Title: A koszivu ember fiai (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A koszivu ember fiai (1. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXIX. KÖTET

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



HATVAN PERCZ.

A nagytiszteletű úr épen közepén volt a toasztnak… A pezsgős pohár
nektárhabja végig csurgott kövér ujjain… A megkezdett phrásis kifogott a
tüdő hatásképességén s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A
nemes buzgalom egészen arczába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú
minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyuján,
dicsszomjan lesve a megkezdett toaszt véghetetlen rakétájának
végelpattanását; a hajdusereg sietett a félig ürített poharakat
szinültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének
nyiretyüje a levegőbe volt emelve, hogy a mint a toasztnak vége szakadt,
friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család
házi orvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe s az asztalfőn elnöklő
asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe; minek következtében az
hirtelen elhagyta helyét s alig mutatva arczczal, hogy a mellette
ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A toaszt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens
által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

«… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat, az igaz
hazafiságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető
elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat
és világító pharoszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten
számos és számtalan évekig éltesse!»

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang
orkánjában. A hátrarugott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott
poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok
könyzáporához.

Éljen! ezer esztendeig éljen!

Ki az, a ki olyan sokáig éljen?

«Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir
úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy
földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére
és hétválasztó-fejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi
Dalai Láma.»

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok,
kik a hosszú czimerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő
napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze
vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen
megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programmot, melynek
irott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és
nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma,
melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezércapacitások
nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az administrator helyettesítette.

Ezen czím alatt: «administrator» a német Conversations-Lexiconban fog
találni, a ki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, a ki
imádkozik, búcsúztat és úrvacsorákat osztogat; a magyar
Conversations-Lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel
benne; ki egy időben erdőt nyőni, sziklákat morzsolni küldetett alá a
bűnös földre, s nagy úr volt, a hol sok szolgára talált.

Ennek az administratornak neve volt Rideghváry Bencze.

A toaszt végén észrevették, hogy az elnöklő házi asszony a feléje
nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik.

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az
orvos volt itt, az súgott neki valamit; mire a nagyságos asszony
eltávozott. Valószinűleg ő nagysága hivatta magához.

Egy pár érzékeny kedély elejté azt a kérdést: vajjon mi baja lehet ő
nagyságának? Mire az administrator úr, ki az üres elnöki szék mellett
jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már a
mennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét
a «szokott betegsége» vette elő.

Egy pár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós
szomszédjának a nyilvános titkot: hogy Baradlay Kazimir
szív-verőczérkövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s e
miatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de a mik mellett még azért
évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek
hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben
szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma
kézről-kézre odább jutott az asztal végeig, már akkorra Józsa Gyuri
történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úr Isten éltessen még
végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, a mit a házi orvos az elnöklő úrhölgy fülébe
sugott, ennyiből állt:

«Még hatvan percz!»

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehet-e még
halaványabb, mint szokott lenni? azt senki sem vette észre. Midőn
átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét s azt
kérdezé:

«Való ez?»

Az orvos szigorú arczczal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám
társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot.

– Csak hatvan percze van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit
eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség
többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt s engedte az úrnőt egyedül
menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri
pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg
márványarczú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt,
hogy arczát két kezébe ne temesse. Köny, zokogás akart kitörni, azt
kelle visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harcz elrabolt a hatvan
perczből egy felet. S azt a fél perczet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres siket szoba következett, körülsánczolva a falak
könyvtárakkal, azután nyilt amaz ajtó, melyen belől a haldokló férj
várta az utolsó óra leteltét.

Ott feküdt az a férfi, a kinek szívere kővé vált. Kővé a pathologia
értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpóczolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve,
mintha modellképen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden
embernek más arczot fest, mint a milyen volt neki, a míg élt; s mintha
mondaná annak: «az én arczomat aztán jól találd!»

A nő odasietett hozzá.

– Vártam önre; szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

– Én rögtön jöttem; rebegé a nő. Mentség volt az.

– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

– Semmi gyöngeség! Marie; szólt egyre hidegebb hangon a férj. A
természet folyama ez. Én hatvan percz mulva tehetetlen tömeg vagyok. Az
orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni, ne engedje
elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a
torra. A gyászpompát rég előkészítém már. A két koporsó közül a fekete
márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a
platina-ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy
főbiránk viszi négy felől. A gyász-énekkart a debreczeni iskolai énekkar
képezendi. Semmi szinpadi nóták. Csupán régi zsoltár-énekeket. A
sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az
esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a
sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

– Kérem önt, Marie. A miket most mondok, azokat nem fogom többé
ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kis asztalhoz,
rajta van minden irószer. Irja fel ön, a mit mondtam és még mondani
fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kis
asztalhoz és leirta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá.

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat
teljesítette, a mit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De a
mit ez óra alatt önnek mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még
halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű
zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a
digitalinból…

A nő kis arany kanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét
könnyebben beszélt.

– Irja ön végszavamat. Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy
nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A
föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előre megy is, ez a
darab föld, a mi a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, a kik értenek
engem; de kevesen, a kik tenni tudnak és kevesebben, a kik tenni mernek.
– Irjon ön le minden szót, a mit mondok, Marie.

A nő irt csendesen.

– Most tengelye esik ki a gépnek, folytatá a haldokló, s a hulló romok
dobaját hallom már a koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van
három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Irja ön, Marie, mi dolguk
lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokból.
Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább irt.

– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa.
Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni.
Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.
Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak
követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola
lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szivébe,
a mi fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mind abból. Az orosz udvar
jó iskola. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre
le nem szédülni? – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy
férfinak egymás ellenében? Ott majd elfásul rajongása s midőn visszatér,
mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, a mit én elbocsátok
kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz
udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait.
Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny
magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondani
való van még.

– Azt a leányt, folytatá halkan a beteg, ki miatt el kellett neki
hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kiméljen semmi
költséget. Hozzávaló férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk
hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál: járjon ön utána,
hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe, ott sok összeköttetésünk van.
Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön
odakinn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak
egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette a czár: aztán az is
csak orosz czár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arczán még két piros folt is gyuladt ki e szónál, mely
pillanatok mulva ismét eltünt onnan.

A nő csendesen irta a rábizottakat.

– Második fiam, Richard, még egy hóig marad a királyi testőrségnél. De
ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott
szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni.
Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a
hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan regio áll
előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az
oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz
Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is
mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay
Richard számára azokban sok végezni való lesz. Dicsősége mindnyájunkra
fog világítani! – Richard ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában
volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső
ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie! ön nem ir? Csak
nem sír ön talán? Kérem Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven percz
még az idő, s nekem annyi mondani valóm van még. Irja ön le, a mit eléje
mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát és irt csendesen.

– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvenczem. Nem tagadom, hogy
legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni.
Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy
bánjék ön vele. Maradjon ő Bécsben és szolgáljon a hivatalban és tanulja
magát fokról-fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak
és eszesnek. Tanuljon minden lépést észszel és kedélylyel mások előtt
elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak,
a kiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra
emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg
felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni
kell benne a nagyravágyást; fentartani és felkerestetni vele az
ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi
összeköttetésekre vezethetnek: a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása az arcznak tanusítá, mily végtelen kínokat
kell kiállni ez embernek az alatt, a míg beszél. – Csak pillanatig
tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

– Ily három erős oszlop fenn fogja tartani azt a művet, a mit én
alkottam. Egy diplomata, egy katona, egy főhivatalnok. – Miért nem
építhettem én még tovább, a míg ők megerősödnek, a míg helyeiket meg
tudják állni! Marie. Nőm. Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem,
én megidézem önt: hogy cselekedje azt, a mit önnek rendelek. A halállal
vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok
arra, hogy porrá lesz perczek mulva, a mi rajtam por. Ezt a hideg
verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja: hanem a rettegés,
hogy hasztalan fáradtam. – Egy negyed század munkája odavész. – Álmodozó
rajongók tűzbe viszik a gyémántot s nem tudják, hogy az ott satnya
elemeire fog feloszlani s soha vissza nem jegeczül. Ez a mi
nyolczszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra
feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. –
És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test
kór párázatával ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az
én kőszívem mit szenved? Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek.
Tartsa elém fiaim arczképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt miniatur-képeket, s kitárta azt
előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket s az alatt elcsillapultak
fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a
legidősebb arczára mutatva, suttogá:

– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arczképet s folytatá hidegen:

– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt
hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. – De házam az eszmék vára marad.
«Nemesdomb» nem esik ki a történelemből. – Központja, tűzhelye, napja
lesz az a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az irásközben és bámulva tekinte a beszélőre.

Az észrevette neje bámulatát.

– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában,
melyben egy férfi összeroskadt. Megmondom azt. Hat héttel halálom után
ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

– Én akarom azt; folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, a
kihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Benczének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem birt magával többé, elhagyta az iróasztalt s odarohanva
férje ágya mellé, összeroskadt és annak kezét megragadva, a legforróbb
könyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehúnyta szemeit és tanácsot kért a sötétségtől.
Megtalálta azt.

– Marie, hagyja ön abba. Most nincs idő az ön sirására. Én sietek. Utam
van. Úgy kell lenni, a hogy mondtam. Ön fiatal még; csak negyven éves.
Ön szép és örökké az marad. Huszonöt év előtt, mikor nőül vettem önt,
sem láttam önt szebbnek, mint most. Holló fekete haja, ragyogó szemei
voltak, – most is azok. Szelid és szemérmes volt ön; most sem szünt meg
az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben
született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam Richard, a
harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott
meg Isten, a miből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták,
hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, a mit az ön édes ajka ad nekem, meg
fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta,
elitélve, kisententiázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága és
húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam
élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden
emberi érzésen uralkodó, a mi élni kényszerített, tartogatni egy
kínokkal s lemondásokkal folytatott életet. Oh milyen életet! Örök
tagadását mindennek, a mi öröm, a mi érzés, a mi gyönyörűség! Én
elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, a miért emberi szív dobog.
Letörültem lelkemről az ifjui ábrándok költészetét, a mi minden ifju
lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a
jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt
örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam
el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka
fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat,
Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

– Én úgy akarom! szólt a férfi és elrántotta tőle kezét. Térjen ön az
asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét mulva halálom
után adja kezét Rideghváry Benczének, ki nyomdokomba lépni leginkább
érdemes. – Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. – Leirta-e
ön, a mit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette és hallgatott.

– Az óra végire jár; rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei
ellen. De «non omnis moriar!» A mű, mit megkezdettem, utánam fenmarad, –
Marie! Tegye ön kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi.
Semmi érzelgés, semmi köny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk
búcsút. Lelkemet önre hagytam s az nem fogja önt elhagyni soha; az
számon kérendi öntől minden reggel, minden este: hogyan töltötte ön be
azt, a mit önnek végső órámban meghagytam? Én itt leszek! Mindig itt
leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit s töredezett hangon
rebegé:

– Az óra végire jár… az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… sötét
lesz minden… csak fiaim képe világít még… Ki jösz felém, onnan a
sötétből? Állj ott! Ne közelíts!… homályos alak… Még mondani valóm van
itt!

Hanem az a nagy homályos alak, mely előtünt a semmivélét sötétségéből,
közelített visszaparancsolhatlanul, s nem várta meg, míg a nagy,
hatalmas, kőszivű ember elmondja, mi parancsolni valója van még ezen a
világon, s rátette arczára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszivű ember azután, mikor érezte, hogy e még
hatalmasabb úrnak engedelmeskedni kell: önként lecsukta szemeit,
összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jőjjenek a meghaláshoz,
mint más veszendő embernek és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy
tömlöcztartónak, büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemes emberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső percz betölt, s férje halva van,
odarogyott térdre az iróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a
teleirt papirra fektetve, rebegé:

«Halld meg uram Isten és úgy bocsásd szived elé árva lelkét! És úgy légy
neki irgalmas a túlvilágon, a hogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy
mind ezen rossznak, a mit ő véglehelletével parancsolt, az ellenkezőjét
fogom teljesíteni Te előtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen
hatalmasságú Isten!…

… Egy emberen túli, egy elképzelhetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a
csendben.

A felriadt nő rettenve tekintett az ágyán fekvő halottra.

És ime annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei
elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött
fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok
útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halálutáni kiáltással
kijelentse végső tiltakozó vas akaratát.



A TEMETÉSI IMA.

A kőszivű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe.

Azalatt közszemlére volt kitéve, bebalzsamozottan, mint egy fejedelem.
Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a
végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő
uraknak, hogy a gyászbeszédeket megirhassák, szőnyegésznek és
czímerfestőnek, hogy diszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai
cantus præsesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen
új harmoniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant
hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett
kisérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt.
Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikácziós
halottat, bucsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én
egynek a temetését sem tudnám leirni. Mert mindannyinál nem láttam
egyebet, mint azokat a siró alakokat, a kik a koporsó után ödöngnek,
vezetve, vagy magukra hagyatva; – s ez mindig egyforma látvány. A gazdag
ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én
nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt.
Maig is megvan valahol az archivumban, fényes fekete papirra nyomtatva,
ezüst betűkkel; – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony
úgy sírt, mint akár egy szegény paraszt ember özvegye.

– Kisírja magát valahára a szegény baronesse, súgja az első padban ülő
rangbeli urak egyike a másiknak; életében úgy sem volt szabad sírnia.

– Valóban igen keményszivű ember volt a néhai; viszonzá rá a másik. Még
azt sem engedé a nőnek, hogy egy könycseppet ejtsen, ha valami fájt
neki.

– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

– Azt csak én tudom legjobban.

– Méltóságos administrator úr legbensőbb barátja volt a családnak.

– Egy test és lélek, felelt a megszólított; elszalasztva a discurálás
által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki épen a
léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a
legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arczáról könynedvesített
kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arczának.

– Még most is igazán szép asszony; sugá az egyik úr a másiknak.

– Jég közé volt téve húsz évig.

– Alig hiszem, hogy a gyászéven túl özvegy maradjon.

A méltóságos administrator úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e
kapczáskodó kérdésre s azt mondá: «hallgassuk a főtisztelendő urat,
szépen beszél».

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés
tisztába hozatala: vajjon miféle érdemrendek azok ott a gyászczímerek
aljára festve? A méltóságos administrator úr tudott felvilágosítással
szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért
nyerte a megboldogult? Azokat már most vissza kell adni. Bizony vissza
kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért s mindenkit azon meggyőződésben
hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig
nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt
is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá
elő, szokott præcisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, a mit
Nabuchodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz irt
szöveggel.

– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most ő fölötte egy szinházi opera
khórusát éneklik és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus præsesnek:
«Kend szamár!»

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry administrator úr, szomszédjához
fordulva.

– Talán nem szerette a szinpadi áriákat!

– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi
énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi
szinpadi melodiát ne énekeljenek.

– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott
bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott
nem ült hiába.

A második harmonia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik
rangbeli úr a másik úrtól.

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a
sírbolt előtt.

– Ah, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja
se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Vajjon «az is» nincsen itten? sugá az egyik rangbeli úr a másiknak.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a
szememmel.

A méltóságos úr végre mégis csak ráakadt, a kit keresett

– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy
kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a
fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor
meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a
nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a
dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a
poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító
tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori
auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti
elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt
tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban
búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és
kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes,
nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és
tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak
asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen
tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után;
sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt
collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott
búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli
igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –

«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz
mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása
mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott
a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

– Szegényke… súgák egymásnak.

(Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak:
tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás
koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz
bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult
a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima
mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a
hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves
magaviseleteért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a
megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.

Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, mert ha
búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd
nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval
szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott
téren.

Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér
fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint;
erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott
kifejezést adtak arczának.

Ott összetevé kezeit és elkezdé az imát.

«Minden élőknek és holtaknak igaz birája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…

Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva
márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan
áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek
a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának
lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint
minden czímerek és érdemrendek.

Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem
ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál?
ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok,
vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát,
midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

– Segítéd-e a nyomorultat?

– Nem!

– Fölemelted-e az elesettet?

– Nem!

– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

– Nem!

– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

– Nem!

– Törülted-e le a szenvedők könyeit?

– Nem!

– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

– Nem!

– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?

– Nem! nem! és mind örökké nem!

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire
használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat,
a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta
jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen
bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait,
melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez
forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét
akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár
védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona
készül?…»

… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha
repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű
gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság
helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt,
hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt
abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen
vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá
visszaemlékezzenek.

S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy
bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan
terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy
lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen
vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának
bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add,
hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató
bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg uram a te szolgádnak imáját. Ámen…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kripta vas ajtajának dördülése zárta be a cerimoniát.

A publikum, mely értette, vagy nem értette a dörgedelmes szavakat,
tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A
gyászkiséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek
külön termekben volt terítve az asztal: kiki sietett bevégzett
kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant,
megfogva annak a barnaruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé
került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.



TALLÉROSSY ZEBULON.

A tor mindenkép hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel,
hogy nem toasztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a
végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a czímerterem hármas
asztalsorát ülték végig; lehettek másfél százan. A szakács csak úgy
remekelt, mint máskor, a kulcsár csak úgy felhordatta egymásután a külön
alaku poharakba való borokat, s a vendég urak csak úgy hozzá láttak,
mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis
sevresi porczellán csészéket: érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült
«hahhó» hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosolylyal
fogadják. Pedig az érkező alak nem hogy valami jókedvű bonhomiát hozna
magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be
megjelenésével.

– Nini! Zebulon! hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka,
melyen a bagósüveg karimája széles veres nyomot hagyott, mint valami
martyr-gloriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla,
bajusza deres és jégcsapos, a hogy azt a zuzmara odakinn kandirozta;
arczának minden izma el van szánva mentül több ránczot csoportosítani az
orra körül, a mivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene
kifejezve lenni; – tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

– Nem kaptam utolsó stáczión forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát!

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről, az idősebbek és
tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajduk sietnek elvenni
süvegét, téli keztyűit, még mosómedveprémes bekesét is levennék róla, de
azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, salonruha;
ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: a mire most
nagy szüksége volna, mert a déczbunda, a mit az úton viselt, nagyon
ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! kiáltának elé több oldalról –
jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő
meglátta és észrevette, hogy az administrator úr egy üresen álló székre
invitálja, s annálfogva ő hozzá töri magát a többieken keresztül,
fentartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zuzmaráit az ő
arczára hinthesse egy baráti összecsókolásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt
és az administrator kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így
szól:

– Így kellett nékünk találkozni! Ki elhihette volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a
többiek közé, hanem a ménesi és bordeauxi között épen nem talált az
rokonszenves keblekre.

– Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kivánt szolgálni egy pár zuzmarás csókkal a közelebb
találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

– De kinek székét én most itt elfoglalok?

– Ne aggódjál miatta, szólt az administrator; csak ülj oda. Az a pap
széke.

– Pap széke! kiálta Zebulon s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy
felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem
szolgáltattak kellő assistentiát. De pap székébe én nem ülöm le magamat.
Én szent székbe le nem ülöm. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

– Csak te ülj ott, biztatá halkan az administrator. Lesz ezután még majd
több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap?

– Ahan! Mar az mas, dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte
magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be
a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden
oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival;
egyik hozta a fogast, másik a fáczánt, harmadik a mártást, salátát,
ötödik a puddingot s Zebulon hagyott magának ízleni mindent
össze-vissza, a melyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a
madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És a közben
nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan
vele történt balesetet, melylyel a sors csupán választott üldözötteit
képes megtisztelni.

– Onnan felülről gyüvök három egész napok ótátul fogva. Elgyüttem
egiszlen utolsó státióig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birót,
parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki
csak lo volt, mar előre való nap Nemesdombra temetisre. Haragutam,
parancsoltam: megmondtam neki, ki vagyok? nem használta semmit. Utoljára
megvesztegetem nagy suma pinzzel egy derik becsületes embert, hogy
segítse rajtam valahogy, akarhogy, csak hogy; s az a gazember befogta
sajat uri hintom elejbe nígy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr oly tragikus arczkifejezéssel panaszlá el a roppant
gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett
Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, a
kinek azon meg nem esett a szive, hogy minő vezekléssel eszi mustárral
az olasz kráflit.

– De még jó lett volna, hacsak hozta volna. Folytatá Zebulon a szomorú
odysseát; de mivelhogy odakinn van most levegő thermometrumon Zerus; s
az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nádason túl nagy mocsár, ki egy
kicsit van befagyva: a mint azt meglátot nigy bivaly, aló bele! utana
hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi
sárból jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az
alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem
predikacziórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam
belüle.

– No azzal épen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az administrator úr.

A mi nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami
subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt
étkezőket, a mi a fekete kávénál be is következett, s akkor
megtudakolhassa administrator barátjától, mi históriája van annak az
üres papi széknek, a mi még több üres székeket fog maga után vonni; s
annak az imádságnak, a mit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találta azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé
borzadni.

– Hiszen az perduellio!

Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak
egyetlen védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített
Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű
papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle
színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg
végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által
lett-e jobban felgerjedve, vagy az utóbbiak által?

Míg a fekete kávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes
hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában,
vajjon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden
szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:

«Kihordatnam ütet hatarra…»

«Citaltatnam consistorium elejbe…»

«Megdöngetetnim hajduval…»

És minden mondásnál egyúttal a competens forumra veté appelláló
tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a
főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó
bólintásával találkozva, tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat, szólt hozzá az
administrator úr; mire Zebulon a czukor alját is felhörpintve a kávés
csészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra: hogy ugyan mi lehet az, a mi
még neki eszébe juthat ezen felül?

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül.

– Még egy kis «ad audiendum verbum» is következik.

– A kell neki! a kell neki! kiáltá Zebulon, mint a kinek nyelve hegyéről
lopták le a szót: ő is azt akarta épen mondani. Néplazitás!
Fölségsértés! Kufstein neki! tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejét
királyi fiskus!

Az administrator, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már
esteledik, rövid a téli nap: annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni
a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál
temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság
nevében egy tíz tagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében
még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt;
míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbiró gondoskodand, hogy
minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivalyhordta bárkája
szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő
küldöttségből, az magától értetik.

Nehányat húzva benyálazott tenyérrel bekese oldalain: a mi annyit
jelentett, hogy már most meg van kefélve, az érdemes hazafi is
csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az
emeletbe, hol az özvegy lakott.

Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni.

Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt iróasztalához
dülve, mint egy szobor, alabástrom halavány arczán semmi vonás sem
látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép találó
bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a
nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres
szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható stropháiban. Azután
az administrator úr lépett az úrhölgyhöz s bizalmasan megfogva annak
kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok
lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van
a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ezzel aztán vissza kellett volna vonulni a tízes küldöttségnek.

Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy
réshez jutván, ő is előre ne furakodjék s el ne mondja azt, a mi a
szivét nyomja s a mit a többiek elmondani elfelejtettek.

– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis,
temetisen jelen lehetni.

(Nem szerencse az, Zebulon! súgá a coadjutor úr a szónok fülébe.)

Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:

– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső
férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én it letem volna nagysagozs
asszony, mikor infamis czudar pap – azt a harmadik irtem, – tartotta azt
a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam
volna anak.

A coadjutor egyet rántott Zebulon bekese szárnyán, mire Zebulon
gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá
magát:

– Neki.

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szivét, mintsem azt vissza birta
volna tartóztatni.

– De ne filjen nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise annak; papnak,
gonosznak. Fogunk ütet elcsapni parochiabul, mehet peregrinusnak; – nem
elig, – vitetünk ad audiendum verbum, – lesz neki tömlöcz ilete hoszuig,
– ot majd megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj
administrator urral adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halvány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy beszédes szemeit, s
nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük és nézett rá oly
hosszasan, merően, hogy az nem birta kiállani tekintetét.

Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekesén, hogy annak a
vitézkötése elszorítá a nyeldeklőjét s torkán akadt a további beszéd;
arra az úrhölgy meghajtá magát s belső szobája felé távozott, s így vége
lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arczczal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a
búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! szólt a
coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni, szólt
Rideghváry a fő lelkipásztorhoz.

– De méltóságod vigasz-szava mindazoknál több malaszttal bírt, adá
vissza a bókot a főtisztelendő úr.

– No már csak olyan szipen versekbe beszilni senki se nem tud, mint
nagytiszteletű úr; monda a maga részéről Tallérossy Zebulon, az
espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt
mondá a coadjutor úr az administratornak:

– Ejnye de nagy barom ez a Zebulon

Az administrator úr pedig azt mondá a coadjutornak:

– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

A főtisztelendő úr így susogott az espereshez:

– Ő méltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a
gazdag özvegygyel.

Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:

– De csak ez az esperes ne versifikálna olyankor, mikor az nem illik a
szomorú alkalomhoz.

Fél óra mulva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi
kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit
elfedte a tájra leszálló lomha szürke téli köd.



KÉT JÓ BARÁT.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a
kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből
kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az
oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül
egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg
túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit,
minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá
szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák
azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban
öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék
csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész
orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak
oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve egész élő
pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak
holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom
Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon
lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az,
valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére
visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind
ez illatnedv árjában fürödnének.

És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja
keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek,
melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág
tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra
hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak,
a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis
hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után
végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok
mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal,
ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli
hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte
őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok
legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet,
hogy itt a trón még drágább, mint a király!

– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota,
tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők
illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota»
és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői
is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett
öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok
pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy
sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és
nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a
hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva
érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még
szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek,
sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna,
míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit
hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad
felfedezetlenül.

Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva,
selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet
szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben
sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak
tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja
vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.

Azután vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs,
ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani
azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s
felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező
fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt.
Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek
karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra
herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes
szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak,
epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a
nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos
kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy
termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, –
vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem
kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi
pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem
ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem
érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte
rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete
frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.

Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált,
az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben
valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:

– Ejh, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult s először jött önkénytelen mosoly az arczára.

– Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt
arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal
és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk
szürke szemei.

– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos
szemrehányással.

– Menyasszonyoddal tánczoltam. Nem láttad. Gyönyörű hölgy.

– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem
vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen
két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere
már innen.

Az idegen ifju vonakodott.

– Nem tudom, illik-e ily korán?

– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó
kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál
valami viaszbábbal odabenn?

– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester
szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.

– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem
ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán
azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye
el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok
alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a
szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól,
felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.

– Hová akarsz vinni?

– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

– Nem én.

– Hát ha a menyországba? Félsz velem jönni.

– Azt sem bánom.

– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös
pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e
velem?

– Az is mindegy.

– No hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta
magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a
márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva
partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz
mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva
jegén.

Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik
– Baradlay legidősb fia: Ödön.

A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön
azt mondá barátjának:

– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem erre felé van kammenoi osztrov.

– Hiszen nem is oda megyünk, felelt neki Leonin.

– Hát mért mondtad azt?

– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit
arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.

– E szerint hová megyünk most?

– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi
szigetbe.

– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.

– Igazad van. Majd valamelyik czukorfőzőt látogatjuk meg.

– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az
ülésben. Talán el is aludt.

Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú
park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

– Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra
belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja
ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy
simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt
kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?

– A czukorgyárt megnézni. Felelé Leonin.

– Csak a gyárt, vagy a raffineriát is? kérdé a franczia.

– Csak a raffineriát, súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe,
mit a franczia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; száz rubeles
volt; azt mondta rá: «bien» s zsebébe tette.

– Ez a másik úr is odajön? Kérdé Ödönre mutatva.

– Hát természetesen, felelt Leonin. Adj neki száz rubelt Ödön. Ez a
belépti díj. Nem bánod meg.

Ödön nem szólt ellen. Oda adta a száz rubelt.

A monsieur aztán elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy
nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés
hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül a mint egy alacsony
vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük
a vezető s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk
bízva, hogy már most csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét és vezette tovább, mint a ki itt már
járatos; egy csigalépcső következett, azon leszálltak, és a mint
mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást,
gőzfütyülést valami más hang váltaná; hasonló a dobveréshez és
fuvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vén asszony ült egy asztalnál, divatos
öltözetben.

Leonin annak egy imperiált adott.

– Nyitva-e a páholyom? kérdé a hajlott korú asszonyságtól.

Az bókot csinált és mosolygott.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön
előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy
páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

Most már világosan hallá a zenét.

– Hisz ez szinház, vagy circus! szólt Leoninhoz. S a mint a rácsozaton
kitekinte, azt mondá: vagy gőzfürdő.

Leonin nevetett.

– Ahogy akarod. S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a
páholy támlájára tett nyomtatott lapot. Formaszerű programm volt. Együtt
olvasták Ödönnel.

– «1. szám. Don Jouan au serail.» – Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már
elszalasztottuk. – «Tableaux vivants.» Ez unalmas história. – «Les
bayaderes du khan Almollah.» Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam.
– «La lutte des amazones», «Le rève d’Ariane». Ez valami gyönyörű. Nem
tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pinczér volt.

– Teríts nekünk itten asztalt, fiu; parancsolá Leonin.

– Hányra?

– Háromra.

– Ki a harmadik? kérdé Ödön.

– Majd meglátod.

A garçon megterített, felhordott sültet, süteményt, jégmedenczében
pezsgős palaczkokat s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy
ajtaját Leonin.

– Te! Ez furcsa egy czukor-raffineria itten. Monda Ödön, egy tekintetet
vetve a sodronyreczén keresztül.

Leonin nevetett.

– Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?

– De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!

Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.

– Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?

– Mindnyájunkat Szibériába küldenének.

– A zenészek nem árulnak-e el?

– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda.
Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koczczantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról
viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat mulva az oldalfal közepén
két felé nyílt s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő persa
kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát
aranynyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a
kaftán hosszan lelóggó ujjai elől felhasítva s csak a váll hegyén tartva
össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász
álmodott valaha. Arcza a caucasi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad;
finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú holdgömbölyű szemöldök és
legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő
hajfonadék királyi dísze.

A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.

– Te nem vagy egyedül?

– Csak jer be, Jéza, szólt Leonin, ez a gyerek itt az én lelkemnek a
fele: – te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a
kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kaczagva ülteté le mind a
kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.

– Hát nézz ide, Ödön! ugy-e ez valami más, mint azok a hideg szépségek
odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig
bájain.

– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió
változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kaczag, ha kér, ha
gúnyol és egyik bűvösebb, mint a másik.

– El akarsz adni? kérdé a cserkeszleány.

– Egy új világot teremtsen, a ki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz
abba, a ki nekem kebelbarátom, testvérem: annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, a hol Ödön ült, s lesüté
szemeit s két kezét leereszté ölébe.

– Már az igaz, hogy átkozott állatszelidítő lett volna belőled, Ödön,
szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás piczi lábát két
tenyerébe fogva. Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s a
mint te rá nézesz azokkal a megverő «malocchiok»-kal, megjuhászkodva ül
előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye
nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, a kiket
úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az
oroszlánszelidítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét s csak azért is szeme közé nézett
Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját ketté
vágta?

– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! szólt Leonin, s a nagy osztó késsel
leütötte a nyakát egy pezsgős palaczknak; tele töltött három pohárkát,
kettőt Ödönnek és Jézának nyujtott; azok félig üríték karcsú poharaikat:
akkor megcserélte a két kelyhet s ismét habzásig tölté azokat Leonin. –
Fenékig! – Így ni! Már most megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot s Jézának azután jó kedve lett.
Kinn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy
rácsozatának s egyszer sem fordult meg, hogy a kinn látható «pièce»-ket
nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton s megtette
rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végig nyúlt a kereveten s fejét
Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyem fürtös fejet; a hogy szokás
megsímogatni egy szép kutyának a fejét.

– Hát neked ma nincs számod? Kérdé Jézától Leonin.

– Nincs. Ma egészen szabad vagyok.

– Látod, pedig az én édesem kedveért adhatnál elő valamit.

Erre Jéza felpattant fektéből.

– Ha ő akarja? szólt kérdő, kináló tekintetet lopva Ödönre.

– Mit? kérdé Ödön.

– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon.
Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válaszsz valamit debut-szerepei
közül.

– De hisz én nem ismerem madame repertoirját.

– Barbar! Jéza repertoirját nem ismerni! Pedig már félév óta lakol
czivilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. «La reine
Amalasunthe.» – «La diablesse.» – «Etoile, qui fil.» – «La bayadere.» –
«La nymphe triomphant.» – «Diane, qui chasse Actæon.» – «Mazeppa.»

Az utolsónál közbe kiáltott a cserkesz hölgy:

– Az nincs közötte! Ah az nincs közötte.

Leonin kaczagott.

– Ödön! ne hagyd magad kijátszani. Válaszd azt…

Jéza felszökött helyéről s kezével betapasztá Leonin száját s nem
engedte neki kimondani.

Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.

– Ödön végét veté a tusának s kimondá a választást.

– Mazeppa.

Jéza erre durczásan fordult el mind a kettőjüktől s félvállal a páholy
falához támaszkodott.

Leonin diadalmaskodott.

– Nekem soha sem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, a mikor
kényszeríteni foglak rá.

A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre s azzal hevülten rebegé:

– Jó. Meglesz.

S mint a tünemény elsuhant a páholyfal nyilásai között. A nyilás ismét
összezáródott utána.

Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt.

Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtert.

Egy harmincz ölnyi átmérőjű boltozatos üreg volt az, melyet egy végig
rostélylyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt
látható, csupán a rostélyok közül átszürődött szivarfüst tanusítá, hogy
ott emberek laknak. A félkör szelvényét mythologiai képekkel diszített
függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amphitheatrumot itt e czukorfőzde alatt a kormány
tulajdonképen reservoirnak építtette a melasse számára; hanem valami
élelmes franczia Elysiumot csinált belőle, s ott hatósági engedély
nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi
arany fiatalság, ide értve a még aranyabb öreg urakat is, száz rubel
belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet,
hogy az impressario ismeri azokat a kenőcsöket, a mik Argus szemeit
lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy a mely órában a
rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel
hamarább a kérdéses czukorgyár egész a «raffineriáig» leég. Aztán meg
nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, a mit
érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez
nous.

Nehány percz mulva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres
volt a színtér; csupán két törökruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a
porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak
valamit produkálni.

Leonin páholy-ajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.

A garçon volt ott, levelet hozott egy ezüst tálczán.

– Mit hoztál?

– Egy levelet a másik seigneurnek.

– Hogy jön az ide?

– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott a
hol, és rögtön fölkeresni.

– Adj a futárnak félimperiált, aztán takarodjék.

Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőirás és fekete pecsét.

– Nesze: billet doux. Szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N...
herczegasszony jelenti, hogy a miért a quadrillera meg nem jelentél,
arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lorgnonját vevé, nehogy egy pillanatot
elmulaszszon Jéza Mazeppa jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.

– Látod: daczára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok
rendőrsége ezerszemű. – Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengetyűjelzésre elkezdték a
Mazeppa-galoppot: a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik
farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az
ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék; Leonin
egészen odafigyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés, s egy hurrah-ordítás
a sodronyrácsozatok mögül.

– Ah! pokoli szép! kiálta Leonin; nézd! nézd Ödön! látod-e?

S a mint egy perczre hátra kapta fejét barátja felé, mit látott?

Ödön jobbjával eltakarta szemeit és sírt: baljában volt a felbontott
levél.

– Hát te mit csinálsz? kérdé Leonin ijedten.

Ödön szótlanul nyujtá neki a levelet. Leonin olvasá a francziául írt
sorokat:

«Atyád meghalt. Jőjj azonnal. Szerető anyád, Mária.»

Leoninnál az első érzés boszúság volt.

– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, a ki ezt a levelet utánad
hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

Ödön azonban szótlanul felállt s elhagyta a páholyt.

Leonin utána ment.

– Szegény fiu! szólt, barátja kezét megragadva. Milyen malapropos jött
ez a levél?

– Bocsáss, szólt Ödön. Megyek haza.

– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, a kinek
tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba, – és
haza. Veled megyek.

– De én haza megyek, Magyarországba.

Leonin visszadöbbent.

– Ah! Magyarországba!

– Az anyám kivánja, szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.

– És mikor?

– Rögtön.

Leonin bámulva rázta a fejét.

– Bohóság! Hiszen megfagysz; huszonkét fok hideg a városban, a pusztán
legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatlanok az utak;
akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta,
meg a kereskedő.

– Mindegy. Én utazom.

– Hiszen utazol, a mikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj
neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz
vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.

– Nem, Leonin, szólt Ödön fásultan; minden óra, a mit nem az uton
töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

– Jó, menjünk lakásodra.

A két ifju azon tekervényes uton, melyen jött, ismét visszatért
szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne
talált volna velök.

A mint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából
felocsudott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki
tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a
kandallóba.

Leonin egy karszékbe vetette magát s ott nézte, Ödön mit csinál?

– Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?

– Bizonynyal.

– Hibázol, életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt
olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

– Az mind kárba vesz.

– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a czárnak is be akarnak
mutatni. A czár maga kivánta legkegyelmesebben.

– De anyám mást parancsolt.

Ödönnek e nehány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak
át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy
ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi
magát előtte.

– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit
csomagoljak?

– Inkább más szivességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a
rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e
szokatlan órában is.

– Oh a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem,
visszajövök.

Nem telt másfél óra bele, hogy Leonin visszakerült.

– Itt az útleveled.

Ödön némán megszorítá kezét.

– Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?

– Azt már tudod.

– Nem maradsz itt tovább, sem az én barátságomért, sem a czár kegyéért?

– Nagyrabecsülöm mind a kettőt, de anyám kivánsága elébb való.

– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked.
Menyasszonyom, Alexandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya
náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret
engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, a kiért ezt
mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban
mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat és maradj nálunk…

Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.

– Megyek haza anyámhoz.

A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével és kaczagott.

Talán nem is kaczagás volt ez?

Azután nyers modorral oda lépett Ödönhez s megragadta annak két karját.

– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország
felé?

– El.

– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem
bocsátalak.

Ödön átölelte barátját és az is őt, és hosszasan tarták egymást
sziveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az uti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre,
kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta
utazó szánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmi szerekkel,
füstölt hús, hal, rostopsin, kétszersült és kaviár-döböz, theakatlan és
tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér
medvebőr-bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két
jó puskát és két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt
mindegyikük számára; az úton minderre szükségük lehet. Egy-egy pár
korcsolyát is tett utitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a
zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A
szán elejét megrakta szivarral, a mennyi húsz napi útra elég; s mikor
még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már
útra készen állt, s azután diribről darabra újra öltözteté Ödönt; ő
tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell készülni télen?

Biz Isten! úgy gondoskodott róla, hogy édes anyja se tehette volna
jobban.

A «vasok», az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló
bivalybőrveretes menedék, elől bagaria ernyővel, hátúl
csizmatalp-szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a
kétrudas villába, melynek felső ívére csengetyűk vannak akasztva, a más
kettő lógóra; az «imsik» kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt
állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még
egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

– Tehát csakugyan útra kelsz?

– Úgy van.

– Akkor fogadd el tőlem ezt az amuletet. Én is anyámtól kaptam ezt,
mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű camea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba
foglalva; Szent-György lovagot ábrázolta a sárkánynyal.

Ödön visszautasítá az ereklyét.

– Köszönöm bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. A mikben én bízom:
azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

Leonin megragadta barátja kezét.

– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között, vagy
négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja
kezét és válaszolt:

– Négyet.

– Jól van, szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a
pofájukat, keresztet vetett magára, s aztán befészkelte magát a vasok
elejébe, s percz mulva repült a szán a főváros hólepte utczáin végig.
Reggel volt már, nyolcz óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn
voltak az égen s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Itt későn virrad.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyujtott az út. Hideg volt, de
tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel
lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, a mi
pénzért valahol megszerezhető.

Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmeztette
őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen
csoportostul bevonultak a hollók, varjuk a városba; minden templom
teteje tele van velük.

– Ejh, mit tudnak ahhoz a varjuk? feleltek neki, s reggel útaztak
tovább.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnjeperen
végig útazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső
nyomorú pálinkabódékról, a hol megpihenni sem lehet, míg Leonin ráhagyta
magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan
sajnálta a lovait, a miknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy
pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sürű volt a köd, hogy alig
birtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengetyűt kötött,
hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak
egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre perczegett a
nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz
fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna
magából.

Szinte dél volt mire kivilágosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd
elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben,
sürű ezüst fátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt fehér tányér
látható, sugártalan, melegtelen: az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakad a köd s eléderül a táj. Szép fehérre
festett táj, ezüst lapon czukor alakok. A fák az út mellett, a
fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zuzmarával, a lovaknak
minden szál szőre hókristálylyal behintve.

És nehány perczig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda
lekivánkozott az utazókról.

E tünemény oka nem sokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy
gyorsasággal emelkedett valami sötét köd forma, eleinte kétes lilaszinű,
azutan mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt,
mélyében tömör, alaktalan, – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík
rónán, a távolból nézve ijesztő sebessége kivehető, a mint közelít s a
mint a napot elboritja: az egész táj egyszerre hamvas-szürke lesz.

Leonin kitekintve az ernyő alul, halkan dörmögé társának:

– No bajtárs? most megkaptuk a buránát.

– Mi az a burána?

– Majd mindjárt megtudod.

A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda?

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen, gomolyogva,
alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék
föld között jött tánczolva, keringve egy rettenetes fehér kisértet, a
hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje
fenn a felhők között! az északi «szél-menyasszony», ki homok helyett
hóból emel oszlopot ég és föld között, s az őrült keringő oszlop ádáz
rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent,
mit útjában talált, erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána.

– No fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba
– haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, a hogy tudott. A távolban
látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána
előkapja őket; nevezte lovait öcscsének, bátyjának, biztatta őket szent
Mihálylyal és Gergelylyel.

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első
villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg sem
állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e
lángoló kigyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apocalypsis
csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyúan; uralkodva a vihar rémei
között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt
mind a három s hasztalan emleget nekik az ismik szenteket és ördögöket,
hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Nehány percz múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak
a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis
hasadékán az éles égető havat; a bőrfödelet, mintha óriási korbácscsal
ütötték volna; egy perczre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az
egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfi kézzel.
Leonin odahajolt Ödönhöz s megcsókolta barátja szemét.

– Látod-e még csillagaidat?

– Látom.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát
mindenkinek s Isten irgalmára bízni testét lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész
csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt sugá
barátjának:

– Most mindjárt el leszünk temetve.

Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:

– Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre
üvöltött és temeté a maga alá legyürteket, hanem a typhon elhaladt
mellettük: ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai
közül, a hova levetette magát s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból;
– nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadúlt hósírjából a
szán is; a két ifjú kiszállt belőle egy perczre, kirázni bundájából a
havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor: a milyen gyorsan
hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkiséretét, s
már a keleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végig
czikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, a melyen végig ment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi
tánczáról.

Az a folt erdő, a melyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem
jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt
itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.

És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. A
hol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sánczokat
a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

– No batyuska! merre megyünk most? kérdezé az imsiktől Leonin.

– Azt csak szent Prokop tudja, felelt az imsik és fejét vakarta. Mert
hiszen igaz, hogy szent Prokop az utazók védszentje, csakhogy most ő is
oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle
megkérdeni, merre az út?

– No hát valamerre majd csak előre menjünk. Itt semmi esetre se
maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a
Dnjeperen, úgy e batyuska?

– Biz uram nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával,
csak mondanád meg, merre akadunk a Dnjeperre, mert ezen az úton én se
Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

– Vess keresztet magadra, s menjünk odább.

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy
gazdájuk nem tudja hová mennek? Néha azt hitték, hogy már útra találtak
s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt
jövő járművel, vagy lovassal nem bírtak találkozni; se egy emberi lakást
nem birtak felfedezni köröskörül.

A burána után pedig a hideg még nehány fokkal erősebb lett.

Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:

– Ott jön szemközt egy kozák!

Leonin kitekinte s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy
neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.

– Hajts feléje.

A szán nemsokára beérte a látott alakot.

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös
helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben
egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne
valamit. A kozák maga a nyeregben ült; hosszú dárdáját a földre
leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté
féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg.

– Jó napot, vitéz, honnan jösz és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen ficzkót s
kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha
megrezzenti.

Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte
úrra és egyenruhára.

– Héj, ficzkó, nem tudsz te szólni? rivalt rá azután Leonin, s oda ment
hozzá s megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél!

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Egy lovagszobor az útfélen.

– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a
másvilág? mondá Leonin utitársának, visszatérve a vasokhoz.

– Szegény katonát útban érte a burána s lovastul megfagyott. Nem új
dolog ez, sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák
táskájában valami elvinni való pecsétes levél? őt magát lovastul együtt
úgy is megeszik reggelre a farkasok.

– De már most csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? sürgetőzék
Leonin. Dél elhaladt már s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett;
valahová fedél alá kell jutnunk éjszakára.

– Magam is azt tartom, felelt az imsik. Mert Szmolenszk és Orsa között
nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te
uram, hogy merre menjünk?

– Tudom is én! Csak egy compass volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat,
merre van dél meg észak? Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az
óralánczodon.

Ödön nagy ügygyel bajjal kigombolkozott annyira, hogy óralánczához
férjen s arról a kis delejtűs szelenczét leoldja. Azután még az
útitáskából a térképet is előkeresték s azután a föld sarkait
kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt
tájékozni.

A hány annyiféle véleményen volt.

Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra
fognak jutni, a honnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével
ellenkező irányban, miután legvalószinűbb, hogy ez valami emberlakta
állomásról jött erre felé.

No hát a míg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, a ki
megmondta nekik, hogy merre «ne» menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak
nyugtalanúl kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az
farkas-üvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestialis kardal követte: az a rémséges
jeladása az erdők fenevadainak, a mit a ki egyszer életében hallott,
mindig borzongva emlékezik rá vissza.

Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplőt.

– Urak meneküljünk! kiáltá ijedt arczczal, korbácsa nyelével az
ellenkező irányba mutatva, s a következő perczben már meg volt fordítva
a szán villája s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra, a három paripa attól az üvöltéstől
fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni, vagy elveszni, a
választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon,
torlatokon keresztűl.

A két ifjú készült a veszély elfogadására.

Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.

– Van két puskánk, töltényünk elég, ha közel érnek, lelövöldözzük őket.
Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez? Maga is
lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem
arczán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot
megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, a mint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin
kinézett az egyik szellentyűn s azután azt mondá Ödönnek:

– Most nézz hátra.

Ödön a másik szellentyűt emelte föl s kitekintett.

A hátra hagyott buczkák közül rohantak utánuk a farkasok.

Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még
hátra, a ki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végig borzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez
vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem
e sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

A lovak jól futottak; hanem a farkasok valamivel még jobban.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezér csikasz
már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell
őket várni. Csak hadd jőjjenek.

Egyszer azután az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a
rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert a míg a szánnal a
czihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai
között, addig a farkasok tüskön bokron keresztül oldalába kerülhettek a
szánnak.

Most azután a golyóban volt a segély.

Egyik cső jobbra, a másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra;
négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az
üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál
fogva, hogy meglőtt társaikat elébb megették s azután indultak a további
üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra
megtölthették fegyvereiket s a más oldalról lovaik elé igyekező
farkasokat egyenkint leterítheték.

– Csak ebből az átkozott bozótból szabadúljunk ki egyszer, dörmögé
Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik
villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az
állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit
emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha
egyenesen keresztül vághatnak ezen a veszélyes helyen, azontúl menedék
várja őket. Senki sem tudhatja minő menedék; de ők érzik azt jól. És
azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő
farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani
gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak
egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztán enged
láttatni, a láthatár kitünik ismét távol falvak tornyaival. Biztató
látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbecscsel,
üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy
egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. És ez a megtorpanás időt
enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, a min túl ismét
a tisztás következik, s az az ő javukra lesz.

Hanem a mint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl
helyéből s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán a nélkül, hogy
valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: «Szent Pál, segíts!»
s kiugrott a vasokból és odahajította a gyeplőt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban
ketté törve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a
farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A
három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

De hát miért hagyta el az imsik a szánt?

Erre a kérdésre a következő percz meghozta a választ. Egy kétségbeesett
nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás: végre egy nagy zuhanás, s
ezután eltünt előlük a világ.

A mint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová
jutottak most?

– Élsz-é? kérdé Leonin bajtársától?

– Megvagyok. Hát neked kezed lábad ép-e?

– Mi valahová leestünk; csak azt tudnám hová?

– Kisértsük megtudni.

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett
előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak lesüppedve
mindenestül.

Hanem a szán eleje nem volt sehol, az leszakadt a vasokról és eltűnt.

A merre pedig az eltünt, arra nekik is útat kellett találniok kifelé.

Kikeczmeregtek a hóból. Akkor látták, hova jutottak?

Megtalálták, a mit olyan nagyon kerestek, a Dnjepert.

Csak az a baj történt, hogy a Dnjeper partja azon az oldalon hét nyolcz
öl magas, s ők e torony-magasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem
zúzták össze magukat; hanem a szán ketté szakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. – Hát a
farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt: a lovak példája nem
bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas
had vágtatvást neki indult a part menedékes részét keresni, s néhány
pillanat mulva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős
lejtőn s folytatják a üldözést a három paripa után.

– No ezek már nem kapják meg azt a három lovat; szólt Leonin. Nagy
előnyt kaptak előttük a lovak s már teher nélkül futnak. Készen lehetünk
rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

– Várunk van most s ott védhetjük magunkat reggelig is, szólt Ödön a
felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi
barlangot képezett.

– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már
itt alattunk az országút a Dnjeper, tudjuk merre van; előre magunkkal
hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A
Dnjeperen egy pár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egy pár
órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

– Pompás lesz! Mondá Ödön, s a két fiatal ember kezet szorított és
nevetett. – Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnjeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a
tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végig sikamlani. Az ifjak
felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos
kulacsot kivéve, minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán
alatt s azzal hurrah kiáltással neki ereszkedtek az aczélsíma pályának.

Hanem még korán volt hurráht kiáltani.

A fenevad-tábor tömegestűl elvonult a három száguldó paripa nyomán; de
hátra maradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik
felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember
reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek épen elég lesz.
A legvénebb martalócz kiült a partmagasságra s úgy nézett tovarohanó
társai után s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Ez meglátta a menekülő ifjakat.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas
odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a
két emberi alakot a jégen tova csuszamlani, rohantak a part mentében
utánuk, s a mint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják
jeladását s a hátulsók visszaszállingoznak az új vadat űzni, s ő maga
csak azután rohant a vadászatra.

Azt is tudta már, hogy a sík jégen s farkasnak nem jó mulatság a futás,
ő csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot.

A két ifju, a hogy bele jött a hevélybe, egész mulatságot talált abban,
hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak
yatagánhegyre is kevés.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék
volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten
szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenczeket
vetve, néha mind a hárman egymáson keresztűl hemperegtek, s olyankor
összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná
ügyetlenségeért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a
part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a
Dnjeper kanyarulatot tett. A vén ficzkó nagy mérnök volt: már tudta,
hogy mi az a diagonalis vonal. Míg a két ifju a kanyarulat ívén
sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül;
úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták
üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint sarkukban vannak; s
ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul épen eléjük kerültek; no most megfogjuk őket!
Gondolta a négy farkas.

A két ifju hirtelen jobbra balra vargabetűt csinált s a hoppon maradt
banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk
elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább
akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas
dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen
párosával; a férfi-gyönyör égett arczaikon. Milyen magas öröm, játszani
a halállal!

Hanem a mint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátra
tekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a
tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész
undok csorda.

– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! szólt Leonin s elbocsátva Ödön
kezét, összefonta karjait mellén, és neki vetette magát teljes
tehetségéből a futásnak.

– Amott füstöt látok a távolban, mondá Ödön, utána száguldva.

– Az katonai őrtanya lesz, vagy valami helység. Fél óra alatt elérjük.

Arra a fél órára aztán minden erőt össze kell szedni.

A két ifjú tova siklott a jégen, mint két repülő madár, a veszély
nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott
homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon: a futás
életre halálra ment már.

Hanem győztek.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük
mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett
utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér
tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Leonin járt elől. Ödön mindig néhány ölnyire mögötte.

Egyszer Leonin hirtelen hátra maradt.

– El vagyok veszve! Kiálta sápadtan.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön
visszakanyarodott barátjához.

– Mi lelt?

– Végem van. Korcsolyám szíjja elszakadt a csatnál. Te siess és
menekülj.

– Csigavér! mondá Ödön; vedd elő a késedet és csinálj új lyukat a
szíjjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

– Igazán? szólt Leonin, mosolyra derülő arczczal, s megszorítá barátja
kezét. Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel
eléjük nyargalt az üldöző vad állatoknak, míg Leonin egy fölálló
jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt s elszakadt korcsolyáját
használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis
evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt oda
tette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s a mint a négy üldöző vadállat egy kis
rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta
korcsolyája sarkait a jégre s iparkodott megállni. És azután kihúzott
két pisztolyt az övéből.

Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit.

Minden golyóval találni kellett és jól találni, hogy a szemközt rohanó
vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról a meglövőjét.

A három fiatal jött elől, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas
leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő
bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra
visszacsahintva nagy örömteljesen: a vén ordas féloldalt fordított
fejjel, vizsga szemmel, és farkát alácsapva, ravasz kaján vigyorgással
pofáján.

Hideg vér!

Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az
mindjárt félre ült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a
jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt
oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a
golyó, hogy a mint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer
vetett bukfenczet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és
lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá és
engedett magára czélozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen
megugrott a vén gonosztevő s a golyó czélt tévesztve, pattogott tova a
síma jégen.

Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt.

Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá: nagyot szökellve félrefutott az a
part melletti nádasba, s ott eltünt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harczot, mely nem tetszett
neki; «egy úr, egy úr ellen», s a berekbe menekül vesztett ügyével.

Utána nézett, míg el nem tünt előle.

Azután Leoninhez kiáltott.

– Készen vagy-e?

– Vigyázz! kiálta az vissza.

– Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a
nádberek sürűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy
másik férfi vesződik harczképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve
a nádsürűből Leonin irányában.

Ödön nyilsebesen vágtatott vissza Leoninhoz.

Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas.

Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája
szijján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, féllábon, korcsolyával
úgy sem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját
ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden
erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét
folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával
és következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubanczolt
tömeg hentereg a jégen, itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy
keztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek
egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva, – késsel,
foggal, körömmel, s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem a ki végre felkelt: az Ödön volt; handzsárja markolatig véres;
bőrbekecse össze-vissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen,
összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogtatta össze
végvonaglásában.

– Hopp! Ez megvan! kiálta Ödön korcsolyáira állva.

– Ez is megvan! Felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája.
Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a
jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

Egyszer Ödön háta mögé tekintett.

– Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.

Leonin is hátranézett.

– Igazán.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy
látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

– Ezek eszükre tértek, mondá Ödön.

– Nem éppen, szól Leonin. Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, a
hol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem
szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk
odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolya-útját a
folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak
utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta
egymást: «ez mulatságos egy nap volt!»

Nemsokára feltünt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó,
mely állomásul szolgál az államposta szánjainak. A parton voltak a lovak
istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez
évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a
tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak s az őrállomáshoz
közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, a min azok kiabáltak
elé: egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon,
térjen másfelé!

Leonin megértette a kiáltozást s rémülten ordíta barátjára:

– Megállj!

Késő volt.

A következő perczben Ödön eltünt előle.

Azon a helyen a viza-halászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a
halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára
befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen
belefutott; ott azután egyszerre leszakadt és elmerült a jég alá.

Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a partonállók közül.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája
sarkaival.

– Oda is veled megyek, dörmögé fogai közül s azzal hirtelen lerúgta
csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utána
ugrott a jég alá eltünt barátjának.

Leonin gyakorolt hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy
kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Viczkándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak,
csalogatták érzékeit; fürészhátú, merevszemű, legyezőszárnyú,
pánczélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimærái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után
epedve: ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve
százfogu falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.

Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi
mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami
világosság.

Tovább kutatott.

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz
mentében.

Úgy kiáltotta magában: Ödön! Ödön! Hol vagy?

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre
víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Ez volt az.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, a hogy elmerülni látta,
összefont karokkal; fejjel fölfelé állva, arcza fölfelé volt fordítva. A
nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, melylyel a
jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének
lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

De hova fölfelé?

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk
nyilás, melyen napvilágra lehet jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött,
mely egyik parttól a másikig két lábnyi vastagságban ívlik.

Merre van a felvilág ajtaja most?

A míg barátját kereste: egészen elveszté tájékozását, s most nem látott
maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál
égboltozatát.

Egy gondolata támadt; ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie,
hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van.
Visszamerült a víz mélyébe.

És akkor lélekzetét kibocsátá.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s útat
mutat neki a nyilás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok, mint fehér üveglabdacskák szálltak fölfelé. Egy sem talált
ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejebb bocsátkozott Leonin s még egy lélekzetet bocsátott ki ajkán.
Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér
vezércsillag s eltünt egy ponton szemei elől.

Az a szabadba talált.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját
lélekzete vezérletét követve.

Ideje volt: mert már a harmadik buborék nem lett volna üres, az már a
bucsuzó lelket is hozta volna magával.

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy
főt láttak a széttört lap alól fölmerülni.

Sietve ragadták meg csáklyáikkal ruháit.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet
rántotta fel a magasba.

– Ezt mentsétek!

Ez volt első lélekzetvétele.

A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.

Ödön meg volt meredve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.

– Tízezer rubel annak, ki egy orvost hoz! hörgé Leonin kétségbeesetten.

Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.

– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram: vetkőztessük le és
fektessük a hóra. – Hanem azt mondhatom neked uram, hogy a mit te ma
megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt és szaladt vele a part felé, míg havat ért, a hova
lefektetheté, akkor neki gyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták,
hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

– Nem addig, míg szemeit kinyilva nem látom.

Minden öltöny jéggé fagyott rajta.



A MÁSIK KETTŐ.

Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a
téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s
egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak
megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak
Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s
magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin;
szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny;
telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban
még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát;
sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az
egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.

A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa
jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben
veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.

A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és
szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr
még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.

A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a
zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne
legyen):

– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a
dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.

– No hát mi baj, páter?

– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem
után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni
ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok
elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner,
valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére,
előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az
orrukkal, és vesztegetik rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a
legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok,
nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem,
magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra
mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

– S hát páterkám miféle nyelveket tud?

– No diákul, görögül, hebræusul, meg jóformán arabusul is.

– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt
mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az
titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy
negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a
vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a
tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a
czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a
huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg
akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt
kardbojtját.

– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a
bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.

– De le ne vágják, uram! kiálta utána a vén pap hüledezve.

– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel
a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az
egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.

No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy,
porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem
hatot.

És még hozzá mennyi léhütő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind
excellentiás borravalóra vár.

Ezt a czifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.

A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet
egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és
kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy
csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja,
hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek
segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint
csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön,
hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté
XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert
valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak
vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár
percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a
folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg
az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem
történt-e valami fogyatkozása?

– No! Nem vágták meg az urat?

– Dehogy vágtak meg, páter!

– Hát micsoda? az úr vágta meg az ellenfelét?

– Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

– S nem fáj az neki nagyon?

– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak?
Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy
két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő
Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem
akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy
vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.

Hát képzeljen magának ilyes valamit.

– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?

– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek
testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem,
míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így
szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem
mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi
szél hozta ide?

– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még
meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az
sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad
audiendum verbum».

– Tyhű páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. Lássa, az úrnak olyan jó
becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim
voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy
kicsit kurucz legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak
gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a
véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt
hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte
Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr
megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték.
Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot.
Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek
mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld
hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei
törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi
hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem
tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és
legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el;
talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?

Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e
gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap
leste a hatást az ifju arczán.

– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott
mondtam?

Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek,
meghatott, csendes hangon mondva:

– Én nem itélném önt el.

– No az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a birám.

Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak
a fia volt, a kiről az ima beszélt.

– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju.
Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez
és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt
semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután
nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?

– De hát mit csináljak?

– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol
megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a
száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek
többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és
jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez,
feleletet ne adjon.

– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be
lehet utazni.

– No jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére
hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt
elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajjon ki lehet az a
valaki?

– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá;
megszorította a kezét és elsietett.

Utána előkerült a pinczér és hozta a tisztelendő úrnak a tejes kávét.

Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él
ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy
komplimentirozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná,
így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját
csinálni?

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg
kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.

Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket,
mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy
ára lesz.

Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres
edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s
azt rögtön alkalmazásba vette.

«Bezahlen!»

És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt,
melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott
huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós
maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből
az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai
proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb
udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a
széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon
bezahlt».

(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy
legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki,
a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)

Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki
elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az
öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja
kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig
gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa
ellen; megütlegeltette magát a mesterei által s visszaütlegelte őket;
eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még
egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére
eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két
kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón
keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, a kit ő úgy hítt, hogy Pál úr.

Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr
valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.

Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig
legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz
emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is
háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája
régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék
arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta
meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.

– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját
leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik
fringiák és handzsárok egészítének ki.

Pál úr tudniillik, hogy szakács is.

Hát: – «görög olvasó». Felel Pál úr, karakán phlegmával.

– Az jó lehet, szólt a kapitány; s mi főtt bele?

– «Angyal-bakkancs.»

– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végig méri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.

– Hát ma megint itthon ebédelünk?

– Ha kapunk valamit, Pál úr.

– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi annyiból áll,
hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy
vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér
lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy
antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz
szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss
kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet
foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve, így szól hozzá:

– Már megint nincs egy vad garasunk sem, úgy-e?

– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával
a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.

– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richard lovag nevetve inte a kezével:

«Hol van az már!»

– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes
palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor
visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.

– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük
a czimborákkal? – Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész philosophi resignatióval mondá:

– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt
«angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott,
akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha
sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett
tányért váltani, mert nem következett több fogás.

– Keresett-e valaki? kérdezé Richard Pál úrtól, evés közben.

– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogy ne keresett volna?

– Hát ki keresett?

– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a
másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott
van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy
czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.

– De hát mi az ördögért fütöttünk be vele?

– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

– Éreztük a szagáról.

Richard nagyot nevetett rajta.

– Hát még ki járt itt?

– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a
kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.

– Nos?

– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig
szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak
ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az
udvarból. Nem ér négyszáz forintot.

– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz
forintom pedig nincs.

– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak
úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richard kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

– Hát még ki volt itt?

– Az «úrfi».

Ezen a czímen csak egy embert szokott nevezni a Pál úr.

– Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az
urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

– Tessék a fogpiszkáló.

– Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét, meg az ábrázatját.

– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az
asztal-maradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg
arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de
az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával
kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy
reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a
kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni –
ex offo.

– Hát szervusz, Jéni, mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

– Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával és remonstrált:

– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

– Gyújts rá addig, öreg, kinálta öcscsét Richard.

– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt
szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz.

– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édes anyánktól kaptam levelet.

– Én is.

– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja
kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat,
küldött ezer forintot.

– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást,
végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt
nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt
főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét
szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon
csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt
valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a
főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá
többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?

– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem
gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent
«mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.

– Hát mi az, a mi láthatatlan?

– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat
piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy
idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?

– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a
mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a
szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

– Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét s felduzta az orrát.

– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem
értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.

– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében
készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is
mellékelve hozzá.

Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő
elvette.

– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült
közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal
szemüvegébe.

– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?

Jenő kényelmetlenül huzódva felelt.

– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevökben személyesen.

Richard erre azután nagyot kaczagott.

– Hát itt az uzsora!

– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl
helyéből.

– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát,
– a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban
még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s
ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban
sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a
dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s
gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém.
Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan,
de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én
elbolondítom az anyját.

– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott
egészen becsületes szándékaim vannak.

Richard végig huzta mutató és hüvelykujját az orrán, s vállat vont.

– Hát bánja a kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.

– De hát eljösz?

– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott
többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.

– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem
jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is
megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek,
mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem
ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz.
Hát ide hallgass.

– Hallgatok.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a
kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a
kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza.
Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért
üldöznek most.

– Hogy tudod te azt? kérdé Jenő megütközve.

– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok
szaladni.

Jenő officiosus képet csinált.

– De – én úgy tudom, hogy a cancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már
mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a
legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy
esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem
ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az
ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta,
hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a
szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd
őrizze tovább az úr birkáit!

– Jól van no, majd szólok az ügyében ő nagyméltóságával.

– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent
békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr compareált.

– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet
magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé
magában:

«Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.»



MINDENFÉLE EMBEREK.

A Plankenhorst-család estélyei eltűrt nevezetességgel birtak a
rezidencziában.

A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy
nem volt előtte a bárói czím. – Hanem azért az özvegy nőt baronessenek
czímezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e
czímmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik
ivadéknál szűnik meg ez reagens hatással bírni a leányágon.

Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, a mi Bécsben nagy
szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli
styl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.

Költséges háztartást vittek; hanem nyáron soha sem mentek jószágaikra, a
holt idényt is Bécsben töltötték.

Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók,
hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A
bárók, a kiknél kezdődik az ember, s a herczegek, a kiknél kezdődik a
nemes ember, gyakran nyujtották kezöket a kellemes Antoinette
asszonynak, midőn a buffetbe vezették, s a bájos Alfonsinenek, ha
tánczra vitték; és mikor a herczegek jelmezbálakat adtak, azokból nem
hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy
valamely báró vagy herczeg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna
kötni e családdal.

Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos
és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltünő, hogy
azokban az estélyekben még sem az a társaság vett részt, a melyet ők
szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival,
Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival.
Windischgrætz és Colloredo herczegeket senki sem kereste ottan; hanem
azért voltak jelen tisztes arczú, érdemrendes mellű, aranygalléros
katonai kitünőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr.
A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által
kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.

A mi pedig a hangot illette, az minden kifogáson felüli volt, a
convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit
tekintve pedig az az egy előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy
ott elegans társaságban lehetett élvezni fesztelenül, a mi nem mindig
adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csak hogy a
társaság nem elegans hozzá; vagy pedig elegans társaságban mulat,
csakhogy decidáltan unja magát mellette.

Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.

Hanem azért mégis, mikor este kilencz órakor Jenő teljes bál-ornátusban
elment Richardért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen
öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt s valami regényt olvasott.

– Hát te nem készülsz az estélyre?

– Micsoda estélyre?

– Plankenhorstékhoz.

– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! szólt Richard felugorva a
pamlagról. Héj Pál úr?

– Ugyan mondd meg, Richard, miért húzódol te olyan nagyon ezektől az
emberektől, a kik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk; s a kiknél
olyan jól lehet mulatni.

– No mi baj? kiálta be az ajtón Pál.

– Jőjjön be Pál úr, azután borotváljon meg! monda az öregnek Richard.
Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.

– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül? dörmögé az
öreg. Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a
meleg víz is kész már. No hát üljön le.

Richard le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a
törülközőt.

– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? unszolá Jenő, míg Pál úr a
szappant habarta. Miért idegenkedel Plankenhorstéktól?

– Tudja a mennykő! felelt Richard. Olyan grófhatnám emberek.

Jenő önbizalmasan mosolygott.

– Én azt nem tapasztaltam.

– No tartsa az állát! rivalt Pál úr gazdájára, s elkezdé a képét
köröskörül beszappanozni.

Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig,
akkor Richard elkezdett valamit mesélni az öcscsének, míg Pál úr a
beretvát megfeni a szíjon.

– Te Jéni! Egyszer, mikor Velenczében voltam, találkoztam a tengerparton
egy faquinnal, a kinél volt egy hosszú, horgasvégű sodrony. Kérdeztem
tőle, mit keres itt? Ebédre valót, felelt a faquin. Épen apály ideje
volt, s a tengerhomokban apró gömbölyü lyukacskákat lehetett látni. A
faquin kivett a korczából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki
lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy
csigabiga, a mit úgy hínak az olaszok, hogy «pesce canella». A faquin
hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt s kirántotta a
jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. No bizony
barátom, ez sovány eledel, mondám a faquinnak. A faquin mosolygott:
hosszú madzagot húzott a drót másik végébe s azután egy sziklához ment,
a hol mély volt a víz, oda leeresztette a viczkándozó pesce canellat, s
egy kis idő mulva egy nagy bolond Stockfischt húzott ki a horga végén.

– Hogy jut neked ez most eszedbe? kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.

– Magam sem tudom én.

– Jobb lesz már nem discurálni, mert még belevágok a képébe! förmedt
rájuk Pál úr. Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd
transportálom én, ha ki lesz puczolva. Oda találunk magunkba is. Tudjuk
bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni
kötéllajtorjával.

Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását és bátyjának
becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizeurja kezében hagyni –
nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce
canella, hogy elhagyja a biztos menedékét s kidugja az ujját, ha sót
hintenek rá?

Fél óra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben.
Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik
azonnal constatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni.
Antoinette asszonyság azt is hozzá tette, hogy nagy örömére szolgál a
kapitány urat saját termében is láthatni.

A kapitány úr mondott neki egy pár locus communist s aztán jött más,
ennek átadta a helyet.

– Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánynyal a társaságból? kérdé
tőle Jenő.

– Soh se fáraszd magad vele. Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a
martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha
brigadeot commandirozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében
profuntot mért és szénát porcziózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint
a császár nevenapján. Az a fiatal herczeg, ki oly magasra feltett
szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a Polizei-Direktor titkára;
különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki
egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s
óraláncza drága fityegőivel játszik, az valami Medicinalrath a Sektion
für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az
a nyájas kis öreg úr, ki talleyrandi finomsággal köt discursust
mindenkivel, az az államkanczellár referense «über öffentliche und
private Unterhaltungen». Az a ferdére festett képű duenna abban a
kávészín szalüpben, az Blumenberg bankárnak a felesége, a kinél az
előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s a ki ennélfogva
mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal
kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél
egy hozzád hasonló öreg ifjuval, az a leggonoszabb spion, a ki valaha
titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó kis naiv leányka.

Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha
Richard bátyja nem valami épen nagyon megtisztelő véleménynyel volna
erről az egész társaságról.

– Többet ér ennél az egész compániánál az a kis szobaleány, a kivel a
lépcsőn találkoztam, szólt másfelé fordítva a beszédet Richard. Ejh, de
helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e? Már annak a kedvéért
eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem
az orczáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is
sajog bele.

Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert épen közeledett feléjük egy
előkelő kitünőség, a kire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.

Akkor aztán Richard is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az
öcscsét ily önkéntes nyájasságra?

Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arcza egy rendetlen
prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis
állkapcsa, divergens hegyes bajuszok a felső ajk fölött s azokkal
trigonometrice ellentétes kis hegyes szakáll az alsó ajk alatt.

Richard ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.

«No ez a valaki, a kire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz,
kétségtelenül fő udvari kurir a spanyol követségnél.»

Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.

A szegletes úr öcscsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen ő
hozzá lépett s mind két karját bizalmasan megveregetve beczéző
tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.

– Szervusz Richardkám. Szervusz.

Richard hideg vérrel visszaadta neki a köszöntést.

– Szervusz.

Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem
lett volna egészen inyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha
neki kellene a maga száját megharapni azért, a mit Richard mondott.

Richard pedig azt hitte, hogy ez a valaki, a ki őt itt most tegezi,
valahol valami államcancellári bálban Bruderschaftot ihatott vele s még
most is emlékezik rá, a mit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a
világon ilyen jó pajtás még sok.

– Hát hogy vagy, hogy? kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.

– Keményen, felelt Richard. Látom, te is jól ki vagy keményítve.

A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott
ecsetformát elkezdte húzogatni.

– Holnap indulok haza. Mit izensz édes anyádnak?

– Hát te is azon a tájon lakol?

Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig; míg Jenő
testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint a ki nem hallgatja, hogy
mit beszélnek mellette.

– Nos, mit izensz édes anyádnak? ismétlé a szegletes úr.

– Csókolom kezeit.

E szóra a prizmatikus arcz szögvonalai egyszerre más combinatio szerinti
összeszögellésekre alakultak, a mit más ember arczán gyöngéd
kedveskedésnek fognánk nevezni.

– No ezt át fogom neki adni; szólt a szegletes úr, megragadva mindkét
kezével Richard jobbját. Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richard, hogy
kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves szeretett
anyádnak átadni. Én személyesen.

– No iszen nem szükséges épen ilyen nagy pontossággal járnod el e
megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.

– Ühm. Dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen
behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két
bajusz közé harmadiknak.

Veszedelmes volt azt a kérdést koczkáztatnia, hogy «te talán nem tudod
kivel beszélsz?» mert ha erre az a válasz jön, hogy «de igen», akkor az
eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak;
másképen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.

– S hát te magad nem szándékozol lejönni?

– Talán, ha concentrirung lesz Pesten és az ezredemmel leparancsolnak.

– Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyédbe.

– Hát ott mit látnék?

– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem Scheingefechtet, hol az
ország első capacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád,
hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség
kipróbáltatik.

– Igen? Ólmos bottal. Restauráczió lesz megint?

– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel,
mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas czél diadaláért s a mely
küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.

– Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.

– Majd megjön mind a kettő. S a míg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok
azt a helyet, melyet halhatatlan atyátok minden viharban megállott:
addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha
nem oly vas kézzel is, mint az övé, de hasonló vas akarattal fogok
kitartani. Adieu, kedves Richard. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves
anyádnak meg fogom mondani, hogy egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy
vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én
szóltam vele, ő hivatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves
Richard.

A szegletes úr jól megrázta Richard kezét s oly kegyteljes mosolylyal
vált meg tőle, mintha az csupa merő hizelkedésekkel traktálta volna.

Jenő a discursus vége felé odább sandalgott, hogy még tanunak se legyen
jelen s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal
kereskedő naiv kisasszonynyal. – A mint pedig félszemmel észrevette,
hogy a szegletes úr elvált Richardtól, sietett bátyjához vissza.

– No te ugyan gyönyörű sottiseokat csináltál ezzel az emberrel!

– Miféle sottiseokat? kérdé az, semmiről sem tudó képpel.

– Hát legelőször is visszategezted.

– Hát ha ő per tu szólít meg.

– De hát nem ismered? Ez Rideghváry.

– Nem bánom én, ha Melegváry is.

– Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.

– Ejh, ha én minden fizásra emlékezném, a mit valaha a házunknál láttam
nyolcz esztendős koromig, a mikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem
rajzoltam le az albumomba Betegváry, vagy Micsodaváry úrnak a
fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arczképet
architecturázni.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja
valaki más is, mit beszél?

– De kérlek, sugá fülébe; ez igen nevezetes ember.

– Én megengedem neki.

– Ez az administratora a vármegyénknek.

– Hát az a vármegye dolga.

– És még más valami is… Nekünk leendő mostoha apánk.

– Hát ez az anyánk dolga.

Richard e szónál hátat fordított öcscsének.

Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.

– Hagyj nekem békét Erdeghváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide.
Eredj kurizálni Alfonsinenek; most nincs körülötte más, csak az a
nyaffadt Hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a
helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról, meg a
Stockfischről.

Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.

– Ejh, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella? melyikünk a Stockfisch?

– Most a Hofsekretär a pesce canella, s te vagy a Stockfisch; hanem ha
egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a
pesce canella, az lesz a Stockfisch.

Jenő csóválta a fejét és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott
a tréfáért.

Richard egy órahosszat tánczolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben.
Kártyázni ott épen nem szoktak; ettől ment volt a hirük. Volt ugyan
fiatal hölgy e termekben elég s Richard hirhedett csábítónak volt
kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű
mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.

Richard teljes öntudatával birt annak a szomorú szerencsének, hogy ő
utána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbbé szép, ifjabb és
években gazdagabb. Csak köszönnie kell és viszonoztatik.

Egy szobaleány, ki az arczát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új
dolog.

Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a
szerelemben mestere lett volna.

Egyszer megint összeszakadt az öcscsével.

– Nem jösz egy csésze theát bevenni a buffetbe?

– Nem bánom.

Jenő arcza sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat
tett Alfonsinenél.

– Nézd csak, szólt Richard a buffetbe érkezve: nézd, ott van az én
cziczuskám, csakugyan rumot és limonadeot oszt a kredenczben a
vendégeknek.

– Te szerencsétlen! kiálta rá Jenő; egyik bakot lövöd a másik után, mint
valami új Parlagi Jancsi. Hisz ez nem szobalány, hanem Edith kisasszony,
a család egyik nőrokona.

Richard megütközve állt meg.

– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? A kit egyedül hagynak este a
lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonadeot engednek
vele osztogattatni a vendégeknek?

Jenő a vállait vonogatta.

– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják.
Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik
beszámítás alá.

Richard végig nézte öcscsét.

– No nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.

– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából?
Baronessenek nem nevelheti.

– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti
ilyen cseléd állomásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik
hozzá, előkelő származásánál fogva.

– Az mind igaz, kedves Richard, hanem ez engemet mind nem érdekel.

Richard aztán ott hagyta az öcscsét s odament a kredenczhez, a hol Edith
kisasszony osztott czukrot és narancsot.

Edith csakugyan gyermek volt még: telt piros arczú, eleven alak,
szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajakkal; feltűzött
hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sürű, fekete és ragyogó; vékony
fekete szemöldei és finom metszésű orra szelidebb kifejezést adtak
merész tekintetének, mint a minőt talán szenvelgett.

Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, a mi neki volt
juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, a mivel a vendégek
viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy
cziczával. Legalább karmolhatott érte.

Richard közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durczásan fordította
volna el tőle fejét, a mihez az első találkozás után teljes joga lett
volna, sőt gúnyos daczczal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró
szemeivel, s mikor Richard odalépett a kredenczhez, azt mondá neki:

– Ahá! Fél most tőlem, ugy-e?

Eltalálta. Richard csakugyan olyas valamit érzett.

– Edith kisasszony! én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik
kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, a hol annyi ember
megfordul?

– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön
szobalánynak nézett, ugy-e?

– Valóban azt akartam mentségemre felhozni.

– De hát azzal is úgy kell bánni, mit?

Ezzel csakugyan megakasztotta Richardot; erre nehéz volt megfelelni.

– No már most mondja meg, hogy mit parancsol? aztán menjen a
tánczterembe: ott várják.

– Nem kell biz én nekem kisasszony se mandulatej, se czitromvíz, hanem
adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.

– Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.

– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel s
levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt
az én rossz kezemet, a mely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután
félkézzel fog látni.

– No menjen, ne bolondozzék, inkább nem haragszom, szólt a gyermek s oda
adta – nem a kis ujját, hanem az egész tiszta, őszinte meleg kezét, hogy
Richard kezébe szoríthassa azt.

Nem volt éppen a közelben, a ki ügyelt volna rájok.

És akkor azt mondta Richard annak a kis leánynak:

– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha még csak szemem
tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom
kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.

És megtartotta, a mit mondott; mert a mint az eleresztett kéz a leányka
termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit és úgy vett búcsut,
hogy még a szemébe se kacsintott.

Mikor éjfél után ismét együtt haza kocsizott a két testvér, Jenő úrfinak
nagyon feltünt, hogy bátyja ezuttal nem kötődik vele.



A BACKFISCH.

Richardot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család
látogatására; járt oda magától is eleget.

Udvarolt a háznál mindenkinek; a házi asszonynak, a leányának és
mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.

Jenő öcscsét túlboldoggá tette vele. Az ifju őrülésig szerelmes volt
Alfonsinebe.

Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arcz, alak. Finom,
tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden
arczjátéka.

De milyen sötét lélek lakott ez angyalarczon belül!

Ez a két ragyogó égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta
az astrolog: a ki e csillag alatt útra indul, elvesz az!

Egy este a szokott estély végzésével szobaleányával vetkőzteté magát
Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.

A komornáját mamsell Bettinek hitták.

Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:

– Mit csinál a Backfisch?

Backfisch persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem a kik a német
nyelvben e szónak különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok
gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, a kik már nem
gyermekek, de azért még rá érnek várni a főkötőig; a kik még ártatlanok
és ostobácskák; a kik már éreznének valamit a szivükben, de nem tudják,
hogy mit? fecsegnek és nem tudják, hogy miről? a tréfát komolynak, a
komolyat tréfának veszik s a legelső szép szót, a mit nekik mond valaki,
arany gyanánt kapják. Ez a Backfisch.

– A Backfisch tanul úszni, felelt ravasz arczfintorítással a mamsell.

– Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?

– Majd nemsokára, szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre
másként fonja. A multkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte:
«melyikünk haja hosszabb? az enyim vagy Alfonsineé?» s körül beterítette
magát vele.

– Haha! a Backfisch!

– Én azt mondtam neki: az övé szebb.

Ezen mind a ketten összenevettek.

– Tehát tudja már magáról, hogy szép?

– A felől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező
hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll
neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak: azóta, mikor nevet, befogja a
száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép magas homloka milyen vidám
tekintetet ad arczának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny
legyen.

– Kérkedés az! azt mondja magában: annyira szép vagyok, hogy el kell
titkolnom egy részét. Nem ábrándozik-e?

– Furcsa az nála. A minap a baronessenek egy főkötőjét föltette a fejére
s megnézte magát a tükörben s aztán nevetett: «milyen különös volna az,
ha én asszony volnék». És azóta sokszor előhozza azt és képzelgeti
magában: valjon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném,
azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, ha hazajön;
egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy
tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznénk egymást, hogy
«szivecském». Ha mulatságba mennénk, mindig egymással tánczolnánk.

– Tehát gondolkozik felőle? szólt Alfonsine, ravasz tekintettel
pillantva fel Bettire.

– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen
megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a
cselédet, nyomorultúl járatják akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.

– Az jó.

– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én
sokszor rajta kapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik,
sír és nyugtalan.

– Beszél-e valakiről?

– Minden férfiról szokott fecsegni, a ki csak a háznál megfordul;
kibeszéli, a mit gondol felőlök: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez
tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.

– Tudom.

– Hanem ha annak a nevét előhozom neki: mélyen elpirul. Arról aztán
hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat: nem tudok belőle kivenni
semmit.

– Hát az jár-e körüle nagyon?

– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. A hol összetalálkozik Edithtel, már
ránczba szedi arczát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól
hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.

– Szegény kis Backfisch! Csináljon neki örömet Betti. Holnap új ruhát
kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.

Betti mamsell nevetett.

– Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!

– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát,
hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint
gyermeket. De most már kinőtt belőle s most már ő is házi kisasszony
lesz. Taníttatjuk tánczolni, zongorázni, énekelni.

– Komolyan?

– Csak mondja ezt neki. Be fogjuk ezután vezetni a társaságba; meg
fogjuk mindenkinek mondani, hogy ő családtag.

– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást
csak arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.

– Szegény kis Backfisch! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.

… Oh szivtelen Jezabel!

Nehány nap mulva meghivást kapott Richard Plankenhorstékhoz.

Csak en famille lesznek; wisthpartie, teázás és Alfonsine énekel.

Richard örömest fogadott már minden meghivást e családhoz, akármilyen
unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.

Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előre igazította az
óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.

Most is úgy járt.

Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem
látott idegen felöltönyt a fogason.

– Tehát én vagyok megint a legelső? kérdé a komornyiktól.

– Igenis; felelt az mosolyogva s nyitotta előtte a teremajtót.

A teremben mamsell Bettivel találkozott Richard; az tett-vett valamit.

– Korán jöttem tán, mamsell Betti?

A mamsell pukkerlit csinált és mosolygott.

– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A
kisasszony odabenn van.

Richardnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsinet egyedül
(természetesen társalkodónéja ráadásával) s kellemesen el lehetett vele
fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott
csinosan.

Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richard; csupán
ez tünt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint
máskülönben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki
jobban énekel, ha nem hallgatják, – ha ugyan gondolt e felől valamit.

Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt
észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.

A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más.

Az első perczben alig akart ráismerni Richard.

Edith volt az, szokatlan bálias öltözetben és hajdiszítéssel. Rózsaszinű
kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé.
Valami népies románczot énekelt iskolázatlan, de sympathicus csengő
hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora
billentyűit. Egyedül volt a szobában.

Richard sokáig megengedte magának, hogy az elefántcsonton ugráló
kezecskét bámulja, míg egyszer Edith felvetve szemeit a zongoráról,
megpillantá a hozzá közelítőt.

Első mozdulata az volt, hogy kezével betakará keblét. Még szokatlan volt
neki e viselet, hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre
tette a kezét, s azután végig ereszté azt rózsaszín ruháján s eléje
lépett az őt üdvözlőnek.

Arcza égett és szive dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára
lenni, midőn Richardnak rebegé:

– A bárónő nincsen idehaza.

Richard úgy szánta a szegény gyermeket.

– És Alfonsine kisasszony? kérdé tőle.

– Együtt mentek el. A Burgba hivattak sietősen. Csak későn fognak
hazajönni.

– Öcsém nem volt itt?

– Ő még korábban elment.

– S nem mondta a bárónő, hogy vendégeket vár?

– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghivottakat,
hogy a «cercle» holnap tartatik meg.

– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott.
Bocsánat, Edith kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet,
kérem, adja át a bárónőknek.

Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.

Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem
találta az előszobában sehol. S a főajtó, a melyen a lépcsőtornáczra ki
kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.

Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a
cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.

Azt az ajtót is zárva találta.

Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az
ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyilt ki.

Az ebédlőben volt a csengetyűhúzó, mely a cselédségnek szól: azt
megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi
nesz.

Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta.
Itt senki sincs.

Szive oly hangosan feldobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.

Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még mi lesz a
vége?

Ismét letette kardját, köpenyét s visszatért abba a szobába, a hol
Edithet hagyta.

Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arcza
rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richardra. Nem
remegett, nem volt zavarban.

– Megbocsásson, Edith kisasszony, – szólt Richard, – minden ajtót zárva
találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, a ki kiereszszen.

Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arczképe volt nagy aranyos rámában.
Richardnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarcz kegyetlenül mosolyogna
e jelenetre.

Edith azonban nyugodt közönynyel felelt:

– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De az nem baj. Itt van a
főajtónak második kulcsa, ezzel én majd kibocsátom önt.

A falon függött egy nagy antik rácsozatú remek kulcstartó. Edithnek
Richard mellett kelle elhaladnia, hogy a kulcstartóhoz jusson. Midőn
melléje ért, Richard elállta az útját.

– Egy szóra Edith! Tudja-e ön, mire gondolok én most e perczben?

Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arczkép ott a falon az ifju
vállán keresztül hajolva a kárhozat szóváltását folytatná ennek
feldobogó szivével. Richard úgy érzé, mintha az egész világ égne
körülötte.

Hanem a leány, a kinek útját állta, nyugodtan maradt, s a legnagyobb
lélekjelenléttel felelt neki:

– Ön azt gondolta most magában, hogy «én ennek a leánynak egyszer
megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem
fogom a kezén túl emelni.»

S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.

– Úgy van, szólt Richard, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától
szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edith kisasszony. Sürgetős
levelet kell irnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem irószereket?

Edith a bárónő iróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot s oda
mutatott.

– Tessék.

Richard leült az asztal mellé és irt. Rövid volt, a mit irt, hamar
készen lett vele. Azután borítékba tette s azt ostyával lepecsételé.

Edith ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az iróasztal tulsó oldalán,
összetett kezeit ölébe leeresztve.

Richard fölállt és eléje lépett a bezárt levéllel. Arcza nemes volt és
tekintete fenkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arczot
vizsgálta.

– És miután kegyed el tudta szivemben olvasni, hogy mit gondolok most?
el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit irtam a lezárt levélben most?

S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.

– El tudja-e olvasni?

A leány pedig, a mint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé
azokat egész arczáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat,
nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét,
hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a
gyönyör, a fájdalom és felmagasztaltság csillagcseppjeit.

– Igen, e levélben ez van írva, mondá Richard: «Asszonyom, én öntől nőül
kérem Edithet; egy év mulva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig
bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.»

– És azzal odanyujtá a leánynak a levelet.

Edith ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét s úgy nyujtá
azt vissza Richardnak.

Azután Richard is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt
meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.

– Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?

Edith némán inte fejével és a levelet keblébe csusztatá.

– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, a mit egymásról
gondolunk. Isten önnel, szólt Richard. Ne kisérjen ön ki. Meg ne lássa
valaki ezeket a könyeket. Ezek már enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó
kulcsa. Most elviszem magammal s holnap vissza fogom küldeni.

Richard maga átvette a főajtó kulcsát és eltávozott. Még akkor sem volt
a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta,
és nem talált a cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.

A leány pedig, mikor Richard léptei elhangzottak, leborult a földre s a
hol Richard legutoljára állt, s a bársony szőnyegen meglátszott léptének
helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek.

Edith már saját szobájában volt akkor, azaz, hogy abban a szobában,
melyet mamsell Betti osztott vele.

– Küldje be a Backfischt, parancsolá Alfonsine.

Edith bejött.

– Még ébren voltál Edith? kérdé Antoinette asszony.

– Igen, nagynéném.

Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edith szemeibe. Nem találta
bennük azt, a mit keresett. Inkább valamely szokatlan önbizalmat, a mi
eddig nem volt sajátja.

– Nem keresett valaki, míg oda voltunk? kérdé tőle.

– De igen, Baradlay.

Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edith arczát. Hasztalan. Nem gyullad
az ki erősebben erre a névre. Az most már jó helyen van, a szívben, s
nem szalad ki az arczra minden megszólításnál.

– «Várt» reánk a kapitány? kérdé Antoinette.

– Csak addig, míg e levelet megirta nagynénémhez – szólt Edith hidegen s
átadta Plankenhorstnénak Richard levelét.

Most az úrhölgyön van a sor, hogy arcza kigyuladjon, midőn e levelet
elolvasá.

– Tudja ön, mi van e levélben? kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.

– Tudom. Felelt Edith, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes
büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.

– Mehet ön szobájába s lefekhetik.

Edith ment.

Antoinette dühösen veté oda leányának Richard levelét.

– Nesze! Ez a te őrült eszednek a műve!

Alfonsine elsápadt és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá.
Nem tudott szóhoz jutni.

Anyjának arcza ki volt kelve a haragtól.

– Azt gondoltad, úgy-e? szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót,
hogy minden ember – Palvicz Ottó!

Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és a mi gyűlölet,
keserűség, boszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen
tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.

– A te ostoba játszmád el van veszve, szólt Antoinette, a levelet
darabokra tépve; – most majd jövök én az enyimmel.



A ZSIBÁRUS.

Richard úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek
szárnyai vannak.

Csak most kezdett még magára ismerni.

A sybarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes
dacz keletkeztét érezte szivében, melynek első neve: az üldözöttek
iránti hajlam.

Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.

Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet
diadalával teremtett.

Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát
garçon-lakásában.

Minden tárgy emlékeztette valakire, a kit szeretett volna már elfeledni.
Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy
óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint
mostan.

– Pál úr! kiált öreg vitézének.

– Mi tetszik?

– Rakjon tüzet a kandallóba.

Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.

Hanem, hogy átkozott nedves a fa: nem akar egyhamar meggyuladni.

Richard iróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek
illata, szines borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:

– Ezekkel alágyujthat.

Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.

A kandalló tüze vígan fellobog a gyöngéd levelek tüzétől

– Pál úr! kezdi Richard. Holnap nagy campagnera megyünk.

Pál úr örül annak nagyon.

– Ezt a sok czókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásba. Legyen
rajta Pál úr, hogy a mi butorféle van, azokon adjon túl, a mik pedig
holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.

– Értem, kérem alássan. Felelt Pál úr.

Richard kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek
olajfestmény, nagy arany rámában, mely egy hirhedett szépség arczképe
volna, ki magát Richard kedvéért lefesttette – mint Danae.

– Ezt a képet is pusztítsa el Pál úr; rendelkezék Richard.

– Meglesz, szólt biztatólag a vén huszár.

Még azután minden fiókját összekutatta Richard, kihányt belőlük
hajfürtöket, száraz virágokat, szines szalagcsokrokat, «mind tűzbe
velük», s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, a mi a
mult emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál
úrra, hogy a masszivabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s
aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.

Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor
vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem
vet rá többé a falról epedő szemeket.

Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.

Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmával s megkérdezé
tőle: no hát, hogy aludt?

– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított
innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem
égette el azt is?

– Azt is? kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. Hát azt gondolja a
kapitány úr, hogy azt a képet elégettem.

– Hát mit?

– Hát mit? Csak nem ettem gilva-gombát, hogy azt a szép képet a kályhába
dobjam.

– Hát mit csinált vele?

– Már hiszen megkövetem: én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a
szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevemnapjára; de mikor azután megcsalt
a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemenczébe.

– Hát mit csinált vele?

Pál úr felhúzta a szája balszögletét a szeméig, s hamisan hunyorított
egy nagyot.

– Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!

Richard haragosan hajítá le magáról a paplant.

– Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?

Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.

– Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztul.

– No igen: azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.

– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, a ki megadja az
árát.

– És odavitte?

– Ott is van már.

Richard igazán mérges akart lenni.

– Azonnal menjen kend vissza és hozza vissza tőle azt a képet. Ordíta
telhető haraggal Pál úrra.

Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.

A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája
kapczáit és elpusztíthatlan phlegmával felelt neki:

– Nem adja ám azt már vissza a Salamon!

– De ha én akarom.

Pál úr oda állt az ágy elé s Richard rajthuzliját félig kifelé fordítva
s felvételre alkalmatossá idomítva, mondá:

– Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt a
kapitány úr.

Richard mérges volt: Pál úr, maga nagy barom! kiálta szolgájára.

– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg; ez az egy érdemem van a
világon.

Richard azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak
is pedig a fenekére.

Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen
messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja a vagyon
porczellán-utczában, Nro 3.

Richard boszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni a Salamont a
porczellán-utczában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy
kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, a mit az arczáról sokan
meg fognak ismerni.

Ráakadt a zsibárus-boltra. Kis alacsony spelunka volt az, melybe az
utczaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát
csak a boltajtóról nyerte, a minek ennélfogva mindig nyitva kellett
állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant butorokkal:
ócska karszékek, biczegő szekrények, megrakva felül került
lábzsámolyokkal, a szögletekben chinai tornyok, csorba tányérokból
rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, a miknek ott a legjobb
helye; hanem e helyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül
felmagasztalva; a polczokon egy csoport kitömött papagály, mókus és öleb
bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező
csonka szobrokhoz: egy Hercules, kinek fél keze nincs, egy Minerva,
kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon össze-vissza van
ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az
ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban
marad a köpenyege Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden
elképzelhető eszköz, a mit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből,
czinből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.

A mi pedig a legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az
ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve béllelt
botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva.
Salamon úr arcza borotválva szokott lenni minden harmad nap;
természetesen, nem késsel, hanem valami mással: azt tudják, a kik
tudják. Most épen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak
olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek
itatós papirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a
sok rajta üléstől.

Már korán reggel kinyitja boltját s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni,
mikor hoz valakit a jó szerencse?

Ime még alig nyolcz óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy
méltóságosan az alacsony boltocskába s erős hangon kezd tudakozódni:

– Ez a Salamon zsibárus boltja?

Az öreg úr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról
és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva,
hogy mosolygó arczát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni.

– Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak: ez a Salamon
zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, a kinek ez a
boltja. Szolgálatjára Baradlay Richard kapitány úrnak.

Richard megütődve kérdezé:

– Honnan ismer ön engem?

A zsibárus behizelgő mosolylyal válaszolt:

– De hát, hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Arany
ember a kapitány úr.

Richard nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószinütlen volt,
hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, akár az udvari estélyeken
találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.

– Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, a
mit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem
szándékoztam a zsibvásárra küldeni.

– Oh én tudom azt nagyon jól, felelt Salamon úr. Épen azért voltam elég
bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány
úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor
azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.

Richard felpaprikázott kedélylyel felelt:

– Nincs arról a képről mít beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom
semmisíteni.

A zsibárus mosolygó arczczal mondá:

– De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem
egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért
mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyém legyen a szerencse.
Legvégül azt teheti ön, a mit akar. Magamforma ember kap rajta, ha
valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém
a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék
felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?

Richard nem bánta hát, ha el kell is fogadnia az erőszakolt látogatást.

– Hát jó. Menjünk fel.

– Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. A míg
odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előre menni
kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeletlen van a szállásom.
Tessék addig helyet foglalni ott.

Richard megfogadta az utasítást s felment a rozzant fa csigalépcsőn,
mely a boltból az emeletbe vezetett, Salamon szállására.

Mikor feljutott a bolt feletti szobába, elbámulva tekinte szét.

Egy fejedelmi muzeumot vélt maga előtt látni.

Három egymásba nyiló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényüzési
czikkekkel.

Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márványnyal, chinai
szivárvány-haliotissal, illatos fából, elefántcsont-faragványokkal,
gazdag aranyozással, a mult századok remekei. Mellettük mozaik asztalok,
drágakövekből kirakott táblákkal, japán, chinai és etrusk vázák, sèvresi
és nankingi porczellánok, bronz remekművek, alabastrom- és
márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vertművek; tálak,
szelenczék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva,
faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és
természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva,
számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények
takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.

Hisz ez egészen másforma bolt, mint az, a melyik oda alant van.

– Nos, hát hogy tetszik önnek ide fenn? kérdé a zsibárus, mikor
felkapaszkodott a lépcsőn Richard után. Ugy-e bár érdemes lesz egy
kicsit a széttekintésre?

– Az már igaz, szólt Richard, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan
jutott ön ennyi válogatott művészi becsű műhöz?

– Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a
külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. A kinek
kell ócska éji szekrény: megtalálja itten. A kinek kell ezüst vésmű
Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, a mit keres. A kinek van
valami eladni valója: törött ibrik, vagy Michel Angelo remeke, tudja
jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez ezer arany.

Richard el volt foglalva a körültekintéssel.

Az öreg zsibárus mosolygó bizalmassággal sugá fülébe:

– És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén
Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez
ettől a gróftól, ez attól a herczegtől származott ide; soha azt senki
meg nem tudja tőle. Pompás cabinet-darabok vándorolnak egyik gazdától a
másikhoz. Salamontól egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok? Miért
lettek eladva? Mi volt a történetük? Salamon tud mindent, de nem mond
semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem
mondja el azokat senkinek.

– Az mind igen dicséretreméltó szokás Salamon úrtól. – Hanem hát hol van
az én képem? sürgölé a dolgot Richard.

– No no, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem
enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami
üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?

– Nem lehet, kedves öregem, szólt Richard derültebb kedélylyel: – az a
kép arczkép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de
azzal csuffá nem tehetem, hogy eladjam azt, a mi tőle arczkép.

– Arczkép! Arczkép! Morgolódék az öreg zsibárus. Mintha nem volna én
nálam arczkép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.

Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richard bámulva látott
maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva
arczképpel.

Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire
fiatalok; olaj- és pastellfestmények, aquarellek és tusrajzok, egész a
szerény silhouttekig sürűn egymás mellé rakva; s még azontúl egy
szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt
semmiféle rámája.

– De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz nem tartozó idegen
arczkép a zsibvásárra? kérdé Richard.

– Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik
egymást, azután kiszeretnek egymásból: egy ideig ott tartanak egy
arczképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az izlés, urak,
asszonyságok elfelejtik egymást. Ifju gavallérok, mikor házasodni
akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a
háznál, s kész legyen érte a csetepaté.

– S aztán eladják a régi arczképeket?

Salamon szétterjeszté karjait, a szobán körüljártatva kézmozdulatát.

– A hogy látni tetszik.

– No azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, a ki eladja az emlékbe
kapott arczképet, mint azon, hogy akad, a ki megveszi. Mi a gutát csinál
ön ezekkel az arczképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?

Salamon csendes mosolygással ringatta fejét kaftánja gallérpréme között.

– Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, a ki eladja a megunt,
meggyűlölt arczképet, potom áron ide engedi. Akkor azután csak az a
mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez? Járnak a
porczellán-utczai Nro 3-ba sokan; délczeg urak, fényes hölgyek. Ezt a
furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a
magáéra: azt sem kérdi, hogy adod, Salamon? fizet nagylelkűen, s elviszi
a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább!

– Ez ugyan ördöngős egy üzlet, Salamon úr!

Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richard karjára, s hamisan
hunyorítva suttogá:

– Ismerem ám én az ön arczképének az eredetijét is. Szokott ide járni.
Hüh! ha ezt a képet meglátja nálam. Az ilyen costumeképért nagyon
nagylelkűen szoktak fizetni!

– No de azt a szégyent én nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom.
Bármennyire utálva gondolok is arra, a ki e képhez hasonlít, nem akarok
vele olyasmit tenni, a miért ő is jogot találjon engemet megutálni.

– Ön arany ember, kapitány úr! ön bizonyosan házasodni készül? hejh! nem
igaz? Már van is más arczkép ennek a helyén? Mit?

– Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arczkép azért nem került
ennek a szegére.

– Meg tudnám ám én ezt is szerezni. Oh, én mindennek tudom a módját.
Mit? nem lehet? Nekem van egy festőm, a kinek csak azt kell mondanom:
eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza és
fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal.
Nos? Kivánja ön? Miért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet
meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van?
Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni
senkinek. Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr.
Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. – Hanem
hát – hogy adja ön ezt a… Danae asszonyságot?

Richard boszusan csörrentett kardjával,

– De megmondtam már, hogy ez nem eladó. Visszakérem.

– Ejnye, ejnye no. De minek azért mindjárt úgy csörömpölni a kardjával?
Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért.
Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richard! Hanem
hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más
mythologiai képet? nálam van nagy választásban.

Richard nevette már a dolgot.

– Nem, Salamon, – nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte
szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mythologiai lesz is. Engem
úgyse, nem adom.

– No no no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk valamit? Nézzük
végig. No de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.

Azzal erővel oda tuszkolta Richardot egy halom rámátlan olajfestményhez,
mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.

Egy képnél aztán Richard felkiáltott:

– Az ördögbe is!

– Ahán! kiálta, diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. Találtunk már
valamit ugy-e, a mit érdemes a világosság felé fordítani? s azzal
kihuzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port
kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richard szemei elé.

– Ezer mennykő! hisz ez az én arczképem!

– He hüm! Az bizony. Itt hever már nálam félesztendő óta. Lássa ön:
Danae asszonyság kevésbbé volt aggodalmas, mint ön, ő már félév előtt
eladta az arczképét a porczellán-utczai Nro 3-ban. Nyolcz ezüst forintot
adtam érte.

– S hogy adja ön nekem azt a képet?

– Az ön saját arczképét, ugy-e? Mondtam már; cserébe.

– Legyen!

– Ej, ej kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon
megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre
velem.

– Vigye a patvar az egész üzletet. Már most szőrt szőrért. Küldje ön
haza az én arczképemet, s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae
asszonyságtól a magáéért egy milliót.

– Kifacsarni? Ah, kapitány úr! azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint a
mi méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér? A mennyire
taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én kifacsarni? Nem vagyok én csaló.
Lássa kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek,
hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma?

– Micsoda ráma?

– No hát: ön rámával együtt küldte ide a képet. Danae asszonyság pedig
ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet
illesztett: hát a ráma még alkun fölül van.

Richardot most már boszantotta a zsibárusi nagylelkűség.

– Hagyjon nekem békét a rámájával, csak nem fogok öntől még öt forint
ráadást is elfogadni.

– Ej, ej no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt
forint! Hisz nem kináltam én rongyos öt forintot önnek; hátha
cserélhetnénk valamit? – Nálam van sok mindenféle olyan dolog, a mi a
kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak
igen szép pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.

– Köszönöm. Az már nekem is van mindenféle; egész arzenálom van.

– De hátha itt is talál valamit, a mi még otthon nincs? Aztán nem kerül
semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó jó no, nem
beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a
kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak.
Érti-e már? No hát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, a
mi a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen
kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen
nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük: az a
legolcsóbban kaphatja, a mi neki megtetszik, csakhogy a pénzét lássuk.

Richard csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképen el nem
ereszti, ha csak egy pár forintját itt nem hagyja nála, még e ketté
metszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni
a harmadik szobába is. A harmadik szoba, a melybe átvezette a zsibárus
Richardot, egy teljes gyüjteményt tartalmazott a világ minden
nemzeteinek fegyverzetéből.

Egyik csoportozatban az egyiptomi, persa és méd hadiszerek, görbe és kés
alakú kardok szijas fogantyúkkal, legyező idomú harczi zászlók,
buzogányos hajító dárdák, guitarre alakú vértek; amazon-sisakok, etrusk
fahéjkürtök. Másik összeállításban ó-görög fegyverzetek, thebai pajzsok,
kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a samnit ércznyakló, római rövid
kardok; villámos pajzsok, tollas pánczélingek, sarmata pikkelypánczélok.
Ismét más kirakat gall és teuton fonott vértekből, lánczos
buzogányokból, szarvas sisakokból, angol-szász csatabárdokból; –
mellette a középkor szakállas hajító kopjái, a cseh hajnalcsillag, a
német pánczéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarló-tőr és
gyilok-kapacs, a kereszteshadak fegyverzetei, s a mór és szaraczén
kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok,
gerezdes buzogányokkal egy categoriába sorozva; – míg végre egy egész
oldalt elfoglalt a jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete,
ócska kardok, puskák, drágaköves kirakott díszkardokkal s aranyveretes
handzsárokkal vegyest.

– Ugy-e bár, hogy ez is egy kis arzenál? szólt, kezeit elégülten
dörzsölve, Salamon. Megérdemli a körültekintést. Oh, mikor egy országos
ünnepély készül, nagy kelete van a porczellán-utczai zsibárus-boltnak.
Itt megkapható minden. – S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol
minden.

Richard elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott ez ócska
kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a
legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.

– Ahén! monda kedvtelten a zsibárus. Ön rátalált az igazira. Tudtam,
hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi
Crivelli-penge. Tíz aranyat kináltak már a pengéért, de nem adom
tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.

Richard megnézte a kardot a világosságnál, s azt mondta rá:

– Ez nem Crivelli-penge.

Salamon nagyon meg volt sértve.

– Ah, uram. Én nem hazudom soha. Crivelli-penge, ha mondom, nézze ön
csak.

S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richard derekát öv
gyanánt fogta vele körül.

– Megcsókolja a hegyével a markolatát.

– Jól van, szólt Richard, átvéve a kardot; hanem már most én csinálok
vele valami productiót. Van itt valami rossz puska, a mi nem sokat ér?

– Tessék választani, szólt Salamon, egy egész gulára mutatva mindenféle
elavult lőfegyverekből.

Richard kiválasztott egyet közülök, a legnehézkesebbet, s azt
harántékosan megtámasztá, szájával a gulának, agyával a padlatnak.

– Most kérem, álljon ön egy kicsit félre!

A zsibárus félreállt, s várta, mit akar ez elkövetni.

Richard pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a
puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.

Richard végig vonta ujjai hegyét a kard élén s odatartá azt Salamon elé:

– Nézze ön, egy csorba sem esett az élén.

A zsibárus oda volt bámultában.

Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután
odament megtapogatni Richard karjait.

– Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok
késsel: háromszor kell hozzáfognom. Arany ember a kapitány úr! – Nem
arany ember: vas ember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy
vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.

– Ez a kard nem Crivelli, szólt Richard, visszanyujtva a zsibárusnak; ez
valóságos Al-Bohacen damaszk-penge: az ára száz arany.

– Isten őrizz! tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. Én megmondtam,
hogy tizenöt arany az ára. Se alább, se feljebb. Nálam annyiba számít.
És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástól,
meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen
karddal egy házban nem hálok.

Richard elmosolyodott.

– De hisz azt a képet már elcseréltük az én saját arczképemért.

– No most már az ön arczképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért, az
marad nekem. Először életemben találkozom egy gavallérral, a ki azt
mondja: Salamon, ennek az ára, a mit nekem kinálsz, nem tizenöt arany,
hanem száz arany: ez nem Crivelli, hanem Al-Bohacen. – Ilyen arczkép
nincs több a világon. Ez Rarität! Ez unicum! Ez incunabulum! Nincs
copia, nincs Varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből, az arczkép itt
marad, vigye ön el kardját, fizessen még egy aranyat és aztán quittek
vagyunk.

Richard gondolkozni látszott. Salamon kitalálta gondolatját.

– Ne féljen ön attól, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az
arczképet, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, a
hova nem jár senki. No ugy-e, itt hagyja?

Richard nevetve tette kezét az unszoló tenyérbe.

A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s azután mély zsebébe
ereszté.

– Engedje meg, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána
fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán
nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem,
előteremtek minden szépet és remeket, a miben szép szemek gyönyörködnek.

– Oh köszönöm, nekem nem lesz arra szükségem; annak, kit én elveszek,
nem kellenek czifra butorok.

– Szegény leányt akar elvenni? No mondja, igaz-e?

Richard nem akart tovább szóba állni vele.

– No Isten önnel.

– Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg
Salamon sokat tud, a miről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól
felőle senkinek; ön arany ember, ön aczél ember, kapitány úr. Nem jól
mondtam, ön valóságos damaszk ember! Hiszen ön tudja, miből lesz a
damaszk? Aczélat és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk.
Csak maradjon ön olyan, a milyen. Én nem avatkozom az ön dolgába,
kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a porczellán-utczában, a
Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó
gscheft! – Ráemlékezzék. Egyszer az életben még fogja ön látni a
porczellán-utczai zsibárust, vagy akarja vagy nem. Akkor meg fogja ön
érteni, a mit önnek mondtam: becsületes embernek lenni a legjobb üzlet.
Istennel járjon!

Richard iparkodott menekülni a bőbeszédű öreg úrtól; a zsibárus-gyereket
a karddal egyedül bocsátá szállására; maga nem akart hazamenni.

Félt Pál úrtól.

Félt, hogy azzal fogadja, mikor belép, hogy: «No hát, nem mondtam?»



NŐI BOSZÚ.

– Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja
haza; mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet
Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint notáriusnak az egész
világon, még Pesten is. Azt irják neki, hogy a tisztelendő uramnak a
dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé
felmenni a kathedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalább is tíz
esztendőre el fogják itélni s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes
lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az
Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes
lelkem, Arankám.

Ilyen szép jóreggel-kivánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné
asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján
az utczának azon vége felé, a merre az apját hetek előtt elmenni látta.
De csak hiába várta vissza.

Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a leány és nem időzött
tovább az utczaajtóban.

Leült a dolgozó asztalkájához, a félbehagyott fehérnemű-varrás mellé, s
folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon
kiesik kezéből, s előveszi zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi
magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen
városokon keresztül; keresve millió ismeretlen arcz közül egyet, és
hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.

Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.

Valóban gyönyörű arcz; hosszudad, mint a tragédia muzsájáé; nagy,
lélekteljes szemekkel, classicus arczéllel, finom ajkakkal, dús, tömött
gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az
egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.

A nagy szempillák egy perczre felnyilnak magasan, midőn a kocsizörej
közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem
jön az, a kit vár; s nagyot sóhajtva, folytatja munkáját.

Pedig a kocsizörej ezuttal éppen a paplak előtt szünt meg.

Hintó állt meg az ajtó előtt.

A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön?

A szobaajtó hamarább nyilt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő
előtt.

Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.

Baradlayné fekete bársonyruhát viselt, fekete himzett gallérkával és
karmantyúval; fején gyász főkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek
látszott márvány arcza.

Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány
odahajlott és megcsókolta azt tiszteletteljesen.

– Jó reggelt, gyermekem, szólt az úrnő kegyteljesen, de egész
hidegséggel. Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, a
miket el kell egymás közt intéznünk.

Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet
vele szemközt.

– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat,
sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte.
Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő
aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.

(Tehát mégis igazat mondtak! Sóhajta magában a leány.)

– Még szabadsága is veszélyben forog, folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy
hosszabb időre bezárják és nem fogod őt látni.

Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arczán ezek a szavak nem
idéznek elő változást.

– Te magadban fogsz maradni.

A leány némán inte fejével.

– Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?

– Mindenre el vagyok készülve. Felelt a leány nyugodtan.

– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az
én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet
enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyiltan: hová akarsz menni? mihez
akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.

– Itt akarok maradni, asszonyom, szólt a leány, s méltóságteljesen emelé
fel arczát és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.

– Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.

– Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.

– S miből fogsz élni?

– Dolgozni fogok pénzért.

– Az nagyon keveset jövedelmez.

– Be fogom érni kevéssel.

– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz
közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.

– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek
egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal,
vagy harmincz mérföldnyi távol válaszszon is el.

– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom
róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok
neked vagyont, melylyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett
balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.

A leány csak némán rázta fejét.

– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltünnek a jó barátok: a
szerencsétlenséget mindenki elitéli, hogy okot találjon távol maradhatni
tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melancholia hamar vénit.
Itt el leszesz temetve. A hol az emberek olyan közel vannak egymáshoz,
mint itt falun, ott azt, a kit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, a miért
az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha
megalázva láthatnak valakit, a kire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál
rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új
világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt,
sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz
magadnak, a milyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét,
kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód,
segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a
legmagasabb ajtókig, a miken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát
visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, a mi szenvedés
miattunk érte családodat. S aztán örülni fogok, ha boldognak látlak.

E szónál felállt a leány a székről.

– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek
kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresnem mindennapi
kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom,
ennek a gyűrűnek a történetét; folytatá a leány, balkezén a kis
karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. Ez köt ide engem,
elszakíthatlanul. A ki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem:
«én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok: kergetnek. De bárhová
hányjon is a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt
maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen
elmenj: itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy
hagyd el e helyet, itt maradj: visszatérek.» Azért higyje el ön,
asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ
urainak annyi rettegtetése, a mi engem innen eltávolítson. Fogok
szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál,
de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök;
de itt maradok.

Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, a
melyiken a gyűrű volt.

– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt?
valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani
róla?

Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az
úrhölgy erősen tartá azt és nem bocsájtá el.

– Oh asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk,
a ki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?

Baradlayné eleresztette a leány kezét.

És azután oly jóakaratú, oly éltető szelid mosolylyal nézett reá.

– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te
meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jőjj
velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek
egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, a mi szerelmetekből
fenmarad!

A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.

– Oh asszonyom, az, a mit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Az ilyen
eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a
mennyországba lehessen jutni.

– Igaz, szólt az úrnő felsóhajtva; hisz az én arczom olyan hideg, s az
én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged
boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járókelő
szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg
foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas vagyok. Ülj mellém.

Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt s azzal kebléből kivont
egy levelet.

– Nézd. Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam
Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e
levelet nem bontani fel; hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel és
olvasd előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?

A leány meghajtá fejét és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.

– Hát vedd e levelet és olvasd fel nekem. Ismerni fogod az irást!

Az úrnő a lepecsételt levél czímét mutatta Arankának.

Aranka kezébe vette azt; és azután a hálás mosolygás egyszerre eltünt
arczáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló nagy szemeket vetett
Baradlaynéra.

– Nos?

– Ez nem az ő irása. Rebegé a leány.

– Ah, dehogy nem! Mutasd. Én csak ismerem tán fiam irását. Ez a B
egészen az övé! ezek az erősen megnyomott vonások: ez a férfias
character a betűkben; ez mind…

– Jó utánzás… suttogá a leány.

– No de olvasd a czímet: «A ma très adorable mère». Ezt csak fiam
irhatja nekem. A postajegy «Orscha»

Oroszország közepe. Értesz francziául?

– Igen.

– Ki tanított rá?

– Magam.

– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a
pecsét csak az ő czímere?

– Megengedi, nagyságos asszonyom? szólt a leány s reszkettek kezei,
midőn kis ollójával a papirt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s
azután kibontá a levelet.

És azután az öröm napvilága derült fel arczán újra.

– Ez már valóban az ő irása! «Kedves anyám!»

– No úgy-e bár?

Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arcza, úgy változott
derüre borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket
kerget az északi szél.

– Nos, mi az?

– Csak ez a két szó az ő irása; a többit egészen idegen kéz irta és
francziául.

– Idegen kéz? Oh kérlek, olvasd sietve.

A leány kezében reszketett a levél.

«Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a czím-borítékon
elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, a
miért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta
írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullott a toll a kezéből.
Nagyon alélt.»

«Ne rettenjen ön meg: Ödön nagy veszélyben forgott; de már túl van
rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.»


– Veszélyben forgott? szólt bele az úrnő: oh kérlek olvasd!

Még sem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van
indulva a leány.

Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.

«Leirok önnek mindent őszintén, a hogy történt».

«A mint Ödön az ön levelét kapta, mely őt haza hívja, itt hagyott rögtön
mindent: czári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy
maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.»


A leány szemei e sorok után egy hálatelt ihlett pillanatot vetének a
levélből kitévedve, az úrnő arczára.

«Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek:
elkisérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem
bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg
bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnjeper jegén két óra hosszat
korcsolyázva.»

«Mondhatom önnek asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben
korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül
visszafordult üldözőink ellen s elverte őket rólam, pisztolylyal,
handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.


Az úrnő arczán a büszkeség pirja gyulladt ki e magasztalásnál. De
láthatta jól, hogy a leány arcza annál halaványabbra változik, mentül
tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak nagy erőtetéssel bir tovább
olvasni. Oh a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, a mi a
spartai anyának gyönyör.

«Azután ismét folytattuk a menekülésünket: a mi nem volt tréfa. Valami
kétszáz farkas volt a nyomunkban!»


– Az égre! kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!

A leány sebesen olvasá tovább; de szemei már zavarodtak, hangja
akadozott:

«Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk,
midőn egy rossz helyre értünk a Dnjeper jegén, hol halászok léket
ütöttek elébb; nem vettük észre az ujon befagyott helyet, s mind a
ketten leszakadtunk a jég alá és elmerültünk a befagyott jégboltozat
alatt.»


– Irgalmas Isten! sikolta fel Baradlayné magán kívül. A leány nem szólt
semmit; de feje hátrahajlott és szemei lecsukódtak; arcza halvány lett,
mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste
reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

Az úrnő karjaiba fogta az aléldozót, megsimogatá arczát, homlokát.

– Térj magadhoz. Lásd; te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja
vagyok. Én is érzem azt, a mit te.

A leánynak megeredtek a könyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az
úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

– Ne sírj. Már most én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én
nem könyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami
fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben? Jőjj, nézz
bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten
beleláthassanak.

– Olvassunk tovább.

«Engem megőrzött amulétom, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt
kináltam azt barátomnak; igaz amulet: megóv vízbefulástól, vad
harapásától, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de
nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy
e csillagok: szerető női szemek! Mikor partra vontak bennünket a
halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e
még csillagaid? ő mosolyogva felelt: mind a négy.» (E szónál mind a két
hölgy érezte a másik villanyos rándulatát: e bűvös szikra egyszerre
ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, a min
most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem
nappal. Bátran ragyoghatnak ágya fölött őrcsillagai. – Ma erővel levelet
akart írni, de hát ime nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem
ez ne nyugtalanítsa önt asszonyom. Nincs már semmi veszély: két hét
múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne
sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá
alakul, s az utunkban több van, mint elég.

Ramiroff Leonin.»


A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt köny:
ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét s homlokát megcsókolva,
gyöngéden suttogá:

– Leányom!

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve, odafekteté égő
arczát az úrnő ölébe és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De a néma elhallgatásnak egy teleirott titokteljes könyv volt az értelme
oly szemek előtt, mik a szivekben olvasni megtanultak.

Az úrnő keze ott nyugodott a leány fején.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy óra múlva, a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági
hintóban, a bárónő mellett ülve, hagyta el a pap leánya a szerény papi
lakot. A két hölgy derült arczczal beszélgetett egymással; hiszen
tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, nosza hirtelen
két pofont kioszta két léhütő siheder fiának: egyik «szaladj a hintó
után, hová mennek?» másik «szaladj a parochiára, mi történt ott?» Nem
sokára visszatért mind a kettő; egyik meghozta, hogy a hintó a kastély
udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor
leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a
lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója,
meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már,
mert a kisasszony ezentul a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide
vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó
kosarat kotlóstul együtt s összecsapá két első extremitását:

– Ha ezt a megboldogult nagyságos úr látná!



AZ ALÁHÚZOTT SOROK.

Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot
sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s
ott végére ne járjon az utóbb történteknek.

Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, a ki neki jó
ismerőse, s a ki azután mindent el szokott mondani, a mi odabenn a
kastélyban történik.

Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyja
felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fenn
magának némi kis concessiót, hogy a mit kérdéseire válaszolni szokott,
az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez
óriási eltéréseket a historiai adatoktól, sőt gyakran még a költői
valószinűségtől is oly quäkkeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton
uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes
lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.

– Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? kérdé a nótáriusné asszony.

– Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe. Felel rá Bakó Márton uram.

– Bécsbe? ugyan minek vihették Bécsbe?

– Férhez veszi ott egy nagy úr.

– Nagy úr? Miféle nagy úr?

– Agens, secretárius, vagy referendarius!

– Hűh, lelkem! Fiatal úr-e?

– Valami hatvanhat esztendős.

– No ez ugyan időske! S miért adják olyan öreghez szegénykét?

– Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.

– Hát az öreg tiszteletest csakugyan elitélték?

– Gályákra!

– Gályákra! Mi történik ott vele?

– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvándoroltatják
Európából Amerikába.

– No ez bizony szörnyű nagy büntetés.

– Bizony nagy büntetés.

Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy
Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.

Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a
jámbor castellánt, hogy:

– Ugy-e vendéget várnak?

– Azt bizony. Honnan sejtette meg Szalmásné asszonyom?

– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam,
hogy a jobboldali kémények is mind füstölögnek, fűtik az eddig nem
fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?

Bakó uram megmondta őszintén:

– A nagyságos úrfi érkezik ma.

– Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?

Bakó uram kész volt a felelettel:

– A gárdista.

– A gárdista? Hát szabad annak a király személyét ott hagyni?

– Mást fogadott arra az időre maga helyett.

– Hát csak a gárdista jön? Vajjon hogyan érkezik meg?

– Természetesen, hogy lóháton.

– Lóháton? Milyen lova lesz?

– Tiszta fehér lovon fog ülni.

– Milyen ruhája lesz?

– Tiszta karmazsin veres, arany paszománttal, nyusztkalpag a fején
kócsaggal, párduczbőr a hátán.

– Párduczbőr? Jérum? Én még soha sem láttam párduczot.

Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végig szaladni a
falun.

Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.

Ödöntől érkezett levél; most már saját irása, Lembergből keltezve,
melyben tudatá anyjával, előre küldött futár által megérkezése napját.

Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazó hintajába s
eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.

Egyedül ment, semmi kisérőt sem vitt magával.

A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a
kitűzött alkonyi órára.

A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.

– Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! Feddé az anya gyermekét.

– Már túl vagyunk rajta. Csak, hogy látjuk egymást; felelt az ifju,
anyját megcsókolva.

Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták
együtt az utat Nemesdomb felé.

Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.

A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság
végig látható volt; e domb alja fenyőkkel körül ültetve, miknek sötét
lombozata alól egy egyiptomi stylben épült szürke márvány-épület tünt
elő, falai az alkony napjától megaranyozva.

Itt megállítá a hintót Ödön.

– Szálljunk ki, anyám.

Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.

Azzal karját nyujtva anyjának, szótlanul vezette őt ama fenyves domb
felé.

A domb alján, a márvány portále előtt oldalvást volt egy kisded emberi
lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.

A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal s a kettős vasajtót, mik közül az
egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyujtá lámpáját, s
levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.

A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt
fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján
ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a
nemesi czímer alá. Ott pihent a kőszivű ember, kit szíve és a balzsamok
csodái még holta után sem engednek porrá lenni.

Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva
álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mint ha a fiu minden csepp vére
anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltünt szellemhez
beszéltek, s ugyanazon dolgokról beszéltek vele.

Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élő lények világába.

A kastélyban a régi arczokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén
gazdatisztek, a régi alázatos bókolással: csakhogy e bókolás most még
egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.

Anyja arczán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb
és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a
gyászruha új.

Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is
hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen alak, ki minden szót
megbirál, s minden érzelgést elitél.

Mikor Ödön utiköntösét átváltá, anyja végig vezette őt az apai
lakosztályon.

– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell
elfogadnod, a kik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok
ismerősnek, a kik jöttöd hirére fel fognak bennünket keresni. Most már
házigazda fogsz lenni itten.

– A hogy kivánod, anyám.

– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok
ágazatú; azt rendbeszedni te neked kell.

– Igyekezni fogok, hogy beletanuljak.

– Mint legidősb fiú és teljeskorú, testvéreidnek természetes gyámja
leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között.
Testvéreid lelkületökben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem te
hozzád: mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.

– Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.

– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely
állást foglalj el magad? kiket gyűjts magad körül? kiknek légy vezetője?

– Tanácsodat fogom kérni, anyám.

– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni
kebledet. Rajtad áll, mit szólj? mit ne mondj? Hallgass-e sokáig? vagy
mindig? Kimondd-e az első kérdésre, a mit belül érzesz? Magad menj-e
elől, vagy mást kövess?

– Az idő meg fog arra tanítani, anyám.

– Hanem ez az idő rövid. Nehány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni.
Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez
összejövetel czélja?

– Te bizonyosan tudod, anyám.

– Honnan hiszed, hogy én tudom?

– Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.

– Nehezedre esett hazajönnöd?

– Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.

– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni
szék elfoglalására vagy hivatva?

– Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy administrator ül.

– Azon indokból ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem
elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy
beiktassanak.

Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.

– Anyám, te nem ezért hívtál engemet haza?

– Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában
kijelenté, hogy halála után hat hétre nyujtsam kezemet az
administratornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk
ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.

– Meghajlok atyám akarata előtt, szólt Ödön, fejét alámélyesztve.

– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbirja azt a
terhet, a mit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

– Tudom, jó anyám; – nehéz teher az.

– És te azt kivánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én
feleljek meg e tehernek?

– Ha atyánk végakarata ez volt; – s ha te is úgy akarod…

– Hát te neked parancs az, a mit én akarok?

– Anyám; te jól tudod, hogy a mit te mondasz: az nekem törvény és
szentirás.

– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay-háznak
úr kell és úrnő! úr, a ki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, a ki
hódít.

– Úgy van, szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.

– Az az úr – te fogsz lenni!

Ödön meglepetve riadt fel.

– Te fogsz lenni e ház ura, és a te nőd e ház úrnője.

Ödön szomorúan sóhajta fel.

– Anyám. Tudod, hogy ez nem lehet úgy!

– Te nem akarsz házasodni?

– Soha!

– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz?
Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot:
«Soha!»

– Okát jól ismered. Szenvedni megtanultam némán, ez apai, anyai örökség
nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni!
évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó
anyai szivedet. Szenvedjünk anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a
ketten. Özvegy asszony és remete fia!

Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.

– Oh bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi! Tele a
világ szép arczokkal; szeretni való szivekkel. Te is rátalálsz a
magadéra.

– Tudod, hogy «nem».

– S ha én már találtam volna is számodra egyet?

– Azt hiába kerested, anyám.

– No ne mondd; szólt gyöngéden odasímulva fiához az özvegy; – látatlanba
ki hozna itéletet? Biró akarsz lenni és ki sem hallgatsz.

– Vádlott vagyok anyám, ki előre tagad mindent.

– Pedig az, a kit számodra választottam, olyan szép, olyan jó és téged
úgy szeret.

– S ha tündérek szépségével birna, s vetekednék jóságban az angyalokkal
és volna gyémánt szive, mint neked, hogy fölülmulna téged a szeretetben,
– nem akarnám őt ismerni.

– Oh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a
szavadat. Legalább tekintsd meg az arczképét egyszer. Jer, a szomszéd
szobában megmutatom.

– Az engem hidegen fog hagyni.

– Majd meglássuk.

Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig s kinyitva annak
ajtaját, előre bocsátá őt.

És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki
szavaikat végig hallgatá.

Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szivet, hogy egymásra ne
boruljon ily pillanatban? ki tartaná fel az öröm könyeit, hogy ne
omoljanak? mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne
keresse?

– Oh én drágám!… oh én egyetlenem!…

Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá
Ödönnek:

– Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?

Ödön megdicsőült arczczal súgá válaszul:

– Lesz!

És mindketten csókokkal halmozák a legszeretőbb anya arczát, kezeit és
vállait.

Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arczképre, mely saját
menyasszonyi arczképe mellett büszke tekintettel néz le rá a massiv
aranyos keretből, magában beszélt hozzá:

– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobban-e meg kővé lett
szived, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e,
midőn ellenkezőjét tettem annak, a mit mondtál? Eljösz-e a nászéjen,
áldani vagy kisérteni? – kőszivű nagy ember!

A nagy ember csak mindig büszkén nézett le a keretből.

A boldogok nem vették azt észre.

A szomorú özvegy elsuhant közülök; ott hagyta őket boldogságukkal
egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.

Ő maga pedig szobájába lopózott, elővette irótárczájából azt az
emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt irótolla alá, s a
mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta veres irónnal.

Idáig bevégeztetett!…



A KÉZFOGÓ NAPJA.

Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét mulva a
temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök,
egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.

A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező
hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ez úttal nem
csupán az erősebb nem contingensét szállították ide: az urak hölgyeiket
is magukkal hozták, – és kisasszonyaikat is.

Bizony kisasszonyaikat is.

Mindenfelé hire futamodott már, hogy az ifju Baradlay haza érkezett
külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezuttal ő
is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva,
s a kocsi ajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-czímer. És saját
négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplüs kimustrált
katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a
rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem
azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csak úgy rázzák a
csengetyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezuttal hajdu is ül. Bár ugyan nem egyforma az
egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros
huszársipkája van; a mi nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak
nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint a milyen a többi urasági
kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezuttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét:
csinos arczú fiatal leánykát, magasra nyult termettel. Kár, hogy nagyon
fűzi magát és hogy nyers kávét szokott rágni, a mitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezuttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van: finom
selyemposztóból, a minek nyakától messze elálló gallérja messziről
reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig
szintén selyem wiklere van és marabú kalapja.

– Aztán hallja János! (ez a hajdunak szól, a kit otthon csak tegeznek)
mindent jól lepakoljon kocsiról: el ne ejtsd iskatulát; – hallja – mert
abba selyem ruha van-Aztán valamit össze ne törjön János, mert
pofonütlek – magát. Ha te Karika! nalad van schmukos tarisznya? akarok
mondani: ridikül? El ne veszíts ütet: sok draga schmuck bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse,
Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal (telik neki!
«repræsentationalis költség» quantum oportet). Ennél igazi huszár ül a
bakon s az ugrik a kocsiajtót kinyitni és nyujtja kezét a nagyméltóságu
úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné ő mlsgát
legelőször, midőn a földet éri.

– Hozta Isten nagymiltosagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most
érkeztük ide: ott fognak ki négy lovamat hintóbul. Gyütem leanykamal izs
örvendetes ünnepélyre! Hol vagy Karika? Legidősebbik kisaszonykam! Azirt
nem nagyon idős. Még nincs húsz esztendős. Quod est authenticum. Hogy
izs hinak csak tigedet? Furcsak neveik vanak kisaszonykaimnak: soha se
nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum,
mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag
kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor
volt görög amazon: teczik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy
celebritás, ki sorba kifúrta török hajókat maga oraval hajójának, miért
felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve
Karolina Pia: hiszem akor hazasodta fölséges urunk, annak tiszteletire.
Harmadik kisasszonykam Adalgisa: akor jatszottak először Normat pesti
theatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam
mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palaczky, teczik tudni?
No nalunk is volt egy kis hire; hat a negyedik leánykamat azért hinak
Libussanak. No biz ezt sajnalok; de mar nem levehetem rula. No de most
mar, hogy bebizonyítsuk jó hazafiusagunkat: a legutolsó kisasszonykanak
atunk igazan magyar nevet: «Bendeguzella»; hires magyar vezir utan.

– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? kérdé mosolyogva az
adminisztrátor úr.

– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok
odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem úgy teczik, mikor
nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előre
sietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is
felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is
elég nagy gond; kivalt mikor három már bálbajárni való, férjhez adni
való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrainben szenved, s
eként a papának kell őket hordani ide amoda, a hol eladó leányokat
mutogatni szükség.

A lépcsőházban elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta
a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a
Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.

Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös
szabadalma volt, az alatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső
szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.

– Nos hát, mi a legújabb ujság, Szalmás? kérdé bizalmasan a nagy
befolyásu úr hű bizományosától.

– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból
hazaérkezett.

– Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?

– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már «szabad a
csók!»

– Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?

– Az már nem leány.

– Mi a gutát?

– Férjhez van adva, sugá titkolózva Szalmás uram. Kéz alatt tudom, de
igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt
rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos
asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta
magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja
felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap
sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van
már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, a hogy bizonyosan tudom,
mert magam láttam, már a mult éjjel haza is érkezett. Ezt én mind
legelső kútforrásból tudom.

– S nem haragszik e miatt az úrfi?

– Azt nem lehet még tudni; mert még a mióta megjött, el nem hagyta a
szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s
mindenkit igen nyersen elutasít, a ki tapogatózni akar körülötte.

– Beteg bele, azt hiszem; – no majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?

– Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.

– Szegény! Van oka rá.

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez
értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe igtatta magát, s el lévén készülve
ügyének levátájára, megindult szobájából a czímerterembe, kisérve
alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás
Mihály uram.

A czímerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos
urnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arczczal jött neki jelenteni,
hogy:

– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom
iteneg.

– A bizony meglehet; felelt rá az adminisztrátor úr.

– De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, a
kik nekem nagyon idegenek.

– Nem értem ezt Zebulon! szólt nevetve a magas úr.

– Irtem! nem irtem! haragoskodik Zebulon; de bizony megirted, csak
miltoztasal szilyel tekinteni. Hisz ez a szala tele van oppositionalis
physiognomiakal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságu úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó
észrevétel. – Hanem hát abban sincs semmi rendkivüli. A megye minden
pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifju
örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki.
Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szivesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöld
asztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabiró úrral is találkozzék
ennél a háznál; hanem hát ez nyilt ház: főispáni lak; mindenkinek joga
van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.

– Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis
gránát-gombokkal.

– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd
én oda ütök…

De nem mondhatta el, hogy hova üt? mert egyszerre úgy megállt a szó a
szájában, mintha föld alatti kisértet lépett volna dicsekedése farkára…

– Á… á… nini… szólt a szemközt találkozó láttára, ki épen akkor lépett
be az ajtón.

Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách
Feliczián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s
ugyan levágja, a kit elől-utól talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kurucz pap egyenesen az ő testének
tartana.

Zebulon érezte bűneinek sulyát. Eszébe jutott, hogy mind az a keserves
kínszenvedés, a min ez a pap hanyatt-homlok keresztül esett, az ő
fejében ért meg eszmeképen; úgy szólván, ő diktálta azt rá mind;
annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb
mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:

– Alazatos szolgaja ides kedves nagytiszteletű urnak! hogy mint szolgál
egiszsige!

A pap pedig se nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, se a
kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a
kézszorítást.

– Köszönöm a tekintetes úr kérdéseit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.

No annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért még sem hitt a papnak.
Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást
keres, a kit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily
ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz præventiv censura alá venni, s
tovább is fogni a kezét.

– Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletű úr minden sokfelé? Hallottam:
Bécsbe izs volt.

– Ott is voltam.

– Valami baj volt?

– Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.

Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélytjósló tettetés.

– Nem bántotta senkise nem?

– Sőt inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.

Hm. Ez gyanus szelidség.

– Hat Aranka kisasszony, vagy mar nem kisaszony, igaz, hogy mente
férjhez?

Ez már csak olyan kérdés, a mi kiugratja a nyulat a bokorból.

– Igaz; felelt rá a pap nagy bonhomiával, mind Zebulonnak, mind a több
odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

– Is meg van vőleginyel elégedve, tiszteletes úr?

– Nagyon meg vagyok elégedve.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét és nem
akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsu fejében úgy
visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve
hagyta abba a kézszorongatást.

– Isten áldja, uram.

(Aldja tigedet az ördög! Mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy
ujjára fujva. Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)

– Nos, mit beszélt a pap? kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét
visszatért hozzá.

– Aj, hiszen bolond papot egészen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az
most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arczszögleteit s mély bölcseséggel
jegyzé meg:

– A honnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.

– De hogy leanya felöl is megnyugodta.

– Egy kis pénz sok haragot lecsendesít.

– De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.

– Kicsoda kirő násznagy Miltosagod riszedről?

– Gróf Gálfalvy Pál, ő méltósága.

– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens nagy auctoritas.
Bizony gratulalom hozza. A hol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégektől telt úri termen keresztül
a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással
üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött.
Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt
lenniök? Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó
ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte
putzba! Nyugtalankodék Zebulon.

– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind
együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén
fognak kiséretében megjelenni.

– Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?

– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a
kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyilnak a
szemközti szárnyajtók, s a menyasszonynyal az élén belép a hölgyi kör.
Aztán következik a többi.

– Aj. Az nagyon szip lesz.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s
kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élczelni a fölös számmal
megjelent megyei kuruczokra, kik idejöttek ellenségük diadalához
áldozatra vitt igavonókul pompázni, s a mellett nem igen ügyeltek rá,
hogy azoknak főcoriphæusa Tormándy mit beszélhet oly meghitten
tiszteletes Lánghy Bertalan urammal? Inkább az után tudakozódtak, hogy
hol van Ödön?

Az bizony a terem tulsó felében diskurál nagy bizalmasan egy pár magához
hasonló fiatal emberrel. Majd idejön, ha meglátja a præsumtiv mostoha
apját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik
üdvözlésére sietni?

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni
hallják Tormándy ismert stentori hangját, ki csendet kér az «uraim»-tól.

Nos, mi lesz?

– Uraim, szólt a hatalmas hangú megyei szónok, mindnyájunk előtt tudva
van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog
áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson
meg sokáig hazánk javára.

(«Ah hisz ez hizeleg! Ez megtért!» suttogá Gálfalvy Pál gróf az
adminisztrátorhoz.)

Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta.

(«Használt neki a multkori négyszemközti szívére beszélés!» suttogá
vissza az adminisztrátor.)

A szónok folytatá.

– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjukora diszében állít…

(«Ez már egy kicsit erős hizelkedés!» sugá magának Rideghváry úr.)

– … engem bizott meg kérő násznagyképen…

(«Micsoda?» kiáltá egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)

– … hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ez által a
kivánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni?

Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.

Ha Tormándy, mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf
micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az
a főtisztelendő úr volna: de az még nincs is jelen. Micsoda confusio ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény az által, hogy Tormándy
fölhivására Lánghy Bertalan uram lépett elő és válaszolt kenetteljes
hangon:

– A mit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el.
Egyesüljenek, a kik egyek a szeretetben.

(«Nini! Pap megbolondult!» Kiálta fel Zebulon elképedve.)

Hanem abban a perczben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős
ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy
Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért
menyasszonyt: – Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és
a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó aczélgyöngyökkel himezve, s
hosszú fekete csipkeuszálylyal, fején granát-diadém villogott; s volt
rajta valami új, valami fényes, a mit még nem látott senki: – arczának
mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó
napsugárral arczán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér
jáczintokkal ékitve, a szemérem hamvával gyöngéd arczán, az érzelem
bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden
mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előre
tolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaik asztal, melyre egy arany tálcza
volt letéve, s a tálcza csipkekendővel beterítve. A mellett állt a két
násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálczáról. Két egyszerű
karika-gyűrű volt azon: nem újak, viselve voltak már azok. És azután az
egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba
tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva: egyszerű volt az egész szertartás, de ez
egyszerű jelenetben volt valami olyan fenkölt, hogy az egész társaság,
mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljen-kiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az
örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá és homlokát
megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.

«Van a ki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi
isteneknek ide alant!»

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a
vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a
lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely
épen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki épen nem lett volna
szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja,
vajjon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

– E szerint most kettős kézfogó fog lenni; szólt együgyű ártatlanságot
utánzó arczkifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.

(«Hiszen ez komplott!» dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő
násznagyához.)

– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot;
véleményezé Gálfalvy.

– Nem, azt nem teszszük; azzal magamat prostituálnám egészen.
Ellenkezőleg: itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a –
komédia.

A két úr előre sietett s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt
hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arczának minden szeglete
iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Oh azt az ő arczán nem
volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta
mögött?

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele
találkozót s azt mondá neki: «nézze méltóságod, még most is milyen
gyönyörű asszony az özvegy».

Ő méltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött
ugyan sietett a toldással.

– Valóságos olyan, mint egy menyasszony!

– Jaj!

– Pardon!

(«Mar harmaczor lépi meg tyukszememet ez a gróf.» Panaszkodék aztán
Zebulon Tormándynak.)

– Ne állj mellé, mikor beszélsz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor
berendezésében már sok symbolistica volt kifejezve. Az asztalfőnél az
elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön
mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a
főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az
adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek
mindegyike jól tudta a különbséget, a mi a vélt és való sorozat között
előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt
meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát már most ez minek rakta fel azt
a sok drága schmuckot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre
ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s
azoknak igen jó præcedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi
gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai
nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre
jogosult érzelmeket költeni szivében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző
harczjátéka: az áldomástorna.

«Toast-Turnier»-nak neveznék azt más nyelven.

Nem utolsó neme a küzdelemnek.

Egy asztalnál ülő, egy palaczkból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást
ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden toaszt jelen, vagy távollevő
személyekre vonatkozik: de motivumaiba bele vannak szőve a napi élet
legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszinezni előáll a pathos, a humor, a
bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak
ékesenszólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké
teszi: képződik a jobb és baloldal, és igyekszik egymást leleményes
mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés
folyik: körmönfont mondatokkal, élczes vágásokkal, minek végén
összecsörrenik minden pohár; – jaj a megneheztelőnek.

Csak Ödön marad hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: gondold meg,
mikor szólj? mikor mondd el, a mit szivedben érzesz; meddig hallgass? s
mind végig hallgass-e?

Egyszerre a vidám toasztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron
felzendülő lármás riadal.

Örömriadal az is; nehány száz torok éljenez.

Valószinű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hivek és
jobbágyak lehetnek azok.

A külső zaj növekedtével Baradlayné oda súgta fiának:

– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal és szólj
hozzájuk nehány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az
erkélyre kivezesse.

Pedig hát az a nagy éljenzés – nem nekik volt szánva.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa
volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Hát ez micsoda gárda?

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye
nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás,
lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem
józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt
jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orczapirulással emlegetett korcs
ivadékai; bornirt csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurczolt
czímerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus, s az
iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája,
melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei
székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni
a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket
maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, diszelgő kiséretnek, sőt még
azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyás-zenét adat velük
magának a főváros közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az
alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett
párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Két forint napidíj járta fejenként – és úri ellátás.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa,
hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit
elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarcz után, hogy még az a
gárda is a repertoiron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak
csak este felé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz
annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, e felől
értesíteni fogja hiveit s nem hozza őket ide.

Hanem épen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy
nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a
teremajtóig kisérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott,
leiramodván azon díszes társaságba, a hol maga volt a legkülömb:
Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már
nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park
választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást
kérni, tudta már a szokást: egy pár száz vendéget be sem szokás
jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az
asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra,
előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat, s nem
csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi
a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt?

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy neki üljenek a lakomának; ezt
Szalmás uram, jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a
parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába. Ott legalább
asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában, ott
sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak füszerét nem
humor és pathos, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak
hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a
tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jó
kedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az
epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre irt, megröhögtetve annak avas,
maszatos, mézgás útféli élczeivel a borbanfőtt hallgatókat. Tetszett az
mindenkinek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék
foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra s így szólt:

– Hallod-e te Szalmás: az is bolond volt, a ki azt találta ki, hogy
fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám se hallott ilyent.
Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de
menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem
iszom itt hiába – a közügyért.

Az egész gyülekezet rá ordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt,
menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő gratuláló beszédét éjszakának irta,
az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és
estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha
kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt köztük egy okos ember, a ki ez indítványt megdöntötte,
azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert
majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni
indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a
földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még
ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál
fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gerő;
beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha
már vitték!

El is vitték ember-háton ülve egész a kastély udvarára, s azután
kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen? Nekik csak egy ember az «éljen»: a
többit majd elmondja czifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu
tulsó végeig, ha kiereszté. Hanem a mint az éljen riadalra a várt
principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján
a menyasszony díszű pap-lánynyal, kit ő odafent Bécsben képzelt, régen
férjhez adva valami köszvényes bureaucratához: persze, hogy a
csizmaszárban veszett egyszerre az egész betanult dictió.

Látta már és értette a dolgot egészen: megfordult itt az állapot.
Fordult volna ő is visszafelé, a honnan jött, de a két teherhordó nem
ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem
lehetett az ellen, a mit lát. Ha a sokszegletű úr és matronai jegyese
helyett ilyen szép fiatal párt lát maga előtt, hát annál inkább «vivát».
Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint a hogy a másiknak volt
szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az
ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlen egy gondolat sem volt a fejében. Az egész
beszéd nem ennek a párnak volt szánva: a transpositio teljes lehetetlen.
Csupán a kezdő phrasis maradt meg a nyelvén, azt el is indította.

«Közszeretetű nagyméltóságos úri pár!»

«Előtted látod ime a nemességet…»

Nem ment tovább. – Megint rá kezdte.

«Ime magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket».

Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott.

«Ime, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent díszes
nemesi tábort.»

De már erre felszólalt az egyik teherviselő Boksa Gergő:

– Szalmás! Mondj má’ mást is; mer’ ledoblak…

Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az
elejtett szót.

– «Honfitársaim.»

«Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet
csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és
követem azokat a kik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer
forintot ajánlok fel önöknek…»

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt
iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre egyre?

Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:

«Ötvenezer forintot – népiskoláink jobb karba helyezésére.»

Hej de elhallgattak egyszerre!

«Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.»

Ezzel a szóval visszavonúlt az ifjú pár az erkélyről.

Bizony egy árva «éljen» sem hangzott már utánuk.

«Ühm! dünnyögé Boksa Gerő; hát csak ennyire becsüli a nemességet?»

«Dejszen; morgá magában Koppants kántor, ha a népiskolákat jobb karba
helyezik, akkor engem elcsapnak.»

«Hát az én diurnumom már most ki adja meg?»

Ez volt pedig a főfő kérdés.

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály az
napság nem volt többé látható sem földön, sem padláson, pedig mindenütt
keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispán laknál összetörvén minden evő és ivó
edényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy «eb iszik ingyen – a
közügyért!», felkerekedett szekereire és odább állt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt,
Rideghváry hivei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott
Baradlaynéval.

– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház
vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának.
Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom,
fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiu,
igaz barátom, véglehelletével önök elé diktált, de velem is közölt,
mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. –
Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is
elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve «vérpad».



AZ ELSŐ LÉPCSŐ «AMA» MAGASLATHOZ.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van
háromezer holdja ide lenn alföldben; de nekem van három falum odafenn
(közbeszólás: «a holdban») nem holdban, hanem Saros, meg Zemplin
vármegyében, a kiből áll gazdagsagom. Aztán ha jobbágyot felszabadítunk,
akkor én menjek kapalni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én
parasztnak születtem volna, soha se nem kivánkoznám más lenni, mint
paraszt. Az annak valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet
gyönyörüsigitől megfosztani? A ki úr, úr; a ki nem úr, az nem úr. Hát
tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemes embernek? Hát
én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy
legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sirelem, mint
parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus
oldalara. Most is, ha megesik restoratzo, megesik követválasztás,
micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot
megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz: nincs
anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog
lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt?
most is ipen tízszer annyian vagyunk, mint a mennyi hivatal jut. Pedig
fiatal ember addig nem házasodhatik, míg valami hivatala nincs. A
tekintetes előttem szónokló úrnak se fia, se leánya, sem nem felesige
nincsen. Nekem van öt, nem felesig, de kisasszony. (Általános
derültség.) Ezt tekintetes úr nem ért ugye? Aj! akor én is tudnam lenni
liberalis. Azután meg nipnivelis! De minek az a csuda? Nip felnő
magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más
irni, olvasni, csak káptalanba barát; országbiró neve helyett odanyomta
kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon
olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, a mit paptul hall. Csak azt is
elrontottuk, hogy eddig irtunk törvényeket deakul; minden simplex ember
nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden neki álljék
olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi
kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadság,
ne agyunk neki aztat; mert a mig nem adunk neki, addig megvan; de a mint
odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilenczszaz
esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is
aztat, már azzal is nagyon sokat nyertünk.» (Éljenzés jobboldalon,
derültség baloldalon.)

Pleonasmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon
barátunk tartotta azon a historiai nevezetességű megyegyűlésen, mely a
nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében
Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező
vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett
«táblabirák», jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak, sereglettek
össze jobb- és baloldalról, követve nagyszámú nemesi rendek által.
Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett
előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren,
maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, daczára a zord időnek, megjelent a
megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz
volt a haladó, emez a maradi-párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe
bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és baloldalról
a melléklóczák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a
vezér-capacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt
ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az előbbeni gyülések előzményeiből,
hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elé szokott kerülni
az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor «a ki birja, az marja». Tehát
ezúttal ők is elhozták az ellen-argumentumokat, s el voltak rá készülve,
hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a bőjtöt egyik fél sem valami nagyon
ascetai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet
neheztelni azért a kis papramorgóért.

Pontban kilenczkor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztül erőszakolni
az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb
szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy
tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb
szónokokat, a kiknek fárasztó, lapos és baroque beszédei által
paralyzálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a
határozathozatalt a délután étvágyingerlő késő óráira, félreterelte a
tanácskozmányt a napi renden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a
türelmetlen közönséget – és lopta az időt.

Mind nem használt: a fehér toll helyt állt, nem tágított. El volt
mindenki szánva másnap délig is ott várni éhen szomjan a gyülés
kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy a mint egy perczben
észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén ketté vágta
a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán,
a kinek tetszett.

Most meg sem mozdultak.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzá jutott, hogy
beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a
dolga, hogy rákezdte a zúgást: minden szó ellenmondásra talált,
beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei
kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan
hangot eresztett, a mi kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem
engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt
zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket
talált elejteni, a miket mai világban «imparlamentaris»-oknak fognánk
nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az,
hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a
további beszédet s akkor az leül. Megye-életünkben e helyett más divat
volt. – A mint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az
elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állták őt Tallérossy et
consortes, s ordították ellene unisono: «actio! actio!»

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a
fiscalis actio megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periodusa constructiójából
sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárczáját, kivágta belőle a negyven
forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actiobeli
elmarasztalásnak), s folytatta a philippicát. Megint új erőteljes
kifejezés jött, megint hangzott Zebulon szava: «actio, actio!»

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik negyven
forintot is, dobta a fiscusnak és beszélt tovább. És beszélt és
mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárczája kiürült, s legutolsó
gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi czímeres gyűrűjét húzta le az
újjáról s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet, mint tudjuk,
törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta
végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált,
mint a szatmári tizenkét pont paraphrazisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? tizenkét üstökös csillag egyszerre
az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve «népfenség!»

Még most is ragyognak.

Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyéről megyére.

Még csak e szó kimondása is: «szatmári tizenkét pont», a vihar jelszava
volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról balról szakadatlanúl
dörgő «éljen» és «le vele!» ordítás tölté meg a termet.

De mind a két nemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak.

Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedélylyel ült czifra karszékében,
mint egy mumia. Úgy vette ezt az «ensemble»-t, mintha az előadott
operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partiturából
előre látja, hogy mikor jön egy «scherzo», mikor az «allegro»? mikor
kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni? s legfeljebb azon
botránkozik meg, ha az általános «tintamarre» közepett öreg dob és
bombardon nem teljesítik előrevárt animoval rendeltetésüket.

A publikum füledobja ugyan meg van már elégedve a lárma
nagyszerűségével; de a mæstrot valami nem elégíti ki.

Szemei a rendezőt látszanak keresni.

Előkerül.

– Nos, Szalmás? szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.

– Méltóságos uram, baj van.

– Mi baj?

– A fehér tollasok új manövert csináltak. Eddig mindig azt követték,
hogy legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, a kik, ha a mieink
valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most
pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi
korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.

– No? És?

– No, és, a mieink azt mondják, hogy a közügyért szivesen beverik a más
fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet
őket semmi tettlegességekre biztatni.

– Gyáva ficzkók, mormogá Rideghváry s a csengetyűhöz nyúlt.

Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.

Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.

Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a
strucztojás-költő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas
szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.

Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális
akczióktól: fizettek és szónokoltak.

Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis
verekedést improvizálni, a mi szokás szerint a fehér toll ajtón ablakon
kimenekülésével végződjék.

Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása.

Rideghváry megrázta a csengetyűt s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak
egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a
higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; és a többi…; de alig ért
mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült
minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydöngést meg
lehetett volna hallani.

S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki
nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.

Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.

– Hát van itt zaj? kérdé Tormándy mosolyogva.

Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.

Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy a
mint az elnök csengetyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy
elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor
látja, hogy a másik elnémult s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját
beszédre.

Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.

E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az administratort. Neki az
kellett volna, hogy ordítson mindenki torka szakadtából. A helyett
mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.

Erőszakolni kellett a tervet.

– Most nincs zaj, mondá epésen; de mihelyt folytatni fogjuk a
tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki
jogommal s az ülést feloszlatom.

Még erre sem teljesült be, a mit kivánt, hogy az elaludt orkánt újra
felköltötte volna kihivó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi
apparatusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész
hidegvérrel válaszolta Tormándy az administratornak:

– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor
helyettesíteni fogunk elnököt és folytatjuk az ülést.

Erre azután száz meg száz hang ismételte:

«Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!»

Volt már most aztán zaj is, heves kézmozdulatok is, szenvedélytől
hevített arczok is; – tessék elmenni, ha úgy tetszik!

De most már nem ment.

Arczát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra és recsegő
hangon kiáltá közbe:

– Ez nyilt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!

– Lázadás! kiáltá Zebulon.

– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és
rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek: én fegyveres erővel fogom
önöket szétoszlatni.

(«De én elébb hadd megyek ki»: szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb
szerette volna a karzatról nézni.)

– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! mennydörgött rá vissza
Tormándy, s keresztbe fonta mellén karjait, úgy ült le helyére, daczosan
tekintve az adminisztrátor szeme közé.

Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.

A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett.
A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének
mindenünnen összegyűjtött hajdui, pandurjai, pusztázó hadnagyai és
csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük
lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.

Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben,
kivont kardokkal, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán
lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha
netalán a megyei karhatalom nem elég.

– Tehát legyen meg, a mit önök kivánnak! – kiálta Rideghváry s azzal
hátra fordult. Főbiró úr, tegye ön kötelességét!

Az a főbiró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry
teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.

A mint Rideghváry parancsa hangzott, a főbiró felnyitva az elnök mögötti
ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:

– Utánam pandurok!

És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját
s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.

Az első meglepetés perczében azt hitte mindenki, hogy az talán csak
mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó
hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak
akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta
tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöld
asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő
kardokat a légben.

Hanem a másik perczben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A
zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal
joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabiráknak, s támadt egy
oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, a minőnek
soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr
legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.

Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával
történt, hogy nehány percznyi tusa után a főbirót és fegyveres társait a
rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá,
kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton az ablakon keresztűl
kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le?

De hát a fegyveres pandur-sereg hol maradt?

Azok csak nem jöttek elő.

A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak
az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig
nyilt ajtón átlátszik szuronyaik villogása, még sem jönnek; hallhatják
idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, még sem jönnek.

Valaki megbabonázta tán őket.

Meg.

Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt
intézkedéseinek, a mik, ha nem élő, emlékező emberek szeme láttára
történtek volna, a szkepszisz azt mondaná rájuk, hogy «Theater-coup».

Abban a pillanatban, a melyben a gyűlésterem ajtajából a főbiró
bekiáltott a pandurokra: «utánam pandurok!» a főispáni lakosztály
belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú délczeg alak lépett ki e
szobába.

Az Baradlay Ödön volt.

Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha volt, fekete bársony
dolmány, sötét granátszín mente, kék róka prémmel, ugyanolyan kalpag
fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csatt és menteláncz
öltözetén sötétkék oxydalt ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt
jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.

Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbiró parancsát teljesíthették
volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültevé
előttük.

– Vissza! Meg ne mozduljatok! Rivallt rájuk parancsoló hangon.

A fegyveres nép egy perczre meghökkent; nehányan haragosan fordíták
feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?

– Hüvelybe a kardot! monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy
kardját. Takarodjatok ki a folyosóra.

A várnagy egy szót súgott a panduroknak. Azok között is sok öreg legény
volt, a kik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk,
holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra
emeltettek.

– Távozzatok innen! monda nekik Baradlay Ödön, és azután várjatok
további parancsra; ha én foglak híni, akkor jőjjetek.

A vén legények fejeiket hajtogatták. Tetszett nekik ez a parancsolat.
Hiszen ők is jobb szerették azt így.

És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás
hangzott.

Mikor aztán a vérengző főbiró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor
az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a
szárnyajtó nyilását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni,
honnan az adminisztrátor boszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a
főbirójára nézve úgy is elkésett segélyt: akkor ugyanazon az ajtón
belépett a terembe egyes egyedül – Baradlay Ödön.

Délczeg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arcza égett a fenkölt
haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes
indulatja.

Feledékenységből volt-e, vagy szántszándékból? föltett kalpaggal lépett
a terembe, úgy járult az elnöki szék elé.

Rideghváry féloldalra dülten nézett fel reá, riadt tekintettel,
jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál
találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.

A látvány, a mi Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.

A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek,
szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfi alakok társaiktól
ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és
szenvedélytől kikelt arczok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétört
véres kard.

– Ki cselekedte ezt? kiálta csengő szóval az ifju Baradlay, megállva az
elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? rivallt ujólag az adminisztrátorra.

Rideghváry elképedve bámult fel reá.

– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, a mit krónikánkból
semmi köny le nem moshat soha!

– Engem? szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység,
rettenet és bámulás volt kifejezve.

Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át kardját.

– Én! önt!

És azzal megfogta jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát,
egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.

– És most – hagyja ön el e helyet. E szék az én őseim széke. Ön ebbe a
főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!

E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.

Az «egész» teremben.

A ki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog
akárhány hasonló jelenetre: hogy egy rokonszenves alak egy pillanat
alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt
ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet,
önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész
közönséget, – azt sem kérdi tőle senki: hova?

Ilyen varázslat történt e teremben is.

Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett
bérenczei arczáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen
neki pusztulni kell.

Szégyentől és dühtől sápadtan kelt fel elnöki székéből, még egy átokverő
tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt sugá
kegyetlen, boszúszomjazó arczczal az ifju fülébe:

– Tessék… Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.

Ödön megvetően nézett rajta végig, ő tudta anyjától, minő magaslatot
igért neki Rideghváry.

Nem méltatá válaszra.

A hatalmas úr eltünt s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a
megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette
kalpagját.

Eljárása, igaz hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva
főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a
lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az
megadta rá a sanctiót.

Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az
egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.

Teljesen sikerült.

Az a hely, a hova leült, forduló pontot képezett a történetben.
Akármerre vezessen az, nagy idők kezdő pontja volt, s szív kellett
hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.

Hogy mi történt a gyűlésben tovább? az már a krónika dolga. – Hanem a
nap diadala Baradlay Ödöné volt.



TAVASZI NAPOK.

A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, a melynek neve
«krák».

Pontoppidan norvég tudós le is írta e szörnyeteget.

A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tenger-feneken
lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek szinére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve
tengeriszappal, tele nőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal,
korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez
valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a
krák engedi azt békével.

Időjártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: ni milyen
szép zöld sziget! kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá;
a krák mind ezt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a
hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak
rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen
nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a
hátán s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsirt meregetnek fel a
kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsirját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget
importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje.
Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja,
hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele
együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat.

Ilyen napjai voltak a kráknak 1848-iki márczius közepén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Márczius 13-ika volt: a bécsi népmozgalom napja.

… Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utczára, nem
mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat,
nem kisértetem veled utczáról utczára a legelső sebesültet, a szabadság
legelső martyrját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy
mutogatták a népnek végig a városon; mi csendes, biztos helyről fogjuk
az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.

Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel;
csakhogy zongoraszó és medisance helyett az utczáról felhangzó népzaj és
a távoli fegyverropogás mulattatja őket.

Olyan sápadtak ez uri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól:
valjon mi történik odakinn?

Mi történik? – A nép szabadságillatot érez!

Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész
történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak
álmodva voltatok!

A büszke urak ezuttal decorálatlanul, s a délczeg úrhölgyek ezuttal
kifestetlenül ülnek, járnak, kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra
és hallgatóznak az utczára és beszélnek egymással suttogva: mi lesz a
mai nap vége?

Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek; de senkinek sem jut
eszébe lámpákat gyújtatni ide benn; a zaj, a sortüzelés döreje
rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.

A martialis termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandirozott a
társaságban, mintha generalis volna, most suttogva beszél és lenyírt
barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér Medicinalrath
egy szögletben ül és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor egy
ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a
lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy percz
mulva, hogy nem lehet odább menni.

Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már
jelmeze elárulja a rossz világot odakinn. A herczegi fenkölt viselet
helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek;
arcza halavány, mint a kréta.

Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, a mint álöltönyében
ráismernek.

– Nos? leverték őket? kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas
úr.

– Nem birnak velük, felel a kérdezett remegve; – most jövök a rendőrségi
főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték
az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a
censura-hivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blouseomnak
köszönhetem, hogy megmenekülhettem.

– Nem rabolnak-e? nyögött közbe a szögletből a potrohos Medicinalrath,
kit otthonhagyott pénztára aggasztott keservesen.

– De hát, Istenem! nem tudnak több katonát küldeni ellenük? rebegé
pianissimo a stentor hangú uraság.

– Van ott elég katona, biztosítá őt a rendőrtitkár; hanem a császár nem
akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.

– De hát, Istenem! minek kérdezik azt a császártól? Mikor annak olyan jó
szive van! bíznák a katonákra!

– Hát tessék oda menni! Biztatá őt boszúsan a titkár. De mikor a katonák
úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével
láttam a Mihály-téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanóczokat,
s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.

– De hát én Istenem! mi lesz akkor mi belőlünk?

– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem a történtekről. Én
részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipéczézett házai, a
mikben Rothschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjt tölteni.

– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? Kérdezi
Plankenhorstné.

A kérdezett gyanus vállvonogatással felelt.

– Én mindenesetre sietek dolgom után.

El is távozott.

Ez rossz biztatás volt a többieknek.

Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e
civilruhákat kapni a háznál? Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel,
mint inasruhákkal. Már pedig a Plankenhorst-család livréeje nagyon rossz
passepartout volna ehhez az utazáshoz.

De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett
ráismerni: ez a talleyrandi finomságú államkanczellári referens, ki
ezuttal egész contenantiájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra
verve, mint egy palacsinta, kabátjának félszárnya letépve, a hátán egy
sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiscrét
találkozás surlódásának véres sebhelye. Lélekzete is elfult.

– Mi történt önnel? kérdi tőle a háziasszony előzékeny részvéttel.

A talleyrandi államférfi nem veszté el galgen-humorát.

– Oh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám
ismert, elkiáltotta magát: «ez is spion!» s abban a perczben a kalapom
ilyen lett, ni. Szerencsémre néhány diák kiszabadított s egy
Durch-hauson keresztül megmenekültem.

– Ugyan kérem, nem rabolnak még? tudakozódék a Medicinalrath a
szegletből.

– Az ördögbe is! inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak
le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab
angol flastromot, a mivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam.
Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan
könnyen az utczán.

– Hogyan? Ön újra ki akar menni? Kérdé aggódva Antoinette asszony,
mialatt a kis államférfit boudoirjába vezette, hogy az angol tapaszt
megkárosított profiljára ragaszsza.

– Sietnem kell! suttogá bizalmasan a duodez nagy ember. Előfogatokat és
relaiseket kell megrendelnem az államkanczellár számára.

– Hogyan? Hát ennyire vagyunk?

– Alkalmasint.

– Ön is vele megy, nemde?

– Bizony itt nem is maradok. – Tanácslom, önök is, – a mint szép
szerével lehet…

– Majd meglátjuk, szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal
hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.

Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni: ne menjen; hát ha
agyonverik?

– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy «le Metternichchel!
éljen az Aula!»

Az utczákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az
élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamikép gyertyát ne
gyujtsanak; hadd higyje a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki
idehaza.

Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivotja a
vert hadnak.

Mit kell tenni? Erről folyt a hadi tanács a félsötétben.

Menekülni, vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták,
s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger
van az utczákon! A néptenger.

Most érkezett még egy új alak.

Az alkonysötét daczára is ráismert mindenki. Polygonalis arczvonásai s
fejének félszeg, daczos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt.
Rideghváry volt.

Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett társaságban. Ez a
hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szivekre akad.

– Mi hír barátom? kérdé eléje sietve a ház asszonya.

– Hír van elég, felelt az szárazon. A legelső és legbizonyosabb az, hogy
Metternich leköszönt.

– Csitt!

– Egy óra mulva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése
elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik,
hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak
meneküljön a világba?

– Álöltözetben! rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája,
mikor már nem beszélt. Valószinűleg azt mondogatta magában, hogy milyen
boldogság, a kinek mostan egy rossz kaputja van.

– Nem rabol még a nép? sóhajtozék a gazdag kórházfelügyelő.

– Azt nem teszi, hanem fegyverkezik, a fegyvertár felnyittatik előttük.

– Nem birják megvédelmezni? hörgé a nagy testű úr.

– A császár parancsából nyittatik meg.

– Az lehetetlen.

– Itt a plakard a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend
fentartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból
felszerelendők.

Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihuzott falragaszt, melynek az
egész társaság neki esett s igyekezett annak tartalmát a sötétben
kibetűzni.

– Eddigelé tizenkét ezerre mehet a fölfegyverzett diákok és
mesteremberek száma, folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. Az éjjel
utczaharczot és torlaszviadalt várhatunk.

– De isz én tudom, hogy nem várom, dörmögé az élelmező úr. Én odább
állok.

A többiek is.

«Uraim, dámáim! sauve, qui peut! Ill a berek, – nádak, erek!»

Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással bucsúzni a ház
asszonyától. Még most csak a zápor van odakinn, de már a mennykőhullás
is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg
találkozni.

– Hát ön hová fog menni? kérdezé Antoinette asszony a sokszegletű úrtól.

– Én? Sehová! Maradok Bécsben. Nem féltem magamat.

Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, a ki termeit
elhagyá.

Azért meglehet, hogy első volt, a ki Bécsből megszökött; tán csak nem
akarta senkivel tudatni, hogy hová.

A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégis csak talált egy ócska,
foltos polgári felöltőt, valami fiakkerköpönyeget, mit nagy pénzen
megszerezve, beleburkolá becses személyét s ez áljelmezben kimenekült az
utczára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.

A potrohos Medicinalrathnak semmi kedve sem volt az expeditóhoz. Ő futni
nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyet hal. Olyan ember,
a ki háromnak a peripheriáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát
olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.

– Kedves jó barátom, szólt a kapushoz, megczirógatva annak orczáját és
megkenve tenyerét bankjegygyel; van itt ebben a házban egy kiadó
pinczeszoba. Rejtsen el engemet oda. És ha találnak jönni a vérengzők és
fel akarnak kutatni mindent: mondja nekik, hogy abban a szobában egy
szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót.
Mondja, hogy egy szegény éhenkórász szabó lakik ottan, a kinek a
felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugy-e
megteszi ön, kedves, édes házinspector?

A portás jobb indítványt tudott ennél.

– Ki tudja, meddig tart ez a rummli. Én nem szeretném, ha azt abban a
pinczeoduban kellene végig várnom. Megmentem én a nagyságos urat, úgy,
hogy a hajaszála sem görbül meg, csak bízza rám magát.

– Oh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan? Mert
lássa ön, futni nem tudok. Nem birnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy
millióért sincsen.

– Az nincsen; de van más alkalmatosság.

– Oh ugyan mi az? Hol van? Fizetem neki, a mit kér!

– Itt iszik a szomszéd korcsmában két halotthordozó, a hordágy az ajtó
elé van téve.

– Halotthordozó?

– No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte
őket a lármásabb utczákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és
vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az
utczában éppen senkit sem lőttek agyon…

– Hát én feküdjem bele abba a halotthordágyba?

– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne?
Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap
halottas szekeret, a mi megint elviszi a vámsorompóig, onnan azután
tetszetősebb alkalmatosságon útazhatik odább.

A kövér úrnak végig borzongott a háta ennél a gondolatnál.

Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utcza tulsó végéről újabb
néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő folytonos
rivalgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.

Rá állt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy; de inkább élve
benne, mint holtan.

A kapus úgy kaczagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát
tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.

Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivalgást? valami
idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt.

Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra;
odafutott hozzá, de meg nem ölelte; oh, ez a két hölgy nem szokta
egymást megölelni.

– Mind elhagytak bennünket!

– A gyávák! az ostobák! szólt Antoinette megvetően.

– Hát mi hova meneküljünk? kérdezé reszketve a szép leány.

– Mi? Sehova. Mi itt maradunk.

– Hogyan? E vészben?

– E vésznek mi urai fogunk lenni.

Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá
hajlama.

Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyujtsanak meg
minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba.
Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlasz függönyöket,
aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitüzette azokat háza erkélyére két
felül, mint két fehér lobogót.

Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze, egyet magára öltött,
másikat Alfonsine vállára tűzte, s mikor a hömpölygő néptömeg
legviharosabb ordítása hangzott lenn az utczán, kihurczolta magával az
erkélyre félalélt leányát s elkiáltá magát a tömeg fölött éles,
felcsendülő hangon:

«Éljen a szabadság!»

És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára.
Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és a hány tömeg elvonult a
kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel
azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak
a gazdája bizonyosan ott van most a barrikádokon elfoglalva, s nem jöhet
az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem
Plankenhorst «vivát»!

Baradlay Jenő ezt az egész napot otthon töltötte a szállásán.

Gyenge idegzetű ember volt.

Gyermekkorától fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett
az ifjukori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy
akaratát mindig alárendelje a másénak, előbb szülői, azután főnökei, –
végre szeretője akaratának.

Most azután, mikor mindazon támaszokat, a kikhez eddig tapadt, egyszerre
elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai
képezték «lares et penates»-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék: Jenő
úgy érezte magát, mint a ki maga is semmivé lett.

Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt alá s fel
nyugtalanul. Még csengetyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne
háboríthassa jöttével.

Az utczai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben
tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni: nem bírt eszmélni arra,
mi történik?

A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. –
Lehetetlen azoknak győzni valaha.

A kikkel ő megszokta, együtt élni, azok közt nem találkozott ez
eszméknek egyetlen egy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt
hite.

Az utczai harcz zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik;
de ő nem tudta, hogy mit tett? Talán őrjöng? Talán boszút áll? – Talán
győz is. – De hogy mire megy diadalával? az iránt nem volt semmi
eszméje.

Csak egy tárgyra gondolt az egész vihar alatt: Alfonsinére.

Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De
hátha nem?

Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát
sem tudja többé védni?

Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utczára és elsietni a
Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utczákat kartácscsal
seprik most, a kövezetből barrikádok emelkednek; hova indulna el ő,
túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez izgalombeteg
szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a
kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyáit. Ő csak rajzolni,
zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.

Kit tudna ő megvédeni?

S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás kinn az utczán annál
magasabbra nőtt és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek
Alfonsine miatt.

Este kilencz órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta
magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti
is, legalább együtt vész el vele.

Oh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megitélni, mily óriási
heroismus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy
oda menjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de
melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a
bátraké: de a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a
golyófütyüléstől, de azért mégis neki mennek – becsületért, –
szerelemért, – hazáért, – asszonyért!

Jenőt szerelme vitte neki a vésznek, melytől irtózott.

Minden védőeszköz nélkül ment le az utczára: maga sem tudta, hogy mi fog
vele történni, ha lenn lesz?

A mint kilépett, egyszerre elkapta a népár és ragadta magával.

De ez egészen más áradat volt, mint a minőt ő szobájába zárkózottan
képzelt magának.

Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger
fogadta magába.

Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy
gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva,
őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a «szabadság»
nevével. Diadal, diadal! hangzik mindenfelé, röpívek adatnak
kézről-kézre, egy-egy szónokot felkapnak a légbe, hogy olvassa el a
népnek a legújabb fejedelmi határozatot, aztán a szónokot agyonölelik,
agyoncsókolják, s hömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új
kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket
ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, a kit
gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel
írja a házak falaira: «szent a tulajdon!»

Jenő maga is elkábult az örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, a
mi ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam
volna, megérzi azt, a ki egyszer belejutott a bűv-lánczolatba, s a
diadal mámora elüli még annak a keblét is, a ki ebből semmit sem ért.
Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kaczagó sirása mellett oly
nagy emberek bukását, kik egy halhatlansággal emelkedtek ki az eddigi
világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem
tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint
krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a historia lapjáról a
mindenkinél nagyobb óriás: a nép.

Mi az a melegség, a mit egy ilyen pillanatban az ifju szív meg nem bír
tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol
a vére, mikor elmulásukat hallja.

Csupán arra figyel azon nevek között, miket «pereát»-tal kisér az
ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy Plankenhorst is?

Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.

Talán még nem került rájuk a sor?

Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit: hogyan
vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait? hogyan tépett szét
elátkozott nagy protokollumokat? De még Plankenhorstékról nem hallott
semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani,
s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utczába, hol Plankenhorsték
háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajjon nem találja-e azt is lerombolva,
összezúzva, mint annyi híres épületet?

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögleten befordulva, egyenesen
maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két
óriási fehér selyem lobogóval s a két lobogó között egy fiatal
aula-tagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Most már csakugyan elvesztette az eszét.

A mi tovább vezette, az most már csak a szive volt. A fején túladott.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház
lépcsőin, hol diadalmas arczú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér
kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős
asszonyait.

Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.

De mit látott most e helyen?

Az asztal előtt két hölgy, a kiknek ragyogó arczában alig bírt ráismerni
Antoinette asszonyra és Alfonsinera.

És mit csinált ez a két hölgy?

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből s Alfonsine
azokat tüzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér
szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a
kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arcza úgy
ragyogott hozzá.

Jenőt gépileg tolták odáig.

És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt: hirtelen odarohant hozzá az
öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába
borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

– Oh, milyen örömnap ez, barátom!

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság
helyeslőleg mosolygott hozzá s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá,
és ezt mindenki olyan természetes dolognak találta.

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól,
– hanem a csók, az jól esett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a
napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak:
az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja;
sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok
régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához
ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok
örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján.
Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Judás-csók is ejtetett,
úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ
szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes-rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes
pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenöt millió mérfölddel
közelebb jutott volna a naphoz, abba a peripheriába, a hol tán a Vénus
forog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele
volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes
mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni.

Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap
korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hivatlanul,
bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó
diákot, democratát, népszónokot találjon; mentül sárosabb csizmában,
mentül ázottabb kalappal; hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb,
sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden
órájában, pongyolán, szétszórt, frizirozatlan hajjal fogada őt,
mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt oda
dűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse
magát. Olyan idő ez, a mikor minden szabad!

Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, a mit szivén hordoz. A legféltettebb titkokat. A
ki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki
szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utczán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Márczius tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A
sajtó-szabadság napja.

Száz új hirlap keletkezik egyszerre; fenhangzó nevű, büszke jelszavú
hirlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utczai gyerkőczök
árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röp-ív száll kézről-kézre,
csoportoktól olvasva az utczaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy
német nemzet háromszinű lobogója: arany-vörös-fekete. A ki csodálkozva
kérdezi, mi az? annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is
ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos ünnepély. Minden órának kijut a maga pompája.
Korán reggel harsonaszóval járnak az utczákon lovasok, hirdetve a
kiadott alkotmányt, a nép diadal-ordítása nyomja el a hirdetést és
trombita-hangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép
között; nem kiséri őket testőrség, katonai véderő, de kiséri a nép
megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger
közepett, nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utczák örömzaját. A tegnapelőtti
harcz áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a
néptengerben, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja
szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége
szakadni.

És ismét új jelenet következik.

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harczkiáltásnál,
örvendetesebb a diadal hosannájánál. A kettő együtt! A magyar
országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok!
Minden utcza tömve férfiakkal, minden ablak hölgy-arczoktól ragyog.
Nemzetőrök, aula-tagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor,
háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető
szív talál egymásra, két ország szive: fiatalsága.

Talán álmodtuk mind ezt?

Bizony csak úgy álmodtuk mind ezt.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó
barát csókját, s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is
édes volna tőle a szivünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit,
ifju olvasó, egy poéta meséli el neked, a miket hétszer hét év előtt
álmodott.

És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.

Mikor hangzott az utczán a riadó: nem nézte a szép kisasszony, hogyan
van öltözve, azon pongyolán, a hogy otthon volt, nyakába kerítette
shawlját; felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját; megragadta Jenő
karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kisérőt, a
kinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni,
jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy
csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most
eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az.
Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott
addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt
testestül-lelkestül. Oda tapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával;
rábizva, föltétlenül odaengedve. Hogy ne lett volna boldog a közüdvösség
közepett?

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon,
ezernyi fáklya lepi el az utczákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak
lámpákból a házak párkányain, gyémánt homlokzatú paloták,
transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczy-induló
halott-feltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után
megjelennek egymásután a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés
leghíresebb vezérférfiai és szólnak a néphez!

Ez volt még az álom!

Jenő azt is ott nézte az utczáról, tízezernyi forrólázas néptömeg
közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes titkos szorítással
tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifju hölgy égő arcza, és
arczán annak forró lehellete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a
néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most
föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, a ki őt
hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze
reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ
szíve húrjaiban disharmoniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért
valakinek meg kell fizetni?

Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?

«A második lépcső ahhoz a megigért magaslathoz.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok.
Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még
az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt és nem birt
elaludni.

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaron, kedvetlenül
hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a
pamlagra.

– Oh be unom én már az egész világot!



AZ ÉREM MÁSIK OLDALA.

Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép.
Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor
már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett,
mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy
perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni.
Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis
ijedelmes szavakat.

Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.

Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja az a félelmetes ember!

Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt
mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog
rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s
be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai
kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus
dolgokról.

Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.

Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak
a férfiak.

Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi
fiatalságnak.

Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki
egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette
asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka,
Goldner Friczi: épen emlegettünk.

– Miben szolgálhatok? kérdé aulicus szólásformával Jenő.

– Tudd meg bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!

Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.

– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio
azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel
túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a
szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A
szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a
legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A
múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek,
gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak
Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat
kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel;
beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a
mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e
félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével
visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való
pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a
beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz
küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel
azt saját testeinkkel!

No csak ez a biztatás kellett meg Jenőnek!

A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni
magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús katonaság kereszttüze közé,
hogy ott összemorzsoltassa magát!

Ehez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.

Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még
haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja,
akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett,
hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele
sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn
tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen
volt rá nézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s
Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus
szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem
csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve
vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva,
égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb
eszmék ülték diadalukat.

A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel,
gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a
fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az
utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az
utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az
utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre hatolást. Egész
szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó
szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren
keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő
krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály
huszárság.

A lovas csapat vezetője Baradlay Richard, százados.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti
kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott,
nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a
kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike
volt.

A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi
társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért,
hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt
hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová
Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.

Ebben Richard meg is nyugodott.

Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen.
Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek
háborítaná a gyermek nyugalmát?

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette
azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon
mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített
tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő
csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos
koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat
kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott
iminnen-amonnan.

Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is
tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt:
a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön
siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire
fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az
ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza
el magát s védje életre-halálra a positióját.

Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és
czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása
szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák
és terek békéjének fentartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek
kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.

Richard kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát?

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy
csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az
haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében
másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott
felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék
szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha
elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált
légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig
ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a
dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt
oda a városnegyed másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép
szerével nyugalomra terelte a népet.

A vitéz urakat nagyon boszantotta már ez a mulatság.

Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat
hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival
hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat
mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül
sem valami hires türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak
bele egymásba azon melegében.

Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért
annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.

Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot
öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött
egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

Richard csak nézte csendesen, hogyan közelednek.

– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?

– Tessék! szólt Pál úr odanyújtva makráját kapitányának.

– Gyújtsunk rá fiúk! mondá Richard. Aztán nézzük el, mi lesz belőle?

E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán
egy fegyveres alak jött sietve.

Ezt az egyenruhát sem látta még Richard ez ideig.

Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a
galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy
fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és
vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

Az érkező kardos alak egyenesen oda siet Richardhoz.

– Légy üdvöz, bajtárs. Éljen a rend, éljen az alkotmány!

Richard nem bánta: hadd éljen.

A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott
kezet.

– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az
aula második zászlóaljánál kapitány.

– Úgy? akkor hát tiszttársak vagyunk.

– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?

– Remélem.

– Tehát éljen a testvériség!

Újból megrázták egymás kezét.

– Mi jót hoztál, bajtárs? kérdé Richard.

– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el,
melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart
lecsendesíteni.

Richard nagyon megcsóválta a fejét.

– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal
folyvást csendesítem s egyre növekszik.

Az ifju vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalabriaival.

– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs.
Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni
fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt
a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most
örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni,
ölelkezni, elcsendesülni.

– No, erre hát kiváncsi vagyok.

– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg
ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet
egyedül cselekedni.

– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen,
mert visszajönni majd nehezebb lesz.

– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.

– Baradlay Richard.

– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk
meg a barrikádokon.

– Az én öcsémmel? Jenővel? A barrikádokon?

– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a
Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe
nézhessen a beszélőnek.

– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?

– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb
hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők
ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják
ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része
diadalainkban.

Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s
kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.

– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság
mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

Fricz önelégült mosolylyal viszonzá:

– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most
föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a
szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A
szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük
figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének
azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet
irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s
ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.

– No, elhiszem. És az öcsém Jenő is köztetek van?

– Az elsők között.

– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az
oldalán, pisztolylyal az övében?

– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta
és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

Richard hihetlenül rázta fejét.

– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik
összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet
fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel
letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat
választottam; a többiek még késnek.

– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit
eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most
ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor
se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő
talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös
füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként
látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell
küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős
ellenségeitől feluszított csorda ez!

A mint át lett hidalva a pálinkától lángoló utcza, omlott a Sisere hadja
a kolostor előtti térre.

Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen
irva.

A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet
elő a civilisált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba
öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a
fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő
van? Közöttünk, alattunk élnek-e? és hogyan élnek? a munka tisztessége
nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élődijei; egy tábor koldusokból,
tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utczai örömleányokból, és a
pálinka-bódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek
ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a
nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember
csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a
vörös zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?

A polgár, a nép embere egy arczot nem ismer közülök.

Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fricz is
megrettent előttük.

Nem ez az óriás az, a kinek ő azt mondta: most kelj fel! és fölkelt, s
ha azt mondá neki: most nyugodjál el: elnyugodott.

A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; épen oly rongyos, mint a
többi; arcza füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje
felett, mint nádpálczát; első volt, ki a lángoló borszesz-tócsán
keresztül gázolt, s a hányat lép, minden lábnyomán egy-egy égő folt
marad hátra. Vakon rohan elé.

Hanem a mint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratoppant, megállt
és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor a felemelt vasrúddal a
kolostorra mutatva, felordított bestialis rekedt hangon:

– Tűzbe az apáczákkal!

A tömeg vérittasan üvöltött utána.

Hanem az üvöltésen keresztül recsegett a lovasság trombita-hangja, a
készülőt jelentő parancshang, s ez lohasztá a tömeg tüzét.

– Az égre kérlek, bajtárs, szólt az ifjú aulista Richardhoz; ne adj jelt
az összeütközésre. Kerüljük a vérontást. Én megkisértem a nép szívéhez
szólni.

– No hát szólj, mondá Richard. Melletted maradok.

És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem
szívta tovább havannáját.

– Jer, állj ide fel mellém, szólt Fricz. Ebből megérti a nép a
testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem
sérthetlen, megszentelt helyen állasz.

Richard felment Friczczel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső
vezetett, annak a küszöbe szószékűl szolgált Fricznek.

«Testvérek!» kezdé Fricz.

És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a
polgárok kötelességeiről, a reactio fondorlatairól, hazáról,
fejedelemről, dicső napokról.

Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért épen nem voltak
életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a
fejük felett, a mivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit
megtenni siettek. Richard csákója is kapott belőle egyet-kettőt.

Egy-egy átalános felordítás el-elnyomta az ifju népszónok beszédét, úgy,
hogy annak szünetet kellett tartani.

– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból, mondá Richard az ifju
aulistának; beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én
fogok velök beszélni. Én tudok.

– Nehéz a helyzet, mondá Fricz, izzadt homlokát törülve; – a nép fel van
bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt
hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az
apáczákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában
a forradalom is udvarias.

– De azt látom, mondá Richard, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind
be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.

A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság
támadt.

Mikor Fricz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő
és a vasrudas óriás, a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott
semmit.

Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek
láttára felderült Goldner Fricz verítéket hullató arcza.

– Ah, itt jön valahára!

Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas
termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucztoll tánczol; arcza
síma, sovány, piros, hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi
széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis koczperd egész a hóna
alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.

A nevezetes férfiu rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz s
egy ugrással ott termett mellettük.

– Isten áldjon, bajtársak. Itt vagyok már, nem kell semmit félni.
Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyült
önöknek a bajuk? Elhiszem. Fricz barátom remek szónok. De csak tragikus
szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a
publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. A ki a népet meg tudja
nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben
beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és
végre felkaczagni, akkor aztán oda viszszük őket, a hova akarjuk.

– No hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én
majd megtalálom őt ríkatni.

Mausmann Hugó előre lépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a
nép felé, komikus pathoszszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.

S a mint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeczczentett,
egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira
meglepte a háborgó tengert, hogy egy perczre lecsendesült.

Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapáncziáit,
a miket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a
«Brüder» – «Güter» – «die Freiheit» – «sich freut heut «, – «Metternich»
– «schmetter nicht», – «minister» – «hin ist er», míg egy fordulatnál
erre, hogy «braven Cavalleristen» ez a rím következett, hogy «hoczta
Iszten», s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az
improvisator emphaticus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.

– Pajtás! Még ennek sem nevetnek, monda neki Richard, ki azt bámulta
legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt
Richard égő szivarát saját arczához sütötte.

Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.

«Le a papok védőivel! Tűzbe az apáczákkal!» hangzott minden oldalról, s
megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.

Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifju orra hegyét,
hogy annak szeme, szája tele lett a tartalmával.

– No most, erre mondj kadencziát, bruder!

Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás
diadalkaczagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, a hogy szokott
röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud
fölkelni a földről.

Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó
szörnyetegtől. Ez már most szét is fogja azt tépni, a kit
kikaczaghatott.

Richard kapitány elveté szivarcsutáját s indult a lépcsőn lefelé.

Fricz eléje állt, átölelte és nem bocsátá.

– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre. Nem az a
vér aggódtat, a mi kihull, hanem az a gyűlölet, a mi kikel belőle.
Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi
népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta
egymást. Még lehet békés úton segítenünk.

– Hogyan?

– Eredj fel te az apáczákhoz; beszélj a fejedelemasszonynyal.
Keresztyének, szent szűzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságokért
százak vére omoljon s két ország, két nemzet átkozott harcza
megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők martyrok legyenek; de
meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva,
azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; a
mi féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a
kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik,
hogy itt nincs senki, a kin boszút álljanak, s nincs semmi, a mit
prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felirjuk a falakra,
felirjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni.
Nem sokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni:
felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek,
ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az
apáczákkal. Én addig itt maradok Mausmannal, s feltartom a nép dühét,
testemmel, lelkemmel. Míg visszajösz, a két vihar között állunk.

Richard megszorítá az ifju diák kezét.

– Ti bátor fiuk vagytok: derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra.
Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.

Richard respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, a melylyel
egy pár ilyen fiatal ember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s
puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést
elhárítani.

Ráadta a fejét, hogy segítni fog nekik becsületes szándékukban.

Visszament a zárda kapujához s bezörgetett rajta.

A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét s azonnal
bebocsátá, a mint Richard megnevezte magát.

Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel
a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.

Richard, míg a lépcsőkön felhaladt, végig tanulmányozta magában, mit fog
a zárdafejedelemnőnek mondani? hogyan világosítja fel őt a veszélyről?
mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kimélni? miért
szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen?

Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy
nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe
tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy
kontratánczban fogamzott apprehensióért! – Hanem hát azzal csendesítette
le magát, hogy az apáczák nem nők, hanem valami olyan lények, a miknek
nincsen nemük.

A folyosón végig haladt, a nélkül, hogy szemközt jövővel találkozott
volna.

Az apáczák mind a refectoriumban voltak összegyűlve.

A refectorium ablakai az utczára nyíltak, s annak belső táblái mind be
voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott
világosságot.

A mint Richard e férfi-nem-tapodta küszöbön megállt, megrendítő
jelenetnek volt tanuja.

A terem közepén feküdt haldokolva egy apácza. Régóta idegbajban
szenvedett, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijjedelem, a
kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői
ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.

S e martyrologiai jelenet közepett, a sírbolti világításban, azon szűz
alakok között, kik a halálvonagló apácza körül térdepeltek, egy ismerős
arczot pillanta meg Richard; egy arczot, melynek láttára minden csepp
vére fellázadt ön szíve ellen.

Edith volt az.

Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegybenjáró év leteltéig.

A leány is ráismert kedvesére s egy pokolból megváltott üdvözülő
örömével repesett tekintete a délczeg ifju arczán.

A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a
kapitány elé s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:

– Mit akar ön?

Richardnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, a mit
idehozott.

A helyett, a mit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:

– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy
szétverem innen azt a csőcseléket!

Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.

Richard szeme még egyszer találkozott Edith rémült tekintetével. A harag
elállta minden izét; látta a haldokló szűzet a márványpadlaton heverni,
görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel
felé nyujtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvér-ivó szörny
bőszült ordítását kinn az utczán s egész lelke felháborodott rajta.

Nem várta azoknak válaszát, a kikhez beszélt; megfordult, lerohant a
lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját
álló két ifju aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s
azzal előre ugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Albohacent.

Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szivének,
mintha az egyik ablaktábla félig kinyilnék s azon kinézne valaki. Talán
épen Edith?

No ha ide néz, hát lássa meg, ki az a férfi, a ki őt szereti?

A mit Richard mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:

«Takarodjál, csőcselék!»

Elbizakodott vad röhögés üvölte választ szavaira.

Akkor Richard kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamra
harsogott, s Richard odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt:
egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.

A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében s megcsóválta azt a
levegőben, csak úgy zúgott.

Richardnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyilt ablakából egy velőkig
ható sikoltás vegyülne a zivatarba.

A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.

Richard előre nyujtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz
csapást.

Dicsőség Albohacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva
tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de
az Albohacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbúlt.

Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik
pillanatban le volt gázolva a földre.

S öt percz mulva üres volt az utcza.

A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, a mint a lovasság
közéje rohant, elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki
merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé, még a ki sebet kapott és
lerogyott is, holtnak tetteté magát és megnémult.

A távoli utczákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a
csendet. A futó nép szava elhalt.

Richard lovasaival végig verte a futókat a hosszú utczán a vámvonalon,
míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő
teremtés, menekülve oduiba, a honnan előkerült.

S akkor megint vissza.

Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előre nyargalt
egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s
azután a trombitás, ki riadót fújt nyomában; messze elmaradva a lovas
szakasz.

Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a
téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a
rácsozaton át még egyszer megpillantá Edithet.

Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!

Csak kivánni kellett és megjött.

Alig gyülekezett össze a vámvonalt végig seprő huszárság a szétkergetett
had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az
utczákat; közeledő néptömeg zaja.

Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem
lehetett találni, hogy mi az?

Először is szabályszerű katonai lépések robaja.

Azután egy keserves ének a marsellaise dallamára.

Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése.

Mindez összevegyülve a kedves utczai fiatalság gyermekhangú
vivátozásával.

Az utczán végigrohanó bőjti szél porfellege nem engedi kivenni a
közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik és azok
között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival
pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.

Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.

Ellenség-e? szövetséges-e? azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja
a port, szemetet s vágja a közeledők szeme közé s mikor eltánczolta
fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg
egymást, száz lépésnyi közelségben.

Most azután Richard igazán nem tudja, hogy mik ezek?

Sorban és hadi rendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos
puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de még sem katonák. A hány,
annyifélekép öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazó süveg:
ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a balkarján
keresztül kötve. Ez nem lázadó csőcselék.

– Kik vagytok? szólítá meg a fegyveres csapatot Richard kapitány,
előlovagolva.

– Nemzetőrség; felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott
alak; valószínűleg a csapat őrnagya.

– Mit akartok? kérdezé Richard.

E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőrmajor, különben derék
szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.

De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat
aulista élén s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt
marsellaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva,
a miből megtudhatta, a ki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak
semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság
zászlóját lobogtatni; fegyverei fényével a sötétség hydráit oduikba
visszaűzni; a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.

Richard végig várta a kardalt, mit Fricz és társai válaszul elzengtek.

– De már most szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi
járatban tetszik lenni?

Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre.

– A békét és rendet helyreállítani.

– Hát – tessék, szólt Richard átkozott phlegmával.

Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit
«tessék»? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy «tessék», mikor az
utczát, a milyen széles, akként állja el előtte a huszár-csapat.
Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a
táborkarával, hogy mit szóljon erre megint?

Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak
úrnapján a processiók alkalmával.

– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön
együttműködésével.

– Vagy úgy? Van önnek számomra napi parancsa?

No még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a
kedve az egész hadművelettől. Fricz és Mausmann odaugrottak a segélyére
s sugták neki, hogy mit válaszoljon. – Persze, hogy van. Az aulától és a
nemzetőr-parancsnokságtól.

– Nem ismerem azokat az urakat.

Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.

– De kapitány úr!

– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell
jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem,
vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell birnunk, a
ki mind a kettőnknek parancsol.

– De hát mit csináljunk?

– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a
hadügyminiszteriumhoz, a ki előadja az itteni állapotot, s az hozzon
nekem valami rendeletet, a mihez tarthassam magamat. Addig pedig
megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.

Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.

Az őrnagy nyargonczul küldé a legszerényebb két ifjút mind a két
nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a
hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni
dolgok helyzetét, s a szerint eszközöljenek a kapitány úr számára
rendelkezési szabályokat.

Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!

Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog; a szerint a mint
különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell
elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann
pedig utczai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul
a publikumtól, a mi egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.

Míg a két nyargoncz odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a
kolostor előtti tér két oldalán.

Richardnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Edithnek minden
haja szálát az ő kardja védelmezi.

Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyű szerrel
átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta
volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség,
megvédi-e, s hogy védi meg az apáczákat?

De Edith ott volt!

Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni!

Két jó óra telt bele, míg a nyargonczok visszaérkeztek.

Mind a kettő hozott Richardnak pecsétes levelet.

Legelőször azt olvasta el Richard, a mit Mausmann hozott neki a
főhadparancsnoktól.

Huh de fel volt paprikázva ő excellentiája. Hogy lehordta a kapitányt
azért a lágyságért, hanyagságért, a mit ez ideig tanusított. Miért nem
vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége
lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.

Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az
ördög fiának se irgalmazzon!

«No ez jó egynek.»

Lássuk a másikat: hát a hadügyminiszter levele mit mond?

No hiszen abban volt még csak lehordva Richard azért a szeles
hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek
idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres
demonstratióval el lehetett volna nyomni. Ezuttal szigorúan
megdorgáltatik. Jövőre pedig több észszel és tapintattal járjon el
hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az
égből, még akkor se kezdjen verekedést.

Richard kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a
kardját, a jó Albohacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a
hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá
magában:

«Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom,
bizony ketté törnélek mostan.»

Azzal oda lovagolt a nemzetőr-tiszt elé.

– Uram. A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fentartani.

S megfordulva a lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.

– Kár! dörmögé a bajusza alatt Pál úr. Egy füst alatt már ezeket is
szétverhettük volna.



A KIK IGAZÁN SZERETNEK.

Egyszer csak vége van minden szép álomnak.

Ébredjünk fel, éjjel van már!

A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.

Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen
ablak sem világít. Vak sötétség minden utczán; a roppant emeletes házak
labyrintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga
is fekete s úgy látszik, mintha csak boltozatja volna e sok utczáju
rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem
katakombákba vezetnek.

Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.

Csak néha hosszú, két órai időközökben emelkedik fel a legmagasabb
torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az
égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?

És ez nem a képzelet agyréme: ez Bécs.

Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják.

A nép egy része elmenekült, más része a harczvonalak előtt áll; benn
csak azok bujdokolnak még, a kik ott rekedtek; a gázvezetés el van
rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az
elpusztulás előtti éjszakán.

Messze, messze lehet menni, míg a város utczáin valakit találunk, s jó
hogy sötét van, hogy nem látjuk az utczákat terítve cseréppel, üveggel,
a házak oldalait végig paskolva kartácsokkal, a tetőket bombáktól
áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.

Valahol egy hosszú utcza végén egy nagy tömör halom állja el utunkat. Az
a torlasz.

Két zászló lobog a tetején: az éj most azokat is feketéknek mutatja;
pedig szép szineik voltak!

A torlaszt harczos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég: ott is
sötétség van és lehető csönd.

Vannak, a kik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejök alá tett
gránitkoczka.

A kiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.

Két ifju ül egy ágyú laffétáján s tölti az időt enyelgéssel.

Az egyiknek csak félkarja van; a másikat már elvesztette valahol.

– Te Mausmann, szól a félkezű, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután,
aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett
szóra rímet mondjon.

– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.

– Nekem valami azt súgja: bevégezted Fridrik!

– Pályádat, mely volt politzeywidrig.

– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.

– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.

– Igérj meg egyet.

– Akármi legyek.

– Ha én elesem itt e helyütt.

– A mi nagyon könnyen beüt.

– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.

– Na ja!

– S ha a vad szerezsán kardját szivembe mártja.

– Lesz nálad egy vizitkártya.

– Jól találtad a rímet. Majd könyre fakad szeme.

– Ha ráirod: ma’m’zell, je vous aimais.

– Menj a pokolba a klapáncziáiddal! Beszéljünk komolyan.

– Halljam.

– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsinenak.

– Ha tudniillik még egyszer meghínak?

– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót névjegyemre.

– Nézd, az a granát ide jön, Istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s
ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre
vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

– No már most küldtek neked lámpát. Ennél ráirhatod a «madám pá»-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt
szeretem, adieu».

Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje
fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.

Fricz átadta névjegyét Mausmannak.

Mausmann kis vártatva így szólt:

– Te Fricz, tudod-e, hogy én most mit gondolok?

– Én is rímet mondjak rá?

– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.

– Honnan gondolod azt?

– Mindent megtudnak oda át, a mit mi titokban tervezünk.

– Jó kémeik vannak.

– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.

– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven
tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden
órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár
hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror
Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith
kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg
épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai
ellen.

– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba
asszonyokat elegyíteni.

– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre;
mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte
a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom,
nők nélkül nincsen szabadságharcz.

– Kudarcz!

– Már megint rímeket gyártasz?

– Nem árt az!

– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól
ez a te idomtalan pofád.

– Tovább?

– S mégis a nőket szidod.

– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen
úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha
nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy
lesz az barátom.

– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt
czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt
kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó
két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé
tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput
kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a
ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a
ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.

A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra nyújtja a fiatal
leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik
elő.

– Hozta ég, soror Remigia, súgja az úrnő.

– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig
eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet
minden utczában feltépve.

– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne
üssék lábaikat a kőben.

– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt
már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad
kecske-gödölyére.

– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk;
kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a
mikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben
már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse.
A theakatlanban forrott a víz.

– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a
szobába.

Edith meg akarta őt előzni.

– Majd én megyek.

– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt
kímélnünk kell.

Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát
kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith
felöltönyét.

– Tessék asztalhoz ülni.

A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté
le, mellette Edith foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a
szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet
utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan
Remigia mellé.

– Mit izent a tábornok?

– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így
is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a
szobrok?

– Tudja-e, hogy baj van?

– Micsoda?

– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők.
Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki
előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog
velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk?
Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha
minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva
azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és
lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár
kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a
fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog
rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja
használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek
vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága
akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.

– Ah; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?

– Azt önök Edith húgom szép szemeinek köszönhetik.

– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és
népvezérekkel.

– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A
közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az
azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja
ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.

– Nos?

– Egy asszony.

– Egy asszony?

– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk
anyja.

– Ah! hogy tudott az keresztül jönni az ostromzáron?

– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az
egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló
kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával
és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül
valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a
katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt
ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?

– A fiait akarja magával vinni innen.

– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a
harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

– Fiait akarja elvinni? kérdé elbámulva az apácza.

– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s
álljanak az ottani kormány szolgálatába.

– No! és beszélt már a fiaival?

– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner
beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az
ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik
fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki
engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával,
akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a
tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a
tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?

– Palvicz Ottó vasas ezredével.

– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit
pedig főbelövik.

És ezt Edithnek hallani kellett.

Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított
hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd
egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt,
hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta
el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek
kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

De ebben ugyan nem gyönyörködhetett.

Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv
valamiben érdekli.

Evett jóizüen.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a
szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a
gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.

Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy
hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:

– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat,
hogy a vőlegényedet főbelövik.

Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal
tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.

Azzal bekapta a villáján levő falatot.

– Indomptable! mormogá fogai között Antoinette asszony.

Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett
arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz
teremtés.

Nem hat ennek a szivére semmi.

Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé
változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.

– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem
is hozzá kell szoknom ehhez.

Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte hogy mit csinál vele?

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld
liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat
vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz,
pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.

– Valóságos kis ördög ez a leány!

Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.

– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről:
Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza
fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell
tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott
úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne
szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha
minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Mit tesz erre Edith?

Rettenetes egy leány!

Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a
chartreuset és itatja vele soror Remigiát.

Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.

Szegény leány!

Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat,
inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a
miktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is
megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más,
csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.

Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak
parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De
azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá
sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló
figyelme volt tekintetükben.

– Mindig ilyen? kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.

– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra
felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már
alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a
semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben.
Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt
ismét dolgoznia kellene.

– Tehát Baradlay Richard csakugyan el van ránézve veszve.

– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos,
hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba.
Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s
hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem
találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor
töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb
alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember,
a ki őt le fogja lőni.

– S az a végzetes pillanat már közel.

– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják
magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt
tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával,
akkor holnap estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél
vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki
épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

– S két nap múlva mindennek vége.

– Vége az egész komédiának.

– És akkor ismét mi fogunk nevetni.

– Hahaha!

Nevettek is már előre.

És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt
hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett
hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a
holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren
fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok;
mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott,
saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre
hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek,
jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi
hidegvérrel, uri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden
ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne
kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne
vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Végre itt volt az idő az elmenetelre.

Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt
szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé.
Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia
keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.

– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden
férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen
magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is
elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel
meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.

Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.

Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak
hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a
helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

A mint azután a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edith.

Mit nézett? Mit látott? hova gondolt?

Csak egy dologra gondolt.

Elfutni!

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van
e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.

Neszelni kezdett uti társnéjára.

Az már aludt.

Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után,
hanem felügyelőnéjeé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A
chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó
ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyot hall és talán bóbiskol
is.

S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis
fasorai közül a városba.

Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett vissza háta
mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit
nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor
szentjános-bogár.

Csak a csipős éji levegő fel ne költené az apáczát.

Különben futhatnak már utána.

Sietve fordult be az utczába, s neki indult a néma, fekete éjszakának.

Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy
gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy
utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit
soha sem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud
nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.

Az óriási Szent-István torony szolgált útmutatójául.

A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell
elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja
tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje.
Most már nem látta senki.

Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az
utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma
utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros
szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj.
Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló
ellennek ne legyen czélpontja sehol.

A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni
retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik,
hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.

Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik
az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még mint lázbeteg
álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az
abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak
ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon
mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni –
féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott
már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa
fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki
rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

Valahogy kijutott egy utczakereszttérbe.

Ismét megtalálta az István tornyot, most már jobbra maradt az el
mellette.

Még sem tévedt el.

A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy
utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?

Egy utczaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.

És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos
hangját. A tizenkét órát ütötte.

S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva
a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a
világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve
azzal?

Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő
fölirást.

Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz
lapidár betűk: «Singerstrasse».

A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt
idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez
gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s
ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith tudta már, hogy ha az a ház,
a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a
páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra
ráakadjon.

Folytatta keresését a sötétben.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal
sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne
tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre.
Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.

– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek
számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad
erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő
lény. Ez egy őrült.

Az egy vén asszony volt, kibe Edith belebotlott.

– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy
megijedtem öntől.

– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzel?

– A tizenhetedik számú házat keresem.

– Úgy? Mit akar abban a házban?

– Csak én nekem azt meg kell találnom.

– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.

– Egy asszonynyal?

– Micsoda asszonynyal.

– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.

– Valjon mi dolga van velük? Ha megmondja, oda vezetem.

– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el
nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem,
igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen
oda.

– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni
velem a mamzel.

Edith nem gondolkozott a válaszon.

Bocsáttassuk be magunkat.

– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga
elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen
házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha
sem látott idegennek.

A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.

A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta
annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak
ismeretes öltözetét szemlélve:

– Szent atyám, ez egy apáczanövendék!

Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény
derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az
ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.

– Tehát a zöldségárusnéval akar ön beszélni, kisasszony?

– Nem ő vele, hanem azzal a nővel, a ki vendégül jött hozzá.

– Tud valamit erről a nőről?

– Mindent.

– Tudja-e, hogy életével játszik, a mikor ezt mondja?

– Tudom.

– No hát jőjjön utánam.

A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még
szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy
menjen ő előre.

Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz
támaszkodva kezével; és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig
elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most
ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak
prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások,
ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is
ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik
karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne
botoljék?

A lépcsőkön leérve, egy doh szagú gádorba jutottak.

– Jobbra! sugá a vén asszony.

Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor
tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz
értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára
annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

A nő felnyitá és levette a pántról a lakatot.

– Ide megyünk be, kisasszony.

De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az
ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten
lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét
ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.

Ez a zöldségárusné raktára.

– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a
leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül
maradt.

Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei
burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.

A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy
faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy
asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az arcz nem szokta
elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte,
megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit
ajka sietve mondott.

– Baradlayné asszony! önnek a fiát meg akarják ölni!

A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e
szó keresztül.

– Richardot? rebegé önfeledten.

– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh
asszonyom, szabadítsa őt meg!

És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.

A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arczába:

– Te Edith vagy?

A leány édes bámulattal tekinte föl rá.

– Hallotta ön már e nevet?

– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem
lehetsz más, mint Richard arája.

– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese.
Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg
kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal!
vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki.
Válaszszon számára valami szebb halált.

– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok?
Hogy Richardot mi vész fenyegeti?

– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó,
gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest
játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél
megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már
holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik
felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le.
Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit
tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani?

A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes
virgonczsága visszatért.

– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy
már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem,
elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide
találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is
fog vezetni.

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban,
hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és
gyönyörködve nézett arczába.

A ki Richardot ennyire tudja szeretni!

– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én
nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk
elárulva?

– Bizonyosan tudom.

– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.

– Ön el fog menni a fiához?

– Azonnal.

A leány könyörögve tette össze kezeit.

– Vigyen el magával engem is!

A nő egy perczig tanakodott magában.

– Jó lesz. Jőjj te is velünk.

A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.

– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.

– Oh, hiszen annak örülök.

– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.

Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.

– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.

– Úgy is jó, mondá a vén asszony.

– Ez a leány is velünk jön.

– Ez is? – Akkor hát ennek is costume kell?

– Van készen?

– Mindenféle termet számára.

Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok
számára való öltözéket. Volt ott több is.

– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és
máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

– Magam is azt gondolom.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre;
derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig
föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból
csak az orr hegyét engedik láttatni.

– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára.
Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt
választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak
zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit
és a hagymát is.

Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele
zsemlyével.

– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget
kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban
vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a
legnehezebbet felvette ő maga.

– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a
nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A
kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony
pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau
Midi. No hát hogyan lesz?

Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a
szereptanulásban.

– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban
fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb
nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem
kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a
lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon,
a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.

Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét
utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a
kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta
felvidítani.

– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon
maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd
össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a
parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a
sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.

Itt még jobban elővette Edithet a reszketés.

A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két
ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji
lámpa világít.

– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy
reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból
két krumplit; jó nagyot.

– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?

– Majd mindjárt megmondom.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon
zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Azzal aztán vesd el magad, szaladt az egész utcza végeig.

Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e
merénylet után. Alig birták utolérni.

– De mi az ördögöt csináltál, Léni! pörölt rá a fogadott Fra Mám. Elment
az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg
a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!

Edith azonban megfogva Baradlayné kezét, lihegő kebellel mondá:

– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, a kik okai annak, hogy most az
utczán járok. Hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most,
ki kivánt nekik nyugodalmas jó éjszakát? Hahaha!

Baradlayné, a helyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a
kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

– No, Fra Mám! mondta Edith, a mint más utczába értek: megtaláltam már a
paraszt kedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet; hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon
énekelni a néprománczból:

  «Und ewig kennt das Vaterland und nennt,
  Die letzten zehn vom vierten Regiment.»
  Lia lia lia la!

Még jodlirozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.

Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.

– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra; dünnyögé aggályosan Frau
Bábi.

– Nem ázunk el! biztatá vidáman Edith. Ez az eső még jobban eltakar
bennünket, Fra Mám.

– No csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró,
hogy láthatatlan legyek. Hanem már most iparkodjunk, míg jobban elő nem
kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy perczre megállt, megkérdeni az úri
asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva? Az nem szólt, csak inte, hogy
menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz
teherrel a hátán.

Csodálatos az, a mit egy nő megbír! – Egy nő, a ki anya; – egy anya, a
ki szeret. – Fiát, hazáját.

Edithet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el? Ő járt legelől, s
tánczolt a vállán vitt puttonynyal.

Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álczázott nők a
Kaiserstrassera kijutottak.

A lerchenfeldi főutcza torlaszánál nem volt senki, még őr sem.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a
vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi
Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a
torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül
rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utczákon.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a
temetőig.

A kik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az
auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyilt árok, a hegyi
záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból
készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, a ki nem
akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végig botorkázni
a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber, s
gazdátlan eb kereskedik ottan.

Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.

Most nincsen se tolvaj, se gyilkos: háború van.

A kufárnő vezette utitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét
buja fű verte fel: hónapok óta nem járt itt eső.

Egy helyen, a hol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga
a kufárnő, óvatosan széttekintett s aztán suttogva mondá:

– Helyben vagyunk.

Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.

– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a
huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az
őrtűztől megvilágítva. Távolabb meg öt-hat őrtűz égett egy csoportban;
ott volt a temető, a csapat tanyája.

– Nem csalódtunk. Most már Frau Midi előre. Rám nincs ott szükség.

Baradlayné Edith kezét megfogta, s egyenesen az őrtűz felé tartott.

Az őrszem látta őket közeledni; de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe
hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról, halk mély
hangon:

– Ki vagy? Megállj!

– Jó barát. Felelt Baradlayné.

– Jelszót!

– «Nyergelj, fordulj!»

Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva
előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét,
a nélkül, hogy kezével érintené.

– Kegyedet vártuk, asszonyom!

– Rám ismertél Pál? jó öreg!

– Hála Istennek, csakhogy itt van!

– Hol a fiam?

– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága szép cseléd? kérdé Edithre
mutatva.

– Ez is velem jön.

– Értem.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe s gyalog vezette a
temető felé a két hölgyet.

Egy kis fehér ház, a temetőőr lakása máskor, volt ezúttal Richard
haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város
felé nyilt.

Épen az éjjeli czirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával,
a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal boszúsan ütött öklével az
asztalra.

– Már megint itt vannak!

Mik vannak ott?

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És
azokban egyes czikkek vörös irónnal aláhúzva.

«Tűzbe velük!»

De még sem tudta őket tűzbe vetni, anélkül, hogy elolvassa.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg épen nem tudta őket a tűzbe
vetni. Ki tudja, hátha a hamuból is feltámadnának.

Oda könyökölt az asztalra, s borus homlokát tenyerébe fektetve, ismét és
ismét elolvasá a jelzett sorokat és homloka még borultabb lett utána.

«Nem igaz! Nem lehet ez igaz!» kiálta fel önmagával küzdve. «Ámítanak,
hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!»

Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.

Pál úr lép be.

Richard haragosan förmed rá.

– Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hirlapokat az asztalomra?

Pál úr sarkából kiforgathatlan kedélylyel felel:

– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek oda
lopjanak valamit, ez nekem új szó.

– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra minden nap egy
csomó hirlapot! Ki teszi azt?

– Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hirlap! Hisz én nem tudok olvasni.

– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni
tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?

– Ne tessék keresni. Épen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák
volt szegény, régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki, ne
vidd el pajtás a tudományodat a másvilágra; hagyj belőle nekem is egy
kicsit.

– S minek tanultál te olvasni? vallatá őt szigorral a kapitány.

A vén közvitéz megeresztette a nyakát s keményen odafelelt:

– Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint a mi a tiszta
igazság, ha hazudni akarnék: mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer
altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom,
hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek
odahaza?

– Tehát te is olvastad ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?

– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a
kapitány úrral.

– Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?

– A város felől jöttek.

– Hogy eresztette őket át az őrszem?

– A jelszót mondták.

– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt
még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

Pál úr sötét, daczos phlegmával mondá meg az igazat.

– Más jelszóval jöttek be…

– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek
másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt
a két nőt főbe lövetem!

Richard dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan
szeliden nézett rá, mint valami jókedélyű nagyapó mérgelődő kis
unokájára.

– Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édes anyja.

Pál úrnak meg volt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát
a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni.
Az ifju szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, a hogy
azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richard azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az
ajtót, s eléje tünt az éj sötétéből először egy szelid, szeretetteljes
női arcz, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy
másik, kinek tekintetében gyermek-szív, angyalszerelem sugárzik;
mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…

A mit Richard néhány percz előtt olvasott azokból az elátkozott
lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy
élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején
fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik
előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon
megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezitláb futnak tova
égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt –
új ismeretlenekül.

Ez a kép állt előtte.

Oda rohant anyjához szótlanul és átölelte, megcsókolta arczát, kezeit.
Mily ázott volt öltözete! mily hidegek arcza, kezei! Nem is kérdezett
tőle semmit.

Edithre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az.
Talán van még más arcz, mely az övéhez oly nagyon hasonlít? Hiszen
elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e perczben itt? Félt megtudni, ki
ez?

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, a mit
úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richard oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mikor anyját így
látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arczczal oda veté
magát az asztalra, hol ama vészthirlő lapok feküdtek s keserűen nyögé:

– Hát ez mind igaz?!

Anyja bepillantott a lapokba.

– Egy ezredrésze annak, a mi igaz! monda fiának; esküszöm neked arra a
szeretetre, a mivel szivemben hordozlak mindig.

– Ne esküdjél, anyám. Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb
bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.

– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te
parancsolsz, anyám! Mit kivánsz tőlem?

Baradlayné e szóra megfogta Edith kezét s odavonta őt Richardhoz.

– Nézd, itt van az, a ki nekem megmondta, hogy mit kivánok én tőled. Még
ez előtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

– Edith! suttogá Richard elbámulva, megtapogatá az eléje nyujtott kis
kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edith keze, ez Edith
arcza. De hogy lehet ez? Hát mi jön még, a mitől egészen megtébolyodjam?

– Lélekcserélő idők járnak, fiam! monda Baradlayné: mindnyájan más
emberek lettünk. Minden kőnek szive van most és fáj. Azt akarták, hogy
annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, a kit
úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták.
Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem
kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes
kardviselőnek van egy anyja otthon: és ha kétszázezer anya elkezd jajt
kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az
úrnő, ment, írt, beszélt, a hol fia volt. És meghallották szavunkat. És
ez rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a
fiak haza jöttek. Csak te nem hallottál meg minket.

– Hallgatlak anyám. Minden szavadat őrzöm.

– Nézd, itt van egy fiatal leány; apácza-növendék. Ez meghallja, mint
beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét?
Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz, orgyilokkal.
Már ki van adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják, másik
részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem
gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet;
megszökik őreitől, éjfélben, éj közepén neki fut a sötét éjszakának,
fekete koromsötét éjben végig futja a város kisértetes utczáit, hogy
feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így
szóljon hozzá: «asszony! fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos
halállal! siess! keresd fel! válaszsz számára valami szebb halált!»

– Edith! rebegé Richard s a leányka hideg kezét homlokához szorítá.

– Én választottam, fiam.

– Mondjad anyám.

– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozzák magukat, anyjuk nem
sír utánuk, csak édes könyeket.

– Mit tegyek?

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, melylyel előőrseiden
átjöttünk, ez volt: «nyergelj, fordulj!» ha e jelszót kimondod,
megtudod, merre mégy? Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

– Úgy lesz.

Richard az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.

– Eredj, szólt hozzá csendesen; tudasd az altisztekkel az új tábori
jelszót: «nyergelj, fordulj!»

A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.

– Az én koczkám el van vetve, szólt Richard visszatérve anyjához és
kedveséhez. De hát ti veletek mi történik most?

– Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.

– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni
fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön
indulok, a míg sötét van; a zápor segít a harczvonalból eltünnöm. Nem jó
volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s
menekülhettek Magyarország felé. Edithet vidd magaddal, anyám.

Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.

– Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.

– Anyám! gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el
vagy árulva.

– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én
visszamegyek érte; ha tűzbe, lángba lesz is borulva és ellenséggel
megtöltve: még is kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

Richard eltakarta kezével arczát.

– Oh anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt.

És azután fájdalmasan tekinte Edithre, mintha kérdené, hát veled mi
történik, szélbe dobott virágszál? hová mégy? kihez térsz? milyen
napokat vársz?

Edith megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét s megszólalt.

Eddig csak hallgatott.

– Miattam legyen ön nyugton, Richard. Önnek anyja visszakisér engem a
kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de
meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni
fogom, míg ön diadal-koszorúsan, győztesen eljön egyszer értem s elvisz
magához. Boldog leszek a várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy
ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, a kit az udvarlói úgy hínak, hogy
«szép halál», akkor legalább tudni fogom, mikor nap-nap után a hideg
kövön térdepelek, miért imádkozom?

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebeléhez a kedves
gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére
felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent,
hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Kinn dobogtak a sorakozó paripák.

– Az idő letelt. Fiam, siess; szólt Baradlayné.

Richard letörlé könyeit: megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába
kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Az eső folyvást hullott.

A huszár-szakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.

Richard felkapott lovára és csapatja elé lovagolt.

Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre,
nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott: «éljen» szóval üdvözlék a két
nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mind az erdőzúgás, ez a
halk «éljen» sóhajtás száz meg száz elfult kebelből.

«Nyergelj, fordulj!» szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt
a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltüntek mint
egy tábor-kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt
reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a
czirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek
után. – Az eső egyre szakad.

– Gondolnánk már a visszatérésre, monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. Ez
az eső nem jó nekünk. Azon az úton, a min jöttünk, nem mehetünk vissza,
az árok azóta megtelt vízzel.

– Előveszszük azt a mesterségünket, a mivel tegnap bejutottunk Bécsbe,
vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint
kufárnők, kik enni-inni valót árulnak.

– Hiszen a mi tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk
voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen
össze-vissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

Edithre mutatott a kufárnő.

– Rajtunk már nem igen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de
ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szem. Nem azért mondom,
mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe;
hanem attól félek, hogy a milyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés,
ha valami pajkos ficzkó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál
körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

– Oh ne féltsen engem, Frau Mam! biztatá őt a leány. Szolgálónak
neveltek engem!

Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richarddal.

– No hát csak okosan tégy, Léni leányom. Csak kreutzfidél! csak recht
gmoan!

A puttonyaikat felvették. A csatorna-fenéken most már nem lehetett
haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy
gyaloghidon át kellett menniök a tulsó partra, ott egy gyalog-útra
leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előre haladniok; ő
ismeri azt az utat, a veteményes kertek közé vezet, a hol ő már tudja
azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra között járt az idő éjfél
után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az
egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most
pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők s a
menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik
főtáborhelyére jutottak.

Jobbrul balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak
kivehetők az éjben.

Visszafordulni késő volt.

Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak.
Abban jó kedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében
kintornaszó hangzott. Talán tánczoltak is?

Egy csoport kinn állt az ajtóban.

A mint a három nőt megpillantották, egy csapat szilaj ficzkó eléjük
szaladt s körülfogta őket.

– Hóha bolond, hóha! kiálta a legelsőnek Frau Bábi, meg ne egyél.
Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt s nem
szomorodtak el a vén asszony arczfintorulataitól, az ifjabbakat is
közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány
is van.

– Gyertek be hozzánk, egyet tánczolunk!

Baradlayné odasúgott Edithnek:

– Most el vagyunk veszve.

– Mi hagyján! súgott vissza Edith. De Richard! – Ez itt Palvicz Ottó
ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richard csapatját titokban ellenőrizze.
A mint az eső megáll, a mint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy
Richard osztálya eltünt helyéről s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell
tennünk!

Edith hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál
fogva a csárda felé ránczigálta s ledobva válláról a puttonyt,
tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez; választékos
úri hangejtéssel szólva hozzá:

– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes?
Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

(– Mit cselekszel? szólalt fel suttogva Baradlayné.)

(– Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.)

(– Narische Krédl! dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden
kreutzfidél kedve kárba ment. Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket s a
fegyveres őrt szólítva, kivont kard közt kisérte őket a szomszéd
házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket,
s maga bement az ezredeshez.

Néhány percz mulva ismét kijött.

– A Brigitták jőjjenek be.

Baradlayné és Edith beléptek a szobába.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű
vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr;
mélyen ülő szemei gyanut, ajkszögletei gunyort fejeznek ki.

Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután
szól hozzájok:

– Kit keresnek önök?

Edith siet felelni.

– Palvicz ezredest.

– Palvicz csak alezredes, jegyzi meg rá a tiszt.

– Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.

E mondat megszelídíti a kemény úr arczát. Gyanuja fogy.

– Honnan jönnek?

– Jerichoból.

– Ki küldi?

– Rahab.

– Kihez?

– Józuához.

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mindazok a mondatok voltak ezek,
miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt
nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edith alszik,
ittas.

– Mit izen?

– A Gibeonita az Emoreussal egyetért.

– Gondolom! – Mennek, vagy jönnek?

– Jönnek.

– Ott leszek!

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének,
hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utána látott.

A két hölgyet azalatt megkinálta üléssel, míg vissza fog térni.

– Mi volt e szavak értelme? mit beszéltél neki? kérdé Baradlayné, midőn
egyedül maradtak, alig hallható suttogással.

– Jericho – Bécs; Raháb – a zárdafő; Jozua – a tábornok; a Gibeonita és
Emoreus – a huszárcsapat és az aula.

– Te elárultad őket!

– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a
Gibeon? átjönni-e Jerichóba? vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem,
jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az
irtózat miatt.

Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edithtől kérdezni.

– Hölgyeim, indulunk. Szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét
felvették puttonyaikat.

– Mit izen ön vissza? kérdé Edith.

– Üdvözlöm Rahabot. A kapunál várom a Gibeonitát.

Azzal kikisérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjök.
Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előre
bocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve
figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátra nézegetni,
mert úgy járhat mint Lóth felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi
kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy perczre megpihenni s
puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edithtől:

– Most mi fog történni?

– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig
zárva Richard előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra
Richard négy órai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.

– Remek leány! szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. Úgy hiszek
Istent az égben, a mint hiszem azt, hogy eljön az idő, a mikor a
Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, a hova lábadat legelőször
leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még
odáig mind a hármunkra nézve!

– Induljunk neki, asszonyom.

– Mért nem mondod: «anyám»?

– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy a ki örül akkor,
midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint a ki a templomban
elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a
perczben, a mikor azt mondanám önnek «anyám»: már nem volna anyám, nem
volna fia. Hagyjon meg engem babonáimban: kisérjen el a kolostor
ajtajáig.

A két nő elkisérte Edithet a kolostor-kapuig, s midőn ott bebocsáták,
Edith póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s
tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Edithet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor
refectoriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le szemét az éjjel, úgy megzavarta őket a
jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostor udvarra, s
a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták s kérdezték tőle, hogy hát
Edith hová lett?

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni
a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült. Minden oldalról reá rohantak. Hol
volt? hol járt?

– Majd estére megmondom, addig nem.

Hallatlan elvetemültség.

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt: a fenyíték került rendre. Edith
azt is meghagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját
sárosnak, tépettnek találták, mint a ki a városon kívül csatangolt. De
nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem
a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sujtá a megalázó
vessző, összeharapta fogait s csak magában mondá minden ütés után:
Kedves Richard! s addig mondá, míg azután egyszer a fájdalomtól elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste
flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz daczára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra járt. A
többi időt átaludta.

– No már most megmondom hol voltam! monda a körülállóknak. Az éjjel a
huszár-őrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány
szobájában. Már most tessék ezt tovább mondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták
ezt el bárkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e
falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hirének, ha ezt
megtudná valaki.

Hanem ebből aztán azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki a
reggel hét órakor útnak indított küldötte által azt a hizelgő mondatot
Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácza-kolostorba?

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncznő
elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek s aztán figyelmezteté, hogy
nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja
el az ostromló tábort, – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam
nyitottam nekik utat, s kisértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt
tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, a ki engem a
hosszú orromnál fogva ide hurczolt?

Azt persze nem mondták meg neki soha.



A VÉRVERES ALKONY.

A nap nyugvóra jár, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég.

Mintha egy oceán hömpölyögne odafenn izzó lávából.

A skárlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki
az ég. Egy darab világos-zöld ég.

Ki tudja, miért van azon az egy helyen az ég nyitva? ki tudja, miért
annak az égnyilásnak a színe most zöld? Talán opticai magyarázata is van
annak: de bizonyos, hogy ebben az órában ezer meg ezer, földtől megváló
lélek keresi az utat a felhők között, talán azoknak a sápadt szellemei
teszik azon a folton az eget topázszínűvé?

Csak egy felhőt nem tud a nap megaranyozni, egy nagy fekete felhőt, mely
a földről felgomolyog s koromsötét árnyakat fest a veres alapra. Az egy
égő templom füstje.

A lomha sötét tömeg helyet követel magának az égen s mély borongó
háttért ad a hosszú utczának, melyen az alkonyi verőfény végig
sugározik. A hol a házak árnyékot vetnek, ott már sötét van.

És mély csend.

Az a csendes óra, a mi az elveszett csatatéren a diadal után következik.
A győztes még pihen, még rendezi magát, új haditervét alkotja; a vesztes
pedig már elfutott, s igyekezett eltünni. A kettő között egy
futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad.

A hosszú utczán végig csak elszórt fegyvereket látni. Szedje össze a
győztes! A kik eddig viselték, menekültek a nyitott házkapukon át
rokonaikhoz, ismerősökhöz, jószívű idegenekhez, átöltözni, vért, füstöt
lemosni arczaikról, sebeiket eltitkolni, hogy a mikor jön keresésükre a
vaskezű győztes, azt mondhassák: nem én vagyok az!

Az ágyudörejnek, a puskaropogásnak vége van már; a férfiküzdés zaja
elnémult mindenütt.

Abból a sötét háttérből, melyet az égő templom fekete füstfellege
árnyal, egy magányos alak bukdácsol még végig az utczán. Egy ifju
harczos az aula legiójából.

Csak fél karja van meg, az sem visel már kardot; kezével mellén
összeszorított köntösét tartja; egy szuronydöfést takargat ott, mely
most talán nem is fáj még. Minden lépését hulló vére jelöli nyomában.

Úgy iparkodik menekülni, mielőtt üldözői nyomába érnek. Oly aggódva
tekint saját vércseppjei után háta mögé, nem fognak-e azokról utána
menni?

Hiszen nem messze kell már sietnie. Amott leng már az ismeretes trikolor
zászló a Plankenhorst-ház erkélyén. Csak odáig elvonszolhassa magát. Ott
gyöngéd ápoló kezek bekötik sebeit; elrejtik, eltagadják a fürkésző
ellenfél elől. Oh a nők értik azt, hogyan kell! És ha meg kell is halni,
akkor is gyönyör lesz ama szép szemek mennyországából tanulni meg,
milyen lehet a paradicsom ege; talán egy csillámló köny is fog azokból
utána hullani; talán megmondhatja majd neki utolsó lehelletével: «én önt
szerettem».

Minden ablakból eltüntek már a zászlók: lám a Plankenhorst-ház erkélyén
még most is lobog az. Oh azok hívek a legutolsó pillanatig, az utolsó
szembehunyásig. – De sokszor meg kell addig állnia, hogy a falhoz
támaszkodjék, új erőt gyűjteni.

Azt tette, hogy minden pihenésnél azt számlálta, hány csepp vére hull le
a kövezetre? Ez volt az ő időmérője.

Minden pihenőnél egy cseppel többet engedett magának.

«Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom.»

A huszonharmadiknál elérte a kaput.

Hanem az a kapu be volt zárva.

Megfoghatlan! Hiszen a községtanács részéről ki volt adva a rendelet,
hogy minden kapu nyitva legyen: sebesültek, menekülők elrejthessék
magukat. Hát a Plankenhorst-kapu hogy lehet zárva?

A félkezű zörgetni kezd a kapun.

A dörej viszhangzik az üres tornáczon, de nem költ fel senkit.

– Alfonsine! Alfonsine! nyög fel a sebesült.

Nem hallgat rá senki.

Most már nyilalni kezd mellében a csatából hozott seb. Szivébe kezd
marni a halál férge. Valami úgy fáj, úgy vonja a földre. – Szeretne
élni.

Eszébe jut rövid ifjusága; megvallatlan szerelme, lelke ábrándjai.

Úgy fáj neki mindez.

Lerogyik a kapu alatt.

Újra elkezdi a dörömbözést a bezárt kapun.

Nevét susogja.

«Goldner van itt! Én vagyok! Frigyes, a félkezű hős.»

Nem felel rá neki senki.

Talán ők is elfutottak innen? Talán senki sincs itthon a háznál.

Az meglehet.

Akkor legalább e küszöbön akar meghalni.

Sebe ég már és agyát homályos álomlátások köde bódítja el.

Félkönyökére emelkedve, a kapu szögletéhez támaszkodik.

És néz mereven maga elé, és azt képzeli: hogy a mint az a trikolor
zászló, a mely az erkélyről alá függ, az alkonyi szélben csendesen
lobog, az az ő fájdalmait legyezi enyhítve.

A nap eltűnik a házak tűzfalai mögött, s a mint alább száll,
beesteledik, akként kezd világosodni az ellenkező oldal; a fekete
füstfelleg most lassankint tűzvörösre válik, s izzó gomolyokat bocsát
fel az elszürkülő égre. – A haldokló ifju csak egy tárgyat lát meg: a
háromszínű zászlót. Ezt tán ott feledték? Ennek az árnyban tán jó lesz
meghalni?

Sohaját, nyögését nem hallja már senki. Az imádott hölgynek kapuja zárva
marad.

Egyszer azután látja, hogy a trikolor elkezd lassankint fölfelé
emelkedni. Valami láthatatlan kéz onnan belülről bevonja a zászlót.

Itt mégis honn vannak.

Csak számára nem akarnak honn lenni.

Halálkeserűség állja el idegeit. Most már minden csepp vére, mely
kihull, egy cseppje a kárhozat gyehennatüzének.

Ők itthon vannak s nem nyitnak előtte ajtót.

Hallják a nyögését és nem irgalmaznak néki.

Oh a nők mégis kegyetlenek!

És néhány percz mulva látja, hogy gördül alá ugyanazon erkélyről egy
másik zászló; ugyan az a halálszínű zászló, a mely ellen ő egy óra előtt
küzdött; a melytől halálsebét kapta, a mely ifju életét áldozatul kérte,
s a mely most halálos tusáját befedni a legimádottabb lény ablakából
alágöngyölödik, s árnyékát haldokló arczára veti.

A félkezű ifju e látmányra leveszi sebéről oda szorított jobbját, s egy
névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arczát az égre, oda csapja véres
tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; – azután
arczczal a kövezetre hull s ott meghal.

Az alkonyfényt eltakarja a felhőborulat, s most az égő templom tűzfénye
világít végig az utczákon.

Sokan nem látják azt, a kik ott elhullva feküsznek…



AZ A HARMADIK.

Baradlay Jenő az utolsó napokban minden perczét Plankenhorsték körében
tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harczolók között
őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára;
éjjel-nappal a háznál lehetett.

A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá.
Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől fölgyujtott paloták világítják
be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nem
igen kérdezik, engedi-e az etiquette, hogy egy nőtlen ifju egy
családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat s midőn a gyönge nők
ájuldozva, rémledezve dülnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására
közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve
dédelgeti, bátorítja s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a
szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.

Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő
viszonya Alfonsinehez; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a
háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsucsókját szívta, ez anyja
szemeláttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés.
Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.

Mihelyt kedvező idő lesz rá.

De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy
elnyelik a világító tornyot.

Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt, napot folyton az
imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben
hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni.
– A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni
óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére idvezül. Látni
ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könyjeit
arczán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj
egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött
álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az
ifju ölébe: ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó
arczában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal
költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébreszsze őt fel gorombán!
Minő idylli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az
aggodalom nem uralkodnék minden ideg felett.

De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elysiumi gyönyörnek képes
egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz
holnap?

A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van: a kérdezőnek annyi
feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, a mi valóban
történni fog, még akkor sem mondta meg.

Jenő is végig hallgatá e feleleteket aggodalma kérdéseire.

«Mit hoz a holnap?»

Talán győz a fölkelés?

Hát ha leveretik?

Talán rohammal veszik be az utczákat? Harczolni fognak, kapuk alatt,
erkélyekből, ablakokból?

Akkor nem irgalmaznak sem nőknek, sem fegyverteleneknek?

Kedvesével együtt fogják őt is lemészárolni?

Vagy megadja magát a város? lerakják a fegyvert?

És visszajönnek az elűzött hatalom emberei?

Kegyelmezni fognak-e azok, vagy megtorolni?

Mi sors vár akkor a Plankenhorst-családra?

Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a
mozgalomban?

Hát ha el lehetne azt tagadni?

Hát ha ki lehetne magyarázni a parancsoló körülményekből?

Talán értenek a hadbirák a psychologiából, idiosynkrásiából, s asszonyi
idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?

Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt, vagy
megmenekült egyéniségeknek?

Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő,
ki pártjukat fogja?

De hát ha épen azok lesznek a legkegyetlenebb üldözőik?

Hát ha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elitélik?
Fogságra vetik? Talán meg is ölik?

Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt
Jenő.

Annyit megtett, hogy cilinderét és a frakkját elhozatta a
Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalabriaiját és egyéb vitézi
jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása
házmesterénél letéteményezé.

Őt bizonyosan észre sem fogják venni.

Hiszen az egész idő alatt nem tett semmit.

Csak hogy épen ott mulatott, a hol a többi exaltált ifju, a kik komolyan
vették a dolgot.

Ő csak a szép hölgy sohajtásait vette komolyan.

Aztán, ha vele is az fog történni, a mi kedvesével, azt már nem bánja.
Ha együtt meg is kell halnia vele, az is gyönyörűség lesz.

Ez a gondolat néha elszomorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga
előtt; hanem megnyugodott benne.

Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasó asztalán
a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, a hol a
leány és az ifju, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a
végzetes szekéren s egymásután hágtak fel a halálos lépcsőn és «vive la
liberté!»-t kiáltottak hozzá.

Már ehhez a képhez is hozzá szoktatta szivét.

Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsinet nála nélkül éri
baj, azt nem fogja túlélni.

Ha Alfonsinet fogságra fogják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az
börtönfalba, vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa.
Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha ez nem használ,
megvesztegeti tömlöcztartóját, őreit, hogy kiszöktesse.

Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére
áldozatul hullana: akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már
töltve, még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve: hogy
tudja a szive, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti!

Ezeket mind végig gondolta Jenő egy-egy olyan csöndes óráján a
nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy
akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét s ott elszunnyadt.

A harmadik nap estéjén aztán vége volt a harcznak.

A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól
szétszórva a roppant város egyes utczáiban; hanem a belváros főutczáin
már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.

A Plankenhorst-teremben csak hárman voltak: a két úrhölgy és Jenő.

A tegnapelőtti emberek elhulltak, elmúltak.

És a mint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a
lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide
tartanak.

És azután csak arra az egyre nem volt készen, a mit látott.

A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek
egymás után, mosolygó diadalmas arczokkal; és valahány jött, azokat a
ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kaczagtak és
nevettek, a hogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt
viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek
élményeikről, egyszerre, össze-vissza, derülten, győzelmi
elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy bele
találták magukat egyszerre e zajba, mintha nyolcz hónap minden
tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek
álomlátása lett volna.

Jenővel pedig nem törődött senki.

Észre sem vették, hogy van a világon, s nem is kérdezték, hogy micsoda a
világon?

Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak épen be akarták magukat
mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az
egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.

Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, a ki elég kegyes
volt őtet észrevenni.

Rideghváry úr volt az.

Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két
kézzel rázott kezet, s miután nehány szót váltott halkan Antoinette
asszonynyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe
támaszkodva, szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.

Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry
azonnal Jenő fölfedezésére indult, s a mint rátalált, officiosus
nyájassággal megszólítá:

– Szervusz, öcsém. Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz
veled, a mely tensorsodat érdekli. Légy szíves haza menni és szállásodon
várni rám.

Jenő szivében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldetést
in optima forma megappellálja.

– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni.
Ezuttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől
jobbra.

– Ah! Ezt nem is tudtam, mondá a kegyelmes úr elcsodálkozva; tehát
elvárhatsz néhány komoly szóra.

A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez; Jenő pedig kedvetlenül
hagyta oda a termet s fölment abba a kis szobába, a hol néhány nap óta
otthon képzelte magát.

Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele
volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással
összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés
óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszony-ágy és
koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mind ennek egyszerre vége.
Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.

Vajjon miről akarhat vele beszélni ez a sokszögletű ember?

Azt még csak találgatni is hasztalan volna.

Mégis kiváncsi rá.

Sokáig időzött odalenn a kegyelmes úr.

Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra,
egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az
nesztelenül megnyilik: Alfonsinet látja belépni.

Azt hitte, érzékei játszanak vele.

A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve.

Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét szeles
elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát
Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

– Barátom! El akarnak minket egymástól választani!

– Kicsoda? kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől
és a mondott szavaktól.

– Ők! ők! fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál
görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

Jenő egyre jobban meg volt rémülve.

– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos. Rideghváry mindjárt ide jön. Ha önt
itt találja!

Szegény jó fiú! bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint
annak saját magának.

– Ő nem fog ide jönni, sietett őt felvilágosítani Alfonsine. Anyámmal
beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni
szállására; tovább nem maradhat itten. Oh én tudom, mi ennek a vége? El
akarnak bennünket örökre választani!

Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.

A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szólt:

– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied
örökké: életben, halálban a tied. Nőd, szeretőd, – áldozatod; – a ki
imád, a ki meghal érted. A ki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték: a hölgy feledni
látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe.
Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban
kaczagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, a hol
kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes
bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér
felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja
magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy
szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.

Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen
összeborzadt.

– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az
enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könyeire fakadt,
miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan
kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta
nagy vezekléssel.

Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine s egy mély reszketeg sóhajjal
csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könyes szemeit,
s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:

– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem: hogy tied
maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, a mi tőled
elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet;
megtagadom az anyámat, ha útunkba állanak! Leszek érted földönfutó,
üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!

Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is
megfosztotta. Ő is esküdni akart.

A leány eltakarta ajkait gyöngéd kis kezével:

– Te ne szólj, ne esküdjél. Szivedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak
akarnod kell és nem esküdnöd.

Azzal forrón megszorítá kezét s gyorsan tova rebbent.

A nyitott ajtónál még egyszer megfordult s hevült arczát hátra vetve
Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá
vissza s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.

S azzal elsuhant.

Jenő ámultan maradt hátra. Eszméi kóvályogtak vele.

Való volt-e ez, vagy tünemény?

A leány csókja még most is ott ég az ajkán; a leány könyeitől még nedves
kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a
leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés
vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem
hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?

Se nem való, se nem tünemény; – hanem komédia!

Szegény hiszékeny ifju!

Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen
szomorú, véres játék tárgya!

Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még
mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonynyal; hanem szobaleánya
kamrájába tért be.

Mamsell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában.
Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonynyal akar
beszélni.

Alfonsine elébb lemosta arczáról a könyek nyomait, mamsell Betti
segített rajta, hogy arcza és szeme égését jótékony halványító szerekkel
eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.

Nem sok szavuk volt együtt.

– Itt van Palvicz? kérdé Alfonsine.

– Ma visszaérkezett, felelt Remigia, hasztalan üldözte Baradlayt, nem
birta utólérni.

– Küldött választ levelemre?

– Itt van.

Soror Remigia átadta a levelet s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette
asszony termébe tért át.

Alfonsine a levéllel hálószobájában maradt.

Magára zárta ajtaját, hogy senki meg ne lepje.

S azzal leülve asztalához, felbontá a levelet és olvasta belőle ezt:

«Úrnőm!»

Ha meg tudja ön találni azt, a mit elvetett, meg fogja találni azt, a
mit elvesztett.

Palvicz Ottó.»


Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy
halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és
fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett
kezében.

Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.

A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt
egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s
kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra
az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni:
vajjon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette
asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.

– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt;
szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony,
mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e
viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem
megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?

A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen
kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt
igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután
sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra
nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való
összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy
változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel
kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?

– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?

– Én? – Semmi.

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két
táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez
győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két
fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az
udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni,
önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar
kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is
lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik
ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi
barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most
ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár
amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s
meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna
önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan
nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt;
tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket
nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt
egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem
engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig
elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez
álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem.
Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai
Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön
maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik
ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg
lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát,
holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre
támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra
nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég
unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak.
Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Az már igaz.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi
szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé
hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud
elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét
kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször
üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.

Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be
kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely
azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető
borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját
temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára,
a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt,
de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig
bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, a ki ilyen
szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még
szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.

Megmondta neki: «Ön semmi».

És a «semmi»-nek nem volt mit tagadni rajta.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván
meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok
miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Az üres tárczának oly kijózanító kámforillata van.

Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga…
az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa
jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát
előtte eltagadni?

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a
föld alatt: a vakandok.

Hát csak hadd jőjjön. Nem lehet az elől elszökni.

Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna,
miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem
pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide
velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű
asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a
zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két
hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt
lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a
megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség
parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így
megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem
neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok
lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány
óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Anyám itt? kérdé Jenő elbámulva.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy
azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem
menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a
szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– De hát mit tesz itt az anyám?

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard
bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.

– És rábeszélte?

– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült;
ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s
egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.

– Az Istenért! kiálta Jenő, helyéről felugorva.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város
meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve.
Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan
hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most
kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik
utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi
rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki
rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a
sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb
közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha
valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak
bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a
gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.

Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná
kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá
Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily
nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön
hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól;
anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult
tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily
kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem
hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező
meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell,
meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én
azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak
tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az
útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb
szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében
tartani. Hát ha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más
tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az
egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze
lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem
dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a
márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a
mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt:
okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek
közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély
igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért
egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek
hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem
esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A
szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most
megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást
gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e
hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a
szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Jenőnek nagyot dobbant a szive rá.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön
bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól
egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből
fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni
kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz.
Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei
tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet:
tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis
költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely
nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit
valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására.
Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit
ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot.
Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit
minden oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol,
az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos
ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a
szerint határozz. Jó éjt öcsém.

Azzal magára hagyta.

Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a
viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry
kegyéből megkapott.

A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé
irt tartalom.

Anyjának saját irása volt az.

«Kedves fiam!

«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek
részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz.
Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti
meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé.
Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt,
becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha
választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte,
kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s
engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz
egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád!
Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»

A legkeserűbb döfés egy szerelmes szivén!

Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a
kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné
fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.

S mit vétett Alfonsine neki? mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása:
Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.

Eszébe jutottak Alfonsine szavai:

«Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az
anyámat!»

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat
megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó,
leszek koldus, de veled megyek».

És neki nincs-e bátorsága hasonlóan érezni? hasonlót mondani?

Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese
szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e
a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Hiszen te nem vagy már gyermek!

Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy
nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s
visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap
megjelenni s azt mondani neki:

«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már
valahol, a hol mindenki meglát.»

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni
zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt
hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen,
sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít,
aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett
tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát,
melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett,
hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak:
ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

Soha sem fogja neki e szolgálatot elfeledni.

S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött:
előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai
szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy
elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő
azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy
akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban
több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.

Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez,
megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször
kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott
aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon
szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült
már.

Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.

A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt,
a melyben præsupponálható, hogy egy subalternus a bureauchefjét nem
háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható
volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz
sietett.

Az volt hozzá a legelső kérdése:

– Nem tud ön valamit az anyámról? Maig sem jött el hozzám.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél
rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a
zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

Jenő keblét nagy lidércznyomás hagyta el erre a szóra.

Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.

Most már akarhat.

– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.

– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.

Rideghváry megszorítá a fiatal ember kezét.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen
hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen
kineveztetési okleveled.

Azzal kihúzta a szekrény fiókját s kezébe adta Jenőnek az iratot.

Jenő el volt ragadtatva a szeretetreméltó gondoskodás által.

Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el
ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A
mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van,
azt kösd meg végkép.

Jenő elértette a gyöngéd czélzást.

– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.

– Értelek. Tehát siess, a hova legelébb vágyaid visznek.

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak
köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony
rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra
statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból
egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje
be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált
kérőt, kicsukta.

Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint a ki csodálkozik.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal
járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt
van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá
Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s
azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.

– Igen örülök rajta.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már
az ember valami. Nagy valami.

– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra föltennem?

– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. –
Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?

– Könyörgök érte.

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy
Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát,
s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle?
Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.

– Ő nagysága a szentpétervári követségi titkár úr.

– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki
azt remegve fogadta.

– Csak tartsa ön meg, sugá kegyteljes mosolylyal Antoinette.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult
anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását
eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az
Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje:
most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé
Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé
sietek-e?

Oh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arczát anyja csipkéi közé.

– No felelj hát. Hisz ez a te dolgod.

Alfonsine alig hallhatólag birt annyit rebegni, hogy «igen».

Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat,
hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési
oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak
kellett azt utána vinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő,
s szemébe mondhatá:

– Büszke vagyok önre!

Jenő most már rohant haza.

Úgy érezte, hogy most kezd el élni.

Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.

A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a
kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.

Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.

Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd
fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó
tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül
ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna
érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető
szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván,
hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve
szivének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége,
boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te
gyáva!»

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy
hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az
igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn
maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok
szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre
visszatántorodott.

Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most
egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a
szobába.

– Anyám! kiálta a rémület fojtott hangján az ifju.

Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt,
mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgothai alakoknak,
kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal;
szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez
volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott
eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni
jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e
drága alakot.

És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt,
mint azé a másik anyáé.

– Hogy jösz ide, édes, kedves anyám?

– Nagy útról jövök.

– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a
reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban
hallottam valamit és az visszahozott.

– Te visszatértél!

– Hogy veled beszéljek.

– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna
oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem
hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid
közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál
magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!

– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még
voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy
levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél
rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke asszony
nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még
nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak
megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak,
hogy ne kivánjon megtelni.

– Oh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.

A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő
kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon
keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó
hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el
nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a
csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy
csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól
megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami
rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni
valamennyien.

– De hát miért kell nekik elveszniök?

– Mert nagyon fáj nekik a szivök, s nem tudják másként meggyógyítani.

– De hátha győzni fognak, anyám?

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni
semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni,
kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog
csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk
nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden
hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik
ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. –
Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza.
Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.

– Oh szegény jó anyám!

Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra és átölelte vállait.

– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez
életben.

– Oh ne mondd azt.

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A
büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az
anyjukon, a ki őket megfenyítette.

– Kik azok?

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők
jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én
sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog
szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek
velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik
egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk;
megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy
boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok
birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind
magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked,
midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon
testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az
anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt
esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő
fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen
Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a
nagyhatalmú szövetségest.

Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga
elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett
volna.

– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki
tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te
megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk
is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek
itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot
alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje
leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva.
Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés
szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek
olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is
fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád,
mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne
felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső
folyamodással.

Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a
mit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi
végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá.
Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép
fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy
nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd
el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét
eléje idézte az endori bűvésznő.

Anyja folytatá:

– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül
fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod
fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára,
fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon kínozva a legkisebb
testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési
oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.

S aztán sírva borult anyja ölébe.

– Én nem indulok el azon az úton.

Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá.
Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban
szerettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három
között.

– Ugy-e velem jösz, fiam?

– Anyám, veled megyek.

– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk
leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember
légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog
ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még
átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott
boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart
boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.

– Siessünk innen, mentül elébb.

Eszébe jutott az útlevél.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét
hasznát veheted.

– Ki adta neked ezt az útlevelet? kérdé Baradlayné.

Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.

– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet
szerzé számomra.

– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?

Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet.
Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve
van.

A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arczát.

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet
fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

* * *

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy
elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és
meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé
elő.

Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.

Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta
ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó
országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben,
sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny
csónakon a hullámokra bízni életüket.



ELŐL VÍZ, HÁTUL TŰZ.

De most merre?

Ez volt a menekülő huszárcsapatra nézve az élet-halál kérdés.

Útjukat állja egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a
magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy
hegyláncz, a Kárpátok. A hol út és emberlakta hely van, ott megrakva
minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, a merre pedig szabad
a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.

Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dülőúton előre, melyről
tudták, hogy a Dunához vezet.

Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s a mint megszünt az eső, kezdték
tájékozni magukat.

Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló
felhőtől.

A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal elébb még a
stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harczban
elpusztítottak.

Ide irányozta csapatját Richard.

A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért
az egész lovasság.

– No fiuk, monda Richard, maga körül gyüjtve legényeit; most rátérünk
arra az útra, a melyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok
magatok is, de azért én is elmondom, hogy a mit csak ember valaha
kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk
kell éjjel és nappal, usznunk vad és szelid vizeken keresztül, hegyeket
megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; a
melyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én
tehát nem mondom senkinek, hogy jőjjön velem; hanem megyek előre. Nem
nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a
kétszázhúszból, a kiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek
meg senkit. Sötét van: a ki másra gondolta magát, elmaradhat,
visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, ha odáig
velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll, és
megtesz mindent, a mit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül.
Most tehát utánam, a kinek tetszik. Jön az első próba!

Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, a kinek a szive
nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richard kapitány gázlót
keresett a Dunán keresztül.

Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna
medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a
Dunán átkelni hid nélkül; hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami
eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely épen akkor hullott alá az
égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe, – s
előttük állt az egész széles sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve,
fegyverestül kellett átszelni.

Pedig ez még csak játék! Mentül szélesebb a víz, annál lassúbb a
folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony
fekszik, azokat a víz csillámáról felismeri a vezér lovag, s míg azokon
végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson
igyekezve úsznak át a lovak.

Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüst szegélyű óriás
kigyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek
ki a vízből, kettesével egymás mellett hosszú sorban.

A túlparton fiatal nyárfapagony fogadja a menekülőket.

Annak egyik tisztásán összegyűjti Richard követőit.

– Most számláljuk meg, hányan vagyunk?

Az őrmesterek számbaveszik a legénységet.

«Kétszázhúsz!»

– Lehetetlen! mond Richard; hiszen kettőt az előőrsön hagytunk.

– Már itt vannak, szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borizű
hangjára ismer Richard.

– Te vagy az Pál? szól a kapitány megörvendve; utánunk találtál?

– Ismerem az eszejárását.

– No az derék volt tőled. Mi hír a táborból?

– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek s lehuzódtak a város elé,
mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt
gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk öcsém a
többiek után.

– Nem vettél észre semmi zajt?

– Semmi nesz sincs. Az eső sorban kioltotta az őrtüzeket.

– Hová lett a hadnagy és zászlótartó?

– Azok nem értettek velünk egyet; elzártuk őket egy kriptába.

– Élve?

– Igen. Fel van irva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, a kinek
kellenek.

– Engem is oda zártatok volna, ha veletek nem jövök?

– Igen. Halva.

– Miért halva?

– Megbecsültük volna vele.

– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, a
mint én az enyimet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod
ezentúl hordozni. Álljatok körülem.

A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richard foglalta el
a zászlótartóval.

A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el külön választani
az eget a földtől; – de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli
ágyuvillogás: az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen.
Virrad!

A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz
ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak
bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.

Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögűl, akkor látták,
hogy a középen lobogó zászló – ama háromszinű.

Előre!

– Félnapi egérutunk van, monda Richard bajtársainak; a ki legközelebb
észre fogja venni eltünésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya.
Üldözni fog bennünket azon az úton, a melyen menekültünk, s csak itt
fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt nem
csinálja utánunk. Vissza kell kerülniök a hajóhidig, hogy a tulsó partra
átjőjjenek. Az alatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő
estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés
mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata.
A többit majd megtudjuk később.

Richard minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az
utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmi
szereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.

Azzal megindultak a nyárerdőben előre, utat keresni.

A legközelebbi dülőút egy magányos úri kastélyhoz vezette őket.

Az a kastély egy cseh főnemes birtoka volt.

Csak az úrnő volt honn.

Férje a koruna cseszka pártjához tartozik.

Richard maga beszélt az úrnővel; mire a legénység pálinkát, kenyeret,
füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai
számára.

Két óráig pihentek itt. Richard az úrnőtől egy részletezett térképet
kapott, melyben minden dülőút fel volt jegyezve egész a morva és a
magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!

Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész
csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket,
s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán
beálló őszi éjborongás.

A mint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richardot a
hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.

– Ez nekünk szól, monda Richard. Jeltüzek azok, a mikkel szökésünket
tudatják.

Nem sokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem
előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig
fel lesz az éjszakán ellenük zajdítva.

Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt
messze megvilágítá, a melyen épen keresztül jöttek.

Richard távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak
keresztül.

– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább mint hittem. Most aztán nincs
tanakodni való idő.

Hogy útat veszítsen, egy mély völgynek vette irányát.

Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák
olygarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak
fut végig, mely alant roppant medenczét táplál vizével. Annak egy része
halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s
koronkint rétöntözésre használtatik.

Richard úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a
vízgátját elszakítja s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az
a lovas, a ki azon a völgyön át tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha
Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a
posványban.

Hanem egyre nem számított: arra, hogy a mi szolgálatot ő szándékozik
megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más ő neki.

Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott
vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a
gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az
uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egy pár órával. Tehát
bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt ez.

Richard a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a
vizen csak egy keskeny czölöpös gát vezetett keresztül, az pedig két
ölnyi szélességben le volt bontva, úgy, hogy csak a czölöpök álltak ki a
vízből.

Richard nem veszté el hidegvérét.

– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztül fektetni a
czölöpökön s mindjárt lesz hidunk.

Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s
áthidalták velük a gátrést.

Hanem a lovak nem akartak rá menni a hidra.

– Félnek tőle; mert fehér, monda Pál úr.

– Be kell hinteni sárral, parancsolá Richard.

– Nem jó lesz. Akkor majd nem tudjuk meggyujtani.

– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyujtanunk,
hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.

Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végig önték s elmázolták a
rögtönzött hidon.

Most aztán épenséggel nem akart rá menni egy ló sem. A degettől csúszott
a patkója s a tompa dobogástól visszarettent.

Pál úr káromkodott mint egy pogány.

– Bizony itt nyomnak bennünket.

– Dehogy nyomnak, biztatá Richard. Mi ketten szálljunk le a lóról.
Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki
lován maradjon.

Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenkint vonszolni át minden
ijedező, kapálózó lovat a dobogó hidon. A paripa, a mint meghallotta a
dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő
káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre, Richard nyűtte
rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden
lovat.

No ezt a lármát meghallhatta, a ki csak élő emberszámot tett abban a
környékben.

Nem is veszett az kárba; rövid idő mulva kigyulladt a jeltűz annak a
hegynek a tetején is, a honnan a többi jeltüzet is észrevették. Üldözőik
már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk
találnak.

Richard és Pál úr facsaró víz volt már az izzadságtól.

– No kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatoriumból a fele
kapitulácziót, monda az öreg, mikor már mind átvonszolták a lovasságot.
Csak harmincz vezeték ló volt még hátra, harmincz vitézzel.

– Trombitaszót hallok a hátunk mögött, monda az egyik legény; jó volna
tán a vezeték lovakat hátrahagynunk, s a kik átmehetünk, mennénk tovább.

– Csak fogadjátok az én parancsomat, monda Richard; a lovak közől egyet
sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen.

A vezetéket is áthurczolták egyenkint.

A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez
szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpenyegeket.

Richard valamit sugott Pál úr fülébe, mire ez két legénynyel eltávozott
a gát mentében.

Azután meghordatta Richard a rögtönzött hidat száraz galyakkal, a
maradék kátrányt ráöntette s azzal üszköt dobatott belé.

Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két
csapat.

Richard felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra.
«Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!»

Ő maga leghátul maradt.

Amazok ott tulnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt
nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy órajárásnyira voltak elszórva
egymástól; négy-ötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.

Azok között, a kik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a
kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az
üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.

Nem is igen volt Palviczczal több húsz embernél. A többi még ki tudja,
mikor érkezik.

Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis oda lovagol Palvicz Ottó az
égő hidhoz s megkisérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a
tűzbeugratást.

Palvicz ekkor átkiált Richardra:

– Baradlay Richard százados!

– Itt vagyok, Palvicz Ottó őrnagy.

– Add meg magad, kényre, kegyre.

– Jőjj ide és fogj el.

– Azt meg is teszem, bizonyos légy felőle.

– De ma nem.

– Még ma bizonynyal. Addig meg nem pihenek.

– Megpihentet ez a mocsár.

– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok,
nem menekülsz meg tőlem.

– Majd meglátod.

E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor
vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan
a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.

– A halastó zsilipjét is felhúzattam, monda Richard; nem fogod te azt a
rést egy óra alatt betömetni.

Palvicz Ottó látta, hogy Richardnak igaza van.

– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj
a helyeden s vívjunk meg a tűzön, vizen keresztül, a hogy derék
katonákhoz illik.

– Elfogadod a pisztolyt?

– Elfogadom.

– Lövünk egymásra addig, míg egyikünk a lóról lemarad.

– Nem bánom; hanem előbb katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek
lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?

– Igazad van! Jobbra át!

– Balra át. Indulj!

A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal
égett a hid; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.

Fehér köpenyeg volt mind a kettőn, jó czéltábla. Kétszer lőttek
egymásra; Palvicz golyója Richard csákóját furta keresztül, míg Richard
ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.

– Újra töltsünk! kiálta Palvicz. Hanem már ahoz nem volt sem alkalom,
sem idő; Pál úr a halastó zsilipjét kivettette helyéből, s az egész
víztömeg neki zúdult a malomgátnak, az egész hidat czölöpöstül
beledöntötte a mocsárba; egy percz alatt sötét lett, s a két ellenfélnek
menekülni kellett jobbra-balra, a rohanó ár elől.

– Holnap folytatjuk! kiálta át Palvicz.

– Ott leszek! viszonzá Richard.

A mocsár, mely egy percz előtt még vérveres volt mint a Phlegeton, most
fekete lett, mint a Styx.

Ez félnapig fel fogja tartani az üldöző lovasságot, az alatt tovább
menekülhet Richard futó csapatja.

Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék. A
legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok
az élelmet. «Ti nem jó járatban vagytok», mondják s odább kell menniök
étlen, mert rabolni nem akarnak.

Egy hid előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket s megtagadja tőlök az
átkelést a hegyi folyamon.

– Kapitány uram! A hogy Bécsben az apácza-klastrom előtt tettünk!

– Nem szabad, mond Richard; a föld népével nem verekszünk.

Azokat ugyan egy sor lövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más
útat vett s két órai kerülőt csinált.

Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér. Enni sehol sem kaptak már, a
nép mindent eldugott előlük.

Dél felé egy korcsmában jutottak egy egész kenyérhez és pálinkához.

A kenyeret maga Richard felosztá annyi darabra, a hány embere volt, s
kiosztá közöttük, mint az úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez:
ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon
menekülnek a tenger hátán.

Délután ismét egy patakmalomhoz jutottak; az épen haricskát őrölt.

Eldorádó ez! Haricska-puliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi
vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma
az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden
eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, a hol volt
minden: – víz és haricskaliszt.

A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a
konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget,
mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával
lassankint egy tömör egészszé idomul, a mit úgy neveznek, hogy puliszka.

Richardnak az alatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket
kiállítani, nehogy meglepessenek.

Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vas kondért, s mert abban
estig sem hült volna meg, leterítének a gyepre tizenkét
huszár-köpenyeget; s a nagy fakanállal kitálalták tizenkét részre a
párolgó főzeményt, a mihez még a farkas-éh sem közeledhetett volna azon
forrón.

Mikor aztán épen neki akartak telepedni a fehér köpenyegnek, mely
egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: «rajtunk
vannak a vértesek!»

Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát bele csavarintani a
köpenyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.

Zengett is az erdő a sűrű áldástól!

És már most megint előre; a hogy a ló birja!

Most már nem kereste Richard, merre van út, csapás, hanem a merre a
napnyugatot tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott
földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról két felől.

– Minden lovunk itt vész! dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a
szétziláltan futó csapatra visszatekintett.

Egy-egy ló ki is dült; annak a lovasa felkapott a vezetékre. Jó volt
azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utólérni.

Hanem az üldöző csapat sem volt jobb állapotban.

Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak,
ki kanyarogni volt kénytelen: itt a szántóföldeken keresztül futtatásban
nem állta ki vele a versenyt.

Richard jól számított arra. A nehéz lovasság csak léptetve tudott
haladni a süppedő talajban, míg ők koczogva győzték.

Mégis csak amazoknak kell elébb kidülniök.

Richard leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha
valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.

Így került össze másodszor is Palvicz Ottóval.

A vértes főtiszt messze háta mögött hagyta utolsó kisérőjét is. Ő egyes
egyedül rugaszkodott Richard után.

Richard hátra-hátra nézett rá, s engedte magához közelebb jönni.

Egyszer aztán oly közel jutottak, hogy egymás szavát meghallhatták.

– Állj meg egy szóra! kiálta Palvicz.

– Így is meghallom, felelt Baradlay.

– Ha bátor vagy, ne fuss előlem!

– Pedig leszek olyan bátor, hogy egészen elfutok előled.

– Az gyávaság. A hátadat látom!

– Majd lesz még megfordítva is.

– Nem mersz velem megverekedni.

– Nem akarok. Az alatt míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az
enyimet.

– Ugy is utóléri.

– Gondolod?

– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a
March partja.

– Ismerem.

– Ott meg vagytok szorítva.

– A Duna sem szorított meg.

– A Duna még jó ember; de a March rossz ember. Azt te nem ismered.

– Majd megismerkedünk egymással.

– Jobb lesz, ha szembeszállsz és megverekszel; ha elfoglak, nincsen
pardon!

– Nem is kértem.

Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három
lóhossznyi tér választa el egymástól. Richardnak gondja volt rá, hogy
egészen közel ne ereszsze magához üldözőjét.

Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a
March partját jelzi. Ott megálltak.

– Látod! kiálta Palvicz. Huszárjaid nem mernek neki vágni a Marchnak.

– Majd mernek mindjárt!

– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a
jéghideg vízbe viszed.

– Ha vész, velem együtt vész.

Ezzel a szóval sarkantyúba kapta paripáját Richard s vágtatni kezdett.

Palvicz utána.

Gyepes térre jutottak, a hol a két nemes mén könnyedén futhatott.

Palvicz két lóhossznyira beérte Richardot, mikor az a partra
felkapatott.

Richardnak két pillanatnyi ideje volt.

Az egyik arra, hogy végig tekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai
visszadöbbentenek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen
hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál
lakása!

A másik percz pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa, «utánam!» s
azzal a magas partról a hab közé ugrasson.

A nyomába kaptató Palvicz rémülten rántá vissza paripáját.

Pillanat mulva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok
körül. Richard nevetve kiálta vissza ellenfelére:

– Nos hát, jer utánam.

Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivalva, neki
ugratott a sebes árnak s követte vezérét.

Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk: nézte vergődésüket a ragadó
árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne veszszenek.

Mind átjutottak a tulsó partra.

Nem ártott meg nekik a jéghideg fürdő. Még új erőre kaptak.

Hanem a vértes csapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz
végkép elszalasztá őket.

– Baradlay! Még találkozunk, kiálta át a tulsó partra.

– Keresni foglak; viszonzá Richard.

Lucskosan, bőrig átázva folytatták a lovasok az útat.

Még jó volt rájok nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna
pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten
hidege.

Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk
az a ruha, a hideg széltől!

A March tulsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak
csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már
lehetetlen volt a végszükségnek, az életfentartás parancsszavának nem
engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát
lovastul együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már akkor
a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell
egyszer aludni magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a
továbbihoz ereje legyen.

Csak egy falut hozna már elénk az úr Isten! imádkozott magában némely
fiatal huszár. Pedig a huszárnak nem jó imádkozni. Ez Pál úr
életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az ujoncz legény
arczán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele e miatt: «Ha
imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd
üdvözüljön.» De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: «Csak már
valami falu jönne!»

És ime csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott
eléje nagy kivánságára nem is falut, hanem várost.

A mint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak
egy szép hattornyú mezővárost.

Azt pedig nem kértek a sorstól. Az már sok volt. Ők csak falut
óhajtottak.

A mezőváros ó-német szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni
nem volt tanácsos.

Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat
egészen uralta egy magas sánczok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem
könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószinűleg egyike
azoknak a vidéki városoknak, a hol a tartalékszakaszok tanyáznak.
Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is
meglehet, hogy épen a miatt több is van központosítva a szokottnál.

Kérdezősködni nem lesz tanácsos. Itt senki sem jó barát. A legelső
ember, a ki a menekvő csapatot észreveszi, el is fogja őket árulni.

Tehát vissza az erdőbe, a melyből épen kijöttek. Ott meg kell várni, míg
az éj leszáll. Sokáig időzniök azonban nem lesz szabad, mert a felől is
bizonyosak lehetnek, hogy Palvicz rögtön küldött hirnököt valami
csónakon keresztül, ki a térparancsnokot a futókra figyelmeztesse.

A mint az éj beállt, az első óra meghozta a biztos tudósítást. A sánczos
épületben takarodót trombitáltak.

Az ismeretes «tradra, tradritradra» hangjára nyugtalanul hegyezték a
füleiket a huszárlovak, máskor azt jelentette az: hogy éjszakára abrakot
hoz, s puha almot vet szalmából gazdájuk. Héj messze voltak most attól!

A trombitaszó négyszer újra kezdődött a sáncz négy szögletén. Mikor
pedig az elhangzott, akkor következett a dobszó. A városban verték a
takarodót, arra az ismeretes nótára, a miről azt képzeli a katona,
mintha így szólnának a dobok: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt!»

Tehát gyalogság is fekszik a városban.

Megkerülni a várost és kaszárnyát teljes lehetetlen. A tőzeges mocsáros
ingoványba ló és lovas oda veszne.

Valamerre pedig csakugyan menni kell, mert az az őszi éj nagyon
embertelen.

De hát merre?

Talán csodálatos is ez a kérdés? Kétszázhúsz magyar huszár, az új
mythologia centaurusai ne tudnák merre menjenek, mikor kard van a
kezükben?

De hozzá kell gondolni, hogy ezek a vitézek két éjjel nem aludtak, s még
ma nem ettek, hogy lovaik el vannak csigázva, ruháikat átáztatta a
folyam, tagjaikat megdermeszté az őszi nyirkos hideg. Tudják azt a
hadvezetők, hogy sok csatát elvesztett már az éhség; sok derék sereget,
a ki az eget vívni indult el, megvert a lenézett ellenség – a ki jól
volt lakva.

Richard jól tudta, hogy csapatját ezúttal a tűzpróbán nem viheti
keresztül. Ők most nyavalyás emberek, a kiknek nem szabad vitézkedni.

Majd eljön annak is a napja, csak ezt a krizist kiállhassák.

Végre is ki jött segítségükre? Az az embertelen őszi éj, a kit oly
szitkozódva emlegettek. Az az embertelen őszi éj egyszerre oly sürű
nehéz ködöt bocsátott le a tájra, hogy nem lehetett húsz lépésnyire
látni, mintha mondta volna: majd én betakarlak benneteket.

– Fiuk, monda Richard, jó kedvvel fordulva huszáraihoz, most egy furcsa
tréfát csinálunk. Minden ember takarja be a nyeregtakaró darabjaival a
lova lábait, s aztán induljunk.

A legénység elértette a szándékot. Félóra alatt minden ló lába be volt
burkolva pokróczba. Így nem hangzott lépteik dübörgése.

Azzal megindultak egyenesen az országút felé. És azután folyvást az
országúton haladtak előre, mint a kik legjobb járatban vannak.

Szemközt nem jött rájok senki. Ilyenkor tisztességes kisvárosi polgár
alszik már.

Ők sem láthatták merre járnak. Csak mentek előre. Egyszer hallották,
hogy kiáltja az éji őr a tizenegy órát. Azután láttak egy lámpát
közeledni maguk felé. Valami ötven lépésnyi távolban megállt az előttük
s ott megint elkiáltotta az őr a tizenegy órát. Ha meglátta őket, azt
hitte, kisértetek, a mik nesz nélkül járnak a köd felett.

Egy-egy fehér ház is maradozott el itt-amott mellettük, a minek
ablakában még gyertyavilág égett. Csak a kutyák vonítottak eléjük
szokatlanul, míg a város alatt végig haladtak; még föllármázták az
embereket.

Most következik a legveszélyesebb pont. A hol az országút a várost
elhagyja, ott van egy sorompó. A sorompóknál egyúttal őrtanya is szokott
lenni.

Hogy itt is úgy van, arról rögtön tudósítva lettek. Pár száz lépésnyire
előttük egyszerre felhangzott a hosszúra vont kiáltás: «válts fel!»

Nagyon jó.

Már most következik, hogy jön az egész őrjárat az őrszemeket felváltani.

Az is jött. Hallották a robogását. «Egy róta lehet», mondá Pál úr, félig
magának dörmögve.

Néhány percznyi megállapodás után a robaj közelebb jött.

– Ezek egyenesen ránk jönnek! monda Richard. Ki a kardokkal!

Most már csakugyan nem látszott másban a menekülés.

A szemközt jövő lovasság azonban, mielőtt a ködben egymást megláthatták
volna, szép csendesen félre kanyarodott s nemsokára elhangzott a dobaja.
Bizonyosan más őrszemeket felváltani tért el a város felé.

Richard azután egész nyugalommal folytatta az útját a nyitott sorompón
keresztül, az őrszem előtt végig haladva. Az a sötétben és ködben egész
bölcseséggel a saját csapatjának nézhette őket, csak azon bámulhatott,
hogy mi módon szaporodott meg az iménti róta ily sokaságra? hanem a mint
ezen észrevételét közlötte két óra mulva az őrvezetővel, s az még egy
óra mulva a parancsnokkal, már akkor Richard régen hetedhét országban
járt a hátuk mögött.

– No fiuk, most már pipára gyujthattok; monda Richard egy negyed óra
mulva, s leszedhetitek a lovak lábairól a bocskort.

E pompás tréfára még jókedvük is lett a fiuknak. A jó kedv a lovakra is
kiterjedt. Mintha csak most kezdték volna, úgy fogtak hozzá az
ügetéshez. Egy fiatal legény elkezdett danolni az éjszakában: «Piros
bársony süvegem: Most élem víg életem». Pál úr kontrázott, csak úgy
magában dudolva, mély medvehangon: «Bokréta van mellette, barna babám
kötötte». Míg az egész csapatra elterjedt a danoláskedv.

Egész éjjel danoltak.

A járt országúton sokkal könnyebb volt a haladás, a tegnapi sárdagasztás
után még pihenésnek lehetett azt nevezni. Az út egyre emelkedett, úgy
látszik hegyes tájékba visz.

Mikor a nap fölkelt, a köd egészen elmaradt, előttük a Kárpátok
emelkedtek. Azokon túl már a haza!

Gyönyörű őszi tájkép. A közelben a dér festette bükkerdők sárga és veres
facsoportjai, a távolban a fenyvesek örök sötétzöldje, mik közül már
havas hegyhátak emelkednek ki.

A tulsó oldalon pedig egy világtenger! A mennyire a szem ellát, egy
hullámzó oceánt lát, a földön fekvő köd oceánját, mely hófehéren,
tornyos habokkal a tengert utánozza. Egy-egy magasabb dombtető látszik
ki belőle zöld szigetnek. Ennek a tengernek a fenekén fekszik az egész
hátrahagyott tájék, a melyen három nap, három éjjel keresztül vergődött
a menekvő csoport. S mintha mindazt, a mit átszenvedett, ott feledte
volna e ködoceán fenekén, olyan kedve támadt. Nincs már semmi panasz.

S még hozzá egy barátságos falu fogadja őket, a hol nem tagadja meg a
föld népe a részvétet az üldözöttektől. Apraja, nagyja, férfia, asszonya
szivesen látja őket; megnyitják előttük kapuikat, szérüskertjeiket,
térdig állnak a lovak a szénában, a gazdák segítenek vasalni, szerszámot
igazítani. Előadják, a mi enni, inni való. Nem gazdagok, sokkal nem
szolgálhatnak; de most az árpakenyér is jó. Kecskéket vágnak a
hadfiaknak s kezdik sütni nyárson, főzik jó sárga kásával, hordószámra
hordják elő a friss turót, csapra ütik a fenyőpálinkás csobolyót, azt
sem kérdik, ki fizet meg érte?

Hej ez nem olyan ebéd lesz, mint a tegnapi volt!

Pedig hát épen olyan ebéd lett.

Mikor félig volt sülve, főve minden, jönnek vágtatva az előőrsök: itt az
üldözők csapatja!

Ugyan igyekeztek helyrehozni a mult éji kudarczot, hogy úgy meghagyták
magukat tréfálni. Kocsira rakták a gyalogságot, előre küldték a
lovasokat s vágtattak lóhalálában a szökevények után. Nem volt nagy
mesterség pihent lovakkal utólérni az agyoncsigázottakat.

Tovább innen!

Mégis futni?

Most már kitört a harag: «verekedni fogunk!» ordíták a felzavart
huszárok; «vagy mi eszszük meg őket, vagy ők esznek meg minket».

Úgy látszott, hogy nincs is más választás.

Az üldözésükre siető lovasság hátuk mögött nyomult előre, míg a kocsikon
érkező vadászok a falu felett elhaladva, a kivezető út melletti erdőt
igyekeztek megszállni, hogy elvágják a menekvők útját. Valószinű volt,
hogy hamarább odaérhetnek, mint a huszárok, kiknek dolgot ád a
felnyergelés.

A mennyi időt elvett a huszároktól a felkészülés, annyi kellett
üldözőiknek is arra, hogy az elmaradozottakat összevárják. Richard ezt
az időt arra használta fel, hogy körülszemlészte a tájékot.

Az országútat csak erős harcz mellett lehetett elfoglalni a vadászoktól.
És ha el lesz vala foglalva, fenmarad a folytonos üldöztetés a lovasság
által. Ebben a harczban lassankint fel lesz morzsolva a huszárcsapat;
egy sem jut belőle hazájáig: elvész hasztalanul, ok nélkül, siker
nélkül.

De van még egy út. Egyenesen fel a hegyeknek! Keresztül a havasokon, a
merre az ormok jégtarajai világítanak.

– Kapni-e útat és vezetőt a havasok felé? kérdé házi gazdájától Richard.
A jámbor ember juhos gazda volt, élete alkonyán lévő férfi.

– Út van uram, s ha kell, én elvezetlek rajta, míg más vezetőnek
adhatlak; s azon az úton tudom, hogy meg nem üldöz benneteket senki;
hanem azon az úton meg lehet halni éhen.

– Megkisértjük.

A huszárság összeczihelődött már. Sorrendbe álltak kivont karddal.
Némelyiknek a kardjára fel volt tűzve a félig sült kecskeczomb, a mit a
nyársról leszelt. Onnan csak nem veszi azt el senki.

– Hüvelybe a kardot! vezényelt Richard. Aztán jobbra át.

– Hová? kiálták azok dühösen. A falra megyünk-e lóháton? Inkább neki az
ördögnek magának, ha husa van!

Richard elszántan húzá ki pisztolyát nyeregkápájából.

– A ki esküjét elfeledte: ajánlja lelkét Istennek.

A zúgás elcsendesült.

– A ki bízik bennem, jőjjön utánam, hisz én megyek elől!

A hüvelybe eresztett kardok csörömpöltek: «menjünk hát!» kiálták a
hadfiak; hanem mikor a félig főtt lakoma mellett el kellett haladniok,
senki se vehette nekik rossz néven, ha elkeríték hozzá a huszár
asztaláldást.

A vezetőjük elől ballagott, hegymászó bottal, szeges talpú csizmával
ellátva; utána Richard, azután egyesével a többi, bezárta a sort Pál
vitéz; ő volt a sereghajtó.

Az üldöző ellenfél, ki egy óráig folyvást csatarendben várta, mely
oldalról akarnak a faluból előtörni a menekvők? egyszer csak nagy
bámulva látta őket fenn a meredek hegyi úton végig léptetni, hosszú,
elszórt sorban: egy szédületes sziklafal oldalában, melynek keskeny
párkányzatán volt olyforma hegyi út, hogy egyik lábnyom a másik után
épen helyet talál rajta. Sohasem jártak ott lóval. S ez istenkísértő
úton haladtak végig a huszárok, alattok száz ölnyi mélységben tombol a
hegypatak, az egyik kengyel már a mélység fölött csügg, míg a másikat
korholja a sziklafal a tulsó oldalon. Egy szédület, egy félrelépés s
ember és ló összezúzva hever ott lenn.

A bámulat, az elszörnyedés után a düh lepte el az üldözőket. Valóban,
ide már nem volt kedvük utánuk menni. De hogy szűzen ne bocsássák el
embereiket, a vadászok utánuk lövöldöztek jó czéllövő fegyvereikkel, mik
ezer lépésnyire elhordanak. Kedvező volt a czéltábla. A fehér mészkő
sziklafal, s azon sorban a sötétkék ruhás lovasok. A golyók ott
pattogtak sűrűn a sziklafalról vissza, s jöttében mentében minden golyó
kétszer fütyölt el a maga emberének a füle mellett; mintha nem elég
rettenet volna számára a szédítő mélység fölött járni.

S e rettenetes órában – a nap melegen sütött az izzó sziklafalra – a
huszárok valamennyien aludtak a nyeregben s jobbra-balra bóbiskoltak;
nem volt már okuk ébren lenni. Csak Richard, ki legelől ment, s Pál
vitéz, ki leghátul járt, tartották magukat ébren s dörmögtek társaikra
egyszer-egyszer: «ne aludjatok, héj!»

Az üldözők szeme elől egy új hegykanyarulat lassankint elfedé a
menekvőket. Ott, a hova most betértek, ember nem fogja őket többé
üldözhetni.

A sziklai úton végig mentek szerencsésen. Itt egy fenyves fogadta őket,
ünnepélyes, viszhangos erdő, mint egy templom.

A legénység itt a jó hűsben meg akart pihenni, de vezetőjük sietteté
őket: használni kell a derült órákat az utazásra, mert a havasok
közelében gyakran meglepi az utazókat a köd s akkor majd lesz idő
pihenni, mert senki sem tudja tájékozni magát.

Tehát csak előre, a hogy ember és ló birja!

Délutánra egy juhászkunyhóhoz értek. Az eddigi vezető beajánlotta a
hadfiakat a juhásznak a további kalauzolásra.

Ott találtak egy boglya szénát, azt megvették, hogy legalább a lovaik
jóllakjanak.

– Hát valami embernek való eledel nincs-e itt?

A juhok odalenn a völgyben legeltek, azokból nem lehetett mára felhozni.
Hanem volt egy szapu savanyu tej; a mi olyanformán készül, hogy a
juhtejet napról-napra egy edénybe öntögetik, s azt folytonosan
kavargatják, hogy meg ne aludjék. Rossz eledel, de tápláló. Nem is urak
számára gondolták azt ki. Ebből jutott minden huszárnak fél pohárral.

Még mást is kaptak.

Felfedeztek egy verem répát. A birkák számára volt eltéve. Émelygős,
lenézni való eledel. De most az is vendégség volt. Jól laktak vele.

Egy huszár a térdén firkált valamit piros bőrtárczájába.

– Mit firkálsz, héj? kérdé tőle Pál vitéz.

– Felirom ezeket a dolgokat, a mik itt velünk sorban történnek, mert ha
egyszer hazakerülünk, azt fogják rá mondani: hej de elvetemedett poéta
lehetett az, ki ezeket kigondolta! ha csak mind meg nem esküszünk rá.

Pedig még hajh, de sok feljegyezni való következett abba a piros
bugyellárisba!

Este felé egy kis holdvilág kezdett sütni. Richard fel akarta használni
a szép ezüstös méla fényt, hogy előbbre hatolhasson. Hiszen még csak
most voltak a kezdetén az óriási erőfeszítésnek. Megindult a vezetővel
előre.

Most már folyton meredélynek vitt fel az út. A fenyőerdő ritkulni
kezdett! Helyét elfoglalta a boróka, eleinte sűrű szálas erdőnek nőve;
mentől feljebb, annál törpébbre zsugorodva, míg a havas közelében
egészen lelapul a földhöz, s kúszik mint a szederinda, az apró
áfonyabokorral osztva az uralkodást.

Reggel már csak áfonyával volt terítve a hegyoldal, melyen felkaptattak.
Az legalább reggelivel szolgált nekik, a piros és kék bogyók épen akkor
értek.

Hanem a napfelkölte ma nem volt olyan szép, mint tegnap. A havasok
csúcsai ködökbe voltak burkolva, s a nap fénytelenül izzott a láthatár
lilaszín gőzkörében.

A vezető hózivatarral kezdett biztatni.

A kopár hegyoldalt lassankint elhagyta minden növényzet, fenn a
hegygerinczen már fű sem tenyészett, csak barnaszürke zuzmók terjengtek
a kőrepedések között. E hegygerinczen haladtak naphosszant végig. Nem
ember, de még madár sem járt e tájon. A halál országa volt az; egy tájék
csupa sírkövekből.

S az előttük emelkedő havasok, mintha minden órai haladásnál fenyegetőbb
rémóriásokká magaslanának fel: annál elriasztóbbak, mentül jobban
közelednek.

A mennyire szem ellát, emberi lakásnak semmi nyoma, sehonnan a völgyből
nem kavarog fel füst; nem révedez fel kolomphang, pásztorkürt, vagy
vadász lövése. Nem lakik itt más, csak a felhő.

Most nincs itthon. Nagy szerencse. Valahol melegedni jár a napsugárban,
vagy vizet szivárványoz a tengerből, vagy alszik valamelyik völgyben. De
ha egyszer megjön s itt kapja a vakmerő vándorokat! A felhő nagyon
haragos úr a maga országában!

Dél felé, a mint a hegygerinczről alá kezdettek szállani a völgybe, mely
a legközelebbi havastól elválasztá őket, mint egy lomha fehér rém
emelkedett ki eléjük a mélységből valami formátlan ködtömeg, mely a
havas oldalán látszott csendesen végig libegni.

– Ha ez meglep bennünket, ott nagyot kell pihennünk, monda a vezető
Richardnak. Igyekezzünk lejutni a völgybe, a hol cserjét találunk;
legalább tüzelhetünk, ha rossz idő lesz.

A ködalak terjedt, szétborult, néhány percz mulva beburkolá az egész
csapatot.

Itthon a felhő! s azt kérdezi, mit kerestek az én országomban?

És meg kell parancsára állni; nem lát többé útat senki maga előtt.

A kalauz azt az indítványt teszi, hogy majd ő előre halad pár száz
lépésnyire, s ha biztos a járás, visszakiált, azután mehetnek utána.

A hadfiak azalatt helyben maradtak. A hideg felhő úr egyszerre megőszité
valamennyi haját és bajuszát, fehér zúzmarával lepve be mindenkit.

Azután vártak egy negyedig az eltávozott kalauz kiáltására. Nem jött
jel. Majd Richard maga elindult a nyomán s soká kiáltozott utána. Nem
kapott választ.

A vezető valószinűleg iparkodott a csapattól megszökni; nem akart velök
együtt ott veszni s magukra hagyta őket.

Most aztán ott voltak a felhőkirály országában elhagyatva,
tájékozatlanul, beburkolva farkassötét ködfellegbe, étlen, szomjan,
fázva.

Nem zugolódott senki.

– Jertek utánam, monda Richard s elkezdte csapatját találomra vezetni a
meredélyen alá. Nem ült már senki a nyeregben, lovaikat kantárszáron
vezették maguk után.

A felhő még a völgy aljában is úr volt. Azonban nehány órai veszélyes
botorkálás után csakugyan eljutottak egy hegyoldalba, a mely sűrű
borókacziherrel volt benőve.

– Itt kell maradnunk éjszakára. Gyujtsatok tüzeket.

Az éjszaka itt is volt már. Lehet, hogy a nap még fenn van. De a felhő
fenekén már beéjjeledett.

Legalább lesz mivel tüzelni; a megfagyástól meg lesznek őrizve.

A lovakat egymáshoz kötözték; nem volt már nekik mit enni adni, hisz a
gazdák is éheztek egész nap.

(Talán épen ebben az órában mondta Baradlayné legkisebb fiának: «bátyád
fut a Kárpátokon át üldözve, kergetve; lába alatt a meredek örvény, az
áradt hegyfolyam, feje fölött a zivatar és a keselyük. Talán elfogják,
talán éhen vész, talán megfagy?!»)

(Oh ha látta volna fiát, mily helyeken jár!)

A huszárok őrtüzeket gyujtottak s azokat körül feküdték. Fáradtak voltak
halálba: álom kellett már nekik, semmi más.

Richard megparancsolá, hogy minden tűznél egy ember ébren maradjon, a ki
vigyázzon a parázsra s ne engedje a lángokat kialudni.

Azután ő maga is köpenyébe burkolta magát és lefeküdt egy tűz mellé.

A fiatal huszár jegyezgeté piros tárczájába a mai nap viszontagságait s
nagyot sóhajta utána.

«Oh én uram teremtőm! mi következik még?»

S aztán ő is csak elaludt, mint a többi.

Emberfölöttit kivánt, a ki azt kivánta, hogy egy ember minden tűznél
ébren maradjon; az őrök azt hitték, hogy ha ők jól megrakják a tüzeket,
elégnek azok magukban is; s ők is aludtak mellette.

És aztán a hazaálmodónak alig volt annyi ideje, hogy elrepülhessen a
szülői házig, s megkérdezhesse: hogy vagytok idehaza? midőn rémséges
üvöltés verte fel valamennyit édes honnjártából. A paripák vésznyerítése
volt az.

A felriadókat a pokol rémképe fogadta.

Az őrzetlen hagyott tüzektől meggyulladt az erdő egész hosszában, mire
az alvók felriadtak.

A láng, mint egy hegynek felfelé rohanó láva, terjedt fölfelé, a széltől
hömpölygetve, s keresztül világított ködön és éjszakán.

– Fel a havasnak! kiálta Richard s kantárján kapva paripáját, iparkodott
a tűz közül menekülni, mely előttük, körülöttük, recsegve, süstörögve
harapózott odább.

Volt már világítás! Lehetett már látni, merre van út? Átkozott,
kétségbeejtő út; de fel kellett rajta mászni. Embernek, állatnak új erőt
adott a végveszedelem. Néhol gázolni kellett a zsarátnakon keresztül; a
szél, mintha tűzzel utánozná a hóesést, lángpelyheket zúdított
arczaikba; a füstben meg kellett fulladni a tétovázónak; csak előre; fel
a hegynek!

Mikor két órai titáni égostromlás után visszatekintettek arra az útra, a
mit meghaladtak, a fejük szédült bele. Hihetlennek látszott saját maguk
előtt, hogy ott fel tudtak jönni. Az egész hegyoldal egy izzó palásttal
volt már beborítva, mely terjedt, a meddig bokrot talált.

Most aztán párologva a verítéktől, ott álltak a havas kezdetén, a hideg,
fagyasztó éji légben.

Ott állva nem maradhatott, a ki a halált nem akarta hazavinni. Menni
kellett, csak azért, hogy menjenek.

Mindenki vezette a lovát kantárszárán. Némelyiket vezetni sem kellett:
ment magától a gazdája után.

Nem volt már miről tanakodni. Megy előre minden ember, ameddig bir; a ki
nem, az kidől.

Újra megvirradt. A legkegyetlenebb napja virradt fel a menekülésnek.
Köröskörül jéghegyek, jégmezők. Semmi út, semmi vezénylő pont.

Már második napja, hogy egy falatot nem evett senki.

Az égető szomjat szájukba vett hógolyócskákkal oltják. Utána még jobban
éget.

S van valami, a mi szomjnál, éhségnél is jobban éget.

Egy-egy ló nem bírja már tovább, s kidől az útból. Gazdája ott könyez
fölötte. Maga is szeretne lova mellett ott maradni fekve a kegyetlen
hideg földön.

De Pál vitéz nem enged senkit elpusztulni. Ott jár leghátul, biztat,
vigasztal, káromkodik, szidja az angyalokat; elesett, hóba beleszakadt
lovakat segít kiemelgetni; a kidültek helyett vezetéket kerít; a
fiatalokat példaadásával buzdítja. «Egynek sem szabad közülünk
hiányzani. Hiszen mindjárt otthon vagyunk már.»

«Otthon! Az égben», susogja a fiatal huszár, a végjeleneteket jegyezve
tárczájába.

A csapatrend végkép felbomlott már; két óra járásnyira vannak elszórva
egymástól a menekülők. Richard az elejével messze elől töri az útat a
mély hóban; Pál vitéz az utóhaddal a nyomában gázol.

Csodával határos, hogy még tart az erejök.

A ruha csonttá fagyva testükön, a kard maga is nehéz már. A lovak körme
letöredezve, patkóik lemaradozva; hasuk nincs már, a nyeregszorítónak
nincs mit szorítani. És még ki tudja, hol a végczél?

A sors még egy próbát tartott fenn a számukra. Délután bekövetkezett a
hózivatar.

Sötét lilaszín felhők gyülekeztek a világító jéghegyek csúcsai körül, s
onnan alábocsátkoztak a hómezőkre. A szél üvöltve vágta a futók arczába
az éles havat. Aztán madártoll nagyságú hópelyhek kezdtek esni sűrűn,
mik az előbbre haladtak nyomát eltakarták; most már csak kiáltozás után
találtak egymás nyomába.

És ki tudja, hova jutnak így?

Ha Richardot a véletlen egy kijárástalan völgyszorosba vezeti,
valamennyien odavesznek.

A hegyoldalokon óriási hógörgetegek mennydörögnek alá, s egy-egy
hócsúszamlat embert és lovat eltemet.

Még sem vesztik el lelküket. Zivatarban, iszonyatban melegíti még valami
kebleiket.

Már közeledik ismét az est.

Richard azt veszi észre, hogy az út egy idő óta folyton lefelé halad.

Egyszer nagy szál erdőbe jut. Még a fenyves is üdvözölt menedék most.

A zivatar zúg a sudarak között, mint egy borzasztó orgonán; de e
rémzenén keresztül megkapja Richard figyelmét egy hang, mely a borzalmak
között vigaszt öntött szivébe. Az egy fejszecsapás hangja.

Itt emberrel találkozunk!

Oh milyen örvendetes lesz egy új emberarczot látni! Tudni azt, hogy itt
már megszünt a halál országa!

Richard és néhány kisérője oda siettek a hang után, s ott találtak egy
bocskoros embert, ki egy ledöntött szálfát csonkázott.

Richard megszólítá azt morva nyelven.

Mire a megszólított magyarul monda:

«Dicsértessék az úr Jézus!»

Nem is hogy ölelték, nem is hogy csókolták, de majd hogy meg nem ették
azért a szóért a bocskoros embert a bujdosó hadfiak.

«Hát te magyar vagy? hát ez már magyar föld?»

S leborultak arra a hideg havas földre arczczal.

«Bizony, dicsértessék! mind örökké! Amen!»

Az a bocskoros paraszt azután elmondá előttük, hogy várják ám a
hadfiakat oda lenn a városban; nem messze van az már. Ma délben hozta
hírét a kalauz, ki őket elhagyta s előre sietett, hogy segélyt vigyen
eléjük, nehogy ott veszszenek.

A havasi zivatar egyszerre elvonult, s a mint a felhőfüggönyt elgördíté
a tájról, a hadfiak onnan a magaslatról maguk előtt látták, a miért
olyan messziről eljöttek: a szép magyar hazát.

Látták-e? azt könyeik mondják meg.

A hegy alatt feküdt egy szép kis mezőváros. A hegyoldalon kanyargott fel
egy út.

Azon az úton jött ünnepi processióval egy menet zászlókkal és zenével az
érkezőket üdvözölni. Messziről láthatták a zászlókat, messziről
hallhatták a zenét.

Richard és társai lövésekkel adtak jelt hátul maradt társaiknak. Ott
bevárták valamennyit. Nem siettek többé előre.

Mindenki megjött; egy sem veszett oda. Már hadsorban álltak, mikor az
üdvözlő honfiak serege feljutott hozzájuk.

A mi akkor történt, azt újra átérezni nem való a mi nyugodt idegeinknek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lenn a városban díszlakoma volt rendezve az érkezők tiszteletére; s a
huszár, ki hat nap hat éjjel nem aludt, – a hetediken kivilágos
kivirradtig tánczolt.

És mind ez nem költemény, nem képzelet; ama fiatal huszár, most már öreg
legény, jegyezgeté föl ezt sorban; s ma is tanuskodik róla, hogy ez így
történt mind!



TARTALOM.


I. KÖTET.

  Hatvan percz  1
  A temetési ima  12
  Tallérossy Zebulon  19
  Két jó barát  27
  A másik kettő  63
  Mindenféle emberek  78
  A backfisch  90
  A zsibárus  99
  Női boszú  114
  Az aláhuzott sorok  124
  A kézfogó napja  132
  Az első lépés «ama» magaslathoz  149
  Tavaszi napok  162
  Az érem másik oldala  179
  A kik igazán szeretnek  200
  A vérveres alkony  237
  Az a harmadik  240
  Elől víz, hátul tűz  268

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A koszivu ember fiai (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.