mint evett belőle gyermekeivel együtt,
mint a kit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik
összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjokban a földet
rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba
öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden
ütésre kiáltva: «nesze átkozott boszorkány.» Valahányszor ütnek rajta,
azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni s maga bement a házba. Valóban az egész
háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön s különösen
végtagjaiban érzett hasgató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. A ki a szabad levegőről belépett,
szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, a mi a szoba levegőjét terhelé;
az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a
fojtó szag nem akart tisztulni.

– Tudom már, mi ez? szólt az alispán. Ez a kenyér vadóczos.

A vadóczos buza a legkínzóbb méreg; a ki abból evett, egész teste
üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok eczetet! szólt az alispán, kinek
hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben való teendőkről.

– Ah jó uraim, ily fényűzési czikk ebben a faluban nem található!

– Nincs az mi nálunk, uram, szólt a biró, hanem itt a szeszgyárban
kádakban áll, mert ott eczetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak
kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda, kiáltott Popákné, nem ad abból a boszorkány egy
gyűszűre valót sem. Elment már a garabonczás is, mert itt volt, s ő is
azt mondta, hogy keresetlen füvet, meg eczetet kell a rontás ellen a
szájokba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, a míg mi ki nem
füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; tartsátok a tűzre.

– Ugyan asszony, hallgass! szólalt meg az öreg Popák valahonnan a
sutból. A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garabonczásod.

Ez alatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül.
A ki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy
ezek az urak majd csodákat fognak tenni. Hiszen csodának fogadták a
csapást, csodától várhatták a menekülést.

Elkisérte az egész csoport a három táblabirót a kéményes házig.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnak s a milyen nagy
volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepén egy
roppant nagy nemzeti czimer, négy folyójával, három zöld halmával,
kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betükkel felirva e
sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

«Salva Guardia.»

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak
sem, a tulajdonos engedelme, vagy birói itélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak oda érkezte előtt, egy sajátságos
alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg,
hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha
fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katona-köpenyeggel iparkodott
magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát.
Fején vastag bőrkarimájú posztósapka volt, mely sehogy sem volt elég
szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével
volt benőve, mint a ki rendesen szokott beretválkozni, de csak minden
sátoros ünnepen egyszer.

Épen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó,
reménylő népcsoporttal.

Valami férfihang a kapun belülről felelgetett neki kifelé.

– Nincs itthon? szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy
utolsót ütve a kapura. No hát legyen ott, a hol én gondolom! Nem adhatsz
magadtól? No hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket
nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a
kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével
lyukakat fúrhatott a lehámlott vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun s a biró fenhangon kiáltá, hogy nyissák
ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonynyal.

– Takarodjatok innen! kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang,
élesen vontatott fajkiejtéssel. Szemtelen koldusok! Egész nap itt
ácsorogtak, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog
ideje van, akkor nem jöttök, úgy-e? hanem most jó volna az ingyenáldás.
Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok,
kieresztem a kapu alatt a kutyákat s azok majd megmutatják, merre az út
hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene
tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor biró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen
díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán
át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná,
mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy
szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam úgy-e? hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! szólt vad
elégtétel hangján a garabonczás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése végig zúgott a
belső folyosókon a nélkül, hogy emberi viszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! gúnyolódék éles,
csufondáros hangon a garabonczás. Hamarább kinyilik a mennyország kapuja
egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék
csak az emberek azt, a mit én mondok; majd tudom, nyitva volna egy
pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák,
bornyuk, szamarak az emberek, igavonó barmok, a kik azt gondolják, hogy
azért vannak ezek a hegyes fogak a szájokban, hogy kenyeret egyenek
velök. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki? Miért?
azért, mert nincs annyi szivök, a mennyit egy hangya elbir! Hallgatna
csak én rám valaki.

Az ifju idealista azt hivé, hogy emberére talált s megkérdezé komolyan a
természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább czélravezető
rendszabálynak?

A garabonczás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, a
mik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik
kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét
bocsátani ki ajkain a mondandó szónak s halkan susogva akarta azt
elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos
kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas
épület itt, a milyen magas négy ölnyire a föld felett s a milyen mély
két ölnyire a föld alatt, olyan szinültig van töltve élelmi szerekkel, a
mikkel száz ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez
az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már
elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és
bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: én uram, én Istenem! pedig nem
fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, a ki odabenn van,
nevet rajtok, és nem fog adni egy falat kenyeret, és nem fog adni egy
szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifju úrhoz, s mintha ahoz, a mit
most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta
abba balkezéből görcsös botját s dühödten kiálta, a házra mutatva:

– Fejszét, kanóczot neki!

Az ifjú táblabiró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a biró pedig dorgáló
szóval inté meg a nyugtalan embert.

– Ugyan, ugyan Márton, hogy beszélhetsz ilyen helytelenül?

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s
félkézzel rátámaszkodva.

– Hogy miért beszélek én igy? Hát miért beszélnék én másképen? A kutya
azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek?
Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy
piszok vagyok, a kit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki
vesz számba egy olyan lelket, mint az enyim?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! feddé a zúgolódót a biró,
kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durczás ember lehuzta sipkaernyőjét arczára s mintha lassudan akarna
beszélni, mély hangon mondá a birónak:

– Ha valaki kérdőre fog azért, a mit most beszéltem, azt fogom mondani:
részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat.
Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta szinét sem láttam semmi italnak
s hetek óta gyökérrel élek. Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög
zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass Márton, csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály; becsüld meg
magadat itt ez urak előtt, a kik épen azért jöttek, hogy a nép sorsán
bölcs rendeleteikkel segítsenek.

A garabonczás ember hangosan felkaczagott e szavakra; nem felelt semmit,
csak kaczagott, mutatta kezével, mutatta arczával, mennyire lenézi,
semmibe veszi azt az eszmét, a mit a biró mondott, s mint a ki
fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is
ment onnan, folyvást erőtetve a kaczagást és fejét rázva és kezével
eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tiz lépésnyi
távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban
neki foghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak! Kiálta felcsattanó szóval. Hát tudják azt az urak, hogy mi baja
van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől,
fáradságtól, testi sanyaruságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra
valaki, a ki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy
ezek az urak itten nem különbözők a többiektől, szólt és megemelinté
sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét; ezek az urak
jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni?
Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten? hogy egy hónap
mulva ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Reczeptet
irnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak szegény
ember. Meggyógyulsz tőle ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni?
Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja a mit
bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és
kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, a hogy a papok
beszélik? No hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon
az égből? ma, még ma, és itt ezen a helyen, mert holnap már késő lesz,
mert tiz mértföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az
égből?

A garabonczás égrenéző daczczal fordítá fejét az urak felé s diadalmas
dühvel állt meg ott előttük, felszólítása czáfolhatatlanságán megvetve
lábait.

A nép eszejárását a sophismák könnyen eltérítik, a körülállók arczaiból
igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garabonczásnak alkalmasint
igaza van.

– No hát hogyan hull a manna az égből? rikácsolá a garabonczás veszélyes
jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva s farkasszerű
vigyorgással mutatta elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, a mely
más egyébre látszik rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont
figyelmet s a félretekintők a veszedelmes országuton egy merészen
megrakott szekeret láttak alájönni hat ökrös fogattal, melynek szédelgős
tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér olaszos négyszegkalap fedé, azaz hogy épen nem fedé a delnő fejét,
csupán hátulsó himzetével takarta kontyát, elől pedig szabadon láttatva
à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül
világoskékek, arcza a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen
bőkezüleg van szabva a természet alkotó kezétől, mindamellett sem
látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait alulról eltakarja.
Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy ezek a fogak igen szép
hófehérek és az egész arcz minden exaltalt kinézése mellett sem
kellemetlen. Termetét csipőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely
alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegélylyel, a mely ismét
csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű, s igen zöldzsinóros
viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fentisztelt hölgy
nem szokta izlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig
azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak
szokásban.

A társzekér épen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult
népség közé, a midőn a garabonczás azon borzasztó trilemmába hozta az
érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullassanak az égből, vagy
segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy
nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, a mint odaért, rögtön megállítá a társzekeret s patheticus
hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért
főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! üdvözlöm önöket.
Érdemes helységbiró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen ön közelebb; – ön
pedig általam ezuttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú,
értse meg ezuttal, hogy igen is vannak esetek, a midőn manna hull az
égből…

A megszólítottak egyenkint bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan
viseletén, hirlapi stylben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább
felötlővé, hogy ő névszerint szólítá meg az urakat, azok közől pedig egy
sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben
látta volna.

A fenntisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán épen számított is
reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok
neveiken nevezhetni, a míg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira
nincsen is szükség, legkevésbbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok
egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én
egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, a kinek ihletét, óhajtatát, belső
hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény
ismeretlen kiván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne,
még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, a mikért pirulni
szokott és ő neki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni,
mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegyricon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt
hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiscális észrevéve, mint ifjú
és udvarias férfi, sietett karját nyujtani elé.

– Kérem! köszönöm! szabódék az érdekes delnő. Én le tudok szállni magam
is; jártam nyaktörőbb helyeken is, a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a
lengyelnyergen; egy férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De
bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok,
holott egy fontos missiót kellene elvégeznem. Igen uraim, egy fontos
missiót, mely önök küldetésével összhangban áll. És épen azon összhang
magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken
tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, a kinek én itt szerény
jelképe vagyok, megérté önök küldetésének czélját, azon nagy és nemes
czélt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s
elhatározá, hogy ismeretlenül, láttatlanul egy parányát képzendi azon
közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő
lelkesült leirása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni s
előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon
körülményen, hogy épen ezen perczben érkezhetém, a midőn csaknem felhíva
volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen
működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák
lételében okszerű és rationalis észlelet tilt is hinnünk, de azt még is
tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezérczikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész
segélykezét s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről
a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a
táblabiró urak előtt, nem mellőzve a mellett azt a kegyességgel párosult
fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén
talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár
megbizatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a
legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű
sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt
elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az
én gyarló tehetségeimet. Oh kérem! Csekélységem érzete nem tűr
czáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak
külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, a ki megtudva a
közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta,
megnyittatá tárházait, éléskamaráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak
előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül
maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt
faluról-falura, hogy a míg a nemes megye átható rendszabályai végleges
mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a
halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a
jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prosopopoeával,
mint Lázár a pásztor a velenczei tizek szőnyegét s egész halmazát a
frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arcza
e perczben a diadaltól sugárzott, ma tökéletes joga volt; egy szekér
kenyér különb tünemény volt e pillanatban, mint minden varázslata a
magiának.

– Ime uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom;
tudniillik azon dicső lény nevében, a ki által magam is megbizatva
vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak
esetek, a midőn mégis hull manna az égből.

A jámbor meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e perczben a
delnőhöz s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá;
angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok, tiltakozék a derék hölgy a czímek és
tiszteletbeli csókok ellen. Ne engem magasztaljatok, ne én értem
imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért.
Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, a minőt az oltárképre
festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy
kis eleven czukorbáb, a kinek csak a szárnyai hiányzanak, hogy
elröpüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban,
ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és
malaszt van azzal, a mihez ő hozzá ért.

A tisztelt delnő annyira elhagyta magát ragadtatni ékesszólása által,
hogy szemei megteltek könyekkel, a mi azt bizonyítja, hogy nála, mint a
«palócz dalok» költőjénél, a legtarkább rhetori flosculusok mind valódi
érzés szüleményei.

A tisztelt táblabiró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig
akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az
alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb
volna az élelmiszerek kiosztása végett a biró házához visszatérniök.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy álomlátó kék szemeit, s az ihlet
patheticus hangján viszonzá:

– Sőt épen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e
találkozásban is a fatum intő ujját veszem észre, mely magneticus erővel
fogja körül a mindenséget s jelenségeit adja a népek harczaiban ép úgy,
mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren.
Épen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának
kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain
belől lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait és
semmi sem leend sötét lelkének oly sulyos büntetése, mintha itt szemei
láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe
döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségök
hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, a mik itt
történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa boszuját, feltakarta a ponyvát egészen s hangos
szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Ime földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok,
mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok
most a gastricus nedvek nagyon fölizgultak, s a túlterhelés könnyen
rendszert zavar. Ime itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, a mi
képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábbadozók
számára. Biró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak
belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy küldetését
a táblabiró urakra ruházta, s tiz percz alatt kiüríté az egész szekeret.
A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba,
míg az érdemes hölgy egyenkint előszedegetett holmit a kifogyhatatlan
ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok
kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez
só, imez pedig czukor, ez meg itten őrölt kávé, a czukor a kávéhoz való.
Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomruak számára. Ebben a katulyában
piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néha napján a pesti vendéglőkben nincs olyan gondoskodás
a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint a
mennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A biró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, a kinek
nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a biró semmit, s
figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; a míg nekik lesz, ők
is eltartanak engem.

– Hát kend Márton miért nem megy oda? nógatá Popákné, könyökkel taszítva
a garabonczást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára
könyökölve.

– Nem kell! nem ehetném! mordult ez vissza s boszúsan távozott el onnan,
görcsös botjával nagyokat ütve a földre.

Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy
haragosan csapott volna be egy ablakot.

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a
jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében
legőszintébb hálánkat. Ha azon nehány szó után, a mit kegyed felőle
mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, soha sem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője
ő e vidéknek és még sem tudja senki, hogy kicsoda? sem azt, hogy hol
lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy
angyal, uraim, a ki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy
megismerjék, önök soha sem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Akkor tudassa kegyed vele hódolatunkat.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt
nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim
vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy
néhány ez alkalomra illő emlékmondatot az éhség tornyának, e Bábelnek
falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, a mennyinek szükségét érzi, szólt az alispán jókedvűen
mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet utitáskájából s igen szép irással
felirta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»[3]

A másik oldalra balfelől franczia jelmondatot irt:

«Les Cannibals devorent leurs ennemis; mais tu devore tes
compatriotes.»[4]

– Egy kis insultus biz ez, monda az alispán, de hosszú dolog volna érte
pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő s krétát vett elő helyette; a
krétával pedig a kettős kapura irta Tilly emlékmondatát:

«Komm in einer Stunde wieder!»[5]

– Így!

A delnő teljesen meg volt elégedve a satisfactióval. Látszott rajta,
hogy ha ezt végbe nem viheti, talán bele betegszik. S miután az említett
házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami új divatú regényt,
megfordíttatá szekerét s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért
az országútra, általok odáig kisértetve.

A ház előtt csak nehány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a
rájok nézve kibetüzhetetlen mondatokat.

– Látjátok, magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné, az a czifra
asszony[6] még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most a mit az
ide irt két felől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány
ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificzamodik a lába.

– És most, szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével, nem kérek önöktől
uraim egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek
felől. Tudják önök: a ki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené,
ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha
megismernék a földön. Azért uraim titoktartást kérek.

A táblabiró urak kezet adtak a felszólításra s oly szent és törhetetlen
titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagy
gyűlésen esküdnének az l. p. d. betük titkos és rémséges értelmére
emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy családot kell meglátogatnunk, szólt az alispán a
búcsúvétel után.

– Beteg család! kiálta fel a hölgy. És ezt nekem nem mondták önök elébb
uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni. Hisz minden kötelességek közt
legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden
ajtónak meg kell nyilni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának
kérelme parancsolat az ő urára nézve, a betegség a legellenállhatlanabb
tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a
hatalmasok fölé.

E dicséretes phrasisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s
formaszerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök
között orvos, vannak önöknek gyógyszereik? értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabiró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott
eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, a rendesebb orvosi segély
érkezteig eczettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Eczettel! olajjal! tejjel! szólt nemes pathosszal a delnő; pfuj, pfuj,
allopathia! moslék keverés! mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell
vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! saignare, purgare, postremo
clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare!
Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a piczi kis ládikát itt kezemben,
ezekkel az apró üvegecsékkel. Mi van ezekben? apró mákszemek. És ezen
mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatatlan Hahnemann
utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenkint, kiket
decoctumok, emplastrumok és cataplasmák rég a föld alá vittek volna.
Járok vele vidékről vidékre.

A táblabirák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az
úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki
egyedül érdemel dicsőitést. Én csak szerény neophita vagyok, csak a
hivők egyike.

A derék úrhölgy nem akart legkisebb érdemet is magán száradni engedni.

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a facultasnak teljesen megfelelő
léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé,
csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezuttal sem a homeopathia, sem az allopathia nem
szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételével. A szerencsétlen
szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el
volt már hanyagolva, mint hogy a segély későn ne érkezett légyen
számukra.

Mire az urak visszatértek, már akkorra ők kiszenvedtek valamennyien.

Ott feküdtek eltorzult arczokkal, összezsugorodott tagokkal a földön.
Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, a mint ránézett, a
mint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé,
hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… szólt a felölelt haldoklónak arczát a lámpa
fénye felé fordítva, melyet az ifju ügyész tartott kezében; ez a
viaszkép a halál munkája.

Egyiken sem lehetett segíteni többé.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis,[7] szólt Hahneman derék
tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját.

Az alispán pedig vett egy papirt, belehajtogatott egy darabot a vadóczos
kenyérből s azt mindhármuk gyűrűikkel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklónál gyóntató pap? kérdé az ősz táblabiró Popáknétól,
ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. Fölvették-e a halál
szentségeit?

– Ah, uram! felelt az asszony felsóhajtva, ha az egész vármegye mind pap
volna, s ez az egész folyó mind szentelt viz volna, még sem lenne elég
azokat mind beszentelni, a kik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, a honnan úgy kihalt
szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, a ki a többieket
megsirassa.

A vén garabonczás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy
elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanúl eltávozni.

– Ezeken még sem tudtak segíteni.

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjunak nevezett biróra
hagyva, együtt elkisérték a delnőt szekeréig s ugyanazon nyaktörős úton,
melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, a hol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlök az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről
biztosítva a táblabiró urakat, melyet azok szinte azon módon
viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, épen azon az úton
volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt
maradtak minden búcsúvétel daczára, a mi az érdemes úrhölgynek nem
csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett s kifehéríté az utat az
erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni.

Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgynek, másik
hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét s elől hagyva járatni az urak
hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, forrón elbúcsúzék tőlök; a
midőn ismét kölcsönösen megigérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s
ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután gondolkozni mind a két fél, midőn a táblabirák
elől hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, a melyen a delnő
szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele
olyan meghivólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú emeletes kastély, melynek fehér
oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis
nádfedeles paraszt házak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! semmi sem
költ oly boldog otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek
látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből
felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni.
Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd
falu nem messze van. Vagy talán csak a biróval van itt is dolguk, s
egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfedeles
tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét
mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; a mi most már nem történt meg minden
vigabb szinezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg s midőn
ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre
kisült, hogy a táblabiró urak épen csak ide szándékoztak jönni, a hova
az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott
elő. Hiszen így ő maga vezette e férfiakat az ő rejtelmes, titkos,
jóltevő tündérkéje nyomára, a kinek titkait semmiféle halandó embernek
nem lett volna szabad tudni, annál kevésbbé egy hivatalos deputatiónak
kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örökidőkre felirni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő e zavarának
kifejezésére.


II. JÖTT-MENT (PARVENU).

Hagyjuk el egy kis időre azt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság
bálványait, a koplaló, kuczorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő
viganós, vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a
sok lamentót hallgatni, mikor épen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy
Krimiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni;[8] akkor álljon
elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a felvidéken
hogy hal meg egy pár falu éhségben.

Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az æsthesis szabályai szerint nem
is volna megengedhető a regényirónak költői leirás tárgyáúl választani.
Lássunk már mulatságosabb jeleneteket.

Jeleneteket, a hol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a
szomszédok bajával; a hol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor
odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élczeit és a gazda jó borát,
s az országot ért csapásokat csak a hirlapból olvassa, ebéd után
emésztési mulatságul.

Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos
kastély emelkedik, a hol a kis ismeretlen czukorbáb, a parányi tündérke
lakik, a ki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s
leszállt a földre, és pedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére,
ottan látszik az erdők között Brenóczfalva.

A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha
egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki a
hova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behuzták magukat nagy ernyőik
alá s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.

A mi pedig őket megijeszté, az valószinűleg nem egyéb, mint ama roppant
épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany czimerével, kiülő
vaskosarakkal ablakain, nagy nyolczszögű toronynyal bejárása felett, s
ócska griffmadarakkal felvonó hidja előtt, a miknek látása azt a
fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel
a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetöket, s ha
akarják, most is atyafiságban állnak velök.

Kivülről bástyái is vannak Brenóczvárnak, azokon egy pár hosszú
kereketlen ágyu únja magát, miket a brenóczi grófok nem tartottak
elégnek lánczczal odakötni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták,
hanem külön szerződvényben is biztosították lételöket, különben a
haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlök.

Brenócz vára valódi historiai emlékezettel bir. Ez emlékezet
helylyel-közzel nem egészen tiszteletreméltó, hanem a tisztelet a
heraldikában úgy sem nyom semmit, itt csak a régiség számít.

Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem
azon czélból, hogy a vidéket a tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább,
hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.

Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang; – kár hogy
elrepedt; – estenként azt huzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó,
ki az üldöző tatárok elől az erdőben bolyongott, követte a vigasztaló
harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre igérte vezetni, a holott
aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvan öles bástyáiról
alátaszigálták. Oh a brenóczi urak maig is büszkék ezen historiai emlékű
bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt
hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.

Ezen rendkivüliségért aztán a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte
a főurakat, az lévén szabva a vádlottakra, hogy «ország bajnokával»
Isten itélete szerint egyenkint párbajt víjanak, gyalog, avagy lóháton,
a hogy rangjok hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék,
megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóczi Gerő gróf megállta
magáért a sarat s utódai maig is mutogatják azt a nehéz vaskeztyüt,
melylyel fogta azt a dárdát, a mivel az ország viadorát letaszította a
nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, a miből Gerő
gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki
engedte magát üttetni a nyeregből szép szerével s meg sem látszott a
fogyaték a hombár tartalmán.

Hajh bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton
gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az
elfogadó-terem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb
mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordó
tálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdó edényül
szolgáltak az asszonyoknak, a csoda-alakokkal kivert gerézdes tányérok,
a hólyagos kulacsok, a szenteltviztartók, mind elvándoroltak ismeretlen
világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalat és
fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.

Elmultak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és
prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult
az idő, az izmaelita lett úr és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt.
Megveszik az úri adósságot is s egy vaskeztyüs poflével nem lehet ezer
márkát lefizetni.

A brenóczi grófok jelenleg idegenek az ő hazájokban, csak úgy hirökből
hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze? azt
nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig
van már annyi jövedelme, mint a mennyire adósságaik kamatja rúg.

A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők
iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat
facsarnak a kőből.

A nagy brenóczi várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.

Egy jött-ment.

Így nevezi a magyar népnyelv a parvenuket.

Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek? de azt
igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek
valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek,
csak a haszon; jönnek, mennek, nem ohajtják azt a földet, melyen laknak.

Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemes ember Magyarországon. Valamelyik
korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik
brenóczi főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy
úr azóta kinyerte az indigenatus taksáján a vámmentességet, kiváltságot
s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.

Azért neki választó joga van, s instellatióknál ő is sorba állhat a maga
hintajával a díszmenet közé.

A brenóczi kastélyban pedig oly úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram
idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a
zsebrák barátságért.

A brenóczi urak csupán csak egy szárnyát tarták fenn az ősi várnak saját
rendelkezésökre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, a
miket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.

E szárnyosztályokon kivül a többi részei a várkastélynak mind siralmas
újításokon mentek keresztül.

A várárokból kivágták a sánczkarókat s helyeiket beültették burgundi
répával, a lőrésekből ablakokat vágtak s a casamátákban göbölyöket
hizlalnak. A pompás corridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán
hajdan a lovagi tornák czímerei alatt szőnyegek lobogtak alá, most az
esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöczből igen
könnyű volt trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új
átalakító leleményességét az, hogy a nyolczszegletű tornyot, melynek
ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik,
gabonaszeleltetőnek idomította.

Ama terem, hol egykor a brenóczi urak ittak szövetséget a hirhedett
kalandor, Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végig
húzva az esztrenga, látszik is, nem is a szines kövekből kirakott czímer
a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzó teremben most barmokat vágnak,
s tulok- és ürü-hullákkal parodiázzák a mult századok regényesebb
vérjeleneteit. Szinültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat s
visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok
vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait
hagymakoszorúkkal, s a márványmedenczékben, a hol a brenóczi delnők
játszottak az uszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat
konyhai limlomot.

A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három
huszassal számítva; ezért joga van oly czélszerűvé idomítani azt, a mint
rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még
nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért
átadatott az is neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyuljon; most már
ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, a mennyit tetszik. Senki se
bánja, ha az ősi falak rettentő frescofestményeit, melyek hálószobája,
irókamrája és ebédlője falait diszíték, behúzatja aranyos, ezüstös
papirszőnyegekkel, ha a magas hátu karszékeket Mária Terézia korából,
mik mind úgy néznek ki, mintha góth torony számára készültek volna
mintául, kihányatja a fakamrába s helyettök amerikai vas hintaszékeket
állít be; ha a nagy bajuszu arczképek helyébe egy csomó obscurus doctor,
poéta és művész kőnyomatú arczképét aggatja fel, a kiket senki sem
ismer, maga a gazda sem, mert ő birói foglalás útján jutott hozzájok, s
csak arany rámáik kedveért aggatta fel szobái falán.

Ezek a szobák magok, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb
elegantiát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényüzési
tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi
birtokosuk egyenkint kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora
szine kirí a többi butorzat közől, az ágy függönyzete nem férfi-szobához
való, bőr és bársony bútor izléstelenül van egymással keverve s minden
zeg-zúg megrakva azokkal a csecsebecsékkel, mik az izlés embereinek
szobáit oly kedélyesekké teszik, de a miket itt nem tudtak hová rakni, s
a rendező semmi más czélt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden
drága furcsaság lehetőleg szembetünővé legyen téve.

Krénfy úr nemcsak arczképeihez jutott kótya-vetye útján, hanem bútorain
kivül még gyűjteményeihez is.

Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az
sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes pyramidja ott áll azért az
ablakban, – a hol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres classicusok,
incunabulák, unicumok, pergamen- és maroquinba kötve.
Ritkaság-gyűjteménye is elállja az utat, mely tele van hallatlan
rendkivüliségekkel; ásványtára pedig épen szembeötlő.

Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repczeszállítási vinculumban
exequáltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki
teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket
vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a
negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképen.

A derék férfi mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani
birtokosai a repczekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, a ki
kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak
elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyady János
szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá
Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő
forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, a ki a
görögök idejében olyan derék hőskölteményeket irt; csak ez az egy van az
egész világon, senkinek sincs több. Már ezért megadtak volna háromezer
forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, a ki háromszor körülhajózta a
világot és azokat a szép regényeket irta: das weisse Haus, Fifine és
több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt termettek,
egytől-egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák,
hogy csillog bennök mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de
azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a
híres platina, a mi épen egy ezer egy százszor becsesebb az aranynál. Ez
az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóczi kastély.

Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, a kik kénytelenek tőle
hasonló ismertetéseket végig hallgatni, a kik tudniillik pénzt jönnek
hozzá kérni s nem mernek neki ellenmondással, vagy unatkozással
sérelmére lenni.

Hanem az elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van
bejárásuk. A pakrócz emberekkel csak odakünn az előszobában szokott
végezni, mely a pompás elfogadó teremtől csak egy ajtó által lévén
elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban
és pókhálókban s rozzant lábú falóczákban akármelyik pusztai csárdával.
A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon
czélszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a
terem ablakára; így a setétség nem engedi a hiányokat olyan jól
észrevenni.

Krénfy úr bármely perczben igen érdekes tünemény. Jelenleg épen
előszobájában látjuk őt, a hova egyenkint szokta az ügyes-bajos
embereket bebocsátani kegyes kihallgattatásra. Künn a folyosón egy pár
paraszt ember ül, maga alá gyűrt subáján, mert széket nem vesztegetnek
reájok, azon kivül a haszonbérlő úr kocsisa és ispánja, kiket már
ismerünk.

Krénfy úr csönget, mire az egyik felkel és bemegy az ajtón. Nagy előnye
volt legelébb menni, mert fizetni jött. A legrendesebb gazdák egyike
volt, a füstpénzt hozta meg. Talán három tizes lehetett az egész.

A nagyságos úr átvette a három tizest.

– Hohó paraszt! Megállj csak. Ez az egyik tizes lyukas.

– Lyukas? Hm. Biz az lyukas, szólt a paraszt nagy jámborul. Bizonyosan
kilyukasztotta valaki.

– Oh bolond paraszt! Azt úgy is tudom, hogy azért lyukas, mert
kilyukasztották; de hát minek fizetsz ilyennel?

– Hát nincs másforma.

– Akkor tanuld meg, hogy a lyukas tizes öt krajczárral kevesebbet ér;
fizess rá még öt krajczárt.

A jámbor paraszt beszélhetett, hogy ő is annyiban kapta, a mennyiben
adja, hogy neki a sáfár adta, az pedig a nagyságos úrtól kapta; mind nem
használt az semmit, csak ki kellett ismét oldani a tüszőt s előkeresni
az öt krajczárt a kérlelhetlen nagyságos úrnak.

A mint a zsellér behúzta az ajtót, jött utána nagy alázatosan a másik
paraszt. Ez a fuvaros volt, ki az előfogattal jött.

Még az ajtón kivül hagyta a kalapját, úgy sompolygott be, s annyi jó
estét kivánt a nagyságos úrnak, hogy elég lesz neki egy hétre.

A nagyságos úr, ki most szállt le a kocsiról, épen sehogy sem tudott rá
emlékezni, hogy mi baja van ennek az embernek vele? Mit akar? Honnan
jön? Kinek hiják?

A legény rossz magyarázó volt. Félórai munkába telt neki, a míg
napfényre hozta, hogy ő az a fuvaros, a ki a nagyságos urat idáig
szállítani segítette. Két lóért járt neki két státióra két forint.

– Vagy úgy? Hát tudsz számlálni? Tartsd a markodat.

Azzal elővett a zsebéből egy csomó rettenetes heterogén pénztömeget,
melyben össze-vissza voltak keverve ezüst krajczárok, váltó krajczárok,
tizesek, ötösök, három krajczárosok, két garasosok kongóban és más
afféle érmek.

Ezzel a complicált numismaticai gyűjteménynyel kezdte el a nagyságos úr
a jámbor parasztot a kétségbeesés örvényébe űzni, odaszámlálva a markába
kápráztató gyorsasággal öreg pénzt, apró pénzt annyiféle minőségben,
hogy a jámbor parasztlegény másnap reggelig sem lett volna képes utána
számlálni, hogy csakugyan annyi-e az, a mennyinek mondják?

A mint a furmányos kilépett, jött utána a kocsis.

Krénfy úr és kocsisa között valami sajátságos viszony létezett, a mi
abból állt, hogy ők soha sem tudtak egymással úgy beszélni, hogy ne
veszekedjenek s e furcsa szenvedély kielégítésére semmi alkalmat sem
mulasztának el; nem mult el hét, hogy egymást kölcsönösen le ne
gazemberezték volna, hanem azért még sem tudtak egymástól soha megválni,
minden új esztendő napján megint csak megmaradtak egymással új
czivakodásra. Hihető, hogy sem a gazdát nem birta volna kiállni más
cseléd, sem a cselédet más gazda.

Még az ajtót sem tette be a kocsis maga mögött, már rárivalt a gazda.

– Hát te neked, te naplopó, mi kell megint?

– No csak ki ne dobjon addig, míg be nem jöttem. Pénz kell.

– Pénz? Te préda gazember, csak úgy mondod ki a szót, hogy «pénz»,
mintha az ocsú volna, vagy polyva, a mit a szemétre löknek. Pénz! Azt
gondolod, hogy lopják a pénzt.

– Lopják, meg csalják. Négy garas kell. Kongó!

– Oh hogy akaszszanak fel, nem ki vagy már a béreddel előre? Még majd én
legyek hiteleződ, ilyen rongyos csavargónak, mint te vagy. Egy garast
sem, egy krajczárt sem; még ha kisebb pénz volna, mint a krajczár, azt
sem adnék.

– Nem kell oly nagyon lármázni. Tudja az úr, hogy a magam pénzéből adtam
négy garast a tapolczai kovácsnak a lópatkolásért. Hát ide vele. Mert
azt bizony nem fizettem az úr helyett.

– Micsoda ló? Micsoda patkó? kiálta Krénfy úr bedugva zsebeit kezeivel,
mint ki egyáltalában nem akar ilyen rubricára emlékezni.

– Micsoda ló? Tán biz a Szent-Mihály lova? hogy kocsikázna rajta mentül
elébb. Hát kinek a lovát hajtom én, mi? Nem az úrét? Az úr lovának
kellett a patkó.

– Hát hiszen volt annak a lábán patkó.

– Volt hát; miért nem parancsolta meg neki az úr, hogy ne koptassa el.
Ha egyszer eltörött fele.

– Hát az a fele hova lett, a mi eltörött?

– Tudja a magas mennykő! Elmaradt az útban. Mit csináltam volna én azzal
a fél patkóval.

– Mit csináltál volna? Elvitted volna a kovácshoz, az én tulajdon
kovácsomhoz, az összeforrasztotta volna, megint új patkó lett volna
belőle. De te nem vigyázasz az én jószágomra, te kárttevő gazember. Az
egész úton alszol, azért nem veszed észre, ha félpatkó elvész; pedig az
igazi jó cselédnek az a kötelessége, hogy egy szeget se engedjen a
gazdájától elveszni. Azért most azt mondom, hogy a míg nekem azt a
félpatkót, a mit elvesztettél, meg nem keresed, addig meg nem adok neked
egy garast sem, már csak azért sem, hogy máskor jobban vigyázz.

– No hát maradjon az úrnak koporsószegre! kiáltott a kocsis s úgy
bevágta maga után az ajtót, hogy minden ablak rezgett. Odalenn pedig az
istállóban elővette a nagyságos úr lovait s a háromágú villa nyelével
azokon töltötte boszuját.

Krénfy úr most meglátva künn várakozó ispánját, nagy nyájasan kilépett
előtte az ajtón. Ezen nyájasságnak pedig nem volt egyéb oka, mint hogy
tartott tőle, miszerint a paraszt nemes ember betolakodik a czifra
szobájába, s szokás szerint besározza drága szőnyegeit.

Hanem mielőtt az ispán üdvözletét elfogadhatta volna, az iménti
furmányos állítá meg egy szóra, megrántva kurta otthonkája szárnyát.

– Ifju uram. Hallja ifju uram.

– Mit ifju uram? Engem nem hínak ifju úrnak.

– No hát öreg uram. Ez a tizes lyukas.

Krénfy úr nagyon csodálkozott rajta.

– No s aztán? Annál jobb. Húzz rajta keresztül madzagot s akaszd a
nyakadba.

– De én nekem azt mondták odalenn az udvaron, hogy ez most öt
krajczárral kevesebbet ér.

– Azt mondták? Te szamár paraszt, okosabb akarsz lenni, mint én? Hanem
hiszen jó, hogy visszajöttél, ugyan szeretem, hogy újra látlak. Most
mondja a kocsis, hogy a te vigyázatlanságod miatt elveszett az egyik
lovam lábáról a patkó. A ló megsántult. Ezt nem viszed ám el ingyen.
Csak maradj itt. Várj odalenn az udvarban, míg lemegyek. Ha igaznak
találom, a mit mondtak, itt marad az egyik lovad.

A jámbor parasztnak csak elmeredt a szeme, szája; alig várta, hogy
Krénfy úr félreforduljon, azonnal leosontott, összekapta hámistrángjait,
felugrott az egyik lovára s úgy elnyargalt tátosaival, hogy a
kapufélfától sem vett búcsút.

– Hát kedves édes Boros uram, mi jót hozott? szólt az ispánhoz fordulva
Krénfy úr.

Az a kedves édes epitheton csak arra való volt, hogy Boros úr ne akarjon
bemenni a sáros csizmákkal a szép szobába.

– Már csak menjünk be innen, szólt pedig Boros uram, az örök pipával
agyarai között. Mert ez a hely nem arra való, hogy itt elmondhassam, a
mit akarok.

– Olyan fontos dolgot akar velem közleni, Boros uram?

Boros uram látva, hogy épen nem kinálják, maga benyitotta az ajtót,
engedte Krénfy úrnak, hogy utána menjen; az irószobában leült a
legszebbik bársonyszékre, a pipáját kiverte s a hamuját szépen felrakta
az alabastrom kandalló párkányára, kostól származott dohányzacskóját
előkereste, kitekergeté, pipáját beleállította, megtömte; az asztalon
heverő ujságból lehasított egy darabot, összecsavargatta fidibusnak,
meggyujtotta a horganyos gyúszernél, rágyujtott vele, az égő darabját
elhajítva a viaszos parquettre, s fontos talpú bagariacsizmájával
eltaposva azt illendően.

Krénfy úr nem tudott hová lenni azalatt. Szeretett volna tiltakozni e
visszaélések ellen, de mindennel elkésett s nem maradt egyéb teendője,
mint a támadt piszkot elsepergetni az útból.

Miután Boros uram meggyőződött felőle, hogy pipája igazán ég, két
tenyerét térdeihez fenve, elkezdé nagy fontos képpel:

– No, nagyságos uram, van ám baj!

Krénfy úr nyugtalanul tekinte rá, nem tudhatva, hogy mi baj van.

Boros uram pedig azon emberek közé tartozott, a kik ha valami rossz hírt
tudnak, szeretik azt az emberrel igazán élveztetni, ráhagyva, hogy elébb
találgassa azt.

A nagyságos úr lélekzetet sem mert venni, a mig végig nem gondolá:
vajjon mi baj lehet? Pálinka-üst pattant-e szét? Göbölyök közől esett el
valamelyik? Uzsorával tartozók szöktek-e el? Vagy tán valamely bécsi
vagy pesti kereskedőház bukott meg, mely vele összeköttetésben áll?…

– No hát miért nem mondja Boros uram, hogy mi baj van?

Boros uramnak még elébb dolga volt a dohányzacskót magyar nadrágja
szíjjába belegyűrni, csak azután felelt.

– Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la?

– Tudja a fészkes ördög! Van én nékem arra gondom…

– Hát azt mondom, hogy tizenöt esztendeje viselem… De nem ütött ám erre
tizenöt esztendő alatt senki fia egy botot sem, pedig háromszor voltam
ezen idő alatt befogva.

– Ez elég szép dicsőség, van vele mit dicsekedni. Hát azután?

– No hát ma volt az a nap, a mikor rám ütöttek. Hatot ütöttek rám,
bottal ütöttek rám hatot!

– Hát ez az a nagy baj? No az bizony nekem nem fáj. Megütötték Boros
uramat már máskor is a korcsmában. Nemcsak botot, de széket is vágtak
hozzá.

– Az egészen más. A kocsmában megveretni, az nem gyalázat. Ez megesik
nemes emberen is, s ez senkinek sem derogál. De lehuzatni az út közepén
és megcsapatni hajdu által! ez uram, rettentő eset! Ez uram, az égre
kiált.

– Hát ki csapatta meg kegyelmedet?

– A vármegye deputatiója! a viczispán, a főjegyző, meg a főfiscalis.

Krénfy úrnak nagy respectusa volt a megyei hatóságoktól még korábbi
időkből. Ez a felfödözés legkisebb bátorságot sem öntött szivébe.

– Jaj bizony, ezen senki sem segíthet. Hogy tudott kegyelmed olyan nagy
urakba belekötni. Énnekem semmi közöm hozzá. Olyan nagy urakkal kikötni
veszedelmes.

– Pedig épen az úrnak van köze hozzá, mert a szolgálatában piszkoltak
meg, a miért az öreg Popákot megverettem szerződés értelmében; sőt a
tehenét is visszaadatták s azzal fenyegetőztek, hogy törvényszék elé
hozzák a dolgot s büntetést kérnek arra, ki azt a szerződést csinálta.

– Én nem csináltam! kiálta megijedve Krénfy úr. Én nem csináltam, az úr
csinálta. Feleljen érte.

– No, no, ne ijedjen meg. Engem vertek meg. Ez az én bajom. Hanem most
következik az úr baja. Majd megfelelek én magamért ott, a hol kell, s
nem szorulok az úr védelmére; hanem hamarább szorul az úr az enyimre.
Mert ne gondolja azt, hogy a kegyes vármegye azért küldött ki
deputatiót, hogy engemet megcsapassanak, hanem valami másért.

– Példának okáért?…

– Azért, hogy körutat tegyenek a vármegyében, megszemléljék az éhenhaló
népet, kitudják nyomorusága okait, kötelességül tegyék a földesuraknak,
hogy jobbágyaik sorsát enyhítsék, s a hol fölösleges gabonát, élelmi
szert találnak, azt a megye rovására a piaczi áron összevásárolják, akár
ki fiáé s a szegény emberek között kioszszák.

– Piaczi áron? szólt megszeppenve Krénfy úr, s féltében leült az ispán
úr mellé; de hát ki határozza meg azt a piaczi árt? Én azt mondom, hogy
nálam húsz forint a piaczi ár.

– Akkor Lippay alispán úr kiküld saját raktárából ötszáz mérőt a
székvárosi piaczra s elkezdi árultatni tíz forintjával s ez lesz a
piaczi ár.

– De ha én nem akarom adni, ki parancsolhat nekem, hogy eladjam? Ha én
egyáltalában nem akarok eladni semmi árért, egy szemet sem?

– Az imént maga mondta az úr, hogy a vármegye urai hatalmas emberek.
Gondoljon ki maga valamit.

– Nem jó volna őket…? Tovább nem mondta szóval, hanem hüvelyk- és
mutatóujjának morzsolásával fejezé ki azt az ismerős pantomimikát, a mi
pénzzel való kenést jelvényez.

– Ohó hó! Azt ugyan nem. Majd szépen fejéhez vágnák az úrnak. Nem olyan
emberek azok. Mikor velök találkoztam, épen Kallósfalvára mentek;
bizonyos, hogy az ottani parasztság feljelentette nekik tömött
gabonatárunkat. Az annyi, mintha el volna veszve.

Krénfy úr lakatforma állát simogatta nagy aggodalmasan, még pedig oly
erővel, hogy félteni lehetett, miszerint az egész állkapczája kezében
marad.

Boros uram pedig, mint a ki czélt ért az által, hogy másnak rossz kedvet
csinált, s ezzel teendőit bevégezve hiszi, felállt megint a székről,
kiverte pipáját a csizma sarkához, s visszájárul beledugta a
csizmaszárába és jójczakát kivánt.

– Hát ne siessen még, Boros uram; tartóztatá őt Krénfy úr aggodalmas
ragaszkodással.

– De ehetném.

– Talán bizony még nem vacsorált?

– Ugyan mikor vacsoráltam volna?

– Hát szokott vacsorálni?

– Hogy ne szoktam volna, egyebe sincs az embernek, mint a mit megeszik.

– De nem mindig egészséges vacsorálni. Az embernek nyomást csinál.

– No én akkor álmodom bikával, a mikor éhen fekszem le. Jojczakát
kivánok.

– Hiszen, ha épen akarja, ide hozhatja a vacsoráját.

– Majd bizony, még elébb haza fáradok, azután meg vissza: ez épen nekem
való mulatság lenne a kallósfalvi gyalogolás, meg a hat pálcza után.

– Hát – hiszen – épen – nálunk is lesz valami, ha megelégszik vele,
Boros uram, nyögé ki végre a haszonbérlő úr ő nagysága, ki minden áron
ott kivánta tartani a nagyszájú embert, még ha egy pár szelet kenyérbe
kerülne is ezt a nagy szájat beszédre birni, bármilyen nehezen essék az
embernek ingyen adogatni valamit ilyen drága időkben.

– Ha – ne – ha, dörmögé Boros uram, újra helyet foglalva a karosszékben,
s kétfelé törölve bajuszát, mintegy előkészületül, míg Krénfy úr nagy
kénytelen-kelletlen egy férges mahonifa-szekrényhez lépett és annak
kettős szárnyát kinyitva egy kulcscsal, a másik kulcscsal egy
rejtek-fiókot tára fel s abból elővett egy zöldszélű tányért, melyen
valamely negyedrész parasztsajt ruinái voltak láthatók, s melyhez ő
ugyanoda rejtett hosszukás kenyérből két igen vékony szeletet metszett
le, finomul kiszabva két ember illetőségét s azzal ismét duplán
belakatolva a szekrényt.

Boros uram azalatt odahúzta maga elé a palisanderfa asztalt, új ezüst
foglalójával s nagy sáros csizmáit felrakva annak pakfong arabeszkjeire,
úgy várta nagy készen csizmaszára mellől előszedett baranyai bicskával
az igért vacsorát.

Krénfy úr letette az asztalra a tányért, elébb aláterítve egy kiolvasott
Allgemeine Zeitungot, hogy el ne piszkolja az asztalt; azután magának is
széket húzott oda, mely intermezzot Boros uram sietett felhasználni
arra, hogy mind a két darab kenyeret elvette a tányérról, s megszelte
darabokra, mintha lágy tojást akarna enni. Krénfy úrnak nem maradt egyéb
teendője, mint újra felkelni, felnyitni a kettős mahagoni szekrényt s
újra egy darab kenyeret szelni saját magának, de a melyet ezuttal le sem
tett a kezéből, nem bízva többé Boros uram embertudásában.

– Hát mit gondol Boros uram, hogy kellene a bajon segítenünk?

Boros uramnak pedig az a szokása volt, hogy mikor evett, akkor nem
szeretett beszélni; aligha le nem szelte felét annak a sajtnak, Krénfy
úr nagy hüledezésére. Minthogy pedig a sajtnak egy része érett volt a
régiség miatt, azt ismét lefaragta és eldobta a tányérra.

– Mit csinál, Boros uram! kiálta rá kétségbeesetten a haszonbérlő úr ő
nagysága; hiszen az a java.

– Egye meg, a ki szereti! dünnyöge Boros uram, tele tömve a félpofáját
sajttal, mi közben félelmetesen járt a kezében tartott baranyai bicsak.
Krénfy úr azt bámulta, hogy ki nem szúrja vele a szemeit s igaz
buzgósággal saját maga elé vevé át a sajt érett részét, mit Boros uram
elhajított, olyan csinján rakva azt fogai hegyére, mintha creosot-olajba
mártott pamutot rakna fájós fogára s féltené, hogy a nyelvéhez talál
érni.

– Gondolja Boros uram, hogy valamit kellene tennünk?

– Ühüm, viszonza a kérdezett, veszedelmes nagyot nyelve a száraz
eledelből, melyet oly mohón látszott fogyasztani, mint ha inkább akarná
vele boszantani annak adóját, mint gyomrának kedveskedni vele. Persze,
hogy kell tenni valamit. Hanem az úr épen úgy tesz velem, mint az ördög
a fiával: ennem csak ad, de innom nem.

Krénfy úr nagyot sohajtott.

– Mit iszik? Vizet, vagy bort?

– A vizet csak mosdani használom.

Boros uram, kezeinek és orczájának mibenlétére hivatkozva, még a mosdást
is eltagadhatta volna.

A kettős szekrény újra megnyilt czifrán elkerített nyikorgással, mintha
valósággal sírna azon a hallatlan pazarláson, a mit gazdája elkövet.
Krénfy úrnak, úgy látszik, tetszett ez a muzsika, mert olyan lassan
nyitotta az ajtót, hogy az végig lejátszhassa az egész overturát, azután
hirtelen becsapta ismét, mire az ajtó olyan ijedelmes sikoltást
bocsátott közre, mintha valakit odabenn nyakszirten vágtak volna.

A megsiratott tárgy egy pezsgőpalaczk volt, valóságos franczia pezsgő
palaczkja, a chateau Laffitte devise-al, még a horganyos dugó is benne
volt.

Krénfy úr mosolyogva tevé azt le az asztalra, Boros uram pedig minden
kinálás nélkül hozzáfogott a vizsgálathoz, teletöltve a poharát azzal a
valamivel, mi abból a pezsgős palaczkból előtámadt. Képzelhető, hogy az
pezsgő nem volt. De hogy mi volt hát? azt nehéz volt kitalálni; kicsinyt
verhenyeges, kicsinyt zavaros, a tetején elmulni nem akaró hab.

Boros uram először felülről nézett a pohárba, azután szemei elé
tartotta, azután fejet csóvált rá, szájához vitte, megkóstolta, s minden
kétkedés nélkül kimondta rá véleményét:

– Brenóczi máslás!…

Brenóczon pedig nem terem szőlő, csak almából sajtolnak bort; hogy színe
legyen, meggyvizet kevernek hozzá s azután szőlő törkölyén engedik
megforrni. Ezen italt tartja Krénfy úr pezsgős palaczkokban, boldog
illusiókkal ámítva hol magát, hol mást.

– Verhovinai pezsgő! monda Boros uram, variálva a csúfolódást; valódi
fenyőfamuskotály.

Krénfy úr kezeit dörzsölte titkos örömében. Azt gondolta, Boros uram
olyan rossznak találja az italt, hogy meg sem iszsza, megmarad. De akkor
ugyan rosszul ismerte emberét.

– Az Isten éltesse! monda Boros uram, kissé felé emelintve a poharat, a
második perczben már üres volt a pohár. Eltünt annak tartalma,
gyorsabban mint Bosco bűvészkelyheiből és ha épen választóviz lett volna
is, szinte úgy tűnt volna el egy percz alatt, s szinte úgy nem látszott
volna Boros uram arczán, hogy ivott valamit.

– Már most hát beszéljünk, szólt egész megnyugvással a vendégség után az
ispán úr, eldúgva görbe kését, míg Krénfy, sajnálva bársony székeire
ülni, a kandalló szegélyéhez támaszkodott háttal, zsebébe dugott kezével
egy pár rézkrajczárt vallatva hangosan.

– Beszéljünk, már most hát beszéljünk, ismétlé Boros uram.

Krénfy úr helybenhagyólag inte fejével.

– Hát hol is hagytam el? Úgy! hogy engem megvertek.

– Ne kezdje elől, Boros uram. Az már megtörtént. Kegyelmedet már
megverték, de még engem nem vertek meg. Beszéljünk erről.

– No hát beszéljünk arról. A nagyságos urat kényszeríteni akarják
gabonája eladására, s a kik akarják, azoknak hatalmok is van rá és
megtehetik. Úgy-e, hogy így van?

– Úgy van. Azaz hogy nem úgy van. Ki parancsolhat énnekem? Én tovább
folyamodom.

– Az nem ér semmit. Hallgatnak is magunkforma kurta nemesember
panaszára!

Krénfy úr valami ellenvetést akart tenni a «magunkforma» kifejezés
ellen, hanem azután csak elhallgatott vele.

– Nekünk hatalmasabb emberekre kell szert tennünk, a kik ügyeinket
magokévá tegyék. Tudja az úr, nekünk azt szokták mondani: «ott künn
tágasabb!»

Krénfy úr köhögött, de nem tett ellenvetést. Nem várhatott valami
különös ékesszólást, mert hiszen ő sem adott valami különös jó vacsorát.

– De ha olyan embereket lehetne bevonni, a kik még ezeknél az uraknál is
magasabban állanak, tudja?

Boros uram úgy mutogatott felfelé újjával, hogy Krénfy úr kénytelen volt
a boltozatra nézni, vajjon nincs-e valaki oda akasztva? a kit segítségül
kell hívni.

– Megálljon csak az úr, mindjárt mondok egy dolgot, nagyságos uram.

Az érdemes ispán gyakran elvétette a megszólítást s ráment a nyelve a
fitymáló «az úr» czímezetre, a mivel a parvenuket szokás megtisztelni, a
mikor még rongyos csizmában járnak és nem nemes emberek. – Ilyenkor
azután a posteriori tette a «nagyságos uramat», a mely megilleti a
jött-mentet, mikor már hintóban jár s gólya van a czímerében.

– Tudhatja a nagyságos úr, hogy ez a brenóczi uradalom mily roppant
kiterjedésű, mennyi falut, mennyi erdőséget foglal magában, hány vize,
hány hegye van és a többi. Úgy-e, tudja?

Krénfy úr pedig arra gondolt, hogy mennyi sok gyertya ég el ez alatt a
sok haszontalan beszéd alatt.

– Ennek a roppant nagy uradalomnak csupán csak egy nagy hibája van; az,
hogy a kellő közepébe oda van ékelve egy kis uradalom, a Tarnóczi uraké,
mely mintegy kétfelé osztja az egész határt s az ezzel szomszédos Fenyér
pedig egészen belenyulik a brenóczi erdőségbe, mint valami ördögnyelv.

Boros uramnak tetszett ez a hasonlítás, mert nagyot nevetett rajta.

– Sok baj volt már e két kis uradalom miatt, szólt félig nevető ajakkal
Boros uram, oh ezt én tudom legjobban, mert magam is szolgáltam a
megholt uraság alatt, az apám még kulcsár volt annak az apjánál és az
öreg apám…

– De mi szükség nekem megismerkednem Boros uram genealogiájával! kiálta
közbe türelmetlenül Krénfy úr.

– Csitt csak! Mást mondok. A brenóczi méltóságos grófok örökké
perpatvarban éltek a Fenyéryekkel, meg másfelől a Tarnóczyakkal. Majd
szép szerével akarták tőlök megvásárolni azokat az útba eső jószágokat,
majd boszantásokkal akarták elkedvetleníteni őket, majd meg
erőhatalomhoz folyamodtak: semmi sem használt. Utóbb a brenóczi urak
pénze fogyott el s a szomszédok lettek gazdagok; az ő jobbágyaik féken
tartották a többieket, végtére még ha ökölre került volna a dolog, a
szomszédok tulajdon jobbágyaikat uszíthatták volna ránk. Így áll a
dolog.

– De mi köze ennek a dolognak az én magtáraimhoz? pattant fel végre
Krénfy úr, kinél ugyanazon arányban fogyott a türelem, melyben fogyott a
gyertya.

– Az a köze van, hogy ugyanezen Fenyéry úr van kiküldve most a brenóczi
uradalomban vizsgálatokat tenni a többi urakkal együtt s szükség esetén
a magtárakat felnyittatni; s ugyanazon Tarnóczy-család ajánlkozott
határozatlan mennyiségű pénzt kölcsönözni e czélra, hogy a szegények
közt kiosztandó jószágot meg lehessen venni. Érti-e már?

Krénfy úr vállat vont rá, mintha értené is, nem is; pedig abban a
perczben már túljárt az esze Boros uramén.

– De még több is van hozzá. Ugyanennek a Tarnóczy fajnak van egy korhely
ifjoncz sarjadéka, a ki nagy szélkergető, nagy pazarló.

– Tudom, ismerem.

– No ha az úr is ismeri, akkor eléggé le van írva. A brenóczi grófok
erre ez ifjonczra nagyon haragusznak, s miatta még jobban boszankodnak
az egész családra. Tudja az úr miért? Tudja a nagyságos úr?

– Bánom is én.

– Azért haragusznak rá, mert az öregebbik grófnak van egy kisasszonya,
derék, szép személy, magam is láttam. Hát a Tarnóczy fiu bizony, meg a
kisasszony, hát – jól értik egymást.

Boros uram jónak látta e szavakat szépen suttogva mondani el.

– Hát e miatt a grófok nagyon haragusznak. Sok vitájok volt már együtt,
az ifjabb gróf egyszer ki is hívta párviadalra az ifjonczot, az ekkor
belelőtt a tomporába, azért sántít ma is; az urfi meg a világba szökött,
ma sem tudni hol van.

Krénfy úr eleget hallott. Minél fogva úgy bele nyomta a dugót a pezsgős
palaczkba, hogy onnan azt sem kézzel, sem villával ki nem lehetett húzni
többé.

Boros uram pedig még reménylette, hogy igen messze el fogja nyujthatni
érdekes adomáit s minthogy még sejtett valamit az átláthatatlan üvegben,
szeretett volna ahoz valahogy hozzájutni; a görbe kés hegye azonban
elhajlott a kisérletben, s hogy fogaival ismételte azt, szerencsésen
leharapta a dugó kiálló részét.

– Ugyan instálom: nincs itt egy dugóhuzó heverőben?

– Nincs! és nem is lesz! Kiálta a nagyságos árendás úr, rögtönzött
haraggal kapva ki ispán uram kezéből a palaczkot. Kend most is olyan
részeg már, hogy se lát, se hall, azt sem tudja, miről beszél. Itt
elmesélne nekem éjfélig és inná a boromat, ha hagynám. Menjen innen a
hetvenhét ördögbe! Mi szükségem van nekem a kend ostoba történeteire, a
mikkel kend engemet egy óra óta bolonddá tesz?

Az ispán úr szeretett volna mindenik vádra mentséget mondani; szerette
volna elmondani, hogy hiszen ezután jön még az érdekese és hogy ezek a
dolgok mind összefüggenek egymással, s miképen, hogy ő nem is lehet
részeg, mert voltaképen az nem is volt bor, a mit ő megivott; de még ha
bor lett volna is, olyan kevés volt, hogy attól nem érdemes részegnek
lenni, s több efféle, hanem egyátaljában nem tudott szóhoz jutni a
nagyságos úr miatt, ki a kezében tartott palaczkkal olyanforma
taglejtéseket követett el, mintha most már az üveget is meg akarná
kóstoltatni Boros urammal, a mihez pedig ispán úrnak legkisebb gusztusa
sem lévén, nagy hamar összekapkodta, a mi sajátja volt, kucsmáját,
pipáját, s az ajtóig hátrálván, ottan álla csak meg, s szivéhez nyomva
süvegét, elérzékenyült hangon kezde nehány szót rebegni, hogy ő
bizonyára jót akart mondani a nagyságos úrnak s nem akart vele tréfálni.

– Takarodjék kend! ismerem a fajtáját; az egész nem volt egyéb rossz
paraszttréfánál, hogy majd holnap eldicsekedhessék vele a rektornak, meg
a notáriusnak: no rászedtem most a zsugorit, megtraktáltattam vele
magamat, azért, hogy egy pár rossz anecdotát elmondjak. Hanem hiszen
megadja kend ennek az árát, hogy én belőlem így mert bolondot űzni; mert
ha dühbe jövök, kapok egy botot és olyan igaz történetet csinálok a kend
hatpálczás meséjéből, hogy azt regélheti azután el.

Boros uram csakugyan komolyan vette a fenyegetést; nem találván ugyanis
semmi jót abban, ha az embert négyszem között megütögetik, a legelső
nyíláson, mely a háta mögé akadt, megszökék a szobából, s csak a
lépcsőzet közepén álla meg, némileg magához térve ijedelméből, s mint
egyike azon ritka példányoknak, kiktől a drámairók eltanulták a
magánbeszédet, elkezde magában dörmögni, végig a lépcsőkön.

– Látott már valaki ilyen bolondot? Nem hagyja kibeszélni az embert,
mikor legjobban javát akarná. Még azzal fenyegetett, hogy megver. Azt
próbálta volna! Ne sajnáltam volna csak úgy azt a pipát, tudom, hogy úgy
vágtam volna hozzá, hogy még úgy nem vágtak pipát árendáshoz soha.
Szerencséje, hogy kijöttem a szobából. Már most legalább nem mondok neki
semmit. Nem tud meg semmit.

A jámbor ispán azt hitte, hogy Krénfy úr nem tud még semmit, pedig az
már akkor többet tudott, mint ő. A mint Boros uram kihúzta a lábát,
bezárta utána az ajtót gyorsan, mepkoppantotta a gyertya hamvát,
iróasztalához ült, tollat faragott, előszedett mindenféle alakú és
minőségű levélpapirokat és irt nagy gyorsasággal különféle leveleket.

Egy roppant nagy ércz-kalamáris állt iróasztalán, melynek porzó- és
tintatartója között egy furcsa kis bronz szörnyeteg állt; azokból a
gézengúz csodaszülöttekből való, mikkel a vasöntészek fantásiája
népesíté meg a világot. Krénfy úr mikor irt, – talán megszokásból, –
rendesen a kis bronz szörnyetegre szokta szemeit függeszteni, mintha
attól kérne jó gondolatokat, az pedig úgy vigyorgott, úgy mosolygott
reá, mintha helyeselné, mintha a tactust ütné hozzá karika lábaival. Ha
az ember hirtelen tekintett oda, úgy tetszék, mintha a fejét is mozgatná
s csak azután szedné egyszerre arczvonásait mozdulatlan rézmosolygásába.

Mikor egy-egy levelet megirt Krénfy úr, azt rendesen a kis bronz szörny
karjaiba tevé, miként a hajdani bálvány-imádók ünnepélyes áldozataikat.

Az első levél finom, aranyszegélyes papirra volt irva, melynek illatos
boríték és aranyporos pecsét jutott. Az egész levelet nagy gonddal és
caligraphiával szerzé Krénfy úr, irása vetélkedett bármi
aczélmetszéssel, minden vonást nagy elégültséggel rajzolt oda; arcza
épen úgy mosolygott, mint azé a kis réz csodáé ottan szemben. A levelet
műtárlatba lehetett volna adni, oly remekül volt leirva. Kivül ez a czím
jött reá:

«Nagyságos Brenóczi gróf Maróth István úr ő excellentiájának, Bécsben.»

Természetesen francziául.

Azután közönséges posta-velinre irt néhány levelet.

Egyik szólt a legelső bécsi vendéglősök egyikének, azon megbizással,
hogy küldje el számára legjobbik szakácsát néhány hétre, akármibe kerül.

Másik iratott ottani spediteurjének, hogy vásárolja össze számára az
évszakok legdrágább ritkaságait, a mit kertészeknél,
nyalánkságboltokban, jót és drágát lehet kapni.

A harmadik trieszti ügynökéhez szólt déli gyümölcsökért, a negyedik a
legelőbbkelő porczellán-gyároshoz, hogy neki huszonnégy személyre való
terítéket küldjön czímerével ellátva, arany szegélyzettel. Az ötödik
ezüstneműekről szólt hirhedett ötvöshöz, a hatodik téli virágokért a
főváros legnevesebb kertészéhez. A hetedik közhitelű borkereskedőhöz
pezsgő, bordeauxi és spanyol borokért.

Azután ismét durvább papirosok következtek: egy levél ment a szomszéd
uradalom erdészéhez, hogy számára fáczányokat, őzeket szállítson; a
másik a vágvölgyi halászat árendásához a legszebb pisztrángok- s egyéb
halakért; harmadik pesti szőnyegészhez, hogy számára legdivatosabban
ékesítsen fel tizenkét szobát.

Legutoljára előkeresett egy mindennél durvább és vastagabb negyedrész ív
papirost, arra irta meg parancsolatját Boros uramnak, hogy mind ezen
leveleket a legnagyobb gyorsasággal küldözze szét expressus emberek
által s a rendelkezők parancsára annyi előfogatot tartson készen, a
hányat kivánni fognak. A pénzt a szükségesekre ne kimélje.

Boros uramnak bizony kiesett a pipa a szájából, a mint e levelet olvasá
és bizony mondá magában:

«Ez az ember vesztit érzi.»

És mind azok, a kikhez e levelek intézve voltak, bizony csóválhatták a
fejöket és bizony szintén azt mondhatták:

«Ez az ember vesztit érzi.»

Krénfy úr pedig még egyszer átolvasá e leveleket, mielőtt lepecsételné,
némely sütemény nevét, némely drága gyümölcsöt kifeledett, azt a sorok
közé irta. És azután lepecsételé a leveleket és mind odarakta a kis
vigyorgó rézördög karjai közé és jó kedvvel dörzsölé kezét. Az asztalon
még ott hevertek az érett sajt maradványai, a félig tölt palaczk,
almaborral és egy megharapott kenyérszelet. Krénfy úr felcsipegette
mutató ujjával a tányérra hullott morzsákat, megnézegette jobbrul balrul
a kenyeret, a sajtot, a bort a gyertya elé tartá, azután szépen a
tányérra rakta valamennyit s érintetlenül elcsuká a mahoni szekrénybe.

Hiába, gazdálkodni kell.


III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI.

Ezen a világon minden attól függ: hogy tudja az ember bolondítani
egymást.

– Ismertem olyan embereket, a kiknek vagyona felért egy kis
herczegséggel, de a kik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké
falujokban ültek s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tiz
esztendő előtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak,
beérték a legszerényebb szobával, hová őket a pinczér utasította,
szinházban most is csak a parterre váltottak jegyet, miként juratus
korukban, egy csézán eljártak, a míg el nem szakad, s ruhát soha sem
varrattak mással, mint a zsellér falusi szabóval, ki contóban rótta le a
haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen megszorultak, mert roppant
jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő birtokba verték,
futhattak fűhöz fához száz bankó forintért a nélkül, hogy valaki mert
volna nekik adni.

A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy,
szeretői még inkább; valamennyi előkelő clubban ő a tón-adó,
esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma broughamban,
holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban látjuk
kocsikázni; páholyt tart mind a két szinházban, palotában lakik, melynek
bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva nyitva van mindenki ládája,
erszénye, hitele korlátlan, aláirása készpénz; csak a nevét kell mondani
és mosolyognak előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és
takarékpénztárak örülnek, ha váltóit láthatják; – pedig ha megkérdené
valaki, hol van hát az a birtok, a mit ez a név képvisel? Szétnéznének
az emberek a levegőbe és nem találnák azt sehol.

Ismertem olyan embereket, a kik tudományos ismeretek gyűjtésében
megőszültek, a kik félre búttak egy oduba, hogy ott lelkök minden erejét
egy kedvencz szakma kimivelésére fordítsák; orvosokat, kik mély
tudománynyal hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak
a szenvedő emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket
birnak; lángeszű teremtő lelkeket, kik tiz remekművet hajitanak tűzbe,
mig egyet kiadni bátorságuk támad és ezekről mit sem tud a világ, nem is
mernének ők előállani, de ha előállnának is, szerényen, vonakodva, a
hogy szokták, ki hallgatna rájok? Azután ismertem másforma
egyéniségeket, kik a kávéházakban végezték tanulmányaikat; megvitatták,
a miket hirlapokban olvastak, csináltak magoknak közönséget maguknál
együgyűbb emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert és most
nagy embereknek tartatnak és itélnek elevenek és halottak fölött.
Ismertem orvost, a kit rendes akadémiai tagnak választottak, a miért egy
másik rendes akadémiai tagnak a tyukszemét operálta – (és még az is
kétséges, hogy szerencsésen operálta-e); ismertem irodalmi
tekintélyeket, a kiknek érdemeik egy pár merészen elkötött plagiumon túl
nem terjedtek; és ime ezek mind nagy férfiak, mind rendkivüli emberek, a
kiknek arczképeit kőbe, fába és szappanba metszik s az utókorra bizzák,
hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.

Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei az erényeknek,
mind magán-, mind közéletökben a jóság és bölcseség munkáit mivelték,
kik egy, erejöknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy városnak,
vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő nemtői voltak
és a kiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán még akkor sem
emlegettek, mikor még életben voltak: mert lételök megszokott volt már
az emberek előtt, s jóságukban épen úgy nem találtak semmi rendkivülit,
minthogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.

Nem ez e hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell
mindent! Kürtöld, a mid van, kürtöld, a mit tudsz, kürtöld a mit adsz;
és ha ez nem elég, kürtöld azt is, a mid nincs, és a mit nem tudsz, és a
mit nem adtál. A hol nem látják, ott légy fösvény, – ott pazarolj, a hol
látatja van; magadról beszélj és beszéltess, a hol lehet; szólj hozzá
mindenhez, akár érted, akár nem; ha hallgatsz, azt hiszik az emberek:
tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik: ők a tudatlanok. Ne adakozzál
ott, a hol zaj nincsen; a mit áldoztál, minden hirlapban kürtöltesd, s
ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre ird a nevedet; hagyd
meghalni a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet koplaltasd; hanem ha
jó alkalom nyilik, indítványozz nagyszerű hangversenyeket, ezüst
sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küzködők, tűzvízkárvallottak, árvák
és betegek javára: ez neked mibe sem kerül. És ez az út a hírhez.

Hanem csak az a kérdés, hogy mit nyertél vele azután, ha elérted?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A brenóczi kastélyban egy hét alatt minden megváltozott.

Az esett bőrök eltüntek a márvány-corridorokról, s pompás veres és arany
szőnyegek takarták el a rajtok esett csorbákat, az udvarról eltüntek a
véres tócsák és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe
rakott aloe-bokrok díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények
folyták be, mik közől fehér galambok repkedtek elő; a vakablakok szines
üvegen át vetettek fényt a termekbe, miknek ódon boltozataival új divatú
szőnyegek és ragyogó csillárok tagadtatták meg éveik számát.

A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok szaladgáltak alá s
fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér gyolcsruhás úr
parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az istállóban négy
délczeg almásszürke röhögött a zabra s a tágas kocsiszínben ezüsttől
ragyogó batárd csillogott újdonat újan.

A folyosó egy része téli kertté volt átidomítva, telve a legpompásabb
dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra
felügyelni; az úri termekben görnyedt minden asztal az ezüst
virágtartók, borhűtők és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a
sok kés, villa és kanál csak úgy halomra öntve állt egy üveg chiffonier
alatt, hogy káprázott a szeme, a ki reá nézett. Minden ezüstneműn a
nagyságos árendás úr czimere a fatalis gólyával és ékesen összefont
névelőbetü, az ötágú nemesi korona alatt.

És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra.

A mit itt látunk, az semmi sem való. A bársony szőnyegek, az aranyozás
mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon,
nincsen töve, most szedték az erdőn, egy hét mulva száraz lesz, s
kidobják; a szép márványszobrok a kertben fazekas művek, a zöld pázsit
most van rakva, a mi pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a
mutogatónak, az csak kölcsön, csak bérbe van véve: a nagyságos árendás
úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.

Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait
és szalad. Bérben van a négy paripa és sujtásos kocsis és az ezüstös
hintó; mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt
elszaladnak; elszalad a téli kert is kertészestül együtt, mert ők is
csak bérben vannak itt határozott időre; még az inasok is árendában
vannak, a mint a legutolsó vendég után becsapták az ajtót, vetik le
harisnyájukat, ezüstös frakkjaikat, csapják a földhöz, s szalad ki merre
lát. Még az ezüst serlegek, medenczék, kések és kanalak is futnak
hazafelé, a mint az ebédet végezték s otthon a bécsi ötvös kivakarja
belőlök a czímert és nevet, miket árendába vésett oda.

Igy áll a dolog Krénfy úr házánál.

A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között azért ő
ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat két-három
krajczárért, nézi a támadó tortákat, a páczban álló vad sülteket, a
spékelt fogasokat, az illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak
bérbe kaphatók és a mellett titkon szobájában egy kis czibere levest
ebédel, abból sem mer enni eleget, s felszedi a morzsákat az asztaláról
és elteszi a kenyérhajat vacsorára.

Takarékosnak kell lenni…

A kik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e
szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes
évszámba lép, a mikor az ember természete megváltozik? Korteskedni
akar-e a jövő tisztujításra, hogy magát alispánnak választassa? vagy
valamelyik brenóczi ősanya ijesztett rá kisértet képében s most annak a
kedveért suroltatja ki a szobákat?

Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől
tudakozódtak, azt soha sem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az
igazi ok.

Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha
vajjon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen
esetben jó volt nem vezetni nyomra a kiváncsi közvéleményt.

Vajjon megalázzák-e magokat a büszke brenóczi grófok, hogy
haszonbérlőjöket saját ősi kastélyukban meglátogassák? vajjon igazán oly
szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott
emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghivásukra
viszon-meghivással felel; sőt szót fogadnak neki, azt mondják: hogy ha a
hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez? Ha már
egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy
nagyon rá vannak szorulva.

Egy levél eloszlatta kétségeit, Bécsből jött, István gróf sajátkezű
caligraphiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abba, hogy ő is úgy
irjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, ki még úgy
tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóczi grófok mind sokat
tartanak arra, hogy a ki irásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a
fáradságba.

Krénfy úr nem hiába izzadt. Kivánatai minden reményen felül teljesültek,
nemcsak István gróf fog eljönni Brenóczra, hanem még Illés gróf is; sőt
ha lehet hinni irott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti
Brenóczot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegans salonok
helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.

Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy
mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.

A levél utóirata azt igérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés
gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.

A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; a mely nap Krénfy úr levele
érkezhetett Bécsbe, az nap küldetett vissza rá a válasz.

Ez minden jót jelent.

Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral,
hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott
lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenóczra éjjel fognak
megérkezni, a hogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek
magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.

Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már
bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására,
az egész méltóságos család, itt fognak nála mulatni és hogy mind ez
áldozat az ő kedvökért és az ő tiszteletökre történik.

A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s a mely
éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt
elfogadni, akár béres, akár kocsis, akár mi egyéb a tatár, mind ott
legyen.

A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan
pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az utra zsellérek
állítattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy
úr is el akart menni vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán
ez még sem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket? Jó lett volna
tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz? Ha nem szégyenlette
volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.

Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen
tartani a tüzi játékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal
valamit meg ne gyujtsanak és a mozsároknál, hogy a fojtás valami kazalra
ne essék; nyolcz órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a
jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt
rendezve; a palota homlokzatán öles betükkel ragyogott a vivat,
lámpákból kirakva, a fenyő-sétányon végig piros, meg sárga olajos
papiros lámpák csalták a szemet, s a falu végén egész máglyák lobogtak
szurkos fenyőkből.

Mind ezt gyönyörüség volt látni, de csak jöttek volna hát már a
vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s haza
széledezett; az ispán alig birta őket visszafogdosni, hogy legyen, a ki
vivátozzon a méltóságos uraknak.

Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előörsül kiküldött futárok
puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a
dombról lekerülő országúton a három úri hintót, mire megszólaltak a
kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyujtattak a röppentyűk és
tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikra-özönt prüszköltek a csendes
fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott
a döbörgős felvonó hidon a várudvarra, elég hangos «vivát» fogadta
azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani,
hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.

Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját
kinyissa, a mi azonban az öröm, vagy a sietség miatt neki oly ép oly
kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában
elkövetett előzékenysége; mig végre a harmadik hintóból kiszállt nagy
ásítva egy inasforma egyéniség, a ki álomtól boszus fővel tudósítá
Krénfy urat, hogy sohse nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban
nem ül senki.

A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvök telvén benne,
hogy a rövidebb gyalog-úton jőjjenek előre Brenóczig. A kisasszonynak
különös kedve telik a gyaloglásban.

Azóta réges régen meg is érkeztek már s beszálltak a vendéglőbe és
bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, a ki meghagyta neki, hogy a
naplójával utána menjen a vendéglőbe.

Krénfy úr úgy érezte magát, mint a ki álmában pénzt talált s azután
felébresztették.

Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz,
illuminál, futárokat küld előre, tűzi játékot süttet, vacsorát
készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít
maga és cselédjei három üres hintó elé, – míg vendégei az alatt régen
lefeküdtek és alusznak is már a vendégfogadóban.

– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! kiálta Krénfy
úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi
olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!

Vajjon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni
nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)

– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! szólt a pitvarnokhoz fordulva,
ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr
cselédjei mind ásítottak. Elvárom a méltóságos urakat holnap «szerény»
lakom–lakunk–lakjokba, azaz hogy «úri» lakjokba… (A patvar! még az
inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a
méltóságos urak reggelizni?

– Az különböző, felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy
könyvet, a mi már a kezében volt. Az öreg gróf épen nem reggeliz; a
grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tizkor szokott.

Krénfy úr háromszor is utána mondta magában e tudósítást, hogy el ne
felejtse.

Végre meglelte a pitvarnok a naplót, mit a kezében tartott, s a nélkül,
hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig
utána eredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a
brenóczi gróf urakhoz.

Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a
cselédségre, hogy lefekügyenek és ne égessék a gyertyát, s maga is
hasonlót cselekedett.

Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem
engedték elaludni s a mint elszenderült, álmában legelső dolga volt
Cynthia grófnőt látni, a mint azt a hirhedett, ölnyi hosszú fekete haját
lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem
szamóczát kinál Krénfy úrnak. Épen olyan szerencsés akar már lenni, hogy
azt szájával elvegye, a midőn fölébreszték.

Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye ficzkó, a kit mindig kérni
kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.

– A brenóczi grófoktól vannak itt! szólt a fiu suttogva, mintha nem
akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.

– Oh, hadd jőjjön! kiáltá Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból s egy
percz alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt,
már fel volt öltözve.

A komornyik jött. Egy pompás arany óra volt a kezében.

– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, s azért küldi az óráját, hogy
igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő perczre pontos szokott
lenni.

Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen
összeigazította az óráját Illés gróféval s újra megküldé tiszteletét.
Rendkivüli ember ez az Illés gróf.

Ismét lefeküdt. Most már ötven emberrel is álmodott, a kik közül
mindenik azt állította, hogy ő Illés gróf és mindenik az órájához akarta
igazíttatni az övét és mindegyiké másképen járt, az övé pedig épen
visszafelé járt.

Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra
felébresztették.

– A brenóczi grófoktól vannak itt, susogá Jakab, tátva feledett szájjal.

– Jőjjön be no, mondá Krénfy úr, de ezuttal fel nem kelt az ágyból.

A pitvarnok jött megint.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa
nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.

Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos izenetre s midőn
másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen
sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házi
gazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab
megint ott volt az ágynál és rángatta alóla a lepedőt.

Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:

– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?

Jakab tetőtül talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték
már fel, s nagyon fázott.

– A brenóczi grófoktól van itt valaki.

– Ereszd be! kiálta Krénfy úr s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.

A pitvarnok megint beállt.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg
phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?

– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimat-ot.

– Mi az? Dörzsgyufa?

– Nem, hanem olyan szer, a mit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok
megfuladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.

– Hát azt gondolja a gróf úr, hogy én patikárius vagyok, vagy
alchymista? kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozatva.

– Hát nincs? kérdé a komornyik.

– Nincs.

– Hm, hm.

Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg,
hogy utána ne kiáltson:

– Hallja! Igy megy ez maguknál minden éjjel?

A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igen is, így megy.

A mint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyhoz
Jakabot.

– Tartsd ide a füledet.

Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki s odatartá a fülét; Krénfy
úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne
felejtse, a mit mond neki.

– Ha te énnekem reggel kilencz óráig akármiféle izenethozó embert
bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet.

Jakab hüledezve futott ki a szobából s csak odakinn kezdett róla
elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, a miért azoknak kell
kiszenvedniök?

Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott
ugyan a sok boszuság miatt elaludni, hanem aztán elkezdte magában a
kétszerkettőt végig sokszorozni, a minek tökéletesen az a hatása van, a
mi az opiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.

Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor elhagyták aludni, hét órakor
már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.

Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a
népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor
nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi
villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden
gyönyörüségeinél.

Ezt az édességet, ezt a gyönyörüséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.

Még csak akkor harangoztak a rorátéra, midőn újolag rángatta valami
dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha
álmában valami rém azt suttogná: «a brenóczi grófoktól vannak itt!»

– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd hogy várjanak! Aluszom.

Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett
hallani. És épen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezuttal nem a
pitvarnok volt ott, hanem magok a brenóczi grófok mind a ketten, kiktől
Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának daczára, tessék-et mondott nekik
s kinyitotta előttök a hálószoba ajtót.

Krénfy úr épen a botot kereste, melylyel Jakabot ellazsnakolja, midőn
belépett hozzá István gróf.

Most a haszonbérlő úron volt a megrettenés sora.

– Oh ezer bocsánatot kérek! kiálta, észrevéve gyászos tévedését.
Bocsánat méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást
gondoltam.

És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy, a hogy, felöltözni
váratlan látogatói előtt; a mi természetesen ismét a legnagyobb zavarba
hozta, s utoljára ugy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogy
ha Jakab nem könyörül rajta s rá nem ad holmit, megfogja magát
öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.

– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! szólt finom hangon István gróf,
kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb czímezni az
illetőnél: az árendást nagyságosnak, a korcsmárost tekintetesnek, a
bérest kegyelmednek, a kit nem szeretett, édes barátomnak. Az édes barát
volt nála a legalábbvaló megtisztelés.

– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítni fogjuk.
Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két
órát szokott aludni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves
barátomat, brenóczi gróf Maróth Illést.

Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte.

Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arczokkal, de
nem jutott eszébe, hol?

Valószinűleg valami viasz-kabinetben.

Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a
merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, a miknek meg van adva az élet szine,
a szemek kéksége és még sem élnek; szemeiket az emberre szegezik és még
sem látnak.

Ugyanaz a viaszfény az arczon és homlokon, az a változatlan öntvényű
szigor az elsimított vonásokban, az az üveg-viszfény a szemek előtt.

Egész órákig el lehet rá nézni, a nélkül, hogy arczvonásai
megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain
meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik, vagy gúnyolódik. Mint
azok a viaszképek ott a mutogatóknál.

Krénfy úr fejében egy perczre az a gondolat is bukfenczet vetett, ha
vajjon nem valami rendkivüli automatot hozott-e magával István gróf, a
mivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak
neki önmozdonyai, a mik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajjon
ez nem onnét való-e?

Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy
legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.

Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifju automat, kit István gróf,
mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia,
testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.

István gróf egy vonással sem hasonlított hozzá.

Az ő alkata, modora, magaviselete egy tökéletes udvaronczot árulának el,
minők a leghódítóbb királyné, Mária Terézia udvarában végezték
tanulmányaikat: arcza simára borotválva, mint egy ifjonczé, vonásai
teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő
fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István
gróf hajfürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek,
finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa
előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete,
mintha katulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki
egy matróz-kabátban jött mellette, mely épen oly koczkás volt, mint
mellénye és kimondhatlanja, még a mellénye közől kilátszó inge is
koczkás; az embernek szinte rosszúl esik, hogy miért az egész képe is
nincsen koczkákra felosztva, mint egy földabrosz.

Illés gróf az alatt, mig Krénfy úr felöltözött, minden kinálás nélkül
felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított
valami czifra lóczához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni,
hogy felüljön rá s a lábait lógassa le róla.

Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában, hogy
olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most
mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a
viaszfigurák.

István gróf ez alatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel
látszott vizsgálni s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket
mondani Krénfy úrnak.

– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly
elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a
Luxemburg-palaisban járnék.

– Oh kérem alássan, szólt Krénfy úr, a ki egészen felbuzdult e
magasztalásra. Én kevéssel hizelkedem magamnak, de mondhatom, hogy
mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjokhoz illően
fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az uj statuetteket?

– Oh pompásak, remekek. (István gróf bizonyosan nem látta azokat.)

– Minden az olaszországi Belvedere mintájára készült, és a…

Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén
levő tiz darab csont segítségével a zongorán dobolni s a mint reá
nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfejtette, mit
akart mondani.

– Mondhatom önnek, szólt István gróf, hogy mióta e kastély áll, ilyen
fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami felséges
gondolat. Ezt terjeszteni fogom, és elmondom mindenütt, hogy hol
tanultam.

– Oh kérem alássan, monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a
dicsekvések miatt, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a
tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam
ötvennyolcz pengőt.

Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani az
által, ha mindennek megmondja az árát.

– Ötvennyolcz pengőt? szörnyüködék István gróf azzal a komoly képpel,
mintha ugyannyi millióról volna szó. Hát még a faggyú mennyibe
kerülhetett? mert az rettenetes drága az idén.

– Oh kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy, méltóságtok
tiszteletére, semmi, semmi.

Krénfy úr valami nagy dolgot vélt mondani.

– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak
bebizonyíthatni hódolatomat.

– Oh mi sajnáljuk azt ezerszer! sietett válaszolni István gróf.
Vigasztalhatatlan vagyok e miatt. De reménylem magamat kimenthetni
nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át
gyalog jőjjünk, a hintókat útjokra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja
nagysád, elkényeztetett gyermek, a mit ő kiván, annak teljesülni kell.
Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk
és nehezteléséről lemond.

Oh Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy
csaknem a pallót érinté orra hegyével.

Ez a finom udvaroncz valami rettenetes ember! Úgy földre sujtja, úgy
megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező,
barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember
Illés gróf mellé és nézne annak mozdulatlan szemei és szája közé, melyek
egy szót sem mondanak.

– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe; kinálkozék
végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés
grófhoz nem mert hozzá nyulni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy
lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá,
illedelmesen előre bocsátva őt, mint illik házi gazdához.

– Oh kérem! kérem! szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig
értek s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szivességgel
állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elől menni és fejét
kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.

Krénfy úr, mint a kit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden
büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szives
hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta
neki tudtul:

«Itt én vagyok az úr, te csak jövevény!»

István gróf inte kezével, hogy tessék helyet foglalni.

Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a
brenóczi uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilencz forint
huszonkét krajczáron.

István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett
sétálni a teremben alá s fel, a mi Krénfy urat nagyon bántotta, mert a
gróf minden lépésnél biczczentett a jobb lábával, mintha egy fog ki
volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, a mely ezt az automatot
lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.

A finom, udvarias gróf a legnagyobb nyájassággal szólt Krénfy úrhoz:

– Méltóztatott nagysád bennünket szivesen meghívni Brenóczra és mi oly
lekötelező modorúnak találtuk becses meghivását, hogy azonnal siettünk
azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fentartani azt a
szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, a mi egyébiránt most
sem késő és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat
magunknál tisztelhessük.

Krénfy úr apródonkint érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak
által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így
engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, a nélkül, hogy azokat vissza
tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt
megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem
ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe
szokta mélyeszteni s a bennök tartott örök négy krajczárral csörömpölni.
És akkor ez a négy kis réz dæmon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek
volt, ezzel a négy krajczárral kezdé meg az életet és azóta ezek
százezerekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima,
mívelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van
mind azzal dicsekedni, a mit a született urak pénzen megvehetnek.

– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis reggelihez ülni? kérdezé az
érdemes házi gazda, az által remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját
munificentiájával a brenóczi urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik,
hogy ez a thea pecco, terem Chinában, a chinai császár asztalára volt
szánva, neki életveszélylyel csempészték, fontja került tiz aranyba.

– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves
barátom, Illés gróf, csak pontban tiz órakor, Cynthia grófnő pedig
tizenkettőkor.

Ezt már tudta Krénfy úr, mert a pitvarnoktól is hallá.

– De egy szivarral talán szolgálhatok? szólt még egy kisérletet téve, s
három rendbeli szivar-ládikát tolva a gróf úr elé. Cabanos, valódi
Havannah…

– Köszönöm, nem szivarozom.

Csupa rendkivüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha
valamit kinál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel
viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkivüliségeit se
ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét soha sem iszik, s
napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellenne tudni a
haszonbérlő úrnak.

Illés grófot már aztán nem is merte kinálni semmivel.

– Bátrak voltunk, kezdé István gróf, nagysád sokszor tanusított szives
indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel
alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a
nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára
egyszerre három évre előlegezze, mely szivességért mi viszont készek
vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre
nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi
nem birtunk magunknak kimagyarázni, mely a mily meglepő rejtély
előttünk, ép oly kellemes leend annak megoldását hallanunk.

Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajczárral zsebében,
mintha mondaná: «elhiszem, hogy kellemes fog lenni».

E szavakra Illés gróf is felhagyott az üveg-almáriumokba rakott
ritkaságok szemszurkálásával (fixer) s odalépett a beszélőkhöz, egyik
lábát feltéve az asztalra s merev szemét Krénfy úrra szegezve.

Krénfy úr megpróbálta egyenesen ő hozzá intézni feleletét, megkisértve,
ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által
is mozdítani?

– Igen is. Azt irtam, – volt szerencsém irni – méltóságtoknak, miszerint
kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre
előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem
szaporítani, sőt még azon felül négyezer darab aranyat adni kölcsön
méltóságtoknak minden kamat nélkül.

Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arczával tekinte a
két grófra. István gróf mosolygott és fejét malasztteljesen ingatá;
Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üveg
szemekkel, a mikkel az elébb.

– És mi legyen az a föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő
ajánlatot tevé? kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva
helyre.

– Az csekélység, a mi méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe.
Én csak a czímet, a haszonbér czímét akarom másra változtatni. Majd
annak is okát adom, miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget,
a mi hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik
elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat
nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még a ki törvényes kamatra
ad is, rendkivüli ember most, az több mint kereszténység. Én adom kamat
nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt
fogok behajtani.

Krénfy úr erősen apostrophálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés
grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha
az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.

– A mit ez ajánlatért kivánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való
dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint
puszta haszonbérlőnek, itt nagyon precair helyzetem van. Igen
kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem,
különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közőlök a Fenyéry, a
másik a Tarnóczy…

Krénfy úr arra volt készen, hogy a mint ezen neveket kimondja, a
brenóczi grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik
rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat s a falhoz hajigálnak mindent,
a mi megmozdítható.

Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a
beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha hirét sem hallotta volna
azoknak, a kikről beszélnek; a mi Krénfy urat úgy megzavarta, hogy
egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.

… – Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, boszantanak, s ha
panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel
fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott
is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom,
hogy mit vétett nekik Brenócz, mert én nem vétettem nekik semmit.
Mindenre azt válaszolják: ön nem úr Brenóczban, csak haszonbérlő.
Egyenesen azon törekszenek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják,
hogy a brenóczi uradalmat szépen rendbe hoztam s ez nem akar nekik
tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenócz?

A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenócz vétkét, pedig Krénfy úr
kétszer is kérdezé.

– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát,
mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni,
utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a boszantást, a kártételt és
zsarolásokat. – Tessék figyelemmel kisérni méltóságtoknak, a mit mondok:
csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha,
dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az
uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután
elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy
sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestül,
öregestül itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok, s minthogy egymástól
nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságtól? Ha azt mondom, hogy
a brenóczi uradalom parasztjai közől minden tizediket bátran fel lehetne
akasztani, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni,
egy cseppet sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek
koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát
lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt
védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza
kifejezésemet. A tekintetes vármegye, a helyett, hogy a szegény
üldözött, boszantott, károsított birtokost ótalmazná, mit cselekszik?
Imhol ni: kiküldenek egy deputatiót, hogy tegyen vizsgálatot
országszerte, vajjon miért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs
küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely
naplopóknak télire valójok, el kell foglalni a legelső legjobb uradalmi
magtárt, a mit legközelebb kapnak s arra a parasztságot rászabadítani.
Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Oh nem.
Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Oh nem.
Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóczi és
kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; a kit
felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! méltóztassék elhinni, hogy
igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, a ki ősi nemes ember,
armalista, cortesvezér és mivel e napokban világos adósságot, tetszik
érteni? vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál
az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén
hat, mond: «hat botütéssel» frissítteték fel. Ilyen a dolog állása
Brenóczon!

Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak
a két kezével hadonázott az asztal felett, hanem a két lábával is az
asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét ovatosan a szék
alá húzni.

De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök
mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a
nemes gróf arczán, most egy perczre elmult onnan s az érzett bántalom
valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy a ki így
nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.

Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát s mintha gondolatai
egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz,
hogy szabad-e neki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia
grófnőnek küldeni?

István gróf első perczre összeránczolá homlokát erre a kérdésre, hanem
azután egyszerre visszatért ismét arczának mosolygása. Fejével kegyesen
inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó
inasnak, hogy hova vigye azt az ananászt, milyen tányérra tegye, és mit
mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy
látta-e már azt az Attila-tallért ott a régi pénzgyűjteményben, melyet
folyvást bámulni látszott.

Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek
volt benne, kénytelen volt feleletet adni.

– Láttam; szólt oly száraz hangon, a milyent nem tudnak utánozni az
önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. Azt a gyárat is ismerem, a hol
készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat
mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett
jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön
feltételeket szab. Halljuk azokat.

Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés
grófnak.

– Igen is. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik
parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem
lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni.
Csak annyit mondok, hogy énnékem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe
futnom méltóságtokhoz elégtétel végett; hanem én olyan állást akarok
magamnak biztosítani, a mi engemet valódi urává tegyen
rendelkezéseimnek.

Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, a mit
mondani készül.

– Nincs róla fogalmam, szólt István gróf szárazon.

– Mondám, úgy-e bár? hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e
birtokot újólag megtartani? Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá
azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól
van, nemde. Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen
van. E szerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez
uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bizzák azt. Úgy-e bár? E
szerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kivánom,
miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a czíme; hanem – zálog.
Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a
brenóczi uradalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem a
határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben
az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év mulva ismét birtokosai
lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háboríttatlanul
élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.

Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt
aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész
gondolattal, hogy a brenóczi hat hegy közötti tér, melyet még Zobor
idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy
hat perczre is egy jött-ment új nemesnek birtokába jusson, a mit a
hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni?

Az újabb brenóczi urak nem oly büszkék.

István gróf igen elégült arczczal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig
az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert
pontban nyolcz órakor szokott mosdani. Krénfy úr kivánata olyan
bagatella, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi
a fiskális.

Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett
azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kivánná e vételbe a
kastélyt és egyéb épületeket betudatni.

– Szivesen, szivesen, sietett felelni Illés gróf és szeretett volna már
menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem
igérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.

– Akár még az ősi brenóczi sirboltot is, viszonzá Illés gróf sietve; ha
addig meghal ön, miattam oda temetkezhetik valamennyi brenóczi és maróti
urak és asszonyságok közé. Adieu!

Azzal elkapta a sipkáját s futott csuklós lábával ki a szobából, sem a
házi úrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.

Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem birta két példányban,
egyikkel Illés grófot kisérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék,
másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után,
eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott
férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb
menuett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös
kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.

Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón.
Az etiquette szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a
vendég és amaz a gazda.

A lépcsők aljáig kiséré őt le Krénfy úr hajadon fővel. István gróf
hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte
magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül
elfogadhassa mind lakás-, mint étkezésre.

István gróf azt állítá, hogy rendkivüli szerencséjének fogja tartani.

A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott
lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy
úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt,
úgy köszöngetett vissza.

Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön s termeibe érve, kitörő örömmel
járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az
imént, s a markába vett négy krajczárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe,
tenyerével újra elkapva, mint valami yongleur, titkosan suttogva magában
ez elmés mulatság között: «ezekkel ugyan könnyen elbántunk».


IV. CYNTHIA GRÓFNŐ.

Délután hét óra volt, a brenóczi vártoronyban ebédre harangoztak.

A kis falusi egyház tornyában pedig épen akkor harangoztak az éjszakai
imára.

Hejh sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekkép kezdődik:
«a ki ételt, italt adott…» Éhen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, a
kiknek nem kellene felébredni többé.

A léha csőcselék! a renyhe, iszákos pórhad! ugyan ki búsulna miattok?
Ember volt is, lesz is több a kelletinél; nem kell félteni, hogy
kiveszszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, a mit ők beszélnek? Nincs mit
enni? nincs egy falat kenyér a háznál? sőt vannak házak, a hol a
kenyeret hírből sem ismerik? sőt még azt is mondják, hogy vannak
családok, a miknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel?
Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim!
Rakva az asztal. A négy világrész inyletes étkei mosolyognak előttünk. A
mi a szemnek és inynek kedves, ezüst tálczákon, aranyozott edényben,
délszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománynyá
emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a maison
doreé-ban, vagy fréres provenceaux-nál találhassatok; magános úri
banquettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt
a duskálkodást a ti szerény helyettesetek, a ti jószágaitok
haszonbérlője szerezte. Oh itt valójában láthatjátok, hogy jó világ van,
tejben, vajban uszik az ország!

Krénfy úr a legelegánsabb salonöltözékben jelenék meg méltóságos
vendégei előtt; csupa fehér és fekete.

A hivatalos iratok már készen vannak, aláirva, meg is pecsételve, az
összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva
és fényesen kivilágítva; a mint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végig
tekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenóczon
– hat évig – s ki tudja: tán még azután is?

Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szivébe uri vendégeivel szemben. Többé
nem érzi olyan pakfongizűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges
izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasz tekintetétől, mely
gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.

Sőt úgy szólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Oh
ezuttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat
adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkivüli bájakkal megajándékozott
hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.

Egymás között úgy szoktuk őt nevezni, hogy «Cynthia grófnő».

És ha ez a nyolcz egymásba nyiló terem mind úgy tele volna ragyogó
szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott
a legszebb és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, a
hánynál ő magát e perczben különb embernek érzi, az mind valamennyi
Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű napraforgók a
magasan járó nap felé, mely annyit törődik velök, mint a többi
zöldségekkel.

Valódi venusi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a
legizletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el,
kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott;
Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek
finom himzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arcza szebb,
mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny
szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei
a legnagyobb két drágakő azok között, a miket a gyémántnál is nagyobbra
becsülnek.

Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra
nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú fekete
szempillák szinte árnyékot vetnek az alabastrom arczra. Oh ég, ha ezek a
szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arcz még pirul is, ha ez ajkak
még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenök?

Az egész alak feltünő küljellege bizonyos nyugodt hanyagság, mely
mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez
nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség
nyugalmáé, mely bizonyos az ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy
szava, tekintete mindenható és nem akar azzal minden csekély tárgy
ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.

Oh pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! csupa kézzé és
lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent
elkövessen, a mit hódolata találékonyságában megsejt.

Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szivesen fogadja. Krénfy úr soha
sem tudhatja meg az ő arczáról, hogy nem követett-e el valami
ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kinálkozott-e
helytelenül? oh azok a magas delnők nagyon különbözők a táblabiró világ
hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kaczagnak,
izetlenkedéseidre fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat
fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet.
Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el,
alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végig hallgatják
unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb
csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kaczagnak érte; ha nagy bolond
vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.

Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn
méltóságos vendégeit feldiszített termeiben végig vezetheté. István gróf
nem győzte eléggé magasztalni azt az izlést, azt a finom elrendezési
tapintatot, a mit Krénfy úr e kastély feldiszítésében tanúsított. Krénfy
úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, a miből
ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök
ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond;
Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet s fejével bólinta, hogy az igen
finom.

Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében s tökéletesen elhitte, hogy ő
most a legelegánsabb ember a szárazföldön.

Hogy fognak majd te rajtad mulatni egymás között a brenóczi grófok.
Minden szó, a mit kimondasz, elmés, csipős anecdotonná van öntve. Nem
mondanál-e még többet is?

– Minden pompás, minden díszes! szólt István gróf, finom taglejtéssel
hozzá. Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy,
és ez: találja ki nagysád…

Krénfy úr olyan lett, mint a rák, mert kitalálta, de nem merte ráfogni.

– És ez: egy elegáns, mívelt, kedves nő, a mi hiányzik e kastélyból.

Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e perczben a
szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel
találkoznék, rögtön elájulna.

– No de majd az is megkerül, az is megjön; biztatá őt nyájasan a derék
gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.

Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a
shawlt ő viszi karján s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő
vállaira feladni.

Oh ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek
ennyi szabadságot engedett.

Krénfy úr dolgozó szobájába is elvezette vendégeit. Ott állt iróasztala
felett egy embertelen nagyságú arczkép, melyet valami vándor művész
mázolhatott koszt, kvártély árában, s a minek Krénfy urat kellett volna
ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, oda festette arany óralánczát,
ezüstgombú sétabotját, keztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző
állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a
gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy
smaragd inggombot is festett neki, melylyel akkor nem birt.

Az arczképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán
annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nem igen tudott
hizelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.

Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek
nem itt kellene állani a dolgozó szobában, hanem egyenesen az elfogadási
teremben, a hol a brenóczi ősök képei állanak, a kik épen úgy
tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr s ennélfogva az ő arczképét
is ugyanazon hely illeti.

A jámbor bohó elhitte, a mit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott,
szeget veretett a főterem falába s oda akasztatá arczképét a sok
pánczélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett
kisértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldök alól; kinek
kard, kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis
nádpálczával?

A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután
tovább mentek bámulni Krénfy úr comfortját.

Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét
képezé s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az épen feljövő
holdat, mely sápadt rózsaszínnel utánozza a hajnalt.

Krénfy úr egy lépéssel hátra maradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek
gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni,
mert az ember könnyen náthát kap.

A grófnő elfogult, ábrándos hangon szólt:

– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenóczon laktunk. Itt ültem
gyakran egész éjfélutánig s megvártam, míg az esteli csillagból újra
hajnali csillag lesz.

És a mint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék,
mintha a hold fényénél két teljes könycsepp ragyogna azok alatt.
Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.

Cynthia grófnő azután a tulsó ajtóhoz lépdelt s mintha ott jutna
hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott
azzal a szép fehér kezével.

– Ott állt az én arczképem.

Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul
félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére
volna, hosszú shawljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva
karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy percz mulva
megint a földön volt; míg az úrnőjét kisérő komorna meg nem rántá Krénfy
úr kabátját, fülébe súgva:

– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga
után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját s két lépésnyire húzza
maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában.

Krénfy úr szivében megállt a verés: két lépésnyire úszik utána ez a
hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a szikláról aláomlik.
Ezt a gondolatot nehéz elviselni.

Az utólért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan
alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legatus diák. Előhozta,
hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek,
hogy az ő arczképe ott függjön annyi méltóságos és excellentiás úré
között s ezerszer engedelmet kér, hogy egy perczig is annyira elhagyta
magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arczképének e kastély
bármelyik zúgában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le
fogja onnan vétetni.

A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis
kezd eszéhez térni.

Pedig csak akkor kezdett még az eszétől eltérni.

Egyik ott ácsorgó inasnak néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen
magyarázni látszott, azután végig vezeté méltóságos vendégeit díszes
termein, egész a téli kertig: ott letépett egy csomó virágot Cynthia
grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az
egyik biborpiros cactusrózsát minden gond és számítás nélkül oda tűzte
féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!

Innen ismét vissza kellett fordulni s ugyanazon termeken végig haladni
az ebédlőig.

A mint a két gróf előment, szótlanul, változatlan arczczal és a mint
abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni
hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arczon a
kaczagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés
gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s
István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arczát.

Krénfy úr arczképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben
azon helylyel, melyet Cynthia mutatott neki, mint az ő arczképe hajdani
helyét.

Hajdan, mikor még itt laktak a brenóczi grófok, mikor még Illés gróf és
Cynthia grófnő kicsiny gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind
a kettő), azt az erkély-szobát tartották bűnhödő szobának, ide küldték a
kis grófot vagy grófnőt, ha leczkéjét meg nem tanulta, ha makacskodott,
ha tiszteletlen volt nevelői iránt s egyéb ily dolgokért, a mikért
szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő
büntetésök pedig az volt, hogy a bűnhödő teremben kellett órákat
tölteniök egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is.
Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkély-szobát gyermekkorukban
elnevezték «csunya szobának». Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés
gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és
hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik
rokonukra megharagudtak, kinek arczképe a családi képtárban függött s
akkor azt büntetésül betették a «csunya szobába». Elégszer megtörtént,
hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig hugáét száműzte a
csunya szobába, a miből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal
végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer meggyújtotta a házat miatta,
hogy bezárt arczképéhez nem juthatott; akkor István gróf levétette az
ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arczképe azonban eltünt és ő
semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett?

Ebben a csunya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe
azzal a helylyel, a mit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt
megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága daczára is
alig birta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést
erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben
leküzdhető.

Vajjon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csunya
szobába akaszsza fel?

Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr
mellett, hosszú selyem pilláit sötét szemeire eresztve, s telt piros
ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arczát kendőjébe rejté,
Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbe szakasztott –
ha! kiáltásokat hallatva.

– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? aggódék Krénfy úr szorgalmasan.

– Oh semmi, felelt Cynthia grófnő. István grófnak náthája van, Illés
gróf pedig köhög.

Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésök és köhögésök is egészen
másféle, mint a közönséges embereké.

Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, a míg a brenóczi grófok
Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.

Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben
régi, ó-divatú butorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a
harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóczi grófok hajdan nagy
becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik
olyan időkre, a mikor a történeti ereklyékre nagyon büszke volt.

Ez a büszkesége föléledni látszott, a midőn e rég zárva tartott terem
ajtaja fölnyilt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiura
hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket
megpillantá.

Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóczi
grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában:
«ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok
furcsaságot? szép pénzt bekaphatnának belőlök!» s ezzel a gondolattal
vizsgálgatá a szép drágaköves kardot, emaillos függórák, s vésett tálak
gyűjteményét.

István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna
volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró
arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.

István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye s
nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni buzogányával.

E végett elmondá annak historiai sorsát, mint viselte azt IV. Béla
idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén,
melylyel Athlamos tatárvezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és
koponya is ott áll mellette. Ugyan ez a buzogány volt az később, mely
Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád
vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki
Báthory István idejében, mint lengyel követ azzal kedveskedett a király
legkedvesebb emberének Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép
Zornyrszka Stefaniát egy brenóczi Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül
vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden
egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így
került vissza a nevezetes műdarab Brenóczra.

Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt,
nézegeté s mikor István gróf elmondta a historicumokat, azt kérdezé
tőle:

– Ezüstből van ez?

A nemes úr egy végtelenül hideg tekintetet vetett rá e kérdésre.

– Nem. Vasból van.

Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt
s oda állítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi
felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákra és küldje
fel utána postán. A czímzetre irja azt, hogy értékök százezer pengő.

(Hm. Talán mégis ezüstből vannak ezek a furcsaságok?…)

«Messieurs et madames, le diner est servi!»

A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos salonnyelven tett hirdetése adott új
lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat
szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni.

Krénfy úr egy merész vállalatot kisérle meg. Bátorkodott, mint házi úr,
karjával kinálni meg Cynthia grófnőt.

A delnő elfogadta karját, a mi Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára
helyezé.

A mint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges teremein át,
egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzasan, a
hogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, még pedig
úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé s mint a vak légy, mely senkit
sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:

– Köszönteti a csizmadia nagy uramat, nem foltozza meg a csizmát nyolcz
garason alul, azt is előre akarja látni.

Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy ott hagyva
Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a
kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta
a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön
ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja
különböztetni az ispántól.

Krénfy úrnak pedig minden ize reszketett a düh és szégyen miatt. Ha
kaczagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről
beszélt s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia
grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák
illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss
fenyőlevéllel volt töltve, s a mitől más elájul, a fehér szurok szagát
többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak
tartja azokat az embereket, a kik a vastag terpentint főzik.

Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarczot;
azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem
szokásuk észrevenni a parasztot.

Azután asztalhoz kelle ülni, a mi Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta,
mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhez ültetés, István grófot-e,
vagy őt magát, mint házi urat. A grófot kinálta elébb, s mint meg volt
lepetve, midőn ez azt mondá, hagy az a hely Cynthia grófnőt illeti.

Oh hisz ezt magától is fel kellett volna érnie észszel! Hiszen hallotta
már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyencze.

A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott
ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden perczben
megzavarta magát az által, hogy majd István gróf finom franczia modorát
akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg
neki; ha pedig épen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt
lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény,
melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plastica,
ez ideál, mint a lepkék mézszivása, mint a galambok szem-szedése, mint a
mythoszi istennők ambrozia-szürcsölése.

Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme
maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy
koszton. Ha rá néz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán
húsfélét eszik és pedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit.
Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy percz alatt összevágott, el
is takarított mindent, a mi előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés
egy szükséges prózai, unalmas dolog: czélszerű azon minél rövidebben
általesni.

István gróf csak vizet iszik s minden evése abból áll, hogy a mely étel
mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel
felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésök is
más közönséges emberétől, a ki az evés dolgát gyönyörűségnek találja s
egymásnak jó étvágyat kiván.

Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a
társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás páczolni,
micsoda szerekkel teszik azt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől
lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a tekenős békát,
hogy olyan fehér legyen a húsa? s több efféle izletes dolgokat, a miknek
tudása után kedve volna az embernek, mind ezeket a dolgokat kihajigálni
az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban
mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi yankee-ötletek. István grófnak
elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud
arczával nem csak szivén, de gyomrán is uralkodni, a mi Krénfy úrnak
kevésbbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, a mint Illés gróf
észrevételei folytán villára szúrt legizesebb falatjait visszateszi a
tányérra s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre
tudná vinni, a hol Cynthia szép lelke jár, s a hová nem hallatszanak
Illés gróf rendkívüli chemiai és technologiai ismertetései.

Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni
azon czélra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóczi Maróth
grófok és Cynthia grófnő egészségére, a midőn az igazi pitvarnok, Jakab,
besompolyogva a bérencz inasok között, egy levelet hoz a kezében s azzal
urához iparkodik közelíteni. A bérencz pitvarnok észrevette a fiut, s
attól tartva, hogy az is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját
állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar?

– Ez a levél nagyon sürgetős, stafétán jött, az van ráirva.

– Nem tudod, te féleszű! suttogá, karjába csipve az ideiglenes
pitvarnok, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt
adja át, tálczára kell tenni.

Jakab megértve az etiquette-szabályt, kifordult a konyhába, felfedezett
valahol egy nagy huszonnégy személyre való theacsészés tálczát s arra
téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.

– Nagyságos, – méltóságos, – ez a levél… hebegé odatartva az asztalra a
tálczát levelestül. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt?

Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek
boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött
gyöngysorok.

Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni
arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.

Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a
viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása
megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél
után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá
mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig
merte eléje kinyujtani kezét.

– Ez önnek van írva.

Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.

– Tessék. Önnek szól.

– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben,
mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.

– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki irja e levelet?

– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így
nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.

A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek
elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát
közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy
lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő
azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál;
István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett
még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott
el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is
ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban
éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes
lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt
ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.

Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös toasztok nem
vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott
is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf
komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia
magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.

– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a
derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)

Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.

Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot
hallhatna.

Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a
neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora
előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos
hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.

– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust,
mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb
elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg
automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd
terembe.

István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették
szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos
zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül
voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:

– Uram, mi volt azon levélbe írva?

Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit
lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:

Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja
meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz
önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a
kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki
megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.

Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem
szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az
érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta
Illés grófnak, hogy olvassa el.

Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a
hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.

Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok
értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a
vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának
meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A
grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.

A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások
közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.

Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor
felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az
úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai
üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe
vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.

Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás
fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is
elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép
üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára
küldött.

A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák,
kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.

Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt.
István gróf egy mellékteremben.

Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is
látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem
szólítá meg a másikat.

István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy
Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és
figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte
szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes
patience-játszók.

Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt
épen akkor szólalt meg az ablak alatt.

– Készen van ön az útra? kérdé Cynthiától.

– Én? – Nem.

– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.

– Én mit sem tudok az útról.

– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.

– Miért? Nem értem az okát.

– Kegyed kiváncsi.

– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.

– Itt? Hol?

– Ebben a vendéglőben.

– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?

– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását
megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal
többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol
hat év óta nem voltam.

A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt
testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny
kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.

Illés gróf hideg gúnynyal tekinte rá.

Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag
nyugalommal veté hozzá:

– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak
komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.

Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér.
Közelebb lépett Cynthiához.

– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.

– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is
teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét
emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad
közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem
leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad
akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy
névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne
szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha
erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide,
holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és
eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.

– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el
fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.

– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi
megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés
volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon
Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az
anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor
először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én
jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok
bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán
is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának,
hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert
akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.

Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert
s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.

A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott
másikra.

– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön
mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá,
anyja sírjához akar menni?

– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)

– Ez a bizonyos hely Felső-Maróthon van?

– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett
tőlem távol.

– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg
kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a
hol anyja meghalt?

– Kétségtelenül.

– Önnek atyja ott fog önnel maradni.

– Ha nem borzad azon szobáktól.

– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt
útamra megyek; együtt nem maradhatunk.

– Nincs okom tartóztatni.

– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné
akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad
és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni,
vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba
fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál
átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is.
Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól,
hogy ebből mi következik most?

Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.

– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá,
hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!

Cynthia halkan susogva rebegé:

– Azt nem engedi megtörténni Isten.

– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki
kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor
lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem
állapodom meg. Lemondasz-e?

– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek
bátyja félelmetes tekintetével találkozni.

– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben,
mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak,
hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt
egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?

– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni
találkozástokat.

– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori
találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem
akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt
elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy
Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben
épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos
lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors
velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog
kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám
felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei
archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez
régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat.
Hanem ezúttal nem fog odább állani.

– Azt nem hiszem.

– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége
ellenére.

– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.

– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki
nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan
ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira,
illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a
fatalis helyzetből kiszabaduljon.

Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta,
hogy él.

– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf,
a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába
intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem
tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem
koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt
teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek
tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két
pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog
legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő
emberek.

Cynthia ajkain az iszony rebegése tört ki.

– Oh te iszonyú ember vagy, Illés.

– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak
egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük
magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót
kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek
Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha
soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem
Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég.
Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a
kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.

Cynthia hallgatott.

Illés gróf uti köpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.

– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy
valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.

Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.

– Adjon ön egy napi határidőt.

– Sok lesz.

– Csak holnap reggelig…

Illés gróf megnézte óráját.

– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én
előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István
gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit
keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s
a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap
nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy
órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan
arról, a mit mondtam. Adieu!

Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé:
kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett,
azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt
kötelezve.

Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni
fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István
gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf
eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó
sorba estek.


V. ESTÉTŐL REGGELIG.

Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak
a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából
a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.

Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!

Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások;
messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét
sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind
azon faluhoz tartozik.

Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem
volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek
sírt és jajveszékelt.

István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem
Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.

A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon
hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig
elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek,
azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz.
Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A
gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt;
ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való
épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.

Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van
boldogtalanság!

Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény
kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az
emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának
hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem
lehetett az eladó levélbe foglalni.

A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld
repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt
ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem
nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái
tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják
csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet
növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek
hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.

A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon
szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is,
Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.

Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták
újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a
tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis
sokkal vígabb volt».

Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a
hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt
minden szobában.

István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy
csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia
foglalt el társalkodónéjával.

István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia
le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden
mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy
gyanakszik.

Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni
azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött,
mely minden neszre ébren volt.

István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait felrakva annak
párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha
megállva, hallgatózni.

Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben,
mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd
sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.

Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a
kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.

István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy
vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes,
az nem igen lehet kétségbeesve.

Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt
Cynthia grófnőnek felvitte.

Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta
csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában
István gróf a tizenhatodik patience közepett.

Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy
szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya
nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves
mulatságra.

Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul
tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.

Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a
boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:

– Oh anyám, édes anyám…

Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna,
melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai
közt. Egészen magára van hagyatva.

Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.

Segítséget nem lát sehol, senkinek, semmiben.

Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út
kijárása.

Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és
hová, hogy testvérét megelőzze?

Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt
sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok
kell és akkor egyiknek vége van.

– Oh anyám, édes anyám…

A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan
felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.

Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan
elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak
Cynthiának.

A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.

Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná
testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani
azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának
e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.

Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül,
– gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, –
magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; –
fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a
strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget
neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit,
mindenét…

Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai
voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».

Hogy mindezt hogy fogja kivihetni? arra nem gondolt többé.

Uti óráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.

A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi
nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.

Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott
ablakon körültekintett.

Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár
bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni.
Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a
hold egészen felhők alá volt borítva.

Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző
szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s
midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s
megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy
bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő
nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.

Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb
rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki
a háziak közől jár az udvaron.

A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda
kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.

Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt
az ő anyja sírköve.

Itt már szabad volt sírni.

Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke
keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és
kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez
éjszakában, e magános útjában.

És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan.

A mint feltekinte, ime a nagy házi eb ott ült mellette.

– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta,
midőn nevén hallá magát szólíttatni.

A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan
visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd
elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint
kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda
dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá,
mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim
vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek
én».

És valóban jól eshetett e jámbor vadállat barátsága e perczben
Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők
árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan neszes a csöndesség
éjjel a vadon közepett, néha egy-egy száraz galy esik le a fáról, mely
csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt sűrű lombokon
keresztül s a hold árnyékot vet a fák közől az útra, úgy tetszik, mintha
ott csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen
jól esik, ha van egy élő lény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s
mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogy ha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; a mint ott
egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út
mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést
előre szaladt, ottan megállt s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda s a sötétben észrevevé, hogy egy
férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára
támaszkodva.

A szelindek Cynthia elé veté magát s dühösen ugatott az alakra.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős bátor hangon
szólítá meg az alakot.

– Ki az? Jőjjön elő!

– Hát ki volnék? szólalt meg egy durva, mérges hang. Olyan ember vagyok,
a ki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt
lennem.

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a
beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenócz?

– Elég messze, volt a daczos válasz.

– Nem lenne szives engem odáig elvezetni?

E bátor felhivásra valamit dörmögött magában az alak, azután fenhangon
azt mondá:

– Nem bánom. S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél
után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik
falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, a ki Kallósfalván rá akarta lázítani a
népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt, dörmögé még egyszer, közelebb lépve
Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá
ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az
idegenekre.

A csavargó dörmögött és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a
kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő
hölgyre, kérdezgetve, ha bir-e vele lépést tartani.

– Oh igen, csak siessünk; válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben
annyira át volt hevülve, hogy shawlját kénytelen volt levetni fejéről s
félkarjára venni. A gyémántos karperecz úgy ragyogott karján a szép
holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor
megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az
erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett,
valami nem panaszos, csak önkénytelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett:
egy kődarab mellett valami három éves fiucska üldögélt, külsejére alig
nagyobb egy csecsemőnél s ott sirdogált egy magában.

A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.

– Mi bajod? kérdezé, elvonva a gyermek kezét siró szemeiről, hogy
arczára láthasson. Szép kis szőke fiucska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, a mit a kisasszony beszélt, csak
egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja? miért van itten? szólt Cynthia
vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit
kérdezve tőle.

A gyermek sirástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, a míg a
csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty, magyarázá azután a csavargó, hogy az apja,
anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy
menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a
házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ? – Gyerünk
ifjasszony, nem tartozik ez mi ránk.

– Ismeri kend talán a szülőit?

– Hogyne? A vén Simkó az, a kinek háza itt az út mellett látszik leégve.
– No, adjon egy krajczárt annak a gyereknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban e helyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy byzanczi
shawljával beburkolgatá s oda szorítá magához, biztatgatva, hogy ne
sírjon, majd visszaviszi az apjához és azután nem kell neki elmenni a
világba.

A csavargó, botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál? Olyan vadul
leránczolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! szólt Cynthia s a morogva közeledő szelindek
kényszeríté a csavargót előre menni, mindenütt sarkában szaglálva s
minden mozdulatát gyanusan kisérve. Ha az ember néha magasabbra találta
emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.

A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket
ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a
gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb
aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva;
majd én viszem.

– Csitt! alszik, monda a hölgy és még lépni sem mert oly hangosan, mint
azelőtt, nehogy fölébreszsze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közől s Cynthia itt már
egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára
balrul, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy
vár romja tünt az elő a fák közől az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház; szólt a csavargó. Tegyük le azt a porontyot, innen haza
talál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be
sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a
hányt-vetett deszkákon keresztül a hold oda sütött egy ágyra, melyen egy
elsoványodott női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy
rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával
a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje
legyen.

– Tietek ez a gyermek? kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. Miért
hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbe esni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? szólt siránkozó hangon a pór, a nő csak nyögni
tudott már; nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is
kiűznek a házból, adósság, portió miatt, bár egyenesen a temetőbe
mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább
meghalhatnánk egy fekvő-helyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát,
kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Azt talán nem fogják tenni.

– Oh azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nem igen számlálja az
embereket, a kik meghalnak.

Cynthia szive mélyében megborzadt.

– Mennyi az a tartozás, a miért el akarják venni a házatokat?

– Száz forint, nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki
sem birja lélekzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is
váltóban számítanak.

– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?

– Oh Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy
esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt
megbirni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárczát s a benne volt kétszáz pengőt oda
adta a férfinak.

– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.

Azzal sietve kijött a házból.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a
küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sirásával tudassa
áldását, melynek más hangot adni nem birt; a férfi csak ezt rebegé: én
Istenem, oh én Istenem! s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előre sietett; mintha az áldó hangok elől akarna
szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg a
mellett.

A csavargó egyre csóválta fejét s dörmögött, hol a gyanakodó kutyához
beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá
vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz
rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket és oda adta neki a
pénzét… Hm, hm. – Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem
te, a ki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai
világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előre sietett, s megállt, hogy kisérőjét
bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? kérdé a csavargó, most már sokkal
lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, úgy-e? viszonzá a delnő s maga mellett hagyta a
vénet ballagni. Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De
nem panaszképen mondom. A mi bajom volt, megérdemeltem, s a mit
megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor
mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett
vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élte egész történetét,
zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogságának éveit, iszákos és gonosz
életét, elhagyatott voltát. A vén ember sok dolgot elmonda őszintén,
töredelmes szivvel, miket az itélő biró előtt és a gyóntató atyának ki
nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré
róla, hogy a mit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint
a miket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… dörmögé az öreg ember, fejét csóválgatva.
Soha ilyen lénynyel nem jött ő még össze, a kinek így elmondta volna
minden búját, baját, a ki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóczi vár fekete tornyai, mik az út
mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia
figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a
kastélyban. Tehát Krénfy úr még ébren van. A gyertyafény majd az egyik,
majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a
szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt
a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az
ábrándozásnak.

Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.

– Ne jőjjön tovább, innen oda találok magam is. A járást ismerem.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta: hogy várni fog,
míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

* * *

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez
nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak
mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, a mit
egy szárazföldre kihúzott viziállat érez a nem neki rendeltetett
légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a
cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik;
kiveszekedni magát bérencz inasokkal, ledisputálni tőlök egy pár garast,
fölétetett zabért, eltört findzsa-fülekért s azután meg a porczellán- és
edényárus biztosával czivakodni, hogy úgy kapta már törötten az
edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert
azok mind napszámban vannak ott; – szőnyegeket felgöngyölgetni,
függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra
rendeltetett deszka ládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni,
huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi
szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé?

És azután a mint magára maradt, a mint bezárt minden ajtót egyenkint, a
mint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassankint
elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg
mellének azt a részét, a hol a poéták állítása szerint a szívnek kellene
lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt
azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly
kivánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is
észrevehette a tükörsima parquetten, a mik ott végig lejtettek, s
képzelte magában, hogy a mikor ezeket a tündérpicziny lábnyomokat azok
az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájok.
Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott,
hol arczképe állt egykor és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy
úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem
vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála? nem feledett-e el ott
valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy
hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek; – ez semmit, semmit.

A zongora-terembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait,
nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő
vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át nehány napra, s
hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle
hozatni, a ki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre s fejét
lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárába egy
kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta
ezt a hangot.

Most egyet fordult a kulcs a zárban.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rá törni, s hirtelen
lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

– Ki az? mit akar? Én lövök!

És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult s a két pisztoly
nyilása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halavány volt és reszketett, a hideg veriték ragyogott egész
orczáján.

Cynthia nyugodtan, szeliden nézett rá.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan
tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a
pisztolyokat még sem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani,
hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja
kérdéshez jőjjön, maga sietett hozzá.

– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.

– A grófnő! hebegé Krénfy. Hogy jött ide? Honnan? Lehet-e ez?

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképen. Engedje ön,
hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Maróthról.

– Gyalog idáig? ebben az éjszakában? szólt Krénfy, kiben minden szónál
növekedett az elbirhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el volt
fulladva.

– Láthatja ön uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, a mi
engem erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat
veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém. Krénfy úr égett és fázott,
midőn a kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strassbourgból; azt a levelet
ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Oh kérem… Krénfy úr valamit akart hazudni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a
levelet egy ember irta önnek, a ki most Strassbourgban az adósok
börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer
vivott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt
fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, a mig
csak egyik kettőjük közől el nem esik.

– Istenem! sopánkodék Krénfy úr.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a
férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy
semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem
semmivé tehet egy szavával. Elmondhatja, hogy brenóczi Maróth Cynthia
egy éjfél utáni órában önt egyedül fölkereste, saját hálótermében, hogy
itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni,
könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E perczben csak
Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent koczkára tettem e
lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek
volna. Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt felmelegíté. Ezek
a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnőt, a ki most
nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, a kinek úgy illik, ha sír,
ha könyörög, ha ótalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy
egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek
nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő
felől, a midőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

«Ez egy könnyelmű kalandornő, a ki nem hiába okoz főfájást a brenóczi
grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhelylyel, azt persze a
grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az
adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha
különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt
találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek
rendesen jó szivűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy
megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már
elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.

– Kezében vagyok önnek… szólt reszkető hangon Cynthia. Olyan lépést
tettem, a mit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy
szóval kell tudatni bátyámmal, hogy itt voltam és semmivé vagyok téve.

(Van eszemben, gondolá Krénfy úr, – hogy főbe lövessem magamat.)

– Legyen nyugodt nagysád, szólt egész bizalmasan közelebb huzódva
Cynthiához. Senki sem fog erről megtudni semmit.

Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.

Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál s
levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni,
mint a ki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Oh a grófnőnek e perczben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai,
hogy sem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kivánja ugyebár, szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva
szájából, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bizzék
bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf
megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy
pillantása elfeledteti velem azt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint a kinek eszméje
sincs arról, a mire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem
ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges uti költség,
hogy Tarnóczy úr rögtön eltünhessen Strassbourgból, ez fog tenni ismét
ezer frankot.

– Istenem, Istenem! sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában
egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha épen nagysádnak nem volna kezénél ez összeg, ámbátor ez órában
nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket
kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt
előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arczán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van
önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz
szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szivességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül
elfogadni. A brenóczi grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de
még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó
anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a
brenóczi nagy urak közé, kiket utódaik kriptástul együtt eladnak, a hogy
feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a
legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány
lépésnyire attól a háztól, a hol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a
kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy
kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze? de
gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem uram, adjon ön
tollat kezembe és mondja, hogy mit irjak? Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle
érzésen vitte őt keresztül, a mitől ő máskor távol tudta magát tartani;
majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta
őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek, szólt nemeslelkű
szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a
nemeslelkűség kifejezéséhez. Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugy-e
bár?

– Oh igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strassbourgba
indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog
végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett
lépést.

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád
ír egy levelet Saint Gris strassbourgi kereskedőnek, vagy talán más
akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is
lesz, ha épen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető
kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt,
hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet aláirni, felelt Cynthia. Egyébiránt úgy teszek, a
hogy ön kivánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam
lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem s
váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítni fogja őt, hogy e
váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon
bocsátani siessen, s a fenmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára,
hogy illanjon tova, mig Illés gróf oda nem érkezik.

Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.

– Uram! ő nem gyáva! monda indulattól reszkető hangon. Azután halk
hangon tevé hozzá: nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani
velök.

– Nagysád maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az
egyszerű levélpostával térítvény mellett elébb kézben leend az, mint
Illés gróf megérkezhetnék.

– Kérek uram egy tollat.

Krénfy úr oda húzta a grófnő elé iróasztalát, azzal a kis réz dæmonnal
tintatartója fölött, egy jó tollat keresett ki számára s odanyújtá, hogy
irjon vele.

Valóban nem volt tréfa dolog ezeket a finom rózsáshegyű gyöngéd ujjakat
elnézni, mint simulnak végig a papiron, hajszálnál vékonyabb betükből
font sorokat rajzolva arra és elnézni, mint kisérik ezek a nagy fekete
szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a microscopicus betüket, s
elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak egy
reszketeg rándulással a leirt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, a
midőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a
levelet s egy finom kis amethyst gyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr
saját kezével írta rá a czímet.

– És most irjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit irjak.

– Óh könyörgöm, elvégzem én azt magam; szólt Krénfy úr, és hozzá fogott
a záloglevél irásához, de alig tudott vele elkészülni s annyi minden
bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz
hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna
azok helyett ezt irni: «én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok;»
vagy földhöz csapni a tollat és nem irni semmit.

– Készen van ön? kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig
mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen, felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az
irást.

Cynthia végig futott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé
tette és teljes nyugalommal aláirta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leirva látta, már akkor
tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arcza hevült; mindenről
elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja.
Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol
valamennyi bűnhödésével. Őrült volt.

Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.

Mikor nevét aláirta, a nélkül, hogy ránézne az emberre, odanyujtá neki
az iratot.

Krénfy úr egy perczig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő
kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

– Mit tesz ön? kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arczra, hogy azon
helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem
árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé egy tiszta papirlapot;
biztos, szilárd kézzel ráirta a keletet és saját nevét, azután felvette
a ketté hasított iratot s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve,
csendes, de határozott hangon mondá:

– Irja ön uram újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szive teljes rosszaságát
visszanyeré.

– Kérem önt, irja le ezt ismét, szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével
azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy
tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az irását.

A férfi sietett az irással, nem törődött most a betük szépségével, nem a
helyesirással, csak mentül elébb készen legyen vele, úgy tetszék neki,
hogy a delnő forró lehellete minden perczben éri arczát, a mint háta
mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le? Az a kis rézördög úgy
látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz
gondolatokhoz.

Az utolsó sorok alig birtak már valami olvasható jelleggel.

Egy hosszú gondolatjel a végére.

– Készen van, grófkisasszony! szólt rekedten a férfi s lázongó kebellel
ugrott fel a székről.

És ime, – a grófnő nem volt sehol.

Krénfy bámulva tekinte körül. Senkisem volt rajta kívül a teremben.

Végig simítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka
forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány perczig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját
aláirásával. Két percz előtt itt állt ő még, a toll még nedves, melylyel
írt; neki itt kell közel valahol lenni.

Minden ajtó zárva volt, csak a zongora-teremhez vezető volt nyitva;
abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő
tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az
is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy perczre
visszadöbbenté; úgy tetszék neki, a mint véletlenül belé pillanta,
mintha négy öt végig kinyitott szoba következnék még azután, melyekből
egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: a milyennel nem jó éjszaka ily
magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az
saját arcza.

Hanem most már nem mondott le erről az arczról. Ha mindjárt egyenesen a
kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve
lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elránczigált
helyökből. A legapróbb butort megnézte minden oldalról, a legkisebb
fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét
visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt, vetett minden utjába eső
tárgyat. Néha egy-egy perczre megállt merően, hogy nagy lelki
erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket,
mit még nem keresett meg és azután újra visszafutott oda, a hol már
tizszer volt és újra felhányta butorait és lábaival toporzékolt, mint a
ki meg van dühödve.

Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos
éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő
égő arczába csapott kivülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a
kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Pedig itt volt. – Hová lett? – Semmi nyoma…

Most egyszerre jutott eszébe, – talán a hűs éji lég hozta azt, – hogy
titkos látogatója ép oly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan
termekbe, mint a hogy távozott. Erre nem volt nyugalmas ideje hamarább
eszmélni.

Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.

Ez a gondolat egyuttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyan az, ki
csábító arczczal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá,
midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek
alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein
semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hová
gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit
vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után,
rögtön lesülyed s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy
rúgó nyomására ismét fölemelkedik.

A hideg veriték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége
után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült iróasztala mellé, maga
elé vette pisztolyait s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:

  «Éjfél után óra kettő!
  Dicsértessék a teremtő!

* * *

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóczi
kastélyt. Az ismeretes rejtek-út egy széles közfal üregében vezetett
végig s kívül egy vékony márvány lap által volt álczázva, mely szorosan
odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkoczkák közé, s ajtó
gyanánt befelé nyilt.

A mint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia
felhasználta a perczet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgy
hogy midőn ez az utolsó szavakat irta, akkor ő már a várkertben volt,
hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk sötét rejtek úton, melyen
évek óta nem járt emberi nyom, most a tekervényes angol kerten kellett
végig futnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kisérőjét
elhagyá.

A nagy komondort, midőn ide jött, bayadér shawljával egy fához
megkötötte örvénél fogva, a mit az csendesen engedett magával tenni.
Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy
pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kisérni e
jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, a
hol hagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát
csóválta, mig Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve s olyankor füleit
hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy már most siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre
mert jönni.

Cynthia egyenesen oda futott hozzá.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre.
Ennek a levélnek holnap reggel a a legelső posta-állomáson kell lenni.

– Ott lesz.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal
valaki és az leghamarább én leszek.

– Sietek vele, kisasszonyom.

– Ime vegye ön ezt jutalmul jó öreg, szólt Cynthia, lecsatolva gyémántos
karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? kiálta az, visszaijedve s eltávolító mozdulatot tett kérges
kezével. Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én
azt egy jó szóért, – semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó
portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn
keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Oh Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes
tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. E végett oda nyujtá a
csavargónak zománczos portmonnaie-ját, melyben az apróbb érczpénzt
szokta tartani.

A csavargó kivett belőle egy huszast.

– Ennyi elég lesz a postára. A többit visszaadta.

– Oh nem lesz elég, monda a grófnő, a levél igen messze megy.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre s kérte, hogy már
most siessen, maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a
maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt, azután utána sietett a
delnőnek.

Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.

– Mi kell, öreg?

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen
vissza, elkisérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami
baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, a kiknek
pénzét adta.

– Oh ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az
Isten.

Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó
tünemény.

A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, a ki
egyedül védtelenül mer járni setét ismeretlen éjszakában, és a ki egy
levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, a melytől emberek élete,
halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti
szobában valami neszt hallott.

– Ön az, Cynthia? kérdé a gróf.

– Igen, atyám.

– Mit csinál?

– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.

– Úgy? tudom, szólt a gróf s nagyot ásított, mint a hogy a közönséges
emberek szoktak s inasa után csengetve, felöltözteté magát, miután
legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet czukorral megivott.

Néhány percz múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más úti ruhába
öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy a kinek a pipereváltoztatás még az
úton is eszébe jut, annál nem igen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

– Hogyan aludt ön? kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.

– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.

– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő
nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a
hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy perczre
meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is
elkisérte odáig. Oh a gróf nem fél a kisértetektől. A kik már meghaltak,
azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint
ezt István gróf talán várta, egyszerűen oda térdelt a fűbe, és
megcsókolva a követ, susogá:

– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édes anyám.

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf
karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá
magában, hogy milyen derék nő az, a ki még holta után is ad jó
tanácsokat a leányának.

Ott fölsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könyezve bucsúzott el a vén
kulcsár feleségestül és a mint azok elbucsúztak, oda jött a hintóhoz a
nagy házi kutya, lobonczos farkával mind összesározva a körülállókat s
hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te! erővel oda furakodott a
hintóhoz, föltette két lábát a szőnyegre s orrával a grófnő kezeit
kereste.

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt
hozzá, megczirogatva fejét.

– Oh be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! elfér
itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, fölsegítette a nagy medvényi
komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát a lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet, dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné;
ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe. Képes lesz ott a
szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért
teszi, hogy engemet szekirozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a
kutyáktól.

István gróf vállat vont rá:

– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…

… Hét óra után néhány perczczel érkeztek meg a hintók a megyei
székvárosba.

Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.

– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?

Cynthia óráját nézte.

– Nyolcz óráig tart határidőm. Még csak húsz percz hét után.

– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron
gyakorolni dressirozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá
behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf
tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve
tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensulyozni tanítá. Az ilyenekhez
nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig
Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: «ne kapjak ennek az inába?»

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta,
hogy majd nem soká tart ez.

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel
az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

– Oh be ostoba állat ez, hisz ez semmit sem tud.

Egyszerre ütötte a nyolcz órát. Illés gróf abba hagyta a kutyamulatságot
s testvéréhez fordult.

– Grófnő, nyolcz óra. Tetszett elhatározni magát?

– Igen.

– Lemond?

– Soha sem, felelt Cynthia és félre fordítá fejét.

Illés gróf egy couplet danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

– Akkor én utazom.

– A hova tetszik.

– Adieu.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbucsúzott atyjától s a hintóba
veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtott, felnézett Cynthia ablakaira.
A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét mulva, midőn már Bécsben
voltak, egy levélkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt irva:

«Cynthia! ön valóban egy ördögi némber.»


VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA.

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó
karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében
irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó, vagy egyéb
adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leirva
viselje; sőt e névaláirási iszonya annyira ment nála, hogy ha valami
ártatlan bizonyítványt, vagy egyéb levelet kellett aláirnia, nevét
mindig oly szorosan a végsorok alá irta, hogy a benne levő hosszú betűk
szárai beleolvadtak a felettök levő irásba, ilyenformán biztosítva magát
az ellen, hogy névaláirásából váltót ne csináljanak, melyre, mint
sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, épen
nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy
hónapos korában revocált mintegy negyvenezer forint adósságot s igen
valószinű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leirni.

Ez a jó fiú mindazon phasisokon keresztül ment, a miket a fiatal
tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt
minden embernek, a kivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgy
hogy hirét sem lehetett hallani; engedte magát ujságokban hirdettetni;
bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pinczér, mesterember, mosóné,
vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott,
az épen csak addig tartott nála, a míg senkivel sem beszélt, egy jó
szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma
kifizették az adósságát, egy hó mulva megint annyi volt neki, mert az
tökéletesen mindegy volt ránézve, hogy a kapott száz forintért ezeret
irjon-e alá, vagy tizezeret?

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele.
Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb phlegmával hallotta fia bohóságait,
miket olykor hirül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a
jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett
birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér
erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog
állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért
köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! mikor az országgyűlésen járt,
minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét
csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.

Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, oda hívta betegágyához leányát,
Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos,
oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi
gazdaságot és pedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz
alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly
parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehet elhinni, hogy
arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly piczi kis
száj és oly ártatlan, halavány arcz; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven
szemek nem hirdették volna, hogy az, a kit mi gyermeknek néztünk első
pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, a kivel okosan kell beszélni
és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk
kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni fogja
és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hivatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá
neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll? Előkeresteté vele az
illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté s azután
tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete.
Kötelezvényekben közel kétszázezer pengő forintja volt; ez tisztán
keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után
rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele
rendelkezhessék szabadon. Négyszem között elmondá azután leányának, hogy
ez a szép jószág, mihelyt az ő szemét befogják, Béla kezére jut, mint
ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban
rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A
birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne
engedje azt idegen kézre szállni; hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye
leend az. «Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény
szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg».

Ez volt az öreg Mihály úr szava.

És minden akként teljesedett be. A mint ő meghalt, egyik idéző levél a
másikat követte a tarnóczi ház kapuján s nem sokára eladó lett jószág és
ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét
éves korában a tarnóczi uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon
rendelkezhető nagy birtokkal nem igen maradhatott titokban a környék
ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, a kit a jó
magyar nők ezen megtisztelő czímmel szoktak nevezni: «az én uram». A ki
neki ura akart lenni, annak őt elébb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem
kötöttek, mint a mennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és
gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, a minek ő nagyon
örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját
tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnője, madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje
Francziaországban esett el a juliusi napokban, most rendes gondnoka,
felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette a hol kell, ez
lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket,
nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel
összekötve, télen hangversenyeket jótékony czélokra és magasztalja a
maga kedves tündérkéjét boldogok s boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Czenczi kisasszony; született siketnéma, a kit
még Irén nagyanyja fogadott fel s a ki ereklyeként szállt leányról
leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni
udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arczra csaknem
mumiaszerű már, ezer ránczra alkalmazva, azonban ezen ránczok mindegyike
mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal
közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott
organum azonban hiányzik hozzá, e miatt a néma-beszéd legfurcsább
játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden újjával,
szemeivel, arczfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő
eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen
komolyan, a legszivesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén
nem szokott mosolyogni s másoktól is rossz néven veszi, ha abban
mulatságot találnak.

E két hölgyen kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek,
a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta
hivják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is s nem kis igényt tart
rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzá juthat, bele is szövi a
beszélgetésbe azon historiai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötven
éves korában tartatott a legszebbnek s Cleopatra hatvan felé járt, mikor
Antoniust meghódítá.

A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.

Milyen boldog sorsuk volt a classicus költőknek, a kikre nézve meg volt
határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert
kellett találniok, a kit beleillesszenek, s kész volt a classicus mű,
csak commentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már;
hanem talán nem ütötte meg a classicitas mértékét, – sokkal
mulatságosabb ez, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a
«házasságszerzés» volt uralkodó szenvedélye.

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami uton
beléjök ne kötött legyen; mielőtt észrevették volna, «összebeszélte»
őket, hanem azután hibái jóvátevéseül ugyanannyi házasságot el is
rontott. Elébb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt
reá gondolni mind a házasságon kívül, mind azon belül élő férfiaknak és
némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is
bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ez alatt legalább ugyanannyiszor
járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már
épen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, a kit
választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy
szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt; –
az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, a mi
hasonlatos volna a «kulcs nélküli lakat» theoriájához!

Hogy e szerint valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt
valakije in petto, magyarul mondva: «a begyében», azt előre lehet
gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a nevét sorra próbálta
már a «kulcs nélküli szívhez», de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem
akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dícsért előtte szép rokona,
azzal tréfálta vissza: «hogy ha olyan derék az, miért nem megy ő maga
hozzá?»

Azon az estén, hogy a három táblabiró körútját végezve a környékben,
Tarnóczra, mint végső állomásra betért, épen jelen volt Dobokyné kis
rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a
pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, a kikkel a háznép minden
tagja el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy
ételükről, ruházatjokról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak
annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót,
hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek
számára, egész vég vásznakból, varrta az egész házi cselédség, vagy a
konyhán állította dologba, rábizva egy-egy nagy főzőkanalat, melylyel
irtóztató üstökben fővő gombóczokat kellett rendben tartani, vagy
felkérte, hogy az életkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli
munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő
nervosába esnék, ő rajta még a mágneskura sem segítene, ő teljes életére
szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nem hogy fogyott volna; a
szegény inséges csak oda tartott, a hol enni adtak neki; Irénnek alig
volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei
megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra s gyakran megesett, hogy
saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhült,
elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett;
most megint volt valakije, a kit mindenesetre elő kellett hozni Irén
előtt, egy derék fiatal ember, a kinek annyival több kilátása lehet Irén
hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellationalis bálban tánczolt is
vele s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is
Iréntől emlékbe, melyet szünten szivartárczájában hordoz, neki is
megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy
pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti
Gazsiról, a ki milyen ügyes, derék fiatal ember, milyen qualificált
ifjú, micsoda carrierja van neki, már is tiszteletbeli főjegyző,
fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban
töltött kedves órákra, bizonyos ott feledett bokrétákra, mik miatt a
szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy
családról kellett gondoskodni s miután meggyőződött róla, hogy házán
belül senki sem maradt éhen, épen akkor érkezett egy új csoport
udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonynyal rögtön szólhasson.
Felvezették hozzá. Néhány percz mulva maga lejött Irén az udvarra, az
újon érkezett csoport közől kiválasztotta azt a kis hat éves leánykát,
öreg apjával együtt s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat
vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az
előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet a nélkül,
hogy keresztül ne lépjen rajtok, az ajtón keresztül kénytelen hallani
nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, még
sem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek
kiállják: Irénben épen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még
orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Czenczi
kisasszony pedig nem hall semmit; de oly sensitive hölgy, mint a szép
Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt
találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért még sem szökik meg a háztól. Fülhegygyel kivette a hajdú
beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni
s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt
Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt
sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen
természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy
fiatal ember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg fogja látni Irént, Irén
meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Oh ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi
hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént és most más constellatiókat nem
szabad az ő számításai közé keverni.

Azon kívül még egy különösebb oka is volt, le nem feküdni addig, a míg a
küldöttek meg nem érkeztek, hanem fenvirrasztani Irénnel együtt és
ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind
magok a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A
küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő
nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő
tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot, mint ifjú leány,
hanem a közben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és
főbirói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbiró
kedvéért s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával
kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását
veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta,
beperelték, exequálták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay
ellenben mindig magasabbra lépett, majd másodalispán, végre első alispán
lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy
uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sohajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez
alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt,
ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott
kezdenie, a hol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kisérletet sem tőn a nősülésre;
nem volt legkisebb hire, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy
még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu
alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók
zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek.

Néhány percz alatt lekászolódott mindenki a szekérről s Leonora (az volt
a hajdani nevelőnő neve) a három táblabiró úr kiséretében feljött a
kastélyba.

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, a
miket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra
nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi
ismerősök vagyunk, a mire Dobokyné sohajtva jegyzé meg, hogy óh nagyon
régiek!

Irén szokott szivességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát s rájok
bizta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy
Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, a mint
megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának
illendő jelenetek titkos sohajtozással és obligát holdvilággal
illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a
szerző, ha annyi papirost teleirt, a mennyire szerződve volt, megszánná
őket s összeadná kihirdetés, dispensatio s egyéb ceremonialék nélkül.
Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabiráink, a
kik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és
csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájok
nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és
az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig
esze ágában sem volt, hogy szivéhez kapjon, elénekelve: «látni téged és
szeretni pillanatnak míve volt», hanem előkeresteté iróeszközeit s egy
szögletbe leülve, nagy sietséggel megirá a bizottmánynak e napról szóló
jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki minden áron
szerette volna a társalgást valami sentimentalis térre átvinni, de a
honnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Czenczi
kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott
belőlök.

A párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is
hozták, Fenyéry még sem volt készen az irással csak néhány sort
engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz
folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abban
hagyni az irást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülnie Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy
gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden
perczben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy házi asszonyi tisztjét
teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az
egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban
affectál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán
annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha
megkérdené valaki: milyen szinüek szemeik.

A mint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az iróasztalhoz,
s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett
jegyzőkönyvét bevégeznie, a hol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy
kicsinyt még boszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel,
Fenyéry egyre irt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira,
Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patheticus emlékezéseire; Irén
szerény, csengetyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe.
Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett
s alig birá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt
már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor
az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját.
Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, a mi nem elég tisztán
jutott eszébe; e végett hátradült karszékében. A keresett tárgy helyett
egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak
kiesett a toll a kezéből s midőn Dobokyné észrevevé, hogy Fenyéry már
nem ir, oda fordult hozzá, a legédesebb hangon sipegve: – Ön is
visszatér hozzánk, úgy-e Fenyéry úr? hát az egész érzékeny társaság
meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, a kik
között egy szép özvegy asszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke
is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szemeláttára aludt, behunyt
szemmel, félrehajtott fejjel, a hogy aludni szokás.

No ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti
Gazsinak, a ki hét éjjelt végig tánczol egymás folytában, s ő az utolsó,
a ki a bálból elmegy. De aludni ennyi delnő társaságában!

Dobokyné nem birt magához térni a szörnyűködésből.

Még Leonora is scandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által;
csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak
sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségök, mint mulattatásra.

– Kivánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek
ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek
lefeküdni.

Lippay megrángatá az alvó kabátját.

– Mit álmodtál öcsém? Zabban a lovak!

A fiatal ügyész felnyitá szemeit s azon mámorosan, a hogy szokott az
ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen,
körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy phlegmával
vetkőzéshez fogott.

– Talán álmos vagy? tréfálózék vele az alispán.

– Nagyon.

– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.

– Kik?

Az alispán nagyon nevetett. Ez még azt kérdi, hogy «kik?»

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, a
mint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól,
hogy mennyi az idő? de a mit az felelt neki, már azt nem hallá.

Még csak azt a fáradtságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen
s megszámlálja a gerendákat (a mik ugyan nem voltak), hogy azután a mit
azon a helyen álmodni fog, a hol legelőször alszik, beteljesüljön.

Még csak álmodni sem volt kedve.

A felettök levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges
kaczagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kaczagnak, a ki
jelenlétökben Morpheus karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a
Tarnóczy-kastélyban.


VII. ACTUS MAJORIS…

A következő nap délelőttje csupa unalmas foglalkozásban tölt le; a
küldöttek sorba kérdezték a nyomorult nép beszédesebbjeit. A szegény
ember, ha nyomoruságáról kell beszélni, könnyen ékesenszólóvá lesz;
elmondja apró bajait, csekély élettörténetét, garasos veszteségeit, a
miket más fel sem venne, de a mik nála élet-halál kérdések.

A jó urak ezt a sok, regénybe nem illő hitványságot mind irásba tették,
aláirták, megpecsételték, komolyan, türelmesen hallgatták ki
beszédeiket, nem mondták a panaszlónak: ezt már hallottam egyszer, – ez
nem én rám tartozik, – ezt add be hivatalosan, – menj vele a
szolgabiróhoz, majd az elküld a főügyészhez, az visszaküld az
adószedőhöz; hanem sorrul-sorra vettek minden embert és ők kérdezték: mi
bajt tud még?

Oh ezen apró-cseprő hangya-bajok tömegének rettentő alakja volt egy
összefoglalt képben. Két hét alatt csupán egy megyei járásban hétszáz
telek maradt üresen! Hétszáz szorgalmatos család pusztult el;
elvándorolt talán? vagy elhalt, halálban? micsoda halálban? azt senki
sem tudja. Járvány akkor nem volt sehol. Az emberek csak úgy vesztek el
maguktól.

… – Ah mily unalmas, rendkivüli emberek ezek a mi uraink! sohajta fel a
szép Dobokyné, midőn talált valamely helytálló személyre a háznál, a
kivel beszédbe eredhessen. Az öreg úr már rekedtté beszélte magát, a
hangját sem hallani; Lippay sem az, a ki hajdanában volt! Ah hajdanában!
Az idők persze nagyon megváltoztatják az embert: az idők, meg a
szenvedések. És ő, szegény, jól tudom, sokat szenvedett. (Dobokyné néma
szemrehányást tett magának, hogy e szenvedéseket ő okozta.) A mi pedig
ezt a fiatal ügyészt illeti: ilyet épen soha hiréből sem hallottam. Első
találkozásunkkor hölgyek társaságában elalszik, azután meg csak úgy
viseli magát, mintha a vármegye házában találkoznánk egymással, egy jó
reggellel elvégzi a dolgot s minden felelete «igen» vagy «nem», ha már
hosszabb: «nem tudom, nem szolgálhatok vele». Meglehet, hogy jó
hivatalnok, de felesége nem szeretnék lenni. Pedig elég csinos alak,
arcza sem rút, de semmi szellem benne, mint a németek mondják: «Ein Bild
ohne Gnaden».

– Quanta species! Aesop rókájaként, erősíté Leonora, kit szintén nagyon
izgatott az, hogy ennél a háznál tanácskoznak és őt nem híják oda.

– Ah Lippay ily idős korában mennyivel más ember volt! sohajta Dobokyné
s ezt elmondá kétszer-háromszor is.

Azonban ma Lippay is osztani látszék társai rossz kedvét. Az a
lelketlenség, a mivel a nagy birtokosok egészen a középosztály vállaira
engedék nehezülni a közinség enyhítése sulyát, őt is nagyon leveré.

Ezen a Kis-Tarnóczon, mely egyike a legszerényebb uradalmaknak, legalább
nyolcz közeli és távoli uradalomból összesereglett éhenhalók csoportja
élősködött, kiket a végső inség kényszeríte elhagyni telkeiket,
házaikat, és menni koldulni.

A brenóczi nagy uradalom minden faluja képviselve volt e nagy éhenhalók
conventjén, kiket hetek óta ápol, élelmez egyetlen földi tündérke, kinek
földi birtokát hasonló áldozat rövid idő alatt teljesen fel fogja
emészteni s akkor azután vissza mehet az égbe, mert birtok nélkül a
tündérekre sem igen sokat adnak ezen a világon.

A jó táblabirák ezt megfontolták szépen s határozatot hoztak, hogy
minden ember térjen vissza a megyei járásba, ott maradjanak együtt a
szolgabirók által lakott helységben, kik utasítva lesznek, hogy a
szegénység számára addig lakhelyről gondoskodjanak. Utieleséget a ház
úrnőjétől kap mindenki hazáig, mit a megye fog annak megtéríteni. Oda
érve, majd gondoskodni fognak a megye tisztviselői és nemes urai, hogy a
szegény jobbágyság rögtöni segély által végveszedelméből kiszabaduljon.

Irén utoljára maga is megneheztelt ezért a határozatért. Hát csak azért
jöttek ide a táblabiró urak, hogy őt ettől a gyönyörűségétől
megfoszszák? Mi szükség ezeket a szegény embereket innen kimozdítani,
mikor itt már olyan jól helyben vannak? Kinek van arra gondja, ha ő a
vetőmagot is kiosztja közöttük, mikor ő ebben örömét találja.

Az alispán nagy nehezen birta megengesztelni azzal, hogy a beteg száz
éves öreget, a kis Marinával együtt, nála hagyta. Ezen valahogy mégis
kibékült.

A táblabirák azután előfogatokat hajhásztak össze, kis biró, öreg biró,
esküdtek segítettek a csoportokat rendezni, s délután öt órára útban
voltak a megvigasztalt csoportok, ki-ki a megyei járása felé.

A kis tündérkének el kellett akkor rejteni magát, mert az emberek
egyenkint mind kezet akartak neki csókolni, s akkor ő megint nem
állhatta volna meg, hogy egyenkint ismét vissza ne híja őket.

Csak miután minden el volt rendezve és útbaigazítva, ülhettek le a
vendég urak az ebédhez, mely alkalommal Fenyéry ismét elkésett a
jegyzőkönyv-irással, s akkor jött, a mikor már minden étel el volt
hülve; nem is ért rá senkivel beszélni, csak hirtelen elvégzé, a mi
dolga volt a késével és villájával s nem várva be a csemegéket és
sülteket, az ebéd derekán felkelt az asztaltól, bocsánatot kért és nem
várta be, hogy megadják; kocsija már be van fogva, neki sietve kell a
székvárosba menni.

Leonora tartóztatni akarta, de a két táblabiró úr helyeslé a sietést,
csak hadd menjen, fontos végzendői vannak még.

Oh ezek az unalmas fontos férfiak! mintha nem volna a hölgyek kedve
mindennél fontosabb ügy a nap alatt.

Fenyéry bizony aligha vette magának azt a figyelmes fáradtságot, hogy
külön elbúcsúzott volna a jelen volt hölgyektől; azon időben szokás volt
a házi hölgyeknek kezet is csókolni, bizony ez sem jutott eszébe. Úgy
futott el, mint a kit kergetnek.

Dobokyné csípős élczczel «jó éjt» kivánt a távozónak, mit az vagy nem
hallott, vagy nem vett figyelembe, mert el sem mosolyodott rá.

A más két úr az ebédet végezve, kissé nagyobb körülményességgel, de
szintoly maraszthatatlanúl sietett az eltávozással. Lippay még arra sem
felelt Dobokynénak egyenesen, hogy mikor fognak ismét találkozni?

A hátramaradt hölgyek pedig egyedül lévén, kölcsönösen megegyeztek
abban, hogy soha unalmasabb, fásabb, ridegebb emberekkel még nem
találkoztak, mint ez a három táblabiró; de a kik között e tekintetben
még az elsőség Fenyéryt illeti, a ki az udvariatlanságnak és
izetlenségnek quintessentiája.

És az azután legjobb alkalom volt előhozhatni Csejti Gazsi érdemeit.

A kis tündérke hallgatott mindent és ha mondott is valamit, abból nem
lehetett kitudni a véleményét; ennek ellenkezőjét teljesíté Czenczi
kisasszony, a ki bár egy szót sem szólt, de arcz-, szem-, száj- és
kézmozdulatokkal a legcsodálatosabb gúnyoros megjegyzésekkel halmozá a
tollfaragó, ásítozó, jegyzőkönyv-iró, senkire sem ügyelő fiatal embert,
a kit, ha még egyszer idejönne, szeretne kicsukni az ajtón. Ah a Csejti
Gazsi! ez már egészen más ember, ez kedves, mulatságos ember. (Csejti
Gazsi volt ő nála az, mikor a két kezével mutatta, hogy a bajusza
felfelé van pödörve s a szemeit szokatlanúl felnyitotta hozzá s a
szájával nagyot fútt.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Irén asztala tele volt hirlapokkal. A lapszerkesztők akkor is ismerték
már azt a phrásist, miszerint az «irodalom pártolása a legnemesebb
hazafiúi kötelesség!» és e szerint a jó hazafiak és honleányok neveinek
legteljesebb és leghitelesebb lajstroma ott volt található az
előfizetési könyvekben, mint hajdan feljegyeztettek az égben.

Azon felül Irén mint kifáradhatlan előfizetésgyűjtő is volt ismeretes, a
kitől minden megtisztelő ív stereotyp tizenkét aláirás nevével tért
vissza. Ezek az aláirók ugyan empyrice nem léteztek, csupán elméletileg,
mert azokat Irén csak úgy gondolomra irogatta maga, hogy a boldog szerző
azt gondolja, miszerint tizenkét különböző egyént hódított meg
munkáival.

(Képzelem: e sorok olvasása után mennyien fogják keresni Fényes
földirati szótárában: merre esik Tarnóczfalva?)

Az asztalon hevert egy csomag Budapesti Hiradó. Ennek a boritékját sem
volt szokás felszakítani. Átellenben a Pesti Hirlap, melyet legelőször
átolvasni Leonora kiváltságai közé tartozott, ki épen e pillanatban
nagyon el van merülve valamely velős vezérczikk élvezetében s
arczkifejezésével iparkodik kimutatni: mennyire helyesli annak eszméit;
ő is épen így irta volna azt.

A szép Dobokyné a pamlagon heverve forgatja a divatlapokat, ez az ő
szakmája. Bál-leirások, divatczikkek őt nagyon szokták érdekelni. Aztán
a novellákat is olvassa. Neki mindegy: akár Jósika irta azokat, akár
Holdas Péter; – mindegyik szép. A legújabb lapokat különös érdekkel
tépegeti fel. Resteli a papirvágó zománczos késecskét keresni, csak úgy
az ujjaival szeldeli fel a lapokat, a mitől azok aztán úgy néznek ki,
mint a szebasztopoli redán. A derék Csejti Gazsi verseket irt Irénhez:
azon bizonyos casinó-bál után megigérte, hogy valamelyik lapban ki fogja
azokat adni. Ez a legczélszerűbb út szerelmes nyilatkozatokat kézhez
szolgáltatni. Dobokyné keresi azokat az Életképekben, Divatlapban,
Honderűben a versek között. Semmi sincs. Holmi Vörösmarty, Petőfi, Tompa
s egyéb érdektelen emberek munkáival töltik meg ezek a szerkesztők a
lapjaikat; Csejti Gazsi nincs közöttük. Talán a szerkesztői mondani
valók között lesz. Valóban a Honderű galambpostája hoz egy levelet Cs.
G. úrnak. «Irénehez stb. versek nem közölhetők!» A Honderű mintegy
véletlenül az asztal alá esik. Ez nem ért hozzá, bizonyosan el sem
olvasta. A divatlap bizonyosan jobb érzelmű. Ahá! Ez is beszél Cs. G.
úrnak: «ugyan az Istenért, hogy irhat ön Irénéről ilyet: «Szemeidnek
éjkoránya bíbortengert gyöngyösít?» A Divatlap határozottan az asztal
alá dobatik. Nem érdemes, hogy az ember kezébe vegye. Hol az Életképek?
Ez meg azt irja a boritékon Cs. G. úrnak: «A pezsgőt megittuk, a hozzá
mellékelt vers visszavehető».

– Oh milyen szemtelenek, durvák, póriasak ezek a magyar divatlapok!
fakad ki Dobokyné. Mívelt hölgy igazán kezébe sem veheti azokat
elpirulás nélkül.

Iréne felkel a himzőráma mellől s szépen felszedi az elszórt lapokat,
gyöngéden lesimogatva összegyűrt boritékjaikat s visszateszi az
asztalra.

Leonora egyszerre érdekelten kiált fel a Pesti Hirlapból.

– Halljuk! uraim, halljuk!

Az «uraim», úgy mint Dobokyné és Irén, kérdezék, mi van ott?

– A székvárosi nagy gyűlés! A dicső szónoklatok! Az ellenzék diadala!

– Kérjük, olvassa fel! sipogott Dobokyné, míg Iréne nem várhatta, oda
futott hozzá s vállain keresztül iparkodott a tudósítás sorait szemeivel
kisérhetni.

Leonora nagy szónoki lelkesüléssel s minden zöld asztalhoz beillő
svádával olvasá a leirtakat, mint nyitá meg az ülést a főispán, mint
olvasá fel a főjegyző a küldöttség tudósítását a megyében tett körút
felől, a mi után felállt Fenyéry…

– Ah nem aludt el ott is? szólt közbe gúnyosan Dobokyné.

Leonora kezével intett csendet a hirlap magas bástyáin keresztül.

És olvasá elragadtatással azt a lelkesítő beszédet, melyben az ifju
szónok annyi tűzzel, annyi érzelemmel rajzolá a köznép szomorú
helyzetét, az inség megragadó képeit, a szívrendítő csapást, mely alatt
ezerek feküsznek meggörnyedve; – és elmondá azt a szent kötelességet,
mely ez Istentől látogatott napokban az ország vezetőin fekszik; az
óriási munkát, melyhez elég erőt csak az ég kölcsönöz, s csak nemes
szíveknek; – és midőn fel kelle szólítani a nép nemeseit önfeledt
áldozatokra, mily nemesen ajánlá fel mindenét, mivel bir, földön és
szivében, eszének, kezének munkáival együtt, oda ragadva magával együtt
minden igaz lelket az áldozat oltára elé s egy templommá varázsolva a
tanácskozás termét, melyben a lelkesülés kitörő zajában egy szívvel, egy
lélekkel mondák ki a megye nemesi rendei, hogy minden tehetségeikből meg
fogják menteni végpusztulásából a szegény földnépet…

– Csak az a kár, jegyzé meg mindezekre Dobokyné, hogy ezek a nagy
szónokok társaságban mind oly ügyetlenek.

Leonora nem hallgatott rá, de minthogy már benne volt az olvasásban,
folytatá azt, mint lelkesültek fel a karok és rendek Fenyéry
szónoklatára; hogy gyűlt össze egy óra alatt százezer forintra menő
önkénytes adakozás; minő erős határozatok hozattak az inség gyökeres
megorvoslására; kemény rendszabályok a gabnaüzérek, elővásárlók ellen;
mint adatott teljhatalom a küldöttségnek, hogy a megyében bárkinél
találtató fölösleges élelmiszereket összeirja, a megállapított piaczi
áron kifizesse és a hol szükségét látandja, kiossza a nép között.

Jámbor, jámbor táblabirák, milyen bajt csináltak magoknak olyan
dologból, a mi az ő bőrüket bizony nem égeté.

Fáradtak is, költöttek is, vitatkoztak, heveskedtek, fejöket törték – és
most szépen kinevetjük őket érte.

Mert lehet-e annál nagyobb balgaság, mint ha valaki a más bajával
törődik: ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő ennyi meg ennyi ezer ember
boldogságán munkálódik, a helyett, hogy hagyná a magok útján folyni az
időket s megnyugodnék a bölcsek azon arany mondásán, hogy «a kinek lova
nincsen, járjon gyalog».

A szép Dobokyné már akkor mondta azt, a miből kitünik, hogy a szép
lelkek gyakran évtizedekkel megelőzik a kort, melyben születtek.

Előtte igen nagy hitványság volt ez az egész izgalom, miután a furcsa
határozatok miatt a pünkösdre indítványozott urak bálja is elmarad, az
illetők az összes kiállítás költségeit a közczélra szentelvén.

Azonfelül a koldulási ívet bizonyosan ő hozzá is el fogják vinni. Bár
csak addig hoznák, a míg Irénnél van; ez majd irna akkor helyette is
alá.

Irén majd szintén adósságokba veri magát, kénytelen lesz háztartását
összébb húzni, a mit ismét rokonai keserülnek meg.

És mindezt csupán azért, hogy néhány rongyos Istenadta tótnak a bőre
megmaradjon.

Oh ezek a könnyelmű táblabirák!

Irén csendesen, szótlanul himzett tovább rámája mellett, egy sirkő volt
az, virágbokorral, a mit himzett; valami tárczába való kép.

Ah, ha valaki tudná, miket gondol azalatt a hölgy, míg így gyöngyöt
gyöngy után rak? ezek az egymást követő öltések apró keresztjei mennyi
gondot, mennyi reményt, mennyi ábrándot zárnak le? Ha azokat a sorokat
úgy végig tudná olvasni valaki, az volna még a regény!

Hanem ezek az öltések titoktartók. Ez egyedüli titkos irás, a minek
kulcsát csak egy ember találja meg. És néha az az egy ember nem támad
elő soha.

Ha a bölcsek, ha a tudósok el tudnák olvasni a himzetek apró
keresztjeit!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kallósfalván, a nagykéményű ház előtt szokatlan népcsoportozást lehete
látni. Egész sor szekerek álltak az utcza hosszában, sovány
lovacskákkal, kifáradt ökrökkel befogva. Az emberek nyugtalanul
látszottak az országútra vigyázni, s kétségesen tekintettek a nagy zárt
kapura, a vörös téglafalakra, s a füstokádó kéményre.

Egy szögletkövön ott ült a vén csavargó a körüle csoportosuló néptömeg
közepett, mely szavait hallgatá.

– Oh ti marhák, oh ti bolondok, ti ostoba szénaevő állatok ti! Hát ti
azt hiszitek, hogy csakugyan segít rajtatok valaki? még ma? most
mindjárt? oh ti ökrök! Még szekerekkel jönnek ide, mint valami készre!
Még zsákot hoznak a hátukon. No rajtatok ugyan beteljesedik, hogy ha
nincs mit enned, hát tánczolj! – Azt mondjátok, a vármegye elhatározta,
hogy eleséget oszszon ki közöttetek, már pénz is van rá elég. Jól van
biz az; hát meg lehet enni a pénzt? Ha én nektek egy marok kövecset
adok, vagy egy marok ezüstöt, nem mindegy? Annyi százezer embernek ki
adhat kenyeret. – Azt mondja valaki a hátam mögött, hogy van itt abban a
házban elég, kitelik innen százezer emberre is. Ejnye de bölcs fiú vagy
öcsém, de kár, hogy nagyobbra nem nőttél; majd ha a kallósfalvi tornyot
bádoggal befedik, megmondom, hogy az ócska zsindelylyel a te fejedet
zsindelyezzék be. Elébb meg kell azt fogni, a mit meg akarsz enni. A
nyulnak is jó husa van, de nem adja oda, míg meg nem nyúzzák. Azt
gondolod, hogy azért hozatta ez a lakatszájú azt a pesti fiscalist
extrapostán, hogy boltot nyisson a háza oldalán s beleállítsa péknek?
Egy szem buzát nem fogtok onnan kapni! Ezt a bozontos fejemet adom oda,
ha szinét is látjátok e gabonasárkány takarmányának, a min úgy ül, mint
a pokolbeli szörnyeteg az elásott kincsen s négy árát kivánja, a ki
venni akar belőle. Hallom, hallom, hogy mit mondasz: a vármegye csak
nagyobb úr, mint ez a csutorafejű. Látszik, hogy szamár vagy, paraszt
vagy. Te nálad persze, hogy nagyobb úr a hajdu is, ha szót nem fogadsz,
kihúznak a házadból, végig vernek; de tudnád csak, hogy mit tesz az a
két szó azon éhség-vár kapuján: Salva Guardia. Az azt teszi, hogy annak
a birtokosa egy pálczikát a kezébe vesz, nem nagyobbat, mint ez a te
kurta ostornyeled és azt mondja: takarodjatok innen! hát az a kis
pálczika erősebb ám az ő kezében, mint az egész vármegye, ha mind talpig
fegyverben állna is. Igaz, nagyon igaz, hogy ezért azután majd pör támad
ellene, azt bizonyosan el is veszti, megbüntetik kétszáz forintra – majd
két esztendő mulva. Hiszen két esztendeig könnyű lesz ti nektek itt
elvárakozni szekerestül, zsákostul. Ha, ha, ha.

A vén csavargó kaczagott erősen és vasas botjával döfte a földet. Igen
tetszett neki, hogy az emberek arczai úgy meghosszabbodtak gonosz
biztatásai után.

Az öreg Popák jött a többi falvak előljáróival, jelentve, hogy a
tekintetes küldöttség hintói már az országúton vannak; ők magok is
mindjárt itt lesznek. A nép tartsa fenn a jó rendet egymás között. A vén
Mártonnak szinte meghagyatott, hogy csak akkor szóljon, a mikor
kérdezik.

A népség parancsszó szerint, illő távolban helyet foglalt szekerei
mellett, ott találta őket szép rendben a megyei küldöttség, mely a
közgyűlés határozatait foganatosítni határról-határra jött.

Az alispán, a főjegyző és a tiszti ügyész a birák kiséretében a salva
guardia ajtajához léptek s azon illendően bekopogtattak.

Az első koczczanásra felnyilt az ajtó, s a három úr belépett. Vártak
reájok.

A nyitva maradt ajtón kiváncsian bekacsingatók előtt kitünt, hogy az
első kapun kívül a bejárat tulsó felén egy másik kapuval van elzárva az
udvar.

E két kapu közötti téren várta a küldöttséget Krénfy úr és egy magas,
vékony, minden perczben kettétöréssel fenyegető alak, a kiről azt
mondták, hogy pesti fiscalis.

Az obligat üdvözlések után előadá az elnök küldetésök czélját, hogy a
megye határozatából felhatalmazásuk van minden fölösleges élelmi
készletet az éhhalállal küzdő néptömegek számára átvenni, azoknak folyó
árát készpénzzel kifizetvén. Reménylik, hogy Krénfy úr az emberbaráti és
hazafias szándékot méltánylani fogja és nagy mennyiségű gabonakészleteit
a közjóra átengedi, annyival inkább, minthogy azokért becsületes árt
fognak fizetni.

Krénfy úr egy szót sem válaszolt, hanem helyette az a hosszú férfi
lépett a küldöttek elé; a lehető legszárazabb hivatalos hangon felelve,
melyben még az a rendkivüliség is volt, hogy a beszélő szertelenül
hebegett, s mikor egy-egy betűt nem tudott kimondani, akkor ezerféle
ránczba húzta arczát és homlokát.

– S – s – s – s – sajnálattal vagyunk kénytelenek kifejezni abbeli
határozatunkat, miszerint a brenóczi uradalomnak egészen más szándékai
vannak gabonakészleteivel, mint hogy azokat most árúba bocsáthassa;
minélfogva a tekintetes vármegye felszólítását kénytelen teljesítetlenül
mellőzni.

Lippay megemelinté kalapját a beszélő előtt.

– Kihez legyen szerencsém?

– Én Kompolthy vagyok, a nagyságos brenóczi uradalom birtokosának
jogigazgatója.

– A gróf Maróthoknak?

– Nem a gróf Maróthoknak, hanem Krénfy Adolf ő nagyságának, ki a jelen
zálogeladási levél szerint jelenleg a brenóczi uradalmak törvényes és
valóságos birtokosa.

Az ügyvéd átnyújtá az alispánnak a záloglevél hiteles másolatát.

Lippay rendkívül meg volt lepetve. A záloglevél keletéről látszott, hogy
ez azalatt támadt, míg a küldöttség körutját végezé. Krénfy ezúttal nagy
előnynyel birt, ő törvényes birtokosa volt ez uradalomnak.

Az alispán sóhajtva tekinte a szegény ügye-fogyott nép előljáróira, kik
áhitatos arczczal álltak a kapun kívül, kalapjaikat levéve, s bizva
uraik jó voltában.

Még egy kisérletet kivánt tenni.

– Ha talán önöket az látszik akadályozni, miszerint mi a folyó piaczi
árt ajánlottuk az átadandó készletekért, ez ne legyen ok a
tartózkodásra; mi készek vagyunk azokat bármi áron megszerezni, csakhogy
rögtön megnyerhessük, mert itt minden elmulasztott nap száz meg száz
ember életébe kerül. Elhiszszük, hogy nagyságos Krénfy úr később még
magasabb árt remél termékeiért. Nyilatkozzék, mit tartand
legmagasabbnak, s mi fizetni fogunk a szerint.

A fiscalis védenczére tekintett. Krénfy végig simítá ujjait lakat-állán
s fejével inte némán tagadólag.

– A nagyságos úrnak okai vannak nem állani rá.

Az alispán ajkaiba harapott, kezei reszketni látszottak. Nem tudott mit
mondani e hideg válaszra. Félrefordítá arczát.

Az ősz főjegyző lépett akkor Krénfy elé s kalapját levette alázatosan és
szólt reszketeg könyörgő hangon:

– Uram! Ha van önben emberi szeretet, emberi szív, hallgasson meg
bennünket. Nem parancsolni, nem végrehajtani: könyörögni jövünk most
önhöz. Im lássa ön ezt az ősz fejemet alázatosan meghajolva ön előtt, ki
soha magam földi javáért még Istennek sem alkalmatlankodtam
könyörgéssel, de most az inség látása, e nyomorult nép elveszésének
sóhajtásai kényszerítenek, hogy ön előtt kalaplevéve, fejemet meghajtva
álljak és könyörögjek, kolduljak: hogy ne hagyja ön a legirtózatosb
lassú halállal elveszni ennyi embertársát, a kik önnek hű szolgái,
jobbágyai voltak eddig, Isten előtt tanubizonyságai lesznek ezután.
Fogadja el az általunk ajánlott összeget; ha kevés az, mi
megsokszorozzuk, de nyujtson segélyt rögtön, mert ön teheti azt.

A jámbor falusi birák, midőn látták, hogy e nagy úr oly alázatosan
könyörög ama kőszivű ember előtt, nem állhatták tovább a hallgatást,
hanem ők is oda borultak le térdre, ez ember lábaihoz és kezeit, ruháit
csókolták, hogy – adja vissza jó pénzért azt, a mit tőlök féláron,
uzsorában elharácsolt.

– Krénfy csak az utolsó szavakra felelt, a többit keresztül bocsátá
fülein.

– Igaz, hogy én tehetném, ha akarnám. De nem akarom. Nyiltan kimondom,
hogy nem akarom. Magtáraim teli vannak, de azokból én egy szemet sem
adhatok, mert nekem szerződéseim vannak gabonaszállítás iránt, a miket
meg kell tartanom. Ezen az én hitelem áll. És a hitel nekem drágább,
mint minden a világon.

– Hát a másvilágon! kiálta egy hang a nép közöl. Krénfy nem látszott
róla tudomást venni, hanem folytatá:

– Én nem áldozhatom fel hitelemet tekintetes uraságtok kivánatának. Hogy
a nép most ilyen inségben van, az nem az én hibám. Miért nem iparkodott
a munka idején szerezni? Sajnálom, hogy nem segíthetek, de kimondom,
hogy lattal sem mérhetek ki számukra gabonát.

Azzal az ajtó felé fordulni látszott.

– S elnézheti «az úr!» kiálta rá indulatosan Lippay, hogy itt ajtaja
előtt haljanak meg az emberek éhen ezer számra?

Krénfy, kiben a megvető «az úr» megszólítás felkavarta a pórgőg epéjét,
egyszerre hevesen kifakadva felelt:

– Mit gondolok én életökkel és halálukkal? Semmi gondom reájok, miattam
elveszhet az egész nyomorult, piszkos, haszontalan faj, melynek apraja
nagyja meg van rohadva, mint az a krumpli, a mitől felnőtt, mely csak
részegségre, tunyaságra való, mely mindenütt rontja, pusztitja urait,
hátam mögött szid, átkoz, szemben letérdepel és kunyorál, valódi örökben
kapott ellenség! Ha csapás van rajta, megérdemelte azt, s ha egy jó
szóval megmenthetném, azt a szót sem mondanám ki érte. Történjék vele, a
mi történni akar. Ha kivesz a földről, nekem majd lesz gondom rá, hogy
falvaim üresen ne maradjanak.

– Halljátok azt! ordított kivülről rikácsoló hangon a csavargó.
Hallottátok ezt emberek? Hát van itt miért isteneskedni többé? Hát
könyörögni akartok-e még, csúszni, mászni kutyamódra? Adjatok egy
fejszét a kezembe és én magam leütöm őt, mint egy veszett kutyát! Tüzet
a nyelvére, tüzet a házára.

És valóban a vén csavargó kapott valahol egy fejszét s a felbőszült
éhdühös néppel oda rohant a kapuhoz. A többiek is vasvillák, dorongok
után futottak s elhagyták szekereiket.

Krénfy ijedten hátrált vissza.

– Uraim. Ezért önök felelősek! E lázadást önök idézték elő.

– Legyen ön nyugodtan, szólt az alispán, s azzal a három férfi kilépett
a kapu elé.

– Megálljatok! Kiálta dörgő hangon Lippay a zendülőkre, s végig hordozá
hatalmas uralkodó tekintetét a néptömegen, mely láttára meglepetve
huzódott vissza.

– Ki merészel e dologba avatkozni?

– Én, én merészelek! kiálta a csavargó fejszéjét rázva öklében. Menjenek
az urak e helyről, az urak nem tudnak semmire menni; majd elvégezzük mi
magunk, a mit végezni kell. Én leszek a vezér, én leszek a legelső. Az
én életem annyit ér, mint egy kutyáé. Nosza azt az olcsó életet elég jó
árért adom most oda.

– Figyelmeztetek mindenkit, kiálta Krénfy reszkető hangon, hogy
cselédeim fel vannak fegyverezve és lőni fognak.

– Takarodjatok innen! dörgött haragos szóval az alispán az újra
felzajduló néptömegre, s teljes lélekjelenettel lépett egy nyommal még
előre.

– Ejh! félre az útból uraim! kiálta a csavargó, megforgatva feje fölött
a fejszét, s vakon előre rohant; utána a többi.

E pillanatban, mint az oroszlán, szökött előre Fenyéry s egy kezével
mellbe ragadva a csavargót, a másikkal egy percz alatt kifacsarta
kezéből a fejszét s azzal úgy hajítá őt a hajduk közé, hogy az ember
térdre bukott.

– Vasra kell verni! kiáltá rámutatva a hajduknak és végig tekintve
kigyuladt orczával a lázadókon, szilárd hangon mondá nekik:

– A ki közel mer lépni, azt egy percz alatt leütöm!

A zúgolódó nép meghunyászkodva huzódott el onnan, míg a csavargó békével
engedé kezére lakatolni a könnyű bilincseket, miket az egyik hajdu
készen hozott magával.

A táblabirák azután ismét visszatértek a kapu alá Krénfy úrhoz, kit e
pillanatban a legirtózatosabb haláltól mentettek meg.

– Beszéljünk komolyan, uram, szólt az alispán Krénfyhez; önnek más
gondolatra kell jönnie.

– Talán az iménti jelenet miatt? kérdi Krénfy gúnyosan. Újabb okom van,
ugyebár, e népet megszeretni? Vagy talán azért, mivel megrettenék e
jelenettől? Oh nem, uraim. Én jól tudom, hogy önök engemet védelmezni
kénytelenek minden zendüléstől, mert önök a vármegye urai, s mert önök
rendelték ezt a népet ide; tehát önök tartoznak is azt innen elrendelni.
Én semmit sem félek; önök jobban félhetnek attól, hogy e nép
kicsapongásokat követ el, mint én magam, mert önök annak vezetői. Önök
azzal hívták ide a csőcseléket, hogy kenyeret adnak neki; most ám
magyarázzák meg neki az ellenkezőt.

– Uram, mi a megye képviselői vagyunk, szólt szilárd hangon az alispán,
kiknek jogunk van parancsolni és nem kérni s minden eszközt elővenni, a
mi ez országos csapás elfordítására jónak látszik.

– Minden eszközt? szólt gúnyos hangon Krénfy s hátra fordult, hol Boros
ispán állt kezében tartott kétcsövű puskával. Az ispán azt hitte: a
puskára van szükség. Nem, csak a vessző kell.

És azzal felemelve a puskavesszőt, oda állt Krénfy az ajtó elé:

– Én a törvények által adott jogomnál fogva minden hozott határozat
végrehajtásának ünnepélyesen ellenállok.

Azzal kihivó tekintettel nézett végig az urakon.

– És most csak egy eszköz van önök előtt határozatukat végrehajtani.

– Igen; szólt Fenyéry és előre lépett, a csavargótól elvett fejszét
kezében tartva. Ez az eszköz, az ön ellenállását figyelembe nem venni és
a kaput erővel betörni.

Fenyéry arcza szokatlan lánggal égett e pillanatban.

– Uram! kiálta közbe Krénfy ügyvéde, hosszú kezét felemelve bot gyanánt.
Ön tudja, hogy az gonosz következésű merénylet fog lenni, mely miatt ön
egész vagyonát, jövőjét, becsületét elvesztheti: ez actus majoris
potentiæ!…

– Tudom, szólt Fenyéry, s még közelebb lépett a kapuhoz.

– Uram, én figyelmeztetem önt a leggonoszabb következésekre! rikácsolá
éles hangon az ügyvéd, míg az ispán a lőfegyvert az ifjú szivének tartá.

Ez pedig nem ügyelt sem fegyverrel, sem tiltakozással.

– Bocsássák őt! Bocsássák! kiálta Krénfy; engedjék neki tenni, a mit
akar. Tegye kend le azt a puskát! Ha Fenyéry úr felakarja magát áldozni
a haza javáért, az alkalom előtte áll. Csak egy fejszecsapás uram és ön
lesz a haza megszabadítója, neve dicsőíttetni fog, és vagyonait elveszti
és hivatalából kicsapatik, és fog ülni a börtönben a gonosztevők között.
Csak egy ütésbe kerül mind ez a dicsőség erre a czímeres ajtóra, Fenyéry
uram! Hozzá ne nyuljon senki egy ujjal is.

Fenyéry egy perczig tétovázni látszott; mialatt Krénfy ördögi gúnynyal
rikácsolá:

– Nem tetszik úgy-e a dicsőségnek ez az útja módja? Könnyebb,
háladatosabb a zöld asztal mellett dictiókat tartani a nép boldogságára,
mint elveszni a kedvéért. Ezt mindjárt gondoltam.

Fenyéry arcza egy pillanatra elsápadt, – azután hirtelen felemelte a
fejszét s olyat csapott vele a czímeres ajtóra, hogy az recsegve hajolt
meg sarkaiban s ütközőjéből kipattanva, egyszerre feltárult…

– Hah! Actus majoris!… kiálták egyszerre Krénfy, az ügyvéd és az ispán.

– Actus majoris… ismétlé a düh vigyorgásával Krénfy, Fenyéry mellé
lépve.

És a két táblabiró úr is szomorúan hajtogatva fejeiket, suttogák:

– Valóban ez actus majoris.

Csak a vén csavargó volt megelégedve e fordulattal; tapsolva verte össze
bilincses kezeit:

– Ez már ütés volt. Ennek van keze. Nem hiába bánt olyan könnyen velem.
Olyat ütött, mint az istennyila!

Lippay szomorúan nyult az ifjú keze után.

Fenyéry hirtelen visszavonta kezét.

– Maradjon ön tőlem távol. Nekem semmi közöm önökkel többé.

Az alispán súgva mondá neki:

– Ön gonosz bajba hozott bennünket; hanem már most legyünk együtt.

Fenyéry meghajtá magát az alispán előtt mélyen:

– Uram, ne feledje ön, hogy ön nekem e perczben birám.

Az alispán rögtön átértette Fenyéry gondolatát, mert hátra lépett tőle s
a főjegyző karját megfogva, a nélkül, hogy egy szót szólna, elhagyta a
házat.

De Krénfy esze is járt annyira. Oh Krénfy úr finom ember.

– Valóban, Fenyéry úrnak helyén van az esze. Eltávolítja az alispánt,
hogy a bűnrészese ne legyen, kiben kegyelmes biráját fogja látni. Hanem
hiszen feljebb is van még világ.

– Ne töltsük az időt hasztalan beszéddel; vágott közbe Fenyéry. A mit
tettem, az magán tényem s azért magam vagyok felelős. Én bezúztam önnek
kapuját, hogy felhalmazott élelmi szereihez hozzájussak. Meg van ön
elégedve ennyi hatalmaskodással.

– Hogy érti ön ezt? Az ördögbe lehetek én megelégedve a
hatalmaskodással?

– Azt akarom tudni, ha átengedi-e már most élelmi szereit?

– Semmi esetre sem uram. Engemet a pokol nyeljen el, ha engedem.

– Hideg vérrel beszéljünk uram. Én már betörtem önnek egy ajtaját, be
fogom törni a többit is, míg azt meg nem lelem, mely magtáraihoz vezet.

– Akkor ön mint rabló tör házamra.

– Az meglehet.

– És énnekem jogom van önt akkor főbelőni, mint egy betörő zsiványt.

– Az rám nézve még legjobb lesz, mert akkor az az éhes nép utánam rohan
és önt agyonveri. Láthatja ön, hogy önt senki sem mentheti meg más, mint
én.

Krénfy kénytelen volt kínjában kaczagni, olyan jó volt Fenyérynek ez az
elménczsége.

– Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, a mit tennem kell, szóla
Fenyéry rendületlen nyugalommal. A mit elkezdtem, azt bevégezem.
Vagyonomat, szabadságomat már koczkára tettem; ha kell, életemet is
odavethetem. Még most csak hatalmaskodást követtem el az ön kapuján, még
most megtorolhatja ön rajtam, a mi sérelmet ejték nemesi jogain. Ha még
egy lépést akar tovább, én arra is el vagyok határozva. Csak azt kell
mondanom, hogy vegyék le a lánczot arról a csavargóról s engedjék
beszélni és egy óra mulva – uram – akkor én is, ön is – halva lehetünk.

Fenyérynek e szavai oly határozottan voltak mondva, hogy Krénfy elsápadt
bele.

Az ügyvédhez és az ispánhoz fordulva, fogvaczogó hangon mondá:

– Önök tanuim urak, hogy én rajtam a leggaládabb, a legerőszakosabb, a
legtörvénytelenebb hatalmaskodás követteték el, s hogy én az ellen
ünnepélyesen tiltakoztam és csak a halálos fenyegetéseknek engedek. – És
most nyitva az ajtó uram!


VIII. A HÁRPIA.

Nyitva az ajtó uram!

Az udvaron felállított cselédség lerakja fegyvereit, a szelindekek
lánczaikra köttetnek; mindenkinek tudtára adatik, hogy ez az úr, ki ott
az ajtón belép fejszével kezében, hatalmaskodást kiván e házon
elkövetni, azért senki egy ujjal hozzá ne nyuljon. Álljanak félre az
útjából s engedjék neki, a mit tenni akar.

Ámde ha meg lehet kötni a dühös szelindeket, s lefegyverezni egy egész
várőrséget, ki az, ki meg tudja kötni egy dühödt némber nyelvét, ki
fegyverezi le egy harczra fölkészült asszonyi állat haragját?

Az asszonyi állat, a kiről szó van, az udvar közepén áll csipejére tett
kezekkel s kipirult arczával.

Hajdan szép lehetett, de túlpiros orczája éles redőiről meglátszik, hogy
a festék és a szenvedélyek korán lerontották annak virágát s most
tökéletesen olyan tekintete van, mint egy ruinának. Öltözete hanyag és
lompos, féloldalt ránczaiból kiszakadva, kezei veresek a sok munka miatt
s hajfürteiből egy-egy különvált csomó sehogy sem akar a szennyes főkötő
alá simulni, hanem a mint a szélnek tetszik, majd arczán, majd homlokán
repked.

Ez azon sokszor emlegetett asszonyság, kit Popákné a vén boszorka czím
alatt szokott tisztelni, s kiről a kutató világ nem tudja egész
bizonyossággal: anyja-e, nagyanyja-e, vagy régi szeretője, talán
dajkája, vagy épen felesége Krénfy úrnak? annyi látható, hogy valami
erős viszonynak kell kettőjök között létezni, mert mikor összejönnek,
mindig veszekesznek, hanem ha külön vannak, egymást senkinek sem engedik
bántani.

Ez a jeles asszonyság állt az udvar közepén.

A cselédek lerakták már a puskát, de ő nem irta alá a capitulatiót.

– Ah ti akasztófára valók, ti gyáva haszontalan nyomorultak; a kik
szemetek láttára be hagyjátok törni a ház kapuját, s lekonyítjátok a
füleiteket, úgy jöttök előre; takarodtok ebben a nyomban előlem! Hol egy
seprű, hol van egy sodrófa; ki innen az udvarról, tekintetes, nem
tekintetes, akár úr, akár paraszt; mert ha kapom azt a sótörőt, úgy
vágom a fejéhez minden embernek, hogy rögtön kiomlik a béle.

– Eredj az útból asszony, szólt Krénfy, ki restelni látszott a lármát;
ne szólj ebbe a dologba. Eredj föl a konyhába, ott a helyed.

– Én menjek? Te nyomorúság bálványa, te reszkető lidércz, te tehetetlen
féreg; hát ki vagy te, hogy én velem parancsolni akarsz? Ki vagy te, mi
vagy te? Rongyadta rongyházi vagy, a ki ha megharagítasz, úgy löklek ki
«velök» együtt ebből a házból, hogy szétmállasz bele. Takarodjatok innen
ebben a nyomban. Béres! juhász! tehenes! fogjátok azt a cséplőt,
fogjátok azt a villát, verjétek, szúrjátok őket agyon. Agyon mind a
hármat!

A pesti fiscalis protestált, hogy őtet ne!

– Te hetes! ereszd el a kutyákat a lánczról. Uszítsd rájok. Kinél van
egy puska? Barátom, masinista, kedves barátom. Maga tud lőni. Tegyen
abba a puskába három golyóbist, lőjje agyon vele egyszerre mind a
hármat.

Hogy azonban sem a béres, sem a juhász, sem a hetes, sem a masinista nem
látszottak hajolni a biztatásra, maga gyürkőzék neki a derék asszonyság
s hátracsapva főkötője kontyát, hirtelen megkapott egy sulykot s
találomra oda hajítá a három úr közé, mely is épen Krénfy úrnak a lábán
találta el az öreg hüvelykújját.

– Zárjátok be ezt az asszonyt! ordítá erre mérgében és fájdalmában
Krénfy úr. Boros, fogja meg és hurczolja el innen.

Boros uram előre lépett, oly orczával, mely Herkules akármelyik
föladatának megfelelni igérkezett.

– Ide ne próbáljon jőni, förmedt rá az élő Meduza, mert úgy képen
felejtem, hogy mind a két szeme kiugrik.

Boros uram megállapodott e szóra.

– Engem meg ne üssön az asszony, mert én nemes ember vagyok.

Krénfy, látva hogy ispánja nem mer a veszélyes vadállathoz nyulni, maga
ugrott oda s boszusan megragadá a némber karját, mire a dühös asszony
azonban hirtelen a másik kezével úgy ütötte arczul, hogy a kalapja a
sárba repült.

Krénfy erre bőszült méreggel ragadta meg a némber kuszált haját s a
földre teperte, annak vadállati rikácsolása közt.

A körülálló háznép világért közbe nem vetette volna magát, sőt egymást
csitítani látszék, hogy senki el ne rontsa ezt a mulatságot.

Fenyéry szivét fenékig felfordítá ez az utálatos jelenet. Odarohant a
czivódók közé; szétválasztá őket egymástól, kiszabadítá Krénfy
nyakravalóját a némber körmei közől, valamint ennek hajbozontjait Krénfy
markából s kétfelé tolva a tépett, fuldokló feleket, véget vetett a
küzdelemnek.

Az asszonyi állat megcsókolta Fenyéry kezét, Krénfyt pedig leköpte s
azzal nagy átok, szitok között felfutott a konyhába, kihajigálva onnan
az udvarra minden megmozdítható edényt; a mi által természetesen csak a
fazekakban történt kár, az emberek bátorságos helyekre húzván el
magokat.

Krénfy urat egészen kihozta sodrából – vagy mint polgárisultabb nyelven
mondanák: egészen decontenancirozta e rosszul rendezett jelenet;
nyakravalója helyrehozhatatlan állapotban volt s orczájának épen a
leggondosabban borotvált helyein egy pár letörölhetetlen runája maradt
az asszonyi körmöknek.

– Várj, hiszen várj! dörmögé magában, nyálazott zsebkendőjével
nyomogatva a karczolásokat. Majd megkeserülitek ezt!

Még haragja nem higgadt meg annyira, hogy tudhatná kin álljon inkább
boszut: a némberen-e, vagy Fenyéryn, a ki mind ennek közvetett okozója.

Az ügyvéd meg akarta szolgálni napidíját s hivatalához sejtő buzgalommal
ajánlkozék Krénfy úrnak, ha nem kellene-e ezt a «szolgálót, vagy
micsodát?» criminalis perbe fogni.

– Szolgálót, vagy micsodát? förmedt fel erre Krénfy úr. Imhol van az
úrnak napi díja, itt van az úti költsége, üljön kocsira, menjen vissza
Pestre. Tisztelem a principálisát. Majd ha beszélni akarok vele, magam
megyek hozzá… Szolgálót, vagy micsodát!

A jámbor férfi alig birt magához térni ijedtéből s megkapva a
saláriumot, elkotródott szépen, magára hagyva Krénfy urat Fenyéryvel.

– Uram, lesz ön szíves magtárait felnyittatni? kérdezé Fenyéry, a mint
egy előszobába értek.

– Én, uram, semmihez sem nyulok. A belső szobában vannak a kulcsok; ott
függnek a falon, hanem azokat önnek magának kell onnan elhozni; én azt
sem mondom meg, melyik kulcs az igazi, sem azt, hogy melyik ajtóba illik
bele; önnek egészen úgy kell képzelnie magát, mint a ki egy idegen házba
betört és saját leleményességére van bízva, hogy a kivánt szerekhez
hozzá férjen. Én csupán annyiról biztosítom, hogy erőszakkal ellene nem
állok; hanem minden ténye ellen tiltakozni fogok.

Fenyéry meg volt elégedve s benyitott a belső szobába. Ott azonban hiába
kereste a falon a kérdéses kulcsok csomagát, mert azokat már akkor
Krénfy úr hárpiája régen lefoglalta s ott függöttek a fentisztelt
sárkány köténye szatying-övébe akasztva; a ki vérben forgó szemekkel
várta az eléje lépő fiatal embert.

Krénfy gúnyos kárörömmel nézte a nyitott ajtókon keresztül a
bekövetkezendő jelenetet.

A sárkányok királynéjának kezében egy tűzvonó vaslapát volt marokra
fogva, mely elszánt akaratot látszott képviselni.

Krénfy úr óhajtotta látni, hogy tépik össze egymást! Legalább csak az
orrát harapná le ennek a szépséges fiatal embernek!

Fenyéry udvariasan lépett közelebb s egészen illedelemmel meghajtva
magát a kétséges rangú delnő előtt, monda:

– Tisztelt asszonyság, én szivemből sajnálom azt a kellemetlenséget, a
mit kegyednek okoztam, s a mennyiben az miattam történt, őszintén
bocsánatot kérek.

E szavak oly szíves, oly nyájas hangon voltak mondva, hogy a sárkány
fejedelemasszony elszégyenlé magát, hogy azt a vaslapátot kezében tartá,
s mintha csak azért vette volna azt föl, hogy valami dolga volt vele,
ismét szépen visszatevé a kandalló párkányára.

– Én régebben óhajtottam, és szelidebb úton kegyed ismeretségébe
juthatni; de soha sem lehettem szerencsés kegyed által elfogadtatni.
Pedig azon esetben bizton remélem, hogy e mindnyájunkra nézve
alkalmatlan jelenetek helyett sokkal kellemesebb módon végződhetett
volna az egész ügy. Én annyit hallottam kegyed jószívűségét, igaz
emberszeretetét magasztaltatni, miszerint bizonyos vagyok felőle, hogy
ha az illető felvilágosítással kegyed elé járulhatok, okvetlenül czélt
fogok érni. Mert azt én teljesen méltánylom, hogy kegyed a lusta,
korhely naplopóktól megtagadja a martalékot, a mit azok követelnek, de
én a megye nevében jöendék kegyedhez tisztelettel könyörögni, hogy azon
valóban nyomorultakon segíthessünk, a kik azt méltán megérdemlik. Hiszen
én jól tudom, hogy kegyednek igen jó áldott szive van s a szegény
haldokló árvák, az elhagyott kisdedek látása könyekre indítja. Oh kérem,
ne titkolja kegyed e könyeket; ezek egy nő legszebb ékszerei.

A hárpia, Krénfy úr nagy bámulatára, egy széket emelt föl, még pedig nem
azért, hogy azzal Fenyéryt kiverje, hanem hogy «tessék leülni reá».

– Oh köszönöm. Kegyed valóban igen szíves hozzám. Mennyire sajnálom,
hogy nem lehetett kegyedhez fordulnom legelőször. Hiszem, hogy kegyednek
sikerült volna Krénfy urat rábeszélni, hogy a megye közóhajtásának
eleget tegyen. Annyival inkább, minthogy mi ezt semmiképen sem kivántuk
ingyen, sőt a méltányosság szabta árt azonnal készek voltunk lefizetni s
azonfelül kegyednek örökre hálás lekötelezettei lettünk volna.

A sárkánykigyó egészen elérzékenyült: köténye nem volt elég könyeit
törülni.

Miért nem beszélt hát az úr velem hamarább? Ha én velem ilyen szépen
beszélt volna valaki, a czipőmet is odaadtam volna a lábamról (az pedig
ugyan rossz állapotban volt mind a kettő), de én velem azt hitette el ez
az akasztófára való (értette Krénfyt), hogy ide erőszakos rablás végett
jőnek, hogy az urak elhatározták, hogy minket koldussá tegyenek; így
tett engem csúffá az urak előtt, az egész világ előtt, hogy felhuszított
mint egy lánczos kutyát, s azután megint be akarta tömni a számat, mert
nem is tudom, hogy miért nem hasítottam ketté a fejét a semmire valónak?

E szóknál kitörő mérgében megint felkapta az elkeserült amazon a letett
vaslapátot s a mint Krénfy úr ott bámult a nyitott ajtóban, egyenesen
neki rohant s ezuttal bizonyára csúffá teszi, ha Krénfy nem elég gyors
becsapni előtte az ajtót s a kulcsot hirtelen ráfordítani.

A tigris kalitkájába zárt Fenyéry óhajta véget vetni e népszinműnek s
igen nyájasan instálta az asszonyságot, hogy ha elhalaszthatja máskorra
annak az ajtónak döngetését, tegye meg az ő kedvéért s inkább keresse ki
a sok kulcs közől, a melyik a magtárhoz vezet.

A bőszült amazon ezt igen helyes boszuállásnak találta Krénfy ellenében.

– Tessék; szólt leoldva harczias csipejéről a csomó kulcsokat s
kifacsarva a vaskarikából kettőt a sok közől. Ezzel nyilik a vasajtó itt
balra a folyosó mellett, ez a másik a lakat-kulcs, mely a rácsajtó
vasdorongját fogja. Hanem ez a semmirevaló ide zárt bennünket, most nem
lehet kimenni a szobából.

– Majd mindjárt ki fogja nyitni; szólt Fenyéry bizton mosolyogva. Addig
is legyen szíves kegyed, igen tisztelt «házi asszonyság», az általam
majdan átveendő gabonaneműekért az illető méltányos összeget kezéhez
venni.

– Szívesen, szívesen! monda a hárpia. Hanem ebben a perczben fel is
nyilt aztán az ajtó s Krénfy úr nem törődve sem a két szeme világával,
sem semmi eltörhető porczikájával, esze nélkül rohant be az ajtón,
kézzel-lábbal protestálva e veszedelmes tény ellen.

– Egy fillért el nem szabad tőle venni. Ellent mondok, protestálok. Itt
én vagyok az úr. Egy félpénzt se vegyen el senki ettől az úrtól, sem
ajándékba, sem fizetésképen. Te félbolond asszony. Tönkre akarsz tenni?
el akarsz pusztítani?

A némber még tán gonoszabb dolgokat is akart Krénfy úrral mívelni, de
Fenyérynek már nem volt kedve azt végig várni.

– Tetszik önnek velem jönni, uram, vagy itt maradni? kérdi Krénfytől,
midőn az ajtó már nyitva volt s a kulcsok kezében.

Krénfy természetesen inkább vele ment, s ez által a tragœdia
befejezetlen maradt.


IX. HONY SOIT QUI MAL Y PENSE.

– Miért nem lehettem én ottan? hogy láthattam volna az árvák örömét, e
nyomorból kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép
elragadtatását, oh az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi
ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani
szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez
mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senki
mást.

Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző
magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott
alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.

Lippay a tarnóczfalvi kastélyban várta be e tudósítást s épen ott ült a
szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró czélzataira
iparkodék mindannyiszor megfelelő anecdotákat mondani.

A szép Dobokyné practicusabb oldaláról vette fel a kérdést s azt
válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd újját kecsesen az
alispán kezére téve:

– De a mi ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed
irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.

– Mi történhetik vele? kérdé Leonora magasan. Talán csak nem fog
büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által
tizezer embert mente meg?

– Itt az alispán úr; tessék tőle megkérdezni.

– Hogyan, uram? szólt Leonora az alispánhoz fordulva, Fenyéryt érheti
ezért valami baj?

– Természetesen; felelt az alispán, akkor sem vesztve el jovialis
arczkifejezését.

– Például, uram, például?

– Hát legelőször is elveszti minden vagyonát.

– Elveszti? miért vesztené el? Ezt én nem értem. Sehogy sem értem.

– Azért veszti el, mert van egy törvény, a mi azt a büntetést szabja
arra, ki egy nemes ember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.

– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az általános emberi
kötelességek? hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran
keresztültörve a törvénynek bástyáin, félretéve minden kicsinyes
formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek
ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah,
uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs biró, a ki azt
végrehajtsa.

Az alispán jó kedvvel viszonzá:

– Bizony, alig ha nincs olyan biró.

– Akkor van Isten, a ki azt meg nem engedi történni.

– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! sóhajta fel
Lippay, fél tréfásan, de mélyebb érzelemmel. A prózai férfiak csak a
holt betű szerint itélnek.

– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. Ezzel
nyugtatá magát Eleonora. Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S
lesznek, a kik őt ezen gazdagságaért fogják becsülni.

Az alispán gyönyörködött az exaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő
maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s épen
azért ingerlé Eleonorát, hogy az mentül erősebben védelmére keljen.

– És pedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül
alkalmasint börtönre is fogják itélni.

– Börtönre! kiálta fel Eleonora. Nem! az nem lehet! Hisz akkor fel volna
fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, a
mikor a bűn itéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten
tizparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az
ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangelium legelső hirdetőit
is börtönre vetették. Ők is épen így szenvedtek a közügyért. Jól teszik
önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog
illeni a martyr név, s annál jobban fogják őt szeretni, a kiknek szivök
az igazi helyen van.

Dobokyné nagyon jó kedvűen kaczagott fel e bohó szavakra, mert az
alispán mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könyek voltak, a
miket nem vett észre senki.

A piczi tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott
egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró
keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az újját a himzőtűvel, a
bibor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem
ott hagyta száradni s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.

Eleonora ingerelve volt Dobokyné jó kedve által, most már igazán tűzbe
jött s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint a mennyit
akart.

– És ha önök százszor kikaczagják, százszor elitélik őt, én tisztelem,
én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!

És épen abban a pillanatban nyilt föl az ajtó és lépett be rajta
Fenyéry.

Hasonló jelenetek nem csak a franczia drámákban, hanem az életben is
akárhányszor történnek.

Fenyéry komoly ember volt, komoly arczczal lépett be, s épen el nem
tudta gondolni, miért kaczagnak oly nagyon megjelenésén.

Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt
arányban vállfüzője korlátaival.

– Ah! ime itt van. Mintha hívták volna. Leonora! ön igéretét teljesíteni
tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.

Leonora egy perczig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt
székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a
megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon mondá:

– Uram, Fenyéry úr; én azt mondtam, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt
ismétlem önnek szemében. Tekintsen úgy, mintha ezt édes anyja, vagy édes
testvére mondta volna önnek.

És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez s annak homlokát ihletteljesen
megcsókolá.

Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre s csak arra jött
lassankint magához, midőn tapasztalá, hogy kivüle senki sem nevet, még
az alispán sem.

Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arczát, erősen megnyomva a
szót, «hony soit, qui mal y pense!» (A miből Dobokyné egy szót sem
értett.)

A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy
megkérdezte volna tőle:

«Miért lett halvány arczod oly piros?»

Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arczot
mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai
miatt támadt rossz kedvét észrevéteti, kivált ha az ember vendég.
Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell
elégedve lennie.

Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem
törődött azzal, hogy saját magával mi történik? A dolog jól ütött ki. A
többire nézve meg volt nyugodva.

Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva
mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a
királyi táblán, legyen ott ügyvédje.

Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné
őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.

– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna, szólt az alispán, mint a
czigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik
a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. «Hát kend mit csinál?»
kérdi a felesége. «Hallgass anyuk. A süveget viselem.»

Ezen azután mindenkinek nevetni kellett.

Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy
miért nevetett.

– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry
úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mit tud ezen nevetni?

– Hát hiszen semmi rendkivüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit
becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi
kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és
ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig
kieresztenek (egyszer csak rám unnak) – akkor majd eléldegélek
egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma
itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt
különb.

Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele,
hogy «bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni».

– Oh ez iránt nem aggódom, felelt könnyű vérrel Fenyéry; Csejti Gazsit
úgy is épen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá –
lengyelnek.

Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a
muszka földről átmenekvő lengyel patriotákat felfogni. Ki mentül
magasabb rangú lengyellel birt, annál nagyobb dicsőség volt házára
nézve.

Leonora ezekért a rossz élczekért szerette volna kötőtűjét anyailag
keresztül szúrni e könnyelmű fiatal kabátján.

– Hogy tud ily könnyen beszélni oly súlyos balesetről?

– Hisz ez máson is megtörtént és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy
éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem
kellene-e könnyen vennem akkor is?

E szavaknál Iréne felkelt himző asztalától s hirtelen kisietett a
szobából.

Nem sejté senki, hogy mi baja lehet? Hanem a mint a szép Dobokyné
felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabirót
néhány gyöngédebb szóra a szomszéd termekbe átvezesse s Fenyéry egyedül
maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval mondá neki:

– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk
így, hogy kedves testvérem).

Fenyéry kezet adott rá: és kérdezé, hogy mit vétett?

– A midőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves
tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.

– Hogyan?

– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban
kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.

– Valóban, nagyon ostobául viseltem magamat; mondá Fenyéry megilletődve.

– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bir annyi emberismerettel, hogy
megitélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások
fölött, csak a világnak mutatott álarcz s elszomorodik rajta, hogy azok
mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az
eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.

– Mutasson kegyed utat és módot és én örömmel cselekszem.

– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angol kertben fogja
őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá,
a kit tulajdonképen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és
győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszivűség, a mi a
férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.

Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis
jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott és sietett őt
felkeresni.

Mint Leonora mondá, épen az angol kertben találta őt.

A leányka, a mint őt megpillantá, hirtelen felszárítá finom
zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani,
hogy sírt.

Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek
tiszta tükrén még a lehellet is meglátszik.

Nem tagadhatá meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e perczben,
hogy nem tudta magát elhatározni, vajjon megszólítsa-e, vagy egyszerűen
üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és
ismét tovább menjen?

Oh a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt,
mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó phrasissal,
a mi csak a nyelvnek adott dolgot.

Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá
lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját
megfogva, mondá:

– Jó, hogy jön.

A fiatal férfi nem tudá, mi történik vele?

Jó, hogy jön! ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót.
Egymást alig érdekelhetik.

Irén karját az ifjuéba akasztva, komoly, érdeklett hangon kérdezé tőle:

– Igazán elveszti ön vagyonait?

– Kétségtelenül. Ebben meg kell nyugodnom.

– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében
is?

– Az is nagyon valószinű. Az ilyesmi együtt jár.

– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja,
hogy a kik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.

Fenyéry könnyedén mosolygott és fejét tagadólag rázta.

– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás
egyuttal becstelenség. Olyan helyen nem mardok, a hol ismernek.

Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. Egészen egyedül voltak; a
kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogy sem szavaikat
hallhatta volna.

– Nincsenek önnek barátai, a kik önt megmenthessék? kérdezé oly hangon,
mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.

– Azok csak kötelességöket teljesíthetik és az rájok nézve szomorú
kötelesség lesz.

– Elitélik önt.

– A törvény igen.

– De a világ nem.

– A világ? szólt Fenyéry, szomorún mosolyogva s azzal tárczájába nyulva,
egy kis vékony arany gyürűt vett ki abból, mely két összecsavart
fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tiz évi ismeretségem volt egy
leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé
lesz s előttem mindig azt beszélték, hogy a leányka mennyire ragaszkodik
hozzám! ő előtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is
lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nem
sokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után ime
visszaküldték jegygyürűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást
gondoltak.

Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyürűt, arczán
az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen ez elég
szomorú dolog.

– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól?
sohajta Fenyéry.

– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? rebegé Irén, a gyürűt forgatva
ujja hegyén. Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?

– Ah, nagysád, egy nőt, a ki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki
annak jegygyürűjét, a kit szeretett, ujjára vonta, csak önkényt vonhatja
azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására
birja, saját meggyőződésén kivül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is
vehetem rossz néven szegénykétől. Jól meggondolva a dolgot, nem is nagy
kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még lánczot is
tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiuval, a ki a helyett, hogy ősi
kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe
vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kivánhatok s még csak meg sem
ütközöm rajta, hogy gyürűmet visszaküldték.

És azzal kezét nyujtotta Fenyéry gyürűje után, hogy ismét visszategye
tárczájába.

Hanem a vékony aranyfonál gyürűcske ez alatt, hogy? hogy nem? Iréne
ujjára csúszott, arra az alabastrom fehér ujjra, s a lyánka összefogta
kezét s visszatartá azt.

Hanem arcza oly szokatlanul égett, és szemei úgy ragyogtak e perczben.

Keblének elfogultsága meg-megszaggatá a szavakat, a miket mondott.

– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elitéli oly tettért, a mi önnek
nemes szivét tanusítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is
meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy a kik
legjobb barátai voltak, azok elitélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni…
Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani
szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti,
ha el van itélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások
igaztalanul megbélyegeztek…

A kedves gyermek szép szemei könyben úsztak e szavaknál, olyan szép
volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, a milyen csak
ritka boldog halandónak jelenik meg életében.

– És most emlékezzék ön arra, a mit mondott; rebegé a leányka és oda
mutatott az ujját átszoritó vékony kis gyürűre és azután összeszorítá
azt mind az öt ujjával, mintha igy akarná kimondani azt a gondolatot:
«ha egy nő annak gyürűjét, a kit szeret, ujjára felvonta, azt onnan
semmi hatalom sem képes elvenni!»

És ezzel elfutott onnan. Mire Fenyéry utána nézett, már eltünt előle.

A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a
föld, a mi az elébb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több
volt keblében: egy szívvel, a mely tele-tele boldogsággal, érzelemmel,
reménységgel!

Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem
találta magát többé vissza elébbi helyzetébe. A társaság minden
tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott
volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné
pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt
közöttük.

Csak Leonora látszott jól értesülve lenni.

Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki
magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.

Leonora félre hivta Fenyéryt.

– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a stoicismusa
még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit
beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arczaiból olvasni,
különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön a helyett, hogy
gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cynicus hidegséggel
beszélt előtte sorsa felől s ez az, a mi Irénnek legrosszabbul esik.
Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém;
nekem ugyan nem szól, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig
mintha galvanicus ütés érintette volna idegeit. Az én psychologiámnak ez
is sokat mond.

Fenyéry arcza gyönyörteljesen mosolygott.

Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arczokból, mindjárt
átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás s keményen
megfeddé érte kedves testvérkéjét.

– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz,
sem általában fiatal emberhez nem illik az a blazirt kedély, ez a gúnyos
fitymálása minden föllengésnek, ez az örökös negativ tartás minden
érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk s bár mennyire
tiszteljem is önt, ha ön e diogenesi phlegmát, gunyort akarja
szenvelgeni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.

Fenyéry megragadá a delnő kezét és csókjaival halmozá el azt és oly jó
kedvűen kaczagott bele.

– Hogy bohóskodik! suttogá Dobokyné.

– Hogy erőszakolja jó kedvét a bánatra, gondolá Lippay magában.

– Hogy gúnyolódik, hogy affectál! haraguvék Leonora.

Pedig oly igazán boldog volt, miként boldogok azok, a kik az égben
vannak.


X. A BOLDOG LABYRINTHOK.

Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékező tehetség kell
hozzá, a paragraphusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két
talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.

Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy
gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség,
tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt
verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes
exequálta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt.
Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a
tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások,
mellékútak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egy szóval, minthogy
már benne vagyok a classicus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly
viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis
nyaktörős útakon a locomotivon ülő tender-vezetőhöz, kinek egyéb gondja
nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.

A Krénfy contra Fenyéry pör olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi
ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy
eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség
kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még
világosabb jogot adott a felperesnek.

A birák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét
helyeselni, de a jog szerint el kelle őt itélniök. Lippay maga aláirta a
tanúvallomást azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült,
legjobban szeretett.

Az első biróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy
szigorú itéletét szabad lábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes
táblára.

Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még ezen évben elfoglalá
a brenóczi uradalmak birtokosa s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem
háborítá az a közbe tolt földdarab, melyért a brenóczi ősök annyi
áldozattal, haraggal és erőszakkal küzdöttek valaha és mindig
sikertelenül.

Fenyéry pöre ezzel a felsőbb régiókba vitetett át.

A kérdés második pontja volt a személyét illető büntetés.

Ezalatt azonban egy szerencsés eset jött közbe.

Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nem csak azért, mert
véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind
azon emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.

Ugyanazon évben, a midőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta, hazánk
alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.

A mi kedves Dunánk, kit a vers «hazánk szíverének» nevez, ugyanazon vers
sóhajtása szerint «be sokszor megárad». Dunamelléki elménczség ilyenkor
azt szokta mondani, hogy «kicsiny a Duna», tudniillik nem fér belé a
víz. A mi pedig belé nem fér, az kiönt a vidékre s elpusztít
husz-harmincz falut s egynehány ezer embernek megint nincs kenyere.

Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról, melynek
olyankor eszünkbe sem kellene jutni, a mikor regényt irunk és olvasunk.
Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának,
szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet
annyira megalázva, mint a kenyér előtt.

A jámbor táblabirák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy
szerepet játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében,
melynek vidékén a kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott,
összeültek a nemes rendek s megvizsgálva a megye térképeit,
elhatározták, hogy a nemes folyót eddigi szabadalmaiban megszorítandják
s a hol túlságosan regényes kalandor hajlamból illetlen kanyarulatokat
képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s kényszerítik azontúl
egyenes úton járni.

E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés
kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett;
hanem…

… ekkor azok a tisztelt hazafiak, a kiknek a földén keresztül kellett
volna húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálczáikat és azt mondták,
hogy ebből ugyan semmi sem lesz.

Volt közöttük egy pár nagy birtokos, egy csoport kis birtokos, ezek nem
engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget
megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken czivakodtak,
perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmes gát készülhetett
volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről-évre nem
szünt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben
forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem
engedett senki a maga jogaiból.

Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű ember e per
bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező
itélet, parancsolat, határozat, hogy a ki tisztába akart volna jönni,
semmi hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.

A mondott évben új veszélylyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A
felföldön roppant havak estek, a miből gyanítani lehete minden prófétai
ihlet nélkül, hogy rendkivüli árvizek fognak aláomlani s lesz ismét
siralom országszerte.

Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, a ki az
előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki a
járásokban, hogy kétezer szekér huszezer emberrel jelenjen meg a
vitatott félsziget előtt.

Azon a napon ő maga oda vezérlé az egész sereget, s a nélkül, hogy a
birtokosoknak csak jóreggelt is kivánna, helyet méretett az ásandó új
medernek a félszigeten keresztül, neki állított embereket, szekereket, s
meghagyta mindenkinek, hogy ha az ég rájok szakad, se hallgassanak senki
szavára, hanem ássák, hordják a földet, mig benne tart.

A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat e rettentő erőszakra,
protestált, opponált, teljes tehetsége szerint; fenyegetőzött
törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájok s huszezer
embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.

A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe – Budára! Fellármáztak
minden törvényhatóságot, orvoslatért a rajtok elkövetett istentelen,
égbekiáltó erőszak ellenében. Mint rendén is volt, egy pár hét alatt meg
is kapták, a miért jártak; a magasabb hatóságoktól kiadatott a
parancsolat az alispánhoz, hogy a míg a kérdés mibenléte bővebben
megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az erőszakos
folyamszabályozást.

Arra az időre épen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már
akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni.

S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok igaz
jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott Istencsapásától.

Ez analog esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, a mik
Fenyéry perében előfordultak.

Az alispán a megye határozatát foganatosítá; ezt cselekedte Fenyéry is.

Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak
ellenében; Fenyéry bűne is épen ez volt.

Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is
ugyanaz buzdítá.

A megtörtént tett sikere ott teljesen igazolá a heroicus orvosi műtét
helyességét; itt szinte úgy.

E hasonlítások váltak Fenyéry ügyének nagy egészségére.

Azt ugyan a törvénykiszolgáltatás legfőbb piaczain sem neki, sem az
alispánnak nem engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész
keresztvágásokat mertek tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett
mennie ad audiendum verbum, mely állapot a közéletben veszélyes crisis
fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is megkapta itéletét, miszerint az
általa sértett birtokos, ha fejváltságával megelégedni nem akar, egész
birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról senki sem mondta
azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry minden egyéb
büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi oklevelét s
neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé lőn
sorozva.

Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves
korában, eleven észszel, tele szívvel minden ember gazdag!



MÁSODIK RÉSZ.

EMBER CSAPÁSAI.


I. A NYUGTALAN LÉLEK.

– Kedves Irénem, kedves kis tündérem! mi megválunk egymástól. Én nem
maradok önnél tovább. Én nem akarok azon a tájékon maradni, a hol
diadalt ül az igaztalanság s büntetést kap az erény. Nekem ez a Fenyéry
senkim és semmim, nem is kellene rá semmi gondomnak lenni; azt sem
foghatják rám, hogy szerelmes vagyok bele, elmultam negyvenhat
esztendős; teljes életemben távol tudtam magamat tartani minden
bohóságtól, de ha mégis eszembe jut, hogy minő igazságtalanság történt
egy nemesszívű férfival; – mert bár tudom, hogy ön előtt, kedves Irénem,
nem tünt ő fel valami kellemes alakban, de azért a kérges külső alatt
valóban tiszta, nagy lélek lakik; és ha eszembe jut, hogy e nagy
léleknek, ki míg gazdag volt, annyiak jóltevője tudott lenni, most
földönfutóvá kell lennie, ajkamig jön a keserűség. Nem, kedvesem, nem
élhetek tovább azzal a gondolattal, hogy ez annyiban marad. Mondják,
hogy szenvelgő, bolond vagyok; mondják, hogy olyan ügybe ártom magamat,
a mihez semmi közöm; nevessenek ki; mind azzal nem törődöm semmit. A
megmentett ezerek hálasóhajtása felmegy az égbe, de nem megy fel Bécsbe;
szükséges, hogy azt valaki felvigye. Az a valaki én leszek. Úgy is
mindig szoktam magamnak olyan dolgot keresni, mely rám nem tartozik;
most ez lesz az. Én eljárom a minisztereket, agyonbeszélem a
referendáriusokat, kisértete leszek valamennyi udvari ágensnek; ha az
ajtót bezárják előttem, bemegyek a kulcslyukon; úgy is «czifra
asszony»-nak hínak a parasztok. De meg nem nyugszom addig, a míg vissza
nem disputálom Fenyéry itéletét. Azért ne is vegye rossz néven tőlem,
kedves Irén, hogy elmegyek; ne is iparkodjék marasztani, mert bizonynyal
elmegyek. Ez föltett szándékom és ettől el nem állok.

Hogy e hosszú mondolatot Leonora tartá, azt említenünk is fölösleges
azok előtt, a kik vele ismeretesek.

A szép Dobokyné nevetve kérdezé:

– De hát miből fog Bécsben élni oly hosszú ideig?

– Az az én gondjaim közé tartozik; ha negyvenhat évig megéltem
tisztességesen, a nélkül, hogy valaki azt mondhatná, miszerint
megcsaltam, vagy koldultam tőle, ezután is csak megélek. Azért, kedves
Iréném, ez órától kezdve már csak vendég vagyok önnek házánál, még pedig
olyan vendég, a kinek be van fogva a szekere.

Irén nem is iparkodott a jeles delnőt marasztani, sem elválását
alkalmatlan érzékenykedéssel nem igyekezett nehezíteni; sőt maga
segített neki a szükséges holmikat csomagokba rakni, bőröndjeit
elrendezni, maga gondoskodott útikészleteiről. Az elutazás órájában is
megkimélte minden elájulástól, szívgörcsőktől, a mik olyan illendő
kisérők hasonló catastropháknál. Még csak nem is sírt, midőn őt utoljára
megölelte, megcsókolta, midőn a kocsiig kikisérte, mely a kapu-bejárás
előtt állt felpakolva.

– Erős szív, kedvesem, csak erős szív! un coeur ferme! biztatá őt
Leonora, kinek magának is oly erejébe került könyeit vissza parancsolni,
hogy kínjában minden ismert nyelven elmondá Irénnek, hogy csak erős
szíve legyen; pedig a jó lélek csak saját magát akarta azzal biztatni.

– És ha válni kell, váljunk gyorsan, mondá hirtelen felszökve a hintóba.
Adieu!

A kocsi elrobogott; Leonora szemeit törlé, midőn senki sem látta már és
suttogá magában:

«Erős szíve van annak a gyermeknek. Un tête d’enfant, et un coeur de
lyon.» Ezt a mondást mindjárt fel is jegyezte naplójába.

Mindig ilyennek ismeré ezt a lánykát. Szíve tele érzelemmel; mert oly
finom, hogy egy párja vesztett madárka szenvedésit is megérzi, s
érdekkel tud viseltetni egy beteg hangya sorsa iránt, de tud parancsolni
magának! Mennyire szerette őt, talán anyját sem jobban: még sem mutatta
ez érzést; pedig képzelhetni, mennyire rosszul esett neki. Maga Leonora
is csak egy hajszálnyira volt attól, hogy elfeledve spartai jellemét, a
leghevesebb könyekre fakadjon, s kedvenczét átölelve, ott minden ember
előtt össze meg összecsókolja; és ez aligha meg nem történt volna, ha
Iréne legkisebb kezdeményezést tesz rá. Derék leány volt, hogy nem
tette. Erős szíve van.

Az egész úton adott foglalkozást ez a gondolat Leonorának. Mire Bécsbe
ért, egészen ki volt eszméjében dolgozva az a szilárd, belül
szellemgyöngéd, kivül aczélkemény jellem, mely nem sír, midőn szíve jobb
felétől örökre megvál. E csodás ellentétekből még csodásabb lélektani
bonyolulatoknak lehetett támadni, melyeket Leonora mind a
leggyönyörűbben megfejte, azokat egymással kiegyezteté, s naplójába,
mely életbölcsészettel tele volt, fel is jegyzé érdemeik szerint.

Bécsben azután beszállt azon vendéglőbe, melyet Irén előtt kijelölt,
hogy legelső leveleit oda intézze, a míg a sors más megállapodási helyet
mutatand számára; ott egy szerény szobácskába felhordatá holmiait, s
midőn már ideiglenes kényelembe tevé magát, hogy uti fáradalmait
kipihenje, kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az?

– Egy hölgy. (Ismerős hang.)

Felnyitja az ajtót. És ime ki borul a nyakába? Senki sem más, mint az ő
kedves kis vasszívű tündérkéje.

– Hát ön itt? kérdi Leonora, ki nem tudta, hogy örüljön-e, vagy
ijedtében sikoltozni kezdjen?

– Egy órával hamarébb érkeztem önnél.

– S miért jött?

– Ugyanazon okból, a miből ön.

És ezen azután elkezdtek kaczagni és sírni, és újra kaczagni és sírni,
mint a hogy philosophok nem volnának képesek tenni, a hogy csak nők
tudnak egyszerre sírni és kaczagni szíveik mélységes érzelméből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leonora, igéretéhez híven, kisértete lett a referendariusoknak, ijedelme
az agenseknek és fátuma minden rangon levő hivatalbeli embernek, a kinek
legkisebb befolyása volt a Fenyéry-perben.

Egy hónap alatt úgy ismerte már a miniszterek, kamarások, titkos
tanácsosok bejárásait, mint egy húsz esztendeig szolgált sollicitator és
rettegésben tartott minden embert, a kiknek szerencséje volt
megismerkedni élőszóval elmondott vezérczikkeivel.

A derék urak kénytelenek voltak őszinte bámulattal nyilatkozni az
asszonyi ékesenszólásnak ily különös mértékbeni adománya felett s a
hideg lelte őket, a mikor nevét a kihallgatásért folyamodók között
olvasták, mert ettől menekülni nem lehetett; ez nem engedte magát emberi
nyakról lerázni, ez elől hiába tagadta el az ember magát, ott is
rátalált, a hol legbiztosabbnak érezte magát s nem tágított, nem engedte
magát kidisputálni; úgy tudott kérni, okoskodni! ez képes volna az
ördögöt rábeszélni, hogy mosdjék szappannal.

Hanem azért a per még is elveszett.

Az a hit, hogy egy peres ügyben a birákhoz szaladgálás, informálás
változtat valamit a dolgok folyamatán, valóságos babona, egyenlő szűk
felfogás a jégeső-hárítóval, a zivatar elleni harangozással és a
sympatheticus gyógymódokkal.

Fenyéry vagyonvesztési pere minden felebbezésen elbukott…

– Már pedig én azért sem teszek le róla; szólt a védnő kis
tündérkéjéhez, kinek az volt a dolga, hogy míg ő az illető országos urak
szíveit rettegteté, az alatt Irén családi összeköttetésénél fogva azok
urnőihez lelve bejuthatást, két oldalról segített a jó urak számára
meleggé tenni a poklot.

– Én még most sem adom fel ügyünket, monda Leonora egy reggelen, egy
nagyon sáros, piszkos reggelen, felkapcsolt volantjai, szürke harisnyái,
csatos felczipői, s hóna alá csapott esernyője jelképei által
gyaníttatva, hogy ma ismét nyakába ölti a várost, még pedig annak oly
érthetetlen utait, a hova nem kell elegáns öltözékben menni. E
tekintetben különben sem igen volt alkalmazkodó.

Irén sohajtva kérdezé, hogy hová akarja azt még feljebb vitetni.

– Az Istenhez! szólt Leonora, esernyőjét malasztteljesen emelve magasra.
Én nem állítom, hogy különös nagy reményem van, miszerint az égből egy
pár menykövet imádkozom alá, melyek a felperest és másokat eszökre
térítsenek, de folyamodom az emberi szíveken uralkodó Istenhez. Oh,
gyermekecském, az Isten nem fogyott ki csodatételeiből most sem. E felől
majd fogok én önnek egy történetet beszélni, hanem most arra nem érek
rá, mert mennem kell és estig alkalmasint nem is jövök haza, addig is
adieu, kedvesem.

A védnő és a kis tündér megcsókolták egymást, azután az előbbi kopogó
felczipőivel végig csattogott a folyosókon; Irén utána nézett az
ablakból, s látta, mint vágott keresztül az utcza közepén, nem igen
keresve, hogy hol kisebb a sár?

Irén egész nap egyedül volt a vendéglőben, semmi kedve sem lehetett
kimenni. Az eső megpihenés nélkül szakadt egész késő estig; a zuhogó víz
úgy tombolt az ablak fölötti rézcsatorna csövében, mint valami kínjában
kaczagó elkárhozott lélek, a ki jobb szállás hiányában oda vette magát.
Irén egész nap azt hallgatta, és rajzolgatott egy kis képet, melyen egy
zuhogó hegyi patak volt és az átvezető híd le volt törve, s két ember
úgy áll a két parton és nem tudja, hogyan jusson át egymáshoz? Az egyik
férfi, a másik leány. Azután este is lett, besötétedett; a lámpákat is
meggyujtogatták, Leonora még sem jött haza.

A két hölgy szobái egymásba nyiltak, a miért azokat úgy rendezték el,
hogy az egyiket használták ebédlőnek, a másikat hálószobának.

Irén vacsorát rendelt mindkettőjük számára, vizet forralt a theának; jó
meleg szobára várta Leonorát.

Azután, hogy még sem jött, csengetett a pinczérnek, hogy hozza fel az
estebédet. Sokszor hallotta azt a jókedvű babonát, hogy ha valakit
nagyon várnak az ebéddel, és azután már nem győzik várni, akkor csak
szaporán tálaltatni kell, mire az étel az asztalon van, a várt személy
is ott leend.

Most az egyszer különös kivételképen ez eset nem teljesült be. Leonora
nem jött meg és Irén egy falatot sem tudott enni; minden étel elhült,
megfagyott, a theakatlanból kifőtt a víz és Leonora még sem jött haza.

Irén már komolyan aggódni kezdett, a midőn egyszerre meghallja a nagy
eső-tocsogásban az ismerős kopogásokat; még künn az utczán meghallotta
azokat, száz hordár, utczakölyök, kofa s egyéb sárban járó teremtés
lépései közől kiismeré az ő sarkos czipőinek csattogását.

Előre kifutott eléje a lépcsőkig.

Nem csalatkozott; csakugyan ő jött.

Köröskörül csupa sár volt, mintha hajtóvadászatról jönne s lóháton
vágtatott volna keresztül turfás lápokon és márga földeken s azoknak
minden szinű sárpecsétjeit hozná magával. Kalapja, köpenye keresztül
ázva, keztyűi paczallá téve.

– Az Istenért, Leonora, hol járt ön? kérdé aggódva Irén, és sietett
barátnéját mentül előbb a meleg szobába vinni, vizes ruháitól, czipőitől
megszabadítani, s addig feleletet sem várt kérdésére, míg ismét szárazba
nem öltözteté, azután ismét nem engedte szóhoz jönni, míg a kis theás
asztalt oda nem vonta a kandalló mellé, a honnan Leonorának föl sem volt
szabad kelni a kényelmes karszékből; lábai alá egy puha zsámolyt tett és
azután teletölté findzsáját theával, azt megitatta vele, tányérján
darabokra szelé a sültet s csak azután foglalt ő is helyet mellette és
olyan elégültséggel nézte, mint fogyasztja Leonora a kettőjök számára
rendelt vacsorát és theát, mintha az saját étvágya volna.

– Ön nyugtalanul várhatott engem, szólt végre Leonora, midőn kissé
magához birt térni e működésből; tudom, a várakozás a legnehezebb
föladat, ez próbálja meg legjobban a philosoph lelket. Messze jártam,
aligha nem jártam ma négy mértföldet. Azt hiszem, meg is áztam egy
kicsit. Nem vehettem az esernyőnek semmi hasznát, az eső még nagyobb
cseppekben hullott róla rám. De nem tesz semmit.

– Miért nem fogadott fel egy bérkocsit?

– Ah, az nem lehetett kedvesem. Nem olyan helyen jártam, a hol bérkocsi
kell; látja, hogy elmerültek a czipőim. Az mind gyerekség. Nem árt
nekem. A kholera idején, mikor annyira el voltam foglalva a betegekkel,
sokan kérdezték, nem félek-e, hogy én is megbetegszem? Oh, én nem érek
rá beteg lenni, nekem nincs arra időm! Most is azt mondom. A kinek a
lelke úgy el van foglalva, semmi hatása arra a test törékenységének.
Egész nap ma ülök le először.

– De hol jár ön annyit?

– Azt majd elmondom egyszer. Istent kisérteni jártam, annyi bizonyos, és
aligha sikertelenül. Mától fogva igen jó reményeim vannak.

– Hogyan? kérdé Irén rendkivül érdekelve.

Leonora leönté az utolsó csésze theát, megmelegíté kezeit a kandallónál;
a hideg csak most látszott belőle kimenni tökéletesen. Vagy talán nem a
hideg volt az, hanem valami sötét bús történetre való visszaemlékezés,
mely jobban megborzogatja az ember testét, lelkét, mint a nedves
zivatar?

– Azt mondtam ugy-e kegyednek, hogy egy különös eseményt fogok
elbeszélni, ha visszajövök, melyben csodálatos jelensége van annak, hogy
azon általános szellem, kit a felvilágosodás hamis bölcsei úgy
szeretnének megtagadni, vízzé, léggé tenni, vegytani alkatrészeire
szétbontani, most is úrkodik az emberek sorsa felett és tanúbizonyságait
adja lételének ott, hol legjobban kétkednek azon. Iréném, az Isten él!
Azt mondom, hogy az Isten él. – Csak ezt a kis történetet hallgassa meg.

Leonora bezárolá az ajtókat, meggyujtá az éji lámpát, új szenet rakott a
kandalló tüzére, s akkor arra kérte Irénét, hogy előbb feküdjenek le
szépen, mielőtt elbeszéléséhez fogna, mert ez olyan történet, a mit az
ember csak úgy mer végig hallgatni, ha takaróját fejére húzta, s
bizonyossá tette magát felőle, hogy ajtók és ablaktáblák jól be vannak
zárva, ágy alá és szekrénybe sem rejtette el magát senki.

Oda künn most is egyre szakadt az eső, s a rézcsatornában zuhogó víz
infernalis párdalt bömbölt a kandalló kürtőjében helyét nem találó
széllel; az utczákon nem hallatszott már egyéb, mint egy-egy elkésett
kocsi robogása, mely olyan sokáig eltart, míg el tud enyészni.

A két hölgy olyan félve bújt fekhelye menedékei közé, csak ott érzi az
ember magát igazán bizton az éj és a képzelet rémei elől.

– Kedves Irénem, kezdé Leonora, egy történetet fogok önnek elmondani egy
ember életéből, melyet a napokban kellett egész iszonyatosságában
megismernem. Ezen ember Brenóczi István gróf. Elég szomorú emlék alkotja
e név ismeretét önre nézve. Ön eléggé tudja, minő büszke, önmagával
eltelt ember ő. Ez a gőg nagy szerencsétlenség volt azokra nézve mindig,
a kik vele érintkezésbe jöttek valaha. Ön hallotta talán már egyszer
azon catastrophot életében, mely őt Cynthia grófnő anyjának férjévé
tette?

– Nem hallottam.

– Azon igen csodálkozom, mert sokan tudják. Ő egy fiatal leányt
elcsábított, s szülei tudta nélkül titokban felvitte magához Bécsbe. A
leány egy nyugalmazott huszártiszt gyermeke volt, kit a gróf azzal
szédített el, hogy majd nőül veszi. A gróf sokáig rejtve tartá a leányt,
ily nagy városban könnyű ismeretlenül maradni; hanem azért egyszer
mégis, midőn épen kedvesét látogatni ment, a mint titkos szállása
ajtaján belépett, a leány helyett annak apját találta az elfogadó
teremben. A vén katona addig szót sem váltott vele, míg az ajtót be nem
zárta mögötte, s akkor elővett egy pisztolyt a zsebéből és bemutatta
magát, hogy ő annak a leánynak az atyja, a kit a gróf elszöktetett.
Brenóczi István azt hitte, hogy a sértett apa párbajt akar vele víni, s
késznek mondta magát minden elégtételre. Oh nem uram, szólt az apa, itt
csak egy pisztoly van, ez nem párbajvívásra való. És azután tudtára adta
a grófnak, hogy ezúttal semmi egyéb választása nincsen, mint vagy főbe
lövetni magát, vagy elvenni azt a leányt nőül, a kit elcsábított. A gróf
szabadkozott, a mint lehetett, de utoljára is kénytelen volt átlátni,
hogy elszánt emberrel van dolga, ki őt vonakodás esetében oly hideg
vérrel lövi főbe, mintha csak czélba lőne, s kénytelen volt beleegyezni.
Ekkor felnyitá az apa a mellékszoba ajtaját; ott volt egy pap, két tanú
és egy halvány reszkető nő. A katona bemutatá előttök a grófot, megmondá
neki, hogy ez a két tanú a menyasszony két testvére, a pap pedig
nagybátyja, s ez által megfosztá őt attól a reménységtől is, hogy a
tanúk előtt tiltakozzék az erőszak ellen vagy őket kényszerített
házassága körülményei ellen bizonyságokul használhassa. Meg kellett neki
esküdnie az elcsábított leánynyal, aláirni a házassági kötvényt,
folyvást a pisztoly végével homlokán. Mikor a szertartásnak vége volt,
az örömapa, a násznagyok, az eskető pap vették holmieiket, magokat
ajánlották, kocsira ültek és elmentek haza. A menyasszonyhoz nem szóltak
egy szót is, nem bánták azontúl, akármi történik vele.

István gróf kétségbe volt esve. Nagyszerű kilátása volt egy előkelő
herczegnővel leendő összeköttetésre, ki vén volt ugyan, de gazdag és egy
ranggal magasabb a grófnál, s most ez im szét volt tépve, semmivé téve,
s a helyett beültetve a családba egy névtelen köznemes leány, kinek apja
nyugdíjból él, testvérei prókátorok és a ki neki már azelőtt kedvese
volt.

A gróf rögtön elküldé új nejét maróthi jószágára, ott egy kis szerény
lakba számüzé, a honnan a nőnek soha sem volt szabad még csak a megyei
székvárosba is kimenni.

Ott szülte számüzetése első hónapjában Cynthiát a szerencsétlen grófné,
ott nevelte őt hét éves koráig, még tán emlékezik ön arra a mélabús
arczra, mely olykor a tarnóczi kastélyban megjelent; ön lehetett akkor
tán négy éves.

Cynthia hajlama ön testvéréhez még ezen időktől kezdődik.

A gyermek érezni látszott anyja szenvedéseit, s mindig rejthetetlen
gyűlölettel viseltetett azon körök iránt, honnan anyja számüzve volt, s
daczosan kereste a rangján alóli társaságokat.

Midőn atyja és testvére Brenóczra jöttek lakni, őt elvették anyjától, s
ott nevelteték magok előtt; anyját csak nagy ünnepeken volt szabad
meglátogatnia, mindig egy udvarmesternő kiséretében, ki rendesen úgy
bánt Cynthia anyjával a maróthi házban, mint egy cseléddel; a mit
azonban Cynthia százszoros mértékkel fizetett vissza neki a brenóczi
kastélyban.

Azt tartották felőle, hogy soha gonoszabb, boszantásokra találékonyabb
gyermek nem volt nálánál a földön; de én sokszor láttam őt anyjánál, ott
olyan volt, mint a galamb, csupa szeretet, csupa gyöngédség, ki a komoly
szenvedő hölgy minden arczmozdulata előtt remegett.

Az anyja néhány év mulva azután meghalt. Cynthiát fölvitték Bécsbe! El
kellett válnia játékszereitől, játszótársaitól s egész parasztos
magaviseletétől.

Ott szép, bájos delnőt neveltek belőle, a ki csillaga lett az előkelő
köröknek.

Részesült mind azon bálványozásban, mire szépsége és helyzete
följogosítá. Keze által a Brenóczi család ismét új gyémánt kapocscsal
fűzhetett egy új ragyogó nevet törzsfája leveleihez. Voltak főurak, kik
boldognak tartották volna magokat, ha neveiket elfogadná. Sőt beszéltek
egy németországi fejedelmi család ivadékáról is, ki két izben megújított
ajánlatot tett István gróf előtt.

Cynthia mindazokat visszautasította.

Mire vár még? mondák az emberek egymás között. Minő szerencse után jár
még képzelődése?

És a midőn így keresték a magasban Cynthia elképzelhetetlen
eszményképét, akkor egyszerre kisült, hogy a grófnő egy vagyontalan
köznemes ifju után ábrándozik, kivel gyermekkorában tán együtt játszott
szembekötősdit, s kit azóta sem feledhet. Ez az ön testvére.

Ki birná leirni azt az elkeseredést, mely a brenóczi grófok szivét
ellepte, midőn a botrány kitudódott. Hogy kaczaghatott az egész világ!

Herczegek helyett egy korhely köznemes, egy tekintetes úr!

– A gyalázatos parasztvér! kiálta István gróf, kit kétségbeejtett az a
gondolat, hogy az ő megbocsáthatatlan összeköttetése által egy köznemes
leánynyal, ez a vérszerinti vonzalom az alsóbbak után, mint valami átkos
testi kór, ivadékról ivadékra átmegy s elkorcsosítja a Brenócziak
ibolyaszinű nemes vérét.

A leány a legborzasztóbb szellemi kínzásokon ment ezután keresztül, hogy
gyűlölt hajlamáról lemondjon. Ön sajnosan tudja a következményeket, hogy
Cynthia ezt nem tevé, hanem makacsul, megtörhetetlenül maradt szívének
első, örök hajlama mellett, s szerencsétlenné tette általa mind magát,
mind önnek testvérét.

Testvére, Illés, a grófnak első házasságából, egy angol myladytől
származott fia, párbajra hívta ki testvére gyűlölt kedvesét, a hol az
hatvan lépésről lőtte meg a grófot tomporán, hogy az összerogyott és
elájult. Azt mondják, hogy ha Illés lőtt volna elébb, amannak kellett
volna elesni, de barrierben lőttek, s Illés gróf néhány lépéssel
közelebb akarta őt még ereszteni, hogy lövése halálos legyen.

Ez eset után Cynthia megfogadtatá kedvesével, hogy Illés grófot
mindenütt kerülni fogja, tudva azt, hogy mihelyt ez fölgyógyuland, nem
nyugszik addig, mig ellenfelét föl nem találja, s egyik kettőjök közül
halva nem marad. Cynthia irtózott a találkozástól, s kedvese fölfogadá
előtte becsületére, szerelmére, hogy el fogja magát rejteni Illés gróf
elől.

És azzal úgy eltünt a szerencsétlen ifju, hogy senki sem tud felőle
semmit, még mi sem.

… Irén szomorúan sohajta föl.

Leonora folytatá az elbeszélést.

– Csak Cynthia maga tudá Tarnóczy hollétét. (Nem akarom keresztnevét
említeni, tudom, hogy az önre nagyon bánatosan hat.) Egy izben azonban a
grófok egész véletlenül rájöttek e jól őrzött titokra. Éppen Brenóczon
voltak, jószágaikat zálogba adni Krénfynek, midőn ez egy levelet kapott
a szerencsétlen ifjutól, ki abban régi gonosz uzsorását felszólítá, hogy
küldjön számára valami összeg pénzt, mely összeg erejéig ő az adósok
börtönében van letartóztatva. Ezt a levelet irta Strassbourgból.

Irén sírni kezdett keserűen.

– Istenem. Legnagyobb ellenségének ir, midőn baja van és nem nekem.

– Büszke volt ahoz folyamodni, a ki őt annyira szereti, a ki érte annyit
áldozott s inkább folyamodott ahoz, a ki őt megrontotta. Ez férfierény
kedvesem… Krénfy nemcsak hogy kedvet nem érzett magában a kivánt pénzt
megküldeni neki, hanem azonfölül még a levelet is megmutatá a grófoknak,
a miből azok megtudák, hogy Tarnóczy oly helyzetben van, a honnan még
csak el sem futhat előlük.

– Irgalmas Istenem! kiálta Irén, dobogó szívvel emelkedve föl
fekhelyéről.

– Ne aggódjék, kedvesem. Engedje tovább mondanom. Illés gróf elmondá e
tudomását Cynthiának és fölszólítá, hogy ha azt nem akarja, miszerint ő
rögtön fölkeresse Tarnóczyt, mondjon le őrült hajlamáról.

– Istenem, Istenem! És lemondott-e?

– Másnap reggelig határidőt kért gondolkodásra, éjszakára atyjával
Maróthra utazott, hol anyja tölté szomorú napjait, s reggel tudatá Illés
gróffal, hogy nem mond le szerelméről. A gróf még azon órában elutazott.

Iréne ajkain megfagyott a szó, keblében elállt a lélekzet.

– És a midőn Illés gróf Strassbourgba megérkezett, Tarnóczyt már akkor
nem találta ott. Előtte való nap ki volt fizetve adóssága – egy Krénfy
által kibocsátott váltóval.

– Ah! sóhajta megkönnyült kebellel Irén, s a felakadt vér annál
sebesebben kezdett szívében dobogni. Ez mégis különös.

– Illés nem tudott az eseménynek magyarázatot adni; hogy ez Cynthia
ténye volt, azt tudta jól, de hogy mikor és mi úton vihette ezt végbe,
az keresztülláthatatlan talány volt, miután Cynthiának Krénfyvel
találkozhatni, vele beszélhetni sem ideje, sem alkalma nem volt, nem
lehetett.

Ez a rejtély sokáig megoldatlan maradt a grófok előtt. Egy napon
azonban, midőn a farsangi vigalmak évszaka elkezdődött, herczeg ***,
kinek régi kiváltságai közé tartozik a saisont megnyitni, szokott
meghivó jegyével ismét megtisztelé a Brenóczi családot. István gróf nagy
megütközéssel vevé észre, hogy a meghivó lapon csak az ő neve és Illés
grófé volt fölirva. Máskor Cynthia grófnő is különösen megszokott azon
nevezve lenni. A gróf azt hivé, hogy ez bizonyosan a titkár hibájából
történt s a herczeg szórakozottságból nem vette észre az
etiquette-hiányt, hogy a grófnő is külön meg nincs nevezve a családi
meghivó jegyen. E figyelmetlenséget éreztetni akarta István gróf a
herczeggel, s az estélyen csak fiával jelent meg, Cynthiát otthon
hagyva.

A herczeg azonban egy szóval sem kérdezé tőle, hogy hát a grófnőt miért
nem hozta el magával, a mire pedig István gróf különös finom, udvarias
keserűségeket tartott már előre készen. Nem volt alkalma azokat
elmondani.

A második estélyre ismét megküldé hivókáját a herczeg István grófnak, s
arra ismét csak az ő és fia nevei voltak fölirva.

Regényekben rendesen csak a hármas szám a teljes, hanem az nagyon
rosszul ismerné Brenóczy Maróth István jellemét, a ki azt hinné felőle,
hogy ő hasonló meglepetésekből a harmadikat is elvárja. Rögtön elment
személyesen *** herczeghez, komolyan megtudandó tőle, hogy mi akar az
lenni, hogy mikor egy előkelő ősnemest társas ünnepélyre hívnak,
családjának bármely tagját kifeledik a meghivásból.

A gróf beszéde a herczeggel egész késő estig tartott. Közel volt már az
éjfél, midőn hintaja palotája kapuin berobogott.

Pitvarnokától kérdezé, hogy Cynthia grófnő megérkezett-e?

Régen alszik, válaszolták neki; azzal először fölment szobáiba, ott
sokáig járkált egyedül, cselédeit elküldé aludni, s mikor mindenki
elcsendesült a háznál, akkor vevé gyertyáját, s egyedül átment Cynthia
szobáiba.

Az előteremben aludtak a grófnő szobaleányai, azoknak meghagyá, hogy a
míg ő a grófnővel fog beszélni, addig öltözködjenek föl, s várjanak a
társalkodónő szobájában, a míg csengetni fog nekik.

Azzal benyitott Cynthiához.

A grófnő nagyon keveset szokott aludni, most is ébren volt, s
megdöbbenve látta atyját belépni hálószobájába e szokatlan órában és e
szokatlan feldúlt arczulattal.

– Ébren van ön? kérdezé a gróf, betéve maga mögött az ajtót, s azzal
leült egy karszékre Cynthia ágya elé.

– Cynthia, szólt hozzá reszkető, elfogódott hangon. Én maga felől egy
gonosz történetet hallottam, a melytől beteg vagyok, sokkal betegebb,
mint valaha voltam életemben. Már kétszer történt rajtam olyan
megbántás, hogy egy magas körből, melynek ön egyik csillaga volt,
egyszerre kihagyták az ön nevét és csak rólam egyedül emlékeztek meg
fiammal. Én az ön irányában történt sérelmeket nem szoktam eltürni. Én
ismerem azon kötelességeket, a mikkel mint apa, családomnak tartozom, s
még a lehelletet is megtorlom, a mi az ön nevére homályt vetne.

Valóban e szavakat mondá István gróf, a finom, mosolygó udvaroncz, ki
igazi képét nem szokta mutatni senkinek. Most valódi hangjával jelent
meg leánya előtt.

– Én kérdést tettem e figyelmetlenség iránt, folytatá a gróf; most jövök
*** herczegtől, a ki a következő történetet mondá el nekem. – Történt
egy éjjel, hogy én és ön azon házban háltunk meg, melyben az ön anyja
lakott. Én, mint őr, feküdtem az alsó szobában, ön mint fogoly a felső
teremben. Mit őriztem én? családom becsületét. Mit vesztett el ön? Azt,
a mit én őriztem.

Cynthia reszketett e szavakra, arcza elfehérült…

(Talán Irén épen úgy reszketett, úgy halaványult el, ki csak elbeszélni
hallá azon történetet, a mit amannak át kelle élni.)

– Ön éjszaka, midőn mindenki aludt, folytatá a gróf, megszökött a
házból; nem tudom, hogyan? nem tudom, merre? csak azt tudom, hogy
megszökött. Egyedül, gyalog, késő éjjel visszament Brenóczra. Rejtelem,
kimagyarázhatlan titok, hogy történt? de megtörtént, hogy ön Brenóczon
éjszakai órában a kastély mostani urával találkozott; őt, nem tudni
hogyan, rávette, hogy az ön gyűlölt kedvesét megszabadítsa. Ez tény; ezt
bizonyítani nem kell. Kétséget, találgatást csak az a kérdés szenved,
hogy «mi áron?» Azon ember, kivel ön a brenóczi kastélyban találkozott,
mosolygva mondja a történet elbeszélése után, hogy öntől megtagadni
semmit sem lehet.

Cynthia hideg, mozdulatlan halott volt e pillanatig, mint kit egy
rettentő álom tart koporsójához szegezve s hallgatja, mint szegezik
annak fedelét reá; de e szóra, e meggyalázó szóra, ha halott lett volna
is, ki kellett törnie koporsójából.

– Atyám! Ez hazugság! Én anyám házát adtam el neki a kért összegért.

A gróf nehéz lélekzetet vett.

– Tehát ön megvallja, hogy ott volt. Így jobb. Attól remegtem, hogy ön
tagadni fog, s kényszerít hazugságok miatt megpirítanom.

Azzal csengetett a gróf, a bejövő komornától egy pohár vizet és
theáskanalat kért, s midőn az kiment, tárczájából egy összehajtogatott
papirtokocskát vett elő, azt szétbontotta, abban valami fehér por volt;
csendesen beletöltötte a vízbe, mely abban rögtön zöld színt váltott s a
mint a theáskanálkával felkavargatá, lassankint sötét lilaszínbe ment
át, s ha abba hagyta a kavargatást, sűrű, nehéz seprűben ülepedett le a
pohár fenekére.

A gróf sokáig nem szólt azután egy szót is, csak a pohárba kevert nedvet
kavargatá.

– Mi fog történni most? kezdé végre hosszas hallgatás után. Ez esemény
közhírré válik, minden ismerős körben beszélni fognak róla; már is érzem
az emberek gúnyos hidegségét, melylyel minden nyomon találkozom; az
emberek, kik máskor mosolyogva siettek elém, most sietnek elmenni
mellettem; ha megszólítok valakit, rövid szavakkal válaszol; fiam
házassági viszonya rögtön félbeszakadt Pálmafy grófnővel; Illés ez
órában utazik a külföldre, hogy soha többé e városba ne jőjjön. Én sem
várhatom meg itt a reggelt. El akarok menni még sötéttel, hogy képemet
ne lássa senki és elrejtem magamat a maróthi remete-lakban, a mit sietek
visszaváltani azon embertől.

Cynthia zokogva rejté arczát párnái közé. Kétségbe volt esve.

A gróf csendesen kevergeté a kanálkát a pohárban.

– Most önre nézve csak egy teendő van hátra, Cynthia: úgy gondolom, hogy
ön maga is jól tudja azt. Kell mondanom talán?

– Nem tudom; rebegé a szerencsétlen hölgy, kit az eszmélet kezde
elhagyni.

– Nem tudja ön? Azon nagyon csodálkozom. Egy magas rangú delnő, egy
Brenóczi Cynthia grófhölgy, egyike a legünnepeltebb nőknek az egész
birodalomban, elveszti jó hírnevét, a világ becsülését, családja
czímerét beszennyezi, világbotrányává lesz; – és akkor nem tudja, hogy
mit cselekedjék? Igazán nem tudja ön, hogy mit kell tennie?

A kínzott leány csak fejével inte, hogy nem tud eszmélni.

– Úgy tehát én vagyok kénytelen azt megmondani, szólt a gróf
felemelkedve székéből s a felkavargatott poharat odanyújtva Cynthiának.
Ön meg fogja ezt inni.

– Istenem! mi ez? kiálta eliszonyodva a leány.

– Mi volna? Méreg. Biztos, csalhatatlan szer. Fogja ön.

– Atyám! sikolta a hölgy s a rettegés görcseivel ragadta meg apja kezét.
Mit akarsz? Mit akarsz velem tenni?

– El akarlak temetni. Meg akarlak siratni. Tisztán akarom nevedet
letenni a sírba. A halottaknak mindent megbocsátanak, a halál mindent
kiengesztel. Meg kell halnod.

Cynthia az irtózat kétségbeesésével veté magát párnái közé, minden
tagján a hideg veriték futott alá s nyögött a haláltól való félelmében,
mely kínosabb, mint maga a halál.

– Nyomorult. Gyáva; mondá a gróf, letéve az asztalra a poharat. A pór
vérében van a gyávaság.

E szavakra elfojtá nyögését, reszketését Cynthia s összeszedve minden
lélekerejét, odafordult atyjához, ki hideg vérrel állt ágya előtt.

– Nem. Én nem félek a haláltól, rebegé. Kész vagyok meghalni minden
órában, mikor Isten úgy akarja. De nem lehet meghalnom így, a hogy ön
kivánja; ily rögtön, ez ismeretlen italtól, e kétségbeesett lélekkel; oh
atyám, ne nézzen rám ily megölő szemmel, hisz az elveszi eszemet.

A szegény leány félaléltan rogyott le ágyáról, de a gróf felfogta őt és
visszafekteté párnáira és azután odaült ágya szélére és gyermeke fejét
ölébe vevé és felbomlott hajfürteit lesimogatá, a hogy kedves, szeretett
gyermekkel szoktak bánni nyájaskodó szülők. És szólt hozzá édes
megnyugtató hangon:

– Ne félj, ne félj Cynthia. Szép Cynthiám. Kedves leányom. Tudod, hogy
mennyire szerettelek mindig. Ha nem mutattam is, de annál inkább
éreztem. Hiszen büszkeségem, boldogságom voltál. Ne remegj. Térj
magadhoz. Így. Szünj meg remegni. Ez nem illik tehozzád. Légy erős, a
milyen mindig voltál. Rendezd el fejed alatt párnáidat, takaródat vond
kebledre szépen, hajfürteidet szorítsd főkötőd alá; ne légy illetlen
zavarban. Ne félj, én itt leszek melletted mindig. Biztatni, vigasztalni
foglak; az én kezem fogja tartani a poharat, ha a tied remeg. Mintha
beteg volnál, s én nyújtanám a megmentő gyógyszert. Ne félj. Nem fog ez
fájni; nem okoz semmi kínt. Hatása rögtöni. Én itt leszek veled és
ölemben fogom tartani fejedet és lezárom szemeidet és lecsókolom
ajkaidról az utolsó lehelletet. Oh légy nyugodt.

A leány pedig a borzadály őrületétől sikolta fel és kirohanva ágyából,
odaborult atyja lábaihoz és görcsös kezekkel, kétségbeesett lélekkel
ölelte át annak térdeit.

… Irén lelkére oly iszonyú hatása volt e jelenetnek, hogy miként a
kínzott hölgy maga, felszökött ágyából s odafutva Leonorához, annak
ölébe rejté el arczát, rebegve:

– Oh ez irtózatos rege. Ne mondja ön tovább. Végezze el. Megölte-e
leányát ez ember?

– Nem. Nem. A rettegés az őrültség erejét, ékesenszólását kölcsönzé
Cynthiának. Elmondá, hogy nem tud, hogy nem akar meghalni, hogy kedves
előtte az élet, hogy kész atyját követni a világ bármely ismeretlen
zugába, ott elrejtve s elfeledve örömtelen napokat élni; minden
pillanatját az ő vigasztalására, nyugalmára szentelni: de meghalni nem
tud, nem akar, nem lehet neki.

A gróf gyűlölettel és megvetéssel taszítá el magától leányát s a düh és
utálat hangján kiálta rá:

– Ne érj hozzám.

A leány a földön vonaglott, mint egy féreg, mint egy elgázolt,
megtaposott féreg.

Brenóczi István még folyvást a méregpoháron tartá kezét, szemeit leánya
alakján, ki e tekintet alatt százszor kínosabban látszott meghalni, mint
ama rettegett méregpohártól.

A gróf újra felkavargatá a leüllepedett salakot a kis arany kanálkával,
míg az egészen lilaszínűre festé az egész pohár vizet, s akkor hideg,
tompa hangon mondá leányának:

– Tehát, ha te meg nem teszed, majd megteszem én.

S azzal a méregkelyhet saját ajkához emelte.

Irén csaknem leroskadt már a beszéd alatt. Leonora megszánta a szegény
leánykát, helyet csinált neki saját ágyában, odavonta maga mellé,
betakargatá szépen s azután tovább mesélt neki, mint a dajka szokott
mesélni altatott gyermekének, ki félve rejti magát védő keblére a mesélt
rémek elől, miktől elég behunyni szemeit, hogy azok ne bánthassák.

Cynthia őrült sikoltással kiálta fel atyjának ez iszonyú mozdulatára:

– Anyám! anyám az égben!

És abban a pillanatban kihullott Brenóczi István kezéből a pohár, s
cserepekre törve pattogott szét a padlaton; jobbja mereven esett alá
oldalára. Egy merev, elbámuló tekintetet vetett maga elé s azzal egy szó
nélkül végig zuhant a padozaton.

A sikoltásra és zörejre betörő cselédek két aléltat leltek a szobában.
Cynthiát vissza fektették ágyába s orvosért futottak. Cynthia csak két
óra mulva tért magához; István gróf csak harmadszori érvágás után.

Legelső szava, a mint felébredt, leánya utáni tudakozódás volt. Azt
mondá, hogy látni akarja őt.

Cynthia nem ügyelt saját gyöngültségével, sietett atyja fekhelyéhez.

A büszke Brenóczi István grófot nem lehete megismerni e pillanatban.

– Gyermekem, suttogá, midőn orvosai hátra vonultak, hogy őt egyedül
hagyják leányával. Egy századot álmodtam keresztül. Többet, mint a
mennyi egy egész hosszú emberéletben megtörténhetik; oh mi jó volt
felébredni! Nem jó az az álom oda át, nem jó az ott. Ne keressük azt fel
idő előtt.

És azután beszélt leányának iszonyú dolgokat, a miket önnek, kedves jó
Irénem, nem jó volna meghallani. És azután arra kérte Cynthiát, hogy ne
hagyja el őt soha, maradjon mellette. Oly jó lesz nékik egymással élni
együtt csendesen, minden zajtól elvonulva, emberek társaságától távol és
azután bocsánatát kérte leányának mindazon fájdalmakért, miket neki
okozott.

Midőn Cynthia a büszke gróf szemében e soha nem látott könyeket látta
megjelenni, odaborult zokogva keblére és sírt oly hosszan, a milyen
hosszan jól esett fájdalommal teljes tele szívének.

Kérte atyját, hogy ő bocsásson meg neki és bocsánata jeléül ölelje meg.

A gróf csak nyögve tekinte rá és nem teljesítheté kivánatát. Az a jobb
keze, melylyel a méregpoharat ajkához emelé, meg volt a széltől ütve s
örökké mozdulatlanul hevert ott mellette.

E naptól kezdve Brenóczi István egészen megváltozott. A dölyfös
férfiúból csendes, alázatos ember lett; a síma, mosolygó világfi egy
megtört, roskatag alak most, kit gyakran láthatni reszkető fővel,
megnyomorodott tagokkal a város csendesebb helyein sétálgatni, egyedül
leányától kisérve, annak karjába kapaszkodva; s korán reggel már ott áll
hintaja a templom előtt. Nem a báltermeket többé, most a templomokat
látogatja. Olyan későn jönnek rá erre a gondolatra az emberek, hogy az
egyetlen úri szállás, a honnan senki keserűséget nem hoz magával vissza:
a templom. Meg kell törve, őszülve lenniök, érzékeik felét elveszteniök,
míg erre a gondolatra jutnak.

Azután megint az egész napot azzal tölti, hogy kikocsikázik leányával
valamely félreeső városnegyedbe, kocsiját megállítja valamelyik téren s
akkor neki indul szegény embereket látogatni. Felkeresik a betegeket, a
nélkülözőket, kikérdezik bajaikat; itt élelmiszert, amott orvosságot
szereznek a szűkölködők számára; gondoskodnak téli tüzelőjökről;
elhagyott árvagyermekeket felruháznak, mesterséget tanulni visznek;
megállnak beszélgetni mindenféle nyomorult emberrel és ez így megy
napról-napra; eső, hó, zivatar nem tesz különbséget nálok; mindennap
megújítják ezt a járást s az öreg grófnak nem hogy ártana e megviselő
foglalkozás, sőt erőt látszik neki adni, midőn napról-napra látja, mint
javul választott szegényeinek állapota.

Ha őt valami véletlen baj gátolja a kimehetésben, akkor Cynthiának
egyedül kell megtenni ez utat. Most már nem félti őt a gróf: egész nap
távol lehet, a nélkül, hogy egy gyanakodó tekintettel megbántaná. Hisz
tudja, hogy jó helyen jár, – a szegények, a nyomorultak között.

Ily alkalommal találkoztam vele egyik külvárosban. Én épen a
tizenkettedik nagy befolyású személytől jövék, ki által a
tizenharmadikhoz kelle bejutnom, hogy attól megtudjam, vajjon a
tizennegyedik nem mozdíthatna-e Fenyéry ügyén valamit? Cynthia rögtön
rám ismert s egészen meglepett az által, hogy ott kisérő cselédje
láttára megölelt és azt mondá, hogy örül láthatni. Gyermekkorában igaz,
hogy nagyon szeretett, mert anyjának csaknem egyedüli barátnéja voltam,
hanem a későbbi események mégis nagyon valószínűtlenné tevék, hogy
Brenóczi grófnő engemet megismerjen Bécs utczáin. Kérdé tőlem, hogy mi
járatban vagyok? Én kitérőleg feleltem neki: ügyeim, bajaim vannak, a
miket el kell intéznem. Ő rögtön egész készséggel ajánlá, hogy utasítani
fog, hogy kihez forduljak leginkább. Itt kénytelen voltam neki
megmondani, hogy jóságával lehetetlen visszaélnem, miután épen a
brenóczi uradalom oka minden bajainknak, s az ellen járok informálni. Ő
nem látszott érteni szavaimat. Őszinte elbámulásából bizonyossá levék,
hogy egy szót sem tud a legközelebbi félév alatt történtekről. Mennyire
el kell zárkózva lennie a világtól; a legcsekélyebb hír sem hatott hozzá
az egész hatalmaskodási esetből, mely Fenyéryre oly rossz következéseket
hozott. Én azután elmondtam neki mindent. Látszott arczán, szemein,
mennyire új dolgok ezek rá nézve mind. Rosszul esett neki, mikor azt
találtam mondani: most már a brenóczi urak teljesülve láthatják sok
százados vágyaikat, hogy a birtokukba benyuló kis uradalom nem okoz
fehér foltot térképükön. Ő elhalaványodva kérdezte, hogy hát van ez
ügyhöz valami köze a brenóczi családnak? Én vállat vontam. Erre ő azt
mondá, hogy másnap, úgy mint ma, jőjjek össze vele korán reggel ismét
ugyanazon helyen, akkor valamit fog nekem mondani, a mi ez ügyben
nagyfontosságú lehet. Nekem is egy gondolatom támadt, mindig azt hittem,
hogy a grófoknak is van szívök, csak úgy, mint más embernek, csak hogy
jobban el tudják titkolni, hogy hol van? Meg akartam kisérleni, ha
rátalálnék-e egy ily elrejtett szívre? Ma reggel azt mondtam, midőn
eltávozám: én appellálok az élő Istenre! Hanem az Isten megelőzte
ohajtásomat, előbb járt ott, – a hova én őt hívni akartam.

A megjegyzett kapu alatt várt reám már a grófnő; úgy látszott, hogy ő
még előbb sietett megjelenni a találkán, mint magam. A mint meglátott,
rögtön elém jött. Karját kezembe ölté, egy esernyő alá bújtunk mind a
ketten, s azzal vitt magával vizen, sáron keresztül a leggonoszabb
külvárosi utczákon jobbra és balra. A vízre, sárra csak most kezdek már
emlékezni, akkor az ő szavai foglalták le testemet, lelkemet.

Azon kezdé legelsőbb is, hogy segíteni nem lehetetlen az elveszettnek
hitt ügyön. Tegnap értekezett családjok ügyvédjével, a ki igen
megnyugtató választ adott felhívására. Az itéletet megmásítani már nem
lehet, minden perújítás hasztalan volna. Kegyelmet senki sem adhat itt,
csupán csak a nyertes felperes. Egy új jogvitát kell tehát az iránt
támasztani, hogy ez ügyben a felperes nem Krénfy, a rövid ideig tartó
zálog birtokosa, hanem a Maróth grófok, mint Brenócz örökös urai, s így
a foglalás őket illeti; az ügyvéd azt mondá, hogy a kérdésnél csaknem
bizonyos a siker.

Akkor aztán a Maróth-családnak szabadságában áll a neki itélt
Fenyéry-uradalom helyett a hatalmaskodó fejváltságát, kétszáz forintot
fogadni el. (Zárjel között mondva: ez engem boszant, hogy Fenyéry fejét
csak kétszáz forintra becsülik.)

Irén megcsókolá e parenthesisért Leonora arczát.

– Nemde, kedvesem, Fenyéry minden «kellemetlen» szokásai mellett is
többet ér ennél az összegnél? Az eszme igen szép, mondám én Cynthiának,
de a hogy én Brenóczy grófot ismerem, alig merem reményleni, hogy ez
alkalmat egy szívbeli nemes tett véghezvitelére el ne szalaszsza. Ha
hölgy volna, a kitől függ az ügy, nem kételkedném; de a férfiak a
mennyivel gyöngébbek a szerelemben, annyival tartósabbak a gyűlöletben.
A férfi törhetetlen, ezt én jól tudom, daczára annak, hogy minden
századbeli irók a legmakacsabb álarczossággal az ellenkezőt akarják
bebizonyítani.

Ekkor mondá el nekem Cynthia grófnő ama borzalmas történetet, mely a
férfiak legbüszkébbikét a legalázatosabb emberré tevé. Brenóczy István
gróf nem az, a ki volt. Egy komor, túlvilágra gondoló férfi lett belőle,
mint a kinek jobbja már elzsibbadt a halállali kézszorítás miatt.

Cynthia biztosított róla, hogy pár nap alatt indulni fognak Brenóczra, s
István gróf maga sietteti az ügy rendbehozását. Az ember nem tudja, hogy
meddig él.

Én csodálkozva kérdezém: «atyjával is közölte már e dolgot?»

Ő azt felelé, hogy István gróf teljes jóváhagyását adta a tervhez.

Kénytelen voltam megölelni és megcsókolni a derék hölgyet.

– Önnek bűbájos hatalommal kell bírnia atyja felett.

– Csak egy szavamba került az egész, felelt ő vidoran, de e vidor arcz
kifejezését meghazudtolák azok a méla nagy szemek, a melyek úgy nem
értenek a mosolygáshoz.

Kiváncsi voltam megtudni, minő szóval vehette rá a grófot e hirtelen
határozatra.

Egyszerű az; tudtára adá István grófnak egész tervezett kivánatát s azt
tevé hozzá, hogy ha ebben megegyez, akkor ő – lemond Tarnóczy iránti
szerelméről.

– És lemondott? kérdezé Irén.

– Kolostorba fog menni.

És e szónál mind a két hölgy kénytelen volt elhallgatni, hogy megsirassa
azt a szenvedő nőt, a kinek egész élete nem volt egyéb, mint áldozat.

Olyan lassan, mint a csendes sírás, hallgatott el oda künn is az eső és
a zivatar; még egy pár csepp, még egy sohaj és elaludt a vihar
mindenütt; künn az utczán, s benn a szívekben. Vajjon minő álmai voltak?


II. A TALÁLKOZÁS.

Krénfy urat, mint a száraz mennykő, érte az a kellemetes újság, hogy
Brenóczy István bele akar avatkozni a Fenyéry-pörbe, sőt a felperességet
egészen magának vindicálja.

– Ah ez irtózatos! kiálta az ajtókat rugdosva maga után. Dühében nem
kivánt csekélyebb elégtételt a természettől, mint hogy a föld nyiljék
meg s nyelje el a földet, vagy szakadjon le az ég, vagy legalább küldjön
hevenyében ide egy üstököst, a ki tengelyéből kiüsse ezt a csillagzatot,
a hogy rossz poéták szoktak dühöngeni, kiket nem hallgatott meg
imádottjok, vagy kiknek nem hitelezett tovább a korcsmáros, s kik azért
nem sajnálnák az egész ártatlan emberiségnek fejére szakasztani a napot,
holdat és egyéb nehéz tömegeket.

Azt is megtudta Krénfy úr, hogy a kellemes mulatságot kik rendezik oda
fenn az ő számára? Senki sem más, mint a tarnóczi tündérke: ez a
mindenütt útban álló, leskelődő kis dæmon és barátnője, a kik szüntelen
gyógyítgatni akarnak ott, a hol ő sebet akar ütni.

– No de hiszen fogadom, hogy kiszedjük ez angyalkának szárnyaiból a
tollakat!

Krénfy úr nem szokott sokat beszélni haszontalanul, még magánbeszédben
sem, a mit különben is csak a drámairók találtak fel; okos ember nem
gondolkodik fenhangon.

Ő tenni szokott, a miről beszéljenek mások. A furfangos, tekervényes
utakat, a miken tettei világra jöttek, nem igen szokta megnevezni ő,
meghallani más.

Egy napon, midőn István és Cynthia grófnő elutazásához készültek
Brenóczra, Cynthia egyedül volt magánszobájában. Már több hete volt,
hogy látogatást nem fogadott el, pedig egyik-másik ismerősét rávitte a
kiváncsiság (a közforgalomban részvétnek nevezik), hogy a megbukott
szívkirálynőt meglátogassa. Meghagyta cselédeinek, hogy senki számára
nincs otthon; hogy beteg, ideglázban van.

Nem is nagy túlzás kellett hozzá, hogy ezt állítsa; mert arcza eléggé
mutatá, mennyit szenved! A szenvedés azonban még szebbé tette azt. Annyi
bú és aggodalom nem volt képes bájait elpusztítani, csak újakat
kölcsönzött neki; még a mi mást rúttá tesz, nála az is szépséggé vált.

Egy idő óta elhagyta az angol fürtök viselését, öltözékénél soha sem
szorult szobaleányára, maga hajtá össze hajzatát jól-rosszul, egy fekete
selyem hálóval leköté hanyagul; nem viselt mást, mint síma, himzéstelen
fehér ruhát és ez a hanyagság, e rosszul rendezett fürtök, e szoborra
vetett gondatlan öltöny még százszorta szebbé tették őt: istennő volt a
homeri énekek idejéből.

Soha sem látták őt azóta sem könyvvel kezében, sem himzése mellett, sem
zongorája előtt. Egész nap járt szobájában alá s fel: nem tudott sem
dolgozni, sem olvasni, sem énekelni. De sírni sem. A ki látta, a szíve
szakadt meg érte.

Mit példáztok Niobe fájdalmával. Niobe tudott sírni, annyit sírni, hogy
patakká vált könyei által. Az a fájás, a hol nem jön a köny; a hol nem
szabad neki jőni!

– Egy asszonyság akar a grófnővel beszélni! jött jelenteni az egyik
cseléd.

Cynthia szó nélkül tekintett rá, mintha kérdené: mi jutott eszedbe, hogy
ezt velem tudatod? Nem tudtad neki mondani, mint a többieknek, hogy nem
vagyok sehol, hogy meghaltam?

– El akartam utasítani, szólt a cseléd; de szavamba vágott, mielőtt
beszélhettem volna. Azt mondta: tudom, édesem, hogy a grófnő nincs
itthon soha és hogy beteg, ragályos lázban fekszik; mind tudom, hanem
azért csak legyen szíves bemenni hozzá és megmondani neki, hogy Leonora
kiván beszélni vele.

E névre rögtön felderült a delnő arcza és sietve küldé vissza cselédjét,
hogy vezesse be a látogatónét.

Nem is várhatta meg, hanem eléje ment egész az előszobáig s tárt
karokkal fogadá és szerencséjének nevezte, hogy őt láthatja.

– Nem szerencse, kedves grófnő, sőt szerencsétlenség a mi ide hozott,
szólt Leonora, midőn Cynthia szobájába értek, s a grófnő elszedett tőle
kalapot, köpenyt, mint olyan vendégtől, a kitől azt kivánjuk, hogy
sokáig ott maradjon.

Cynthiát megdöbbenté e bevezetés.

– A legrosszabbon kezdem, kedves grófnő. Én valóban azért jöttem, hogy
kegyednek a legkellemetlenebb legyek; azért haragudjék rám a lehető
legerősebben, mert a miket mondani fogok kegyednek, azok mind a
legbántóbb, vérzőbb tárgyak kegyed szivére, a miket, ha kegyed
legnagyobb ellensége volnék is, kegyetlenség volna előhoznom. Azért
öltsön kegyed irányomban lehető legharagosabb arczot.

Cynthia biztosítá őt, hogy azt nem fogja tenni és bármit mondjon neki
Leonora, az kedves dolog leend előtte; melynek bizonyságául maga mellé
ülteté és kezét kezébe fogta, úgy hallgatott reá.

– Kedves grófnő, azon a szomorú híren kell kezdenem, miszerint az én kis
védencznőm, az én kis tündérkém igen közel áll ahhoz, hogy vagyonilag
tönkre jusson.

– Hogyan lehet az? Hisz ő oly okos volt, olyan szerény, nem pazarolt.
Igaz ugyan, hogy az idén nagyon sokat kiadott a köznyomor felsegélésére;
ezt hallottam. Ez nagy áldozatába került.

– Ez is. De ezt nem vezetjük a számadásokba. A jótékonyságra kiadott
fillérek soha sem jönnek jegyzőkönyvbe, azokat a mulatságra szántakból
kell meggazdálkodni. Az ilyesmi nem teszi tönkre az embert. Elmondom
kegyednek e balsors okait, miket csak most tudtam meg tőle. Szegény
gyermek mindekkorig el tudta azokat előlem titkolni, hogy csak egy
komoly ránczocska sem árulta el a gondot homlokán. Most azonban
kénytelen volt azt megvallani, mert a dolog csaknem végét érte. E
perczben úgy hiszem, hogy semmije sincs többé.

– Én Istenem! De hát hogy történhetett ez?

– Igérje meg, kedves grófnő, hogy azon embereket, a kikről beszélni
fogok kegyed előtt, úgy tekintendi, mintha soha sem hallott volna
felőlök semmit. De igérje meg, kérem.

Cynthia megszorítá a különös hölgy kezét, igérete jóváhagyásaul.

– Akkor elmondhatom. Az én kis Irénemnek van egy könnyelmű testvére, a
ki most külföldön él.

Cynthia nem állhatá meg, hogy keze görcsös rándulásával meg ne
hazudtolja igéretét.

– Ez ifjunak okai vannak haza nem jöhetni és a külföldön is eltitkolni
hollétét.

– Már nincsenek, susogá halkan Cynthia.

– Volt e szerencsétlen ifjunak egy vészes ismeretsége…

Cynthia sötéten tekinte reá.

– … Egy pénzes emberrel, ki neki kölcsönözni szokott; ez embert
Krénfynek híják, embernek vagyok őt kénytelen híni, miután Buffon nem
rendelt külön osztályt azok számára, kik e név való fogalmától
eltávoznak.

Cynthia könnyű mosolylyal szorítá meg a hölgy kezét.

– A könnyelmű ifjunak, bátran elmondhatom, miszerint két harmada atyai
örökéből ez emberi nadály gyomrába, e tízkörmű pók hálójába került; mert
ő is azok közé tartozott, kik eladják a holnapi túzokot a mai verébért.
Igen természetesnek találom, hogy az ifju ember külföldön is élni
kényteleníttetvén, azon mások által is gyakorlott módszerhez
folyamodott, miszerint kölcsön kért összegeket, boldogabb időkbeni
visszafizetés reményével. Az ilyen összegek nagyon drágák szoktak lenni.
A ki ilyen vállalatokra koczkáztatja pénzét, az úgy szokta intézni
dolgát, hogy ha kilencz emberen beleveszt, a tizediken mindenik
veszteségét megvehesse. Az ifju ennél sokkal egyszerűbben cselekedett
volna, ha egyenesen testvérét tudósítja hollétéről és a
pénzmennyiségről, a mire szüksége van; ezt Irén bizonyosan megtette
volna, mert nagyon szereti testvérét. Hanem jól ismerem, hogy készebb
lett volna inkább tengeri kalózzá lenni, vagy meghalni éhen, mint
testvérének terhére lenni, épen azért, mert tudta, hogy az őt mennyire
szereti.

Cynthia eltakarta szemeit kendőjével.

– Kérem, grófnő, ön megigérte nekem, hogy mit sem fog tudni azon
személyekről, a kikről beszélek. Ez a dolog igen egyszerű, legfeljebb
egy kicsit unalmas.

– Úgy, igaz; szólt Cynthia magához térve. Folytassa ön.

– Ez a balgyöngédség azonban nagy kárt okozott Irénnek. Testvére nem is
gyanítá, miszerint külföldön elszórt váltói megfoghatatlan utakon mind
Krénfyhez szállinkóztak, a ki soha sem késett azokkal Irénét felkeresni
s tudatni vele, hogy ha azokat névértékök szerint ki nem fizeti, vagy
érettök kezességet nem vállal, testvérét, ott, hol van, elitélteti és
bezáratja. A szegény gyermek természetesen minden gondolkozás nélkül
fizetett bátyjáért, vagy ha azt nem teheté, kezességet vállalt érte és
az ifju embernek hihetőleg legkisebb tudomása sem volt arról, hogy ő
ekként nem magát, hanem testvérét húzza az örvénybe alá.

Cynthia nyugtalanul kelt fel ültéből s indulattól reszketve kezdett fel
s alá járni a szobában.

– Folytassa, Leonora, hallgatom.

– Hanem mind ez csak tréfa, szólt Leonora. És akkor igen komoly volt.

– Hogyan? Tréfa? kérdé Cynthia idegenülten.

– Igen. Tréfa ahhoz képest, a mi ezután következik. Egy napon Krénfy
ismét egy váltót mutatott be Irénnek, mely Tarnóczy által volt
elfogadva, Buchheimer berlini kereskedő által kibocsátva s Vanhagen
brüsseli bankár által Krénfyre forgatva. A váltó értéke szólt 80 ezer
frankról.

– Ah, Leonora! Az lehetetlen, ekkora összeget nem vehetett fel ő; ekkora
összeget a legnagyobb könnyelműséggel sem irhatott alá. Ez képtelenség!
Melyik kereskedő és jóhitelű bankár adná a nevét egy olyan váltóra, a
hol az elfogadónak semmije sincs!

– Mindjárt meg fogja kegyed érteni. Irén is ugyanazt mondá Krénfynek,
hogy ez lehetetlen; ebben a váltóban valami valószinűtlenség van.

– Úgy-e bár? ő is mondta azt?

– Krénfy mosolygott. A ki nem látta őt mosolyogni, az nem tudja, hogy
mit tesz ez a szó.

– Én láttam, suttogá Cynthia.

– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint
valószinűtlen, az a váltó – hamis.

– Istenem!

– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené
szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.

– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem;
kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.

– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem
érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy
váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve,
beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s
midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az
aláirás hamisított.

– Eszem elhagy, eszem elhagy! rebegé a szerencsétlen grófnő.

– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a
fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.

– És mi történt tovább?

– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy
bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a
váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az
utóbbit tevé és tönkre jutott általa.

Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem
tudott sírni.

– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne
annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.

– Miért? kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.

– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát
intézze a szerint jövendő napjait.

Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.

– Én magam fogok neki írni! szólt egészen elváltozott hangon.

– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.

– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt
mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha
valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily
irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és
lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta;
könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút,
pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én
feloldom őt!

– Mit akar kegyed tenni?

– Megírom neki, hogy jőjjön haza.

– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…

– Akkor – itéljen közöttük az Isten…

– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.

– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál.
Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás
kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség,
de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő
becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani.
Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora,
hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de
mindenesetre tisztán.

Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e
felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg
volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn
látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a
teendőkön nem bír uralkodni.

Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s
hevesen írt reszkető kezével s nem felelt többé sem kértére, sem
búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.

A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani,
a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek,
öntudatát rosszul rejtő arczczal.

Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá
azt.

Oh milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szivét.

– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha
elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája
rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia
többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a
nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az
igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte,
hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a
méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy
benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei
megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült
bele.

És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá,
meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng
beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte,
utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután
az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig,
s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s
csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes
szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete
szemfödelen.

És azután lepecsételé a levelet…

… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti
sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?…

– Egy embert, a ki meghal, válaszolá Cynthia.

Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi
postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.

Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik
állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől
érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő
másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s
iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.

Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete
tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete
egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami
hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.

A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél
elfogta.

– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat vissza viszi önt Párisba.

– Tudom. Úgy akarom.

– De podgyásza emezen van s ez Bayonneig meg nem áll.

– Majd érte jövök.

– Köpenyét is ott feledte. Pedig hideg van.

– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?

– Legalább váltson elébb jegyet.

– Nem érek rá.

Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön;
jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba;
kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát
utasítni.

A mozdony azon perczben füttyentett s a vonat robogva megindult.

A különös utas körülnézett s egy üresen talált helyre leült.

Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, szép
fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel,
a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak
beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.

Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.

– Jó reggelt, uram.

Ez rá tekintett. Megemelte kalapját.

– Köszönöm, uram. Jó reggelt.

És azzal olvasott tovább.

Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.

– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők?
Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.

– Igen szívesen.

– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell
az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót
kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.

Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s
egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét
könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik
lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.

– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az
olvasó ifjut.

– Boz regénye, felelé ez, megmutatva a czímet. Chuzzlevit Márton.

– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen
érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?

– Ez az utolsó.

– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a
principális üldözi előle futó bizományosát?

– Épen ott járok.

– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud írni, hogy az ember
szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?

A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon
folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.

– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.

– Tessék.

– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele
szorosságban. Köszönöm.

A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz
közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki
százszor látta is már azt az egész környéket.

– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett
regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.

– Meglehetősen az; szólt ez, futólag tekintve oda.

– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben az erdőben.

– Épen nem.

– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem
ismer rám.

– Oh igen. Ön Brenóczy Illés gróf.

– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr?
tekintetes nemes és vitézlő?

– Találva van, nem is volt titok soha.

– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél
tisztelegni.

– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.

– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem
azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt
kérdezhettem.

– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon
kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel
rendelkezhetni.

Illés gróf végtelen megvetéssel mondá:

– Ön nyomorult, gyáva.

Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal
hörgé:

– Most nem felelhetek e szóra.

– És ha én önt arczul köpöm?

– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem
használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi
vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.

Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.

A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem
beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem
hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit
fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait
elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a
dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.

Akkor újra megelevenült ez a viasz álarcz és hevesen szólt ellenfeléhez.

– Ön visszautazik Magyarországra?

– Az meglehet.

– Önt hítta valaki, tudósította levél által?

– Erre nem felelek.

– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza
hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.

A fenyegetett vállat vont és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.

A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott
ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig
kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.

Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég
keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan suttogni valója volna,
rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már,
mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép
hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.

Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet
ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül
kegyeskedett nekik engedni.

Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.

– Hová megy ön, uram? kiálta a gróf, megragadva az ifju kezét.

– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.

– Maradjon, ide hozom.

S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a
vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett
neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.

Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés
gróf kidobta azt az ablakon.

És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas
dolgot közlene vele, suttogá:

– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék,
lovagias, bátor férfiura emlékeznek.

– Meglehet.

– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva
nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.

– Gondolom, hogy el is fogják hinni.

– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol
ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek
gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.

– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az
ellenkezőt bebizonyítani.

Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.

– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet
felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről-névre egy
becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.

Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a
legközönyösebb hangon válaszolá:

– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt
elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.

A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint
el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón,
melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.

Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele
kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett
kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:

– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy
szép, fiatal és ártatlan.

Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arczára.

– Mi köze önnek ahhoz?

– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel
egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni
képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.

Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni.
Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:

– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy
férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt
leüsse.

– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert
egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki
ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor,
jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett.
Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha s a mióta
utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam.
Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram,
hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.

Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz,
fülébe súgott.

A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.

Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni
kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely
ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem
vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e
perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön
tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam
azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem
is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is
találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért
féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül,
akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek:
a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem
elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk.
Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek
minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi
természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön
megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra
hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem
jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket
foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem
fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez
idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a
mi a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni
rajta.

A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját
karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták
magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt,
bizonyosan régen nem látták egymást.

Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra
felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és
sugva mondá Tarnóczynak:

– Elfogadtam.

Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni
készült.

– Ne szorítanók meg egymás kezét? kérdé visszafordulva Tarnóczytól.

– Igaz, szólt ez és odanyujtá a magáét.

A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig
fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s
azzal visszautazik elébbi útvonalára.

Hagyták menni és nevettek rajta.

«Ilyen különczök ezek az angol utazók!»


III. CSAK EGYEDÜL?

«Miként lehet meggazdagodni?»

Alig van eleven phantasiával biró ember, a kinek ez az eszme, a kivitel
különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz
meg száz ó meg új költő remekelt már e feladat legragyogóbb
megoldásában.

… «A hősnek gazdag unokabátyja halt meg Mexicóban, ráhagyta millióit.»

Vagy pedig:

… «Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.»

Ez is szép és mindenek fölött regényes. – Aztán meg ez:

… «Katonává lett, harczba ment, fölvitte fővezérségig, herczegséget
kapott, nagy úr lett belőle.»

Ez is igen szép alkalmat nyujt rendkívüli hőstettek és kalandok
leirására. – Jobb még a következő:

… «Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska
megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott
akkora gyémántot, mint az öklöm.»

Igen érdekes ethnographiai leirásokat lehet csatolni hozzá. Továbbá:

… «Gazdag ember fia beleesett a Dunába, a hős utána ugrott, a fiut
kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.»

Ez igazán érzékeny is. Hát még:

… «Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany
juhászbundával, mondott neki három számot, a hős betette a lutriba,
ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni?»

Ez nem csak szép, de népszerű is. Hasonlóul:

… «Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz.
Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel
bebizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok
napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.»

Ez is gyakran megtörténik. Azután…

… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak;
az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy
viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba,
ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»

Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:

«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst
minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit
bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden
pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál
fogva.»

Ez a megoldás tagadhatatlanul legtöbbet ér.

Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat
hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták
már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába
küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem
tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a
legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még
csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Fenyéry vagyonának elvesztése után hirhedett ember lett az országban.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel
neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt.
(Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)

Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.

«Dat Justinianus honores.»

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte
őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták
ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát;
esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára,
mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is
jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy
uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri
módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra
van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés
hasznot hajt.

Tehát már fölösleges összegei vannak.

Kis városban az ilyen embert jó partienek nevezik.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint
Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez
botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris
potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte
kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból;
a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van
valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül
jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az
utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi
fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát,
tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi
esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek
detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló,
huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak
söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon
szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután
mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig
kitörülte veres plajbászszal.

Gonosz a világ!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a
legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki
nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy
Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett
azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az
ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ
azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott
tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró,
mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul
akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő
családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt
határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén
anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan
egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált
a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város
haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor
nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép
Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a
pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és
közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű
leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a
mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja
meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az
utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos
szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak
annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már
csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a
szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz
ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek.
Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy
társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is
elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes
belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert
azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő
nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne.
Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb
imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi
gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a
véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi
delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy
apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb
szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik
patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is
bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi
báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit
szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni
Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.

Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a
jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a
legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a
külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben
évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült
azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd
megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki
földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a
minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik
patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a
primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye
fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja
kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az
alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük,
négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a
gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár
hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem
tesz semmit.

Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a
háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet.
Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt
kisasszonyával.

«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden
ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.

«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt
válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart
lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott
feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon
természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy
körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol
kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak:
önmagáért senkit sem szeretnek.

S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el
Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha
ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti
Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom
szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»

Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki
tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam,
mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az
ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana,
hej sokan sírva néznek utána.»

«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját
komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak
kötelessége a hallgatás.»

Ez még több ürügy a faggatásra.

«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad
magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb
lesz megadni magadat.»

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni
nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő
talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért
tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy
tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki
bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha,
mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem
látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.

Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés,
hogy ki lesz az átellenes?

– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? indítványozza Fenyéry.

Az indítvány általános pártolásra talál.

Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen
fülébe súg.

– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az
oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső
férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy,
mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg
fogja tőlem kapni.

Azzal ismét vissza megy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.

– Nos, lesz önnek «átellenese?» kérdi ez.

– Bizonyosan lesz, felel Fenyéry.

– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén
vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak
rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen
a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?

A kis barna olyan jóízűn nevetett e furcsaságnak.

Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti
Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis
barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem
fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve
marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e
dologért szigorú számadásra fogja vonni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még
halványabb, mint valaha.

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt,
melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra
azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető
menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a
várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik
abba:

… «Minden szellem éjfélen túl alszik csendesen.»

A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú
mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú
eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.

Künn az utczán paripadobogás hallik, épen mint az éjféli ház előtt.

  «Benn merengő nyugalommal egy leány ül,
  Könyökére hajtott fejjel, búsan egyedül.»

Épen mint az éjféli házban.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang
tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen
kipirult.

– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír
neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés
szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel
terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és
alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő
megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:

  «Várva láttam a tavasznak nyíló kellemét,
  Várva hő nyárt és az ősznek hulló levelét,
  Most lakásom hideg és szűk, szűk és szomorú…»

Fenyéry oda tekintett és értette a szemrehányást.

– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához.

– Nagyon régen, viszonza ez és hangjában oly igazi fájdalom volt.

– De azért nem változtunk.

– Ön engem igen igen elfeledett.

Az ifju szabadságot vett magának, hogy oda üljön a leányka mellé.

– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt
a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem,
hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy
pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát
csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a
birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel
kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről
emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni;
fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet
vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra,
hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha
szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész,
sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy
ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot
szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így
tettem, s várom itéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott
méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a
méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót
adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az
aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s
bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s
nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért ti
nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge
szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától,
hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a
jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes
mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta,
hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében:
boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg
szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki:
mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt
kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt
mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Kedves Irén, nekem nagy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.

A leányka oda simult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék
bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha
kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e,
megigéri ezt?

A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.

– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a
miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed
győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy:
kegyedet igen igen boldoggá tenni?

A leányka zokogva rejté az ifju keblére arczát. Boldog volt. Hitt.

Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és
arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a
gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból
ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Fenyéry susogva mondá, tán hogy magát igazolja:

– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint te érted
élni.

Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat
és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni
akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy
Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e
zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon
jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy
titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet
akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy
szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor
emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol
Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy
perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem
látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.

Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is,
harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt
megcsókolni.

Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a
szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét,
mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.

– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte.
Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a
ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy
alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni,
hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség
belekeverni.

Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik
természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt,
vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat
mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó
szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és
nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak
abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is
küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a
házból a fiatalságot. Csunyaság az!

Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi,
meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt
meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint
rajtok tör.

– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak
benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok
vannak, s akkor meg vagytok ölve.

– Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.

– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban
tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.

– Micsoda? esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak
Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most
elmehetsz.

Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a
hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad
tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután
az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta
a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet.
Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei
lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a
boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak
tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető
kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz
lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s
harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a
képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán,
melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s
ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart
róla.

Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi
holdvilágnál.

Irén még ébren volt, várta őket.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne
nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi
tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben
igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt,
hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó,
hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a
többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, valamit
suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak.
El nem birtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen
volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a
miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem
tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről.
Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész
nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy
leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van.
Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha,
stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más
valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az
éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug
előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni.
El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök
választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem
azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a
ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is
azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a
mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül;
hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék
varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan
megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős
társaságot látott belépni elfogadó teremébe.

Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző
és Fenyéry.

Ez tehát csakugyan nem tréfa.

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta.
Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt
nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív
helyez a férfiban.

– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy
kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár
életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb
ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk
bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő
szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk
teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves
jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó
násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy
az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a
leányka remegő kezét.

Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem
tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

Lippay homéri kaczajra fakadt.

– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó
násznagy.

Dobokyné gyöngéd mosolylyal hálálta meg az édes czélzatot.

A főjegyző szelid publikánus arczczal szólt, Fenyéryre mutatva.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint
mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán
legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a stereotyp ősszokásos
kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt
máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás
mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a
világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás
minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

– Oh, régen! szólt Fenyéry mosolyogva és Irén is intett, hogy úgy van.

– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi
titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő
érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az
egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint
álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most
Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk?
Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.

– A tarnóczi kastélyban, a küldöttség idejében.

– A hol ön elaludt?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda
visszatértem.

– A mikor ön oly udvariatlan volt?

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet
viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja
viselni, mint enyimet.

– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön
nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék,
el nem venném Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a
világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak
valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek,
a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént.
Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A
mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a
menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a
legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban
simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát
átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz,
míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».

– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges
szertartások végrehajtása.

– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt
akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön
megtörténjék?…

– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a
házasságlevél mind készen van.

– De hát Irén?

– Ő beleegyez.

– Ah, uraim, ez csak tréfa.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a
főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem értem. Kétségbe esem rajta, de nem értem.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay.
Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának
mindenféle botrányt elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül
megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon
kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk.
Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik,
Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy
rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész
vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és
több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai
haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég?
Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép
menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak
nagyon fog fájni érte a szíve.

A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A
négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé,
a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő
vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén
nevére.

Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét,
mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént
«egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.

És már most vissza az esküvőre…


IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám
felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a
vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a
vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; a mint éjfél felé
közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva
nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt»
kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a
földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

Boldog, boldog jó éjszakát!

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony
szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje
kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész
életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús
leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És
mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az
utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény
ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy
csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét
vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg
vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Oh, a nő oly könnyen elhiszi azt. A mit a férj mond, az mind igaz.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek,
átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az
iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól
gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és
titkai.

– Miért álljon ez a kulcs ő nála? kérdi a hölgy csodálkozva.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy
valamire szükségem van, a midőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem
bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?

– Oh igen! (Ha értette volna.)

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked
mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

– Értem, értem.

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna
esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában
sehova! ne hagyj el engem.»

A nő azt hivé, hogy mindent ért, a mit férje mondott neki.

Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és
azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.

A menyasszony megigérte, hogy aludni fog csendesen.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén
odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje
nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek
kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta,
úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog
ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt,
pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen
szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit
keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a
férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden
jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom
tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet,
kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen
tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik
század a másikhoz csak egy óra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá,
csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját
felnyitá s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant
néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen
betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt
oly csendes volt minden.

A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső
világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa
futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja
nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér
két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.

– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a
férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott
köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova
robogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt
elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert
a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta
mindkét szekérnél a lovakat.

Azután beléptek a temetőbe.

Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett
meglepetéstől félniök.

A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a
határozást a sorsra bízták volna.

«Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?»

«Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…»

«Mivel rágalmazta?»

«Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.»

«Sérelem-e ez?»

«Nagy sérelem.»

«Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?»

«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel
tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»

«Van-e joga a kihivónak ez ügyet magáévá tenni?»

«Van, mert e nőnek férje.»

«Micsoda fegyver választandó e párbajra?»

«Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, még pedig nő becsülete.»

«Alkalmas idő-e ez a vívásra?»

«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry
menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök
rejtély marad.»

«Hányszor lőhetnek a vívók?»

«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj
bevégzettnek mondatik.»

«Minden rendben van.»

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a
párbajtól önkényt elállni?

Mindkettő nemet mondott.

«Úgy tessék helyre állani.»

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy
tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem
szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor
mindketten egyszerre lőnek…

… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól
húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két
lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a
másik viselőjével együtt felbukott.

Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét
éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák
elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen –
és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna,
kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom
lekötve tartja…

… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem
állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda
hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott
találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és
fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető
szóval:

– Oh milyen jó, hogy itt vagy.

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed
korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz
engem?

A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arczczal – és mosolyogva.

– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy
tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam,
úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház
hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly
borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt
fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két
férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad
azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem
ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én
egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a
felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn,
mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha
sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam
megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi
sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott
temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam
volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok
susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani,
kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen
hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt
közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől
hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a
másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg
abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de
nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le
voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a
pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen
fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és
lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a
kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem
helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled
kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt
vagy…

Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan
mondá neki:

– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.

– De meg a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.

– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a
szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.

– De mily hevesen ver szíved, suttogá a szép menyasszony.

– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte
volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már
a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint
érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső
főkötőt.

Úgy vezetik őt ki a világ elé.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek
titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»

Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a
főkötővel minden arcz.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák
nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak
Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek
titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a
városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént
egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó
nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:

– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!

Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett reá.

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán,
melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen
pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy
főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én
onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt
mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem
megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is
megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember;
én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele
egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a
menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól,
kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta
magát érdekesebbé tenni e mesével.

– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis
legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly
édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve
örült rajta.

Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba
nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?

Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a
kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint
idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott
kalandozott, lövöldözött másra és hagyott magára lőni, majd kikaczagták
volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor
álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s
jelentésteljesen súgá fülébe:

– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte
azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a
kinek oly erős szíve van.

Soha sem kérdezősködött az esemény felől tőle.


V. ROSSZ MUNKA.

István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által
kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől
elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve
magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot
elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.

Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy
nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal
valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.

Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember
leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az
elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig
fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte
fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen
ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját
felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd
orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége
nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait,
megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára.

Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.

A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a
vendéglőbe.

Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni,
erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes
egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még
csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.

A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és
leányát.

István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes
sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal,
bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól
és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően
kiállta.

Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki
elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja
előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában,
hogy érzéketlen tud maradni.

Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes
férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi
állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat
mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje
van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a
kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként
legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi
családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak
a lábát sem tette azokba.

Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha
kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga
alakjában s ketté vágta beszédét:

– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem,
az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát
töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön
mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.

Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését
iparkodott kifejezni.

– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én
hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos
családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon
okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész
segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha
kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak
gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt
embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a
titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de
nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.

Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye;
hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa,
beleszólva reszketeg szavával:

– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.

– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes
buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én
méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok,
nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s
megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb
szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e
nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem
semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm
mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább
okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.

A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.

Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez
ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges
kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok
szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.

Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt
pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a
szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek
egyre oly változatlanul néznek reá.

– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá
a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És
erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy
méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.

Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?

– A Fenyéry-jószág ügyében? kérdé a gróf.

– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a
kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a
brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium
sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a
sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az
övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás
adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész
készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem
javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem
és nem vesztettem rajta semmit.

Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember
oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van
e nagylelkűség mögött?

Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott?
Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak
azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép
nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen
engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?

– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia,
remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.

– Én? – semmit, épen semmit.

– Hogyan? kérdé István gróf elcsodálkozva. Ön mit sem kiván tőlem?

– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza
van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy
méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi
törvényes lépéseket tenni?

– Nem tettem.

– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék
törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt
mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe
elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes
lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk
szépen, illedelmesen.

A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az
embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.

A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az
ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek
azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek
nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves,
megelőző képet mutat mégis.

– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva
Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat
ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet;
nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani
szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok
rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen
fényesen van felszerelve.

István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen
az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?

Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.

– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot,
mint a kényelmet keresi.

Krénfy arczán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.

– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat
ebédre megvendégelhessem.

Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag
megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon
megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál
ebédelni.

Cynthia hirtelen válaszolt:

– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert
hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a
mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.

– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot
tartok. Ért mindenhez.

– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy
zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.

Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még
igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint
most már kétszeres oka van a homœopathia ellen anthipathiával lenni,
melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek
önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek
köveivel és mindenféle ráolvasással.

Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az
elmésséget.

István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel
nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett
még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy,
nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már,
s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni
bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket,
mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely
azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban,
melyet szeretnének még távol tudni.

István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást
mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem
engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét,
felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket,
megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött
bele.

Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy
sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni,
a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat
kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű
példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki;
egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert
nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások
insinuátiói után.

Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis
szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az
apró üvegcsékkel tele tartalmat.

Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött
colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket;
némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét
másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» –
«belladonna» – «helleborus.»

Arczán a borzadást akarta utánozni.

– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.

István gróf mosolygott ez együgyűségen.

– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!

– És mégis van ennek valami hatása?

– És csoda hatása!

Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert
nem mer nem hinni.

– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt
a cholerát is képes volna meggyógyítani?

István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre;
reszketeg hangon kérdezé:

– Voltak talán e helységben is cholera-esetek?

– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele
huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam.
Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.

– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat,
ha a choleráról kell beszélni.

Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott
hibáját helyrehozni.

– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely,
magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály
volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.

Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a
grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt
szavai fölötti zavarát.

Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni
beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf
kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni
belőle.

Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:

– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva
alatt találkozott, egy halott lett volna…

– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is
nekünk.

– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a
szekér után ment, sírt.

– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték,
mert az elhagyta őket.

A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai
másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.

Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott
gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem
alszik.

Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása
hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó
világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban
tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett
szenderegni.

Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában
levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az
Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos
Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.

Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a
rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első
szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s
kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt.

Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel
beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön
görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr
őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon
orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.

István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi
lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy
valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek,
ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat
annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége
van.

Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal
jegyzé meg.

– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett:
«chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben
vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz
félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső
esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet
kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden
öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s
testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be
legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni
nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?

Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan,
keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül
elhangzottak.

Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a
folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint
a betegek már jobban vannak.

Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf
szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen
gyanakodóbb inquisitor.

Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét
visszatétettek.

Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon
semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.

A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi
észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia
érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy
percz alatt, miként tegnap.

Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt
szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem
végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.

– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe
lehet hozni.

– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az
ember olyan mulandó!

Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.

A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen
nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy
szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná
neki, mert ő komolyan rosszul van.

Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi
víz közé, azt átnyújtá atyjának.

Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett
szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és
lélekzete elnehezült.

– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett
vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három
cseppje volt töltve.

Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai
tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.

Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt
ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind
hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig
mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia
hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt,
mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja
kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.


VI. A VÁD.

Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!

Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke,
öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már
csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a
brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most
mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend,
sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt
főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán,
melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét
halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia
grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét
szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a
kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak,
mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy
szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják.
Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s
kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a
porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan
néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak
előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá
függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen
nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét
megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a
ravataltól, mintha megrettentek volna.

Mit jelent ez?

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét
keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs
senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa,
a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»

– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e
szegény, szegény leányt.

Fenyéry jóváhagyólag inte s maga vezette oda nejét Cynthiához.

A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem
állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába
és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy
egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb
szenvedését neki köszönheti?

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta
magához Cynthiát és rebegve mondá neki:

– Jőjjön e helyről, grófnő. Kérem, jőjjön innen.

– Hiszen már temetni fogják; suttogá Cynthia.

– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk,
férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek
a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta
bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek,
hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.

Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal
jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett,
hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:

– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már
Kallósfalván találkozánk egyszer.

Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem?

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte
Cynthiát:

– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e
kastélyt és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly
csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig
szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté,
hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt
olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.

Valóban a nők mind elhagyták már a halottas termet.

– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten a leány. Én itt
maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?

– Én nem fogom azt megmondani.

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás
volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt
bocsátá közre:

– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik,
ki fog érette «jót állani?»

– Én! sietett rá felelni Fenyéry.

Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve mondá:

– Én értem «jót állani?» Hogyan? Mi okból?

A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.

– Uram, mondá Fenyéry, ha van önnek szive, ne szóljon itt…

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás
kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával
a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e
szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt
vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga
elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén
ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott
szemei hang, fény nélkül maradtak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi volt a vád?

Egy fiatal leány méreggel ölte meg az atyját.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú,
szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai
imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül
csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével,
annál erősebben elhiszik azt.

De különben is minden körülmény ellene szól.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját
leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf
hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást
érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy
maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal
visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt,
hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből,
Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez,
hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő
haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát
tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva
annak.

Mind a két tanú látta, hogy az állat öt percz alatt megdermedt.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal,
miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak
találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan
pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a
méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni:
hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme
tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk,
a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is
bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt
egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira
kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s
ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.

A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban
mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek
voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek
találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és
sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának
egymásután.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a
gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is
ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal
tőlök.

A szörnyű tény okozója egyedül a grófnő lehet…

… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a
törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt
itéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság
hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben
a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a
szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő
szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége
mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában.
Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem
tébolyodott.

Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan
önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert
személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az
ég szerelmeért! egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele
barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit
gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz
az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál
keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon
érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt
fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész
védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A
legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött
ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az
életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt
felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog
találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát
iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az
mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a
siralomházba.»

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s
nem felelt rájok semmit.

– Én nem hiszem, mondá magában, ha az egész világ hiszi is.

Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak
szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit
néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva,
mondá neki:

– Ugy-e nincs ott, a mit mondanak rám?

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott
azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből.
Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.

Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették,
hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.

Végre oda hajolt a két hölgyhöz és sugárzó arczczal suttogja:

– Nyomon vagyok.

Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.

– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban
hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé
azokat Cynthia elé.

– Irja a grófnő, a mit tollába mondok.

Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt iratta vele:

«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira
ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e
ez?

– Csak írja le kegyed és folytassa:

«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja
leszek.»

Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába
s keblébe dugta.

– Kinek szól az? kérdé Cynthia.

– Azt majd megtudja kegyed később.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni
erőnek erejével Fenyéryvel.

– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon, szólt boszusan az ügyvéd.

– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam
szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik
mindketten visszarettenni látszottak tőle.

Fenyéry eléje állt s szigorú hangon mondá neki:

– Ez nőm hálószobája, uram!

– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem ugyan, hogy itt midenki
tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta,
azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy
micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle
zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly
egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam
önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.

– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá
és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb
bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön
engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy
önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt,
bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de
nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy
pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam
nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön
velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott
könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb
megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat
elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam
mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

Fenyéry elsötétült arczczal nézett rá s nem szólt.

– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja
bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.

– Ez undok per miatt.

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit
megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése,
mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?

Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem
tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s
ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát.
Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a
vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt
az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

Cynthia fájdalom és ijedtség sziszszenésével szökött fel e szóra.

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen
követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet
még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt,
mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd
urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s
bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze
ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt
engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem,
ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt
az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy
a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült
neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég
nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk
között a legokosabb.

– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa végig, a mit
mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt
azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos
helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…

Fenyéry most egyszerre figyelni kezdett rá.

A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni.
Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy
Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan,
méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a
birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol
a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per
eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt,
arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az
előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott
egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a
neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt
vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig.
Ért már most engemet, uram?

Fenyéry némán inte.

– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek
semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet
felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős
lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez
nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia
negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a
mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon
komolyan.

Cynthia szívdobogva, sápadt arczczal leste Fenyéry szavait.

Az ifju ügyvéd egy perczig gondolkozni látszott, azután nyugodtan
felelt.

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam.
Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás
jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.

– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és
bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos
lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!

Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez
akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen
csókolá azt össze.

– Köszönöm! köszönöm! köszönöm!

Nem birt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.

Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén
átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá
azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem
bir tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt
mondá neki:

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam
igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt
megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és
eltávozott.


VII. A RÉM.

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból
jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása
volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr
egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan
kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig
felhúzni.

A kocsis mellett a bakon ült az ispán, a kinek jó volt ott is.

Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út
melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már
kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő
sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen
magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája
lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva
tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak,
finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó
szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a
vért és arczát rángatózásba hozni.

Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét
hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki
hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani
belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első
ijedtség rejthetlen hevével.

– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz
volt ijedtségét így elárulnia.

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan
rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.

– Látta ezt az embert, a ki itt mellettünk elment?

– Nem igen néztem én meg.

– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?

Boros nem látott semmit.

– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához
kapott?

Boros azt sem látta.

– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?

Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vont.

– Valami tollszedő zsidó lehet.

Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.

Minden perczben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.

Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett;
a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki
megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő
pitvarnokához:

– Nem keresett senki?

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost,
bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.

Krénfy türelmetlenül sarkalá:

– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen
köpenyegben?…

Az inas nem tudott róla semmit.

A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a
mit akar.

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt
lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű
szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen
útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a
három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele,
hozza el mind a két puskát.

– Rossz idő lesz most «kacsázni»; szólt boszus tréfával az ispán.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt
Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik
csappantyun?

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak,
hogy hajtson.

– Hová a pokolba? kérdezé a kocsis illedelmesen.

– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az
éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós,
döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár
elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a
kiket veszteni visznek».

Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem
merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást
sárkányán tartotta.

Boros egy párszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi?

A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva;
gazdag birkás birta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána
kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is
magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök,
vagy földet tömjön a csőbe.

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt
savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé
tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány
órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve
haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete
szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott,
hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal
ember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a
sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.

Újra felült a szekérbe, mellette a két puska, meg az ispán.

Késő este volt már, a Tarnóczy-utcza csöndes volt, nem járt rajta senki.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit
öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Te asszony, jer ide.

A jámbor szót fogadott.

– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy
köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű
fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én
nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová
távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te
azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új
birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy
vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem
mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.

Krénfy dörmögve mondá magában:

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél,
pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is
emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön
keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak
is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg
nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé
megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított
füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért
zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy
kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné
szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg
akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve,
de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve
lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy
itt van».


VIII. RÓBERT.

Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta
azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden
részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon
valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot
fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a
vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek
még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az
áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon
le hát?

– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig
nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek,
és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog
bukni, az meg fog lakolni.

– És ki az?

– Az Krénfy.

– Hogyan? maga a vádló?

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy
küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf
azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől
megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott
a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát
ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf.
Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a
midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű
emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf
szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb
jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja,
míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb
szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt
eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították
volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik
gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a
grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje
vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a
férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily
irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel,
engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre
eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe,
nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért
őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De
nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom
bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy
pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk
összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így
történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a
tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba
hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak
lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük,
mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni
tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy
nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új
incarnat kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított
előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni
kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó
ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek
virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben,
mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan
jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja
szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan
szomorú mindenki, a ki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon,
társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek
most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig
tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek
vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött.
Ez mondhatatlan békét hozott szivére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet
között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E
vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott
előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen
kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg,
vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen
gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl?
Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők
egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert
érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való,
hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami
még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány
arczára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos
organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a
Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, –
egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az
álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Valami rémalak ez talán?

Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul
illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a
nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani
szép arczán.

Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt
mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét,
ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy
arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra.
Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája
reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a
midőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő
vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.

– Mennyit,… mennyit vétettem ellenetek…

– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a
jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek
szemei elől.

– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el
tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a
hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá.

– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?

«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a
leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan
beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja
el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója
van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy
akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb
a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna
egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül,
hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az
volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van,
az volna ám a költő.

Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt
tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette
magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét
és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot
szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük,
mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát
előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve;
mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn
látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében
azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait
legelébb.

– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.

– Majd Tarnóczon, felelt fonákul az ifju.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének:

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó
férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged
szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt
reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon
van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát,
hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem
szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld
el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk
is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem
gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.

– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem
rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem
alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt
előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan
nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az
«iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e
végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred,
felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és
visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az
ifju megrettent tőlök.

A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült
mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad
hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?

– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig
lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú
nyugalommal mondá a két hölgynek:

– Bohó gyermekek, ti. Ezt most a legkisebb baj, a mi rám nézve létez.

Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekoczogtatott rajta.

Két hang kiálta belülről egyszerre:

– Szabad…

És azzal felnyílt az ajtó.

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el
a kilincset.

Az Illés gróf volt.

Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.

Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva
kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre,
mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából
lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a
bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy
fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt,
s cordialiter nyujtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje
nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két
jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták,
örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet
összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül
találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi
érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta
keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket,
mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak…

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet
eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és
képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza
olyan volt, mint a márvány.

Irén megdöbbent, a mint reá tekinte.

– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg
arczát.

A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó
ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte
ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot
sóhajtott…

Csak akkor tért egészen magához.

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a
mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek
zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a
lelkeké.

Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé
közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre.
Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt
hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő,
semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség
árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot
mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen.
Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva,
hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes
vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott
számomra készen letéteményképen. Azonban itt hagyom helyette ezt az
elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia
grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben
találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az
önökre tartozókban járunk…

– Ne beszéljen ki mindent, figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.

Illés gróf szájára ütött.

– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány
titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja.
Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer
bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy
önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját
és ott marasztá nálok.

Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:

– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem
fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla
bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki
felhőket űz lelke elől.


IX. KIS-AMSTERDAM.

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még
két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része
kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje volt, hogy e
lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van
földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb
népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel
a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott;
mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik,
minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy
öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy
háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó
főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a
zab, learatja, s megeszi szalmástul.

Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön
annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb
jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel
annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül
vinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet
választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet
fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és
méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló
népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai
agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek,
kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak
be magokkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi
birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik
kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra
nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen
megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat
győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem
jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más
idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.

A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok
mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az
apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a
kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe
fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet,
erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen
Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér
komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s
személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében.
Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé,
hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a
fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz
folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is
lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok
Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az
ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett,
a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége
(televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen
gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy
czukorfőző gyárt is fog alapítani.

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre
nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e
itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a
vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.

A hollandi ezt tárczájába jegyzé.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az
egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos
Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott,
néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások
megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz
forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár
hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a
fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába
fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony
alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok,
ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a
társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje:
«Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind
szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség
elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér,
kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú
rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban,
nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje,
az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők
tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban
tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az
egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig
mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott
magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a
csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát
bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott
humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg
Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen
szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram
paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit
egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de
a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez
a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker
hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá
cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki
valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak
után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni,
hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:

– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s
a keserű végét szívod. Adieu.

… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a
környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb
a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.

Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani
parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott
besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek
még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott
nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani
birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes
vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a
hol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni
sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas,
tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott
furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész
ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges
zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben
lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni
vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett
magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel,
egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét
hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első
őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere
kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót
zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő
burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a
tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban,
ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog
kantákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a
szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és
magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új
telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.

A fiatal ember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék,
ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti
kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét
roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol
sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt
drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a
kereskedőknél, a mit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt
mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell,
kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt
Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit,
tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint
«nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»

Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő
maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még
legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene
hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi
negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal
ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és
vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt
szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt,
hogy fogadja azt el, mint szerződési kötvényt, a miért ő neki bizonyos
napra a kivánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval
sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait
földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a
telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy
példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék
egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész
álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem
jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez
gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály
alól kivételek.

Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit
becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki
előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma»
van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó
gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor
telepítőkre. Ez inség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül.
Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi
nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek
használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott
maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol
közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a
gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz,
mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút
bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor
juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember
napos lázt kap tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a
rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy
mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is;
sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s
vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb
rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat
oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el
alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld
maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt,
melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s
maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s
mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő
alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak
olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A
hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta,
ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban
vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret
leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt
bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt
ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s
más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a
természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél,
mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós
tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott
három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig
folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára,
levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult
zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja
kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s
ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja
tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó,
vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint
ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal,
sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket
küldték haza gazdáiknak.

Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más
patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég
borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor
egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak
az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz
és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább
utat…

Szegény jó hollandusok.

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A
föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn
találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő
és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan,
oly jó kedvvel ment mind az.

– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani
kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei
között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt,
hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Úgy lőn.

Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha
el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép
hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház
cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket
kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá
fölfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég
elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit,
megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen,
hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva
adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott
galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha
megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték,
hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez
azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel
a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának
sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert.
Milyen pusztulás lehet ott most.

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította
nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el
róluk az úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig
dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni,
ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben
elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült
minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly
vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség
bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, a fák, a kerítések mind,
mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az
éjszaki dér!

Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges czukorral.

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden
gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor
hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind
megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide?
A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el
a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését;
sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt
minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott
egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó
ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak
daczolni vele.

Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett
neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az
ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el
neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást
igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az
szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban
annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett
eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető
szüretet lehetett belőlök remélni.

Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni
kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok
már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért
sietnek úgy?

Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt
meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök
betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind
azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját
véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben
akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine
most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van
hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne
hallgasson a parasztokra.

Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a
telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz
tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes
negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy
kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki,
hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes
apja volna.

Az alispán megsimogatta a megrettent fiu fejét, s azt mondta neki:

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid
megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az
ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig
tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult
Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi
történik tovább?

A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges
vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges
zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben
megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé
csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett
a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak
el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a
tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor
telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a
hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány
hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány
az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik,
forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e
tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s
különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott
földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is
megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna
Istentől kiszabva.

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a
régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké,
ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva
karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság
volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol
igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért,
átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a mulhatlan
vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt
az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A
kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig,
félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem
ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól
ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle,
hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki:
«itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a
nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán,
idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái
alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok.
Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig
a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a
leányka, a midőn meglátja.

– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja
egy kis leánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a
nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol
van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem
kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni. Most
mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a
szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én
visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a
szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is
megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele,
majd előszólítja a gazdát.

Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott
futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.

Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak
volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről,
azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki
koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan
dugott zsebébe.

A leányka mondá, hogy arról irás is kellene. Azt majd ád az ispán.

Boros uram morogva ment a kanczelláriának nevezett füstszoba felé, irni.

Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy
úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a
nagyságos úrnak.

– Ki adta azt?

– Bele van irva a neve.

Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem
lehetett olvasni.

A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában,
az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor.

Nem győzte a várakozást tovább, bekoczogtatott az ajtón.

– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott
tőle.

– Nem tetszik semmit izenni vissza?

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt,
mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle
senkinek.

A leányka iparkodott kifelé.

Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a
legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását
eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni.
Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a
négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt,
azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely
sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél
maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa
csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig
tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is
belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a
tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog
fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.

Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit
irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak,
hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. Azután összehajtja
levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az
rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat
gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir
a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze
úgy remeg, midőn e nevet leirta.

Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat.
Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül
megnézi: nincs-e rajtok valami irás?

– Boros! kiált s a hang szinte torkán akad. Boros!

Boros uram odakinn kiabál az udvaron s nem hallja, hogy hívják.

Krénfy összetöri a csengetyűt, még sem birja az ispánt maga elé idézni.

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy
valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva
négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s
hirtelen rárohanva, elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a
többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram,
ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki
ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz
megölni?

A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.

– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert
jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a
folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

– Egy fél kenyér; felele a csavargó tompán.

– Ahá! Nem megmondtam. Vegyétek csak ki a táskájából.

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz,
sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri
házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.

– A ti kenyeretek volt-e ez? kérdé a csavargó szomorúan.

A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák
sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki,
hogy menjen Isten hirével.

– De többet akár ide se jőjj, rivalt rá az ispán. Tudod?

A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.

– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás
közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit
felelt vissza:

– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő
megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli,
hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is
dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté
kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.

Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat
látott, egyszerre megszokott juhászulni s egy percz alatt visszanyerte
azt a jó cseléd pofáját, a mi olyan nagyra becsülendő volt nála.

– Tessék parancsolni.

– Jőjjön velem a szobába.

Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes halk hangon
mondá neki:

– Ide figyeljen ön. Mit igértem én önnek azon esetben, ha egyszer
véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?

– Azt, hogy magával visz és tizezer forinttal biztosít.

– Igen. Mostanában nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Ért ön engem?

– Hogyne.

Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették,
tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abban akarja hagyni
az egész szédelgést és a nála levő készpénzeket, mint res factit
tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát. Olyan sokan tették
ezt már. Boros uram ezt sem bánta.

– De ezt senkinek sem szabad sejdíteni. Még «ennek» sem itt! Tudja?

Boros uram mosolygott. A «hárpia» volt ez alatt értve. Az okát is tudta:
miért?

– Most fogja ön ezt a levelet s vigye el – oda, a hova czímezve van.
Mondja meg, hogy a grófnővel egyedül kell beszélnie. Mikor ott lesz,
szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja.
Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha
elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófnő gyűrűjével. Érti? Nem
a magáéval, hanem a grófnő gyűrűjével. Akkor várja meg a grófnő válaszát
és jőjjön vissza rögtön.

– Talán még ma oda menjek?

– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti s nem kell a
lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkivül
is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott
szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják magoknál; ha kelleni fog, ő
majd előhívja a grófnőt s tudósítja a felől, hogy ön beszélni akar vele.
Még reggelre vissza is kell jönni.

Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegébe.
Onnan legkevésbbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a
szabad ég alatt.

Krénfy azután egy bőhasú pálinkás üveget vett elő üveges szekrényéből s
kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra?

Boros uram először hozzá nyúlt; hanem azután jutott eszébe «valami» s
csak megtörülte tőle a száját.

– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnóczon a zsidónál.
Tudja: a kocsmában jobban esik.

«Valami» jutott eszébe, a mi nem engedte jó kedvvel nyúlni olyan
italhoz, a mit Krénfy úr töltöget a más poharába.

– De csak siessen hát és jól vigyázzon mindenre.

Boros hunyorított a szemével, mint a ki jól érti a másikat. A kapuban
rágyujtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s neki indult az
alkonyati útnak.


X. A PUSZTA HÁZ.

A kis Marina kiment a falu végére, a hogy Krénfy úr megparancsolá neki,
odáig, a hol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a
puszta ház küszöbében és várt az ispánra.

Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amsterdám házaiban
megvilágosult egy-egy ablak s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház
ablakain át. A kis leány fázott és félt.

Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, a míg ott kellett várnia; de
azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen
fontos dolgot bízott, midőn azon levelet tőle küldte el, s hogy a
hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.

Ez bátorítá a kis pórleány szívét, – őt e nagy okos úr, jóltevője,
fontos ügygyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép
grófkisasszonynak, a ki mindig olyan jó volt iránta.

Pedig a szél mindig erősebben kezdett fujni, s a hegyeken túl nagy
tornyos felhők emelkedtek, a miket megmegvilágított néha a percznyi
villám. Milyen tüzes szegélyök van a felhőknek ilyenkor.

Talán még sem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel
biztatgatá magát s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan
járnak?

A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete
gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült
utasok, kinszorult munkások futnak, kerülnek előle s úgy igyekszik őket
a zivatar megkeríteni, eléjök fordulni, minden oldalról rájok rohanni.

Egy pár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arczára. Talán
hamar átmegy, gondolá magában, s belehúzta magát a romhajlékba az eső
elől. A ház egykori tetője kettétört szarúfáiról félig lecsúszott az
elhagyott tűzhelyre s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben,
mely elég jó annak, kit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, a hová
meneküljön előle.

Marina behúzta magát e náderesz alá s onnan hallgatá szívdobogva, mint
paskolja a zápor a falat, melyet nem birt még jobban lerontani; hogy
ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, boszankodva, hogy nagyobb rést
nem tud rajtok törni; s félve takarta el szemeit, a mint a villámok
czikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták
egymásra vissza a menydörgést, mintha ők haragudnának.

Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt
nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig
távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó
zúgása válta fel.

Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a
romház nyilásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából.
Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.

Szemeit az ajtónyiláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen az
alaktalan sötétséget, a midőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre
lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott
le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget s
ebben az ijedelmes fényben alig három lépésnyire rejtekétől egy férfi
alakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.

Az ijedtség perczében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám
percze alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem
volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot
tartott magához szorítva.

A leány lélekzését visszafojtva, vonta meg magát rejtekében. Először
lehunyta szemeit s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt
az való, a mit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve
kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.

Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őt nem bántotta soha, ismerte
is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be.

Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni
tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.

Azt kellene neki mondani: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám
uram».

El is mondta ezt magában tízszer is: «adjon Isten jó estét kegyelmednek,
bátyám uram», de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.

Az eső is mulni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott már a
nádkévésre, csak egyszer-egyszer emelte fel az eltávozott zivatar
villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket
ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon
mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította
más felé.

A rettegő leányka épen elszánta már magát, hogy kijőjjön rejtekéből s
hozzá szóljon, a midőn az egyszerre megmozdult, s mint a ki valami
hangra figyel, előre hajtotta fejét és a botot kezébe markolta,
kétszer-háromszor is megváltoztatá, a míg jó fogást talált rajta és
azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.

Néhány pillanat mulva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések
közelednének az úton erre felé; a zuppogó sárban elég messziről meg
lehetett a tocsogást különböztetni.

A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy aczéllal, kovával
tüzet üssön ki, a szikrák minden perczben megvilágosították arczát.

Marina megismerte az ispánt.

Máskor nem igen örült ez ember látásán, de most könnyebbült szívvel
látta közeledni s készült eléje szaladni, a midőn az előtte álló alak
egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.

A leány ajkán elhalt a kiáltás.

Azon perczben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő
ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint a hogy valami
súlyos, élettelen test hosszában végig esik a sárba és azután
elcsendesült minden; még az égi háború moraja, még a patakzuhogás is,
még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékét lepte meg ez
a siketség.

Néhány pillanat mulva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek
hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint
mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép,
nagy nehézkesen.

A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó
küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A
képzelet ilyenkor segítségökre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig
látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete
körrajzokat – vérrel, mentül több vérrel.

A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, a hová azt
elrejthesse.

Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben.

Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütődött az
omladék falába.

Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád
recsegése lábai alatt árulta azt el.

Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni.

Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa s azon pillanatban
egy remegő kéz akadt ujjai közé.

… – Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy
szökéssel visszaugrott onnan ijedten és az átelleni falhoz tántorodék.

Az elbujt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint
keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két
kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje,
szótlanul. A szív verését lehetett hallani.

Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt
és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbujt a kévék
közől s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a
mondattal, a mire már olyan régen készült.

– Adjon az úr Isten kegyelmednek jó estét, Vincze bácsi!

Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bácsinak szólítsa?

Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, a mint
látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva mondá neki:

– Mit keressz te itten?

– Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos
úrhoz…

– Melyik fiscalis? melyik nagyságos úr? mordult rá a csavargó.

– Hát az a fiscalis úr, a kinél a grófkisasszony van, a kit el akarnak
veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy irjon valami levelet, a mi
annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték
az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. – Ugy-e?

A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait.

– És te hogy jöttél mégis ide?

– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi
a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja,
nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia
észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam
levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól.

Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutottak ezek most eszébe?

– Hát azután?

– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a
menydörgésektől, s elbujtam ide a nád közé, azután el találtam aludni.
Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vincze bácsi, talán már el is
ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed, Vincze bácsi?

A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden
mozdulatát, arczvonását.

– Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok?

– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes
sipkájáról, a mi a fején van.

A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt.

– Hallod-e, Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a
leányka vállát, te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vincze
bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se
kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad
te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. – Igen, agyonütöttem, mint a
kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál
volna is, mint otthon édes anyád ölében, mégis fel kellett volna
ébredned arra a rettenetes ordításra, a mit az tett. Vagy nem volt az
rettenetes ordítás, mi? No felelj! ugy-e, hogy az volt, hogy keresztül
járt az embernek a vérén, a velején! Soha sem hallottam ilyen ordítást,
soha. – No, ne erőtesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csunya
éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.

A kis leány azzal a gyermeknek sajátos elszántsággal kérdezé az
embertől:

– Meg fog kegyelmed engem ölni?

– Mi bolond kérdés az?

– Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy elébb hadd imádkozzam magamban.

– Tedd.

Marina letérdepelt a szegletbe.

– Mikor azt mondom, hogy «Amen», akkor egyszerre üssön kegyelmed a
fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra
elébb.

Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá s elkezdé halkan
rebegni:

«Miátyánk Isten........

................. most és mindörökké Amen».

Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végperczét.

– Marina… szólt a vén ember halkan; közel volt hozzá, ott letérdepelt
mellette.

A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna
előtte.

A csavargó aczéllal és kovával tüzet csiholt; a perczig élő kis
tűzkigyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.

– Ide nézz. Mi van ezen?

Az aczélszikrák pillanatnyi fényében oda nézett a gyermek és a borzadály
vonakodásával rebegé ki:

– Vér…

A csavargó nagyot morgott: «hm, nem azt kérdeztem. Mi irás van rajta?»

A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve
betüzé ki a szókat a szikráknál:

– «Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.»

Az ember ekkor fölkelt térdéről.

– Állj fel.

A leányka engedelmeskedett.

– Ki tanított olvasni?

– A jó kisasszony, a ki most már a fiscalis úr neje.

– No hát, ha még valaha összejösz vele, megcsókolhatod érte a kezét,
mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betüket ismered. – Most
szedd fel magad és jer velem.

A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét és vitte magával az
erdőbe.

Valami elhagyott, meredek gyalog utat választott, melyen tán egyedűl ő
tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett,
csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott
a fák alatti éjszakában.

Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel.

– Hallod-e már a tarnóczi malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha
én megigérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, mit mondok? Felelj. Mondd
ki az Isten nevét.

– … Bizony… Isten… rebegé a gyermek.

– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te
menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnóczig. Ottan keresd
fel a Popákékat, azok majd elkisérnek a fiscalis úrhoz, még az éjszaka
ott légy s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem
arról, a mit láttál, sem a levélről, a mi nálad van, sem rólam, sem az
ispánról, míg a levelet a fiscalisnak át nem adtad. Akkor azután
elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő
verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije sem hiányzik,
még a pipa is ott van agyarában; pénzét sem számláltam. Nem azért öltem
meg. Engem pedig keressenek, a hogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig
nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Már most
eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz.

Néhány perczig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami
különös kivánsága akadt.

– Tudsz-e dalolni?

– Tudok.

– Valami hosszú nótát, a minek sok verse van.

– Van olyan: «virágos a mező, a mikor kaszálják.»

– Azt, azt. Dalold el azt nekem szépen.

A kis leány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe
a dallam.

A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős
hangjával, a félénk leányka lassankint belejött s aztán mindig
biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, a min annyit sírnak a
kévekötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszus hangja még
sokáig kisérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig
hangzottak az erdei úton, a tarnócziutczán.

Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, a kik a
szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így
ketten vannak: ő és a dal.

Csak Popákék kapujában, a hol maga a gazda állt künn leányostul, mert
visszatekinteni a lányka a háta mögé.

A vén csavargó ki tudja hol maradt el tőle, még az erdőben?

… Marina megtartá, a mit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról
Popákéknak, csak Fenyéry ur kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a
leányra Popákék údvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.

Marina sürgeté, hogy csak üljenek fel és siessenek még az éjjel haza.

Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint zivatar lesz, az
útban találja, de ő csak a mellett maradt, hogy menni kell s a kocsisnak
utasítása volt azt tenni, a mit Marina mond.

Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóczi kastély előtt, melynek
minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az
udvaron, a mint elhaladtak előtte.

– Tán a gazdád vesztét érzed! tréfálkozék a kocsis, a mint elhaladtak a
kapu előtt. Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így
vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.

A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon
tréfás dolgot mondott.

Marina tagjai a láztól reszkettek mind.

Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a
tornáczon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező
szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.

A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s
azon véresen átnyujtsa azt Fenyérynek:

– Itt van.

Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arczai elsáppadtak, egy
perczig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le
karjára, mint egy ketté tört virágszál…


XI. POST EQUITEM SEDET ATRA CURA!

A zivatar mennydörgését odabenn is hallották a veres házban.

Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az
egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben
akarná megfojtani a benne lakókat.

A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha egy-egy jégesőszem
koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel koczogtató rém, a ki
figyelmeztetni jön a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!

Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az
örökmozdony feltalálásán őrült meg s most azt hiszi, hogy saját magának
kell azzá lennie.

Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami
félelmetes caleidoscopban, a hol ugyanazon dirib-darabkák minden
mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.

Minden embernek van egy szenvedélye, a miben megbűnhödik. Azt a lépést
soha sem követhette volna el Krénfy józan fővel, a mire ráhagyta magát
venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden.
Vagy, – vagy –?

Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A
haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos
nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében
fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más
választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi
hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útrabocsátani; de
hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek
köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is
van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnővel csak négy szem közt
beszélend, künn a kertben, a hol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki
nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse
azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen
puskája csövébe fogja csavarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az
elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt
akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.

Oh ez mind a legjobban el van rendezve.

De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott véletlen jönne
közbe, a mi annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az
úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az
ispánt nagy igéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…

Oh valóban bolond, őrült volt, a ki ilyen levelet tudott idegen kézbe
adni, útnak ereszteni.

Az ember homlokán a jeges veríték gyöngyei űzik egymást.

Koczogtatnak az ajtón.

– Ki az? Mindjárt! szól ez, torkán akadó hanggal s zsibbadtan állt meg
szobája közepén.

– Én vagyok, nagyságos úr! szól kivülről egy ismeretes hang.

– Ah, az ügyvéd; sóhajt könnyebbülten Krénfy s siet, hogy kinyissa
előtte az ajtót.

De mégis, ily zavart arczczal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli
arczáról a verítéket.

– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom.
Mosdottam, törülközöm.

Azután még a tükörben is megnézte arczát, hogy fog rajta illeni a
mosolygás? Tűrhetően sikerült.

Az ügyvédet mosolyogva tudta fogadni.

– Hozta Isten. Mi jót hozott ily zivataros időben Brenóczról?

– Csekélység, tréfaság, vigasztalkodék az ügyvéd, agyonázott keztyűit
húzkodva ujjáról, egy kis idéző levelet kaptunk a székvárosból.

– Tarnóczytól, ugy-e? kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva s két
könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.

– Igen is, igen is, felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.

– Váltóhamisítás miatt, ugy-e bár? kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel
fogadva az izenetet.

Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is tudja; a megkapott
hosszú levelet kihúzta zsebéből s letette az asztalra.

– Tizenöt napra van a megjelenési határidő? kérdezé Krénfy.

– Igen is, igen is; hebegé az ügyvéd; hanem, hanem…

– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem
beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.

– Értesültem róla.

– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a
székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.

– Tehát nem gondolja nagyságod, hogy intézkedéseket kellene tennem?

– Intézkedéseket majd teszek én!… szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a
fiatal négy krajczár felelgetett vissza.

Az ügyvéd jó kedvűen nevetett.

– Igaza van nagyságodnak; az egész vármegye zsebében van.

Krénfy gondatlan arczczal lépett az asztalhoz s meggyújtá szivarát.

– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra mulva Lenczné el
fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a
székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később
jőjjön utánam.

Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel
az idéző levelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután
széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal
bezárta szobáját és átment Lencznéhez.

Az udvaron megpillantá a folyósóról a kocsist, a ki lovait jártatta alá
s fel a brenóczi út után, lekiáltott reá:

– Tartsd készen a lovakat, félóra mulva egy «idegen urat» fogsz vinni
Tarnóczra, a ki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj
most nekik abrakot, a mennyit megbírnak.

Fél óra mulva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak,
hogy fogjon be.

Azután egy idegen viseletű uraságot kisért végig a folyosón, a kit a
cselédek közül senki sem látszott ismerni.

Simára borotvált arcza, zöld szemüvege, magas inggallérai, s körültekert
angolos gentlemen shawlja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem
gyanítá, hogy ez maga a házi úr.

Sőt erőltetett egyenes fejtartása által még szinte félfővel magasabbnak
is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót
adott, a mi őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marczi soha sem
hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy a kitől egy forint
borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.

Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, a melylyel
Lenczné kikisérte az urat.

A szekér legkisebb felötlés nélkül távozhatott el a faluból.

A zápor nagyon elrontotta az utat, épen a falu végén megsülyedt a szekér
egy kátyuban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniok a csizmaszárig
érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt
meg minden káromkodás nélkül.

– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, a kik itt a puszta
házban laktak, azok átkozták meg az utczát, mert valahányszor ezen
jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő
pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki,
azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.

Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonynyal átkozott hely, mely a
drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy öt
lépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő
veszélyes titkának hirnöke, halottan, meggyilkolva!

Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra jutott szekér, de a lovak ki
voltak fáradva végkép s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóczi
úton.

Ezalatt a derék kocsis azzal mulatta Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni
saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig s
nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.

Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleirását, mint Krénfy
úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.

A mint a tarnóczi erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első
szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembe jönni.

Nem tudott parancsolni szívének, hogy az ne dobogjon oly sebesen.

Két megyei pandur jött a biztossal.

Néhány perczig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből s elfusson,
a merre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve
maradni.

A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy perczre
kérte, hogy állítsa meg a szekerét.

Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés
sem érdekelné.

A biztos a kocsistól kérdezősködött:

– Nem találkoztak-e egy ősz, rongyos emberrel?

– Dehogy nem, felelt a kocsis, kinek nagy kedve telt a parasztos
tréfákban.

– Szürke katonakabát volt rajta…

– Ugyanaz, megavult bakancs a lábán…

– Igen, igen, rossz, vad tekintetű ember…

– Itt a vidéken a vén csavargó Marczinak híják, toldá a kocsis.

– Hol látták őt? kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e
feletekre.

– A hévíz kútja körül, a lábait mosta.

– Mikor? kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.

– Mikor? mikor? évelődik a kocsis. Azt bizony ezelőtt három esztendővel
az utolsó árvíz idején.

A biztos aligha nem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért
a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival, így aztán
csak messziről kiálta rá vissza:

– Megállj ficzkó, majd te is a kezem alá kerülsz még valaha.

Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őket tovább haladni az erdőben. Csak
az apróbb tolvajokat üldözik.

Mire Tarnóczfalvára értek, egészen megvirradt.

Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy huszas borravalót
a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a birót előfogatért.

A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a biró. A kis
biró mindjárt futott az előfogatos emberekért: az alatt Popák oda lépett
az utas szekeréhez s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két
könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle
idegennek.

– Gondolja csak el tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az
éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, a mi az útfélen
balra elmarad. Hát az a gonosz csavargó vén Marczi valamiért
összeveszett a nagyságos úr ispánjával s azt egy doronggal agyonütötte.

Krénfy úr felszökött e szóra üléséből s úgy tett, mint a ki hirtelen le
akar ugrani a szekérből.

– Le akar szállani a tekintetes úr? mondá Popák, szolgálatkészen nyujtva
eléje kezét.

Krénfy újra visszaült helyére.

– Micsoda? a mi ispánunkat ölték meg? kérdezé a kocsis oda fordulva, s
azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva: «no az se szíja többet azt
a kurta pipát.»

Ebből állt az egész búcsúztató, a mit az ispán fölött tudott tartani.

Krénfy elváltoztatott hangon szólítá meg a birót.

– Ki mondta önnek ezt a szerencsétlenséget? Látta valaki megtörténni?

– Most beszélték a megyei pandurok, uram; felelt Popák nagy készséggel.
De nevezetes dolog ám az, mert a ki azt az egész gyilkosságot végig
nézte, egy kis árva leány, a kit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben
magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után,
és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket
láz gyötri és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el
Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.

– És vajjon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? kérdé remegését
titkolva Krénfy.

– Hihetőleg boszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, a kire
egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.

– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kis leány,
hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárczát és elvitte magával? A
pénzt, a mi benne volt, megtartotta magának; a haszontalan irásokat
pedig, a miknek semmi hasznát sem veheté, elásta, vagy elégette, hogy
azokról rá ne ismerjenek? nemde?

A biró vállat vont.

– Ezt még eddig, uram, bizony senki sem tudja.

De Krénfy nagyon szerette ezt a gondolatot vitatni.

– Oh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit
megölnek, elveszik a tárczáját, a mit nála találnak. Ugy-e bár? Akkor
még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy
kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később
keresik össze. Ugy-e bár, az így szokott történni?

Popák gazda nyakát, vállát vonogatta, s nagy kényszeredetten felelt:

– Én bizony nem tudom, uram, mert én még soha sem gyilkoltam meg senkit.

Azután elsomfordált a szekér mellől s félsúgva mondá a kocsisnak:

– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik tőlem,
mintha én minden nap ölnék meg egy pár embert.

– Nem tudom én, hova való, viszonza neki a kocsis, a mit a biró
tulajdonképen nem is kérdezett tőle.

A közben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a
széna-szalma közől tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mind azt
felkötözte a ló hátára.

– Hanem hallja, hát azután azt a szekeret honnan kapjuk mi vissza?

– Sehonnan sem, megvettem ezt utazó szekérnek Krénfy úrtól; felelt neki
Krénfy.

Van-e róla irás? Mert irás nélkül nem hiszek ám én az édes apámnak sem.

– Hát nem mondta neked Krénfy úr, hogy a szekérrel ne törődjél.

– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én
azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…

– Kérem, nekem rendes útlevelem van.

Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja
magát.

– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész
szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert
kitelik attól a csalárd, gonoszlelkű embertől. Ha az úr olyan bolond
volt, hogy szekeret vett tőle irás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát,
mert Krénfy úr el fogja azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig
innen egy tappot sem eresztem tovább az urat, a míg be nem bizonyítja,
hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebbe a
nyomba Kallósfalvára, vagy Kis-Amsterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára,
a hogy azt a bolond falut híják.

Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, a
mit mond. Reszketett minden tagja, a mint nyugalmat akart mutatni.

– Mennyit érhet egy szekér új korában?

– Megér kétszáz forintot is.

Krénfy szótlanul vette elé tárczáját s köpenye alatt kikeresett belőle
két százast, oda nyujtá a kocsisnak.

– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add
Lencznének és kérj irást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.

A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a
birónak s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond
embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind
a háromra az ostorral s tova nyargalt.

Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr mozdulatlanul a
szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes
fogatért; forintot, huszast szórt mindegyik postának s fel-felállt
szekerében nyugtalanul, előre-hátra tekintgetve, a honnan a lovakat
várta.

Végre hallatszott az ostorpattogatás. Egy fidélis bajusztalan tót
siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe
állt szokása szerint az utassal.

– Úgy tetszik, mintha már én vittem volna az urat egyszer.

Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak paraszt
nyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.

– Meglehet, fiam.

– Úgy-e bár, Bazingba utazott akkor?

– Talán oda.

– Az úr az a répakereskedő izé, úgy-é?

– Az ám.

– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott
borravalónak.

– Nesze, adok most egy huszast, csak fogj be szaporán és jól hajts.

Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai
bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.

Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassusággal ment, annyi csomó volt
kioldani, madzag összekötni való, hámok s istrángok úgy össze voltak
bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az
előkészületeknek.

Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak
segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába
kérték, hogy ne sározza össze magát.

Hejh, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó
karikás ostorral.

Végre mégis nyeregben ült valahára az előfogatos.

– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz, dörmögé utána az utazó, s midőn
a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé,
akkor kiemelkedék üléséből és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra.
Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől
újultan terültek két felől. A sötét brenóczi erdők, mint egy borongós
emlék maradtak mindig hátrább, mindig halványabb kéken, s vidám
vetés-szalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a
kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát
kezdett a tulipánról, a hol nem birta énekkel, ott fütyülve folytatta…
Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdő
távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.

Menekült!


XII. A NŐ ÉS A NÉMBER.

A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes, komolyképű
férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy mintha otthon ülnének
barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás
jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök
előtt álló ódon feszület.

Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk már magunk
is, mások is, a nélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképen
kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol
Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven czímezi őt a
törvényszék elnöke is.

A nő szokatlanul nyugodt arczot mutat most; vonásai pihennek, még
öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, a mi
nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó
hangján, hanem a helyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen
határozottan.

– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni
rögtöni elfogatásom ellen s egyúttal tudatom a tekintetes
törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak.
Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemes ember neje,
a kinek személyével csak rendes itélet után szabad rendelkezni.

A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán
patriarchalis nyájassággal szólt a nőhöz:

– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a
helyen ne mondjon semmit, a mi nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed
nem törvényes neje Krénfynek.

– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv
kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.

– Tudom. Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, a
midőn kegyednél, mint boltsegéd, működött; hanem az a házasság
érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit
Brüsselben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban,
hogy Krénfy másodszor is megházasodott s évenként nevezetes összegeket
kapott hallgatásaért, hogy Krénfy kettős házasságát föl ne fedezze.

A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva jártak végig az
arczokon. Kezével egy szék támlájába fogódzott, mint a ki szédülést érez
agyában.

Lassankint mégis összeszedte magát, s alig hallható hangon rebegé:

– Ki bizonyíthatja azt be?

– Krénfynek tulajdon kezeirása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság.
Kegyed rosszul érzi magát.

Lenczné kénytelen volt elfogadni a kinálást és leült.

– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkimélni, de jobb, ha átesünk
rajta. Krénfy megszökött.

Lenczné meglepetést színlett. Ez még szerepe volt.

– Kérem, még most ne tessék elájulni, biztatá őt Lippay. Ezt kegyed
nagyon jól tudja és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap
óta készül ezen status-csinyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant
összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt
meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átiratni; elvégre elég
sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifju
Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul haza érkezvén,
fölfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott
ki nagy összegekre, s azokat Tarnóczy testvérével kifizetteté. Ez olyan
eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra.
Nemde?

– Kérem alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, és nekem azokhoz
semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.

– Ez tökéletesen igaz és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni
elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek
körül. Térjünk vissza egy előbbeni kérdésre. Miért nem újította meg
Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben
érvénytelen?

– Mert én soha sem sürgettem.

– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan
azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint állításait megczáfoljam.
Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt és számtalanszor oly heves jeleneteik
voltak, hogy a cselédek választották el kegyeteket. Ezt kiméletlenség
volt fölfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed
előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig,
hogy ezen esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal
könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogy
ha hitvese volna. Ugy-e bár ezt mondta mindig?

Lenczné zavarodottan sülyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a
gondolatokban olvas, s kitalálja a négy szem közt történt suttogások
szavait is.

– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy
vétkes ember van és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé
tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását
kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.

Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az
alispán arczára, s kezével a széket markolta meg, a melyen ült.

Az alispán pedig a legnyugodtabb arczczal folytatá:

Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de a mit mondtam,
az több, mint gyanú, az félreérthetetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi
években sok olyan tényt követett el, a mik egymás mellé állítva a
legnagyobb ellenmondásnak látszottak a világ előtt, de a miknek kulcsát
birva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt
elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt,
vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket
válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?

– Igen, suttogá a nő.

– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedveért ezreket
szórt ki, úgy prédált mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott
örökségéhez és siet vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna.
Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?

Lenczné rövid gondolkozás után semmi veszélyest sem talált a feleletben.

– Igen, midőn a Brenóczy grófok meglátogatták.

– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben
csaknem minden pénzerejét kimerítette.

– Igen jól tudom, sietett felelni a nő, elég keserűségem volt miatta,
saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind irásom van róla, hogy én
adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó
vállalat lesz. Én most sem hiszem.

– És kegyed nem volt kiváncsi Krénfynek e megfoghatatlan pazarlásában
oly jelenségeket keresni, a mik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat
gyaníttatnak?

Ezt Lenczné nem értette.

– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a
haszonkereset, vagy uraskodási vágyon kivül más egyéb oka is lehetett a
Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?

Lenczné elgondolkozott, azután vállat vont a kérdésre.

– Semmiféle gyanúm sincsen.

Mikor a nő azt mondta: semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje
gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi
a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most birái előtt áll,
óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként
érhetné.

Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem
mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja
meg azt.

Az alispán folytatá kérdéseit.

– Brenóczy István grófnak volt egy igen szép leánya.

A nő közbevágott:

– Ah, tekintetes uram, csak nem hiszi ön, hogy Krénfy arra gondolt?

– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy
Krénfy e nőért tette mindazt, a mit különben szokott életmódjával és
jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni,
a minek csalhatatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama
volt bizonyos fiatal emberhez, kit e miatt Illés gróf párbajban készült
megölni; ez ifju e miatt rejtőzni volt kénytelen, Krénfy megtudta ez
ifju hollétét s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre
fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb
alól, hogy váltói aláirását egykor meg ne czáfolhassa. De hát arra mit
mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhiresztelé, miszerint Cynthia
grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő
szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön
elhagyni Bécset.

Lenczné még most is erőt tudott venni lázongó keblén.

– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és
különösen Cynthia grófnőt. Ha szerette volna, nem vádolná be mint atyja
gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.

– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani
felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a
legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg
egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba
vissza; hanem erre most nincs szükség; én biró vagyok, ki a tényekből
itél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, a mik eddigelé meg vannak
állapítva. Krénfy bevádlá a leggonoszabb bűnténynyel Cynthia grófnőt
azért, hogy őt egészen megfoszsza minden kilátástól valaha azon körökbe
visszatérhetni, a mik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen
neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint a mit
ő fog neki nyujtani. Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen
sikerült. Azon napot megelőző estve, a melyen ő megszökött és kegyed
letartóztatott, egy levelet irt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki
mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész
kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb
elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy
ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne
lehessen.

Lenczné kiállhatatlan szomjuság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár
vizet hoztak neki.

– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, a mit a grófnőnek négyszemközt
lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a
postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben
meggyilkoltatott.

Lenczné kétszer is összeborzadt, ezt még nem tudta.

– Egy vén csavargó, kivel többször összekoczódott, leütötte a sötétben,
s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Ime itt
van.

Az alispán egy csomó irat közől elővoná a levelet, a letörlött
vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.

– Elismeri ezt kegyed Krénfy irásának?

A nő csak némán inte fejével.

Azután fulladozó hangon kérdezé, hogy mi van azon levélben irva?

– Felolvasom kegyed előtt szórul szóra: «Kelt Kis-Amsterdámon, ápril
10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e perczben egyedül az én kezemben van.
Mindazon bizonyítványt, a mit kegyed terhelésére felhoztam, egy
szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondhatom addig, a míg
kegyed ki nem mondja azt, a miért én epedek. Ismeri kegyed azon
érzelmeket, a mik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom,
szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, a mit vagy kivívok, vagy elveszek
bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban,
melynek minden foga egy gép következetességével egymásba vág és a
melynek kulcsát egyedül én birom. Legyen irántam irgalommal és én is
irgalommal leszek kegyed iránt…

Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdeig, oda rejté el arczát és
úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép,
nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem
érdemelte attól.

– … Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leirom azt; – hagyja
el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, a hova
reggel megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott
leszek, ki lekötelezettem levén, bennünket rögtön össze fog esketni.
Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első
nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a
házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend
Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a
tengeren lehetünk, s az új világ réveig meg sem állunk. Ott oly állást
biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban
sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én
leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett
volna előznie. Azon órában, a melyben kegyed nekem kezét nyujtja, én egy
levelet irok a megye elnökének, melyben fölfedezem mindazon titkos
körülményeket, a mik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más
személyre hárítják át, s így Fenyéryt fölmentem a kezesség alól. Azontúl
ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát
ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond,
oly boldoggá teendem, minőnek egy herczegnő sem mondhatja magát, ha
nemet mond, elhagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők
halálával. Krénfy.»

A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a
vér, arcza elkékült, kidülledt ajkain a tajték habzott, sokáig csak
egyes érthetetlen szavakat birt lihegni.

– Oh – e – gaz! Bocsássanak utána! ordítá végre rikácsoló kitöréssel,
bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban
is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát.
Bocsássanak utána.

Az alispán csillapítva szólt hozzá:

– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van,
mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…

– És meglopott.

– És meglopta…

– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s
elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És ime egy másikkal ment
el Amerikába.

– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, föllelhetné
és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly
helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig,
lehet örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, a
melyben vagyunk.

A némber értetlenül bámult az alispánra.

– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, a mik kegyedre nézve nagyon
ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: «Lencznének elég oka lesz el nem
hagyhatni Magyarországot», másutt: «a grófnőt terhelő gyilkossági vádat
egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni.» A közügyész és a
grófnő kezese e kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú
kimondására, hogy a megfoghatatlan gyilkosság tényezőjeül Krénfy egyedül
kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék.
És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.

A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta,
kezeivel a szék karját kereste és nem találta.

Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig birva
fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy
ártatlan.

Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a
székre ülteté.

– Ne sírjon kegyed; szólt hozzá nyájas, biztató hangon. Mi tökéletesen
meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek
vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon
tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.

– Ő engemet fog vádolni, sietett közbeszólni a némber. Bizonyosan tudom,
hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem
megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem
más, mint ő maga!

Mély csend követte a némbernek e végzetes szavait.

– Ez nagy állítás, asszonyom… szólt az alispán ünnepélyes hangon.

– Ez való, szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arczán. Tessék
meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután itélni, ha bűnös
vagyok-e én? Azon az estén, a hogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé
az ispánt valahova, én nem tudtam hova. Ő maga a kandallós teremben volt
velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja
tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s koczogtatott az
ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, a mit hozott, s
mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis
üveget adott át kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból
kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló
márványlapját, három nagyobb üvegből ismét tele töltötte azokat és
visszaadta az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem e felől, sokszor adott
ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi
megütközésre valót sem találtam ebben. Ugy-e bár, uraim, ebben én nem
voltam vétkes?

– Épen nem. Biztatá őt az alispán.

– Csak a midőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én
elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle és szemére
hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal
fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?

– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt
törvényesen nem is teheté. A világi biró a hitvest nem kényszerítheti
arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.

– De most már nem vagyok az! rikácsolá a nő, szétdúlt vonásokkal, ő maga
tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt
lábkapcza vagyok, a kit maga helyett itt hagyott, hogy rútságait
feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már
kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő
tette az üvegbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban és a
midőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is
hatalmába akarja ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!

A némber görcsös vonaglások közt tépte tiz ujjával szétkuszált fürteit.

Az alispán komoly, ünnepélyes hangon kérdezé tőle:

– A miket ön itt előttünk elmondott, esküvel is merné azt bizonyítani?

– Az Isten és a szentháromság előtt!

Az alispán inte neki, hogy lépjen a feszület elé.

A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a
legmélyebb csend volt a teremben.

A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá
előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.

Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magokat a napfényes
üvegtáblákhoz, újra-újra kezdve sikertelen szabadulási kisérleteiket.
Egyéb hang nem vegyült az esküvés Istent-hivó igéi közé.

… «Isten engem úgy segéljen. Amen.»

Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az
átelleni terem szárnyajtait föltárták, ott állt Krénfy; kezei, lábai
lánczokkal terhelve; arczának szándékos átváltoztatását befejezte a
halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett
ámulat.

A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem a mint Krénfy
rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához
kapott mind a két kezével, s azon perczben szótlanul, ájultan rogyott
össze.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán föl nem oszlatá az ülést
addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.

A törvényszék előteremében az érdekletteken kivül számos ügyvéd és
közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag
érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá
meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon
a hivatalos tilalom ellenére.

Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő
fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza.
Fenyéry épen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon
kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól
hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe,
s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak
kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.

A visszasiető patvaristát attilája szárnyánál fogva megcsípték az
ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el?

Annyit szabadnak hitt megsúghatni, hogy «Krénfy».

Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát
kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy tenyere élét torka előtt végig
húzva, pantomiával mutatott olyas formát, mint mikor valakinek a nyakát
levágják.

Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan
Fenyéryt magasztalák, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e
szép processust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételöket
kimondani, hogy azért Krénfynek még sem lesz semmi baja. Majd meglássák:
a dolgot majd olyan szépen el fogják tusolni; az egész vármegye zsebében
van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy a kinek egy millió forint van a
zsebében, azt is így utólérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol.
Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egy pár évi
börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.

Ha volt, a kit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy
halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát,
iparkodott mentül kevésbbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.

A mit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok
fejei magasan állnak.

Nemsokára hallatszott, hogy az urak fölkelnek, a székek tovább tolatnak,
az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.

Az őrök ajtókat nyitnak, s a ki a törvényszék terméből legelőször kilép,
az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobei alak; nagy sötét szempillái a
földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak
valamit.

A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen
szép és milyen bús.

Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyujtja elé, s
őszinte elégült érzéssel modja neki:

– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé
vád alatt.

A hölgy, a mint nevét hallotta említtetni, hirtelen fölrezzent méla
ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket homloka elől, s azután
büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarczon, mint egy uralkodónő.

Illés megfogta testvére kezét és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult
vállára és egy perczben azon hangot hallatá, a mely az édes sírásé,
hanem annak hirtelen vége volt. Percz mulva megint lecsüggeszté fejét,
lebocsátá hosszú fekete szempilláit halvány fehér orczájára, s szép
ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint a ki önmagával beszél és
nem tud azokról semmit, a kik körüle vannak.

– Menjünk kocsijához, grófnő! szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia
kezét.

Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly
csodaszépen illett arczára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.

– Haza mehetünk? kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyedén
Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s
derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig,
folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – ugy-e bár, Irén már nagyon vár
reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok
Irénnél mindig, nem kell ide jönni többet?…

Illés gróf az ajtónál eléjök került. Megállítá Fenyéryt és megfogta
kezét.

– Uram én azt mondtam önnek, hogyha véghez viszi azt, a mit igért, én
önnek kezet fogok csókolni érte. A mit én igérek, azt meg is tartom; ím
ön az első, a ki e tiszteletet megérte tőlem.

Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, oda hajolt kezéhez és
megcsókolta azt.

Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy
Illés gróf a mit igért, azt megtartotta.

Azzal meghajtá magát és testvére után sietett.

– Tisztelőjök, uraim!


XIII. RÉGI SZERELEM, RÉGI JELLEM.

A megyei székvárosban soha sem volt olyan jó szürete a mendemondáknak,
mint ezekben a napokban. Egyik meglepő esemény még ki sem fejlett
egészen, már a másik támadt helyette. A thea-körök, kávé-estélyek,
czapári kompániák, casinók, táncz-reuniók, bodzalekvár soiréek, s minden
más néven nevezhető társas gyűlekezetek hétről-hétre úgy el voltak látva
a legérdekesebb hírhallással, hogy néha három is jutott egy napra.

A Krénfy-per mindennemű fordulatai képezték természetesen a főtárgyat, a
miből azután sok egyebet lehetett szőni, fonni, hozzáadni, illustrálni
és decorálni.

Beszélik, hogy Krénfy, kinek elfogatását harmincz különböző variatióban
lehet meghallani, folyamodott, hogy engedtessék meg neki magát szabad
lábon védelmezni. Kezességül százezer forintot tesz le.

Ah, ez jó is volna. Maradna még neki másik háromszázezer, a melylyel
odább állhatna, s kinevetné a törvény boszuját.

Lenczné bezzeg megbánta most, hogy Krénfy ellen vallott. Akkor azt
hitte, hogy Krénfy megszökött, de most már fűt-fát megmozdít, hogy a
birákat kegyelmességre hangolja. Vajjon sikerül-e neki?

Pénzzel sokat ki lehet vinni a világon.

Ne tessék hinni, a mi biráink megvesztegethetetlenek. Ki volna olyan
vakmerő, hogy Lippay alispánnak pénzt merjen kínálni, azért, hogy
itéletét megmásítsa?

Ah, az ő szivének is vannak kulcsai.

Beszélik, hogy Lenczné nem rég két szép almás szürke lovat vett két ezer
forinton, s azok most Dobokyné hintaja elé vannak fogva. Hát azt a szép
opál mell-éket ki nem látta rajta a legutóbbi casinó-bálban? Azt
beszélik, hogy azt is Lenczné hozta Pestről.

Dobokyné egy idő óta nagyon pártolja Krénfyt.

Talán csak azért, mert Fenyéryékre irigykedik.

Van is oka rájok irigykedni, mert Illés gróf visszaadja Fenyéry
elfoglalt uradalmát, Irén pedig a hamis váltók miatt elvesztett
Tarnóczfalvát kapja vissza. Most már ők is hintót és nyerges lovat
fognak tarthatni.

Sőt még azt is beszélik, hogy Illés gróf most már azt is megengedi
Cynthiának, hogy Tarnóczy Róberthez menjen nőül. Akkor beszélnének még
csak Fenyéryék lóhátrul Dobokynéval. Akkor fogna még csak rájok
epekedni.

Mit búsulna rajta? hisz ő meg alispánné lesz!

Valóban? Csakugyan elveszi őt Lippay?

Ez már bizonyos. Jegyet is váltottak. Két hét mulva megesküsznek.

Hiába. Régi szerelem nem rozsdásodik.

Ez kedvező körülmény Krénfyre nézve. Ha egyenes úton nem lehet az
alispánra hatni, Dobokyné által sokkal biztosabb a siker. Még egy pár
olyan szép paripa, néhány drága nyakék. Az alispán egészen bele van
bolondulva az asszonyba. Azt pedig tudják, hogy mennyire tudja ujjain
forgatni a férfiakat. A mit ez az ember meg nem tesz százezer forintért,
majd meglássák, hogy megteszi egy pár csókért.

… Így szólnak a mendemondák, a mikből mi annyit megtanulunk, a mennyit
épen tudnunk kell. Már most térjünk a magunk dolgára.

Lippay most nagyon boldog. Azt hiszi, hogy Dobokyné most még szebb, mint
ezelőtt tizennyolcz évvel, a midőn neki kosarat adott.

Lippay még némi önfeláldozást is talál abban Dobokyné részéről, hogy e
delnő őt férjéül elfogadja, oly szép, oly elmés, sokaktól imádott,
független nő. Lippay nem akarja elhinni, hogy ő benne magában valami
olyan volna, a miért őt egy nő szeretheti, ha csak igen igen példás
nagylelkűséget nem akar elkövetni.

Csaknem mindennapos a szép özvegynél. A delnő igen tudja kedvét keresni.
Az alispán meg van győződve felőle, hogy meglelte azt, a ki által
boldoggá fog lenni.

Napról napra jobban észrevehető a hatás Lippayn, a mit rá Dobokyné
gyakorol. Soha életében nem viselt keztyűt, most azzal jár az utczán.
Adomáit gyérebben hallatja, s inkább komoly, mint jókedvű, a kávéról és
dohányról lemondott, mert ezek főfájást okoznak, holott ezelőtt mind nem
sokat törődött a főfájással.

De ki is állhatna ellent e delnőnek, ha csábító szemeinek kereszttüzébe
jut, ha szép gömbölyű karját bámulója vállára téve, hozzá beszél, hogy
minden szó, melyet ajkán kiejt, inkább hasonlít csókhoz, mint beszédhez.
Volna-e valaki elég eszes az égető, perzselő tekintet alatt egyetlen
titkot is megtartani szivében, vagy megtagadni valamit, a mit e
rózsaszégyenítő ajkak kérnek.

Ah, Sámson és Delila regéje csak allegoria; a világ rende ez, a
mindennapi élet, a mi minden éghajlat alatt egyenlő.

Dobokynét nagyon érdekli ez a Krénfy-féle per. Valahányszor Lippayval
egyedül maradhat, mindig ráviszi a beszédet.

Az alispán nem örömest beszél hivatalos állapotokról a törvényszéken
kívül, legkevésbbé pedig szép hölgygyeli találkozón, a mi igen
természetes dolog. – Ő tehát a Krénfy-pert viszont ismét mindig
visszavezeti gyöngédebb tárgyalásokra, s legfeljebb egy vidám
anekdotával elégíti ki a szép hölgy kiváncsiságát.

Az alispán hallott imitt-amott fülhegygyel olyasmit beszélni, hogy
Lenczné sok reményt helyez abban, miszerint Dobokyné ő nála nagy
tiszteletben részesül. Ezt ő hallotta és nem törődött vele. A kit
szeretünk, azt minden gyöngeségen felül emelkedettnek akarjuk hinni. –
Ezért minden idevonatkozó beszédet szándékosan kerűlni akart Lippay.

Dobokyné pedig néhányszor az unszolásig vitte e tárgybani részvétét.

– De édesem, szólt az alispán szeliden, mit érdekelheti ez a rút per
kegyedet. Ez az ember lopott, csalt és gyilkolt. A nemesis keze végre
utolérte. Biztosítom, hogy igen költői vége lesz ez esetnek.

– Oh, én csak a szegény nőt sajnálom, szólt affectált borzalommal
Dobokyné. Milyen álmai lehetnek annak, ha arra gondol, hogy ő árulta el
férjét?

– A szegény nő köszönje meg, hogy saját fejét kihúzhatja a hurokból. A
bűntudat egy része őt is terheli.

– De megbocsásson ön, az mégis a legnagyobb kínzások egyike, hogy ez óta
még csak beszélni sem hagyták őt férjével.

– Sőt beszélhetett vele minden szembesítés alkalmával.

– Ah, milyen prózaian veszi ön fel a dolgot, szólt Dobokyné duzmadtan, s
neheztelve könyökölt a pamlag tulsó karjára.

Az alispán ezuttal elmulasztotta őt megengesztelni, s miután őt perczig
hiába várta, hogy Dobokyné új tárgyra vigye a beszélgetést, vette a
kalapját, búcsút vett és elment.

Néhány napig azután nem hozta neki elő Dobokyné a Krénfy-pert.

Az alispán házassága már csakugyan komoly dolog. Most már nemcsak a
mendemonda-körökben beszélnek róla, sőt ki is hirdették templomszerte.

Tapasztalt ember ezen az ünnepélyes formaságon meg fog kissé ütközni. Az
előleges kihirdetés csak közrendű emberek számára létez, urakat föl
szoktak az alól menteni… Vannak okok, a mikor az urakat sem mentik fel,
ha csak szépen nem tudnak kérni. Lippay inkább a hosszabb úthoz
folyamodott.

Pedig a háromszori hirdetés időközeiben egy örökkévalóság fekszik. Annyi
minden ellenséges baleset tolakodhatik közbe, a mit boldog szerelmesek
nem is gyaníthatnak.

És a boldog szerelmesek rendesen oly türelmetlenek. Kivált a kiknek oly
forró szív, oly szeretetben gazdag kebel jutott osztályrészül, mint
ennek a jó táblabirónak és a ki e szerelmet tizennyolcz évig hordozta
elzárt kebelében, a nélkül, hogy egy árva versecskével is könnyített
volna fájdalmain.

Ez a kérges külsejű, szilárd férfi tudott olvadékony és gyöngéd lenni
annak irányában, a ki szivét birta, tudott türelmes lenni a nő
gyöngesége iránt, s elfogadta őt azon hibákkal, a miket jól ismert. És
ez a valódi gyöngédség. Az ábrándos ifjoncz angyalnak nevezi kedvesét, s
a mesevilág erényeibe öltözteti alakját, s igér magának menyországot, s
mikor benne van kárhozatot és csalódást emleget. A ki igazán szeret, nem
ámítja az magát, nem kíván választottjától lehetetlent, «hibáidat tűrni
fogom, szeszélyeidhez szokni fogok, te gyöngébb vagy, én erősebb, az
élet nehezebb részét büszkeségem lesz viselni; nem kívánom, hogy angyal
légy, légy nekem nő – és szeress.»

Lippay tudta jól, hogy Dobokyné hiú, hogy szenvelgő, hogy szeret nagyobb
urat játszani, mint mennyire képes, de azt hivé, hogy jószívű és őt
igazán szereti, s ez egyért sokat megbocsátunk, mindent, mindent –
szerelemből – szerelemért.

A kihirdetés közötti napok oly hosszúk voltak!

Hogy rövidíthette volna meg azokat czélszerűbben, mint szép menyasszonya
közelében?

Mindenki azt állítja, hogy Dobokyné szebb alak most, mint leánykorában.
A nők menyasszony korukban mindig legérdekesebbek, Valami áldott varázs
alakítja át ekkor egész lényöket. Az ismeretlen szeme is kiválaszthatja
őket a többi nők közől. Lippayt irigylésre méltó embernek is lehete
nevezni…

A csigalábú idő lejárta lassan a maga mérföldeit, csak még egy nap volt
hátra a menyegző kitűzött határideje előtt.

Vasárnap volt az utolsó kihirdetés, hétfőn kezdődött az új
törvényfolyam; szombat este meglátogatta szép menyasszonyát az alispán.

Épen jókor jött; Dobokyné menyasszonyi köntösét akkor hozta meg a szabó;
a szép delnő a felpróbálás nagy életkérdésével foglalkozott; Lippaynak
szabad volt őt megnézni.

Ilyen látás bizonyosan bárki másra nézve veszélyes volna, mint a
vőlegényre. E tekintet gerjedelmét csak a bírhatás reménye engesztelheti
ki.

– Szép leszek-é? kérdé Dobokyné a legigézőbb mosolylyal gyönyörittas
vőlegényét.

– Kegyed minden alakban szép. Felelt az gyöngéden.

Dobokyné tréfás kaczársággal simult oda hozzá, s most jutott eszébe
kérdezni:

– Hogy mert ön most idejönni? Nem tudja, hogy még ma a magam asszonya
vagyok.

Lippay mosolyogva csókolá a nő kezét, s tréfásan mondá:

– Ma a maga asszonya, holnap pedig az én úrnőm, nemde?

– Ah, ah. Ti férfiak úgy tesztek velünk. Azt mondjátok rólunk, hogy
uralkodunk rajtatok. Aztán pedig nem igaz. A ki legjobban bevallja
magáról, hogy papucs alatt van, annak legkevésbbé hiszek. Én tudom
bizonyosan, hogy ön ezzel a mosolygó nyájas képpel a legkönyörtelenebb
zsarnok.

És azzal nagyot sóhajtva tekintett a tükörbe, mint a ki arra gondol,
hogy minő áldozat az egy nőtől, egy ilyen könyörtelen zsarnok
martalékául vetni magát.

Az alispán olyan gyöngéd volt, hogy tréfás anecdotákkal nem védte magát
Dobokyné ellen. A helyett meglehetős prózai, de komoly utat választott
gyöngédsége bebizonyítására.

– Kedvesem. Én most azért jöttem ide kegyedhez, hogy a mi a kegyed
jövőjére nézve nagyon lényeges, azt előlegesen elvégezzük. Elhoztam
házassági szerződésünket, hogy mutassa azt meg násznagyának, ha helyben
hagyja-e?

Dobokyné könnyelmű mosolylyal tekinte a neki nyujtott iratra.

– Mi szükség erre? Mit kivánok én öntől, vagyonát, vagy szivét?

Lippay gyöngéden voná maga mellé menyasszonyát a kerevetre, s komolyan
iparkodott vele megértetni ez ügyet.

– Tudom, kedvesem, hogy a házasság csupán szivek dolga, s a vagyon
kérdése mellékes ügy, de a becsületes ember, mikor nősül, óhajtja annak
jövendőjét biztosítani, a kit elvesz. Én bármikor meghalhatok, s nem
akarok kegyednek pört és zavart hagyni hátra.

Dobokyné egészen felindult e szavakra.

– Semmit, semmit, barátom! Nekem nem kell vagyonod, nem magas állásod,
nem jólléted, nekem csak te kellesz egyedül; s ha azt mondanák: nincs
egyebem, mint a mit rajtam látsz, akkor szeretnélek legjobban, akkor
neveznélek leginkább az enyimnek, mert akkor hinném legigazabban, hogy
nem vettél meg, de ingyen szerelemből kaptál.

És azzal átölelte a férfi vállait a csábító hölgy és forró arczát annak
arczához szorítá, hogy a komoly férfi szemeibe az örömköny gyémántjai
jöttek fel ragyogni.

– Én nem kivánok öntől semmit, szólt Dobokyné, könyeit letörölve. Engem
megbántana ön a legcsekélyebb menyasszonyi ajándokkal… Csupán egyet
kérek öntől. Egyet, a mit mindig ez ünnepélyes pillanatra hagytam, a mi
öntől legmagasztosabb, nekem legkedvesebb ajándék, a minek adása s
vevése úgy fog illeni azon pillanathoz, a midőn Isten áldását hívjuk alá
két együvé kötött életpályára… Egy veszendő nyomorult ember életét kérem
öntől.

Az alispán arcza egyszerre elborult. Csak lassan kezde ismét mosolyra
derülni.

– Kedvesem. Én nem vagyok orvos, hogy valakinek az életét megmenthessem.

Dobokyné durczásan fordítá félre arczát.

– Ah, ön most is tréfál, ön gúnyt űz az én érzelmeimből.

– Nem akartam azt. Szóljon kegyed világosabban.

– Ah… hiszen ért ön engemet jól…

– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem
adott, hogy azt osztogassam.

– De adott halált…

– Mint büntetést… Ha kegyed Krénfyre gondol…

– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne
rostélyán halálfélelemmel várja itéletét. Ah, barátom, ön irtóztató
próbát tenne szivéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna
akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.

Az alispán nagyon elszomorodék.

– Ez az ember gyilkolt és csalt…

– Jól tudom.

– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással
juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…

– Mind igaz.

– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját
maga követett el…

– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak
ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható itélettel. Én nem Krénfy
bűnhödése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban,
mily szívreható vezérszózatokat irtak mások is e tárgy ellen; hogyne
mondhatná hát azt egy nő, a ki érzékeny szívvel van megverve, leendő
férjének: ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével,
ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.

És ezt mondva, oda szorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez
vőlegénye kezét, csókjaival és szive hő dobogásával hevítve azt át és
gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…

Az alispán gyöngéden visszavonta kezét, összefonta karjait, és szólt:

– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt
valakit az úton, azt is elitélem, de a földi legmagasabb kegyelmet
fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és
hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje; mióta el van fogva,
mindenünnen ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék,
megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám
és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az
embert, – ezt el fogom itélni és ki fogom végeztetni.

Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel
fordultak fölfelé s keble oly sebesen hullámzott, koronkinti görcsös
fuldoklásoktól elszorítva…

Az alispán odahajolt hozzá; a delnő eltaszítá őt magától.

– Menjen ön. Menjen ön, lihegé. Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne
érintsen kezével.

Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint a kinek lelke nem
bírja végig gondolattal azt, a mit szemei látnak.

Egy nagy, megrendítő sóhaj hagyta el erős keblét.

Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a
pamlagról leeső félben volt.

– Kedvesem…

– Távozzék ön! rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s
festői alakzatban rogyott le a szőnyegre.

Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte téli kabátját és
eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a
szobaleányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton
elájulva.

Gondolta, majd fölkel onnan, ha megunja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Régi szerelmen nem fog a rozsda…?»

… De a régi jellemen sem!…


XIV. VAS KÉZ.

Félmilliót igért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha itéletét a
törvényfolyam végeig elhalasztja.

Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes itéletért, nem bűnei
elnézéseért igért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány
napért, a mire oly nagy szüksége lehetett.

Az alispánnak ez intés volt arra, hogy siessen!

Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő
megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép
fejjel fog e bajból kimenekülni.

Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül
eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet
hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul
bíró és közvádló, s talán akkor dül el a per sorsa, midőn a vádlott rég
sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más
becsületes ember.

Aztán Magyarország nincs is chinai fallal körülkerítve; ott mehet ki
rajta az ember, a hol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát
elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját irásban adja ki.
Kereshetik azután a jó táblabirák, ha egyszer a vasuton ül.

Lenczné sokat fáradt benne, hogy helytartótanácsi parancsolatot
eszközöljön ki, mely Krénfy itéletét felfüggeszsze, s igen valószinű,
hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.

Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő
bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új
átlábolhatatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van
nyerve!

Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Nehányan
a törvényszék tagjai közől elmaradtak, azokért kocsit küldött és
elhozatta őket.

Semmi ok sem volt az itélet halogatására.

Minden tette, minden szava Krénfynek, a mi a gyilkosság estéjen történt,
nyomról-nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné
első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából
épen annyi hiányzott, a mennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe
öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól,
mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A
németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy
azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.

Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által
mérgezteté meg a grófot, a mi bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.

És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly
átkozottul használt a bűntény eszközéül…

Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még
az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a
legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a husáért, a
véreért, a rajta levő takaróért?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül és
arczaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete.

Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák
kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlök még egyszer: ha hitök szerint
és igazán szólottak-e?

A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem birják. Oly esdve néz a
tanúkra egyenkint, úgy nyújtja feléjök néha lánczos kezeit, mintha
könyörögne nekik, hogy vonják vissza, a miket mondottak; ne feleljenek
reá ily irtóztató vádakat!

És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot csörrentve a
lánczczal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását.

Lenczné maga sem birta egy szóval is meghazudtolni, a mit legelőször
vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.

Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védni magát, hogy mindent
merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott
bebonyolítani a világos kérdéseket, a miket Fenyéry ismét oly szépen
lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott
egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.

Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az itéletet.
Nem akart semmit sem elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit,
saját kéziratát.

A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie.
Cynthiát kelle Krénfyvel szembeállítani.

Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad.
Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a
legrosszabbtól félti a grófnőt.

Azonban meg kelle történnie. A törvénytevés nem udvarias munka.

A mellékajtók szétnyíltak, egy halavány hölgy lépett a terembe; fekete
öltöny, fehér arcz, a bánat színe mind a kettő.

Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé; a hölgy csak lép
előre, mint a ki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik
itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat lánczokkal kezein, sem a
poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.

Fenyéry eléje megy, s megállítja őt a terem közepén:

– Maradjon itt, Cynthia.

Az ő szavára fölrezzen, s a mint legelső pillanata az asztalon álló
feszületre esik, oda rohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival
borítja el azt és elkezd zokogni hevesen.

Fenyéry fölemeli őt és kéri, hogy feleljen a birák kérdéseire.

A delnő rendbeszedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt
állítja, hogy készen van. Felelhet.

Az alispán a formaszerinti kérdést intézi hozzá:

– Kegyed neve Brenóczy Maróth Cynthia grófnő?

A leány siet tagadólag inteni fejével.

– Oh nem, oh nem. Én nem vagyok grófnő, – az én anyám egy szegény katona
leánya volt; az én nevem… az én nevem?… oh uram Istenem, ki mondja meg,
hogy mi az én nevem?

Fenyéry megszorítá kezét.

– Cynthia, Cynthia, térjen ön magához; nézzen szét és lássa meg, hol
van?

Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket s végig bámult vele
minden jelenlevőt; azután végig simítá kezével homlokát:

Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már
egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem
tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat
meggyilkoltam. Ugy-e bár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt
állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen
feküdt szegény öreg ember, orvosságot kért tőlem és én mérget adtam
neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az
asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat,
egy két cseppet az egyikből, – egy-kettő a másikból, – egy-kettő a
harmadikból; huh! milyen arcza volt a halálnak. Én magam, én magam öltem
őt meg. – Miért öltem őt meg? miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki
mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…

A komoly táblabirák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit
vadul járatá végig a termen, egyik arczról a másikra.

Végre meglelte azt, a kit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott
egy szegletben, kinek arczáról az élet minden színe eltávozott, s kinek
kezein a reszketéstől zizeregtek a lánczszemek.

Cynthia hirtelen odalépett hozzá, s rámutatott márvány ujjával.

– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön
tudja jól. A birák kérdezik…

Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az
alispán lábához.

– Irgalom, uram! irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a
tömlöczre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El
vagyok veszve! El vagyok veszve!

Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly
kétségbeesetten ragaszkodott birája kezéhez, hogy alig lehetett onnan
eltépni.

A kérlelhetetlen biró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen,
irgalmat nem igérő szóval kérdé tőle:

– Feleljen ön. Melyik itt a gyilkos; az-e ott, vagy ön?

Mint a végső itélet mennydörgés szavára, roskadt össze az ember e
kérdésre.

– Én vagyok… lihegé és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy
eszméletlen alakot tartának karjainál fogva fölemelve, mely öntudatlanul
engedte magát tova hurczoltatni.

A grófnő összetett kezekkel állt ott és már elfeledte a jelenet közötti
összefüggést.

Előtte egy ősz ember ült a birák sorában, valami vén táblabiró, annak
suttogva mondá, odahajolva füléhez:

– Meg ne mondják ezt Illésnek.

Azzal csendesen elhagyta magát vezettetni Fenyéry által.

Fenyéry könyezve tért vissza a terembe.

– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog
tébolyodni, – monda halkan Érkeletynek.

– Nem fog idejönni többet, szólt az alispán szigorúan.

E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náczi bácsi volt az, az egész
világ Náczi bácsija; ő is táblabiró, neki is joga van belépni a terembe.
Okvetetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos
beszédje van vele.

Az alispán szigorú arczvonásai nem akarták viszonozni Náczi úr ügyeskedő
mosolygását.

– Mi tetszik? kérdezé nagyon szárazon.

Az odahajolt füléhez és súgva mondá:

– Dobokynétól egy levéllel jövők.

– Majd később, most komolyabb ügyünk van.

– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is
élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.

Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert
a nyakáról.

– De olvasd el hát.

Lippay azt is megtette a kedveért, hogy feltöré a levelet s átfutotta
azt.

Náczi bácsi aggódva vizsgálta arczvonásait, mialatt az átolvasá.

Az érczkemény vonások meg sem mozdultak ezalatt.

E sorok voltak a levélbe irva:

«Ha ön ma halálitéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan
kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár
előtt. Dobokyné.»

Az alispán nagy hidegen egy kis arany karikát vont le balkeze ujjáról s
odanyujtá azt a küldöttnek.

– «Tessék.» – Most térjünk a dologra.

Náczi bácsi hüledezve távozott el s kopasz fejét köröskörül vakargatta.
Rettenetes ember ez az alispán!

Azután bezáratták az ajtókat, a birákon kívül mindenki eltávozott; ezek
odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán
halk, szilárd szava hangzott, mint a ki valamit toll alá mond.

E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy pesti ügyvéde az
előterembe s rögtöni bebocsátást követelt. Roppant nagy pecsétes levél
volt kezében.

Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék épen itéletet
hoz.

Az ember átalkodott volt, czivakodni kezde az őrökkel s dörömbözött a
bezárt ajtón.

Néhány percz mulva az alispán parancsolá, hogy nyissák fel az ajtót.

Az ügyvéd rohant inkább, mint lépett a terembe.

– Uraim! «Parancsolatot» hoztam! – kiálta az alispán elé tartva a
pecsétes levelet; – Krénfy szabadon védheti magát.

Az alispán csendesen nézett le rá. Egy kis fehér pálcza volt kezében.

– Már késő, az itélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő
felkentjénél.

Azzal kettétörte a pálczát s maga elé veté az asztalra.

Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, az
alatt az alispán felegyenesedék székéből s dörgő férfihangon mondá, hogy
meghallhaták a szomszéd termekben is.

– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos
sujtja, a mi az utonállót. Mi itéltünk a bűnös felett, s nyugodtan
várjuk, hogy megitéltessünk.

És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak és rámondták
az «úgy van!»-t.

Az alispán rányomta a pecsétet az okiratra.

Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a
félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha!


XV. A MI A HOMLOKRA VAN IRVA…

Van egy borzasztó gondolat, a mit az emberek olyan könnyedén mondanak
ki, mint a legközönyösebb hírmondást, a mit egymásnak elbeszélni szokás.

Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz
ismerősünk, a kit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy
közhitelű tudós, vagy egy szép lelkű költő, hírhedett művésznő, valami
tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni,
melynek megőrülés a neve.

Irtózatos!

Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van
irva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arczvonásaiból minden ember
olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél,
ha messziről meglátja.

Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi
az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már
figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni s
tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás
érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban,
tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájok tekinteni, mert érzi,
hogy valaki más, nem ő maga, a ki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy
nógatja, hogy kaczagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett s azt a
tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel,
melynek ereje ellenállhatatlan.

És mindez már a homlokra van irva.

Hiába rejti, hiába hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjök; hiába
hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték,
beszélnek róla, lapokba kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog
őrülni, elveszti az eszét.

Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint
az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint kis parányi
szörny, a kit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét,
lehagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és
karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és
kerget; és a midőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült
előle, már akkor ismét ott ül mellette és szemébe vigyorog és újra meg
újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, a miket a lélek úgy
szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.

Az egyiknek azt susogja: hogy káromolja magában az Istent.

A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha épen
a tizenhármasnál megszólítják.

A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket
hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a
kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását;
búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…

És látják őket az emberek fokról-fokra hanyatlani, látják zavart
arczokkal járni az utczán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas
ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel alá leskelődni, szép sima
késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint
beszélgetnek magokban, mint borzadnak össze minden ok nélkül és mondják
rólok: «ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz». És nem
gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!

E csodálatos átokvonások soha sem voltak még szebb homlokra irva, mint a
szegény letört Cynthiáéra.

Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, a mi szép, a mi erős, a
mi vele daczol.

Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak pillanatai, a
mikor környezői azt állíták róla, hogy úgy viseli magát mint egy
tébolyodott.

Anyjának kedélyállapota, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki,
midőn őt szive alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.

A sok évi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból
eredt, valami hihetetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már
magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor,
midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.

A Maróthon töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek
kétségbeesett tusája lehettek.

Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya
ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett
irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez
csak azon lelki erőről tesz tanuságot, melyet a természet pazar kézzel
ruháza rá.

Sokáig járt azután azon keskeny úton, mely vezet az örvény szelén,
messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a
búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még és
azután leszédül; mindig lejebb, mindig lejebb; végre azután lebukik…

Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a
keskeny útról!

Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor
eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott és semmi sem tudta azt
lelkéből elverni.

A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig birta ellensúlyozni
bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép észszel tudott
megtérni, egyedül környezetének köszönhetni. A kedves, jólelkű Irén
napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hajlékony lelke nagy befolyással
voltak Cynthiára.

Odahaza e tárgyat soha sem említék meg előtte s e miatt Fenyéry még
őszszel sem vitte be családját a városba, hogy ismerős látogatók
gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.

Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy
viselte magát, mint a ki már félig meg van tébolyodva, a grófnő maga
hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.

Cynthia abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a biráknak
egyáltalában nincs igazuk, a midőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy
István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a
mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.

Hajh, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz
elűzhetlen démon, a midőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg
verítéket szült nála; a midőn szeretett volna az elől futni, mennyire
világ van és kést verni saját szivébe!… Most már örömest, sőt gyakran
hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelid Irént, s
vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.

Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket oda kinn,
valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének
tartá őt szivéből üdvözölni, a miért e gonosz Krénfy irtóztató
rágalmaiból kiszabadult s vigasztalásul hitte elmondani, hogy e hatalmas
gonosztevő minden bizonynyal elveendi bűneinek díját, mert ótalmazói már
Bécset is megjárták a nélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak
volna haza. A magas kanczellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a
törvényszéket azon vakmerő tetteért, hogy egy felsőbb törvényhatóság
parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás
szigoruságukért s az itéletet megerősíté, mely nem sokára végre fog
hajtatni.

A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy ez itélet
megsemmisítéseért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe s ott eljárta
az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bir megmaradni azzal a
gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának
gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem
tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak? Mikor
aztán látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg az alispán
szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának s oda fenn is
magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni.
Elküldte Náczi bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért
jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náczi bácsi,
ki egy betűig tudott mindent, a mi a levélben volt írva (mert az a posta
díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt,
hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt irja, hogy ő kész
feledni a történteket s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki
menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni s majd ő imádkozik az
éghez, hogy a mit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa
meg. Lippay nagyon megköszönte a szivességet, s a levél hátuljára azt
irta «trop tard». Náczi bácsi nem ismerős e históriai szavakkal,
különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, a ki rögtön, a
mint e szavakat megpillantá, ott szemeláttára elájult.

Az alispán nem házasodik. A helyett egygyel több adomával bir
kifogyhatlan emlékében.

Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, a mint a
beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül
akar az alispánnal beszélni még ma.

Kérelmét tudatták Lippayval s az elég udvarias volt az erdei lakban
megjelenni délután.

Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arczán, ismét
jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, a kivel senki sem
ereszkedik komoly értekezésbe.

Cynthia legelső szava az volt hozzá: hogy mi fog történni Krénfyvel?

– Bizony, kedves grófnő, azzal olyasmi történik, a mire a czigány azt
mondta, hogy ő ezt «soha ki nem állja».

– Meg fogják ölni? kérdé Cynthia.

– Csak egy kicsinyt, vigasztalá Lippay.

Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly
könnyen, mint ha valaki élczeket mond nekik, s sophismáiknak még
furcsább sophismákat tud ellenökbe állítani.

– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én.
Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.

Lippay jól tudta olvasni azt, a mi a homlokra volt irva.

Meg nem zavart nyugalommal viszonzá:

– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kanál,
mely a mérget nyújtotta; az pedig ép oly eldöntetlen kérdés marad, mint
csata előtt az ujonczé, a ki vén káplárjától azt kérdezte: «melyik már a
rosszabb; a puska-e vagy a golyóbis?»

Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain
már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.

Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra
kerülni a kérdést, szüntelen adomázott és végül egészen felderíté a
hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig
el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniok; számtalan
prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.

Midőn Lippay eltávozott a háztól, Irén a kerten keresztül kisérte őt.

– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi
balzsam Cynthia lelkületére.

– Tudok én még nálamnál jobb orvost is, szólt az alispán.

Irén kérte, hogy nevezze meg azt.

– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy
időre pesti állomását. Ez a derék hölgy két hét alatt úgy helyre
disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki.
Jót állok érte.

Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, a
mint az alispán eltávozott, rögtön leült és irt Leonorának, ki akkor
Pesten egy nevelőnő intézetet vezényelt nagy életbölcseséggel és
tudománynyal.


XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA.

Az engedett félév elmúlt.

Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Páris
közötti meghatározott állomáson.

Két ifju mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot,
jöttek vele felkért tanúképen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott
várakoztak ellenfelökre.

Akkor nem érkezett az.

A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden
újabban érkező vonatot meg lehete látni.

Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert
jelenni e helyen, vagy nem?

Az egyik igenlé, a másik tagadta a kérdést: fogadtak rá.

Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon
esetre, ha Róbert szavának áll és a kitűzött helyre megérkezik.

Akkor ő bizonyosan derék lovagias fiu leend.

Venni fogják pisztolyaikat és kisétálnak együtt a közeli erdőbe.

Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog
lövöldözni.

A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk
szeme előtt.

A vívók helyeikre állnak, az egyik segéd csattantani fog kezével.

Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát és
Róbert szívére czélozva, azt fogja tőle kérdeni:

«Állítja-e ön még most is azt, hogy hugomat szereti?»

«Igen».

«Akar-e ön lemondani róla e pillanatban?»

«Nem».

Illés gróf ekkor el fogja hajítani a pisztolyt kezéből.

«No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza és vegye el Isten
szent hirével és legyenek boldogok».

Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők
durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.

Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, a mit Albion valamennyi különcze
irigyelni fog rendezőjétől.

Szegény Cynthia! legalább ő is boldog lesz azután, – emberi fogalmak
szerint…

… Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, a ki
a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkos rendőrség ügynökei;
Róbert nem érkezett.

Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezde
beszélni s társait gúnyolta nagyhivőségökért.

Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek
ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.

«Ah! persze!» gúnyolódék kétkedő segéde, «csakhogy egyszer
megszabadulhatott. Együgyüség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Már
most majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.»

Illés halvány volt a dühtől, ha arra gondolt, hogy ez valóban meglehet.

Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cynicus
embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve belsejét valakinek és
épen akkor volt az az egy czudar és hitvány.

Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója
biztosítá őket, hogy azon túl mai nap nem fog több érkezni.

Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a
pálya mentében.

Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az
éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi s néhány
percz múlva ott állt a tüsszögő ércz-csoda a pályafő előtt s a rövid
időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolyó utasok,
beburkolva, felpakolva és siettek a kivilágított terem felé.

Illés minden férfinak utját állta. A ki csak nagyon kiválólag messziről
nem hordá magán a látható különbség jeleit, a ki csak egy kicsit
hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett
keresztül esnie.

Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyölt, dörömbölt és
elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.

Egy perczig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s
még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, a ki megfoghatlan okokból
legutoljára maradt.

Senki sem jött többé.

Illés dühtől remegve lépett be a szobába, hol társai vártak rá.

– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! mondá nekik és szinte sírt bele.

E pillanatban a vasuti hordár lépett a szobába s Brenóczy Illés gróf
után tudakozódott. Két levél van a számára, ez állomás pályafőjéhez
czímezve.

Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert irását s dühösen szakítá azt
fel.

Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át
lassankint a gróf arcza, mindig szelidebb, mindig meghatottabbá lett,
két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely
utoljára végig gördült arczán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy
«köny».

Azzal meghatottan fordult társaihoz s reszketeg hangon mondá nekik:

– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, a hol erről szó támad,
kinyilatkoztassák, hogy «Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes,
lovagias ifju volt».

Azzal odanyujtá az egyiknek a levelet, hogy olvassa fel azt.

Szép, nyugodt kézzel irt sorok voltak.

«Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel
találkozhatni többé. Azt a félévet, melyet ön nekem ajándékozott, jól
haszonra fordítottam. Megczáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének;
megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát
elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből s én minden
teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy
Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy
én nekem nincs miért Francziaországba utaznom többé. Én elismerem önnek
azon jogát, hogy engem megöljön s nincs szándékom magamat tovább
védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor
én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan
jól fogok czélozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt.
Lőjje ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az czélba
talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, a miket ez életben vétettem
önnek. Tisztelője Róbert».

Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry irta, tudatva a
gróffal a kettős szomorú hirt és rokona végakaratát, mely szerint a
levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kivánta küldetni.

És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe
orczáját s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan,
keservesen.

Szegény, szegény Cynthia!


XVII. A HOLLÓK, A FARKASOK.

A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi
mezőkön. Kis-Amsterdám romladozó gunyhóiba már október elején
belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.

A zuzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a
farkast berkéből kiszólongatja s beszorítja emberek lakásai közelébe,
egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy
vészkárogó őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg
kóbor gyilkost, a ki havak óta járt egyik erdőről a másikra,
farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.

Ott lakott velök egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a
vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; a mit a
farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a «vér nehéz emlékét» a
jóllakás után.

Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a
vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a
csavargót emberi lak felé.

Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut, – mint a farkas;
el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint vissza botorkázott.

A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett;
éreznek azok valamit. Soha sem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy
szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye soha? miért
nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor?

Ezen a félen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet,
hogy a tulsó oldalra jusson.

Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közőlök,
melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Oda lopódzott hozzá; belesett az
ablakán, s látta, hogy a vén ember most is ott ül a tűz mellett és
kosarakat fon. Bizony, száz és egynehány esztendős korában ritka ember
fon kosarat.

Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre
neki szánta magát és benyitott a kis lak ajtaján.

Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt
tőle mit remegni.

A mint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle
ijedni, jó estét kivánt neki és kinálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.

A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában s azután leült a tűz
mellé egy alacsony fazsámolyra s elkezdte kezeit melegítni.

– Honnan, honnan, Márton öcsém? kérdé tőle a vén ember, csendesen
folytatva munkáját.

– Az erdőből, a berekből; válaszolt ez rekedt hangon.

A vén ember fejét csóválta.

– «Azóta» mindig ott kinn vagy?

– «Azóta» mindig.

– Éhes vagy, ugy-e?

– Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Régóta nem ettem semmit.

– Nesze kenyér.

A csavargó elvette azt és evett mohón. Kis idő mulva újra megszólalt:

– De szép fehér kenyered van.

– Kis unokám hordja azt a fiscalis úrtól, a ki a jó kisasszonyt
Tarnóczfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna
magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, a meddig még el
kell élnem.

A vén gyilkos szinte pironkodva merészlé a kérdést:

– Hát a fiscalis, meg a felesége, az a jó kisasszony, hogyan vannak?

– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóczi és fenyéri
jószágaikat a fekete szájú úr halála után.

– Micsoda? riadt fel a csavargó, szemeit felmeresztve. Krénfy meghalt?

– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, még pedig nagyon kedve
ellen.

– Kedve ellen?

– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, a mi a világban történt;
már most elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden ember
tudja a környékben.

– Mondd el.

– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak
tálába is belekanalászott. Hamis leveleket irt, mérget kevert s megölte
az öreg Brenóczy István grófot méreg által.

A csavargó bámulatában nagyot ütött botjával a földre.

– Hát aztán? hát aztán mi lett belőle? sürgeté türelmetlenül.

– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat
fegyveres pandurt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegye házára.

– Vasra verték! kiálta Márton és szemei szikráztak; vasra verték, mint
valami közönséges gonosztevőt!

– Ezerszer ezer forintot igért a gazdag úr az itélő biráknak, ha
megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? ezer forint, és ezerszer
annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! és nem kellett
senkinek az ezerszer ezer forint.

– És meghalt? meghalt? megöletett?

– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, a ki messze földről
összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam
közel hozzá.

– Ott voltál? Láttad tulajdon szemeiddel? nem álmodtad azt?

– Tulajdon szemeimmel néztem végig, a mint oda hozták, a mint levették
félig ájultan a szekérről, a mint beköték szemeit s leültették egy
alacsony kartalan székre, a mint a hóhér oda jött és leveté kabátját, s
kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot s a mint a vér három ágban
szökelt fel a magasba egy pillanat mulva, s a fej elgurult három
lépésnyire s a mint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a
körül álló népet akarta volna ijeszteni.

A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet
emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.

– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy a gazdag úr, a
kit lefejeztek, nem valaki más, valami elitélt zsivány, gyujtogató, a
kinek olcsó az élete, a kit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet
elbolondítsák vele? Mi?

– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem
voltál. Elitélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.

A vén gyilkos dörmögve kelt föl helyéből.

– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, egészen
más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon.

– Nálam nem keresett senki, Márton.

– Ugy-e bár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem itélnének fogságra, hanem
egyenesen kivégeznének?

– Bizony, Márton, aligha azt nem hiszem.

– Mihály. Nem hallottad, van-e az én fejemre valami díj téve?

– Micsoda? szólt az öreg, mint a ki nem akarja a kérdést érteni.

– No a hogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, a mik kárt
tesznek, a ki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot.
Mit kap, a ki engemet elfog? Tíz, – húsz forintot, – tán ötvenet is? Mi?

– Meglehet biz az…

– Mihály! szólt kevés vártatva a gyilkos. Fogj el engemet.

– Én? öcsém. Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit
beszélsz te nekem?

– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat
utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya,
mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam:
nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?

Mihály gazda nem felelt, csak fejével bólintott a kérdésre.

A vén csavargó lassú hangon kérdezé.

– Sok ember összegyűl olyankor, úgy-e? a birák urak elmondják a népnek,
hogy kit miért büntetnek meg? szép beszédet tartanak, okosat,
tanúságost? ugy-e bár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr s beszél a
más világról, az úr Istenről és annak az irgalmáról? annak megmondhatja
az elitélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele? és azután
mondják azt is ugy-e, hogy «Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény
nyomorult lelkének!» s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugy-e?

– Igen, igen; hagyá helyben az öreg.

– Mihály, Mihály; szólt a gyilkos szorongó kebellel. Tedd meg azt nekem.
Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, a
mit kapnál; hanem az én hozzám való jó indulatból; vezess be engemet a
városba, vezess be most mindjárt; el birsz te odáig jönni; majd én reám
támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen
bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlök
kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegye
házáig; Mihály, jó öreg Mihály.

A vén ember csak a fejét csóválta s nem felelt rá semmit; hanem annyit
mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének
valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd
beszélhetnek arról.

– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? kérdé Márton, ki szinte
kérkedett azzal, a mi félelmetes volt rajta.

– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő
tudja, mikor nem kell felvirradnom többet, szólt az öreg nyugodt
lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára s
azzal lefeküdtek mind a ketten.

A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az
altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A
gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon
jeleneteket, a mik egy szegény veszendő lélek átmenetét képezik e
világról a másikra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyilkos sokáig is eltalált aludni a jó puha mohágyon.

Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése,
rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, arczhoz tapadó maró
dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán,
midőn felnyitá szemeit.

Gazdája étellel, itallal kinálta, a mint felkászolódott; mi sem kellett
neki, csak egy kis vizet kért, hogy «megmosdjék».

Ez is régen történt vele.

– Már most menjünk; szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid
öltözéssel.

– Tehát csakugyan fel akarod magadat adni?

Nem jól cselekszem-e? ugy-e, hogy igen? – legalább vége lesz már
egyszer.

Mihály felölté szűrét, vette botját s kikisérve zord vendégét, ment vele
a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő
vállára, ha elfárad.

A mint a szál erdőn keresztül ment a két öreg, valami ijedelmes
sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant
elő, ki annyira meg volt ijedve s féltében úgy futott, hogy meg sem
látta a két férfit, a míg az öreg Sztropkó meg nem szólította.

Akkor meg oda rohant hozzájok és térdre esve előttök, beszélt őrjöngő
hadarással össze-vissza értetlen dolgokat, a miből csak azt a szót
lehetett megérteni: «a farkas, a veszett farkas.»

Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a
falvakba fényes nappal s a templomból jövő embereket összemarta és ismét
elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni,
hasztalan rendeztek ellene hajtó vadászatot; magát a fegyveres vadászt
is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, a ki azt
behozná!

A megrémült nő nagy nehezen birta kimagyarázni, annyira eszén kivül volt
a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a
háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a
városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kis gyermekét hallja sikoltozni
a házban; erre visszasietett, s a mint be akart lépni a nyitva hagyott
ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres
szemekkel, tajtékot turó szájjal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót
és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kis gyermek ott maradt a
szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.

A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a
gyermeke ott van a farkas torka előtt!

A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy perczig sem
gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.

– Mihály! Már most hagyj el és térj vissza. Én megyek.

– Hová? kérdezé az öreg kalauz aggódva.

A gyilkos csodálatos arczczal tekinte fel az égre és kezét szívére
nyomva, mondá:

– Az én «birám» elé!

Azzal markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes botot, s
megcsóválva azt a levegőben, mondá a némbernek: – Asszony, most jerünk a
törvényszékre.

A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember biróról és
törvényszékről neki; de a mint látta, hogy az sebesen megindul a
mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó
is elővont egy hosszú evőkést sarúja szárából s erejétől telhetőleg
ügetett utánok, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha
úgy kell.

A csavargó hamarább oda ért a szénégető házához, mint a némber és az
agg.

Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét két felől a föld
tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis nyílás, mely ablak
gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.

A közép szarufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két
végénél fogva egy darócz lepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli
csecsemő, a ki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon;
nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát:
«mama.»

Volt kinek mondania azt, hogy «mama»; egy roppant fenevad keringelt alá
s fel a szobában, fujtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül;
lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig;
hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres
tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk
házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba
botlott, azt dühödten marczangolta széllyel, a foszlányokat maga körül
hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben
forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal
roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróczlepedőből alácsüggő
rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már
hozzá, hogy azt egészen lerántsa.

A mint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen ott hagyta a
gyermeket, s lábait előre feszítve és torkát kinyujtva, elkezde
bőszülten űvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja
megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.

A csavargó megdöngette öklével az ajtót:

– Én velem beszélj, vén gonosztevő, én velem! kiálta a vadállatra,
görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s
ekkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.

– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán? akarsz-e most? kiálta a farkasra
és arcza dühödtebb volt, mint amazé és fején épen úgy borzadtak az ősz
fürtök, mint a fenevad szőrei.

Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leránczolt homloka alól
ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó sárga fogait, s
azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a
félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa
röffenéssel neki ugrott ellenének.

A súlyos bot nagyott süvöltött a levegőben s tompa zuhanással csapott
le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb
volt. A fenevad visszaesett tőle három lépésnyire. Ha a fejét éri, meg
sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy
látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen
fujtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.

Márton be akarta végezni munkáját s közelebb lépett hozzá, feje fölé
emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással
agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám
szökött fel halálos fektéből s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe
és vállába meríté fogait.

A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott s elvetve magától a botot,
hirtelen torkon ragadta a vadállatot, mely minden erejével azon volt,
hogy ellenfele arczát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt
vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s
annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.

Ott néhány pillanatig egymáson hánykodva küzdöttek, végre a csavargó
neki feszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak
bele, s így tartá ott a földre szorítva.

A vén Sztropkó azon pillanatban érkezett oda.

– Már ez be van végezve, suttogá a csavargó. Mihály, ez fogas prókátor
volt.

Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér s azt akarta
bekötözni.

– Ne törődjél már én velem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az
anyjához. Hívd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli.
Jól van. Ez jól van. E bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk
egymással.

A farkas utolsót vonaglott térdei alatt.

– Mihály, jó Mihály, szólt most a csavargó, nem kell nekem most már
veled a városba mennem. Nem lesz nekem több biróval dolgom itt ezen a
földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess
vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.

Az öreg azonnal sietett Tarnóczfalvára, mely közelebb esett. Csak maga
maradt ott a nő gyermekével.

– Jó asszony, mondá neki a csavargó, te most zárd rám ezt a házat. Jól
bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egy pár erős karót, hogy belülről ki
ne lehessen törni. És azután két napig feléje se jőjj ennek a háznak.
Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak
ide benn, tájékára se jőjjenek. Csak azután, ha minden lecsendesült,
jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jőjjenek be, hanem
gyujtsanak jó sok kénkövet, a milyennel a méheket füstölik, hányják be
az ablakon s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a
házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus
lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok
innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, a mit itt találtok,
ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; – de ne egymás
mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életökben nem sokat különböztek
egymástól, de azért mégis – ne egymás mellé. Igy, fiam; már most zárd be
az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.

A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót s az istállóba vonult
gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására
megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a
gunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is
bekötözte az ajtót belülről.

Csak a kis ajtónyíláson át beszélgethettek egymással.

A vén gyilkosnak olyan sok mondani valója volt; a hit embere alig talált
számára vigasztalást.

A csavargó végre megnyugasztalódott.

Véghetetlen, határtalan az úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös
embernek.

– Fognak-e én értem imádkozni? kérdé reszkető hangon a csavargó, mint a
ki nem mer kérdésére igent remélni.

A pap megigérte azt neki.

– A csengetyűt is meg fogják-e húzni, mikor meghalok?

A lelkész ezzel is biztatta.

– És nem temetnek el a…

Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat
kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.

A lelkész szemeit törülte a könyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös
halála is csak szomorú.

A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon
kiszólt hozzájok, hogy ő vele többet ne szóljon senki, hanem engedjék
meghalni magában.

Lassankint elszállingóztak az emberek, magukkal vivén a gunyhó családját
is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyilásnál. Márton kiszólt
hozzá:

– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az
uraknak, hogy az a két üldözött farkas, a kire díjt tűztek ki: – itt van
együtt mind a kettő.

Kevés vártatva tompa hangon megint megszólalt:

– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, a kivel annyi sok
szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy
mit? Áldjon meg az Isten téged.

– Mit mondjak meg? beszélj, Márton.

– Azt, súgá a csavargó, hogy én nem árultam el őtet, ne higyje azt ám én
rólam.

Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály és ott várt még késő estig; hanem
hogy többször szólt be az ajtón s választ soha sem kapott rá, azt hitte,
hogy már meg is halt a csavargó s haza ment a hírével.

Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor
valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is
háborítsa a csendes világot.


XVIII. TEMETETLEN HALOTT.

Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket
a csodálatos regényeket, a miknek soha sincsen végök és mindig
érdekesek. Egy ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a
többiek folytatják. És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét,
mint meghalt volna!…

Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok,
szaporodó, felnövő tagokkal; ifju leány, délczeg legény megkezdik a
regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek
nagyra, az élet újra kezdődik velök, csoda változataival és ennek soha
sincs vége.

De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes
sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi;
előtte csak az ős sírboltok néma kisértetei. A sors, az a minden költők
nagy mestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit s nem kérdi
olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem?

A fenyéri és tarnóczfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza,
csarnokaikat a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy
kis fiu, egy kis leány, és azután megint egy kis fiu, a ki már beszélni
tanul. Minden ember felismeri arczaikon az apa szép, nemes vonásait s az
anya okos, finom tekintetét. A két uradalmat egy hosszú jegenyefákkal
beszegett sétány-út köti össze, melyen úgy robognak az úri vendégek
hintói s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig vásárra járnának egyiktől
a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa boldogságról tanúskodik, még
magok az emberek is, a kiknél pedig ugyan ritka eset, hogy valami
ürügyet ne találjanak a panaszra. Új élet kezdődik itten.

Alig órányira innen áll a brenóczi urak kastélya, némán, zajtalanul.
Minden ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani
kezd már a vakolat s tarkán mutatja a különböző színt, a mikkel egymásra
befestették. A hol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az,
s a lecsavart viharfogókat senkinek sem jut eszébe helyre egyengetni. Az
angol kert utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben,
töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magokat védni a
természet ellen, mely vissza látszik kérni tőlök a földet, melyből
vétettek s fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a
húzók, nincs rájok szüksége senkinek, a nagy kocsiszinek üresen
tátongnak a kastélylyal szemben, s egy régibb akol épen düledezőben áll
s csak magasabb jóváhagyásra vár, hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs
körül; nincs senkinek itten semmi dolga, sóhajtalan a ház… Egy régi élet
jár vége felé.

A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet,
kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem
is más az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas
műveltségű, gazdagsága felülmulja a környék legnagyobb uraiét; miért,
hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifju,
kinek szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet
lehűt, megfagyaszt egyetlen egy szó, a mit az emberek titkon, susogva
szoktak egymásnak megmondani, s a mitől úgy elsápad, a ki legelőször
hallja.

A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a
«kiszenvedett» Cynthia. Ne higyjetek e piros arczszínnek, a beszélő
ajkaknak, meghalt ő már; ez, a mi itt jár közöttünk, csak egy szép
eleven szobor, melynek kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni
hideg borzadályt kelt az ember szívében.

Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy ő
milyen boldog most, hogy nem is kivánhatna több örömet a világon, mint a
mennyivel őt az ég elhalmozta. És arcza, szemei, mosolygása oly hűn
bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most
megnyugodva, sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor
azután elmondja boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató
tagjain; szegény ábrándozó! azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy
ő azoknak anyja. Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke
legfőbb öröméről, ápolja, cziczomázza őket, tanítgatja olvasni, irni a
nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy
elaltassa.

Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; a nélkül nagyon, nagyon
sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát nem
hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a
leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor,
midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely a dérfestette
erdőket megaranyozza, azon elmult órákat juttatja eszébe, a miknek
veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik
valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel
visszás dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul magok elé s nem látszik
ismerni senkit.

Ilyenkor egy perczig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén oda
viszi hozzá gyermekeit, a kik Cynthiát «kis mamának» nevezik; az alispán
eljár hozzájok kifogyhatlan anekdotáival, a mik Cynthiát gyakran
megnevettetik, s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára,
a miket e szegény rabok, a nők, találtak fel idejök rövidítésére. Mond
neki jóslatokat arczvonásokból, tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.

Ah, a bölcs philosoph nő oly erőszakot követ el magán, hogy órahosszat
kártyát vet Cynthiának, a mi annak kedélyét teljesen el tudja foglalni
és mikor azután a jó Leonora össze-vissza jövendöl neki mindenféle
balgaságot: boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő
kedvest, nagy, ismeretlen örömet, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy
hisz neki, úgy örül rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a
kártyában a zöld fákat hol jónak, hol rossznak mondja, a mint távolabb
vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki tudja azt magyarázni, hogy
a felhőkkel és nappal való conjuncturák rendelik ezt így, vagy amúgy.

Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával
kártyát vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak
találta. A véletlen pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szívkirály
a szívdelnő mellé került. A kik ezt a nemes tudományt értik, tudni
fogják, hogy ez nagyszerű jelenség. Cynthia magán kívül volt örömében:
az alispán úrnak házasság áll, még pedig nagyon közeli házasság. Ez
derék, ez nagyon jeles!

Lippay komoly képpel mondá, hogy ebben semmi lehetetlen sincs; ő még
elég fiatal arra, csak azt nem tudja, hogy bír-e azokkal a
tulajdonságokkal, a mik egy férjben megkivántatók, mert még azt nem
próbálta, mint az oláh a hegedülést.

Cynthia azt állítá, hogy Leonora majd kiolvassa az alispán tenyeréből s
oda kellett neki tartania tenyerét, – hogy nézze ki abból a tisztelt
delnő jó avagy rossz tulajdonságait.

Fenyéry kis nejét átölelve állt a furcsa tréfás jelenet mellett s gonosz
észrevételeket tett Leonora dodonai mondataira.

– Ez a vonal itt a gyűrű-ujj alatt a hűség vonala, ez mély és
határozott, ez jó; ellenben ez a hüvelyk mellett lefelé a makacsság és
önfejűség vonala s nagyon ki van fejlődve; imez itt a mutatóujj felé
futó, sok gyöngédségről tanúskodik.

Lippay csendesen mosolygott, midőn ilyen kiváló tulajdonokat hallott
magára elősoroltatni. S a mint Leonora elvégezte azokat, azt mondá neki:

– Ha kegyed annyi szép tulajdont tud a kezemen felfedezni: akkor
egyuttal tartsa is azt meg magának.

Leonora elbámult és tréfát akart sejteni; hanem Lippay egész
komolysággal ismételte szavait s Fenyéryt hítta tanúbizonyságul
szándékának komolysága felől.

Cynthia kezeibe tapsolt és nevetve, kaczagva borult Leonora nyakába. Ah
ez a nap nagyon sok örömet szerzett neki.

Leonora később meghatottan vallá meg Irénnek, hogy Lippay volt azon
egyetlen férfi, kit szívében mindig bálványozott, a nélkül, hogy valaki
sejtette volna azt. Nem szerette e férfit úgy soha senki, mint ő!

Lett alkalma azt bebizonyíthatni.

Minden ember, tán Dobokynét kivéve, azt mondá, hogy jobb választást nem
tehetett volna. Dobokyné most is azt hiszi, hogy ez csak az ő daczára
történt s sajnálja szegény Leonorát.

Így mulnak el az idők szépen egymás után, észre sem veszi az ember, hogy
megvénült s egyet fordult az egész világ. Más öröm, más bánat, más
ifjuság, más öregség.

Egyet-egyet sóhajtunk, mikor egy-egy tekintetes úr, egy-egy méltóságos
úr a régi jó nevek közől elhal, elenyészik. Egygyel megint kevesebb… a
jó táblabirákból.

Olyan nagyot lehet gondolkozni utána!…

A sok között egyszer az is hallik, hogy Maróth Illés, a brenóczi grófok
között a legutolsó, hazatért ősei honába meghalni.

Csapjátok be a könyvet: a Brenóczy család bevégezte regényét.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mind ez elmondott ételsurrogatumokat szerző maga is látta
Felső-Magyarországon utaztában. Hiteles vizsgálatokból bebizonyítható,
hogy e szegény nép nemcsak kivételesen, de általánosan azokkal élt.]

[Footnote 2: Szentirási képlet a szegénység felől.]

[Footnote 3: «Sok rablással összehordott kőhalom!»]

[Footnote 4: «A Cannibalok ellenségeiket eszik meg: te pedig megeszed
hazádfiait.»]

[Footnote 5: «Jőjj egy óra mulva.» Ezt mondta Tilly Magdeburg
küldötteinek, kik könyörögni mentek hozzá, midőn a foglaló katonái
gyilkolták a polgárokat. A legenda szerint azután, midőn Tilly zörgetett
a mennyország kapuján, neki is ez mondatott odafenn.]

[Footnote 6: Magyar nép-szójárás, egyenlőt fejez ki a tündérrel.]

[Footnote 7: «Halál ellen nincs orvosság». Meg ne lepje az ujabbkori és
az idegen olvasót, hogy nálunk a delnők is tudtak latinul; ez régibb
időben nem volt ritkaság. Ezt a jegyzést ajánlhatom azon lipcsei lap
figyelmébe, mely olvasói mulattatására előszedi a «böhmische Kolatschen»
tisztes vénségre jutott adomáit, s azokat magyarokra travesztálja,
mindazon balgaságokat, a mik a csehekre vannak költve, mi ránk aggatva,
igy a többek között azt is, hogy a beteg, orvosa azon kérdésére, vajjon
appetitussal evett-e? azt felelé, hogy nem azzal, hanem fokhagymával. –
Magyar ember mindig ismerte a jó appetitust, kivált a régibb időkben.]

[Footnote 8: Ez iratott a krimi hadjárat idején.

J. M.]



TARTALOM.

  Valami előszóféle  1


ELSŐ RÉSZ.

  I.  A halál és a nemtő  5
  II.  Jött-ment  62
  III.  A gazda és vendégei  86
  IV.  Cynthia grófnő  110
  V.  Estétől reggelig  132
  VI.  A kis tündér háza  158
  VII.  Actus majoris  170
  VIII.  A hárpia  188
  IX.  Hony soit, qui mal y pense  195
  X.  A boldog labyrinthok  205


MÁSODIK RÉSZ.

_Ember csapásai._

  I.  A nyugtalan lélek  210
  II.  A találkozás  233
  III.  Csak egyedül?  249
  IV.  A menyegzői éj  268
  V.  Rossz munka  277
  VI.  A vád  288
  VII.  A rém  300
  VIII.  Róbert  305
  IX.  Kis-Amsterdam  313
  X.  A puszta ház  333
  XI.  Post equitem sedet atra cura  342
  XII.  A nő és a némber  352
  XIII.  Régi szerelem, régi jellem  366
  XIV.  Vas kéz  375
  XV.  A mi a homlokra van irva  382
  XVI.  A találkozás napja  388
  XVII.  A hollók, a farkasok  392
  XVIII.  Temetetlen halott  403

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A régi jó táblabirák - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.