Title: Igy is történhetik - Novellák
Author: Ady, Endre
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Igy is történhetik - Novellák" ***


Books Library Project (https://books.google.com) and generously made
available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/mdp.39015063922358



ADY ENDRE

IGY IS TÖRTÉNHETIK

NOVELLÁK



A NYUGAT KIADÁSA
BUDAPEST 1910

A cimlapot Falus Elek rajzolta.

„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.



ELŐSZÓ.

Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már
kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem
háromszáz ujság-novellácskám csomójából huzogattam ki és össze,
találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges
pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek,
kikivánkoztak a líra fegyházából s távoli mezőket akartak látni a mások
szemein át vagy legalább is ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés
is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt
azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy
könyvrevalót. És csak azt érzem, hogy ezuttal más formájú versekkel
állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor
s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi
Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal
onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt
becsülik, hallják ki e könyvből a Halál dominiumáról hazabandukoló
aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé
ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a
világon, csak amit érzünk, de – így is történhetik.

Budapest, 1910. október hava.

ADY ENDRE



AZ ÖREG BORKONYI.

Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember
a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az
öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy
kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az
öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még
mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt
igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? –
igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy
gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az
utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet
nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon
nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák
sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy
íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek,
miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a
nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr,
akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a
koldus-köny, a köny.

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett
volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg
Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan,
a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor
hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában
érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság
ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert
vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett
annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is,
miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak
mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában
feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még
jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek.
Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni
a két elidegenült fiát?

A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le
Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.

– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? –
kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.

– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a
Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.

Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen
kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több
volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr,
akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e
furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még
káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az
életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se
látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték,
szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak
már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha
Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a
falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a
Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással
hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott,
régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes
apa.

*

Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét,
amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak,
hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak
neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy,
mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak
vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos
tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.

A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj
jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.

– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, –
csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.

– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony
édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.

S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári
hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a
vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a
magáét, Kály Miklóst és a feleségét.

Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit
már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan
volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg
úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte
levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba,
mintha hazajönnének.

Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről
eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd
megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó
vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.

„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az
öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék
hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne
Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi,
magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon
örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta
messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát,
hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő
piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete,
szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy
ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk
kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s
vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor
szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér.
Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett
rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos
szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi
elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.

Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele
izgatottsággal és örömmel.

Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a
szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt
is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a
tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük
vacsorázott.

Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem
nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:

– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se
lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán
még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.

A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a
Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren
álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája,
édes, pici, apró jószágok.

*

Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az
öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a
tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a
szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.

– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan,
mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog
történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos
nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az,
Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.

Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a
Nagyúrral nem lehetett birni:

– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok
menyeket.

És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai
hahotáztak volna, ha hallják.

– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem
vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba.
Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam,
amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én
fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.

És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az
is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.

Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem
történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő
kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban
senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették,
ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri.



MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.

(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat
évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert
az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld –
kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint
utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem
szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó
kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a
Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem
játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők,
szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába
került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt
meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas,
kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi
Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol
fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb
nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély,
kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e
történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az
mindennél jobb.)

*

Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy
drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna
s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun
Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem
lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a
legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy
bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson,
akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun
Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden
szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket
álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának,
a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s
ahol szivesen pihen el örökre az ember.

Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott,
mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete,
kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot
szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó
sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának,
vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:

– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a
szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény,
ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?

Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen
gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem
ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A
szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen,
rossz kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase
fordulhattak ki szerelemtől.

Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a
tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk,
mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a
szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam,
hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam
egy napon:

– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak
én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.

Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek
ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom
s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután
kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott,
meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy
majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt
és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a
kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy
csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak,
mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna
énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi
csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük
mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi
Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“

Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha
szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy,
csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott
eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel
tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a
zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne.
Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a
rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:

– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól
van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még
mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel,
akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.

Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az
ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb
nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt
hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de
szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más
volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.

*

(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a
babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta
találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték
Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)

*

Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az
emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem
vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a
csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem
hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely,
melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a
vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a
fejét, megcsókolt s ezt mondta:

– Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.

*

(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint
amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem
őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú,
fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália
volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit
mindhárman utáltunk.)

*

Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos
szót nem ért a tettes.

– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató
barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész
országban nincs számomra hely azután.

Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint
az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni
valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne
vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az
egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s
halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan,
csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt
valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s
csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt,
megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt
mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy
kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb
szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan
komiszkodni.

– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a
hozzád méltó férfiu?

Nem döbbent meg, nem fakadt furiás haragra, megmondta a címet.

*

Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember
minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki
küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már
veszélyes csókokat is váltott.

Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan
komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott
meg.

– Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki,
gazember?

Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem
Mihályi Rózsikát.

– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?

– Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiu, ne haragudjon.

– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.

No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást
öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.

Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett
volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már
rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen
nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.

Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas,
perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez
az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a
legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára.
Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett
megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a
csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója –
filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.

*

(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a
vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)

*

Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem.
Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a
csók-vipera e különös kergetésében.

– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az
öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a
karban sokkal csinosabb nők is vannak.

Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.

– De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.

A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban,
temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket
is a fülembe súgta:

– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben
halt meg szegény.

(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent.
Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki.
Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók
múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe.
Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt,
aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én
férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap,
ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam:
= Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira.
„Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“
= Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem
költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália
belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg
meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom,
hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru
üzeneteket kap.)



A BIMBURA HALÁLA.

Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal
leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő
óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt,
ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is
meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott,
szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata,
hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban
és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem
szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie
kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s
Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy
három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és
őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt
ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie
kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét
anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta.
Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de
leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai
alá helyezték.

Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen éppen azért teáztunk
ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű
barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije
már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője
napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy
eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz
év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje,
titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család
egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb
lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év
óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe.
Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott
kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában.
Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd
segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit
idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan
megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét,
mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan
hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony
hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:

– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben,
emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és
Navarrában?

– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép
nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a
különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a
Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint
ezek itt.

Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította
mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:

– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen,
halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a
gavallérok.

Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb,
legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló
síp-hangot adni, megszólalt:

– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie
kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?

Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett,
mintha ott se lettünk volna:

– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk
s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék,
hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk
egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van.
Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan
egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura
szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a
féltékeny düh és a szerelem.

Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha
a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:

– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete
legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban.
Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt
akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet
reggelenként. Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek,
hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s
ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már
régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre
alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a
fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg
cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az
istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem
tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír,
hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a
kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos,
girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én
gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva
szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép,
fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok,
mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“.
Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket
az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se
hallottam.

– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy
szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.

Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak
az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.

– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de
ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is
féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk
kellett Henryvel az apám előtt, hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De
akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak
mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus,
vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én
kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített
különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette
körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny
a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas,
két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk.
Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az
ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért.
Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem
volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény,
szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát
el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt,
hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem
miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett
volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így
nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva
Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes,
tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva,
éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger
rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le
Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes,
fájdalmas, dühös ordítást hallottam.

– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry
hogyan került a falak mögé?

– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít
annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem
kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a
kezemet.

Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek,
Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még
befejezte a történetet:

– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor
éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura?



FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél
szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt,
újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni
kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén,
jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az
a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet
naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint
kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott
beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró
mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt
megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott
szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett.
Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az
is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem
lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget
állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a
legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a
vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes,
nagy, nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról,
vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép
gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s
kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is
így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.

Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s
a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de
tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a
bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a
fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de
látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a
felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja
naphosszat a leveleket.

Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán
bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit
az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy
van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért
szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.

Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s
azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.

– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az
idő és a kert?

– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem
tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne,
mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.

– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem,
hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha
könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van
az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az
asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani
nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket,
mint kiránduláson az üres üvegeket.

Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú,
lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.

Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette
legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert
leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot
beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl
lehetett használni ezeket a levelekben.

– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget
velem, mintha valóságos bolond volnék.

– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy
beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen.
Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám
önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb
lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom
a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek
olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok
szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez,
jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és
bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek,
akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már
így van s mivel az asszony mégis csak kedves és alkalmas valamire, hát
béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk
meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban
megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony
előtt, ez pláne őrült veszedelem.

Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám
doktorra.

– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a
leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb
elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha
nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.

– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő
leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem,
minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is
mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.

És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és
jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a
házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az
asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát
s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat
mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.

Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor
távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:

– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék
ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul
tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember.



A CIRLE SZEMEI.

Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna
sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz
történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de
Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó
leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével,
azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját
megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.

Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan
vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt,
vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy
hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének.
Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról
pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be,
ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók
ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.

De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a
görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában,
ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán
orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a
parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy
városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött
az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg
parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak
egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők
kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az
udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.

Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos,
fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának,
aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És
tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy
doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves,
testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni
magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult
öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni
is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek
estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe
belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák
javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva
megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek,
különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.

S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az
egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg,
egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első
felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli
szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott
az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban.
Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű,
tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni,
égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép
legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig
kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.

Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s
mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát,
bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú,
orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi
földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek
a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak
forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.

De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény?
Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s
nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a
Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen.
A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg,
hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya,
vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak
tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos
akar lenni.

Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy
alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a
Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert
a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták,
hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy
férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az
asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával
sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük
három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a
régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a
kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és
az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.

A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a
hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus,
különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt
fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak,
akit pedig úgy szeretett:

– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?

A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé
megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.



SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa
nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha
kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített
fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar
megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a
kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy
Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd
matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a
világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.

Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott
nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni
kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is.
Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se
tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek
mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja,
aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte,
úszította.

Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő
másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már
így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf
igazságot:

– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között
kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.

– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani
s a diner után táncolni.

– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé
jönnöd.

– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk.
Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek
legjobban.

Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak
már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott,
csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze
eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már
róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már
ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez
már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső
szélcsöndek évszakában.

Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“
itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok
bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot,
azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg
magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki
tudta s annak is, aki nem tudta.

Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül
dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt,
ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott,
felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki
egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet,
ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a
hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az
asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi
vadlúdak.

*

Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s
veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a
„Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete
előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház
ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen
élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle
kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul
várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó
Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából
lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy
másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva,
néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára
teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság,
szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se
fordította az arcát.

Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és
szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton
már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az
emeletre.

Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment
vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a
levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt,
amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott.
Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony,
mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy
Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:

– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért
szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.

– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony
s már el is tünt.

Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó
szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton
kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor –
nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy
kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai
külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.

A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő
volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani
kellett.

– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a
hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a
nyavalyát.

Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette
Szabó Mártonba.

Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban
szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni
hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan
olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva
tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az
érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre
több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta
és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu
tört franciával, lázban el-eljajgatta:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben
megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a
kapítány.

A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott
kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton
már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült
s néha-néha mondogatta vidáman-durván:

– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a
kölyköt is visszaadjuk az anyjának.

Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut
aludt s nagyon különöset álmodott volna.

Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti
kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott
érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton,
hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két
matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen
ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a
világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek,
itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.

Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.

– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.

Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most
rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház
emeletéről lejött sétálni a két nő.

Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő,
fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő,
rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A
legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:

– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?

Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s
félénken mondta:

– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?

Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó
Mártont.

*

Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt
helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az
életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre,
szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a
szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg,
akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve
gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem
egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan
ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud
gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony
válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.



AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.


I.

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan
kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább
illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiúk és
unokák.

Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb
közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához
tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.

Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a
négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház
tulsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg
Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik,
betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.

A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s
ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét
az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiuk. Egy agglegény
volt közülük, három pedig özvegy ember.

A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette.
Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A
második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan
kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy
rá se ért az anyaságra.

A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek
s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak,
amikor feleségeik megboldogultak.

Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a
tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.


II.

_Pándyné:_ Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is
hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

_Mártha:_ Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

_Pándyné:_ Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan.
Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak
lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak.
Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az
anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született
leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték
a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek
született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez
mehettek volna.

_Mártha:_ Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és
ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó
ember, szeret.

_Pándyné:_ Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a
láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig
zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek
ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy
rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők
maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak,
az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül
veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves
korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én
asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a
szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a
férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely
pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

_Mártha:_ De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős
vagy.

_Pándyné:_ Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért
maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a
legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg
fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én
emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is
szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az
anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott
kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit
észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan,
kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az
áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy
voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a
legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam
kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon
jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a
gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.


III.

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat
játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.

– Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit
valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.

Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:

– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama
és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus
dolgozott.

– Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.

Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen
akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött,
elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett,
föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de
valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült
Pándyakon, intett a cigánynak:

– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen
Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem
fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan,
magatok lesztek.

Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír.
A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz
Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a
szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta
el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két
asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény
Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy
dühösen ezt hajtogatta:

– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül
bele.



HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a
Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok,
kész, aranyos nők pólyabontás óta.

Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a
világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és
papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton
a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott
nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.

Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg,
zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy,
roskatag, sok szobájú falusi kurián.

Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és
francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s
Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak.
Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.

Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal.
Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A
leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem
lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok,
inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő
is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély
szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy
zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította
magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához,
Melániához és Jutkához.

Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a
halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál
úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak,
holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere
legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket
gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.

Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan
rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e
borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült.
Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol
idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta
és flörtölte a világot.

Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki
pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az
öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert
tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.

Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger
mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta,
hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is
megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd
le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“
Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt,
sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma
falusi házában és verte-verte a mellét.

Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz,
Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A
huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni,
lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos,
harmatos nyári melegeken.

„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta
Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes,
egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors,
a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte
benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e
nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna
a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak
Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések
hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.

– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.

Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is
megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek
nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni
egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között.
Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt
kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő
különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is
Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott
ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi
kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem
bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán
egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét
mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek
tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a
kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.

A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt
a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla,
Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon
bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka
miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha
kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog
asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába
tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is,
szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc
éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:

– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen
a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon
szeretni.

Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:

– Ugyan ne mondja! Bizza rám.

Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó,
feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz
volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült
éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban
meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.

Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt
Jutkához Pál úr:

– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem
kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.

Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a
virág:

– Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.

Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.



A „KÉT ELEFÁNT“.

A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is
hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan
voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg
Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát.
Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna
fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú
szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek
mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott
ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó
részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet
el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.

Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva
az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor,
körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak
idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul
némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek
élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott
és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a
legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények
már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak
voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány
is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és
Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség,
se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a
legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.

Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma
Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért
vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát
Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos
fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor
haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni,
fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen,
akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru
lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak,
olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás
hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy
mi fáj az öregnek.

De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy
tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a
család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki
kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak,
jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre
jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei
s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett
értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is.
Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami
városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek,
lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek,
Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol
csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén,
bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:

– Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is,
Áron.

*

A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám
hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek
kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek
háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely,
jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket,
kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss,
falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha
könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát
a „Két Elefánt“-ban.

A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára.
Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő
hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a
hordók, akár csak Áron és az édes apja.

Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja
könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt
mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva
Áron öregebb lett, mint az apja, csak éppen ősz, hosszú szakálla nem
volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron
beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a
vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás
ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott
egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a
fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:

– Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg
vendégeket.

Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron
jelez:

– A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a
pénzüket, ha még van vagy maradt.

Az öreg Bordás dühében felordított, de lefogta magát s Áron folytatta:

– Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke
tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött
haza.

Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél
után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A
másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt
daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki
odajött köréjük:

– A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.

Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott.
Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat
kiáltott:

– Piszkosak, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.

Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának
venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy
ordító, lecsapó villám.

– Ki innen az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.

Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A
legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor
elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:

– Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell
engedni.

Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a
pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott
szabadulni az ital-árból a kancsójával.

Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás
nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús
nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol,
hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha
veszedelem jön.



ANITTA, A JÓSNŐ.

Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz
herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött
tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el,
hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig.
Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig
belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már
névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat,
kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.

Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor
asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami
angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó
szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz,
egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy
senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett
ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.

Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát
és elszántságot szerezvén, felöltözött.

Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer
látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert
talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is
lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez
a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok,
megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait
mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira
emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot
csinálnak belőlünk utóvégre.

Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös
szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már
majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni,
változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg
asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre.
Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű,
fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy
én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert
eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de
Futtonikká.

Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz,
rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?

– Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon
itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és
itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan
nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg
egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell
s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.

Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség
integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.

– Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor
végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul
fenyegetően.

– Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, –
mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.

Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt,
megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg
gyermek.

– Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet,
megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el
Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt
asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett,
így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire
nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.

– Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék,
jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a
bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat,
a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga
jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat,
halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a
szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak
rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy
Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig
ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért
ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.

Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni,
különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem
akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy
nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról
írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh,
Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.

Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi
hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott
szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, –
íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet.
Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a
szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda
zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy
nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.

Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből
volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az
ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt.
Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak
látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész
hiúz.

Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a
ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át
a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló
röpítette a hintóját, de szamárháton ült.

A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős,
csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs
szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen
nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.

Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve,
– haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután,
nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom
keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az
akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.

Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának,
ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek
karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a
jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a
szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált,
sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy
akaratokból.

Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy
nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.

– Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám,
olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én
sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?

Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán
dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.

– Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat
írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem,
csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy
különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a
szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.

Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomoruan nézett
visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:

– Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom
a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s
ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.

Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a
cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy
automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem
lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek,
nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet
Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele
kell bolondulni.

Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok
és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a
szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az
arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal
szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a
szemembe.

Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem
tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne
keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem,
sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába
még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan,
mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem
keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.



GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az
idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében
ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal
illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert
felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley
Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó,
nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély
tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és
bús ez a mai világ.

Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley
Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő
volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa
ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott
negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen
volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér.
Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő
korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor
tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó
gyermekként csörgette a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó,
fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és
pálinkát iszik a káposztás kertben.

*

A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt
esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében.
Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő
tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás
játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s
végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos
garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt,
becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.

A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került
ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy
volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a
Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál
megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik,
hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni
azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót
szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl
a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül,
komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.

*

Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a
liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje
meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s
tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti
Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik
egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen
Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A
káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A
paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a
zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke
szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább
csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a
maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az
új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse
meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek.
Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta,
a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a
parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap
akasztófája.

*

A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal
pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt
az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint
olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi,
kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető
kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a
káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan.
Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget
nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se
gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig
újuló s mindig vén világba.

Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat?
Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön
egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen
és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony
bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes,
dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy
szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a
káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában
legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz
ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e
szép álmokat a káposztás kert lakójának.

*

És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a
kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas
nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt
haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett
emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A
káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott
házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a
tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva
sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a
házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni
sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a
pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon
elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor
a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be
szomoruan halt meg a káposztás kert lakója.



AZ ÉRZÉKENY RUBEK.

Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös,
panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes
vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt,
vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek
két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az,
ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok
megmagyarázásán buzgólkodnak.

– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső,
legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna
szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig
asszony kell és pénz – sóhajtotta.

– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és
pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött
kantint.

Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról
még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság,
kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló
tábori rend.

Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a
katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos
dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció
áldott csodáját, a vasutat.

Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem
eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a
szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:

– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már
kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.

Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy
hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.

Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon
két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már
gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak
egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna
őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.

– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová
tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra
bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint
az öreg, örökség-igérő nagynéniket.

– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, –
nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb
ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A
szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és
most erre van szükség.

– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne
rontsák az Isten levegőjét, mint te.

Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem
értette a pajtása ilyes elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan
szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van
– gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember,
egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere
s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.

Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok
szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban
se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez
mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes
kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még
jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják
s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.

– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s
nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a
generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti
asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége
legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy
nyereség legyen belőle.

A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha
nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem
szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg
nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért
folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.

Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották
egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg.
Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat,
megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem
fehéren megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra
dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp
mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg
muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp
mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond
orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.

– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes
hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság,
hazamegyek és dolgozni fogok.

Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész
testét elfoglalta a dűh.

– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz
menni rajzolni?

– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító
módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.

– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.

– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te
nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár
Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.

Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a
töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a
főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem
ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves,
hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.

Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában,
sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.

– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos,
pocakosodó, szőke mérnök.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember
vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van
nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz
osztozkodni.

– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy
berugtál tőle?

– Én, én – súgta akadozva Rubek – én visszamentem az öreg halotthoz.

– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te
szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény,
őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.

Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy
indulóban van.

– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak.
A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.

– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s
pusztulj innen a pokolba.

Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka,
kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de
mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.



A TILALA-TÓ TITKA.

Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat,
mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu
népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás,
félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy
keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia
született egyszer. Mikor ebből a fiuból iskolás gyermek lett,
megkérdezte tőle szeretettel a tanító:

– No, Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj
valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk én, az apád, az anyád
és a kis társaid.

Ákos fölfujta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg
szemeit s ezt mondta:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

Mindenki röhögött az iskolában a tanítón kívül s azóta a Tilala olyan
igazi szó, akár a Pókota.

Igy keletkezett a Tilala-tó, amelyről mi, gyermekek, mikor beszéltünk,
tréfásan beszéltünk.

Labdázáskor, tavasz idején, a Falurétjén, például, mondta az egyik fiu,
talán Urváry Bence:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok
közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett,
belsejükben szomoru, sokat halló és tudó paraszt fiuk. Ezek már
másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis,
pimasz, maszatos arcaikkal:

– Miért csufolod te Bodor Ákost, mondd, miért csufolod te Bodor Ákost,
Urváry Bence?

Ezek a kiméletes fiuk voltak, de nem mindegyik fiu volt kiméletes és
olyik túlment a határon:

– No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka
gyermekét is?

Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte,
hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis
falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de
gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott
emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúabban néznek. Ők, ezek, az
ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemes elődeik
emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra,
leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez
nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük.
Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész
világ előtt: szörnyűség.

Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s
utána kiabálták fiuk és leányok:

– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.

– Urváry Bence, meg fogod-e mutatni Terkának, merre van a Tilala-tó?

– Urváry Bence, hallod, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó?

– Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyilt
hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence,
odamenjen.

*

A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek, csak úgy beszéltünk, mint egy
csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz
felé kendert áztatnak, később pedig, mi, puskás úrfélék, odajárunk
vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence
nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen
nyugtalanított és gonoszított.

Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyiltan, de mi többet
tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk,
hogy Terkát az ifju tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz,
belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek
és gonoszak voltunk.

Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen
levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki-
és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak
valamit.

Erre egy új jelszó adódott ki s erről mi, gyermekek, is szomoruan
tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy
oláhos faluban, tehát Terkát kimélni kell. Ezenfölül kimélni kell a
tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.

Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye,
kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet
játszotta itt, hogy szinészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert
áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök
mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya- és magyar-kötelességük
volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például – a
Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen és
nagyobb legyen, mint – a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak
és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök:

– Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jól lett volna a
tanítóval?

Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök
kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:

– Mi semmit se tudunk, semmit se fogunk tudni és – vége.

Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán
mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.

*

Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A
csendőrök után birósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka
gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s
különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá
fejlődött.

Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a
Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi, gyermekek is
elszédültünk, megszelidültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük
hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.

Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre,
hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s
a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem
áztatnak, de ahova mindenki kerül, ki a Pókotába nem kerülhet.

Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették,
mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert
a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölnivaló szégyene van,
jőjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet külömb,
mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és
daloljunk: tilala, tilala, tilala.



GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta
gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap
valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez.
Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy
Judithnak, a feleségének lánya született.

Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e
várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű
érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott
hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e
ragaszkodásban.

Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű
embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs
Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és
keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.

Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos
szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg
feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű,
hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber
nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei
akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok
a sírásra.

Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi
fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy
fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem
éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket
fogadhat, barátnőket látogathat Judith.

Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna
többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy
szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog
élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.

Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint
való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves
lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű,
kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti
az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.

Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen
dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott
alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén
elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként
rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik
két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a
zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle
szeretet kapcsolta.

Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság
tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták
valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy
zseniáliskodó, türelmetlen félművész.

Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen
úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak
vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és
tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől,
se léhaságától megfosztani.

Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését:
leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt
Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az
asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két
gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban.
Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a
bizonytalanságot.

De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta
könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a
legnagyságosabb fájdalmon.

*

Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé
ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt
cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.

Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy
így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn
lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor
megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de
boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz
órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is
nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.

Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta,
elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai
ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja
látni, beszélni akar vele.

Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen
híradást akart.

– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és
haragosan megérkezett.

– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta
kenetesen a doktor.

Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony,
Judith.

Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra
símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban
mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek
elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította
Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.

– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve
szakadtak föl melléből a szavak.

– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a
doktor.

– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt
ez a kiáltás.

– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a
halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.

Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából,
ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a
Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt
meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset
így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz,
álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az
asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura
vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.

S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem
tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki
sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő
árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a
fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.



JOHANNA HÁROM FÉRJE.

Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó
szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél
Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme
legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el
kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna
kenyeret szerezni Johannának és fiának.

Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy
hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak
tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével
védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is
elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára.
Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a
Johanna szépségét.

E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra
elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták
igaz hittel:

– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám,
olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy
idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan
mindíg a feleségére gondol Amerikában. Ez pedig vígan erkölcstelenkedik
a gazdag Botos-portán.

Magához kérette Johannát a pap is. Beszélt a szivére kenetes szavakkal:

– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki
elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.

Johanna sírt és szép arcát bemosta a könny:

– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó
éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem
üdvösségét. Inkább, inkább…

Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró
asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna
fehér, úri szép arca.

Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes,
gazdag Botos:

– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap,
Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap
fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.

Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a
kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és
minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban
szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett
volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg
a hites ura.

Az elmaradt álmok után megdagadt, bús álmok következtek.

Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb,
Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de
az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket küldtek hozzá. Ezek
a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:

– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az
uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.

Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora
Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is
Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem
hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus
ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban
fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.

A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat
üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te
nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi
lesz veled, Johanna?)

Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy
éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet
nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.

Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy
érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre
misék után, a templom előtt:

– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő
él.

Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és
fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét
vesztette.

A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a
tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget
Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem égett szobájában, de
lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.

A Botos-portáról átüzentek sokszor:

– Johanna, szerelemmel s álmodással várlak.

Johanna imádkozott és megerősödött. Így üzent vissza.

– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor
a fiamért cselekedtem.

Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura.
Nem kívánta a csókját, nem.

Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda
fog esni.

Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett
Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás
ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem
egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.

Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a
kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan
kérdezte:

– És milyen vallású az az ember?

– Keresztény katholikus.

Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd
faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához.
Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét
s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva
mondta:

– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az
Úr, aki ezt bizonnyal így akarja.



ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.

Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja,
tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy
Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen
eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az
egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat
faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől
halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében,
melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással,
emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem,
mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint
először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány
volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták
a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy
szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép
papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom
magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból,
meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva
világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket –
hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.

Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és
legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt.
Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s
azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták,
abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két
nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e
két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az
atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán
nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk
voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt
csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon
élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk
anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért,
mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim
Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat,
izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már
nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz
gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a
Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt
éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre,
mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a
Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam,
ha az utcán szóbaállott velem.

Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették
alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez
nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a
nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma
sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a
nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban,
szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a
menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára
szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi
fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és
okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék
fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is
halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és
szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb
filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék
és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy
csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én
nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára
tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya
van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy
most már megszánhatná az urát.

Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi
alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én
hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:

– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te
nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral.
Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod
tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is
szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is,
vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam,
hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én
nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint
valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén
bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert
olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a
leányánál, aki szintén jómadár lesz.

Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy
Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét
mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta,
hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események
jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját
vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával
összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a
házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára
lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott
szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon
az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy
okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták
Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a
hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem
volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék
portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott
tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult
ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember,
mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a
menyecske, – újságolták a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni,
furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert
a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak
mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki
biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul
sejt.

Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal
vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű).
Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már
odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon
napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak
eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a
nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy
pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára
ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb
leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában.
Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett
dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre,
az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a
nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról,
jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam
elszaladni két menekülő pajtásommal.

– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid
vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az
Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát
egészen odaszorította a vasrácshoz.

Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott,
meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:

– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te
legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.

Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és
nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy
legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám
huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is
hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt,
dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit
dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés
vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn,
virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz,
bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az
urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó
és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az
ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt
és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új
fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki
gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát,
akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a
gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált
a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon
forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt
levegőre hajtogatta le-le a fejét:

– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az
egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.

Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s
az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem
és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig
halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék
házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az
Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem
meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett
szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész
falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén,
az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond
Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták,
hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük.
Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a
bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok
azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal,
boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki
soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám
szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról,
aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem
összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt
nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel
feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött
cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt
mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten.



EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és
spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy
előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat
ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.

Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk
Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek
és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót
elmondtunk már egymásnak.

– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már
ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is
másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta:
alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön,
először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron
kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.

– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis
kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak
éjszakájából.

– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a
Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.

Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s
valamikor elkiváncsiskodott a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű
villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna
szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak,
fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.

– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a
többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.

Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai
szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos,
mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A
bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s
kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni,
mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe
jusson minden, amire szüksége volt.

– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem
Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már
majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol
is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy
nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van
és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a
legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a
barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb
veszedelem, ami csak élő embert érhet.

– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek,
de a meglepetéstől és az irtózattól.

A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek,
lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.

Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, hegyi, tornyos,
integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.

Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy
esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán
utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga
világra.

A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy
szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis
lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan
füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve,
aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú,
fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és
csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő
kutya-beszédjét hallottam volna.

Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és
nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha
Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az
út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.

Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az
utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.

Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos,
alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.

Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával
játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák
nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely
szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.

A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem
s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig
hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a
tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos
és hangos házból senkise jött ki.

Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú,
ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt
meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi
pénzdarabot.

Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis
türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt,
végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de
valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.

Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett,
hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai
nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott
voltam félig.

*

Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus
álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon
jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány
hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.

– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges
Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan
és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni
álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s
a kínai kocsis.

*

Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom,
– valóban dr. Nyerges Ignác.

– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy
nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de
boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a
történet nem igaz-e?



TAMÁS ÉS TILDA.

Vidám, kis egérke volt Tilda, apró, sűrű, fehér fogait mindig mutogatta
a világnak. (Vigyázz, világ: ezek a fogak erősek és én vidám vagyok.) És
nyomában kullogott gyakorta, de nem mindég, az ura. Sötét lomposságával
beárnyékolta Tildát. Beteges, görény-férje egy vidám kis
egér-asszonynak: Tamás. Elfértek ők a nagy emberi társadalomban, melynek
sokasága ők: élődő, emberkedő, kis jószágok.

A görény-férfi oktalan dicsekedés céljából megszerezte a tetszetős, kis
vidám egeret. Mivel pedig Tildának nem volt hozománya, de kivánkozott az
élet úribb éléskamráinak közelségébe, feleségül ugrott Tamáshoz. Mert
Tamásnak boszorkányos híre volt, hogy görény-lelkének nagy
rátermettségével mint tud ő pénzeket szerezni.

És éltek együtt: két, kis együgyű jószág. Tamás csatangolt, bujkált,
fáradott a pénzért. Tilda pedig mutogatta szép, kis egérfogait a
világnak és új és új kalapokkal bőszítette a barátnőit.

Nem is igen gondoltak arra, hogy milyen nagy ez az élet. Ők ezt még
májusi éjszakákon sem nagyon érezték. Ha megcsókolták egymást, tették
talán azért, mert ez úgy van rendjén. Tildának nem volt hozománya s
Tamás nagy érdemeket szerzett az új és új kalapokkal. Viszont Tamás úgy
vélte, hogy szeretnie is illik olyan asszonyt, kivel büszkélkedni
szokott az utcán.

De hallották, hogy körülöttük nagy vágyú asszonyok és férfiak is élnek.
Hallottak rejtelmes mennydörgésként zúgó véleményeket néhány
ismerőseiktől, hogy az élettől mindent lehet követelni s az életet
viharozva kell élni. Tamás ilyenkor pénzkeresésnek iramodva, futtában
dörmögött magában. (Csak az egészségem volna jobb. Megálljatok csak.
Azért így is megcsinálom, amit akarok. Több pénz kell, akkor majd élni
fogunk mi is.)

Ötfogásos vacsorával ülték meg házasságuk kétéves fordulóját. Tamás
meghívta vacsorára Dénest, kivel együtt tanulta Horácius ódáit
valamikor. Buzgó, izgató, forró hangú férfiu volt Dénes. Fekete, dús
haja homlokába csapzott. Nyugtalanító véleményeket közölt sűrüen az
életről. Tamás nem régen fedezte fel újra. Eldicsekedett neki a
feleségével. Tildának pedig ezt mondta:

– Ezt az embert becsüld meg. Ez egy nagy művész. Fest. Nekem barátom.

Dénes azt hitte, hogy ő Don-Juan. Pedig ő csak egérfogó volt. Tilda
megunta a fogait mutogatni. Különös dolgokat hallott a világról s
elhatározta, hogy most már torkoskodni fog.

Tamás pedig görénykedett. Lomhaságát mindig és mindig letiporva,
szaladgált a pénz után, mely kellett a konyhára, az új kalapokra s arra
az időre, ha majd ő és Tilda másként fognak az élettel bánni.

Csak pár esztendő mulva vette észre, hogy hiányzik valaki. (Ejnye,
ejnye, hol van Dénes?) Tilda összefogott ajakkal járt-kelt hetekig: ez
különös volt egy kicsit Tamásnak. Aztán szaladgált tovább, de mert
sajnálta az asszonyt, hogy unatkozik, haragudott Dénesre. (Jó, jó, azt
írja, hogy a tengert tanulja festeni, de hát várhatott volna még egy-két
hónapot.)

Tildának pedig nem a szerelem hiányzott: a lelke égett némi vádtól. De
nem érezte, hogy szeretett, sem azt, hogy csalt. Hallott később
asszonyokról, kik őrült dolgokat míveltek, mikor a szeretőjük elhagyta
őket. Erre megnyugodott egészen: ő mégis külömb ezeknél. Ő nem csinál
őrült dolgokat, egyébként is kezdte nem érteni, hogy miért ne lehessen
egy asszony hű az urához. Már-már esküdözéseket tett titokban, mikor
megismerkedett Tiborral, ki új és igen barátságos ismerőse volt
Tamásnak.

Ez a Tibor már majdnem szenvedélyeket tudott kihozni a Tilda kis
egér-lelkéből. Néha világosodásai voltak gondolatban Tildának. (Ez a
Tamás mégsem én hozzám való. Olyan, olyan, mint egy görény. Igen,
görény. Hát nem elég, ha én jó felesége vagyok?)

Közben Tamás bővebben kapargatta a pénzt. Kezdett ideje lenni arra, hogy
meghallgasson emberi fecsegéseket. Sőt kezdett egy kis fantázia is
tüzesedni a lelkében. Fiatalabbnak kezdte érezni magát s biztatni.
(Végre is a szerelem: ez a valami. És nekem olyan szép feleségem van.)

És kigyuladt a szívében egy rettenetes gyanu. Ahogy ez a gyanu először
megmelegítette a vérét, szaladt haza. Szerencsére Tibor éppen egy
félórával elébb távozott s Tilda igen szomoru volt. Érezte, hogy Tibor
unja a szerelmét. Tamás kiabált:

– Tilda, vallj be mindent. Te szereted Dénest. Azért vagy bús. Én már
ezt egy év óta látom.

Alkonyodott. Illatos volt a Tilda szobája. Tilda úgy érezte, hogy neki
egy derék, jó kis ura van. Átfogta Tamás nyakát, össze-vissza csókolta
az ő kis görény-urát. A könnyei megeredtek s úgy zokogta:

– De rossz vagy. De rossz vagy. Miket gondolsz rólam. Sohasem szerettem
Dénest. Mindig is utáltam. Csak a te kedvedért hallgattam ezt el.

És úgy érezte, hogy nagyon igazat mondott. Boldog volt Tamás. És mikor a
gaz Tibor csakugyan elmaradt, Tilda majdnem hogy szerelmes lett az ő kis
urába.

Ám jött Tildának pillangó-kergető, képes-kocka rakó, régi,
gyermekpajtása, Dezső, ki híres ember volt. Nagy énekes. És Tilda
sóhajtott. (Ő az igazi. Miért is nem vártam én ő rá?) És úgy vélte, hogy
most kezdi érteni azokat, kik az élet nagy éléséről s a nagy vágyakról
beszéltek előtte.

Már nem szaladgált olyan makacsul mindig pénzért ez időben Tamás. De
valahogy tudatosabban büszkélkedett a feleségével, mert most már több
ideje is volt rá. Sőt némi lelki életet is kezdett élni Tamás. Sőt igen
nagy kedvvel megfigyeléseket is gyűjtött. Dezső akkoriban mindig velük
tartott. Egy vacsora alatt váratlanul kiabálni kezdett Tamás:

– Tilda, te mindig elpirulsz, mikor a Tibor nevét kimondják. Hát nem
gyanus ez, Dezső?

Mikor aztán együtt maradt a feleségével, valahogy nyugtalanítani kezdte
a saját mondása Tamást. Visszaemlékezett igen sajátos jelekre. Tilda
bajt sejtett:

– Mi lelt téged, édes, vén szamaram?

– Tilda, te szeretted Tibort. Te még most is szereted.

Tildának az jutott eszébe, hogy most már mennyivel több telik kalapra s
az ő szegény kis ura hogy kinozta magát ezért a kis módért. Gyöngédeket
gondolt. (Milyen jó ember ez a Tamás!)

Két kezével egyszerre kezdte szerelemmel simogatni a Tamás arcát.
Gőgicsélt:

– Kis szamár uram. Kis csacsi uram. Hogy jút ilyen az eszedbe? Az az
utálatos fráter. Egy örökkévalóság óta nem is láttam. Amig idejárt,
addig sem nagyon szerettem. Hogy jut ilyen az eszedbe…

És valóban csudálkozott Tilda, hogy ilyen lehetetlenség jut a Tamás
eszébe.

És valóban Tamás is kezdte szégyelni, hogy ilyen eszébe jutott.
Elhatározta, hogy jóvá teszi a dolgot. Különben is, Dezső nemsokára
elutazott. Tilda valósággal kényszerítette az urát, hogy az módot adjon
a penitenciára. Évek teltek el, míg megengedte az urának, hogy csak be
is mutasson neki egy idegen férfit.

Mert gyászolt kicsi egér-lelkében Tilda. Gyászolta évekig Dezsőt. (Ő
volt az, akit úgy festenek, hogy hozza valakinek az életet. Érzem: ő
volt nekem az élet.)

Így sóhajtozott önmagában s nem vette észre, hogy a Tamás lompossága
csodálatosan elsímult. Nem tudta észre venni, hogy Tamáshoz új vágyak,
nagy görénynagyságú új vágyak érkeztek meg. Mert ő egér volt s az ő
szerelmei csak egérnyiek voltak. Tamás beleszeretett a feleségébe. Éppen
akkor, mikor Tilda mégegyszer nekiragyogtatta az életnek szép, kis fehér
fogait s elhatározta, hogy a nyártól búcsúzik. És Gézával búcsúzik el.

Jött aztán egy május: Tamásnak valaki Dezsőről beszélt. És orgonavirágok
nyíltak és Tamás szerelmesebb volt, mint valaha. A szenvedély új erőket
adott neki. Durván a vállába markolt neki akkor este:

Mindent tudok: te Dezsőt szeretted. Most is szereted, hiába tagadsz,
hiába tagadsz.

Kertre nyiló ablakaik tárva voltak s bemuzsikált hozzájuk az illatos
élet. Tildát sírógörcsök fogták el, aztán lebukott a szőnyegre.
Átkarolta balkezével az ura térdét, jobb kezét esküre emelte:

– Esküszöm mindenre neked, hogy kínozol, hogy rossz vagy. Nem is
érdemled meg, hogy hű vagyok, hogy szeretlek. Esküszöm neked, hogy
sohasem szerettem Dezsőt.

És Tilda nem is tudta elgondolni, hogy élt valaha Dezső. És ellágyult
nagyon-nagyon Tamás, lelke tündéri éjszakát jósolgatott. Lázban dadogta,
míg csókolta az asszonyt:

– Bocsáss meg, bocsáss meg, de nagyon szeretlek.

A májusi éjszaka pedig kegyesen hintette arany mámorporát minden földi
egerekre és görényekre. (Éljetek okos, boldog kis egerek, görények s más
vidám kis jószágok: ti éltek igazán.)



MATILD, ELZA, MARY.

(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás
kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor
együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek
voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem
nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból
hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek
egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő.
Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt
Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért
mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan
bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú
asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem
történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik
szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)

_Mary:_ (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein,
de egyszerre megáll.)

_Elza:_ (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s
olyan fehér lesz, mint egy halott.)

_Matild:_ (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes,
olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt?

_Mary:_ Sajtélyi?

_Elza:_ Sajtélyi meghalt?

_Matild:_ Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a
zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.

_Mary:_ (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a
hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)

_Elza:_ (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot,
de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű
zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen
hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben
hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész.
Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem
jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja
és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül
intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a
szemei könyesek, leejti az ujságot.)

_Mary:_ Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán
vagy háromszor hallottam játszani.

_Matild:_ És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó
barátunk, gyakran járt hozzánk.

_Mary:_ Járt a házatokhoz?

_Matild:_ Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor
hazakerült Budapestre.

_Elza:_ És jó barátja volt az uradnak?

_Matild:_ Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit
a világ legelső zongoraművészének tartotta.

*

(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild
egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana.
„Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan
mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki
telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő
bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja
és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez
a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva.
Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi,
voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három
éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált.
És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már
fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának
keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a
várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett
utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt,
de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt
érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most
mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt
Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha
megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette
s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni
kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős
karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha
minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és
így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé vált a
Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez
az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt
hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ
elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos
ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta
magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze
nagyon aljas asszonynak vélik őt.)

_Mary:_ No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta,
amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.

_Elza:_ Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a
prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.

_Mary:_ Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa
közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.

_Matild:_ Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál
villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul
elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi
szomszédokról.

_Mary:_ (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével
Matildot.)

_Elza:_ (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles
pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni
is kell.)

(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál,
mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)

*

(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal
feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor
meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra.
Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez
a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)

_Elza:_ (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már
szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna
el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.

_Mary:_ Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos
sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az
enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép
ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék
kerültek, jöttek az útjába.

(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a
fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem
mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését.
München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak
hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb
volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt
a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az
idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett
halálosan megállott.)



MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ
két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a
jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a
hosszu sváb kocsis is, aki látta:

– A Pelley-kincsek tisztulnak most.

Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri
haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi
jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse.
És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.

Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a
rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos
Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak
előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám
például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran
játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról
forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának
hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is
játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha
jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is csak az adott csöpp
bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri.
Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások.
Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét
tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős
szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba
kötni.

Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az
Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha
láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az
emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig
nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura:
hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és
nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak:
igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy
kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e
meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó
is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.

A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és
semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi.
Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.

A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina
asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult.
Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A
farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.

Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak.
Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér
azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok
a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg
Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu
Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának
éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De
ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas,
hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának
szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De
még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már
a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.

Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri
rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket:
Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.

Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad
komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.

De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként
kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke
fölfedezéssel Klárikának:

– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor
lelocsoltalak.

Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is
tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már
szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát.
Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika
most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem.
Egyszerre csak látom, hogy a két jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási,
tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott.
De ennek az arcát nem ismertem.

– Mit akarsz, te idegen és bolond oláh?

– Kivágom a jegenyéteket.

Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott
még ilyen furcsán.

Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély
tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint
fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös
színnel süt be a Hold.

Megfog egy kicsit az álom s én kérdezősködöm:

– Hát hová viszitek a téglákat?

– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.

Haragos lettem nyugtalan, izzadságos álmomban:

– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt
kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.

Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam.
Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy
az arcomba vágta a virágot, fájt.

A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség
támadhatott a Bodrira?

Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek.
Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen
ellenségek?

Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba.
Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri
szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy
fájó ugrással lesurrantam. Féltem, remegtem s mentem a romos
Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások
csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És
megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási
fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ
haldokolt volna.

Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz?
Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még
folytatódik a világ.

Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az
ágyban.

Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár
hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak.



BÉNI AZ APOSTOL.

Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta,
hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s
Lencire gondolt, kinek az apja sírásó volt s az Alvégen lakott. Mindig
köhögött a Lenci apja, köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit
és Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vídám fiu volt
Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg
ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.

Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis
kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni.
Vékony finom bőre alatt bujósdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta
a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága
jókkal megrakott papírskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze-messze
fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért
Lencivel.

Az alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s
ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának
levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette.
Piros-barna, mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az
apja bizonyosan. Könny-folyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az
arc, mint egy térkép. De víg arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár.

– Hát mit hoztál, Béni?

Béni mosolygott. Öreg jóságos mosolygással. Nagyon fontosan és mindjárt
először jelentette:

– Húst is hoztam, jó sonkát, piros sonkát.

– Nem vették észre?

– Nem.

– Hát még?

– Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két
narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az
öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.

Lenci türelmetlenkedett:

– Cipőt nem hoztál? A kovácsék Lajkójának cipőt is adtál vasárnap.

– Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam
kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy
utánam jönnek.

Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan
mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz,
szomorú hangon beszélt?

– Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.

Béni szíve reszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte
a torkát és csöndesen mondta:

– Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én
sohasem eszem vajas kenyeret.

Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az út. Tavaszi mocsarak mindenütt.
De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt:

– A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is
harisnyás. Cipőben jársz mindig.

– Én lehúznám. Én szeretnék mezitláb járni. Nem szabad. A multkor
lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam
vacsorát.

– De van a te perzselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha
pénzt.

Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld
fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert
emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre.
Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág.
Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben
elbujt a nap, a Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A
falut alig látták:

– Menjünk haza, Lenci.

Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette
s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is
vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni
kezd. Már majdnem sírva mondta:

– Menjünk haza, Lenci. Mi bajod van, Lenci?

– Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a
tiéd. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és
kalapot.

– Holnap hozok neked, Lenci.

Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve
toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy búsul. Ő
bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a
földre. Arcát bemázolta a nedves fű. És zokogott.

– Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom.

– Adok neked holnap, Lenci.

– Most, most.

Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a
cipőjét. Lenci egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:

– Add ide a kalapot is.

Béni a kalapot is odadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni.
Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóvíz.
Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a
vízbe is. Izzadott s fázott s a falu alatt kérlelte Lencit:

– Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek így hazamenni, holnap
elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a
perselyből. Neked adom a kis lakk-zsizmám is. Így fázom én most.

Lenci egy tréfás nótát fütyölt, diadalmasan dobálta a cipőket a
madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső,
de ő vígan táncolt: ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró,
mezei isten: pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se
volna Béni, paskol ugrálva a vízben, néha előre szalad, egyszer
hátrafordul:

– Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és
kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiu vagy.

Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud
köszönni Lencinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog.
Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot,
amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a
kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja
lenne Lencinek. Holott jó fiu Lenci. És úgyis veri az apja. És nincs
neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félre beszélt, a
vajas kenyeret nem vihette el Lencinek, tíz nap mulva meghalt Béni.



KERESZTELŐ SZENT JÁNOS.

Náci, a Lipótváros hisztériás és csenevész fiacskája, Ferenc páter
bibliai magyarázatait hallgatta. Keresztelő Jánosról mesélt félelmesen
gyönyörüeket a páter s a beteg képzelő-masina vágtatva megindult. Kis,
terhelt, szomoru gyermek volt ez a Náci és különös dolgok is történtek a
palotában. Jött a püspök, kápolnát csináltak a vörös szalonból és ők
reszketve letérdeltek. Apa, anya, Licu és ő, mind térdeltek lehajtott
fejjel s a püspök vizet öntött a fejükre aranyos csészéből. Sokan voltak
ott, nagyon előkelőek, orgona búgott s az emberek sírtak. Nácit
megcsókolta a püspök s nyolc éves szép, sápadt homlokocskája azóta még
sápadtabb. Náci hallgat, szenved, kínosokat álmodik s Ferenc páter
tanítja őt hittanra és a bibliára. Csudanehéz tömjénfüstben látja a
palotát, az utcát, a várost, a világot Náci. Ragyog ki a füstből a
menyország s lobog a gyehenna: Jézus szállong s körülötte apró angyalok
énekelnek. És most, hogy Keresztelő Jánosról beszélt neki Ferenc páter,
Náci reszketni kezd, mint akkor a püspök előtt. Szabó János úrra gondol
s forrón, biztosan és halálosan tudja, hogy Szabó úr az a keresztelő.

Szabó János úrra gondol Náci, Szabó úrra, akit apa ki akart dobni. A
szemüveges, a rossz ruhájú, titokzatos Szabó úrra, aki neki a nevelője.
Ahogyan bejuthatott e palotába Szabó úr, már is csoda volt. Heródes
idejében próbálta volna csak ezt egy rontó-bontó álmokat szövő
tanárjelölt. De Szabó János úr mértéke is betelt már: nem sokáig járhat
a palotába. Náci ismeri a bűnök lajstromát s e bűnök miatt gondol
áhítattal Szabó úrra. Hallgatja, hallgatja Ferenc pátert s egyre jobban
ráűl kis lelkére a biblia és istenfélelem szent köde. Nyilván okoskodik
áhítatos nagyot gondolással Náci, nyilván örökéletű a biblia. Ha volt
valamikor Keresztelő János, az itt van talán most is. Az el-el fog jönni
gyakorta még az emberek közé a prófétákkal együtt. És ez a Szabó János
úr csak ez a János lehet.

Van Szabó János úrnak egy öreg anyja, aki vak. Elsején annak küldi, ha
kikapja az apa irodájában, mind a pénzt. Ő hozzá Nácihoz annyi
szeretettel van, mint senki e házban. Még a számtan is gyönyörűség
Nácinak, mert Szabó úr csöndesen és édesen beszél a csúnya számokról.
Olyan ember az, akinek az álmokat is elmondhatjuk. Szomoru arca
megmosolyodik, de nem kacag ki bennünket. Nem a bűnökről és az
erényekről dörög keményen, mint Ferenc páter. A bibliát is máskép tudja.
Ahogyan sokkal szebb, vigasztalóbb, ahogyan Náci mindig ki tudja találni
a történet folytatását. És azt szokta mondani, legyen jó az ember, bár a
jó embert sok szomoruság éri. Utánuk jönnek az igaziak s akkor lesz szép
a világ. Ezt mondja Szabó János úr s Náci boldogan keresztet vet, bár
nem érti Szabó úr szavait. De jó szavak, szép szavak Szabó úr szavai.

Mostanában sokszor beszél haraggal a családban Szabó úrról apa:

– Egy istentelen ember az, egy rossz katolikus. Megkérdeztem s ő azt
mondta, hogy ő tiz év óta nem volt misén. De bezzeg jár szocialista
gyülésekre, megtudtam. És írt egy szamár füzetet az új nevelésről. Na,
nem fogja az ő új nevelését az én gyermekemen kipróbálni, a rongyos.
Kidobom, elsejéig várok s kidobom.

Ez éjszaka azt álmodta Náci, hogy Keresztelő Jánost elfogatta Herodes.
Borzasztó álom volt, mert Herodes arca az apa arca volt. Keresztelő
Jánosról csak azt látta először, hogy szemüveges. Sikoltott álmában
Náci: Szabó úr. Ferenc páter egy korbáccsal állott Szabó úr mellett s
valahányszor Herodes intett, rácsapott Szabó úrra. Két napig
hideglelősen járt-kelt Náci és sokat imádkozott az imákból, melyekre
Ferenc páter tanította. Szerette volna az álmát elmondani Szabó úrnak,
de már a szemébe se mert nézni. Tudta, hogy Szabó urat, ezt a jóságosan
jó Szabó urat ki fogják dobni s majd megszakadt a szomoru titoktól a
Náci kicsi szíve.

Pár nap mulva rémséges és durva dolgok történtek. Vacsoráztak s ott volt
Ferenc páter is. Apa későbben érkezett, piros volt az arca s úgy lépett,
mintha valakinek a nyakán taposna. Egy levél volt a kezében. A levelet
Licu elé tartotta, aki nagy és büszke kisasszony, majdnem tizenöt éves
és nénje Nácinak.

– Te írtad ezt, kisasszony?

Licu ijedten felállott s szó nélkül a szőnyeghez vágta magát. Anya is
elájult, apa ordított. Ferenc páter doktorért szaladt. Náci remegett
egész testében, hangosan imádkozott, mikor a nevelőnő ölébe fogta s
bevitte a szobájába. Egész éjszakán láza volt s félrebeszélt: reggel
megtudta, hogy Licut elküldték a Mártha-nővérek zárdájába. Licu levelet,
szerelmes levelet írt Szabó úrnak, Szabó úr elvitte a levelet apának s
kérte, hogy vigyázzanak a Licura. De szomoruan és jóságosan, mint ő
szokta, azt is kérte, ne essék bántódása Licunak. Ezt apától hallotta
délben, aki ismét dühöngött:

– Szerencse, hogy kis tisztesség még van ebben a Szabóban, hogy
megmutatta a levelet.

Náci behunyta a szemét s úgy gondolt Szabó János úrra. És fényesnek
látta a Szabó János fejét, mint ahogy a szenteké fényes.

Délután azonban nem jött Szabó János úr: apa kidobta Szabó urat. Két nap
mulva anya sírt: apa nyugtalanul, remegve beszélt, mint egy gyermek, aki
bajba került. De az is elmult, Náci hallgatott s nem mert kérdezni
semmit se Szabó úrról. Pedig érezte, hogy Szabó úrral történt valami.
Jött Ferenc páter a hittan-órára: Jézus csodás gyermeksége volt a lecke.
Nem hallotta Náci, mert kis beteg szíve nyugtalanul kalapált. Este
megtudta a cselédektől, hogy Szabó urat holnap temetik. Kifogták a
Dunából: azt írta egy levélben, hogy őt, Nácit csókolja. Meghal, mert
nincs kenyere s nem tud pénzt küldeni vak édesanyjának.

Náci elájult igazán, nem mint Licu, három doktor is volt az ágyánál.
Mikor először felnézett, sikoltozni kezdett, az apját látta, aki Szabó
urat kidobta. Ott állott apa Herodes-arccal s Náci lázasan kiabált:

– Apa, apa, menj, te ölted meg.

Görcs fogta el a testét Nácinak, aztán elcsöndesedett, pihegett. Tüzes
bibliai képek táncoltak a Náci szeme előtt, siránkozóan, fenyegetően,
csöndesen nyögte Náci:

– Vigyázz, apa, most Jézus fog jönni: nagyon, megbüntet téged.



SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte,
a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a
vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel.
Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős
ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt
az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen,
csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon
foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba
fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz
kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap
délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha
napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig
esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott
a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes
skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa
kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan.
Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre
feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a
csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék
koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a menetben a
fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem
kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.

Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan,
vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető
mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok
dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne
sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen
itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk
Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is.
Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és
talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi
már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő
rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez
csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem
Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat
hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a
temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az
egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje
alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa
Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon
megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a
legénységéből.

Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond
március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes
nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon.
Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal,
mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot
tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral
az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan,
szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön
sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon
Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot
csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman
csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne
lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi
temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna
állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok
erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy
egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék
konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette
magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt
hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül,
ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam
az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek
mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is.
Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem
szeretni.

A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú
jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás
disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja
szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg
asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura
kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok
történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm,
elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de
hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen
Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani
is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be
az asszonyt.

– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány
volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha
vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell
feküdni a sírban?

A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn
keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz
esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt.



KIS VINCE SÁNDOR.

A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel
amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de
ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától,
elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember.
Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság
s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről
jötteket.

– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár
inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.

Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős
asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.

Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis
tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden
nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis
tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a
nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon
neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves,
húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni s
különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is
volna.

Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek
a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok
is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más
volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista
templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek
olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben,
valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok
szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki
anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan
köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy
november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai
se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak
estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.

S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy
útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.

– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt,
azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.

De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor
az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba
átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor
már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni.
Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök
kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis
tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig
néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De
a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen
kissé ősszel és télnek idején.

– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem
maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.

Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már
meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor
szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt,
mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a
legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval,
ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy
megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló,
gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen
nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy
füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző
utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete
kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő
ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta,
fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a
fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a
fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja
neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a
faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony
otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről,
ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.

Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s
emiatt az evés is későbben történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a
bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor
hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt,
hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint
gyakrabban kinézni.

– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát,
szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent
Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt
háromszor lakjam jól naponkint.

Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás
után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment,
körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket
éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna.
Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince
Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt
volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.

– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha
adnának.

Kis Vince Sándor s Klári is feltápászkodtak és Klári aggodalmasan sugta:

– Gyujts lámpást, nézz ki, mert tolvajok lehetnek.

Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót
nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó
az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy
lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától,
talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta
az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik
lámpás után.

Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás Kis Vince Sándort s még
egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt,
ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:

– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen
emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s
elment a dolgára.

Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a
csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember
s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor
kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a
felindulástól alig tudott beszélni.

– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze
elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta
Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg
férfiu.



VÍG AVAY ÁBRIS.

Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én
valamikor, régen, kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay
Ábris, Ágnes néninek szomoru Ókuthy Ágnes volt a neve. Volt egy fiuk,
Zoltán, akire ma is kacagva kell gondolnom: bolondos lurkó volt. Másik
magzatjukat, az Enőke nevű furcsa leányt, nem is merem megidézni, mert
elsírom magamat. Víg és bolondos volt Zoltán, síró és bús volt Enőke és
ők nem tehettek arról, hogy ilyenek. Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt,
Ágnes néni túlontúl sokat sírt s ez volt a hiba. Ábris bácsi irnoknak
jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek
szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de
a daloktól nem ment el a kedve. Nagy, öreg pörökből olykor-olykor kis
summák érkeztek, vagy hónap elsején fizetés volt. Mi esténként
összeültünk lesrófolt lámpa mellett szomoru Ókuthy Ágnes nénivel.
Zoltán, Enőke, három kosztos diák, távoli atyafiak, keveset fizetők.
Kávét vacsoráztunk sok kenyérrel és fogadtuk a híreket a rossz
gyermekről, Ábris bácsiról. Be-bejött egy-egy régi cimbora tanyáról,
faluról s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként
egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiuk, keveset
fizettünk s Ágnes néni ebből a mi kis pénzünkből gazdálkodott. Ábris
bácsi néha eltünt dalolni három-négy napra s olykor éjszakánként
riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi s még rekedt se volt, a víg vén,
rossz gyermek még mindig dalolt. „Az alispán kalapomhoz rózsát tett“,
avagy „Fölszállott a páva a vármegye-házra.“ Négyen háltunk egy kicsi
szobában, Zoltán és mi hárman, a kosztos diákok, tizennégy-tizenöt
évesek. Mi, a kosztos fiuk, Ágnes nénire gondoltunk és arra, hogy íme,
megzavarják az álmunkat, Zoltán azonban vígan ugrott ki az ágyból, mert
az apja mindig ajándékot hozott neki. Ágnes néni és Enőke ott háltak a
szomszéd szobában s mi hallottuk, hogy sírnak. Hangosan, jajveszékelve,
olyan hangosan sírtak, hogy majd elnyomták az Ábris bácsi nótáját. Mi
dideregve, bosszusan, kíváncsian és keserüen forgolódtunk az ágyunkban.
Zoltán szaladt ki az apja elé s mi hallgatóztunk, remegtünk, jaj, mi
lesz.

*

Szomoru Ókuthy Ágnes néni hangját hallottuk először, kétségbeesett vad
hang volt:

– Hol jártál, mi lesz belőlünk, míkor lesz már ennek vége, Ábris?

Ábris bácsi bevégezte először a nótát, egy öreg revolverrel járt mindig
s hallottuk, ahogy az asztalra dobta:

– Batizfaluban voltam, Dobos Pista vitt ki, négy lóval mentünk,
röpültünk. Hát nem hallatszott ide a hangom, mikor három nap óta mindig
daloltunk? Anyus, feleség, a te nótádat daloltuk legtöbbször, a te
nótádat. Ejnye-ejnye, nem hallottátok, hiszen hat mértföldre sincsen ide
Batizfalva. Tudod, azt daloltuk: „Szép asszonynak, jónak, a jóljáró
lónak.“

Nem volt több beszéd: Ábris bácsi végigdalolta a nótát. Ágnes néni sírt.
Enőke már ilyenkor nem sírt s mi valami csodálatos, finom, majdnem
babonás gyermek-ösztönnel jobban szerettük volna, ha Enőkét is halljuk
sírni. Enőke már tizenhat éves elmult, bokáig ért a haja, ha kibontotta
s szomoru, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város.

Azután Zoltán beszélt, derüsen, élénken, mintha nem is álmából zavarták
volna föl:

– Mit hoztál apa, Dobos Krisztike nem küldte el a hímzett
cigaretta-tárcát? Még tavaly nyáron megígérte, úrileánynak illik az
ígéretét beváltani, ugy-e, apa?

Az Enőke hangját ezután se hallottuk. Ábris bácsi se dalolt tovább.
Ágnes néni egyre fáradtabban és halkabban sírt és hajnalra csönd lett.
Zoltán bejött, nem hagyott bennünket aludni, mutogatta a tárcát, amelyet
Dobos Krisztike küldött neki. Mi zavartak és álmosak voltunk, de Zoltán
beszélt, ragyogott az arca:

– Négy nap óta nem aludt apa, de még négy napig bírná. Csak anyus és
Enőke ne nyafognának, apa nem olyan ember, hogy sírjanak neki. Apa
dalolni szeret, én is dalolni szeretek, dalolni kell. Visszafeküdt az
ágyába s dúdolta, hogy mi szinte fölizgultunk belé, hetykén, legényesen:
„Barna legény fekete subája.“

*

Ilyen éjszakák után mindig bőjtös, keserves napok következtek. Ágnes
néni szemei vörösek voltak. Enőke szebb volt, mint valaha, de szomoru
dac ült az arcán. Nem mertünk reánézni, olyan szép, olyan elszánt, olyan
szomoru volt Enőke. Ilyenkor, ilyen napokon sírtunk mi külön-külön
titkosan, három kosztos diákok, akik mindnyájan szerelmesek voltak
Enőkébe. Ilyenkor, ilyen napokon, láttuk vagy hallottuk, hogy Enőkével a
fiatal gróf sétált a főtéren. Enőkének le volt eresztve a haja, nagyon
hangosakat kacagott s meg lehetett tébolyodni a szerelemtől és bánattól,
aki ilyenkor látta. Ilyenkor és ilyen napokon volt szabad a
huszártiszteknek egészen hazáig elkísérni Enőkét. Szomoru Ókuthy Ágnes
néninek erre és emiatt már könnyei se voltak, csak nézett és úgy nézett,
hogy én megesküdnék, hogy órákig nem rebbentek meg a kisírt szemei. E
bőjtös napokon viszont Ábris bácsi fölfordította az egész házat.
Zsarnokoskodott. Ágnes néninek előttünk azt mondta, hogy őt rászedték. Ő
nem is volt józan, amikor Ágnes nénit elvette, nem aludt, dalolva nem
aludt azelőtt két hétig. Csak Zoltánt szerette, becézte az ilyen napokon
is. Tőlünk, kosztos diákoktól fölkérdezte a német könyvnélkülit, pedig
mi tudtuk, hogy Ábris bácsi nem tud németül. Átnézte a számtani
feladványainkat s kijelentette, hogy gazember semmirevaló kölykök
vagyunk, akikből nem lesz semmi. Délelőtt, amikor az iskolából
hazajöttünk, nem kaptuk meg az almánkat és a darab kenyerünket.
Beszélni, ellentmondani nem lehetett s arról is hallgatnunk kellett,
hogy Zoltán némely este kiszökik és későn jön, lopózik haza. Gonoszul, a
fiatal lények önzésével azért imádkoztunk ez esetekben: bárcsak elmenne
dalolni megint néhány napra Ábris bácsi.

*

És Ábris bácsi nem türte a bőjtös napokat sokáig: a vármegyeházára
sűrüen jöttek a régi cimborák. Egyszer az történt, hogy már három nap
óta még hírek se érkeztek víg Avay Ábris bácsiról. Zoltánnak az
osztályfőnöke kétszer üzent ez időben, hogy baj lesz. A fiu vásott, nem
tanul s az utcákon leányokat kísérget. Mi azt is megtudtuk, hogy Zoltán
korcsmába jár s szeret dalolni, oly nagyon, nagyon dalolni, mint az apja
szokta. Egyéb nagy, síralmas dolgok is történtek a háznál, nagyon
síralmasak és fájdalmasak. Früstökre kifli helyett száraz kenyeret s
kávé helyett vizes tejet kaptunk mi, kosztosok. Ágnes néni pedig már nem
sírt, mintha nem tudott volna már sírni. Enőke pedig, az áldott, az
agyonimádott, a szomorú Enőke olyan jókedvű volt, mintha megbolondult
volna.

Elmult négy nap és még mindig nem jött hír Ábris bácsiról. Öt nap
eltelt, hat nap eltelt s csak egy hét múlva érkezett Ábris bácsi. Akkor
mi már, három kosztos diákok, írtunk apánknak, anyánknak, hogy jőjjenek,
vigyenek el bennünket akárhova.

Dalolva és ismét éjszaka érkezett haza egy hét után víg Avay Ábris
bácsi. „Bárcsak ez az éjszaka“, hejh, hol vannak a gyerekek?

– Enőke, hejh, az áldóját, Zoltán, alszol, te álomszuszék?

Vártuk, hogy sírni fog Ágnes néni, de mert nem sírt, tudtuk, miért nem
sír. És hallgatóztunk, mint máskor és jobban reszkettünk, mint máskor.
Hallottuk szomoru Ókuthy Ágnes néninek száraz, jajatlan beszédjét:

– Enőkét elvitte a gróf, majd megláthatod, ha akarod két-három hét múlva
egy pesti utcán.

Ábris bácsi, mintha semmit se értett volna, dalolt tovább s Ágnes néni
is tovább beszélt:

– Zoltánt tegnapelőtt kicsapták a gimnáziumból, azóta nem láttam.

Zuhanást hallottunk s ma se igen tudom, ki vágódott el. Másnap bejöttek
a szüleink s elvittek bennünket más kosztadó helyre, három kosztos,
megzavarított diákokat.



TARTALOMJEGYZÉK.

  Előszó  5
  Az öreg Borkonyi  7
  Mihályi Rozália csókja  13
  A Bimbura halála  21
  Fekete Sándor levelei  27
  A Cirle szemei  31
  Szabó Márton asszonyai  35
  Az asszonytalan Pándyak  41
  Héla, Melánia, Jutka  46
  A „Két Elefánt“  51
  Anitta, a jósnő  56
  Gyeley Farkas butykosa  62
  Az érzékeny Rubek  66
  A Tilala-tó titka  71
  Gencs Sándor leánya  75
  Johanna három férje  80
  Eszterkuthy Éva huga  84
  Egy éjszaka Port-Arthurban  91
  Tamás és Tilda  96
  Matild, Elza, Mary  102
  Mikor Bodrit legyőzték  107
  Béni az apostol  112
  Keresztelő Szent János  116
  Szelezsán Rákhel kísértete  120
  Kis Vince Sándor  124
  Vig Avay Ábris  129



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |elhatároz-ák |elhatározták

13 |kitagadott eánya |kitagadott leánya

51 |hagynia, Talán |hagynia. Talán

77 |a kórházbsn |a kórházban

86 |Eva utálta |Éva utálta

92 |szemeí pedig |szemei pedig

101 |Es Tilda |És Tilda

107 |Szent Gyö kéken |Szent György-éjen kéken

129 |víg Avay Abris |víg Avay Ábris]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Igy is történhetik - Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.