Title: Farkasvér
Author: London, Jack
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Farkasvér" ***


available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Nore: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnw3n7



FARKASVÉR

IRTA

JACK LONDON

AZ ANGOL EREDETINEK

TIZENNYOLCADIK KIADÁSA UTÁN

FORDITOTTA

DOBOSI PÉCSI MÁRIA



1922
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
UJ IDŐK

SZÉPIRODALMI KÉPES

HETILAP

SZERKESZTI

HERCZEG FERENC

KIADÓHIVATAL

Budapest, VI., Andrássy-út 16

HUNGARIA NYOMDA BUDAPEST



ELŐSZÓ.

Régi vágyam teljesedett, midőn ez a könyv magyar forditásban megjelent
és örömmel tölt el, hogy ennek létrejöttében nekem is szerény részem
lehetett.

Jack London irásaival a háboru alatt, hosszu angol internáltságomban
ismerkedtem meg, s most, midőn ujra olvasom, életem ezen sivár és
szenvedésteljes, de mégis értékes szakaszának emlékei elevenednek fel
lelkemben. Emlékembe tolul az Isle of Man-i «Fekete város», hol
30–40.000 társammal, csöndes, fásult emberekkel együtt róttam a
kitaposott mesgyét a tövises drót mentén, körbe-körbe, napról-napra,
végeszakadatlanul. Ujra érzem a tábor keserü füstjét, mellemre nehezedik
Man-sziget nehéz köde s hallom a tábor fölött sikló sirályok vijjogását.
Szemem találkozik a szuronyos őrök hideg, érzéketlen tekintetével s
látom társaim megtört, bágyadt szemeit. Köszöntöm őket a tábor szokásos,
szomoru üdvözlésével «Meddig még?» s ők visszaköszönnek nekem.

Ujra elvonulnak emlékezetemben az éhséges esztendők, a tőzegvágás és
kőtörés fáradalmai, az ötéves számkivetettség minden testi és lelki
gyötrelme. Igen, és az örömei is, midőn munkás nap után, fáradtan
végighevertem a tengerparton, sütött a nap s pacsirta dalolt a tőzegmező
fölött. Vagy midőn hosszu szünet után ujra levelet hozott hazulról a
posta.

A hála érzetével gondolok arra a támaszra, amit Jack London könyvei
nyujtottak nekem ezekben az inséges időkben. Mindennapi társaim lettek
az ő regényalakjai: a kemény élés hősei: a küzdők: a telivérek. Akik nem
ismerik az utolsó szalmaszálat. Kik a küzdelemben, ha buktak, mosolyogva
kelnek fel ujra. Kiknek szótárában nincs: csüggedés. Kikben mindig marad
még egy rugás. A telivérek. Kiknek világnézete az erőteljes és
egészséges, sokszor nyers, de mindig tiszta életakarás.

Jack London sok nagyszerü könyve között nekem a Farkasvér (White Fang) a
legkedvesebb. Most is ez az erőforrásom, ha néha csüggedés fenyeget.
Lelkem egész melegével ajánlom azoknak a szeretetébe, kiknek támaszra
van szükségük, kik mostan, sajnos, oly sokan vannak Magyarországon.

Budapesten, 1922 március havában.

_tasnádi Juhász Kálmán._



ELSŐ RÉSZ.


I. FEJEZET. A hus nyomán.

Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A
minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most,
mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó
világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az
elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy
szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált
benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely
örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a
fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az
örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet
hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz,
dermedt szivü Északi Vadon.

De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent,
a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva
prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben,
amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra,
jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng
kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt
talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A
szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és
lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A
szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még
más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy
serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a
hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.

A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál
egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek
vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s
aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a
mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon
arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a
fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és
legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá
tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös
lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás
megszünésében kell végződnie.

De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül,
küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és
lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy
belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak
kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek
volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez
álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és
csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan,
nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és
élettelen volt, mint a tér végtelensége.

Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül
csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett
elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik
a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a
megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is,
kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést,
emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily
végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és
csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.

Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt,
mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás
felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol
megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek
siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság
és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig
szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás
ládán keresztül, bólintottak egymás felé.

Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét
ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a
hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik
kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás
helyétől.

– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején
haladt.

Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel
beszélt.

– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.

Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat,
melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.

A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó
partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és
szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán
civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra,
hogy elcsavarogjanak a sötétbe.

– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, –
magyarázta Bill.

Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé
állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem
foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.

– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy
őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.

Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.

Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem
okosak.

– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk
főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?

– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.

– Hány kutyánk van, Henry?

– Hat.

– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója
nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk
van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden
kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.

– Rosszul számoltál.

– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat
vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még
egyet s azt adtam neki.

– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.

– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt,
de én hétnek dobtam halat.

Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a
kutyákat.

– Most csak hatan vannak, – mondta.

– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal
Bill. – Heten voltak, tudom.

Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt:

– Nagyon örülnék, ha már tul lennénk ezen a kiránduláson.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Bill.

– Ugy, hogy ez a koporsó itt nagyon is ránk nehezedik és hogy te már
kisérteteket látsz, Bill.

– Én is gondoltam már erre, – válaszolta Bill komolyan. És épp ezért,
mikor a _hetediket_ láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a
nyomait is. Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még
most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom.

Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s
tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze
fejével s megszólalt:

– Hát azt gondolod, hogy az a hetedik…

Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből
s félbeszakitotta szavát. Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a
hang irányába mutatott:

– … azok közül való?

Bill rábólintott. – Akármi legyek, ha nem az. Nem vetted észre, milyen
lármát csaptak a kutyák?

Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos
pokollá téve az erdő csöndjét. Köröskörül minden irányból fölhangzott a
kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a
tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a
tüzet s pipára gyujtott.

– Bökd ki, amit mondani akarsz, – szólt Henry.

– Henry… – és Bill elgondolkozva szivta pipáját, mielőtt tovább beszélt
volna, – Henry, arra gondoltam, mennyivel boldogabb ő, mint amilyen te,
vagy én valaha is leszünk.

Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a
ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.

– Te meg én, Henry, ha megdöglünk, beérjük annyival, ha egy csomó követ
raknak ránk, hogy a kutyák ki ne ássák a testünket.

– De nekünk nincs se pénzünk, se rokonságunk, se semmi egyebünk, ami
neki mind volt, – szólt Henry. – Nem kivánhatjuk, hogy holtunk után ily
messzire elszállitsanak.

– Amit nem értek, Henry, az az, hogy egy ilyen legény, mint ez is itt,
aki lord, vagy mi a csuda a hazájában s akinek sohse fájt a feje
ennivaló, vagy a gunya miatt, mi az ördögnek jött ez ide kinlódni,
tülekedni az Isten háta mögé. Ez az, amit nem értek, Henry.

– Elélhetett volna száz esztendeig is, ha odahaza marad, – hagyta rá
Henry.

Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd
helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül. A
vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem
fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy
második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje
vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy
eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék.

A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában,
eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva,
összekuporodva az emberek lábainál. A tolongásban az egyik kutya
fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott,
mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra
inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy
pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a
kutyák elcsendesedtek.

– Henry, milyen szerencsétlenség, hogy kifogytunk a töltényekből.

Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből
való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt
fektettek a hóra. Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit.

– Hány töltényünk maradt?

– Három, – volt a felelet. – De bár volna háromszáz. Majd megmutatnám
ezeknek…

Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé
állitotta.

– Szeretném. – folytatta, ha ez a nagy hideg alábbhagyna. Már két hete,
hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el
erre az utra. Nem szeretem ezt az egész mindenséget, igy, ahogy van.
Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban,
kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a
Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám. Ez az, amit
kivánok.

Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja
felébresztette.

– Mondd, Henry, azt a hetediket, amelyik idejött és egy halat elkapott,
mért türték meg a kutyák maguk között? Mért nem marták ki? Ez az, ami
megzavar.

– Ugyan, ne törd annyit a fejedet, – volt az álmos válasz. – Még eddig
sohse voltál ilyen. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám
leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar.

A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró
alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor
körül. A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha
fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre
bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan
kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet.
Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az
összeverődött kutyákra esett. Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s
jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá.

– Henry, – szólalt meg. – Oh, Henry.

Henry nyöszörgött, amint felébredt.

– Mi bajod megint?

– Semmi bajom nincs. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg
őket.

Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy
horkolással ismét mély álomba merült.

Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az
ágyból. A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra
mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill
összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot.

– Mondd, Henry, – szólalt meg hirtelen, – hány kutyánk is van nekünk?

– Hat.

– Nem jól tudod, – jelentette ki Bill diadalmasan.

– Megint hét? – kérdezte Henry.

– Nem, csak öt. Egy elszaladt.

– A pokolba is! – kiáltott Henry mérgesen s abbahagyta a főzést, hogy
megszámolja a kutyákat.

– Igazad van, Bill, – mondta végre. – Fatty elszökött.

– Pedig ugy ment, mint az olajozott istennyila, ha egyszer nekiindult:
még a pora se látszott.

– Nincs szerencsénk, – mondta Henry. – Fogadok, hogy a farkasok élve
falták fel s ugatott még akkor is, mikor lecsuszott a torkukon. Hej, az
átkozottak!

– Mindig buta egy dög volt, – mondta Bill.

– Akármilyen buta volt is, olyan buta kutya nincs, amelyik öngyilkos
tudna lenni. – Végignézett a fogat megmaradt kutyáin s birálóan
szemügyre vette mindenik állat feltünő tulajdonságát. – Fogadok, hogy
ezek között nincs olyan buta!

– Bottal se lehetne őket a tüztöl elkergetni, – bólintott rá Bill. –
Mindig mondtam, hogy Fatty nem tisztességes kutya.

Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok kutyáé, sok
emberé még ennél is szegényesebb.


II. FEJEZET. A nőstényfarkas.

Miután megették a reggelit s a hitvány tábori felszerelést a szánkóra
kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a
sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és
szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak
a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott. Kilenc óra
tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig
világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld
durva tömege észak felé szürke árnyékot vetett.

A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig
tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az
elhagyott és hallgatag tájon.

Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról,
balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák
megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el
őket.

Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba
visszaigazitották, Bill megszólalt.

– Bárcsak találnának valami vadat, mennének másfelé s hagynának
bennünket békében.

– Nagyon ránehezednek az ember lelkére, – felelte Henry résztvevően.

Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek.

Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék
bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a
fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül.
Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon
keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt. Aztán látta
Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és
elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy
naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.

– Elkapta a felét, – jelentette Bill, – de abban a percben én is adtam
neki egyet a szeme közé. Hallottad, hogy vonitott?

– Milyenforma volt? – kérdezte Henry.

– Nem láthattam. De négy lába volt, meg szőre, meg szája és olyan volt,
mint akármelyik kutya ezek közül.

– Szelid farkas lehetett, azt hiszem.

– Átkozottul szelid lehet, hogy idejön etetés idején, a maga lazacáért.

Ezen az éjszakán, mikor megvacsoráztak és a hosszukás ládán ülve szivták
pipájukat, az izzó szemek gyürüje még szorosabb körben övezte őket, mint
azelőtt való nap.

– Bárcsak találnának ezek a dögök egypár szétszaggatni való
jávorszarvast s hagynának bennünket békében, – mondta Bill.

Henry morgott egyet, nem épp résztvevően, s egy negyedóráig hallgatva
ültek egymás mellett, Henry a tüzbe meredve s Bill a szemek gyürüjét
nézve, mely izzott a sötétben, közvetlenül a tüz világa körül.

– Csak minden baj nélkül eljussunk Mac Gurry-erődbe, – kezdte megint.

– Hagyj föl a kivánságokkal, meg a sopánkodással, – tört ki Henry
mérgesen. – A gyomrod savanyu. Ettől nyöszörögsz. Kapj be egy kanál
szódát, attól mindjárt jobban leszel és kellemesebb társalgó is
egyuttal.

Reggelre kelve Henry szörnyü istenkáromlásra ébredt: Bill káromkodott.
Henry könyökére támaszkodott és nézte, mint áll Bill a kutyák között, a
megrakott tüz mellett, karját fenyegetőleg fölemelve s arca eltorzulva a
szenvedélytől.

– Halló! – kiáltott Henry, – mi az már megint?

– Frog megszökött, – volt a felelet.

– Csak nem.

– Mondom, hogy igen.

Henry a takarók közül a kutyákhoz ugrott.

Megszámolta őket gondosan, aztán ő is szidta Billel együtt a Vadon
hatalmait, melyek megint megfosztották egyik kutyájuktól.

– Frog volt a legerősebb valamennyi között, – jelentette ki Bill.

– És nem is volt buta, – tette hozzá Henry.

Ez volt két nap alatt immár a második sirfelirat.

Szomoru reggelijük volt, aztán a megmaradt négy kutyát befogták a
szánba. A nap csak olyan volt, mint a megelőző. A férfiak szó nélkül
törtettek a megfagyott Világon keresztül. A csendet nem törte meg semmi,
csak követőik kiáltása, követőiké, akik láthatatlanul egyre a nyomukban
voltak. Délután közepe felé, mikor az éjjel már leszállóban volt, az
üldözők és kiáltozásaik, szokás szerint, még közelebb merészkedtek, a
kutyák izgatottak voltak, megrémültek s rémületük rohamaiban
összekuszálták a gyeplőszárakat, ami még jobban elkedvetlenitette a
férfiakat.

– Ehun-e, – szólt Bill ezen az estén, elégülten szemlélve saját művét, –
ez majd itt tart benneteket, bolond kutyák!

Henry abbahagyta a főzést, hogy ő is láthassa ezt a csodát. Bill nemcsak
kipányvázta, hanem indián szokás szerint még botokkal is megkötözte a
kutyákat. Minden kutya nyaka köré bőrnyaklót erősitett. Ehhez a
nyaklóhoz, oly közel, hogy a kutya nem érhette el és nem haraphatta el
fogaival, vastag négy vagy öt láb hosszu botot kötött. A bot másik végét
bőrszijjal egy földbe erősitett cölöphöz kötötte. A kutya nem haraphatta
el a nyakánál levő botvégre kötött szijat s a bot nem engedte, hogy
elharapja a másik végére kötött bőrszijat.

Henry helybenhagyóan bólintotta meg a fejét.

– Ez a szerkezet az egyetlen, ami visszatarthatja Egyfülüt. Ugy harapja
el a bőrt, mint a kés, csakhogy felével rövidebb idő alatt. Holnap
reggel mind itt lesznek, kutyabajuk se lesz.

– Meghiszem azt, – bizonykodott Bill. – Ne igyak holnap reggel kávét, ha
holnap egy is hiányzik közülük.

– Mintha csak tudnák, hogy nincs töltényünk, amivel elpusztithatjuk
őket, – mondta lefekvéskor Henry, az izzó szemgyürüre mutatva, mely
szinte körülzárta őket. Ha egy pár golyót küldhetnék közéjük, mindjárt
jobban tudnák a becsületet. Minden éjszaka közelebb jönnek. Takard csak
el a tüz világát a szemed előtt és nézz merőn oda – ott! Látod ott azt a
dögöt?

Egy kis darabig a két ember azzal mulatott, hogy a tüzvilág körén tul a
homályos alakok formáit nézegette. Ha szigoruan és sokáig néztek oda,
ahol egy pár szemgolyó izzott a sötétben, az állat alakja homályosan
előtünt a feketeségből. Néha még azt is láthatták, hogy mozog
egyik-másik alak időről-időre.

A kutyák közt támadt hangra lettek figyelmesek a férfiak. Egyfülü gyors,
mohó vinnyogást hallatott és botját megfeszitve neki-nekirugaszkodott a
sötétségnek, néha-néha dühöngő kisérleteket téve, hogy a botot fogaival
szétharaphassa.

– Nézz oda, Bill, – suttogta Henry.

A tüzfény teljes világánál alattomos oldalmozgással siklott el egy
kutyaforma állat. A gyanakvás és merészség keverékével lépegetett,
óvatosan lesve az embereket s figyelmét a kutyákra összpontositva.
Egyfülü egész hosszában kifeszitette pányváját a betolakodó felé és mohó
vággyal szükölt, vinnyogott.

– Ez a bolond Egyfülü nem igen fél, – szólt Bill.

– Egy nőstényfarkas, – suttogta Henry és most már tudom, hogy tünt el
Fatty és Frog. Ez a falka csalogatója. Elcsábitja a kutyát, a falka
megrohanja és felfalja.

– Henry, gondoltam valamit, – szólt Bill.

– Mit gondoltál?

– Azt gondoltam, hogy ez volt az, amelyiket én a bottal elvertem.

– Az nagyon lehet, – felelte Henry.

– És még azt is meg akarom mondani, hogy ez a farkas milyen jól tudja a
táborbeli szokásokat. Ez különös és nem is lehet Istentől való.

– Biztos, hogy többet tud, mint amennyit egy becsületes farkasnak tudnia
kell. Egy farkas, amelyik etetés idején bejön a táborba, az sokat
láthatott, hallhatott.

– A vén Villannak volt egy kutyája, – szólt Bill hangosan gondolkodva, –
amék farkasokhoz szegődött. Én tudhatom, mert én lőttem ki a falkából
egy jávorszarvas-legelőn, valamivel Little Stick fölött. A vén Villan
sirt, mint egy gyerek. Azt mondta, nem látta már három esztendeje. Azóta
mindig a farkasokkal volt.

– Azt hiszem, Bill, most eltaláltad. Ez a farkas kutya, amelyik már nem
egyszer evett halat ember kezéből.

– És ha tehetem, ebből a farkasból, amelyik kutya, nemsokára kutyák
eledele lesz. Nem szabad elveszitenünk több állatot.

– Csak három töltényünk van, – ellenkezett Henry.

– Majd várok biztos lövésre, – volt a felelet.

Reggel Henry felszitotta a tüzet és megfőzte a reggelit, cimborája
horkolásának kisérő zenéje mellett.

– Olyan édesdeden aludtál, – szólt Henry, mikor kihuzta Billt a takarók
alól, hogy reggelihez hivja, – nem volt szivem, hogy felkeltselek.

Bill enni kezdett nagy álmosan. Észrevette, hogy csészéje üres és
kinyujtotta kezét a kávésbögréért. De a bögre kartávolságon tul volt a
Henry oldalán.

– Mondd, Henry, – szólt szeliden korholó hangon, – nem felejtettél el
valamit?

Henry körülnézett nagy gondossággal, aztán megrázta a fejét. Bill feléje
tartotta üres csészéjét.

– Ma nem kapsz kávét, – jelentette ki Henry.

– Csak nem futott tán ki? – kérdezte aggódva Bill.

– Nem.

– Azt hiszed talán, hogy ártana az emésztésemnek?

– Nem.

Bill arcát a harag vérhulláma öntötte el.

– Akkor hát igazán kiváncsi vagyok, miért nem akarsz nekem kávét adni?

– Spanker megszökött, – felelte Henry.

Minden sietség nélkül, mint aki hozzászokott a szerencsétlenséghez, Bill
elforditotta a fejét, hogy megszámolja a kutyákat.

– Hogy történt? – kérdezte apatikusan.

Henry vállat vont.

– Nem tudom. Hacsak Egyfülü nem rágta el a sziját. Ő maga nem tehette,
annyi bizonyos.

– Átkozott dög. – Bill komolyan és lassan beszélt, hangjában nyoma sem
volt annak a haragnak, ami benne dult. – Nem tudta kiszabaditani
önmagát, kiszabaditotta hát Spankert.

– No, Spankernak már semmi baja sincs. Azóta már nyugszik husz,
szanaszét szaladgáló éhfarkas beleiben, – ez volt Henry gyászbeszéde az
utolsó elveszett kutya fölött. Igyál egy kis kávét, Bill.

Bill ellenkezve rázta a fejét.

– No, igyál, – biztatta Henry, fölemelve a kávésbögrét

Bill félretolta a csészéjét.

– Akármi legyek, ha iszom. Azt mondtam, nem iszom, ha egy kutya is
hiányzik a csomóból – és nem is iszom.

– De igazán nagyon jó kávé, – csábitgatta Henry.

De Bill makacs volt s csak nyelte a száraz falatokat s nem öblitette le
egyébbel, mint Egyfülüre szórt, elnyomott szitkaival és átkozódásaival.

– Estére megkötöm őket ugy, hogy egyik ne érje el a másikat, – szólt
Bill, mikor ujra nekiindultak az utnak.

Alig haladtak száz yardnyira, mikor Henry, aki elől haladt, lehajolt és
fölszedett valamit, ami hócipőjéhez ütődött. Sötét volt, nem láthatta,
mi az, de megérezte a tapintásból. Hátrafelé dobta, hogy az ismeretlen
valami a szánkóra esett, onnan lecsuszott és megakadt Bill hócipőjében.

– Jó lesz az esti kötözködéshez, – szólt Henry.

Bill egy kiáltást hallatott. Ez volt minden, ami Spankerből megmaradt: a
bot, amellyel ki volt pányvázva.

– Megették szőröstől-bőröstől, – jelentette ki Bill. – A bot oly
csupasz, mintha lehántották volna, még a bőrszijat is lerágták mind a
két végéről. Fene éhesek ezek Henry, meglátod, bekapnak engem is, téged
is, mielőtt az utunk véget ér.

Henry dacos ellenkezéssel nevetett. – Ezen az uton még nem kergettek meg
a farkasok. De mentem én már különb veszedelmeken is keresztül és lám,
mégis itt vagyok. Több kellene ide, mint ez a pár alkalmatlan dög, hogy
végezzen velem, Bill, kedves fiam!

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta Bill vésztjóslóan.

– Majd megtudod, ha minden baj nélkül eljutunk Mac Gurrybe.

– Nem hiszek én már semmiben, – makacskodott Bill.

– Beteg vagy, ez az oka mindennek, – jelentette ki Henry fölényesen. –
Kinin kellene neked, majd kapsz is, amint elérünk Mac Gurrybe.

Bill elégedetlenül morgott egyet erre a diagnózisra, aztán hallgatásba
merült. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kilenc órakor
kivilágosodott. Tizenkét órakor a látóhatár rózsaszinü lett a
láthatatlan naptól, aztán a fény szürkülni kezdett s három órával később
leszállt az éj.

Épp akkor történt, mikor a nap hasztalan erőlködött, hogy
felkapaszkodjék a láthatár széle fölé, hogy Bill előszedte a puskát a
szánkó kötelei alól.

– Vigyázz, Henry, mig én elmegyek egy kicsit széjjelnézni.

– Jobb volna, ha itt maradnál, – ellenkezett Henry. – Csak három
töltényünk van és közben Isten tudja, mi történhetik.

– Ki nyöszörög most, – kérdezte Bill diadalmasan.

Henry nem felelt, fáradtságosan haladt tovább, gyakran visszapillantva a
szürke magányosságba, melyben barátja elveszett a szeme elől. Egy órával
később, hála a kerülőknek, melyet a szánkó kénytelen volt megtenni, Bill
megérkezett.

– El vannak szóródva szerte s a nyomunkban vannak, – mondta Bill, – s
egyuttal vadra is leskelődnek. Látod, mondtam, hogy ezek biztosak
felőlünk, de tudják, hogy még várniok kell, mig megkaphatnak s azalatt
megesznek mindent, amit elől-utól találnak.

– Azt mondod, hogy ezek azt _gondolják_, hogy biztosak felőlünk! –
vetette ellene Henry.

De Bill nem hallgatott reá. – Láttam egy párat közülük. Borzasztó
soványak. Bizonyosan nem ettek egy falatot se hetek óta, kivéve Frogot,
Fattyt és Spankert; és annyian vannak, hogy ez a félfogukra is kevés
lehetett. Nagyon-nagyon soványak. A bordájuk kiáll, mint a deszka, a
hasuk oda van száradva a gerincükhöz. Ugyancsak dühösek, mondhatom. Majd
megvesznek az éhségtől, meglátod!

Pár perccel később Henry, aki most a szánkó mögött haladt, lassu,
figyelmeztető füttyöt hallatott. Bill megfordult, körülnézett, aztán
nyugodtan megállitotta a kutyákat.

A szánkó háta mögött, a legutolsó hajlásból kibukkanva, teljes célt
mutatva, tulajdon azon a nyomon, melyet csak az imént hagytak hátra, egy
bundás, ösztövér alak lépegetett. Orrát a szánkónyom felé tartotta és
különös, oldalgó, erőtelen tartással lépegetett. Ha a szánkó megállt, ő
is megállt, fölfelé tartva fejét, s kitartóan nézte a fogatot és
orrlyukai rángatóztak, mikor megszimatolta az emberek és kutyák szagát.

– Egy nőstényfarkas, – mondta Bill.

Otthagyta a kutyákat, melyek lefeküdtek a hóba s hátrament barátjához s
ketten együtt nézték ezt a különös állatot, mely napok óta követte
nyomukat és elpusztitotta kutya-falkájuk felét.

Vizsgálódó kutatás után az állat egy pár lépéssel közeledett. Ez a
közeledés egypárszor ismétlődött, ugy hogy az állat alig volt száz
yardnyira tőlük. Itt megállt, fölfelé tartott fejjel, szorosan egy csomó
lúcfenyő mellett, szemével és szaglásával tanulmányozva a figyelő
férfiak fölszerelését. Valami különös sóvárgással figyelte őket, akár
egy kutya, de sóvárgásában semmisem volt a kutya ragaszkodásából. Olyan
sóvárgás volt ez, melyet az éhség nevelt, oly kegyetlen sóvárgás, mint a
tulajdon tépőfogai és könyörtelen, mint maga a hideg.

Nagyobb volt, mint egy közönséges farkas. Sovány, kiaszott formái azt
mutatták, hogy ez az állat egyike a legnagyobbaknak fajának példányai
között.

– Megvan két és félláb a válla magasságáig, – magyarázta Henry. – És
fogadok, hogy a hossza nem sokkal kevesebb öt lábnál.

– Különös szine van, – kritizálta Bill. – Sohse láttam még rőt farkast.
Mintha csak cinóberrel festették volna be.

Az állat éppen nem volt cinóbervörös. Bundája igazi farkasbunda.
Uralkodó szine a szürke, melyben bujkált valami gyönge-vöröses árnyalat,
árnyalat, mely eltünt, itt elővillant, ott elhalványult, ami inkább
olyan volt, mint valami hamis káprázat, most szürke, határozottan
szürke, aztán itt-ott megint halvány nyoma valami bizonytalan
vörösségnek, melynek nincs határozott neve.

– Akármi legyek, ha nem olyan, mint egy nagy szánkóhuzó hámos kutya, –
mondta Bill. – Nem csodálkoznék, ha egyszerre csak megcsóválná a farkát.

– Halló, te! kutya te, gyer ide! – kiáltott, – gyere ide, akárhogy
hivnak is!

– Nem is fél tőled, – nevetett Henry.

Bill fenyegetőleg rázta kezét a farkas felé és hangosan kiáltozott, de
az állat semminemü félelmet nem mutatott. Az egyetlen változás, mely
észrevehető rajta, az élénkség növekedése volt. Még mindig az éhség
kegyetlen sóvárgásával nézte őket. Ez a két ember hus volt az ő szemében
s ő éhes volt s ha merte volna, legjobb szeretett volna rájuk rohanni és
megenni őket.

– Nézd csak, Henry, – szólalt meg Bill, öntudatlanul halkitva hangját
amiatt, amit mondani akart, – három töltényünk van, az igaz, de ez
halálbiztos lövés lenne. Nem lehet eltéveszteni. Három kutyánkat
elpusztitotta, ideje volna végezni vele. Mit gondolsz?

Henry bólintott. Bill óvatosan csusztatta ki a puskát a szánkó kötelékei
alól. A puska már csaknem a vállán volt, de sohse jutott el oda. Mert
abban a pillanatban a nőstényfarkas oldalt ugrott az utból, be a
lúcfenyő-csoport mögé és eltünt a szemük elől.

A két ember egymásra meredt, Henry hosszasan és megértően füttyentett.

– Tudhattam volna, – korholta Bill önmagát, amint a puskát helyére
tette. – Ha már a farkas a táborba merészkedik, hogy a kutyákkal együtt
egyék, ismeri a lőszerszámot is. Mondom neked, Henry, ez a dög okozta
minden szerencsétlenségünket. Hat kutyánk volna három helyett, ha ez a
dög itt nem lábatlankodik. De azt is mondom, Henry, majd megmutatom én
még ennek a dögnek. Ahhoz nagyon is okos, hogy nyilt helyen lelőjem, de
én tuljárok az eszén és agyonlövöm lesből, ez olyan igaz, mint ahogy
Bill a nevem.

– Nehogy messzire elkóborolj ezért, Bill, – intette a társa. – Ha a
falka megtámad, az a három töltés annyi, mint három orditás a pokolban,
a dögök átkozottul éhesek s ha egyszer rádrohannak, meg is kapnak, Bill.

Ezen az éjszakán korán tábort ütöttek. Három kutya sem olyan gyorsan,
sem oly hosszu ideig nem tudta huzni a szánt, mint hat s a kimerülés
látható jelei mutakoztak rajtuk. Korán le is feküdtek, miután Bill előbb
utánanézett, hogy a kutyák olyan távolságban legyenek egymástól, hogy
egymás sziját el ne rághassák.

De a farkasok mind merészebbek lettek s az emberek többször felriadtak
álmukból. A farkasok oly közel bátorkodtak, hogy a kutyák szinte magukon
kivül voltak a félelemtől s a tüzet ujra meg ujra meg kellett rakni,
hogy a kalandor rablókat minél biztosabb távolságban tarthassák
maguktól.

– Hallottam tengerészektől, hogy a cápák utánausznak a hajónak, – kezdte
Bill, mikor visszamászott a takarók alá, egy ilyen tüzrakás után. – A
farkasok szárazföldi cápák. Jobban értik a mesterségüket, mint mi,
Henry. Nem azért járnak a nyomunkban ennyi ideig, mert ez jót tesz az
egészségüknek. Azért járnak, hogy megkapjanak bennünket. Biztosak benne,
hogy megkapnak bennünket, Henry.

– Annyi, mint ha már meg is kaptak volna, ha igy beszélsz, – válaszolt
Henry élesen. – Ha egy ember azt mondja, hogy elveszett, már el is
veszett. Téged félig már meg is ettek, ha igy beszélsz.

– Megettek ezek már különb embereket, mint te, meg én, – felelt Bill.

– Ugyan, hallgass már, egész beteggé teszel a nyöszörgéseddel.

Henry mérgesen fordult az oldalára s meg volt lepve, hogy Bill
haragjának semmi hasonló mozdulattal nem adja jelét. Bill nem szokott
máskor igy tenni, a gunyoló szavak mindig könnyen felingerelték. Henry
sokáig gondolkozott ezen, mielőtt elaludt volna s mikor szempillái
leragadtak s elszunnyadóban volt, ez a gondolat forgott még egyre
elméjében:

– Semmi kétség. Bill borzasztóan dühös. Holnap reggel ki kell őt
békitenem.


III. FEJEZET. Az éhorditás.

Ez a nap szerencsésnek igérkezett. Nem tünt el egy kutya sem az éj
folyamán és a két férfi nekiindult a csöndnek, sötétségnek és hidegnek
olyan szivvel, mely csaknem könnyünek volt mondható. Ugy látszott, Bill
elfelejtkezett előző esti balsejtelmeiről és még tréfálkozott is a
kutyákkal, mikor azok az utnak valami zökkenős részén fölboritották a
szánt.

Rettenetes fölfordulás volt. A fölfordult szán egy fatörzs és egy nagy
szikla közé szorult s ki kellett fogniuk a kutyákat, hogy eligazithassák
a gabalyodást. A két férfi a szán fölé hajolt s próbálta
helyreránditani, mikor Henry észrevette, hogy Egyfülü eloldalgott.

– Egyfülü! ide! – kiáltott fölegyenesedve s a kutya felé fordult.

De Egyfülü nekirontott a hónak, mély lábnyomokat hagyva maga után. Ott,
a hóban, a szánkó vágta csapáson ült a nőstényfarkas és várakozott reá.
Amint Egyfülü a farkashoz közeledett, egyszerre óvatos lett. Gyorsasága
óvatos, tetszelgő közeledéssé változott, aztán a kutya egyszerre
megállt. Óvakodva, kétkedően és mégis sóvárogva nézte a farkast. Az
mintha ránevetett volna: rávicsoritotta, inkább kedveskedve, mint
fenyegetően, fehér fogait. Egy pár lépést tett Egyfülü felé játékosan,
aztán egy helyben maradt.

Egyfülü is közeledett, még mindig gyanakodva és óvatosan, fülét, farkát
hegyezve, fejét magasra tartva.

A farkas orrához akarta dörzsölni az orrát, de a nőstényfarkas játékosan
és csalogatóan ugrott vissza. Valahányszor Egyfülü közeledett, a
nőstényfarkas mindannyiszor hátraugrott. Lépésről-lépésre csábitotta az
emberi társaság biztonságából. Egyszer, mintha valami homályos
figyelmeztetés merült volna fel elméjében, Egyfülü hátrafelé forditotta
a fejét s visszanézett a felfordult szánra, fogatbeli társaira s a két
emberre, aki egyre hivta őt.

De bármilyen figyelmeztetés is élt elméjében, azt mind elzavarta a
nőstényfarkas, aki most feléje közeledett, orrát szimatolta egy röpke
pillanatra s Egyfülü közeledésére ujra elkezdte csábitó visszavonulását.

Ezalatt Billnek eszébe jutott a puskája. De az mélyen lent volt a
fölfordult szánkó alatt s mig Henry segitette a rakományt helyrerakni,
Egyfülü és a nőstényfarkas nagyon is közel voltak egymáshoz s a távolság
nagyon is nagy volt ahhoz, hogy megkockáztathassa a lövést.

Későn bánta meg Egyfülü a tévedését. Mielőtt még tudhatták volna, miért,
a két férfi látta, hogy Egyfülü megfordul s hanyatt-homlok rohan
feléjük. És akkor, derékszögben rohanva a szánnyom felé és elvágva
Egyfülü utját, egy tucat sovány és szürke farkas rohant a havon
keresztül. Ebben a pillanatban a nőstényfarkas tartózkodása és
játékossága eltünt. Egy horkantással Egyfülünek ugrott. Egyfülü ellökte
őt a vállával és utja el lévén vágva, irányt változtatott és
körbefutott, hogy visszatérhessen társai közé. Mind több és több farkas
tünt elő és csatlakozott az üldözőkhöz. A nőtényfarkas egy ugrásnyira
haladt Egyfülü mögött és végig megtartotta ezt a távolságot.

– Hová mégy? – kérdezte hirtelen Henry s társa karjára tette kezét.

Bill lerázta magáról. – Nem türöm tovább, – mondta. – Nem kapják meg
Egyfülüt, ha addig élek is.

Puskával a kezében az uttal határos bozótba vette be magát. Világos
volt, hogy mi a szándéka. A szánkót annak a körnek középpontjául véve,
melyet Egyfülü megtenni kényszerült, Bill ugy gondolta, hogy elérheti e
körnek egy pontját és megelőzheti az üldözőket. Lőfegyverrel az oldalán,
teljes napvilágnál, talán elijesztheti a farkasokat és megmentheti a
kutyát.

– Hé! Bill! – kiáltott utána Henry. Vigyázz!

Henry leült a szánra és várakozott. Semmi egyéb tennivaló nem maradt
számára. Bill már eltünt a szeme elől, de itt, majd ott, előtünve, majd
meg eltünve a bozót és az elszórtan álló fenyők törzse között, látni
lehetett Egyfülüt. Henry ugy látta, hogy Egyfülü helyzete reménytelen. A
kutya teljesen átérezte a veszedelmet, de a külső körön futott, mig a
farkasfalka a rövidebb és belső kört futotta meg. Arra gondolni sem
lehetett, hogy Egyfülü elhagyja üldözőit maga mögött, hogy átvágjon a
körön s ugy érje el a szánt.

Az üldözött és üldözők vonala gyorsan közeledett egy pont felé. Henry
tudta, hogy valahol a hóban, fák és bozótok sürüjében a farkasfalka,
Egyfülü és Bill összetalálkozik. Hamar, sokkal hamarabb, mintsem várta
volna, ez is bekövetkezett. Egy lövést hallott, még két lövést, rövid
egymásutánban, és tudta, hogy Bill kifogyott a municióból. Aztán
rettenetes mozgás és üvöltés kitörését hallotta. Megösmerte Egyfülü
fájdalom- és rémület-orditását, aztán farkasüvöltést hallott, egy
sebesült farkasét. Ennyi volt az egész. Hallgatás telepedett megint az
elhagyott tájra.

Hosszu ideig ült a szánon. Nem kellett a tett helyre mennie, hogy
megtudja, mi történt. Tudta, mintha ott történt volna minden a tulajdon
szeme előtt. Egyszer hirtelen felugrott s gyorsan kivette a fejszét a
szánkó kötelékei közül. Aztán megint leült s magában töprengett. A két
megmaradt kutya remegve lapult meg lábánál.

Végre fölkelt fáradtan, mintha minden ruganyosság elhagyta volna testét
és kezdte befogni a kutyákat a szánba. Egy kötelet vetett a vállain
keresztül, magát is befogta a szánba és együtt huzta a kutyákkal a
terhet. Nem jutott messzire. Alig hogy sötétedni kezdett, sietve tábort
ütött és gondoskodott bőséges tüzrevalóról. Megetette a kutyákat,
megfőzte, megette a vacsoráját s megvetette az ágyát szorosan a tüz
mellett.

De nem sok öröme volt az alvásban. Még le sem hunyta a szemét, a
farkasok nagyon is közel huzódtak ahhoz, hogy biztonságban lehetett
volna. Már nem kellett megerőltetnie a szemét, ha látni akarta őket.
Egész közel voltak a tüzhöz és őhozzá, szük körben, világosan láthatók a
tüzfényben, fekve, ülve, hason csuszva, vagy eloldalogva. Némelyik még
aludt is. Egyik-másik karikába huzódott a hóban, akár egy kutya, alva,
mikor az alvás nyugalma nem adatott meg az embernek.

Henry lángolni hagyta a tüzet, mert tudta, hogy egyedül ez védelmezi
testét az éhes fogak ellen. A két kutya szorosan mellette állt, egyik az
egyik, másik a másik oldalán, feléje hajoltak, mintegy védelmet kérve,
vinnyogva és üvöltve, kétségbeesetten vonitva, valahányszor egy-egy
farkas túlságosan közel merészkedett. Ilyen pillanatokban, ha a kutyák
vonitottak, az egész kör megélénkült, a farkasok felültek, lábra álltak
s előre bátorkodtak s a vonitás és üvöltés egész kara harsogott Henry
körül. Aztán a kör megint megnyugodott, a farkasok lepihentek és
egyik-másik tovább folytatta megszakadt szunditását. De a körben
folytonos volt a hajlandóság, hogy közelebb nyomuljon a férfihez.
Nyomról-nyomra, vonalról-vonalra, emitt is, amott is csuszott egy farkas
a hasán, a kör egyre szükült s a fenevadak már csaknem ugrásnyi
távolságban voltak. Ilyenkor Henry felkapott egy tüzes üszköt s a falka
közé hajitotta. A falka gyorsan visszavonult, haragos üvöltözés és ijedt
vonitás kiséretében, ha a tüzes fadarab eltalált és megperzselt egy-egy
nagyon is merész állatot.

A reggel kimerülten és megviselve találta Henryt, szemei égtek az
álmatlanságtól. Megfőzte a reggelijét és kilenc órakor, mikor a
világosság közeledtére, a farkasok hátrább vonultak, véghez vitte azt a
feladatot, amelyet éjszaka tüzött ki maga elé. Fiatal fákat vágott le s
ezeket keresztbe kötözte élő fák törzseire. A szánkó kötelékét emelőként
használva a kutyák segitségével a koporsót felvonta erre az emelvényre.

– Megkapták Billt, megkaphatnak engem is, de sohsem kaphatnak meg téged,
fiatal ember, – szólt, a fakoporsóban fekvő halotthoz beszélve.

Aztán megindultak. A könnyü szán baj nélkül haladt az engedelmes kutyák
után. Még a kutyák is érezték, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha
rövidesen elérik Mac Gurry erősséget.

A farkasok még bátrabbak voltak az üldözésben, mint valaha. Csöndesen
ügettek a szánkó nyomában, sorban jobbról is, balról is. Piros nyelvük
kilógott és horpadt oldaluk világosan mutatta minden mozdulatnál kiálló
bordáikat. Nagyon soványak voltak, merő bőrzsákok – csontvázra feszitve,
és izomkötegekkel ellátva, – oly soványak voltak, hogy Henry
csodálkozott, meddig birják még a futást s mikor esnek össze a hóban.

Nem mertek menetelni a sötétség beálltáig. Délben a nap nemcsak hogy
rózsássá tette a látóhatár alját, hanem ki is pillantott a látóhatár
fölött, látszott sápadt arany korongjának széle ott, ahol a horizont
vonala érinti a földet. Henry ugy fogadta ezt a látványt, mint kedvező
jelet. A nappalok hosszabbodtak. A nap visszatérőben volt. Alig hogy a
napkorong széle eltünt, Henry tábort ütött. Még volt egy pár világos óra
hátra és néhány szürkületi óra is s ezalatt Henry rengeteg fát vágott
ki, hogy legyen elegendő tüzrevalója.

Az éjszakával együtt megjött a rémület. Nemcsak a farkasok lettek
merészebbek, de az alvás hiánya is kinozta Henryt. A tüz mellett
guggolva, takaróit vállai köré vetve, a baltát térde közt tartva,
egy-egy kutyával a két oldalán, akarata ellenére is elszenderedett.
Egyszer csak fölriadt, nem egészen egy tucatnyi lépés távolságban, egy
nagy szürke farkas, a falka öregje, állott vele szemtől-szembe. És még
akkor is, mikor a férfi nézte, a bestia eltünődve nyujtózkodott, mint
valami lusta kutya, a férfi szeme közé ásitva, és olyan szemmel nézve
rá, aminővel csak a biztos zsákmányt nézhetik. – Ha most nem, majd
nemsokára, – ezt jelentette az állat biztos pillantása.

Ezt a biztonságot mutatta az egész falka. Valami huszat számolhatott meg
közülük, éhesen meredve rá, vagy nyugodtan szundikálva a hóban. A
farkasok gyermekekre emlékeztették Henryt, akik körülállják a teritett
asztalt s várják az engedelmet, hogy mikor kezdhetnek az evéshez.

Amint megrakta a tüzet, egyszerre olyan megbecsülést érzett a tulajdon
teste iránt, mint még soha. Nézte izmai játékát és csodálta ujjainak
nagyszerü mechanizmusát. A tüz világánál hajlitgatta ujjait, egyet
külön, majd mindegyiket, szétterjesztette ujjait, aztán szorosan és
gyorsan összeszoritotta. Álmélkodott a köröm formáján, szurkálta
ujjhegyeit, most erősen, most gyengén, birálva s eltünődve az
idegizgalmon, melyet a mozdulatok okoztak. Ez egészen elbüvölte őt és
egyszerre megszerette ezt a gyöngéd hust, mely oly szépen, simán és
szeliden dolgozott. S ekkor egy félő pillantást vetette a farkasok
gyürüjére, mely várakozóan huzódott köréje és a valóság
villámcsapásaként hatott rá az a gondolat, hogy teste, e csodálatos
test, ez az élő hus, nem más, mint ennyi meg ennyi ennivaló, ragadozó
állatok ragadmánya, arra való, hogy szétszaggassák, széttépjék éhes
fogaikkal, arra való, hogy táplálja farkasok testét, mint ahogy táplálja
a jávorszarvas, meg a nyul.

Csak azért ébredt fel, rezzent fel e szörnyü álmodozásból, mely olyan
volt, mint valami lidércnyomás, hogy maga előtt lássa a rőtbundáju
nőstényfarkast. Nem volt messzebb, mint hat lépésnyire tőle. A havon ült
és sóvárogva nézett reá. A két kutya vinnyogott, kurrogott, morgott
gazdája lábainál, de a nőstényfarkas ügyet sem vetett reájuk. A
nőstényfarkas a férfit nézte, aki néha viszonozta a tekintetét. A
nőstényfarkas most épen nem volt fenyegető. Inkább mohó sóvárgással
nézett a férfira, melyről Henry jól tudta, hogy ez a mohó éhség mohó
sóvárgása. Ő volt a hus, az ennivaló s látása fölizgatta a farkas izlelő
szerveit. A farkas szája tágra nyilt, nyála csorgott s nyalogatta
száját, előre örvendve az izletes lakomának.

Henryn görcsös félelem vett erőt. Hirtelen egy tüzes üszökhöz kapott,
hogy a farkashoz vágja. De alig nyujtotta ki a kezét, ujjai még körül
sem zárták a fadarabot, a farkas hátraugrott a sötétség biztonságába és
Henry tudta, hogy a farkas hozzá van szokva ahhoz, hogy meghajigálják. A
farkas kurrogott, amint hátraugrott s vicsoritotta fehér fogait, minden
sóvárgó kifejezés elmult róla s helyébe lépett a ragadozó állat
rosszindulata. Henry összerázkódott. A kezére pillantott, melyben a
tüzes üszök volt s észrevette a szoritó ujjak csodálatos ügyességét,
hogyan alkalmazkodtak a felület egyenlőtlenségéhez, meggörbülve a nyers
fa körül, csodálta kis ujját, mely közel lévén az üszök parázsló
végéhez, ösztönszerüen és érzékenyen huzódott vissza az ártó hőség elől,
és ugyanabban a pillanatban másik vizió is állt a szeme előtt: látta
finom és érzékeny ujját törten, zuzottan, tépetten a nőstény farkas foga
alatt. Még sohsem szerette testét ennyire, mint most, mikor
megtarthatása oly bizonytalanná és kétségessé vált. Egész éjjel égő
üszökkel hajtotta el az éhes farkasokat. Ha akarata ellenére
elszunnyadt, felébresztette a kutyák vinnyogása és szükölése. Megjött a
reggel, de most, először, a napfény nem tudta elüzni a farkasokat. Az
ember hiába várakozott arra, hogy eltünjenek. Ott maradtak körben a tüz
körül, a biztos birtoklásnak oly látszatával, mely csaknem
megsemmisitette a férfiben azt a bátorságot, mely a napvilág közeledtére
szülemlett meg benne.

Kétségbeesett kisérletet tett, hogy utját folytathassa. De amely percben
elhagyta a tüz nyujtotta menedéket, a legmerészebb farkas neki ugrott,
de elhibázta az ugrást. Henry megmenekült egy hátraugrással s az állat
fogai összecsappantak, alig hat hüvelyknyire csipőjétől. Most az egész
falka felkerekedett és rárohant és a tüzes üszkök jobbra-balra dobott
egész áradata tudta csak az állatokat megfelelő távolságban tartani.

Még nappal sem tudta elhagyni a tüzet, hogy friss tüzrevalót vághasson.
Husz lábnyira tőle egy hatalmas elhalt lucfenyő törzse magaslott. A fél
napot azzal töltötte, hogy a tábori tüzet lassanként a lucfenyőig
tolta-rakta, minden pillanatban készen arra, hogy egy féltucat égő
hasábot dobáljon ellenségeire. Mikor a tüzzel a fához ért, tanulmányozni
kezdte a környező erdőrészt, hogy ha kivágja a fát, az odaessen, amerre
a legtöbb tüzrevaló kinálkozik.

A következő éjszaka mása volt az előzőnek, azzal a különbséggel, hogy az
alvás szükséglete teljesen erőt vett rajta. A kutyák kurrogása már nem
költötte fel. Különben is a kurrogás egész éjjel hallatszott és
elkábult, álmos érzékei nem különböztették meg a kurrogás hangjának
élesebb és ijedtebb hangjait. Hirtelen ijedelemmel felébredt. A
nőstényfarkas alig egy rőfnyire volt tőle. Gépiesen, egy pillanatnyi
késedelem nélkül, égő üszköt dobott a farkas nyitott és kurrogó szájába.
A nőstényfarkas elugrott, fájdalmában vonitva, Henry, mialatt élvezettel
szivta be az égő hus és perzselt bunda szagát, látta, hogyan rázza a
farkas a fejét és hogy morog dühösen egy pár lépésnyivel odább.

Most, mielőtt elaludt volna, a jobb kezére egy égő fadarabot kötött.
Alig aludt egy pár percig, mikor a láng megperzselte bőrét s ő
felébredt. Néhány órát töltött igy el. Valahányszor felébredt, mindig
elüzte a farkasokat rájukhajigált üszkökkel, megrakta a tüzet és
megigazitotta kezén az égő fenyőfagörcsöt. Minden jó lett volna, de
eljött az idő, midőn keze már bizonytalanul kötözte meg az égő
fenyőhasábot. Amint szemét lehunyta, az égő fa is leesett kezéről.

Álmodott. Ugy tetszett neki, mintha Mac Gurry erődjében lett volna.
Meleg volt és barátságos és ő cribbaget játszott a gazdával. Aztán ugy
volt, mintha az erődöt megtámadták volna a farkasok. A bestiák már a
kapu aljában voltak s ő meg a gazda időnként abbahagyták a cribbaget,
hogy figyeljék és nevessék a farkasok hasztalan való erőlködését. És
aztán, különös álom! – egy roppanás hallatszott. Az ajtót betörték.
Látta, hogy árasztják el a farkasok az erőd nagy nappali szobáját. Ime!
egyenesen ő rá s a gazdának ugranak. Amint betörték az ajtót, lármájuk
növekedett és fülsiketitővé vált. Ez az üvöltés most bántotta Henryt.
Álma most hirtelen átcsapott valami másba, hogy mibe, azt nem tudta, de
az üvöltés ide is követte őt.

Fölébredt és az üvöltés valósággá vált. Üvöltés és vonitás hallatszott.
A farkasok rárohanóban voltak. Körülötte és rajta voltak. Az egyiknek
foga összekoccant karján keresztül. Ösztönszerüen a tüzbe ugrott s ugrás
közben érezte, amint éles fogak szakitják keresztül lábát. Most
megkezdődött a tüzi harc. Vastag keztyüi egy ideig megvédték kezét és ő
eleven szenet lapátolt velük minden irányban a levegőbe, mintha a tábori
tüz vulkánná változott volna hirtelen.

De ez nem tarthatott soká. Arca felhólyagzott a hőségtől, szemöldöke és
szempillája elperzselődött és lábai már nem birták a hőséget. Égő
üszökkel mind a két kezében a tüz szélére ugrott. A farkasok
hátrahuzódtak. Minden oldalon, ahová eleven parázs esett, a hó
sistergett és itt is, ott is egy-egy visszavonuló farkas vad ugrása,
horkanása és kurrogása tudatta vele, hogy üldözői ilyen eleven szénbe
botlottak.

Az égő hasábokat legközelebbi két ellenére hajitva, Henry a hóba dugta
füstölgő keztyüit, s maga is a hóba lépett, hogy lehütse forró lábait.
Két kutyája nem volt sehol és ő tudta jól, hogy a két kutya egy-egy
fogás volt azon az elnyujtott és régóta huzódó lakomán, mely Fatty
fellakmározásával kezdődött s melynek utolsó fogása valószinüleg ő
leend, a következő napok során.

– Még nem kaptatok meg! – kiáltotta vadul rázva öklét az éhes bestiák
felé; s hangjának hallatára az egész kör nyugtalanná vált, általános
kurrogás támadt s a nőstényfarkas a havon keresztül egész közel osont
hozzá és éhes mohósággal nézett rá.

Hozzálátott, hogy végrehajtsa tervét, mely az imént jutott eszébe. Nagy
körbe rakta a tüzet s a kör közepén lefeküdt, maga alá téve
alvókészségeit, hogy legyen, ami szárazon tartsa az olvadó hó dacára is.
Amikor a lángok menedéke között eltünt, az egész falka kiváncsian vonult
a tüz széléhez, hogy megláthassa, mi lett belőle. Eddig sohasem jöttek
ily közel a tüzhöz és most letelepedtek a tüz mellett szoros körben,
mint megannyi kutya, pislogva, ásitozva és nyujtóztatva sovány testüket
a szokatlan melegségben. Ekkor a nőstényfarkas leült, orrát egy csillag
felé hegyezve és elkezdett üvölteni. Egyik farkas a másik után
csatlakozott hozzá, mig végre az egész falka, hátsó lábain ülve, orrát
az égnek szegezve, vele együtt üvöltötte az éhség dalát.

Jött a hajnal és a napvilág. A tüz lángja alacsonyabbra lohadt. A
tüzrevaló kifogyott és ujat kellett volna szerezni. A férfi
megkisérelte, hogy kilépjen a lángok köréből, de a farkasok
nekirohantak, hogy szétszaggassák. A tüzes üszök elől félreugrottak
ugyan, de már nem szaladtak hátra. Hiába igyekezett elűzni őket. Amint
föladta a harcot és visszabotorkált a lángok körébe, egy farkas utána
ugrott. Az ugrás rövidebb volt a kelleténél és a farkas mind a négy
lábával a tüzbe esett. Rémült kiáltással hátrált s kurrogva csuszott
vissza, hogy mancsait a hóban hűsitgesse.

A férfi leült takaróiba burkolódzva, előregörnyedve. Teste csipőben
előrehajolt. Vállait elernyesztette, csüggedten s fejét térdeire hajtva
jelezte, hogy föladta a küzdelmet. Néha-néha fölemelte a fejét, hogy
lássa, mind hal el jobban, egyre jobban a tüz. A lángok és parázs köre
néhol megnyilt, a nyilások nőttek, a tüzrakások kisebbedtek.

– No, most már jöhettek, ha akartok, – mormogta. – Akárhogy lesz is, én
lefekszem és alszom.

Egyszer felébredt és a kör egyik nyilásánál, épp szemben vele, látta a
nőstényfarkast, amint merőn figyelte őt.

Kevéssel utóbb, neki óráknak tetszett, megint felébredt. Valami
titokzatos változás történt, oly csodálatos, amitől még jobban
felébredt. Valami történt. Először nem értette meg, Aztán egyszerre
kitalálta. A farkasok eltüntek. Csak a letaposott hó maradt utánuk, hogy
megmutassa, milyen közel voltak hozzá. Az alvás megint erőt vett Henryn
és teljesen urrá lett rajta. Feje leesett térdére, mikor hirtelen
felébredt.

Emberi hangokat hallott, szánok zötyögését, szerszámok zörgését,
szánkóhuzó kutyák élénk vinnyogását. Négy szán érkezett a folyómeder
felől a fák melletti táborba. Féltucat ember állta körül a haldokló
parazsak körében görnyedő férfit. Hasztalan igyekeztek öntudatra rázni,
lökdösni. Ugy nézett rájuk, mint egy részeg ember és különös, álmos
nyelven dadogott.

– Rőt nőstényfarkas… Bejött a kutyákkal az etetés idején… Először
megette a kutyák ételét… Aztán a kutyákat… Aztán megette Billt…

– Hol van lord Alfréd? – orditotta egyik ember a fülébe és durván
megrázva őt.

Lassan intett nemet a fejével… Nem, őt nem ette meg… Ott fekszik egy fa
tetején az utolsó táborhelyen.

– Halva? – kiáltott a kérdező.

– Egy ládában, – felelte Henry és türelmetlenül rántotta ki vállát a
kérdezősködő szorításából. – Hagyjatok… aludni… Oda vagyok… Ki vagyok
merülve… Jójcakát…

Szempillája rebegett, aztán szeme lezárult. Álla mellére esett. S amint
kényelmesen lefektették takaróira, horkolása már hallatszott is a fagyos
levegőben. De még más hang is hallatszott. Messziről és elhalón, nagy
távolságból a farkasfalka éhorditása hangzott. Elszalasztották a
zsákmányt s most futottak más zsákmány után.



MÁSODIK RÉSZ.


I. FEJEZET. A fogak csatája.

A nőstényfarkas hallotta meg elsőnek az emberek hangját, a szánkóhuzó
kutyák nyihogását, ő volt az első, aki elugrott a haldokló lángok közé
szoritott ember mellől. A falka nem szivesen mondott le arról, hogy
megölje a zsákmányt, s pár percig habozott, mig végre bizonyosságot
nyerve a hangok felől, eliramodtak a nőstényfarkas nyomán.

A falka legelején a vezetők egyike, egy nagy szürke farkas futott. Ő
vezette a falkát a nőstényfarkas nyomán. Ő kurrogott figyelmeztetően a
falka fiatalabb tagjaira s ő vágott feléjük fehér fogaival, ha
önérzetesen elébe akartak kerülni. Ő gyorsitotta a falka futását, mikor
meglátta a nőstényfarkast, amint az most már lassu ügetésben haladt a
hómezőn keresztül.

A nőstényfarkas nyugodtan lépett a nagy szürke ordas mellé, mintha az
lenne a kijelölt helye s most már ő szabályozta a falka gyorsaságát. Az
ordas nem kurrogott a nőstényre, a fogát sem vicsoritotta rá, mikor egy
pár szökellésre a nőstény ő elébe került. Ellenkezőleg, ugy látszott, az
ordas jó szivvel viseltetik a nőstényfarkas iránt, jobbal, mint ahogy a
nőstényfarkasnak kedvére volt, mert valahányszor az ordas hajlandó volt
közeledni hozzá, vagy nagyon is közel futott mellette, a nőstény volt
az, aki kurrogott és mutogatta éles fogait. Még azt is megtette, hogy
fogait az ordas hátába vágta ilyen alkalmakkor.

Az ordas ezért sem haragudott. Legfeljebb oldalt ugrott és konokul
egypár ügyetlen ugrást tett és egész mivoltában és magaviseletében egy
oldalbarugott falusi disznóhoz hasonlitott.

Az ordasnak ez volt az egyedüli kellemetlensége a falkavezetés közben.
De a nőstényfarkast más is zavarta. Másik oldalánál egy sovány, öreg
farkas haladt, szürkén, sok csata nyomaival a képén. Az öreg farkas
mindig a nőstény jobb oldalán haladt. Ennek oka az volt, hogy az öreg
farkasnak csak félszeme volt, az is a baloldalán. Az öreg is igyekezett
a nőstényfarkashoz férkőzni, feléje fordulni, s hegekkel boritott orra
érintette a nőstényfarkas testét, vállát, vagy nyakát. Mint a baloldalán
futó ordas kedveskedéseit a nőstényfarkas ezt a közeledést is fogaival
fogadta, de mikor mindketten egyszerre akartak kedveskedni neki, a
nőstényfarkas szorongattatásában kénytelen volt jobbra-balra osztogatni
a csapásokat, hogy elkergesse mindkét udvarlóját és azalatt is megtartsa
vezető helyét a falka, és figyelje az utat maga előtt. Ilyenkor a két
rohanó him megvillantotta a fogát és fenyegetőleg morgott egymás felé.
Megvivtak volna, de vágyódásuk és versenytársi mivoltuk várt, mig a
szorongató éhinség elmulik a falka feje felől.

Minden visszautasitásra, mikor elkotródott vágyainak élesfogu tárgyától,
az öreg farkas egy fiatal hároméves himbe ütközött, amelyik nemlátó jobb
oldalánál ügetett. Ez a fiatal farkas már teljesen kifejlődött s
tekintve a falka nyomoruságos állapotát, az átlagon felül kitartó és
jókedvü volt. Feje mindig az öreg félszemü vállával volt egyvonalban. Ha
megpróbált az öreg elé kerülni (ami ritkán történt), egy kurrogás s a
fogak egy csapása elég volt arra, hogy visszavonultassa régi helyére.
Néha óvatosan és lassan hátravonult s az öreg vezérordas és a
nőstényfarkas közé furakodott. Ezért kétszeres, sőt háromszoros
büntetést kapott. Mikor a nőstényfarkas mérgében elmordult, az öreg
ordas a háromévesnek esett, néha a nőstényfarkas is nekiesett. Máskor a
baloldali vezető is összekapott vele.

Ilyenkor, három vad fogsorral szemben állva, a fiatal farkas hirtelen
megállt, hátsó lábain megvetve magát, szája fenyegetőleg kinyilt, szőre
felborzadt. A zavarodás a falka elején összezavarta a hátulhaladókat is.
A hátrább futó farkasok összeütköztek a fiatal farkassal s mérgükben
hatalmas harapásokat osztogattak a fiatal farkas hátsó lábaira és
oldalába. Ő maga kereste a bajt, mert az éhség és harag együtt dolgozott
a falkában. De, a fiatalság határtalan hitével, mindig megismételte
merényletét, bár ez sohse hozott neki egyebet, mint legyőzetést.

Ha lett volna ennivalójuk, az udvarlást és a szerelmi harcot szabadjára
engedik és a falkaalakulat felbomlott volna. De a falka helyzete
kétségbeejtő volt. Kiéhezett a hosszantartó éhinségben s szokott
sebességénél jóval lassabban haladt. Hátul sántikáltak a gyengébb tagok,
a nagyon öregek és a nagyon fiatalok.

Elől futottak az erősebbek. De mindegyik inkább hasonlitott csontvázhoz,
mint jól megtermett farkashoz. Mégis, azok kivételével, akik
sántitottak, az állatok mozgása fáradság és erőlködés nélküli volt. Ugy
látszott, hogy izomkötegeik kiapadhatatlan erő forrásai. Az izom minden
acélos összehuzódása mögött volt egy másik acélos összehuzódás, egy
harmadik, még egy és még egy, örökké és végtelenül.

Több mérföldet futottak be egy nap alatt. Éjjel is futottak. A következő
nap még mindig futottak. Futottak a megfagyott és halott világ
felületén. Élet nem moccant. E roppant élettelenségben csak ők maguk
voltak az élők. Csak ők voltak az élők és ők futottak más élők után,
hogy fölfalják, hogy ők maguk tovább élhessenek törvény és rend szerint.

Apró vizválasztókon és keskeny folyókon gázoltak keresztül egy
alacsonyabban fekvő földön, mielőtt megtalálták volna azt, amit
kerestek. Jávorszarvasra bukkantak. Egy nagy bikával találkoztak
legelőbb. Itt volt hus, itt volt élet tüztől, repülő lángoktól nem
őrzötten. A lapos patákat, a tányérszerü agancsokat ismerték, de
szokásos türelmükről és óvatosságukról egyszerre megfeledkeztek. Rövid,
de merész harc következett. A bika egyszerre minden oldalról körülvéve
találta magát.

Felszakitotta őket, vagy széthasitotta koponyájukat nagy patái durva
rugásaival, összezuzta, törte őket hatalmas szarvaival. Maga alá gázolta
őket a hóba a gomolygó küzdelemben. De itélete már előre ki volt mondva
s lerogyott, torkán a nőstényfarkas kegyetlen harapásával és számtalan
belevágott fog csapása alatt. E fogak felfalták őt elevenen, mielőtt
halálküzdelme véget ért volna, vagy megkapta volna a végső, halálos
csapást.

Volt ennivaló bőven. A bika nehezebb volt nyolcszáz fontnál, teljes
huszfontnyi ennivaló jutott a falka negyvenegynéhány állatjára
fejenkint. De ha tudtak kitartóan koplalni, kitartóan tudtak enni is és
nemsokára csak egy pár elszórt csont volt, ami megmaradt a nagyszerü élő
állatból, amelyik egynéhány órával ezelőtt a falkával találkozott.

Most jókora pihenés és alvás következett. Telt gyomruk lévén, csetepaté
és veszekedés támadt a fiatal himek között és ez tartott azon a pár
napon keresztül, mig a falka-alakulat föl nem oszlott. Az éhinség
elmult. A farkasok most olyan helyen voltak, ahol bőségesen volt vad s
bár még mindig falkában vadásztak, óvatosak lettek, kövér
szarvasteheneket, vagy elgyengült öreg bikákat hajtva ki a kis
jávorszarvascsordákból, melyekkel találkoztak.

Eljött az a nap a bőség eme földjén, mikor a farkas-falka két részre
szakadt és két különböző irányba futott. A nőstényfarkas, a baloldali
fiatal vezető, a félszemü, a falka megmaradt felét a Mackenzie-folyótól
lefelé a keleti tóvidéken keresztül vezették. A falka napról-napra
fogyott. Ketten-ketten, him és nőstény, el-elmaradoztak a falkától. Néha
egy-egy magános himet elmart vetélytársának éles foga. Végre már csak
négyen maradtak. A nőstényfarkas, a fiatal vezető, a félszemü és az
iparkodó hároméves.

A nőstényfarkas ekkorára rettenetes kedvében volt. Mindhárom követője
magán viselte fogainak nyomát. De ők egyetlenegyszer sem adták vissza a
kölcsönt és sohasem próbáltak meg védekezni ellene. Vállukat forditották
legvadabb csapásai felé és farkuk csóválásával és tetszelgő lépéseikkel
igyekeztek lecsendesiteni haragját. De ha csupa szelidség volt is
mindegyikük a nőstényfarkassal szemben, annál kegyetlenebbek voltak
egymás iránt. A hároméves nagyon is elbizakodott merészségében. Rárohant
a félszemü öregre a vaksi oldalán és rongyokká szaggatta ellenfele
fülét. Bár a szürke vén fickó csak egyik oldalán látott, a másik
fiatalsága és merészsége ellen harcba vetette a maga bölcseségét és
hosszu éveinek tapasztalatát. Félszeme és hegekkel boritott orra
tanuskodott tapasztaltsága mellett. Sokkal több csatát vivott már,
semhogy kétségben lehetett volna egy percig is aziránt, hogy mit kell
tennie.

A csata becsülettel kezdődött, de nem végződött becsületesen. Nem lehet
tudni, mi lett volna a kimenetele, mert a harmadik farkas az
öregebbikhez csatlakozott és egyesült erővel, öreg vezér és fiatal
vezér, nekitámadtak a nagyravágyó háromévesnek és megölték őt. Két
oldalról villogott feléje egykori bajtársainak könyörtelen foga.
Felejtve voltak azok a napok, mikor együtt vadásztak, azok a vadak,
melyeket együtt ejtettek el, az éhség, melyet együtt szenvedtek át. Ez
mind a multé volt. Most a szerelem harca volt soron, szigorubb és
kegyetlenebb harc, mint a befaló falásért való.

Ezalatt a nőstényfarkas, mindennek az okozója, megelégedetten ült hátsó
lábain és figyelt. Tetszett neki a dolog. Ez a nap, – hej! ritka nap! –
mikor a sörények felborzadtak, agyar agyarral összecsapott, vagy tépte,
szakitotta az engedő hust, ez a nap az ő napja volt. Mindez az ő
birhatásáért történt.

És a szerelmi harcban a hároméves, akinek ez első kalandja volt,
életével áldozott. Testének mindkét oldalánál ott állt egy-egy
ellenfele, a nőstényfarkasra meredve, amint az nevetve ült a havon. De
az öregebbik vezető bölcs volt, igen bölcs, bölcs a szerelemben épp ugy,
mint a párviadalban. A fiatal vezető elforditotta fejét, hogy megnyalja
vállának vérző sebét. Nyakának görbülete a vetélytárs felé fordult.
Félszemével is látta az öreg a kedvező alkalmat. Nekiszökött és
átharapta fogaival. Hosszu, szakitó harapás volt és mély, mint a kut.
Fogai, harapás közben, szétszaggatták a nyaki ütőér falát. Aztán
Félszemü elugrott.

A fiatal vezér felhorkantott rettentő módon, de horkanását csukló
köhögés törte meg. Vérezve, köhögve, halálra sebzetten az öregre ugrott
és harcolt, mig az élet ki nem szállt tagjaiból. Lába elgyengült, szeme
elhomályosult, csapásai és ugrásai mind rövidebbek, gyengébbek lettek.

És ezalatt is a nőstényfarkas hátsó lábain ült és nevetett. Valami
homályos okból örült ennek a harcnak, mert a Vadonban ilyen a szerelmi
udvarlás, e természetes világban a nemi tragédia csak azoknak tragédia,
akik meghaltak benne. Azoknak, akik tulélték, nem volt ez tragédia,
hanem valóság és beteljesülés.

Mikor a fiatal vezető a hóban elnyulva feküdt és nem mozdult többé,
Félszemü peckesen lépdelt a nőstényfarkashoz. Viselkedése egyformán
diadalmas volt és óvatos. Azt várta, hogy a nőstényfarkas visszaveri
közeledését és nagyon meglepődött, hogy a nőstényfarkas nem vicsorgatja
feléje mérgesen éles fogait.

Most először: a nőstényfarkas kegyesen fogadta őt. Megszimatolta az
orrát és odáig leereszkedett, hogy ugráljon ide-oda és kölyökmódra
játszogasson vele. És az öreg is, dacára okosságának és hosszu éveinek,
épp oly kölyökmódon viselkedett, csakhogy még bolondosabban egy kicsit.

Egyszeribe elfelejtette a legyőzött versenytársakat és a szerelmi
történetet, mely ott piroslott előtte a hóba irva. Elfelejtette, kivéve
egyszer, mikor Félszemü megállt egy pillanatra, hogy megnyalogassa
beszáradó sebeit. Ekkor szája felhuzódott egy horkanásra, nyakán és
vállán a szőr önkénytelenül felborzadt s Félszemü összegörnyedt, mint
ugrás előtt, s talpa görcsösen megkapaszkodott a hófelületen, hogy
biztosabb támasztéka legyen. De a következő pillanatban mindent
elfelejtett, mikor a nőstényfarkas után szaladt, aki játékosan elvezette
őt hosszu hajszára az erdőn keresztül.

Ezután egymás oldalán futottak, mint jó barátok, akik megértették
egymást. A napok multak és ők együttéltek, közösen vadásztak és közösen
fogyasztották el ennivalójukat. Idő multán a nőstényfarkas nyugtalanná
vált. Ugy látszott, hogy keres valamit, amire sehogysem tud rátalálni.
Kidőlt fák alatti üregek vonzották és sok időt töltött el azzal, hogy
szimatolta a sziklák hóval töltött réseit és az előrehajló partok
barlangjait. Vén Félszemüt mindez nem érdekelte, de azért jószivvel
követte párját mindenüvé és ha a nőstény kutatása nagyon is hosszu ideig
elhuzódott, leült és várt, mig a nőstényfarkas is nekiindult.

Nem maradtak egy helyen, keresztülmentek az egész vidéken, mig elérték a
Mackenzie-folyót, amely mellett lassan haladtak lefelé, néha elhagyva
azt, hogy vadásszanak a beléje ömlő kisebb folyók mentén, de minden
utjukból visszatérve oda. Néha farkasokkal találkoztak, rendszerint
párostul, de egyik részről sem indult meg barátságos közeledés, nem
mutatkozott a találkozás fölötti öröm, sem kivánság, hogy ujra falkába
verődjenek. Néha magános farkasokkal is találkoztak. Rendszerint
himekkel, akik makacsul tolakodtak Félszemühöz és a párjához. Félszemü
ellenkezett s mikor a nőstény is váll-váll mellett állott oldalán,
borzadt sörénnyel, fogát mutogatva, a barátságát felkináló him
megfordult, hátraarcot csinált s tovább folytatta magános utját.

Egy holdvilágos éjszakán, a csöndes erdőn keresztülügetve, Félszemü
hirtelen megállt. Orrát fölfelé szegezte, farkát magasra tartotta s
orrlyuka tágult, amint szimatolta a levegőt. Egyik lábát, kutya módjára,
felemelte. Nyugtalan volt s tovább szimatolta a levegőt, iparkodva
megérteni a hiradást, mellyel az szolgált neki. Egyetlen gondtalan
szippantás elég volt a párjának s a nőstényfarkas nyugodtan tovább
baktatott s időnkint megállott, hogy alaposabban utánagondoljon a
figyelmeztetésnek.

A nőstényfarkas óvatosan csuszott egy fák közt álló nagy tisztás
szélére. Egy ideig egyedül volt ott. Aztán Félszemü, csuszva-mászva,
minden idegét felajzva, minden szál szőréből szinte sugározva a gyanut,
csatlakozott hozzá. Egymás mellett állottak, figyelve, hallgatódzva,
szaglálódva.

Először civakodó, marakodó kutyák hangját hallották, aztán férfiak
torokhangjait, meg veszekedő asszonyok élesebb szavát és végre egy
gyermek visitó, éles, panaszos sirását. A táborból nem lehetett látni
mást, mint a bőrből való kunyhók terjengő tömegét, a tüz lángolását,
melyet néha elfedtek az arra haladó testek és a füstöt, mely a csendes
levegőben lassan csavarodott fölfelé. De orrukhoz elszállt az
indián-tábor miriádnyi szaga, s olyan történetet mesélt, mely
teljességgel érthetetlen volt Félszemü, de legkisebb részletéig érthető
volt a nőstényfarkas előtt.

A nőstényfarkas különös módon izgatott volt és szimatolt, szimatolt
egyre növekvő gyönyörüséggel. De vén Félszemü kételkedett. Elárulta
elégedetlenségét és rábeszélő módon neki-nekiindult. A nőstényfarkas
megfordult és orrával megérintette Félszemü nyakát, mintegy biztositva
őt, aztán ujra a tábor szemléletébe merült. Valami ujfajta sóvárgás ült
ki a képére, de ez nem az éhség sóvárgása volt. Átborzongott rajta a
vágy, mely ösztökélte, hogy menjen előre, hadd legyen közelebb a tüzhöz,
hadd uszuljon a többi kutyákkal együtt és elkerülje a belebotló emberek
lábait.

Félszemü türelmetlenül mozgott mellette s a nőstényfarkast ujra elfogta
régi nyugtalansága, ujra érezte annak parancsoló szükségét, hogy
megtalálja, amit régóta keresett. Megfordult s nekiindult az erdőnek,
Félszemü nagy megkönnyebbülésére, aki mindig előtte ügetett, mig csak be
nem értek az erdő sürüjébe.

Amint igy osontak egymás mellett a holdfényben, nesztelenül, mint két
árnyék, vad nyomára bukkantak a hóban. A nyomok még azon frissek voltak.
Földnek szegezték orrukat, ugy szimatolták a hóban levő lábnyomokat.
Félszemü szaladt elől, vigyázva, óvakodva, mögötte sarkában a párja.
Széles talpukon bársonyos léptekkel haladtak a havon. Félszemü valami
homályos fehérséget látott mozogni a fehér sikon. Suhanó járása eddig is
gyors volt, de mi volt ez mostani gyorsaságához képest. Előtte szökelt
az a halvány fehér folt, amit az imént felfedezett.

Egy keskeny csapáson futottak, melyet mindkét oldalán fiatal lúcfenyők
szegélyeztek. A fákon tul látszott a fasor vége, mely egy kis
holdvilágos tisztásra nyilt. Vén Félszemü jól láthatta a menekülő fehér
alakot. Ugrásról-ugrásra tért nyert. Most megfogta. Még egy szökkenés és
belevághatja a fogát. De ez a szökkenés nem történt meg. Magasan a
levegőben, egyenesen fönt, ott ugrált a fehér alak, egy küzködő hónyul,
ugrálva és szökelve, fantasztikus táncot lejtve a levegőben és nem
szállva le soha a földre.

Félszemü a hirtelen ijedtség horkanásával ugrott vissza, lekuporodott a
hóba, összehuzódott s fenyegetően morgott arra a félelmetes dologra,
melyről nem tudta, mi lehet. De a nőstényfarkas hidegvérrel ugrott neki.
Egy pillanatig habozott s aztán nekiugrott a táncoló hónyulnak. Ő is
magasra ugrott, de nem érte el a zsákmányt s fogai érces koccanással,
üresen csapódtak össze. Ujra és ujra szökelt.

Párja lassan fölegyenesedett és ügyelte a nőstényt. Amint a
nőstényfarkas többször elhibázta az ugrást, Félszemü elégedetlenkedett s
ő maga tett egy hatalmas ugrást fölfelé. Fogával átharapta a hónyulat és
estében magával hozta a zsákmányt a földre. De ebben a percben gyanus
recsegést hallott maga mellett és bámuló szemei csodálkozva látták, hogy
egy fiatal lúcfenyő feléje hajlik, hogy megüsse őt. Állkapcsai
elengedték a nyulat és ő visszaugrott, hogy elkerülje az ismeretlen
veszedelmet, ajka felhuzódott fogáról, torkából horkantás tört elő,
minden szál szőre felborzadt a dühtől és félelemtől. És ebben a
pillanatban a fiatal fenyő kiegyenesitette karcsu testét s a hónyul
ismét magasan táncolt a levegőben.

A nőstényfarkas haragudott és dühében Félszemü vállába vágta a fogát és
Félszemü ijedten e váratlan támadás miatt, vadul visszavágott és még
nagyobb ijedelmében beszakitotta a nőstényfarkas orrának oldalát. Hogy
visszavágjon egy támadásra, épp oly váratlan volt Egyszemünek, mint a
nőstényfarkasnak és a nőstényfarkas dühödt haraggal ment ujra párjának.

Félszemü ekkorra észrevette tévedését és megpróbálta kiengesztelni a
haragvót. De a nőstényfarkas engesztelhetetlenül tovább folytatta
támadását, mig Félszemü megadta magát sorsának s igy forgott körben,
fejét eltartva haragvó párjától s nyakával fogva fel a nőstényfarkas
éles fogainak büntetését.

Ezalatt a nyul tovább táncolt a levegőben. A nőstényfarkas leült a hóba
és Félszemü jobban rettegve párjától, mint a titokzatos fiatal fenyőtől,
a nyul felé szökelt. Visszaesett, fogai közt zsákmányával, egyre a
fiatal fenyőre függesztve tekintetét. Mint először, a fenyő követte őt a
földre. Lehajolt, hogy várja az elkerülhetetlen csapást s bár szőre
felborzolódott, fogai szorosan tartották a zsákmányt. De a várt ütés nem
zuhant le rá. A fenyő ugy maradt, föléje hajolva. Ha ő mozdult, a fenyő
is megmoccant s Félszemü morgott rá összeszoritott fogai közül. Ha
nyugton volt, a fenyő se mozdult és Félszemü ugy vélekedett, hogy
ajánlatosabb nyugodtan maradni. De a nyul meleg vérét érezte szájában s
ez jól esett neki.

A nőstényfarkas volt az, aki kiszabaditotta szerencsétlen helyzetéből.
Elkapta tőle a nyulat s mialatt a fenyő fenyegetőleg ingadozott,
hajladozott, hintálódzott fölötte, ő nyugodtan harapta le a nyul fejét.
E percben a fenyő kiegyenesedett s nem fenyegette a farkasokat tovább,
megmaradt abban a diszes és függőleges helyzetben, melyben természete
szerint nőtt. A nőstényfarkas és Félszemü felkapták a nyulat, melyet a
titokzatos fenyő fogott meg számukra.

Volt más csapás is, volt más fasor is, amelyekben nyulak kapálództak a
levegőben. A farkas-pár megvizsgálta mindegyiket. A nőstényfarkas volt a
vezető. Félszemü vizsgálódva és engedelmesen követte, megtanulva a
hurkok kirablását és ez oly tudomány volt, melynek az elkövetkező
napokban jó hasznát vette.


II. FEJEZET. A barlang.

Két napon át ólálkodtak az indián-tábor közelében. Félszemü nyugtalan
volt és haragos, de a tábor csalogatta a nőstényfarkast, aki sehogyse
akart innen tágitani. De mikor egy reggel, épp a közelükben, puskalövés
zaja hasitotta a levegőt s a golyó egy fa törzsének vágódott, alig pár
hüvelyknyire Félszemü fejétől, – nem haboztak tovább, hanem hosszu,
lebegő szökésekkel elillantak s gyors mérföldekkel hagyták maguk mögött
a veszedelem helyét.

Nem mentek sokáig, talán egy pár napig. A nőstényfarkas igen
elnehezedett és lassan járt. Egyszer, egy nyulat üldözve, melyet máskor
könnyen utólérhetett volna, föladta a küzdelmet, leült és megpihent.
Félszemü odament hozzá, de mikor szeliden megérintette nyakát az
orrával, a nőstény oly dühödt gyorsasággal vágta belé a fogait, hogy
Félszemü hátrahemperedett és mialatt azon igyekezett, hogy kikerülje
párja éles fogait, ugyancsak szánalmas alaknak látszott. A nőstényfarkas
ingerlékenyebb volt, mint valaha, Félszemü pedig egyre türelmesebbé és
aggódóbbá vált. Végre a nőstényfarkas megtalálta azt, amit keresett
néhány mérföldnyivel feljebb, egy keskeny folyó mentén, mely a nyári
áradások idején a Mackenzie-folyóba ömlött, de ami most be volt fagyva
egészen sziklás medre mélyéig: mozdulatlan fehér folyó forrásától a
torkolatáig. A nőstényfarkas nehezen vonszolta magát, jóval előtte
baktató párja mögött, mikor az előreugró magas agyagpart elé érkezett.
Megfordult és ellépkedett fölötte. A tavaszi viharok s a hóolvadás
alámosta a partot és valóságos barlangot vájt egy keskeny szükületből.

A barlang szájánál egy pár pillanatig várt s gondosan megnézte a falat.
Aztán végigfutott a fal mentén, ott, ahol tömege hirtelen emelkedett ki
a szelidebb vonalu tájból. Visszatérve a barlanghoz, belépett a keskeny
nyiláson. Három rövid lépést hasmánt csuszva kellett megtennie, aztán a
barlang fala kis, körülbelül hat lábnyi átmérőjü, kerek szobává tágult.
A tetőbe csaknem beleütötte a fejét. A barlang száraz és kellemes hely
volt. A nőstényfarkas kinos gonddal vizsgálgatta, mialatt Félszemü, aki
már visszatért, a bejáratnál állott és türelmesen nézte őt. A
nőstényfarkas földnek szegezte a fejét, orrával a földet szimatolva egy
ponton, mely egész közel volt szorosan egymás mellett levő lábához, e
pont körül egy párszor megfordult, aztán egy fáradt sóhajjal, mely
nyögésnek is beillett volna, meggörbitette testét, lerakta fáradt lábait
és ernyedten lefeküdt, fejjel a bejárat felé. Félszemü fülét hegyezve,
hallgatódzva nevetett rá s a bejárat fehér világitásában a nőstényfarkas
jól láthatta, amint vidáman és jóindulatuan csóválja bozontos farkát. Ő
maga is, hegyes fülét fejéhez simitva, hátracsapta egy pillanatra,
mialatt száját kitátotta és nyelve békésen lógott ki, igy mutatta meg,
hogy tetszik neki ez a hely s hogy meg van elégedve.

Félszemü éhes volt. Ott feküdt a bejáratnál és aludt. Álma könnyü volt,
hallása ébren figyelt a fényes világ felé, ahol az áprilisi nap sütött a
hóra. Mialatt szunnyadt, fülébe lopódzott a folyóviz rejtett csörgésének
gyönge susogása s ilyenkor fölkelt és feszülten figyelt. A nap
visszatért és az ébredő Észak szava hivta őt. Az élet zsendülőben volt.
A tavaszt lehetett érezni a levegőben, az élet növekedését a hó alatt; a
nedvek keringését a fában, a bimbó fakadását, amik letörik a jégkéreg
bilincseit.

Aggodalmas tekintetet vetett párjára, de a nőstényfarkas nem mutatott
semmiféle szándékot a fölkelésre. Kifelé pillantott és ime, vagy
féltucatnyi hómadár röppent el szeme előtt. Fölugrott, hogy
nekiinduljon, aztán párjára nézett, lefeküdt és elszundikált. Éles és
rövid éneklés hangja lopódzott fülébe. Egyszer, kétszer álmosan
megdörzsölte orrát mancsaival. Aztán felébredt. Ime, épp az ő orra
hegyénél, egy magányos szunyog dongott a levegőben. Teljesen kifejlett
szunyog, mely valami száraz fában dermedten feküdt egész télen át s
melyet most fölélesztett a nap. A hivásnak Félszemü nem tudott tovább
ellenállni. Amellett éhes is volt.

Odacsuszott párjához s megpróbálta, hogy rávegye a fölkelésre. De a
nőstényfarkas csak horkantott rá egyet s ő egyedül indult neki a ragyogó
napsütésnek. A hó meglágyult lába alatt és nehézkessé tette az
előrejutást. A folyó befagyott medrén haladt, ahol a hó, a fák
árnyékától védetten, még kemény és kristályos volt. Nyolc óra hosszat
haladt és a sötétségben még éhesebben tért haza, mint ahogy elindult.

Talált vadat, de nem fogta el. Az olvadó jégkéreg eltört alatta és ő
meghemperedett, mialatt a hónyul oly könnyüszerrel futott át a jég
felületén, mint valaha.

A barlang szájánál a gyanu hirtelen ijedtségével állt meg. Gyenge,
idegen hangok hallatszottak belülről. Ezek a hangok nem az ő párjától
származtak s valahogy, messziről, mégis ismerősök voltak. Óvatosan
csuszott befelé, de a nőstényfarkas figyelmeztető horkantása
megállitotta. Nem ijedt meg, de azért ügyelt, hogy megtartsa kettőjük
között a távolságot. De figyelt a többi hangra, gyenge, tompa nyávogásra
és ügyetlen vinnyogásra is.

Párja haragosan figyelmeztette és ő odább állt, karikába hajolt s a
bejáratnál elaludt. Mikor megjött a reggel s halvány világossága
behatolt a barlangba is, megint kutatni kezdett a félig-meddig ismerős
hangok forrása után. Párjának figyelmeztető horkantásában valami
ismeretlen hangot fedezett fel. Ez a féltékenység hangja volt és ő
nagyon is vigyázott, hogy illő távolságban maradjon. Végre kitalálta.
Testének egész hosszában, védelmező mancsai mögött, a nőstényfarkas öt
kicsi, idegen, mozgó, eleven csomót tartogatott, nagyon gyenge,
gyámoltalan kicsikéket, melyek vékony, gyenge hangon nyivákoltak és
szemük még nem nyilt meg a világosság előtt. Félszemü meg volt lepve.
Nem ez volt az első ilynemü eset, mely hosszu és sikerdus életében
előfordult. Már többször megesett vele, de mindannyiszor épp olyan
meglepetés volt ez számára, mint a legelső alkalommal.

A nőstényfarkas aggódva nézett reá s apró időközökben halkan morgott
feléje, csak, ha az anyafarkas szemében a Félszemü közeledése nagyon is
gyanusnak látszott, erősödött ez a morgás a nőstényfarkas torkában éles
horkantássá. A nőstényfarkas saját emlékezetében nem volt semmi, ami
félelmét támogatta volna, de ösztönében, mely magában foglalta minden
farkasanya tapasztalatát, ott bujkált valami emlékezet azokról a
farkasapákról, melyek felfalták saját ujszülött és jómaga-tehetetlen
utódaikat. Ez az emlék félelemként jelentkezett benne s arra ösztönözte,
hogy ne engedje tulságosan közel Félszemüt tulajdon porontyaihoz.

De itt nem volt semmiféle veszedelem. Vén Félszemü is érezte a
sürgetését valami érzésnek, ami szintén a farkasatyák összességétől
rászálló örökségrésze volt. Nem tünődött felette, nem jött zavarba
emiatt. Ez az érzés itt volt, testének minden rostjában s a
legtermészetesebb dolog volt a világon, hogy engedelmeskedjék ennek az
érzésnek s hátat forditott ujszülött családjának, hogy ennivaló után
eredjen.

Öt vagy hat mérföldnyire a barlangtól a folyó két ágra oszlott, ágai a
hegyek között derékszögben váltak el egymástól. Itt, a folyó bal
elágazását követve, Félszemü friss nyomra bukkant. Megszagolta s oly
frissnek találta, hogy hirtelen lehasalt s abba az irányba figyelt,
amerre a nyom elenyészett. Aztán meggondoltan megfordult s a folyó jobb
elágazása mentén haladt tovább. A lábnyom sokkal nagyobb volt, mint
tulajdon magáé és tudta, hogy ilyen lábak nyomán nem sok keresni valója
lehet.

Félmérföldnyire haladhatott a jobbik elágazás mentén, mikor éles fülét
rágcsáló fogak nesze ütötte meg. Lopva lépegetett a zsákmány felé. Egy
sündisznó ágaskodott egy fa mellett s a fa kérgén a foga élességét
próbálgatta. Félszemü óvatosan, de reménytelenül közeledett. Ösmerte ezt
a fajtát, noha sohse találkozott még vele ilyen messze északon és soha,
egész hosszu életén keresztül, a sündisznó nem szolgált neki eledelül.
De már régóta tudta, hogy van olyan dolog is, amit ugy hivnak: Véletlen
vagy Alkalom s egyre közelebb huzódott a sündisznóhoz. Nem lehet sohse
előre tudni, mi történhetik, mert élő dolgokkal mindig másképp esik meg
minden, mint ahogy kiszámithatjuk.

A sündisznó gombolyaggá zsugorodott össze, hosszu, éles tűket meresztve
minden oldal felé, ami meghiusitotta a támadást. Ifjuságában, fiatal
éveiben Félszemü egyszer nagyon is közelről talált megszimatolni egy
ilyen látszólag jómaga-tehetetlen tüskés gömböt, mikor a tüskés farok
hirtelen a képébe csapott. Egy tüskét magával vitt az orrában, ahol az
hetekig megmaradt, mint izzó parázs, mig végre megszabadult tőle. Azért
most kényelmesen hasmánt lefeküdt, orrával egy lábnyi távolságban – és
nem is egyirányban – a faroktól. Igy várt, tökéletes nyugalomban. Nem
lehessen tudni. Történhetik valami. Talán a sündisznó kiegyenesedik.
Talán alkalom adódik arra, hogy karmának egy ügyes szakitásával
felhasitsa a sündisznó lágy és óvatlan hasát.

De félóra multán fölkelt, mérgében morogva a mozdulatlan gombolyagra és
eltávozott. Nagyon is sokszor várt hiába arra, hogy a sündisznó
kiegyenesedjék, semhogy tovább is vesztegette volna rá az idejét.
Továbbment a folyó jobb ága mentén. A nap előrehaladt és még semmi
zsákmányt nem talált.

Az apaság fölébredt ösztöne még erősebben uralkodott rajta. Kell, hogy
ennivalót találjon. A délután folyamán egy hófajdra bukkant. Épp a
sürüből lépett ki, mikor szemtől-szembe találta magát ezzel a buta
madárral. Egy fadarabon ült, alig egy lábnyira orra előtt. Mindegyik
látta a másikat. A madár riadtan próbált fölemelkedni, de a farkas
leütötte a mancsával, a földre taposta, ráugrott és belevágta a fogát,
mikor a madár vergődött a hóban s megpróbált fölemelkedni a levegőbe.
Fogai belevágódtak a gyenge husba, a törékeny csontokba és enni kezdett.
Aztán emlékezett, megfordult s hazafelé ment, fogai közt tartva a
madarat.

Egy mérfölddel az elágazás fölött, bársonytalpon futva szokása szerint,
mint egy suhanó árnyék, aki vigyázatosan kémleli az ut minden fordulóját
és részletét, ismét rábukkant azokra a hatalmas lábnyomokra, melyeket
már reggel is fölfedezett. Minthogy a nyomok az ő utján vezettek végig,
követte a nyomokat, elkészülten arra, hogy a nyomok gazdájával a folyó
minden fordulásánál találkozhatik. A folyó egy szokatlanul éles
kanyarulatánál egy szikla sarkából óvatosan kidugta a fejét s fürkésző
szemei elé olyan látvány tárult, ami arra késztette, hogy tüstént
lehasaljon a földre. A nyomok gazdája volt, egy óriási nőstényhiuz. A
hiuz is a földön hasalt, mint ahogy ő is hasalt már ezen a napon, a
szorosan összegombolyodott tüskegombolyag előtt. Ha Félszemü mostanáig
suhanó árnyék volt, mostantól kezdve ennek az árnyéknak csak a szelleme
lett, amint csuszott és forgott, hogy szélmentében álljon e hallgató és
mozdulatlan pártól.

Lefeküdt a hóba, maga mellé téve a hófajdot, s egy alacsony lúcfenyő
tűlevelei közül fürkészte ezt az életre-halálra menő játékot maga előtt,
a várakozó hiuz és a várakozó sündisznó: mindkettő tele volt az élet
vágyával. És – ez volt az érdekessége a játéknak – az egyikben az élet
parancsa az volt, hogy megegye a másikat, a másikban pedig az, hogy ne
hagyja megenni magát. Ezalatt vén Félszemü, a rejtekhelyen kuksolva,
maga is eljátszotta a játékban a szerepét, a véletlen valamely
szeszélyére várva, ami zsákmányhoz juttatja, mert nála meg ez volt az
élet utja-módja.

Eltelt egy félóra, egy óra és nem történt semmi sem. A tüskegombolyag
mozdulatlan volt, mint egy darab kő, a hiuz dermedt volt, mint a márvány
és vén Félszemü csendes volt, akár egy halott. Pedig mind a három
állatban szinte kinosan feszült az élet és sohasem voltak elevenebbek,
mint most, látszólagos dermedtségükben.

Félszemü könnyedén megmozdult és növekvő élénkséggel vizsgálódott.
Készülőben volt valami. A sündisznó végre azt gondolta magában, hogy
üldözője eltávozott. Lassan, óvatosan kezdte kiegyenesiteni
áthatolhatatlan fegyverzetét.

A veszedelemnek semmiféle érzete nem reszkettette meg. Lassan-lassan a
felborzadt gombolyag lesimult és kiegyenesedett. Félszemü figyelt s
egyszerre érezte, hogy összefut a nyál a szájában s a nyál önkéntelenül
is kicsordult szájából az eleven hus láttára, mely, ime, mint valami
izletes lakoma, ott terül el előtte.

A sündisznó még nem nyujtózkodott ki egészen, mikor meglátta ellenfelét.
Ebben a pillanatban a hiuz rácsapott. A csapás gyors volt, akár a
villámlás. A mancs éles karmaival lecsapott a lágy hasra és gyors,
szakitó mozdulattal huzódott vissza. Ha a sündisznó már egészen
kinyujtózott volna, vagy nem vette volna észre a másodperc egy
töredékrészével előbb, hogy a csapás leszállni készül rá, a hiuz mancsa
minden sérelem nélkül huzódhatott volna vissza. De igy a farok egy
oldalütése a visszahuzásnál jó csomó tüskét ültetett a hiuz talpába.

Minden egyszerre történt: a csapás, a visszacsapás, a sündisznó halálos
visitása, az óriás macska nyávogása a hirtelen és váratlan sebzés miatt.
Félszemü félig fölemelkedett izgalmában, fülét hegyezve, farkát magasra
tartva és csóválva maga mögött. A harag elvette a hiuz eszét. Vadul
ráugrott arra, ami megsebezte őt. De a sündisznó nyivákolva és nyögve,
elszakadt izmait próbálva összehuzni védő gombolyaggá, még egyszer
rávágott farkával és az óriás macska megint megsebesülve, ijedten és
meglepetten nyávogott. Nyávogva futott el, orrán ugy meredeztek a
tüskék, mint egy óriási gombostűpárnán. Mancsával dörzsölte, hogy
eltávolitsa e tüzes, égető töviseket, majd a hóba dugta, ágakhoz,
gallyakhoz dörzsölte, mindig tovább-tovább ugrálva, majd előre, majd
oldalt, föl és le, a félelem és fájdalom őrületében.

Folytonosan nyávogott és rövid farkával jobbra-balra osztogatta a gyors,
erőszakos ütéseket. Most abbahagyta a bohóskodást és egy kis időre
megnyugodott. Félszemü figyelt. És szőre önkéntelenül is felborzolódott
hátán, mikor a hiuz minden figyelmeztető jel nélkül, hirtelen felugrott,
rettenetes hosszu nyávogást hallatva. Aztán elszökellt, felfelé a
csapáson, minden ugrásnál rettentő nyávogásban törve ki.

Félszemü nem merészkedett addig elő, mig a hiuz lármája el nem halkult
és el nem halt a messzeségben. Oly óvatosan lépegetett, mintha a hó
véges-végig meredező sündisznótüskével lenne kirakva, készen arra, hogy
talpa lágy husába hatoljanak, közeledését a sündisznó dühös sivitással
és hosszu fogainak csattogtatásával fogadta. Megpróbált megint
összegömbölyödni, de izmai jobban meg voltak szaggatva, semhogy a régi,
tömör gombolyaggá tudták volna összehuzni testét. Vére bőven ömlött. A
hiuz csaknem kettészakitotta.

Félszemü belefetyelte a véráztatta havat, falta, rágta, nyelte. Jól
esett neki ez az étvágygerjesztő falat, mely hatalmasan növelte éhségét,
de sokkal öregebb volt, sokkal régebben volt a világon, semhogy sietett
volna. Várt. Lefeküdt és várt, mialatt a sün fogát csikorgatta, nyögött,
sóhajtott s időnkint éles, rövid nyivákolást hallatott. Nemsokára
Félszemü észrevette, hogy a sün tüskéi lesimulnak s az állatot nagy
rázkódás reszketteti meg. A reszketésnek hamar vége lett. A hosszu fogak
még egyszer összecsattantak. Aztán minden tüske lesimult, a test
elernyedt és nem mozdult többet.

Ideges, rángatódzó lábával Félszemü egész hosszában kinyujtóztatta a sün
testét s a hátára forditotta. Nem történt semmi. Egész biztosan halott
volt. Figyelmesen vizsgálta egy percig, aztán óvatosan szájába kapva, a
folyó felé indult, félig cipelte, félig maga után huzta a sün testét,
fejét féloldalra hajtva, nehogy belépjen a tüskés tömegbe. Egyszerre
eszébe jutott valami s elejtette terhét, odament, ahová a hófajdot
rejtette. Egy percig sem habozott. Nagyon jól tudta, mit kell tennie és
ezt azonnal meg is tette. Felfalta a hófajdot, aztán visszatért
zsákmányához.

Mikor barlangjához hurcolta terhét s a nőstényfarkas megvizsgálta azt, a
farkasanya feléje tartotta orrát és könnyedén megnyalta párja nyakát. A
másik pillanatban már figyelmeztette, hogy ne álljon olyan közel a kis
porontyokhoz, de horkantása nem volt olyan nyers, mint egyébkor és
inkább magyarázó volt, mint fenyegető. Már nem féltette olyan nagyon
kölykeit az apjuktól. Félszemü ugy viselkedett, amint egy farkasatyához
illett s nem árult el szentségtörő kivánságot aziránt, hogy felfalja
tulajdon kölykeit.


III. FEJEZET. A szürke farkaskölyök.

Nem hasonlitott testvéreihez. Amazok bundáján már látszott a vöröses
árnyalat, melyet anyjuktól örököltek, mig ő, különösen szinben, apjára
ütött. Ő volt az egyetlen szürke kölyök a fészekaljában. Igazi farkasvér
volt, olyan mint farkasősei, jobban mondva éppen olyan, mint Félszemü,
azzal a különbséggel, hogy neki két szeme volt, apjának pedig csak egy.

Még alig hogy nyitva volt a szeme, máris különös tisztasággal látott
vele. És mig a szeme csukva volt, máris érzett, izlelt, szagolt. Ösmerte
két him- és két nőtestvérét s kezdett játszani velük különös gyenge és
ügyetlen módon, sőt már veszekedtek is. Kis torkában különös reszelős
hang támadt, a morgás előfutárja, amint mindenáron dühbe akarta hozni
magát. És jóval azelőtt, hogy a szeme kinyilt volna, tapintás, izlés és
szaglás utján már ösmerte az anyját, mint a melegség, gyöngédség és
folyékony táplálék eleven forrását. Tudta, hogy anyjának gyengéd,
hizelgő nyelve van, amelyik simogatta őt, valahányszor kicsi, lágy
testéhez ért s amelyik kényszeritette őt, hogy anyjához fészkelődjék s
amelyik álomba parancsolta őt.

Életének első hónapja csaknem tisztán alvással telt el, de, mióta lát,
már sokszor sokáig fenn volt s kezdi jól ismerni az egész világot. Ez a
világ homályos volt, de ő ezt nem tudta, mert nem ösmert más világot.
Világa csak homályosan volt megvilágitva, de szemei sohasem szoktak meg
más világosságot. A világa nagyon kicsike volt. A barlang falainál
végződött, de ő nem tudta, hogy ennél nagyobb világ is van, sohasem
busult létének szük korlátai miatt.

De korán észrevette, hogy e világnak egyik fala különbözik a többitől.
Ez volt a barlang bejárata s a világosság forrása. Még akkor észrevette,
hogy ez a fal különbözik a többitől, mikor még nem volt gondolata és
öntudatos akarata. Már akkor ellenállhatatlanul vonzotta, mielőtt valaha
látta, vagy szeme kinyilt volna. A világosság behatolt lezárt
szempilláin keresztül és szeme és szemidege előtt kicsi, szikraszerü,
melegszinü, különös foltok játszadoztak. Testének élete, testének minden
rostja, az élet, mely testének igazi lényege volt és ami független volt
személyes életétől, sóvárgott a fény után és késztette testét a
világosság felé, mint ahogy a növény bámulatosan tudós kémiája készteti
a növényt a nap felé.

Mindig, mielőtt még öntudatos élete megkezdődött volna, ösztönszerüen
csuszott a barlang szája elé és kis testvérei egyek voltak vele e
szándékban. Soha, életüknek ebben a szakában, nem csusztak a barlang
hátsó falának sötét zugai felé. A világosság ugy vonzotta őket, mintha
növények lettek volna; az élet kémiája, mely alkotta őket, ugy követelte
a világosságot, mint az élet első feltételét; és gyönge kis
porontytestük szőlőindaként, vakon, vegyi vonzásban kuszott a fény felé.
Később, mikor egyéniségük kifejlődött és öntudatosan éreztek vágyat és
kivánságot, a fény vonzóereje még növekedett. Mindig a barlang szája elé
csusztak-másztak, mig csak anyjuk vissza nem kergette őket.

Igy tanulta meg a szürke farkaskölyök, hogy anyjának egyéb tulajdonsága
is van, mint hizelkedő, szelid nyelve. A fény felé való makacs
csuszkálás közben tanulta meg, hogy anyjának orra is van, melynek erős
taszitásával dorgálta meg őket, később megismerkedett az anyja mancsával
is, mely földre dobta, meghengergette őt gyors, de nem tulerős,
kiszámitott ütésekkel. Igy tanulta meg, hogy mi a fájdalom, de igy
tanulta meg azt is, hogy kerülje ki a fájdalmat, először ugy, hogy ne
vegye magára a kockázatát és másodszor, ha magára vette a kockázatot,
félreugorjon vagy visszavonuljon a büntetés elől. Ezek már öntudatos
mozdulatok voltak és a világról való fogalmainak első következményei.
Ezelőtt gépiesen huzódott vissza a fájdalomtól, mint ahogy gépiesen
huzódott a világosság felé. Ezután azért huzódott vissza a fájdalomtól,
mert _tudta_, hogy az fájdalom.

Dühös kis kölyök volt. Ilyenek voltak a testvérei is. Ilyeneknek kellett
lenniök. A szürke kölyök husevő állat volt. Husölők és husevők fajából
származott. Apja és anyja pusztán husból éltek. A tej, amit életlángja
első fellobbanásakor szivott, olyan tej volt, ami egyenesen husból
változott át és most, egyhónapos korában, mikor szeme még csak egy hete,
hogy kinyilt, már ő maga is evett hust, – hust, amit anyja összerágott,
félig megemésztett számukra, öt éhes farkaskölyök számára, akiket teje
már nem tudott kielégiteni.

De mindenik között ő volt a legnagyobb betyár. Hangosabban morgott, mint
akármelyik a kis testvérek közül. Apró mérgelődése borzasztóbb
igyekezett lenni, mint a többié. Ő tanulta meg legelőször, hogy kell a
testvérkét ügyes mancsaival meghempergetni. És ő volt az első, aki
megharapta kölyöktestvérének a fülét és huzta, vonta, rázta s morgott
szorosan összecsukott állkapcsa mögül. És ő okozta a legtöbb
vesződséget, mikor anyjuk vissza akarta tartani porontyait a barlang
nyilásától.

A fény varázsa a szürke kölyök szemében napról-napra növekedett.
Örökösen rőfnyi hosszu kirándulásokat tervezgettek a barlang szája felé
s anyjuk örökösen visszakergette őket onnan. De a szürke kölyök nem
tudta, hogy a barlang szája bejárat. Nem tudott semmit a bejáratokról,
utakról, melyek egyik helyről a másikra vezetnek. Nem ösmert más helyet,
még kevésbé olyan utat, mely oda vezethetett volna.

És igy az ő szemében a barlang bejárata fal volt, a világosság fala.
Mint a nap a külső világ lakójának, e fal az ő világának napja volt.
Vonzotta őt, mint ahogy a gyertya lángja vonzza a molylepkét. Mindig
arrafelé törekedett. Az élet, mely oly gyorsan növekedett benne,
folytonosan a világosság felé ösztökélte. Az élet, mely benne rejtőzött,
tudta, hogy ez az egyetlen kivezető ut, az ut, amelyet neki járnia kell.

Volt valami különös dolog a világosság fala körül. Apja (már tudta, hogy
apja e világ másik lakója, anyjához hasonló teremtmény, a világosság
közelében alszik s ő hozza az ennivalót) egyenesen nekimegy a világos
falnak és eltünik. A szürke kölyök sehogyse tudta ezt megérteni. Bár
anyja sohasem engedte meg, hogy közel menjenek ehhez a falhoz, a többi
falat ösmerte, gyakran közeledett a többi falhoz, amelynél gyenge kis
orra erős ellenállással találkozott. Ez fájt. És egy pár próba után nem
közeledett a falakhoz. Anélkül, hogy gondolkozott volna, apjának
eltünését épp oly sajátosságnak kezdte tartani, mint ahogy a tej és a
félig megemésztett hus anyjának sajátossága volt.

Valójában a szürke kölyöknek nem adatott meg a gondolkozás, legalább is
nem az a módja, mely szerint az ember gondolkozik. Elméje homályos módon
dolgozott. De következtetései oly élesek és határozottak voltak, akár az
emberé. Többnyire elfogadta a dolgokat, amint voltak, anélkül, hogy
tünődött volna a hogyanján és a miértjén. A valóságban ez nem volt más,
mint osztályozás. Sohsem törte azon a fejét: miért történik valami
dolog. _Hogyan_ történik valami, ez kielégitette őt. És igy, miután egy
párszor beleütötte a falba az orrát, belenyugodott abba, hogy ő nem tud
eltünni a falon keresztül. Épp ily módon fogadta el azt, hogy apja el
tud tünni a falon keresztül. De azzal éppen nem törődött, hogy
kitalálja, mi a különbség apja és ő maga között. A logika és fizika nem
tartozott elméjének működéséhez.

Mint a Vadon valamennyi teremtménye, korán megismerkedett az éhséggel.
Eljött az az idő, mikor nemcsak a hus fogyott ki, hanem a tej is elapadt
anyjának emlőiből. Eleinte a kölykök nyivákoltak és kiabáltak, de
legnagyobbrészt aludtak. Nemsokára az éhség aléltságába estek. Vége volt
a civódásnak, veszekedéseknek, apró dühöngéseknek és a morgás
kisérleteinek; a világos fal felé való merészkedés is megszünt. A
kölykök aludtak, mialatt az élet csak pislákolt bennük és kialudni
készült.

Félszemü kétségbe volt esve. Széltire-hosszára elkalandozott és alig
aludt valamit a barlangban, mely örömtelenné és nyomorulttá vált. A
nőstényfarkas is elhagyta porontyait és elment zsákmány után. A kölykök
születése után következő napokban Félszemü gyakran felkereste az
indián-tábor környékét, hogy megrabolja hálóikat, de amint olvadt a hó s
megindultak a folyók, az indián-tábor felkerekedett s az
élelemszerzésnek ez a forrása kiapadt.

Mikor a szürke kölyök magához tért és megint érdeklődéssel nézte a fehér
falat, ugy találta, hogy a világ népessége megfogyatkozott. Csak egy kis
nősténytestvérkéje maradt. A többiek eltüntek. Mikor megerősödött,
egymagában kellett játszogatnia, mert testvérkéje nem emelte fel többé a
fejét és nem mozdult többé. A szürke kölyök kicsiny teste
nekigömbölyödött az eledeltől, de az eledel későn érkezett a kis
testvérke számára. A kis testvérke aludt, egyre aludt, picinyke
csontváz, melyet betakart a bőre s melyben az élet alig-alig pislogott,
végre egészen kialudt.

Aztán eljött az az idő, mikor a szürke kölyök nem látta többé apját
megjelenni és eltünni a fal mögött, sem lefeküdni, hogy a barlang
bejáratánál aludjék. Ez a második és kevésbé kegyetlen éhinség végén
történt. A farkasanya tudta, hogy Félszemü miért nem jön vissza, de nem
volt rá módja, hogy elmondja a szürke kölyöknek, amit látott. Maga is
hus után vadászva, a folyó bal ága mentén, ahol a hiuz lakik, követte
Félszemü egynapos lábnyomait és megtalálta őt, vagyis ami belőle maradt,
a csapás végénél. Számtalan nyoma volt itt a küzdelemnek, melyet
megvivtak s melynek végén a győztes hiuz visszahuzódott barlangjába.
Mielőtt elment volna, a nőstényfarkas ezt a barlangot is felfedezte, de
a jelek azt mondták neki, hogy a hiuz benn van s a farkas nem
merészkedett a barlangba.

Ezutáni vadászataiban a farkasanya mindig elkerülte a folyó bal ágát.
Mert tudta, hogy a hiuz barlangjában egy fészekalja kölyök van és tudta,
hogy a hiuz dühös, rettentő haragu teremtés és borzasztó ellenfél. Jó
dolog volt, mikor egy féltucatnyi farkas üldözte a hiuzt és fölkergette
a fára, ahol a hiuz prüsszögött és szőrét borzolta, de más dolog volt
szembeszállni egy magányos farkasnak a hiuzzal, különösen, ha a hiuznak
egy csomó éhes kölyök élt a nyakán.

De a Vadon Vadon és az anyaság anyaság marad, dühödt védelmezője
magzatának vadonon innen, vagy tul. És eljövendőben volt az idő, mikor a
farkasanya, szürke kölykének kedvéért odamerészkedett a folyó bal
elágazásához, a sziklabarlanghoz és a hiuz haragjához.


IV. FEJEZET. A nagyvilág fala.

Ebben az időben, mikor anyja kezdte elhagyogatni a barlangot a vadászat
kedvéért, a farkaskölyök megtanulta a törvényt, mely megtiltotta neki,
hogy a barlang nyilásához közeledjék. Nemcsupán anyja orrának és
mancsának számos ütése erőltette rá ezt a törvényt, hanem a félelem
ösztöne, mely kifejlődőben volt benne. Noha rövid barlangi életében nem
találkozott semmivel, amitől félnie kellett volna. De a félelem benne
volt. Távoli őseinek ezernyi-ezer életéből származott le rá. Örökség
volt ez, melyet egyenesen Félszemütől és a nőstényfarkastól kapott; de
viszont ezekre is az előttük élt farkasivadékokról szállott. Félelem! a
Vadonnak ez az öröksége, melyet egyetlen állata sem kerülhet el és nem
cserélhet el egy tál vastag ételért.

És igy a szürke kölyök is ismerte a félelmet, noha azt nem tudhatta,
hogy milyen bordában szőtték. Valószinüleg ugy fogadta ezt, mint az
életnek valamilyen korlátozását. Mert azt már tudta, hogy vannak
korlátozások. Ösmerte az éhséget s mikor éhségét nem tudta csillapitani,
korlátozást érzett. A barlang falának kemény ellenállása, anyja orrának
hirtelen döfése, mancsának földreteperő ütése, az éhinségek
kielégitetlen éhsége megtanitották rá, hogy az élet nem merő szabadság,
hogy az élet mellett ott van a korlátozás és a fékentartás. Ez a
korlátozás és fékentartás: törvény. Ezeknek engedelmeskedni annyit
jelent, mint elkerülni a fájdalmat és boldognak lenni.

Nem ugy okoskodott e kérdések felett, mint ahogy azt egy ember tette
volna. Csupán osztályozta a dolgokat, melyek sértenek s amelyek nem
sértenek. Ez osztályozás után elkerült mindent, ami fájdalmat okozhatott
volna: a korlátozásokat, a megtartóztatásokat, hogy örülhessen az élet
teljesüléseinek és örömeinek.

És igy történt, hogy ama törvény értelmében, melyre anyja tanitotta s
melyet amaz ismeretlen és névtelen valami, a félelem, parancsolt rá, a
szürke kölyök távoltartotta magát a barlang bejáratától. Az maradt
továbbra is, ami eddig volt: a világosság fehér fala. Mig anyja oda
volt, a szürke kölyök csaknem mindig aludt, de azokban a rövid
időközökben is, mig fenn volt, nagyon csöndesen viselkedett s elnyomott
minden vinnyogást, mely torkát csiklandozta és kitörni készült belőle.

Egyszer, ébren fekve, valami különös zajt hallott a fehér fal felől. Nem
tudta, hogy, remegve saját merészségétől, egy torkos borz áll odakünn s
óvatosan szimatolja, mi lehet a barlang mélyében. A kölyök csak annyit
tudott, hogy idegen szagot, valami osztályozatlant, tehát ismeretlen s
ennélfogva rettenetes dolgot érez, mert az ismeretlen mindig főeleme a
félelemnek.

A szürke kölyök hátának szőre felborzadt, de csendben borzadt fel.
Honnan tudta a kölyök, hogy amit megszimatolt, az olyasvalami, amitől
fel kell szőrének borzadnia? Ennek a tudása nem született vele és a
félelem, mely kiült minden vonására, nem az ő tulajdon személyes
életében leli magyarázatát.

A félelem egy másik ösztönnel társult, az elrejtőzésével. A kölyök a
megrettenés valóságos őrületében volt, mégis moccanás és hang nélkül
feküdt, belekövesülve a mozdulatlanságba: minden külső jel szerint
élettelenül. Anyja, hazajövet, orditott, mikor megszimatolta a torkos
borz nyomát s hazaérve barlangjába, az öröm tulságával nyalogatta és
szagolgatta körül fiát. És a szürke kölyök valamilyen uton-módon
megértette, hogy nagy veszedelemtől szabadult meg.

De a félelmen kivül még más erők is működtek a farkasfiókban, legerősebb
ezek között a fejlődése. Ösztön és törvény engedelmességre késztették. A
fejlődés engedetlenséget követelt. Anyja és a félelem kényszeritették,
hogy távol tartsa magát a fehér faltól. A fejlődés élet és az élet
végzete, hogy világosság felé törekedjék. Nem volt gát, ami
elrekeszthette volna az életnek árját, ami növekedett benne, növekedett
minden falat hussal, amit megevett, minden egyes lélegzettel, amit
beszivott. Végre, egy napon, a félelmet és engedelmességet legázolta az
élet előretörése és a kölyök csuszott-mászott a bejárat felé.

Minden más fallal ellentétben, melyet eddig ismert, ez a fal, amint
közeledett hozzá, egyre távolodott tőle. Semmiféle kemény felület nem
ütődött gyenge kis orrahegyéhez, melyet próbálkozva tologatott egyre
előre. A fal anyaga oly engedékeny és áthatolhatónak tetszett, mint a
világosság maga. És ha az volt, aminek az ő szemeiben látszott, akkor
belépett abba, amit ő falnak tartott és megfürdött abban az anyagban,
mely alkotta azt.

Ez megrészegitő volt. Keresztülcsuszott valami tömörségen. A világosság
mind fényesebb lett. A félelem visszafelé hajtotta, a fejlődés előre.
Hirtelen ott találta magát a barlang szájánál. A fal, melyről azt hitte,
hogy benne van, hirtelen visszaugrott előtte mérhetetlen messzeségbe. A
fény kápráztatóan világossá vált. A szürke kölyök szeme elkáprázott
bele. A tér hirtelen és rettentő kitágulása is megszéditette. Szemei
önkénytelenül alkalmazkodtak a fényhez, látni iparkodva a megnövekedett
távolság formáit. Először nem is látta a falat. Aztán egyszerre
észrevette megint, de a fal most különösen távolinak látszott. Azonkivül
meg is változott. Most tarkára festett fal volt, melyen látszottak a
folyót szegélyező fák, a szemben levő hegység a fák fölé tornyosult, a
hegyeken is tulért az ég kékje.

Hirtelen nagy félelem szállta meg. Ez nagyon is sok volt a rettentő
ismeretlenből. Lehasalt a barlang küszöbénél és onnan bámulta a világot.
Nagyon félt. A világ ismeretlen, tehát ellenséges volt az ő szemében. S
ezért szőre felborzadt a hátán, inyét felvonta s gyönge kisérletet tett
egy vad és megfélemlitő horkantásra. Törpeségében és félelmében
megfenyegette és harcra hivta ki az egész széles világot.

Semmi sem történt. Tovább bámult és közben megfeledkezett a horkantásról
is. Elfelejtkezett a félelméről is. Egy időre a növekedés
megszalasztotta a félelmet s a növekvés a kiváncsiság álarcában
mutatkozott. Kezdte észrevenni a közeli tárgyakat, a folyó egy szabad
részletét, mely csillogott a napsütésben, a korhadt fenyőfát, mely a
lejtő aljában állott, a lejtőt magát, mely egyenesen felkapaszkodott
hozzá s ott szünt meg, két lépésnyire a barlang szájától, ahol ő hasalt.

A szürke kölyök eddig mindig sima talajon élt. Soha nem érezte a
fájdalmat, ami a leeséssel jár. Nem tudta, mit tesz az: leesni. És ezért
merészen lépett ki a szabadba. Hátsó lába még a barlang küszöbén volt és
igy fejére, aztán hátára esett. A föld keményen ütődött orrához, amitől
jajgatni kezdett. Aztán bukfencezve lehemperedett a lejtőn. Páni félelem
vett rajta erőt. Az Ismeretlen végre is utólérte és kegyetlenül
megragadta s azon volt, hogy valami rettentő fájdalommal sujtsa őt. A
fejlődést most megszalasztotta a félelem és a kölyök visitott, mint
akármelyik megijedt kis baba.

Az Ismeretlen, nem tudhatni miféle rettentő fájdalmas célra, hatalmába
keritette és a kis kölyök visitott szakadatlanul. Más volt ez, mint
mikor dermedt félelemben hasalt a barlang mélyén, mialatt az ismeretlen
veszedelem a közelében ólálkodott. Most, hogy az ismeretlen a körmei
közé kapta, a hallgatás már nem vezethetett jóra; aztán meg nem is a
félelem, hanem a megrettenés rémülete járta át.

De a lejtő mind lankásabb lett s az alját sürü fü lepte el. A szürke
kölyök nem gurult tovább. Mikor megállt, még egy utolsó, kétségbeesett
visitást és hosszu, vinnyogó jajgatást hallatott. Aztán, mintha ez lett
volna örökké a dolgok rendje s mintha már életében ezerszer meg ezerszer
tisztálkodott volna, nekiállt s kezdte lenyalogatni a bundájára ragadt
száraz agyagot.

Eztán fölült és maga köré bámult, mint ahogy bámulna az az első ember,
aki a Mars csillagra jut. A farkaskölyök keresztül törte világának falát
és itt volt, még pedig minden sebesülés nélkül. De a Marsba jutott ember
kevesebb csodálkozást árult volna el, mint ő. Minden előljáró tudomány
nélkül, minden arravaló előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy ilyesmi is
van, egy teljesen ismeretlen világ felfedezőjeként találta itt magát.

Most, hogy a rettentő ismeretlen eleresztette, megfeledkezett arról,
hogy az ismeretlen veszedelemmel is fenyegetheti. Csak merő
kiváncsiságot érzett a körülötte fekvő dolgok iránt. Megvizsgálta a
füvet maga körül, a mohát, mely ott zöldelt mellette s a korhadt fenyőfa
halott törzsét, mely egy szabad hely szélén, más fák között állott. Egy
mókus, mely a fa alja körül futkározott, egyenesen szembe jött vele s
roppant megijesztette. Lehasalt és horkantott. De a mókus épp ugy félt,
mint ő. Felfutott a fára s biztos magasból csattogott le rá vadul.

Ez visszaadta a kölyök bátorságát s noha egy harkály, amivel ezután
találkozott, megriasztotta, mégis bizalommal folytatta utját. Akkora
volt az önbizalma, hogy mikor egy szajkó vakmerően szembeszállt vele,
játékos kis mancsával feléje kapott. A merészségének következménye egy
éles vágás volt, amit orrára kapott s amitől megint lelapult és
keservesen nyivákolt. Ez a lárma több volt, mint amennyit a szajkó
elviselhetett s a repülésben keresett menedéket.

A kölyök sokat tanult. Homályos kis elméje öntudatlanul is osztályozni
kezdett. Vannak élő és élettelen dolgok. Az élőkre vigyázni kell. Az
élettelen dolgok mind egy helyben maradnak; de az élő dolgok mozognak és
nem lehet tudni, mi telhetik ki tőlük. Amit tőlük várni lehetett, az
mind váratlan volt s erre a váratlanra elő kellett készülnie.

Nagyon gyámoltalanul haladt. Mindenbe beleakadt. Az ág, amiről azt
gondolta, hogy még messze van, a következő pillanatban orron csapta,
vagy végiggereblyézte bordáit.

A talaj mindenütt egyenetlen volt. Néha keresztüllépett valamin és
megütötte az orrát, néha belebotlott valamibe és megütötte a lábát.
Voltak kövek, kavicsok, amik kifordultak lába alól, amint rájuk lépett.
Ebből megtanulta, hogy az élettelen dolgok sincsenek mindig abban a
mozdulatlan nyugalmi állapotban, mint ahogy ő azt a barlangban
megszokta; megtanulta azt is, hogy kisebb élettelen dolgok könnyebben
fordulnak meg és esnek le, mint a nagyok. Minden balesetből tanult.
Mennél tovább sétált, annál ügyesebben sétált. Alkalmazkodott a
környezethez. Megtanulta kiszámitani saját izmainak mozgását, hogy
megismerje teljesitő képességük határát, megtanulta a távolságok mérését
a tárgyak s végül a tárgyak és önmaga között.

A kezdők szerencséje kedvezett neki. Ragadozónak születvén (noha maga
sem tudott róla), első zsákmányoló utján, barlangjának közvetlen
közelében, ravaszul elhelyezett hófajd-fészekre bukkant. Egyenesen
beleesett. Éppen egy kidőlt fenyőtörzsön próbált végigmennni. A korhadt
kéreg letört alatta s kétségbeesett jajgatással lezuhant egy alacsony
bokor levelein és gallyain keresztül s a bokor tövén, a földön, egy
fészekben hét hófajdcsirke közt találta magát.

A csirkék lármáztak s ez az első percben megfélemlitette a
farkaskölyköt. Aztán észrevette, hogy ezek a csirkék nagyon is kicsinyek
s ettől merészebbé vált. A csirkék mozogtak. Mancsát rátette egyikre,
amitől az még elevenebben mozgott. Ez tetszett neki. Megszagolta.
Szájába vette. A csirke kapálódzott s megsértette a nyelvét. Ebben a
pillanatban tudatára jött annak, hogy éhes. Szája összecsukódott.
Törékeny csontok ropogtak és meleg vér öntötte el a száját. A vérnek jó
ize volt. Hus volt ez, hus, ugyanolyan, amilyent anyja adott neki,
csakhogy ez még élt fogai között s annál jobban izlett neki. Megette a
hófajdot. Meg sem állt az evésben, mig fel nem falta az egész
fészekalját. Aztán megnyalogatta a pofáját, épp ugy, mint az anyja
szokta s megpróbált kibujni a bokor alól.

Valami szárnyas forgószéllel találkozott. Megzavarva és megvakulva
állott a dühös szárnyak csapkodása és rohanása alatt. Fejét mancsa közé
dugta és jajgatott. A csapások erősödtek. A hófajdanya dühöngött. Erre a
kölyök is dühbe jött. Fölkelt, horkantva, ütögetve mancsaival. Apró kis
fogait belevágta a hófajd szárnyába és huzta, vonta a madarat makacsul.
A hófajd küzködött vele, az ütések valóságos záporát zuditva rá szabad
szárnyával. Ez volt a kölyök első csatája. Gőgös volt, büszke és
felfuvalkodott. Nem akart tudni semmit az ismeretlenről. (Az ismeretlen
egyszerre elpárolgott fejéből.) Most már nem félt semmitől. Harcolt,
nekiment annak az eleven valaminek, amely megütötte őt. És aztán: ez az
eleven valami nem volt egyéb, mint hus. Kéj volt megölni őt. Épp most
pusztitott el apró, eleven lényeket. Most elpusztit egy nagyot. Nagyon
is elfoglalt és szerencsés volt ahhoz, hogy tudja is azt, hogy
szerencsés. Lázas, tomboló öröm fogta el, mely nagyobb és különb volt
minden eddigi érzésénél. Nem eresztette el a szárnyat és morgott
összecsukott fogai közül. A hófajd kivonszolta a bokorból. Mikor a
hófajd megfordult és megpróbálta ellenfelét visszacipelni a bokor
menedékébe, a farkaskölyök elrángatta onnan, ki, a szabad térre. Ezalatt
a hófajd rikoltozott s csapkodott szabad szárnyával s tolla hullott
szanaszét, mint a hópehely. A farkaskölyök haragja a legmagasabb fokra
hágott. Harcos fajának minden ösztöne feltámadt benne és elárasztotta
őt. Ez volt az élet lényege, noha ő nem tudta, hogy az. Azt tette, amit
tennie kellett e világban, azt tette, amiért teremtetett, ölni az élőt,
legyőzni az élőt, hogy megölhesse. Azt tette, amit lényének lényege
diktált neki s ennél nagyobbat senki sem tehet, mert az élet akkor éri
el csucspontját, ha teljesiti a legfőbbet, amelyre teremtetett.

Nemsokára a hófajd feladta a küzdelmet. A kölyök tovább is tartotta
szárnyánál fogva s ott feküdtek mindketten a földön és nézték egymást. A
kölyök megpróbált morogni vadul, fenyegetően. A hófajd csőrével megvágta
az orrát, mely, előbbi kalandjából kifolyóan, még sebes volt. A kölyök
megrezzent, de nem eresztette el a hófajdot. A hófajd ujra meg ujra
nekivágott. A megrezzenés után a vinnyogás következett. A kölyök
hátrálni próbált s megfeledkezett arról, hogy még mindig szorosan tartja
s hátráláskor magával huzza a madarat is. A vagdalkozás egész jégesője
kopogott szegény orrán. A harc heve lelohadt benne és eleresztve
zsákmányát, hátat forditott és a tisztáson keresztül dicstelen futásban
keresett menedéket.

A tisztás tulsó oldalán, egy bokor széléhez közel, lefeküdt, hogy
kipihenje magát, nyelvét kilógatta, melle föl és alá járt s mivel orra
még mindig tüzelt, tovább vinnyogott. De amint itt feküdt, egyszerre az
az érzés szállta meg, hogy valami rettentő dolog van eljövendőben. Az
ismeretlen, minden félelmével, ujra megragadta és ő ösztönszerüen
visszahuzódott a bokor menedékébe. Alighogy igy tett, a levegőnek valami
legyintése csapta meg, egy nagy, szárnyas test vésztjóslóan és csendesen
szállott el fölötte. Egy héjja, lecsapva a kék magasságból, csaknem
elkapta őt.

Amint a bokorban hasalt, magához térve ijedtségéből, félve kukucskált
kifelé, a hófajdanya a nyilt térség másik oldalán a kirabolt fészek felé
repdesett. A vesztesége miatt történt, hogy ügyet sem vetett az ég e
szárnyas nyilvesszejére. De a kölyök mindent látott s ez jó lecke volt
neki; látta a héjja hirtelen lecsapását, látta, amint teste könnyedén
szántotta egy pillanatra a föld felszinét, látta, hogy csapta bele éles
karmait a hófajd testébe, hallotta a hófajd rövid kiáltását félelmében
és halálos tusájában, látta, mint röppen fel a héjja az égnek, magával
vivén a hófajdanyát.

Csak hosszu idő mulva hagyta el a kölyök a menedékét. Sokat tanult. Az
élő lény hus. Enni való. De az élő lények közt vannak nagyok, melyek
sebezni is tudnak.

Jobb megenni az apró eleveneket, aminők a hófajdcsirkék és békén hagyni
az olyan nagyokat, mint a hófajdtyuk. Mindenesetre, érezte önbizalma
ösztökélését és alattomos kivánság élt benne, hogy még egyszer megvivjon
a hófajdtyukkal, – csakhogy, persze, a héjja elragadta azt. De talán van
még másik hófajdanya is. Elmegy és megkeresi őt.

A folyó menedékes partjához érkezett. Még soha életében nem látott
vizet. A járás könnyünek látszott rajta: nem volt semmi egyenetlenség a
felületén. Merészen rálépett és beleesett. Most, hogy ismét átölelte az
ismeretlen, kiáltozott a félelemtől. A viz hideg volt. A kölyök zihált,
gyorsan lélegzett. Levegő helyett viz tódult a tüdejébe. A fuldoklás
haláltusához hasonlitott. Neki halált jelentett. Nem volt öntudatos
fogalma a halálról, de, mint a vadon minden állata, érezte a halált.
Neki a halál a legnagyobb sérelmet jelentette. Az Ismeretlen valódi
lényege volt, az elképzelhetetlen és legnagyobb szerencsétlenség, ami
megtörténhetik vele, a halál, amiről nem tudott semmit, de ami körül
minden rettegett volt és félelmetes.

Most felbukkant a felszinre és a drága levegő megint betódult szájába.
Nem bukott többet viz alá. Mintha régtől fogva megszokta volna,
szétütött lábával és uszni kezdett. A közeli part csak egy yardnyira
volt, de háttal ért oda s az első dolog, amit meglátott, a szemben lévő
part volt, amely felé tüstént uszni kezdett. A folyó keskeny volt, de
egy csendes helyen körülbelül husz lábnyira kiszélesedett. A viz közepén
az ár elragadta a kölyköt és vitte viznek lefelé. A folyó közepén a viz
egy apró kis sodra kapta el. Itt nem lehetett uszni. A csendes viz
hirtelen dühödtté vált. A kölyök hol fent volt, hol lent. De mindig
dühösen kapálódzott. A viz elkapta, megforgatta, s egy-egy sziklához
vágta. Valahányszor sziklához vágódott, a kölyök jajgatott. Haladása a
jajgatások egész sorozata volt, amiből meg lehetett számolni, hány
sziklával találkozott.

A viz gyors sodra után ujra csöndesen, szélesen elterült és itt az ár
partnak vitte és szeliden a fövenyágyra tette. Őrült dühvel mászott ki a
vizből és lefeküdt. Megint tanult valamit. A viz nem él. Mégis mozog. Ép
olyan szilárdnak látszik, mint a föld, mégis egy csöppet sem szilárd.
Ebből azt következtette, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint
aminőknek látszanak. A kölyöknek az Ismeretlentől való félelme örökölt
bizalmatlanság volt, amit a tapasztalat megerősitett. Ezért mindig
bizalmatlan lesz a látszattal szemben. Előbb ki kell tapasztalnia a
dolgok valódi természetét, csak azután bizhatik bennük.

Még egy másik kaland is volt szánva neki ezen a napon. Egyszerre eszébe
jutott, hogy olyasvalami is van a világon, mint az ő anyja. És ekkor ugy
érezte, hogy jobban vágyik az anyja után, mint a világ minden más dolga
után. Nemcsak testét fárasztotta el a sokféle kaland, amin
keresztülment, apró elméje épp oly fáradt volt. Egész életében nem
dolgozott elméje annyit, mint ezen a napon. Aztán meg álmos is volt.
Azért megindult, hogy a barlanghoz és anyjához menjen s egyidejüleg erőt
vett rajta az egyedüliség és elhagyatottság érzése.

Bokrok között csuszkált, mikor éles, megfélemlitő kiáltást hallott.
Valami sárga villámlott a szemei előtt. Egy menyét ugrott el gyorsan
mellőle. A menyét kicsi volt és ő nem félt. Aztán maga előtt, épp a
lábánál, valami rendkivül kicsiny dolgot látott, alig pár hüvelyknyi
hosszut. Egy fiatal menyét volt. Az is, mint ő, engedetlenül
kibátorkodott. A fiatal menyét menekülni próbált, de ő felforditotta a
mancsával. A menyét különös, csikorgó hangot hallatott. A másik
pillanatban a sárga villámlás ujra ott volt a szeme előtt. Megint
hallotta a megfélemlitő kiáltást és ugyanabban a pillanatban erős ütést
érzett a nyakán és a menyétanya éles foga a husába vágott.

Mialatt jajgatott és hátrált, látta, hogy a menyétanya fiához ugrik és
eltünik vele a környező sürüségben. A menyét fogának helye még egyre
fájt sérült nyakán, de érzelmei még jobban meg voltak sértve s a kölyök
leült és gyöngén vinnyogott. A menyétanya olyan kicsi volt és mégis
olyan vad. Meg kellett tanulnia, hogy a nagyságára és sulyára kicsi
menyét a vadon legvadabb, legkegyetlenebb, legrettenetesebb ragadozója.
De ezt a leckét hamar megkapta.

Még akkor is vinnyogott, mikor a menyétanya visszatért. Nem rohant rá,
hiszen a kölyke már biztonságban volt. Óvatosan közeledett hozzá és a
farkasfióknak alkalma volt rá, hogy jól megnézze vékony, kigyószerü
testét és szintén kigyószerü, magasratartott, sóvár, kegyetlen fejét.
Éles, fenyegető kiáltásától felborzadt a farkaskölyök szőre végig a
hátán és figyelmeztetően horkantott a menyétre. A menyét közelebb jött,
egyre közelebb. Aztán egy ugrás következett, gyorsabb, mint az ő
gyakorlatlan pillantása s a vékony sárga test eltünt egy percre szeme
elől. A következő pillanatban a menyét a farkasfiók torkán volt és
bundájába és husába mélyesztette a fogát.

A farkasfiók horkantott és küzdeni próbált, de még nagyon fiatal volt;
ez volt az első napja a nagyvilágban, horkantása vinnyogássá, küzdelme
menekülési kisérletté vált. A menyét nem eresztette el áldozatát. Rajta
csüngött és fogaival kereste azt a helyet, ahol a nyaki érben maga az
élet lüktetett. A menyét vérivó és elevenből szereti szivni a vért.

A szürke kölyök elpusztult volna és nem mesélhettünk volna róla mesét,
ha nem törtet anyja hozzá a bozóton keresztül. A menyét otthagyta a
kölyköt és a nőstényfarkas torkának ugrott, de elvétette s a farkast a
száján kapta meg.

A farkas felkapta a fejét, mint egy ostorcsapásra s megszabaditva magát
a menyéttől, magasan a levegőbe dobta támadóját. És még ott, a
levegőben, a nőstényfarkas fogai összezárultak a vékony, sárga test
fölött és az összemorzsoló fogak között a menyét megtudta: mi a halál.

A kölyök még jobban megismerhette anyjának hozzá való szeretetét. Az
anyja öröme, hogy megtalálta a fiát, talán még nagyobb volt, mint a
kölyöké, hogy anyja megtalálta őt. Megszimatolta fiát, hizelgett neki, s
megnyalogatta azt a sebet, amit a menyét foga ütött rajta. Aztán anya és
fia megették a vérivót, hazamentek a barlangba és elaludtak.


V. FEJEZET. A hus törvénye.

A farkaskölyök gyorsan fejlődött. Két napi pihenés után ujra a szabadba
merészkedett. Ennél a kalandozásnál történt, hogy rátalált a fiatal
menyétre, melynek anyját ő is segitett fölfalni s ezt a fiatal menyétet
is az anyamenyét sorsára juttatta. De ezen a kiránduláson nem tévedt el.
Mikor elfáradt, megtalálta a barlanghoz vezető utat, hazament és
elaludt. Ezután minden nap messzebb és messzebb kalandozott.

Kezdte megitélni, meddig terjed az ereje és a gyengesége, tudta, mikor
kell merésznek, mikor kell óvatosnak lennie. Ugy találta, hogy ajánlatos
mindig óvatosnak lenni, kivéve, ha – elragadtatva rettenthetetlenségétől
– átengedte magát apró haragjának és szenvedélyeinek.

Mindig dühödt kis démon volt, valahányszor egy eltévedt hófajdra bukkant
és mindig vadul vicsorgott vissza annak a mókusnak a makogására,
amellyel először az elpusztult fenyőtörzsnél találkozott. De legdühösebb
a szajkó láttára volt, mert sohsem felejtette el azt a vágást, amit az
orrára kapott, mikor elsőizben ismerkedett meg ezzel a madárral.

De volt idő, mikor még a szajkó sem volt rá semmi hatással s ez olyankor
történt, ha az ő életét valami más, prédára leső ragadozó
veszélyeztette. Sohsem felejtette el a héját s tovasuhanó árnyéka mindig
arra késztette, hogy lelapuljon a legközelebbi sürübe.

Már nem csuszott-mászott. Járása olyan volt, mint az anyjáé: sompolygó,
ravasz, láthatólag ment minden erőlködéstől, suhanó gyorsasága
megtévesztő és észrevehetetlen.

Ami a zsákmányt illeti, szerencséje csak a kezdet kezdetén állott. A hét
hófajdcsirke és a fiatal menyét: ennyi volt mindössze, amit megölt. Az
ölés vágya napról-napra erősödött szivében és szenvedélyesen vágyott
arra, bár megölhetné a mókust, aki olyan végeérhetlenül makogott és
elcsevegte az egész világ minden vad állatának, hogy a farkaskölyök
közeledik. De, mint ahogy a madarak a levegőbe röppennek, azon mód
kusznak a mókusok a fára és a kölyöknek csak egy módja volt a mókus
megkaparintására: észrevétlenül utánacsuszni a mókusnak, ha az
véletlenül a földön tartózkodik.

A kölyök nagyon tartott az anyjától. Az anyja mindig szerzett hust és
sohsem feledkezett meg arról, hogy hazahozza a fia részét. Aztán meg az
anyja nem félt semmitől. A kölyök nem tudta, hogy az anyja
félelmetlensége a tapasztalat és a tudás következménye. Az anya
bátorsága a kölyökben az erő tudatát keltette. Az anyja az ő szemében
erő volt s ahogy nőtt, ugy érezte növekedni az anyja erejét is talpának
élesebb ütéseiben, az orr figyelmeztető lökései is fogai harapásának
adtak helyet. Épp ezért: respektálta anyját. A farkasanya
engedelmességet követelt fiától s minél öregebb lett a kölyök, annál
hirtelen haragubb lett az anyja.

Megint meglátogatta őket az éhinség és a kölyök, most már tisztább
öntudattal, mégegyszer érezhette az éhség rettentő mardosását. A
farkasanya csontig lefogyott a zsákmány utáni szaladgálásban. Ritkán
aludt a barlangban s ideje nagyrészét a zsákmány nyomában szaglászva
töltötte – merőben hiába. Ez az éhinség nem tartott sokáig, de amig
tartott, igen kegyetlen volt. A kölyök nem talált egy csöpp tejet sem
anyja emlőjében, s azonkivül se talált egy falat ennivalót.

Azelőtt merő játékból és örömből, most halálos komolysággal vadászott és
semmit sem talált. De sikertelensége csak hasznára volt fejlődésének.
Nagy figyelemmel vizsgálta a mókus szokásait és azon igyekezett, hogy
lopva csusszon hozzá és észrevétlenül lepje meg. Megfigyelte az erdei
egereket és megpróbálta kiásni lyukaikból; megismerkedett a szajkók és
harkályok szokásaival. És eljött az a nap is, midőn a héjja árnyéka nem
kergette vissza a sürübe. Erősebb lett, okosabb és magabizóbb. Aztán meg
el is volt keseredve. Hátsó lábaira ült, szembetünően elhelyezkedve a
tisztáson és párviadalra hivta le a héjját az égből. Mert tudta, hogy
uszva fölötte a kékségben hus volt, hus, mely után gyomra vágyódott
szüntelenül. De a héjja visszautasitotta a felajánlott harcot és a
kölyök visszamászott a sürübe s ott vinnyogott bosszuságában és
éhségében.

Az éhinség elmult. A farkasanya hust hozott haza. Különös fajta hus
volt, különböző minden eddigitől, amit a farkas eddig hazahordott. Egy
félig kifejlődött hiuzkölyök volt, annyi idős, mint a farkasfiók,
csakhogy kisebb valamivel. És ez mind az övé volt. A farkasanya elverte
éhségét máshol. A farkaskölyök nem tudta, hogy anyja megette a többi
hiuzkölyköt, azt sem tudta, milyen kétségbeesett bátorság kellett anyja
cselekedetéhez. Csak annyit tudott, hogy a bársonybundáju kölyök hus
volt, megette a hust és boldogabb lett minden falattal, amit megevett.

A telt gyomor elálmosit s a kölyök lefeküdt a barlangban az anyja oldala
mellett. Az anyja horkantására ébredt fel. Sohse hallott még ilyen
rettenetes horkantást. Talán ez volt a legrettentőbb horkantás, amit a
farkasanya életében hallatott. Volt is oka rá s ezt senki sem tudta
jobban, mint ő maga. A hiuz barlangját nem lehet büntetlenül kirabolni.
A délutáni világitás teljes fényében, a barlang nyilásánál hasalva, a
farkaskölyök egyszerre meglátta a hiuzanyát. Erre a látványra égnek
meredt minden szőreszála. Itt volt a félelem. Nem volt szükség az
ösztönére, hogy ezt megsugja neki. S mintha a látvány magában nem lett
volna elég, a horkantással kezdődő és hirtelen éles sivitásba törő
kiáltás, melyet a betolakodó adott, még jobban megmagyarázott mindent.

A kölyök érezte az élet ösztökélését, felállott és bátran horkantott ő
is anyja oldala mellett. De az anyja megvetően hátrataszitotta a fiát.
Az alacsony tetejü bejárat miatt a hiuz nem tudott a barlangba ugrani s
mikor a hiuz hasmánt törtetett előre, a nőstényfarkas ráugrott s a
földre szoritotta. A kölyök keveset látott a küzdelemből. Volt rettentő
orditás, köpködés és nyávogás. A két állat csak ugy csépelte egymást. A
hiuz körmével és fogával tépett, szakitott, a nőstényfarkas csak fogait
használhatta.

Egyszerre a kölyök nekiugrott és fogát a hiuz hátsó lábába mélyesztette.
Belekapaszkodott és morgott vadul. Noha nem tudott róla, testének
sulyával megakadályozta e lábat a mozgásban s ezzel anyját sok
sérüléstől óvta meg. Viaskodás közben a kölyök a küzdők alá került és el
kellett eresztenie a hiuz lábát. A következő pillanatban a két anya
elvált egymástól s mielőtt ujra egymásnak rohantak volna, a hiuz elrugta
maga mellől a kölyköt egy óriási ütéssel, mely csontig felszakitotta a
kölyök vállát és sebesülten egész a falig hajitotta. Ekkor az orditáshoz
még a kölyök félelemtől és fájdalomtól való éles üvöltése is
csatlakozott. De a viadal oly sokáig tartott, hogy a kölyök kisirhatta
magát s bátorságát másodszor is kimutathatta s a csata végén megint csak
ott találta magát a hiuz hátsó lábába kapaszkodva, dühödten morogva
fogai között.

A hiuz halott volt. De a farkasanya is nagyon gyenge volt és beteg.
Körülhizelegte fiát s megnyalogatta sebes vállát; de a vérveszteség
elvette erejét s egy nap és egy éjjel feküdt holt ellensége oldalánál,
moccanás nélkül, alig-alig pihegve. Egy hétig nem hagyta el a barlangot,
kivéve, ha inni ment s mozdulatai ilyenkor lassuak és fájdalmasak
voltak. Ez alatt az idő alatt felfalták a hiuzt s a nőstényfarkas sebei
is begyógyultak annyira, hogy ujra zsákmány után mehetett.

A kölyök válla merev volt és fájdalmas, s a kis farkas néha sántitott
attól a borzalmas ütéstől, amit a hiuztól kapott. De ekkorra a világ is
megváltozott. A kölyök jobban bizott önmagában s a merészségnek olyan
érzése szállta meg, aminőt sohasem érzett a hiuzzal való viadala előtt.
Valami kegyetlen tekintettel nézte az életet; harcolt; fogát ellensége
husába mélyesztette; és tulélte a harcot. És épp ezért merészebben
viselkedett; volt benne valami kihivó vonás, ami eddig hiányzott belőle.
Nem félt ezután az apróbb dolgoktól, félelme nagyrészt elenyészett, bár
az ismeretlen sohasem szünt meg fenyegetni őt nem érinthető és
örökkön-örökké üldöző titkaival és borzalmaival.

Most már elkisérte anyját zsákmány után való utjára; látta, hogy ölik
meg a hust s ő maga is kezdett részt venni a játékban. Kétféle fajta
élet volt: a maga fajtája és a mások fajtája. A maga fajtája csupán
anyjából s belőle magából állott. A másik fajtához tartozott minden
eleven, mozgó lény. De ez a fajta két részre oszlott. Az egyik rész volt
az, amelyet az ő saját fajtája megölt és megevett. Ez a rész a
nemölőkből és az apró ölőkből állott. A másik rész megöli és megeszi az
ő faját, vagy az ő faja öli meg és eszi meg azokat. Ebből az
osztályozásból keletkezett a törvény. Az élet célja a hus. Az élet maga
is hus. Az élet életből táplálkozik. Vannak evők s vannak, akiket
megesznek. A törvény igy szól: _Enni, vagy megétetni_. Nem fogalmazta
meg a törvényt tiszta, világos szavakban s nem bölcselkedett fölötte.
Nem is igen gondolt a törvényre, inkább élt a törvény szerint, minden
erről való gondolkodás nélkül.

Látta, hogy mindenben ez a törvény nyilatkozik meg körülötte. Ő maga
megette a hófajd-csirkéket. A héjja megette a hófajd-tyukot. A héjja
megette volna őt magát is. Később, mikor már vérszomjasabb volt,
szerette volna megenni a héjját. Megette a hiuzfiókát. A hiuzanya meg
akarta enni őt, ha nem ölték volna meg és nem falták volna föl. És igy
tovább. A törvény szerint él körülötte minden lény és ő maga is része,
tartozéka volt e törvénynek. Ő maga is gyilkos volt. Egyedüli étele a
hus volt, eleven hus, mely gyorsan futott előtte, vagy repült a
levegőben, vagy a fára kuszott, vagy elbujt a föld alatt, vagy
szembeszállt és harcolt vele, vagy – ha fordult a kocka – utána szaladt
és őt hajtotta maga előtt.

Ha a kölyök ember módjára gondolkozik, a világ lényegét telhetetlen
étvágynak látta volna s a világot oly helynek, amelyben az étvágyak
sokasága hajszol és hajszoltatik, vadászik és vadásztatik, fal és
felfalatik, vak zürzavarban, kegyetlenül és rendszertelenül, a falánkság
és öldöklés valódi káoszában, melyben a kegyetlen, tervnélküli és
végtelen véletlen uralkodik.

De a farkaskölyök nem gondolkozott ember módja szerint. Nem volt széles
látóköre. Egycélu lény volt s egyszerre csak egy gondolata, vagy vágya
volt. A hus törvénye mellett volt még miriádnyi más, kisebb jelentőségü
törvény, melyet tanulnia és követnie kellett. A világ telve volt
meglepetésekkel. A benne zsendülő élet, izmainak játéka, végnélküli
örömök forrása volt. A hus után való futás örömmámort és büszke
emelkedettséget keltett benne. Dühöngése és sok harca maga is csupa öröm
volt. Még maga a félelem és az ismeretlen misztériuma is csupa élet
volt.

Voltak gyönyörei és kielégülései is. Feküdni tele hassal, szunyókálni a
napsütésben, ezek olyan dolgok voltak, melyekben bőséges jutalmat talált
fáradozásaiért és vesződségeiért. Amellett a vesződség és fáradozás
önmagában is jutalmazó volt. Ezek az élet megnyilvánulásai voltak és az
élet mindig boldog, valahányszor megnyilatkozik. És igy a farkaskölyök
jól érezte magát az ellenséges környezetben. Nagyon eleven, nagyon
boldog és önmagára fölöttébb büszke volt.



HARMADIK RÉSZ.


I. FEJEZET. A tűzcsinálók.

A szürke kölyök váratlanul bukkant rájuk. Az egész az ő hibájából
történt. Gondatlan volt. Elhagyta a barlangot és a folyóhoz futott
vizért. Talán azért nem vette őket észre, mert az álom még nem verődött
ki a szeméből. (Egész éjjel zsákmány után járt és csak az imént ébredt
fel.) S talán azért nem törődött semmivel, mert már nagyon is jól
ismerte a folyóhoz vezető utat. Számtalanszor járt erre és sohse érte
semmiféle veszedelem.

Egész az elpusztult fenyőtörzsig ment, keresztülvágott a tisztáson és a
fák között ügetett. Aztán, ugyanabban a pillanatban látott és szagolt.
Előtte, csendesen üldögélve combjaikon, öt élő lény volt, aminőket
sohsem látott még azelőtt. Ekkor vetette első pillantását emberekre. De,
csodálatos! Az öt ember nem ugrott fel láttára, nem mutogatta a fogát és
nem is horkantott. Nem mozdultak, hanem tovább is ott ültek, csöndesen,
vészterhesen.

A kölyök se moccant. Lényének minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy
hanyatthomlok fusson odébb, de ugyanekkor, most első izben, másik,
ellenkező ösztön is felébredt benne.

Nagy félelem szállta meg. Saját gyengeségének és kicsiségének tudata
földhöz szegezte. Maga előtt látta az uralkodót, az erőt, mely
felülmulja és legázolja őt.

A kölyök még sohse látott embert, de az embernek való engedelmeskedés
ösztöne megvolt benne. Homályos uton-módon felismerte az emberben azt az
állatot, mely kiverekedte magának az elsőbbséget a Vadon minden állatai
között. Nemcsak a saját, hanem ősei szemén keresztül is nézte a kölyök
az embert, szemekből, melyek számtalan téli tábortüzet gyürüztek körül,
szemekből, melyek biztos távolságból, sürü bozótok mélyéből leskelődtek
a különös, kétlábu állatra, aki ur volt az elevenek fölött. A szürke
kölyköt ősi örökségének varázsa s a félelem, az alávetettség érzése,
mely hosszu századok küzdelméből született, ivadékok összegyült
tapasztalata, bűvölte mozdulatlanná. Ez az örökség nagyon is kényszeritő
erejü volt egy olyan farkas számára, aki még nem is farkas, csak kölyök.
Ha felnőtt farkas lett volna, egyszerüen elfut. Igy, amint volt,
tehetetlen félelmében a földre lapult, félig-meddig máris fölajánlva azt
az alávetettséget, amit faja elsőizben akkor ajánlott fel az embernek,
mikor egy farkas először jött elő a sürüből, hogy letelepedjék az ember
oldalánál és melegedjék a tüz világánál.

Az indiánok közül egy felkelt, odalépett hozzá és feléje hajolt. A
kölyök még jobban lelapult. Itt volt fölötte az ismeretlen, husban és
vérben megtestesülve, föléje hajolva és előrenyulva, hogy megragadja őt.
Szőre önkéntelenül felborzolódott, felvonta száját és kimutatta kis
fehér fogait. A kéz, mely mint a végzet nyult ki fölötte, habozott s az
ember nevetve kiáltott fel. «Wabam wabisca ip pit tah.» (Nézzétek!
Milyen fehér agyarak!)

A többi indián hangosan nevetett és biztatták az ötödiket, hogy fogja
meg a kölyköt. A kéz lejebb-lejebb szállt s a kölyköt elragadta harci
ösztöne. Két hatalmas biztatást érzett: hogy harcoljon – és hogy megadja
magát. Ennek valami megegyezés lett a következménye. Megtette mind a
kettőt. Megadta magát mindaddig, mig a kéz csaknem érintette testét.
Aztán harcolt, fogait megvillantotta s a kéz husába mélyesztette. A
következő pillanatban olyan ütést kapott a fejére, hogy oldalra
hemperedett. Ekkor harci heve elillant. Fióka volta és megadásra
ösztönző érzése erőt vett rajta. Hátsó lábaira ült és keservesen sirt.
De az az ember, akinek a kezét megharapta, dühös volt s a kölyök fejének
másik oldalára is kapott egy ütést. Erre aztán négy lábára állt és
keservesebben és hosszasabban sirt, mint azelőtt.

A négy indián hangosabban nevetett s arra a megharapott ember is
elkezdett nevetni. Körülvették a kis farkast és nevettek rajta, mialatt
a kölyök elsirta fájdalmát és bánatát. De ebben a lármában a kis kölyök
egyszerre meghallott valamit. Az indiánok is hallották. De a kölyök már
azt is tudta, mi az és egy utolsó, hosszu üvöltéssel, melyben több volt
a győzelmes öröm, mint a bánat, befejezte sirámát és várta anyja
érkezését, vad és megfélemlithetetlen anyjáét, aki harcolt és ölt s aki
semmitől a világon nem félt. A farkasanya horkantott rohanása közben.
Hallotta kölykének sirását s most rohant, hogy megmentse őt.

Közéjük tört és aggódó és harcias anyasága mindenné, csak széppé nem
tette őt. De a kölyök előtt mi sem volt tetszetősebb, mint az ő
védelmező dühe. Vidám kiáltást hallatott s megindult anyja felé,
miközben az ember-állatok gyorsan egy pár lépést tettek visszafelé. A
nőstényfarkas megállott kölykével szemben, szembenézve az emberekkel.
Szőre felborzolódott s torkában mély morgás volt szülemlőben. Képe
eltorzult a rosszindulatu fenyegetődzéstől s orra egész hosszában
összeráncolódott, olyan rettentő volt horkantása.

Ekkor az emberek egyike elkiáltotta magát:

– Kiche! – ennyi volt csak, amit mondott.

A meglepetés kiáltása volt ez.

A kölyök érezte, hogy anyja megreszket erre a kiáltásra.

– Kiche! – kiáltott az ember mégegyszer, de most élesen és felsőséggel.

És ekkor a kölyök látta, amint anyja, a nőstényfarkas, a
rettenthetetlen, lehasalt, vinnyogva, farkát csóválva, hogy kimutathassa
békés szándékait. A kölyök nem értette a dolgot. Megrémült. Az embertől
való félelem megint erőt vett rajta. Ösztöne nem csalta meg. Az anyja is
igazolta őt. Anyja is alávetette magát az ember-állatok akaratának.

Az ember, aki a nevét kiáltotta, közelebb jött a nőstényfarkashoz.
Rátette kezét az állat fejére s a farkas csak még szorosabban simult a
földhöz. Nem harapott és nem is fenyegetett azzal, hogy harapni fog. A
többiek is odamentek és körülvették, tapogatták s a farkasanya nem is
próbált ellenkezni velük. Az ember-állatok nagyon izgatottaknak
látszottak s a szájukkal nagy lármát csaptak. Ezek a hangok nem dühösek,
– állapitotta meg a kölyök s mikor lehasalt anyja mellé, szőre néha-néha
felborzadt, de azért mindent elkövetett, hogy megmutassa alázatosságát.

– Nem különös, – szólalt meg az egyik indián. – Farkasvér ez itt, igaz,
hogy az anyja kutya volt; de bátyám, párosodás idején, három éjszakán át
kikötve tartotta az anyját az erdőben. Épp ezért Kiche farkasvér, az
apja farkas volt.

– Egy éve annak, Szürke Hód, hogy Kiche elszökött, – mondta egy másik
indián.

– Nem csoda, Simanyelvü, – felelt Szürke Hód. – Akkoriban volt a nagy
éhinség, nem volt eledelünk a kutyák számára.

– Farkasok közt élt, – szólt egy harmadik indián.

– Ugy látszik, Háromsas, – válaszolt Szürke Hód, s kezét a kölyökre
tette, – ime, itt a bizonyság reá.

A kölyök horkantott a kéz érintésekor s a kéz felemelkedett, hogy egy
ütéssel lesujtson reá. E fenyegetésre a kölyök nem mutogatta tovább
fogait s alázatosan lehasalt, mire a kéz, visszatérőben, megdörzsölte a
füle mögött s föl-le simogatta a hátát.

– Ez a bizonyság reá, – ismételte Szürke Hód. – Világos, hogy Kiche az
anyja, de az apja farkas volt s azért valami kevés van benne a kutyából
és igen sok a farkasból. Az agyara szép fehér, azért hadd legyen Fehér
Agyar a neve. Megmondtam. Az én kutyám lesz. Hisz nem volt-e Kiche az én
bátyám kutyája? És a bátyám ma már halott.

A kölyök, aki épp az imént nevet kapott, feküdt és figyelt. Egy ideig az
ember-állatok tovább csinálták szájukkal a lármát. Aztán Szürke Hód
kihuzta kését a hüvelyéből, mely ott lógott a nyakán, a sürübe ment és
egy botot nyesett. Fehér Agyar figyelte, mit csinál.

Rovást vágott a bot mindkét végébe s a rovásokra nyers faháncs-kötelet
kötött. Az egyik kötelet Kiche nyakára kötötte, aztán az állatot egy kis
fenyőfához vezette s a fenyőhöz kötötte a másik kötelet.

Fehér Agyar anyja után kullogott és mellé feküdt. Simanyelvü Fehér Agyar
felé nyujtotta kezét s hempergetni kezdte. Kiche aggódva nézett rá.
Fehér Agyar érezte, hogy a félelem megint feltámad benne. Nem tudott
elnyomni egy horkantást, de harapni nem is próbált. A kéz szétterült és
begörbitett ujjakkal, játékosan dörzsölte a gyomra táját és ide-oda
hempergette őt. Nevetséges és ügyetlen dolog volt igy a háton
hengergőzni, a levegőben kapálódzni a lábaival. S amellett ez a helyzet
a tökéletes ügyefogyottság és tehetetlenség olyan helyzete volt, ami
ellen Fehér Agyar egész lénye fellázadt. Nem tehetett semmit a tulajdon
védelmére. Ha az ember-állat bántani akarta, Fehér Agyar tudta, hogy a
bántalmat nem kerülheti el. Hogyan tudhatna elugrani, mikor mind a négy
lába a levegőben van? De az alázatosság érzése legyőzte a félelmet s
Fehér Agyar csak gyenge morgást hallatott. Ezt a morgást nem tudta
elnyomni s az ember-állat nem torolta ezt meg egyetlen ütéssel sem.
Aztán meg, – különös! – Fehér Agyar valami csodálatos örömet érzett,
mikor a kéz föl és le végigsimogatta őt. Mikor a kéz az oldalára
hempergette, Fehér Agyar morgása megszünt s mikor az ujjak simogatták,
nyomkodták füle tövét, örömérzése még növekedett és mikor, egy végső
simitással és vakarással, az ember odébbállt és magára hagyta Fehér
Agyart, a fiatal állatból a félelem érzése egészen kihalt. Az emberrel
való együttlétének ideje alatt számtalanszor átérezte a félelmet, de a
végén mégis a félelemnélküli együttélés emléke volt az, ami urrá lett
benne.

Egy kis idő mulva Fehér Agyar különös hangok közeledtét hallotta. Fehér
Agyar gyors volt az osztályozásban s már tudta, hogy ez a lárma is
ember-állatoktól ered. Pár perc mulva az indiántörzs hátramaradt része,
hosszan elnyuló sorban, megérkezett. Sok férfi, asszony, gyermek,
összevissza negyven lélek, mind megrakva tábori készséggel és
felszereléssel. Kutyák szorosan hátukra kötött zsákban husz-harminc
fontnyi terhet cipeltek.

Fehér Agyar még sohasem látott kutyákat, de láttukra rögtön érezte, hogy
ezek, noha kissé különböztek is tőle, saját fajához tartozók. De mikor
meglátták Kichét kölykével együtt, alig különböztek valamiben a
farkasoktól. A kutyák nekikrontottak. Fehér Agyar szőre-borzadtan
horkantva kapott a tátott szájjal közeledő kutyák képébe, letiporva,
legázolva, érezte a fogak éles harapását, s ő maga is harapta-marta a
fölötte levő lábakat és hasakat. Rettenetes volt az üvöltés. Fehér Agyar
hallotta Kiche horkantásait, amint fiáért küzködött, hallotta az
ember-állatok kiáltozását, a lecsapó botok puffanását a kutyák testén és
hallotta a megvert kutyák üvöltözését.

Egy pár másodperc mulva ujra talpon állott és láthatta, mint üzik el az
ember-állatok a kutyákat botokkal és kövekkel, megvédve őt annak a
fajnak a harapásaitól, amely faj a saját faja és valahogy mégsem a saját
faja volt. S noha elméjében nem volt fogalom oly elvont dolog
kifejezésére, mint aminő az igazság, a saját módján mégis megértette az
ember-állatok igazságát és olyannak látta az embereket, amilyenek
valóban voltak: törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak. Azt is
megfigyelte, hogyan hajtják végre akaratukat. Eltérően minden más
állattól, amellyel eddig találkozott, az emberek nem haraptak és nem
karmoltak. Akaratukat holt tárgyakkal erőszakolták alattvalóikra. A holt
tárgyak vitték szét parancsaikat. E különös teremtmények akaratából
botok, kövek ugrottak a levegőbe, mint eleven lények és keservesen
megsebezték a kutyákat.

Az ő szemében ez az erő szokatlan volt, megfoghatatlan, természetfölötti
hatalom, mely isteni. Fehér Agyar, természetesen, mitsem tudhatott az
istenekről; a legtöbb, amit tudhatott, annyi volt, hogy vannak dolgok,
melyek érthetetlenek; de a csodálkozás és a félelem, mely átjárta az
ember-állatok láttára, nagyon hasonlitott ahhoz a csodálkozáshoz és
félelemhez, melyet az ember érezne, ha meglátna valamely hegy tetején
egy égi teremtményt, mindkét kezével villámokat hajigálva a
megfélemlitett világ lakóira.

Az utolsó kutyát is elkergették. A lárma elült. Fehér Agyar sebeit
nyalogatta és elmélkedett. Ez volt első bemutatkozása a falkánál s most
először kóstolt bele a falka-kegyetlenségbe. Sohse hitte volna, hogy
saját fajtája még több fajból is áll, mint apjából, Félszemüből,
anyjából és tulajdon magából. És öntudatlanul is haragudott, hogy
tulajdon fajtája az első pillanatban rárohant, hogy elpusztitsa őt.
Haragudott azért is, amiért anyját megkötözték, noha ezt a magasabbrendü
ember tette. De mégis, olyan ize volt, mint a csapdának és a
szolgaságnak. Mégis: a csapdáról és szolgaságról semmit sem tudott.
Szabadon jönni-menni, kószálni, futkározni, kénye-kedve szerint
lefeküdni: ez volt ősi öröksége. És most életük szabad mozgása
korlátozott. Anyja csak addig mozoghat, ameddig a bot hosszusága engedi,
ugyanaz a bot akadályozza őt is a szabad mozgásban, mert még rászorult
anyjára, ott kell élnie anyja oldalánál.

Fehér Agyar nem szerette ezt. Az se tetszett neki, mikor az
ember-állatok ujra fölkerekedtek és egy apró ember-állat meg-megfogta a
bot másik végét és Kichét fogolyként vezette maga után, Kiche után
ballagott Fehér Agyar az ujabb kalandtól megzavartatva.

A folyó völgye mentén haladtak, sokkal messzebb, mint ahova Fehér Agyar
legtávolabbi kóborlásainál eljutott, mig csak el nem érték a völgy
végét, ahol a folyó a Mackenzie-folyamba futott. Itt, ahol a csónakok a
póznákra voltak kötve s ahol halszáritó karók állottak, tábort ütöttek.
Fehér Agyar csodálkozó szemmel figyelt. Az ember-állatok
magasabbrendüsége percről-percre növekedett szemében. Urai voltak az
élesfogu kutyáknak. Csak ugy áradt belőlük az erő. De mindennél
bámulatosabb volt a halott tárgyakon való uralkodásuk; mozgásba tudtak
hozni mozdulatlan dolgokat; meg tudták változtatni a világ arculatát.

Különösen ez lepte meg. A karó-állványok emelése egészen elképesztette,
de hát ez még érthető lett volna, hiszen ugyanazok a teremtmények vitték
végbe, akik botokat és köveket hajigáltak nagy távolságra. De mikor a
karóállványokat befedték bőrrel és vászonnal és kunyhókat csináltak
belőle, Fehér Agyar oda volt a csodálkozástól. A kunyhók óriási tömege
hatott rá legjobban. Hirtelen emelkedtek fel körülötte, minden oldalon,
mint az életnek valami gyorsan nőtt roppant formái. Elfoglalták csaknem
az egész látóhatárt. Félt tőlük. A kunyhók tömege fenyegetőleg
terjengett fölötte, s ha a szél megmozgatta a kunyhók vászonfalait,
félelmében lehasalt, harciasan figyelve őket, készen a félreugrásra, ha
a falak rá akarnának zuhanni.

De a kunyhóktól való félelme nemsokára megszünt. Látta, mint járnak ki s
be rajta asszonyok, gyerekek minden bántódás nélkül, látta, mint
próbálkoznak néha kutyák is belopódzni a belsejébe s mint üzik el őket
éles szavakkal, vagy repülő kövekkel. Egy kis idő mulva elhagyta Kichét
s óvatosan csuszott a legközelebbi kunyhó fala felé. A fejlődés
kiváncsisága sarkalta, a tanulás, az élni vágyás, cselekvés
szükségessége, amikből a tapasztalatot meritheti. Az utolsó pár
hüvelyknyi utat kinos óvatossággal és elővigyázattal tette meg. A mai
nap eseményei megtanitották arra, hogy az ismeretlen a legbámulatosabb
és a legmeglepőbb formában jelentkezhetik. Végre orra megérintette a
vásznat. Várt. Nem történt semmi. Aztán megszagolta ezt a különös
alkotmányt, mely emberi szaggal volt tele. Megfogta fogával a vásznat és
gyengén megrázta. Semmi sem történt, csak a kunyhó szomszédos részei
kezdtek mozogni. Erősebben rángatta a vásznat. A sátor még jobban
mozgott. Ez nagyszerü volt. Ujra meg ujra ráncigálta a vásznat, mig
végre az egész sátor mozgásba jött. Aztán a bent levő indián asszony
rikoltása visszakergette őt anyjához. De ezután már sohsem félt a
kunyhók terjengő tömegeitől.

Egy perc mulva megint ott hagyta anyját. A Kiche nyakára kötött bot egy
földbe vert kampóhoz volt pányvázva és igy az anya nem tudta követni
fiát. Egy csaknem felnőtt kölyök, kissé nagyobb és öregebb, mint ő,
szembetünő és harcias fontoskodással, lassan közeledett feléje. A
kölyök, mint azt Fehér Agyar később hallotta, Lip-lip volt. Lip-lip már
gyakorlott volt a kölykökkel való viaskodásban és ő volt a kölyökhad
rettegett réme.

Lip-lip Fehér Agyar tulajdon fajából való volt s azonfelül ő is csak
kölyök, nem látszott veszedelmesnek, s Fehér Agyar barátságosan akart
közeledni feléje. De mikor az idegen peckesen kezdett járni s fogát
vicsoritotta, Fehér Agyar is peckesen lépegetett s a vicsoritásra
vicsoritással válaszolt. Félkörben kerülgették egymát, felborzadva,
horkantva, egymást méregetve. Ez oly sokáig tartott, hogy Fehér Agyar
örömét kezdte találni benne, mint valami játékban. De hirtelen, feltünő
sebességgel, Lip-lip nekiugrott és megharapta a vállát ott, ahol az még
fájdalmas volt a hiuzzal való küzdelem óta. A meglepetéstől és a
fájdalomtól Fehér Agyar felorditott, de a következő pillanatban, a düh
rohamában, ráugrott Lip-lipre s vadul összeharapdálta.

De Lip-lip nem hiába élt táborban és nem hiába harcolt olyan sokat a
kölykökkel. Háromszor, négyszer, hatszor vágódtak apró fogai az ujonnan
jött husába és Fehér Agyar, minden szégyenkezést félretéve, üvöltve
rohant vissza anyjához védelemért. Lip-lippel való számtalan harcainak
legelsőjét vivta meg Fehér Agyar, mert ők ellenségek voltak a kezdet
kezdetétől fogva, arra teremtve, hogy örökké szembeszálljanak és
megütközzenek.

Kiche dédelgetve nyalogatta végig Fehér Agyart s megpróbálta rávenni
arra, hogy ott maradjon mellette. De Fehér Agyar kiváncsisága egyre
növekedett és pár perc mulva a kis kölyök már ujabb felfedező utra
indult. Egyszerre csak egy ember-állatra, Szürke Hódra bukkant, aki
combjain ülve guggolt s a földön, az előtte lerakott ágakkal és száraz
mohával csinált valamit. Fehér Agyar közelebb ment és figyelt. Szürke
Hód a szájával lármát csinált s Fehér Agyar, nem találva e hangokat
ellenségesnek, közelebb merészkedett.

Asszonyok, gyerekek egyre több ágat és gallyat hordtak Szürke Hód elé.
Világos, hogy most készül valami. Fehér Agyar oly közel ment, hogy orra
Szürke Hód térdét érintette, kiváncsisága elfelejttette vele, hogy
Szürke Hód a rettenetes ember-állat, akitől félnie kell. Hirtelen valami
különös, ködhöz hasonló dolog emelkedett ki a Szürke Hód keze ügyében
levő gally és moha közül. Azután, a gallyak között, valami eleven lény
jelent meg, kigyózva, csavarodva; a szine olyan volt, mint az égen járó
napé. Fehér Agyar semmit sem tudott a tüzről. A tüz ugy vonzotta őt
most, mint kis kölyökkorában a világosság a barlang nyilásánál. Egy pár
lépésnyit csuszott a tüz felé. Hallotta maga fölött Szürke Hód elfojtott
kuncogását és tudta, hogy ez a hang sem ellenséges. Aztán orra
megérintette a lángot s abban a pillanatban nyelvét is kinyujtotta a
láng felé.

Egy pillanatig mozdulatlanul, lenyügözve maradt. Az ismeretlen, az ágak
és moha közepén rejtőzve, vadul megragadta őt orránál fogva. Visszafelé
csuszott, a siránkozás és üvöltés meglepett kitöréseit hallatva. Erre a
hangra Kiche horkantva ugrott előre, amennyire pányvája engedte és
rettentően dühöngött, amiért nem siethetett a fia segitségére. Szürke
Hód röhögött, oldalát veregette és az egész tábornak elmondotta, mi
történt, mig csak az egész tábor nem röhögött együtt vele. Fehér Agyar
hátsó lábaira ült, sirt és üvöltött, elveszett, sajnálatra méltó kis
teremtés az ember-állatok közepette.

Még sohse érzett ilyen fájdalmat. Orrát, nyelvét megpörkölte az a
napszinü, eleven valami, ami Szürke Hód kezéből született. Sirt, sirt
szakadatlanul s fájdalmának minden ujabb kitörése ujabb röhögésre
késztette az ember-állatokat. Megpróbálta nyelvével hűsiteni égő orrát,
de mikor két sebes testrésze érintkezett, még nagyobb fájdalmat érzett s
ekkor még keservesebben, nyomorultabban sirt, mint valaha.

Aztán elszégyelte magát. Tudta, mi a nevetés és tudta, hogy mit jelent
az. Nem tudhatjuk, honnan ismeri némelyik állat a nevetést s honnan
tudja, hogy kinevetik. De az biztos, hogy Fehér Agyar minderről tudott.
Szégyelte, hogy az ember-állatok nevetnek rajta. Megfordult és
elmenekült, nem a tüz, hanem a nevetés elől, mely jobban égette a
tüznél, mert nem a testét, hanem a lelkét sértette meg. Kichéhez
menekült, Kichéhez, aki őrjöngve dühöngött pányvája végén, az egyetlen
teremtéshez a földön, aki őt nem nevette ki.

Szürkült, majd leszállt az éj és Fehér Agyar még mindig ott feküdt anyja
oldalánál. Orra, nyelve még mindig fájt, de nem ez volt az ő legnagyobb
baja. Honvágya volt. Valami ürességet érzett magában, vágyat a folyó és
sziklabarlang csendje és nyugalma után. Az élet a táborban tulságosan
népes volt. Oly rengeteg sok ember-állat élt itt: férfiak, asszonyok,
gyerekek, mind lármát, bajt, nyugtalanságot csinálva. Aztán itt voltak a
kutyák, harapósak, veszekedősek, őrült lármát csapnak és növelik a
zürzavart. A magános élet nyugalmas csöndje végleg elmult. Itt a levegő
is szinte lüktetett az élettől. Zsongott-bongott szakadatlanul. Ez a
folyton változó lárma, mely hol elhalkult, hol felharsant, megzavarta
Fehér Agyar idegeit és érzékeit, idegessé és nyugtalanná tette valami
történendő veszedelem örökös fenyegetése.

Figyelte a táborban jövő-menő ember-állatok tevés-vevését. A mód, ahogy
Fehér Agyar nézte az embereket, távolról hasonló volt ahhoz, ahogy az
ember föltekint isteneire. Az emberek magasabb teremtmények, istenek.
Fehér Agyar homályos felfogása szerint az emberek több csodának voltak
szülői, mint az istenek az emberek szemében. Az emberek uralkodtak
elevenek és holtak fölött, engedelmességet parancsoltak az élőnek és
mozdulatot varázsoltak a holt tárgyakba, ismeretlen erők urai voltak és
életet teremtettek, napszinü, fájdalmat okozó életet, mely száraz
mohából és fából születik. Tüzcsinálók voltak! Istenek voltak.


II. FEJEZET. A szolgaság.

A következő napokban Fehér Agyar csőstül szerezte a tapasztalatokat. Mig
Kiche ki volt pányvázva, ő elkalandozott a táborban, keresve, kutatva,
tanulva. Az ember-állatok életmódját nagyrészt hamar megismerte, de a
közelebbi ismeretség alapján sem nézhette le az embereket. Minél jobban
ismerte, annál jobban bámulta felsőbbségüket, minél jobban elárulták
titokzatos hatalmukat, annál nyilvánvalóbb lett istenséghez hasonló
voltuk.

Az embert gyakran érheti az a fájdalom, hogy megéri istenei alkonyát és
oltárainak rombadültét. A farkast és vadkutyát, ha egyszer odahasalt az
ember elé, sohasem érheti ilyen kiábrándulás. Eltérően az embertől,
kinek istenei láthatatlanok és megfejthetetlenek, a fantázia gőzei és
ködei, melyek lehányják magukról a valóság ruházatát, vándorló
kisértetei az áhitott jóságnak és hatalomnak, az én érinthetetlen
kivetülései a kisértetek világába; eltérően az embertől, a farkas és a
vadkutya, melyek odasompolyogtak a tüzhöz, megtalálták eleven husból
való istenségüket, mely tapintható, melynek térre és időre van szüksége,
hogy élhesse életét és teljesithesse feladatát.

A hitnek semmiféle erőfeszitésre nincs szüksége, hogy hihessen ilyen
istenben, az akarat semmiféle erőlködése nem tagadhat meg ilyen istent.
Ettől az istentől nem lehet szabadulni. Itt áll, két hátsó lábán, bottal
kezében, határtalanul hatalmasan, szenvedélyesen, szeretve és haragosan,
istenség, titokzatosság, erő, husba öltözötten, husba, mely vérzik a
tépő fogak alatt, husba, mely épp oly jóizü és kivánatos, mint
akármilyen más ennivaló!

Igy gondolkozott Fehér Agyar. Az ember-állat isten volt,
félreismerhetetlen és olyan, akitől nem lehet megszabadulni. Amint
anyja, Kiche, nevének puszta kimondására is megalázkodott előttük, ugy
kezdett ő is alázatos lenni. Ugy kullogott a nyomukban, mint akiket
megillet a diszkiséret. Ha az emberek jöttek-mentek, kitért előlük. Ha
hivták, odaszaladt. Ha fenyegették, a földre lapult. Ha elkergették,
eliramodott. Mert minden kivánság és parancs mögött ott sejtette a
kényszeritő hatalmat, mely sebezni tud, a hatalmat, melynek eszköze az
ütés és a bot, repülő kövek és a korbács csipős ütései.

Fehér Agyar az embereké volt, mint ahogy minden kutya az embereké. Övék
volt minden mozdulata. Övék volt a teste, hogy elpáholhassák, hogy
megrugdossák, vagy eltürjék maguk mellett. Ezt a leckét nagyon hamar
megtanulta.

A lecke nem volt könnyü, mert ellenkezett sok mindennel, ami
természetében erős és uralkodó volt, de, mialatt kedve ellenére
megtanulta e leckét, a tanulság öntudatlanul is mind kedvesebb lett
előtte. E leckét megtanulni annyi volt, mint végzetét mások kezébe tenni
le, életéért való felelősséget a más vállára rakni át. Ez már magában
véve is nagy jutalom volt, mert könnyebb másra támaszkodni, mint
megállni egyedül.

De ez nem történt rövid idő alatt, nem egyhamar tudta testét-lelkét
átadni az ember-állatoknak. Nem tudta egy-kettőre elfelejteni ősei
szabadságának és a Vadonnak kisértő emlékét. Voltak napok, mikor
odalopódzott az erdő széléhez, megállt s hallgatta azt a hangot, mely
huzta, csalogatta a messzeségbe. Valahányszor innen visszatért,
nyugtalan volt, vigasztalhatatlan s halkan és sóváran vinnyogott Kiche
oldalánál és mohó, fürkésző vággyal nyalogatta anyja arcát.

Fehér Agyar hamar megösmerte a tábor életét. Tudta, hogy az öreg kutyák,
ha hust, vagy halat dobnak oda nekik az etetésnél, rablók és
igazságtalanok. Rájött arra, hogy a férfiak a legigazságosabbak, a
gyermekek a legkegyetlenebbek s az indián-asszonyok a legjobb szivüek,
ha arról van szó, hogy egy falatka hust vagy egy darab csontot dobjanak
neki. A félig felnőtt kölyökkutyák anyjával való szerencsétlen esetei
után Fehér Agyar megtanulta, hogy legjobb békén hagyni a kutyaanyákat,
legjobb kitérni utjukból és eliramodni, ha azok közeledni találnak.

Lip-lip volt életének átka. Nagyobb, erősebb, öregebb lévén, mint Fehér
Agyar, Lip-lip Fehér Agyart választotta üldözése tárgyául. Fehér Agyar
szivesen szállt vele harcba, de nem győzte erővel. Ellensége felülmulta
őt. Lip-lip valóságos üldöző szörnyeteggé változott rá nézve. Ha
elmerészkedett anyja oldala mellől, ez a rém rögtön a sarkában volt,
horkantott rá, leselkedett rá, alkalomra várva, mikor ember-állat nem
volt a közelben, hogy ráugorhasson s párviadalra kényszeritse. Mivel
mindig Lip-lip volt a győztes, természetesen tetszett neki ez a játék.
Lip-lip életének ez volt a főöröme, mint ahogy Fehér Agyar életének ez
volt a legnagyobb szenvedése.

De Fehér Agyart ez a szenvedés nem törte meg. Noha sok sebet kapott s
mindig ő volt a legyőzetett, szelleme töretlen maradt. A folytonos
üldöztetésnek mégis lett valami rossz hatása. Komor lett és
rosszindulatu. Vérmérséklete vad volt születésétől fogva s most még
vadabb lett a folytonos üldöztetés következtében. Lényének lelkes,
játékos, gyermekies része kevéssé mutatkozhatott. Sohse játszott,
ugrándozott a tábor többi kölykeivel együtt. Lip-lip nem engedte volna
meg. Amely percben Fehér Agyar a többiek közt megjelent, Lip-lip
nekirohant, kinozta, harapta, harcra kényszeritette, vagy
megfutamitotta.

E bánásmód hatása alatt Fehér Agyar elvesztette gyermekiességét és ugy
viselkedett, mint valami öreg. Megfosztatva attól, hogy fölös energiáját
játékban vezethesse le, magábavonult és gondolkozott. Az esze
kiélesedett; volt elég ideje arra, hogy kitaláljon mindenféle
csalafintaságot. Mivel abban is megakadályozták, hogy a többi kutyákkal
együtt ő is kivegye a részét a közös etetésből, ravasz tolvajjá lett.
Magának kellett zsákmány után látnia és ezt meg is tette s valóságos
csapássá, veszedelemmé lett az indián asszonyok szemében. Megtanulta,
hogyan ólálkodjék szerte az egész táborban, hogyan kell ravaszkodnia,
megtanulta, mi történik itt, ott, mindenütt, megtanulta, hogyan kell a
körülményekhez alkalmazkodnia s hogyan kerülje el örökké dühös
ellenfelét.

Üldöztetésének legelején történt, hogy eljátszotta legravaszabb játékát
és megkóstolta a bosszu édes izét. Mint ahogy valamikor az anyja, Kiche,
pusztulásba csábitotta a kutyákat az emberek tüze mellől, most Fehér
Agyar hasonló módon csábitotta Lip-lipet Kiche bosszuálló agyarainak
közelébe. Menekülve Lip-lip elől, Fehér Agyar kanyargós uton futott
ide-oda az indián-kunyhók körül. Fehér Agyar kitünő futó volt, gyorsabb,
mint a vele egyivásu kölykök bármelyike, gyorsabb Lip-lipnél magánál is.
De most nem futott teljes erejéből. Csak megtartotta az egyugrásnyi
távolságot közte és üldözője között.

Lip-lip, izgatottan a vadászat hevétől s áldozatának állandó
közellététől, elfeledkezett minden óvatosságról s arról, hogy hová
jutottak. Mikor ez eszébe jutott, már késő volt. Inaszakadtából rohanva
egy kunyhó körül, teljes sebességgel futott a pányvája végén fekvő
Kichének. A rémület kiáltását hallatta, de hiába. A bünhődést osztogató
fogak már összezárultak. Kiche meg volt kötve, mégse lehetett tőle
könnyen szabadulni. Kiche leteperte Lip-lipet, hátára döntötte, ugy hogy
nem tudott elfutni s harapta, tépte agyaraival.

Mikor aztán végre kiszabadult, lábra állott, összekuszálva,
testben-lélekben összetörve. Szőre borzas csomókban állott össze, ahol
Kiche megtépte. Megállt ott, ahol összeszedelőzködött, kinyitotta száját
s rákezdett hosszu, keserves kölyökjajgatására. De még ezt sem
fejezhette be. Jajgatása kellős közepén Fehér Agyar nekirontott s
belevágta fogát Lip-lip hátsó lábába. Lip-lipben nem maradt egy csepp
harci kedv sem, szégyen nélkül megfordult és elfutott, sarkában eddigi
áldozatával, aki hazakergette őt egészen gazdája kunyhójáig. Itt az
indián asszonyok a menekülő segitségére siettek, de Fehér Agyart, aki
dühöngő démonná változott, csak a feléje dobált kövek valóságos zápora
tudta eltávolitani.

Eljött az a nap is, mikor Szürke Hód, belátva, hogy Kiche szökésének
valószinüsége már elmult, eleresztette Kichét. Fehér Agyart boldoggá
tette Kiche szabadsága. Vidáman kisérte anyját szerte a táborban s amig
szorosan az oldala mellett volt, Lip-lip biztos távolban maradt. Fehér
Agyar még kihivóan, szőreborzadtan nézett rá, peckesen lépett, ha
meglátta, de Lip-lip ugy tett, mintha észre se vette volna e kihivó
magaviseletet. Nem volt bolond, hogy ilyenkor szálljon harcba s ha
bosszut akart állni, ő várhatott, mig ismét egyedül találja Fehér
Agyart.

Később ezen a napon Kiche és Fehér Agyar a tábort környező erdő szélére
tévedtek. Fehér Agyar vezette anyját ide lépésről-lépésre és mikor az
erdő szélén Kiche megállt, Fehér Agyar beljebb akarta csalogatni. A
folyó, a barlang, a csöndes erdő hivta Fehér Agyart s Fehér Agyar hivta
az anyját. Előrefutott egy pár lépést, megállt és visszanézett. Kiche
nem mozdult. Fehér Agyar rábeszélően nyihogott és játékosan rohant ki s
be a bozót alól. Odafutott anyjához, megnyalta arcát, megint elszaladt.
Kiche mégse mozdult. Fehér Agyar megállt és nézte anyját feszült és mohó
figyelemmel, melynek kifejezése lassan halt el arcáról, mikor anyja
elforditotta fejét és a táborra meredt. Valami hivta őt a szabadba. Az
anyja is hallotta ezt a hivó szózatot. De Kiche hallott egy másik,
hangosabb szózatot is, a tüz és az ember szavát, a szózatot, melyet csak
a farkas hallhat meg, a farkas és a vadkutya, akik testvérek.

Kiche megfordult és lassan ügetett a tábor felé. A kötélnél és botnál
jobban leigázta őt a tábor. Titokzatos módon és láthatatlanul az istenek
lenyügözték hatalmukkal és nem eresztették el. Fehér Agyar leült egy
nyirfa tövébe és keservesen vinnyogott. A fenyő erős szaga érzett és az
erdő finom illatával telt meg a levegő, mindez a régi életre
emlékeztetett, a szabadságra a szolgaság napjai előtt. De hiszen még
csak süldő kölyök volt és az ember és a Vadon szavánál is erősebb volt
anyjának hivó szava. Rövidke életének minden órájában anyjától függött.
Függetlenségének ideje még távol volt; fölkelt és bánatosan ügetett
vissza a táborba, szünetet tartva egyszer-kétszer, hogy leüljön és
nyihogjon és hallgassa azt a szózatot, mely még egyre szólt hozzá az
erdők mélyéről.

A Vadonban az anya nemsokáig tarthatja maga mellett kicsinyét; az ember
uralma alatt ez az idő sokszor még rövidebb. Igy történt Fehér Agyarral
is. Szürke Hód adósa volt Három Sasnak. Három Sas indulóban volt fölfelé
a Mackenzie-folyón a Nagy Rabszolga-tóhoz. Egy rőfnyi biborszövet, egy
medvebőr, husz töltény és Kiche kifizette Szürke Hód adósságát. Fehér
Agyar látta, mint teszik Kichét Három Sas csónakába s utána ment. Három
Sas egy rugással visszakergette a szárazra. A csónak elindult. Fehér
Agyar a vizbe ugrott s a csónak után uszott, mitsem törődve Szürke Hód
éles kiáltásaival, melyek visszatérést parancsoltak neki. Még egy
ember-állattal, egy istennel sem törődött Fehér Agyar, olyan félelmet
érzett, ha arra gondolt, hogy anyját elveszitheti.

De az istenek hozzászoktak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek nekik s Szürke
Hód dühöngve inditott utána egy csónakot. Mikor utólérte Fehér Agyart,
kiemelte a vizből nyakánál fogva, de nem dobta mindjárt a csónak
fenekére. Egyik kezével magasra tartva, másik kezével alaposan elverte a
kis állatot. Ez volt aztán a verés. Szürke Hód keze sulyos kéz volt.
Minden ütést ugy adott, hogy minél jobban fájjon s az ütések egész
záporát osztogatta.

Az ütések zápora alatt, melyek most jobbról, most balról hullottak reá,
Fehér Agyar mint egy megbomlott, ugráló inga ide-oda himbálódzott.
Különböző érzések rohanták meg. Először meglepődött. Aztán egy
pillanatnyi félelem következett, mikor a kéznek minden ütésére
fölorditott. Aztán hirtelen elfogta a düh. Korlátot nem ismerő
természete kitört s Fehér Agyar vicsorgatta a fogát s félelem nélkül
horkantott a dühöngő isten arcába. A verés gyorsabb, hevesebb és
fájdalmasabb lett.

Szürke Hód egyre ütlegelt, Fehér Agyar egyre horkantott. De ez nem
tarthatott igy örökké. Egyiknek föl kellett a játszmát adnia s aki
hamarabb feladta, az Fehér Agyar volt. Megint félelem szállta meg. Most
először került igazán ember kezébe. Az a pár ütés, az a néhány kődobás,
ami eddig érte, cirógatás számba mehetett ehhez a veréshez képest.
Letört. Sirni és jajgatni kezdett. Egy ideig akkor jajgatott, ha ütés
érte, de a félelem borzadállyá változott és jajgatása szünös-szüntelen
lett s nem volt semmi összefüggésben a rázuhanó ütések ritmusával.

Szürke Hód keze végre elpihent. Fehér Agyar elgyötörten, függve a
levegőben, még egyre jajongott. Ez, ugy látszott, kielégitette gazdáját,
aki durván lelökte a csónak ölébe. Ezalatt a csónak siklott lefelé a
folyó mentén. Szürke Hód felkapta az evezőket. Fehér Agyar az utjában
volt. Lábával vadul odább rugta. Ebben a pillanatban Fehér Agyar
természete ujra fellángolt és fogát mélyen belevágta a mokasszinba
bujtatott lábba.

A verés, amit az imént kapott, semmi sem volt ahhoz képest, ami most
érte. Szürke Hód dühe oly határtalan volt, mint Fehér Agyar félelme.
Nemcsak a kezével verte Szürke Hód: a fából való evezőket is használatba
vette; mikor Fehér Agyar megint visszakerült a csónak mélyére, kis teste
sebbel, zuzódással volt tele. Szürke Hód szántszándékkal rugott rajta
egyet. Fehér Agyar ezuttal nem próbált a lábába harapni. Szolgasága
ujabb leckét adott neki. Soha, semmiféle körülmények között sem szabad
megharapnia az istenséget, aki ura és parancsolója neki; az ur és
parancsoló teste szent, nem az ő fajtájabeliek fogára való. Az istent
megharapni a bűnök bűne, az egyetlen vétek, melyet nem bocsátanak meg és
nem néznek el soha.

Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul
feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a
partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen
megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és
vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a
partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon
is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta
volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy
hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az
ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas
állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában
sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar,
hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom,
melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt,
semmiféle jussuk nem lehet.

Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe
jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan
bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha
istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor
elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos
nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.

Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire,
visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a
vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a
faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.

De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte.
Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak,
amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel
figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben
viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt
az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és
megtűrte jelenlétét.

Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust
és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen
darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik
falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem
dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta,
talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással
votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.

Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és
kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság
bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a
farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak,
melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér
Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és
drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a
szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.


III. FEJEZET. A számüzött.

Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar
gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna
lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság,
mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az
ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a
táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok
visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér
Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a
vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak
a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak.
Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a
civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt
ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani
valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas,
semmirevaló és még rossz véget ér.

Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip
követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség
volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü
ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a
farkas iránt.

De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték
Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös
ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér
Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig
többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le
tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra.
Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra
nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.

A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan
vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére
hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő
alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel
megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint
valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról,
fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy
balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta,
talpával esve az anyaföldre.

A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése,
szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az
efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását
jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia.
Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant
ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt
ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan
sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha
nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát,
rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a
meglepetéstől.

Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult
kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy
részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar
jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely
egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok
számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a
következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól
elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról,
harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.

Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy
harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban
Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett
nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén,
többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy
nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a
táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya
gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka
ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke
Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem
engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.

Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában
nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember
keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és
káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan
készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a
hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü
és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az
ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.

Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik
öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy
figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor
alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a
fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz,
rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos
feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami
vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott,
nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden
ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor
ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar
átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor
oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész
támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be
– hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.

Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára
számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő
maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása
ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát
egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő
orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip
kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen
védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a
folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az
egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó
farkaskölyök elől menekül.

De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök
megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar
megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a
kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha
megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette
meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben
nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult,
rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a
falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar,
mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról,
amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett
oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy
megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.

A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből
mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és
főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami
mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt
semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a
játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező
erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök
lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon,
nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem
ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit.
Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán
kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának
csaholását.

Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és
örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és
egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen
érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak:
engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt
és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy
kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa.
Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan
szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen
támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek.
Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb
lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt,
acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és
eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg
ellenséges környezetében.


IV. FEJEZET. Az istenek nyomán.

Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már
érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon
ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A
nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt,
készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón
figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat
megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is
tünt a folyón lefelé haladtában.

Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak
alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban,
ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő
sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon
át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta.
Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy,
mint Mit-sah, Szürke Hód fia.

Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy
bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára
elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy
örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy
darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte
szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül
van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje
megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott,
vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan,
érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a
sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat
rejtegethetnek.

Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez
odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol
egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával
próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem
volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek
egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a
lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva,
mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a
darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi
sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.

A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség
gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott
ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös
zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem
foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem
hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és
mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü
veszedelemre való várakozástól.

Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan
valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól
kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar,
csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely
idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.

Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent.
Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából
rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember
védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga.
Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az
erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem
árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett
és odébb vonult.

Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten
sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek
eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián
asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten
Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész
csaholó, gyáva falka.

Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült.
Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és
szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata,
az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása.
A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos
üvöltés, melyet életében hallatott.

A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta
egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt,
csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy
mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja
mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született
volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a
fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli
igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő
testét.

Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat.
Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta.
Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt
alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig
az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az
erdőségbe hatoljanak.

Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre
már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna,
ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később,
mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott
a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget
is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon
rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.

Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak
utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap
közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje
csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a
lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz
alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat,
csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása
óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett.
Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely
elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj
egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.

Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni,
mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség
beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs,
Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött
volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó
miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód
nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő
dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a
Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza
az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná
legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.

Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában
gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly
friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó
vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok
ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és
látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers
faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!

Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a
gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről
tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után
melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy
kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis
társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.

Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az
evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva
alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig
lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek
ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját
jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy
megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a
lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül
megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva
egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet.
Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit
gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód
megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat,
mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar
lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg
átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő
reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az
ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát
kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.


V. FEJEZET. A szerződés.

Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a
Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal
voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat,
melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb
szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat
inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből,
hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal
kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó
kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot
is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és
ennivalót vitt magával.

Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem
sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára
mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a
hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a
hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a
szánt.

Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a
többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak
voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél
különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy
kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára
erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan
lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy
letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán
sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék
meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt
tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák
a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a
szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.

A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek
nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy
egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna
fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta
volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a
legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett,
hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett
huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a
megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az
előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban
futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál
gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember
megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.

Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már
régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben
az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt
Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban
köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut
állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel
Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a
valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő
lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.

Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt
látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka
és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő
látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák
már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a
kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.

Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta
Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip
vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára
féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu
rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy
forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával,
de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi
volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó
részeitől üldözőinek fogait.

De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is
lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah
különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák
dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette
Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak
Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát,
mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem
volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.

Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy
ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más
kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az
üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre
becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját
fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak
egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az
istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott,
fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E
tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két
erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.

Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a
háborus ellenfelek, az ellenség viszonya. Fehér Agyar nem tanulta meg
soha, hogy kell kutyatestvéreivel játszani. Csak azt tanulta meg, hogy
kell harcolni velük s harcolt is, százszor visszaadva minden döfést,
harapást, melyet abban az időben kapott, mikor Lip-lip volt a falka
vezetője. De Lip-lip most már nem volt vezér, kivéve, mikor kötele végén
a szánkó előtt rohant. A táborban Lip-lip mindig Szürke Hód, Mit-sah,
vagy Klu-kucs mellett volt. Nem mert elmenni az istenek mellől, mert
most minden kutya rá agyarkodott s most megkóstolhatta ő is, mint Fehér
Agyar valamikor, az üldözés italának keserü csöppjeit.

Lip-lip bukása után Fehér Agyar könnyüszerrel lehetett volna a falka
vezetője, de erre nagyon is mogorva és magános lélek volt. Legföljebb
elbánt fogatbeli társaival, ezenkivül nem akart róluk semmit sem tudni.
Minden kutya kitért utjából s egyik sem merte elrabolni a neki odadobott
halat, még a magukét is sietve ették meg, nehogy Fehér Agyar elkapja
előlük. Fehér Agyar ismerte jól a törvényt: elnyomni a gyengét,
engedelmeskedni az erősnek. Megette a maga részét egy-kettőre s jaj volt
annak a kutyának, amelyik még nem kapta be a porcióját. Egy morgás, a
fehér agyarak egy villanása és a kutya elvonithatta bánatát a közömbös
csillagoknak, mialatt Fehér Agyar megette helyette is a vacsoráját.

Néha-néha egy-egy kutya mégis ellenállt, s ezt Fehér Agyar hamarosan
leteperte. Igy nem felejtette el harci tudományát. Féltékenyen őrizte
elszigeteltségét, melyet meg tudott tartani a falka közepette, ha
kellett, harcok árán is. Az ilyen harcok egy-kettőre lefolytak. Fehér
Agyar nagyon gyorsan végzett ellenfelével. Az ellenfél, mielőtt
tisztában lett volna, hányadán van, már vérzett s le volt győzve,
mielőtt megkezdte volna a harcot.

Amilyen kegyetlen az istenek szánkóhuzásra való fegyelme, olyan
kegyetlen fegyelmet tartott fenn Fehér Agyar is társai között. Nem adott
semmiféle engedményt. Kényszeritette társait, hogy tiszteljék akaratát.
A kutyák tehettek egymás között, amit akartak. Ezzel nem törődött. De
azzal már törődött, hogy hagyják őt egyedül elszigeteltségében, térjenek
ki az utjából, ha neki ugy tetszett, hogy közöttük sétáljon, és ismerjék
el mindenkor az ő akaratát. Ha peckesen járó kutyát, felvont ajkat,
felborzalt szőrt látott, egy pillanat alatt támadott, kegyetlenül és
irgalmatlanul, s ez minden magyarázatnál jobban észre téritette a vele
szembeszállót.

Rettenetes zsarnoka volt népének. Uralma kemény volt, mint az acél.
Dühös megátalkodottsággal nyomta el a gyengét. Nem hiába volt kitéve az
élet könyörtelen küzdelmeinek apró kölyökkorában, mikor anyja, meg ő,
egyedül, segitség nélkül, küzdöttek s megálltak a lábukon a kegyetlen
Vadon ellenséges környezetében. Nem hiába tanulta meg azt sem, hogyan
lapuljon meg s hogy járjon bársonytalpakon, ha hatalmasabb erőt érzett a
közelében. Fehér Agyar elnyomta a gyengét, de tisztelte az erőt. S mig
Szürke Hód hosszu utazása tartott, Fehér Agyar halkan, észrevétlenül
lépdelt az idegen ember-állatok táborában élő felnőtt kutyák között,
melyekkel találkoztak az utazás alatt.

A hónapok multak. Szürke Hód utazása még egyre tartott. Fehér Agyar
ereje nőttön-nőtt a hosszu órák alatt megtett utak és a szánkóhuzás
alatt; azt lehetett volna mondani, hogy értelmi fejlődése csaknem
befejeződött. Keresztül-kasul ismerte azt a világot, melyben élt.
Felfogása zord volt és anyagias. A világ, amint ő látta, kegyetlen és
erőszakos; világ, melyben nincs melegség, világ, melyben nincs
gyöngédség, nincs érzés, melyben a szellemnek nincs édes, derült oldala.

Nem szerette Szürke Hódot. Igaz, Szürke Hód isten volt, de nagyon vad,
kegyetlen isten. Fehér Agyar szivesen elismerte Szürke Hód felsőbbségét,
de ez a felsőbbség pusztán a magasabb értelmen és a durva erőn alapult.
Volt valami Fehér Agyar rostjaiban, ami kivánatossá tette számára ezt az
uralkodást, különben nem jött volna vissza a Vadonból, hogy urának
alávesse magát. Voltak olyan mélységek lelkében, melyek sohsem szólaltak
meg. Szürke Hódnak egy gyöngéd szava, hizelgő simogatása
megszólaltathatta volna e mélységeket; de Szürke Hód nem hizelgett és
nem mondott gyöngéd szavakat. Nem ilyen volt az ő uralkodása.
Felsőbbsége vad volt és vadul is uralkodott. Bottal szolgáltatott
igazságot, ütleggel büntetett és az érdemet nem jósággal, hanem az ütleg
elengedésével jutalmazta.

Igy Fehér Agyar nem tudott meg semmit arról a menyországról, melyet egy
simogató kéz fedezhetett volna fel előtte. Amellett nem is hitt az
ember-állatok kezében. Gyanakodott rá. Igaz, hogy ez a kéz adott neki
néha hust, de ez a kéz bántalmazta is. A kéz olyasvalami volt, amit jó
volt messze elkerülni. A kéz dobta a követ, forgatta a botot, pálcát,
ostort, adta az ütleget, a pofont, s ha hozzáért, csipett, rántott,
tépett, gyötört. Idegen falvakban találkozott gyerekekkel és megtanulta,
hogy ezek elég kegyetlenek arra, hogy megkinozzák. Nemrégiben egy
totyogó indiánkisded csaknem kivájta az egyik szemét. E tapasztalatok
gyanakvóvá tették a gyermekekkel szemben. Nem tudta elviselni őket. Ha
közeledtek felé bajtcsináló kezükkel, Fehér Agyar felkelt és odébb
állott.

Egyik Nagy Rabszolga-Tó melletti faluban történt, hogy visszautasitva
egy ember-állat kezéből jövő bántalmakat, módositania kellett azt a
törvényt, amit Szürke Hód mellett tanult: nevezetesen azt, amelyik
megbocsáthatatlan bűnnek tartja az istenek bántalmazását. Ebben a
faluban, minden kutyának minden falubeli szokása szerint, Fehér Agyar
ennivaló után kóborolt. Egy fiu megfagyott jávorszarvashust darabolt
fejszével s a hus apró szilánkjai szerteszét hullottak a hóba. Fehér
Agyar arra sompolyogtában, megállt s kezdte bekapni a husszilánkokat.
Látta, hogy a fiu leteszi a fejszét s felvesz egy jókora botot. Fehér
Agyar elugrott, épp idejében, hogy elkerülje az ütleget. A fiu üldözte s
Fehér Agyar, mint a faluban idegen, két kunyhó közé menekült, melyek
közt magas földhányás zárta el az utját. Fehér Agyar kutyaszoritóba
jutott. Egy utja volt a menekülésre s azt a fiu állta el. Ütésre emelve
botját, a fiu odalépett a sarokba szoritott áldozathoz. Fehér Agyar
dühöngött. Szembeszállt a fiuval, morogva, szőreborzadtan,
igazságérzetében felháborodva. Ismerte ő a zsákmányolás törvényeit.
Minden hushulladék, mint amilyen a megfagyott husdarabka is, azé a
kutyáé, amelyik megtalálja. Nem tett semmi rosszat, nem szegte meg a
törvényt és ez a fiu most mégis meg akarja verni. Fehér Agyar maga is
alig tudta, mi történt. Amit tett, haragjában tette. És olyan gyorsan
tette, hogy a fiu se igen tudott róla. Amit a fiu tudott, az annyi volt,
hogy ismeretlen módon felfordult s a hóra esett és botot tartó kezét
Fehér Agyar foga felszakitotta.

De Fehér Agyar tudta, hogy megszegte az isteni törvényt. Fogát egy isten
szent husába mélyesztette s nem várhat egyebet, mint a legborzasztóbb
büntetést. Szürke Hódhoz menekült, az ő lábai alá feküdt, mikor a
megharapott fiu és a fiu egész családja eljött és bosszuért kiáltozott.
Szürke Hód megvédte Fehér Agyart. Igy tett Mit-sah és Klu-kucs is. Fehér
Agyar, hallgatva a szóbeli harcot és megfigyelve a dühös mozdulatokat,
tudta, hogy eljárását urai jóvá hagyták. Igy tanulta meg, hogy vannak
istenek és istenek. Egyik oldalon vannak az ő istenei, a másikon a többi
istenek és a kétfajta istenség közt nagy a különbség. Igazságot, vagy
jogtalanságot egyformán el kell fogadnia a saját isteneitől, de nem kell
eltürnie semmiféle igazságtalanságot az idegen istenektől. Ezt szabad
megbosszulnia a fogaival. Mert ez is az istenek törvénye.

Mielőtt elmult volna a nap, Fehér Agyar alaposabban megtanulta ezt a
törvényt. Mit-sah, tüzrevaló fát gyüjtve az erdőben, egyedül volt, mikor
találkozott a fiuval, akit Fehér Agyar megharapott. A fiu sokadmagával
volt. Dühös szavak hallatszottak, a fiuk megtámadták Mit-saht. Mit-sah
rosszul járhatott volna. Az ütlegek csak ugy hullottak rája. Fehér Agyar
eleinte csak figyelt. Ez az istenek dolga, mi köze neki hozzá? Aztán
eszébe jutott, hogy Mit-sah, egyik saját külön istene az, akit
bántalmaznak. Nem sokat okoskodott azon, amit aztán cselekedett. A düh
őrült rohamában rávetette magát a harcolókra. Öt perccel később a tájék
tele volt menekülő fiukkal, akik közül nem egy vérét hullatta a hóba,
emlékéül annak, hogy Fehér Agyar foga megtette a magáét. Mikor Mit-sah
elbeszélte ezt a történetet a táborban, Szürke Hód megparancsolta, hogy
Fehér Agyarnak hust adjanak. Azt parancsolta, hogy sok hust adjanak és
Fehér Agyar, tele hassal szunyókálva a tüz mellett, tudta, hogy törvénye
szentesittetett.

Ezen mód tanulta meg Fehér Agyar a tulajdon törvényét és a tulajdon
megvédésének kötelességét is. Istene testének megvédésétől, istene
vagyonának megvédéséig már csak egy lépés választotta el és Fehér Agyar
ezt a lépést is megtette. Ami istenéé, azt meg kell védenie az egész
világ ellen, – még akkor is, ha idegen isteneket kellene megharapnia. Ez
a cselekedet nemcsak hogy szentségtörés már magában véve, hanem telve
van veszéllyel is. Az istenek hatalmasok és a kutyáknak semmi sikerre
nincs kilátásuk velük szemben; de Fehér Agyar mégis megtanulta, hogy
szálljon szembe velük kegyetlenül, harciasan, félelmetlenül. A
kötelesség legyőzte a félelmet és a tolvaj istenek megtanulták békén
hagyni Szürke Hód tulajdonát.

Azt is megtanulta ezzel összeköttetésben Fehér Agyar, hogy a tolvaj
isten rendszerint gyáva isten és hajlandó elfutni a fellármázás első
hangjaira. Azt is megtanulta, hogy a lármahangra rövidesen megjelenik
Szürke Hód és segitségére siet. Megtanulta, hogy nem tőle, hanem Szürke
Hódtól való félelmében ugrik meg a tolvaj. Fehér Agyar nem ugatással
lármázta fel a gazdáját. Sohasem ugatott. Egyenesen nekirohant a
belopódzónak s ha tehette, belevágta a fogait. Mivel mogorva és magános
volt, s nem barátkozó természetü, szokatlanul alkalmas volt a gazdája
vagyonának őrzésére. Szürke Hód még növelte benne e tulajdonságokat és
Fehér Agyar még kegyetlenebb, félelmetlenebb és még magánosabb lett.

A hónapok egyre multak s szorosabbra-szorosabbra füzték az ember és
állat között kötött frigyet. Az ősfrigy megujitása volt ez, melyet az
első farkas kötött az emberrel, mikor elhagyta érte a Vadont. És, mint
minden sorban következő farkas és vadkutya, Fehér Agyar is kidolgozta a
maga számára ezt a szerződést. A föltételek egyszerüek voltak. Egy
husból és vérből való isten birhatásáért Fehér Agyar elcserélte saját
szabadságát. Élelem, tüz, védelem, társaság volt az, amit cserében
istenétől kapott. S ő viszonzásul őrizte istene tulajdonát, megvédte
személyét, dolgozott és engedelmeskedett neki.

Akinek istene van, annak szolgálnia kell. Fehér Agyar szolgálta istenét
kötelességből és félelemből, de nem szeretetből. Nem tudta, mi a
szeretet. Sohse érzett szeretetet. Kiche távoli emlék volt csupán. Mikor
a Vadont és saját faját elhagyta, hogy sorsát az ember kezébe tegye, a
frigykötés feltételeiben az is benne volt, hogyha találkozik is valaha
Kichével megint, nem hagyhatja el istenét Kichéért. Az emberhez való
tartozás törvénye erősebbnek tetszett előtte, mint a szabadság, a
fajtájának vagy a családjának szeretete.


VI. FEJEZET. Az éhinség.

Tavasz felé járt az idő, mikor Szürke Hód bevégezte hosszu utját.
Április volt és Fehér Agyar épen betöltötte esztendejét, mikor a szánnal
befutott falujába s Mit-sah leszedte róla a szerszámot. Bár még távolról
sem érte el teljes nagyságát, Fehér Agyar, Lip-lip után, a legnagyobb
egyéves kutya volt a faluban. Apjától, a farkastól, és Kichétől hatalmas
termetet és erőt örökölt s máris olyan hosszu volt, mint bármelyik a
felnőtt kutyák közül. Nem volt zömök. Teste nyulánk és hajlékony s ereje
inkább a rugalmasságban, mint a tömörségben volt. Bundája igazi
farkas-szürke bunda s látszatra ő maga sem volt más, mint farkas. Az a
negyedrész kutyavér, amit Kichétől örökölt, testileg nem hagyott nyomot
rajta; bár nagy szerepet játszott szellemi fejlődésében.

Szertekóborolt a faluban, nyugodt elégedettséggel szemlélve az
isteneket, akiket ösmert még hosszu utazása előtt. Aztán itt voltak a
kutyák, a kölykök, kifejlődve, akárcsak ő maga, a felnőtt kutyák, melyek
már nem látszottak oly nagyoknak és borzalmasoknak, mint ahogy
emlékezetének tükrében eddig fel-feltünedeztek. Ő maga sem félt már
olyan nagyon az öreg kutyáktól, mint azelőtt, büszkén járt-kelt közöttük
olyan gondtalansággal, mely rá nézve uj és egyben örömteljes is volt.

Ehol van Baseek, őszes öreg legény, akinek egyszeri vicsoritása elég
volt, hogy a kis kölyöknyi Fehér Agyar vinnyogva takarodjék el az
utjából. Baseekhoz mérte Fehér Agyar mindig a maga jelentéktelenségét,
kicsiségét, és most Baseektól tanulhatja meg, mennyire megváltozott
azóta a világ. Baseek kora haladtával gyöngébb, Fehér Agyar erősebb
lett.

Egy frissen ejtett jávorszarvas szétdarabolásánál jött rá Fehér Agyar
arra, hogy milyen más helyzete van a kutyavilágban, mint azelőtt. Egy
lábszárcsontot kapott, melyhez még elég szép darab hus tapadt.
Visszavonulva a kapzsira eresztett kutyák marakodásától, minden szemtől
távol egy sürüségbe huzódott és ép azon volt, hogy elfogyassza
zsákmányát, mikor Baseek rátört. Mielőtt meggondolta volna, mit
cselekszik, kétszer odakapott a tolakodóhoz, aztán elugrott. Baseek,
meglepődve a támadás vakmerőségétől és gyorsaságától, megállt, bután
rámeredve Fehér Agyarra. A nyers, vörös sipcsont ott hevert kettőjük
között.

Baseek vén volt és megtanulta, hogy azok a kutyák, kiknek hajdan a réme
volt, ma már jóval erősebbek, mint ő. Keserü tanulság volt ez, melyet
lenyelt valahogy s ha meg akart a kutyákkal küzdeni, minden régi
tudományát össze kellett szednie. A régi időben a jogos harag dühével
rontott volna Fehér Agyarra. De hanyatló erői mást parancsoltak neki.
Fölborzadt szőrrel, fenyegetően meredt Fehér Agyarra a sipcsonton
keresztül. Fehér Agyaron mintha erőt vett volna a régi félelem, ugy
látszott, megalázkodik és kicsinnyé zsugorodik ellenfele előtt s azon
gondolkozik, mint vonulhatna vissza szégyenkezés nélkül.

Baseek ezen a ponton tévedett. Ha megelégedett volna annyival, hogy
kegyetlenül és vésztjóslóan néz ellenfelére, minden jól ment volna.
Fehér Agyar, a visszavonulást forgatva eszében, visszavonult volna. De
Baseek nem várt. Azt hitte, a győzelem máris az övé s előre lépett.
Mikor gondtalanul lehajtotta a fejét, hogy megszagolja a hust, Fehér
Agyar szőre könnyedén felborzolódott. Még most sem volt késő arra, hogy
Baseek megnyerje a csatát. Ha tovább is ott marad állva a hus fölött,
fejét felfelé tartva, haragosan nézve, Fehér Agyar végtére is
megfutamodott volna. De a friss hus izgatta Baseek orrát és a mohóság
arra ösztökélte, hogy harapjon bele.

Ezt a látványt Fehér Agyar nem birta el. Még alig mult le róla
kiskirálysága, minden izében érezve még fogatbeli társai fölött való
uralkodását, nem tudta tétlenül nézni, hogy más falja fel azt a darab
hust, ami őt jogosan megilleti. Baseeknak ugrott, szokása szerint
figyelmeztetés nélkül. Az első harapásra rongyokká szakadt Baseek jobb
füle. Baseek nem tudott hova lenni a csodálkozástól, de még más,
fájdalmasabb dolog is történt. Fehér Agyar feldöntötte Baseeket ép oly
gyorsan, amily gyorsan rongyokká szaggatta a fülét. Megharapta a torkát.
Mialatt Baseek kapálódzott, hogy lábra állhasson, a fiatal kutya foga
kétszer vágódott a vállába. Fehér Agyar széditő gyorsan dolgozott.
Baseek egy hiábavaló támadást kisérelt meg Fehér Agyar ellen, de fogai,
dühödt harapással, üresen koccantak össze. A következő pillanatban a
Baseek orra fölszakadt s az öreg kutya szédülten támolygott vissza a
hustól.

A helyzet megfordult, Fehér Agyar állt a sipcsont felett felborzadt
szőrrel, fenyegetően és Baseek állt egy kicsit odébb, a visszavonulásra
készülődve. Nem szállhatott harcba ezzel a fiatal villámmal, és megint
keserü leckét kapott a növekvő kor gyengeségéről. Hősies kisérletet tett
méltóságának megmentésére. Nyugodtan hátat forditott a fiatal kutyának
és a sipcsontnak, s mintha mind a kettő méltatlan volna arra, hogy egy
tekintetet vessen rá, peckesen ellépkedett. Csak mikor már eltünt szem
elől, akkor állt meg, hogy vérző sebeit megnyalogassa.

E küzdelem hatásaként Fehér Agyar önmagában való hite és büszkesége
megnövekedett. Már nem lépdelt olyan halkan a nagy kutyák között,
magatartása velük szemben már nem volt olyan engedékeny. Nem mintha
kereste volna a bajt. Távol állott ettől. De megkivánta, hogy ne
háborgassák jogaiban, hogy háboritatlanul mehessen utján s ne
lábatlankodjon előtte egy kutya sem. Azt akarta, hogy számoljanak vele.
Ennyi volt az egész. Nem lehetett eztán mellőzni, semmibe venni, mint
ahogy mellőzik a kölyköket s mint ahogy mellőzték eztán is azokat a
kölyköket, melyek fogatbeli társai voltak. Ezek még most is kitértek a
nagy kutyák utjából, még most is átengedték ennivalójukat, ha a nagyok
őket kényszeritették. De Fehér Agyart, a társtalant, a magánost, a
zordat, aki nem tekintett sem jobbra, sem balra, a félelmetest, a
rettenetest, a távolit, az idegent elfogadták egyenrangunak a megzavart
öregek. Az öregek hamar megtanulták, hogy békén kell hagyniok Fehér
Agyart, megtanulták, hogy ne közelitsenek hozzá se barátságos, se
ellenséges szándékkal. Ha őt békén hagyták, ő is békén hagyta őket, ami,
ezt egy pár találkozás után megjegyezték, fölöttébb kivánatos állapot.

Nyár derekán Fehér Agyarnak különös kalandja akadt. Egyedül ügetve
magános utján, ép egy uj kunyhót vizsgálgatott, mely a falu szélén
azalatt emelkedett, mialatt ő a vadászokkal jávorszarvas után járt, –
mikor egyszerre csak Kichével találta magát szemtől-szembe. Megállt és
nézte Kichét. Homályosan bár, de még emlékezett az anyjára, de ez több
volt, mint amit Kichéről el lehet mondani. Kiche fogát vicsoritotta rá
és régi fenyegető morgását hallatta s erre Fehér Agyar emlékezete
egyszerre világos lett. Elfelejtett apró kölyökkorának emléke s mindaz,
ami összeköttetésben volt e családias morgással, egyszerre megrohanta.
Mielőtt ismerte volna az isteneket, Kiche volt világának a tengelye.
Porontykorának régi érzelmei elboritották s odahajtották anyja elé.
Odaszökellt örömteljesen, de Kiche vicsorgó foggal fogadta és arcát
csontig felszakitotta. Fehér Agyar nem értette, hogy történhetett ez.
Visszavonult, ijedten, megzavarodva.

Nem Kiche hibája volt. A farkas-anya nem emlékszik kicsinyére egy év,
vagy még több idő multán. Nem emlékezett Fehér Agyarra sem. Fehér Agyar
idegen volt, betolakodó, és mostani porontyai megadták rá a jogot, hogy
ugy kergesse el a betolakodót, ahogy ép az imént cselekedte.

Egyik kis porontya odacsuszott Fehér Agyarhoz. Féltestvérek voltak,
csakhogy nem tudtak róla. Fehér Agyar kiváncsian szaglászta a kis
kölyköt, mire Kiche rárohant, még egyszer megmarva arcát. Fehér Agyar
még jobban visszavonult. Minden régi emléke, képe elhalt s visszatért a
sötét sirba, ahonnan feltámadt az imént. Kichét nézte, amint kölykeit
nyalogatta, majd megállt és Fehér Agyarra vicsorgott. Kiche már nem
jelentett Fehér Agyar szemében semmit sem. Fehér Agyar megtanult nélküle
élni. Elfeledte, mi volt az ő számára Kiche. Kichének nem volt helye a
Fehér Agyar és Fehér Agyarnak nem volt helye a Kiche gondolataiban.

Fehér Agyar még mindig egy helyben állt ostobán, megzavarodva, elfeledve
emlékeit, nem értve, mi történt, mikor Kiche harmadszor is megtámadta,
hogy elzavarja a közelségéből. És Fehér Agyar engedte, hogy Kiche
elzavarja. Kiche nőstény volt és fajának törvénye volt, hogy him ne
harcoljon a nősténnyel soha. Nem tudott semmit erről a törvényről, nem
elméjének megállapitása volt ez, sem olyasmi, amit a világbeli
tapasztalatával szerzett volna. Titokzatos parancs volt ez, ösztönének
sugallata, ugyanazé az ösztöné, mely arra késztette, hogy megvonitsa a
holdat és az éj csillagait, ugyanaz az ösztön, mely félelmessé tette
előtte az ismeretlent és a halált.

Multak a hónapok. Fehér Agyar erősebb lett, nehezebb és tömörebb,
jelleme ugy fejlődött, amint azt öröksége és környezete irányitotta.
Öröksége olyan életanyagot juttatott neki, mely formálható és
finomitható volt. Számtalan lehetőség rejlett benne és tetszés szerinti
formába volt gyurható. Környezete rányomta bélyegét. Ha Fehér Agyar
sohasem lép az ember tüzhelyéhez, a Vadon igazi, vérbeli farkassá
változtatta volna. De az istenek környezetében élve, kutyává lett,
melyben volt valami farkasszerü, de azért kutya volt, nem pedig farkas.

És igy, őseredeti természete és környezetének nyomása alatt, jelleme egy
bizonyos formába alakult. Ennek igy kellett lennie. Még mordabb lett,
még társaságkerülőbb, még magánosabb, még vadabb s mig a kutyák nap-nap
után jobban megtanulták, hogy jobb békésen élni, mint hadilábon állani
vele, Szürke Hód egyre jobban meg volt elégedve vele.

Fehér Agyar, mialatt erői egyre izmosodtak, mégis szenvedett egy
gyöngeségtől. Nem birta el, ha nevettek rajta. A nevetés gyülöletes volt
előtte. Az emberek nevethettek bátran maguk között akármin is, ha
tetszett nekik, kivéve rajta, – ilyenkor nem bánta, hadd nevessenek. De
mikor őt nevették ki, dühe nem ismert határt. Amilyen komoly, méltóságos
és komor volt egyébként, a nevetés kómikusan őrültté tette. Olyan
magánkivül volt ilyenkor, hogy órákon át valóságos megszállottként
viselkedett. Jaj volt annak a kutyának, amelyik ilyenkor a szeme elé
került. Fehér Agyar nagyon is jól megtanulta Szürke Hódtól a törvényt;
Szürke Hód mögött bot volt s Szürke Hód isten volt, de a kutyák mögött
semmi sem volt, csak a puszta tér, melyen sietve eliramodtak, ha a
nevetéstől dühöngővé változott Fehér Agyar a látóhatáron megjelent.

Életének harmadik évében nagy éhinség támadt a Mackenzie-indiánusok
között. Nyár folyamán a halászat rosszul sikerült. Télen a rénszarvas
nem kereste fel szokott helyét. Jávorszarvas kevés volt, a nyul csaknem
eltünt, a vadászó és zsákmány után járó állatok kivesztek. Megfosztva
szokott eledelüktől, elgyengülve az éhségtől, ezek az állatok egymásnak
estek és fölfalták egymást. Csak az erős maradt meg. Fehér Agyar istenei
mindig vadászó állatok voltak. Az öregek és betegek éhen haltak. Nagy
jajgatás volt a faluban, melyből elküldték az asszonyokat és
gyermekeket, hogy ami csekély készlet az ennivalóból megmaradt, az a
lesoványodott és beesett szemü vadászoknak jusson, akik hasztalan űzték
az erdőben naphosszat a vadat.

Az istenek már arra is vetemedtek, hogy megették keztyüik és
mokasszinjuk lágyan cserzett bőrét, a kutyák pedig megették a
szerszámbőröket és az ostorszijakat. A kutyák felfalták egymást és az
emberek megették a kutyákat. Először a leggyengébbeket és a kivetni
valókat ették meg. A kutyák, melyek tulélték ezt a lakomát, végignézték
és mindent megértettek. Egy pár az okosabbak és merészebbek közül
elhagyta az istenek tüzhelyét, amely most valóságos mészárszékké
változott s az erdőbe menekült, ahol, végtére is, elpusztult az
éhségtől, vagy farkasok eledelévé lett.

A nyomor e napjaiban Fehér Agyar is visszalopódzott az erdőbe. Ő
rátermettebb volt az itteni életre, mint a többi kutya, mert még éltek
benne kölyökkorának tanulságai. Különös ügyességgel lesett apró élő
lényekre. Órákig feküdt elrejtőzve, az óvatos mókus minden mozdulatát
követve szemével, oly nagy türelemmel várakozva, amilyen nagy csak
éhsége lehetett, melytől szenvedett, hogy a mókus otthagyja fészkét és
lemerészkedjék a földre. De még akkor sem mozdult Fehér Agyar időnek
előtte. Várt arra, hogy biztosan lecsaphasson a mókusra, mielőtt az ujra
fennteremhetne biztos menedékén. Akkor, de csakis akkor, mint egy
villám, előtört rejtekéből, mint egy szürke lövedék, hihetetlenül
gyorsan és sohasem tévesztve el áldozatát, a menekülő mókust, mely nem
menekült el elég gyorsan soha.

Nagy szerencsével vadászott mókusokra s hogy nem élhetett kizárólag
mókusból s nem hizhatott meg mókushuson, annak csak egy oka volt. Nem
volt elég mókus. Fehér Agyar arra kényszerült, hogy még kisebb állatokat
hajszoljon. Éhsége sokszor oly gyötrő volt, hogy kikaparta az erdei
egeret földi üregeiből. Nem vetette meg a menyéttel való harcot sem,
amelyik épp oly éhes volt mint ő, de százszor vadabb és vérszomjasabb.

Az éhség legrosszabb napjaiban visszalopódzott az istenek tüzének
közelébe. De sohase ment oda a tüzhöz. Az erdőben rejtőzködött,
elkerülve a fölfedeztetést és megrabolta a hurkokat, ha néha-néha
beléjük tévedt egy-egy vad. Még Szürke Hód tulajdon hurokjából is rabolt
egy nyulat, mialatt Szürke Hód tántorgott és támolygott az erdőben,
le-leülve, hogy kipihenje gyengeségét és kifulladó lélegzetét.

Egy napon Fehér Agyar egy fiatal farkassal találkozott; a farkas sovány
volt, csontjai is kiálltak, bőre lötyögött az éhségtől. Ha nem lett
volna maga is éhes, Fehér Agyar csatlakozott volna a farkashoz és
visszatért volna a falkához, vad testvérei közé. De mivel éhes volt,
megrohanta a fiatal farkast, megölte és megette.

A szerencse kedvezett neki. Valahányszor nagyon szoritotta az éhség,
mindig talált valami megölni és megenni valót. Ha pedig maga is gyenge
volt az éhségtől, szerencsére nem találkozott nagyobb ragadozóval. Igy
történt, hogy két napig lakmározott egy hiuz husából, teljes erejében
volt, mikor egy éhes farkasfalka teljes sebességével rohant reá. Hosszu,
kegyetlen hajsza volt, de Fehér Agyar nem volt kiéhezett, mint a
farkasok s nem tudták utólérni. Nemcsak hogy sebesebben futott, mint a
farkasok, hanem, széles ivben visszafordulva a tulajdon nyomán, utólérte
egyik kimerült üldözőjét.

Ezután elhagyta a vidéknek ezt a táját és felkereste azt a völgyet,
melyben született. Itt, a régi barlangban találkozott Kichével. Kiche,
régi szokása szerint, szintén elhagyta az istenek tüzét és fölkereste a
hajdani menedéket, hogy világra hozza benne kicsinyét. A porontyokból
csak egy élt már, mikor Fehér Agyar a szinen megjelent és ez az egy sem
látszott hosszu életre születettnek. Fiatal élet nem sok reménységgel
indulhatott neki az ilyen éhinségnek.

Kiche üdvözlése mindennek volt mondható, csak éppen barátságosnak nem.
De Fehér Agyar nem törődött vele. Kinőtt az anyai gondoskodásból. És igy
filozófus módjára beletörődött az elutasitásba, hátat forditott és
felfelé ügetett a folyam mentén. A folyó kettéválásánál a bal elágazás
mentén haladt, megtalálta a hiuz barlangját, melynek lakóját egykor ő és
anyja ölte meg. Itt, az elhagyott barlangban letelepedett és megpihent
egy napig.

Kora nyár felé, az éhinség utolsó napjaiban, találkozott Lip-lippel,
aki, mint ő, az erdőbe vette be magát, ahol csak ugy tengette nyomorult
életét. Fehér Agyar váratlanul bukkant reá. Ellenkező oldalról haladva
egy magas lejtő alján, épp a szikla alját kerülték meg, mikor
szemtől-szembe találták egymást. Pillanatnyi ijedtükben megállottak és
gyanakodva nézték egymást.

Fehér Agyar ereje teljében volt. Vadászata sikeres volt és egy hete már,
hogy minden nap torkig ette magát. Most is tele töltötte magát legutóbbi
zsákmányával. De amely pillanatban Lip-lipre nézett, szőre égnek meredt
a hátán. Önkéntelen borzadás volt ez, mert ez a testi állapot a multban
mindig kisérte az értelmi állapotot, melyet nála Lip-lip hajszája és az
üldözése okozott. Amint a multban horkantott és berzenkedett, mikor
Lip-lipet meglátta, most is önkéntelenül horkantott és berzenkedett. Nem
vesztegette az idejét és a dolgát gyorsan és alaposan elvégezte. Lip-lip
megpróbált hátrálni, de Fehér Agyar keményen nekirontott. Mell-mellnek
feszült. Lip-lip felborult s a hátára esett s Fehér Agyar foga ösztövér
nyakába nyomult. Lip-lip a halállal küzdött s ezalatt Fehér Agyar
körbenjárt, peckesen és figyelve. Aztán folytatta utját, tovább ügetve a
lejtő alján.

Nemsokára ezután, egy napon, az erdő szélére jutott, ahol egy keskeny
tisztás sik föld ereszkedett le a Mackenzie-ig. Már látta ezt a
tisztást, de akkor kopár volt, most egy falu terjeszkedett rajta. Még
mindig a fák között rejtőzködve, Fehér Agyar megállt, hogy tanulmányozza
a helyzetet. Látvány, hang és illat, mindez ismerős volt előtte. A régi
falu volt ez – uj helyen. De a látvány, hang és illat merőben más volt
itt, mint mikor elmenekült a faluból. Nem volt itt sem sirás, sem
jajgatás. Megelégedett hangok ütötték meg fülét s mikor egy asszony
mérges kereplését hallotta, tudta, hogy ennek a mérgelődésnek a tele has
az oka. Halszag érzett a levegőben. Élelem van a táborban. Az éhinség
elmult. Merészen kilépett az erdőből s egyenesen Szürke Hód kunyhójának
tartott. Szürke Hód nem volt otthon. Klu-kucs üdvözölte Fehér Agyart
vidám kiáltozással és egy frissen fogott egész darab halat vetett oda
neki. Fehér Agyar hasra feküdt és várta Szürke Hód hazajövetelét.



NEGYEDIK RÉSZ.


I. FEJEZET. Saját fajának ellensége.

Ha volt is Fehér Agyar szivében a saját fajához való vonzódásnak
akármilyen gyenge szikrája, az is végleg kialudt akkor, mikor ő lett a
szánkó-fogat vezetője. A kutyák meggyülölték Fehér Agyart, meggyülölték
azért a külön darab husért, melyet Mit-sah dobott neki oda; gyülölték
azokért a valódi és vélt kegyekért, melyeket, mint vezető, élvezett,
gyülölték, mert a fogat élén, mintegy menekülve rohant s bozontos farka
és örökké menekülő hátsó részei szinte őrjöngővé tette kutyatársait.

Fehér Agyar épp oly keserün gyülölte őket. Vezérszerepét mindennek
érezte, csak éppen jónak nem. Az, hogy futnia kellett az üvöltő falka
elől, amelyet három éven át tartott kegyetlen uralma alatt, ez csaknem
több volt, mint amennyit elviselhetett. De el kellett viselnie, ha nem
akart elpusztulni és az élet, mely benne buzgott, nem akart elpusztulni.
Abban a pillanatban, mikor Mit-sah kiadta a parancsot az indulásra, az
egész fogat dühös, vad kiáltással ugrott Fehér Agyarnak.

Ez ellen nem volt védekezés. Ha Fehér Agyar visszafordult üldözőire,
Mit-sah ostorával arcába csapott. Csak egy menekvése maradt, a futás. Az
üvöltő hordát nem győzhette le farkával és hátsó lábaival. Ezek nem
lettek volna hatásos fegyverek annyi kegyetlen agyar ellenében. Igy
futott Fehér Agyar, legyőzve önnön büszke természetét minden ugrással,
amit megtett s igy futott egész napon át.

A természet ösztönein nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy ez az
erőszak visszahatást ne gyakoroljon természetünkre. Ez a visszahatás
olyan, mint a hajszál, mely, ahelyett hogy kifelé nőne a testből,
természetellenesen visszájára fordul és belenő a testbe, mint tüzes,
gennyesztő, lángoló üszök. Igy történt Fehér Agyarral is. Minden idege,
minden ösztöne azt parancsolta neki, hogy támadja meg a falkát, mely ott
üvöltözött a sarkában; de az istenek akarata az volt, hogy ezt ne tegye
s az istenek akarata mögött ott volt a rénszarvasbél-ostor harminc
lábnyi hosszu csipős kötele. Fehér Agyar csak önnön szivét mardoshatta
bánatában és szivében dajkálhatta a gyülöletet és rosszakaratot, mely
nem volt csekélyebb természetének vadságánál és rettenthetetlenségénél.

Ha valamely teremtmény ellensége volt önnönfajának, Fehér Agyar volt az
a teremtmény. Nem kért és nem adott kegyelmet. Örökké tépve-marva
társaitól, ő is egyre a kutyákon hagyta a fogahelyét. A fogatvezető, ha
tábort ütnek s a kutyákról leszedik a szerszámot, az istenek mellé
huzódik védelemért. Fehér Agyar megvetette ezt a védelmet. Merészen
járkált éjjel a táborban, büntetéseket osztogatva mindazért, amit a
nappal folyamán szenvedett. Abban az időben, mikor még nem volt
fogatvezető, a falka tudta, hogy jó kitérni az utjából. Most másképp
volt. Az egész napi üldözéstől felhevülten, öntudatlan felizgatva
folyton ismétlődő visszavonulásának látásától, uralva az uralkodás
érzésétől, mely egész napon át szinte megszállta őket, a kutyák nem
tudtak kitérni utjából. Ha Fehér Agyar megjelent, örökös volt a kutyák
közt a marakodás. Utját horkantás, harapás, morgás jelölte, A levegő,
amit beszivott, terhes volt a gyülölettől s a rosszindulattól és ez mind
csak öregbitette szivében is a rosszindulatot és a gyülöletet.

Mikor Mit-sah megálljt parancsolt a fogatnak, Fehér Agyar
engedelmeskedett. Eleinte ez is zavart csinált a kutyák között.
Valamennyi rárohant a vezetőre, de ezuttal megfordult a kocka. Fehér
Agyar mögött ott suhogtatta ostorát Mit-sah s elkergette a kutyákat.
Ebből az üldözők megtanulhatták, hogy ha a fogat parancsszóra áll meg,
békén kell hagyniok Fehér Agyart. Ha Fehér Agyar parancs nélkül áll meg,
akkor rárohanhatnak és elpusztithatják, ha tudják. Egy-két kisérlet után
Fehér Agyar sohsem állt meg parancsszó nélkül. Gyorsan tanult. A dolgok
természetében volt, hogy gyorsan kellett tanulnia, ha élni akar a
szokatlanul kegyetlen feltételek mellett, melyek mellett az élet
adományoztatott neki.

A kutyák sohasem tanulták meg azt, hogy a táborban békén hagyják Fehér
Agyart. Minden nap dacos kiáltások közt üldözve őt, elfelejtették az
előző éjjel kapott leckét, következő éjjel ujra megtanulták csak azért,
hogy utána rögtön elfelejtsék. Amellett gyülöletüknek volt valami magja
is. Közte és maguk között megéreztek valami fajtabeli különbséget s ez
olyan ok, ami magában is elegendő a gyülölségre. Mint Fehér Agyar, ők is
szeliditett farkasok voltak. De ők már nemzedékek óta domesztikálódtak.
A Vadon belőlük kiveszett s a Vadon számukra az ismeretlent, a
borzasztót, az örökké fenyegetőt, a mindig harcolót jelentette. De Fehér
Agyar megjelenésében, minden mozdulatában, minden ösztönében még meg
volt nyilvánvalóan a Vadon. S ha Fehér Agyarra vicsoritották fogukat a
kutyák, csak a megsemmisitő hatalmak ellen védekeztek, melyek az erdő
mély árnyaiban s a tábortüz világa mögötti sötétségben rejtőzködtek.

Amit megtanultak a kutyák, mindössze annyi volt, hogy össze kell
tartaniok. Fehér Agyar nagyon is félelmetes volt ahhoz, hogy egyenként
szálljanak vele szemtől-szembe. Mindig tömegesen támadták, különben
éjnek idején megölte volna őket, egyiket a másik után. Igy támadva, nem
ölhetett meg Fehér Agyar egyet sem közülök. Amint lekapott a lábáról egy
kutyát, már az egész falka rajta volt, mielőtt befejezhette volna a
párviadalt halálos nyakharapásával. Az összetüzés legcsekélyebb jelére
az egész falka összeverődött és szembeszállt vele. A kutyák
civakodhattak akárhogy egymás között, ezeket a veszekedéseket rögtön
elfeledték, ha valamelyikőjüknek meggyült a baja Fehér Agyarral.

Másfelől pedig, akárhogy iparkodott is, a kutyafalka sem tudta megölni
Fehér Agyart. Nagyon is gyors, nagyon is rettenetes, nagyon is bölcs
volt Fehér Agyar számukra. Fehér Agyar kerülte a szoros helyeket és
mindig kitört onnan, ha körül akarták venni. A lábáról sem tudták
lekapni, nem volt a falkában olyan kutya, amelyik gáncsot tudott volna
vetni neki. Lába oly erősen állt a földön, mint amily erős volt benne a
kivánság, hogy élve maradjon. Lábán állva és élve maradni, ez a két
fogalom, annyi harc után, szinte egyet jelentett Fehér Agyar elméjében.

Igy lett Fehér Agyar saját fajának ellensége, fajának, a szeliditett
farkasoknak, mely elpuhult az ember tüze mellett, elgyengült az emberi
erő menedékének árnyékában. Fehér Agyar elkeseredett volt és
kérlelhetetlen.

Ilyen volt az anyag, melyből formáltatott. Vérbosszut fogadott minden
kutya ellen és oly borzasztóan állta fogadását, hogy Szürke Hód – maga
is ádáz, vad ember – nem győzött csodálkozni Fehér Agyar kegyetlenségén.
Soha – esküdözött Szürke Hód – nem látott Fehér Agyarhoz hasonló állatot
és igy esküdöztek az indiánusok is messze idegen falvakban, ha arról a
borzasztó öldöklésről beszéltek, amit Fehér Agyar véghez vitt kutyáik
között.

Mikor Fehér Agyar csaknem öt éves volt, Szürke Hód magával vitte egy
másik messzi utra és hosszu ideig emlékezetes volt az a mészárlás,
amellyel Fehér Agyar a Mackenzie mentén, a Sziklás-hegyek között, lent a
Sündisznó- és a Yukon-folyó mentéig elterülő falvakban a kutyákat
pusztitotta. Öröme telt ebben a bosszuállásban. E kutyák nem voltak
elkészülve Fehér Agyar közvetlen, gyors támadására, figyelmeztetés
nélküli megrohanására. Nem tudták róla, hogy ő a gyorsan lecsapó villám.
Felborzadt szőrrel, peckes járással hivták ki Fehér Agyart, de Fehér
Agyar sohsem vesztegette idejét ilyen előzetes figyelmeztetésekkel, ugy
ugrott nekik, mint egy acélrugó, torkuknak esett és végzett velük,
mielőtt még tudták volna, mi történt s mikor ellenfelei még csak a
kezdet meglepetésénél tartottak.

Fehér Agyar ismerte a bajvivás minden titkát. Takarékoskodott. Nem
pazarolta erejét, sohsem birkózott. Ehhez nagyon is gyors volt s ha
hibázott, gyorsan odább ugrott. A farkas ellenkezése a szoros szállás
iránt fokozott mértékben megvolt benne. Nem tudta elviselni a más
testtel való hosszas érintkezést. Ebben veszélyt sejtett s ez szinte
dühöngővé tette. Neki levegő kellett, tér, szabadság, hogy megálljon
tulajdon lábain és hogy semmiféle élő lény ne érjen hozzá. Ez az érzés
még akkor keletkezett benne, mikor apró kölyökkora elhagyatott eletét
élte. Az érintésben veszély bujkált. A csapda, az örökös csapda, a
félelem, mely ott székelt lénye legmélyén, beleszövődve minden rostjába,
idegeibe.

Ennek következtében idegen kutyák nem győzhették le. Elkerülte
agyaraikat. Megkapta, vagy elhibázta őket, de őhozzá nem érhettek egyik
esetben sem. Természetes, hogy ez alól is voltak kivételek. Volt idő,
mikor egy pár kutya nekirohant és összeharapdálta, mielőtt
elmenekülhetett volna és volt idő, mikor magános kutyától is mély
sebeket kapott. De ez csak a véletlen műve volt. Olyan nagyszerü
harcossá vált, hogy a legtöbb esetben sebek nélkül került ki a
viaskodásból.

Másik roppant fölénye volt, hogy pontosan meg tudta itélni az időt és a
távolságot. Nem mintha öntudatosan tette volna ezt. Nem számitgatott, az
igaz. Minden gépiesen történt. Szeme hibátlanul látott és idegei
hibátlanul vitték elméjébe a látomást. Különb elméje és idegei voltak,
mint az átlag-kutyának. Simábban, összeillőbben és határozottabban
működtek. Ideg-, izom- és elmebeli együttműködése nagyszerü volt. Mikor
szeme elméjével közölte valamely cselekvés mozgó képét, elméje, minden
különösebb erőlködés nélkül, megitélte a távolságot, amelyben a
cselekvés folyt és tudta, mennyi ideig tart a lefolyása. Igy ki tudott
térni más kutyának a szökellése vagy harapása elől és ugyanakkor a
pilanat egy ezredrésze alatt véghezvitte a maga támadását. Test és lélek
nála tökéletesen együttműködő mechanizmus volt. Nem mintha ezért
dicséretet érdemelne. A természet bőkezübb volt vele, mint más állattal
szemben, ennyi az egész.

A nyár folyamán történt, hogy Fehér Agyar Fort-Yukonba jutott. Szürke
Hód keresztülhaladt az elmult télen a Mackenzie és a Yukon közti
nagy vizválasztón s a tavaszt a Sziklás-hegyek legvégső nyugati
nyulványai között vadászva töltötte. Aztán, mikor a jég megtört a
Sündisznó-folyón, csónakot csinált magának és leevezett a folyón oda,
ahol a folyó, épp az északi sarkkörnél, a Yukonba ömlik. Itt állott a régi
Hudson-Öböl-Társaság erődje; egy csomó indián élt itt, rengeteg ennivaló
és hallatlan izgalmak közepette. 1898 nyarát irták s az aranyásók ezrei
mentek fölfelé a Yukon-folyón Dawsonig és Klondikeig. Némely részük már
egy esztendeje volt uton és valamennyi legalább ötezer mérfölddel háta
mögött, néhány a világ másik végéről indult utnak s még mindnyájan száz
meg száz mérföldnyire voltak céljuktól.

Szürke Hód itt megállapodott. Az aranyözön hire az ő fülébe is eljutott.
Néhány bál szőrmét s egynéhány bál kitünő prémes keztyüt és mokasszint
hozott magával. Nem tett volna meg ilyen nagy utat, ha nem vár tőle
jelentős hasznot. De amit elért, az felülmulta legvérmesebb reményeit.
Legvadabb álmaiban sem mert száz percentnél nagyobb haszonra gondolni s
a valóságban ezer percentet nyert. És, mint vérbeli indiánushoz illik,
letelepedett, hogy gondosan és lassan bonyolithassa le üzleteit, még ha
az egész nyár és tél beletelne is abba, hogy eladja áruit.

Fort Yukonban látott Fehér Agyar először fehér embert. Összehasonlitva
az indiánokkal, a fehér emberek felsőbb fajnak, a magasabb rendü istenek
fajának tüntek fel előtte. Ugy tetszett neki, hogy a fehérek ereje
hatalmasabb s az istenség mivolta ezen a hatalmon nyugszik. Fehér Agyar
nem okoskodás utján jött rá erre, elméje nem éles megkülönböztetéssel
tudta meg, hogy a fehér istenek hatalmasabbak. Érzés volt ez, semmi más,
de azért nem kevésbé erős. Mint ahogy apró kölyökkorában az emberemelte
kunyhók terjengő tömegei hatottak rá az erők megtestülésének képeként,
ugy hatott rá most a hatalmas fahasábokból épült házak és az óriási erőd
tömege. Ez már hatalom! E fehér istenek hatalmasak. Ezeknek nagyobb
hatalmuk van az anyag fölött, mint az eddig ismert isteneknek, akik közt
Szürke Hód volt a leghatalmasabb. És még Szürke Hód is valóságos
gyermek-istennek látszott e fehérbőrü istenek között.

Bizonyos, hogy Fehér Agyar csupán érezte az elmondottakat. Mindez nem
volt öntudatos előtte. De az állatok inkább érzésük, mint értelmük
szerint cselekszenek; Fehér Agyarnak minden cselekvése azon az érzésen
alapult, hogy a fehér embereket felsőbbrendü isteneknek tartja. Ki
tudja, milyen ismeretlen borzalmakat tartogatnak, ki tudja, milyen
ismeretlen fájdalmakat osztogathatnak. Kiváncsian vizsgálgatta őket,
lélve, nehogy őt magát megpillantsák. Az első pár órában megelégedett
azzal, hogy biztos távolságból ólálkodjék körülöttük és figyelhesse a
fehér isteneket. Aztán látta, hogy semmi baj nem éri a közelükben levő
kutyákat és közelebb merészkedett.

Ő maga is, viszont, kiváló érdeklődés tárgya lett. Farkasszerü külseje
egyszeribe feltünt a fehér isteneknek és egyik a másik után mutogatott
reá. Erre a mutogatásra Fehér Agyar gyanakodóvá lett s mikor közeliteni
akartak hozzá, hátrált és vicsorgatta a fogát. Egy sem jutott annyira,
hogy rátehette volna a kezét s ugyancsak jól jártak, hogy ezt nem
tették.

Fehér Agyar nemsokára tudta, hogy ezekből az istenekből nagyon kevés –
mindössze egy tucatnyi – él ezen a helyen. Minden két vagy három napban
megjelent egy gőzhajó (az erőhatalom másik óriási megtestesülése),
kikötött a parton és ott vesztegelt néhány órán keresztül. A fehér
emberek a hajóval jöttek-mentek. Ugy látszott, rettenetes sok fehér
ember van. Az első egy-két napon több fehér embert látott Fehér Agyar,
mint indiánust egész életében s amint a napok multak, egyre jöttek
felfelé a folyón, megálltak s aztán fölfelé menve a folyón, eltüntek
szem elől.

De ha a fehér istenek hatalmasok voltak is, a kutyáik nem voltak azok.
Fehér Agyar tüstént fölfedezte ezt, mikor azok közé a kutyák közé
keveredett, melyek gazdájukkal együtt szálltak a partra. Szabálytalan
formájuak és nagyságuak voltak. Némelyik rövidlábu volt, nagyon is
rövidlábu, némelyiknek hosszu lába volt, nagyon is hosszu. Testüket szőr
fedte prém helyett s némelyiken, ráadásul alig volt valami szőr. És
közülök egyetlenegy sem tudott harcolni.

Fajának ellenségeként Fehér Agyar volt hivatva, hogy harcoljon velük.
Ezt meg is tette és ezután nemsokára teljes szivből megvetette a
gyámoltalanokat. E kutyák lágyak voltak, magatehetetlenek, nagy lármát
csaptak, gyámoltalanul lépegettek s puszta erővel akarták megtenni azt,
amit Fehér Agyar ügyességgel és ravaszsággal vitt véghez. A kutyák
csaholva rohantak neki. Fehér Agyar oldalt ugrott. A kutyák nem tudták,
hova tünhetett ellenfelük, abban a pillanatban már a nyakukon volt Fehér
Agyar, hátára hempergette a kutyát és osztogatta halálos harapását.

Néha a harapás halálos volt és a sebzett kutya a porban vonaglott, mig a
kellő távolban várakozó indián-kutyafalka meg nem rohanta és szét nem
szaggatta. Fehér Agyar bölcs állat volt. Már régóta tudta, hogy az
istenek dühösek, ha megölik kutyáikat. A fehér emberek sem kivételek ez
alól. Ő megelégedett annyival, ha legyőzhette s felharaphatta kutyáik
egyikének a nyakát, aztán visszavonult s hagyta, hogy a kutyafalka
befejezze kegyetlen munkáját. Ilyenkor történt mindig, hogy a fehér
emberek odarohantak s kegyetlenül kitöltötték bosszujukat az
indián-kutyákon, mialatt Fehér Agyar elinalt. Ott szokott állni, csekély
távolságnyira és figyelt, mialatt kövek, botok, fejszék s mindenféle
hajitható fegyverek zuhantak társaira. Fehér Agyar igen bölcs állat
volt.

De társai is megokosodtak idők folyamán és velük együtt okult Fehér
Agyar is. Emlékeztek rá, hogy mikor első izben kötött ki gőzhajó a
parton, akkor űzhették első izben nagyszerü tréfájukat. Mikor az első
két-három idegen kutyát ledöntötték lábáról és elpusztitották, a fehér
emberek visszafüttyentették ebeiket a fedélzetre és bosszut esküdtek a
támadók fejére. Egy fehér ember látván, hogy kutyáját, egy szettert,
szeme láttára szaggatják darabokra, revolvert vett elő. Hirtelen
egymásutánban hatszor tüzelt és a falka hat kutyája hevert halva vagy
haldokolva a földön. Az erőnek oly megnyilatkozása volt ez, mely mélyen
vésődött Fehér Agyar emlékezetébe.

Fehér Agyar örült ennek is. Nem szerette a tulajdon faját s ő maga elég
ravasz volt arra, hogy elkerüljön minden bántódást. A fehér emberek
kutyáinak megölése eleinte csak szórakozása volt, idővel foglalkozásává
lett. Nem volt semmi dolga. Szürke Hód szorgalmasan kereskedett és
gazdagodott s igy Fehér Agyar a kikötő körül csatangolt az indián-kutyák
rosszhirü bandájával, várva a gőzös érkezését. A gőzös érkezésekor
kezdődött a játék. Egy pár pillanat mulva, mikor a fehér emberek
magukhoz tértek a meglepetéstől, a banda szerteszaladt. A tréfa véget
ért s ujra kezdődött, amint uj gőzös érkezett.

De nem lehetett volna mondani, hogy Fehér Agyar is a bandához tartozott.
Sohse elegyedett közéjük, egyedül maradt, mindig magánosan, a banda maga
is rettegett tőle. Az igaz, hogy a bandával dolgozott. Ő kezdte az
idegen kútyával való veszekedést, mialatt a banda várakozott. Mikor
leteperte az idegen kutyát, a banda odarohant és bevégezte a munkát. De
épp oly igaz az is, hogy Fehér Agyar ilyenkor mindig visszavonult,
magára hagyván a bandát, hogy az kapja a feldühödt istenek sujtó
büntetéseit.

Nem került nagy megerőltetésébe, hogy ilyen veszekedést kezdjen. Csak
éppen meg kellett magát mutatnia, mikor az idegen kutyák a partra értek.
Alig, hogy meglátták, rárohantak. Az ösztönük parancsolta igy. Fehér
Agyar volt az ismeretlen, a borzasztó, az örökké üldöző, az a valami,
ami ott leskelődött a sötétben az ősvilági élet tüze körül, mikor ők,
közelcsuszva a tüzhöz, megpróbálták ujra formálni ösztöneiket s
megtanultak félni a Vadontól, ahonnan eredtek s melyet elhagytak és
elárultak. Nemzedékről nemzedékre minden nemzedék lelke örökölte a
Vadontól való félelmet. Századokon keresztül a Vadon rettegést és
pusztulást jelentett. És ugyanezen idő alatt uruktól nyert szabadalmuk
volt a Vadon lakóinak megölése. Megölve a Vadon szülötteit, megvédték
magukat és urukat, aki társaiul fogadta őket.

Ekként, frissen kerülve a déli vidékekről, kilépve a hajópallóra a Yukon
partján, elég volt megpillantaniok Fehér Agyart, arra, hogy érezzék a
legyőzhetetlen vágyat, hogy nekirohanjanak és elpusztitsák benne ősi
ellenségüket. Bár városban nevelt kutyák voltak, a Vadontól való
rettegés megvolt bennük is. Nemcsak saját szemükkel nézték ezt a
farkasszerü teremtményt, mely a nappal éles világitásában állott
előttük, hanem őseik szemével is, a tőlük örökölt emlékezet mondta
nekik, hogy Fehér Agyar farkas és ők emlékeztek az ősi ellenségre.

Mindez vidámmá tette Fehér Agyar napjait. Ha puszta látására
nekirohannak az idegen kutyák, annál jobb neki s annál rosszabb azoknak.
Azok ugy tekintették őt, mint törvényes zsákmányukat s ő is törvényes
zsákmányának tekintette azokat.

Nem hiába látta meg a napvilágot egy elhagyatott barlangban, nem hiába
vivta meg első csatáit a hófajddal, a menyéttel és a hiuzzal. S nem
hiába keseritette el kölyökkorát Lip-lip és az egész kölyökhad. Ha
minden másképp történt volna, ő is másforma lett volna. Ha nincs
Lip-lip, együtt tölthette volna kölyökkorát a többi kis kutyával,
felnőhetett volna, mint akármilyen más kutya s szerethette volna az önön
fajtáját. Ha lett volna Szürke Hódnak mérőónja a ragaszkodás és szeretet
mélységeihez, kikutathatta volna Fehér Agyar természetének mélységeit s
felszinre hozhatott volna onnan mindenféle fajta jó tulajdonságot. De
nem igy történt. Fehér Agyar életanyaga addig formálódott, mig olyanná
nem lett, amilyen volt, zord és magányos, szeretetnélküli és kegyetlen,
önön fajának ellensége.


II. FEJEZET. Az őrjöngő isten.

Fort Yukonban néhány fehér ember élt. Ezek az emberek már régóta lakták
e földet. Savanyu tésztának nevezték magukat s nagyon büszkék voltak
erre az elnevezésre. Az ujonnan jött emberekkel szemben csupán megvetést
éreztek. A jövevények a gőzössel érkeztek. Ezeket, akárhogy nem tetszett
is nekik, _chechaquos_-nak hivták. Ezek sütőporral dagasztották
kenyerüket. Ilyen kaján megkülönböztetést tettek köztük és a Savanyu
tészták között, akik, bizony, kovásszal sütötték a kenyerüket, nem lévén
sütőporuk.

Az erődbeli emberek megvetették a jövevényeket és örültek, ha ezek bajba
jutottak. Különösen örültek a mészárlásnak, melyet Fehér Agyar és
becstelen bandája vitt véghez a jövevények kutyái között. Mikor a gőzös
megérkezett, az erődbeli emberek mindig ott akartak lenni a
kutyaheccnél. Oly várakozással néztek a mulatság elébe, akár az
indián-kutyák s elég gyorsan megértették, hogy e játéknak Fehér Agyar a
rendezője.

Volt köztük egy ember, aki különösen örült ennek a sportnak. A gőzös
első füttyére a parton volt s mikor a csata véget ért s Fehér Agyar és
az egész falka elinalt, lassu léptekkel tért vissza az erődbe s arca
elégedettségtől ragyogott. Néha, mikor egy-egy délvidéki kutya elbukott
s halálüvöltését hallatta a falka agyarai alatt, ez az ember nem tudta
türtőztetni magát, felugrott a levegőbe és örömében kiáltozott. Fehér
Agyart mindig kapzsi, merő tekintettel vizsgálgatta.

Ennek az embernek a többiek a «Szépséges» nevet adták. Senki sem tudta a
keresztnevét s szerte a vidéken csak ugy emlegették: «Szépséges Smith».
Pedig minden volt, csak szép nem. Az ellentétnek köszönhette nevét.
Rendkivül csunya volt. A természet igen fösvényül bánt el vele. Nagyon
alacsony termetü volt, hogy ezzel kezdjük. Sovány termete és még
soványabb feje volt. A feje bubja tűhegyhez hasonlitott. Fiukorában, az
igazat megvallva, mielőtt a Szépség névhez jutott volna, Tűfejünek
nevezték.

A fejebubja hátul hirtelen lejtett le a nyakáig, elől pedig makacs
hirtelenséggel akart összetalálkozni az alacsony és feltünően széles
homlokkal. Ettől kezdve, mintha megbánta volna fösvénységét, a természet
bőkezüen nagyra szabta a Szépség arcát. A szeme nagy volt s két szeme
közt akár még másik két szemnek is lett volna helye. Az arca, egyéb
részeihez mérten, tulzottan nagy volt s hogy betölthesse a szükséges
területet, a természet óriási, előreugró állat adott neki. Nagy volt ez
az áll és nehéz, előre és lefelé terjedt s ugy látszott, leér egész a
melléig. Bizonyára a nyak gyengesége miatt lógott álla a mellére, mert a
vékony nyak nem tudott ilyen nehéz terhet elviselni.

Ez az áll kegyetlen határozottságra látszott mutatni. Pedig nem igy
volt. Talán a tulzás volt az oka, talán az áll volt tulságos nagy.
Akárhogy is volt, a kegyetlen határozottság nem volt igaz.

Széltire-hosszára ugy ismerték a Szépséget, mint a reszkető térdü gyávák
leggyávábbját. Hogy befejezzük leirását, a Szépség foga hosszu volt és
sárga s két szemfoga, mely hosszabb volt a többinél, ugy állt ki vékony
ajkai közül, mint valami agyar. Szeme piszkos-sárga volt, mintha a
Természetnek kifogyott volna a festéke és az ő szeme szinezésére
kinyomkodta volna minden festékalját, ami tubusaiban megmaradt. Épp igy
volt a hajával is, ritka, rendetlen növésü, piszkossárga és
sárgás-piszkos haj meredezett a fején, váratlan csomókban és pamatokban
ütközött ki az arcán, mint egy köteg szélzilálta buzaszál.

Röviden, Szépséges Smith szörnyeteg volt, de nem tehetett róla. Nem volt
ezért felelős. Az anyag, melyből vétetett, ekképp formálódott. Ő főzött
az erőd lakóira, ő mosogatott és végezte a piszkos munkát. Az erődbeliek
nem vetették meg Szépséges Smithet. Inkább tűrték, mint ahogy eltűr az
ember egy rosszul formált teremtményt. Aztán meg féltek is tőle. Gyáva
dühében keresztüllőhetett volna akárkit is hátulról vagy mérget
keverhetett volna kávéjukba. De valakinek csak el kellett végezni a
főzést és akármi volt is a Szépség hibája, főzni tudott.

Ilyen volt az az ember, aki figyelte Fehér Agyart, gyönyörködött vad
bátorságában és szerette volna megszerezni. Eleitől kezdve közeledett
Fehér Agyarhoz s Fehér Agyar eleitől fogva semmibe se vette őt. Később,
mikor a Szépséges közeledése mind makacsabb lett, Fehér Agyar
felborzolta szőrét, hátrált és vicsorgatta a fogait. Nem tetszett neki
ez az ember. Valami rossz érzés fogta el a láttára. Érezte, hogy a
rosszindulat árad ki ebből az emberből, félt elébe nyujtott kezétől és
mézes szavu beszédétől. Mindezért gyülölte ezt az embert.

Az egyszerübb teremtéseknél a jó és rossz jelentése is egyszerü. A jó
jelenti mindazt, ami megkönnyiti az életet, elégtételt szerez és
megszabadit a fájdalomtól. Ezért a jót szeretik. Rossz mindaz, ami
bántalom, kényelmetlenség, fenyegetés, sértés, s a rosszat gyülölik.
Fehér Agyar rossznak találta Szépséges Smithet. E férfi eltorzult
testéből és csavaros eszéből egészségtelen lénye rejtélyes módon
sugárzott ki, mint ahogy a gőz a maláriás mocsarakból fölfelé emelkedik.
Nem okoskodás utján, nem tisztán öt érzékével, más, homályosabb,
fölfedezetlen érzék segitségével jött rá Fehér Agyar arra, hogy ez az
ember vésztjóslóan gonosz, rosszakarattal terhes, s ezért rossz és
gyülölendő.

Fehér Agyar Szürke Hód tanyáján volt, mikor Szépséges Smith először
ellátogatott ide. Távoli lépteinek halk neszéről már tudta Fehér Agyar,
hogy ki közelit és szőre felborzolódott. Kényelmes, elvetett helyzetben
feküdt, de gyorsan felkelt s amint a férfi megérkezett, valódi
farkasmódra elinalt a tábor szélére. Nem tudta, miről volt szó, csak
annyit látott, hogy az az ember és Szürke Hód beszélgetnek egymással.
Egyszer a jövevény rámutatott, amire Fehér Agyar horkantott egyet,
mintha az a kéz egyenesen ráhullott volna és nem lett volna, mint ahogy
tényleg volt, ötven lábnyira tőle. A jövevény nevetett ezen és Fehér
Agyar befutott a menedéket adó erdőbe s fejét vizsgálódva forditotta
hátrafelé, amint halk nesszel suhant át az avaron.

Szürke Hód visszautasitotta Szépséges Smith ajánlatát. Nem adja el a
kutyát. Meggazdagodott a kereskedésből. Nem hiányzott semmije. Amellett
Fehér Agyar értékes állat volt, a legerősebb szánkóhuzó kutya, amilyet
csak valaha látott és a legjobb vezető. Nem volt párja a Yukon és a
Mackenzie mentén. Tudott harcolni. Oly könnyen öldöste a kutyákat, mint
ahogy az emberek öldösik a moszkitókat. (Szépséges Smith szemei
lángoltak erre a szóra és megnyalta vékony száját sóvár nyelvével.) Nem.
Fehér Agyar semmi árért nem eladó.

De Szépséges Smith ismerte az indiánokat. Gyakran felkereste Szürke Hód
tanyáját és kabátja alatt elrejtve mindig vitt egy fekete üveget vagy
ilyesvalamit. A whisky természete az, hogy növeli a szomjuságot. Szürke
Hód majd elepedt a szomjuságtól. Tüzelő inye és égő gyomra egyre jobban
kivánta a tüzes italt; esze, visszájára fordulva a szokatlan izgató
szertől, mindenbe beleegyezett, hogy még több szeszt szerezhessen. A
pénznek, amit a prémekért, keztyükért és mokasszinokért kapott, hamar
lába kelt. Egy-kettőre elfogyott s minél üresebb volt a pénzes zacskója,
annál rosszabb volt Szürke Hód kedve. A végén aztán elfogyott egészen a
pénze, áruja és kedve. Semmije sem maradt meg, csak borzasztó
szomjusága, óriási szenvedély, mely minden józan lélekzetvételénél csak
nőtt. Ekkor történt, hogy Szépséges Smith megint beszélt vele Fehér
Agyar megvételéről, de most nem dollárokban, hanem pálinkás üvegekben
ajánlotta fel a vételárat és Szürke Hód hajlott a szóra.

– Fogja meg a kutyát, oszt’ rendben van, – volt az utolsó szava.

Két nap mulva megjöttek az üvegek.

– Fogja meg a kutyát, – mondta Szépséges Smith Szürke Hódnak.

Fehér Agyar visszamerészkedett a táborba egy este és elégült sóhajjal
feküdt le. A rettegett fehér isten nem volt sehol. Már napok óta mind
jobban kimutatta Szépséges azt a kivánságát, hogy a kutyára tehesse
kezét s Fehér Agyar épp emiatt bujkált az erdőben. Nem tudta, mily
veszedelem szállhat reá e makacsul kinyujtott kézből. Csak annyit
tudott, hogy valami rosszal fenyegeti s jobb, ha olyan helyen huzódik
meg, ahová e kéz hatalma el nem ér.

De alig hogy lefeküdt, Szürke Hód oda tántorgott hozzá és bőrszijat
kötött a nyaka körül. Leült Fehér Agyar mellé, egyik kezében tartva a
bőrszij végét. A másik kezében egy üveget szorongatott, melyet
időrő-időre a feje fölé emelt s ilyenkor különös, kortyogó hangokat
hallatott.

Egy óra telhetett el igy, mikor földre dobbanó léptek nesze elárulta,
hogy valaki közeledik. Fehér Agyar hallotta meg először, szőre ég felé
borzolódott a felismeréstől már akkor, mikor még Szürke Hód ostobán
bólingatott fejével. Fehér Agyar megpróbálta, hogy szép csendesen
kihuzza a szijat ura kezéből, de az ellazult ujjak szorosan
összezárultak és Szürke Hód felébredt.

Szépséges Smith érkezett a táborba és odahajolt Fehér Agyar fölé. Fehér
Agyar gyöngén horkantott rá és figyelte a Szépséges kezét. Az egyik kéz
kinyult és kezdett alászállni Fehér Agyar fejére. Az állat gyönge
morgása éles lett és erős. A kéz lassan még alább szállt, Fehér Agyar
lapult, villogó szemmel figyelve, morgása élesebb, élesebb lett, végre
ziháló lélekzetvétellel elérte legmagasabb pontját. Ekkor hirtelen
harapott, a kéz felé kapva, mint valami kigyó. A kéz visszarándult és
Fehér Agyar fogai éles koccanással, üresen ütődtek össze. Szépséges
Smith rémült volt és dühös. Szürke Hód agyba-főbe ütötte Fehér Agyart s
ez békén tűrte a verést, szorosan a földhöz lapulva alázatos
engedelmességében.

Fehér Agyar pillantása gyanakvóan kisért minden mozdulatot. Látta, hogy
Szépséges Smith elmegy s egy jókora bottal tér vissza. Ekkor Szürke Hód
átadta a szij végét neki. Szépséges Smith megindult, hogy hazafelé
menjen. A szij kifeszült. Fehér Agyar nem mozdult. Szürke Hód
jobbról-balról adott neki egy pofont, hogy felkelésre birja. Fehér Agyar
engedelmeskedett, aztán egy nekirohanással nekirontott az idegennek, aki
magával akarta hurcolni. Szépséges Smith nem ugrott félre. Várta ezt a
támadást. Meglóbálta hevesen a botot s megakasztva a támadást, a földre
zuzta Fehér Agyart. Szürke Hód nevetett és fejét rázta tetszése jeléül.
Szépséges Smith szorosabbra rántotta a szijat és Fehér Agyar bénultan és
szédelegve csuszott lábaihoz.

Másodszor már nem támadott. Egyetlen botütés meggyőzte arról, hogy a
fehér isten tud bánni a bottal és Fehér Agyar sokkal bölcsebb volt
annál, mintsem hogy harcoljon az elkerülhetetlen ellen. És igy zordan,
bozontos farkát eleresztve ballagott Szépséges Smith nyomában, s halk,
elnyomott morgásokat hallatott. Szépséges Smith harcias szemmel figyelte
s botját készen tartotta az ütésre.

Az erődben Szépséges Smith jó erősen megkötötte Fehér Agyart, aztán
lefeküdt. Fehér Agyar várt egy óra hosszat. Akkor aztán foga közé kapta
a szijat és tiz másodperc mulva szabad volt. Nem vesztegette az idejét,
ha egyszer a foga közé kaphatott valamit. Nem rágta a szijat
hasztalanul. A szij éles vonallal vált ketté, mintha késsel metszették
volna kétfelé. Aztán megfordult s visszaügetett Szürke Hód tanyájára.
Nem tartozott alattvalói hűséggel ennek az idegen és rettentő istennek.
Ő Szürke Hódnak adta át magát s azt hitte, hogy még mindig Szürke Hódhoz
tartozik.

De minden ugy történt, mint az imént, egy kis különbséggel. Szürke Hód
megint rabszijra füzte Fehér Agyart és reggelre kelve visszaadta őt
Szépséges Smithnek. És itt volt az a csekély különbség. Szépséges Smith
elverte Fehér Agyart. Szoros szijra füzötten Fehér Agyar nem tehetett
egyebet, mint hogy hasztalan őrjöngött és elszenvedte a büntetést. Bot
és ostor felváltva csapott le reá és megizlelhette a legborzasztóbb
büntetést, amit életében valaha kapott. Az a rettentő verés, amit Szürke
Hódtól kölyökkorában kapott, szelid cirógatás volt ehhez képest.

Szépséges Smith gyönyörködött a munkájában. Örült neki. Kárörvendően
meredt áldozatára; szemei zavarosan lángoltak, mikor megsuhogtatta a
korbácsot vagy a botot és hallgatta Fehér Agyar fájdalmas kiáltozását,
tehetetlen üvöltését és horkantásait. Mert Szépséges Smith kegyetlen
volt, amilyen kegyetlenek csak a gyávák tudnak lenni. Ő maga is
csuszott, mászott, görbedezett és reszketett az emberek ütései vagy
goromba sértései alatt és viszonzásképp bosszuját magánál gyöngébb
teremtményen töltötte ki. Minden élet szereti a hatalmat. Szépséges
Smith sem volt kivétel ez alól. A hatalom kifejtésétől meggátoltatván
saját fajtájabeliek között, az alacsonyabb teremtményeknek esett és igy
szolgáltatott elégtételt az életnek, mely benne volt. Szépséges Smith
nem önmaga teremtette magát és nem illetheti őt vád. Nyomorult testtel
és brutális lélekkel jött e világra. Ilyen volt az anyag, melyet magával
hozott s az élet sem formálta kegyelmesen.

Fehér Agyar tudta, hogy miért kapott verést. Mikor Szürke Hód megkötötte
a szijat nyaka körül s a szij végét Szépséges Smith kezébe adta, Fehér
Agyar tudta, hogy hogy istenének az akarata, hogy Szépséges Smith-tel
menjen. És mikor Szépséges Smith megkötötte az erőd előtt, tudta, hogy
Szépséges Smith akarata az, hogy maradjon is ott.

És igy ő engedetlen volt két isten akaratával szemben s megérdemelte a
büntetést. Látta már régebben is, hogy kutyák gazdát cseréltek s azt is
látta, hogy a visszaszökött kutyát elverik. Fehér Agyar okos volt, de
természetében voltak erők, melyek erősebbek voltak bölcseségénél. Ilyen
erő volt a hűség. Nem szerette Szürke Hódot s mégis, az ő akarata és
dühe dacára is hű volt hozzá. Nem tehetett róla. A hűség tulajdonsága
volt annak az életanyagnak, melyből vétetett. Az a tulajdonság, mely
különös sajátja fajának; az a tulajdonság, mely megkülönbözteti fajtáját
minden más fajtától; az a tulajdonság, mely képessé tette a vadkutyát és
farkast arra, hogy eljőve a szabad Vadonból, társa legyen az embernek.

A verés után visszahurcolták Fehér Agyart az erődbe. De most már
Szépséges Smith egy bottal pányvázta ki a kutyát. De nem könnyü elhagyni
egy istent s Fehér Agyar is igy volt vele. Szürke Hód az ő saját külön
istene volt és Szürke Hód akarata dacára Fehér Agyar még mindig
ragaszkodott hozzá és még mindig istenének hitte őt. Szürke Hód elárulta
és elhagyta őt, de ez semmi hatással nem volt Fehér Agyarra. Nem hiába
adta át ő testét-lelkét Szürke Hódnak. Fehér Agyar korlátozás nélkül
adta át magát s az ilyen egyezséget nem lehet könnyen felbontani.

És igy éjjel, mikor már az erődben mindenki aludt, Fehér Agyar rágni
kezdte a botot, amelyhez pányvázták. A bot fája régi volt és száraz s
oly szorosan volt a nyakához kötve, hogy alig érte el fogaival. Csak a
legnehezebb izommunka árán és nyakának szinte hihetetlen meghajlitásával
sikerült a fát foga közé kapnia és csak határtalan türelmének
köszönhette, hogy órák mulva végre sikerült a botot szétrágnia.
Olyasvalamit tett, amit kutyáról nem tételeztek volna fel. Ilyesmi még
nem történt soha. De Fehér Agyar megtette s aztán az erődből Szürke Hód
tanyájára ügetett, nyakán az elrágott botnak lecsüngő végével.

Fehér Agyar okos volt. De okosabb lett volna, ha nem megy vissza Szürke
Hód tanyájára, aki immár két izben árulta el. De hűsége miatt Fehér
Agyar harmadszor is elárultatott. Megint hagyta, hogy Szürke Hód szijra
füzze és Szépséges Smith megint érte jött. És ekkor még kegyetlenebbül
megverték, mint előbb.

Szürke Hód bambán nézte, mint forgatja a fehér ember a korbácsot. Nem
volt egy védelmező szava. Fehér Agyar már a más kutyája volt. Mikor
véget ért a verés, Fehér Agyar beteg volt. Valami kényes délvidéki kutya
belehalt volna az ütlegekbe, de nem Fehér Agyar. Az ő életiskolája
szigorubb volt, ő maga is keményebb anyagból volt gyurva. Megvolt benne
az életerő. Nagyon is csüggött az életen. De nagyon beteg volt. Először
nem tudott helyéről fölkelni s Szépséges Smithnek egy félóráig kellett
rá várnia. Aztán, szédülve, tántorogva, vakon követte Szépséges Smithet
az erődbe vissza.

Most lánccal kötötték meg, ami ellenállt fogainak és hiába huzakodott,
hogy kirántsa a vaskampót a szálfából. Egy pár nap mulva a kijózanodott
és tönkrement Szürke Hód elindult hosszu utjára, a Sündisznó-folyón föl
egész a Mackenzieig. Fehér Agyar Yukonban maradt, tulajdonaként olyan
embernek, aki több, mint félig őrült, de egészen állatias volt. De hát
tudhat-e valamit egy kutya az őrültségről? Fehér Agyar szemében
Szépséges Smith igazi isten volt, ha rettenetes is. Legjobb esetben
őrült isten volt, de mit tudott Fehér Agyar az őrültségről? Ő csak azt
tudta, hogy alá kell magát vetnie az uj gazda akaratának s
engedelmeskednie minden szeszélyének és hóbortjának.


III. FEJEZET. A gyülölet uralma.

Az őrült isten gyámsága alatt Fehér Agyarból valóságos sátán lett. Egy
ketrecben tartották megláncolva az erőd háta mögött és Szépséges Smith
itt bosszantotta és zavarta és vaditotta alávaló kinzásokkal. Ez az
ember korán észrevette, milyen őrjöngővé válik Fehér Agyar, ha kinevetik
és sohsem mulasztotta el, hogy kinzó ingerkedés után ki ne nevesse Fehér
Agyart. Nevetése hangos és gunyoló volt s ujjával csufondárosan mutatott
Fehér Agyarra. Ilyenkor minden józanság elhagyta Fehér Agyart és
dühöngési rohamában szinte őrültebb volt még Szépséges Smithnél magánál
is.

Azelőtt Fehér Agyar csupán saját fajának volt ellensége, igaz, hogy
megátalkodott ellensége. Most ellensége lett mindennek s mindenkinek s
megátalkodottabb, mint valaha. Oly rettentően kinozták, hogy vakon, a
gondolkodás minden szikrája nélkül gyülölt. Gyülölte a láncot, mely
fogva tartotta, az embereket, akik bekukucskáltak ketrece rácsai között,
gyülölte a kutyákat, melyek ezeket az embereket kisérték és
tehetetlensége mélyéről vadul horkantott rájuk. Gyülölte ketrece fáját,
mely bezárva tartotta őt. És legelőször és legutóljára és legjobban
gyülölte Szépséges Smithet magát.

Szépséges Smith szántszándékkal bánt igy Fehér Agyarral. Egy nap egy
csomó ember gyülekezett a ketrec körül. Szépséges Smith, bottal a
kezében, a ketrecbe lépett s levette a láncot Fehér Agyar nyakáról.
Mikor gazdája elhagyta a ketrecet, Fehér Agyar elszabadulva köröskörül
rohant, tombolva a ketrecben, hogy megrohanja a kivül álló embereket.
Fenségesen borzalmas volt. Teljes öt lábnyi hosszuságában és vállig két
és féllábnyi magasságában erősebb és nehezebb volt, mint egy megfelelő
nagyságu farkas. Anyjától örökölte a kutya nehezebb termetét, ugy hogy
egy csöppnyi háj és egy latnyi fölösleges hus nélkül többet nyomott
kilencven fontnál. Csupa izom volt, csont és in, harcias hus, a
legkitünőbb formában.

A ketrec ajtaja megint kinyilt. Fehér Agyar megállt. Valami szokatlan
volt történőben. Várt. Az ajtó szélesebben kitárult. Egy nagy kutyát
hajitottak be s az ajtót becsapták mögötte. Fehér Agyar még sohsem
látott ilyen kutyát (egy szelindek volt); de a betolakodó nagysága és
ádáz tekintete nem ijesztette meg. Végre volt itt valami, nem fa, nem
vas, valami, amin kitöltheti gyülöletét. Agyarait megcsillantotta s
ráugrott, fölszakitva a szelindek nyakát. A szelindek megrázta fejét s
rekedten morgott s Fehér Agyarnak esett. De Fehér Agyar itt volt, ott
volt, mindenütt volt, mindig elillanva, kitért és mindig ráugrott s
felszakitotta agyaraival, aztán oldalt ugrott, hogy elkerülje a
büntetést.

Az emberek ott künn kiabáltak, tapsoltak és Szépséges Smith a gyönyör
extázisában nézte Fehér Agyar véres munkáját. A szelindek ügye az első
perctől fogva rosszul állott. Nagyon nehéz állat volt és nagyon lassu. A
mérkőzés végén Szépséges Smith visszaverte Fehér Agyart egy bottal s a
szelindeket gazdája kivonszolta a ketrecből. Aztán kifizették a
fogadásokat s jó csomó pénz csörent meg Szépséges Smith kezeiben.

Fehér Agyar nemsokára ott tartott, hogy mohó szemmel nézte, ha emberek
gyülekeztek a ketrec elé. Ez a gyülekezés azt jelentette, hogy harcolni
fog s ez volt most az egyetlen módja arra, hogy megnyilatkozzék az élet,
mely benne lüktetett. Kinoztatva, gyülöletre ingerelve s fogolyként
tartva, nem tudta másképp kielégiteni gyülöletét, csak olyankor, ha
gazdája jónak látta, hogy egy másik kutyát dobjanak a ketrecébe.
Szépséges Smith jól itélte meg foglya erejét, mert mindig Fehér Agyar
maradt a győztes. Egy napon három kutyával vivott meg egymás után.
Máskor meg egy teljesen kifejlett s a Vadonból frissen fogott farkast
dobtak a ketrecébe. És egy másik napon egyszerre két kutyával kellett
megvivnia. Ez volt a legnehezebb harca s bár megölte mind a két kutyát,
maga is félhalott volt a harc végeztével.

Ősz táján, mikor az első hó leesett és jég zajlott a folyó hátán,
Szépséges Smith jegyet váltott a maga és Fehér Agyar számára a
gőzhajóra, mely a Yukonon Dawsonig volt menendő. Fehér Agyarnak hire
volt messze földön. Széltire-hosszára Bajnok-Farkasnak nevezték, s
ketrecét, melyben a gőzhajóra vitték, a kiváncsi emberek egész raja
vette körül. Fehér Agyar dühöngött és morgott rájuk, vagy nyugodtan
feküdt és hideg gyülölettel nézte az embereket. Miért is ne gyülölte
volna őket? Fehér Agyar sohse tette föl ezt a kérdést. Csak azt tudta,
hogy gyülöl, ezzel az érzéssel volt tele minden porcikája. Élete
valóságos pokollá változott. Minden ize, minden csepp vére tiltakozott
az ellen, hogy emberekkel szoros érintkezésben legyen. S most mégis igy
kell élnie. Emberek bámultak rá, botokat dugtak be a ketrecbe, hogy
feldühitsék és nevethessenek rajta.

Most ezekből az emberekből állt az a környezet, mely ugy formálta
életanyagát, hogy még dühöngőbb vadállat lett belőle, mint aminőnek a
Természet teremtette. Bizonyos, hogy a Természet nagy rugalmassággal
ruházta fel. Ahol más állat meghalt vagy szellemében megtört volna, ő
összeszedte magát és élve maradt és semmiképpen nem szellemének
rovására. Valószinü, hogy Szépséges Smith, ez a főördög és kinzó, meg
tudta volna később törni Fehér Agyar szellemét, de most még Szépséges
nem jutott el odáig.

Ha Szépséges Smithben ördög lakott, az lakott Fehér Agyarban is, és ez a
két ördög dühöngött egymás ellen szüntelenül. Mielőtt idekerült volna,
Fehér Agyarban volt annyi bölcseség, hogy meghunyászkodjék az olyan
ember előtt, akinek bot van a kezében; de ez a bölcsesége már
elpárolgott. Szépséges Smith puszta látása elég volt arra, hogy dühöngés
fogja el. És ha közel érhették egymást és Szépséges Smith visszaverte
bottal Fehér Agyart, ez morgott, horkantott, tovább és tovább is
vicsoritotta a fogait. Az utolsó morgást még a bot sem tudta elnyomni;
az utolsó morgás mindig az övé volt. Mindegy volt, akármilyen
borzasztóan elverte, akkor is morgott s mikor Szépséges Smith föladta a
küzdelmet és visszavonult, akkor is dacos morgás hallatszott mögötte,
vagy Fehér Agyar nekiugrott ketrece rácsainak s ott üvöltötte el
gyülöletét.

Mikor a gőzös Dawsonba érkezett, Fehér Agyar a partra került. De még itt
is a nyilvánosság előtt élt, egy kalitkában, melyet kiváncsi emberek
vettek körül. Közszemlére állitották, mint «Bajnok-Farkast» és az
emberek ötven centet fizettek le aranyporban, csak hogy láthassák. Nem
volt egy percnyi nyugalma sem. Ha lefeküdt, hogy aludjék, megpiszkálták
egy bot végével, mert a közönségnek látni kellett valamit a pénzéért.
Hogy a kiállitás vonzóbb legyen, örökös dühöngésben tartották Fehér
Agyart. De mindennél rosszabb volt az a légkör, amiben élt. Ugy
tekintették, mint a legfélelmetesebb vadállatot s ugyanezt érezte ő
kalitja rácsai mögött. Minden szó, minden védekező mozdulat, melyet az
emberek tettek, tulajdon rettentő vadságának érzését növelte. Mindez
annyi volt, mintha kegyetlensége tüzét szitották volna. Ennek
következtében vadsága csak növekedhetett. Ujabb példája volt ez annak,
hogy életanyaga formálható volt, képességeit a környezet rettentő
nyomása alakitotta. Amellett, hogy kiállitották, megmaradt hivatásosan
küzdő farkasnak.

Szabálytalan időközökben, valahányszor küzdelemre mód kinálkozott,
kinyitották ketrece ajtaját és a várostól pár mérföldnyire levő erdőbe
vezették. Ez rendesen éjnek idején történt, hogy elkerüljék a
Territórium rendőrségének beavatkozását. Egy pár órai várakozás után,
mikor kivilágosodott, megérkezett a nézőközönség és a kutya, mellyel
Fehér Agyarnak harcolnia kellett. Ily módon nemsokára mindenféle fajtáju
és nagyságu kutyával küzdött. Kegyetlen földön élt, az emberek is
kegyetlenek voltak s a harc rendszerint halálos kimenetelü volt.

Miután Fehér Agyar még mindig vivott, világos, hogy mindig a másik kutya
volt az, amelyik – a harc végén – kimult. Nem győzték le soha.
Kölyökkorabeli gyakorlata, mikor Lip-lippel és az egész kölyökhaddal
harcolt, most jó hasznára vált. Makacssága, mellyel a földbe szinte
belegyökereztette lábait, legyőzhetetlen volt. Nem volt olyan kutya a
sok között, amelyik le tudta volna a lábáról kapni. Ez volt a
farkasivadékok kedvenc csele: rárohanni egyenesen, vagy váratlan
kanyarodással, abban a reményben, hogy vállának dülhetnek és
fellökhetik. Mackenzie-kutyák, eszkimó- és Labrador-ebek, Huskyk és
Malemute-fajjuak, mind megpróbálkoztak ezzel, de hasztalanul. Soha nem
verték le a lábáról. Szájról-szájra szállt ez a hir, a közönség minden
alkalommal kiváncsian leste, mikor esik meg az a csoda, de Fehér Agyar
sohse elégitette ki ebbeli kivánságukat.

Aztán itt volt villámszerü gyorsasága, ami felbecsülhetetlen előnyt
adott neki minden ellenfelével szemben. Mindegy, mi volt a vivásbeli
tapasztalatuk, még nem találkozhattak kutyával, amelyik olyan gyors lett
volna, mint ő. Számitásba kellett venni rögtöni támadását is. A rendes
kutya hozzászokott a horkantás, morgás, berzenkedés előkészületeihez. És
a rendes kutya mind a négy lábával az ég felé kapálódzott és el volt
intézve, mielőtt hozzá kezdett volna a harchoz és magához térhetett
volna meglepetéséből. Ez oly gyakran megtörtént, hogy Fehér Agyart
rendszerint kötélen tartották, mig ellenfele végzett az előkészületekkel
s már meg is inditotta az első támadást.

De Fehér Agyar legnagyobb előnye mégis a tapasztalat volt. Többet tudott
a vivásról, mint valamennyi ellenfele együttvéve. Több harcot harcolt,
több cselt és módszert látott, több csele volt neki magának is, ugy hogy
harcmodorán nem volt már semmi javitani való.

Amint az idő mult, mind kevesebb harcra nyilt alkalma. Nem találtak
hozzá méltó kutyát és Szépséges Smith kénytelen volt farkasokat uszitani
rá. E farkasokat indiánok fogták össze erre a célra és a farkas és Fehér
Agyar közti harc mindig rengeteg nézőt csőditett össze. Egyszer egy
teljesen kifejlett nőstényhiuz volt az ellenfele s ekkor Fehér Agyar
elkeseredetten küzdött életéért. A hiuz olyan gyors volt, mint ő, olyan
kegyetlen, mint ő s mig Fehér Agyar csak a fogával téphetett, a hiuz még
éles körmeivel is harcolhatott.

A hiuz után Fehér Agyarnak nem akadt ellenfele. Nem volt állat, mellyel
megvivhatott volna, legalább is nem tartottak egyet sem méltónak arra,
hogy kiállhasson vele. Fehér Agyar közszemlére volt téve egész tavaszig,
mikor egy bizonyos Tim Keenan nevezetü faro-játékos érkezett Dawsonba.
Vele együtt jött az első bulldog, amely lábát valaha Klondike földjére
tette. Az, hogy Fehér Agyar és a bulldog harcra álljanak ki,
elkerülhetetlen volt s egy héttel a küzdelem előtt egyébről sem esett
szó a város bizonyos részeiben, mint a Fehér Agyar és a bulldog közötti
mérkőzésről.


IV. FEJEZET. A lerázhatatlan halál.

Szépséges Smith leoldotta róla a láncot és félreállott. Most az egyszer
Fehér Agyar nem támadott tüstént, csak állott mozdulatlanul, füleit
előre hegyezve feszült figyelmében és kiváncsian méregette a szembenálló
különös állatot. Még sohasem látott ilyen kutyát. Tim Keenan előretolta
a bulldogot.

– Most rajta! – mormolta.

A kurta, zömök, idomtalan tömegü állat a kör közepére ballagott, megállt
és pislogva bámult Fehér Agyarra.

Biztatás hangzott a tömegből. Rajta, Cherokee! Csak neki! Kapd be, te!
Fald fel!

De Cherokee nem mutatott valami nagy harci kedvet, csak bámult a
kiabálókra és jóindulatuan csóválta kurta farkát. Nem mintha félt volna.
Egyszerüen lusta volt. Meg aztán még csak nem is derengett előtte, hogy
itt tulajdonképpen arról van szó, hogy ő a másik kutyával viaskodjék.
Még sohasem viaskodott ilyenfajta kutyával és várta, mikor hozzák elé az
igazi kutyát.

Tim Keenan belépett a körbe és Cherokee felé hajolva cirógatni kezdte a
kutya lapockáit lassu, előretoló mozdulatokkal, szőr ellenében. Ezzel
mintegy biztatta az állatot. Cherokee morogni kezdett, halkan, mélyen, a
torok mélyéről jövő morgással. A morgás a cirógató mozdulatok ritmusát
követte. Erősödött, amint a cirógatás a végéhez közeledett, cirógatás
után elhalt s ujra kezdődött a következő cirógatásnál. A ritmus
hangsulya a mozdulatok végére esett. A cirógatás véget ért, mikor a
morgás hangos vakkantássá erősödött.

Mindez nem maradt hatás nélkül Fehér Agyarra. Nyakán és hátán felborzadt
a szőr. Tim Keenan még egy lökéssel biztatta bulldogját és kilépett a
körből. Cherokee a lökés következtében egy pár lépést tett előre, de
aztán sem hagyta abba az iramot, görbe lábain gyorsan ügetett előre.
Ekkor lecsapott rá Fehér Agyar. Meghökkent csodálkozás moraja hangzott
fel. Ahogy Fehér Agyar a távolságot befutotta és a harcot megkezdte, az
a mód inkább macskára, mint kutyára emlékeztetett és ugyancsak
macskaszerü gyorsasággal vágta a bulldogba agyarait, aztán félreugrott.

A bulldog nyalka, a füle mögött, felhasadt és vérzett, de ő még csak nem
is hederitett rá, nem is morgott, hanem üldözőbe vette Fehér Agyart. A
küzdelem megnyitása, az egyik ellenfél gyorsasága, a másik kitartása
feltüzelte a nép kedvét. Uj fogadásokat kötöttek, a régieket
megtetézték. Fehér Agyar ujra meg ujra lecsapott, hasitott egyet
ellenfelén és bántatlanul félreugrott. Furcsa ellensége egyre követte
őt, tulságos sietség nélkül, de nem is nagyon lassan, rendületlen
eltökéltséggel, mint aki tudja, hogy mit akar. Módszere céltudatosnak
látszott: neki meghatározott feladata van, azt végre kell hajtania,
törik vagy szakad, s ettől őt semmi el nem tántorithatja.

Egész viselkedése, minden mozdulata magán viselte ennek az
elhatározásnak bélyegét. Fehér Agyar csodálkozott. Eddig még sohasem
került össze ilyen kutyával. Teste puha volt és könnyen sebezhető. Fehér
Agyar fogait nem fogta fel tömör bunda, mint a maga fajtáju állatoknál,
fogai könnyen hatoltak az engedékeny husba. Valahányszor támadott, ugy
látszott, mintha a másik nem tudná magát védeni. Az is zavarba ejtette,
hogy a bulldog nem csapott nagy lármát, mint azok a kutyák, amelyekkel
eddig dolga akadt. Egy kurrogás, egy mordulás, ennyi volt az egész,
amivel Cherokee sebesülését tudomásul vette. De üldözése sohasem
lankadt.

Cherokee nem volt lassu. Tudott ő is gyorsan perdülni, fordulni, de
akárhogy perdült, fordult, mindig elhibázta Fehér Agyart. Mire ő
megmozdult, hol volt már akkor Fehér Agyar! Cherokee is csodálkozott.
Sohase látott még olyan kutyát, amelyikkel nem lehet birokra kelni.
Eddigi párviadalaiban mind a két ellenfél egyformán kereste a közeli
harcot. De Fehér Agyar mindig távol tartotta magát tőle. Táncolt,
ugrált, itt volt, ott volt, mindenütt volt. Alig hogy belevágta fogát,
már el is eresztette és odább suhant, mint a nyil.

Fehér Agyar nem tudott Cherokee nyakának puha alsó részéhez férkőzni. A
bulldog tulságos alacsony volt s előálló állkapcsai is védelmezték.
Fehér Agyar sebesületlenül szökkent ide-oda, mialatt Cherokee sebei
egyre szaporodtak. Nyakának, fejének mindkét oldala fel volt tépve,
hasogatva, bőven folyt a vére, de ez egy cseppet sem hozta ki a
sodrából. Kitartóan folytatta az üldözést, csak egyszer állott meg egy
pillanatra, mintegy zavartan, s a körülállókra pislogva kurta farkát
csóválta harci készsége jeléül.

Ebben a pillanatban megint lecsapott rá Fehér Agyar, fölhasitva amugy is
ronggyá szaggatott füle maradványát, aztán villámként szökött tovább.
Cherokee nekibőszülve folytatta tovább az üldözést és a belső körön
futva csak arra törekedett, hogy Fehér Agyar torkát halálthozó
állkapcsába kaphassa. De egy hajszállal elhibázta a szökést s a tömegben
a tetszés moraja zugott fel, amikor Fehér Agyar, a veszélyt kikerülve az
ellenkező irányban félreugrott.

Az idő haladt. Fehér Agyar tovább táncolt, fordult, perdült, szökkent ki
és be, uj meg uj sebeket ejtve, a bulldog pedig ádáz eltökéléssel ment
utána. Előbb-utóbb ugyis eléri célját, ő adja a harcdöntő harapást.
Addig a másik csak hadd ejtsen rajta annyi sebet, amennyit tud. Füle már
rojtokká volt szaggatva, tarkója és válla tiz sebből vérzett, még az
ajkát is felszaggatták ellenfelének villámgyors vágásai, amelyeket ő sem
előrelátni, sem kivédeni nem tudott.

Fehér Agyar többizben megkisérelte, hogy a másikat feldöntse, de
magasságban tul nagy volt köztük a különbség. Cherokee tulságosan zömök
volt és tulságosan közel volt a földhöz. Fehér Agyar ezt a cselt a
kelleténél eggyel többször próbálta meg. Gyors perdüléseinek és
fordulásainak egyikénél ballapockája fedezetlenül tárult Cherokee felé,
mert Cherokee lassabban fordult, mint ő. Fehér Agyar Cherokeera vetette
magát, de saját válla a másiknál sokkal magasabb volt s oly erővel
történt az összeütközés, hogy ugrásának ereje átvetette a másik teste
fölött. Ez volt Fehér Agyar hosszu pályafutása alatt az egyetlen eset,
mikor elvesztette lába alól a talajt. A levegőben fél bukfencet vetett
és a hátára esett volna, ha macskaszerü ügyességgel meg nem fordul a
levegőben, hogy lábával érjen földet. Még igy is erősen megütötte az
oldalát. A következő pillanatban felugrott, de akkor a Cherokee fogai
összezárultak a torkán.

Nem jó fogás volt, mert tulságosan lent volt a mellkas felé, de Cherokee
azért nem eresztette el. Fehér Agyar talpra ugrott s eszeveszetten
száguldott körül, hogy lerázza magáról a bulldog testét. Ez a
belécsimpaszkodó, rajta lógó teher őrültté tette. Korlátozta mozdulatait
és szabadságát. Olyan volt, mint egy csapda, ami ellen minden ösztöne
fellázadt. Vad lázongás volt ez. Percekig olyan volt, mintha bomlott
eszü lett volna. Az élet legmélye nyilatkozott meg benne, az élniakarás
töltötte el egész valóját. A puszta élet viaskodott benne. Az
értelmesség eltünt belőle, mintha soha eszes állat nem lett volna. A
gondolkozás elmerült a husnak élet és mozgás után való vak vágyában;
mozogni, minden áron mozogni akart, folytonosan mozogni, mert a mozgás
volt életének egyetlen kifejezése.

Körbe-körbe száguldott, forgott, perdült előre és hátra, hogy lerázza a
torkán lógó őtvenfontos terhet.

A bulldog nem csinált semmi egyebet, mint kapaszkodott. Itt-ott, de
ritkán, leért lába a földre és ilyenkor nekifeszült Fehér Agyarnak. De a
következő pillanatban Fehér Agyar tovább vonszolta, körberagadta
magával, őrjöngő forgás kavarodásában. Cherokee egész lénye egy volt
ösztönével. Tudta, hogy a helyes dolgot cselekszi, mikor belekapaszkodik
Fehér Agyarba és valami boldog, kielégült gyönyört érzett. Ilyenkor
lehunyta szemét és hagyta, hogy Fehér Agyar ide-oda rángassa, cibálja,
nem törődött az ütésekkel, amiket közben kapott. Ez mind nem számitott.
A fődolog volt a fogás és a fogást: azt tartotta.

Fehér Agyar csak akkor csendesült le, mikor kifáradt. Nem tehetett
semmit és nem értett semmit. Soha, mióta harcolt, vele ilyesmi nem
történt. A kutyák, amelyekkel eddig szembe került, nem harcoltak ilyen
módon. Azok haraptak és elugortak, haraptak, hasitottak és elugortak.
Félig oldalára feküdt és lélegzet után kapott. Cherokee még mindig nem
eresztette el a torkát, ránehezedett, hogy egészen oldalt fordithassa.
Fehér Agyar ellenállt, de érezhette, mint nyitja könnyedén szét
állkapcsát Cherokee és mint csukja össze megint rágásszerü
mozdulatokkal, hogy magasabb helyen haraphasson a torkába. Minden rágó
mozdulattal közelebb-közelebb jutott torkához. A bulldog módszere az
volt, hogy megtartsa, amit már megkapott, s hozzászerezzen annyit,
amennyit csak lehet. Az alkalom kedvezett neki, ha Fehér Agyar nyugton
maradt. Ha Fehér Agyar küzdött, Cherokee megelégedett a puszta
kapaszkodással is.

Cherokee kidudorodó tarkója volt az egyetlen, amihez Fehér Agyar a
fogaival férhetett, mert az éppen ott fogta meg, ahol a nyak a vállhoz
izül. De Fehér Agyar nem értett a rágással való viaskodáshoz, állkapcsai
sem voltak arra alkalmasak. Egy darabig vadul hasogatott és szakitott
agyaraival. De a helyzetükben való változás más ötletet adott neki. A
bulldognak sikerült őt a hátára forditani, és – még mindig tartva a
torkát – egyszerre föléje került. Fehér Agyar, mint a macska, behuzta
hátsó lábait és ellenfele hasának döfve, hosszu, tépő karmolással
igyekezett feltépni Cherokee hasát. Cherokee belei ki is omoltak volna,
de Cherokee gyorsan megfordult tulajdon fogása körül és Fehér Agyar
testével derékszögbe került.

Nem volt rá mód, hogy Cherokee harapásától meg lehetett volna
szabadulni. Olyan volt ez, mint a Sors maga, kérlelhetetlen.
Lassan-lassan fölfelé nyomult a főütőér mentén. Fehér Agyart a haláltól
egyedül csak nyakának laza bőre és sürü tömött bundája mentette meg. A
bunda betömte Cherokee száját szőrrel és csaknem meghiusitotta a harapás
erőlködését. De nyomról-nyomra, harapásról-harapásra több bőrt és szőrt
kapott a szájába Cherokee. Igy lassankint fojtogatni kezdte Fehér
Agyart. Fehér Agyar lélegzetvétele egyre nehezebbé vált, amint az idő
haladt.

Már-már ugy látszott, a viadalnak vége van. A Cherokeera fogadók
tomboltak örömükben és nevetségesen magas téteket kináltak. A Fehér
Agyar-pártiak ennek megfelelően elcsendesedtek és tiz, sőt husz az egy
ellen sem voltak hajlandók fogadást kötni Fehér Agyarra. Mégis akadt egy
ember, aki gyorsan megkötött egy fogadást, melyben ötvenet kináltak neki
egy ellen. Szépséges Smith volt ez az ember. Egy lépést tett a kör
belseje felé, kinyujtott ujjával Fehér Agyarra mutatott és gunyos
hahotában tört ki. Ez hatott. Fehér Agyar vadul őrjöngött, összeszedte
még megmaradt erejét és talpra állott és ötven fontnyi terhével a nyakán
körberohant. Dühe rémületté változott. Az élete legmélyebb ösztönei
lettek urrá rajta és okossága eltünt a puszta élnivágyás mögött.
Körbe-körbe, megint vissza, megbotolva, leesve és föltápszkodva, néha
még hátsó lábaira is állva és ellenségét a levegőbe emelve hiába
küzködött, hogy lerázza magáról a lerázhatatlan halált.

Végre hátratántorodott és elbukott, kimerült s a bulldog azonnal feljebb
nyomult harapásaival, közelebb férkőzve, mind több és több szőrrel
boritott hust tömködve szájába, kegyetlenebbül fojtogatva Fehér Agyart,
mint valaha. Taps és ujjongás üdvözölte a győzőt. Kiáltás hallatszott:
Cherokee! Cherokee! Cherokee minderre csak kurta farkának vidám
csóválásával felelt. De a tetszészaj nem vonta el figyelmét feladatáról.
Semmi barátságos összeköttetés nem volt a farkcsóválás és hatalmas
állkapcsának harapása közt. Minden farkcsóválás dacára könyörtelenül
fogvatartotta kegyetlen harapásával Fehér Agyar torkát.

Ekkor valami más vonta el a nézők figyelmét. Szánkócsilingelés és
kutyahajtó kiabálása hallatszott. Az arcok, a rendőrségtől való
féltükben aggódókká váltak. Csak Szépséges Smith arca nem változott. Két
ember jött kutyavontatta szánkóval az ösvényen lefelé. Ugy látszott,
valami bányakutatásról térhettek vissza. Mikor a csődületet meglátták,
megállottak, hogy megtudják, mi lehet az izgalom oka. A kutyahajtó
bajuszt viselt, a másik, a fiatalabb és magasbb, simára volt borotválva
s arcát pirosra festette a futás és a fagyos levegő.

Fehér Agyar már alig-alig moccant. Néha-néha még tett egy-egy
ellenállási kisérletet, de eredménytelenül. Alig tudott lélegzeni s ami
kevés lélegzet még volt, az is egyre fogyott az egyre szorosabbra váló
kegyetlen harapás alatt. A bulldog már régen fölszakitotta volna nyaki
ütőerét, ha első harapása nem történt volna oly nagyon alant. Igy sok
időbe került, mig Cherokee a kellő helyre rágódott s a rágás alatt szája
egész tele lett szőrrel s a laza bőr ráncaival.

Ezalatt a Szépséges Smithben alvó vadállat felriadt s elvette még azt a
kis józan eszét is, ami máskor legalább megvolt benne. Amikor látta,
hogy Fehér Agyar szeme elmered, tekintete megüvegesedik, tudta, hogy a
küzdelem elveszett. Kitört belőle a vadállat, Fehér Agyarnak esett és
vadul verni kezdte. Pisszegés hangzott a tömegből és néhány tiltakozó
kiáltás, ez volt minden. Mialatt ez történt és Szépséges Smith a kutyát
rugdosta, mozgolódás támadt a tömegben. A magas fiatalember, vállal és
könyökkel dolgozva, minden teketória nélkül áthatolt a tömegen. Amint az
idegen a körbe lépett, Szépséges Smith meg akarta rugni Fehér Agyart.
Egy lábon állt és egyensulya igen bizonytalan volt. A jövevény öklével
az arcába csapott. Szépséges Smith másik lába is elhagyta az anyaföldet
s egész teste a levegőbe látszott emelkedni, amint hanyatt s egyenest a
hóba zuhant. A jövevény a tömeghez fordult.

– Gyávák! Bitangok! – kiáltotta.

Maga is indulatban volt, de józan indulatban. Szürke szemei ércesen,
acélosan villámlottak a tömeg felé. Szépséges Smith ujra lábra állott és
feléje tartott, szepegve, gyáván. A jövevény nem értette a dolgot. Nem
tudta, hogy a másik mily nyomorult gyáva és azt hitte, hogy verekedni
akar. S igy egy «Te bestia!» kiáltással egy ujabb ökölcsapással ujra
hátrateritette. Szépséges Smith látta, hogy a hó a legbiztosabb hely az
ő számára s ott maradt, ahol volt, kisérletet sem téve a felkelésre.

– Gyere, Matt és segits, – szólt a jövevény a kutyahajtónak, ki őt a
körbe követte.

A két ember a kutyák fölé hajolt.

Matt megfogta Fehér Agyart, hogy elhuzza, mihelyt Cherokee szoritása
enged. A fiatalabb ezt ugy akarta elérni, hogy a bulldog állkapcsait a
kezébe fogta és próbálta szétfesziteni. Hiu erőlködés volt. Amint huzta,
ráncigálta és feszegette, minden kilégzésével azt fujta: «Bestia!»

A csődület kezdett elégedetlenkedni, egyesek tiltakoztak a játék
elrontása miatt, de elhallgattak, amikor a jövevény feltekintett
munkájából és rájuk meredt.

– Átkozott bestiák! – fujta és folytatta dolgát.

– Nem használ az semmit, Mr. Scott, igy nem lehet szétválasztani, –
szólt Matt végre.

A két ember szünetet tartott és nézte a kutyákat.

– Nem vérzik nagyon, – mondta Matt, – még nem kapta be egészen.

– De minden pillanatban megteheti, – felelt Scott. – Láttad? Most is
tovább ment egy keveset.

A fiatalabb egyre izgatottabb lett és aggodalma Fehér Agyar sorsa miatt
egyre növekedett. Hevesen csapkodta Cherokee fejét, de az nem
gyengitette a fogását. Cherokee csóválta a farkát annak jeléül, hogy
érti az ütések jelentését, de ő tudta, hogy igaza van és az egyedüli
helyes dolgot cselekszi, midőn a fogását tartja.

– Nem segitene valamelyikötök? – fordult Scott a tömeghez.

Senki sem ajánlkozott. Ahelyett a népség gunyosan biztatta.

– Valami feszitővas kellene, – tanácsolta Matt.

A másik oldalzsebébe nyult és elővette revolverét s csövét a bulldog
állkapcsai közé próbálta fesziteni. Nyomta, feszitette teljes erővel,
ugy hogy tisztán lehetett hallani, amint az acél a zárt fogsorokhoz
ütődött. Mindkét ember a kutyák fölé hajolva térdelt. Tim Keenan a körbe
lépett, megállott Scott mellett és vállára tette a kezét.

– Ne törje el azokat a fogakat, idegen, csak azt ajánlom, – mondta
fenyegetve.

– Akkor a nyakát töröm, – válaszolta Scott s folytatta a feszegetést a
revolvercsővel.

– Azt mondtam, el ne törje azokat a fogakat, idegen, – ismételte a
fáró-bankár még fenyegetőbben, mint előbb.

De hogyha csak fenyegetni akart, akkor célt tévesztett. Scott nem hagyta
abba a munkáját, mindössze azt mondta hidegen:

– A maga kutyája?

A fáró-bankár igenlően morgott.

– Hát akkor jöjjön és segitsen kinyitni az állkapcsát.

– Hát, idegen, bizony én nem szégyellem bevallani, hogy ez olyan valami,
amire magam sem jöttem rá. Nem tudom a nyitját.

– Akkor menjen el az utból és hagyjon békén. Dolgom van.

Tim Keenan csak állott mellette, de Scott nem vett további tudomást
róla. Már sikerült a csövet az egyik oldalon bedugni és most azt
próbálta, hogy kitolja a másik oldalon. Mikor ez megvolt, óvatosan
feszegetni kezdte, fokozatosan lazitva az állkapcsokat, mig Matt lassan
kiszabaditotta Fehér Agyar összemarcangolt nyakát.

– Álljon ide és fogja meg a kutyáját, – szólt oda Scott a bulldog
tulajdonosának parancsolóan.

A fáró-bankár engedelmesen lehajolt és erősen megfogta Cherokeet.

– Na most! – szólt Scott, egy végsőt feszitve.

A kutyákat szétválasztották a bulldog ellenkezése közepette.

– Vigye el! – rendelkezett Scott és Tim Keenan elvitte Cherokeet vissza
a tömegbe.

Fehér Agyar több eredménytelen kisérletet tett a felkelésre. Egyszer már
lábra állott, de elgyengült lábai nem birták el testének terhét és
visszaroskadt a hóba. Üveges szemei félig le voltak hunyva, állkapcsai
nyitva, nyelve kinyult. Minden látszat szerint halálra vált. Matt
vizsgálta:

– Bizony nincs már benne sok élet, – mondotta, – de még lélekzik.

Szépséges Smith talpra állott és nézte Fehér Agyart.

– Matt, mennyit ér egy jó szánhuzó kutya? – kérdezte Scott.

A kutyahajtó, még mindig térden és Fehér Agyar fölé hajolva,
gondolkozott egy darabig.

– Háromszáz dollárt, – felelte.

– S mennyit ér egy olyan, amelyik ugy össze van marcangolva, mint ez
itt? – kérdé Scott Fehér Agyarra mutatva.

– Félannyit, – mondta a kutyahajtó.

Scott Szépséges Smithhez fordult.

– Hallottad, te bestia? Elveszem a kutyádat és adok helyette százötven
dollárt.

Kinyitotta a tárcáját és kiolvasta a pénzt.

Szépséges Smith hátratette a kezét és visszautasitotta az elébe tartott
pénzt.

– Nem adom el, – mondotta.

– De igenis, hogy eladod, mert én megveszem, – bizonygatta a másik. –
Itt a pénzed, a kutya az enyém.

Szépséges Smith még mindig hátratett kézzel lépett vissza.

Scott feléje ugrott, öklét ütésre emelve. Szépséges Smith, ütéstől
tartva, visszahuzódott.

– Nekem is vannak jogaim, – siránkozott.

– Eljátszottad a jogodat, hogy az a kutya a tied legyen, – volt a
válasz. – Vedd el ezt a pénzt, vagy azt akarod, hogy ujra megüsselek?

– Jól van, – mondta Szépséges Smith ijedten, – de tiltakozás mellett
veszem el a pénzt. Ez a kutya kincsesbánya. Azt nem lehet tőlem
elrabolni. Az embernek jogai vannak.

– Ugy van, – válaszolt Scott, – az embernek jogai vannak, de te nem
ember vagy, hanem bestia.

– Várjon, majd ha Dawson-ba megyek, – fenyegetődzött Smith. – Majd
meglátjuk, a törvény kinek ád igazat.

– Ha kinyitod a pofádat Dawsonban, kikergettetlek a városból.
Megértetted?

Szépséges Smith morgott.

– Megértetted? – dörgött a másik.

– Igen, – morgott Szépséges Smith eloldalogva.

– Igen, hát még?

– Igen, uram, – vicsorgott Szépséges Smith.

– Vigyázz, harap, – kiáltotta valaki s nagy röhej támadt utána.

Scott hátat forditott neki és a kutyahajtónak segitett, aki Fehér Agyar
fölé hajolva dolgozott.

Néhány ember már elmenőben volt, mások csoportokban állottak, nézelődtek
s beszélgettek. Tim Keenan az egyik csoporthoz csatlakozott.

– Ki ez a pofa? – kérdezte.

– Weedon Scott, – felelte valaki.

– Ki az ördög ez a Weedon Scott? – kérdezte megint a fáró-bankár.

– Hires bányaszakértő. Minden nagy kutyával jóba van. Ha nem akarsz
bajba kerülni, akkor csak térj ki az utjából, azt tanácslom. A
bányatisztek mind jóbarátai. Az aranybányák biztosa pedig testi-lelki
cimborája.

– Mindjárt gondoltam, hogy valaki, – jegyezte meg a fáró-bankár. – Azért
nem emeltem rá kezet.


V. FEJEZET. A rettenthetetlen.

– Hiába minden, – vallotta be Weedon Scott.

Faházikója lépcsőjén ült s a kutyaidomitóra nézett, aki egy vállvonással
felelt, ami épp oly reménytelenséget fejezett ki.

Együtt nézték Fehér Agyart, amint kifeszitett lánca végén horkantva,
berzenkedve, vadul erőlködött a szánkóhuzó kutyák felé.

A szánkóhuzó kutyák, miután számtalan leckét kaptak egy bot segitségével
Mattól, megtanulták, hogy hagyják magára Fehér Agyart, s most ott
feküdtek kellő távolságban, látszólag teljesen megfeledkezve Fehér
Agyarnak még a létezéséről is.

– Farkas ez és nincs rá mód, hogy megszeliditsük, – jelentette ki Weedon
Scott.

– Nem lehessen tudni, – ellenkezett Matt. – Mért ne lehetne benne
kutyavér? Egy dolgot tudok s abban aztán bizonyos is vagyok.

A kutyahajtó elhallgatott és bólintott fejével a Moosehide hegyek felé.

– Ki vele, mit tudsz? – szólt Scott élesen egy kis várakozás után. –
Köpd ki, amit mondani akarsz.

A kutyahajtó hüvelykujjával visszafelé Fehér Agyarra mutatott.

– Kutya, vagy nem kutya, annyi bizonyos, hogy ez már hámba volt törve
valahol.

– Ugyan!

– Ha én mondom, elhiheti. Nézze meg jól. Látja azokat a nyomokat a melle
körül?

– Igazad van, Matt. Szánkóhuzó kutya volt, mielőtt Szépséges Smith
megkaparitotta volna.

– És nem tudom, miért ne lehetne szánkóhuzó kutya megint.

– Gondolod? – kérdezte Scott kiváncsian. Aztán a remény kialudt arcából,
s megrázta a fejét. – Két hete van nálunk s sohse volt vadabb, mint
ebben a pillanatban.

– Adjon módot neki a megtérésre, – tanácsolta Matt. – Eressze egy kicsit
szabadon.

A másik hitetlenül nézett rá.

– Igen, – folytatta Matt, – tudom, hogy már megpróbálta, de még nem
vette elő a botot.

– Hát próbáld meg te.

A kutyahajtó keritett egy botot és a megláncolt állat felé közeledett.
Fehér Agyar ugy tekintett a botra, mint a ketrecbe zárt oroszlán ápolója
korbácsára.

– Lám, hogy szemmel tartja a botot, – mondotta Matt. – Ez jó jel. Nem
bolond ez. Nem mer nekem jönni, mig a botot a kezemben látja. Nem sült
bolond ez, bizony.

Mialatt Matt keze a nyakához közeledett, Fehér Agyar berzenkedett,
horkantott és meglapult. De mialatt figyelte a közeledő kezet,
ugyanakkor figyelte a fenyegetően felemelt botot is. Matt eloldozta a
láncot a nyakáról és hátralépett.

Fehér Agyar nem tudta elhinni, hogy kiszabadult. Hónapok teltek el,
mióta Szépséges Smith kezébe került s azóta egy pillanatra sem volt
szabad, kivéve, mikor eleresztették, hogy megvivjon egy másik kutyával.
A harc után rögtön fogságba vetették megint.

Nem tudta, mihez kezdjen. Talán valami uj ördöngősséget szabaditanak rá
az istenek. Lassan, óvatosan lépkedett, elkészülten arra, hogy bármily
pillanatban megtámadhatják. Nem tudta, mit tegyen, mindez olyan példa
nélkül való volt. Elővigyázatosan kitért a két isten elől és a kabin
sarkához ment. Semmi sem történt. Valósággal zavarban volt, megint előre
jött, vagy tizenkét lábnyira megállott s behatóan nézett a férfiakra.

– Nem szökik el? – kérdezte uj gazdája.

Matt vállát vonta.

– Meg kell próbálni. Hogy megértsük, ahhoz ez az egyetlen módunk.

– Szegény ördög, – sajnálkozott Weedon Scott. – Amire szüksége van, az
csak egy kis emberi jóság, – tette hozzá és bement a kabinjába.

Egy darab hussal tért vissza, melyet odadobott Fehér Agyarnak. Fehér
Agyar félreugrott és távolról gyanakodva vizsgálta a husdarabot.

– Csiba te, Major! – kiáltott Matt figyelmeztetően, de elkésve.

Major odaugrott a hushoz. Alighogy szájába vette a hust, Fehér Agyar
nekiment és feldöntötte. Matt segiteni akart a bajba jutott kutyán, de
Fehér Agyar gyorsabb volt, mint ő. Major lábára állott, de a torkából
kiömlő vér mind szélesebb ösvényben festette pirosra a havat.

– Ez megjárta, de meg is érdemelte, – szólt gyorsan Scott.

De Matt már futott, hogy agyba-főbe verje Fehér Agyart. Egy szökés, a
fogak villanása és egy éles kiáltás hallatszott. Fehér Agyar, ádázul
horkantva, visszafelé csuszott egy pár rőfnyit, mialatt Matt megállt és
lábát vizsgálgatta.

– Ugy kellett nekem, – jelentette ki elszakadt nadrágjára és alsó
ruházatára s a növekvő piros foltra mutatva.

– Mondtam neked, hogy reménytelen az eset, – szólt Scott
elbátortalanodva. – Keresztül gondoltam én ezt az ügyet. Most már tudom,
mit kell tennem. Csak egyet tehetünk.

Amint igy beszélt, kényszeredetten huzta ki revolverét, kinyitotta a
forgó dobját és megnézte, töltve van-e.

– Nézze, Mr. Scott, – ellenkezett Matt. – ez a kutya keresztülment
minden poklon. Nem kivánhatja, hogy olyan legyen, mint az égből
alászállt angyal. Adjon időt neki.

– Mit csinált Majorral? – vetette ellene a másik.

A kutyahajtó végignézett a sebzett állaton. A kutya lefeküdt a hóba,
tulajdon vérének tavába és haldokolt.

– Megérdemelte. Ön maga mondta, Mr. Scott. El akarta venni Fehér Agyar
husát és most halott, akár a kő. De hát ez nem is lehetett máskép. Nem
adnék két garast az olyan kutyáért, amelyik veszni hagyja a maga ételét.

– De téged is megharapott, Matt. Ha már nem tekintjük a kutyát, legyünk
tekintettel önmagunkra. Valahol meg kell huzni a határvonalat.

– Én is megérdemeltem, – érvelt Matt makacsul. – Minek akartam megverni?
Ön maga mondta, hogy a kutyának igaza volt. Nekem nem volt igazam, hogy
meg akartam verni.

– Csak jót tennék vele, ha megölném, – erősködött Scott. – Nem lehet
megszeliditeni.

– Lássuk csak, Mr. Scott. Adjunk neki időt. Hiszen még semmire sem volt
sem módja, sem ideje. Egyenest a pokolból jön s most először van
szabadon. Adjon alkalmat neki s ha azután is látom, hogy nincs benne egy
szikrányi jóravalóság sem, magam lövöm agyon. Jó lesz?

– Isten látja lelkemet, hogy nem akarom megölni s azt sem, hogy más ölje
meg, – szólt Scott, eltéve revolverét. – Szabadon hagyjuk és megtudjuk,
jósággal mire megyünk vele. Mindjárt ki is próbálom.

Fehér Agyar felé ment s kedvesen, hizelgőn kezdett beszélni vele.

– Jó volna, ha botot venne a kezébe, – intette Matt.

Scott rázta a fejét s ment előre, hogy megnyerje Fehér Agyar bizalmát.

Fehér Agyar gyanakodott. Valami fenyegeti őt. Megölte az isten kutyáját,
megharapta az isten istentársát, ugyan mit várhatott volna ezek után
mást, mint rettenetes büntetést. De mindezek dacára az maradt, ami volt:
rettenthetetlen. Szőre felborzadt, foga villogott, szeme figyelt, egész
lénye harcra kész volt. Az isten kezében nem volt bot, azért hagyta,
hogy egész közel menjen hozzá. Az isten keze előrenyult s leszállóban
volt a kutya fejére. Fehér Agyar összrázkódott és egész teste
megfeszült, ahogy lelapult e kéz közeledtére. Valami veszedelmet érzett,
valami árulást, vagy más ilyes valamit. Ösmerte az istenek kezének
sulyát, ösmerte kipróbált erejét és fájdalmat okozó képességét. Aztán
feltámadt az érintés iránt való régi ellenszenve is. Még fenyegetőbben
morgott, még jobban lehasalt, de a kéz egyre jobban ereszkedett lefelé.
Nem akarta megharapni ezt a kezet s eltürte a közelgő veszélyt, mig csak
az ösztöne, kielégithetetlen élnivágyása, urrá nem lett rajta.

Weedon Scott azt hitte, elég gyors arra, hogy elkerülje a harapást. Még
nem ösmerte Fehér Agyar utólérhetetlen gyorsaságát, amint egy
összecsavarodott kigyó gyorsaságával és biztonságával támadott.

Scott meglepetésében hangosan felkiáltott, megfogta és szorosan
leszoritotta sebzett kezét. Matt nagyot káromkodott és mellé ugrott.
Fehér Agyar lelapult és hasmánt csuszott visszafelé, szőrét borzalva,
fogát mutogatva s fenyegetően villogva. Olyan borzalmas verést várt,
mint amilyet Szépséges Smithtől kapott.

– Mi az? Mit csinálsz? – kiáltott Scott hirtelen.

Matt beugrott a kabinba és egy puskával tért vissza.

– Semmit, – válaszolt lassan, valami gondtalan nyugalommal, – csak
megtartom, amit igértem. Most rajtam a sor. Megölöm, mert nem tehetünk
vele mást.

– Nem, ne bántsd.

– De igen, megölöm. Nézzen ide.

Mint ahogy Matt az imént, ugy védte most Scott Fehér Agyart.

– Te magad mondtad, hogy engedjünk időt és módot neki. Hisz csak az
elébb kezdtük el. Nem büntethetjük mindjárt az elején. Én is
megérdemeltem, amit kaptam. És – nézd csak, mit mivel ez a kutya.

Fehér Agyar a kabin sarkához közel s tőlük negyven lábnyira vérfagyasztó
gonoszsággal horkantott – nem Scottra, hanem a kutyahajtóra.

– Nahát! Akármi legyek! – mondta a kutyahajtó csodálkoztában.

– Nézd, milyen okos a tekintete, – érvelt Scott gyorsan. – Épp olyan jól
ismeri a fegyvert, mint te magad. Ez az állat okos, nagyon okos, ennyi
okosságot nem szabad elpusztitanunk. Tedd le azt a puskát.

– Jól van, leteszem, – egyezett bele Matt és egy facölöpnek támasztotta
a fegyvert. De nézzen csak oda, – kiáltott egy pillanat mulva.

Fehér Agyar nyugodtan lefeküdt és elcsendesedett.

– Ezt érdemes lesz megnézni. Figyeljen ide.

Matt a puskáért nyult s abban a pillanatban Fehér Agyar veszett morgásba
kezdett.

Matt elment a puskától és Fehér Agyar fogai eltüntek, az állat
lecsendesedett.

– No, most csak a tréfa kedvéért.

Matt megfogta a puskát és lassan a vállára emelte. Fehér Agyar
horkantása ujra kezdődött ennél a mozdulatnál és leghangosabb volt a
horkantás, mikor a puska Matt vállára került. Egy pillanattal előbb,
semhogy a puska egy magasságba került volna vele, Fehér Agyar oldalt
ugrott a kabin sarka mögé. Matt ámultan állott a hóban, arra a
letaposott üres térre meredve, ahol az imént még Fehér Agyar helye volt.

A kutyahajtó csendesen letette fegyverét, aztán megfordult és gazdájára
nézett.

– Most már hiszek önnek, Mr. Scott. Ez a kutya tulságosan okos arra,
hogy megöljem.


VI. FEJEZET. Hogyan kell szeretni?

Fehér Agyar, közeledni látván Weedon Scottot, horkantott és
berzenkedett, jeléül annak, hogy nem hajlandó magát a büntetésnek
alávetni. Huszonnégy órája mult, hogy felszakitotta azt a kezet, mely
most be volt pólyázva s egy kendővel felkötve, hogy ne vérezzék. A
multban megtanulta Fehér Agyar, hogy a büntetés néha késik, de el nem
marad és ugy sejtette, hogy most ilyen büntetésben lesz része. Hogy is
lehetett volna másképen? Olyasmit követett el, ami szentségtörés számba
ment, az isten szent husába vájta fogát s még hozzá egy felsőbbrendü
fehér isten husába. Mióta az istenekkel tartott, ilyesmi sohsem
mulhatott el büntetés nélkül.

Az isten, egy pár lépésnyire tőle, leült. Fehér Agyar ebben nem látott
semmiféle veszedelmet. Ha az istenek büntetést osztogattak, mindig
talpon voltak. S amellett ennek az istennek sem bot, sem korbács, sem
lőfegyver nem volt a kezében. Aztán meg ő maga szabad volt. Sem lánc,
sem bot nem kötötte meg. Elillanhat biztos távolságba, mialatt az isten
fölkel és lábára áll. Addig majd csak vár és figyel.

Az isten nyugodt maradt, nem mozdult és Fehér Agyar horkantása lassan
morgássá változott, aztán ez is elhalt. Fehér Agyar elhallgatott. Ekkor
megszólalt az isten s szavának első hangjaira a szőr égnek meredt Fehér
Agyar nyakán s ujra morgás támadt a torkában. De az isten semmi
ellenséges mozdulatot nem tett, nyugodtan beszélt tovább. Egy ideig
Fehér Agyar morgása kisérte beszédét, az emberi hang és a morgás közös
ritmusával. De az isten szakadatlanul beszélt. Beszélt Fehér Agyarhoz,
ahogy még nem beszélt Fehér Agyarhoz senki. Gyöngéden és hizelkedve
beszélt olyan nemességgel, mely nem tudni, hogyan, miként, meghatotta
Fehér Agyart. Unszoló ösztöneinek dacára, saját maga dacára, Fehér Agyar
hinni kezdett ennek az istennek. Valami biztonságérzés fogta el, mely
ellentétben állt minden tapasztalattal, amit az emberek körül szerzett.

Hosszu idő mulva az isten felállt és a kabinba ment. Fehér Agyar aggódva
vizsgálgatta, mikor megint kijött. Nem volt sem korbácsa, sem botja, sem
fegyvere. Sebzett kezét sem dugta a háta mögé, mintha abban rejtegetne
valamit. Leült ugyanarra a helyre, mint az imént, egy pár lábnyira tőle.
Egy kis darab hust nyujtott feléje. Fehér Agyar fülét hegyezve,
gyanakodva vizsgálgatta a hust, félszemmel a husra, félszemmel az
istenre ügyelve, éberen minden nyilvánvaló merénylettel szemben. Teste
megfeszült s készen volt arra, hogy elugorjék az ellenséges cselekedet
legcsekélyebb mozdulatára.

De a büntetés egyre késett. Az isten csupán közel tartotta orrához a
husdarabot. A hus nem látszott gyanusnak. Ám Fehér Agyar még mindig
gyanakodott, s bár a hust apró, kinálgató mozdulatokkal egyre közelebb
tolták hozzá, még se érintette meg. Az istenek nagyon is okosak, nem
lehet elképzelni, mennyi mesteri árulás rejtőzködhetik e látszatra oly
ártalmatlan husdarab mögött. A mult tapasztalatai, különösen az indiánus
asszonyok mellett szerzettek, megtanitották arra, hogy hus és büntetés
sokszor baljóslatuan összefügg egymással.

Végre az isten ledobta a hust a hóba Fehér Agyar lábai elé. Fehér Agyar
gondosan megszagolta a hust, de még mindig nem nézett oda. Mialatt
szagolgatta a hust, az istent tartotta szemmel. Semmi sem történt.
Szájába vette a hust és lenyelte. Még most se történt semmi sem. Az
isten egy másik darab hust kinált oda neki. Megint nem fogadta el a hust
az isten kezéből s az isten megint elébe dobta a hóba. Ez egy párszor
ismétlődött. Később az isten nem akarta a hust a hóba dobni. A kezében
tartotta s állhatatosan nyujtotta Fehér Agyar felé.

A hus jó volt és Fehér Agyar éhezett. Nyomról-nyomra, véghetetlen
vigyázatossággal közeledett a kéz felé. Végre eljött az idő, mikor
elhatározta magát, hogy az isten kezéből egyék. Nem vette le szemét egy
percre sem az istenről, hátraszegzett füllel tolta előre fejét, szőre a
hátán önkénytelenül is égnek meredt. Lassu morgás támadt torkában,
mintegy figyelmeztetőül, hogy nem lehet tréfálni vele. Megette a hust és
semmi baj nem történt. Darabról-darabra végre megette mind a hust és még
se történt semmi sem. A büntetés egyre késett.

Megnyalta száját és várt. Az isten tovább beszélt. Szavában jóság volt,
– valami, amiről Fehér Agyarnak semmi tapasztalata nem lehetett. Benne
magában is olyan érzés támadt, amilyet azelőtt nem érzett soha. Valami
különös elégtételt és teljesülést érzett, mintha valamely vágyát
elégitették volna ki, vagy szivének valami ürességét töltötték volna be.
Ösztönének sarkantyuja s a mult tanulságai arra intették, hogy óvatos
legyen. Az istenek ügyesek s céljaik elérésére elképzelhetetlenül sok
utjuk-módjuk van.

Ah! igen, igy gondolkozott! Ime az isten keze, mely oly jól tud sebezni,
fájdalmat okozni, most feléje nyul, hogy leszálljon fejére. De az isten
szava egyre hallatszott. Hangja lágy volt és hizelgő. A fenyegető kéz
dacára a hang bizalmat keltett. A bizalmat keltő hang dacára a kéz
fenyegetett. Fehér Agyart két ellentétes érzés rohanta meg. Ugy
látszott, hogy darabokra kell szakadnia, oly rettentő volt az az
ellenőrzés, amit gyakorolt, hogy összetartsa az ellenkező erőket, melyek
szokatlan határozatlanságot keltve benne, elkeseredetten küzdöttek benne
az uralomért.

Végre megegyezett. Horkantott, berzenkedett, hátracsapta fülét. De nem
harapott és nem ugrott félre. A kéz alászállt. Közelebb, közelebb jött.
Megérintette fölálló szőre hegyét. Fehér Agyar összelapult ez érintés
alatt. A kéz követte az ő lelapulását, erősebben simulva hozzá.
Összezsugorodva, reszketve, Fehér Agyar még mindig uralkodott magán.
Kegyetlen kinzó volt ez a kéz, amely érintette s erőszakot tett
ösztönein. Fehér Agyar nem felejthette el egyetlen nap alatt mindazt a
rosszat, amit emberek kezétől szenvedett. De az isten igy akarta s ő
igyekezett, hogy engedelmes legyen.

A kéz felemelkedett és megint leszállott simogató, hizelgő mozdulattal.
Valahányszor a kéz felemelkedett, Fehér Agyar szőre mindig égnek meredt.
S valahányszor a kéz leszállt, Fehér Agyar hátracsapta fülét és torkában
öblös morgás született. Fehér Agyar morgott és morgott, mintegy állandó
óvásképen. Ezzel jelölte, hogy kész megtorolni mindenféle bántalmat, ami
érheti. Mert nem lehet tudni, mikor sül ki, mi az isten végső szándéka
véle. Lágy, bizalomkeltő szava bármely pillanatban a harag orditásává,
kedves, simogató keze csavarszerü szoritóvá változhatik, hogy őt magával
tehetetlenné tegye és kiossza a büntetést.

De az isten csak beszélt gyöngéden tovább s a keze barátságos
ütögetéssel szállt és emelkedett. Fehér Agyar kettős érzés uralma alatt
volt. Ösztöne tiltakozott az érintés ellen. Az érintés ellenkezett
akaratával és korlátozta személyes szabadságát. S ez az érintés testileg
még sem volt fájdalmas. Ellenkezőleg, gyönyörüséget okozott neki. A
cirógatás lassan-lassan dörzsöléssé változott, az isten növelve a jóleső
érzést, vakargatta Fehér Agyar füle tövét. Fehér Agyar még mindig félt,
készenlétben állott, várva a kikerülhetetlen rosszat s szenvedett, vagy
örvendezett, aszerint, amint egyik vagy másik érzés lett urrá rajta.

– Nahát! Akármi legyek!…

Igy kiáltott Matt, aki feltürt kabátujjal s egy piszkos mosogatódézsával
kezében a kabinból lépett ki s arra a látványra, hogy Weedon Scott Fehér
Agyart cirógatta, hirtelen abbahagyta a piszkos viz kilöttyentését.

Mikor Matt szava megtörte a csendet, Fehér Agyar hátraugrott és vadul
morgott rá.

Matt rosszalóan nézte gazdáját.

– Ha nem veszi tőlem zokon, Mr. Scott, akkor megmondom, hogy fenemód
bolondul cselekszik, majd megjárja!

Weedon Scott fölényesen mosolygott, fölkelt és Fehér Agyarhoz lépett.
Hizelgően beszélt hozzá, de nem sokáig, aztán lassan kinyujtotta kezét s
Fehér Agyar fejére tette és folytatta az abbahagyott cirógatást. Fehér
Agyar türte és gyanakodó szemeit nem a cirógatón, hanem azon az emberen
nyugtatta, aki még most is az ajtóban állt.

– Jó, jó, megengedem, hogy ön nagyszerü bányakutató, – jelentette ki a
kutyahajtó a csalhatatlan tekintély hangján, – de ön eltévesztette
életpályáját akkor, mikor kisfiu korában nem szökött meg, hogy cirkuszi
mutatványos legyen.

Fehér Agyar morgott e hang hallatára, de most még sem ugrott el a kéz
alól, mely egyre cirógatta fejét, nyakának hátsó részét hosszu, hizelgő
simogatással.

Fehér Agyarra nézve ez volt a végnek kezdete, – bevégződése régi
életének és a gyülölet uralmának. Uj és beláthatatlanul szép élet
hajnala volt hasadóban. Weedon Scottnak sok gondolkodására és
véghetetlen türelmére volt szükség, hogy mindez beteljesedjék. Fehér
Agyar részéről e teljesülés nem kivánt kevesebbet valóságos
forradalomnál. El kellett nyomnia természetének ösztönzését és
sürgetését és gondolkodása, minden tapasztalata dacára meg kellett
tagadnia magát az életet.

Az élet, amilyennek eddig ismerte, nemcsak hogy nem volt helye ilyesmi
számára, amit most cselekedett, de minden parancsa ellenkezett azzal az
érzéssel, aminek most átadta magát. Röviden, midőn már mindent
megfontolt, még nagyobb elhatározásába került, mint az, mikor elhagyva
az őserdőt, Szürke Hód rabságába adta magát. Abban az időben még nem
volt más, mint egy kölyök, lágyan kerülve ki a teremtés kezéből, formája
még kialakulatlan, a körülmény minden ujjnyomásának engedő. De most már
minden máskép volt. A körülmények ujjnyomása nagyon is határozottan
rányomta bélyegét. A sorsa Bajnok Farkassá formálta és keményitette,
ádázzá és kegyetlenné, nemszeretővé és nemszeretetté. Hogy megváltozzék,
lényének visszájára kellett fordulnia s mindezt akkor, mikor már
elvesztette az ifjuság hajlékonyságát; mikor rostjai már szivósak és
csomósak, mikor életszövedékeinek hossz- és keresztszálai
gyémántkeménységüvé szilárdulva, keménnyé és hajlithatatlanná lettek,
mikor szellemének arculata áthatolhatatlan lett, mint a vas, mikor
ösztönei és lelkének törvényei változhatatlan szabályokká, gyanakodássá,
gyülöletté és kivánságokká kristályosodtak.

De most is, életének fordulópontján, megint a körülmények ujjnyomása
formálta ujabb alakba, ez kényszeritette, ez ösztökélte, ez lágyitotta
meg azt, ami megkeményedett benne és formálta tetszetősebb alakba. A
valóságban ez az ujj Weedon Scott nevét viselte. Ő nyult le Fehér Agyar
lényének egész a gyökeréig és az ő jósága érintésére éledt fel az a
képesség Fehér Agyarban, mely eddig bágyadva szundikált s már csaknem ki
is aludt. Ilyen képesség volt a _szeretet_. Ez került a _ragaszkodás_
helyébe, az eddigi legmagasabb érzés helyébe, mely erőt vett rajta az
istenekkel való érintkezése nyomán.

De ez a szeretet nem virult ki egy nap alatt. A ragaszkodással kezdődött
és ebből fejlődött lassan-lassan. Fehér Agyar nem szökött el, noha
ezután szabadon járt, – mert ragaszkodott uj istenéhez. Jobb élet volt
ez annál, amit Szépséges Smithnél a ketrecben folytatott és már nem
tudott ellenni valamiféle isten nélkül. Természete parancsa volt, hogy
az ember uralma alá vesse magát. Az embertől való függés pecsétje
rányomódott azon a napon, mikor elhagyta a Vadont s várva a büntetést,
odacsuszott Szürke Hód lábai elé. Ez a pecsét még mélyebben és
kitörölhetetlenül nyomódott rá akkor, mikor, a nagy éhinség után,
másodszor is elhagyta a Vadont, hogy visszatérjen Szürke Hód immár
eledelben bővelkedő falujába.

Igy, mivel szüksége volt istenre s mert Weedon Scottot jobban kedvelte
Szépséges Smithnél, Fehér Agyar maradt. Elösmerve tartozó hűségét, Fehér
Agyar magára vette az őriző szerepét gazdája minden vagyona felett. A
kabin körül csatangolt, mialatt a szánkóhuzó kutyák aludtak s az első
éjjeli látogatónak bottal kellett ellene védekeznie mindaddig, mig
Weedon Scott meg nem jelent, hogy kiszabaditsa. Fehér Agyar hamar
megtanulta a különbséget a tolvaj és a becsületes ember között s
felbecsülte a különbséget lépés és lépés, viselkedés és viselkedés
között. Azt, aki bátor léptekkel egyenesen a kabinajtónak tartott, békén
hagyta, bár éber figyelemmel kisérte mindaddig, mig az ajtó ki nem nyilt
s gazdája az ő magaviseletét jóváhagyta. Az, aki halk, óvatos léptekkel,
kerülő utakon osont s elővigyzatosan leskelődve, titokban akart
közeledni, az nem részesült ilyen kedvező fogadásban. Fehér Agyar nem
függesztette fel itéletét, mig az ajtó kinyilik. Az ilyen ember
hirtelen, gyorsan és méltóság nélkül távozott.

Weedon Scott célul tüzte ki maga elé, hogy megváltsa Fehér Agyart,
vagyis inkább, hogy megváltsa az emberiséget mindattól a rossztól,
melyet Fehér Agyar fejére halmozott. Ez nála elv és lelkiismeret dolga
volt. Érezte, hogy a rossz bánásmód miatt az emberiség adósa volt Fehér
Agyarnak s ezt az adósságot kifizetni becsületbeli kötelesség. Igy ment
ő előre a maga utján. Különösen jó volt a Bajnok Farkassal szemben. Egy
nap sem mulasztotta el hogy meg ne simogassa, meg ne cirógassa jó hosszu
ideig.

Amilyen gyanakodva és ellenségesen fogadta eleinte Fehér Agyar, annál
jobban megszerette napról-napra e cirógatásokat. De volt valami, amiről
nem tudott leszokni: a morgás. Morgott az első cirógatástól az utolsóig
szüntelenül. De morgásába egy uj hang vegyült. Egy idegen nem vehette
volna észre ezt az uj hangot, egy idegen nem hallott volna mást a
morgásban, mint az őseredeti vadság megnyilvánulását, idegtépő és
vérfagyasztó vadságot. De Fehér Agyar torka keményrostu volt annyi vad
hang formálásától, mióta sok évvel ezelőtt apró dühének első reszelős
kis hangjai elhagyták porontykorában a torkát és most nem tudta hangját
meglágyitani, hogy kifejezze azt a szelidséget, amit érzett. Elég volt
annyi, hogy Weedon Scott füle és rokonszenve észrevette ezt az uj
hangot, melyet elboritottak a kegyetlenség hangjai, – a hangot, mely
halvány kezdete volt a megelégedettség dallamának s melyet rajta kivül
senki más nem hallhatott.

Amint a napok multak, a _ragaszkodás_ _szeretetté_ magasztosult. Fehér
Agyar maga is mind jobban érezte ezt, noha nem tudhatta, mi az a
szeretet. Ugy jelentkezett lényében, mint valami üresség, éhes,
fájdalmas, követelő ür, mely azt akarta, hogy betöltsék. Fájdalom volt
és nyugtalanság, mely csak akkor mult el, ha uj istene közelében
lehetett. Ilyenkor a szeretet öröm volt számára, vad, borzongató
kielégülés. De ha istene távol volt, a fájdalom és nyugtalanság
visszatért, az üresség megint mardosta szivét és éhesen kiáltott
kitöltés, kielégülés után.

Fehér Agyar azon az uton volt hogy megtalálja jobbik énét. Éveinek
érettsége és életanyagának vad merevsége dacára természete
kiterjeszkedett, megváltozott. Különös érzelmek és szokatlan erők lettek
rajta urrá. Viselkedésének régi törvénye is megváltozott. A multban jobb
szerette a kényelmet és a fájdalom megszünését, nem szerette a
kényelmetlenséget, sem a fájdalmat és ehhez mérten viselkedett. Most
minden másképp ment. Uj érzése okozta, hogy sokszor inkább választotta a
kényelmetlenséget és a fájdalmat uj istene kedvéért. Igy, kora reggel,
ahelyett, hogy kószált, vagy zsákmány után kóborolt volna, vagy valami
védett zugban hevert volna, órákig várt a kabin komor küszöbénél, hogy
egy pillantást vethessen istenének arcára. Éjszaka, ha istene hazajött,
Fehér Agyar elhagyta meleg fekvőhelyét, melyet a hóban ásott magának,
hogy egy jó szót, vagy barátságos csettintést kapjon gazdájától. Még a
hust is, még azt is otthagyta, csakhogy gazdájával lehessen, hogy egy
kis hizelgést kapjon tőle, vagy bekisérhesse a városba.

A _ragaszkodás_ helyébe a _szeretet_ lépett. És szeretet volt az a
mérőón, amely leért azokba a mélységekbe, ahová a ragaszkodás sohsem
tudott behatolni. S válaszul a szeretetre a mélységből uj érzés szállott
fel: a szeretet. Amit kapott, ahhoz hasonlóval fizetett. Istene igazi
isten volt, a szeretet istene, ragyogó és meleg istenség, melynek
világánál Fehér Agyar egyénisége kinyilt, kivirult, mint a virág a nap
csókjaitól.

Fehér Agyar nem tüntetett szeretetével. Már nagyon is öreg, nagyon is
szigoru bordában szőtt ahhoz, hogy uj uton-módon fejezze ki érzelmeit.
Nagyon is mérsékelt, nagyon is erősen megszokta az egyedüliséget. Nagyon
is sokáig volt hallgatag, tartózkodó és egyedülvaló. Sohsem ugatott
életében s most sem tanult meg ugatni, hogy üdvözölje istenét, mikor az
hazaérkezett. Sohasem volt utjában, sohasem volt tulzó, vagy bolondos
érzelmeinek kifejezésében. Sohsem szaladt istene elébe; bizonyos
távolságról várta, de mindig ott volt és mindig várta. Szeretete
imádathoz volt hasonló, néma, szóban nem nyilatkozó, hallgatag
imádathoz. Csak szemeinek állandóan istenén függő tekintete árulta el
szeretetét, ahogy állandóan szemmel tartotta istenének minden
mozdulatát. Néha, ha istene ránézett és beszélt hozzá, látszott rajta,
mint akarja mindenáron kifejezni szeretetét s mint akadályozza meg ebben
a beszédre való testi képtelensége.

Megtanulta, hogy kell uj életmódjához alkalmazkodnia. Tudta, hogy
gazdája kutyáit nem szabad bántania. De uralkodó természete
megmutatkozott s nem nyugodott addig, mig a kutyák el nem ismerték az ő
vezetői és előbbrevaló voltát. Ennek elismerése után kevés baja volt
velük. A kutyák kitértek utjából, ha köztük járt-kelt s nem mertek a
kedve ellenére tenni.

Épp ilyen módon, mint a kutyákat, eltürte Mattot is, gazdája tulajdonát.
Ura csak nagyon ritkán etette. Ezt Matt végezte, az ő dolga volt, de
Fehér Agyar rájött, hogy az ő gazdájáét eszi és tulajdonképpen a gazdája
volt az, aki őt, helyettesittetvén magát, etette. Matt volt az, aki
megpróbálta felszerszámozni, hogy huzza a többi kutyával együtt a szánt.
De Mattnak nem sikerült a dolog. Fehér Agyar csak akkor értette meg, mit
akarnak tőle, mikor Weedon Scott a tulajdon kezével szerszámozta fel. Az
ura akaratát elértette s Matt ezután hajthatta és dolgoztathatta, mint a
többi szánkóhuzó kutyát.

Eltérően a Mackenzie-toboggánoktól, a Klondike-beli szán talpon
járt. A kutyákat is másképp fogták be. A fogatnál szó sem volt
legyező-alakulatról. Egyik kutya a másik után ment, kettős sorokban s
itt, Klondikében, a vezető igazán vezető volt. A legokosabb és a
legerősebb kutya volt a vezető, a fogat félt tőle és engedelmeskedett
neki. Hogy Fehér Agyar hamarosan vezető lett, az könnyen érthető. Nem
elégedhetett meg kisebb szereppel, amint ezt Matt sok alkalmatlanság és
zavar után végre megtanulta. Fehér Agyar kiszemelte magának ezt a
feladatot és Matt, nem csekély káromkodás kiséretében, igazat adott neki
a tapasztalatok után. Bár egész napon át huzta a szánt, Fehér Agyar nem
szünt meg éjnek évadján őrizni ura vagyonát. Igy mindig talpon volt,
éjjel és nappal, örökké ébren és hűségesen, a legtöbbet érő a kutyák
között.

– Már csak kimondom, ami a szivemen van, – szólt egy napon Matt. – Tudta
jól az én gazdám, mit csinál, mikor megvette ezt a kutyát. Jól tette,
hogy képen törülte Szépséges Smithet; azért a pofonért, meg a fele árért
igazán olcsón vette Fehér Agyart.

A düh megujuló villanása tünt fel Weedon Scott szürke szemeiben és vadul
dörmögte:

– A bestia!

Tavaszutón nagy bánat érte Fehér Agyart. Istene eltünt, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül. Voltak ugyan az eltünésnek előzetes jelei, de
Fehér Agyar nem tudta, mi az, ha a holmikat egy táskába rakják. Később
emlékezett reá, hogy a csomagolás megelőzte gazdája eltünését, de, mikor
látta a készülődést, még nem sejtett semmit. Éjjel egyre várta gazdája
visszatértét. Éjféltájban csipős szél támadt, mely kényszeritette, hogy
a kabin háta mögött keressen menedéket. Itt szundikált, félig ébren,
készen felpillantani az ismerős léptek első hangjaira. De ugy két óra
tájban aggodalma megint kihajtotta a kabin széltől nem védett küszöbe
elé, ahol lehasalt és várakozott.

De gazdája nem jött. Reggel kinyilt az ajtó és Matt kilépett. Fehér
Agyar sóváran nézett reá. Nem tudott beszélni, hogy megtudja, amit olyan
nagyon szeretett volna tudni. Napok jöttek, mentek, de a gazda csak nem
jött. Fehér Agyar, noha sohse volt beteg életében, beteg lett, nagyon
beteg lett, olyan beteg, hogy Mattnak végtére is be kellett őt vinnie a
kabin belsejébe. Aztán, gazdájának irva, egy utóiratot szentelt Fehér
Agyar állapotának.

Weedon Scott mikor megkapta a levelet Circle Cityben, a következőket
olvashatta:

– Az az átkozott farkas nem akar dolgozni. Nem akar enni. Nincs benne
egy szikrányi hetvenkedés. Minden kutya megharaphatja. Azt szeretné
tudni, hová lett a gazdája és én nem tudom, hogy mondjam meg neki.
Lehet, hogy meg is döglik szegény.

Ugy volt, amint Matt irta. Fehér Agyar nem evett, elhagyta magát,
engedte, hogy a fogatbeli kutyák megmarják. A kunyhóban a földön, a
kemence mellett feküdt, nem érdekelte sem az ennivaló, sem Matt, sem az
élet, sem semmi más. Matt gyöngéden szólt hozzá, esküdözött neki, – nem
törődött vele; sohse tett mást, legfeljebb homályos tüzü szemét
forditotta a férfi felé, aztán lehajtotta fejét, szokott módja szerint,
két mellső lábára.

Egy éjjel Mattot, mikor mozgó ajakkal és mormolva olvasott, hirtelen
felrezzentette Fehér Agyar halk nyihogása. Fehér Agyar felugrott, füleit
az ajtó felé hegyezte és elmerülten hallgatódzott. Egy pillanattal
később Matt lépteket hallott. Az ajtó kinyilt és Weedon Scott lépett be.
A két ember kezet fogott. Aztán Scott körülnézett a szobában.

– Hol a farkas? – kérdezte.

Aztán meglátta, azon a helyen állt, ahol az imént még feküdt, a kemence
mellett. Nem rohant előre kutyák szokása szerint. Ott állt, figyelve és
várva.

– Szent anyám! – kiáltott Matt. – Ni csak! Csóválja a farkát.

Weedon Scott féluton elébe ment a szobán keresztül, egyuttal magához
hiva Fehér Agyart. Fehér Agyar odament hozzá, nem rohanva, de gyorsan
lépegetve. Fölébredt mély elmerültségéből s amint közelebb jött, valami
különös kifejezés villant meg szemeiben. Az érzésnek kimondhatatlan
mélysége ragyogott szemében, mint valami láng.

– Én rám sohse nézett igy egész idő alatt, mig ön odavolt, – álmélkodott
Matt.

Weedon Scott nem is hallotta. Sarkára guggolt szemtől-szembe Fehér
Agyarral s ugy dédelgette, vakargatta a füle tövét, hosszan cirógatta
hátát, vállát, nyakát, végigszántotta gerincét enyhén ujjai végével. És
Fehér Agyar válaszképen morgott s a szeretet duruzsoló hangja e
morgásban hallhatóbb volt, mint valaha.

De ez még nem volt minden. Öröme, nagy szeretete, mely mindig küzdött
azért, hogy megnyilatkozhassék s kifejezhesse magát, végre
győzedelmeskedett s megtalálta a kifejezés módját. Hirtelen előretolta a
fejét és gyöngéden odafurta fejét a gazdája karja és teste közé. És itt,
elrejtve, ugy, hogy nem látszott fejéből egyéb a füleinél, nem morgott,
csak furakodott és fészkelődött.

A két ember egymásra nézett. Scott szemei ragyogtak.

– A kutyafáját! – kiáltott Matt ámultában.

Egy kicsit később, mikor meglepetéséből magához tért, megszólalt:

– Mindig mondtam, hogy ez a farkas kutya. Aki nem hiszi, nézzen ide.

A szeretet istenének hazatértével Fehér Agyar gyorsan felépült. Két éjt
és egy napot a kunyhóban töltött. Azután kirohant. A szánkóhuzó kutyák
már elfeledték, hogy ő kicsoda. Csak arra emlékeztek, hogy legutóbb
gyönge volt és beteg. Abban a pillanatban, mikor meglátták kirontani a
kunyhóból, neki ugrottak.

Matt a kunyhó ajtajában állt és nézte. Vidáman mormogott.

– Ne hagyd magad, farkas! Kergesd a pokolba őket, farkas! Rajta, farkas!

Fehér Agyarnak nem kellett biztatás. Elég volt annyi, hogy a szeretet
istene visszatért. Az élet megint legyőzhetetlenül lüktetett benne,
ragyogóan és rettenthetetlenül. Harcolt puszta örömből, harcolt azért,
hogy kifejezhesse azt a sok mindent, amit érzett, mert hisz beszélni nem
tudott. A harcnak csak egyféle kimenetele lehetett. A fogatbeli kutyák
gyalázatos vereség után szétszéledtek s csak sötét este mertek
visszatérni, egyik a másik után, alázatosságukkal és szelidségükkel
mutatva ki alattvalói hűségüket Fehér Agyar iránt.

Miután megtanulta, hogy kell urához fészkelődni, ebben a műveletben
számtalanszor volt bűnös Fehér Agyar. Ez volt az utolsó szava. Ezen
felül nem tudott jutni. Az egyetlen, amire különösen kényes volt, a
feje. Sohsem állhatta, ha a fejéhez nyultak. Ez a Vadon ösztöne volt
benne, a félelem a csapdától, a fájdalomtól, ami rettegő félelemmel
parancsolja, hogy kerülje a szoros érintkezést. Ösztönének parancsa
volt, hogy a feje mindig szabadon legyen. És most, hogy istene válla alá
furta fejét, átadta neki magát kényre-kegyre a reménytelen tehetetlenség
állapotában. Ezzel fejezte ki teljes és tökéletes bizalmát, teljes
odaadását, mintha csak ezt mondta volna.

– Életemet a te kezedbe teszem. Tégy vele, amit akarsz.

Egy éjjel, nem sokkal a visszatérése után, Scott Mattal egy játszma
cribbage-t játszott lefekvés előtt. Tizenöt-kettő, tizenöt-négy, meg egy
pár, az annyi, mint hat, számolta Matt, mikor egy vészkiáltás és
horkantás hangja hallatszott kivülről. Egymásra néztek és felugrottak.

– A farkas lekapott valakit, – mondta Matt.

A félelem és szenvedés kiáltása siettette őket.

– Hozzál valami lámpát! – kiáltott Scott, amint kiszaladt a kunyhóból.

Matt utánament a lámpával s ennek világánál látták, hogy egy ember hátán
fekszik a hóban. Karjait keresztben tartotta s egyikkel arcát, másikkal
torkát takarta el. Igy próbált védekezni Fehér Agyar fogai ellen. Erre
elég nagy szüksége volt. Fehér Agyar dühöngött és gonoszul támadott a
legsebezhetőbb ponton. Válltól csuklóig a férfi kék flanellbluza és inge
rongyokká volt tépve s a kar rettentő sebeiből ömlött a vér. Ezt az első
pillanatban láthatták. A következő pillanatban Weedon Scott megragadta
Fehér Agyar torkát és elvonszolta a vérző emberről. Fehér Agyar küzdött
és horkantott, de nem tett kisérletet a harapásra. A gazda szidalmazó
szavára hamar lecsendesedett.

Matt fölsegitette az embert. Mikor felkelt és leeresztette karját,
Szépséges Smith állatias arca tünt elő. A kutyahajtó gyorsan
eleresztette olyan mozdulattal, mintha véletlenül eleven szenet fogott
volna kezébe s most azt dobná el. Szépséges Smith pislogott a
lámpafényben és körülnézett. Mikor egy pillantást vetett Fehér Agyarra,
a félelem torzitotta el arcát.

Ugyanekkor Matt két tárgyat pillantott meg a hóban. Odatartotta a lámpát
s lábahegyével rábökött, hogy gazdája is lássa. Egy kutyának való
acéllánc volt s egy jókora bot.

Weedon Scott látta s bólintott. Egy szót sem szóltak. A kutyahajtó
Szépséges Smith vállára tette a kezét s megpenderitette. Egy szó nem
sok, annyi sem hallatszott. Szépséges Smith elindult.

A szeretet istene ezalatt hizelkedve cirógatta Fehér Agyart.

– El akart lopni, mi? És te nem akartad, ugy-e? Igen, igen, az az ember
most az egyszer tévedett, he?

– Azt hihette, hogy megfogta a hetvenhét ördögöt, – vihogott Matt.

Fehér Agyar izgatottan és berzenkedve, morgott és morgott, mig végre a
szőre lesimult s a szeretet duruzsoló hangja halkan s mintegy távolról
belevegyült a morgásába.



ÖTÖDIK RÉSZ.


I. FEJEZET. Hosszu utazás.

Valami volt a levegőben. Fehér Agyar megorrontotta a bajt, még mielőtt
valami látható jele lett volna. Homályos uton-módon rájött, hogy
változás előtt állnak. Nem tudta hogyan, de maguk az istenek árulták el
neki a titkot. Titokzatos uton, a kabin előtt strázsáló kutya, noha
sohasem lépte át a kabin küszöbét, megtudta, mi történik a bent levők
elméjében.

– Hallga! Hallga csak! – kiáltott egy este vacsora közben Matt.

Weedon Scott hallgatódzott. Az ajtón keresztül halk, aggódó nyihogás
hallatszott, mint valami alig hallható zokogás. Aztán egy hosszu
szimatolás hangja következett. Fehér Agyar meggyőződött róla, hogy
gazdája még bent van s még nem tünt el titokzatos és megfoghatatlan
módon a kabin belsejéből.

– A farkas ön után veszkődik, – mondta a kutyahajtó.

Weedon Scott könyörögve nézett társára, de tekintetét meghazudtolta a
szavaival.

– Mi az ördögöt csináljak egy farkassal Kaliforniában? – kérdezte.

– Ezt mondom én is, – felelt Matt. – Mi az ördögöt csinálhat egy
farkassal Kaliforniában?

Ezt a választ Weedon Scott nem találta kielégitőnek. A társa vizsgálódva
nézett rá.

– Fehér ember kutyája nem állhatna meg előtte, – folytatta Scott. –
Megölné őket az első pillanatban. Ha nem tenne tönkre a sok kártérités,
amit fizetnem kellene miatta, a hatóságok akkor is elvennék tőlem és
villamosárammal kivégeznék.

– Tudom, hogy megrögzött gyilkos, – hagyta helyben Matt.

Weedon Scott gyanakodva nézett rá.

– Nem lenne jó vége, – mondta határozottan.

– Nem lenne jó vége, – versenyzett vele Matt. – Tartani kellene mellette
külön egy embert, hogy legyen, aki ügyeljen rá.

Scott gyanuja eloszlott. Vidáman bólintott. A csöndben, mely erre a
beszédre következett, hallható lett az ajtón keresztül a zokogásszerü
nyihogás és a hosszu, kutató szimatolás.

– Hiába, nem lehet tagadni, ez a kutya mindig csak önre gondol.

Scott hirtelen dühvel meredt rá. – Azt a mindenit! Ember! Csak tudom
tán, hogy mit teszek? S azzal vége.

– Hisz én is azt mondom, csakhogy…

– Csakhogy mit? – kiáltott Scott.

– Csakhogy, – kezdte a kutyahajtó szeliden, de aztán csavart egyet az
eszén és haraggal folytatta. – Nem kell olyan mérgesnek lenni. Ha látom,
mit tesz, mit nem tesz, azt kell hinnem, mégse tudja olyan nagyon, hogy
mit akar.

Weedon Scott önmagával tusakodott egy ideig, aztán szeliden megszólalt.

– Igazad van, Matt. Magam sem tudom, mit akarok. Ezért vagyok szomoru.

– Ej, – tört ki később egy kis szünet után, – merőben nevetséges volna,
ha magammal vinném ezt a kutyát.

– Igazat adok önnek, – volt Matt válasza s a gazdája megint nem volt
vele megelégedve.

– De honnan a kék öreg ördögtől tudja, hogy ön elutazik? – folytatta a
kutyahajtó ártatlanul, – ezen nem győzök eleget csudálkozni.

– Fogalmam sincs róla, – felelt Scott, szomoruan rázva fejét.

Eljött az a nap, mikor, a nyitott kabinajtón keresztül, Fehér Agyar
látta a végzetes táskát a földön és látta, hogy Matt belerakja a gazdája
holmiját. Aztán jövést-menést látott, s az eleddig oly nyugalmas kabin
csöndjét lárma és nyugtalanság verte fel. Eljött az elhárithatatlan
veszedelem. Fehér Agyar eddig csak érezte, most már tudta is. Istene
ujabb szökésre készülődik. S mivel nem vitte magával első izben, most
sem várhat egyebet, mint hogy itt hagyják.

Ezen az éjszakán a hosszu, siralmas farkasüvöltést hallatta. Mint ahogy
üvöltött kölyökkorában, mikor a Vadonból a faluba menekült s a falu
helyén, a rongyhalmokon kivül semmi sem jelölte Szürke Hód kunyhójának
helyét, ugy üvöltött most is, a hideg csillagoknak szegve orrát s a
csillagoknak beszélve el fájdalmát.

Bent a kabinban a két férfi épp akkor feküdt le.

– Megint bomlik már! – szólalt meg Matt a vackáról.

Weedon Scott ágya felől csak egy morgás és forgolódás zaja hallatszott.

– De hogy a csudába érezte meg, hogy ön elutazik. Ezután nem várhat az
ember mást, mint hogy bánatában kiadja a páráját, szegény.

A forgolódás zaja a másik ágyban még hangosabb lett.

– Ugyan, hallgass már! – kiáltott a sötétben Scott. – Hiszen zsémbesebb
vagy egy asszonynál.

– No, ebben igaza van, – felelte a kutyahajtó és Weedon Scott nem tudta
biztosan, vajjon vihogott-e a társa, vagy sem.

A következő napon Fehér Agyar nyugtalansága csak növekedett. Folyton az
ura sarkában volt, ha ez járkált s a kabin küszöbén feküdt, ha gazdája
bent tartózkodott. A nyitott ajtón keresztül láthatta Fehér Agyar a
málhákat. A táskához még két nagy vászontáska és egy doboz is került.
Matt egy kátrányos ponyvába göngyölte a gazda takaróit és prémruháját.
Fehér Agyar nyihogott, hogy ezt a műveletet látta.

Később két indián jött. Fehér Agyar szigoruan vizsgálgatta őket, mialatt
ezek vállukra kapták a málhát és Matt, aki a kis táskát és az ágynemüt
vitte, levezette őket a domboldalon. Fehér Agyar nem ment utánuk. A
gazda még ott volt a kabinban. Kis idő mulva Matt visszajött. A gazda az
ajtóba állt és behivta Fehér Agyart a kabinba.

– Te szegény ördög, te, – szólt hozzá kedveskedve, vakargatva Fehér
Agyar fülét és végigtapogatva gerincét. – Elmegyek, öregem, messze,
ahova nem jöhetsz utánam. No, morogj még egyet, öreg, egy utolsót, egy
utolsó bucsut, aztán Isten veled.

De Fehér Agyar nem morgott. Ahelyett egy mohó, kutató pillantás után,
odafurakodott a gazdája válla alá, befészkelődött, elrejtve fejét
gazdája teste és karja között.

– Itt a hajó! – kiáltott Matt. A Yukon felől egy folyami gőzös rekedtes
búgása hallatszott. – Gyorsan, gyorsan bucsuzzék. De ha biztos akar
lenni, zárja be az elülső ajtót kulccsal. Én a hátsón megyek. Indulás!

A két ajtó egyszerre csapódott be s Weedon Scott megvárta, mig Matt
előre került. A kabin belsejéből halk nyihogás és zokogás hallatszott.
Aztán hosszu, mélyről jövő szimatolás.

– Gondod legyen rá, Matt, – szólt Scott a dombról lemenet. – Irjál, hogy
tudjam, mint boldogul szegény.

– Jó, – felelt a kutyahajtó. – De hallgassa csak! Hallga!

Megálltak. Fehér Agyar üvöltött, mint ahogy üvölt a kutya holt gazdája
teteme fölött, Ugy üvöltött, ahogy csak a fájdalom üvölt, szivszaggató
sirással és reszkető jajongással, halkan nyögve s borzasztó jajban törve
ki megint.

Az _Aurora_ volt ebben az évben az első gőzhajó, mely kifelé vitt az
országból s fedélzetén csak ugy nyüzsgött a sok szerencsés kalandor s a
csalódott aranyásó, mind épp oly őrülten törekedve kifelé, mint amilyen
őrülten igyekeztek egykor az ország belseje felé. A hajópallóhoz közel
Scott rázott kezet Mattal, aki már a partra készült visszatérni. Matt
keze hirtelen elernyedt a másik tenyerében és szeme meredten bámult a
Scott háta mögött levő pontra. Scott megfordult, hogy megnézze, mi az. A
fedélzeten, egy pár lábnyira tőlük, figyelve és sóvár szemekkel, ott ült
Fehér Agyar.

A kutyahajtó halk, az ijedelemtől makogó hangon káromkodott. Scott
szólni sem tudott csodálkozásában.

– Bezárta az elülső ajtót? – kérdezte Matt.

Scott bólintott.

– És te a hátsót? – kérdezte.

– Abban bizonyos lehet, – volt az indulatos felelet.

Fehér Agyar hizelkedve csapta hátra füleit, de ott maradt, ahol volt és
semmi kisérletet nem tett a közeledésre.

– Majd magammal viszem a partra.

Matt egy pár lépést tett Fehér Agyar felé, mire ez rögtön odább osont. A
kutyahajtó utána rohant. Fehér Agyar elmenekült egy csomó ember lábai
között. Ugorva, hajolva, bujkálva végigfutott a fedélzeten, meghiusitva
Matt erőlködéseit.

De mikor istene szólitotta, Fehér Agyar ellenkezés nélkül tüstént
odasietett.

– Nem akar idejönni hozzám, pedig a kezemből evett hónapszámra, –
panaszkodott bosszusan Matt. – És ön, ön, aki sohasem etette, az első
napot kivéve! Akármi legyek, ha tudom, hogyan eszelte ki, kettőnk közül
melyik a gazda.

Scott, aki eddig cirógatta Fehér Agyart, hirtelen lehajolt hozzá és az
orrán levő friss vágásokra s a szeme közt levő hosszu sebre mutatott.

Matt is lehajolt és végigtapogatta Fehér Agyar hasát.

– Az ablakról megfeledkeztünk. Összevissza vágta magát alul. Nekiugrott
az üvegnek, a szentjit neki!

Weedon Scott nem hallgatott rá. Gyorsan határozott. Az _Aurora_ sipja az
indulás utolsó jelét füttyentette. Emberek rohantak a hajópallón
keresztül a szárazföldre. Matt levette tulajdon nyakáról a
selyemkendőjét s Fehér Agyar nyaka köré akarta kötni. Scott megragadta a
kutyahajtó karját.

– Öregem, Matt, Isten veled. A farkasról nem szükséges irnod. Mert
látod, én…

– Hogyan? – kiáltott Matt. – Azt akarja mondani…

– Éppen azt, Matt. Itt a kendőd. A kutyáról majd _én_ irok _neked_.

Matt megállt a hajópalló fele utján.

– Nem birja ki az éghajlatot! – kiáltott vissza. – Hacsak meg nem
nyiratja meleg időben.

A hajópallót bevonták s az Auróra elindult. Weedon Scott az utolsó
istenhozzádot integette. Aztán megfordult és Fehér Agyar fölé hajolt.

– Morogj, morogj hát, öregem – és cirógatta a morgó kutya fejét és
hizelgőn hátracsapódott fülét.


II. FEJEZET. A délvidéken.

Fehér Agyar San-Francisconál hagyta el a gőzös fedélzetét. Alig hogy a
partra lépett, egész lelkében megrendült. Lelke legmélyén, minden
okoskodásnál és öntudatnál mélyebben, istenség és erő egyet és ugyanazt
jelentette számára. S még a fehér istenek sem látszottak előtte olyan
hatalmasaknak, mint most, mikor San-Francisco csuszós kövezetén
lépegetett. Fából épült kunyhók helyett itt tornyosodó házak
magaslottak. Az utca maga telve mindennemü veszedelemmel, szekerekkel,
kocsikkal, autókkal; hatalmas lovak huztak inukszakadtából roppant
terheket, közbe szörnyüséges villamos kocsik sipoltak, csengettek,
folytonosan hallatva fenyegető kiáltozásukat, mint a hiuz, mely az
északi őserdőkben ijesztgette.

Mindez az erő megnyilvánulása volt. Bennük, mögöttük, rajtuk mindenütt
ember volt, ember kormányozta, igazgatta őket s az ember szólt a
hangjukkal, az ember, akinek ősi öröksége az anyagon való uralkodás.
Rettentő volt, elképesztő volt. Fehér Agyar oda volt bámulatában. Félt.
Mint ahogy kölyökkorában tudatára jött kicsiségének és törpevoltának,
mikor először hagyta el a Vadont, hogy Szürke Hód falujába menjen, most,
ereje teljében és érett korában kapott ujra leckét törpeségéről és
jelentéktelen voltáról. És mennyi isten tolongott az utakon!

Csaknem elszédült a nagy nyüzsgésben. Az utca lármájától szinte
elkábult. Megzavarodott a rettentő és végnélküli forgatagtól s a dolgok
örökös mozgásától. Soha még ugy nem érezte istenétől való függését, mint
ezen a napon, örökösen a sarkában volt s bármi történt is, egy
pillanatra sem vesztette el szem elől.

De Fehér Agyar csak kóstolót kapott a városi életből, az egész olyan
volt előtte, mint egy rossz álom, mint egy lidércnyomás, valószinütlen
és rettenetes, mely még sokáig üldözte azután is álmaiban. Gazdája egy
málhás-kocsiba tette, láncra füzve a sarokban, a felhalmozott málhák és
kosarak között. Itt egy köpcös, barna isten uralkodott, egymás hegyibe
rakta a csomagokat, beráncigálta az ajtón keresztül, vagy törve-zuzva
kidobta az ajtón keresztül a többi isteneknek, akik már vártak reá.

Itt, a málhák eme poklában, Fehér Agyart elhagyta a gazdája. Vagy
legalább is Fehér Agyar azt hitte, hogy elhagyta, mig végre megszagolta
közvetlen maga mellett ura vászon ruhacsomagját, melynek őrizetét rögtön
át is vette.

– Jó, hogy jön, – dörmögött a kocsibeli isten egy órával ezután, mikor
Weedon Scott megjelent a kocsi ajtajánál. Ez a kutya nem hagyta, hogy
egy ujjal is érintsem a holmiját.

Fehér Agyar kikerült a kocsiból. Elbámult. A szörnyü város eltünt. A
kocsit, melyben eddig volt, olyannak tekintette, mint egy kunyhó
belsejét. Mikor a kocsiba lépett, a város ott volt körülötte. Azóta a
város eltünt. A lármája nem morajlott a fülébe. Mosolygó táj terült el
előtte, ragyogva a napfényben, lusta nyugalomban. Nem sok ideje volt az
álmélkodásra. Elfogadta ezt is, mint ahogy elfogadta az istenek
hatalmának minden megnyilatkozását és kiszámithatatlan cselekedetét. Az
istenek már ilyenek.

Egy kocsi várt rájuk. Egy asszony és egy férfi közeledett a gazdájához.
Az asszony karja kitárult és átölelte gazdája nyakát, – ellenséges
cselekedet! A következő pillanatban Weedon Scott és az asszony között
ott volt Fehér Agyar, hörgő, dühödt démonná változva.

– Ne féljen, anyám, – mondta Scott, szorosan megragadva Fehér Agyart s
igyekezve lecsillapitani, – azt hitte szegény, hogy bántani akar, ezt
pedig nem hagyná soha. De mindjárt megtanitom. Fehér Agyar gyorsan
tanul.

– Addig is szabad-e szeretnem a fiamat? – nevetett az anya, noha még
sápadt volt az ijedelemtől és félelemtől.

Fehér Agyarra nézett, amint az horkantva, berzenkedve, gonosz
tekintettel meredt rá.

– Megtanulja, meg kell tanulnia haladék nélkül, – mondta Scott.

Szeliden beszélt Fehér Agyarral, mig csak le nem csillapitotta, aztán
hangja egyszerre szigoru lett.

– Feküdjék le, sir, feküdjék le!

Ezt már régen megtanulta gazdájától Fehér Agyar s lefeküdt, kedvetlenül
és dacosan, de lefeküdt.

– Nos, anyám.

Scott kitárta karját, félszemmel Fehér Agyart nézve.

– Feküdj le! – intette, – feküdj!

Fehér Agyar, berzenkedve, félig felemelkedett helyzetéből is
visszafeküdt és figyelte a megismételt ellenséges cselekedetet. De nem
származott ebből az ölelésből semmi baj és abból az idegen
férfi-istenéből sem, aki ezután következett. Ezután kocsira rakták a
málhákat, kocsiba szállt a gazdája is az idegen istenekkel együtt. Fehér
Agyar majd éber tekintettel szaladt a kocsi után, majd felborzadt
szőrrel ugrált a vágtató lovak előtt, figyelmeztetve őket, hogy baja ne
essék az ő istenének, akit olyan gyorsan röpitettek tova.

Tizenöt perc mulva a kocsi diófák összeboruló kettős sora között
behajtott egy kőkapun. A diófák két oldalán rét feküdt s nagy sik
területén itt-ott óriási tölgyek terebélyesedtek. A közelben,
ellentétben az ápolt fü gyenge zöld szinével, napégette kaszálók
rőtaranya fénylett a nap sugaraiban, ezen tul barna dombok és hegyvidéki
legelők látszottak. A völgy első szelid emelkedésénél széles kapuju,
sokablaku ház állott.

Fehér Agyar alig vethetett minderre egy pillantást. Alighogy a kocsi
beért az udvarra, Fehér Agyarnak nekirontott egy fénylőszemü,
hegyesorru, sértődött és dühös juhászkutya. A juhászkutya elvágta Fehér
Agyar és ura közt az utat. Fehér Agyar nem horkantott, de szőre
felborzadt, mikor megkezdte a csöndes és halálos támadást. Ebből a
támadásból nem lett bajvivás. Állva maradt félszeg hirtelenséggel,
erőszakoltan megbicsakolt lábaival állitva el tulajdon mozgását, leült a
hátsó lábaira, annyira szerette volna kerülni az érintkezést
támadójával. A támadó nősténykutya volt s fajának törvényei sorompót
állitottak közé és a nőstény közé. Hogy megtámadjon egy nősténykutyát,
ahhoz neki erőszakot kellett volna tenni az ösztönein.

De a juhászkutya másképp érzett és gondolkozott.

Nőstény létére nem ismert tiltó parancsot. Azután meg, juhászkutya
lévén, ösztönszerü félelme a Vadon és különösen a farkas iránt, nagyon
is erős volt. Fehér Agyar az ő szemében farkas volt, az örökös rabló,
aki azóta settenkedik a nyáj körül, mióta a juhászkutya távoli ősei
először őriztek juhot. És igy, mikor Fehér Agyar abbahagyta a támadást
és összeszedte magát, hogy elkerüljön minden érintkezést, a juhászkutya
rárohant. Fehér Agyar önkéntelenül is horkantott, mikor a vállában
érezte a juhászkutya fogát, de egyébként még csak kisérletet sem tett a
megtorlásra. Fehér Agyar visszavonult peckesen és megpróbálta kikerülni
a juhászkutyát. Erre ment, arra ment, erre fordult, arra fordult, hiába.
A juhászkutya mindig utját állta.

– Ide, Collie! – kiáltott a kocsiból az idegen férfi.

Weedon Scott nevetett.

– Hagyjad csak, apám. Ez jó lecke lesz. Fehér Agyarnak ugy is sok
tanulni valója van és nem baj, hogy ha most mindjárt belekezd. Majd
segit ő magán nemsokára.

A kocsi tovább haladt és Collie még mindig elállta Fehér Agyar utját.
Megpróbált elszaladni előle, ugy hogy körben rohant a réten keresztül,
de Collie a belső és kisebb körön futott s mindig a lába előtt volt, két
sor, ragyogó fehér fogát vicsoritva rá. Most visszafutott, a másik réten
keresztül, de Collie megint elállta az utját.

A kocsi elvitte magával a gazdát. Fehér Agyar látta, mint tünik el a fák
között. A helyzet kétségbeejtő volt. Megpróbálkozott még egy futammal.
Collie követte, gyors irammal. És ekkor, hirtelen, Fehér Agyar Colliera
vetette magát. Régi bajvivó csele volt ez. Váll vállnak feszült és
Collie felfordult. De nemcsak hogy felfordult, hanem le is
hengerbuckázott a lejtős talajon. Most a hátán, most az oldalán feküdt,
lábával kapálódzott, a földet kaparta, hogy megállhasson s hangosan
kiáltozott fájdalmában és sértett büszkeségében.

Fehér Agyar nem várta meg, mig talpra áll. Az ut szabad volt, csak
ennyit akart. Collie utánaszaladt, panaszos üvöltözéssel. Nyilegyenes ut
volt előtte s a futásban Fehér Agyar adhatott egy kis leckét Collienak.
Collie dühödten, izgatottan, inaszakadtából futott, láthatólag erőlködve
minden lépésnél, Fehér Agyar halkan rohant előtte, erőlködés nélkül,
mintha szellem siklott volna hang nélkül a talaj fölött.

Mikor a ház elé a kocsifeljáróhoz érkezett, a kocsi akkor ért oda és
gazdája épp leszállóban volt. Ebben a pillanatban a futás teljes
rohamában, Fehér Agyar észrevette, hogy oldalról ujabb támadás
fenyegeti. Egy kopó rohant reá. Fehér Agyar megpróbált szembeszállni
vele. De nagyon is gyors mozgásban volt s a kutya alig lehetett tőle pár
lépésnyire. Oly nagy volt a mozgás sebessége s a támadás oly váratlan
volt, hogy Fehér Agyar elbukott és meghemperedett. Fehér Agyar ebből a
kavarodásból ugy állt talpra, mint a bosszuállás szelleme, fülét
hátracsapta, szája rángott, orra remegett s fogai összekoccantak, mikor
hajszálnyira tévesztette el a kopó lágy nyakát.

A gazdája odarohant, de nagyon messze volt és Collie volt a kopó
életének megmentője. Mielőtt Fehér Agyar még egyszer nekiugorhatott
volna, hogy halálos harapásával kioltsa ellenfele életét, épp ugrás
közben érkezett oda Collie. Kijátszották, legyőzték, földhöz vágták, a
megsértett Collie ugy viharzott ide, mint a megbántott méltóság, a jogos
harag valóságos példányképe, számitsuk még hozzá ösztönszerü gyülöletét
a Vadonból ideszakadt ősi rabló ellen. Derékban támadta meg Fehér
Agyart, épp az ugrása közepén és leverte lábáról. Fehér Agyar
meghemperedett.

A következő pillanatban már a gazdája is ott volt s félkézzel fogta
Fehér Agyart, mialatt apja magához szólitotta a kutyákat.

– Ez ugyancsak meleg fogadtatás volt egy szegény sarkvidéki kutya
számára, – mondta a gazda, mialatt Fehér Agyar lecsillapult a simogató
keze alatt. – Egész életében mindössze egyszer verték le a lábáról,
itthon kétszer hengergették meg harminc másodperc alatt.

A kocsi elhajtatott s a házból több idegen isten rajzott elő. Némelyek
ezek közül tiszteletteljes távolban maradtak, de kettő közülük, két
asszony, megismételte az ellenséges cselekedetet, körülkulcsolván ura
nyakát. Fehér Agyar mégis kezdte türni ezt a mozdulatot. Nem származott
belőle semmiféle bántalom s a hangok, melyeket az istenek ezalatt
hallattak, nem voltak fenyegetők. Ezek az istenek próbáltak Fehér
Agyarhoz is közeliteni, de ez óvta őket egy-egy horkantással és a gazda
is ugyanezt tette azzal a lármával, amit a szájával csinált. Ilyenkor
Fehér Agyar szorosan gazdája lábához simult és odatartotta fejét biztató
cirógatásának.

A kopó erre a parancsszóra: Dick, feküdjék le, sir! – lement a lépcsőn
és lefeküdt a kapufélfánál, morogva s gyanakvó tekintetét a betolakodóra
függesztve. Colliet az asszony-istenek egyike vette gondozásba, aki
karjára kapta, cirógatta, kedveskedett neki; de Collie nagyon
megsértődött, Collieval rosszul bántak és Collie nyihogott,
nyugtalankodott és magánkivül volt, hogy a farkast az emberek maguk közé
eresztették s tudta, bizonyosan tudta, hogy az emberek nagy hibát
követtek el.

Az emberek megindultak a ház belseje felé. Fehér Agyar szorosan a
gazdája nyomában volt. Dick a kapunál morgott és Fehér Agyar a lépcsőn
berzenkedett és visszamordult rá.

– Hozzátok be Colliet, – szólt Scott atyja, – s eresszétek össze Dicket
és Fehér Agyart, hadd marakodjanak, meglátod Weedon, milyen jó barátok
lesznek azután.

– És Fehér Agyar, hogy megmutassa jó barát-voltát, első gyászoló lesz a
Dick temetésén, – nevetett Scott.

Az idősebb Scott hitetlenkedve nézett majd Fehér Agyarra, majd Dickre,
aztán a fiára.

– Azt gondolod, hogy…

Scott bólintott a fejével.

– Azt gondolom, hogy Dicknek vége lesz egy, legfeljebb két perc mulva.

Fehér Agyarhoz fordult.

– Gyere, farkasom, gyere, neked kell bejönni. A többiek maradjanak
idekinn.

Fehér Agyar peckesen lépegetett a lépcsőn, farkát magasra tartva,
félszemmel Dicket figyelve, hogy meg ne lephesse oldaltámadással s
ugyanekkor készen minden kegyetlen meglepetésre, mellyel az ismeretlen a
ház belsejében fogadhatja. De nem látott semmi félelmeteset s mikor
beértek a ház belsejébe, hasztalan szaglászott meg minden zugot, semmi
fenyegetőt nem talált.

Ekkor elégedett nyögéssel feküdt le ura lábai elé, figyelve, hogy mi
történik, készen minden pillanatban arra, hogy felugorjék és harcoljon
életéért azzal a fenyegető borzalommal, melynek ott kell rejtőznie a ház
csapdának tetsző födele alatt.


III. FEJEZET. Isten országában.

Fehér Agyar nemcsak természeténél, hanem tapasztalatánál fogva is
alkalmazkodó volt. Sokfelé járt és ismerte az alkalmazkodás értékét és
előnyeit. Itt, Sierra Vestában, – igy nevezték Scott biró birtokát, –
hamarosan otthon érezte magát. A többi kutyával eztán semmi baja nem
volt. A Sierra Vesta-beli kutyák jobban ismerték a délvidéki isteneket,
mint ő, s azzal, hogy az istenek beengedték a házba, Fehér Agyar
tiszteletreméltóvá lett a szemükben. Erre még nem volt példa Sierra
Vestában, s hogy farkaslétére beengedték Fehér Agyart a házba, ők, az
istenek kutyái – mit tehettek egyebet? – belenyugodtak a
változhatatlanba.

Dick, egy csomó merev formalitás után, hajlandó volt barátságot kötni
Fehér Agyarral, de Fehér Agyar került mindennemü barátkozást. Csak
annyit követelt a kutyáktól, hogy békén hagyják. Egész életében távol
tartotta magát tulajdon fajától s most is egyedül akart maradni. Dick
közeledése nem tetszett neki s egy-egy horkantással elvaditotta Dicket
maga mellől. Északon megtanulta, hogy a gazdája kutyáit nem szabad
bántani; és sohse feledte el ezt a leckét. De makacsul ragaszkodott
elkülönitettségéhez és egyedüliségéhez és oly tökéletes semmibevevéssel
mellőzte Dicket, hogy ez a jószándéku teremtés végtére annyit sem
törődött vele, mint az istálló melletti nyergelő-oszloppal.

Collie esete nem volt ilyen egyszerü. Elfogadta Collie is, minthogy az
istenek igy parancsolták, de ez nem volt ok arra, hogy egyuttal békén is
hagyja. Emléke szövedékeiben ott futottak azok a szálak, melyek arról
beszéltek, milyen és mennyi bűnt követtek el ősei ellen Fehér Agyar
ősei. Nem lehet sem egy nap, sem egy generáció ideje alatt megfeledkezni
az elpusztitott juhnyájakról. Ösztönének emlékezete arra sarkalta, hogy
álljon bosszut a rablók ivadékán. Nem ugorhatott az isteneknek, akik,
dőrén, közelükbe engedték a farkast, de ravaszul kieszelt fogásaival
nyomorulttá tette Fehér Agyar életét. Ősidők, eonok óta állottak
hadilábon és Collie rajta volt, hogy Fehér Agyar ne feledkezhessék meg
az ellenségeskedésről.

Collie, kihasználva azt a védelmet, amit neme adott neki, örökös átok
volt Fehér Agyar nyakán. Fehér Agyar ösztöne nem engedte, hogy
megtámadja Colliet, Collie örökös bosszantása nem engedte, hogy semmibe
vegye támadásait.

Ha Collie nekirohant, vastag bundáju vállát forditotta az ádáz ellenség
harapása elé, aztán odébbállt peckesen, méltóságteljesen. Ha Collie
nagyon is vakmerő volt, Fehér Agyar kénytelen volt körben járni előtte,
vállát forditva felé ilyenkor, fejét félre tartotta s szemeiben valami
végtelen türelem és unalom kifejezése látszott. Néha a hátsó lábaiba
kapott harapás arra késztette, hogy gyorsan és minden méltóság nélkül
vonuljon vissza. De, általában, igyekezett megtartani szinte ünnepies
méltóságát. Semmibe se vette Colliet, ahányszor csak tehette és mindig
azon volt, hogy kitérjen az utjából. Ha látta, vagy hallotta, hogy
Collie jön, felkelt és odábbállott.

Annál többet kellett tanulnia egyéb dolgokról. Az északi vidéken való
élet maga volt az egyszerüség a Sierra Vesta-beli bonyolult viszonyokhoz
mérten. Legelőször meg kellett ismernie gazdája családját. Már voltak
ilyenfajta előtanulmányai. Ahogy Mit-sah és Klu-kucs Szürke Hódhoz
tartozott, megosztva életét, tüzét, takaróját, ugy itt, Sierra Vestában
is, a ház minden lakója a gazdájához tartozott.

De azért különbség is volt, még pedig nagy különbség a két eset között.
Sierra Vesta egy kicsit terjedelmesebb volt, mint Szürke Hód kunyhója.
Nagyon sok személyt kellett számba vennie. Itt volt Scott biró, meg a
felesége. Itt volt gazdája két testvére: Beth és Mary. A felesége,
Alice, meg a gyermekei: Weedon és Maud, négy és hat év közötti kis
gyermekek.

Senki sem volt, aki megmondhatta volna neki, ez a sok nép kicsoda és
hová tartozik, vérségi kötelékről, rokonságról semmit sem tudott és
sohasem is tudhatott. De elméje nemsokára rájött arra, hogy ez a sok nép
mind gazdájához tartozik. Aztán, valahányszor alkalom kinálkozott,
megfigyelt minden mozdulatot, szót és hanghordozást s igy lassan
megtanulta, a bensőség és kegy milyen fokán áll mindegyik gazdájánál. S
miután mindegyikről megtudta, mennyit jelent gazdája szemében, Fehér
Agyar is aszerint bánt mindenkivel. Amit gazdája sokra tartott, azt ő is
sokra tartotta; ami drága volt gazdája szemében, azt Fehér Agyar őrizte
gondosan.

Igy volt a gyermekekkel is. Egész életében kerülte a gyermekeket.
Gyülölte és félte a kezük érintését. Nem valami gyöngéd leckékben
tanulta meg az indián falvakban eltöltött napjaiban, hogy a gyermek
zsarnoki és kegyetlen. Mikor Weedon és Maud először közeledett hozzá,
figyelmeztetően morgott rájuk s a szeme gonosz fényben villogott. A
gazda ökölcsapása és parancsa kényszeritette arra, hogy eltürje
cirógatásaikat, bár egyre morgott-morgott kicsiny kezük alatt és
morgásában nem volt hallható a szeretet duruzsoló dallama. Később
megfigyelte, hogy a kis fiut és a kis leányt gazdája milyen nagyon
szereti s ezután sem parancsszóra, sem ökölcsapásra nem volt szükség,
bátran odamehettek hozzá, hogy megcirógassák.

De Fehér Agyar sohse volt ömlengően érzelmes. Valami fanyar, de
becsületes megadással engedte át magát gazdája gyermekeinek és eltürte
bolondságaikat, mint ahogy egy fájdalmas műtétet eltűrünk. Ha már nem
birta ki tovább, fölkelt és komor méltósággal elsétált. De idő multával
megkedvelte a gyermekeket, noha soha sem tüntetett ezzel. Soha nem ment
a gyermekek elé. Másrészt pedig, ha meglátta őket, sohsem ment el
előttük, hanem várta, hogy odajöjjenek hozzá. És még később valami fény
villant fel szemeiben, a gyermekek közeledtére és sajnálkozó
pillantással nézett utánuk, ha, más mulatság kedvéért, a kicsinyek
elhagyták.

Mindez a fejlődés dolga volt és sok időbe került. A gyermekek után
legtöbbre Scott birót tartotta. Erre, valószinüleg, két oka volt.
Először is nagyon drága lehetett gazdája szivének, másodszor:
érzelmeiben ő sem volt tüntető. Fehér Agyar szeretett lábai előtt
feküdni a széles tornácon, mig a biró ujságot olvasott s néha egy-egy
szóval vagy pillantással jutalmazta Fehér Agyart, jeléül annak, hogy
tudomása van Fehér Agyar létéről és jelenvalóságáról. De ez csak
olyankor történt, ha gazdája nem volt odahaza. Ha a gazda megjelent,
Fehér Agyar mindenki másról megfeledkezett.

Fehér Agyar megengedte a család minden tagjának, hogy kényeztesse s
cirógassa, de sohse adta meg egyiknek sem azt, amit urának megadott.
Semmiféle hizelgés nem tudta kicsalni torkából azt a szerető hangot és
akárhogy próbálgatták is, nem furta be sohse fejét senkinek a karja alá.
Az alávetettség és megadás, a teljes bizalom e jelét egyedül gazdája
számára tartogatta. Tény, hogy az egész családot sohsem tekintette
máskép, mint gazdája tulajdonát.

Hamar megtanulta a különbséget a családtagok és a háztartás személyzete
között. A személyzet rettegett tőle, mert Fehér Agyar csak épp
türtőztette magát, hogy meg ne támadja őket. Ezt is csak azért, mert ugy
tekintette őket, mint gazdája tulajdonát. Köztük és Fehér Agyar közt
semlegesség volt, semmi más. Megfőzték a gazda ételét, elmosták a
piszkos edényt és megtettek más egyebet is, épp ugy, mint ahogy megtett
ilyesmit Matt Klondikében. Röviden, ezek a ház tartozékai voltak.

A házon kivül még több tanulni valója akadt Fehér Agyarnak. Gazdája
birtokának, noha terjedelmes volt, voltak határai. A földbirtok a
grófsági országutnál végződött. A határon tul kezdődött a többi istenek
közös birtoka, az utcák és az utak. Keritések mögött más istenek saját
külön birtoka terült el. Miriádnyi törvény kormányozta mindezeket és
meghatározta mindennek és mindenkinek a magaviseletét; de Fehér Agyar
nem beszélte az istenek nyelvét és nem is volt a tapasztaláson kivül más
módja arra, hogy megtanulja törvényeiket. Fehér Agyar természetes
ösztöneire hallgatott mindaddig, mig csak valami törvénybe nem ütközött.
Ha egy párszor megtörtént, megtanulta a törvényt és engedelmeskedett
neki.

De a leghatalmasabb nevelő eszköz mégis egy-egy ökölcsapás vagy egy-egy
szidalom volt, amit gazdájától kapott. Mivel Fehér Agyar nagyon szerette
gazdáját, a gazdája ütése sokkal jobban fájt neki, mint mind az a verés,
amit Szürke Hódtól vagy Szépséges Smithtől együttvéve kapott. Ezek csak
testét sebezhették meg s teste mögött szelleme legyőzhetetlenül és
megtöretlenül lázadozhatott.

Gazdája ütése mindig nagyon is szelid volt ahhoz, hogy megsebezze
testét. Gazdája ütése mélyebben hatott. Ez az ütés gazdája
elégedetlenségét jelentette s Fehér Agyar szive vérzett alatta.

De ütésre ritkán került a sor. A gazda szava maga is elég volt arra,
hogy Fehér Agyar megtudja, jót vagy rosszat követett-e el. A gazda
szavához alkalmazta magaviseletét és cselekedeteit. Ez volt az iránytű,
mely szerint élete hajóját kormányozta és melynek nyomán megtanult
eligazodni egy uj föld és uj élet tengernyi szokásai között.

Északföldön az egyetlen szelid állat a kutya volt. A többi állat a
Vadonban élt s ha nem volt nagyon is elrettentő, a kutyák szabad prédája
volt. Fehér Agyar egész életében jogos zsákmányaként üldözte az élő
állatokat. Nem tudhatta önön fejétől, hogy Délen más divat járja. De
korán megtanulhatta Sierra Vestában való tartózkodása alatt. Egy kora
reggel a ház sarka mellett őgyelegve a baromfiudvarból megszökött
csirkére bukkant. Fehér Agyar természetes ösztöne szerint széttépte a
csirkét. Egy ugrás, a fogak villanása, ijedt csipogás és már vége is
volt az elkalandozott csibének. A csirke házi nevelésü volt, lágyhusu és
kövér. Fehér Agyar megnyalta utána száját és ugy találta, hogy ez
kiválóan jó pecsenye volt.

Később az istállók mellett még egy eltévelyedett csirkére bukkant. Egy
istállófiu rohant oda, hogy kiszabaditsa Fehér Agyar fogai közül. Az
istállófiu nem tudta, hogy Fehér Agyarban mi lakik s fegyverül csak egy
kis könnyü ostort kapott fel hirtelenében. Az ostor első csapására Fehér
Agyar eleresztette a csirkét, hogy megtámadhassa az embert. Egy bot
talán meg is állithatta volna Fehér Agyart, egy ostor soha. Hallgatagon,
egy rezzenés nélkül fogadta a második csapást, mely rohantában érte. Az
istállófiu torkának ugrott. «Szent Isten!» kiáltott az istállófiu és
meghátrált. Elejtette az ostort és karjaival védte a torkát. Fehér Agyar
harapása a karját érte és felszakitotta egész a csontig.

Az istállófiu borzasztóan megrémült. Nem annyira Fehér Agyar vadsága,
mint hallgatagsága remegtette meg idegeit. Eltakarva torkát vérző és
feltépett karjával, az istálló felé hátrált. De rosszul járt volna, ha
Collie nem jelenik meg hirtelen a szinen. Mint ahogy megmentette a Dick,
ugy mentette most meg az istállófiu életét. Őrült dühvel rohant Fehér
Agyarnak. Igaza volt. Ő jobban tudta ezt, mint a megtévedt istenek.
Minden gyanuját igazolva látta. Az ősi rabló megint régi fogásaival élt.

Az istállófiu bemenekült az istállóba és Fehér Agyar meghátrált Collie
kegyetlen fogai előtt, vállát tartva oda neki, vagy körbe-körbe forogva
előtte. De Collie nem adta fel a harcot, mint eddig szokta, a
megfenyités után. Ellenkezőleg, mindig dühödtebb, mérgesebb lett, mig
végre Fehér Agyar, sutba vetve minden méltóságot, megfutamodott a mezőn
keresztül.

– Majd megtanulja, hogy békén kell hagyni a csirkéket, – mondta a
gazdája, – de addig nem tanithatom tisztességre, mig rajta nem érem.

Két nappal később erre is rákerült a sor, még pedig jóval nagyobb
mértékben, mint ahogy azt a gazdája sejtette volna. Fehér Agyar szemmel
tartotta a baromfiudvart és a baromfiak szokásait. Éjszaka, mikor a
tyukok már elültek, Fehér Agyar felugrott egy nemrégiben rakott
ölfarakás tetejébe. Innen átugrott a tyukól tetejére, végigment a tyukól
párkányán s innen leugrott a földre. Egy perccel később már a tyukólban
volt és megkezdődött az öldöklés.

Reggel, mikor ura kilépett a tornácra, ötven fehér génuai tyuk
holtteste, melyet az istállófiu rakott sorba, köszöntötte. Füttyentett
halkan meglepetésében és csodálkozásában. Megpillantotta Fehér Agyart,
rajta azonban semmiféle bűntudat vagy szégyenérzet nem látszott. Büszkén
közeledett gazdájához, mintha bizony valami dicséretreméltó cselekedetet
vitt volna véghez. A bűntudat legtávolabbról sem volt meg benne. Weedon
Scott összeszoritotta ajkát, mikor kellemetlen feladatára került a sor.
Szigoruan beszélt az esztelen bűnöshöz és szavából valósággal isteni
harag szólt. Fehér Agyar orrát oda tartotta a leöldösött tyukok testéhez
s ugyanakkor alaposan elverte Fehér Agyart.

Fehér Agyar soha többé nem közeledett a kakasülőhöz. A törvény tiltotta
ezt s ő ismerte a törvényt. Gazdája a baromfiudvarba vezette. Fehér
Agyar első ösztönös érzése, mikor az élő táplálékot látta maga előtt, az
volt, hogy oda kell rohannia és széttépnie az orra előtt repkedő
baromfiakat. Már-már nekikrohant, de gazdája szava visszatartotta. Egy
félóra hosszat jártak az udvarban fel s alá. Időnkint felülkerekedett
Fehér Agyarban ösztöne s a csirkéknek akart rontani, de valahányszor
engedni kezdett ösztönének, gazdája szava mindannyiszor visszatartotta.
Igy tanulta meg a törvényt s mielőtt elhagyták volna a baromfiudvart,
megtanulta azt is, hogy a csirkéket meg se lássa, mintha a világon se
volnának.

– Sohse javul meg az ilyen vérengző, – szólt Scott biró, szomoruan rázva
fejét a reggeliző asztalnál, mikor fia elbeszélte, milyen leckét adott
Fehér Agyarnak. – Ha egyszer rászokott a vér izére… – és megint
szomoruan rázta a fejét.

Weedon Scott nem értett egyet vele.

– Nézze, apám, – szólt, – ma délután bezárom Fehér Agyart a csirkék
közé.

– Szegény csirkék! Gondolj rájuk is, – ellenkezett a biró.

– Minden csirkéért, amit Fehér Agyar elpusztit, – folytatta a fiu, –
fizetek egy arany dollárt a birodalom pénzében.

– Apa is fizessen büntetést, ha elveszti a fogadást, – inditványozta
Beth.

Testvére, Mary, tapsolt az inditványnak s az egész asztal hangosan
követelte, hogy vesztés esetén a biró is fizessen büntetést. Scott biró,
beleegyezése jeléül, megbólintotta a fejét.

– Rendben van. – Weedon Scott gondolkozott egy darabig. – Ha Fehér Agyar
nem öl meg egyetlenegy csirkét sem, ahányszor tiz percet töltött az
udvarban, annyiszor kell kijelentened előtte, komolyan és megfontoltan,
mintha a birói székben ülnél és itéletet mondanál: Fehér Agyar, sokkal
jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

Az egész család figyelte a mutatványt. De felsültek vele. Mikor bezárta
az udvarba s gazdája elhagyta, Fehér Agyar lefeküdt és elaludt.
Egyetlenegyszer kelt föl, hogy a vályuból igyék. A csirkéket meg sem
látta. Az ő szemében a csirke annyi volt, mintha nem is lett volna. Négy
órakor egy hatalmas ugrással a tyukól tetején termett s innen a külső
udvarba ugrott, aztán nagy méltósággal a ház felé lépdelt. Megtanulta a
törvényt. A tornácon, az elragadtatott család előtt, Scott biró,
szembenállva Fehér Agyarral, tizenhatszor jelentette ki lassan és
ünnepiesen:

– Fehér Agyar, jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.

A törvények rengeteg sokasága volt az, ami megzavarta és kényelmetlen
helyzetbe hozta Fehér Agyart. Meg kellett tanulnia, hogy ne bántsa
azokat a csirkéket sem, amelyek idegen istenek jószágai. Azonkivül
voltak még macskák, nyulak, pulykák, ezeket sem volt szabad bántania.
Végtére is, mikorra megtanulta a törvényt, azt hitte, hogy minden élő
lényt békében kell hagynia.

A legelő füve közül fürj röppenhetett fel az orra előtt: nem bántotta.
Mohó vágytól és kivánságtól reszketve, uralkodott ösztönein és nyugton
maradt. Teljesitette az istenek akaratát.

Aztán egyszer, egy napon, látta, hogy Dick a legelőn fölver egy
hímnyulat és hajtja maga előtt. A gazda is ott volt és nem tett semmit,
hogy megakadályozza Dick vadászatát. Nem, még inkább bátoritotta Fehér
Agyart is, hogy ő is üzze a nyulat. Igy tanulta meg, hogy a mezei nyul
vadászata nem tilos. Végre kidolgozta a törvénykönyvet, mely szerint
élnie kellett: közte és a házi állatok közt nem volt helye az
ellenségeskedésnek. Ha nem is állt velük baráti lábon, fenn kell
tartania a jóindulatu semlegességet. De a többi állat, a mókus, a fürj,
a gyapjasfarku nyul a Vadonnak olyan teremtményei, melyek sohasem
hódoltak meg az ember előtt. Ezek szabad zsákmányai akármelyik kutyának.
Az istenek csak a szelid állatokat védelmezik s a szelid állatok között
tilos halálos csapásokat osztogatni. A házi állatok élete és halála
fölötti hatalom az isteneké s az istenek hatalmukra féltékenyek.

Az élet Sierra-Vestában tulságosan komplikált volt Észak egyszerü élete
után. A fődolog, amit a civilizáció bonyolult volta követelt, ellenőrzés
volt, korlátozás, egyensulyozottság, mely noha gyöngéd volt, mint a
levegőben uszó ökörnyál szála, egyuttal merev is, mint az acél. Az
életnek ezernyi arca volt s Fehér Agyarnak mindenik arccal szembe
kellett néznie, igy, mikor a városba, San-Joséba mentek s ő a kocsi után
szaladt, vagy ha a kocsi megállt, őgyelgett a városban. Az élet ott
zúgott körülötte, mélyen, szélesen változón, folytonosan hatva
érzékeire, minden pillanatban követelve, hogy résen legyen,
alkalmazkodjék és gyürje le természetes ösztöneit.

Itt volt a mészárszék, ahol nagy darab husok lógtak az orra előtt. A
hust nem volt szabad érintenie. Macskák éltek azokban a házakban,
melyekbe gazdája belépett, a macskákat nem volt szabad bántania. Kutyák
horkantottak rá itt is, ott is és tilos volt ezeket megtámadnia. Népes
gyalogjárókon tengernyi ember nyüzsgött, akiknek feltünt Fehér Agyar.
Megálltak és rábámultak, mutogattak rá, vizsgálgatták, beszéltek róla és
ami a legrosszabb, meg is cirógatták. S az idegen kezek e veszélyes
érintését el kellett türnie. Mégis eltürte. Később a félszegségről is
letett. Valami fenséggel türte az idegen istenek sokasága figyelmének
jeleit. Leereszkedésüket leereszkedéssel fogadta. De volt valami
lényében, ami, másrészről, megakadályozta a tulságos bizalmaskodást. Az
emberek megcirógatták fejét s odébb mentek, saját merészségüktől
elragadtatva.

Nem minden ment mégsem ilyen könnyen. Amint San-José külvárosaiban a
kocsi mögött ügetett, egy pár apró kölyökkel találkozott, akik
rendszeres mulatságot csináltak abból, hogy kövekkel hajigálták meg
Fehér Agyart. Fehér Agyar tudta, hogy nem szabad a hajigálók után
szaladni, hogy leteperje őket. Erőszakot kellett tennie tulajdon épségét
fönntartó ösztönén és ő állotta is becsülettel ezt az erőszakot, mert
már kezdett szelidülni és civilizálttá válni.

Nem lehet tagadni, Fehér Agyar nem igen volt megelégedve a dolgok ilyen
elrendeződésével. Nem volt semmi határozott eszméje a becsületes
játékról és az igazságról. De a jog és méltányosság bizonyos érzése,
mely minden élőben megvan, azt sugta neki, nem járja, hogy ő nem védheti
magát a kődobálók ellen. Elfelejtette, hogy a szerződésben, mely közte
és az istenek közt fennállt, az istenek magukra vállalták az ő
megvédelmezését. Egy nap gazdája leugrott a kocsiról és elnáspángolta a
kődobálókat. A kölykök eztán sohse dobálták meg Fehér Agyart. Fehér
Agyar megértette a dolgot és meg volt elégedve.

Volt még egy ehhez hasonló tapasztalata. A hazafelé vivő uton, a
keresztuti csárda előtt őgyelgett rendszerint három kutya, amelyeknek
megszokott mulatsága volt, hogy Fehér Agyarra rohantak, amint az
hazafelé ügetett a kocsi után. Gazdája, ismerve Fehér Agyar halálos
harapását, megtiltotta neki, hogy akármilyen kutyával is harcba
keveredjék és sohsem szünt meg ezt a tilalmat ismételni. Fehér Agyarnak,
mivel szivére vette ezt a tilalmat, ugyancsak sok borsot törtek az orra
alá a csárda melletti kutyák. Az ellenség első rohamát rendszerint
megakasztotta Fehér Agyar horkantása, de azután is üvöltve rohantak a
nyomába civakodva és sértegetve. Ez igy tartott egy darabig. A
korcsmabéli emberek még biztatták is a kutyákat, hogy Fehér Agyarra
rohanjanak. Egy napon nyiltan Fehér Agyarnak uszitották a három kutyát.
A gazda megállitotta a kocsit.

– Uccu! Rajta! – mondta Fehér Agyarnak.

Fehér Agyar nem hitt a fülének. A gazdájára, róla meg a kutyákra nézett.
Aztán megint sóvárogva és kérdezőn nézett vissza gazdájára.

A gazda bólintott a fejével.

– Rajta, rajta, öregem! Lásd el őket! Rajta! Ne sajnáld!

Fehér Agyar nem habozott tovább. Megfordult és halk szökéssel ellenségei
közt termett. Mind a három szembe szállt vele. Nagy horkantás és morgás
hallatszott, fogak csattogása, testek hemperegtek a porban. Az ut pora
nehéz fellegekben szállt fel és eltakarta a dühödten folyó csatát. A
csata végeztével, alig pár pillanat mulva, két kutya vivta haláltusáját
a porban, a harmadik pedig teljes sebességgel menekült a csata
szinhelyéről. Átugrott egy árkon, egy rácsos keritésen s a mezőn
keresztül menekült. Fehér Agyar követte, ugy suhant a földön, ahogy az
farkashoz illett: gyorsan, nesz nélkül s a mező közepén leteperte és
megölte utolsó ellenfelét.

E hármas öldöklés után megszüntek a kutyákkal való marakodásai. Szállt a
hire, hegynek föl és völgynek le és minden ember ügyelt arra, hogy
kutyája a Bajnok Farkas nyugalmát meg ne háboritsa.


IV. FEJEZET. A faj hivó szava.

Multak a hónapok. Délvidéken sok volt az élelem és nem volt semmi
tennivaló. Fehér Agyar élete bőséges, boldog és szerencsés élet volt.
Nemcsak földrajzilag élt a Délvidéken, élete is most volt a
delelőponton. Az emberi jóság ugy sütött rá, mint valami fényes nap és ő
virult, mint ahogy a jó talajba ültetett virág virul.

Mégsem volt olyan, mint a többi kutya. A törvényt jobban ismerte, mint a
délvidéki kutyák, mert hiszen ő látott másfajta életet is és pontosabban
megfigyelte a törvényt, de még mindig volt benne valami titokzatos, még
mindig rejtőzött benne valami vadság, mintha a Vadon még mindig élne és
farkas volta csupán szunnyadt volna benne.

Sohase pajtáskodott a kutyákkal. Mindig magánosan élt és – már ami a
saját faját illeti – igy akart élni élete végéig. Kölyökkorában, a
kölyökhad és Lip-lip üldözése alatt, Szépséges Smithnél töltött
napjaiban sulyos ellenszenv erősödött meg benne tulajdon faja iránt.
Életének természetes folyása elé gátat emeltek és most, elhagyva
tulajdon faját, csupán az emberekhez vonzódott.

Amellett a délvidéki kutyák állandó gyanuperrel éltek vele szemben.
Fehér Agyar felkeltette a Vadon iránt érzett ösztönszerü félelmüket és
Fehér Agyart mindig horkantással, morgással és harcias gyülölettel
fogadták. Fehér Agyar pedig megtanulta, hogy a kutyákat nem is kell
harapással elijeszteni, elég ha mutogatja inyét és meztelen agyarait. Ez
mindig elegendő volt arra, hogy a vonitva nekirohanó kutyát
lecsücsültesse.

Fehér Agyar életének mégis volt átka s ez Collie volt. Collie soha egy
percig nem hagyta nyugton. Collie fittyet hányt a törvényre és ura
szavára, aki azt akarta, hogy ő és Fehér Agyar jó barátok legyenek.
Collie éles, ideges horkantása egyre gyötörte Fehér Agyar fülét. Collie
sohsem bocsájtotta meg a csirkeöldöklést neki és meg volt róla győződve,
hogy Fehér Agyar szándékait alapjában véve, gonoszak és alattomosak.
Bűnösnek tartotta és akként is bánt vele. Örökösen, mint az átok, ugy
ült a Fehér Agyar nyakán. Mint egy rendőr, ugy ment a nyomában, ha Fehér
Agyar az udvar vagy az istálló felé tartott s ha Fehér Agyar valamelyik
csirkére vagy galambra csak egy pillantást vetett, Collie a düh és
felháborodás hangos kiáltásaiban tört ki. Fehér Agyar igyekezett meg sem
látni Colliet s rendőrködését rendszerint ugy hiusitotta meg, hogy
lefeküdt s fejét elnyujtott mellső lábaira nyugtatta. Ez rendszerint
elhallgattatta és elcsöndesitette Colliet.

Collie kivételével az egész világ Fehér Agyar kedvére volt. Tudott magán
uralkodni és ismerte a törvényt. Határozott volt, nyugodt és filozóf
módjára türelmes. Most már nem élt ellenséges környezetben. Nem
rejtőzött mindenfelé körülötte veszély, fájdalom, halál. Idővel az
ismeretlen képe, valami, ami az egyre feje fölött függő veszéllyel és
borzalommal rémitgette, elenyészett. Az élet könnyü volt és édes. Simán
folydogált és utjában sem félelem, sem ellenség nem leselkedett.

A hó, anélkül, hogy tudta volna, hiányzott neki. «Szokatlanul hosszu
nyár,» gondolta volna, ha egyáltalán gondolt volna rá; igy, amint volt,
valami homályos, öntudatlan módon hiányzott neki a sarkvidék hava.
Ugyanilyen módon, különösen hő nyárban, mikor sokat szenvedett a
melegtől, homályos vágyakozás élt benne Észak iránt. E vágyakozás csak
egy változást okozott nála: nyugtalan volt, nem találta helyét, anélkül,
hogy tudta volna, tulajdonképpen mi a baja.

Fehér Agyar sohasem teregette ki valami nagyon érzelmeit. Azonkivül,
hogy ura karja alá fészkelődött és morgásába a szeretet duruzsoló hangja
vegyült, nem volt más utja-módja szeretetének kifejezésére. De
megadatott neki, hogy harmadik módon is megvallhassa nagy szeretetét.
Még mindig nem szerette, ha az istenek nevettek rajta. A nevetés szinte
az őrületbe kergette, a dühtől őrjöngővé tette. De sohsem haragudott
gazdájára s mikor ennek az istennek eszébe jutott, hogy nevessen rajta
valami jóindulatu, csufolódó módon, Fehér Agyar zavarba jött. Érezte
magában a régi harag szurásait, amint a harag kezdett feltámadni benne,
de haragja szeretetté változott. Haragudni nem tudott, de tennie mégis
kellett valamit. Először méltóságosnak mutatkozott, de erre ura még
jobban nevetett. Fehér Agyar méltóságteljessége fokozódott, hiába, mert
ura egyre jobban-jobban nevetett. Végre ura nevetése elmosta Fehér Agyar
egész komoly méltóságát. Állkapcsai szétnyiltak, ajkát felhuzta egy
kicsit és valami kötekedő kifejezés, melyben több volt a szeretet, mint
a guny, ült ki hűséges szemeibe. Megtanult nevetni.

Épp igy megtanult pajkoskodni is gazdájával, megtanult hengergőzni,
hemperegni s megtanult nem egy nyersebb tréfát elviselni. Viszonzásul ő
dühöt szinlelt, berzenkedett és morgott vadul, fogát csattogtatta,
mintha halálos harapásra készülődnék. De sohse feledkezett meg arról,
hogy mindez csupán játék. Mindig csak a puszta levegőt harapta meg. S a
játék végén, mikor ütés-verés, harapás és horkantás sürün és dühösen
követték egymást, hirtelen abbahagyták a szinlelt veszekedést,
fölkeltek, szemben álltak és egymásra néztek. És akkor, mint ahogy a nap
kisüt a viharos tenger fölött, nevetni kezdtek. De mindennek a teteje az
volt, mikor a gazda karja átölelte a kutya vállát és nyakát s Fehér
Agyar elmorogta szerelmi énekét.

Senki más nem pajkoskodhatott Fehér Agyarral. Fehér Agyar nem engedte
meg. Másokkal szemben megtartotta komoly méltóságát s ha csak
próbálkoztak is vele, Fehér Agyar figyelmeztető horkantása és fölborzadt
szőre minden volt, csak játékos szinezetü nem. Az, hogy ő gazdájának
ilyen szabadalmat adott, még nem jelentette azt, hogy közönséges kutya
legyen belőle, ezt is szeresse, azt is szeresse, mindenkinek időtöltése
és mulatsága legyen. Csak egy valakit szeretett és e szeretetet nem
tudta senkivel sem megosztani.

Gazdája sokat lovagolt s Fehér Agyar főkötelessége volt, hogy őt
lovaglóutain elkisérje. Északföldön hűségét ugy bizonyitotta be, hogy
huzta a szánt, de itt, Délen, nem volt szánkófogat, terhet sem cipeltek
a kutyák hátukon. Ezért most oly módon bizonyitotta be hűségét, hogy
kitartóan futott gazdája lova után.

Farkas módjára suhant, simán, fáradhatatlanul és erőlködés nélkül és
ötven mérföldnyi futás után hazaérkezve játékosan ugrándozott a ló lábai
előtt.

A lovaglással összefüggésben történt, hogy Fehér Agyar érzelmei
kifejezéséhez még egyféle módot megtanult, különös ebben csak az, hogy
egész életében mindössze két izben élt vele. Először akkor történt,
mikor gazdája egy tüzes telivért meg akart tanitani arra, hogyan kell
egy kaput kinyitni és becsukni anélkül, hogy a lovasnak le kellene
szállnia a nyeregből. Sokszor egymásután a kapu elé jártatta a lovat és
valahányszor a kapu elé értek, a ló mindig megijedt, hátrált és
elugrott. A ló minden percben idegesebb és izgatottabb lett. Mikor
ágaskodott, lovasa megsarkantyuzta, hogy mellső lábait is tegye le a
földre, mire a ló hátsó lábaival kirugott. Fehér Agyar növekvő
aggodalommal nézte ezt a műveletet, mig végre nem tudta tovább
tartóztatni magát, a ló elébe ugrott és ugatott fenyegetően és vadul.

Bár ezután is többször erőlködött és gazdája is egyre biztatta, az
ugatás ettől fogva csak egyetlenegyszer sikerült neki s akkor sem
gazdája jelenlétében. Egy gyors szökés a mezőn, egy nyul hirtelen
felbukkanása a ló lába alatt, egy ijedten félreugró ló, egy botlás,
földreesés és urának tört lába volt ennek a második ugatásnak okozója.
Fehér Agyar dühödt haraggal ugrott a ló torkának, de urának szava
megállitotta.

– Haza! Eredj haza! – parancsolta ura, miután megbizonyosodott sérülése
felől.

Fehér Agyar nem volt hajlandó elhagyni gazdáját. Gazdája arra gondolt,
hogy ir egy cédulát, de hiába keresgélt zsebében papiros és ceruza után.

– Eredj haza! – parancsolta megint.

Fehér Agyar sóvárgó szemmel nézett rá, megindult, aztán visszafordult és
halkan nyihogott. A gazda szeliden, de komolyan beszélt vele. Fehér
Agyar hegyezte a fülét és fájdalmas erőlködéssel figyelt.

– Hallgass rám, vén fickó, szaladj haza, – hangzott a beszéd, – szaladj
haza és mondd el, hogy mi történt velem. Haza, haza, farkas! Eredj haza.

Fehér Agyar tudta, mit jelent ez a szó: haza s bár ura beszédének többi
részét nem értette, tudta, hogy ura kivánsága szerint most haza kell
mennie. Megfordult és vonakodva, huzódozva elindult. Aztán megállt és
határozottan visszapillantott a válla fölött.

– Haza! Haza! – hallatszott az éles parancsszó s Fehér Agyar
engedelmeskedett.

A család a tornácon ült, a délutáni levegő hűsét élvezve, mikor Fehér
Agyar megérkezett. Lihegve, porral fedve állitott be közéjük.

– Weedon megjött, – jelentette ki Weedon anyja.

A gyermekek vidám kiáltozással fogadták Fehér Agyart és elébe futottak.
Elkerülte őket, végigfutva a tornácon, de a gyermekek a rács és egy
hintaszék közé szoritották. Fehér Agyar morgott és megpróbálta
odábbtolni őket. Anyjuk aggódva nézett oda, ahol a gyermekek voltak.

– Az igazat megvallva, féltem tőle a gyermekeket, – mondta. – Mindig
remegek, hogy egy napon még majd leteperi őket.

Vadul morogva Fehér Agyar kiszökött a sarokból, leverve lábáról a kis
fiut és a kis leányt. Anyjuk magához hivta és megnyugtatta őket,
mondván, hogy eztán ne törődjenek Fehér Agyarral.

– Farkas csak farkas, – magyarázta Scott biró, – nem lehet megbizni
benne.

– Nem tiszta farkasvér, – védelmezte távollevő bátyja helyett Beth.

– Ezt Weedon mondja, – vetette rá a biró; – ő fölteszi, hogy van
valamennyi kutyavér Fehér Agyarban, de, mint ő maga is megvallja, biztos
tudomása erről nincs. Ami Fehér Agyar külsejét illeti…

Nem fejezte be a mondatát. Fehér Agyar ádáz morgással elébe állt.

– Eredj innen! Feküdj le, sir! – parancsolta Scott biró.

Fehér Agyar gazdája feleségéhez fordult. Az asszony felsikoltott, mikor
Fehér Agyar foga közé kapta ruháját és ráncigálta, mig a könnyü szövet
el nem szakadt. E percben Fehér Agyar már az érdeklődés középpontjában
volt. Abbahagyta a morgást és fejét magasra emelve, arcukba nézve,
megállt. Torka görcsösen huzódott össze, anélkül, hogy hangot adott
volna, egész erejéből küzködött, görcsbe rándulva az erőlködéstől, hogy
megszabaduljon attól a kimondhatatlan dologtól, mely közlés után
kivánkozott.

– Ez az állat megveszett, – mondta Weedon anyja. – Mondtam is Weedonnak,
hogy sarki állat nem állhatja ki a meleg éghaljlatot.

– Nézzétek! Beszélni akar! – jelentette ki Beth.

S e percben csakugyan megszólalt Fehér Agyar, hatalmas ugatásban törve
ki.

– Weedonnak valami baja eshetett, – szólt Weedon neje határozottan.

Egyszerre mindnyájan talpra urottak. Fehér Agyar rohant le a lépcsőkön,
vissza-visszapillantva, hogy követik-e? Életében másodszor és utóljára
ugatott, hogy megértesse magát.

Ez eset után Sierra-Vesta még szeretőbb otthont adott neki, mint
azelőtt. A Sierra-Vesta-beliek mind szerették, még az istállófiu is,
akit megharapott, kijelentette, hogy farkas létére nagyon okos kutya
Scott biró maga is azon a véleményen volt, hogy Fehér Agyar farkas és
mindenkinek a nagy elégedetlenségére méretekkel és olyan leirásokkal,
melyeket egy enciklopédiából és számos természetrajzi műből olvasott,
bizonygatta véleménye helyességét.

A napok folytonos verőfényben jöttek-mentek a Santa Clara-i völgy
felett. De amint a nappalok rövidültek, Fehér Agyar, második délvidéki
tele közeledtével, valami különös fölfedezést tett. A Collie harapása
már nem fájt neki. Valami játékosság vegyült a támadásaiba és a
szelidség elvette Collie fogainak élét. Fehér Agyar elfelejtette, hogy
Collie életének átka volt és mikor Collie ugrált előtte és kellette
magát neki, igyekezett ő is kellemetes és játékos lenni, amivel csak azt
érte el, hogy egyszerüen nevetségessé vált.

Egy napon, a legelőn keresztül, Collie hosszu hajszára az erdőbe vezette
őt. Délután történt, abban az időben, mikor gazdája kilovagolt. Fehér
Agyar tudta ezt. A ló felnyergelve állt az istálló ajtajában. Fehér
Agyar habozott. De lénye legmélyén, mélyebben minden eddig tanult
törvénynél, a szokásoknál, melyek formálták, mélyebben, mint amilyen
mély volt szeretete gazdája, és mélyebben, mint aminő mély volt
szeretete tulajdon élete iránt, mindennél mélyebben élt benne valami s
határozatlanságának eme pillanatában, mikor Collie meglökte és tovább
szökellt, megfordult és követte Colliet. Ura egyedül lovagolt ki aznap
délután, s az erdőben egymás oldalán futott Collie és Fehér Agyar, épp
ugy, mint ahogy évekkel ezelőtt anyja, Kiche és a vén Félszemü suhant
váll-váll mellett tova, Észak hallgatag erdeiben.


V. FEJEZET. Az alvó farkas.

Ebben az időben minden ujság tele volt a San Quentin-börtön egyik
fegyence merész szökésének hirével. Ez a fegyenc elszánt vad ember volt.
Mintha még születése előtt átok ült volna rajta. Életének anyaga volt
hibás és ez az anyag nem nyert különb alakot a társadalom mindent
átformáló ujjai alatt sem.

A társadalom keze ügyetlen, durva, aminek ez a fegyenc élő példája volt.
Ez a fegyenc állat volt, emberi állat, igaz, de mégis oly rettentő
állat, mintha ragadozónak született volna.

A San Quentin börtönben javithatatlannak bizonyult. A büntetés nem törte
meg szellemét. Meg tudott halni őrjöngve és harcolva az utolsó
pillanatig, de nem tudott megtörve élni. Minél ádázabbul harcolt, annál
ádázabbul bánt a társadalom vele s e rossz bánásmód még szilajabbá tette
e teremtést. Kényszerzubbony, éheztetés, ütés-verés, ebben az oktalan
bánásmódban volt Jim Hallnak része, de bármilyen oktalan is volt ez a
bánásmód, Jim Hall ilyenben és semmi másban nem részesült. Igy bántak
vele zsenge korában San Francisco sötét negyedeiben, mikor még lágy
anyag volt a társadalom kezében, mikor még formálható lett volna
valamivé.

Jim Hall harmadik fogságának ideje alatt történt, hogy egy olyan őrrel
találkozott, aki legalább is olyan bestia volt, mint ő maga. Az őr
becstelenül bánt vele, hazudott róla a felügyelőnek, elvette még
megmaradt hitelét s minden lehető módon üldözte őt. A különbség az volt
köztük, hogy az őr egy nagy csomó kulcsot cipelt magával és revolvert
viselt. Jim Hallnak nem volt egyéb fegyvere, mint a foga és puszta keze.
De egy napon e tökéletlen fegyverekkel mégis megtámadta az őrt és torkon
harapta ellenségét, mint akármelyik vadállat az őserdőben.

Ezután Jim Hallt a javithatatlanok zárkájába vetették. Itt élt három
esztendeig. A zárka vasból volt, vasból volt a fala, a padlója, a
teteje. Sohase hagyta el ezt a cellát. Sohase látta sem az eget, sem a
napot. A nappal szürkület volt, az éjszaka fekete csend. Egy vasból való
sirban feküdt, élve eltemetve. Nem látott emberi arcot, nem beszélt
emberi lénnyel. Ha ételét bedobták neki, morgott, mint a vadállatok.
Gyülölte az egész világot. Hosszu nappalokon és éjjeleken át egyre
üvöltötte dühét és haragját a mindenség felé. Néha heteken és hónapokon
át egy hangot nem hallatott, a fekete csöndben rágódott tulajdon lelkén.
Ember volt és egyben szörnyeteg, a félelemnek oly félelmetes képe,
amilyen csak egy őrült elme látomásában feltünhetett.

És egyszer, egy éjjel, elmenekült. A felügyelők lehetetlennek mondták a
szökést, de el kellett hinniök: a zárka üres volt és előtte egy
legyilkolt őr hullája feküdt. Két másik halott őr mutatta a szökevény
nyomát, amint a börtönből a külső falakig jutott. E két őrt, hogy
elkerülje a lármát, a kezével fojtotta meg.

Jim Hall fel volt fegyverezve a megölt őrök fegyvereivel, egy élő
arzenális, mely a társadalom szervezett hatalmától üldözötten, menekül a
hegyvidék felé. Aranyban fizetendő hatalmas vérdijat tüztek ki a fejére.
Fösvény farmerek töltött puskával vették üldözőbe. Hiszen vére árán
kifizethettek volna valami jelzálogot, vagy kollégiumba küldhették volna
a fiukat. A közjóért lelkesülő polgárok leakasztották a falról
fegyverüket és utána eredtek. Egy falka vérebet eresztettek vérző
lábainak nyomára. És a törvény vérebei, a társadalom fizetett harcoló
állatai, telefonnal, telegráffal, külön vonatokkal éjjel-nappal
hajszolták nyomát.

Néha találkoztak vele és egyik-másik ember hősként állt vele szemben
vagy eszeveszetten menekült előle drótból font keritéseken keresztül,
nagy élvezetére a közönségnek, mely gyönyörködve olvasta a tudósitásokat
hirlapjából a reggelije mellett. Ilyen találkozások után a holtakat és
sebesülteket visszaszekerezték a városba s helyüket betöltötték olyan
emberek, akik örömmel mentek embervadászatra.

És akkor Jim Hall hirtelen eltünt. A vérebek hiába szaglásztak, eltünt
nyoma után. Ártatlan vándorokat távoli völgyekben fegyveres emberek
állitottak meg, kényszeritve, hogy igazolják magukat. Jim Hall földi
maradványait pedig legalább egy tucatnyi hegyoldalon vélték megtalálni a
vérdijra sóvárgók.

Ebben az időben Sierra Vestában nem annyira érdeklődéssel, mint inkább
aggodalommal olvasták az ujsághireket. Az asszonyok rettegtek. Scott
biró lekicsinyelte és kinevette őket, pedig nem volt igaza, mert birói
székében töltött utolsó napjaiban ő volt az, aki előtt Jim Hall ügye
tárgyalásra és itéletre került. És ott, a törvényszék előtt, mindenki
füle hallatára, Jim Hall kijelentette, hogy eljön még az a nap, mikor
kitöltheti bosszuját a birón, aki elitélte őt.

Most az egyszer Jim Hallnak igaza volt. Ártatlan volt attól a bűntől,
melyért elitélték. A tolvajok és a rendőrség nyelvén csusztatásnak
nevezik az ilyen esetet. Jim Hallt börtönbe csusztatták olyan vétekért,
amit nem ő követett el. Scott biró kimondta rá a tizenöt évi
börtönbüntetést.

Scott biró nem tudott semmit a csusztatásról. Nem tudta, hogy rendőrségi
összeesküvésnek vált részesévé, nem tudta, hogy a tanubizonyságot
mesterségesen hordták össze s hamis tanukat eskettek meg, nem tudta,
hogy Jim Hall ártatlan volt abban a bűnben, mellyel vádoltatott. És Jim
Hall nem tudta, hogy Scott biró ártatlan ebben az összeesküvésben. Jim
Hall azt hitte, a biró mindent tud és egyetért a rendőrséggel ilyen
hallatlan igazságtalanság keresztülvitelében. Igy történt, hogy mikor
tizenöt esztendei élőhalottságot olvasott fejére Scott biró, Jim Hall
fölkelt helyéről és gyülölve a társadalmat, mely elejétől kezdve rosszul
bánt vele, addig szórta átkait birájára a törvényszék előtt, mig vagy
féltucatnyi kékkabátos ellensége meg nem ragadta és ki nem hurcolta a
teremből. Jim Hall szemében Scott biró volt a teteje, a záróköve az
igazságtalanság rettentő épületének és Scott biróra ontotta szivének
mérgét s ő felé orditotta jövendő bosszujának fogadkozásait. Aztán Jim
Hall az élőhalottak közé ment… és megszökött.

Minderről Fehér Agyar semmit sem tudott. De közte és Alice, gazdájának
felesége között, egy jól őrzött titok volt. Minden éjjel, mikor Sierra
Vesta már lenyugodott, Alice fölkelt és beeresztette Fehér Agyart, hogy
a nagy előcsarnokban aludhasson. S mivel Fehér Agyar nem volt házi kutya
s nem is engedték meg neki, hogy a ház belsejében aludjék, azért Alice
minden reggel korán kisuhant és kieresztette Fehér Agyart, mielőtt a
házbeliek felébredtek volna.

Egy ilyen éjjel, mialatt az egész ház aludt, Fehér Agyar felébredt és
nagyon nyugodtan feküdt. És nagyon nyugodtan szimatolt a levegőben s
onnan azt a hirt kapta, hogy egy idegen isten van jelen. Fülét is
megütötték az idegen isten mozgásának hangjai. Fehér Agyar nem tört ki
hangos lármába. Ez nem volt szokása. Az idegen isten halkan lépdelt, de
még halkabban lépdelt Fehér Agyar, mert neki nem volt ruhája, ami
testéhez dörzsölődött volna. Halkan ment tovább. A Vadonban, ahol eleven
husra vadászott, mely véghetetlenül félénk volt, Fehér Agyar megtanulta
becsülni a meglepetés értékét.

Az idegen isten a nagy lépcsőház aljánál megállt és hallgatódzott és
Fehér Agyar halotti mozdulatlanságban őrködött és várt. A lépcsőház a
gazdájához és gazdája legdrágább tulajdonához vezet. Fehér Agyar szőre
felborzolódott, de még mindig várt. Az idegen isten lába felemelkedett,
hogy meginduljon fölfelé.

Ekkor Fehér Agyar támadott. Nem adott figyelmeztető jelt, horkantás nem
előzte meg mozdulatát. Egy ugrással a levegőbe s onnan az idegen isten
hátára dobta testét. Fehér Agyar mellső mancsaival a férfi vállába
kapott s ugyanakkor agyarait nyaka hátsó részébe vágta. Igy
csüggeszkedett egy pillanatig s ez a pillanat éppen elég volt arra, hogy
a lépcsőről hátrarántsa az idegen istent. Együtt zuhantak a padlóra.
Fehér Agyar elugrott s mielőtt a férfi feltápászkodott volna, ujra
nekiesett kegyetlen agyaraival.

Sierra Vesta rémülten riadt fel. Alulról olyan lárma hallatszott, mintha
husz dühödt ellenség rontott volna egymásnak. Revolverlövések durrantak.
Egy emberi hang kiáltott rémültében és szorongásában. Roppant horkantás,
morgás keveredett a zajba, melyet butorok és üvegek ropogása,
csörrenése, törésének, zuzásának hangja tarkitott.

De amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a lárma. A küzdelem
nem tartott tovább három percnél. A megrémült háznép a lépcső tetején
verődött össze. Alulról, mint egy szakadék fekete mélységéből,
bugyborékoló hang hallatszott, mintha levegő törne vizen keresztül. A
bugyborékolás néha sziszegő hanggá változott, mint a fütyülés hangja.
Aztán hirtelen ez is megszünt, elenyészett. Aztán semmi sem hallatszott
a fekete szakadék mélyéről, csak valami nehéz lihegés, mintha valami
teremtés szorongva kapkodott volna levegő után.

Weedon Scott megnyomott egy gombot és a lépcsőházat és a lenti csarnokot
elárasztotta a fény. Aztán ő, meg Scott biró, revolverrel a kezükben,
óvatosan lépkedtek lefelé. Nem volt szükség erre az óvatosságra. Fehér
Agyar megtette a magáét. A felforditott és összetört butorok romjai
között, oldalán fekve, arcát eltakarva egyik karjával, egy ember feküdt.
Weedon Scott föléje hajolt, eltolta a kart és fölfelé forditotta a
halott arcát. A torkán tátongó szörnyü seb elmondta, mitől halt meg ez
az ember.

– Jim Hall, – mondta Scott biró és atya és fiu jelentőségteljesen néztek
egymásra.

Aztán Fehér Agyarhoz léptek. Fehér Agyar is az oldalán feküdt. Szemét
lehunyta, de szemhéjait kissé felemelte, afeletti erőlködésében, hogy
láthassa őket, amint föléje hajoltak és farkát, hasztalan erőlködéssel,
csóválni igyekezett.

Weedon Scott megcirógatta és Fehér Agyar elismerőleg morgott rá vissza,
de ez a morgás nagyon is gyenge volt és hamar elenyészett. Szemhéjai
leestek és lecsukódtak és egész teste elernyedt és elnyult a padlón.

– Oda van, szegény ördög, – mormogta gazdája.

– Majd meglátjuk, – szólt a biró, amint odalépett a telefonhoz.

– Őszintén szólva, az életbenmaradás esélye egy az ezerhez, – jelentette
ki a sebész, miután másfél óra hosszat dolgozott Fehér Agyar testén.

A hajnal fénye áttört az ablakokon és elhomályositotta a villamos lámpák
világitását. A gyermekek kivételével az egész család ott állt a sebész
körül, hogy meghallja itéletét.

– Egy törött hátsó láb, – sorolta fel a sebész, – három törött borda,
melyek közül legalább egy átszurta a tüdőt. Csaknem teljesen elvérzett.
Valószinü, hogy belső sérülése is van. Azt hiszem, hogy rá is tapostak.
Nem is szólok semmit a három revolvergolyóról, ami átütötte. Egy az
ezerhez? Igazán nagyon jóhiszemüen itéltem. Nincs egyetlen esélye sem,
tizezerhez viszonyitva.

– De nem mulaszthatunk el egyetlen esélyt sem, amiben segithetünk rajta,
– kiáltott Scott biró. – Pénz nem határoz. Próbálja meg az X-sugarakat,
próbáljon meg mindent. Weedon, telegrafálj San-Franciscoba, doktor
Nicholsnak. Nem mintha nem biznánk önben, doktor, ért engem, ugyebár? De
ki kell használnunk minden csöpp előnyt.

A doktor szeliden mosolygott.

– Természetesen, értem. Megérdemli, hogy mindent megtegyenek érte.
Ápolják ugy, mintha emberi lény, mintha beteg gyermek volna. És ne
felejtsék el, amit a hőmérsékletről mondtam. Tiz órára ujra itt leszek.

Az ápolás nem hagyott hátra semmi kivánni valót. Scott birónak azt az
inditványát, hogy hivatásos ápolónőt hivjanak, a leányok, akik erre a
feladatra vállalkoztak, sértődötten utasitották vissza. Fehér Agyar
esete volt az, amit tizezer közül egyben sem akart elhinni a sebész.

A sebészt nem szabad kárhoztatni tévedéséért. Egész életében csak a
civilizáció megszelidült emberi lényeit ápolta és operálta, akik védett
életet éltek és védett életü nemzedékek egész sorától eredtek. Fehér
Agyarhoz viszonyitva ezek törékenyek s gyengék voltak s nem csüngtek az
életen olyan dühödt kapaszkodással, mint ő. Fehér Agyar egyenest a
Vadonból jött, ahol a gyenge elpusztul korán és menedék senki számára
nem kinálkozik. Sem apjában, sem anyjában nem volt semmi gyengeség, sem
a megelőző generációk bármelyikében. Vasból való testalkotás és a Vadon
életképessége volt Fehér Agyar öröksége és ő ragaszkodott az élethez,
egész mivoltával, minden porcikájával, testével és lelkével, azzal a
kitartással, mely régtől fogva minden teremtmény ősi öröksége volt.

Fogolyként lekötözve, mikor a flastromok és kötések még mozgásában is
gátolták, Fehér Agyar átszundikálta a heteket. Hosszu órákon át aludt és
álmodott. Elméjén átvonultak, végtelen látványosságként, az Északföld
látomásai. A mult szellemei föltámadtak és körülülték fekvő helyét.
Megint ott élt Kiche barlangjában, remegve csuszott Szürke Hód lábaihoz,
hogy felajánlja neki örök szolgaságát, menekült Lip-lip és az üvöltöző
kölyökhorda őrjöngő bedlámja elől.

Megint ott futott az őserdőben, hallgatagon, üldözve az eleven hust az
éhinség hónapjaiban; megint ott futott a kutyafogat élén s mögötte ott
suhogott Mit-sah és Szürke Hód ostora és hallatszott biztató szavuk: Ra!
Raa! Most egy szűk átjáróhoz értek s a fogat összezárult, mint egy
legyező, hogy átjuthasson rajta. Megint átélte a Szépséges Smithnél
töltött napokat s a harcokat, amelyeket megharcolt. Ilyenkor horkantott
és nyihogott álmában s akik nézték, azt mondták, hogy rossz álmai
lehetnek.

De volt egy szörnyü kép, melytől legtöbbet szenvedett: a csengő, sipoló
villamos kocsiszörnyek, melyek mint óriási, nyávogó hiuzok jelentek meg
előtte. Mintha egy bokor rejtekében huzódott volna meg, oly mókusra
várva, mely a földön elég távolra merészkedett famenedékétől. Aztán,
mikor a mókusnak ugrott, a mókus átváltozott villamos kocsivá,
fenyegető, rémitő szörnnyé, mely ugy tornyosult föléje, mint valami hegy
s nyávogott, karmolt és tüzet okádott felé. Épp igy történt, mikor a
héjját hivta le az égből párviadalra. A levegőből csapott le reá a héjja
és mikor közel ért hozzá, egyszerre a mindenütt jelenvaló villamos
kocsivá változott. Vagy pedig megint ott volt Szépséges Smith
ketrecében. A ketrecen kivül népség gyülekezett és ő tudta, hogy most
harc következik. Figyelte az ajtót, mikor lép be az ellenfele. Az ajtó
kinyilt s egy borzasztó villamos kocsi rontott be rajta. Ez az álom
ezerszer is üldözte és a félelme ezredszer is épp oly rettenetes volt,
mint valaha.

Végre eljött az a nap, mikor megszabaditották kötelékeitől. Igazi
ünnepnap volt. Egész Sierra Vesta körülállta fekvőhelyét. Gazdája
megvakarta Fehér Agyar fülét és Fehér Agyar elmorogta szerelmi dalát.
Gazdája felesége igy szólitotta meg: Áldott farkas! Ezt a nevet nagy
tetszéskiáltással fogadták s azontul minden asszony igy hivta őt: Áldott
Farkas.

Megpróbált lábára állni, de minden próbálkozás után visszaesett a
gyengeségtől. Oly sokáig feküdt, hogy izmai elvesztették régi
ügyességüket s minden erő mintegy kiszállt belőle. Kicsit szégyelte
magát gyengesége miatt, mintha bizony ezzel vétett volna az istenek
ellen, akiknek szolgálattal tartozott. Épp ezért hősiesen erőlködött,
hogy felkelhessen s megállt a négy lábán, ide-oda támolyogva.

– Áldott Farkas! – kiáltották karban az asszonyok.

Scott biró diadalmasan nézett rá.

– Csakhogy saját szátokból hallom, – mondta. – Eddig én voltam az
egyedüli, aki helyesen itélte meg. Kutyától nem telt volna ki ennyi.
Farkas ő, ez már igaz.

– Áldott Farkas, – javitotta ki a biró felesége.

– Igen, Áldott Farkas, – hagyta rá a biró is. – És mától kezdve én igy
nevezem.

– Most ujra meg kell tanulnia a járást, – mondta a sebész. – Mindjárt el
is kezdheti, már nem árthat neki. Vigyék ki a szabadba.

És kiment a szabadba, mint egy király, egész Sierra Vesta őt követte,
hogy kisérje és ápolhassa. Nagyon gyenge volt s mikor a gyepre ért,
lefeküdt és pihent egy kicsit.

Aztán a menet tovább haladt, az erő apró lökésekben tért vissza
használat közben Fehér Agyar izmaiba s a vér erőteljesebben lüktetett
benne. Elérték az istállót, melynek ajtajában Collie feküdt, féltucatnyi
kövérkés porontya rajzotta körül, vidáman játszogatva a meleg
napsütésben.

Fehér Agyar csodálkozó szemmel nézett rájuk. Collie figyelmeztetően
horkantott rá és ő ügyelt, hogy megtartsa a kellő távolságot. A gazda
lábhegyével közelebb tolt hozzá egy kis kövérkés porontyot. Fehér Agyar
gyanakodva berzenkedett, de gazdája intette, hogy nincs semmi baj.
Collie, kit egy asszony a karjába kapott, féltékenyen figyelte Fehér
Agyart és egy horkantással intette, hogy de bizony, nincs minden
rendjén.

A kis poronty ott csuszkált előtte. Fehér Agyar fülét hegyezte és
kiváncsian szemlélte az apróságot. Egyszerre csak az orruk összeért és
Fehér Agyar ott érezte állán a kis kutyakölyök meleg kis nyelve hegyét.
Fehér Agyar kinyujtotta nyelvét, anélkül, hogy tudná miért és megnyalta
a kis kölyök képét.

Taps és tetszészaj követte ezt a mutatványt. Fehér Agyar meglepetten és
zavarodottan nézett az istenekre. Aztán megint elfogta a gyengeség és
lefeküdt s fülét hegyezve, fejét oldalra fektetve, tovább is bámulta a
kis porontyokat. A többi apró kölyök is, Collie nagy bánatára, mind
közelebb csuszott hozzá és Fehér Agyar nagy komolysággal engedte meg,
hogy rámásszanak és keresztülbukdácsoljanak rajta. Eleinte az istenek
tapsa és tetszéslármája közt, még látszott rajta régi félszegsége és
elfogódottsága, de, amint a kölykök bohóskodása, ugrándozása
folytatódott, türelmesen feküdt, félig lehunyva szemeit és szunyókált az
enyhe napsütésben.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Farkasvér" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.