Title: Az elátkozott család - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az elátkozott család - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXI. KÖTET

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



A HARAGVÓ ISTEN.

Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt.

Nem él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik
azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke
ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin
belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak.
(1852.)

Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény,
bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja
meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot,
pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az
áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek
ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen,
kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.

Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis
városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember
alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr
sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő
éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is
el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy
valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a
föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még
pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá:

«Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő
megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze
zzágyiv rebme!» a mi nyilván nem telhetett ki mástól, mint valami
pokolbeli kóbor szellemtől, és ezért a tizenkét órát a mi kis
városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton
alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a
házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez
tartozik.

Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart
mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba
felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes
hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy
sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton.

A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás
háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen
maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.

Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó
hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő
rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a
hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három
mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden
ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi
történt?

Pedig sokkal jobb volna, ha az csak a tárogató hangjára történnék.

Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek
megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg
harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély,
tekintélyes hangján az «egyet».

Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az óraütésre vártak.
Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang.
Nem is akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős
vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka
van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a
ki azt meghallja.

Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt.

Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító
villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel
mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes
házaikból az emberek! öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágyaikból
felszöktek; hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra
és kérdezék egymástól: «mi történt?»

Oh irgalmas Isten, ki tudna erre felelni?

A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül,
egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz
óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna
folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a
megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha
mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, – körül és alant és
mindenütt! – folyvást tompa bugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy
valaki tudná, merre lehet előle menekülni?

A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy
visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik
tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék
csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket.

És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak
a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a
reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van.
– Mi lehet még a síron alól? – Mindenki sápadtnak látta a mellette
állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az
emberi kéz hatalmának vége.

Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger
hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; – de ha az élő
föld haragja támad ellene, mivel védje magát?

A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami
szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos
vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden
toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész,
mint apró csengetyűket.

A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a
zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket».

A templomba! a templomba!

Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott
künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét
a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó
énekesek, mikor megvannak rémülve!

De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás
nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők saját szavaikon
keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az
embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a
templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján
énekelték tovább a bűnbánó éneket:

  «Uram bűneink sokasága…
  … Irgalmazz nékünk!»

Hajnal felé ama bántó zugás lassankint elcsendesült, a vele küzdő szent
énekhangok mindinkább erőt látszottak rajta venni, végre egészen
elenyészett, vele együtt a föld rengése is; csak néha koronkint, egy
perczre rázkódott még meg a föld, mintha az ég és csillagok
mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, a mitől
összeborzadt; végre az is elmult. Az éj szürkülni kezdett, az ég
világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része
hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi «hosannát»
énekelt a templomokban.

A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon,
elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a
roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés,
mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes
fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.

Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a
szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy
mondák utána némán az imát.

A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a
templomi sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban,
mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy
hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult
reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon
perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja
tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a
kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok…

Azután csendesség lett ismét.

Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt;
ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem
halhattak volna meg üdvösebb pillanatban.

Csak a prédikáló szerzetes maradt életben egyedül.

Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját,
elfeledtek beszélni. Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is
romban feküdt.

Futottak tébolyodott zavarban az utczákon végig szótlanul; egy-egy futó
némber hurczolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit
tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan
kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; percz mulva megint vissza azon az
utczán ugyanazon alakok, a gyermeket hurczoló nők, a véres ősz emberek,
a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová
menekülni.

Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a
mint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne.
Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák
meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s
mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva
maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak s ismét ment
tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában,
kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint
bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott
hullámzani előttük.

A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak
között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki
oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a
víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi
kutakból is valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó
sárvíz szaga van. A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá
jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős
kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy percz mulva a
rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta
ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek,
a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el
messzire az utczát.

– Elsülyed a város! ordíták az emberek. Fussunk a Dunára! – A föld nem
adott többé menedéket, a vizekhez kellett folyamodni.

– Fusson a malmokra, a hajókra minden ember! A város elsülyed.

A partokra siető népre ott várt a legnagyobb rémület.

Az Öreg-Duna, a hogy itt a Csallóköz-szöget képező folyam szélesebb
karját nevezik, a város alatt ismét két ágra szakad, s épen átellenben a
várossal egy kisded szigetet képez. A keskenyebbik ág a város és a
sziget között foly el: ezt szokták kikötőül használni itt van télen a
malmok réve és a repülőhid, a hajótömő műhelyek, a halászok bárkái.

A menekülést kereső nép megrettenve látá, hogy a Dunának e keskeny ága
nincs többé: a háborgó föld úgy felemelte annak a medrét, hogy a víz a
szigeten keresztül a szélesebb ágba futott át, s a város előtt nem volt
más, mint egy nagy zátonyos mocsár: az eltünt folyamág titokteljes
medre, az évek előtt elsülyedt hajók romjai, elveszett vasmacskák,
elsüppedt málhacsomagok, rémletes tárgyak, mik évek óta a vizek
éjszakájába voltak eltemetve, álltak ijesztőleg a napfény csodájának
kitéve; a meder közepén valami kettős boltozatos kőfal maradványa: tán a
sokszor emlegetett alagut romjai… és a kikötőbeli hajók, a halászbárkák,
a malmok, a repülőhid mind a vízfenék zátonyain ültek, megrémült
lakosaikkal, kik bámulva tekintének az alóluk elfutó víz után, mely
harsogva huzódott folyvást odább.

Ez a bámulatos látvány, mely több csodát mutatott a szemnek, mint a
mennyit az emlék össze birna szedni, így tartott két-három perczig; –
akkor egy új földhullámzás a tulsó Dunaág medrét emelte föl s ismét a
keskenyebbet sülyeszté alá.

A roppant víztömeg zúgva rohant vissza egy percz alatt az elhagyott
mederbe, mint egy átlátszó hegyláncz, a közbeesett szigetet el látszott
seperni gátjaival és jegenyesoraival együtt, a jégtörők karóit
széttörte, mint gyermekjátékszert s a mint a sziget gátjaiban
megütődött, felemelte tajtékzó gerinczét, mintha el akarná azt nyelni, s
azzal lecsapott a tulsó mederbe.

A partra gyűlt tömeg rémült ordítással veté magát vissza a városba, az
omladékos utczákba, a tátongó földre a hullámcsapás elől, míg az
harsogva, tombolva tölté meg keskenyebb medrét, felkapva a zátonyon ülő
hajókat, malmokat örvényző árjaiba, s letépve azokat vastag
horgonyköteleikről, ragadta magával, túl az elsepert vízgáton, bevitte a
városba, odatolta az utczák közepére, odavagdalta a házak szögleteihez,
odacsavargatta köteleiket a közkutak rácsozatához, a szentszobrok
lábaihoz, s azután ismét oly sebesen, ahogy jött, zúdult vissza, a piacz
közepén hagyva az odáig vitt hajókat, malmokat, felforgatott
dereglyéket, s ragadva magával, kiket útjában elkapott.

Egy halálkiáltás hangzott a meglátogatott város utczáiról az éghez.

A kétségbeesés visszakapta szavát. – Nem volt menekülés. Az emberek nem
láttak szabadulás után, nem futottak többé; hanem összebujtak
meghunyászkodva, megsemmisülve és kiáltozák Isten nevét, míg alattuk a
föld rengett, körül a hullám csattogott, s a föld repedésein kirohanó
forró lég bőgve tört magának utat, undok posványt és forró érczolvadékot
túrva ki maga körül…

Oh én uram és Istenem! De erős a te ostorod, midőn haragodnak dicsőségét
megmutatod a te földi férgeidnek!…



AZ ÚR SÁTORA.

Ez így tartott két egész hétig…

Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó
haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a
nappal és éjjel minden órájában és tanítá reszketni a földet szörnyű
lépései alatt.

A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás
szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak
tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek
gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé
tegyék, építettek fagunyhókat a szabadabb térekre, a gyöngébbek
lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy
menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották
kádakban a vizet, ha a földalatti tűz valahol a romok közt gyujtogat, és
azután csináltak az apró gunyhók közé egy-egy nagy gunyhót is, s azt a
nagy gunyhót elnevezték templomnak.

Merész férfiak előkeresték a romok közől az oltári szentségeket, a
búcsujáró zászlókat, fölkeresték a legkisebb iskolai csengetyűt, mely
egész maradt, annak csináltak kis haranglábat és ismét harangszó hívá a
népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy
fagunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok
voltak minden szabadabb téren, mert a nép egyben úgy sem fért volna el,
kivált most, a midőn mindenki sietett oda. Ah, mint figyeltek az emberek
arra a kis csengetyű szavára! hogy siettek minden utczából, imádságos
könyveikkel kezeikben! hogy szólíták meg a szemközt találkozókat:
«harangoztak már, mehetünk».

Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak
kapujában hallgatag emberek ültek, a kiket nem buzdított fel a
harangszó; a kik zárt ajakkal, bánatos arczczal néztek fel az égre,
mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.

Voltak egész utczasorok, a honnan senki sem jött elő a csengetyűszóra, a
honnan senki sem csatlakozott a búcsujáró menethez, ott volt
legszomorúbb a rombolt város képe.

A szomszédok, az ismerősök gyakran beszólaltak e hallgató emberekhez:
«hát ti mért nem imádkoztok? Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást
elfordítsa rólunk?»

Azok pedig felelének nagyszomorúan:

– Avagy hogyan imádkozhatnánk mi Istenhez, a midőn nekünk nem szabad
templomot emelnünk ez helyen?

Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban? azt
bizonyára én sem tudom, más sem tudja. Régen volt az idő; elfeledte
mindenki.

Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot
építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn?
holott az uralkodók ezt egészen másképen rendelék, arra ismét tudatlan
volna a felelet. Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy
urak voltak hazánkban, s a mit helybenhagyának a nagy királyok, e «kis
királyok» gyakran hiúvá tették.

No de azt én reám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát
intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket.

Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap épen
vasárnapra esék, – szomorú vasárnap, – hogy azon a téren, mely mostanság
szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehez illő szép
névvel bír, Rozália-térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még
disznópiacznak hivogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rácz
temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők
emlékezetével, mint a mely helységből hordták a városba a fazekasok
számára való földet, tehát e historiai nevezetességű helyen két
sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy
szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.

Azok, a kik jövének a megyercsi utcza felől, mind kék mente-dolmányba
öltözött férfiak; nagy, massiv kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó
kordován, ránczba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép
filigrános ezüst gombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra
kapcsolt függő lánczok, nagy pengő szemekkel s roppant medaillonnal a
közepén; mind valódi tizenhárom próbás ezüstből. És e nagy tekintélylyel
járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadia-czéh, a
becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint a
kik képezék azon idők szerint a nemes város legsolidabb polgári
osztályát.

A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket
viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, helylyel-közzel
molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüst pitykékkel és fekete
báránybőr-süveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei,
szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a
legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni.

Midőn e két szemközt jövő csapat e fennnevezett téren egymáshoz mintegy
húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a
zöldbeliek közül kiválva egy kitünő egyéniség, fölemelt rezes
nádpálczával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal
kilépett a középre.

Hosszú, száraz férfi volt az említett, még soványabb az által, hogy
öltönyének minden része feszesen állt rajta, prémes mentéje szinte
megfeszült a hátán s lábait úgy szedegette fel, mintha minden lépésnél
megégette volna a talpát; szikár orczáját rendkívül ékesíté két hosszan
lefüggő bajuszzsinór, olyan kacskaringósra csavargatva, mint egy-egy
kigyó.

Tudnunk kell pedig, hogy e derék férfiú a becsületes takács-czéh
atyamestere; érdemes Kanál Ignácz uram ő kegyelme.

Tudnunk kell továbbá, hogy az érdemes takács-czéh tagjai mind zöldben
járnak, mind soványak és mind igaz katholikusok; az érdemes
szűrszabó-czéh tagjai is zöldben járnak és kevés kivétellel
katholikusok; a molnárok között már nagyobb a megoszlás hit dolgában, de
öltönyük azért egyszínű. Határozottan kék azonban az érdemes csizmadiák
ruházata, és ezek kivétel nélkül kálvinisták, túlnyomó e szín és
hitvallás a szekeres gazdáknál s határozott a hajóslegények osztályánál.

E szerint e pillanatban két pártfelekezetet látunk magunk előtt, mind
megannyi testületekben. Ne feledjük el azonban, hogy a föld reszket
alattunk.

Nem is perlekedni jött össze a két felekezet; nem mint Konstantinápoly
lakói, a végpusztulás napján a «que» fölött vitatkozni – hanem egészen
más szándékból.

A mint érdemes Kanál Ignácz atyamester uram kilépett az őt követők
közől, a tulsó csoportozat közől szintén előlépe nemes Bajcsy András
uram, a csizmadiák érdemes czéhmestere, ki nemcsak oly izmos vállakkal,
oly gömbölyű termettel, még nagyobb ezüst gombokkal volt megáldva,
miként tagtársai, hanem azonfelül nemes ember is volt és diákul is
tudott, sőt még szakállat is mert viselni az álla alatt körül, s a
bajusza előre volt hegyezve, mint egy villa.

E két derék férfiú tehát egymás elé sietett, a tér közepén találkozának,
ott Kanál Ignácz uram előre nyújtá reszkető kezét, nemes Bajcsy András
uram belecsapott abba barna tenyerével s ott rázogatták egymás kezét
legalább öt perczig folyvást, a nélkül, hogy valami szót tudnának
egymással szólani; mind addig, míg a két derék férfiú szeméből
megeredének a könyek; és azután kénytelenek valának elővenni
zsebkendőiket és szemeiket megtörülgetni s akként kezdeni a dologhoz.

– Nemes Bajcsy András uram…

– Érdemes Kanál Ignácz uram…

– Meglátogatott az Isten bennünket nagyon…

– Nagyon meglátogatott bennünket az Isten…

– Tele vagyon a mi szívünk keserűséggel.

– A mienk is csordultig vagyon.

– Avagy mikor fordul el rólunk e csapás?

– Sőt nem kell-e elvesznünk mindnyájunknak abban?

– Mi éjjel nappal könyörgünk az egek urához.

Bajcsy András uram nagyot sóhajtott e szóra.

– Nekünk nincs helyünk, a hol könyörögjünk.

És azután elhallgatott mind a kettő.

E hallgatás alatt pedig mind a két csoportozat úgy közelíte egymáshoz,
hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignácz vevé fel
ismét a szót.

– Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a kegyelmetek hívei
is, mint a mieink?

– Valóban azok.

– Nem azt az Istent tisztelik-e ők is, a kit mi?

– Valóban ugyanazt.

– Nem azt a csapást szenvedjük-e mi is, a mit kegyelmetek?

– Bizony igaz, hogy azt.

– Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltuk-e meg egymást? rontottuk-e
egymás családját, mesterségét? Nem járnak-e a mi koldusaink is a
kegyelmetek ajtajára? nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy,
mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülötte földünk, a
mi kegyelmeteké? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e
egymással? és mégis egyik gyülöletes a másik előtt, s egyik nem
imádkozhatik a másik miatt.

Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogá a takácsok
atyamesterének jobbját s megrázá azt szíve szerint.

Kanál uram megerősíté magát, letűzte keze alá rezes botját s egészen más
hangot váltva, mondá:

– Érdemes lakostársaim, nemes czéhmester úr, becsületes mester urak:
minthogy mi más felekezeten lévő együgyű emberek átláttuk, mennyire
keservetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos
napokban, a midőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten,
kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva az által, hogy e nemes
város privilegiumai fejében nem szabad kegyelmeteknek ez helyen
templomot építeni, hanem kénytelenek a szomszéd kulcsos mezővárosba
átjárni isteni tiszteletre, a midőn azt a vizek engedik…

– Úgy vagyon, – szólalt meg egy hajóslegény hatgalléros köpönyegben, – a
szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap.

Nemes Bajcsy uram komoly szigorúsággal tekinte hátra a közbeszólamlóra.

– Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő contextusában. – Azzal
buzdítólag fordult az atyamesterhez: «quoniam; – ergo – minthogy;
tehátlan… Így következik.»

– Tehátlan, – folytatá Kanál Ignácz uram, – előfordult a mi érdemes
polgári czéhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat
használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint
építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, a holott
az Istent imádhatnák s ne kényszerülnének elvándorolni minden úr napján
szomszéd helységekbe, hanem segítenének szivök szerinti imádságaikkal
megengesztelni az úr Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit
szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.

Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, a ki képzelt
dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem
szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki
elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy
maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy
ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a
publicanusok és tudatlanok, a minők közől a nazareti király válogatá az
ő apostolait, és ott azok, a kik hatalmasabbak voltak, azt mondák a
gyöngébbeknek:

«Ime, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Úrnak, a melyben
imádkozzatok.»

Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés
miatt; a helyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit s szemeivel
mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre,
kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is
tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve
hibázott.

– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó
embereket lehetünk. Ne félje magát senki.

Azután egy emberséges kovácsmester tört magának útat a középhez, a hol
beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép
elmondani nem is lehetne, mint neki gyürkőzve; harsogó hangon bocsátá
közre jámbor ötletét.

– Atyámfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek itt, a hol
állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne,
híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek,
akkorát kerekítünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta,
csengetyű is legyen benne.

A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadtság az utolsó szavaknál,
olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki
ellent, midőn ingujjával végig törülte orczáját?

Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával
megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig
is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár
engedi meg az országgyűlés, akár nem.

Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel
állott a középen, komoly orczáján egy vonást meg nem változtatva s
figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva
abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére
tartogatja.

Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé
nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról s két kezével melléhez nyomva
azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:

– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az
mindenható Istennek.

És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes
lakostársaihoz és mondá:

– Az Úr parancsolá, – kegyelmetek tudtunkra adák, – mi pedig meg fogjuk
cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a
hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege
vagyon, terítse azt ide elém a földre.

Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú
pukovai posztóköpenyt az érdemes czéhmester úr elé.

Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés
bicskáját s kinyitá azt és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra
készülő táltos a régi napimádó magyarok közől; kezében a fölemelt
késsel.

Mindenki áhitattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy
András uram bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig
okosat és nyomatékosat mond.

– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet
véve a kivont késsel, mintha egyenesen szivébe akarná azt döfni. – Mire
való a mi vállainkon ez az ezüst láncz? mire valók a mi kebleinken emez
ezüst gombok? Láncz és teher az; és semmi egyéb, mely minket lefelé von
a föld felé! Ime vessük le a mi lánczainkat, rázzuk le a mi terheinket,
és építsük fel azoknak árán az úrnak hajlékát, a mely bennünket
fölemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy a kik
meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: ime ezek ama híres város
lakosai, a kik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik
szíveikben az urat és emelének templomot az ő czifraságaiknak árán: és
bizony mondom, az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál,
ezüstnél!…

És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram neki fogta a bicskát,
lekanyarítá válláról a súlyos ezüst lánczot, leszabdalá a nagy filigrán
gombokat s oda veté azokat a köpönyegre, melyről hátralépett s prófétai
ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.

Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés; tépte, fejtette
mindenki magáról az ékszereket, ezüst lánczok, ezüst gombok hullottak a
kiterített köpenyre minden oldalról; senki sem késedelmezett, senki sem
tétovázott; a késeket egymás kezeiből ragadták ki, a kiknek nem volt;
pirult arczú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy
arany függőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni; e hír
villámgyorsan futott végig a városon s a ki meghallá azt, sietett a
térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták
takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről-kézre adatott,
míg az áldozat-halomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a
zenébe, a mi úgy tetszik odafenn.

Egy óra múlva halommal állt az ezüst a kiterített köpönyegen.

Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester Hampel
uram kezét, és odavezeté őt az ezüst halomhoz:

– Ime, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a
kezét és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset
és tágasat, a hogy tudtára adatott.

Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból s nagy buzgalommal
kezde tiltakozni.

– Eressze engem Bajcsy úr. Ne tréfálja így. Én bizony nem teszek sem
kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; – no csak ne haragudja magát
nekem: meglehet, hogy rosszúl megmondtam, mást akartam megmondani: Engem
nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, a mi
kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem
becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.

A református hitfelek annál kevésbbé kezdték érteni a derék ácsmestert,
mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, a
min végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva
tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről
kibontá s azzal megfogva a fenekét, oda tartá azt az ezüst-halmaz fölé,
s kirázta belőle, a mi benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöczi
aranyok.

– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több.
– Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van,
teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg
kegyelmetek a ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem
prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundatio. A
ki becsületes ember, azt mond: és Hampel Kristóf mindig becsületes
ember, beszélni rossz, de szíve van jó.

A derék ácsmester nem volt valami kitünő szónok, de szavai oly
lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymásután törtek
maguknak útat a középre, s önként felajánltak minden munkát ingyen, a mi
a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok,
bádogosok egytől-egyig mind katholikusok voltak: náluk nélkül nem
épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani, az emberséges
ácsmester sorról-sorra járt mindenkihez s bámulandó igyekezettel
iparkodott azt a kevés magyar szót, a mi ráragadt, ékes beszéddé
alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, a mit a nélkül is tudott,
érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben…

Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és
egyetértés a város lakosai között és régi ellenségek nyújták egymásnak
kezeiket és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: «legyünk egymás
testvérei!»

Nem! ez a város nem fog elsülyedni.

A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az úr
lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele: hogy ő is jelen
volt… és hallotta a fogadásokat…

Az alku hamar készen volt; a hol minden ember ingyen adott mindent, nem
volt nehéz az egyesség.

Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági
engedély.

Ez időben az sem kerülhetett sokba; a városbíró és tanács előre meg volt
már nyerve ez iránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a
türelmi kérdésnek a «hatvanszemélyek» gyűlésében; a tanács nem mert
ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi
ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók, azokban a zöld dolmányokban
előre eljárták mind ezen urakat s biztosíttatták magukat a kegyes
elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.

Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény
kő, a mit a csodatevő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett
arra a helyre, a hol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki
fogja elemelni!

– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál, – szólt a
derék atyamester, – felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik
kegyelmetek; hanem még hátra van a tekintetes alispán úr. Már oda édes
atyámfiai küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, a
kinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel
vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.

A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék maguk között, hogy ki
légyen Mózses, és ki légyen Áron? S nagy aggodalom kezdett arczaikon
mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.

Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, a ki deszkakereskedő,
és így honoratior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy
neki a neve ugyan Beő, de a beszéde épen nem bő; ott fogy el, a hol
legjobban kellene.

Másik hang nemes Szabó Ferencz földbirtokos urat kivánta deputatióba
küldetni; a ki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nem rég kelt föl
negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül
recidivázik.

Ilyenformán minden candidált személynek volt valami nagy organicus baja,
mely miatt küldetését fel nem vállalhatá.

Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván a
középen, elkiáltá magát:

– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, a ki czéhmester
és diákul is beszél? Tud ő kegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor
s nem ijed meg senki személyétől.

– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék
fogni Bajcsy uramat. «Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne
küldeni.» S most már az elébb megkináltak is mindnyájan ajánlkoztak,
hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy
uram fog szónokolni.

Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a
megbizatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből
származhatott. Pár perczig nagy megfontolással gondolkozék magában,
akkor fölveté szemeit az égre és áhítatosan mondá:

– Fiat voluntas tua. Légyen meg a te akaratod.

Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy
beszédre, szép oratióra készülhessen, azt otthon előre betanulván; hanem
ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, a ki az ő küldötteit idegen
nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi
haladékot kért, a míg haza megy és kardját felköti, mert kard nélkül
nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; a hová őt azután a
küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy a míg
visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.

Malárdy Ferencznek hítták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így
látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xaver
Ferencz. Minden rendű prædicatumaira oly szabályszerű igényt tart az
alispán, hogy ha bármely hivatalos benyújtványon, vagy magánlevélben a
czímzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt
mondva: «nem ismerem ezt az urat».

A Malárdy család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal
ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a
honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik, – az
ellenkezőt bebizonyítani nehéz; – később ő volt az, ki saját úri
kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Czobor vezérnek a róla elnevezett
hegyen: innen a dárdai és czoborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy
későbbi ős nyerte szent László alatt a cserhalmi ütközetben, a midőn a
csata kezdetén azt mondá a királynak: «ma ládd uram, hogy mint fogok
dolgozni», innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden
tisztelőjének tudni kell és tisztában lenni a felől, hogy a három részre
osztott czímerpaizson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel,
meg a zászlós halom és a zöld élőfa? valamint arról is meg kell győződve
lenni mindenkinek, hogy a Malárdy családnak ős idők óta egy férfi tagja
sem volt, a ki valami nevezetes dolgot ne követett volna el!
valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán
nagyatyja nádor-ispánságra is volt candidálva. Arról a végrendeletről
pedig épen tényleges tudomással kellett bírni mindenkinek, melyben a
család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett
utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre és
annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi,
bárói, avagy herczegi czímeket se el-, se fel-, se meg ne vegyenek:
hanem a mint valaki közülök grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt
a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne
legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az
törvényczikkelybe is volt igtatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a
kuruczok a documentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen
ontatott ki Thurócz vármegye követeinek vére, kik közől az egyik
vérszerinti rokonság volt a Malárdy családdal.

A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen
viselhetnének hét, usque kilencz ágú koronát czímerükön, de nem kell
nekik, – nem kérik és nem fogadják el. – Azt azonban büszkén említhetik,
hogy a köznemesek között az ő családjok a legelső, s e részben igazat
adnak Cæsarnak, ki a Malárdy családot, – a véletlen kedvezménye által, –
jellemével megelőzte: «inkább első úr egy faluban, mint második consul
Rómában».

Malárdy Ferencz bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr
egy megyében.

Grófok, herczegek, a kik ott birtokosok, a várkormányzók és generalisok,
mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és
megállapodás; az ő szemöldei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen;
az ő «favora» és «fastusa» eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő
akarata a törvény.

És az ő akaratát meg nem ingatja semmi.

Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla
egy pár adatot.

A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté lélekjelenlétét,
midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről:
Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végig járta,
megnézni, ha az őrök helyeiken maradtak-e? Nem találta őket ott. Hol az
őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdu állt a folyosón, a ki ijedtében
nem találta a kijárást. Azt megragadta: «mától fogva te vagy a hajduk
őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy a ki helyét el
merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.» A reszkető ember nem
bátorkodott ellenvetést tenni s ott maradt. Még a földrengésnél is
jobban félt az ő haragjától.

A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket,
ügyészeket és esküdteket s sorról-sorra járva a megyeház termeit,
vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még?
A levéltár padmalja egészen keresztbe volt már nyilva és a szegletfalak
elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.

A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha
félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek
tánczoltak előre-hátra, és minden, a mi az asztalokon volt, tintatartók,
tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté
hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e tánczoló székekre,
előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető
tollakkal, reszkető kalamárisokba s írni reszkető papirra reszkető
kezekkel, reszkető sorokat.



A KEMÉNY EMBER.

A levéltárt a földszinti szobákba kelle áthelyezni, melyeknek vastag,
tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt
mondák, hogy ez Istenkisértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit
mondanak?

Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alcovenszerű bolthajtás mögött,
onnan intézte a működést.

Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyilt a tetején s e
nyilás miatt a zárkő nehány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy
taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.

A jelenvolt hivatalnokok mind látták e veszélyt, de senki sem szólt az
alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem
bánták volna…

Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az
emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt,
bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:

– Tekintetes alispán úr, az a kő mindjárt leesik.

Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hivatlan megszólamlót, azután
nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű,
teljes érczhangon válaszolt a hivatalnoknak:

– Csak folytassa esküdt úr a maga hivatalos kötelességét. – Azután még
egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon
egy Malárdyt!

És azután is ott maradt és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott,
mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb
férfi-arczot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domboru homlok, erős,
izgékony szemöldökkel, tojásdad arcz, egyenes orr, nagy, messze fölnyilt
szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy
szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.

A föld rángásai mindig hevesebbek lőnek, egy poros szekrény mindenestül
kidült a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetlen
retardatumait.

A zárkő ismét nehány ujjnyival alábbcsúszott s a kőpor hullani kezde a
papirra, melyre irtak. Malárdy még sem mozdult meg helyéről.

Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki sietett ki a
veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, a ki elhagyta helyét; midőn
az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán
épen a bolthajtás? Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az? Mit
törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?

Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik
mellett nevelőt tartott, a kit régi római aristocrat néven præfectusnak
czímeztek és egy kis leánya, a ki még babákkal játszott… és ez egész
családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja
senki, hogy egy Malárdy fél és elfut a veszélyből.

Pedig a delnő ideges volt és a gyermekek babonákban hittek; még sem volt
szabad a megyeház udvarát sem elhagyniok.

Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszin, volt lakhelyül elkészítve az uri
családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény
szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni
és rémület az álomból felrettenni; – de panaszkodni nem volt szabad.

Az alispán maga a hajduk szobáját választá lakásául, annak a falain is
látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy
bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis
hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról
aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronkint el lehetett onnan
hordani.

Ezen szoba alatt volt a börtön.

És ezen börtönben most is lánczcsörgés volt hallható.

A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény
rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog
és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek
moraját, a boszuálló föld mennydörgését, hallják, mint rázkódik fölöttük
az egész nagy épület, mint omlanak egyenkint kémények, falak a földre s
eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára
könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, lánczoltassa
oda a Szentháromság-korlát lánczaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan,
hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja
kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük
ajtaját; és a kétségbeesés erős.

Az alispán megindulás nélkül hallgatta meg a kérelmet és a fenyegetést.

Gondja volt rá, hogy válasza rhetoricai szabályszerű legyen; mint
itéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem
is lehetett másformát várni egy ősnemestől, a kinek az arcza antik
szobor-mintának való.

– A kire a törvény kötelességeket szabott, az teljesítse kötelességét; a
kire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó
rabok dolga kiállani a rájuk itélt megtorlást, az én dolgom őrködni
fölötte, hogy az végrehajtassék. Én ime megmaradtam azon a helyen, a
hova engem kötelességem lánczol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, a hova
őket büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert
épen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt
nyilván hézag maradt azon gondolat számára: «de különb hús és különb
vér.») Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy a míg az én lépteimet
hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig
erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át
közéjük lövetek.

A rabok nem csörömpöltek többet lánczaikkal, hanem iparkodtak jobban
félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.

… Ez volt az a férfiu, a kihez Bajcsy András uramnak kellett jönni
deputatióba.

Sápadt arczokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a küldöttség tagjai a
megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes czéhmesterrel, ki ezúttal
széles rezes pallosát is felköté oldalára s átlépkedve a kapubejárást
elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek
kémlelődni.

Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egy
pár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott
keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken
keresztül látszott a nap-világ.

Mészáros uram volt a legelső, a ki felfedezte az őrt álló hajdut, a ki
egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztosság okáért, s a míg meg nem
látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg
haragosan kiálta rájuk:

– Mit akarnak?

A jó urak már is megrezzentek s készek valának elszéledni, ha Bajcsy
András uram bátran elő nem lép s kardját megcsörrentve, válaszol:

– Mi deputatióba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen
kend bennünket hozzá.

Az őrt álló hajdu nem nagy kedvet mutatott az ajtó alul kimozdulni.

– Én nem mehetek. Nem látják kegyelmetek, hogy strázsa vagyok?

– Hát mondja meg, hol van az alispán úr?

– Keressék kegyelmetek. Itt van a vármegye házában.

– Az emeleten nincs, mert annak a lépcsői beszakadoztak.

– Már az igaz.

– Tehát ide lenn van a földszinten.

– Biz az meglehet.

– Mi van ebben a szobában, a mit itt kegyelmed őriz?

– Ide nem szabad bemenni. Ez a levéltár. Be van zárva.

– Az nem igaz: hallok odabenn járkálni valakit.

A megszorított őr erre puskájához kapott s mérgesen kimondá:

– No hát igen. Itt van az alispán úr; de nem szabad hozzá bemenni.

– Nem szabad? miért nem szabad?

– Mert dolga van. Azt parancsolta, hogy elutasítsak minden embert.

– Jó. Tehát itt fogunk várni, a míg dolgát végzi s kijön.

Bajcsy András uram nem azért volt nemes ember és czéhmester, hogy attól,
a mit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.

A mint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete
támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony épen ott
szaladgált az udvarban s valami kétségbeesett lepkét kergetett, a mely
maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.

András mester kapá a fejéről a süvegét s deputatió létére utána eredt a
lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte s kérges markával kivonva
a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyujtá azt át Hermina
kisasszonynak.

Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért
tökéletesen fogékony kebellel birt az iránta tanusított udvariasságokra
nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem a helyett megsejté a Bajcsy
András uram órazsebéből kicsüngő carniolos pecsétnyomót s az nagyon
megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én
minek).

Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi clenodiumot s
átnyujtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki
hát szép bábuja?

– Van bizony, még pedig olyan, a melyiknek haja is van.

– De olyan nincs úgy-e, a melyik a szemét is kinyitja, meg lecsukja?

– Hát maga látott olyant? Kérdé Hermina kisasszony megilletődve.

– Láttam bizony. Azután még sír is, mikor megszorítják.

– Hol van az? hol látta?

– Otthon van nálam! én vettem.

– Hát kinek vette? Van magának leánya?

– Hát én azt a kis-kis Hermina kisasszonynak vettem.

– Ah!… Hol van?

– Jaj nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a
kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem?

– Oh a papa nekem mindent megenged.

– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az
alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a
tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek
bemenni hozzá, a ki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a
czipellője, arany a fésűje.

– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával; szólt Hermina
kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a czéhmestert s menten
sietett az alispán szobája felé.

Az őrt álló hajdu bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda
bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen
való járást.

Hermina kisasszony azonban fenyegető piczi ujját neki mérve a vén bajnok
fejének, komoly figyelmeztetésül monda:

– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz
belőle.

János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására s
nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.

Nehány percz mulva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa
karján: minek áll az útjába? azzal odasietett Bajcsy András uramhoz s
megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.

János hajdu ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen comitiva
mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.

Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő
embertudással lépett be a megye főnökéhez.

Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a
belépőnek épen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke,
agyonnyomó tekintetével.

Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba s nem feledteté el vele a csinos diák
üdvözletet, melyet készen tartva hozott:

– Servus humillimus perillustrissime domine Vice Comes!

– Mit akar az úr? kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.

Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltéve magában, hogy nem
fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes
férfi.

– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum czéhmester in loco, jövök a
tekintetes alispán úrhoz, qua deputatio, azon alázatos instantiával,
hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult
városunkat olyan csapással meglátogatni, a minő még az egyptomi plágák
között sincsen feljegyeztetve; e mi boldogtalan városunknak békességes
lakói összejövének a rácz temető helyén és ott megegyezének egymás
között: miszerint ne legyenek e város falain belűl emberek, a kiknek
ajkai zárva maradjanak e közinség napján; hanem hogy imádhassák Istent
mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város ingadozó
földén olyatén faépületeket építeni, a melyekben Istent imádhassák. E
végett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, a
kik kívül az ajtó előtt várakoznak.

Bajcsy uram rendben elmondá beszédét és nem akadt bele, pedig az alispán
arcza minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető
szemeivel a beszélő szemeibe fujta haragja delejét, szemöldökei
mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s a mely
perczben Bajcsy elhagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen
közel eléje, úgy, hogy kinyujtott ujjahegyével annak mellét érinté;
csattanó hangon kiáltva rá:

– Lázadó!

E szörnyű nevezésre összerendült a jámbor férfi.

Az alispán felszakítá az ajtót, hogy láthassa, kik vannak még jelen.

– Hogy hivják önt? kérdezé a legközelebb állótól.

Az nyugodtan vallá meg nevét.

Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét nem rettentek meg
a vallatástól.

Akkor kinyujtá feléjök kezét az alispán és szigorú hangon mondá:

– Önök mindnyájan, a kik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely
a leggonoszabb lázadási kisérletnek nevezendő. Ön pedig, szólt Bajcsyra
mutatva, mint e zendülés coryphæusa, fejével játszik és foglyom marad.

Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét s e perczben úgy állt megrémült
társai között, mint egy viador.

– Én uram! szólt középső ujjával mellére mutatva; én nemes Bajcsy András
vagyok; igaz armalista nemes ember és igaz keresztyén. Mint nemes embert
védelmez engem a primæ nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti,
a míg törvényes itélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez
az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. A mit én kértem,
abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. A miért is
én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért
a mit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet
drágábbnak az én uram Megváltóm testénél, a ki megostoroztatott és
megfeszíttetett, s szegekkel és dárdákkal keresztül szuratott. Itt
vagyok, itt állok és elmondom, a miért küldettem.

Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg
mesterember az, a ki tekintélyes nagyur haragos szavától elsápad és
elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, a ki büszkeségét találja
abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a
fegyvert.

Hidegen lenézte, félre fordult tőle, s azután hátrament szobája
legutolsó szegletébe, ott leült, kis leányát ölébe vette s azzal kezdett
el beszélgetni.

De Bajcsy uram bölcs ember volt. Ő is megcserélte fegyverét.

– Tekintetes alispán uram, szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép
családdal áldotta önt meg az Isten; szép derék fia, leánya van. E derék
gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod
nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára
kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze
meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, a mi többet ér a
világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink:
ime ez is azon Malárdy utóda, a ki megengedte nekünk, hogy Isten előtt
egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe
néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…

A kemény férfiu arcza hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené
azt a nyelvet, a melyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint
egy kegyetlen examinator, a ki előtt félénk tanítvány mondja fel
leczkéjét.

Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott
becsületes arczán, midőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán
családjának kicsinyét és nagyját, és azokat, kiket leghívebben szeret,
és azokat, kikben legtöbb reménye van.

Midőn a publicanus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel
fordult hozzá:

– Van önnek még valami mondanivalója?

– Nekem nincs; – de van az Úr Istennek!

És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban
ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az,
mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó
rendüléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba
padmalyáról, épen az alispán kedvencz leányának feje fölött, egy egész
négyszögölnyi térről; – a kemény ember nem látta meg azt, mert daczos
megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publicanus
meglátta, mert felnézett az úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy
pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek, ki szemefénye volt az egész
családnak, halva hever atyja lábainál: e pillanat alatt odaugrott Bajcsy
uram, két karjával és tulajdon testével elfedezte a gyermeket; egy
surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolat-tömeg mindenestül a férfi
fejére hullott, s azon törött darabokra.

Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét
ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején s valami
szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál
is halaványabb férfi áll vele szemközt, a kihez ő e szavakat intézi:
«engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?» és hogy az
a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében
sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be
hozzá; őt felemelik a földről, hová ki tudja miért feküdt le, s fejét
vízzel locsolják, a minek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe,
hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, a mit
akarnak; – ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; azután végképen nem
tudott magáról semmit, úgy, hogy midőn másnap délben otthon puha ágyában
felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rácz
temetőn már készen áll a nagy faépület, gerenda-toronynyal az elején,
bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre
festett szószékkel a közepén, és hogy a hivek mind ezért Bajcsy uramnak
köszönnek legtöbbet, mint a ki az alispánhoz el mert menni deputatióba,
s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt
kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz
esztendőt álmodott keresztül.

Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a
koponyáján, a miket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapaszgatni;
nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a
zsoltárt s két szép ifju hajadon leányát két felől maga mellett
bocsátva, sietett a – templomba.

A templomba! Oh mi édes szó volt ez akkor. Mai emberek nem tudják azt
felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés
volna, talán értenők a lelkesülést, talán tudnók képzelni azt az
izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utczaszegleten, hogy
tolongtak az utczákon, hogy beszéltek lelkesült ajkak csudálkozó
szemeknek: hogy a rácz temető terén áll a templom, a csillaggal tetején,
az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.

Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony
már nem igen beszélünk róla.

Hajh akkor nevezetes látvány volt az! – Olyan sűrűn állt az ember benn a
házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édes apák, anyák, felvették
gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is
énekelhessék a verset:

  «Im eljöttünk nagy örömmel
    Felséges Isten
  A te szentidnek gyülekezetibe!»

Az volt az ének, az volt a sirás! A vén ősz férfiak barázdás orczáin
hogy csurogtak le a könyek, a míg ajkaik énekeltek; és a kik egymásra
néztek, még inkább könyre fakadtak; és a midőn felment a szószékbe a
lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor
kellett félbeszakasztania beszédét a szivét terhelő érzelemtől, s midőn
erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a
hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem
változó égbe, mely arczát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő
gyarló halmai…

Pedig ha leirnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az
előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál, s ódon nyelvtani
hibáknál.

Hanem akkor az volt – a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek
tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is
arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbytereknek, ott
maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak,
felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul,
megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskola-alapítás iránt s
nagy összegeket igértek e szent czélokra, mihelyt az Ur elfordítja
felőlük e csapást.

Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő
menten el is vállalá, s számadást tőn a presbyterium előtt a rábizott
pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól
megerősítve, befestődött kívül és belől olajos festékkel, vevődött
selyemterítő az ur asztalára, nemkülönben ezüst tányér és serleg az ur
vacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös
kiadás, mondván: «egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr
kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt».

És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét
vastag krajczár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott.



AZ ELSŐ FEJSZECSAPÁS.

Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a
hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden
vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen
hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók
megtanulták egymást szeretni.

Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.

Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe
a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez
mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.

E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani
szívtelenség.

E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.

E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket
megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az
emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők
lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza
most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára
a hant megelevenül.

Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.

Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel
többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett
meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét
megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben
jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő
zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész
napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik
nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a
merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni
falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak
bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint
visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek
eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok
omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett
betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a
rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután
sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte
reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent,
vagy csak harczi szünet?

Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban
szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság
kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás
gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki
lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig
emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére
festett fatemplom ott a rácz temető közepén.

Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek
építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.

Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a
jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit
alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett
az, a meddig nagy volt a veszély.

Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.

Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak
Debreczenből, a híres collegiumból.

Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai
Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit,
presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is
megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy
mindezekre nincsen szükség…

… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép
hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a
közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak
főgondnokának.

Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán
úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának
bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen
kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.

Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses
családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint
végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé
kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes
bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a
papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.

Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a
földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék
róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére
csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné
válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.

Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr
e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt
oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki
egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni
a nyakát.

A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első
fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá
leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy
szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével
valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és
felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve
alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást:
«hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy
punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s
megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az
indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a
hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az
ajtón.

Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett
sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt
sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?

Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta
szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.

Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs
és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott
tanácsot adni.

Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai
töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint
belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve
volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő
növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti
gyüjteményét gazdagítá.

Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló
papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva,
benyitá az ajtót.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt,
dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s
bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök
kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e
szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja,
lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.

A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép
példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a
szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második
köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult
az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki
iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.

Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos
elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni
Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».

A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti
buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava
eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.

Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák
ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi
csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai
uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos
az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem
fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a
legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai
uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb
separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik
válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint
égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák
fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik
csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve;
mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég
megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.

E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral,
miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor
a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb
életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott
a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre
rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.

Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon
andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem
tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy
nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt
kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe
fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak
akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak,
Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított
be egy ablakot az istentelen.

Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s
Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság
volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét
nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot
kárpótolni, a mit az a másik okozand.

A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott
saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a
szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint
azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha
olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott:
Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy
mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.

A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy
uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú
csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia
már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a
szárasztóban adá ki lelkét.

– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak
kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?

Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem
engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a
per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.

– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és
azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes
curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak
Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.

– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait
összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta
elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény,
mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen
háttérbe szorítja.

Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét
és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a
dologban?

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká
az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi
virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy
eset volt nála.

És egész alakja, egész arcza elváltozott e néhány percz alatt.

Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak
nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt
viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg,
athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és
magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú
gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen
volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.

Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és
bátor hangon monda Bajcsy uramnak:

– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk
szerint.

És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott
szív van, még pedig igazi szív!

Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig
olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok.
Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte.
Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.

A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy
szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.

A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak
előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.

Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán
ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek
mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett
békével várni.

Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón,
díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva
aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.

Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga
mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés
nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:

– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek
kegyelmetekkel.

Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a
hozzáférhetést a két követ elől.

Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s
megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a
folyosón és várta az ülés végét.

Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az
asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az
ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a
másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak
kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.

Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s
az ebéd sokáig fog tartani.

Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott
folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át
hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak
magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a
«mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot
mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen
világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.

Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn;
egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett
kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé
nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.

Egy perczre visszadöbbent tőlök, azután magas tekintettel szólt feléjök:

– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit
irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket,
holnapután majd lehordatom én.

Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve,
eltávozott lakosztályába.

Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a
megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá
mind a kettő:

– Mink is ott leszünk.

Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András
uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram
kezét, el sem akarta többet ereszteni.

– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is
elfért volna a vigasztalás.

A német úr különféle variatiókban köhögött, s azután azt felelte:

– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.

– Hát miért?

– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.

– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?

– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.

– Rosszul megy a kereset?

– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.

Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben,
mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az
eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna
halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem oka,
valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a
főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig
Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy
uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de
időjártával.

Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester
keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap
reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.

A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét
tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a
szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.

A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására.
A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem
lehete őket kényszeríteni arra.

Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a
kik akaratát végrehajtsák.

A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a
parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van
emberekkel, a kik ott énekelnek.

Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn
elvégzik.

Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket
kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette
másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.

A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli
harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek
jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az
ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki
semmit.

Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy
fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?

Néhány pillanat mulva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.

Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei;
néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy
szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek
megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki
félre az útjából.

Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben
többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák
szélylyel azt a benn levők fejei fölül.

A legények a parancsszóra megindultak szekerczéikkel.

Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a
búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:

«Hogy a Babyloni vizeknél ültünk…»

Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire
voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az
egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.

– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal?
kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.

Az alispán büszkén felelt neki:

– Hogy e ház megszünjön ház lenni…

Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást
folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a
templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.

És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:

– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a te arczodat hozzám,
hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime
romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk
soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem
hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én
zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg
engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a
te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször
felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó
angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd
hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá
minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő
erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire
és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen
vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem
szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az
ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg
azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid,
valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne
nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak
családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én
uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne
feledkezzél róluk… Úgy legyen!»

Irtózatos! Irtózatos!

A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták
füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak
kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama
rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná
magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!

Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet
emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni
körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly
átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év
után is. Vond vissza e szókat!

A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután
megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár
rácsattant; – minden be volt zárva.

Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel,
rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott
gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén;
pedig meleg nyár van.

Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb,
semmivel sem érzőbb.

Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy
hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén.
Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit
hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel
locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:

  «A nagy búnak és bánatnak miatta
  Hegedünket függesztettük fűzfákra.»

És az ő arczán egy vonás sem változik.

Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember:
kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.

Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e
azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a
szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló
családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a
legkedvesebbet?

Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra lépett; –
azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha
védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy
erős csapással behasítá a bezárt ajtót.

E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes
visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.

Azzal visszafordult a munkásokhoz:

– Most folytathatjátok a munkát.

Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre,
leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az
oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.

Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott
maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a
szabad pusztaságban nem maradtak.

Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének
sorait:

  «Boldog ki tenéked e dolgot
  Megfizeti, e méltatlanságot,
  Ki öledből gyermekidet kirántja,
  És az erős kősziklához paskolja.»

Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett
mindenki.

A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.



A GÉZENGÚZ.

Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a
mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az
öreg emberből ismét gyermek legyen.

Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utczái
jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a
mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében
lakni.

A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a
földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az
atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az
utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel,
átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal,
bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más,
mint válogatott erősnyakú nemzedék.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a
templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén
lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek
minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.

A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a
békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy
a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért
őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is
csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek
egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék
leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.

Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új
városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután
némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell
bele lépni az utczáról.

A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a
város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán
magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat,
lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem
szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és
ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar
aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon
a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.

Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a
város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki
nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták
egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak,
mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja
senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a
másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál
pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa
orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud
játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.

Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban,
hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes
rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a
pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva
gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint
azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen
lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.

Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon
állapotban, melyben azelőtt volt.

A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is:
a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is;
van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes
kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál titkot.
Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.

Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három
tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz,
mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.

Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem
szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán
szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával;
aláirva jó öreg betükkel:

«Nemes Bajcsy András, csizmadia mester.»

Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram
alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt
«lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai
választának ő maguknak.

Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne
módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az
országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge
ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat,
harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem
nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az
inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa
persona és brevi manu.

Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte
napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett
gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a
czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült
helyét találják a megyercs-utczai házban.

Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban
lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.

Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen
szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze,
lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem
fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a
környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a
második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki
nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.

Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az
ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az
volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben
különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a
csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy
órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt
velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen
módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat
ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki
mennyiszer kiállta.

Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak
elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései,
tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz,
elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki
tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig
mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.

Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve
biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai
háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal
és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az
ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram:
oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát
meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől,
földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az
ablakon.

A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak,
miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt
feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni,
mint az oroszlánt.

Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű
delnő, a kinek a sok rosszhírmondásban két akkorára nyult az ábrázatja,
mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös
emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza
előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen;
hogy nincsen helyes esze; hogy egy párszor meg is verték már a hamis
hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem
hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta
keresztül törni magát e gyanusításon, hogy mint teheti azt fel ő róla
valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, a ki nálánál egy fejjel
magasabb?

Mákosné asszonyom tökéletesen megütötte a katonamértéket.

Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul
goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, a mit
pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden
körülirás nélküli szavakban tudtára adá, hogy az ő nyakára ne járjon,
hogy üljön otthon és lásson a maga dolga után; hogy őt ne boszantsa, ne
gyötörje, ne kínozza és hagyjon neki békét.

Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap
megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy ime itt
van egy asszonyszemély, a kit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!

Egy reggel, a mikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint
az ablakon, s épen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; még pedig a
három-tarajos főkötő volt a fején.

– Ahol van ni, már megint jön: szól András úr megrettenve: vajjon kit
ölhettek meg az éjjel a városban?

Néhány perczig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; – hiu
reménység: az utczaajtó nyilt, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már
Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát
visszariasztani: «pisz pisz Bodri, ta ta Cziczke», addig beszélt nekik,
míg elérte a konyhaajtót.

– Nincs itthon mestram! kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek, a
szeme közé nevetve.

A nagyasszony nyájasan veregeté meg a kedves borzaska szurtos
pofácskáját.

– De biz itthon van, láttam az ablakban.

Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kivánt embereknek, leányoknak
és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is
kivánt; a mester úr a tőke mellett ült s döngette a mustával a kész
csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre
vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.

– Mindig munkában, mindig munkában, édes kedves komám uram.

– Bizony nem is érek én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy
uram, majd ketté repesztve, a mi már jól össze volt varrva.

Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket
eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó
asszonyságot ez nem confundálta, kiment a konyhába, keresett egy
zsámolyt, behozta és ráült.

Ott nagyot fohászkodott hozzá s két kezét ölébe téve, elkezdé:

– Hát hallotta-e már kedves komám uram, hogy mi történt?

– Mondtam ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami
szerencsétlenség.

Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak látszott mondani,
mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott
kifelé-befelé.

– Hát semmit sem hallott még?

– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem
hiszem; nekem el se mondja. Látja.

Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelid gorombaságoktól meg nem
riadt: szokva volt ő már ezekhez.

– Jaj kedves komám uram, az pedig rettentő eset! ki gondolta volna! Ha
én nekem még tegnap valaki mondta volna…

– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy
pillanatra, szólt közbe Bajcsy András uram… csak egy szempillantásig
még. Te Miska inas, szaladj a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből
egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?

Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett
gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, a hogy valami veszedelmes
sebesültet szokás, a kinek vérét vissza kell tartani addig, a míg a
flastrom megérkezik.

Miska inas visszajött a kérdéses pamuttal.

Azt pedig fogá Bajcsy uram s a mennyi csak elhelyezhető volt a két
fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt
Mákosné asszonyomnak:

– No már most lehet beszélni. Nem hallok semmit.

Oh Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani,
a mit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdte a mondást.

– Oh kedves Bajcsy komám uram; mennyit tréfál velem mindig; bizony magam
is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony
isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinczkének a sorsa
miatt.

– Micsoda Lőrinczke?

– Ahá! úgy-e hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komám uram, a mit én
beszélek. Hát melyik Lőrinczke volna, ha nem a tiszteletes urék
Lőrinczkéje.

– Úgy? Az, a ki most Sárospatakon tanúl.

– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna,
de…

– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha
azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a
nagytiszteletű úr, hogy mit irtak róla a professorok. Első eminens
mindenből, még a zsidóbúl is; az irása meg olyan, mint a calligraphia.
Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás,
azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el
akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű
plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, a
hová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni;
olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség rá nézni;
azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben
volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok
gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát; – én nekem
azt ne mondja a nagyasszony: «jó volna, ha tanulna!», mert Lőrinczke
tanul és pedig jól tanul.

Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer
Bajcsy uram neki eredt a mondásnak, olyan volt az, mint a
Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony
hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem
juthatott előbb szóhoz, mint a míg Bajcsy uram kibeszélte magát.

– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de…
no lássa kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem
akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, a mit tudok.

– Csak mondja bátran; elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer
embernek; kettő-hárommal se több se kevesebb; mondhat az én legényeim
előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit.

– Ejnye milyen különös tréfás ma, Bajcsy komám uram. Lássa pedig iszonyú
dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre
méltó párnak, a kire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket
legjobban.

– Hát hogy keserítette meg? úgy-e hogy adósságokat csinált? Majd
kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget; leányok után
járt, úgy-e? most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom
kezdett nőni, átesik azon minden ember; összeveszett a professoraival,
úgy-e? Erős természete volt, nem igen szeretett hizelkedni senkinek;
tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom
alatt piszkáljanak. Vagy leczkéket mulasztott úgy-e? Könnyű neki azt
helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy
talán épen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik collegium, beveszik
ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.

Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik hüvelykét a
másik körül, s mint mikor «hogy tetszik»-et játszanak, különös
gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal,
hogy mindegyik találomra balkeze öt ujjával olyan forma mozdulatot
tehetett Bajcsy uram felé, a mivel azt szokás jelenteni, hogy még ez
mind kevés, ha csak annyi volna a baj! A mivel az érdemes férfiut
tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgy, hogy végtére markolatig üté a
kezében levő árt a bőrbe s dühösen kiálta fel:

– Mi történt hát no?

Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt,
odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a
fejét, úgy súgta oda a fülébe:

– Lőrinczke rosszul viselte magát; revolucziót csinált a diákok között:
a senior azért megdorgálta; Lőrinczke pofon vágta a seniort, és azután
elszökött Patakról.

Bajcsy uram úgy tett, mintha ez sem lepte volna őt meg.

– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az
egész revoluczió, hogy Lőrincz arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne
viseljék a longát, meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem a
helyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar
dolmányban és vitézkötéses kalpagban. Igaza is volt. Én sem találok
benne semmi kivánatost, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg
csóka-orrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.

– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komám uram. A kis Lőrinczke nagy
gézengúz volt már gyerek korában is; egyszer az én házamat is majd
felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúczot ő rántotta le a
papiros sárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő
úr keveset ügyelt rá; az édes anyja szegény pedig épenséggel el is
kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá
ment, azt sem tudják él-e, vagy meghalt?

Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a
hangja, de nem tágított.

– Majd megkerül. Majd visszahozza a púpos kenyér.

– De iszen nem kerül az meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé;
meg a professor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy
beállt…

– Katonának! ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generalis is
lehet.

– De nem katonának állt ám be; – hanem azt beszélik, hogy beállt –
zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.

De már erre a szóra szétpattant az abroncs, a mely eddig Bajcsy uram
szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől
szétrugott tonna rontott elő mérges válaszával.

– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, a ki mondja; kötnivaló
bolond, a ki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel e jőjjön, Mákosné
asszonyom, korán reggel.

Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába,
becsapta az ajtót, s ott hagyta a nagyasszonyt.

A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt
mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komám uram; még egy kicsinyt
beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kis
kutyákkal s úgy távozott el, mint a kit nagyon szívesen láttak ott benn.

A tisztelendő úr épen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy
uram odaérkezett kapujába.

Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már arcza
is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.

Bő úti jáponikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly
meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony kicsiny embernek látszott.
A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.

A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha
találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig
felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre:

– Isten nékünk…

– … Erősségünk.

Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy
nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; – még is
aligha nincs valami igaz benne, s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna
beszélni róla.

Thádé szórakozottan ment a házba. Elébb lelkésztársa udvarára nyitott
be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután
valahogy haza találván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az
nem nyílt ki előtte, boszúsan dörmögé magában:

– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki
érkezni.

A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem
egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arczú gyermek, hallgató
piczi szájjal, beszélő nagy sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr
kezét s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem
szólt hozzá semmit, de nagy okos szemei annál többet beszéltek: először
üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon,
hogy ő haza érkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül? és
azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.

És Thádé úr mind azt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén;
felelt is rá.

– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbizásokat adtam, hogy ha
visszatér szülőihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.

A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, a
hol oly nagyon szeretik?

– Hogy van anyátok? – Anyád; igazítá ki a lelkész.

– Oh csak mondja úgy: anyátok, rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva;
szegény Lőrincz.

– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a
sírba. Nem halt meg a jó asszony?

– Ma jobban van, hála Istennek.

– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy
azalatt, a míg odajárok, ő meghal itthon.

Ezalatt leoldá a lelkész pokróczczipőit lábairól a leányka, levetteté
jáponikáját vele, kalapját, pálczáját elvette, s bevezette az anyja
szobájába.

A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető.
Több ízben megütötte a guta, miknek következtében egész termete,
összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott
többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől
mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen.

Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: «mindig, mindig,
mindig». Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének
hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, – mindig.

Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arcza
akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt
ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi
szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.

Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi;
átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá
nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjek szoktak.

– Aludtál-e jól? nem voltak szívdobogásaid? Gondolkoztál-e felőlem?

– Mindig, mindig, mindig.

– Megint sírsz? Mit akarsz most mondani? Lila leányom.

Lila értette már e sirást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy
szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg
asszony úgy csókolta azt a képet.

– No, ne sírj miatta, vigasztalá őt a lelkész. Majd nem sokára látni
fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj.

És azután félrefordítá arczát; mert az ő szemei is nedvesek voltak.

– Nem érkeztek leveleim? kérdé a lánykától.

– Dolgozó szobájában vannak az asztalon.

Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden
megveregetve a hátát is.

– No de ne sírj érte… S eltávozott dolgozó szobájába.

«Mindig, mindig, mindig;» hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen
szó.

A lelkész iróasztalán egy rakáson feküdtek a levelek, mik távolléte
alatt érkeztek hozzá.

Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, mikben
lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek, fia után
tett tudakozódásira.

Némelyik semmi nyomra sem tudta igazítani.

Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad útat
engedtek képzeletüknek, hogy Lőrincz eltünését a legborzalmasabb
regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei
reszkettek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő
labyrinthban.

Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltünt fiú,
mindenütt a gyalázat országába jut azon, a honnan azután nincs többet
visszatérés.

Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik bodrogparti
helységből irta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy
a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?

A lelkész megtörlé szemeit s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a
levelet, felemelé arczát és töredezett szóval könyörge:

– Oh uram: engedd, hogy ez legyen igaz.

Képzelhetni hogy mik lehettek még a többi levelekben?

Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsugta neki, hogy
ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.

Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a
multkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül.

– Azután, sugá Liliának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó
asszony az alatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el
szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják mit
cselekedjenek? A halotti beszédben elbucsúztassák fiától is s
megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja
sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó
gyermekem.

«Mindig, mindig, mindig!» hangzott a tulsó szobából. Az öreg asszony
nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.

Fél óra mulva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön,
rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb
epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphæák; füvészek gyönyörűsége…
Gutai Thádé azokat mind nem látta.



BÁRÓ KADARKUTHY.

Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy
tisztújítás s akkor megülheti ezüst menyegzőjét az alispáni székkel,
melyből őt soha senki ki nem mozdította.

A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint oraculumukat, a
köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem
szükség szeretni, vagy nem szeretni valakit.

A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap előkelő vendégekkel
teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas
termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyol falakkal
két-három külön kamrává idomítva, úgy, hogy a nemes vendég ugyanazon egy
teremben feltalálja alvó, öltöző és mulató szobáját, a mi nem szép
ugyan, de kényelmes.

A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel
tele festve, a mi sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani
eszmekoldus falmázolatoknál, az egyik teremben szép derült olasz ég
alatt járt az ember, világos zöld akászok, távolból ragyogó oszlopos
tusculanumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a
belépőt, sötétzöld lombozatával, liána-szőnyegzetével, mikről százszínű
virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tünt
elő, bókoló pálmákkal, áttört csipkefalu kioszkokkal, s obligát
elefántokkal, tornyok a hátaikon.

Az ilyen termekben természetesen nem volt helyök a képeknek. Azok
számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután
tetőtől-talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az
épület közepét foglalta el a kápolna, igen szép fresco-festvényekkel
diszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt
szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot
tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga
végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket s nagyon megszámlálta
vendégeit, ha mindnyájan ott vannak-e? és kegyvesztés volt nála egy ily
alkalom elmulasztása.

Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a
kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hivogatni, hanem
kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon
tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer
elmulasztották e napot.

E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajduk és inasok
lótnak, futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a
rondellákban s az idomtalan kariatidák által czepelt erkélyen pompás
delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt; mit a szél a roppant
alakzatos rabattok jáczint-erdejéből hord, míg a pipázó teremben ajtót,
ablakot bezárva, beszélget a világ sötétebb része a férfi-nem, korán
reggel hozzá kezdve a füstkészítéshez.

Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga
szattyán-csizmákban, ezüst és aranyzott sarkantyúkkal, paszományos
granát posztónadrág, körülprémes zsinóros dolmány, elől a szegleteinél
lekerekítve, s köröskörül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve;
hasonló hímezett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját
mindenki szépen csapba kötve viseli hátul, a csap töve átkötve
selyemzsineggel s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet
a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve
hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is
azt a finomabb izlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi
rüpők viseli azt még közmulatság tárgyául.

A társalgási nyelv a hölgyek körében német és franczia, nem német, vagy
franczia, hanem egyszerre mind a kettő; a hogy azt akkor Bécsben is
szokás volt beszélni.

«Kann ich mir damit flattiren: madame für ein menuette zu engagiren?»

«Wenn monsieur das findet agreable: ich muss mit plaisir accordiren.»

A férfiak között azonban még fentartá magát a nemes reactio;
férfiú-körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek – diákul.

Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdukhoz és a többi
paraszt néphez.

Azonban a csengetyű megszólal: – szerencsénkre, mert már nagyon
belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe, – reggelizésre hivatnak az érdemes
vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyilnak, egy pompás nagy
boltozatos terem az, oldalfalai a classicus idők jeleneteivel al fresco
festve mesteri kezek által, a boltívekről nagy üvegprismákkal
elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb
barok-divat; az asztalon még kevés porczellán és üveg; annál több ezüst
és arany edény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú contignatiós
ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete barna nedvet csorgat
dióhéjnyi aranyozott csészékbe, a miről még a hazafiak nagy része azt
sem tudja, hogyan kell meginni? sem pedig azt, hogy részegségtől, vagy
józanságtól való-e? az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte
alkalmatlan is a megivásra; de csak iszsza azért, mert az is módi, úri
asztaloknál megkinálják vele elébb az embert, azután adják csak fel a
villára szurhatókat, s a ki nem akarja magát kitenni az általános
kaczagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen
speciest s nagyot nyel utána.

Úgy nevezik azt, hogy kávé; vajjon ki találhatta fel? és miről használ
az embernek?

Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a
mindenféle genreknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony
hugától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfumeös delnő alakjáig. Itt
egy pár sima ifjoncz udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike
húsz éves lehet, másika körülbelől hatvan; a kort nem igen lehet
megkülönböztetni; az öreg ifju Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan
felül; még sokkal mozgékonyabb is, mint vetélytársa, az ifjabb ifjú,
Beszterczei Hugó Oscár, szemöldei épen olyan karikára vannak festve,
miként azé, ajkai épen oly pirosak, fogai oly fehérek, arcza olyan síma
és parókája hasonlatos. A mellett selypíteni sokkal szebben is tud, az
«r»-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei piquantabbak,
és parfumeja választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oscáré, a kinek még
sokáig kell iskolába járni, a míg nagy mintaképét utolérheti, kit minden
mozdulatában törekszik utánozni.

A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére
Eudemia: mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát
kisasszonynak hivatja, négy hüvelyknyi magas sarkú czipőt visel,
feltornyozott hajékessége épen két láb magas, a felállni kényszerített
hajalkotmány közé rezgő tűk és strucztollak tűzködve. Növeli a hatást az
akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abrincsos viganó,
melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem
pufándli, mely elől felcsíptetve, hátrálni látszik a féltesten alól
lenyuló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – a mi a szép
delnő arczát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira a mesés
ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarcz
azonban, mely ólomfehérből, miniumból és bécsi koromból van eléje
festve, elég műértelemmel készült, s tökéletesen sikerült általa
mademoiselle Eudemie arczát hasonlatossá tenni egyikéhez azon
gypsz-szobroknak, miket izléstelen figurinók színekkel is kifestettek s
mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos
mosolylyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elvonulni a szájnak,
meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehuzódni a szemeknek, hogy
kellemetlen ránczok és egyebek ne tünjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít
ez arcz azokhoz a nevető szobrokhoz, a miket a figurinók árulnak. Mi
szükség egy szobornak nevetni?

Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatosan,
válla közé húzott nyakkal; fekete kordován-csizmákban, kék dolmányban,
ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az
alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel,
Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még czopfja sincs
szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült,
hátrafelé van simítva s egy nagy karélyos fésüvel tarkóján letűzve.

Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta
a kezét, kikereste a szarvasbőr keztyűjén, a hol legczifrább rózsák
voltak selyemmel hímezve, oda csókolt.

– Szerencsés jó reggelt kivánok kedves asszonynénémnek. Kedves
appetitusára kivánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni
tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?

Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiaris
megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének
tiszteli. Hugó Oscar hirtelen kéznél tartotta a parfumeös flacont,
Toholnay Alfréd pedig karon fogá a nemes atyafit s nyájasan
kérdezősködött tőle egészsége és otthon maradt családja felől, elvezette
őt a terem túlsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi
asszonyságnak, a ki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként
biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.

Toholnay Alfréd, mint látjuk, nagy diplomata.

Kárpótlásul e sottiseért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett
Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy
kincs volna egy dámára nézve, hanem a hogy salon-nyelven szokták nevezni
«Eroberung» (nem ér semmit ezt a szót leforditva adni, úgy nem sokat
jelent).

Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az
udvarhölgyek kegyencze; legjobb lovas, pompás tánczos, hirhedett vívó és
szerencsés játékos. Mind ennek persze már vége: a legény túl jár a
hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolczvanat,
hanem a franczia számítással tart, a ki a hatvan után megint újra kezdi
a tízet, húszat számlálni. Oh, a francziák ebben is udvariasak.

Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje.
Nagy erőtetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánczhoz
már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan
időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot
bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem
szerencsés többé, s most már csupán piquettet és l’hombret játszik
meglett, okos férfiakkal; – hanem azért még mindig szerencsés az
asszonyoknál, még mindig Adonis. Karján végig sétálhatni még mindig
irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a
szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.

A mellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet
tárgyat találni, a miről vele szólni lehessen, s mindenről olyan
primitiv fogalmai vannak, mint egy rossz diáknak, a ki nem szeretett
iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében
fekszik, egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az alföldön Tiszának
hivják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehetne
jutni, a nélkül, hogy az ember vizen menjen át, csak a túlsó partra kell
kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik,
mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor oda ment, mindig
hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát
kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni.
A mellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a
kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat
találja meg.

És azért mégis Eroberungnak tartják és kapaszkodnak belé.

Oh az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket
kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről,
szabásáról, arczukról, hajukról, ki micsoda? Ez a karassia posztódolmány
itten gyanús ember; haja is össze-vissza van kavarítva és nincs hátul
czopfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a
másik már emelkedettebb felfogású nemes, mert arcza sima, ingelejéről
arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik
szinéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az
a fekete kordován alázatos hivatalkereső.

Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn
vendégei közt megjelent, egészen sima arczczal jött ki; a bajusz eltűnt
az ősnemesi büszke arczról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul,
a prémes lilaszín bársony dolmányon a hátracsapott szabás, a széles
hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul
ért: oh ez mind sokat mondott azoknak, a kik azt értették. Sokkal
többet, mint: hogy akkor ez volt a divat.

És ha azután néztek arra, a ki karján jobb felől lépett a szobába: egy
magas, délczeg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és
látták rajta a nehéz ezüstös rázsa szoknyát, ezüstcsipke köténykével;
karcsú fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt, és vállán a panyóka
mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem
mindenki tudta-e azt, a mit ebből magyarázni lehetett?

Még feltünőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka,
a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg,
viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő és ő
azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arczának szüksége, bár ez nagy
divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova
alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal
oly szépen tudta vegyítni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni
hozzá. Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi
veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfi-szivekben a legkényesebb
rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kaczérnak, ha az ajkak
büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét æs triplex
őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás czímerekkel nem
veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz franczia selyemruha ropog rajta,
hosszú suhogó uszálylyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát,
hattyú-keblét és a gyémánt nyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy
meghódíttassék.

Az alispán fia Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább
öcscsének látszik; szelid, hallgatag ifju, emberkerülő ábrándos kék
szemekkel, halavány sápatag arczczal, s nagy sima homlokkal, melyről
hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű
barna dolmány, fekete gombokra, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz
nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota
előtt ácsorgó köznemesek között, senki sem mondaná, hogy nem közéjük
tartozik.

És a ki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatá-e,
mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar
mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifju fénytelen kabátján nem
kívül hordta-e jellemét? az egész család életrajzát?

Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok
üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok
iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon
hálálkodott előtte, akkor épen máshoz fordult beszélni.

Az a más pedig épen olyan ember, a kit Malárdy ki nem állhat, egy nyers,
nyakas kurucz nemes, a ki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát,
mintha egyenesen őt akarná boszantani vele; aczél sarkantyúkat visel
pengős taréjjal s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé,
selyem nyakkendője aranyos rojtjait pedig épen csúfságra hagyta
kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihivásnak vették volna
ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját,
mely kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.

Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szeme, füle, szája;
ő általa látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye
2000 votum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különczségeit,
nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy
ellenében.

Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek,
kiki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek
számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben
hajduk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal
joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes
ifju végzi a törvényes pálya ez előkészületeit, s az nagy szerencsének
tartatik az alispánhoz juthatni patvariára.

A kávé épen ki volt már osztva s Hugó Oscár épen nagy gyönyörűséggel
figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő
szegény rokonra azzal a görbe fésüvel hajában, a ki az alispán testvérét
asszonynénjének nevezte s most rendkívül meg volt akadva a
kávéscsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálczája akkori divat
szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem
tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét?
mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha
pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dült az orrára. Végtére is
olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét,
míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve,
mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: «ha én
azt tudtam volna, hogy ez lejár».

Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arcza
különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s a mi hangot ő adott, azt
kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett
volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.

Szerencse rá nézve, hogy épen e pillanatban új kocsizörgés hallatszék az
udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott s halkan jelenté az
alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra, négy
tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös
egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű fiatal gavallér ül, a kit ő
még soha sem látott; buzavirágszín dolmány van rajta, arany
zsinórzattal, nyestprémes kalpag a fején, gyémántos kócsaggal. Soha sem
láttak olyan szép fiatal embert e tájon.

A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajduk siettek
feltárni, a midőn belépett azon az említett jövevény, a kit valóban az
első tekintetre is volt miért megcsodálni.

Gyönyörű magas, karcsú ifju volt a jövevény; termete sugár és hajlékony,
szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulák benne
a nagy urat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni, arcza
nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfivonásaival: derült,
márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kaczér, mindenfelé
vizsga szemek, egyenes, szabályos orr, s vékony, gyermeteg metszésű
ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralgás
kinyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.

Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízletesebb: ruháinál a
legszelídebb színezetek összeválogatva, buzavirág- és
baraczkvirágszínek, világos, fehéres aranynyal hímezve, mely csak
valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és
hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrük, óralánczáról antik camæák
csüggnek alá.

A jövevény igen fiatalnak látszott; az akkori sima arczú divat ugyan nem
igen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az
arcznak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig
látszott ennél idősebbnek.

Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegantia. A
mint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parquetet, s mintha
ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábhegyre
állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni
talpa hegyeivel, a mi bizonyos lejtelmet adott járásának.

Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva
ismét, monda:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól
e levél az alispán úrnak.

Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság
támadt arczán, hirtelen végig tekinte az asztalon, fiának intve:

– Kálmán, adj helyet ő méltóságának.

A megszólitott fiú összerezzent e szóra, arcza mélyen elpirult
egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen, szót fogadva, s
kinálva mutatott üresen maradt székére.

– Köszönöm kedves barátom, szólt a báró, egyszerre elfogadva a kinálást,
mint a ki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a
szemérmes ifju kezét, ki azután hátra vonult szerényen a patvaristák
közé, s nem hajtott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki
viszont neki akarta átengedni helyét.

Az alispán ez alatt feltörte a levelet és átolvasá: és arcza annál
derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya
belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyujtá eléje
kezét, olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hizelgés, mint a
leereszkedés.

Hizelgés egy Malárdytól! Malárdy Xavér alispántól!

Pedig a ki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, a ki egyet rántott a
vállán, a mint báró Kadarkuthy leült mellé s félhátat fordított neki.

Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, a mellett Eudemia
és Eudemián alul Hermina, így épen Kadarkuthyval szemben. A véletlen
épen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen
ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak
egymás mellett is szép volna.

Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s
azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk
nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe sugott; a nő arcza még komorabb
lett, ő is az ifjura nézett, és Eudemia is elővevé lorgnonját és
szemügyre vevé őt, és a fash gavallérok valamennyien oda hajoltak felé,
és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy midőn
a kávés csészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arczába
okos szemeivel; míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot
ragyogtatott szeme közé, a napsugár hevével s a hajnal titkos
ábrándjával.

És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta
magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó
képet mutatott a szelid ifjunak, daczosat a mellette ülő kurucznak,
tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kaczér mosolyt vetett Eudemia
felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s
visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos
prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.

Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene-, vagy
belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem
hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt
fognak játszani valamennyien, ki vigan, ki szomorúan.

Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifju beszélt
róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily
előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró
nem igen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről
valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszél atyjáról, a mi
neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kurucz Vasady félvállról
valami furcsa megjegyzést tett az öreg úrra, Viktor szikrázó szemekkel
fordult felé:

– Uram! tetszett valamit mondani?

Vasady úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre
ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, a min nehány jókedvű
kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta,
hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy
megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.

Vasady nem is szólt az asztalnál egy szót sem többet.

Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a
nyugalmazott kapitánynyal pedig épen együtt testőrködött Bécsben több
esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édes atyja sokat emlegette
mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, a
miket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hirhedett
párbaját a bajor őrnagygyal, a midőn Kadarkuthy László, mint párbajsegéd
viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték
ellenfeleiket.

– Úgy volt, úgy volt! igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. Én
voltam az ő segédje, ő az enyim, egymásután, lelkem teremtette!

Az öreg úr Hermina mellől nyujtá kezét az asztalon át Viktornak s
annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.

– Hát még az asszonyok előtt! lelkem teremtette! folytatá svadronyvezető
hangon a nyugalmazott Achilles. Az asszonyok előtt, ott volt nekünk
hirünk, lelkem adta, szedte, vette, ha arról szabadna beszélni!

Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban
hajtja arczára a szelet széttárt legyezőjével s ügyesen félrevitte a
beszédet, a nélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.

– És lám, az én atyám még sem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem
oly jó, oly derék mostoha anyát adhatott volna, a minőt én másoktól
irigylek.

Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László
megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt
választá a zajos hirű főúr helyett.

– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol
atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni, veté utána halkan és
szemlesütve az ifju.

Az alispánné arczáról önkéntelen elmult a szigor e szavakra, a jövevény
előtt minden szív kezde kitárulni, bókjai, hizelgései mindenkinek
ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hizelgése
igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos
tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először,
azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, a mi azt érdekli, első
tekintetre ki tudja választani, kik azok, a kiknek kegyét meg kell
nyernie, és ellenkezőleg azok, a kiknek ellenében erőt kell mutatnia.

Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok
közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arczaikban,
szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magokat, kérkedő,
kihivó arczczal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden
ember épen olyan nagynak tartja magát, mint más.

Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős
kőszikla.

Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely
mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt,
bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a
vallástalanság.

Kadarkuthy kedvencz thémája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat
gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta s ismerőseinek
kiosztá. – A zajos orgiák közepett gyakran parodiákat csinált a templomi
szolgálatból, a búcsujárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket
énekelve, ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért criminális
actiókat, a mik alól csak nagy áldozatokkal birta kivágni magát, sőt
egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest
sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit
csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások
által arra az időre, a mikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.

Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült
képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni.
Vajjon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e
meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?

Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. A kit azzal vádoltak
előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé; mert a
vallásosságot tartá minden erény alapkövének.

E közben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy
józan reggelijökkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.

A csengetés után ijedelmes arczczal jött be az udvarnok az alispánhoz
sietve, s elakadó lélekzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely
a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját
puskáját, egyik cső elpattant s jobb kezét egészen összemarczangolta;
nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de az által is képtelenné van
téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot
teljesíteni.

Az alispán eltitkolhatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Épen az
utolsó perczben, a mikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba
küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon.
Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.

– Tekintetes alispán úr, szólt Viktor szerényen fölkelve székéről, ha
szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg hadd
helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd
küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.

Malárdy szívéről egy nehéz kő látszott lehullani.

– Méltóságod ért az orgonához?

– Sokszor játszottam rajta s tűrhetően, a mint mások mondják.

– És az éneket hozzá?

– Hangom az igaz, hogy nem valami szép, de legalább helyesen énekelek.

Ez több volt, mint a mennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga!
Viktor előre átment a kápolnaterembe, megpróbálni az orgonát. Az első
hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta,
mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn
elkezdé énekelni Pergolesenek akkoriban híresülni kezdett Stabat
Materét, gyönyörű érczcsengésű sopran hangon, a jelenlevők bámulva
tekintének föl rá, a hölgyek lélekzetüket visszafojtva hallgaták,
lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő
zsámolyaikra, Malárdy szobortiszta arczán egy pár könycsepp futott
végig.

Ily szívreható ének még nem zengett a Malárdy-kastélyban soha.

Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek
hangczifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a
pedál-sipok elhaló hangjait s azután lejött ő is a gyülekezet közé,
Malárdy megölelte az ifjut és megcsókolá orczáját.

Malárdy megcsókolta egy fiatal ember orczáját.

Ez sem történt még soha az életben. – Még saját fiával sem.



A NAGY SZEMFÉNYVESZTŐ.

E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú
Kadarkuthy által.

A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető
vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori igéret megérett arra, hogy
teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták
egymásnak, hogy ha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cætera,
az öreg úr levele tele volt et cæterával. Erről a furcsa szokásról rég
ismeré őt az alispán.

Ez valóban kedves névnapi ajándék.

Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, a minőről büszke atyák szoktak
álmodozni, a ki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon
urodalmakkal bir s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát s
méltóságos asszonynak czímezteti. Azonfelül délczeg, daliás alak, a ki
mellett még boldog is lehet a nő; világfi, a ki büszkeségére válik a
családnak; és mindenek felett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifju.

Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától
távol nevelteté gyermekét; érezve magában, hogy ő hozzá közel
elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a
természetben, hogy korhely apának erényes fia támad s bölcs apa gézengúz
fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.

Malárdy szivét annyira megnyerte az ifju báró, hogy az antik szobor
arcza még nyájas is tudott lenni.

Behivta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány perczre s azt
kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van azon levélben írva, a mit édes
atyja, a báró úr írt?

Az ifju szerényen lehajtá fejét, s néhány perczig gondolkozott; azután a
gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:

– Szabad-e reménylenem azt, a mi ott írva van?

Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e, vagy az ifju eredeti
nyiltszivűségén?

Neki sem volt szabad kevésbbé nyiltszivűnek lennie.

Megszorítá Viktor kezét és azt mondá neki:

– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a
pillanatnak, a melyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.

Viktor a szerénység tiltakozó mozdulatával vonult vissza.

– Oh nem «legkedvesebb», ne mondja ezt kegyed. Ezzel megrabolnám
Kálmánt, a legkedvesebb czím az ő öröksége.

Az alispán elkomorodva sóhajta fel, s bágyadtan válaszolt:

– Úgy kellene lenni.

– És úgy is van.

– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött
tőlem. Semmiben sincs kedvemre s mindig csak szomorúságot okoz. – Jobban
ragaszkodik mostoha anyjához, mint hozzám, édes apjához. Mindenben
ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai
meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti
a hivataloskodást; én általam magasabb rangkörökbe juthatna, a helyett
mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és
bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban.
Szégyenem válik belőle s a mi leginkább aggaszt, a mi kétségbeejt
jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír. Verseket! egy ily meglett,
felnőtt ifju, a kinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. –
Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? hová fog ez vezetni? A
társas életben mindenütt kikaczagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan
bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas collegája, egy nevetséges ember, a
kit csak szánalomból nem kaczagnak ki szemben. Meg van keseredve az a
napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt épen oly daczossá, oly
fellengzővé mindenki irányában, hogy egy csavargó poéta nevét többre
becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!

Viktor végig hallgatá Malárdy panaszát, a mi az akkori idők szellemében
valóban szivreható bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel
későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk
vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család
nevét széthurczoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől,
ha felőlük tudakozódni talált.

– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését
bízza reám; szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.

– Hogyan reméli ön azt? Kapott rajta az alispán.

– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni,
gyülölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot, kegyed
aggodalmáért, s az ő jobbléteért. Még ma meg fogom őt téríteni.

Az alispán kérdőleg, csodálkozó arczczal tekinte rá, de Viktor felkelt
mellőle s csak annyit felelt:

– Drasticus cura lesz, de gyökeresen használni fog.

Azzal a család tagjai jöttek közbe; a beszédet félbe kellett szakítani.
Az alispán Viktor karjára füzve lépett ki a vendégek közé.

Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az
asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a
báró nevezetesebb személy volt, mint ő; az fait accompli, s a fait
accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.

Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifju
jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; a mit elmondott, abban
annyi finomság volt, a legcsipősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni
jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdeklett maga is kénytelen volt
azokat kedveseknek találni.

És a mellett tudott inni úgy, a hogy senki más; – és nem látszott meg
rajta.

Ez a fődolog.

A ki egy pohár bortól leiszsza magát, az részeges, semmirekellő, a ki
tíz pohár után is józan marad: az derék, gavallér ember.

Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni
kezdett a jelen levő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig
Viktorra köszönté.

Viktor állott elébe s kiitta poharát, egész a körömpróbáig; mikor aztán
a férfiakon végig mentek, akkor Viktor mondá: «szállok kendnek!» s elől
kezdé a hölgyeket s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem
ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok,
mikkel toasztjait felczifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak
alig birta már mozgatni a nyelvét.

Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arczán még csak
szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak
kissé élénkebben, mint az előtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai
körül, a mi neki igen jól illett.

Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle
vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség
királynéjának; különbséget tudva tenni az etiquette és a szív parancsai
között.

A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező
mulatságok számára. A terem egy harmada fel volt emelve szinpad gyanánt
s festett függönyökkel ellátva.

Oh nem! Itt nem fogunk azért szini előadást látni, még abban az időben
nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme: hogy egy ember leírjon
valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, a miért
azt meghallgatja. Esze ágában sem volt senkinek szinjátszó társaságot
sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki
illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre,
hamis szakállt kössön az állára s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő
Oloferno Vitellezzo, a ki az apjáért boszút akar állni. Ilyen
bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.

Hanem emeltetett ama szinpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő
előadásai végett, ki épen ez ünnepélyre jött Afghanistánon keresztül
Asztrakánból; teljes czíme: «Magister Ludolphus de Cairo; professor
magiæ; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz czár udvari
szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double
vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai
bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző», egy szóval nagy
ember.

A társaság elhelyezé magát a körbe állított székeken, mik a szinpad
elejét elfoglalták; a hölgyek legelől; Durday odahátul gorombáskodott
valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak
magyarázott erősen s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.

Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal
beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt
Herminához. A szép leányka elmélázva ült karszékében, s csak néha
pillantott lopva az ifju után, ki oly hidegen látszott vele bánni.

– Nézze kegyed, mademoiselle, szólt Viktor Eudemiához, a jámbor atyafi
hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata
előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre
tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.

A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták s ott
volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont szinpad
közepén, máguszi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálczával
a kezében, a hogy indiai máguszok szoktak járni.

Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be
bámulóinak: töltögetett a csodapalaczkból sört, bort és szilvóriumot, a
bámuló atyafi ivott mindenikből s mondott rá egy-egy fél terrem – – tét.

Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat
fordítva neki, fecsegett Eudemiával.

Az orosz czár első szemfényvesztőjét ez piquirozni kezdte, leszállt a
szinpadról s Viktor vállát érinté varázsbotjával, a min az öreg Malárdy
atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.

– M’sieu le baron, donnez moi’n bague. Egy gyűrűt; s’il vous plait.

Viktor könnyedén bólintott felé s levont az ujjáról egy szép
smaragdköves gyűrűt s két ujja közé fogva, odanyujtá azt a keletindiai
bűvészek nagy mesterének, s tovább beszélt Eudemiával.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a bűvész összefogott marokkal
gesticulálva a közönség előtt; látják önök ime az a gyűrű, a mit a báró
úr nekem átadott, most itt van a kezemben.

Azzal felnyitá a markát… és maga is hátra hökkent; – mert a gyűrű nem
volt ott.

– Most is itt van az ujjamon, szól Viktor félvállról hozzá; s még
egyszer oda adta neki a gyűrűt.

A keletindiai maguszok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa
után s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem
visszament szinpadára, ott végezte a hocuspocust, megtörte a gyűrűt
mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.

Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment s a mint a jámbor atyafi
előtt elhaladt, vállára ütött neki.

– Vigyázzon magára atyafi, mert a muszka elcseréli a fejét.

Miután nevetve előre ment ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda
leült.

A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy
pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt
vissza onnan.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, a
mint a pisztolyt kilőtte; a báró úr gyűrűje ott van ama kék kabátos
nobili zsebében.

A jámbor atyafi megrettenve kapott két zsebéhez s elkezde szabódni:

– De itt úgy segéljen, nincsen! Az én zsebemben ugyan nincsen.

S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a
publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy
aczél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.

Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e
felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?

A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, a
midőn egyszerre Hermina felsikolt, odatekintenek; a leány megrémülve néz
balkezére: a gyűrű ott volt a második ujján.

Hogyan került oda? Ki tette rá? azt senki nem birta megfejteni, s
növelte a bámulatot még az, hogy a mint Hermina le akarta a gyűrűt
húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden
ebbeli törekvés meghiusult. A gyűrűnek ott kelle maradni.

– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni, súgá Viktor Hermina felé.
Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más
azt a bűvsugárt, a mi a leány szemeibe villant – a gyűrű kövéből – és az
ifjú szemeiből…

… Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el
tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagy közönség tetszését;
abban bizonyos elégtétel-félét szoktak találni.

A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez
intermezzo által s hogy e feletti bosszuságát álczázza s a közönség
figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle kezeügyébe akadó
tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész
kardok, ivópoharak, szelenczék tünedeztek el rettenetes torka
sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és
szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki
orrából, szájából.

Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli
csodatéteket. Bámultában egészen előre jött már a szinpadig s egyszerre
csak megszólalt:

– Hallod-e te muszka? Hallod-e komédiás! Nyelj el hát engem, ha tudsz.

A máguszok nagymestere nagy szemeket mereszte rá.

– No nyelj el engem, ha igazi ördöngös vagy; nyelj el engemet.

A társaság kaczagni kezdett e furcsa ötletre.

– Avec plaisir. Igen szivesen. Viszonza az ezermester, megértve a naiv
kivánatot. Tessék leülni ide a székre.

Az érdemes atyafi elbízott ragyogástól mosolygó arczczal mászott fel az
emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint
a ki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekedéseit mind
lehetetlenségnek tartja.

– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis
előkészületet tegyek. Par exemple: nem lenne ön oly kegyes, hogy előbb
lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.

Az öreg atyafi neki feszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának s nagy
tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.

A bűvész felvette tenyerére a nagy bagariát.

– Voici m’sieu et m’dam! egy csizma. Spiriti miei ubedite! A bűvész
eltátotta a száját s a csizma egy percz alatt eltünt.

A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajjon visszakerül-e még s lesz-e
belőle újra csizma? Ezt bizony lenyelte.

– Kérem a másikat is.

Ennek a lehúzása most még nagyobb küzködésbe került, s a becsületes
atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, a midőn azt is
átadta a boszorkánymesternek.

– Allez, tournez! Egy percz alatt az is eltünt.

A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól
megy. Egy kicsit izzadott a homloka.

– No már most revenons a nos moutons signore nobili. Tartsa ön magát
nyugodtan.

A bűvész egy szabómértéket vett elő s tetőtől talpig megmérte az atyafi
testi hosszúságát.

– Accurat! Épen elegendő. No már most mindjárt készen leszek. Csak még
egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg.

A jámbor ember kékült, zöldült, a mint a bűvész idegen bűbájos szavakat
szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét
körül utána, akár merre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a
képe.

Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni:
természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek.
Először egy pár zápfogát vette ki s letette az asztalra, azután az első
fogait szedegette ki.

De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről s
iramodott lefelé a szinpadról.

– Hohó! signore; nem addig van az, kiáltá utánna a bűvész s egy
szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót; tessék
csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kivánta.

A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből,
hanem a mint azután vette észre, hogy óriási erővel fogja meg kezeit,
oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, a ki hiába rúg-kapál mestere
térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.

– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon. Ne engedjen
ennek az ördögnek elnyelni. Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el. Két
gyermekem, feleségem van odahaza: ereszszen el, bizony soha sem jövök
többet ide.

Mentül jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával
kaczagott a néző sereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond
ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kivánatára lenyeletik.

Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis
sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség
színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon s jól esett
neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e histriói tréfát.

A megszabadult atyafi bőgve jött le a szinpadról s kezet akart csókolni
az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.

– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! kiálta rá haragosan az
alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a
szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy
ijedtségből.

– Hogy az Isten büntesse meg a pokolra valóját: bizony elnyelt volna, ha
a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.

Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanusan nézegetett össze
kívül-belül, mielőtt felhúzta volna s többet semmi pénzért vissza nem
ment volna a terembe.

A keletindiai máguszok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a
közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a percz, melyben
az iménti kudarczvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.

Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálczája végével.

– M’sieu le baron, legyen olyan jó, donnez moi un pièce de monnaie.

– Szivesen.

– Un écu, par exemple. Egy tallért.

– Akár kettőt.

A báró kivonta belső zsebéből selyem erszényét, kivett belőle egy
koronás tallért s odanyomta a bűvész markába.

A bűvész azon perczben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel:
«diable!»

– Nekem tetszett ezt mondani?

– Nem, de ez a tallér…

– Tüzes volt talán?

– Az nem, hanem ütést adott a karomnak.

– Ez a tallér? Lehetetlen az, szólt Viktor s felemelé nyugodtan az
elejtett pénzt s ismét odaadta az ezermesternek.

Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.

– Ez villanyütés.

Viktor mosolygott.

– Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban?

A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb
ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.

Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki,
leemelve fejéről kabbalistikus süvegét:

– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb
szemfényvesztőt találok, mint magam.

Azzal felfutott a szinpadra, összehúzta a függönyöket s kidugva a
nyiláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:

– Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni.

A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki
meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan
görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.

– De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a
kezébe vett ártalmatlan pénzt.

Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.

– Hermina kisasszony legyen tanum, hogy tallérom ártalmatlan, szólt
ekkor Kadarkuthy a hallgatag leánykához fordulva.

– Az Istenért, Hermina! kiálta rá Eudemia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön
elájulsz. Chère maman ne engedje, ne engedje.

Hermina gondatlan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifju odaszorítá
a kezébe a koronás tallért, és ime a lányka keze nem rándult meg tőle;
de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, a mint
így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda
történik; pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifju leány, egy ifjú
férfi beleszerettek egymásba.

Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem
tekintheté azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifju, ki eddig
ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arczczal Viktorhoz s
kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani s hozzá
fordulni; mialatt halkan fülébe sugá:

– Ön is hallotta már Galvani találmányának hírét?

(Ezt még akkor csak a tudomány adeptusai ismerték.)

Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjut.

– Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben
régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb
művészet élveiben, a mikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.

– Mi az? kérdé az ifju megzavarodva.

– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak
gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én
hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.

Az alispán boszus meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást igért
neki, de Viktor kikerülte szemeit.

Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e
tárgyról beszélni kellemetlen.

– Kérem, szólt akadozva, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak
arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.

– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylattal hallottam azokat
említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.

Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és
műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesüté szemeit, valami
olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja
munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánné:

– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer
is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon
jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig
megríkattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál.
Olvasd el az én kedvemért.

– Ugy-e bár, tekintetes alispánné asszonyság, szólt Viktor mohón, kegyed
is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no ne húzza ön vissza kezét,
engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedveért tegye
meg, ha az én kértemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményeiből.

Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará
neki mondani: «meg van ön tébolyodva?» De Viktor sem oda nem nézett, sem
közel nem ment hozzá.

Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel
költeményeiből, míg a tétovázó ifju engedett a rábeszélésnek s kiment,
hogy munkái közt keresgéljen.

Az alispán nem tűrhette tovább. Fölkelt székéről.

– Mi menjünk addig pipázni, szólt, Vasady vállára ütve, majd ha a
második felvonás kezdődik akkor visszahívhatnak bennünket.

Még egy pár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós
mulatságra.

Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte
deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kiséretében,
melynek minden színű és alakú papirjai közül a szerző épen nem tudott
választani.

Az alispánné ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett,
azt olvassa fel Kálmán.

A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglalt a középre
kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti
harczról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi
hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép phantasia és költői
emelkedettség tünt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.

A mű felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen így lesi mai
világban a közönség előadott mű után a criticus szemöldökét.

Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát
dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami
igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene
véleményt mondania.

– Nos, hogy tetszik? szólt az alispánné, egyenesen felé fordulva. Hát
nem szép-e?

– Oh, szép! szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.

De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját
magasztalják, dicsérjék, úgy, a hogy ő.

– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg;
Kálmán ki fogja azt igazítani.

Viktor csak huzódozott, míg végre kimondá, hogy biz az szép, de már ez a
tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferencz nevű poéta által;
nem ismeri azt Kálmán?

Az ifju nyugodt, tiszta becsületes arczczal felelé, hogy nem. Hírét sem
hallotta a költőnek.

– Erdélyben élt, viszonzá Viktor.

Kálmán szeliden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem
találkoznak-e felfogásaik némi részben?

– Tudom könyvnélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam, szólt
Viktor, ha kívánja ön, elmondom.

Mindenki figyelmesen hallgatott rá.

És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.

Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek,
lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé
volt.

A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán,
Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez
épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre
ugyanaz.

Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre
megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás,
egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt
összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése
volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki,
melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s
azt állítják, hogy azt a művet, a minek minden szavát saját szelleme
súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol
Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?

Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik,
mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.

E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék
asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:

– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a
másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.

Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még
gyermekkorában tanulta.

Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy
hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.

Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt
arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy
nézze meg, hová megy.

Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal,
annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért,
annak ajtaját zárva találta.

Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az
ajtón.

Kálmán felnyitá azt előtte.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju
állapotján.

Kálmán felső kabátját levetve egy nagy nehéz buzogányt tarta kezében.

Válasz helyett azt kérdezte Hugó Oszkártól:

– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te
hányat tudsz?

– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a
buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott
karral, azután letevé.

– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a
kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s
elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza
egészen kipirult bele.

– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a
kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.

– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a
buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem
osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a
veszedelmes productiót.

Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az
ifjú piperkőczöt:

– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen
állva maradjon?

Hugó Oszkár megpróbálta s szépen feldönté a széket.

Kálmán lehajolt és felemelte azt merően a légbe:

– Így ni.

– Sapperlot, hiszen te valóságos athléta vagy.

– Be tudnád-e hajtani karomat?

– Hadd látom.

– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; úgy-e hogy nem megy.

– Bravo, bravo barátom! Te elmehetsz magadat produkálni, mint akrobata.

– Úgy-e? kérdezé az ifju, s olyan büszkén villogtak szemei.

– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a
komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat.
Sapperlot, micsoda erős fogásod van.

Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a
terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak,
mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek,
hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy
megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains»,
ni milyenek a kezei.

Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján,
kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben
Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem
sokat törték magokat férfias munkában.

Valamire másra is gondolt akkor.

Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi
Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött
Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával,
fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat
kétfelé.

A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt
izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A
mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt
rettenetessé tette.

Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat
harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s
két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.

A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy
életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta
hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett
Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész
komédiára.

A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a
közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt
nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok
mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a
tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem
a páholyokat is.

Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb
Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.

Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.

Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal
ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a
legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez
volt az előadás koszorúja.

Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból,
s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé
kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg
ellenfeleivel.

Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy
lépjenek ki a síkra.

Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban,
s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött
legelébb össze a vasgyúróval.

A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a
derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb
térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen
megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt
keresztül vetette a vállán.

Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást,
már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött
oda.

Épen úgy járt a másik is.

Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta
minden ember, hogy «az erős Marczi».

– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek
kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen
elbánnak.

– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s abban a pillanatban,
mindenestől a földön feküdt erős Marczi.

A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady
szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti
őket.

A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem
fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval;
haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.

Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra
valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig
ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel
kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával,
törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra
magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.

Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is
úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady
mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott
kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.

– Ki mondja azt? hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közől.

Viktor szava volt az.

– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?

Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador
lábaihoz.

– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll
veled szembe.

És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros
ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.

A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; először meglepte
őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség
szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi
magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé
magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának
azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd
fehér bőr alatt.

– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva
készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet,
mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én
úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte,
s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.

A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép
ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem
nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette
Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt
annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a
kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble
személyét cülbütirozzák az Arena közepére.

A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s
a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».

Csak egy arcz sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié?

A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat
szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg
kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a
színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.

Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami
fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte
hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra
súlyegyenbe hozhatta.

Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van
dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel
mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei
szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző
sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig
határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.

Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét
két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.

Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet
erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a
mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön,
élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja
magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.

De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva
is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor
csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel
taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú
zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a
deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.

Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek,
talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az
elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a
légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.

Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban
bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához
tért ájultából.

A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról
üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát,
Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné azt is
mondta neki: «derék fiu».

Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert
felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden
szónál.

Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt
magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy
taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így
állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött
szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az
ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor,
esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.

Csak egy volt, a ki nem osztozott a közörömben.

Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.

A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé,
mely elégtételt magának nem tud igérni.

Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be
Kálmán.

Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.

Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal
annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy
alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő
rabot lát maga előtt.

– Bocsásson meg, édes atyám.

Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte
neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s
kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy
költeményeit előhozta elolvasni.

Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.

– Én kegyedet sokszor megbántottam, rebegé az ifju érzékenyen.

Malárdy hidegen bólintott fejével.

Ma is. Épen neve napján.

Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott
bánni.

– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s
egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja
őket többé látni senki.

Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.

És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a
hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.

A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét
megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor
lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá
annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek,
hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.

Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát
elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy
félt tőle, úgy gyűlölte.

Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét
kezét eléje nyujtva.

– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? kérdé tőle.

– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.

– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt
végbe?

– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez
nekem sokba került.

– Hogyan?

– Elvesztém az ő szeretetét.

– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az
idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta azt ölelni, és a nagy szobor
ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is
tudott:

– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint
ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.

Kezével az égő költeményekre mutatott.



A CALABRIAI KÖPENY.

Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert
egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek
viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei
egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak
az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.

Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb
megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője
lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte
magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke
lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és
tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor
más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s
vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste
megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira
vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel
vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették
észre az elegans úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt
Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a
Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is:
olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy
beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen
francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a
beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták.
Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását
észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi
gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez
örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal,
komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott,
hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a
veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a
zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy
pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de
gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt
legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a
minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve
túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és
díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás
és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet
imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden
férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E
nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly
nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn
mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem
tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte
szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége
komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta,
hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember;
ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még
egyedül volna is férfi a kerek világon!

És Hermina?

Ő volt az, a kivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között,
hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a
bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő
szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza
fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek,
veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».

És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell
szólni kedveséhez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap
hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások
válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott,
mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még
azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a
tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden
hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta
felfogásával a provincialis fiscalisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz
eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról,
midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola
hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt,
a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen
a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze,
együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel,
mikor a nagy goromba evező feléjök csap.

A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske
sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem
zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott
egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan
fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka
felvetette magát a víz színére.

– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni
magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába
röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott
Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

Viktor kinevette az öreget.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én
már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

A révész vállat vont.

– Mégis kár volna megázni.

Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az
öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy
csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a
kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén
alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt
ült vele Hermina.

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon
feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna
boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a
társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az
alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében
leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre
elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és
fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó
hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines
csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a
farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a
partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy
ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az
alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz
kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s
a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt
játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században
népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték
még költészetünkre is.

Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval
kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót
fogadott.

Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? máskor nem szokott az.

Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem
reszketne.

Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.

A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett
többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az
ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik
azt, hogy «harmonia».

A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták
őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól
ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló
hangja…

… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre
nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen
viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is
rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről
panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a
távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták
ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják,
hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik
kedve, mint ha mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron
hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé
teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap,
fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a
préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután
egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők
szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz
egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és
tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a
nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s
egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma kék tükör rögtön
szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá
lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete
hallani.

Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a
többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a
hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé
igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre
siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.

– Talán vissza kellene fordulnunk? szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.

– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnők.

– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni
végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes
szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk
nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az
evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon
bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással
megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás
közepett az ismerős halászdalt:

  Hajlong sajkám,
  Verdesi a hullám,
  Verdesi a hullám!…

Senki sem kisérte most dalát; – de igen: a közelgő mennydörgés.

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt
és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt
volt ott szemközt.

– Kegyed fél? szólt egyszer Viktor, a dalt megszakasztva.

– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s
keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte,
mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján,
foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy
záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a
szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a
sűrűdő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar
mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő
kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn
hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

– Kegyed fázik?

– Nem. Nem.

– Tehát mégis fél a vihartól?

– Nem a vihartól.

– Talán tőlem?

Erre nem felelt a leány.

– Hiszen mi jegyesek vagyunk.

– Szülőink úgy akarták.

– Talán mi magunk nem?

A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón suttogá:

– Vigyen ön ki a partra.

Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az
embert.

És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához,
másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív
úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az ifjú a leánykának, hol
kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló
mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején,
veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol
akarnál lenni?

– Itt… Itt…

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes
fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni,
mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát
tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó
habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál,
mely csónaka elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb
vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba,
szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?

– Veled! veled! felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.

A csónak előre-hátra tánczolt a habon.

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag
vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem,
nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?

A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és
mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és
felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen
csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel
utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…

– Viktor! Hermina! hangzott egyszerre közelükben.

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak
látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.

– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve
hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy
párszor majd eltemette a hullám.

Bár eltemette volna.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra
menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy
jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is;
a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.



A MENYEGZŐ.

Két nap mult el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor
két dolgot vett észre a háznál.

Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett
Kálmán fiával s atyai nyájasságot árult el iránta; – másik pedig az,
hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostoha anyja
kiséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia
valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá
neki: «önnek magának is garde des damesra van még szüksége».

Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső még sem olyan sürű
fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni; és hogy a poéták
még sem olyan bárgyú emberek, mint a milyeneknek hiszi őket a világ; s
hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, a minőknek
szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a
testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nem igen szívesen
látják a regényességet.

A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott Viktortól, hogy mikor
kapott levelet édes atyjától, az öreg bárótól?

Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap
várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy
örül, de valóban örült.

Két nap mulva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas
hajduja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott
Viktornak levelet Kadarkutról.

Abban azt irta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli,
hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy
vizibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.

Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott sarcasticus
modorában, a mit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel
azt irta neki, hogy «már ő vele nem igen fog másutt találkozni, mint a
vakandokok országában, mert ő vele minden héten azt a bolondot
cselekszik az orvosok, a mit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe s
úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre beafsteaket akarnának belőle
csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az
alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné
össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben
találja, mert félő, hogy ha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan
ember kereskedik az almáriomokban, a ki nem tett oda semmit. Egyébiránt
ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, sajnálja csak
azt, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egy pár
százezer forint adósságot még a birtok csak megbír, s fölteszi Viktorról
azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem
földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt
vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy
járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot
elvesztette; hasonló eventualitásokat jó præveniálni. Egyébiránt nagyon
kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel,
hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak e fölötti örömében
akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt
képes eltakarni, pedig már mégis vőlegénynek illik lakodalma napján
kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, a ki volt, és nem
ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy azt ő tőle senki
sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.»

Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni,
gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csufolódás
minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a
fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még
nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az
olvasó, s a ki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró
nevét.

Malárdy elégült mosolylyal tevé el a kedves levelet.

Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor
meghaljon, a mikor épen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem
haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öreg úr levelét igen
szellemdúsnak ismeré el.

Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy
Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem
kellett tennie orczáján, hogy jó kedvét eltakarja, a midőn Viktorral
tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.

– Én is, szólt Viktor nagyon komoly arczczal.

Malárdy kíváncsian kérdezé, hogy mit ír?

– Tréfa alá rejti a gyászt, szokás szerint, válaszolt Viktor, hanem a
hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, s hogy kevés remény van
felgyógyulásához.

Malárdy kénytelen volt szinte szomorú képet ölteni.

A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás kezét, azzal az erős
meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a
másiknak az a szomorú komédiázás.

Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat
egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőztetni lehetett,
híres ügyvédek fúrtak, faragtak a házassági szerződményen, úgy
megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön levő
pereputytyát törvényes phrasisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást,
a ki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláirt mindent, tán el sem
olvasott egyebet, mint az okirat czimét.

A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a
véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor
ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, a ki röviden
értesíté, hogy ha még atyját életben akarja találni, egy napot se
késsék.

Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie
kellett haza, már pedig az alispán nem találta czélszerűnek az esküvő
elhalasztását leendő visszatértéig. Még az nap meg kelle annak
történnie.

Az asszonyok eléggé kétségbe voltak e miatt esve, az alispánné pecsenyéi
még nem töltöttek elég időt a páczban, a tortákat el sem készítették,
Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből s Hermina menyasszonyi
köntösén félben kellett hagyni a hímzést, a min négy masamód leány
dolgozott éjjel-nappal.

Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghivott előkelő vendégsereg a
menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak
kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi
összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg
mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa
ismét egy bárói ággal oltati be; nem is volt valószinű, hogy a
meghivottak közül valaki otthon maradjon, ha csak keze-lába nem törött,
sőt mindenki sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s
beszélhessen otthon arról a pompáról, a mit a Malárdy-kastély
asztalairól mesélni szoktak.

Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a
vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak
érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a
nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, a kik nem szoktak nagyon
korán jönni, a kik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak
holnap reggel érkezendnek, a mikor már Viktor és menyasszonya útban
lesznek Kadarkút felé s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a
böröndökkel felpakolt utazó hintóval, melyből egy kis fölvert poron s
egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből,
menyasszonyból.

Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére
meghivott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor
násznagyául Lánghy gróf volt meghíva, a környék leggazdagabb főura,
Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka,
az országbiró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel
tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.

És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor
érkezendnek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített
két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak
elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kurucz nemest,
Vasady urat.

Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel: hogy ez mégis
szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges
kihirdetés nélkül, a meghivott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása
nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s
egyszerre kocsira ültetni őket, mint a kit égetni visznek; senkinek sem
adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, rendbeszedje, hogy ez
Isten ellen való vétek s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért
az egész világ megszólja, megítéli őket s vagy azt fogja hinni, hogy
bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a
vőlegény a menyasszonyt.

Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így
történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt
tartóztassa-e még napokig a vőlegényt s koczkáztassa azt, hogy haldokló
apja által gyöngén kitagadtassék? vagy elbocsássa őt most haza, és
várjon rá, míg visszajön? Tessék választani a kettő közül.

Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse
meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében,
bolond a halálban is, bolond az apja is, a fia is, bár soha se látott
volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Már most a
mi megvan, megvan. A ki mit főzött, azt egye meg, a hogy vetette a feje
alját, úgy alugyék rajta.

Az egyszerű nyiltszivű asszonyság a mi ellenszenvet az első pillanatban
felvett Viktor ellen, azt le nem birta vetkőzni az utolsó pillanatig,
egész addig a pillanatig, a melyben a vőlegény azt mondja napának «édes
anyám» s az örömanya azt kénytelen mondani neki «édes fiam».

A jó nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan
többé-kevésbbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy
épen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem
tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem
feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé s
úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami
kanászbojtáré, az egész ember csupa «gaukler», szüntelen ugra-bugrál,
bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, tánczol vakmerő
mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket
meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál
vele, mindjárt duellumra hívja… a legfőbbet soha sem említé a derék
asszonyság: hogy az ő jó, szelid Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy
azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet
tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek,
– mind elégetni verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán
maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben
mindenki elszédül mellette; a mostoha anya sajnálta, hogy nem törvényes
anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei
közül, azt mondva neki: «el innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem».
Nem teheti azt, azt mondanák: «mostoha anya».

Késő is volna már.

A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak
elmulasztására, de annál több a sietésre.

Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett
határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az
esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlós úri
család összeköttetése a Malárdy törzszsel hozand a nemesek
legbüszkébbikére.

Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett
órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több
fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú
Malárdy büszkeségére… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az
utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a
Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zudíttatott alá, elkeserült
ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és ime az mégis felvirult és
boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom
felé…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles
aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté,
fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé;
hajfürteibe félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A
gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szive belül.

A vőlegényen fehér kamuka-dolmány volt ezüst zsinórzattal, gyémántos
gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kaczagány hattyú-prémmel; egész
öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos
tündér, a ki most szállt le ide valamelyik csillagból.

«Gyönyörű egy pár!» mondja mindenki, midőn őket látja; egymással
susognak; mindenki titokban mosolyog: az édes susogás lehet!

– Hermina, még öt perczed van a gondolkozásra.

– Nem tudok gondolkozni.

– Ha nem emlékezel arra, a mit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy,
a hogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, a hogy úrnő szereti
urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.

Hermina némán sohajtott és megszorítá vőlegénye kezét.

– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát,
testvért, ősi palotát, az egész világot és azután nézz rám: ha nem
szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne
jőjj hozzám; még négy a percz.

Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá és az több volt minden
feleletnél.

«Milyen boldog pár!» mondák, a kik látták őket.

Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a
vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába;
letérdepeltek egymás mellé a himzett vánkosokra, hol az oltár előtt a
lelkész várt reájuk.

Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek;
azután egymásba tevé kezeiket s kérdezé tőlük, ha szeretik-e egymást?

Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: «szeretem»; e pillanatban oly
gyöngének látszott: csaknem összeroskadt s homályos szemekkel tekinte
menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, a mit
kimondasz!

A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: «szeretem»; ő nem félt.

A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és a midőn a
leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan
nézett annak szemeibe, mintha lelkébe sughatná e szavakat: «menj, fuss
mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre,
mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz, – és jaj, ha igazán
esküszöd».

A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat:
véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem bal sorsában soha el nem hagyom.

Megtörtént. Férj és feleség keltek fel az oltár zsámolyáról.

A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a
vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének
orczáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki
semmi szót, hanem mostoha leányát átölelve, elkezdett keservesen sirni,
több izben mondva zokogásai közt: «szegény leányom».

Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénynyel, ki
ekként a család tagjává lőn felavatva s a családfán egy aranyos
koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: «Kadarcsi és Kadarkuti
báró Kadarkuthy Viktor».

A lakománál egymás mellett ült a vőlegény és a menyasszony.

Mindenkinek feltünt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan
hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy
elhalaványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.

A későre végződő lakomát zene és dalidó váltja fel; a tánczterem
csillárai meggyujtatnak, a zenekar, mely ebéd alatt a rejtett karban
mulattatá a vendégeket ábrándos symphoniáival, most tánczzenéket
hangoztat; az illem és jó szokás szerint egy kecses menuettel nyittatik
meg a táncz; azzal a számüzött szép tánczczal, mely egykor annyi kellem
és csábnak adott tért, s mely később a szeles keringő s a marionettszerű
quadrill által egészen kiszoríttatott az emlékezetből.

A vőlegény és a menyasszony kezdé a lejtélyt: mikor Viktor kivezette a
terem közepére kezénél fogva menyasszonyát, a bámulat önelégült sohaja
hangzott körül: mily szép, mily délczeg egy pár, milyen nemes tartás,
mily finom mozdulatok, mily csábos tekintet: sohasem lejtett a Malárdyak
ősi termében ezeknél szebb vőlegény és menyasszony.

Az alispán büszkevolt örömében. Egy főúri vő; eszes és bátor; előtte
minden pálya nyitva; egykor még az ország legmagasabb hivatalszékében is
ülhet.

Ezalatt még egy uj vendég érkezett a terembe.

Egy idegen vendég, a ki nem is volt ide hivatalos: egy öreg ember,
időtől megőszült, homlokán kihullott hajjal, de vénségtől meg nem
alázott termettel. Rajta a lelkészek egyszerű fekete ruhája.

Malárdy ráismert; ez Gutay Tádé.

Mi hozá őt ez órában ide? Mi hozá ide a hires átkozódót, ki egykor azt
mondá, felemelt kézzel az égre hivatkozva: «jegyet tégy az ő homlokára,
hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi
onnan felyül jő az égből… és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az
ő gyermekeire és egész családjára: ne legyen öröme magzataiban, ne
legyen vigasztalása utódaiban; hanem szórassanak széljel az ő gyermekei
a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!…»

És ime a legfényesebb öröm pillanatában ide jön az erős átkozódó, és
láthatja, mily büszkeségtől ragyog a megátkozottnak arcza, és mily öröm
hangzik a Malárdy-ház falai között: és gondolhat arra, minő gyász, minő
bánat maradt otthon az ő tulajdon házában?

Malárdy Ferencz önmagában szánni kivánta a férfiut s bámulta a vak sors
kegyetlenségét, mely azt épen ily pillanatban hozza az ő házához.

A lelkész pedig nem keresé sem a ház urát, sem a ház asszonyát, hanem a
mint a lejtő párok járták a menuettet, odalépett egyenesen közéjük és
megfogta a vőlegény kezét.

A vőlegény épen gyönyörteljes mosolylyal bókolt tánczosnéja elé; de a
mint e hideg kéz megfogá az övét, a mint e sápadt arcz szemébe
tekintett: elhalt a mosoly arczáról és fehér lett az, mint egész
ruházata.

A pap odavonta őt maga mellé s visszafordult vele. A vőlegény ellent nem
állva, engedelmeskedett.

A vendégek bámulva néztek reájuk. Senki sem tudta elképzelni e jelenet
okát; Malárdy azt hivé, hogy ez ősz ember megtébolyodott s odarohanva
hozzá, útját állta:

– Mit akar ön itt? Mit cselekszik ön ez úrral?

– Ezen úrral? kérdé Gutai Thádé feljül emelve fejét az alispánon s végig
nézve a büszke férfin; ki légyen ez az úr?

– Az én vőm, – báró Kadarkuthy Viktor.

Gutai Thádé mély megvetéssel nézett le a megnevezettre, kinek kezét még
folyvást kezébeszorítva tartá, s azután keserű szánalommal fordult
Malárdyhoz a fájdalom és szégyen és sajnos szemrehányás hangján mondva
neki:

– Ez az úr – egy országos csaló: az én fiam…



A VALLOMÁS.

A Dunaparton áll egy kis ház; halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll
az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak
előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, a ki az országúton végig
halad.

A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait, és a szép szivárványos
csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház
melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.

Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a
nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.

Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, a
mennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól
esik beszélgetni.

Kivált a kik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, a kiknek
annyi mondani valójuk van.

Mint például Gutai Thaddeus uramnak, és az ő megtalált fiának, a
gézengúznak.

A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása,
hogy senki sem vette észre, hová tünt el a pap és fölfedezett fia.

Gutai az éj sötétje alatt feltünés nélkül jutott a kapu előtt álló
szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült; a fiú
mindent engedett magával történni, ellenmondás nélkül.

A szekér a Dunapartra hajtatott, ott megállítá a lelkész s leszállt róla
foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.

Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Dunapart mentében, a kis
halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva, – egy szót sem
szólt hozzá odáig.

A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát
bocsátva elől s azután bezárta az ajtót. Házigazda, vagy gazdasszony nem
mutatta magát.

A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé oda állítá fiát
a holdvilágba, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a
sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arczát látni.

A fiun még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársony
dolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis
összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a
tanonczok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalra Viktor… nem…
Lőrincz elé.

A gézengúz szótlanul letevé bársony dolmányát s felölté a fekete tógát,
mely azután sarkig eltakarta.

Igy már most kezdődhetett a vallatás.

Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, a hogy törvényszéki birák
szokták tenni.

– Ki vagy? mi neved?

Az ifju csüggeteg hangon válaszolt rá:

– Gutai Lőrincz.

– Mi a mesterséged?

Erre a kérdezett nem tudott felelni.

– Nos: mesterember, földmívelő, hivatalnok, tudós, vagy mezei pásztor
vagy-e?

Nem választhatott ezek közül.

– Egyszerűen tolvaj vagy-e és semmi más?

– Még rosszabb, suttogá fejét lehajtva az ifjú.

Az apa folytatá tovább, kezeit összetéve mellén.

– Hány éves vagy?

– Tizenkilencz.

– Csak tizennyolcz. Az utolsó évet törüld ki életedből, mert abban nem
éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre.
Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent.
Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed
fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e
szülőid?

Az ifju alig birta kimondani mély elfogódástól a választ.

– Igen is.

A lelkész megcsóválta fejét s erőszakosan letört hangon válaszolt.

– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hivatja
magát általad apának többé.

Az ifju szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arczát két kezébe
rejté és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.

Thaddeus pedig száraz, hideg hangon mondá neki:

– Végezzünk: az idő halad!

Lőrincz letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a
szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a
földhöz verni, convulsiókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok
által már régóta nagy tökélyre vitetett.

Az ifju egy könnyet nem ejtett többé.

– Legelőször is valld meg nekem, kérdezé hidegen Thaddeus, micsoda ötlet
volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél
ismeretségbe ez úrral?

– Egyszer supplicatio alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze,
épen víg czimborákat hajhászott, hajduival erőszakosan elfogatott és
bevitetett kastélyába s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon
kegyébe jöttem.

– Mivel legjobban győzted a vele együttivást?

– Meglehet.

– Mikor jöttél későbben össze vele?

– A mint a collegiumot el kelle hagynom, egyenesen ő hozzá mentem
üldözőim elől.

– Mondd, hogy én előlem, mert más nem üldözött.

– Voltak adósságaim.

– Azokat kifizettem. Nekem van miből.

Lőrincz keserűen harapott ajkába e czélzásra. Az ősz tudós, ki nehéz
szorgalommal, sanyarú takarékossággal gyüjtögette filléreit, azt mondá
fia tékozlásaira: «apádnak van miből».

– Reményletted, hogy ott jól el fogsz rejtve lenni?

– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem
és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam
rá magamat és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos
vadászlakba rejtett el, a honnan csak a szokásos tivornyáira jöttem elő,
mikben meghitt czimborái voltak jelen, a kik már ismertek. Itt mondá el
azon ifjukori adomáit, miknek felidézése valószinűvé tette a hozzá való
legközelebbi viszonyt.

– Nem kivánom a tivornyák leirását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy
magadat Kadarkuthy fiának nevezzed?

– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen
vendégek jöttek a kastélyba s engem is ott leptek. Egy közülök kérdezé
hogy ki vagyok? Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró
komoly arczczal úgy mutatott be, mint fiát. Azután nagy mulatságát
találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni;
magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz;
idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsi fiú
voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat,
milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett
hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, a mióta nem
láttak? hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem
németül, francziául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról,
azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, a mint azt
tudományos könyvekből olvastam.

– Tűzbe minden betűvel! Átok a tudomány! Folytasd.

– Az öreg báró rendkívül mulatta magát e tréfán, mint a hogy ő nevezé;
gyakran felkaczagott elbeszéléseim alatt, a mit vendégei nem vettek
egyébnek az ő szokott hóbortjainál. – Ez a jó kedve nőttön nőtt, a mint
egy jámbor öreg úr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú
voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak az által, hogy tán tíz
esztendeig künn kóboroltam Francziaországban, és soha azalatt még csak
levelet sem irtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt
elprédáltam, adósságokat csináltam, no de már most ideje, hogy megjőjjön
az eszem. Igértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két
kézzel fogózott karszékébe, úgy kaczagott.

– Nagy szemfényvesztő…

– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak
magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra: «akár leánynézőbe!» kiáltott
közbe kaczagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő
kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró
azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek
lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb
ifjunak neveztek.

– Te nem tudtad azt, hogy a bárónak valódi fia van?

– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg
báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy
őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott s apjával csak tréfás
leveleket szokott váltogatni, miket az öreg úr nekem megmutogatott.

– Tehát épen helyébe illettél.

– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy
az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra,
hintajában hordott magával mindenüvé, bemutogatott ismerőseinél,
bevezetett a legnagyobb úri családok körébe s sorba minden előkelő
család kisasszonyait megkérette velem.

– Őrültek és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal,
a szeretettel!

– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind
belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak
hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután
mindig az lett a vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.

– Miképen?

– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a
család öregeit, vallását, rangbeli állapotját, enyelegtem a
nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely
irántam támadt.

– Azt okosan tevéd… szólt bele, magáról elfeledkezve, Thaddeus úr, azaz
okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél
magadból, és azon emberből, a kinek álarczát viselted. Nem gondoltál-e
arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan s számon
kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? és megöl, irgalom nélkül,
megérdemlett halállal öl meg?…

– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó
Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édes atyja idehaza országszerte hord
valakit, a kit fiaképen mutogat be, a kiért pazarolja a pénzt, s oly
fénynyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is
megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem birták venni,
sietve haza utazott Magyarországba s egy estve atyja szobájába lépett.

– Nos, mi történt akkor? kérdezé aggódó figyelemmel a vallató.

– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az
öreg báró a helyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: «kicsoda az
úr?» s mikor az őt édes atyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá
cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, a ki őt rá akarja
szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a
nyomtatott személyleirása: a személyleirás valahogy hasonlíthatott az
ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették s beszállíták
Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöczben és várja
a kedvetlen qui-proquo kifejlődését.

Thaddeus úr összecsapá kezeit feje fölött.

– Ő a tömlöczben ül, te pedig szabadon járdalsz!

A tisztelendő úr sokáig tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni.
Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel és többször susogta
magában:

– Az igazi báró tömlöczben ül, s az álorczás vigad!

Azután egyszerre megállt ismét fia előtt s hirtelen azt kérdezé tőle:

– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jőjj, szemfényvesztő
játékot űzni?

– A báróé.

– Miért álltál rá?

Lőrincz fejét rázta és hallgatott.

Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogy ha ez nem akar felelni,
akkor nem felel.

– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, a mit másutt? miért nem
voltál korhely, garázda, a hogy patronusod kívánta?

– Nem tehettem.

– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hizelegtél, ragyogtattad nagy
talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy
mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!

Az öreg ember egészen elcsüggedten hallgatott el s magában folytatta
azon kíneszmék lánczolatát, melynek minden lánczszeme egy halállal ért
föl nála.

– Tudod-e, kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki
kell mondania, tudod-e, mi volt azon bűnök között, a miket elkövettél, a
legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle,
mérlegeld magad.

Lőrincz hallgatott.

– Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból,
komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét
behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy
Ferencz kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a rácztemetőn megátkozá
templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! és magadban
kaczagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! és
megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az
átkot.

A mint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását
lehete hallani odakünn az ablak alatt.

– Mivel tudod magadat menteni? Van-e egy szavad, melyet védelmedre
felhozz?

Lőrincz fölemelé fejét és válaszolt:

– Van!

A lelkész rábámult:

– Van védő szavad?… Mondd ki!

– A szerelem…

Thaddeus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott.

– Te szerelmes voltál Malárdy leányába?

– Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom.

– És az is te beléd?

– Még erősebben, még halálosabban, mint én.

A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a
fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:

– Oh én uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panaszttevő
szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj
erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!

Lőrincz még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva
esdeklett bocsánatért. – A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.

– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és
szánandók azok, a kikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda
bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját
lekötelezd, fiát elriasztottad a poetai pályáról. Hogyan tehetted ezt?

– A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s
elmondtam utána.

Az öreg nagyot sóhajtott:

– Minő ész! Minő lángész!

Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni
nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami láncz.

– Jőjj közelebb.

A fiú odalépett.

Thaddeus úr egy pár békót tarta kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat
szoktak egymáshoz fűzni.

– Nyújtsd kezeidet…

Lőrincz elszörnyedve kérdezé:

– Atyám, mit akarsz?

– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik
szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.

Lőrincz erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé s vonakodás nélkül engedé a
békókat rázáratni.



A HÁLAIMA.

A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, a kit
Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ez alatt kunyhója előtt ült
egy reves fűzfabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő
is, a pipa is.

– Átmegyünk a túlsó partra, dörmögé a lelkész a felébredőhöz, készítse
kend a csónakot. A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá
ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy
számára, elkészíté az evezőket a ladik orrában s a kormánylapátot hátul.
A tisztelendő úr maga fog kormányozni: oh a tisztelendő úr nagy hajós.

Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és
a fiú s beleültek a csónakba.

Thaddeus fiára adta saját porköpenyét, hogy ne lássa a halász annak a
kezein a lánczokat, pedig a nélkül is sötét volt már. A félig telt hold
egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból,
csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló hosszú
káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető
habtűkörben, egészen a csónak oldaláig, az evezőtől hányt habokig, a
hosszú fehér vonalig, mely a haladó csónak után maradt.

Olyan szép az ilyen holdvilágos vízbe nézni…

Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e
csillámló habokat nézze.

A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus, úgy
hogy a halász észre ne vegye, Lőrincz láncza körül tekergette s végét
összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.

A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott
vigyázzon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a
halász csendesen felsóhajtott: «oh Jézuskám» s mikor távolabb haladtak
onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harmincz év előtt egy igen
kedves leánytestvére fúlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt
kiáltotta utolsó szavával: «oh Jézuskám», azóta ő valahányszor azon a
helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta
kétszer.

Thaddeus úr megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békóra?

Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett
haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most
azután befelé vágtak.

Lőrincz szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta, s
a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde
lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka
ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltünt, a parti
bokrok eltakartak mindent.

És azután eltünt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a
vízbe a nélkül, hogy egyet lobbanna előtte, a nélkül, hogy a víz egyet
serczenne utána.

S a mint a hold letünt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami
csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem
mert volna addig előjönni, a míg a hold látja; most azután a sötétben
felkuszálta a szép síma habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s
keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a
csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.

Lőrincznek eszébe jutott, hogy napok előtt épen így hányta, lóbálta a
csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor
ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív
és mondogatták egymásnak; «hol kívánsz inkább lenni: kényelmes
palotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Jerünk
együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba,
de egymást ölelve… megyek, megyek…» és ajkaik összeforrtak, és a villám
lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem
volt vége…

Lőrincz csendesen megfogá a kezeire tett békókat. Ujjainak nyomásaira
összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen
lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül legkisebb erőlködés nélkül;
– atyja szemközt ült vele és nem vett észre semmit.

A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok
fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: «jobb volna ott a víz
fenekén».

– Oh Jézusom! hangzott e pillanatban…

… És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és
az evezős.

A levetett békók ott hevertek a csónak fenekén a kötélhez hurkolva.

A halász hirtelen csáklyája után kapott s elkezdé vele a vízbehullottat
keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, a ki abba esett.
Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal,
meggyőződhetett a két férfi róla, hogy a ki elveszett tőlük, az nagyon
el tudott rejtőzni; – oh ott a vizek alatt igen biztos buvóhelyek
vannak!

Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka
fenekén s összetett kezeivel, könnyes orczájával azon padra borulva,
melyről egyetlen fia eltünt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.

A halász nem merte őt megszólítani.

Az ősz férfiú imádkozásban volt.

És mondott magában ilyen imádságot:

«Oh én uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt
fiadnak és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem
pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól,
és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, a miért
elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne
tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, a miért így
kitépted az én szivemhez nőtt szivet. Legyen áldva a te szent akaratod:
amen.»

A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő
szellemei megkapták az áldozatot, a kiért felzúdulának vala.



ZÖRGETI A SZÉL AZ ABLAKOT…

A szél az én legfélelmesebb rémem.

Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden
levele reszket előtte, ha zúgását hallja.

Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok
alunni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha
szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor
ablakom alatt elkezdi pokoli dudolását, elmegy a kedvem a munkától, az
élettől és az egész szélránczigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok,
minden idegem szenved.

Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és
anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, a kiket
szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség
egyetlen süvölletétől, azért én utálom őt és ellenségemnek vallom, akár
élek, akár halok.

És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtöltésből
kitördeli, virágaimat összemorzsolja, a mióta tudja, hogy azokat
szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne,
kitépné a tollat a kezemből és a földhöz verné, s a papirost, melyen
felőle panaszlok, levelenkint repítené szanaszélylyel, mint azokat a
szegény faleveleket, a miket ok nélkül leszaggat.

Ah milyen kedves dolog neki végig süvölteni ott azon a nagy csallóközi
rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem daczolnak vele sűrű erdőségek:
mehet, a merre neki tetszik.

Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a
szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból;
éjszaka van, hogy elcsudálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják
ezt a szép munkát; – a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülök
rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt
széthordani a levegőben! A kis alacsony házikók kéményein ágbogas
fészkében gólyacsalád lappang: fészkestül lehajítja őket; haha! hogy
sipognak a toklászos meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról
sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve? arról leszedi a kévéket
csoporttal s oda hányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva
feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki s be vagdal, csak úgy csattog, s a
kéményeken lekiabál: «ki lakik ebben a házban?»

Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják
előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: «kegyelmezz,
nem hajolhatunk alább», de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat,
meg-megczibálva dühösen, a melyik ellenállani mer, s zöld ágakat tépve
le róluk.

A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fú, olyan csendes kívül minden
ház, ajtók, ablakok bezárvák, gyertya nem ég sehol, tán alusznak.

De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók
üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes
hangon fütyöl, dudol a tornáczokon, hahotázik a kéményoduban, rázza,
dörögteti a betett ajtókat s kérdezi: «ki aluszik most idebenn?…» Azután
megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről s azokat végig
hajigálja, csörömpölve s neki feszíti üvöltő száját az ablakok
szegleteinek és bekiáltoz: «hó, hő, ki tud alunni most idebenn?…»

Oh! aludni úgy sem tud ott senki.

A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a
hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbúttak
alvó szobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit
ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki
vigasztaljon? csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség!

Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni,
átérezni, eliszonyodni tőle.

Az emberek lefeküdtek, abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s
mikor fölébrednek, azt látandják, hogy csak álom volt az egész.

De az álom kerüli a házat.

Vannak olyan éjszakák, a mikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy
egész városban. – Ez a szél, ez a szél!

És aztán, mikor a test összetört idegzettel, s fáradt életerővel,
kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem
tud elnyugodni, akkor előjőnek azok a kínos látások, a miket ébren
álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok,
mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a
kétségbeejtő magasságig s ismét összehuzódnak a kínzó semmiségig, ott
tánczolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyénhátán, százféle alakot
váltanak és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy perczig,
úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk
nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom és hiába csukja le előlük,
hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott
szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: «én alunni
akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat
gondolni»; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden
idegét, a mi nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.

Vajjon miket láthatott az elhagyott menyasszony, özvegy menyegzői
nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak
képe? Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva és sokszor
azzal biztatta magát, hogy ha folyvást így feküdnék mozdulatlanul,
utoljára meg volna halva.

És az milyen jó volna rá nézve.

Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami
nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi őket halni: az életben is úgy
lehetne. Oh a sors nem ily következetes, ez azt mondja: «élj tovább, nem
haltál meg!»

Másoknak elég volna, ha aludni tudnának ez éjjel, neki az már kevés.

Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden
idegeiben! Azt az egy arczot látja mindig. Most a túlvilági fény
dicskörében, mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva,
fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag
érzése állja el testét, lelkét, ez az ő csókja; majd a zsibbasztó
tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély,
mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri; fejtetőre lefelé, s akkor
egyszerre felriad, mint a galvanütéstől érintett halott.

Néha azt képzeli, hogy mind ez csak álom, és fölemelkedik könyökére,
megtapogatja a körüllévő tárgyakat és meggyőződik felőle, hogy ébren
van. A szél is azt mondja oda künn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.

Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott
van az elveszett ifju mellette. Arcza halovány, homloka véres. Addig
törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott
soha, helye sem látszik. De az arcz még is halovány, de az ajk még is
néma. Odahajol félénken és meg meri csókolni egy alvó arczát, vagy talán
egy halottét, miért ne? És ujra megcsókolja, és addig csókolja, míg az
arcz piros lesz, az ajkak mosolyra vonulnak, végre megszólalnak: «látod,
élek, itten vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted,
karod fejem alatt, arczom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk:
Itten vagyok».

Nagyot zörren ajtó, ablak!

Hah! fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni.
Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan
édeseket álmodjék.

Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprái, a csúfondáros
szörnyek chaosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a
rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban,
ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig,
a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek reájok a közelből, siető
fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére,
hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, sziveik
úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.

Nagyot zörren ajtó, ablak!

«Ki az?» senki, senki. A szél koczogtat és kérdezi, hogy ki mit
álmodott?

A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a
hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szive hevesen, még
most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa
őt kebléről.

Későn jut eszébe, hogy imádkozni kellene.

Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja
négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak
megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.

Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis alacsony
házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és
főz, megkóstolja, mit főz, czibereleves. Soha sem evett azt úr korában,
álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még
azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kiváncsi megtudni, hogy mi
lesz belőle tovább? A tűzhelyen kis fiú ül és dudolgat, szép kis
gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyilik
az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem
láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben, s a
kis gyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva s kezét
nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja
arczát a férfi és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki
most jött haza fáradságos napi munkájából, s oda megy nejéhez, és azt
megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a
boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan
szegények, csak hogy ő itt van!

Nagyot zörren ajtó, ablak!

Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? mit
vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az
ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy
férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal
bezörgetve a táblákon s halkan susogva a felébredőnek:

– Bocsáss be, én vagyok…

A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe huzódott
félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört
az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett
üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett
üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a
padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy kezet, mely
az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahuzódott, azzal
az ablakszárny feltárult csendesen s az egész alak fölemelkedett az
ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt
Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém, testéhez tapadó fekete
ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a hogy a vízbefultakat szokta
kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: «én
vagyok, ne kiálts!»

Talán ez is újra egy álom?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint a vízbe hajított fejsze bukott alá az apjától elitélt fiú a Duna
mélyébe. Elbucsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe
ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal sülyedt a mély vizekbe,
hogy onnan csak lelke jőjjön vissza, Egy pár kis buborék, mely a víz
szinére feljön, ott egy perczig elébb – tovább libeg, azután szétpattan
– és az volt a lélek?

Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízbe nem
hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos
gyönyörérzettel jár, mintha lágy szellemkarok emelnék a hullót. Egyszer
aztán feneket ért. Érzé a lágy iszapot arcza alatt, mely gyöngéd párnát
igér az aluvónak.

Akarta, hogy alugyék ottan.

Teljes öntudatánál volt, lélekzetét visszafojtotta és karjait egymásba
fonta, úgy feküvék hanyatt és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét
csendesen elhömpölygeni.

Most egyszerre akaratlanul lélekzetet kellett venni, a test még
folytatta életszeres működését, a légzési szervek hivatásukat teljesíték
s az önkénytelen lehellet erőszakosan tört útat. Ah de azon elem nem a
meleg vér osztályosainak való, a lélekzetet vevő tüdőbe víz omolt,
öldöklő halálos elem, mely életet nem ád ott.

E perczben egyszerre elveszté Lőrincz önakaratát: lelki tudat,
elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt lelkéből, a lélek maga is
ki tudja hová lett? valami vak ösztön, az állati életvágy vette át a
kormányt a test idegei fölött, a mint a halálos elem a tüdő érzékeny
porusait érinté, szétpattantak az ifju karjai, lábai felrugták a testet
s kétségbeesett vonagló eviczkéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány
percz mulva a víz szinén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra
életet adott kínzott szerveinek.

Csak most kezdett öntudatához jönni ismét.

Teljes lélekzettel szívta magába a levegőt. Kezde gondolkozni. A mint
fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz ölnyire onnan a sötét
éjben a világosabb vízszin felett a jobbra-balra tétovázó csónakot,
melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vizekben.

Erre hanyatt feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy
észrevegyék.

Lábaival tovább lökte magát, hogy még messzebb távozzék tőlük.

Kezde gondolkozni.

Nem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma
megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot.

A helyett egy merész gondolatja támadt.

Az a gondolatja, hogy – újra kezdje az életet!

Ez a gondolat a legbátrabb és legnehezebb…

A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett
azzal, a mit gondolt.

Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan
mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezve magának az
irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.

Gyakorlott úszó volt, a míg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el
tudott lenni a víz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel,
hanyatt bocsátkozva, csupán arczát emelve ki a vízből.

Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt,
a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.

Néhány percz mulva a partot érték lábai; sűrű rekettye-bokrok közé
jutott ki, ott leült és elbujt pihenni.

Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte és
azt hirtelen meg kelle gondolni.

Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart,
elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a
rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka
elrejtette, futhatott, a merre akart.

A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami
irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél
volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél
akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjok volt mind a
kettőnek.

Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szivét, annak a
háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a
ház legszebb, legféltettebb virágával, a kire oly büszkék voltak
mindannyian, a kit oly nagyon szerettek.

Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem
vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára,
a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bujik el s nem
kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a
dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki
azt a halk koczogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről
leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.

Lőrincz előbb bekémlelt az ablakon, ha egyedül van-e az, a kit keres. Az
éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt
világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába.
Lőrincz láthatá, hogy Hermina egyedül van.

Halkan megkoczogtatá ablakát. A leány felébredt reá.

Lőrincz látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet
ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében? vagy talán nem
akarja?

Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az
ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.

Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt
mondá neki:

– Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a
Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem!

A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s
takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt
sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud.

– Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki
tudja mi? én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek
oda.

A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le
a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürteiről, mint reszketnek kezei a
hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt
betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől s lassan kinyújtá fehér
gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a
takaró alá s lehelletével elkezdé melengetni csendesen.

– Most már tudod, hogy ki vagyok, suttogá hozzá az ifju. Most már tudod,
hogy szerettél-e, vagy soha sem?

Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont
kézre.

Az ifju tovább suttogott.

– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem
nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? hiszed-e ezt?

A leány hallgatott és reszketett.

– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam reád, a világ
nevetett rajtad és rokonaid méltán sírnak.

A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe és kezét keblére
szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett
egy mentséget, egy vigasztaló szót.

Lőrincz arcza egészen álváltozott most: mély fájdalom vonult el
vonásain, szemei megteltek könynyel, még szólni akart valamit, de
ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre
esett az ágy előtt, és arczát annak vánkosaiba temette s elfojtott
hangon sírt és e szót rebegte:

– Oh mint szeretlek!…

A leány lassan fölemelkedék, csendesen oda hajolt fölé, s a mint az
észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát.

Lőrincz felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki,
megfogva mindkét kezét a leánynak:

– Te is szerettél engem. – Szeretsz még most is, és akármit vétettem
ellened, szeretni fogsz, – s e közben mindig közelebb vonta őt magához…
a lámpa fényesen lobogott, szent képek, istenszobrok ott a falon oly
intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa,
intő képek eltüntek a sötétben… menyasszonya arczát megcsókolta a
vőlegény…

A szél kaczagott: hahaha! Kaczagott Malárdy Ferencz kandallójában, s
végig kaczagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok
ajtajait rugdalva: hahaha! végig iramodott a rónán és bekaczagott minden
ház kéményén, és neki került a Dunának, két embert talált egy csónakon,
a kik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kaczagott:
hahaha! hahaha!

A szél derék, vidám ficzkó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot,
hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arczát lakodalma éjszakáján,
mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.



BAJCSY URAM KISÉRTETE.

– Ahol van, megint jön! kiálta fel Bajcsy uram kétségbe esve; a mint
valami setétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette
volna, hogy mi az? de ő meglátta, megérezte, egy percz alatt felfogta, a
mint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki sem más, mint Mákosné
szomszédasszony: ide jön, taréjos főkötő van a fején, rossz hirt hoz.

– Zárjátok be az ajtót!

Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné
asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját s
megczirógatta a kutyákat és jött befelé egy kardcsapás nélkül.

Bajcsy uram meg volt szorulva: elhányta kezéből fegyvereit; árját,
dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt
mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné
nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.

Azután az ajtóra tette a fülét s hallgatta, hogy mi fog következni?

Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom mikor azt hallotta, hogy Bajcsy
uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad és megvárja, míg
haza jön.

S azzal leült szépen és beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről,
rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbujt zsiványokról, rettentő
hármas gyilkosságokról; hajókat sülyesztett el a Dunán, minden rajta
levőkkel egyetemben, kis gyerekeket etetett fel koczamalaczokkal, s
rettentő dolgot mívelt egy nagy óriási kigyóval, a mi itt a Csallóközben
minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz s annak a tejét
alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő mulva is
megesküsznek rá.

Bajcsy uram reszketett a dühtől és félelemtől odabenn. Már nem megy el;
már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert
vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik és betegnek teszi
magát.

Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, a hogy a beteg
emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.

– Te Miska te! Miska inas!

Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, épen csak akkora nyilást csinálva
rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.

– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok,
fekszem; nagyon sajnálom.

– Micsoda? kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét
még hosszabbra húzni, mint a mekkora; az én kedves szomszéd uram beteg
és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért?

– A hideg lel… Nyöszörgé az árva.

Valóban is lelte egy kicsit a hideg.

– S én nekem nem mondják! méltatlankodék a jó asszonyság; pedig én
milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű?
Talán nincs is a háznál? No van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban;
oh én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor
lehet rá szüksége? oh én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt
megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.

Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, a míg egy bögrét
lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a
levét, s vitte be nagy áhitatossággal Bajcsy uramnak.

Az csak nézett rá félszemmel onnan a paplan alól.

– No kedves édes szomszéd uram; itt van, tessék.

– Micsoda?

– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen
olyan forró.

Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fújja a
nagyasszony a herbatét, a mint azok a kis mókuskák nézik a nagy kigyót,
a mely őket el akarja nyelni.

– No nem meleg már: megihatja. Kóstolja csak meg.

– Nem kell nekem.

Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, a mivel a durczás kis
gyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját
ajkaihoz a drága jó főzetet s egyet szürcsölt belőle.

– Jaj de jó; oh be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves
édes szomszéd uram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.

– Kell a pokolnak.

– Ettől egyszeribe megizzad.

Izzadt szegény a nélkül is.

– No csak egy kortyot, no csak egy cseppet, csak egy kanálkával.

Addig addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiut azzal a
gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét s úgy
vágta a földhöz, hogy milliom darabra törött.

– Zsámfáter hordtát! Mikor én nem ihatnám, akkor én nem iszom.

Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, a hol
azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony
feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad
a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kimélni, a mit
Mákosné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig
nem jó a betegséggel tréfálni: járvány van; erős emberek egyszerre
meghalnak; tudta névszerint mindazokat előszámlálni, a kiket e héten
eltemettek, és még egyszer annyi ágyban fekvő beteget, a kik szintén
halálrováson állnak, a mitől Bajcsy uramat őrizze meg az úr Isten.

Bajcsy uram hagyta őt beszélni.

Végre rátért a dologra.

– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz
Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No de jól járt. Jobb
volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót
akart vele szegénynyel, hogy hamarább magához vette.

– Hát már aztán miért volt neki olyan jó hamarább meghalni?

Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és
szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni
bajos.

– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a
cselédeimnek: a mit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor
ezek még szakállas vén ember korukban sem mondják el senkinek, a mit
hallottak; egyébiránt pedig a mit a nagyasszony tud, úgy is tudja azt
már holnapután az egész város.

– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek,
hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja,
hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset:
tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl
azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.

– Miféle gyalázatot?

Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a
legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?

– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy
zsiványbandába elegyedett.

– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat.

– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg
bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával
egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást
elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy
ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is
elbolondított minden embert.

Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.

– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni.
Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek
valamennyien!

Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra
nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele,
olyan jól esett neki a nevetés.

Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy
kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami
mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.

– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon
szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét
országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három
mérföldnyire…

– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant
belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta
mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.

A nagyasszony megvárta, míg elhagyják s mondta tovább.

– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában
dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.

Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen
bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.

– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina
kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is
eskették vele.

– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig
ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a
székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.

Mákosné nagyasszony folytatta.

– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog,
s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a
ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt
sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is
adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő
kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán
leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne
nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a
tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s
kikorbácsolja a házból…

– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram
tréfálkozva.

– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a
vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a
Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a
mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt,
leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.

– A szekérről?

Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.

– Ej dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.

– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék
valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon.
Hova akarta volna vinni ladikon?

– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke
beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet,
pedig egész éjszaka keresték.

– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.

– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina
kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit
sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki
sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…

– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két
kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony,
búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s
dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder
üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az
ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a
semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után
a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a
konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s
hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal
visszakerült a műhelybe.

Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett,
s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott
czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.

– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek!
(Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)

Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a
legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor
valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.

Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki
szerencsétlen szomszédja kínzására.

Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával
rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges
illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.

A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak
ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.

Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem
ad semmi védelmet?

A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn
látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de
ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.

Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem
hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az
épület elé.

Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a
nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy
mit álmodott?

És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert
agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.

– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja
meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy
mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig
rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán:
– sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek
rajta.

– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem
pörlekedem, senkire sem haragszom.

– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb
attól őrizkedni, kedves komám uram.

Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne
ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.

Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony.

– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt
láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy
paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép
jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig
a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram,
valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában
lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert
látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám
uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét,
mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot,
torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg
deákliliom-flastromot tartani a háznál.

Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal
fordult a nagyasszony felé.

– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha
nagyon kérem.

– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is
odaadom, ha kéri.

– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is,
necsak mindig én felőlem.

Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak
Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani,
mert most az egyszer jót álmodott róla:

– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr
Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram
meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő
fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.

– Hát az valami jó, ha én meghalok?

– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó,
ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót
jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy
dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves
komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti,
hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.

Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az
ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s
kérte, hogy figyelmezzen rá.

A nagyasszony odatartotta a fülét:

– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit
szokott mondani az álmokra?

A nagyasszony kiváncsi volt azt meghallani.

Bajcsy uram szép halkan súgta fülébe:

– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak,
de bolondabb, a ki meghallgatja».

Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a závárt.



VALAMI VAN A LEVEGŐBEN…

Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen
különös idők kezdtek járni itt minálunk.

Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a
közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a
földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. –
Tavasz lesz.

Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy
sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok
vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek,
szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.

A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb
viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak,
nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget
vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő
villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.

És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan
szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik
vele minden bimbó, minden szív.

Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal
korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.

Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton
alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak
fagyott állapotban jön elő.

Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra
lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy
nem tudtak magyarul beszélni többé.

Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy
nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta
magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit
ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott
magával elhitetni, hogy alszik.

Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember
azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.

És ekkor kisütött a nap.

Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz;
előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be
az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt
állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és
azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel
és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a
zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket:
József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán
bocsátott ki ő magyar népéhez.

A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy
kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy
Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit
nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden
ügyeiben».

E szavak boldoggá tettek egy egész népet.

Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék
a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre;
milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak
egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve
a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!

Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem
volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn
kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik
felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot
tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy
eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.

Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik
Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem
bántak testvérek gyanánt.

E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész
élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.

Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek
előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s
hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból
kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték
a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.

Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke
ember, mint Malárdy alispán.

Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden
fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék,
szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi
udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok,
mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a
megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az
csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi
összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a
köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében
pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik
pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport,
elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták
haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a
megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem
számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel,
tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói
magasabb lények, tündéralakok voltak.

És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a
legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház
legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah
gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a
menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára
került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána
a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja
magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a
Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt
körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst
csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.

A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási
jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e
itt valami?

Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi
ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye
tisztviselői.

De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú
felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon
egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy
felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve,
hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?

Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? tán jegyezte magában
valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép
ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja?
hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy,
hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta
a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az
embereket erőhatalommal?

Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem
korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és
bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni
székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi
feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény,
mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget
bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.

Várjuk el leszálltát.



A «HYPOCRENE».

Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a
dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.

Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a
XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével
irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt,
Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk
vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább,
mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is
elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a
tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj
léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az
aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott
valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami
üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a
melyből sikerült a lelket kivenni.

A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen
nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére
lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb
gondolat.

Ámde ez nem tarthatott így örökké.

Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz,
elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s
megujítod lételedet.

Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket,
ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.

De épen ezen fordúl meg történetünk egyik válpontja.

A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu
alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely
nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a
környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még
magyar nyelven is irni?

Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez
csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak
közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre,
irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a
szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a
tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a
fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára,
mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a
társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki,
mely házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban
megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az
irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó
iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen
gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros
világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta
össze.

A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy
az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett
betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker
nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai
irányzattól távol tudá tartani.

Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba
álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan
sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!

És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene
teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a
nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:

– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet
megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza
tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is
candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában
maradunk.

Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy
másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt
protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is
nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az
esküdtekig.

Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el
szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan
támogaták vezérük indítványát; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel,
hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.

Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a
protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha
megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután
keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem
féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt;
máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de
most – van valami a levegőben.

A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak,
észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert,
ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes
alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval
és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá
kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz
a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel
szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált
hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens
gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor
összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem
érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az
semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta
válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a
képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll
előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.

Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos
alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe
iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt
semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké
mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban haragszik; a
körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a
heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem
őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.

A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte
le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy
ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle
terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült:
váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék
szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.

Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s
egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját
pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:

– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium
ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató
ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit
solida.

Persze hogy nevetett rá mindenki.

Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:

– Ne sutor ultra crepidam.

Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutató ujját rázva szörnyen:

– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!

Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel,
féltréfával veté oda a csizmadiának:

– Quod licet Jovi, non licet bovi.

Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról
félig kacsintva oda felelt:

– A bove majori discit arare minor.

Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn
hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott
mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy
uram még is nagyon mulatságos férfiu.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe,
a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.

Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a
rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.

Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már
vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans
feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök
is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s
hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és
Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki;
megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így
legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes,
nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!



A KI UTOLJÁRA NEVET…

Támadt falrendítő kaczaj e mulatságos candidatiora!

Hogyne? Az atyafiak alispán-jelöltet kivánnak saját fajtájukból;
debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel
vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát
s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; – a csizmadiamestert!

– Ki tehet ellene kifogást?

A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta
legokosabbnak, legnagyobb tekintetűnek mind azok között, a kikből
válogatnia lehetett.

Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kivántak, –
megadatott nekik.

Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelen
volt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat,
miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással
tekintgettek a megszomorított atyafiakra, a kik az első meglepetés
pillanatában nagyon meg valának zavarodva s nem találták fel magukat e
nem várt helyzetben.

Egy csizmadiamester az ő alispáni jelöltjük!

Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát
ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló
kölöncznek volt mellette: a jámbor Kereszturi nagy tiszteletnek tartja,
hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak,
a nélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott
volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt
pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.

Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram a
csizmadia együtt lép fel Malárdyval prætendensül az alispáni hivatalra;
hogy a ki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék és elkezdjen kaczagni, a
míg lélekzetében tart, – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan
elavulhatlan élcz volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.

Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért
kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? ha otthon
marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime most megtörtént rajtuk a
nagy kudarcz miatta.

A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak
szavazatra menni.

Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és
kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az
előkelőbb hivatalnokok maradtak.

Midőn Vasady táblabiró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az
urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban és hátra
tekintett. Vajjon ki nevethetett? Azután végig simítá hosszú bajszát s
visszadörmögé daczos, kemény hangon:

– Méltóságos és tekintetes uraim, majd a ki utoljára nevet…

Azzal a lábszárához csapta a kardját s nagycsörömpölve odább ment.

(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön
candidaturába. – Ott van neki Bajcsy András.)

A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy
megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, a hogy még
soha sem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját
személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kaczaj, a
mivel őt illeték, nem az fájt neki: hanem az, hogy ő rajta bukott
keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, ő benne lettek mind
megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény becsületes
ember! milyen keserves kétségbeeséssel sírt és nem merte mondani sem
leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja? Egy óra mulva úgy is majd
elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, a kinek bár inkább teljesült volna
be az álma, hogy fekünnék ő halottan a terítő padon és vinnék ki szép
diákszó mellett a temetőbe. Oh mert hiszen most már tisztességesen el
sem fogják majd temetni s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti
búcsúztatójában is kipapolja, hogy ime ez volt ama balgatag ember, a ki
miatt szégyent vallott az egész hitfelekezet népe.

Ez alatt oda fenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négy
ezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották
őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek
asztal foglalta el; annál ült, három táblabiró ellenőrzése mellett,
három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait
volt feljegyzendő.

Kereszturi jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, s a tollát sem
mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga
sem lesz; a mire Bajcsy jegyzője mulhatlannak találta hasonló tréfát
mondani, kérve ellenőrző táblabiróját, hogy ha el talál aludni, hát majd
ébreszsze fel.

Már most tehát – kezdődjék a mulatság.

A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk Hugo Oskár is ott volt, ki
ezúttal szolgabirói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli
járásba; – annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy
családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szoktak
kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-lÁrdy! a
középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke
is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy családhoz tartozik. Tehát ezt
a Hugo Oskárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás
eredményére s miután ott bizonyosan igen érdekes anecdoták fognak
előadatni, azokat jegyezze fel s koronkint hordja fel a terembe, a
szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.

Hugo Oskár épen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabiró
odalépett a szavazati asztalhoz s összeütve sarkantyúját, büszke
daczczal mondá a jegyzőknek:

– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András
uramat, a csizmadiát.

Azzal odaállt a táblabirák háta mögé s nem hagyta el a folyosót.

A körülállók nevették e patheticus föllépést, s a kurucz táblabiró
szavait rögtön jegyzé egy szelet papirra Hugo Oskár, mellé rajzolva
comicus carricaturában magát a hosszú bajuszú alakot is, lobonczos
hajával.

Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugo Oskár, a mint egyet
megkapott, a ki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lecariquirozta egy ív
papirra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy oda teremtette
az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma lesz
ebből, hogy fognak rajta odafenn kaczagni. Egyszer azonban tele lett az
ív papiros s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már
a jóból.

Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhült rajta, hogy
meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s
Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.

Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja,
hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a
szavazásról semmit; – még nagyon az elején járnak. Magában reménylette
is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan
összebeszéltek s előre furakodtak. Majd vége lesz annak.

Egy óra mulva megint visszament.

Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt
ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.

Néhány perczig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező
ide szavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg
Malárdynak egy; végre egyszerre egymásután jött tíz olyan ember, a ki
mind Bajcsy nevét mondta ki.

Ez annyira megrettenté Hugo Oskárt, hogy ijedten futott fel újra a
terembe s Malárdyt külön híva, fülébe sugá a fenyegető körülményt.

Malárdy homloka egy perczre összehuzódott, azután ismét büszkén
kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.

– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, a kik a bolondját járják; majd vége
lesz annak. Csak eredj vissza és vigyázz a további folyamatra.

Félóra mulva azonban már ajtóstól rohant be Hugo, s az egész társasághoz
intézte szavait.

– Méltóságos… akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és
tekintetes urak; tessék valami intézkedést tenni; a csizmadiának már
ezeren felül van a votuma, Malárdy úré még nincs nyolczszáz.

Mindenki szótlanul tekinte rá, ez megdöbbentő hír volt.

– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van, dadogá a
megrettent ifju, hogy itt mindennek Vasady táblabiró úr az oka, mert ott
áll a szavazatszedő asztalnál, s a mint jönnek a nemesek, a kik
pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön
elértik s mind Bajcsyra szavaznak; úgy, hogy annak már ezeren felül áll
a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolczszáz.

Malárdy sápadt lett a dühtől. A csizmadiamester!

– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál, kiálta egy a
Malárdy-atyafiság közül. El kell őt távolítani.

A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel;
miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.

Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezer százon, Malárdy még
nem közelíté meg az ezeret.

– Tessék elvonulni innen, táblabiró úr, szólítá meg a jegyző Vasadyt,
nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.

– Szólok én valakinek? kérdé Vasady.

– De int ön szemeivel; mutatja arczával, hogy mit tegyenek!

– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak ti ellenetek; szólt erre
daczosan a pártvezér; hanem azért, hogy ti ne szóljatok mi ellenünk.
Ámde hogy azt ne higyjétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, a mik
itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a
csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: – úgy lesz!

Azzal eltávozott, kardjával és sarkantyúival végig csörtetve a folyosón.

E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a
szavazásra; a mi különben a véletlen játéka is lehetett. Malárdy
szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai
gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát,
mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e
alispánnak; s inkább neutralis szavazatot adott, meg-megijesztve
Kereszturi jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék
ember már husz votumot kapott, – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.

Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon
állt mind a kettő.

Lelkendezve futó hivatalnokok minden perczben jöttek a terembe,
jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint
Bajcsyé.

Azután megint hátrament a viszony s Bajcsyé lett több kettővel,
hárommal.

És ez így tartott egy órahosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb
volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden perczben azt
hallani: most kettővel, most négygyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama
kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd
ismét az lesz négygyel, öttel, tízzel erősebb, miként ő; és aggódni a
következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról,
sápadt orczájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép
diadalmaskodni találna fölötte!…

A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szivét; minden percz
újabb ingadozást adott a rettentő ostracismus serpenyőinek; a
legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harcz, hol sem fegyver, sem
ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az
egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok:… ezerhatszáz ide,
ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a
másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy
csepp kétségbeesés…

Senki sem nevetett már.

A sápatag arczok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy: 1751 Bajcsy
András… Tán négy, vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még
azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.

Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy
Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból,
négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem
azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál
mélyebben alázzák le. Oh ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a
büszke szívben!

Egy óranegyed mulva mosolygó arczú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel,
hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul
maradt 1780-on.

Egy pár reszkető hizelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen
diadalhoz.

A nemesek legbüszkébbike megvetőleg fordul el tőlük s keserű
kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.

– És ha megnyerném is azt, nem fogadnám el ilyen küzdelem után!

Oh nem érezte ő azt, a mit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál,
ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok
jó eredményéhez; de – nem volt szivében elég ür, befogadni azt a
megmérhetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét
év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve
kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában
leszálljon és engedjen maga után föllépni oda egy embert, a kit gyűlölni
szégyene; s a ki most épen olyan ítélő birája fog lenni néki ottan, mint
volt ez ideig ő annak.

Oh e gondolatot felfogni, végig érezni kínjait részletenként, át meg át
küzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.

És ő mégis azt mondja: «nem fogadnám el, ha megnyerném!» ezt mondja
akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő
perczben; a midőn siető emberek, a kiknek nyugtalan szívdobogása
szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: «a szavazás
újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már
az ezer kilenczszázat is elérte, s Malárdy messze hátra maradt; a kik
most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan
egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy sem említi Malárdyt.»

Malárdy arczczal az ablak felé fordult és öntudatlanul bámult ki az
utczára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre,
hogy az egész utcza a megyeház előtt tömve dugva van emberekkel, a
kiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arcza, mely
azoknak oda künn bűvös jelzőül szolgál, a miről leolvashatják, mint
folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halavány
vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont
szemöldeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kisérik,
csak azt hallja, a mit háta mögött beszélnek.

«Bajcsy szavazatai esztelenül szaporodnak; Malárdy nem halad.»

«Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez épen közepe
az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem
segítene rajta, most már vége mindennek.»

Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy
ijesztő szobor, halott arczczal és üvegszemekkel.

Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be
vannak már fejezve: Malárdyé lett ezer kilenczszáz; Bajcsy András, a
csizmadia kapott kétezeret és százat.

Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltünik helyéről: hanyatt
esett a padozatra. Elájult, – vagy tán meg is halt?

Mind a kettő jó rá nézve: nem hallhatja, mint riad fel egy percz mulva
kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes daczkiáltás:

«Éljen Bajcsy András, alispán!»

… Ki nevet utoljára?



TEKINTETES URAM!

– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki
az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén
fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember
ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak
ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a
mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni
a sarkantyus csizmát.

András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon
oda van, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem
senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még
kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged
keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek
a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is
temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára,
vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy
gödörbe.

Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az
öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól
könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább
engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, nyögé a szomorú
ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több
borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó
fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy
tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem.
Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik
ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon
felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem
volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja;
meggyógyul még.

– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? valaki közelít?

– Részeg emberek járnak az utczán.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet
kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e
sárral hajigálják ablakaimat?

– Oh oh! bömbölt odakinn Miska inas: hiszen sár sincsen az utczán.

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő
zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András
nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint:
«sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai
uram is velük van».

– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek.
Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne
legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához.
Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami
veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák;
– akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják
egymást az emberek: ki menjen elül?

Bajcsy uram fölkelt a pamlagról és nem volt beteg többé.

– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el
kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki
ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki
védelmemre ne álljon.

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta
leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam,
tegyenek vele, a mit akarnak.

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott;
azután kopogtatott valaki.

«Tessék! szabad.»

Az ajtó felnyilt. Legelül Vasady táblabiró és Gutai tiszteletes
állottak.

– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz
táblabiró.

– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét
helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba
ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a
férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.

A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás
embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb
hivatalviselőket.

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes
választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a
tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat
ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá első
alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes
alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s
nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól
tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa
tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a
tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig!
Vivát!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról
az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó
vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már
polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly
tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak
kétszer-háromszor felsóhajta magában:

– Legyen meg uram a te akaratod… Legyen meg uram a te akaratod.

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi,
hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily
nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs
egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor
férfiú kezét és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani
napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb
jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s
felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál
mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester,
ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és
szellemet, hogy helyeden megállhass.



A PUSZTA TÉREN.

Este volt: a tisztujítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony.

Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után
minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó
fűszerétől.

Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg
asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett
lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból;
mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban
az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva
lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt
társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot
változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).

És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos
ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról,
Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.

Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik
lépésnél nevét hallaná emlegetni.

Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e
falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az
övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem
hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták
körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak
uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem
kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak
legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest
bocsásson be maga után?

A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak,
kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel,
az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály
folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy
Xaver Ferencz szereti-e a csendet?

Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták,
megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.

Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy
kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az
utczára.

A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas
veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor
lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.

A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki
maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.

Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol
kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be
azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy
merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről
gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.

Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék
neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb
ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy
András.

Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház
mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár,
azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak
rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a
földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt,
Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el, magával vitte,
hogy másutt is oltalmazhassa magát.

És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy
iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog
az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy
tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.

Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik
házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna
ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból
sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét
este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s
ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.

Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő
hirtelen elordítá magát előtte.

Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg
hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt,
s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak,
hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában
nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl,
mindenütt falat talál.

Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle;
félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő
kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg
gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség
után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel
meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az
mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott
hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.

Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb
utczában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanubizonyítá, hogy az
a rácz-utcza: a város leguriasabb része.

Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze
földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe
az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.

Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő
nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette,
hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben
a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a
hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete
látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.

Nem ő az úr többé itten!

Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez
ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy
összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha;
többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.

De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg
futotta végig. Csak most gondolt erre először.

Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat
építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni
leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű
két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem
tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a
nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő
estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt
házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy
dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét
visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal,
hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen
öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a
kis Hermin!

Hajh, most hiába nyitna be a sárga házhoz, nincs ott a kis Hermin…

És ki tudja, hol van? ki tudja, hogy él-e? mi sorsra jutott; hová lett?

A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a
kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el
van már fáradva bele.

És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül
tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott
akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony
férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle
az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!

Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív;
de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta
áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.

Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és
énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le
róluk e házat!»

Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az
átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg
annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és
szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek
földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le,
kisebbítse meg azt!…»

És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől,
mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs
oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.

És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki
családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a
földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a
bezárt ajtóhoz.

Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak
jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak
le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az
üvöltő mondat:

  «Boldog, ki neked e dolgot
  Visszaadja e méltatlanságot;
  Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja
  És az erős kősziklához paskolja!…»

A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke
ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében
tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…

… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból.
Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös,
szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között
terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.

Az ott a régi rácztemető.

A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy
faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára
lerontottak.



ÉJI HANGOK.

Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s
visszafordult, hogy hazafelé térjen.

Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az
éji őr parancsolgatta is utczaszerte:

  «Ember vigyázz világodra,
  Gazdaasszony parázsodra,
  Hogy tűz ne légyen kárunkra,
  Kitől óvjon egek ura.
  Tizet ütött már az óra…»

Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a
távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.

A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala
tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti
kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami
álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.

A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott
Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony
tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami
együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.

Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni
előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha
még ébren volt valaki, az is elaludt rá.

A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre
megcsendült feje fölött a lélekharang.

Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a
lelkéért szólnak e szomorú hangok.

Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az
embert.

A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató
lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles
lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán,
megálljon és térdet hajtson.

Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet
vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.

A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek
hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza
szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek
üdve végett.

Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is
elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.

A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt
Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a
lélekharang.

Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.

Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket
gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.

Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak
a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés
órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem
híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell
adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások
felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi
ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá,
hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a
kihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: «egy
kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt
különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista
harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt
vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az
esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán.
Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást
megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű
megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól,
s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán,
melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az
eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne
is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen
mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt
Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak
pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.

Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki.
Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer
kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem
kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a
hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de
mégis egy partie tarokra ajánlja magát.

És ime egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik.

Ez iszonyú csapás lenne.

Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált,
ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul
volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet
bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául
hagyva fenn.

Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot,
abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A
hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy
gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a
konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba
ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen
sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az
ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.

Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt
az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem
neveznek többé halandónak, hanem halottnak.

– Mindennek vége; szólt az orvos.

Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!



A FURCSA EMBER.

Borkúton vagyunk.

Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi
neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.

Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre
ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu
végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és
barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka
alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt
aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és
baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak
részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg
gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élő lény
tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre
vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal
mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma,
éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd
minden gombot lenevetett a mellényéről.

Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.

A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani.
Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem
haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.

Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa,
tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha
visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta
boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a
repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.

Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes
életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször
boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta
a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak,
azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki
ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal
boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal
boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta
Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni.
Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt.
Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt.
A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró
engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett
valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen
bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában
beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután
a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten
egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért:
lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a
bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A
zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy
nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben
leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős,
bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben
csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s
először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen
több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy
menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt
több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé
sem ment többet az apjának.

Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy
tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy
kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?

Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és
könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi
zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt
elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves
kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.

A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan
emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok
ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával
hordta.

A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa
erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát
mutogat be, sietett haza, és fölkereste az apját; a minek, mint tudjuk,
az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s
becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett
az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes
Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a
delnőknek s járja a háztűznézést.

Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz
szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva,
nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.

Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.

Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott
verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag
magasztalták.

Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a
Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.

Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr
megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog
többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s
felhágy a poezissal.

Thaddeus addig vallatá az ifjut, míg az elmondá neki e lépése okait,
mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint
plagiatort mutatva be őt, egy olyan művel, a mit ő sajátjának hisz most
is s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más? meg kell őrülnie
bele.

A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a
lángesze, hogy mikor egy prédikácziót meghallott apjától, azt az ebédnél
elejétől végig elmondta.

Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egy
pár sor írást, de ne olyat, a minőt felszólításra ír, hanem a minőt
véletlenül elhágy.

Kálmánnak sikerült Lőrincztől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt
elvivé Thaddeusnak.

A lelkész megismerte fia írását; a hogy Kálmán beszélt róla, az alak is
csalhatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő
délczeg termete és gyönyörű arcza. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel.
Ime feltalálta fiát.

És úgy ment Malárdy kastélyába még aznap este.

És akkor már későn érkezett.

Gutai Thaddeusnak az a spartai ötlete támadt a történtek után, hogy
fiát, az országvilágcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse
a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak
visszaadván szabadságát, a mi által teljes igazság lesz szolgáltatva
annak a pogány istenasszonynak, a kit bekötött szemmel festenek, a kinek
a nevét még mai nap sem restelik az emberek fejükben tartogatni,
nevezvén őt Nemesisnek és képzelődvén felőle.

Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, a kit a poeták
neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai
Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltünni s
miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halászszal
együtt, megsiratá és megbocsátott neki, a hogy szokás azoknak
megbocsátani, a kiket már eltemettünk.

És valóban Lőrincz el volt temetve jól, mind rá, mind a világra nézve,
mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.

A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a
börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.

A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert,
mely egészen a kastély udvaráig tart, úgy, hogy sokszor a szarvasok
betévednek az istállóba s eleszik az abrakot a lovak elől.

Az út a vadaskert mellett halad el, mely magas palánkkal van kerítve.

A mint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett
elhaladna, egy különös társasággal találkozék, mely állt tíz személyből,
kik közül kilencz kopó volt, egy pedig ember.

Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi
alacsony, ötven éves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, a
minek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűtt róla; a kabát
gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik
ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló
zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig
igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebjei is
leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak
varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér
czérnát.

Valami jámbor peczér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a
méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát.

A kutyás ember arcza még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége
felől: a kis bozontos szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint
elülről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, picziny tömpe
orra volt, ét semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-ös
hegyes szál, azután megint semmi, megint egy pár szál, a szája pedig
féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú fedeletlen makrapipa által.

Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő
jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot,
azokkal az eltorzított vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét
nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.

A tisztelendő úr, daczára a rátekintő mosolygásnak, bátor volt a furcsa
férfit megszólítani:

– Áldást, békességet, kedves atyámfia az Úrban.

– Hosszú kolbászt, rövid prédikácziót, volt a furcsa válasz.

– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajjon jól
megyünk-e ezen az úton ő nagysága kastélyához?

– Dehogy mennek, szólt a furcsa ember, hisz ez egyenesen a kapunak visz.

– Tehát épen jól megyünk.

– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró, meg a bolond vendégek czélba
lövöldöznek a kapuba pisztolylyal s könnyen bele találnak lőni abba, a
ki belép.

– Ejnye, azt bizony nem helyesen cselekszik.

– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utczáról okos ember, hanem a kertnek
kerül.

– De mi arra nem tudjuk az útat.

– Hát hiszen majd elvezetem én.

– Ugyan ha lenne olyan jó…

A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a
gyeplűt, s a nélkül, hogy kérdezné tőle, vajjon beleegyezik-e?
félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon
keresztül a vadaskertbe.

– De hiszen kedves atyámfia az Úrban, szólt Thaddeus úr megdöbbenve, itt
semmi út sincsen.

– Nem tesz semmit, tudom én a járást, felelt vissza a kis gnóm, s a
lovak közé vágva az ostorral, belevitte a szekeret a sűrűbe.

No ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel
keresztülvágtatni, a hol minden perczben tekervényes fordulatokkal
lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne
ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember
messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.

A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi
nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert
attól félt, hogy ha most visszakéri a gyeplűt, soha ebben a világi
életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen
keresztül.

A furcsa ember pedig a legnagyobb biztossággal hajtott tüskön bokron
keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, a mikből ki nem
lehetett látszani, egy helyről épen egy vaddisznót ugratott fel a
tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik koczáját
elgázolta a kerék. Másutt épen egy nagy bekerített mezőségen vágtatott
keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és
virágot s keresztültörve a vékony rácsozatot.

– No ha most itt egy kertész meglát bennünket, gondolá magában rettegve
Thaddeus úr, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket, mint
tolvajokat, rablókat, mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre
az emberre?

Ahol van ni! most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, a melyen nincs
híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.

– Mit fogunk itt tenni? kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a
vakmerő Automedont.

– Semmit sem, szólt az nevetve, csak fogózzék meg tisztelendő uram a
lőcsbe.

Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül
tömérdek ruczát és kócsagot, s a merre legszélesebb volt a víz, akár
volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra
kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is
elveszté felebaráti türelmét.

– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed
irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem
volna barátság.

– Nem kell félni, szólt vissza, mosolyogva a furcsa ember.

Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a
tulajdonképeni angolkertbe jutottak s itt már rendes csinált útakat
lehetett találni. Annál rosszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a
lovak közé cserdített az ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már
pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára
készülni, a mit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen
ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz
végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, a mik
közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel
úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány annyifelé
gurult szét.

A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem
találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette
volna a jó tisztelendő urat, a ki különben el volt rá készülve magában,
hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan
keresztül-kasúl utazást angolkertjén kimentse, a mennyire lehet, a hibát
magára vállalja s a tett károkat megtérítse.

Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket
is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot
képezett, úgy, hogy tulajdonképen mindenütt «elül» volt neki. Ez a
parkra nyiló éjszaki homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva,
hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy
széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak,
tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd.
Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a
keleti és déli homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat,
oszlopos tornáczczal, üveges verandával, emez pedig a cselédség
kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat
vasajtója a pinczébe vezetett le.

A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a
gyeplűt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott
majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát
meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki
egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan
emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjeszszen
közöttük, elkezdett nekik hizelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte,
hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá
ágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppantsaival a fényes reverendán, a mi
a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta.

– Takarodnak kendtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró
szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna,
lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a
ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, fölemelgetett
füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.

– Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek
szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot
iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előre bocsátá őt a hágcsón.

– De vajjon ő nagysága a házi úr nem fog-e megharagudni, ha ilyen
illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?

– Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis
csoda, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a ki
se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék
bátran előre kerülni.

Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem
fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal? s a mint a legutolsó
lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:

– Erős várunk nekünk az Isten!

– Mit látott tiszteletes uram? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán
az ördögöt, vagy a házi urat?

Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a hol egy gyönyörű szép nagy
fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe
valami bolond bogár belerepült.

A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került.

– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne
féljen semmit tisztelendő uram.

Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté
azt másfelé fordítani figyelmét.

– Hát kend mit csinál itt megint?

A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant
talpát rátette a kis ember karjára.

– Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus, kinek a vér
fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy percz alatt.

A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az
éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint
félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta s komikus fortélylyal
iparkodott az egyik szemét behúnyva tartani s csak a másikkal pillogatni
fel néha igézőjére.

– Kend szemtelen gazember, szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend
megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb
lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek
szokott lenni? Szégyelje magát.

Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét.

– Hát az a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én
velem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.

Maczkó csendesen levette tenyerét a férfi karjáról.

– Menjen kend vissza az odujába s húzza be maga után az ajtót. – Maczkó
úr valamit mordult közbe.

– Micsoda? még visszafelelgetünk? még a körmeit meri kend nekem
mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én
mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s
megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad
helyette másikat.

A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt
elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal huzódott a beszélő
lábaihoz, morogva és nyihogva naiv medveséggel, mint valami
lepirongatott gyermek.

– No elhiszem, szólt hozzá a férfi; kend nem oly rossz ember, mint a
milyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék
haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem;
aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.

Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó
lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges
koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik
zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, a mit a maczkó
teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével;
utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis
embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a
köszönéshez; s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe.

Thaddeus úr nem állhatta meg, hogy a kis ragyás ember iránti
csodálkozását ki ne fejezze.

– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan
barommal; szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud
beszélni s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki
előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha
magyarul beszélnek, kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni
akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza
a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya
baja sincsen.

Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a
nagyságos báró úr barmai főinspectorának.

– Már most tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre kerülni, szólt a
furcsa emberke; bizvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb
vadállat nincs a háznál.

A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy
ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott
(pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem závár) s belépteté rajta
Thaddeus urat az előszobába.

Az ajtó belülről is egészen sima volt, s a mint becsukódott hátuk
mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképen megy ő itt ki,
ha arra kerül a sor?

Átellenben ismét egy hasonló kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr
vezetője annak is csinált valamit, a mitől az rögtön félrefordult a
sarkából s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy
fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő
szerszámokkal.

Ebből most oldalvást nyilt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is
bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diván-terem volt,
alacsony kashmir-kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.

– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül
keresztül-kasul járkálunk a szobáin? szólt végre, helyes aggodalmát
nyilatkoztatva Thaddeus.

A kis gnóm hangosan nevetett.

– Vigye ördög a nagyságos urat; ha nem tetszik neki, tegyen róla.

– De kedves atyámfia az Urban, ha meg találná hallani…

– Bizony félek is én tőle; itt van a benyilóban, tessék besétálni hozzá.

Thaddeus komolyan meghökkent.

– De kérem: bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr
szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem én hozzám, sem ő hozzá.

– Ne törődjék vele, csak olyan dibdáb ember az, mint én magam.

– No kérem, szólt kifakadva Thaddeus úr, már elég volt a szemtelenkedés!
Akármi confidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt
kikérem magamnak, hogy én előttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül
ne beszéljen, hanem adja meg azt a decorumot, a mi őt rangjánál fogva
illeti.

A kis ragyás hallatlan kaczagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez ethikai
kifakadása felett.

– És most menjen be és jelentsen be a nagyságos úrnak.

– Igazán bejelentsem? kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette
orczáját, itt piros lett, ott lilaszín.

– Komolyan mondám.

– No hát bejelentem.

A kis ragyás eltünt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán
stoláját, görbe fésüjével hátrasimította gazdag ősz haját s összeszedte
testi-lelki erejét a találkozásra; midőn a kis ragyás ujra felnyitá
előtte az ajtót s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró
úrnak.

Thaddeus úr belépett.

– Ott ül ő kegyelme; szólt a kis ragyás egy életnagyságú arczképre
mutatva a falon, mely senkisem volt más, mint ő saját maga, azzal a
ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke
kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel,
fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó-staffagezsal maga körül; ő
tulajdon maga az öreg Kadarkuthy báró, (a képet kétszáz aranyért
festette hirhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani,
hogy maga az eredeti, a miről festette, kabátostul nem ér többet másfél
márjásnál).

Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most,
mit a jovialis házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét s szivesen
megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:

– Megbocsásson jó tisztelendő uram azért a kis tréfáért, s már most
hozta Isten, beszéljünk másról.

– De kérem alássan, én illetlen szavakat mondottam nagyságodnak…

– Köszönöm alássan; rászolgáltam, – zsebretettem; – nem vesznek kárba.

– Azt még sem kellett volna…

– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész
világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki
felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.

– Kérem, nagyságos báró úr; az én idejövetelem oka nagyon messze van
minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.

A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog
komolyodni; s elhalt száján a szó bámulatában, a midőn az még vidámabb
lett e nyilatkozatra.

– Gutai Lőrincz atyja, tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon
a lelkész.

A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a
tisztelendő úrtól; azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higyje el a
tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.

A tisztelendő úr egy szóval sem mondá, hogy nem hiszi.

– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat, szólt Thaddeus: nekem
senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zugolódhatom
Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én voltam az a
bolond, a ki azt nem tudtam megbecsülni. – Nagyságod tudja, hogy fiamról
beszélek, meghalt fiamról.

– Meghalt fiáról! kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a
kaczagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember
vagyok, de nem nevetek.

– Azt ne is tessék cselekedni, szólt Thaddeus. Egyetlen egy fiam volt;
deli termetű, lángeszű, jó szivű. Isten felruházta őt minden
tulajdonnal, a mi dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem,
mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú
tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében
kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám a
helyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni,
a helyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosok
átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiaiból kerülnek ki a legnagyobb
semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja
azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; s a
mi fenhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember
jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn
elhitettük önmagunkkal, hogy mi a népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva.
Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betüt
le tudja irni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi
lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban mint az úr a parasztot; mi
dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik czímer-nemes, mi
zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjukor apró tévedéseinek és
nem engedünk szivünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk,
ha Isten azt a szivet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember
örömeit, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh uram, ezt a
bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a
tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; a mi itt belül
marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim
előtt; egy karkinyujtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy
perczczel hamarább kellett volna utána kezemet kinyujtanom és nem halt
volna meg. Kerestem félóráig a vízben; és nem találtam reá; és akkor
hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bünhödéstől, gyalázattól
menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.

– Oh én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én
tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom.

– Kérem alássan.

– Még egyszer azt mondom. Minek volt kegyelmednek a Malárdy-házhoz
menni?

– Hogyan, uram?

– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni,
együtt mind a kettőt Sárosvármegyébe feljönni; itt aztán majd az én
gondom lett volna, hogy a gubanczos csomót kioldjam szépen; e helyett
kegyelmed neki áll Nagy Sándor kardjával s ketté vágja az egész
szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?

Thaddeus mindenre készen volt, csak ilyen beszédre nem.

– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarczos játékot végig
játszszék.

– De hát miért nem? szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. Volt
valakinek az ellen valami kifogása? Ártott vele valakinek? Kegyedre
nézve úgy is el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat
törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt
elégedve, a leányzó szerette; az ifjunak is tetszett, az egész világ
tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele,
ha minden úgy ment volna, a hogy elkezdődött?

A nagy philosoph a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát;
sophismákkal őt nem lehetett megszorítani.

– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, a kinek igen is nagy
kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.

– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kaczagok, megbocsásson tisztelendő uram, már
nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: –
hahhahahó; így már most igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára.
Tehát a fiamért skrupulozuskodik tisztelendő uram?

– Kinek nevét egy kalandor bitorolta…

– Köszönje meg neki, hogy becsületet szerzett nevének.

– És a ki most méltatlanul ül gyalázatos börtönben.

– No; – csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott
méltatlanul. Higyje meg, hogy nagyon jó helyen van ott.

– Nagyságos uram, ez kegyetlen tréfa az atyától.

– No, no, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa;
tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én
fiamról, beszéljünk a kegyedéről.

– De én épen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és
helyrehozzam azt a mit en-fiam vétett ellene; a midőn ő e vétkeért nem
lakolhat többé.

– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaujmegye tömlöczéből?
Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon
a jó barátságos helyen, a míg engem ki nem harangoznak a világból,
azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.

Thaddeus egy párszor borsózni érezte a hátát, a mint e hideg cynismus
ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt s közel volt hozzá, hogy a
nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán s nyugodtan tudott
felelni.

– Uram; midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn
meghallám tőle, mit vétett; midőn megtudám, minő igazságtalanság történt
ő miatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjuval, akkor békót
vetettem kezére s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozzam őt a
méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket s a vétkest hagyom a
bünhödés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.

– Igazán azt tenné, ha fia élne? kérdé a kis öreg úr impertinensül
himbálva magát sarkain s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.

– Azt tenném.

– No hát nem is fogja azt tenni! kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve
zsebéből hirtelen kirántott kezével.

Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van
dolga.

– Lássa, tisztelendő uram, szólt a báró, beledugva hüvelykujját a
tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon; – kegyelmed saját szavaival
mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló,
nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjut bedugni egy penészes tömlöczbe; –
kegyed; az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi; – és
mégis én fölöttem szörnyűködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni,
hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba ficzkót, a ki soha semmi
jót nem tett a világon, a kinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még
mostani állapotomban is dehonestatio, becsukattam egy kis neki való
leczkére; a mi pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem
okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira
adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti,
nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképen én nem is ismerem azt a
léhütőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja,
hátha nem is ez az? legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg,
mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az
apák és a fiak között.

Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű
kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar.

A báró megfogta a karját.

– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már
ez a harag? Hiszen ha kivánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról
nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni
Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a
tömlöczből. No ugyebár azt akarja?

– Nem tagadom.

– De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz
illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus
historiáját, meg a Pandora szelenczéjét; no lássa, ilyen Pandora
szelenczéje az, a mit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon
Epimetheus példájából.

– Én csak Krisztus példájából kivánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva
kezét a báró úréból.

Kadarkuthy útját állta s nem eresztette ki az ajtón.

– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik? A
ki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt
levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkost,
gyujtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint a ki az én
fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan,
meg fogom siratni én, de senkisem fogja jobban megsiratni, mint
kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…

A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buzgalommal könyörgött
Thaddeusnak, a mi őt csak még furcsábbá tette.

Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát
tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett; de szivében megsiratta;
de együtt szenvedett vele; – hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát
azért, a mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az
meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a mit puritán érzelmei képesek
voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat
megmagyaráz s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött
szörnyűködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.

Thaddeus még egyszer ajánlotta magát és komolyan mutatta, hogy menni
akar.

– Csak még egy perczig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok
mondani (– egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a
másikkal bizonyított); lássa, engedjen magának egy okos szót mondani: –
hátha én adnék a sárospataki collegiumnak negyvenezer forintot?

– Micsoda? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit
akar ez megint?

– Meg egy szép arany billikomot ezüst korsóval a k...i úrasztalára.

– Mi oknál fogva?

– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliothecam is, nevezetes
tárgyak physicum muzeum számára.

– Nagyságos uram, én nem értek semmit.

– Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k...i nagy gymnasium számára, a hol
tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az ecclesiának.

Thaddeus mind jobban bámult és nem értett.

Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az árlejtést.

– Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a hová azt
tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…

– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép igéret? én nem tudom felérni.

– Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, a hol van.

Thaddeus úr erre már komolyan felpattant:

– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, a kit meg
lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?

– Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előmeneteleért.

Thaddeus puritán büszkeséggel felelt:

– Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazságtalan tettnek!

– Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját
hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az,
a mit kinálok tenyeremen nyujtva s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig
hiszen a mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis
tanubizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot,
mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog
ötven. Hát van ebben valami?

– Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok
Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben,
erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a
kitűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és
az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy
méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak
gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.

Kadarkuthy boszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá
Thaddeus kezét.

– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot
cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam
legalább egy napig.

– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat,
melyben kötelességemet tenni elmulasztanám.

– Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsisát leitatták ez alatt?

– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem
idegen ez előttem.

– No azt még sem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó
csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg
befognak. No üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen
barlangomat.

Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és
felkaczagott.

– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm
be Kassára azt, a ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani.
Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.

Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon.

Néhány percz mulva visszajött; akkor egészen komoly volt az arcza; még
hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.

– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly
szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?

– Mondám.

– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. Öt
fekete pecsét van rajta; – ez a levél foglal magában valamit, a mi
tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; – iszonyú nagy, számokkal ki
nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, – a Dárius kincse. Az ebben a
levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant
kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen
boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem
megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k....i lelkészi
hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy a midőn elhozza a nagy kaszás
gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát
kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az
úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen
kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa,
hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt
legboldogabb; – addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt
kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.

Thaddeus meghajtá magát s egy perczig sem gondolkozott tovább a
mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember
fejéből származnak.



A VESZETT LÓ.

A mi virágos keleti nyelvünk «veszett lónak» szokta az olyan embert
nevezni, a ki minden helyes ok nélkül nekirohan mindenkinek s
keresztül-kasul gázol ártón és ártatlanon; a kit, ha megharagított
valaki s azt hirtelen meg nem kaphatja, nekimegy egy másiknak, a kit
közelebb talál s azon tölti boszúját.

Mint látszik, a veszett ló czím ilyenformán nem annyira megtisztelő
elnevezés, mint a mennyire következetes.

Az ember, épen úgy mint a ló, arra van hivatva, hogy esze által tüntesse
ki magát s midőn e hivatását olyképen mellőzi, hogy az ész józan
kocsisságát megvetve, a szenvedélyek lódarázsa elől megriad s bősz
dühében eltépve az illem gyeplüit, a rendes kerékvágásból kiugrik s rúg
és harap, a kit elől utól talál, akkor nagyon méltán mondják róla azt,
hogy veszett ló.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tisztelendő Gutai Thaddeus uram megérkezvén Kassára, sietett az alispánt
az általa tudvalevő titkokról informálni.

Olyan köztiszteletben levő férfiú tanubizonysága rögtön segített az ifjú
Kadarkuthy veszedelmes állapotján, kinek legfőbb baja az volt, hogy
valami párbaj miatt, melynek halál lett a vége, ő kénytelenül álnév
alatt szökött Belgiumból Francziaországba; ott is tovább üldöztetve,
ismét más fölvett név alatt menekült Svájczba, úgy hogy tárczájában
négyféle nevű és leirású útlevelet is találtak, a mi még jobban
belekeverte a hinárba s annyira ellene bizonyított, hogy az öreg
Kadarkuthynak épen semmi sem állt volna az útjában azon pompás tréfa
kivitelére, miszerint Viktor úrfit ott üldögéltesse nemes Abauj vármegye
philanthropicus intézetében mindaddig, míg ő meghal s csak
végrendeletében nyilatkoztassa ki, hogy az bizony mégis az ő fia, hát
csak ereszszék szabadon: – hogy ha ez a tudós ember bele nem elegyedik a
dologba, s mint aféle tudós ember gyülölője levén minden élcznek és
anekdotonnak, ezt is elrontja komoly közbeszólásával.

Már pedig valóban elrontotta. Önvallomása kideríté, hogy a kit az öreg
báró saját fiaként mutogatott a világban, az Gutai Lőrincz volt; s a
valódi Kadarkuthy Viktor igaztalanul ül ott, a hol az ember nem
mondhatja a «tessék leülni» kinálásra azt, hogy «köszönöm, nem fáradtam
el».

A rehabilitált bárót aztán szabadon bocsátották; az öreg Kadarkuthyt
hivatalosan megpirongatták, a miért a törvényhatóságot készakarva
tréfálkozásokra használta fel; Thaddeus úrnak pedig elismerő szavakat
mondtak példás igazságszeretetéért, mely szerint inkább saját családja
szégyenét fedezte fel, hogy sem hallgatása által egy ártatlan embert
tovább is szenvedni hagyjon.

Thaddeus úr még aznap, a midőn Kadarkuthy szabadon bocsáttatásáról
tudósíták, el is hagyta Kassát s sietett vissza saját városába.

Keresztyéni alázatosságában nem óhajta alkalmat adni a kiszabadított
Kadarkuthynak arra, hogy megmentőjét hálálkodásaival halmozza el: nem
kivánt tőle semmi köszönetet. Még csak találkozni sem kivánt vele. Oh a
szellemaristokraták büszkesége határtalan. Nekik tetszik azon öntudat,
hogy eszük, jellemük, érzéseik által egy czímernemest lekötelezhettek,
oly adósságot hagyva rajta, a mit az sehogy sem tud nekik lefizetni.

Thaddeus látni sem akarta Viktort; nem is lett volna rá nézve e
találkozás kedves.

Hazament szépen; elővette szárított virágait s ha azokban kevés
vigasztalást lelt, benyitott legszebb eleven virágának szobájába; a
kinek akár magyarul, akár latinul hangzott a neve, legszebb volt rá
nézve az egész hazai flórában; a szép Lila; a szép Syringa vulgaris
Linnæi.

Az egyszer utczán talált gyermek most paloták dísze lehetett; szépségét
valami megszentelő bűbáj emelte emberfölöttivé; szép lelke látszott azon
keresztül. Epétlen, haragtalan, önzés nélküli mindenki irányában. A
háznál mindenki iránt engedékeny volt, mégis mindenki azt tette, a mit ő
akart; Thaddeus urat szinte elkényezteté, pedig az is úgy élt, mintha
egyedül csak őt szolgálná.

Úgy látszék, hogy meg akarta jutalmazni Isten a sokat érdemlett és sokat
szenvedett férfiut öregsége keserű napjaiért ebben az angyaljóságú
gyermekben, a kiben a jó öreg minden szeretete egyesült. Ezek a szelid
kék szemek voltak az ő vezércsillagai; ez az édesen csengő hang az
egyedüli szó, mely előtte arról beszélt, hogy a földnek is van még
valami öröme; annyira szerette őt a jó öreg úr, hogy még a templomban
is, mikor imádkozott, rajta feledé szemeit, mintha azt akarná látni,
hogyan adják tovább ez imahangokat az ég angyalai, a míg azok az Úr
zsámolyához eljutnak, együtt könyörögve gyarló halandókkal nem is ismert
bűnök kegyelmes bocsánatáért.

Szinte haragos volt a jó öreg úr olyankor, mikor arra gondolt, hogy ezt
a szelid angyalt, ezt a martyrarczot valamikor el fogják tőle rabolni;
valami goromba kamasz megkéri, elveszi, fejére teszi azt az ostoba
prózai főkötőt; – s akkor ő nem lesz többé öreg nevelőapjának imádkozó
angyalkája, nem lesz többé az a lesütött szemű szent; nem lesz többé
olyan halavány az arcza; – ez a gondolat képes volt Thaddeust nagyon
megkeseríteni.

Hanem hiszen messze van még az idő, a leányt még nem hallja senki titkon
sohajtani; még valami holdvilágos árnyék fekszik szivén abból a testvéri
érzelemből, melyet egykor Lőrincz iránt érzett. Hiszen Thaddeus maga is
úgy akarta azt, hogy egykor ebből több legyen, mint testvéri érzelem.
Hajh de ki várhatja többé a hajnalt, hogyha meghalt a nap! Mit ér az
elhalt ifjura gondolni többé s mit érne rágondolni, hogyha élne? Ő
elfeledte a legjobbat, a legszebbet; a kit családja neki szánt, a kiben
örömüket lelték volna, a ki által boldogok lettek volna mindnyájan, és
választotta magának azt, a kit gyűlölnie, a kire soha gondolnia sem
kellett volna; apja halálos ellenségének leányát, a vallásüldöző
gyermekét, a ki miatt aztán meg kellett halnia.

Az ég akarta így. Az ég akarta, hogy az átokkal ütő kéz maga is sajogjon
az ütés után, mert rettenetes az: egy embernek fejét megsújtani az Isten
átkával s nem lehet az, hogy az iszonyúan verő kéz is ne fájjon azután.

A nagy férfi nagyot bukott; sok nagy példa teljesült be rajta; és ime
Thaddeus most imádkozik azért, hogy ne érje Malárdyt több csapás;
maradjon meg neki az, a mije még megmaradt: csak egy fia van már
Malárdynak, egy édes fia, a ki őt nem szereti; nincs büszkesége,
hatalma, gazdagsága. Lám: ő neki sincs már, csak egy leánya, egy
fogadott leánya, a ki őt szereti, ez öröme, ez reménye, ez megnyugovása.
Oh idején van imádkozni az Istenhez, hogy ne teljesítse tovább az átkot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Itthon a pap?»

Ily rövid kérdés hangzott a kerti bejárat előtt, mely nagytiszteletű
Gutai Thaddeus uram szobájához vezetett.

Thaddeus úr maga is hallotta a kérdést s gondolta magában: ejnye goromba
pimasz, hát én neked csak «a pap» vagyok.

Még jobban mérgelődött azután, midőn hallá a felelet csengő hangját.

– Dolgozószobájában van.

Ez a szép Lilla édes hangja volt.

(A neveletlen még attól a szép lánykától kérdezősködik ily otromba
hangon.)

– Melyik az ajtaja? szól újra az elébbeni hang.

Erre már nem jött felelet; a válasz hihetőleg néma intésből állt.

Azután erős, sarkantyús lépések hangzottak s a lelkész ajtaját
kinyitották, minden előleges koczogtatás nélkül.

A tudós ajtaja elég magas volt közönséges emberek számára, de a most
érkezett nevezetes ember mégis kénytelen volt meghajtani a fejét, mikor
belépett rajta, oly szertelen hosszúra találta őt kinyújtani az áldott
természet.

A hosszú kezek és lábak embere szinte maga is látszott restellni termete
felmagzott állapotját, valami lanyha maga-elhagyás lógatta előre egész
alakját, minek következtében hanyagul előrehajlott, s mikor
fel-felütötte a fejét, mindig még egy fejjel nagyobbat látszott nőni.

Az ember impertinens szőke volt, még pedig olyan serte hajlamokkal biró
hajjal, hogy azt hátulról sehogy sem lehetett becsületesen
összecsavarítani; mindenfelé álltak ki a szálak a czopfból, végződvén
mint egy nyűtt meszelő; az oldal hajbodrok pedig valószinűleg régen nem
levén felsütve, kiegyenesültek és meredtek, a merre nekik tetszett. A
képe meg volt borotválva; egy párszor a borotvával bele is metélve,
jeleül annak, hogy maga borotválkozott s igen türelmetlen borbélya volt;
az orra mellett hosszában egy régibb, de mélyebb vágás forradása volt
látható, a mit valószinűleg nem borotválkozás közben ejtettek oda. A
világos szőke hajjal valami kellemetlen ellentétet képeztek a sötét
szemek; úgy látszik, ez embernek saját alkatrészei is antipathiában
voltak egymással. Semmi sem volt azonban visszataszítóbb rajta, mint a
vastag, duzzatag ajkak, mik bestialis kifejezést adtak az egész arcznak
s valami ijesztő jellemet kölcsönöztek a szavaknak is, a mik keresztül
jöttek rajtuk.

A jövevény még ehez valami idegen szabású öltözetet viselt, mely
állítólag finom kelméből készülhetett valaha, de most minden szennyes és
gyürődött állapotban volt. A nagy türemcsizmák kifényesítetlen, a fehér
szarvasbőr nadrág zsirfoltokkal tele, a bársony zubbony összevissza
törve, a hol valami fehérnemű fodrainak kellett kilátszani belőle, azok
nagyon régi találkozást emlegettek szappannal és tiszta vízzel, s a
gavallér még annyi figyelemmel sem volt a világ iránt, hogy begyűrje
azokat a kabátja alá.

Nem, a jövevény nem sok figyelmet mutatott bárki iránt is. Nem mondott
sem jó napot, sem egyéb tisztelkedő szót a papnak; oda állt egyenesen az
arcza elé, hogy a csizmáik orrai egymást érték, s Thaddeus úr kénytelen
volt a nyakát felfelé görbíteni, hogy az arczába lásson, s akkor röviden
azt mondá neki:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok.

Thaddeus kissé visszahökkent. Bizonyára legelső gondolatja az volt: «no
már most értem, hogy az öreg báró miért nem szereti a fiát látni?»

– Tessék helyet foglalni, monda azonban egész tisztelettel.

Az ifjú úr le sem ült, nem is köszönte meg; a helyett még egyszer
elmondta:

– Báró Kadarkuthy Viktor, s egyszerre egy fejjel magasabbra emelkedett.

– Örülök, hogy szerencsém van, mondá Thaddeus; pedig sehogy sem örült,
azt hitte, hogy ez most megköszönni jött hozzá azt az erélyes
közbejárást, melynek folytán kellemetlen helyzetéből kiszabadult, s e
hálálkodást szerette volna kikerülni a jó úr.

De nem hálálkodott a jövevény; másért jött; – miután mind a két hosszú
karján feljebb gyűrte a zubbonyújjakat, félrefordítá a fejét, s úgy
elfelé néző képpel kérdezé Thaddeustól:

– Hol van az úrnak a fia?

Thaddeus elbámult.

– Nagyságos úrfi: kegyelmed a fiamat kérdezi…

Most egyenesen felé fordítá a képét az ifjú óriás s nekimeresztett
szemekkel kérdezé másodszor:

– Hol van az úrnak a fia?

A lelkész lesüté szemeit és alig hallhatón rebegé:

– Fiam – meghalt.

Két csepp köny remegett fehér pillái alatt s nem tudott kicsordulni
szemeiből.

Az ifjú úr nem ügyelt a könyekre.

– Az nem igaz. Az csak mesebeszéd. Hol van az úrnak a fia?

A lelkész megerősíté hangját s a fájdalom ihletével felelt:

– Istennél van ő bizonyára, ha irgalmába bevette, és megbocsátá bűneit.

– Pokolban van! kiálta közbe a báró.

– Az az Úr dolga! szólt reszkető hangon Thaddeus.

– Mit? Az én dolgom? kérdé amaz ingerülten.

A pap szilárdul válaszolt:

– Én Istent értettem «az Úr» alatt.

– Ejh, nem kell nekem most papos komédia! kiálta a báró türelmetlenül,
nekem ne bibliázzon, hanem feleljen, hol van az a semmirekelő,
országcsaló, a ki nevemet bitorolta és a ki miatt esztendeig ültem a
börtönben?…

A pap alázatosan felelt neki:

– Elismerem uram, hogy ön méltán neheztel reá, hogy sokat vétett ön
ellen; de mégis kérem: ne illesse őt előttem becstelen nevekkel; én apja
vagyok s a mit vétett, azért bizonyára egy halállal mindent
megbűnhödött.

A báró most még jobban dühbe jött.

– Mit? még azt se mondjam róla, a mi őt megilleti? még gazembernek se
nevezzem? de fogom őt annak nevezni, és arczul fogom vágni, és megölöm;
megölöm az átkozottat!

Az ember reszketett a dühtől, ökleit összeszorította, vastag ajkai
kifordultak és szemei körül villogott a fehére.

Thaddeus most már nem félt tőle. Látta, hogy nem emberrel van dolga, az
ördögfélétől pedig nem igen rettegett. Nyugodt lélekkel vállára
veregetett Kadarkuthynak.

– Nagyságos uram, azt meg nem öli kegyelmed többé.

– Mit mond az úr? rikácsolá ez embertelen hangon.

– Mert ha meghalt, akkor már halva van; ha pedig élne: kezének egy
ütésével úgy összezúzná önt, hogy soha sem lenne önből többé ember.

Már ezt az utolsó mondást nem valami malasztteljesen ejté ki Thaddeus
úr, hanem egy haragvó és büszke apa indulatos hangján.

Kadarkuthy elsápadt, perczre még vastag ajkai is elkékültek; mikor meg
akart szólalni, egészen el volt rekedve, alig találta meg a hangját.

– Hol van tehát?

– Háromszor mondám, hogy meghalt.

– Ki látta őt meghalni?

– Én magam…

– A hol van ni. Szép kis tanubizonyság. Ön maga bizonyít a mellett, a
mit mond, ön elrejtette a ficzkót, ön halálhirét terjesztette, hogy
megszabadítsa a büntetéstől, a bosszúállástól; de én nem hagyom magamat
bolonddá tétetni: én akarom tudni hol van? ki akarom húzni gyáva
rejtekéből és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szívén
keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap
arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: veszszek meg, ha addig ruhát
váltok, a míg azt a kalandort meg nem öltem.

– S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig
gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen.

Ez nem fegyverzé le a dühödtet, csak megátalkodottságát nevelte.

– Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, a mit én meg sem
tartozom köszönni; ha azt mondták az úrnak, hogy én az az ember vagyok,
a kit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg
velem.

– Nem mondták azt; szólt Thaddeus keserűn; önnek édes atyja előre
figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször
is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, a
ki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabadítám önt.

– No hát már most ne csodálkozzék rajtam, szólt az ifjú Kadarkuthy,
mintha a pap mondásának ez volna a logicai menetrendje. Tudja, hogy
kivel van dolga, beszéljen röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg,
hova dugta el? mert én addig el nem megyek innen.

E szóval leült egy nagy, spanyolnáddal font karszékbe az úrfi.

A lelkész lenézte végig, s azzal hidegen válaszolt:

– Ha meg nem unja magát a házamnál nagyságod.

Azzal ő is leült iróasztala mellé, s elkezde tudós phlegmával irni, még
pedig az ifjú báró boszantására arabs verseket póklábbetűkkel; a ki
tehát azzal sem ingerelheté a tudóst, hogy asztalára könyökölve az
irásába nézett; nem ismerhetvén meg belőle semmit.

E perczben halkan félig kinyilt a mellékszoba ajtaja s egy pillanatra a
szép Lilla tekintett be a lelkész dolgozószobájába.

A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait
nem veheté ki s a mint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes
gondolatja támadt: vajjon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös
idegen? A mint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve
egymással szemközt az iróasztal mellett, zavarultan visszahuzódott s
becsukta az ajtót.

Kadarkuthy hirtelen térdére csapott és felállt sebesen; szinte félő
volt, hogy fejével átüti a padlatot.

– Ki volt ez? kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve
arra a nagy kutyabőrös foliansra, a miből a tisztelendő úr másolt.

– Ez? felelt a jó úr tudós szelidséggel; Izmael Asmai, hires arab költő;
az Abner életének koszorús irója.

– Az ördögökbe! nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, a
ki itt benézett. Leánya az úrnak?

Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt; ennél a pontnál nem lehetett
vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent
elmondani az ifjú úr kérdésére; nagy szárazon azt felelé neki: «az».

– No akkor elő fogja az úr egy hét alatt állítani a fiát! szólt ez
odahajolva hosszú termetével a lelkész füléhez; azzal vette a
háromszegletű kalapját, s megindúlt. Az ajtóból még egyszer
visszanézett, fenyegető szemöldrángással intve a pap felé, s azzal egy
lépéssel kilábtózott az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga
után.

Thaddeus sem sietett őt kikisérni; egyik sem köszönté a másikat; de a
tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta:

«A veszett ló!»



BAJCSY ALISPÁN.

Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy
egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi
magával, megválasztották a candidált csizmadia-czéhmestert
alispánjuknak, – s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s
hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon
sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények
kikerekítésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig
nyúlik a publikum hite?

Azért rendén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat
az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának
alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.

Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott.

Való, hogy azt fájdalmas szenvedés követte.

Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendei megválaszták nemes
pártbuzgalomból a nekik candidált csizmadiamestert megyéjük első
hivatalnokául.

És a fenmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és
igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.

Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, a mit e sajátságos
férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk, s a mit mi lassankint
el fogunk felejteni; egy laconikus rövidségű itélet ez, mely hosszasan
csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: «liquidum est
debitum, solvas, ebadta, punctum». Még azt is hozzá teszik, hogy a
veszedelmes rövidségű itéletet a királyi tábla is helybenhagyta,
ilyenforma záradékkal: «sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta,
approbari».

Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán
egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy
jellemzett.

Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna.

Ne kérdezzük, vajjon igazán Bajcsynak hítták-e azt a kézművesből lett
alispánt, a ki ez itéletet hozta? hatalmas úr volt-e az, a ki ellen ez
itélet szólt? Malárdynak hítták-e azt? vagy ez a név is más volt? Gutai
Thaddeusnak hítták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a
büszkék fejére?… őrizkedjünk a lélekidézéstől… hagyjuk pihenni azokat, a
kik már végig játszották tragédiájukat.

Nekem pedig bocsássanak meg az elmult idők halkan beszélő árnyai, ha
csendes susogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt
kifecsegek.

Hiszen a csendes parochialis házban nem susog már Gutai Thaddeus uram
selyem stolája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s
midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a
fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának
komoly merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifju;
két megsiratott halottja…

Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány
koczkázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt,
szépen elegyített magyar és diák szavakban.

Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a vágó-utczai szögletház
kertjében; köröskörül járva és nézve, hogy nő a fű, a bimbó, és újra
visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi
kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.

Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piaczról a megyercs-utczába, s
a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a mit csaknem vakmerőség
kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.

Ha lehet szavaimnak hinni, a dolog ekképen történt:

Mákosné asszonyom, a mióta szomszédura a megyercs-utczai kis házból a
nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenkint ellátogatott a
vármegye házához – magát kibeszélgetni.

Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek,
hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt
soha se ereszszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta
meg; előfogta az ügyesbajos embereket a folyosón, kihallgatta,
elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét;
meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, a mi kívül-belül
történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a
vármegye dolgait, egy szóval mindig talált emberre, a kivel
kibeszélhesse magát s az is jól esett neki.

Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a
palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüst sarkantyús
csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája
urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem
is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem az alatt, a míg a csizmáit
felhúzza, meg a míg borotválkozik, kegyeskedjék őtet kihallgatni, mert
bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.

A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat
bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy
óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert a mint
üti a kilenczet, az alispán megy az ülésbe s ott hagyja őt a faképnél.

Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de
mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber
bizonyosan tele beszélte már valamennyi hajdú és hajdúné lelkét azzal a
hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el
akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat
fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen
fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék férfiút.

– No mi a baj, nagyasszony? hát miért jött? mondja el.

Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros
dolmány volt rajta, nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta
kócsagos kalpagját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.

Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt
Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, a mi a derék
férfiút tökéletes zavarba hozta.

Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta
inkább, hogy Mákosné asszonyom confidenskedni fog, a hajdani szomszédság
előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta,
hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az
alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.

– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! kiálta fel a derék úri ember,
kezeit lehető magasra felkapkodva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; én
nekem kezet csókolni!

– Oh kérem alázatosan, szólt a nagyasszony megjuhászodott orczával,
tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsület-tudás? tudom én, hogy a
tekintetes viczispán úr orczája előtt hogyan kell megjelenni? Most már a
tekintetes viczispán úr életnek és halálnak ura s a ki hozzá közeledik,
meghajtsa a térdét, megalázza az orczáját.

– Tisztelem a nagyasszony eloquentiáját, vágott közbe Bajcsy alispán;
nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s
elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött? akként, hogy én is
bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szüntem meg jóakarója
lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az
indultusomat.

– Oh bizony kérem, kedves komám uram, – ezerszer engedelmet kérek,
tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…

– Jól van, jól.

– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, Isten mentsen
meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én soha sem
törődöm a magam bajával.

– Tudom biz azt, mindig a más dolgával vesződik. Elég baj az.

– De mikor olyan nagy emberek, nagy familiák veszedelme forog feljül,
tekintetes komám uram: a mi bizonyosan minden embert megszomorít;
kicsinyt avagy nagyot.

– Miféle nagy familiák?

– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni,
hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok
kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a czélra, hogy minden
szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…

– Már megint szerencsétlenség! sóhajta fel magában Bajcsy alispán. Kit
öltek meg hát? mondja el hirtelen.

– Jaj bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá,
hogy szörnyűségeket míveljenek; ha csak a tekintetes viczispán úr
hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképen.

– Beszéljen.

– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy familiákat, kettős baj
két nagy familiát, még pedig egyik a volt tekintetes viczispán úré, a
másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé.

– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr causái engem
mindig interessálnak.

– Igen is jól tudom; épen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek
sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.

– Valami mendemonda lesz megint.

– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet.
Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre,
a ki egy pár nap óta itt jár városunkban?

– Miféle drómó emberre?

– Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojácza, vagy micsoda? Egyik
azt mondja, hogy medvetánczoltató, másik meg azt, hogy mameluk herczeg;
elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.

– Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek?

– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utczán, mint a bolondok
szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a
gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az
utczán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszított a csatornába; kérem
alázattal, az egész czipellőm elmerült bele. A minap meg a «Fekete
sas»-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sietett neki kinyitni az
ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piaczon összeveszett egy kásás
kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére
az egész paprikás szakajtót, hogy maig sem lát szegény asszony az egyik
szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott,
pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogó
hídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen
tánczoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé
meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne
kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket
cselekszik?

Bajcsy uram nem czáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy
vajjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki épen a feje tetején
jár is?

– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a
mult este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek
gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komám uram, mert jobb helyen
nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit
meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény;
lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az
időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza,
mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth
Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a
megyercs-utczán; hát hogy rövidebb úton haza jussak, egyenesen átvágtam
az anglius kerten; hogy majd a klastromon át a barátok utczájára, a
pápista iskolán keresztül meg a szombati-utczára jutok s hamarább otthon
leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az
anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól
esett, mikor a csavargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz
a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam:
«ugyan lelkem hova megy ilyen egyedül?» A tisztelendő úr valami
pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember,
elereszti azt a fiatal leányzót magában: «de hát nem fél itt járni?»
Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanúl; nekem semmim sincs, a
mit elvegyenek tőlem. – Milyen együgyű felelet ez már! No ezt így nem
ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s
visszafordultam, hogy majd elkisérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már
késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk
toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond
volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal
Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem
kiabálni: «hallja, bocsássa azt a lyányt; tisztességes leányzó az, a
nagytiszteletű úr leánya!» de a veszett ló rám se hallgatott, hanem
egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kigyó forma szemeivel s fogta
mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem
mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá
vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: «hol van a
testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg
nem mondod, megcsókolom az orczádat itt az utcza közepén s akkor majd
előjön a ficzkó, ha még lélek van benne».

Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott
kegyelmed kiáltani?

– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát
kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a
haczukáját is elhasítottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei
közől azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal
ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú
szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a
leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy
meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt,
megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz
semmit, csak néztek egymás arczába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg
egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar?
a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt
emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele
tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piaczra ki nem
értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit
láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak
egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután
hazavezettem a kis Lilát, szegényke inkább halott volt, mint élő, csak
arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált
hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú?

Bajcsy alispán mély komolysággal kérdezé:

– És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek?

– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komám uramon kívül senki fia
előtt.

– És ki volt az a megmentő fiatal ember?

– Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem
volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia: Kálmán.

Bajcsy alispánnak olyan jó szivós arcza volt, mely nem engedte a
meglepetéseket észrevétetni.

– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komám urammal beszélni,
folytatá a rosszhírhordó asszonyság; mert már most mi lesz ebből? Én az
én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy
abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kisérgette
volna a leányzót alattomban nyomon s miért esett volna oly dühösen neki
annak a hóbortosnak? Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal
urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt
inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba
ember mindenkit azzal ijesztget, a kire megharagszik, hogy kihivja egy
szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihivta egy szál
kardra, a miért nagyon megtalálta csudálni. Mi lesz már most ebből, ha a
tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudják a veszedelmet? Ha
nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt
veszének el, még azt is meg kell nekik érniök, hogy Lila miatt
elveszszen az a derék ifjú ember s egymás miatt tőből kiromoljon két
olyan nagy tiszteletreméltó család? Én bizony nem tudom, hogy mit
cselekedjem? Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból
is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes komám
uramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, a hogy
legjobbnak találja.

Bajcsy ismerte az eset előzményeit s annál jobban értette annak
folyamát.

Odament Mákosnéhoz és megszorítá a nagyasszony kezét.

– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A
tudomásúl vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.

Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút s parancsot adott neki, hogy vezesse
le Mákosné asszonyomat és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét
kisérje fel tisztelettel.

A numero négy nem volt egyéb, mint egy földalatti börtön, melynek
ezúttal nem voltak ember lakói, s mely épen csak egy kis arasznyi
ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem
tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon?

A hajdú onnan ismét felvezette a nagyasszonyt az alispánhoz.

Bajcsy uram szeliden kérdezé tőle:

– Látta a nagyasszony azt a szomorú helyet odalenn?

– Igen is láttam, tekintetes komám uram. Jól tetszett mondani, hogy az
nagyon szomorú kvártély.

– Valóságos pincze, másfél ölnyire van a föld alatt.

– Nem hiszem, hogy patkányok ne lakjanak benne.

– Sőt a kigyó is megterem.

– De úgy-e bár, oda már nem szállítanak mostan rabokat?

– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy soha
sem lesz; hanem – – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komám asszony,
ezekből a dolgokból, a miket nekem most itt elmondogatott, csak egy
drága szót is eltalál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor
fogadom hitemre, hogy a numero négynek támadni fog állandó lakója, és az
senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hirével.

A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a
folyosóra, a folyosóról az utczára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól:
soha sem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.

Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem
kikerült neki a szomszéd utczába, s ha valaki kérdeni találta, hogy mi
újságot tud, csak sóhajtott és szájára tette a kezét, mint a kinek
nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.

Igy teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír
hordozásától.



A FELLÁZADT FIU.

A mint Malárdy megszünt alispán lenni, csoporttal jött rá a
balszerencse.

Rangbeli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni
felbomlás.

Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név
chimærája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot;
a fény, mely a Malárdy kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely
azt porrá tette.

Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte,
családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös
birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem
fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a
fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló
gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.

A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból
akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely perczben
helyre teheti azokat.

A mint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté,
megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a
piaczra összegyűlt adósságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek
rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?

S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté
is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett: nem
olyan nagy úr mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.

Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhirnek
megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett
tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy
kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.

A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott
jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a
többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni,
kezében volt a pénz, a mi azokból hiányzott.

Malárdy sírt, midőn a derék asszony azokat kezébe adta.

– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség; szólt hozzá a nő vigasztaló
hangon, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyim is.
Légy erős. Összevonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép
házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van
mögötte; az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat s a
mi jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is;
apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat s nem szorulunk az Isten
kegyelmén kívül senkire.

Malárdy megölelte nejét és nem szólt semmit. – Azután is nagyon keveset
szólt ő. Egész nap is elmult, míg valami szavát lehetett hallani. Igen
türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a
gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi az
ebéd? s felvette a ruhát, a mit ráadtak, nem kérdte: jól áll-e?

Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő
gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt ha meglátogatta
valaki, ott találta a sodródeszka mellett, a mint nyujtotta a tésztát;
délután rokkáján ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt
nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a
selyemszál s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig
elhallgatta volna.

Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a
begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind
tudta tenyészteni otthon.

És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán
fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.

Nagyon szerette azt a fiut, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden
bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan
ételekkel, a miket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, tízszer is
kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már? vajjon nem történt-e baja?

Épen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes
fölfedezést tevé Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte
ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja s
aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is
azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, a mitől
olyan halavány az arcza? Oh mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba
a hosszú, hosszú fonalba, a mi gyors ujjai közt egyre végighúzódott,
mennyit hallott abból az üres perregésből, a mit a gyors kerekes rokka
egyre repülő, mégis egyhelyben álló orsószárnya danolt.

Egyszerre koczogtatnak az ajtón.

Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a
munka; «tessék, be szabad jönni».

Malárdyné elbámult. A ki szobájába belépett, az nem volt más, mint
Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat
kiszalasztá kezéből: mit keres ez ember ő náluk? a megbukott, az
elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy
András Malárdy küszöbét átlépje?

Bajcsy észrevette Malárdyné meglepetését, készen is volt rá.

– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony, szólt akkori szokás szerint,
illendően kezet csókolva a ház asszonyának; idejövetelem nem történik
valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bizva, nem végezhető
el sem levélben, sem izenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább
kincse veszélyben forog.

– A fiam! kiálta fel ösztöni találékonysággal a nő.

– Igenis, a fia.

– Az Istenért, halkan beszéljünk: a férjem meg ne hallja.

– Az udvaron találkoztam vele, a mint meglátott, visszafordult s lement
a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos
kelletlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is
ebben a mi városunkban egy kötelőzködő bolond ember, a ki hogy ezuttal a
hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemes ember: bizonyos báró
Kadarkuthy Viktor.

Malárdyné ijedten taszítá el a rokkát maga elől.

– Az igazi Kadarkuthy, magyarázá Bajcsy uram; bolond ember, tökéletes
bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a
házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát s azonkívül is minden
embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami
dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott
egy fiatal ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is
megmondani, hogy kit? de elébb másról beszélek. Kálmán úrfi bátran
pártját fogta a durván bántalmazottnak s a bárót rangjához mért
oldalbaütésekben részesíté.

– Rettenetes! kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre
fel tudta fogni.

– Valóban megütögette a bárót s az idáig rendében van. A báró nem
indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdaul; ellenben
indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hirneve nem
ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a
rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál
kardra hivogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék
fiatal embert megcsufolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.

– Boldogságos szent anyám!

– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kiván vele vívni; de nem
tudom az órát és a helyet, hol és mikor? mert akkor nem
alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely szinén mind a kettőt.
De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes
asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a
veszedelmes merészletről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke
életét.

Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt
köszönete.

– Azonban még nem ez minden, a miért idejöttem. Ama leányzó, kinek
védelme miatt támadt az a viszálkodás, senki sem egyéb, mint
nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.

– Mit mond?

– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek
tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila
leányasszony közelébe, s az a nemes harag, melylyel ő a leány
megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta
emberszeretetből.

Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, mert érezni kezdé,
hogy a balhir veszélyesebb fele még most következik.

– No már most tessék hozzá gondolni a többit. Ugy hiszem, okos
asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ez által igen nagy szomorúságot
okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő
szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét.
Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy leány már elveszett egy Gutai fiuval
összekötve; most még egy Malárdy fiu van, kit szülői nagyon szeretnek,
és még egy Gutai leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még
– Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna
mindkét családra nézve, ha a fatum ismét egymás által sujtaná. Én nem
kevésbbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi
barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem,
mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös útat törtünk különböző
erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én
óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt
bizonyosan a sírba vinné. A milyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha
megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, ép
olyan csapás lenne az Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse
magát itt közbe. Szelidséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet
vinni. Még talán nem késő.

A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát és
eltávozott. A házi asszonyság kikisérte őt egész az utczaajtóig.

Midőn ismét visszatért a szobába, férje ott állt előtte.

A halavány, összegörnyedt, reszketeg Malárdy.

A nő megdöbbent férje arczától, midőn rátekintett.

– Mindent hallottam; susogá Malárdy, a nyitott szobaajtóra mutatva.

A nő odament és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már
úgy is tudott mindent?

Malárdy elrejté arczát kezébe, mint a ki sír s keserűen hörgé:

– Rám mondta ezt a pap; – rám mondta ezt is a pap.

Azután ismét szétterjeszté karjait s szétnézett a levegőbe, mintha
keresné, hogy kivel küzdjön meg? kivel álljon harczba?

– Ki bánt engem? ki hozza rám ezt a veszedelmet? hogy a véremből való
vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem
vagyok úr, nem vagyok büszke ember: – de még a fiamat is, még a fiamat
is!

Azután ismét keserű elmélázásba esett, fejét lehajtotta tenyerébe.

– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiu,
akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor
nincs több, mint ez az egy.

Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e perczben még jobban szorítsa
szivéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harczot küzdött
annak lelkében most midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!

E perczben épen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája
megismeré azokat.

Ő jön!

Azzal könyörögve tekinte férjére.

– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj
félre, állj az ablakba, ne nézz reá.

Az ajtó nyilt s Kálmán belépett.

A mint szülőit meglátta, arcza egyszerre vidám kifejezést ölte, de
meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.

Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálczáját, kalapját;
félresimítá szép hajfürteit fehér homlokáról; megcsókolta halavány
orczáját és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon:

– Mi bajod? olyan halavány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne
titkold el előttem, édes jó fiam, te.

Kálmán mosolygott és szeliden felelt:

– Nekem? semmi bajom sincs, kedves jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted;
nincs semmi bajom.

– No de mégis. Miért vagy hát olyan halavány? Bizonyosan ez a rossz
városi lég árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édes atyáddal
falura; ott kinn maradhattok egy pár hétig; az neked jót fog tenni.

Kálmán elkomorult.

– Ma nem mehetek édes anyám: a physicum muzeumba új villanygép érkezett,
azt fogják ma a tanárok mutatni, oda igérkeztem.

– Oh bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most
rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugos is
virágzik, tele van jázminnal és jerichoi rózsával, te úgy szerettél
máskor az alatt üldögélni, dolgozni.

– Majd szeretni fogok ott lenni ismét, kedves anyám; de ma nem; most
nem.

– Hátha én kimennék, engemet sem kisérnél ki?

– Holnap igen, kedves anyám, de ma itthon kell maradnom.

Kálmán újra fölvette kalapját kezébe s szobájába indult.

Atyja egyszerre odafordult s útját állta. Szigorú, merev arcza, melynek
szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjut.

– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni, szólt hozzá erőltetett
szilárdsággal.

És megfogta fia kezét erősen.

– Mindent tudok!

Megdöbbentő volt látni, hogy az eddig halvány arczú ifju vonásai hogy
elevenültek fel lassankint e lesujtó szóra, arcza hogy pirult fel, fejét
hogy emelte magasra.

– Ugy – jól van… Ezt felelé atyjának.

– Te meg akarod öletni magadat, hogy megölj engem.

– Az megtörténhetik, felelt vissza a fiú.

– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a
szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.

– De a kit én szeretek… szólt az ifju s magasztos arczának ragyogása
legdicsőbb védelme volt annak, a kit bántottak előtte.

Malárdy arczán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a
hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép férfias orczáin, annyira,
hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelőleg simogatva férje
homlokát s csendesen suttogá fülébe:

– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a
leányt, ne szólj felőle rosszat.

– Igazad van. Igazad van, susogá Malárdy, magához térve első
indulatából. Igaztalan voltam ahoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani,
Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele,
a ki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt:
te, egy Malárdy, a ki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én
nemsokára leteszem azt már; – kiben még egyedül van minden reményem, a
ki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a
legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen,
rangtalan, ismeretlen eredetű személylyel; de ez mind semmi; te jól
tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan
átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst:
elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt
tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbenhagyott, belém döfnéd az
átok ördögszarvait egész a szivem mélyéig? hogy azt mondanák az emberek,
ime megalázták Malárdy Ferenczet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon
gyermekei, és kaczagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj én velem:
ne törődjél azzal! élek én, vagy meghalok, megáldalak-e vagy
megátkozlak? De gondolj arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek és azok
meg fogják vetni anyjukat és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a
porba vetette a bölcsőt.

Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A
nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó
alattvalóját, a kinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze.
Hasztalan munka volt az is.

– Egy szavadat sem czáfolom meg atyám; de szeretem azt a leányt; és
szeretni fogom holtig.

Malárdy hevesen toppantott.

– S ha én parancsolom, hogy elhagyd!

Kálmán a legnagyobb nyugalommal válaszolt:

– Akkor először történnék meg ez életben, hogy szavadat nem fogadnám.

Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz
súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.

– Kálmán, Kálmán! suttogá a mostoha.

A fiu odalépett atyjához és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően
szólt neki:

– Ne beszéljünk ma erről atyám; ma nagyon ingerült vagy. Majd holnap.

Malárdy rámereszté fiára kisértetien kiülő szemeit; úgy nézett, mintha
amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.

– Holnap úgy-e? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni
akarsz s holnap beszéljen veled, a ki tud; úgy-e ezt gondolod?

– Az meglehet, felelt az ifjú fagyosan.

– Az nem fog meglenni!

– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted
előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hirét és most azt mondod,
hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől és gyáva legyen akkor,
midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arcz nem illenék a Malárdy
ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.

– Azok bátrak voltak ott, a hol kellett, kiálta közbe hevesen az apa,
ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük
meggyőződéseért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát,
melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod
bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha
elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó
fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát
megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte
hatalmam, bezárom és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, a ki egyúttal
bolond is…

Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által
elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:

– Tehetsz velem, a mit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból
számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek,
hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, a mit egy rab tehet, hogy
börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, mint hogy azt
felkeressem, a kivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki
megbocsátni azt, a mit az ellen vétett, a kit én szeretek. Azt pedig
szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat;
levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát ő mellette, és
felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok
érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte
meghalni…

A mostoha látta Malárdy arczának szertelen elsápadását, látta, mint
szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé,
erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót és a
kulcsot eltette keblébe.

Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje; az nem szólt most
semmit; kalapját, pálczáját kereste s neje kétségbeesett unszoló
kérdésére, hogy hová indul? azt felelte:

– Azt én tudom.

* * *

Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is
fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul
innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendén
találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, a minővel
makranczos kis fiukat szokás megtörni, midőn annak élete forgott
veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak és
túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva
el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.

Nem iparkodott őt többé engesztelni, nem beszélt hozzá; – őrizte.

Leült ismét kerekes rokkája mellé és eresztette tovább az elszalasztott
szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt
volna a háznál.

Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem
hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit
odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, soha sem bántottak
senkit.

Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már
be is lépett az ajtón.

Csak úgy barátságosan, nem is koczogtatva, mintha a házhoz tartozott
volna.

A házi asszony rábámult. Egészen idegen volt rá nézve ez arcz.

– Mit akar az úr? Kit keres? kérdé tőle kitelhető mogorvasággal.

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok; szólt az idegen, gőgösen billentvén
egyet termetén, a mi inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.

Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni? A
rokkán ülő aszszonyság nem ád neki valami magas fogalmakat a család
rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad: gondolja magában.

Malárdyné pedig épen olyan neki való asszonyság volt, a kinél jobban, ha
egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.

A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal
feljebb dugta a kapcsot s akkor kérdezé:

– Az úr az a Kadarkuthy Viktor? – Mit akar?

– Én vagyok az. Én keresem Malárdy Kálmán urat.

– Mért keresi?

– Egy kis beszédem van vele; szólt ez lovagkorbácsa gombját
nyakravalójába dugdosva.

– Mondja el nekem; majd én átadom neki.

– Az nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. – Ez
question d’honneur.

– Magyarul beszéljen, mert én nem értek másformán.

– Ez becsületbeli kérdés. Ő engem megsértett.

– Ha megsértette, menjen a szolgabiróhoz.

Viktor e szóra véghetetlen megvető arczfintorítást csinált, a miben
vastag ajkai különösen segítségére voltak.

– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy
Kálmán úr?

– Azzal nem beszélhet az úr.

– Nem beszélhetek, miért nem?

– Mert én nem engedem.

– Furcsa! Asszonyság nem engedi. De én akarok vele beszélni.

Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról s a szép fehér lent
levette róla.

– Nem beszélne az úr egy kicsit lassabban, ha szépen kérném?

– Épen nem. Engemet megsértett az úrfi és én elégtételt akarok kapni.

– Elégtételt? No majd mindjárt.

Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecske-rokkája volt, a guzsalya
esztergályos munkával czifrára kikanyargatva, felül elefántcsont
gombbal, alul hasonló srófolóval.

Ezt a czifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék
matróna s még egy párszor kérdezé ezalatt: «elégtételt akar az úr kapni,
elégtételt?»

Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet s eléje állva a
vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:

– Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben
a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a
guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a
lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s
akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilatushoz!

A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közől hiányzott az a
pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harczias
asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rémületlen
vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé
lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három
lépéssel végig lépve a folyosót, iparkodott menekülni az utczára; s ott
is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült
szittya amazon a guzsalynyéllel s üti a meggyszín frakkot hátul.

A mint azonban a szegleten bekanyarult, az ablakot belül megzörgette
valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifju
francziául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.

– Demain, sur l’ile. Je suis prisonnier aujourdhui.

– J’y serais: mormogá vissza az üldözött lovag s futott, a merre
kevesebb nép volt az utczán.



A FURCSA EMBER HAGYOMÁNYA.

Malárdy Xavér Ferenczet látták az emberek hajadon fővel végig sietni az
utczán.

Valami hiányzik fejéről, talán fejéből is?

Mi lelhette? gondolá mindenki, a ki utána nézett; hát még midőn látták
őt megállni Gutai Thaddeus ajtaja előtt, azon férfinak ajtaja előtt, a
ki ujjával keresztül mutatott a nagyratörő férfi útján, és az elbukott
ez ujjnak árnyékában.

Valóban benyitott az ajtón és belépett rajta. Ki hinné, ha szemeivel nem
látta volna? ott felkeresé a lelkész szobáját: az zárva volt, zörgetett
rajta; belülről kinyitották. Az elforduló ajtó két halavány arczot
mutatott be egymásnak: Malárdy és Thaddeus arczait.

Mind a két férfi ősz volt már, mint a hattyú, mindkettő összeroskadt
termetű; de a mint egymással szemközt állottak, egyszerre kiegyenesedett
mindkettő termete; átváltozott mindkettőnek arcza; a nemes úr gladiator
szobraként magasult fel, ki végső erejével jött ki a circus fövenyére,
vitézségének puszta emlékében bízva; nagy kopasz homloka annyi
büszkeséget tudott még viselni; míg az ősz pap, hosszú kétfelé omló
hajával, úgy állt vele szemközt, mint egy agg oroszlán, a kit még
egyszer fölvertek fektéből, s ki még egyszer fölemeli fejét szabad
berkeinek oltalmazására.

Csak az első pillanat volt az, csak az első szemtalálkozás hatása: a két
férfi egymásra nézett és eszébe jutott mindkettőnek, hogy ő apa; és ez a
gondolat letörte őket, jobban, mint az idők tevék, ők nem fognak
egymással küzdeni többé.

– Elvégeztetett… szólt rekedt, alig hallható szóval Malárdy a paphoz,
midőn szobájába lépett. Elvégeztetett, ismétlé újra a kiszenvedett
megváltó végszavát. Beteljesült rajtam minden átkod. Ott fekszem, a hova
sujtottál, a porban. Most jer és feküdjél mellém te is.

A nemes úr alig birta magát tartani a lábain, Gutai egy széket tolt elé,
hogy üljön le; nem fogadta el.

– Nem uram, lássad, hogy tántorgok előtted, meglehet, hogy le is fogok
roskadni. Meglehet. Te akkor se emelj fel; lesz okod magadnak is elesni.
Kiittam a keserű poharat fenékig, az utolsó cseppig; azért jöttem
hozzád, hogy megmondjam, ime örülj.

– Hogyan örülnék én a bánatos arcznak? kérdé szeliden a lelkész.

– De örülj az enyimnek. Kívántad, hogy ilyen legyen. A te kezed sújtott,
a te füled örüljön a jajdulásnak. Kívántad, hogy meg legyek alázva, –
megalázott embert látsz bennem; szegénynek óhajtál, az vagyok.
Tiszteletben töltém egész életemet, gazdagságban, úri jólétben; házakat
építék, kerteket ültettem, nyomorultakat segíték fel, kórházakat
alapítottam; és most késő vénségemben tanulom ismerni, mi a nélkülözés?
házaimban idegenek laknak, kerteim bokrai közől ismeretlen arczok
tekintenek ki rám, a szegények, kikkel jót tettem, nem ismernek rám,
nehogy visszakérjem tőlük, a mit adtam, s megeshetik rajtam, hogy végső
nyavalyámat majd abban a kórházban fekszem végig, melynek alapítói közt
az én nevem áll legfeljül.

– Oh uram…

– Mit sem tesz: ezt nem érzem már; de megütötte az átok gyermekeimet is.

A főúr hangja itt szokatlanul reszketni kezdett: szünetet kelle
tartania, hogy tovább folytathassa.

– Volt egy szép leányom, a kit lelkem büszkeségének tartottam; most
nincs. Ki tudja hová lett? Mely parton temették el hideg tetemeit?

A lelkész eltakarta arczát kezével s halkan susogá:

– Nekem is volt egy fiam…

– Úgy-e a fiú még kedvesebb, mint a leány? Abban találtam én is
vigasztalást; még maradt egy fiam; derék, jószivű, eszes gyermek; most
már felnőtt ifju; akárki büszke lehetne rá; én is az vagyok.

– Méltán, szólt közbe a lelkész, ő ismerte legjobban az ifjut.

– Kegyelmed ismeri őt. Akaratom ellen sokszor találkozott vele ama
társaságban, a hol okos emberek verseket szaporítanak. Ha látta őt, ha
beszélt vele, tudhatja, mi szelíd, mi engedelmes fiú volt ő; nem sértett
soha senkit, kitért a haragvók útjából; sokról le tudott mondani;
kevélységet, daczot, haragot nem tartott szívében. Ugy-e ilyen volt?

– Valóban az volt; helyeslé a lelkész.

– Mai nap a szelid ifju nekem: atyjának, – a rettenetes Malárdy
Ferencznek, ki míg százezer ember ura volt, ellenmondást nem tűrt, s
midőn egyetlen ember ura maradt, fiáé, arra maradt minden hatalma –
nekem mondá azt, hogy szómat nem fogadja, hogy kitagad szívéből és tenni
fogja azt, a mit ő akar.

Thaddeus a kétkedés bámulatával tekinte a beszélőre.

– És tudja-e kegyelmed, hogy mit akar? meg akarja magát öletni egy
verekedő keze által, a ki tízszerte ügyesebb és erősebb, mint ő. Párbajt
akar vívni az én tilalmam ellenére, olyan párbajt, a hol egynek halva
kell maradni, és az ő lesz, a ki ott marad, és én nem tudom őt
megszabadítani, mert azt mondja, hogy ha ma nem, évek mulva is fel fogja
keresni azt az embert, és én elhiszem, hogy azt fogja tenni.

– Irtózatos!

– Nem az az irtózatos: hanem az, a mi ezt okozza. Egy este nyilvános
utczán meg akart csókolni egy korhely egy fiatal leánykát; az én fiam
védelmezte a lányt, a bántót megsérté; az a bántó volt pedig Kadarkuthy
Viktor.

– Ismét ő?

– Nem segítene semmit a veszélyt a hatóságoknak feljelenteni; – mert
Kálmán keresné fel amazt, mert Kálmán meg nem bocsáthatná neki azt soha;
mert ő szereti azt a leányt, a kit bántott a korhely.

Thaddeus agyában zavarodni kezdtek az eszmék.

– Nem értesz-e még engem? kérdé most fölemelt hangon Malárdy. Nem
tudod-e még most sem, hogy miről beszélek? Nem tudod, ki volt fiamnak
szerelmese?

– Hogy tudnám én? kérdé Thaddeus csodálkozva.

– Oh tudós ember! kiálta fájdalmas gúny hangján a nemes úr, a ház ég
fejed fölött és te nem érzed melegét. Az a te leányod, Lila…

A lelkész arcza fehér lett, mint a fal. Elég lélekerővel bírt nem szólni
semmit; nem sóhajtani; de a nyíl talált. Hűtlen, hálátlan a szerelmes
leány azokhoz, a kik őt legjobban szerették, szülőihez; nem kérdi, kit
szeressen, tőlük, s nem mondja meg nekik, hogy ha szeret. Keserű
ironiája a sorsnak! Gutai Thaddeus átkot vetett Malárdy Ferencz
gyermekeire s saját szerettei, fia és fogadott leánya kezet fogtak
azokkal, hogy ők is osztozzanak abban.

És a balsorsnál, mely e szerelmet követte, sokkal inkább fájt
Thaddeusnak az, hogy az ő növendékei oly közönynyel vannak hitük iránt,
hogy nem gondolnak arra, milyen rettentő űr van azon a téren, a hol
Malárdy a fatemplomot lerontatá, mely Malárdyt és Gutait, a két hitfél
fejét, egymástól elválasztja; hogy mily átkozott tusa harczoltatott
annyi éven át vérrel, könynyel és szenvedésekkel egy erős
meggyőződésért; hogy ezt elfeledték a gyermekek; az apák még benne
éltek, a gyermekek már nem értik.

Béke volt már a két fél közt; vallásért nem haragudtak az emberek többé
egymásra; a szerető szívek nem kérdezék egymástól: «pápista vagy-e, vagy
kálvinista?»

Gutai Thaddeus szomorúan néze Malárdyra. Gondolá magában: «mi ketten
fölöslegesek vagyunk a világon».

Az Isten intése világot adott az agg lelkébe. Annyi éven át nem látott
és most kezde látni.

Ez új fény azt mutatá neki: «ti harczban éltetek egymással, haragot
támasztottatok az égbe vezető út miatt; íme én szerelmet támasztok a
haragból és ez vezet az idvességre».

– Elvégeztetett! valóban elvégeztetett, mondá Gutai Thaddeus; és azután
még egyszer elmondta azt a szót, és azzal hanyatt esett végig a padlón.

Az emberek az útczán megint látták végig futni hajadon fővel Malárdy
Ferenczet, az előlutól találtaktól kérdezgetve: hol lakik itt egy orvos,
vagy borbély? a lelkészt megütötte a szél. Pedig, én Istenem! milyen jól
tudhatta a városban a járást; hiszen uralkodott benne mennyi ideig!

Csakugyan talált is egy orvost valahol, azt vitte sietve érvágó
eszközeivel a lelkész lakára.

Mire odaért, már akkor eszméleténél volt Gutai. Mintegy öt-hat férfi
volt jelen szobájában, az egyház alsóbbrendű szolgái; ágya lábánál egy
még nálánál is halaványabb alak térdelt: fogadott leánya.

A leány megrettent, midőn Malárdyt az orvossal belépni látta, szívén
egyszerre villámlott keresztül az a gondolat, hogy Thaddeus balesete az
övével van kapcsolatban s remegve nézett gyámatyja felnyíló szemeibe.

Azok mosolyogva tekintének reá.

Most is mosolygott rá, miként azelőtt mindig. Szívének ő adta a
haláldöfést, de azért most is szerette őt; és azután nem is vádolhatá
semmivel: mit tehet a fiatal szív arról, hogy kifakad? Ifjú virágnak,
vén fának az a sorsa. Amazt a napsugár kinyítja, ezt a szél ledönti.

Thaddeus odainté a lánykát magához s kérte halk hangon, hogy fogja meg
kezét; az ő keze már úgy reszketett.

– Menj gyermekem át lelkésztársamhoz; mondd neki, vegye fel palástját,
kösse fel övét, s hozza el magával hozzám a szent bort és kenyeret, mert
áhítom azt.

A leány reszketve tekinte szét a körülállókon, azok hallgattak és utat
nyitottak előtte. Senki sem magyarázta neki a mondást. Ő hallgatva
távozott el s csak odakünn kezdett el sírni, hogy benn meg ne hallják.

Ekkor az egyházfit kérte Gutai, hogy nyissa fel szekrényét és keresse
fel abban ama bádogtokot, melyben végrendelete áll.

Az okirat le volt pecsételve; tartalmát nem kelle a tanúknak ismerni, a
kik azt kívülről aláírásaikkal megerősíték. Azután félre vonultak mind a
tornáczba; Malárdy és az orvos egyedül maradtak Tháddeval.

A lelkész nem engedett magán eret vágatni. «Szükségtelen ez», mondá.
«Egy óráig fogok még élni, nem tovább, azt ne töltsük haszontalan
kísérletekkel.»

Azzal Malárdyhoz fordúlt.

– Vége van ennek, uram. Mi ketten fölösleges emberek vagyunk e földön;
az ki vagyon ránk mondva. Boldogabb én, kit előbb magához szólít az Úr.
Én nemsokára az ő orczája előtt állok. Meghajtom fejemet. Legyen meg
szent akaratja. Egy óra még, és azután amoda túl leszek. Uram, Malárdy
Xavér Ferencz, amottan túl nincs a hívők között felekezet, ott nem
kezdjük újra a harczot; ott kezeink nem fogják fenyegetni egymást és
abból csak egy óra van még hátra.

Malárdy elérté a haldokló szavait s közelebb lépett ágyához és megfogta
a lelkész kezét: azt a kezet, mely őt megátkozá, mely őt úgy megverte,
és megszorítá azt.

A lelkész szemében köny volt.

– Ne szálljon le a nap a te haragoddal: hörgé elérzékenyült hangon.

Malárdy szilárd hangon mondá:

– Együtt fektetett le bennünket a sors; te korábban alszol el: aludjál
békével; nem hívogatlak.

– Köszönöm, köszönöm.

– Vétettem ellened, szenvedtem miattad; ne vádolj be odafenn az én bírám
előtt.

Thaddé felemelé szemeit.

– Bocsásd meg bűneinket, mint mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek.

E pillanatban jött a lelkész, kit az egyház fiatalabb társul rendelt
Thaddeus mellé, arany kelyhet s a fehér selyemmel letakart tányért hozva
kezében, a szent vacsora jelvényeit.

Azokat letevé az asztalra, s akkor Thaddeus elé lépve, egy levelet vont
ki öve mellől.

– E levél az öreg báró Kadarkuthy küldeménye, ki ezt végrendeletben
hagyta főtisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, azon világos
parancsolattal, hogy ez mindazon óráig a lelkészi hivatalban legyen
letéve, a míg a főtisztelendő úr a végső szent vacsorát felvenni nem
kívánja. Mert olyan kincs van ebben a Gutai-családnak hagyományozva,
mely azt egyszerre gazdaggá teendi, de melyet csak a végső vigasztalás
órájában lehet a főtisztelendő úrnak gyönyörűségére fordítani.

A segédpap nem igen nagy szónok volt; a haldoklóra nem látszott hatni
dialecticájával. Thaddeus inte neki, hogy ne szóljon.

– Az én kincseim nem e világból valók. A mit magammal elviszek, kevés az
és szegény kincs, mint a milyennel a koldusok kelnek útra. Hiú dolgokról
miért szólnánk még sokáig?

– Nekem kötelességemmé van téve, szólt a segédlelkész, hogy így
cselekedjem.

Azzal feltöré Kadarkuthy hagyományának pecsétjét s annak
összehajtogatott tartalmát átnyújtá Thaddeusnak.

Az ősz pap szemei még most is oly tiszták voltak, hogy szemüveg nélkül
tudott olvasni.

Megismeré az öreg Kadarkuthy báró szétszórt vonásait, kivel régente
levelezésben állott.

A körülállók feszült figyelemmel lesték a lelkész arczvonásait;
legtöbben azt hitték, hogy az átvett irat valami nagyszerű adományról
szóló levél lehet. De mi hasznát vehetné annak egy haldokló? Egy
haldokló, ki gyermekét maga előtt látta meghalni.

És íme, a mint a pap ama levelet végig olvasá, arczvonásaira valami
csodálatos öröm fénye szállott alá, hasonlatos azon glóriához, mely a
dicsőültek arczait környezi.

Szemei könyekben úsztak, midőn azokat az ég felé emelte s ajkait egy
hosszú, lélekenyhítő sohajtás hagyta el.

A rejtélyes levelet mindkét reszkető kezével oda szorítá szívéhez, és
ezután megcsókolá s ismét elolvasta. Az üdv sugára reszketett minden
vonásán. Így mosolyog az igaz ember, ki súlyos terhet szerzett lelkére s
bűnbocsánatát hallja az égből.

A furcsa ember levelében ez volt:

«Nagytiszteletű uram!»

«Furcsa az ember, míg eleven; de még furcsább, ha meghalt. Tanácsolom
nagytiszteletű atyaságodnak, hogy még a halottaknak se higyjen, mert a
jámbor embert még azok is megcsalják. Kegyelmed szemei látták meghalni
egyetlen fiát és megsiratták őt; sőt még tán most is siratják. Az pedig
nem vált hallá, hanem kiuszék a csöndes éjszakán a partra, még ugyanazon
éjjel azt a tréfát követte el, hogy megszökteté menyasszonyát a
Malárdy-kastélyból. Jelenleg a Bükk közepén laknak, nem tud felőlük
rajtam kívül senki. Egy kis falu van az erdő közepén, olyan kicsi, hogy
még a mappán sem lelhető; de a miskolczi vásáron megmondják a
szénégetők, hol van? ennek neve Barátfalva. Barátfalván van egy lévita:
pap, rector és kántor egy személyben; a népség nagyon szereti, mert igen
derék, okos és becsületes ember. El is vitték volna már tízszerte
jövedelmesebb ekklézsiába is rectornak, s a milyen tudományos,
lelkésznek is könnyen felszenteltethetné magát; de ő mind a kettőt
visszautasítja, és nem akar kimozdulni a barátfalvi levitai lakból
propter certum quoniam. No hát ez a levita a kegyelmed Lőrincz fia;
ennek a felesége Malárdy Ferkó Hermina leánya; van egy fiuk is, Géza.
Azt mondják, hogy igen jól élnek egymással és nagyon boldogok. Ezt
komolyan mondám, és kegyelmeden kívül soha senkinek. Ezzel Istennek
ajánlom magunkat: ha kegyelmed utánam jön a más világra, tudakozódjék
felőlem; meglehet, hogy nekem igen rossz szállásom lesz ott; ha lehet,
legalább annyit eszközöljön ki, hogy ne én fűtsem a poklot, inkább fűtse
nekem más, mert az igen alávaló hivatal; kegyelmedre bizonyosan
hallgatni fognak.

Kadarkuthy.»

A lelkész arczán valami földöntúli öröm mosolya derengett. Ez már valami
volt a boldogabb élet gyönyöreiből.

Jól mondá ama különös ember: olyan kincset fog neki adni halála óráján,
mely egy órára boldogabbá teendi őt, mint volt egész életében.

Egyetlen fiát élőnek tudja és boldognak.

Többszörösen ajkaihoz szorítá a levelet, melyben az irva volt s
gyönyörtől elfulladt hangon rebegé: «Én Istenem, mily boldoggá tettél
engem!»

De senkinek sem szólt öröme okáról, sem Malárdynak, sem fogadott
leányának.

Az erős férfiú lelke erős volt még halála órájában is. Abban az órában,
melyben oly boldog lett, tudott lenni igazságos.

Odainté segédlelkész társát; a levelet összehajtogatá s kérte, hogy
zárja azt egy külön borítékba, ezt ismét lepecsételve jól.

Azután a borítékra ezt a czímet iratta:

«Nagyságos báró Kadarkuthy Viktor úrnak».

És azzal a levelet az egyházfira bízta, hogy keresse fel azzal a
czímzett urat és adja át neki tüstént.

Mit cselekvék?

Azt a mit tett volna máskor. Fiát, kinek élethire egy percz előtt az
üdvvel hozta közelségbe, kiszolgáltatá a halálrakeresőnek, hogy
megmentse általa Malárdy gyermekét, az ő általa elátkozottat.

Halála órájában igazságot szolgáltatott saját szive fölött.

Akkor kezét nyujtá ágya mellett álló ellenfelének, Malárdy visszaszorítá
azt.

– A mi harczunk be vagyon fejezve: ne vigyük le magunkkal a haragot a
sírba. Egykor én téged és családodat megátkozálak és bizony átok volt az
rajtad; im ez órában leveszem rólatok az átkot és visszadugom saját
keblembe, és bizony ott fog az maradni. A te fiad, a te leányod ismét
karjaid közé jutnak, az én fiam, az én leányom pedig jajgatni fognak
apjuk sírján, és nem találandnak az egész világon egy pártfogóra, a
holott mindenki üldözni fogja őket.

Lila szótlanul rogyott le a lelkész ágya fejénél.

De nem rogyhatott a földre. Malárdy felfogta őt karjával.

És a mint letekintett e fájdalomban megdicsőült arczra, olyan különös
gondolatja támadt.

Azt mondta a haldoklónak:

– Leányod nem lesz árva, én jó atyja fogok neki lenni.

Gutai Thaddeus ránézett szótlanúl Malárdyra; – ha lehet szemekkel
megverni, úgy bizonyára lehet meg is áldani szemekkel; a lelkész szemei
a lányka arczáról Malárdyéra és onnan ismét visszatévedeztek, arcza
derülten mosolygott, ajkai csak rebegtek, de nem szóltak.

E pillanattól fogva nem volt megátkozott család többé.

A segédlelkész odalépett Thaddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és
borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még
egyszer fellobbanták a lelkész szívében a pislogó életlángot.

Öntudatos arczczal fogadá el társa kezeiből az utolsó úrvacsoráját, s
azután halk hangon elkezdé énekelni:

«Uram, ki lészen lakója a te szentséges hajlékodnak?…»

Mindig halkabb, mindig lankadtabb hangon éneklé tovább a zsoltárt; a
végső sor alig volt már egyéb ajkán, mint egy szótagolt sohajtás:

«Az ilyen ember boldog bizonynyal».

És azután lehunyá szemeit és elkezde mosolyogni.

Olyan nyájasan, olyan szeliden mosolygott; úgy kiderült minden vonása; –
azt mondák, hogy most haldoklik.

Egyszer azután megszünt lélekzeni, a mosoly ott maradt arczán. Azt
mondák, hogy az a halál.

Ha ilyen a haldoklás, ha ilyen a halál: ki félne akkor meghalni?

Oh de elébb élned kell úgy, hogy ha meghalsz, mosoly maradjon arczodon!

Malárdy könyezett és ölébe takarva tartá Gutai Thaddeus árváját.

Egy haldoklónak arcza többre megtanítja az embert, mint egy élőnek
beszéde.

Malárdy nem akará engedni, hogy a fiatal leányka a halottas háznál
maradjon; hanem azt semmi erő sem volt képes a halott mellől
eltávolítani.

Belefogózott annak hideg kezébe és el nem bocsátá azt.

Legiszonyúbb volt nála, hogy már nem sírt és nem szólt.

– Maradj tehát itt, szólt Malárdy és eltávozott.

– Öt percz mulva visszajött – neje kiséretében.

– Hoztam neked anyát… szólt a leánykához.

Lila kétkedve tekinte fel Malárdynéra s látta, hogy annak szemeiben is
köny van. A könyes szemek pedig megértik egymást.

És azon az éjszakán Malárdy Xavér Ferencz neje egy födél alatt szunyadt
a napok végéig Gutai Thaddeussal.

Malárdy Ferencz pedig, midőn ismét hazatért, egy levelet talált
asztalán, melyet vendéglői szolga hozott oda.

Felnyitá s bámulva olvasá legelébb is az aláirást, még nagyobb
csudálattal a levelet.

Az ifju báró Kadarkuthy Viktor intézte azt hozzá, tudatva vele, hogy ő
ezennel ünnepélyesen bocsánatot kér Malárdy Kálmántól s megbánja, a mit
Gutai Thaddeus leányával tett. Kálmánnal vívni nem akar, az se keresse
őt fel többet, mert ő e perczben elutazik, s a hová megy, onnan
meglehet, hogy ide nem vezet vissza út.

Malárdy csudálkozott és nem magyarázhatta meg a dolgot.

Azt csak akkor érthette volna, ha tudhatá, mi volt azon levélbe irva, a
mit Gutai elküldött Viktornak?

Neki egy kő esett le szivéről. Annyit megsugott sejtelme, hogy ez a
haldokló pap utolsó műve volt. Tehát csakugyan hatalmában állott annak
az embernek épen úgy levenni az emberek fejéről az átkot, a hogy
rázudítni?!

Fia most is be volt zárva szobájába. Felnyitá az ajtót s oda lépve
hozzá, megölelte.

– Szabad vagy. Nem őrizlek tovább. Megbocsátok és szeretni foglak. Ugy
cselekedtél, mint becsületes emberhez és férfihoz illett; tégy ezután is
úgy, a hogy tiszta szived tanácsolja. Jobb vagy nálamnál.

Kálmán nem tudott szólni az érzelemtől. Mit is szólhatott volna?

Nem volt megátkozott család többé. A pap visszadugta az átkot keblébe, s
a papot most teszik a koporsóba.

Azokon, a kik idefenn maradtak, csak áldását hagyta.



VÉGSZÓ AZ ELÁTKOZOTT CSALÁDHOZ.

A legújabb, különösen angol regényirók ellen azt a vádat hallottam
sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által
háttérbe szorítják az eszményvilágot.

Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem
azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a
vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.

Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az
ideál lét.

Az ideál lét meghatározta a szépség kigyóvonalát; az élet ugyanazt
ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.

Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút,
egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.

Az idealismus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, a ki álmokat
teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, a ki élőket alkot.

Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az irónak saját
élményeivel vannak kapcsolatban.

Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint
figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű
áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.

Azt felelem, hogy az élet poezisa többet kiván az ideál lét
költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz nekik egy czélt,
a mi felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt,
gondolatot, a milyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal birnak, s
mégis csak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is
ők idézik elő.

Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül;
kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn phantasiája tervét
kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.

Az események, miket e regényben leirtam, alapvonalaikban mind igazak.
Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban
elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A
vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig
fentartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már
fogalma sincsen.

És én nem tudom, hogyan van jobban, így a hogy most élünk, vagy a hogy
elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletre méltóbb emberek,
kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem
is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatismus helyét
felváltotta a mostani közöny.

Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű
átoknak, a mit ember kimondott, ember fejére leszállani? még pedig az
átkozóra úgy, mint az átkozottra?

A kor ingerültsége kimagyarázza azt.

Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője,
mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. – Csak e különös
erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor
a hit volt főérdeke.

Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet
regényemben felhoztam, a midőn egy megye rendei egy candidált kézművest
választottak meg megyéjük főnökeül – hitbuzgalmi daczból. Hogy e főnök
azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése daczára,
azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kivánom e tényt, ami ugyanakkor
több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan
férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeni jelölt
volt, a kit senki sem ismert, úgy hogy tisztújítás végén felszólalának,
hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?

A mint a két pártfőnök letünik a küzdelem szinhelyéről, az egész
beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve. –
Pedig még sok mondani való maradt a túlélt ivadék sorsáról; a
«barátfalvi levitáról», kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú
költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt igérnek; de ezek már túl esnek e
regény látkörén; s az elmult iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég
időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leirom, A
viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője

Pest, 1858 jun. 29.

_Jókai Mór._



TARTALOM.

  A haragvó Isten  1
  Az úr sátora  8
  A kemény ember  23
  Az első fejszecsapás  36
  A gézengúz  50
  Báró Kadarkuthy  65
  A nagy szemfényvesztő  81
  A calabriai köpeny  105
  A menyegző  114
  A vallomás  125
  A hála-ima  133
  Zörgeti a szél az ablakot  137
  Bajcsy uram kisértete  147
  Valami van a levegőben  157
  A «Hypocrene»  161
  A ki utoljára nevet  166
  Tekintetes uram!  175
  A puszta téren  179
  Éji hangok  185
  A furcsa ember  188
  A veszett ló  211
  Bajcsy alispán  220
  A fellázadt fiu  230
  A furcsa ember hagyománya  244
  Végszó «Az elátkozott család»-hoz  256

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az elátkozott család - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.