Title: Szép Mikhál - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szép Mikhál - Regény" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



      Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=DvxiAAAAMAAJ



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVII. KÖTET

SZÉP MIKHÁL



BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896



SZÉP MIKHÁL

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR



BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1896



ELSŐ FEJEZET.

(Mellnec foltaann leiratic, mill bewlchen ees tzeeleraaniosann newelee
wala naghitizteletev vr vrvnc az ew aarwa haiadon leaniaat, az zeep
Mikhalt.)

Nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid uram hirét messze föld ismeré azon
időkben, tudniillik ezerhatszáz ötven táján, a mikor Magyarországon
egész Érsekújvárig és Egerig a török szultán, innen Nagyváradig és a
Szepességig a római császár, Váradtól a székely földig pedig Rákóczy
György erdélyi fejedelem uralkodott; – folyvást hadakozván, hol ketten
egy ellen, hol mind a három egymás ellen: a mi igen szép világ volt.

A Szepességen azonban a szomorú idők alatt is a tudományok folyvást
virágzottak, s az ottani lycaeumokba nem csak Magyarországról, de még a
lengyel földről, sőt Sileziából is vándoroltak a tanulni vágyó ifjak:
minthogy ott nagyon olcsó volt az élet.

Az nem volt nagy baj, hogy még a szepesi tizenhat városból is tizenhárom
a lengyel koronának volt zálogba adva; azért azok Magyarországhoz
számíttattak s a lengyel kegyelmes úr volt, megengedte nekik, hogy maguk
válaszszanak maguknak szepesi grófot, a kinek mindnyájan
engedelmeskedjenek; a minthogy akkor, a midőn ezek történtek, épen egy
csizmadia mester volt a «szepesi gróf». Kézsmárk, Lőcse és Igló azonban
nem voltak elzálogosítva.

A kézsmárki lycaeumnak nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid volt a főfő
büszkesége, mint a mathematica és csillagászat professora, a kiből
minden kitelt, a mit csak embertől kivánni lehet. A nagy mathematikus ki
tudta számítani a nap- és holdfogyatkozásokat; valamint ha a városi
hirhedett toronyórának valami hibája lett, az óraművet szét tudta szedni
és újra összerakni; az időjárást meg tudta határozni egy egész
esztendőre; rendén elbánt az aureus calculussal, sőt a horoscop és cisio
felállításához is értett; az aspectusokból tudott magyarázni, a hónapok
feladatait könyvnélkül tudta, ismerte az arcanumokat és a füvek
virtusait, az antipathiákat és sympathiákat, sőt amuletumok készítésében
is tudós volt. A mellett nem csak tanár, de felavatott pap is volt, s
mind a két kathedrát be tudta tölteni.

A legnehezebb tudománya azonban még csak most következik.

Volt egy szép egyetlen leánya, a kit anya nélkül nevelt föl. A mi bizony
nagy hivatal egy férfinak!

Felesége azon a napon halt meg, a melyen a leánya született s az
özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a
gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az
anyatejet? már az is csupa csoda volt; de ezt mind felülmulta az a mély
tudománynyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek
korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül még is jámbor
hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem
asszony-cselédre nem bizta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a
házához fogadni.

Már a keresztelésnél inaugurálta e bölcs rendszert. Leányának Mikhál
keresztnevet adott. Ezt első hallásra minden ember férfinévnek fogadja
el s nem keres mögötte leányt; ezer közül egy tudja tán, hogy ez mégis
nőnév; hogy így hítták Szent Dávidnak egy feleségét; azt a bizonyost, a
ki elnevette magát, mikor a nagy királyt tánczolni látta az utczán,
térdig felemelt kantussal. Tehát azért kereszteltette Mikhálnak a
leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a
gonosz.

Azután kicsiny korától kezdve ő maga tanította a leányát minden jóra. Az
soha iskolába nem járt; az abéczétől a katechizmusig mindent otthon
tanult. Később, hogy a leányka elméje erősödött, megtanítá őt nem csak a
latin és görög nyelvekre, de mindazon tudományokra, a mik az életben
szükségesek és használatosak.

Ilyenek:

A tabelláris kimutatások a felől, hogy egy jó gazdasszonynak egy hónapra
1, 2, 4, 8 stb. személyre hány részecske lisztet, vajat, húst, borsót,
darát, sót kell kiszolgáltatni, hogy a háznép se a koplalás, se a
gyomortúlterhelés miatt ne szenvedjen. (NB: a sót jól el kell zárni,
hogy az egér hozzá ne férjen, mert ha az egér sót eszik, attól nagyon
elszaporodik.)

Továbbá: mivel kell etetni a háziállatokat? – Mennyi lisztet és mennyi
korpát kell kapni a molnártól a beküldött búzából? Hogyan kell kovászt
tenni, bedagasztani, kenyeret sütni? – Miért kell a lisztes ládának
észak felé fordítva lenni? S a kenyérsütés ott az északi hegyek közt nem
volt olyan tréfadolog azon időkben, mert a rozsliszt nagy ritkaság volt
s minden más elképzelhetlenből készült a kenyér. Csinálták azt tönköly
lisztből, pohánkából, csicseri borsólisztből. Galenus mindenekfelett
ajánlja a babliszt kenyeret. Dioscorides azonban vereshagymát kiván
belesüttetni. Inség idején pedig, mikor gabona nem terem, meg kelle
tanulni, hogy lehet kenyeret készíteni szárított vaczkorból,
birsalmából, galagonyából, héjastól megőrölt cseresznyéből, aszalt
bodzából, fagyökerekből és gombákból, a mi jó a szegény embernek; vagy
pedig mézkenyeret, borkenyeret, olajkenyeret, a mi uraknak és papoknak
való; azután húskenyeret, a mit Plinius dicsérve emleget, és
sajtkenyeret, a mi Zoroasternek volt kedvencz tápláléka. Azután hogyan
kell a gyümölcsöket épen eltartani, a befőtteket kékre, zöldre, veresre,
sárgára, megfesteni ártalmas hatás nélkül.

Azután: hogyan kell jó sert főzni? a mit a késmárki nők házilag szoktak
gyártani. A házi gazdáknak kinek-kinek a saját felesége, leánya készíté
a serét: nem itták azt a korcsmából.

Azt is meg kellett tanulni a jó gazdasszonynak, hogy minő gyógyszereket
tartson készen a háznál; mesterségesen összeállított liktáriumokat
százféle csodaerejű füvekből, a mi nem volt ám olyan könnyű mesterség,
mint a mostani doktoroké, a kik a hidegleléshez megrendelnek tizenkét
adag chinaport s azzal elvetik a gondját. A XVII-dik századbeli
háziasszony liktáriumához kellett galgant, dictamnus, angyélika,
gencziána, pimpinella, tormentilla, börvénygyökér, gyömbér, sárga és
veres szantálfaforgács, czitromhéj, arméniai márga, terra sigillata,
szerecsendió, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, calmus, égetett szarvasszarv,
kámfor, thériák és nádméz! Hanem az aztán használt is minden baj ellen!
A kinek pedig igazán nagy baja volt, annak semmi sem használt meg
bizonyosabban, mint az a csalhatatlan liktarium, a mit Galenus
specificumának neveztek s a mihez vettek praeparált igaz gyöngyöt,
praeparált veres klárist, praeparált smaragdot; azután cubeba balzsamot,
paradicsomfát, szerecsendióvirágot, aranyfüstöt, pézsmát, bezoárt, manus
Christit, diagrydát, testszinű rózsaleveleket, fahéjfaolajat és alkermes
lekvárt. – Tudomány kellett ahhoz a hajdani háziasszonynak!

A mai világbeli ismeretes alfabeten kívül még volt harminczkét betűjegy,
a miknek értelmét a jó háziasszonynak ismerni kellett, hogy a szereket
megtudja rendelni, egy tojásdad kör, áthúzva vonallal jelentette azt,
hogy «só»; egy négyszög, alul egy kereszttel, azt, hogy «borkő»; egy
patkó azt, hogy «borszesz»; egy kör négy szarvval azt, hogy «olaj»; egy
dült négyszög azt, hogy «szappan»; egy háromszög azt, hogy «kútvíz»; két
háromszög hegyével összeállítva azt, hogy «lepárolt víz»; egy korona meg
egy csillag volt a «regulus stellatus». Ennek a tudása nélkül egy
asszony nem lehetett tökéletes.

Hát még a sok mindenféle aqua vitae készítés. Ezt most nem is tudják,
hogy micsoda. Pedig ennek a következő virtusai voltak: hogy először is a
vért meleggé és folyóvá teszi, azután a mérget a szívről eltávolítja;
végre a nedves és hideg matériákat felszárítja, azonkívül az emlékezetet
megerősíti. Hát a drága jó balzsamok, a mikkel a szenvedőnek az orra
nyilásait kellett bekenni, meg a mindenféle olajok, a miknek a
királynéja a «victriol» (nem vitriol!!), melyet «iható aranynak»
neveztek ősanyáink; végre a mindenféle vizek, eczetek, savak,
ellenmérgek, flastromok és füstölők, a mik nélkül rendes asszonynak a
háza nem szűkölködhetett soha, mert ő volt a családnak természetes
orvosa és ápolója.

S a konyhaművészet semmivel sem volt kevésbé bonyolódott, mint a
patikai. Őseink gyomra igen szövevényesen összerakott ételekhez volt
szoktatva. Tudomány volt az egy asszonyra nézve: nehezebb a
metaphysicánál.

Azonkívül ő rá nézett az egész kertészet, a mi ismét nem volt olyan
együgyü tudomány, mint most.

Ősanyáink, mint kertésznők, sok mindenfélét tudtak, a mi már azóta
feledékenységbe ment régen. Hogy a fáról le ne hulljon a gyümölcs, a
gyökerébe lyukat furtak s abba galagonya csapot vertek; hogy a
cseresznye korán érjék, a tövére oltatlan meszet raktak; a ki azt
akarta, hogy piros almái teremjenek, az ójtó galyat jól beáztatta
csukavérbe; s ha Tarestinus tanácsát követte, veres eperfába ójtott
körtét s annak a husa aztán piros lett; ha azt akarta, hogy a gyümölcse
zamatos legyen, a fa oldalába lyukat furt s aromaticus olajakat töltött
bele. Ősanyáink kitalálták, hogyan kell a körtefát szőlőtermésre
kényszeríteni; emberfej alakú czitromokat termelni; betüket mutató
fügéket produkálni, a miknek mandula magja van belül; tudták a módját,
hogyan kell a diót héj nélkül papirba takarva elültetni s akkor héj
nélküli diót fog teremni; a naspolyát rózsafába ójtani, a mikor az édes
és szagos gyümölcscsel ajándékoz meg; ha pedig azt akarták, hogy a
keserű mandula édeset hozzon, Theophrastus utasítása szerint vas
szegeket vertek a gyökerébe; – megtudták becsülni a holdat, mint a kerti
növények tenyészetének vagy előre, vagy hátramozdítóját; – még a jámbor
becsületes burgonya számára is százféle utasítással szolgáltak, nevezvén
azt a, csak nem rég Amerikából behozott gumót «adenes caradensesnek» meg
«tartufli»-nak, a mit cserépben, melegágyban neveltek, üvegben, mázos
fazékban elraktak olaj közé téve; a minek az angolok szerelemrehevítő
erőt tulajdonítottak, a francziák szárazbetegséget gyógyítottak vele; a
burgundiak ellenben eltiltották, mint a bélpoklosság előmozdítóját.
Ismerték és mívelték seregeit az olyan kerti növényeknek, a mikről az
utókor még csak beszélni sem hall többé. Minden ételük tele volt
válogatott fűszernövényekkel. S a végtelen nagy számú gyógyfüvekkel és
festőnövényekkel egész vásárt üztek; a sáfrány a szepesi piaczokon
mázsaszámra került eladásra s elhordták Törökországig: a jó szepesi
gazdasszonynak kincsbánya volt a kertje.

Hát még azután a virágos kert dolga! Ebben az időben volt egész
világszerte az a nagy tulipán-szédelgés, a mi a jelenkor alapítási
szédelgésben találja csak párját. A virágkertésznek diákul és francziául
kellett érteni, hogy megértse a becsét a «gagner un oeilles,» a «hazard»
a «paragonner» rendkívüli szerencséjének; a mi annyit jelent, mint egy
új válfaj virág előállítása, vagy petytyegetett tulipánok és rózsák
előteremtése egész franczia terminologiát kellett a fejében tartania, ha
megakart élni. A hozzáértő kertésznőnek tudnia kellett, hogy micsoda
virágfajok vetendők és ültetendők [01.png], [02.png], [03.png] aztán
[04.png], [05.png], [06.png], csillagképletei alatt? miknek árt a
[07.png], [08.png], [09.png]? s mily ritka növények azok, melyek a
[10.png], [11.png] és a [12.png], csillagzatokat kedvelik. A mi végett a
kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani.

Hja bizony azt mind nem adták ingyen! Ennek a tudománynak saját irodalma
volt, élén a hirhedett Tabernaemontanus műkertészszel és tudóssal, a ki
egy millió forint ára tulipánnak és szegfünek volt ura s hajókat
járatott Európa, Amerika és China között növények szállítása végett. –
Európa legkitünőbb litteratorai nem szégyenlettek a virágokkal
foglalkozni, épen úgy, mint a mostaniak a politikával s Verulami Baco, a
nagy philosoph s Anglia államkanczellárja, a helyett, hogy a bomlott
keleti kérdésen törte volna a fejét (a mire ugyan akkor sokkal jobb
alkalom lett volna, mint most,) abban harczolt Sturmius és Wormius német
tudósok szövetsége mellett, hogy diadalmasan bebizonyítsa Bauhinus
franczia ellenében, hogy a scythiai Borametz-fa csakugyan létezik,
melyet Scaliger fedezett fel, s melynek az a tulajdonsága, hogy a
lehajló ágain levő virágoknak szájuk van s azokkal a Borametz a körüle
termő füvet lelegeli: sőt ennek van egy testvére, a mely meg épen a
virágaira repülő legyeket eszi meg.

Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal
hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat.

S ha pedig szerelemről, vagy ellenszenvről kellett nekik valamit
megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták, hogy a fügefa és
a ruta szeretik egymást, azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé, a mi
viszont a békákat, a füge ellenségét elkergeti; a spárga szereti a
nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, a ki rozmaringot akar ültetni,
annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája
megéledjen; a narancs szereti a cyprust; a szőlő a cseresnyefát; a
liliom szeret a rózsa mellett, de a foghagyma mellett is, a mi az ő
dolga; ellenben vannak növények, a mik egymást gyűlölik, ki nem
állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden
ápolás daczára elszárad, elfonynyad; a cicuta és az angelica elpusztítja
egymást; a szőlő ellensége a káposztának; a mi annyira megy, hogy ha egy
ember bortól megszédült, ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig
a fazékban fövő káposztára bort locsintanak, a káposzta soha se fő meg
puhára. (Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni
az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők
között történnek, a miket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni,
mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy
pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.)

A szép Mikhál pedig mind ezen tudományokat nem csak erős észbeli
tehetséggel, de valódi kedvvel is tanulta; ebben talált gyönyörűséget,
hivatást és hasznot. Könyvei, gazdasága, virágai mulattatták s
jövedelmet hoztak, a mi nem megvetendő: ha meggondoljuk, hogy azon
időkben egy lúdnak az ára volt egy dénár, egy tinóé három magyar forint,
egy paragone-tulipán hagymáért pedig senki sem sajnált tíz koronás
tallért. És a mi a legnagyobb haszon volt: a virágok és könyvek elvonták
a leányt a világi hivalkodástól. S ebben feküdt a nagytiszteletű úr
rendszerének alapja.

Mikor el kellett távoznia hazulról leczkékre: elővette a grammatikát, a
lexicont, meg a foliánsokat; feladott belőlük Mikhálnak könyvnélkül
megtanulásra annyit, a mennyi elég volt arra, hogy azt az időt teljesen
lefoglalja, a mit a professornak a lycaeumban kellett tölteni s azzal
bezárta a ház ajtaját s zsebébe tette a kulcsot. Mikor aztán hazajött,
akkor kikérdezte a feladott leczkét pontosan. S ez csalhatatlan ellenőr.
Cseléd, gouvernante megcsalhatja a kérdezősködőt, de a folians nem
csalja meg. Az rávall a leányra, hogy ott volt-e a szeme a könyvben az
egész idő alatt, vagy másutt kalandozott?

Ennélfogva a szép Mikhál rengeteg sok tudományt összegyűjtött.

A házból csak ünnepnapokon szokott kijárni és csupán a templomba,
rendesen atyja oldalánál. Olyankor kávébarna ruhát viselt, állig érő
gallérral, a ruha ujjai egész a körmehegyéig értek, ővén nem volt semmi
boglár, mint a hogy más leányok fel szokták azt cziczomázni. A pártája
is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol volt terítve, mely elől
egész arczát körülfogta, hátul pedig termetét annyira betakarta, hogy a
hosszan leeresztett két hajfonatból még annyi se lássék ki, valjon
szőke-e az, vagy gesztenyeszínű? A szemeinek sem volt szabad elárulni,
valjon kékek-e vagy feketék? Hanem éneklés alatt szépen a zsoltárba
nézve, a lesütött szempillák alá kelle rejtőzni azoknak, prédikáczió
alatt pedig a lelkészre szegezve maradni, a mikor férfi a szeme közé nem
nézhetett; úgy levén bölcsen elintézve, hogy a férfiak is külön
padosztályban üljenek, a nők is külön; még pedig a férfiak a nők háta
mögött. A diákok pedig olyan magasan ültek a chorusban, hogy annak a
szélétől épen sehova se láthattak, mint csupán a zsoltárt jelező
táblára.

Lakodalomba, torba, mulatságba soha sem hordta a nagytiszteletű úr a
szép Mikhált. A canonok tiltják a pap leányának a tánczot. De más
leányokkal sem engedte barátkozni, mint a kik csak haszontalanságokat
fecsegnek.

A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó
eleve. Mikhál szobájának ablakai mind az udvarra nyiltak, azt pedig két
oldalról elzárta a szomszédok tűzfala; a negyedik oldalon nyitva volt az
udvar a kert felé, de azt meg magas kőfal zárta el a világtól és az is
szegekkel volt kiprémezve, s a fal és szegsor még nem volt elég: túl
rajta a nagy piacztól, hol a diákok lapdázni szoktak, egy nagy pocséta
árka választá el, melyről a kézsmárkiak azt állították, hogy ők abban
pisztrángot termesztenek, de inkább hihető, hogy házaik természetes
védelmére hagyták azt ott a város közepén s csak felhőszakadások
alkalmával töltötte meg azt a patak pisztránggal, a mit a halastavakból
lesodort. Ilyenformán a szép Mikhál szive egy oly megerősített várnak
volt tekinthető, melyet se fortélylyal, se erőhatalommal bevenni
ellenségnek nem lehet.

Ellenségnek tekintetett pedig minden férfinemen levő halandó, a ki nem
épen a nagytiszteletű úrnak különösen kiválasztott kedvencze volt.



MÁSODIK FEJEZET.

(Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghitizteletev vr
vrvncnac minden bewlch practicait?)

Volt igen is egy kiválasztott kedvencze nagytiszteletű Frölich Dávid
professor úrnak, s a ki e kitüntetésre egészen érdemesnek is nevezhető.

Az ifjút Kaczenreiter Henriknek nevezték. A mi elég furcsa név. De azért
miatta nem sok csufondároskodást kellett kiállani az azt viselő ifjúnak,
mert hatalmas erős termete respectusban tartá a condiscipulusokat s a
birkózás nemes vetélkedése soha sem volt iskoláinkban tiltva, sőt azt
már Aristoteles is ajánlotta; s ebben nem is mérkőzhetett
Kaczenreiterrel senki, csak épen egy Kassáról feljött kálvinista magyar
fiu, Kalondai Bálint; az még be tudta törni a derekát s egyedül birt
megküzdeni vele, a mit nagyon szép volt elnézni, mikor együtt birkóztak
a gyepen, összekapaszkodva s egymás vállára téve az állaikat.
Kaczenreiternek erősen szőke hosszú haja volt és serdülő vereses
szakálla, Kalondainak pedig szénfekete haja, két oldalt csimbókokba
bogozva, és hegyesen kipödrött huszáros bajusza.

Hanem sajnos, hogy csak a testi birkózásnál birta a magyar legény
letörni a szepesi fiút: a szellemi mérkőzésnél egészen elmaradt mögötte.
Itt Kaczenreiter vetélytárs nélkül élt; első eminens volt mindig és
mindenféle tudományból, míg Kalondai Bálint csak úgy a sereghajtók
között kullogott.

Ex moribus is nagy volt a két diák között a különbség. Kalondai Bálint
nem utálta a bort és muzsikát; olyan emberekkel, mint a siléziai
Simplicissimus, tartott barátságot, mely nevezett quidam földönfutó
csavargó mestersége mellett «tárogató»-fuvással bolondította a világot;
míg Kaczenreiter példánya volt a jóerkölcsű ifjaknak. Tíz éve, hogy
idekerült Kézsmárkra, mint szegény tanuló fiu, azóta folyvást
tisztességesen élt abból, a mit gyerekészszel tud valaki maga élelmére
keresni. Maga a papi pályára készült, tehát theologiát tanult; de a
mellett nagytiszteletű Frölich Dávid úr házánál mint «physicus inas»
szolgált a physicum museumában; ezért szerette őt is nagyon a professor
úr s már messziről őt szánta a szép Mikhál számára élettársul.

Kalondai Bálintnak az igaz, hogy nem is volt szüksége erre a nagy
tudákosságra. Neki gazdag özvegyasszony anyja volt Kassán, a kitől majd,
ha felserdül, át fogja venni az ősi üzletet. Csupán azért küldték fel
Kézsmárkra a lycæumba, hogy mégis ragadjon rá annyi, hogy ha majd
egyszer meg találják választani Kassán főbirónak, legalább annyit tudjon
diákul, a mennyit boldogult édes atyja tudott, a ki szintén viselte azt
a díszes hivatalt s a ki a deliquensre ki tudta mondani a «capite
plectetur»-t, vagy a «hárum páltzárum» kegyelmes itéletét s aztán tudott
correspondálni a császári generálisokkal, mind kalamárisból, mind
ágyúból. Ágyúból jobban, mint kalamárisból. Bálintnak tehát elég volt
az, a mit ő magának tanult.

De a Henriknek bizony nappallá kellett tennie az éjszakát, hogy
dicséretesen megállhassa azt az exament, mely megelőzte pappá
felszenteltetését, a mi nagy celebritással végbe is ment, s Henrik ott
is első és kitünő maradt. Meg is kapta mindjárt a nagy-létai ekklezsiát,
a mi épen üresedésbe jött, természetesen azon üdvösen bevett
föltétellel, hogy a néhai lelkész özvegynek engedett kegy-év alatt a
fizetésre és a parochia teljes használatára nem tart számot.

Ez ünnepélyes napon nagytiszteletű Frölich Dávid úr az új lelkészt
meghivta magához ebédre, melyre ugyanekkor a superintendens és az
esperesek is hivatalosak voltak.

Ebéd végeztével a szép Mikhálnak is szabad volt az asztalnál megjelenni;
egyrészt azért, hogy a mai felséges lakomáért, melyet ő készített, a
superintendens úr dicsérete által a konyhatűztől pirosló arcza még
pirosabbá tétessék, másrészt pedig, hogy ő is poharat koczczintson az
ifjú lelkészszel, megnedvesítvén ajkait annyi borfélével, a mennyit egy
szemérmes hajadon úrvacsorája alkalmával szokott szürcsölni.

Mikor aztán a vendégek eltávozának, s a szép Mikhál a szolgálókkal
elszedeté az asztalt, nagy gonddal elrakván a szekrénybe a sávolyos
abroszokat és kendőket, az ősi czintányérokat és mázos cseréptálakat
pedig felrakván rendben a tálasra, a professor úr a végzett munka után
odabenn marasztá leánykáját.

Jó kedve volt a tudós úrnak: a szívderítő válogatott italoktól is, a
vidám társalgástól is; meg még valami mástól is.

Pipára gyújtott és füstölt. Pedig még a reverendát sem vetette le, s
azon nem szabad megérzeni a dohányfüstnek.

– Mikhál leányom, mondá ravasz komolyságot tettetve, még mai nap nem is
végeztük a pensumunkat. Pedig «nulla dies sine linea!» Mit tesz az?

– Nap ne muljon vonal nélkül, felelt rá Mikhál.

– Vedd elő tehát exercitiumos könyvedet.

A leány engedelmeskedett szótlanul. A konyhában el volt végezve minden
feladat: következett a tudomány. Leült és kezébe vette a tollat, a mit
akkor kalamusnak neveztek.

– Hosszú ebéd után üdvös az elmélkedés, mondá a füstfellegen keresztül a
tudós úr. Nem jó volna, ha mindennap így volna: «qui amat vitam longam,
amet mensam brevem». Irjad le könyvedbe és fordítsd le.

Mikhál irt és fordított extemplo.

– «Ki szereti a hosszú éltet, szeresse a rövid asztalt.»

– Hát az olasz mit mond: «La cucina piccola fa la casa grande; La tavola
é un ladrone segreto». Irjad le és mondjad, mi az?

A leány tollba mondta magának:

– «Kicsiny konyha teszi a házat nagygyá. Az étasztal a titkos tolvaj.»

– Petrus Nonus mondá ezt Fagiola Hugotiusnak, midőn az egy ebéd miatt
elvesztett két várost. Hát még az a sok ivás! irjad le: «plures
interierunt vinolentia, quam violentia». Hogy mondanád ezt magyarul?

– «Többet megölt a borivás, mint a bajvivás.»

– Megjárja. – Azonban rendkívüli napokon rendkívüli excessusok is
előkerülnek, s a mai nap az volt. Egy lelkész lőn felszentelve – s egy
leányzó lőn megkérve.

A szép Mikhál arczáról egyszerre eltünt a pirosság.

A tudós úr nagy füstöt támasztott maga körül s a füstfellegből bölcs
mondatokat olvasott elő.

– Mit mond Dubravius? «Si qua voles apte nubere: nube pari.» «Nősülnöd,
ha kivánsz, vedd a magadhoz illőt.» – Ambrosius pedig azt kérdezve, hogy
mit keressünk a házastársnál? ekként felel: «Amorem, Morem, Rem.» –
«Szeretetet, erkölcsöt, dolgot.»

Szép mondás! de a lány csak nem jegyezte azt fel a gyakorlatok
aranykönyvébe.

– Ime a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse és
van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor; miként én is csak az
vagyok. De mint Macrobius mondja: «honores sunt, sicut flores». «A
méltóság hullóvirág», s Drexelius Trismegistos szerint: «Sæpius ima
petit, melius qui scandere novit». – «Gyakran a mélybe lehull, ki
magasra kapaszkodik és nyúl.» Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom;
mert aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus
szerint: «paupertas dura; sed secura, et sine cura». – «A szegénység
terhes; de csendes és gondmentes!» Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak,
Mikhál leányom.

A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat, sem eredetiben,
sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat és azt mondá:

– Nem szeretem őt!

A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az
lehet; de különösen egy embert nem szeretni: ez absurdum.

– Tudod is te, hogy mi az a szeretet? «Amantes sunt amentes», =
szerelmesség: esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja
van? «Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus», – «veres ember
ritkán jó; de hogy ha jó, nagyon jó!» – Vagy azt keserülöd, hogy idegen
nemzetbeli? Lásd a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle
nemzetiség van a földön, mely különböző: «a kegyes emberek és az
istentelenek». Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt
mondja: «amore non e senza amaro» – «a szeretet: keservvel telt». Minden
jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztól,
szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez
adták.

A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de méginkább, hogy
magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős
szivűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az
atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozofusnak, s
azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:

– De én nem mehetek ahhoz, a ki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem
szeretem azért, mert mást szeretek.

E szóra kihullott a hosszúszárú «phayca» a tudós szájából.

Ez «argumentum ad hominem». Emberre szóló indok.

– Te mást szeretsz? Hol vetted? hol láttad? hol beszéltél vele?

A leány lesütötte szemeit és nem felelt.

A tudós most már felállt és szigorú hangon parancsolá.

– Irjad emlékkönyvedbe ezt: «virginitas, dum aspicitur, inficitur!» – «A
szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!» Kinek engedtél te a szemedbe
nézni?

– Senkinek, felelé Mikhál.

– Senkinek! Hát hol beszéltél te valakivel?

– Sehol.

– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy
szerethettél meg valakit? Megvallj mindent. Tudod, hogy a legkisebb
hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy
szerettél meg egy férfit?

– Irás által!

– Neked irt valaki?

– És én feleltem neki rá.

– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utczára ki sem
nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanus
ember be nem jöhetett ide, ha csak a levegőből nem szállt le.

– Onnan szállt le: a levegőből.

– Kicsoda?

– A sárkány.

A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, a kit
Szent-György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az
igazira.

– Papirsárkány?

– Igen is az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam
azt. Egyszer aztán lecsapódott épen a mi kertünkbe s fennakadt egy
almafán. Én odamentem, hogy levegyem s a mint a kezembe vettem, akkor
látom, hogy tele van az irva versekkel, a mik hozzám beszélnek: és azok
olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.

– Profánus «virágdalok!» mikre azt mondja Macrobius: «Ignibus iste
liber, quod ipse sis ignibus liber». «Tüzbe az ily könyvet, nehogy
hulljon tüzben a könyed!» – De hát mért hiszed, hogy azok az orczátlan
dalok te hozzád voltak irva?

– Nem voltak orczátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam volna őket.
Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt irva mindenüvé a nevem; s
Mikhálnak nem hinak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk
felelni.

– Felelni? Hogyan?

– Hát a mit irtam, azt az irott felével befelé fordítva ráragasztottam a
sárkányra s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint
felbocsátottam s eleresztettem a levegőbe.

– De hátha nem az kapta meg, a kié volt?

– De bizonyosan az kapta meg, mert másnap a viszonválaszt is megküldé.

– Megint a sárkány által?

– Nem. Másnap a «balom» által irt hozzám levelet.

Ez a balom egy nagy léggel tölt lapda volt, melynek belsejét felfujt
marhahólyag képezé, külseje pedig borjubőr volt: azt a fiatalok athletai
mulatságaikban ököllel megsujtva szokták a légbe felröpíteni.

– Értem! Értem! A nebulo beledugta a levelet a balom borítékába, egy
ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére
tetted a viszonválaszt s visszaröpítetted azt.

Hogy ilyen esetről se Theoprastus, se Trismegistos nem gondoskodtak
előre!

Ime egy szerelmes levelezés posta nélkül!

– S mennyire mentetek ezzel a levelezéssel?

– Megigértük egymásnak, hogy örökké hűségesek leszünk mind a sirig.

– Itt van ni! Hát mit ér minden zár és lakat? és minden emberi bölcseség
és mathematika. Tehát te eligérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem
tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkivántatik a
házassághoz, a nélkül minden eljegyzés érvénytelen és semmi copulatió
végre nem hajtatik?

– Hát az, a ki te tőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjától
arra, hogy engem elvehet?

– Neki nincs atyja: ő árva gyermek.

– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott
vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.

– Ki mondta ezt neked?

– Hát a sárkány, és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának s
nekem elmondták azt az égi posták.

Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint a hogy megfogják a
boszorkánylábbal az árva ördögfiucskát. Ez ellen a replika ellen nem
lehetett mit mondani.

– No ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap s addig a vallatást
félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: «kinek hiják azt
a másik alattomos csábítót?» És most Mikhál leányom huszonnégy órai
szobafogságba.

Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter
Henriket pappá fölszentelték.



HARMADIK FEJEZET.

Holott megmaghiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, ki az baaraaniokat
ewrzi, mint az ki lewaagia.

Másnap reggel maga elé hivatá a nagytiszteletű úr Henriket s erős
examinálás aláfogta. A benevolum tovább tartott egy óránál.

Henrik mikor eltávozott, olyan veres volt, mint a megfőtt rák s háttal
kifelé jött ki az ajtón, a miből a konyhaajtóban leskelődő cselédek
tudtak egyetmást következtetni.

Azután pedig a nagytiszteletű úr háromszor csengetett: a mi azt jelenté,
hogy Mikhál leányasszonynak kell megjelenni a bibliothekájában.

A nagytiszteletű úr teljes ornatusába volt öltözve: mind az atyai, mind
a papi tekintély egyesítve volt rajta. Körülötte felnyitott könyvek,
mint egy hadvezér arzenálja; mások kutyabőrbe kötöttek, mint egy
hadirendbe állított falanx a thekákban, s a szekrények fölött kitömött
madarak és azoknak csontvázai. Mindmegannyi tanu és vádtevő. S a ki
legjobban figyelni látszik, az a szögletben álló emberi csontváz. Az
electrica masina is készen állt fiókvillámait segítségül hozni. Az
egyedüli lény, a ki életjelt ád, a körülvevő tárgyak között, a nagy álló
óra, melynek tetején egy kutya áll, ki is a perczinga ketyegései szerint
csóválja a farkát s öltögeti a nyelvét.

Mikhálnak az egész bekövetkezett vallatás alatt folyvást ezen a
mechanikus kutyán veszett a tekintete s még azután is, valahányszor
visszatért emlékébe ez a válságos óra, mindig azt a kis kutyát látta
maga előtt, farkat csóválva, nyelvet öltögetve.

– Mikhál leányom, kezdé a tudós. Beszéltem a hit és szeretet
kandidatusával s megtudtam tőle mindeneket. Azon kérdésemre, hogy van-e
neki atyja? azt felelé, hogy «igen is: van». Miféle rangú? – «Hatalmas
ember, Kis-Szebenben lakik, hol hivatal szerint legfelső birája
mindeneknek». Miért hagyta el atyját, s miért mondá magát árva
gyermeknek? – «Azért, mert atyja katholikus, ő pedig protestáns lelkész
akart lenni». Ez pedig dicséretes szándék. – Azon ifju, a ki kész az
árvaság keserű kenyerét enni, azért, hogy lelke meggyőződését kövesse,
nagy karaktert árul el. – És e válaszban meg van adva a védelem azon vád
ellen is, hogyan mert a fiu házassági ajánlatot tenni atyai engedély
nélkül. A katholikus atya engedelmét a törvény nem követeli, csak a
protestánsét. E szerint Kaczenreiter Henrik azon vád alól, hogy tudva
csalni akart, absolváltatik; mert elhallgatni valamit még nem annyi,
mint hazudni; a hithűség felold minden szülői hatalom alól s a mi canon
a fiura nézve, az nem canon az atyára nézve.

A vastag foliánsok és a kitömött madarak mindnyájan helyeselték ezt az
okoskodást, maga a csontváz is elhallgatta, hogy az ő fejét valamikor
ilyen «csekélységért» választották el a nyakától; csak az automat kutya
intett «nem»-et a farkával s öltögette a nyelvét az ilyen sophismákra.

Mikhál pedig nem szólt rá semmit.

– Ime tehát a te negatióid megczáfoltattak; most halljuk az
affirmatióidat. Mi a neve annak az ifjunak, a ki teneked szívbeli
ajánlatokat tenni merészkedett?

– Kalondai Bálint.

A tudós nagyot ütött tenyerével a feltárt Macrobiusra e név hallatára.

– Quis hominum? Miféle ember?

– Derék férfi! Mondá a leány és szemei ragyogtak hozzá.

– Mit tudod te? Csak kívülről láttad? Quanta species, sed cerebrum non
habet!? Nagyszerű pofa: de nincs agyveleje! «Non bene casta caro, quæ
bene pasta caro.» – Mennél kövérebb a hús, annál bűnösebb a hús. De én
látám ez ember belsejét is. Flocci, nihili! Pehely, semmi-ember! Classis
primæ ex ultimis! Az utolsók felé igyekező. Hát még ex moribus! Milyen
az erkölcse? Borivó! «Ubi vinum intrat, ibi ratio exit!» A hol a bor
bemegy, ott az ész kimegy. Tánczoló és éjjeljáró! – Muzsikusok és
virginálók pajtása. – De még mind ez elnézhető volna. Ámde tudod-e, hogy
mi volt ezen ifju szülőinek mestersége? Megvalotta-e azt neked bűnös
correspondentiájában? A mely mesterséget pedig ő is követni fog; mert
annyi tudományt nem szerzett, hogy honoratior rangba emelkedhessék.
Tudod-e, hogy kinek a felesége lennél, ha esztelen kivánságod
beteljesülne?

A leány elsápadt erre a szóra: erről nem beszéltek a szerelmes levelek.

A tudós előkeresé a catalogust s ráolvasott a vádlott nevére:
«parentes»: «Sarah, vidua macellarii» – «mészáros özvegye.» Atyja
mészáros volt és ő is mészáros fog lenni. Emberek, a kik vérben
dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy
mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiu között, a ki az Úr
juhait őrzi, és a között, a ki a juhokat levágja: az utóbbinak
nyujthatja-e kezét? Ez volt-e a te neveltetésed, hogy sorsodat örök
vérontás munkájába temesd el? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni
le? Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve
lenni egy emberhez, a kinek hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek
az Úr életet adott, erőszakos kézzel megölje! Van-e bátorságod ily
sorsot választani magadnak?

Az önmozgó kutya ugyancsak csóválta a farkát és öltögette a nyelvét!

Mikhál körül tánczolni kezdett minden: a tudósok arczképei, a kitömött
madarak, maga a vaczogó állú csontember is. Nem tudta magát védni ennyi
ellen!

A tudós észrevette szavainak lesujtó hatását leányának holthalvány
arczán s aztán szeliden szólt hozzá.

– Most eredj szobádba, vagy még inkább kis kertedbe és elmélkedjél a
fölött, a mit tőlem hallottál. Ird fel magadnak: «az atyák jobban
ohajtják gyermekeik boldogságát, mint ők maguk.» Azonban sorsod felett
mégis te magad határozz. Én erőszakot nem teszek sziveden. Ha csakugyan
annyi eltitkolt erő lakik abban, a mennyit én nem sejtettem: add
próbáját. Ha van bátorságod azoknak az életéhez kötni a magadét, a kik
vérben dolgoznak, kezdd el itthon. Van két szép galambod kaliczkában. Én
vettem azokat neked születésed napjára. Öld meg őket saját kezeddel és
add fel az asztalra ebédül, elkészítve tetszésed szerinti mártásban.
Ebből meg tudom a válaszodat. Eredj és elmélkedjél rajta.

A szép Mikhál lement a kertbe, s annak hosszú, rózsákkal szegett útján
végig-végig sétált. Az út közepén volt a galambház, abban volt a két
pávafarkú galamb, a mit neki meg kellene ölni. És ő soha sem tudott egy
konyhára való báromfit megölni. Felőle az emberek mind vegetarianusok
lehettek volna. S most a kedvencz galambjait ölje-e meg?

Senkije sem volt, a kihez tanácsért forduljon, a kinek panaszát
elmondja. Nem segítenek itt a bölcsek, nem a borjubőrbe kötött
polyhistorok: az ő mindennapi társalkodói, sem a virágok: mindennapi
játszótársai. Más leánybarátnéja nem volt, mint a bokrok és virágok.
(Igaz, hogy azok is mind fœminini generis.) Azok elmondták neki, a
mennyit tudtak; hogy a szűz liliom szereti a hagymát, pedig az ő
virágának szaga illat, emezé pedig bűz; míg a nemes anthora elhervad, ha
az aconitum napellus mellé ültetik, pedig ez pompás virág, kelyhe egy
sisak, melyben páros galamb ül: mégis elhervasztja a szomszédját.

De hiszen talán nem is volt az még szerelem, a mi csak érzelgő levelek
kicseréléséből támadt; csak messziről látta az ifjut, csak álmában
beszélt vele: könnyen lemondhatott róla. – Nem volt neki anyja! –
Atyjától pedig csak bölcseséget tanult. – A mathesis kérlelhetlen
tudomány. Annál a szerelem csak zérus, nem szám. A mértani ábrák között
minden van, csak rózsa nincs. – Kedvesétől sem kaphatott semmi hirt már:
el volt tiltva a nagy téren a balomjátszás, sárkányeresztés: talán be is
csukták szegényt. Könnyű volt arra ürügyet találni. Vagy az is lemondott
már róla? Talán haza is ment már a szülő városába?

Megölje-e hát érte kedvencz galambjait?…

Délre felhozta az asztalra Mikhál a két galambot, de nem sülve és
mártásban, hanem elevenen a kalitkában. A miért aztán a tudós férfiu
megcsókolgatá az engedelmes leányka orczáit.

Három hétre azután pedig saját maga esketé össze a szép Mikhált
Kaczenreiter Henrikkel, fejükre halmozva atyai és papi áldását
egyesítetten.

Kalondai Bálint mind ez idő alatt semmi izgágát nem csinálhatott; fejére
olvastatván a Consistorium előtt eddig elkövetett számtalan bűnei: erdőn
való tánczolása, nagy kutyának tartása s annak mesterséges uszítgatása,
templomból való elmaradása; hegedüsökkel és tárogató siposokkal való
mulatozása, éji őrökkel viszálkodása, pedellus leitatása s ittas fővel
asszonyruhába öltöztetése, utczán való pipázása, mely bűneinek
összeségeért előbb ugyan három heti carcerre deteneáltatott; azután
pedig consilium abeundi mellett a kézsmárki lycæum florilegiumjából
solenniter eliminaltatott és ekképen megakadályoztatott mindennemű
galiba csinálásban, mely amaz üdvös házassági frigy létrejöttét
valamiképen alterálhatta volna, a mi is ekként minden akadály nélkül
megköttetett s a szép Mikhál elvégre is azé lett, a ki az Úrnak juhait
őrzi, nem pedig azé, a ki a juhokat levágja.



NEGYEDIK FEJEZET.

(Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos
modoon lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)

Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal
feleségét elviszi Kis-Szebenbe, mielőtt a létai parochiában
letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán busul is,
haragszik is eltünt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az
öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kisérlet, mert az öreg igen
gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz czirógatásától sok
összeránczolt homlok simára derült már.

Ezt a szándékot tudós Frölich professor úr maga is egészen helyeselte,
mert bár a philosophok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, a mik a
világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi
arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.

S biz az öreg úr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az
alchymiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy
öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre
becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyem kantus, bársony rokolya
helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe:
Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta, – non uni vitio
est addicta, a mi lefordítva igy hangzott: «Büszke ruházat, festett
ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.» A többiről
gondoskodjék a férj, a ki megint szintén szegény koplaló tudós: egy
esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, káplánfizetéssel
kell megélnie a nyert ekklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a
gazdag apja eleinte megsegíti egy nehány monétával.

Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak
csak lovon, vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajtsárral együtt
ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat
társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket épen akkor három
nagyszámú rablóbanda sarczoltatá, a miknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz
és Hafrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz
furfangosságáról, Hafrán (tótul «a holló») pedig a kegyetlenségéről. S
ezek ötven, hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit
egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és
vármegyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktól Eperjesig
nem volt tanácsos egy magányos családnak, vagy kisebb csapatnak
elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, a míg tizenkét rőfös
és füszeres kalmár a városból fölkerekedik az eperjesi vásárra, a kikhez
csatlakozik a másik tizenkét mészáros, hat alföldi marhakereskedő,
ugyanannyi gulyásbojtárjával; hat, hét vándorló legény; gyolcsáruló tót
és olajkáros; vakáczióra hazatérő harmincz diák, ellátva jó
somfa-fustélyokkal, hozzá számítva azoknak a hajtsárait, a kik lovon,
vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a
karaván száz emberszámra is és ilyen nagy tömeget még sem mernek a
zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott
egy átutazó lengyel nemes urat is, a ki atyafilátogatni jött
Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbágygyal kisértetve magát:
ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten
kegyelmébe, a ki arra vállalkozott, hogy két egész napijáró utat
megtegyen Kézsmárktól.

A jó tudós Frölich Dávid professor, ha kincset nem adhatott is a
leányával, de a miben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai
jussát, t. i. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű
orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, a mi arra való, hogy
ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz
hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a
faeszközt e balzsammal bekenni, a mitől a seb biztosan begyógyul; ha
pedig lövés-seb volna, s a golyó bennmaradt leszen, akkor imez ólom
golyót kell venni, melylyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra
verni, a seb szájára kötni s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák
másik általvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó
Georgica curiosa könyvét, a mivel az egészen tele lett. Sőt a mi
legdrágább kincse volt: a pestis-amulet, még azt is odaajándékozta
Mikhálnak. Azt pedig még annak az édes anyja készítette; világoskék
selyem piczi vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel,
rányomtatva aranybetükkel e varázsmondat: «Mox, longe, tarde, cede,
recede, redi», a mi csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy a hol
pestis van, hamar elmenj s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal
oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiu nyakába. Most megvált
tőle s köny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté s
gyöngéden rebegé: «soha le ne oldozd azt innen!»

Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiunak, hogy az égi
hét planéta aspectusai nyomán kikeresse az a napot, mely a [13.png]
találkozása szerint «nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új
ruha felvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való
járásra, úgy szintén vásárlásra és atyafi látogatásra».

Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől,
minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag
feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a
nyugalomnak s tudva van, hogy ha valakit álmából akarata ellen
fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában
ébredni és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.

A szép Mikhál sirt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó,
szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a
kis udvarra nyiló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós
könyveket, no azokat nem igen siratta; a hálátlan! majd megemlegeti még!
mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a
bölcseség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. A
helyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a
kaliczkából.

Hanem azt a nyakába kötött amuletet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy
a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott
édes anyjának.

És férjének sincs már anyja. Ő soha sem fogja már megtudni, hogy milyen
az az «anya»?

Talán még akkor is sirt, mikor egy szorgalmasan összekötözött
papircsomagot átadott a tűznek? A légposta hordta levelkék voltak azok.
Addig tartogatta őket, a míg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a
házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal
megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg;
könyvnélkül tudta mind.

Hanem aztán a siralomra következett az örvendezés.

Mikhál először volt életében uton. Először látott most szabad erdőt,
mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsön adta nevető képét
annak az élettársnak is, a kihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most
sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ez előtt; kivált mikor ily
délczegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a
könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professora után. Most tudott
dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája
kihangzott a karavánból.

Kézsmárk kerített falai, s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s
Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz;
van egy «ura», a ki egyuttal «szolgája». A háztáj, melyet ezentúl
otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja
senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az
asszonyoknak, a kire minden szem ügyelni fog s mondani fogják az
emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle
szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi
tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven
okosan beszélni? – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még
okosabban hallgatni? – ti többiek.

Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, a mi
kivánatos, a mi örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.

Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban.

Öszvére mellé volt rendelve egy hajtsár, a ki azt zablájánál fogva
vezesse, a hol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha
meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt
bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is
ejtett ki más szót, mint «gyi», meg «hő»! az is az öszvérnek szólt.

A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, viszhangzó
fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss
gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a
népes uti társaság; kiki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és
átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik
viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt
a társaságnak egy vidám mulattatója, a kit mindenki «Simplex» néven
hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában,
melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándor diák,
ezreddobos, és tárogatósipos volt. A mellett tréfacsináló és jó
czimbora. Henriknek nagyhamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske
körül is forgolódott s ki-kivette az alamuszi hajtsár kezéből az ostort,
s szidta azt lengyelül, a mit az elviselt csendesen.

Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is
elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szivét a
gondoktól.

Egyszer, a mint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma
váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy
következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező
folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás
hegyén-hátán, megszakgatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken
kigyózott alá a sötét völgybe, a hol már éjszakának kellett lenni s
versenyt futott vele a hegyi patak, mely jobb felől a gránitszikla
pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá.

De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen,
elijesztő látvány az út bal oldalán.

Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas czölöp, a
czölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, a mi
hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla s egy
hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték
lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.

Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg
tudta volna nevezni.

– Mi ez? kérdé összeborzadva s önkénytelenül visszarántva öszvére
kantárát.

Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előre
lovagolt a diákokkal, a kiknek nagy szükségük volt most a dalolásra,
hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak.
– «Az» ott ennek a völgynek a «czégére».

Csak a hajtsár volt az ifju asszony mellett.

– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! mondá a hajtsár a nőnek dunnyogó
hangon.

Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta,
hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon a névtelen
borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet,
szemébe nézni annak, a ki megszólítá.

Csak most ismert rá. Az a szótlan, rongyos szotyák hajtsár Kalondai
Bálint volt.

– A Krisztus öt sebeire, Bálint! szólt visszafojtott ijedelemmel Mikhál.

– Még is rám ismertél egyszer.

– Mit akarsz itt?

– Melletted menni.

– Miért jösz mellettem?

– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, ha baj
fenyeget s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek?

– Bálint! szólt a nő, kihúzva az ifju kezéből öszvére kantárját. Ez bűn,
a mit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha
szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne
tégy olyan halottaddá, a ki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem;
hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten
irgalmára kérlek, ne jőjj utánam. Térj vissza innen és felejts el. E
rettenetes völgyben, a hol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az
tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy
szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel,
esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam
valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg
itt és ne jőjj tovább.

Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon
szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélekzet párája a hideg hegyi
légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére huzta kalapját,
lecsüggeszté fejét s ott maradt az utfélen állva, míg a nő tovább
ügetett öszvérével.

«Viszkots Jánó.» Kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s
vállára ütött valaki.

A vidám tárogatós volt az: a Simplex.

– De messze elmaradtál az asszonyodtól!

– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett.
Most már téged kérlek: ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót.
Nekem nem szabad tovább kisérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj
velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te
okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradj a közelében, a míg
lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha roszul lesz dolga, hozd hirül azt
nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál.

Az ilyen megbizást a mai világban ugyan vágnák a megbizó fejéhez; lát
kiki most a maga dolga után, s nem kisérget bolond fővel egy olyan
asszonyt, a kit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett:
hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi s fennállt a
társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, a mit úgy
hittak, hogy a «barátság joga.» Nincs az codificálva; de a közéletben
még is divott s foliansokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell). A
«barátság jogán» nagy dolgokat lehetett követelni s a kik ezt a jogot
fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz lánczolva, mely erősebb
minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy
szükség volt abban az időben a «baráti jog» íratlan törvényczikkelyeire,
miket nem hozott országgyülés, nem szentesített király, nem őrzött biró,
még is erőben álltak!

A Simplexnek csufolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy
fog elvégezni, a hogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt
utolérni.

Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn és nézett utánuk, a míg el nem
takarta őket előle az erdők sötétsége s hallgatta a patkók dübörgését,
majd csak a viszhangját, míg az is elenyészett.

Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, a kik nem
mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, a míg ez a fekete
alak ott állt.

Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, a ki nagyon
előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.

Az út egyre zordonabb lett, a mint a völgy mélyébe alá kanyarodott; a
két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vagányba szorítá, a patak
keresztül kasul ömlött rajta s kimosta a görgeteg köveket, a mik között
még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek
között, a míg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahid
vezetett keresztül; itt az útrontó hegyipatak nagy zuhajjal omlott alá a
szédítő mélységbe s a hidon túl aztán az út még jobban összeszorult, két
meredek sziklafalal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott
alá a nyirok, pinczebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, a
mire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mély útban
már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek
és lovak csontjai voltak azok; szerte szét hevertek egymással
összekeverve.

– Temető ez? kérdezé összeborzadva a szép Mikhál a maga Henrikétől.

Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy soha sem járt ezen
az uton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerinczen át; hanem az
csak gyalogoknak való.

Ott volt azonban a Simplex kéznél s az megmagyarázta a sok útban levő
csont történetét, a hogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából
hallotta.

Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide e
mély útba beszorítottak egy császári lovas ezredet. A hidat a völgy
mélyén letörték előttük s itt nyomorultul leölték valamennyit. A
holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok
egy-egy koponyát felvettek a földről s végig gurigáztak vele az uton.
Valószinűleg nem ők voltak az elsők, a kik e sima emberfejekkel tekéztek
a maguk mulatságára.

– Pedig ha itt kap benneteket Havran, a ti fejetekkel is így fognak
tekézni! kiálta utánuk Simplex, a mivel azonban sem az ő kedvüket el nem
rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.

Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, a hol tanácsos volt éjszakára
megmaradni.

Fatuskókból épült házcsoport volt az, körül palánkolva hegyes
sánczkarókkal, a mik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból
összetákolt kapú vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés
hirdeté, hogy ott már utazók vannak.

A zörgetésre felnyílt a kapú s a legelébb érkezett diákokat és a velük
jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és
hajtsárok megterhelt öszvéreikkel és marháikkal, s legutól a lengyel úr
fegyveres kiséretével.

Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az
állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad
tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már
egy korábban jött utazó csapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik
posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kiséretül
felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes
puskákkal, oldal pallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.

A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mingyárt
pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa
azt a csintalan beszédet, a mit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az
egész éjjel összekalatyolni.

– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit, magyarázá a jó
asszony; itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havran és Bajusz. Mind a
három!

Mikhál azt kérdezte, hogy micsoda három név ez?

A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik
rettenetesebb, mint a másik. A Havran kegyetlen, a Bajusz nagy
furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! az a bátor, senkitől meg nem
rettenő vitéz.

Hogy ragyogtak a szemei az asszonynak, mikor a Jankoról beszélt.

Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktól itt a
magányban?

– Oh a Jankó nem bánt minket! monda a menyecske és mosolygott hozzá.

És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásból, sem a
mosolygásból nem értett meg semmit.

A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen hatalmasok azok a
zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, még sem
fogynak el soha. Három vármegye, meg a császári katonák nem bírják őket
kiírtani a hegyek közül.

Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól, s
borzasztó végéről, a mit a «Vihodár» keze osztogat.

– Ki az a Vihodár?

– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az
hetedhét országon! «Vihodár»; az a neve; ismeri azt minden gyerek.
Ismerik azt a zsiványok, a «czifra leányok», meg a boszorkányok.

Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét
se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak,
hogy honnan jön, hová megy? hogy még csak egy napos házasok s ez az első
éjszaka, a mit férjével egy födél alatt tölt.

Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj
van.

A hegyi útat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rabló csapat.
Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak
egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek? A lengyel nemes úr,
a ki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért
jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb
végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz s váltságdíjat ajánl
neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a
váltságdíjat a többiekért is, a kik hozzá csatlakozni akarnak. A
kalmárok és hajtsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják,
hogy a milyen könnyen rá állnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó
nemes urakkal, vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik
a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánynyal megrakodott
kalmárokat, hajtsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat.
Ezeket leginkább felbiztatták a Lengyelországból jött kalmárok, a kik
tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy
keresztül tudnak törni a rablókon.

– Az ám, csak arra várnak, hogy esős idő álljon be.

– Mit használ nekik az esős idő? Kérdé Mikhál.

– Megmondhatom, szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van,
akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanóczuk kialszik, a lőporuk
megnedvesül. Ennek a tizenkét kátonának pedig már olyan új módi puskája
van, a minek a kereke nem kanóczczal süti el a lőport, hanem egy darab
tűzkő van belecsíptetve; az rácsap egy aczélra, az szikrát ád s attól
gyúllad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Francziaországban készítik az
ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az
újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jőjjön,
hogy amazok meg ne lőhessenek.

– Már most az a kérdés, monda Henrik, hogy melyik féllel menjünk: a
lengyel nemessel-e, a ki a rablók kegyelmére bízza magát s sarczot fizet
nekik? vagy a kereskedőkkel, a kik puskáikra akarják bízni a védelmüket?

– Egyikkel se menjenek, szólt bele a háziasszony. Mást mondok én.
Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még.
Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek; mert ott
nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan
mint a medve; oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az
életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe
belekeveredni. Pap nem ért ahoz. De meg a lengyel úrral se menjenek,
hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép
asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt
megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze
ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem
való nagy társaságnak, de egy pár ember, három, négy is megteheti. Itt
az uram. Ez elvezeti a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért
hagyjanak itt a hajtsárral, meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel
úrral s ha átmentek a hidon, a hol Jankó útjukat állja s lefizették a
taksát, a praszkinóczi csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a
havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált
rájuk.

Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a
legjobb menekülés.

Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát
rábízták az egyik hajtsárra (a másikat nem találta Henrik, az
megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú
bocskorokat, ezeket felkötötték s még a hajnal előtti sötétben neki
indultak a havasnak harmad magukkal.

Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a
nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra
vinni: inkább hegynek mászik.

Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arcz. A
tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak
általa értekezni, a ki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s
Simplex tudott a nyelvén.

A mit a lengyel kalmárok kivántak, az beteljesült, az eső elkezdett
esni; alig voltak félórányira a kopanicsától s a mint felfelé haladtak a
gyalog ösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben s
csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a
vadonban.

A jártas hegylakó azzal bíztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az
útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre ha még
magasabbra hágnak, felülről fognak lenézhetni, s túl rajta, tiszta
derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, a hova
az a felhő nem jár.

Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát ezuttal. Hogy a fiatal
asszonyka a csuszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldal-pallosával
két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra
ültették föl a kifáradt Mikhált s ketten a vezetővel czepelték, a hol
rosz volt az út.

A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, a mit az asszony nem
értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre
talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szép
asszonynyal együtt hanyatthomlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, a
minek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak
zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy
ködben s belebódorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a
jéghegy repedései közé, a honnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé;
vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, a mi csak emberhusra éhes,
vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen
árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!

A fiatal asszony pedig ott kettőjök között ülve, elővette a táskájából a
pávafarkú galambját s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer
halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: «tubiczám, tubagalambom!»

Már hajnalodni kezdett, a mit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd
fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas regiója volt.

– Jó helyt járunk; dörmögé a kopanicsár. Ez itt a medvejárás a
borókabozóton keresztül: ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel
a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög
kastélyához.

De bizony még se jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképen
sem lehet jó hely.

Mi fénylik ott a bozótban? dörmögé aggódva Simplex.

– A hiúz szeme; mormogott rá a kalauz. A zergesutákra leskelődik.

A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy puska kanócza
volt, a mit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.

Megállj! Rivalt rájuk egy hang a bokorból s egy marczona alak emelkedék
ki a sűrű boróka közül, alig tíz lépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét
egy megfordított vasvillára nyugtatva.

A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan
öltözött alakot vette czélba, hanem a hátul jövő úrformát.

– Jézus Mária! sikoltott fel Mikhál. Meglövi az uramat!

– Meg ne lődd, hanák! Kiáltott a zsiványra Simplex, nem látod, hogy pap!

A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanóczot. Az is
lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egy magával
szemben, a kik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem
bízott hozzá, hogy valjon a megnyirkosodott puskapor elsül-e? hát inkább
kegyelmet gyakorolt s szépen beszélt.

– Kend az Styefko? Kit visz kend?

– Egy papot, meg a feleségét.

– Akkor hát lutheranus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna,
beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, a hol a Hanusz áll
őrt, annak azt mondja, hogy pápista papot visz, meg a hugát; mert az meg
a lutheranusnak fordítja ki a bőrét.

– Nem kell félni! bíztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével
három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előörs volt:
a tanya odalenn van a mély útban.

Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle
olyan messze.

Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi
ösvényen s a medvejáráson keresztül elfognak jutni arra a hegytetőre, a
meddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor
a hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű
csillámlana körül a légben s egy szellő lebbenésre kiderült a szép
felhőtlen ég köröskörül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.

Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy
sűrű fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, a minek a vénje nem rég éghetett
le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között.
Ezen kellett áttörniök.

A hordsaraglyának már itt nem lehetett hasznát venni.

A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül
fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj?

Azzal nagy óvatosan lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne
költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.

Kis idő múlva visszatért s nagyon lógatta a fejét.

– Baj van. Itt tanyáznak a zsiványok épen az ördög kastélya mellett.

Épen belejöttek a rablótanya kellő közepébe.

Simplex is kilopózott a csalit szélére s látta saját szemeivel, hogy ott
a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven,
puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya
egyik odujában s ott sütnek főznek reggelire.

A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex
pedig egészen ahhoz való ember volt.

Jószivű czimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek
lehetett az a veszett gondolatja.

– Hallod-e Styefko! mondá a kalauznak. Én ezt a tömérdek zsiványt innen
elkergetem.

– Csak nem bolondultál meg!

De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy
hatalmas riadót, hogy csak úgy viszhangzottak erdők bérczek bele; s
azzal elordítá magát a csalitban:

«Szaladjatok: Itt jönnek a katonák!»

A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra;
akadt közöttük olyan okos, a melyik kilőtte az erdő felé a puskáját, a
minek a ropogását a viszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi
tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig
egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre
arczczal és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával
kapálózva, mint a kit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig
felmászott ijedtében egy fenyőfára.

A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó
zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten
trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes
hitvestársát: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kaczagjon.

Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg is kell halni az embernek, azért
nevethet egyet kedvére.

Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmult
csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a
trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a
földről, az is elkezdett röhögni s végül Henrik is leszállt a fáról s ő
is kaczagott hangosan.

Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony
nevet s aztán a férje együtt kaczag vele! Talán az a házas élet főfő
gyönyörüsége: «vele sirok, vele nevetek…»

Hanem azért a kopanicsár jól hátbavágta ököllel a tárogatóst, félig
nevető, félig panaszló hangon mondva neki:

– Dejsz’ nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár
tapogassa meg a nyakadat!

Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a
férje rögtön abba hagyja a kaczagást, mintha hideg vizzel öntötték volna
le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szünni a nevetéstől.

– De most már aztán iramodjunk ám innen, a míg szabad az út,
Praszkinóczig meg se álljunk! sietteté őket a kalauz; mire mindannyian
felkerekedtek, s a hogy az erejük birta, igyekeztek az ördög kastélyát
elérni, a hol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres
konczok, fanyársra szúrt féligsültek.

Az ördög kastélya egy régi elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből;
közel hozzá bugyog fel a forrás, a mihez a zsiványok járnak tanyázni.
Most frissen hullott hóval volt terítve a fensík gyepes lapja. Délig
olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.

A fensíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, a
mi sásliliomokkal és ernyős virágú eleczkével volt körül szegélyezve.
Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.

Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely
észak-nyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn.
A hegyoldalt hókéreg fedi, a mit soha se tud felolvasztani a nap, csak
délután süt rá egy óráig s a mit az alatt leolvaszt róla, attól sima
jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a
különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a
felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog
s ellátni egész Lengyelországig.

Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalabb két mértföldnyi távolban
fekszik a kis falu, Praszkinócz. A két hegyoldal képezte vágányon
látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet.
Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.

– Hüh, Styefko! Szörnyedt el Simplex e veszedelmes ut láttára, soha se
megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Argyrus királyfi
üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen
négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés?

– Nye bojsza, trombitás! biztatá a kalauz s neki állt egy jó szál
fenyőfának, kivágni azt a fejszével.

Simplex ez alatt felkutatta a rom buvhelyeit, ha nem találna-e valahol
zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, a
hol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb s encziánt és angelikát
keresett, s tökéletes volt az öröme, a mikor talált is ily ritka
növényt, csodaerejűt.

– Drága szép hely ez itt!

Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a
tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.

A mint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidült, a hegy tulsó
felhőtakarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani.
S az egyszerre felriaszta mindenkit.

– No most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! monda a
kalauz. Siessünk ám innen.

Azzal a levágott fenyőfát odahurczolta a meredek lejtő martjára,
levágott végével előre igazítva, ott a hol a kigyózó ösvény-szalag
kezdődött.

– Most aztán lóra katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre,
a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekát. Kiki megfogózik
kétfelől az ágakban, behúzza a lábát maga alá, hogy valami bokorba fenn
ne akadjon. Én magam ülök legelől. Én leszek a kocsis meg a kormányos.

Azzal mindenkit elhelyezett, a hogy mondá. Maga a levágott fa vastag
végére nyergelt s azzal a három férfi, mint egy hat lábú sárkány
előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.

– Pan boh pomózs Jézus Krisztus! Gyih te sárkány!

A meglódult fenyőfa, mint a nyil siklott alá a tükörfényes kigyó úton: a
hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében
jobbra-balra s ha nagyon neki lódult, megveté a két lábát a
jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: «hő ne, hő ne!»
Nincs az a gondolás, a ki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, a ki úgy
tudjon hajtani, mint a hogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját.
Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva
érnek le a négy ezer lábnyi mélységbe. De a kigyó nem tud jobban láb
nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörüség volt
ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! holla hó! Repülj te ördögló!

A bohó Simplex veszett jó kedvében lekapta válláról tárogatóját s
félkézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e
lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! holla hó! Így viszi az ördög a
menyasszonyát a lakodalomra!

Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról s elkezdett gyönyörüségében
tapsolni! Hej milyen gyönyör így lefelé repülni! Nem rettegett semmitől,
öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szive. Nem nyomta a lelkét semmi
bün. Hajh milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kisértettől! Ha
most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem
tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek
a fenekére, a mit lehet nevezni sirnak is, – pokolnak is.

– Fogj át, mert leesem! Kiáltá az előtte űlő férj, a kinek az arcza
sápadt volt, mint a viasz; elszédült.

S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse s
úgy tartani kebléhez szorítva, a míg a völgy fenekére le nem értek.

Teljes félóráig tartott ez a jéghátán repülés. Gyalog félnapi járó lett
volna.

Itt azután hálát adtak az Istennek, hogy épkézláb lejutottak.

De még több okuk is lett a hálálkodásra, a mint déltájon megérkeztek a
többi utitársaik a faluba, a kik a mély uton jöttek keresztül. Azok
rémséges dolgokat tudtak elmondani a kiállt veszedelemről.

A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben átengedte kelni Jankó,
az egyik csapat vezére, a kihez lovas legényt küldtek előre, hogy
egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért
is a fejenkénti vámot; hanem e közben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra
rajta ütöttek Havran haramiái (ezek voltak, a kiket az ördög kastélya
mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajtsárokat leverték, a
kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó
állatokat elvették. A mint azonban a legjobb izűt rabolnának: hegyükbe
érkezik a tizenkét katona az új módi puskákkal, a mik az esőben is tüzet
adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven
rabló ott hagyta a fogát, maga Havran a többiekkel, meg a rablott
zsákmánynyal nagy nehezen tudott a sziklaoduk között elmenekülni.

Azonban az ifjú házaspár minden drága podgyásza is odaveszett. A rablók
azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint a mi
rajtuk van. A sok szép himzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony
lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig
milyen nagy kincs volt az!

– Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! átkozá meg őket a
kopanicsár.

Henrik arczát tűz-láng borítá el e szóra.

Mikhál pedig oda borult a vállára s vigasztalá.

– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csodamódon
megszabadított a nagy veszedelemből.

Már ekkor megtanulta ismerni az elmult veszedelmet, de még nem tanulta
meg előre érezni a bekövetkezőt.



ÖTÖDIK FEJEZET.

(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog
befeieztetewdni.)

Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább
utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket
Kis-Szebenig szállítsa.

A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig
szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért,
mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak
belenyugodni.

Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő
is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta
minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.

Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga
könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.

Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s
a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek,
ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a
szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten
kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta
a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal
a sáros úton.

Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is
csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották
Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa
kertekkel körülvett várfalait.

Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az
annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves
szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden
kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki
testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.

– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most
valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a
batyuját, az volt olyan nehéz.

Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak
volna.

– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga
gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.

A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide
alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült
tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon
kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek
tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az
marad fekete.

A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó
napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város
felé, előérezve a közelgő vihart.

Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon
innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból
felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat
összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat
ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi
tanya.

Mi lehet az? kérdezé magában Mikhál.

A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán
mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.

– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk
éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a
boszorkányok.

– Nincsenek boszorkányok. Monda Henrik szárazon.

– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek
éjfélkor össze a…

– Hallgass; rivalt rá Henrik mogorván s nem hagyta neki végigmondani.

Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy
vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.

– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már
több ház, csak az az egy.

A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.

– Odamegyünk.

– Őrizzen a Jézus Krisztus! rebegé a fuvaros. Az ott a Vihodár háza.

– Odamegyünk.

Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne
ártson neki az esti szél.

– Messze van még az atyád háza? Kérdé gyöngéden a nő.

– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a
szebeni hóhér…



HATODIK FEJEZET.

(Illendew moodonn felwilaagosithia az eddig laatott homaliossaghokat.)

Tehát az ő atyja a vihodár. A bakó.

Az az ember, a ki vérben dolgozik.

Nem juhok és tulkok vérében, hanem embervérben.

Ez az ő háza, ez az ő uradalma itt.

Háza a városon kivül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes
póznák az út mellett: az ő mértföldmutatói.

Az a rablósereg az ő érett buzája, a kit pallosával lekaszál, kötelével
kévébe köt, kerekével megőröl.

Ő a legfelsőbb birája az embereknek!

Tekintélyes nagy úr, a ki elől kitérnek az utczán, a kinek az emberek
levett fejjel köszönnek.

Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig és pecsétes levele
van a császártól és lengyel királytól arra, hogy öljön…

… Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson és
végig feküdt a szánban.

A mint a szán a sáros, kátyulos országútról a sík avarra letért, ott az
aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, a min iramodhatott
odább. Itt aztán Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a
kocsisülésbe Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a
bitófától s arra elkezdtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek
volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.

– Ne busulj Hanák! biztatá Simplex. A vihodár nagy gavallér odahaza, a
maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás
kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöczi aranyat viszesz haza
tőle a feleségednek, szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én
ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá.
Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Rettenetes ház ez; sugá Henrik Mikhál fülébe. S a ház ura félelmes
ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház
urának, a ki én nekem atyám. Hallgass meg engem és ne utálj meg. Gyönge
gyermekkoromban az utálat üzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám
mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve,
tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva,
mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a
rongyban, a mit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam.
Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt
találtam a földön, a ki befogadott, oktatott, felnevelt és nemesitett. S
én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát.
Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám? ha megmondtam volna, nem adta
volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még
nagyapja volt az, a ki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű
hivatalt elődjétől, a kit Vihordárnak neveztek róla, s így fognak híni
ivadékról ivadékra mindenkit, a ki e ház gazdája lesz. De ő maga
emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy
ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat
szerzett s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van
számára mulatság e földön? vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani?
De nem a kincseiért jöttem én ő hozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház
kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét
eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestans.
Canonaink szigoruak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem
lehet koczkáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba s
megfogja palástom szegélyét s azt mondja: «Én Kaczenreiter Keresztély,
lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz
egy nővel, a ki nem a tied». Nekem meg kell nyernem az atyám
beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és
házasságunk semmis. – Értesz-e engem?

E szóra a nő felugrott fektéből s egy perczig úgy érezte, mintha ki
kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s
aztán futni, futni, futni! a míg valami mélységbe elbukik; hanem azután
csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá s azt
mondá:

– Engedelmes fogok lenni.

– A mit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e
gyülölni érte?

A nő ismétlé halkan.

– Szelid leszek.

– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás. Biztatá őt a férje.
Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai
papnak ki volt az apja? Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten
dicséretében.

– Amen, rebegé a nő, nagyot fohászkodva.

A szán megérkezett az alatt a magányos ház elé.



HETEDIK FEJEZET.

(Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)

Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett
védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt
tespedő vizzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhid vezetett
keresztül a házat körül fogó palánkig; de ez a hid már fel volt vonva s
elzárta a bejáratot. A sánczkarókra mindenféle állatok bőre volt
kiakasztva szárítás végett.

A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak
lőrések voltak, a felsők, a hány, annyiformáju és nagyságú; de mind
kettős keresztvasakkal elzárva. A hiddal szemben volt egy kapu, nehéz
tölgyfa gerendákból, keresztül-kasul futó vaspántokkal és öregfejü
szegekkel kiverve.

A ház udvarán belől nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az
ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel.
Lehetett ott talán husz is.

A ház tehát már el volt zárva s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon
kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt
meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós: a ki sipjába
belefujván, azon egy olyan nótát fujt el, a milyennel szoktak a császári
hirnökök, a kik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást
követelni.

A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő lánczain a felvonóhid.
Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament és rávert ököllel.

A megujult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang hallatszott keresztül.

– Ki van az ajtón?

– A létai pap, meg a felesége! Kiálta vissza a Simplex.

Erre a kapun belül nagy csihi-puhi hallatszott, mintha a kutyákat verné
valaki szélylyel s a mint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy
nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy
függő lámpás világított meg belül.

A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulcscsal a kezében.

Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve,
az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.

Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arcza, gödrös álla és piros
orczái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy
homloka. Csakhogy mindez csupa ráncz volt már, s a homlokán a redők
olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.

– Jézus Mária, Szent Anna! oltalmazz! didergé a fuvaros; a Babura Pirka
a maga testében!

A némber nagyot kaczagott, a mint a szánt meglátta.

– Hát a papok is «peméten» utaznak már? Szólt durva tréfálózással;
mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhancz becsukta a
dörgő kaput s aztán elkezdte megint felhuzni a nyikorgó lánczokkal az
állatmódra nyivákoló hidat.

– Sok jó estét, Pirka nenő! szólt a Simplex, megcsippentve a némber
állát. De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?

– Huh, rebegé a hanák. Megcsipted a boszorkány állát! Bizony hátra
fordítja a fejedet az éjjel!

– Eredj, te ördög diákja! Monda a némber. Mi hord mindig az utamban? Hát
hol az a létai pap?

– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patronus? (A
bakót «patronusnak» czimezték).

– Hát hol volna? Ott van a laboratoriumában. De megszakállosodtál!

– A mióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domika levessel. Tudja,
akkor azt igértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát lesz e
lakodalmas kása?!

– Bizony megnyergel még, ha sokat bolondozol vele. Inté őt a Hanák,
lovai üstökén egyet rántva. Az éjjel kantárt vet a nyakadba s ellovagol
rajtad a Kriván tetejére!

– Lesz minden, ne busulj. Biztatá Babura Pirka Simplexet. Csak elébb a
többiek hadd zabáljanak: azután majd jőjjetek fel a konyhába. Lesz jó
vacsora.

– Dejszen nem eszem én abból, dünynyögé a Hanák. Szent, hogy valamit
adna innom, a mitől bizonyosan sertéssé változom.

– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mint ha embernek maradsz;
boszantá őt a Simplex.

De azért a Hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az
istállóból elmozduljon: inkább beérte a haricskapogácsával, a mit a
tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor
visszakerült hozzá éjszakára aludni, el kezdett nyeríteni, mintha már
benne volna a lóban.

A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel az emeletbe.

Az épület tömör bolthajtásos folyosókból és szobákból állt, a miknek
mind vasveretes tölgyfa-ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy
hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába
futott össze s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot
adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.

Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a házi úr szomorú mesterségére.
Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyü
asztal, tigrisköröm alaku lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék
fényes czintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott
fegyverek, a hogy más házaknál szokás.

E teremből egy kis oldalszoba nyilt, olyan alacsony ajtóval, hogy a
belépőnek meg kellett hajtania a fejét.

– Ez lesz a hálószobájuk; monda a gazdasszony: jó csendes hely, a hova a
kutyák lármája nem hallik.

Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre; pedig de sokszor megtépázták
egymást hajdan.

A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen
lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.

– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? Kérdé szolgálatkészen.

– Nincs mibe; felelt Mikhál. Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a
hegyi utakon menekültünk meg előlük.

– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s
egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az
estelire átjönnie.

– Köszönöm szivességét, monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel
czélja: Henrik atyjának kibékítése. Én óhajtok a ház urával együtt
estelizni.

– Igazán óhajt? kérdé a némber, összehuzva sűrű szemöldeit. Igazán nem
fél tőle? Olyan erős szíve van? No hát még jobb.

Azzal kifordult a szobából s nem telt bele több idő, mint hogy a
házastársak annyi szót válthattak egymással, a mennyi elég volt Mikhált
felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő;
a midőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönynyel a karján.

Szép nehéz selyem-rokolya volt az; sötét granátszínű: virág-füzérek
himezve a szegélyeire színes selyemmel és skofiummal: öv is volt hozzá
török szövetből és széles csipkekötény; elől aranyozott csattok
kapcsolták be a vállfüzőt.

– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.

Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte
magára adatni a selyem ruhát, a mit az gondosan megmelegitett elébb a
kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is,
az övet is felkötötte a derekára.

– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna!

Azután a nedves saruit is kifüzte s azok helyett finom piros szattyán
csizmácskákat huzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt
a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.

– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen lelkem tiszteletes
asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemes asszony
járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint
egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. Én ütöttem le neki
magam a fejét.

Mikhálnak összecsuklottak a térdei.

Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a testén!



NYOLCZADIK FEJEZET.

Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember
megismeri lezen az ew aallapotiaat.

De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt
hozzá ideje: mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva
s az étteremben vár a házi úr a vendégeire.

Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó s engedte
magát vezetettni ama szörnyű nagy ember elé.

Az ebédlő semmiben sem külömbözött a másik teremtől. Épen olyan hatos
bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.

A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett
czíntálak, két nagy öblös mázos korsó, czinfedővel, egy hólyagos kehely
vert ezüstből az egyik vendégnek, velenczei kristály a másiknak, fakupa
a háziúrnak magának.

A házi úr ott állt már az asztal előtt, kezével széke támláját fogva.

Magas, öles termetű alak volt, széles egyenes vállakkal; hosszú újjú
barna lengyel kabátot viselt, széles csattos övet, hosszúszárú lovag
sarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyirva a
sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú
két zászlóban csüggött alá s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete
nyugodt volt és semmi emberi érzést el nem áruló.

Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor ez alak szeme elé lép;
bármennyire erőlteti is a nyugalmat.

– Áldás békesség e házra; rebegé Henrik; mire az agg nagyot sóhajtott,
de nem viszonozta azt.

– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? Ez volt az első szava Henrikhez.
Mély dörgő hang volt az, mintha az egész alak érczből volna s egész
termete hangzanék bele.

– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szentgyörgy havában halt
meg. Bocsásson meg, patronus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.

– Nem szokatlan ez; szólt az öreg. A nagylétai lelkész gyakori vendége
szokott lenni e szomorú háznak.

Azzal megkinálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.

– Ez pedig a feleségem: rebegé Henrik.

Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arczára; azt mondá
hidegen:

– Az asszonyok szeretik a látványokat.

Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezeit a szék
támláján s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást.

Az öreg összevonta szemöldeit s félrefordítá arczát.

Leültek vacsorálni.

Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi
olyan ételt nem adtak fel, a mihez kés kellett volna. Nem is volt kés az
asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A házi úr nem kinálkozott; hanem a
gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert bort; a mi helyett az
inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni
viztől golyvát kap az ember. Megkellett kóstolnia a sert.

Az evés alatt senki sem kezdett beszédet; hanem a legelső kupa után
megszólalt a ház gazdája.

– Tisztelendőségedet is megrabolták a gonosztevők?

– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.

– Elveendik méltó jutalmukat. Holnap után meglátandja őket
tisztelendőséged.

Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.

– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnap után a
többivel együtt fognak kivégeztetni.

Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei
észrevették a csodálkozást.

– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény
bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó
vigasztalást megadja?

Henrik arcza elsápadt.

Az öreg sejtett valamit.

– Mert hogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a
szomorú jeleneteknél, a bünösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész
szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciscanusokat szokták
rendesen kiküldeni, a lutheranusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az
ekklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott
minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren velem, a
bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott
lenni.

Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem
tudta eddig. Homlokáról kezdte törülni az izzadtságot.

– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész
fekete talárja és a szebeni «végbiró» veres csuhája egymáshoz tartozó
tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a
fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy
máriás minden temetésért, azt, hogy «és egy körmöczi arany minden
szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért:» Hisz ez a jövedelmének a
«bakja».

– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől. Hebegé Henrik.
Én csak lelki hivatásomra gondoltam.

– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnap utáni vásár
előnapjára, hogy a végrehajtandó itéleteknél mint lelki atya fungáljon:
akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?

Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe s inte neki, hogy itt már az
idő mindent megvallani.

– Elmondom az én történetemet, patronus úr; kezdett hozzá Henrik. Én ez
előtt tíz évvel, kora gyermekségemben, megszöktem az atyám házától.
Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis
elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert
magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kivánságom. Tíz évig
nem tudattam atyámmal, hol vagyok? Ez idő alatt sokat kiálltam, sok
nyomort eltűrtem, de meg volt érte a jutalmam a tudományok útján való
gyarapodásomban. Mindig első voltam tanuló társaim között. Nagy urak
úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás
diákkal; de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem.
Tanárok, esperesek kedvencze lettem. Mikor szónokolni felmentem a
kathedrába, a nép áhítattal leste szavaimat s senki nem aludt, ha én
prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már
megválasztottak rendes lelkésznek s a superintendens megerősítette a
választást, a nélkül, hogy elébb káplánnak küldött volna ki, a mi a
legnagyobb kitüntetés, a mi theologust érhet. A lelkészi vizsgán úgy
feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: «eminentissime!» S
végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő
pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hirhedett Frölich Dávid tudor
megtetézte életemnek boldogságát az által, hogy egyetlen leányát,
Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég
elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég
halottnak hisz s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám
szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen
képében. Első utunk legyen ő hozzá. Kedvesem ráállt e kivánságomra; az
esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk.
Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat,
öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk
a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal
másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva
találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni
éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk.
Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.

A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, a míg az mesélt előtte.

– Tehát csak a véletlen hozta ide tisztelendőségedet?

Henriknek az ajka megtagadta az «igen»-t; csak a fejével bólintott,
mintha nem épen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész fejével
hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.

– És így a míg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig
nem is vehette el házas élete boldogságának földi örömeit? kérdé a házi
úr, tanuságot téve e mondásával mind a prosodiában, mind az egyházi
canonokban való jártassága felől.

– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az
én atyám házánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…

E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.

A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda
az apa lábaihoz, megragadá annak kezét és megcsókolá azt.

Megcsókolta a Vihodár kezét!

Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, a mit nem
szokás csókolgatni.



KILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rendeen az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew
elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az
megteerewnec.)

Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifju nő csókját megérzé kezén,
háromszor felsziszszent, fogai közé szíva a levegőt: «szh – szh – szh!»

Aztán Henrik is odaakart hozzá lépni, hanem az öreg kinyujtá hosszú
kezét s fiának vállára téve, visszanyomta azt a székébe; mintha egy vas
emelőrúd nyomta volna le, a ki nem ismer ellenállást.

Az öregnek csak Mikhál számára volt szava.

– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú
látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a
férfi és fiatalok is. Mi a neve? «Mikhál». És ezé itt? «Henrik». Régen
hallottam ezt.

Azzal fölkelt az asztal mellől.

Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet s úgy kulcsolá
össze az ujjait, hogy Keresztély keze ott maradt közöttük, úgy rebegé el
az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.

És azután kihuzta a kezét a Mikhál kezéből s minthogy az még mindig ott
térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a dolmánya
ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körme hegyéig eltakarta azt,
s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse
valahogy ezt az ártatlan fejet.

A mire aztán a Mikhál felállt a térdéről.

De a fiának nem nyujtá kezét a patronus.

Ellenben, a mint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a
terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba s elébbvaló
dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó
ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A
tiszteletes még itt marad egy pár szóra.

Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást s aztán kezét nyújtá férjének,
félénken kérdezve:

– De te is utánam jösz nemsokára?

Mire Henrik illendően azt felelte:

– Mihelyt atyám áldását kinyerhetem.

A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patronusnak a
fia.

A mint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony
nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:

– Jöjj velem.

Azzal az oldaltáskájából kivett egy duplatollú kulcsot s azzal egy
fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón s azt feltárta. Az
ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.

Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a
kincseit, a hol azokhoz semmi tolvajkéz hozzá nem férhet, s annál fogva
kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.

– Vedd a mécsest és eredj előre.

Henrik felvette a két lángú mécstartót s előre ment a lépcsőn, az öreg
azonban bezárta kettejük után a vasajtót.

A mint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el.
Az a kamara pedig körül volt rakva a patronusnak nem a kincseivel, hanem
a mestersége minden eszközével, a hogy azokat amaz időkben dívó
kínzásokra, életkioltásra használták; de a miknek leirásával az a nélkül
is elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már
csak múzeumokban láthatók ezek az eszközök, s az emberek megjavítására
más szereket gondoltak ki embertársaik.

Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arsenálon, s nem tudta
elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.

A patronus nem soká hagyta őt ez iránt kétségben. A kamra falára
akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való
fogantyúval, fekete bőr tokban. Azt az öreg leakasztá a fogasról,
kikapcsolta a tokot, melyben piros bársony bélés között hevert a
tükörfényességű széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok
köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt mondá a fiának hideg,
nyugodt hangon:

– Térdepelj le. Imádkozzál. Meghalsz.

– Atyám! kiálta Henrik megrettenve.

– Nem atyád. Bírád és bakód!

– De hát miért akarsz engem megölni?

– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ez alatt sok gonosztevőt
elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még
nem került a kezem ügyébe.

– Mit vétettem én? kérdé megrettenve Henrik.

– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, a mi másokat különszedve is
a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába
befogadott. Álarczos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy:
hozzányultál az oltári szentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől
megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos;
mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint a hogy
megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg
kell neked halnod.

– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák
rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.

– Semmi beszéd. A te számodra nincs törvény. Az országnak van egy
határozata, mely szól a «martalóczok»-ról, a kik embert lopnak. Azt
mondja e decretum, hogy a hol egy martalócz tetten kapatik, hogy férfit
vagy leányt ellopott, ne vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a
bakóhoz; az legyen a bírája s válaszszon számára a halál nemei közül. Te
pedig martalócz vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes
bírád akarok lenni, midőn csak fejvételre itéllek. Vetkőzzél le és
térdepelj!

Henrik összeszedte minden bátorságát. El kezdett mosolyogni. Azt hitte,
az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.

– Jól van öregem: eleget rámijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én
se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos épen nem vagyok. Tisztelem
apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai
áldásodat s bocsáss a feleségemhez, a ki önkényt követett s nyugtalanúl
vár rám.

– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged és hiába vár reád.
Hajnalban erős kiséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te
halálhíreddel együtt.

E szóra dühbe jött a fiu. Elbízta magát testi erejében, a mivel
bajtársai előtt olyan nagyra volt s elkeseredésében rárohant az öregre.
Azt hitte, hogy kifogja a kezéből facsarni a pallost, utat tör magának
ebből a kelepczéből s a hogy meg tudott ugrani tíz év előtt
padlásablakon át, sánczpalánkon, vizárkon keresztül, újra megkisérti az
egérutat; azonban nagyon rosszúl számított. Az öregnek a balkarja elég
volt, hogy őt mellberagadva, mint egy macskafiut, a kamra tulsó oldalára
hajítsa, a hol fejét a falba csapva, összerogyott.

– Még csak ez volt hátra! dörgé az öreg, meg se melegedve. Hogy fel merd
a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezer-egy eset
közül az első, hogy az elitélt birokra merjen kelni a bakóval.
Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?

A megalázott ember e kudarcz után minden lelki erejét elveszté. A hős,
ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harczra sem érzé magát többé
erősnek; térden csúszott oda atyjához és zokogva könyörgött:

– Atyám! Kegyelem! Egyetlen fiad vagyok.

– Egyetlen fiam: ki apját megcsufolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad:
«az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában». Igaz, mert
úgy van! Én az emberi fajzat szenyjét tisztogatom. A kezem nem lehet
fehér, mint a liliom. Minden, a mi piszok, a mi förtelem, a mi utálat,
engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt
százezerek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kigyótojás. Te magad
láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok?
Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a
pinczéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek,
mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne
felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelem-nappalom s nem
szeretem magamat, a mikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott
kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok
rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harmincz
évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót s a királyi levél
«becsületesnek» hirdeti ki őt, harmincz évi utáltatás után. De a mint
kezemet letettem a pallos nyeléről, félév mulva nem lehetett utazni e
vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat s a
gonosztevők oda mentek tánczolni a feltört templomokba. És én újra
visszamentem «dolgozni a vérben». Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya
vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről;
a templomban nincsen számomra szék, a városban nincsen számomra nyitva
ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj
nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A
másvilágon ezeregy rémalak, a ki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám
vágja, nem fog megriasztani, hanem a tulajdon fiam, a ki arczul fog
ütni, az lesújt a pokolra!

– Nem atyám! szólt közbe Henrik. Esküszöm neked az élő Istenre, nem
utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem itéllek meg érte. De
én nekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás
missióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, a mit te
irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével és mind a kettőnk küldetése
Istentől jő.

– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te
meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen
minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy?
hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra?
Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama
gyászszekéren: «ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a
bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!» s aztán kaczagjanak az én
palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem
eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni
elébb és azután felmenni a szószékbe és hirdetni az örök igazságot. Nem
akadna a torkodon ez a szó: «Miatyánk?» Esketnél másokat és esküdnél
hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a
füledbe az ördögök ez alatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást
és rettegve gondolná reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, a
kit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!

Az ifju roskadozva keresett támaszt félkezével a földön.

S a hideg kő mintha megszánta volna. Alant, a mély boltozat alul csendes
énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének:

  «Szeretem és áldom az Ur Istent,
  Mert meghallgatá az én kérésemet:
  Könyörgésemre hajtá kegyes fülét;
  Melyért imádom őtet örökké.»

Az ifju elkezdett zokogni. Az apa a pallosra támaszkodott két kezével.

Azután sokáig hallgatott.

Nem akart az estima alatt megszólalni.

Fia odaveté magát a földre zokogva, s arczával nedvesíté a kőlapokat.

– Akarsz élni? Kérdé halkan az apa.

Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földről. Ez a meghatott hang
bizonyossá tette a felől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd
lágyulni.

– Szánod azt a nyomorult teremtést? Kérdezé az apa.

– Szeretem őt, mint a lelkemet.

– Csak azt kérdeztem, hogy szánod-e? Többet ne vallj.

– Úgy van.

– Sajnálod az apádat?

– Szeretlek és tisztellek.

– Ne mondj olyan sokat! Csak a mit kérdeztem, arra felelj!

– Isten látja lelkemet, hogy úgy van.

– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a nevét! Tehát ha
szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést,
akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le ezt az
öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, a hová vezetlek.

Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg
vett elő számára egy fali szekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden
gomb és csatt nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt
összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon fali szekrényből
kétszáz aranyat kiszámlál s azt a tüszőbe csusztatja. Aztán felcsatolja
azt a fia derekára: «ez a tied». S aztán int neki, hogy vegye fel a
mécstartót s ismét előbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga
viszi a pallost magával.

Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezuttal szépen megszabadulhasson
az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, a míg életben
tudja.

S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az
meg ne tehesse azt, a mire gondol.



TIZEDIK FEJEZET.

(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnak heaabawalo zvgolodaasai az
zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porczikája reszketett, mikor a
gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna,
sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál
minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a fázástól reszket ő, hanem –
valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még
csak két napos házasok és még soha sem volt a férjével egyedül.

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a picziny
fehér lábait a kezével el kezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az
álmatlanság, meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait
dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz, mondá a Pirka, mert én hetedik
gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rosznevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig
valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a
tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még soha sem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit
a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. A kivel akarom, jót teszek: a kivel
akarom, roszat teszek. De még a kivel jót teszek is, az is megbánja. Az
előtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett az a mesterség. Csak
azt csudálom, hogyan engedheti az a biró másnak, hogy a kit ő
megkinzásra, megölésre itélt, azt ne maga kinozza meg, ne maga ölje meg.
Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő
lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a más világon, ha van más
világ; hát azt a gyönyörüséget mért engedi másnak, hogy el is végezze a
mit itélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a biró maga legyen
a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy
alkalomról el nem maradtam volna. Ha asszonynyal volt dolga, annak én
vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram
meghalt, (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele) magam
folytattam a mesterséget egy legénynyel. A legényem, nagy, hórihorgas
kamasz, csuffá tett egyszer a piaczon; nem tudott semmire menni a
munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem
helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt
mondták, nem asszony kézbe való a kard. Ugy kerültem ide szolgálatba
Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam
volna más gazdát, a ki befogadjon. Hej de hidegek a piczi lábacskái! Ne
meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szóról eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenczkéje, a ki most is
a táskájában kuttog s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény
állatot s adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta
buza is eltéve.

– Jaj szivecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi
vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is
meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen
nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát
abból lidércz lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja
lidérczet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kiváncsiság, megtudni azt, a mi előtte
ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen
nő, mégis csak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál.
Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot s azzal megint visszarejtette a
táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt,
észrevette a nyakában azt a kis selyem tarsolykát s erre dühösen kezdtek
villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulet, a mi a boszorkányok
hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestis
üző, semmi más.

Erre elnevette magát a Pirka.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha.
Nagy egyptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

– Hogy lehet az?

– Hát nem tudja? Konvencziójuk van a halállal.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, a kiknek az
idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke; sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyem
vánkosát.

– Ne tegye azt. Inté a némber. Valahányszor az emléket megcsókolják, a
halott mindig egyet fordúl a sírjában.

Erre aztán Mikhálnak olyan kedve támadt kisírni magát.

– No no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét?
Miről meséljek? A bányarémről, vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a
«Szalonnavár» történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kivánta a Pirkától, hogy mondja el
neki annak az asszonynak a történetét, a kinek a ruháit ő rá feladta.

– Jaj, lelkem, az igen szomorú történet. Attól maga nem fog elalhatni.
De azért csak mégis elmondom hát. Gyönyörű szép asszony volt az; nemes
házból való egyetlen leány. Férjhez adták egy lengyel úrhoz, a kit nem
szeretett. Hanem mást szeretett. Egy szép barna magyar legényt. Nem is
tartotta magát tőle távol. Egyszer a lengyel nemes meglát egy szép
gránátszín selyem ruhát a feleségén. Kérdi tőle: hol vette az asszonyom
ezt a szép selyem ruhát? Azt mondta az asszony: «Az anyám küldte
Szikszóról a nevem napjára.» Az ura nem sajnált elmenni Szikszóra,
megkérdezni a napától, hogy ő küldte-e leányának azt a szép zöld
köntöst? Visszajött megint a feleségéhez. «Asszonyom, az anyád azt
mondá, hogy igen is, ő küldte neked a szép zöld köntöst. Te is hazudtál,
az anyád is hazudott. Valld meg, kitől kaptad azt a szép ruhát?» Akkor
azt mondta neki az asszony, hogy maga vette azt lembergi vásáron ungvári
örménytől, a maga pénzéből. Az ura nem sajnált lemenni Ungvárra,
felkereste az örményt, megkérdezte tőle: nála vette-e a felesége azt a
szép buzavirágszín köntöst? Megint csak hazajött, elővette az asszonyt:
«Feleség, feleség, nem mondtál igazat; az örmény is utánad hazudott: azt
mondta, nála vetted a buzavirágszín köntöst.» Ekkor aztán az asszony
csak megvallotta, hogy a kedvesétől kapta a granátszin ruhát. Ez lett a
halála. Bizony elitélték ezért fejvesztésre. Ebben a szép ruhában
kellett neki a vesztőhelyre kijönni, ott levetni magáról s felvenni a
szőrzubbonyt. Soha se látott még senki olyan szép termetet, oly gyönyörű
fejet, oly fehér nyakat. Ekkor történt velem az, a miről már beszéltem.
Mikor az öreg legényem kezébe vette a pallost, s azzal meglátta maga
előtt a szép teremtést, csak elzöldült az arcza, a szeme elmeredt,
elkezdett reszketni, utoljára, mintha a nehézség törte volna ki,
keresztül bukott a pallosban s leesett a padról fejtetőre. Ekkor a
kisebbik legényemnek adtam a kezébe a pallost. Az meg azt tette, hogy
térdre esett a térdeplő asszony mellé, s a kard markolatát, mint a
feszületet tartva maga elé két kézzel, elkezdé imádkozni az «Ave
Maria»-t. A birák elszörnyedtek; a lengyel nemes, a ki ott állt
közelben, elkezdett szitkozódni, gyávának, pipogyának nevezve mindenkit,
a ki «Venger» földön lakik s leköpte a vérpadomat. Erre én dühbe jöttem.
Felkaptam a pallost, s egy csapással leütöttem a felesége fejét, s
azután felkaptam azt a fejére feltüzött kontyánál fogva, odavágtam az
arczához: «nesze polyák, vidd haza a magadét!» Ezért csaptak el azután.

Mikhál teste borzongott a meleg takaró alatt is.

– Milyen soká jön Henrik; suttogá halk szóval.

– Majd én kimegyek, szép báránykám, s hallgatózom az ajtón, mit
beszélnek az öreggel?

A Pirka kiment az étterembe, a vasajtón keresztül hallgatózni, mi
történik a toronyban? Mikhál pedig ez alatt elzengé szépen a maga esteli
zsolozsmáját; a mi felhangzott a toronyba is.

Nem sokára azután visszatért a Babura Pirka Mikhálhoz, azt sugva neki,
ravasz vigyorgással:

– Ne busuljon, drága kincsem. Már kiengesztelődött az öreg, most
csókolódnak.

Hanem még azután sokáig nem jött Henrik a nejéhez.

Az a sok kutya úgy üvöltött az udvaron.

A vastag boltozaton és a kettős folyosó falán keresztül is áthangzott
még ez a szomorú zürhang Mikhál szobájáig.

– Majd elhallgatnak azok nem soká; biztatá őt a némber.

Mikhál aztán, hogy szelidebb gondolatokon pihentesse meg lelkét, azt
kérdezte, hogy van-e a háznál kert.

– Nem lehet azt itt csinálni, liliomszálom, felelt a Pirka. Nem marad
itt meg se virág, se fa. Próbálta azt a patronus felesége is. Az első
nyáron minden fának az ága visszafelé görbült, mintha visszaakarna menni
a földbe s a virágok gyökerét kirágta a féreg. Nem marad itt meg más,
csak a gyepübodza: annak is veres bogyója lesz.

E közben a kutyák üvöltő kardala kezdett gyérülni. Mintha kevesbednének
az énekesek.

– De soká jön Henrik! sóhajt az asszony.

– Mingyárt jön már, tulipántom, édes!

Csak két kutya üvöltött még oda lent átkozott párdalt.

A Pirka mosolygott, szemöldeit hegyesen fel-felrándítva.

– Mingyárt itt lesz már a «tiszteletes».

Csak egy kutya üvöltött még odalenn, kétségbeesett magánydalt az
éjszakában. A meglódult vihar rázta az ablaktáblákat dühödten.

Egyszer aztán az utolsó is, mintha kettévágták volna a szavát, úgy
elhallgatott.

A Pirka alattomos kunczogással mondá:

– No most mindjárt itt lesz «a mester».

Mikhál mindez elidegenítő jelenetek alatt csak azzal vigasztalta magát,
hogy hiszen mind nem tart ez tovább egy napnál. Egy nap, egy éjszaka még
a siralomházban sem sok; egyszer majd csak vége szakad. Ha ezt kiállta,
tovább mennek. Lesz otthonuk. Csendes, nyugadalmas papi lak. Ott azután
majd lesz virágos kert is, a galamb számára is galambház.

A Babura Pirka pedig jól jövendölt. A mint a kutyák elhallgattak végkép,
a hosszú folyosón férfilépések közelítettek a hálószoba ajtaja felé;
mire a Pirka czigány nyelven mondott valami büvmondást Mikhálnak, a mit
az nem értett; valami czigány áldás lehetett az, s azzal elkotródott a
szobából.

Nyomban utána belépett Henrik.

Első dolga volt a mécsest eloltani, hogy a felesége ne láthassa az
arczát.

Azután levetkőzött és letette magát ő is.

Egy fekhelyük volt.

Henrik ledobta magáról a medvebőr takarót. Agyon volt izzadva.

A fiatal asszony didergett s fogai vaczogtak. Összehúzta magát, mint egy
sűn és nem merte behunyni szemeit. Hogy el ne aludjék, folyvást mondta
magában a «kétszer kettő: négy»-et.

Henriknek pedig forrósága volt: egyre hánykolódott a fekhelyén és
nagyokat sóhajtott, fohászkodott: «Jézus, Mária, Szent József!» s ha egy
perczre eltalálta nyomni az álom, úgy tett, mintha fojtogatnák, s aztán
nagyot rugott a lábával, majd szétütötte a nyoszolyát.

A nő didergett, a férj nyögött, a vihar rázta az ablaktáblákat, a
háztetőkön csikorogtak a szélvitorlák, a hiú alatt sikoltozott a kuvik.
Ebben telt le az éjszaka.

Hajnal felé nyomta el csak az álom a nő fáradt szempilláit, ki már két
éjszakát virrasztott át s akkor aztán aludt, rémséges látásoktól
gyötörve egész addig, a míg késő reggel be nem jött hozzá a Babura
Pirka.

A gazdasszony egy virágos mázu csészében párolgó borlevest hozott az
ébredő asszony számára.

Mikhál az alvás után még fáradtabbnak érzé magát, mint az előtt.

Szomjas volt. És minden tagja fájt.

Jó néven vette, hogy valami italt hozott a számára a Pirka.

Nem törődött vele, hogy az boszorkány, s nem sokat kérdezte, hogy attól
az italtól, a mit készített, nem változik-e át valami mássá, mint a mi
eddigelé volt?

Kiitta a csészét fenékig.

Akkor azt látva, hogy már egyedül van a fekhelyén, azt kérdé a Babura
Pirkától:

– Hol van az én uram?

Mire a Pirka azt felelte neki:

– Bement a városba az apjával.

– S mit csinál a városban az én uram? Kérdezé tovább a szép Mikhál.

– Kutyákat segít fogni az apjának…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha
az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem
engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)

A szép Mikhál még sem halt szörnyet erre a szóra.

Egy ideig azt várta, hogy a szive most mingyárt meg fog állani és nem
ver többet és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az
ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, a mi a szivét elszorította.
Aztán visszatartotta a lélekzetét, azt hitte, hogy úgy is meglehet
halni.

Aztán csak rájött, hogy a halált nem adják olyan könnyen!

Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be
neki abban az italban, a mitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázsló
szert; mert különben nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; a miket nem
csak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott:
talán a jelenlevő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak
a saját öt ujja hegyének, a mire az ajkát támasztá, a térdére
könyökölve.

«Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A
horoscop. Az égi aspectusok! Hogy adnád te a kezedet, te! egy lelkész
leánya, egy olyan férfinak, a kinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt
fogja tenni, a mit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az
életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a
vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a
kinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Ur életet adott,
erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig
szó!»

«Mire való tehát a bölcsek minden tudománya, ha így megeshetnek?»

«Az az önmozgó kutya nem hiába csóválta a farkát s öltötte a nyelvét
egyremásra: tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem
tudta, hogy emberhalál lesz belőle!»

«De hát mire valók akkor az amuletek, a nyakban hordott talizmánok? mire
valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük
bizó embert?»

– Hahaha! Kaczagott erre Babura Pirka; gyémántom! úgy van ám az, hogy
több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire
egy, a ki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét!
Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért,
hogy timár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből
dolgozik? Hopp hirével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy
csalásért.

Mikhál ránézett mereven. Nem értette meg azt a szót.

Pirka vállat vont rá.

– Nem öltözünk fel, rubintom?

– Nem! kiálta daczosan Mikhál s visszafeküdt az ágyba. Hol vannak az
öltönyeim, a mikben idejöttem?

– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell
ölteni.

– Várok rájuk, míg megkapom.

És megtette, hogy nem kelt föl az ágyból; nem vette fel azt a czifra
gyászruhát magára, a mit a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.

Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a
városban volt dolga.

Babura Pirka behozta neki az ebédet; de a hogy behozta, úgy ki is vitte.
Nem evett ő semmiből.

Este későn aztán hazajött a férfi sereg: hallatszott megint a nagy
ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak a mikor az
ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépésit;
valaki azt suttogta az ajtó előtt: lassan járjatok, az asszony fekszik.

Ha fekszik, hát beteg; mindenki azt hitte.

A Babura Pirka meggyujtotta a mécset Mikhál szobájában, mikor
beesteledett.

Hajh milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis
kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.

Itt könyvek sincsenek.

Az éj beállt. Mindenki aludni ment már. Mikhál szobája felé óvatos
léptek közelítettek.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta Henrik.

Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv
a derekán, még a könyökén is arany sallang fityegett, sárga csizmához
feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal.
Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kivánhat magának.

A mint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyából; a
medvebőrt termete körül csavarta s haragtól csattogó hangon kiálta:

– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai
lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!

Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a
Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge
félénk teremtés, e szörnyü elhagyatottságában, ilyen szavakra mert volna
fakadni.

S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a
nagy erős ember, a kinek azt a gyönge teremtést engedelmességre
igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy
meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de
mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a
czifra zsinorós irhát.

Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, a ki ottan leskelődött volt:
egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fujta ki az Isten nevét. –
Az csak nem a létai lelkész volt?

De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj, meg a mai nap munkája után
be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte
minden szent kathedrához vezető grádics.

A vén Vihodár gondoskodott róla, hogy a fia ne lehessen többé pap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikhál egyedül maradt a maga kisérteteivel.

Vissza gondolt elmult leánykorára: az ártatlan örömökre, a mik közt
napjai leteltek; a tanulmányokra, a mik másnak talán teher: neki
gyönyörűség okozói voltak.

Hová lett minden öröm és tudomány?

A bölcs ecclecticusok, polyhistorok, encyclopædisták mit használnak most
neki? erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs,
se kert, se gazdaság.

Otthoni élete is zárdai lét volt; de mégis mennyország ehhez a pokolhoz.

S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett volna akkor, ha
annak adta volna kezét, a kit szivében szeretett, a ki nem volt tudós,
de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen
rossz gondolatai támadtak.

Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy
milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre s ki tudnak
repülni az ilyen szűk vasrács között is.

Valjon gondol-e még ő rá elhagyott kedvese? Valjon meg fogja-e tudni
valaha, hogy szivének választottja mily nyomorult sorsra jutott?

A mint így törülgetné sűrű könyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül
oda alant az udvaron egyik kedves dala, a minek az a verse, hogy: «Amott
kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!»
Tárogató síp fujta azt.

A tárogató siphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer
az: a ki nem ért hozzá, mikor belefuj, olyan hangot ad rajta, mint mikor
a kutyának a farkára taposnak; de a ki kitanulta a módját, minden nótát
a leggyöngédebb szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang
az, hogy elfacsarja az embernek a szivét, s maga se tudja mért, sirva
fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek
eszébe jut tőle édes anyjának dajkadala s az édes apjának temetésén
szólott ének, fáj ez jól esik amaz. Ha pedig megint más hangból veszi a
hozzá értő a tárogatót s neki ereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly
hatalmas riadót ád, hogy két mértföldnyire fölveri a csendet, s felkölt
minden érzést, a mi lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő
hőség támad a szivekben. A ki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a
Kárpátokról alá ujra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene
mennie: hol a kardom? hol a paripám?

Harmincz évvel később a Rákóczy-hadjáratnak ez volt a lelkesítő
hangszere. Azért annak az elmulta után a békeszerető kormány minden
tárogatót összekerestetett az országban, nem külömben, mintha szakállas
ágyu volna és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a
budapesti nemzeti muzeum számára: annak a fujásához is csak kevés ember
ért már az országban.

De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kis-Szebenben lakott egy
tárogatós, a ki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála
szolgálni inasképen a tanítványnak, a kit felfogadott s az embernyi
embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát
vágni, a míg felszabadította.

Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatóról, hogy megértessük
Mikhálnak azt a nagy örömét, a mi szivében támadt egyszerre, mikor ezt a
dalt meghallotta.

Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákról, a kit a
tanulók Simplexnek csufolnak, s a ki a dalaival sok kárt tesz a
muzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai
minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig
a Simplex egy aljas ficzkó, a ki nem szégyenlett egy esztendeig a
kis-szebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemes urak
lakodalmaira, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország
egyik végétől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.

Ezt mind megszólásképen mondta el a professor úr a leányának; de milyen
nagy vigasztalására szolgált neki most ez a tudomány.

Abból, hogy kedvencz dalait, egyiket a másik után, hallotta
elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:

«Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha
ittmaradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha
megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan fölkeresi az ő testi-lelki
barátját, és elbeszéli neki.»

S ez is vigasztalására szolgált.

Elhallgatta óra számra a szép holdvilágnál azokat az ismerős búskomor
nótákat, a miket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották
az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mingyárt utána énekli
a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utczán.) Maga is utána dudolta
néha a «Hussz-nótát» aztán a «három száz özvegyasszony tánczát»
(lengyelül a «tri szto Bdow tancz»); végződött a sor a «halott táncza»
kisérteties dallamával.

Ezeket tudta a Simplex szépen fujni. Mikhál elhallgatta volna azt
reggelig.

Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól
megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.

Mikhál a borleves szürcsölése közben azt kérdé haragosan Pirkától:

– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, a ki az éjjel itt trombitált az
udvaron?

Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha
szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelid, őszinte és
igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha
bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kigyó:
senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve
s mást mond, mint a mit érez.

Tehát azt mondta, hogy ki volt az az alkalmatlan ember?

Tudta, hogy ha panaszkodni fog rá, csak azért is tovább itt tartják.

– Jaj, virágom! mondá a Babura Pirka. Füge-gyerek az! Az én trombitásom.

– S mikor viszik el innen a lelkek? kérdé tovább is boszusan Mikhál.

– Dejszen nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne.
Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények
tánczosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt
két lábra állította, s úgy tánczolta vele a «kutyakopogóst». Ha ott lett
volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára tiszteletül mindenik
megcsókoltatta a tánczosnéjával a muzsikást. Hahaha!

– Disznó! szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. Aztán még se megy
tovább, a hol így bánnak vele?

– Dehogy megy mókuskám; ide van az kötve. Én belém szerelmes.

Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az
embereknek a barátsága egymás között, a kiknek az egyike megteszi azt a
másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik
annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a
mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak
is udvarol; – csak azért, hogy hirt vihessen a barátjának a felől a nő
felől, ki miatt annak a szive megfájdult.

A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, a mikben
idejött; az pedig ma sem vette föl a czifra gyászmezt: inkább azt
mondta, hogy beteg és fekve maradt az ágyban.

Henrik pedig egész nap feléje sem mert jönni.

Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, a míg Mikhál egyszer fel fog
kelni.

Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csak hogy azt
mondhassa, hogy beteg és ne legyen kénytelen felöltözni.

És aztán éjről-éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán
keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért
is fujja tovább!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Henrik ez alatt folytatta a maga mesterségét.

Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki
nehéz komlóval készült sert, a mitől az ember feje elbutul. Enni pedig
sok fokhagymát adtak neki, a mi az embert goromba pimaszszá teszi. Az a
tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden
finomság ellenségének tekintse. A durva tréfák, miket apja legényeitől
hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, a miből egész nap
nem engedték kijózanodni, napok mulva annyira eldurvították a lelkét,
hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál
engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni
és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.

Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a
«homunculus», a kiből az alchimista kiszivattyúzta a régi lelket s újat
fujtatott beléje.

Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli
dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan
szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha
az új házasok mingyárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték
volna: sőt megkivántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a
felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az
ábrázatján; nem különben, mintha párduczokat szelidített volna; s a mely
asszony a mézes hetek elején ki tudta dobni a férjét egy párszor a
hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.

Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, a ki rátartja magát,
megvonja magától az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az
első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig
tartott az abstinentia, úgy, hogy az egészségi állapotot lehetett
félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen
ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava
megjöjjön, a «békakorsócska» levelét mártották az italába (mivelhogy a
béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van).

Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti
antipathia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan,
mint a «mandragora» gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi
alak, a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi,
külön a nővirág. Azért az ilyen mandragora gyökeret szokták az egymástól
idegenkedő házastársak vánkosába dugni, még pedig a hím mandragoráét a
nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt
űztek a hegyvidékiek és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis
gyökerét adták el helyette, a minek természetesen nem volt ez a virtusa.
Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.

A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne
keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek
nevezhetőt be ne vegyen.

Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset
tüsszentett.

Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik
rajtunk. Magyarázá neki a Pirka.

Azután meg észrevette, hogy az ablak vas táblái éjszakára nyitva voltak
hagyva s azért megfeddé Mikhált: «az nem jó, ha valakire a hold rásüt,
mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szivének az erejét».

Azután azt is megsugta a Mikhálnak, hogy az ifju patronus ma teszi le a
remekét!

Hogy mi lesz ez a remek? azt elgondolhatta Mikhál.

Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitæt
szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szív tőle. A patronus maga
olyan aqua vitæt használt, a mibe szarvas könyek voltak vegyítve és
napraforgó virág harmatja, a mi Arnoldus de Villanova bizonyítása
szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy a ki azzal él, talán soha
se hal meg, a míg abban nem hagyja.

A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivel hogy egy idegen kutya
megharapta a bokáját s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e «rossz»
kutya? a szokásos antidotumot be kelle venni, a mi az akkoriban oly
nagybecsben tartott contrayerva pilula volt, a mit a sumatraiak találtak
fel a boitinenga kigyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is
hevítő hatása volt a vérére.

Az is meglehet, a mint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása
felkölti az állati szenvedélyeket, s a mely napon valaki vért ontott,
azon leginkább hajlandó a szerelemre.

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy
áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres
bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy
papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a
guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a
többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának
ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy
daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az
anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott
nász-ajándékba.

– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem
tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még
lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz
beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad?
Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak
volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem
volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a
nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton
vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy
nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb
szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s
Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?

Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a
mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté
az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a
szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a
szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt
elszakítva.

A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy
leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e
ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak
csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül
gyalog, – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett
egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még
színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket
mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a
mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista
barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi
békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.

A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg
Kaczenreiter felől.

Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak
hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt
annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy
áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a
vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy
abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.

De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?



TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Mell naghion kis zaamu zawacbol fog aallani, hanem annaal
svlosabbacbol.)

Mikor ezen a reggelen a Babura Pirka feljött az asszonyához, nagy
bámulatára teljesen felöltözve találta őt maga előtt. A szép gránátszín
selyem rokolya volt rajta.

Mikhál kikergette a gazdasszonyt a minden reggeli levessel.

– Hozz nekem sült húst és vörös bort! parancsolá e helyett.

Megjött hát már a szava is, meg az étvágya is.

(Ezt már bizonyosan a csizmájába dugott üröm és a békakorsócska okozá.)

Mikor aztán a Babura Pirka előjött a mindig kész hideg fokhagymás
sülttel és a palaczk borral, Mikhál leült az asztalhoz s elébb ivott,
aztán evett, – aztán megint ivott.

– Tölts még! parancsolá a gazdasszonynak.

Mikor aztán jól evett és ivott, akkor odafordult a Babura Pirkához és
azt kérdé tőle:

– Mit csinál akkor egy asszony, hogy ha nem szereti az urát?

– No, ahhoz én értek egy kicsit. Felelt rá a Pirka.

Akkor megint azt kérdé tőle a Mikhál:

– Hát akkor mit csinál egy asszony, hogy ha mást szeret?

– De már ahhoz meg nagyon értek!

– Hát akkor mit csinál egy asszony, ha nem hisz többé a mennyországban?

– No ahhoz meg már tökéletesen értek.



TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Meeg chac gianittatnac; de egeezlen nem tvdatnac az gonoz bozorkaan
alattomoss practicai.)

A Babura Pirka mindenekelőtt hozott be magával egy tégelyben olyan
szert, a mitől az ütések kék foltjai csoda módon nagy hirtelenséggel
elmulnak; a mely pedig nem áll egyébből, mint corporis Christi napján
hajnalban bal kézzel, a napnak hátat fordítva a földből kitépett
buzavirág gyökerének levéből, item: zöld csütörtökön szedett cardamomum
nedvéből, szűzraj mézével összekeverve. Ezzel bekenegeté a Mikhál
homlokán és arczán látható kék foltokat, a mi annak nagyon jól esett.
Aztán megdicsérte jól, hogy ugyan a Henrik mester is elmehet dicsekedni
azzal, a mit kapott.

Azután pedig megfelelt neki legelőször is az első kérdésére.

– Tehát legelőször is, kedves rózsám, ha egy asszony nem szereti az
urát: akkor úgy tesz, mintha nagyon szeretné, mert a féltő indulat olyan
mérges kutya, ha éhezik, ébren van, ha jóllakott, elalszik. A ki nem
szereti az urát, azon van, hogy az se ne lásson, se ne halljon. S nem
terem a hegyek között oly bűvös-bájos gyökér, a mitől a férj úgy
megvakuljon, megsiketüljön, mintha az asszony megcsókolja a szemeit s
azt sugdossa a fülébe: «galambom, gyémántom». A mely asszony haragos, az
mindig a hátán hordja a férjét, a jó kedvű asszony ellenben mindig a
fején ül az urának s odaviszi, a hova akarja. A szép asszonynak nem kell
még kantár, hogy lovat csináljon a szakállas emberből, a hogy mink vén
boszorkányok szoktuk. Selyemszál is jó még annak: hizelkedő hangjának
selyemszála. Aztán a szép asszonynak a tenyere, a mi végig czirógatja az
ura orczáját, olyan aranybánya, hogy nincs az a selmeczi bánya, a mi úgy
fizesse a termésaranyat. Erre pedig nagy szüksége van az olyan
asszonynak, a ki a másik kérdésére is választ akar kapni. Hát még a
harmadikra? Már pedig én azokra is tudok választ adni. A milyen igaz,
hogy Babura Pirka a nevem s boszorkányok hadnagya vagyok, olyan igaz,
hogy elhozom neked, szépséges violám, a te szeretődet. Azt se kérdem,
kinek híják? Azt se kérdem, hogy hol lakik? Messze van-e, közel van-e?
Elküldöm érte a bakkecskémet s az elhozza őtet, a hova kivánod, ha az én
tanácsomat mindenben követed.

A boszorkány hatalmat vett már a gyönge asszonyi teremtésen úgy, hogy az
megfogadta az első tanácsát. Mikor délesti ebéden összetalálkozott az
urával, bár mások is látták, nem szégyenelte azt megölelgetni,
körülczirógatni, sőt azt is eltűrte, hogy az ura a térdére ültesse, s
kérlelő gyöngédséggel megcsókolja az arczán azt a kék foltot, a mit nem
haragból jövő ütés ejtett. A mi mind nem lett volna kárhoztatásra méltó
enyelgés, mert hiszen hitvestársak voltak; hanem tudjuk, hogy ez csak
tettetés volt az asszony részéről, mert szivének mélysége utálattal és
gyűlölettel volt eltelve azon férfi iránt, a ki elszakította őt az igaz
szeretőjétől, azon hazug kecsegtetéssel, hogy tiszteletes asszonynyá
teszi, pedig hóhérmesternévé tette: örökre eltemette, hogy soha tisztes
társaságot ne lásson életében.

Azonban pedig olyan jól tudta követni a Babura Pirka rossz tanácsát,
hogy a férjének hizelkedjék (pedig nem is a skárlátpiros dolmány volt
rajta, hanem csak a munkához való vászon köntös), hogy az ura örömében
és nyájasságában lecsatolá a zubbonyát átszorító bőrtüszőt, s odaönté az
ölébe, a kötényébe, a kétszáz aranyat.

– Ez a te móringod!

Aztán mondja valaki, hogy a hóhér nem gavallérember!

Másnap reggel előfogta a Mikhál a Babura Pirkát, s azt mondá neki, hogy
már most feleljen a második kérdésére.

– Mit csinál egy asszony, a ki mást szeret?

– Jaj, lelkecském, erre nem olyan könnyű megfelelni. Azt a mást kell
felkeresni elébb. Azt pedig fel nem találja más, mint az én fekete
bakkecském. Az pedig mind addig nem kelhet útra, a míg arany patkót nem
vernek a lábára.

A Mikhál a tarsolyába nyult s kivett belőle négy aranyat, s odanyujtá
azt a boszorkánynak, megzörrentve a tarsolyt, hogy hallassék, hogy van
ott még több is.

A bűvölő asszony elnevette magát.

– Hát nem tudod, kis bogárkám, hogy a kecskének hasított körme van: nem
négy patkó kell annak a lábára, hanem nyolcz.

Mikhál egy szóra odaadta neki a másik négy aranyat is.

– No meglátod kis békácskám, hogy elhozza neked a szeretődet a fekete
bakkecske; csak el kell várni az idejét a mikor egyszer mind az öreg,
mind a fiatal patronus elmennek hosszú útra, a mi bizonyosan meglesz az
eperjesi országos vásáron.

A Mikhál hitt a boszorkánynak mindent.

Hát mit tehetett mást? Mikor minden eddigi hite leromboltatott; apja
bölcsesége, anyja amulétja erőtlen semmiséggé lett szemei előtt;
megcsalták, megalázták, bezárták, kicsúfolták, megkinozták; pedig
senkinek se vétett; pedig olyan jó volt. Azt gondolta, no hát legyünk
rosszak, talán azért jobb lesz a fizetés?

Babura Pirka pedig abból a nyolcz aranyból négyet mindjárt odaadott a
Simplexnek, a többit megtartá magának s ettől a naptól fogva Mikhál nem
hallá a tárogató dalait az udvarban zengeni.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az
hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a
tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy
a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az
ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a
Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata
ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle
németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a
magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju
valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki
valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény
ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért
jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már
lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer
praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s
azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek
utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé,
minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz
ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan
házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg
szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő mint
lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára
adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá
lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint
egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga
csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől
semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból
indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a
boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban
a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek
akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák
között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre
csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát
forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert
azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a
zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr
süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben
megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és
kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.

Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a
többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele?
addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.

Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló
négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki,
hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról
emberi tudománynyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével,
lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S
helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből
félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy
semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor:
nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan
nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a
zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó
szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy
lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált
embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy
megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát,
csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy
az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az
ölelésétől.

A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek
szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a
rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy
felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó
csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt;
ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál
is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a
bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz
felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a
juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s
abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi
zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén
koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre
a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben ser, bor és
pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a
kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága
trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak
olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a
népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.

Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a
mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött
aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a
rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain
is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a
markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza
volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy
beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki
sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt,
hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló
hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még
birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott
helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától,
mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi
által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban
veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely
asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s
beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré
lett.

Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos
levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

– Mi vagy? Mi neved? Honnan jösz? Hová mégy? Kit szolgálsz?

A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok
előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak,
a ki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem.
Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert
nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől
trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy
úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre
van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel,
s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e
a Kopanicsárnét?

– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.

A rabló szemei felvillantak erre a szóra.

– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?

– Láttam. Csúf öreg ember.

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a
fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a
sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy
a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei
búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser
mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi
utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre
fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek hozzájuk.
Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam.
Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez
nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a
Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől,
s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen
sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik,
trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd
fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még
egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az
izenetet.

Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a
lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz
is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb
pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre,
miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy
rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a
ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével
végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a
többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett
részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s
végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem
vallott a társaira semmit.

A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját
hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó
karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő
lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó
száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? hogy
vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy
repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy
gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik
versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen
kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó
szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a
tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól
tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a
tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért
hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások
világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz
kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a
toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a
baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex
állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem
volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni
mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a
tárogatón.

A Simplex fújt neki egy riadót.

– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a
milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az
ördöngös trombitás, a ki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy
okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e
szóra, hogy «én voltam az!»

– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté
is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott
trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven
pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak
egy csapással ketté!

Azzal kihúzta a széles pallosát és két kézre fogta.

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s
odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig
éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán
csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre
nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az
oroszlán torka.

– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened
magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert
ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én
agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de
azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a
mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s
minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport
mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a
mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és
ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s
meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.

Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő
helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi
lármára fel nem ébredt.

A többi rabló is dülöngélt a sok italtól, ki erre, ki amarra.

Csak a Bajusz maradt józanon.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik
vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint
mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az
egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a
sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek
az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Erre eloltogatták a tüzeket sorban.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen
tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal
megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat
meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a
szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék,
a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az
társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére
pedig sorsot vessenek.

Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a
vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell
megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a
támadókat.

Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki,
rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több
oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő
helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik,
miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen
rémterveket. Mi lesz abból?

Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy
meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött,
a hol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon
bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

– Üssétek agyon, mondá a Bajusz.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne
bántsák.

– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad
könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz,
egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj
reszketni!

– Üssétek agyon! ismétlé a Bajusz, a ki egészen józan volt.

– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük
meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta
a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával.
Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a
panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy
levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud
odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal.
No úgy-e jól lesz így pacholecz?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a
lábtörésre sem akart ráállni.

– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan
nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti
kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy
tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre;
ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád.

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik
lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt,
hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a
szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a
tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele,
hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a
nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat
s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Ne félj, pacholecz, nem hagylak bántani.

De a többiek mind rátámadtak.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a
pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek
bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az
fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban
skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a
tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a
magadéból köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg
az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem
szabott a számára öt rőföt.

– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen
következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki.

– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az
az úr vissza nem kéri.

– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk!
erősködék a Havrán.

Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.

– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.

– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.

A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy
visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele;
mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti
haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy
lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.

– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a
muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.

Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség
csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak
éles baltáikkal.

– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy
mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres
hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy
merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a
hordóból s odább mehet.

Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek
megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet
beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy
ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.

Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már
minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind
eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó
keresztül lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.

Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte,
hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre
nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne
fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a
hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a
mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy
egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.

Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s
aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.

Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a
medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt
addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó
olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint
szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.

A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat
adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből
kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges
szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe
vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a
nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott
kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.

Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a
szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy
egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s
azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már
utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a
mi abból állt, hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a
hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt
kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és
felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki
belőle, hogy holtig viselheti.

Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba,
maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki
a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A
hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Balint hasonlatoskeepen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac
wala.)

Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét,
tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment
a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a
porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul
maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú
özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék
fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két
kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt:
meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig
Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten
félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és
«quantum potest» tudományos előmenetelben.

Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult
adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a
roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a
gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva.

A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé
asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül
mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha;
pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is
meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő
volna óriási kiadásban.

Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép
ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt
Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre
megválni a fiacskájától.

Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s
mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.

Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának
még nem volt ilyen idős korában.

Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot,
a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek
tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.

S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.

Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor
bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek,
miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami
fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha
a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben,
mint a jó borral?

De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a
hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a
tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a
jó bort.

A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a
baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt
mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a
természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy
az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat
vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.

Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak
menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.

Egy vasárnap este a szomszéd Fürmenderéktől jött haza Sára asszony.

– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak
az iskolából Kézsmárkon.

– Ha azt mondja, igazat mond.

Oh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!

– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz
vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is
kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még,
te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te
belőled prédikátor.

Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza
egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.

Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomoruság.

Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú
képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi,
mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.

Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék
Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a
délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a
leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.

El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az ifjak és leányok,
szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással
megismerkednek.

Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak
állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát,
nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.

Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy
felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit
tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig
gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a
vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy
mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s
térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem
vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem
tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb
szégyen tisztességes leányzót nem érhet.

Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:

– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a
lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban
ismertek.)

– Hát hadd járjanak.

– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem
akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.

– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s
tudom folytatni az apám mesterségét.

Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett
volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a
férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a
remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az
apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha
senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és
kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem
lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen
természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal
töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja
szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a
remeket le fogja tenni.

Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s
miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már
bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket,
az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen
áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében
csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban,
minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem
teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg
az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.

– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem,
a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az
én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a
csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem
törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.

Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor
beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait:
az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre
csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a
fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot,
gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem
azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a
goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát;
özvegy édes anyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton
semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a
mesterségét akarja folytatni.

Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás
mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s
elátkozta őt kegyetlenül.

– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után,
ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne
félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy
korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan
trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az
biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki
barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy
halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek
többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem
pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.

– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi
egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a
zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és
három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn
indulni kellett Ónodra, a táborba.

És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel
trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még
csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a
muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive
keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki
a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem
teljesedett.



TIZENHATODIK FEJEZET.

(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az
idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az
tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa
irtoztato lezen.)

Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját
pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe
mind kinn van a szőlőhegyek között.

Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a
tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.

Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi
fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek
fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan
azután ott, a hol találják, megütik a törököt.

Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával,
mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a
fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt
tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből
szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak
kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt
több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya
ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.

Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű
Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is
adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé
voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa
nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.

– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez a mi mostani utunk
én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én
szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem
jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy
sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem
mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem.
Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal
valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt?
Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én
lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám
orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat
megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki
az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz
hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi
lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a
csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt,
hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még
most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr
drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot
kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard
meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem
azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért
valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek,
még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű
veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.

– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá
nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is
fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.

– Ne félj bajtárs! együtt élünk, együtt halunk.

A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett
«akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre
egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami
tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s
csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a
mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok
szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben
fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az
elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.

A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén
jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a
bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a
veszedelem!

A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha
kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga
rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten,
légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó
anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul;
de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula
seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat?
elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó
Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a
megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem
hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a
nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után
megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.

Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég
alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti
hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor
mentek tovább.

Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a
révben, a komp előtt?

Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren
gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács,
fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén
ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a
két kövér fehér karján.

– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint,
odavágtatva a szekérhez.

– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem
hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat
is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint
otthon.

Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér
környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg.
Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.

– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire
csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere
ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.

A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára
asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni
kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»

– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.

S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s
megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra
kezdette vele a lakomát.

A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas
kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.

Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.

– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul;
szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat
volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.

– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy
visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd
bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.

Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre
menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?

– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki
a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem
ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég
háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba
lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn
sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a
mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes
asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a
herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is
megyek, a merre akarok.

Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a
sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.

A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a
Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták
Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.

Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a
Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.

A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak
sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a
Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.

Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt semmiképen meg nem
engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára
asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra
felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel
tülekedni fog.

– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne
sértse.

– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy
át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán
felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata
folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá;
onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a
mihaszna!

Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett
tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?

Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy
tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak
elrejtett ellenséggel.

Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg.
– Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is
visszafordultak és nem kergették őket tovább.

Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a
magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem
lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a
két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja,
a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva,
fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar
nem állhatta tovább a sértegetést.

Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett
kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját
összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához.

Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a
seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.

A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy
sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.

Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy
az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán
egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a
mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.

Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük
puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy
dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a
darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.

Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben
volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.

Sára asszony a tulsó partról nézte őket, a mint neki iramodtak.

– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta
volna. Ha a szegény apja látná mostan!

A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra
fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a
balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A
Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül
csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.

A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt,
a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.

Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt
az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is
pikkelypánczél volt s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s
ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt
is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a
körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a
nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd
leütötte a lováról.

Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva
neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel
úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de
ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy
mindjárt levágja vele a nyakát.

– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára
asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy
vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a
hüvelykujjából is odavágott egy darabot.

Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az
könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt,
ha élve hagyja.

El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol
a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki,
hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt
mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem
kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy
a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a
ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki
pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy
kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai
becsületnek is elég volt téve.

Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a
hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok
nélkül, mint tudva van, nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van
fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még
nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert
ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak
annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a
hogy igérte volt?

Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik
harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol
legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a
mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után
szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat
kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.

Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt
adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében
keressék fel.

A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb
volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy
hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar,
ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta,
melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott
a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a
dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol
legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor
aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a
sásból és körülókumlált.

Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek,
a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán
lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A
kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig,
kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is
markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.

Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az
üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára
fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már
szemközt találták.

A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy
vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát
alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki
barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való
hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt
hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.

A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s
minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje
hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig
jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik
is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki
magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a
hol ráütöttek.

Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek
nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a
vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony,
hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék
Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy
czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el
ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte
szegénynek.

Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza.

Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a
Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől!



TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart
azonnal az werembenn esic.)

Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még
hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.

– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a
hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud,
Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás
gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást.
Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.

– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye
valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor
itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a
váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!

Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.

– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem
mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben,
hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem
voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így
gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen
ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a
szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes
mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak
szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva,
hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?

– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem kell a kegyelmed
pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett
darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.

– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a
mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy.
Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt,
mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy
messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No
ugy-e, hogy szerelmes vagy?

– A bizony meglehet.

– De hát kibe?

– Azt nem mondhatom meg.

– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló
cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen:
elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom
meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz
is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom
minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?

– Nem mondhatom meg, jó anyám.

– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy
köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a
fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is
tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam
a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt
e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy
erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet,
mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt,
mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá
nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az
első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út
végéig el ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az
Isten meghallgat engem!

A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta
az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor
üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét
boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás
követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a
kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen
bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig
is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai
Nagy-Váradról.

Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt
megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította
énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a
keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem
egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a
keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy
feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.

– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a
mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak
maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját
török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a
pogány megtérítésével.

Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai
ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe,
Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.

Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött,
azt végrehajthassa.

Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a
maga és Simplex bajtársa számára egy időre; a mi nekik könnyen
megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem
volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte
magát ezen a tájékon.

A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb,
mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi
privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy
tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem
hagyja cserben az alkalmatossága.

Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred,
a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a
Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan
aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a
szép Mikhált meglátogatni.

Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a
mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a
bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget
űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és
asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két
fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy
párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a
száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes,
hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát
keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán
mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták
magukkal.

Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél
mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább
haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.



TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele
zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)

A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az
alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a
behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága
volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar
ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török
basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a
magyar vezérnek.

Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen
kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a
martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult
gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a
saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy
czepelte azt egész Eger kapujáig.

Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz
közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az
egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok
figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak
a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos
képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas
képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt
az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy
tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét,
hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?

Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt
szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.

Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat szokott vágni. Hej,
megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem
is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz
aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el
maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga
lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor
odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.

Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek,
mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A
trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába
kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s
tánczoltatta a pányván mint a medvét.

Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott
kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy
fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta
eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a
martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a
basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt
a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim
kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az
istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.

A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára
olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták
egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik
nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely
felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy
török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig
a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be
voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a
kötéseiket felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő
irokkal bekenegesse.

A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így
feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is
elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»

Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi
volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.

Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék
tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából
szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.

Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek
nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a
birtoka?

A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a
Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.

A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.

– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi
szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se
tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad,
kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi
az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk,
hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»

Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő
az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a
talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú
bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira
nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő
királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak
annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő
maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.

A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan
rosz mulatság az a talpverés.

Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott
borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait,
adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen
beszélni.

– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer
azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid
csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered,
a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta.
Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.

Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki
jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában,
egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki
fogja majd váltani.

– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a
barátodat megvette?

– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.

S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő
lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind
ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba,
hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.

Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.

Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.

A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen
állapotban meglátta.

– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas
gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem
is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte.

– Minek tűröd! Mért nem irtál az anyádnak, hogy váltson ki?

– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a
hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives
örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben
megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek
azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne
induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek,
úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben
itt hágy veszni a török fogságában.

– S mit feleltél neki rá?

– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én
maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete
földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek
hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.

– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a
lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus
basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra
kezdheted az examinálást.

Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is
a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett
mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret
azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!

Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi
öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint
ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit
már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset
kinált, sokat kapott.

Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre
tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak
enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.

A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült
megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf,
a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál
bámbusz.

– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a
tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz
százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán
itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit
kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt
irod hogy botot kaptál.

A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál
így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a
piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az
utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem
hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt
tisztára kitörülni.

– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird
meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig
botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes,
nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára
való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a
rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta
magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan
kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda
jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni
az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett
irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik,
irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik.

Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s
azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de
kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a
kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a
kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.

Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és
kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre
kezet adott férfiak között.



TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne
tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel
nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)

Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes
lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy
igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából
tanultuk.

A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából
épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.

Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a
szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az
utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott
helyreigazítani.

Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok
torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne
próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt
mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a
ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint
sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal
vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez
nem nyúlt volna.

A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása
a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes
egyedül.

Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem
nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit
jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán
rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat
Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az,
hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A
Dzsigerdila nem dolgozott.

A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar
legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen
lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál.
Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban
szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó
veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.

Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres
szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor
dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de
különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a
szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.

Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát
elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint
nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha
egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.

Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a
miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete
tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott
kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi
végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen
lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú
nótái.

De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila
belevágott s együtt énekelt vele.

– Miért hagytad abba a nótát? kérdezé tőle a török asszony.

– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az
Ibrahimot, s engem ver meg érted.

– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya
közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte:
még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.

Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.

Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben
már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva,
erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész
prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak»
nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére
szolgálnak.

S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy
férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám,
adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a
szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még
leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép
asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik
gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot
ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony
hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is
tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo!

A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a
hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem
melegedni.

Hanem a Bálint tartotta magát s nem vágott bele az ő nótáiba.

– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? Kötődék vele a Dzsigerdila.

– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az
iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig
virágdalt nem énekelek.

Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor
a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros,
mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.

Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak,
hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a
gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.

Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az
Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a
Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a
fűbe és úgy tett, mintha aludnék.

A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a
nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve
meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan
mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett
magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s
lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból.
(Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)

Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt,
csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész
szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította.

No lesz most neked ezért Bálint!

Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy
óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött
vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal
hajigálta.

Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek,
a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna
oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott
számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.

Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott
ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől
támogatva hazavezetni.

Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított
ágat.

Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.

– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült
korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a
vizilónak.

De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.

– Én törtem le no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafa-gallyért?

Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát
a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész
haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott
volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját
orravérének elállításával.

Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt
a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez
asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge
bőrét megpacskoltatni amazé helyett.

Másnap délután mégint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.

Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahitta a Dzsigerdila a
Bálintot.

– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis
ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt.
Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.

Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát
fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros
daganatok csíkjai látszottak.

Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos
kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?

– Hamarább megenyhülnének, monda a Dzsigerdila, ha megcsókolnád őket.

Bálint visszaborzadt e szótól.

– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a
gazdámnak a felesége?

– Gazdád alszik, nem látja meg.

– De meglátja az Isten.

A török asszony szélylyelnézett bámulva.

– Én egyet se látok itten.

– Az Isten láthatatlan és mindenütt jelen van.

– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.

– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is
tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért
viselem ezt a lánczot a lábamon.

– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja
a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel
nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme
volna: csók.

– De ez vétek volna Isten előtt.

– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy
nőt?

– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy
mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.

– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a
beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan
nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és
nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?

– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az
ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól
féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.

– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?

– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.

– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra
vállaltam?

Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.

– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok,
mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?

– Azért, mert az övé vagy.

– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem
ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.

Bálint jó ízűt nevetett ezen.

– Ugyan hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?

– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem
mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát
mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt,
kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak
idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a
mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat
találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy
éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét
felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli.
Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda
valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én
fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy
az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam
felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni,
annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal
is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy
el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel
pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz
belőle.

Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon
most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse.
Azonban segítségül hivta az igaz hitet.

– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom
szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive
szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki
pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti
meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.

Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.

– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem
kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan.
Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba
s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.

De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony
ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most
fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel,
el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt,
piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a
mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök
üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És
ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.

Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép
asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan
volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek
elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.

Mást szeretett.

Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.

A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait
kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes
hangon mondá:

– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én
gazdámnak a feleségét elszöktessem?

Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a
lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme
közé köpött neki:

– Czoki rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod!

Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az
orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése,
hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai
miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az
bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.

Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól
megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.

A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni
kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját
tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel
magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt
az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal,
a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba,
elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt
és nagyot ordított a rabszolgája után.

Bálint odaczammogott hozzá.

– Hol a feleségem?

– Hát őrizője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.

– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az
asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is
eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a
paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó!
Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a
fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed,
hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus!
(az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és
gyorsaknak képzelik magukat.)

Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.

– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a
turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.

A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart
minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt
szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.

A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az
urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt
a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot
olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki
szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az
urával.

S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se
maradt el.

– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az
imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele?
nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.

(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked)
gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő
kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal
kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról
s azzal oda állt a fa alá szépen.

Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly
igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a
várban elkezdték a takarodót fújni.

Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a
ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál
bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a
városba.

A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a
szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s
azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen
neki – átugrani azt a fát.

De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a mikor Ibrahim két
kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a
fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy
annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra
kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A
szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva
a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki
sem ért rá a más dolgára ügyelni.

A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette
a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat
mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt
nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az
Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra
pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor
pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod
felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat
összetöröm a kopasz fejeden.»

Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát,
kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész
mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az
erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a
keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát
és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod
várába.



HUSZADIK FEJEZET.

(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic
az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)

Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami
rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos
szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például
egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán,
ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek
meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle
újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak
megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb
népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a
fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?

Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török
ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett;
megérdemelte!

Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára
dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó
arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben
foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy
ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem
hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést
szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az
elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be
az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire
becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar
forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert
a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a
mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy
ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki
barátja, a milyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt és irott
törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt,
hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette
váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban
van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi
joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha
becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse,
megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s
nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a
maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya
levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a
várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő
vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a
tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el
a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig
cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint,
hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is
növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve
adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag
földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét
esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja
feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak
nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki
tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?

Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!

Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele
útnak.

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza,
nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri
juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás
váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak
többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják
nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret.
Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája,
melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát,
különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat
török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy
talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a
török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek
kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy
hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga
mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig
levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám,
a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a
Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle
kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria
csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a
Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a
mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás
emlékére a könyeit törülgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha
többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy
dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi
kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e szavakkal: «itt küldöm vissza
neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány
mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s
azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy
«vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad
meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is
olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen
Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta,
akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős
boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár
pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy
hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Igenis ewrwendetes hir eerkezic wala: mellben wagion gonozaknac
pvztvlaasa).

A Simplex leginkább azzal vette meg a Bálintnak a szivét, hogy elmondta
előtte, miket hallott a haramiák tanyáján az ő szerelmesének
elvesztésére terveztetni.

Nem mert neki mindent elmondani, mert félt, hogy nagyon megijeszti vele;
sőt talán minden bátorságát el fogja veszteni, ha az igazat megtudja;
hanem annyit felfedezett előtte, hogy a Kaczenreiter nem vitte el
Mikhált a parochiába, melybe megválasztották papnak; hanem otthon maradt
az apja kastélyában, a hol Mikhállal nagyon kegyetlenül bánnak; a rablók
pedig előbb-utóbb el fogják azt pusztítani, akkor a Mikhálra rettenetes
sors vár.

– Mit tegyek? uram Istenem! Mit tegyek? tépelődék a szegény Bálint.

– Nem tehetsz te ottan egyebet, édes jó pajtásom, monda neki a Simplex,
mint hogy elhozod magaddal onnan a te kedvesedet.

– De hisz az Isten ellen való vétek lenne!

– Mégis megteszed azt! Csak gyere odáig. Csak egy szót szólj vele; csak
meglásd, hát bizony azt teszed, a mit megmondtam.

– Isten megőriz talán e nagy bűntől.

– Én nem tudom. Én lutheránus vagyok: nem hiszem a prædestinatiot; te
vagy a kálvinista: neked kell azt hinned. Neked kell azt tudnod, hogy
mindaz, a mi veled történt és még ezután történni fog, meg volt előre
irva egy nagy könyvben, a mi elébb iratott, mint a világ megteremtetett;
a te akaratod nem változtat azon; s ha meg van rólad irva, hogy a hegy
tetején halj meg: ha te nem mégy fel a hegyre, a hegy fog alád jönni. Én
csak azt mondom te neked, hogy az első lépés után következik az utolsó.
Ha arra szánod magadat, hogy meglásd régi kedvesedet, akkor nem hagyod
őt el többé, hanem elhozod magaddal, habár az utadat két felől csupa
akasztófák árnyékoznák is be. Ha ez nem lett volna felőled határozva,
akkor maradtál volna otthon az anyádnál, s vetted volna el a Fürmenderék
Katalinját.

Ilyenforma beszélgetések közt mentek mendegéltek a biztos országuton;
ezúttal jól ellátva magukat tűzi fegyverekkel és pallossal, csákánynyal,
hogy minden rongyos martalócz utjokat ne állja. Azoktól külömben
biztosságban lehettek; mert nem a kassai utat választották, hanem a
gönczit s a martalóczok a Hernád balpartján nem igen csaptak át, mert
ott könnyen megszorították őket, ha a Hernád hirtelen megáradt: azt
pedig sokszor megtette.

Ezen az úton tehát egész háborítatlanul elérkeztek Somosig heted napra
Ónod várából. Somos pedig már az utolsó állomás Eperjeshez, a honnan az
út letér Lőcse felé.

Itten már csak a rablóbandáktól kellett tartaniok, a mik azt a vidéket
rettegésben tarták, s elébb ki kellett azt tudni, hogy merre tanyáznak
most? mert sokszor megtették azt, hogy átmentek egész Lengyelországba, a
hol szintén olyan szívesen látott vendégek voltak, mint itt.

A Simplex magára vállalta, hogy tudakozódni fog a rablók után a
vásárosoktól, a kik legjobban szoktak értesülve lenni. Addig a barátját
hátrahagyta a csárdában.

Mikor aztán visszatért hozzá: ragyogott az arcza az örömtől.

– Mondtam úgy-e, hogy szerencse fiai vagyunk! Nem burokban születtél-e
te Bálint? Tele van a város gaudiummal. Mind a három rablóbandát
elfogták. Rajta vesztettek az iglói búcsú ellen tervezett támadáson.
Három vármegye összefogott, meg a császári katonaság: kiszorították őket
a sziklaoduikból, mindenfelé elállták az útjaikat, utoljára a rablóknak
elfogyott a puskaporuk: a ki el nem esett, megadta magát. Élve került
kézre a hegyke Havrán, a kegyetlen Bajusz; kiket a társaik maguk
kötöztek meg, hogy kegyelmet nyerjenek. Hanem a Jankó története még is a
legcsodálatosabb. Annak a vesztét egyenesen én okoztam. Ezt nem birták
kézre keríteni. Mikor már mindeniktől el volt hagyva, mindenfelé
körülfogva, akkor egy fenyőfát levágott s azon, mint a paripán
csúsztatta le magát a legmeredekebb sziklalejtőn, s aztán egy másik
sziklameredélyen meg úgy felkapaszkodott, mint a vadmacska: a hova senki
se mehetett utána. Hogy még is vesztébe rohant, azt csak asszonynak
köszönheti. A hámori kopanicsárnénak megizente általam, én meg az
olajkáros által, hogy mikor látja, jó kedvünek lássa, az urának meg,
hogy sehol szinét se lássa. Az üldözés után egyenesen odamenekült a
Jankó a szeretőjéhez. Az asszony nyájasan fogadta; vígan mulattak, nagy
dáridót csaptak; egész éjjel folyt a bor a csapon s két dudás muzsikált
felváltva a Jankónak: a két dudás kifáradt a muzsikálásban, de nem a
Jankó a tánczban. Még délig is mindig ivott s veszett jó kedve volt.
Akkor aztán marokkal szórta a pénzt a szájtátó parasztok közé, s a míg
azok kapkodták a tallérokat, azalatt kiment a mezőre, s azt mondta, hogy
a ki utána próbál menni, azt agyon harapja. Nem is volt senkinek olyan
disznószíve, hogy utána merjen menni; csupán egy embernek. Az a
kopanicsár volt.

A Jankó egész éjjel kereste, hogy megölje; ez pedig el volt bújva egy
széna boglyában délig. Délben aztán előbújt a boglyából, s akkor ő
indult el a Jankót keresni. Nem volt nála egyéb fegyver, mint egy
kétágú, hosszúnyelű favilla, a milyennel ezen a vidéken a kévéket
adogatják fel a karó hegyére.

Rá is talált a Jankóra, a mint ott feküdt a haricskában, kezét lábát
szétnyujtva, aludt hanyatt. A kopanicsár odaillesztette a nyakára a
kétágú villát s azzal egyszerre odaszorította a nyakát a földhöz. A
veszedelmes rabló fejénél fogva volt leszorítva. Nem haraphatott. Mérges
szája, az ő legveszedelmesebb fegyvere tehetetlenné lett téve. Hasztalan
ordított, káromkodott; a kopanicsár vasmarka fogva tartá, míg a többiek
bátorságot kapva, odarohantak s megkötözték. – Holnap végzik ki mind a
hármat. – Azt megnézzük.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew
sorsvk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot
okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)

– Én nem nézem meg. Monda a Bálint Simplexnek. Én nekem a bőröm is
borsódzik s minden körmöm hegyébe egyszerre bele áll a fájás, ha arra
gondolok, hogy egy embertársamat kinozzák. Olyan természetem van, hogy
ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy
más embert mortifikálnak előttem: attól felforr a vérem. Magam nem
szédülök, akármilyen meredély útján végig járok; hanem ha azt látom,
hogy más ember jár az örvény felett: attól elkábulok. Csodálom, hogyan
tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörüségből. Én a rágondolástól
is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember-ember ellen harczol. Ott
meg se hallom a haldokló kiáltását; a mi halált én ott osztok, azt nekem
is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket
hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én
nem megyek oda.

– No majd meglátod, hogy oda mégy! ungorkodék vele a Simplex. Mondtam
már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a
prædestinatiot s soha se mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni
fogsz, a hová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig
Eperjes városa lesz, annak is a nagy piacza.

És csakugyan úgy történt, a hogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a
csárdából, ime szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, a kik
mind kettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudták, hogy ők
katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben
megparancsoltatik minden a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos)
katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék s ott a kivégzések ideje alatt
a piaczon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az
igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók czinkostársai
vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.

Így azután a Bálintnak akarva nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a
többi fegyveres néppel együtt.

Mindenfelőlről jött pedig a tengersokaság erre a napra Eperjes városába;
mintha országos búcsu volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón
és lóháton, parasztok, kik tizen is ültek egy szekéren, diákok,
mesterlegények, kalmárok, szentképárulók, és mindenféle világcsalók.

Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, még pedig szekéren
Eperjes felé, a hol már korán hajnalban megérkeztek.

Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, a
mi fél század előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók
pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsös kertek helyén
csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s
a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet
volt itt hajdan.

A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a
bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákból, szomorú
gyümölcscsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, a miken ott
korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még
sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat,
meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városból,
már kivégezték a megelőző napokon a sánczokon kívül; a három
rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül
végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság
miatt.

A főpiaczon, a hol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek
egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, a minek vérpad
a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni,
miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek,
hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz
nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag czölöp, lecsüggő
lánczokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, a
min szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, a minek a végén
horog volt.

A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság
számára s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig
négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó
sorba jutni, hogy elrejthesse az arczát a rémlátvány elől, s a Simplexet
maga mellé állítá, hogy ha roszul talál lenni, elvigye onnan.

A nagy piacz pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban
kinn ültek a czifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros
ünnep volna, úrnapi proczessióval, s még a házak teteje is mind tele
volt emberrel, s a hány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A
piaczon sátorok voltak felállítva, a mikben mézes kalácsot, borsoskát és
méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét s volt keletje a
fonott perecznek. Házalók kiabáltak, a három rabló életirását árulva
mely durva papirra, iromba czimképekkel volt nyomtatva «ebben az
esztendőben».

A vándor czigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik
egy asszony, a ki hosszú szijakat árult egy póznára feltűzve s
odafurakodik a Simplexhez s megszólítja:

– Nos trombítás uram, nem vesz-e zsiványhátából hasított szijat?

A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S
rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha
alkudnék.

– Hát mire jó ez a zsivány hátából hasított szij?

– Elüzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat;
megtéríti a makacskodó szeretőket.

– S mi az ára?

– Négy tallér.

Bálint közbeszólt:

– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy czigány
asszonytól. Csikóbőrből vannak azok a szijak, a minőket kaphatsz a
szijártónál darabját egy dénárért.

– Nem az; vitéz káplár uram! szólt vigyorogva a boszorkány. Az én uram
nem volt sintér, a ki lovat nyúzott; hanem hóhér, a ki embert nyúzott.

A Bálint kiköpött erre a szóra.

– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele
tőlem távol.

A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát s a szemével oda vágott a Bálint
felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szömöldeit
s a száját széthuzva a fogairól, rávigyorogott a Bálintra:

– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, a
mi a hóhér kezéből került ki!

A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek
egymás közt súgni-búgni, mintha a szijra alkudnának.

Azután nemsokára úgy eltünt a Pirka a piaczról, mintha a föld nyelte
volna el.

A mint a nyolczat ütötte a városház tornyában, megkondultak a
franciscánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a
városház udvarából s megindult a szomorú menet.

Elől a tanácsurak és a főkapitány, a kik a posztóval fedett lépcsőn
felhágtak a díszkarzatra s ott állva maradtak, a míg a kikiáltó
tanácsjegyző felolvasá az itéletet; azután jöttek a darabontok, karra
vetett puskáikkal, s közöttük a három elitélt, egy-egy peczér által
vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek
legszörnyübbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú veres
palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas
fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta
mögött következett nyolcz hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kinzó
eszközöket hozták a nyomában.

Bálint félrefordítá a fejét, hogy mind ebből ne lásson semmit.

Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül
bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.

A piaczra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, a mit azok
undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött
asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá
kellett volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot
elhallgatni.

A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak
tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet.
Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gunyolva hivták fel, hogy most
mutassa meg, hogy mit tanult.

Az hideg vérrel oldá le válláról a skarlát palástot s halkan osztá
parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az
elátkozott szinpadon.

A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, a mire ő
meghajtotta magát, mint valami szinpadi hős.

A legelső volt a Bajusz, a kivel megkezdték az előadást.

A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz.
Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével
suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás
fitymálása hőssé emelte a nép előtt.

Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz
kerék zuhogását.

Ennek vége volt.

Következett a sorban a nyalka Havrán.

Ezzel egészen más alakot öltött a véres szinjáték.

Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak
parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért,
hogy becsületet valljon.

A Havrán dühös ficzkó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel
halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!

A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát
dolmányát s aztán maga indult neki remekelni.

A néző sereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén
Vihodár egész tudományát végigpróbálta a rablón, de az is végig daczolt
vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást s
boszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még? Az pedig dühben volt már, s
minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában s amint
egy új kínzóeszközzel jött, megkérdezé a rablótól, hogy tetszik neki ez
a mulatság?

A franciscánus barát ott a vesztő szobor mellett eleget kérlelte,
engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne
káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan theatrum, a hol minden
szabad; egyik se hallgatott rá.

Utóljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi
forma többé, úgy összevissza volt marczangolva, még akkor is röhögve
csufolta kínzóját. Utóljára beleakasztották az oldalába a bitófa
kankalékjának a horgát s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán
alá épen nem hizelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg
kilehellte lelkét, a mely tévedésből választott magának emberi testet
lakhelyül.

Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e herosi
ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt
a csorbát ki kell köszörülni.

Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár
becsületét helyreállítani.

A vén bakó valami nagy dologra készült vele.

Levéteté az elitélt lábairól a békókat s nem lánczoltatá őt oda a
bitófához.

– Tánczolni fogunk egymással! Mondá a Jankónak.

És ez a szó lett a veszedelme.

A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a
közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S a mit
meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.

A Jankó, a nagyszerű gymnasta, abban a pillanatban, a melyben lábairól a
békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei
hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát s a fogaival
beleharapott neki a nyakába: épen oda, a hol a garotis nagy ütér van.
Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a
mesében, hogy a kit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az
halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a
hóhér-legények odaugráltak, hogy az elitéltet letépjék róla, már akkor
holt ember volt.

Ez a jelenet anynyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva,
odaborult a Simplex vállára s azt hörgé: «most mindjárt leszédülök.»

– Csak egy kissé tartsd még magadat; dörmögé fülébe a Simplex.

A mint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással
megölte a vérpadon, rettendő tumultus támadt.

Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elitéltnek, míg a
hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.

Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták
a néplármát s akkor felállt a főkapitány az emelvényen s kihirdeté: hogy
ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény itéletének
végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifju
mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.

Erre a nép elcsendesült, mint mikor egy új szinész lép fel a szinpadra.

Az általános elhallgatás tanusítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit,
arra várnak.

A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi
sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.

S a kierőszakolt csendben felhangzott az új ember szózata a néphez.

– Ime e gonosztevő, ki apámat megölte! nem érdemes arra, hogy emberi kéz
emberi módon végezze őt ki a világból.

Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, a minőt ő már hallott
egyszer, a prédikátori székből.

Az pedig folytatá:

– Van egy halálnem, a minővel az érzéketlen gonosztevőket szokták
kivégezni távol Abyssiniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt
érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen s így akasztják ki a
napra. A mint aztán a nyersbőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben:
az megtanítja a gonoszokat a pokolról énekelni. Én ilyen halálra vetem e
gonosztevőt.

Mi ez? kiálta Bálint: ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abyssiniai mese:
ki hallotta ezt más, mint a ki tudós Frölich tanár ethnographiai
leczkéit frequentálta? Kicsoda ez az ember?

S lekapva kezét szemeiről, odatekinte.

És ráismert a vérpadon álló skarlátöltözetes alakra.

– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! kiálta arczába a
Simplex.

Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorból:
Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E
rém-jelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.



HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellben kiderevl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az ✝✝✝
pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc,
walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss
practicaikval mindeetig keezen wadnac.)

A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a magányos
házhoz, mely Kis-Szeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő, a
hegyeken keresztül, a miken a lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta
az utat s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a
lidérczekkel és más gonosz lelkekkel, a kikkel nyilván mind igen jó
ismeretséget tartott.

Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori
kopanicsárnak a felesége, mint gazdasszony, magányosan, kit az ura
elkergetett magától, a mióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye
pandurjának. A feleségéből mi lehetne már most egyéb, mint boszorkány? A
Babura Pirka már be is vette novitiusának.

– No Ancsa, monda neki, mikor belépett hozzá, «Irgundum gule» ma, meg
holnap, meg holnap után kinozzák a Jankót három napig. Még az éjjel
vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük
a torát!

Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára s aztán
megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet
a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kinjába a földet
rágja? Azon az éjszakán valamenynyi hóhérlegény mind gyomor-görcsöt
kapott és nyomorultul fetrengett kinjában, a mi ha nem a sok megivott
ólomczukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány
megrontásának következése volt.

A szegény fiatal asszony ez alatt egyesegyedül volt abban a rettenetes
házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két peczér
hátrahagyva, a ki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt és a
felvonó hidat őrzé.

Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait
körülvevő vizárok fenekén hegyes sánczkarók voltak leverve, mik a
keresztül úszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk
ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve s az udvaron két
óriás szelindek, a mi a fegyveres férfit is megtámadta. A két peczérnek
pedig széles öblű lőfegyverei voltak, a mikből egész marék vágott ólmot
lehetett kilőni, ha szükség volt rá.

A fiatal asszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy
előadásra. Ő sem kivánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke
azoktól az iszonyú látványoktól, a mikre más úrasszonyok oly kiváncsiak
voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a
féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát:
nem hitt neki, érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés s
félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között
még Kalondai Bálinttal is találkozzék.

A Babura Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek,
ő itthon maradjon; sehova a háztól el ne menjen; a kapusnak is
megparancsoltatott, hogy az alatt se ki se be a kapun senkit át ne
bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt
bezárni kulcscsal! Elébb ott volt ő Eperjesen mint a Vihodár perepútyja,
ámbár egy órával későbben indult el utána.

Mikhál azt mondta Pirkának, hogy a míg távol lesz a gazda, addig semmi
szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának,
otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából
szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy lánczos kerék hajtotta fel
a vizet, úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik
felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz
vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a
konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magára reteszelte, úgy emberi hatalom
ellen egészen biztosítva érezhette magát.

De annál kevésbbé volt megvédve azok ellen, a kiknek nem kell nyitott
ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltünt
a házból, durva csizma-kopogásával, hörögető kiabálásával, mocskos
szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott
csendességben előjöttek azok, a kik csoszogva, sóhajtozva, nyögve,
dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zúgban látni vélte az
áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, a hogy előjönnek
visszakövetelni ketté vágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra
az öltönyöket, a miket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni
látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek és beszéltek hozzá;
háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a
nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek
előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban,
mintha táborszámra járnának benne végig a kisértetek, a kik azután
álmaiban igazi alakot öltöttek, s torzarczaikkal, négyfelé vágott
tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.

Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta
kisérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül
vonult el lelke előtt.

Minő élet ez az övé? Egy férfihoz lánczolva lenni, a kit nem szeretett,
mikor hozzáadták; a kitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt
van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világból s
odalánczolva még élve a pokol nyitott kapujához, a hol minden bemenő
neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen
valaha kiszabaduljon; hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen,
hogy enyhülést nyerjen. Kinozva attól a gondolattól, hogy atyja
elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá és nem
tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi és átkozza és mégis
szereti.

Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, a mik sokkal
rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés
a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta
azt a szokást, mely az apának jogot ád gyermeke sorsát intézni; átkozta
az oltárt, mely lánczot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek;
gyülölte az egész emberi társaságot, mely a külső tisztességért rabigába
veri a szivek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna
rossz, igen rossz lenni.

Már önmagától is félt!

Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi
nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhába. A konyha volt a
legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem
tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet
forralt. Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő
gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki
megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.

Már öt napja volt egyedül bezárkózva s kezdett megháborodni a rémes
egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az
éhezésnél. Jól esett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében;
még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az
örökös kisértet-perlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a
nyívást-rívást az ajtó-ablak hasadékon át, azt a huhogást a kéményben,
mikor a szél fú.

Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s a mig a kereket
forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:

«Oh bárcsak a lidércz ide hozná azt a Pirkát!»

Alig szalasztotta ezt ki, a mint egyszerre azon vevé észre, hogy a
vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást s a
felemelkedő vederből a Babura Pirka czifra buglyos alakja emelkedik ki a
kút kámváján.

Mikhál Jézus Máriát kiáltott s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban
kaczajra fakadt s azt mondá neki:

– Lám, asszonykám! nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön
az be, a hol akar.

Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel,
noha minden ruhája, még a csizmája is, egészen száraz volt.

– Jaj, de nagy vacsora készül itt! kiálta fel a Pirka, mikor meglátta
azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. Ez is víz, ez
is víz; csupa merő forró víz. No az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen
belőle jó leves!

Azzal a tarisznyájából egy marék apró papirczédulát vetett a forró
vízbe.

– Száz esztendős kalendáriumból kivágott nevek, suttogá vigyorogva
Mikhálhoz. A melyik legelébb felbugygyan, ez a szeretőnknek a neve.

A közben felvett egy szűrő kanalat s a legelső czédulát, mely a
bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg,
mi van rajta?

Mikhál kezébe vette a czédulát s megrettenve olvasá e nevet:
«Valentinus.»

Ijedten veté azt rögtön a lángoló tűzbe.

Hanem a láng nem emészté meg a nedves papirt, inkább felkapta azt a
légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.

– Haha! nevetett a Pirka. Nem ég az meg, asszonykám. Hopp izibe.
Fittymássánt!

S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a czédula, arra is
az volt írva: «Valentinus.»

– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? kérdezé a
Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kivánta, hogy bárcsak itt
volna már a Pirka?

Mikhál nem tagadhatta, mert igazán kivánta.

– No hát, mivel gyönyörködtessem a szép asszonykát? Mesét mondjak? vagy
kártyát vessek?

Mikhál azt mondta neki, hogy vessen kártyát.

– Hanem aztán, a ki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de a ki
nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.

– Majd meglássuk.

Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon
vetette ki a kártyákat.

– Hüh, de nagy dolgok állnak itt! kezdé a kirakott kártyákat magyarázni.
Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak
halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.

– Képtelenség! szólt közbe Mikhál.

– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom.
Ő megöli a rablót s az apja hivatalába emeltetik.

– Haha! Nevetett Mikhál. Az már nem igaz. Henrik ugyan itt hagyná ezt az
egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba
professornak, a hol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.

– No, én nem tudom. Csak azt mondom, a mit a kártya mond. Lássuk csak:
ez itt a szép asszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A «kedves» közel
van hozzá; ez a rózsa az «égő szerelem»; ez a kutya a «hűség»; ez a
galambosház a «boldogság». Még ma összetalálkozik vele.

– Eredj Pirka; ez is olyan bolond beszéd, mint a többi volt.

– No, no, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik
vele.

– Messze van az; ki tudja, hol jár? – sóhajta fel Mikhál.

– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom s azt mondom neki: hozd
ide kecském azt a szép deli ifjút, a kire az én asszonyom gondol, hát a
milyen igaz, hogy én a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a
bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.

Mikhál megrettent.

– Nem! Ide ne hozza.

– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem
abba a csendes házba, a hol a galambok csókolódnak a háztetőn.

– De hát én hogy jutnék oda? Én nem ülnék fel a bakkecskére.

– Nem bizony. Hanem a hol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szép
asszonyát is ki tudja vinni s úgy elvezeti szép kakukfüves mezőkön
keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós czipői se lesznek
harmatosak. Felöltözik a szép asszony parasztlánynak, hogy valaki rá ne
ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy
mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék
egymás után: először gyenge rózsaszínübe, azután buza-virágszínbe,
utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranyláncz mind fel
legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésüvel a fejében. Készítse csak
össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének:
még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!

– Ne kisérts, sátán!

– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szép asszony gondja, hogy
hiszi-e, vagy nem? Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem is, megadja az
árát.

Mikhál pedig hitt is, nem is.

Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt,
a buzavirágszínt és a császár-pirosat, s aztán az egyiket a másik mellé
felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban?
Azután azt is megtette, hogy felhagyta magát öltöztetni parasztleánynak,
kurta viganóba, hosszúszárú letürt piros csizmába; (a hóhér házában
egész jelmeztár volt, – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta
magát, hogy milyen kaczkiásan mórikál benne? hanem mégis mikor azt
mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk! visszariadt és azt felelte,
hogy ez Isten ellen való vétek.

Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, a
melylyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a
felvonóhid lánczainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a
házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, a melylyel a jó
ismerőst szokák üdvözölni.

Mikhálnak az arczába szökött a vére.

– Látod, a kártya hogy hazudott? Az uram jött meg.

Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyem ruhát egy
göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a paraszt ruhát
nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának,
hogy a konyhában a főzéshez vette fel.

A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy
bocsássa be az alant dörömbözőt.

S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcznak a
megjelenésére, melyet lelkében utált, de a mely mégis, azt hivé, hogy
nagy bűnbe eséstől, súlyos kisértettől szabadítá meg ezúttal.

De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény,
a ki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény
már csak önálló munkát végzett.

A betoppanó nem kivánt semmi istenes áldás félét, hanem gorombán leült a
konyhaszékre s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre s mindenekelőtt azt
mondá az asszonynak, hogy «adj innom szép ifjasszony, mert
megveszekedem.»

S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett
hozzá a mondanivalóhoz.

Tegezte az asszonyt, mint szoká; a mi ellen az hiába tiltakozott.

– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt
elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges
fogával s az öreg rögtön meggebedt.

Mikhál szédülve gondolt rá, hogy íme ezt megmondta a kártya.

– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a
méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf, meg a sárosi főispán
az apja helyébe az egész felföld urának, pecsétes levéllel ellátott
hóhérnak, s azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még
most is ordít kínjában és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy
végig hangzik egész Eperjesen, s a mely asszony el nem ájul, a mely
gyermek nyavalyatörést nem kap, a mely kutya meg nem vész ettől az
ordítástól, az mehet ördögöt fogni a Lomniczra!

Mikhál teste reszketett a láztól. Tehát Henrik önkényt átvette apja
rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt
arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra
többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az
alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és
ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolból kimenekülésre. És
mindezt megmondta a jósnő kártyája.

S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az
kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes
vigyorgó pofával azt mondja neki:

– No most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot szép ifjasszony.

A ficzkó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék,
csárda előtt megállt! de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.

– Az a törvény, mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak, hogy a ki
legelőször hirül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták
mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap izibe.

S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát és kinyujtá a karját, hogy a
Mikhál derekát átölelje vele.

Ez orczátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy a mit
magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy
fazék forró vízet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó
gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy
perczre minden eszméletét elvette. Azon percz alatt pedig neki rohant a
Mikhál s teljes erejével megtaszítá. Mire a Pirka is odarohant s ő is
Mikhálnak segített, úgy hogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy
mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a
tölgyfaajtót.

A leforrázott és kilökött ficzkó azonban most még dühösebbé lett téve,
átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog
követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül
hivta a két otthon maradt peczért is. S akkor előhozva azt a nagy vas
sulykot, a mivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, neki
fogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betőrjék.

Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kutba,
mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.

– No csak csendesen, szép asszonykám, mondá, megfogva a kezét a
boszorkány. Úgy-e, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott?
Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?

– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet. Szólt az asszony, odavetve magát a
boszorkány karjai közé.

– Ne hát legelébb is vegye a szép asszony ezt az égő hasábfát a kezébe,
aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de
nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyilást,
abba lépjen ki s várja meg, míg utána ereszkedem.

Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése
tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb
világánál megtalálta a jelzett üreget s abba kilépett. A veder újra
felemelkedett s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a láncz
átelleni végét fogva s úgy szállítva alá fogásról-fogásra a vedret. Ott
a nyilásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá lánczából, mire az
átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a láncz
csörömpölve szaladt fel a kerékig.

– Így, most mehetünk tovább.

A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyú, a mibe Mikhál pompás
öltöző-ruhái voltak csomagolva.

A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt s az
egy alacsony pinczeboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt
felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepü: a bakó
mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: –
diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pinczefolyosó volt a
folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.

Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Igy tudott ő látatlanul
kimenni és bejönni.

Az a földalatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót
rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején
megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.

A pinczeboltnak volt egy lépcső lejárása is fából, mely egy csapóajtóval
volt lecsukva.

Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepükötegekből egy hosszú
pamutot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta
Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepübe.

– Miért dobod az üszköt a csepübe?

– Azért, mert ide künn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert
még fenn van a hold.

– De a pincze meggyulladhat tőle.

– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az
úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk?

– De a pinczétől meggyulladhat a ház.

– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, a mi nekem kedves, vagy a szép
asszonyomnak kedves?



HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az
azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló
elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).

– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.

– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a
mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal
csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén
vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most
ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy
esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a
kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen
olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem
egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által
elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az
elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott
kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat,
ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az
erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.

– Az istentől félek. Rebegé Mikhál.

A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját s azt mondá neki:

– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az
erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy
keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!

Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők
tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb
szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá
Mikhálnak.

– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s
most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.

Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a
görgői kopanicsához eljutottak.

– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok
csókolóznak a háztetőn.

Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán
a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más
Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.

– Hopp cziherre! kiáltá el Pirka a boszorkány üdvözletet.

– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel
helyreállva a két lábára.

– Miért imádkoztál boszorkány módra? kérdezé tőle a Pirka.

– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.

– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a
másvilágra.

– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében
körölczigánykerekezte az egész udvart.

A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat
beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem
szokott tenni.

Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.

– Főzz vacsorát öcsécském. Mondá Pirka az Ancsának.

– Kit hoztál vendégül nénécském? kérdezé Ancsa.

– Ha tudod, mit kérdezed?

Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki.
Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy
ártatlan lélek veszendőbe kerül.

Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely
mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s
aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött,
azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó
czédulát.

– Minek ez a csupor a tűz mellett? kérdé tőle az Ancsa.

– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad
benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép
menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk
hozzá.

– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a
tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.

Mikhál a tűz mellett ült és fázott.

Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.

Ha «virágdal» a többi, úgy ez tán a «bürökdal» közötte:

  «Ki az urát nem szereti,
  Sárgarépát főzzön neki,
  Jól megpaprikázza neki,
  Hogy gyóntató kelljen neki.»

A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb
tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?

– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském
nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete
a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.

Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi
borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán
kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy
már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már:
az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon
kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?

– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva.
Már hallom a kecske troppolását: a hogy a négy lába koczog a hegytetők
ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj,
hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!

Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az
érzékeinek ura többé.

– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá
fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín
rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját,
hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen.
A nő kábultan engedett magával mindent tenni.

Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató,
harmathullató éjszaka.

– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor
a csupor fenekén sistergett a maradék víz.

E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A
dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala
volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon
él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel;
lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már
lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.

Az utolsó csepp víz a csupor fenekén perczegve süstörékelt szét.

– Megjött a kecském! kiálta diadalmasan a boszorkány.

S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint –
– –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét
elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére,
átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki
akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára.

Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az
egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek
sorsát igazgatják és confundálják.

Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt;
hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba
lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig.
Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor
magához tért, felsóhajtott:

– Óh milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.

Az égen nagy világosság terjedt el.

– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat
felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha!
Gyönyörűséges hajnal!

A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire
bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a
csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.

– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A
Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja
hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.

– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda
többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát
alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet
elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi
el tőlem, a ki elveszi még egyszer.

És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a
mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint
nyakába és azt rebegé:

– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a
kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom,
mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más
örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben,
ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!

A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta,
hogy minden bércz viszhangzott belé.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok
kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket
ewzze boronaaltac wala.)

A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan
lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak
beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az
udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett,
s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az
asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek
véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná
őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott
kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a
fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a
boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan
elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda
meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad,
fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a
tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt
babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két
sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha
valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá
lett volna ijedtében.

A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek
volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a
Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő
kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű
viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni,
hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért
sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila
történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő
kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta
megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit
menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt
felesége.

Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a
tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A
kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a
szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a
szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon
beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába.
Azután behívta ismét az ifjut.

Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha
az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban
olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki
mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért
ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a
barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a
Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő
egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el,
azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta
rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint,
azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.

A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy
egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok
evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a
dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a
másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az
arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött
lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől
Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és
mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a
trombitáját. Jó, ha meghallja azt!

Ők nem hallották.

Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett
pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a
Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy
rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.

Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét
éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a
Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje
ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e
szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az
felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem
fog kosarat kapni.

Nagyott nevetett erre a Babura Pirka.

– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap
reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt.
Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült
s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A
Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem
égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt
fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az
ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a
Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek
ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki
számotokra.

– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá
Mikhál.

– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám
hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide
hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell
meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod
már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól
utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.

A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval
elmondani a maga furfangos tervét.

– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok,
hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A
hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha
valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak
kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után
egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény
rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe
elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a
városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük
sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist,
rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki
a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy
legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit
Bártfán össze nem esketnek. Mondja magát szerencsegyereknek.» S a
bártfai házasság érvényes az egész országban.

– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt
Mikhál.

– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről
gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen
többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az
ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is
választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A
Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába,
a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a
kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök
velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki
s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek.
Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem
menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?

A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex
megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó
barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud,
hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a
boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a
hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz
boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.

– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági
levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s
megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?

De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a
Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak:
azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.

– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és
kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a
miben idejöttünk.

Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott
leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a
három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem
is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon
előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép
asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett
fel.

– Valjon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?

– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a
szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám
cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából
szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az
arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.

– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?

– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint
én magam.

Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a
minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy
szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem
kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán
összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy
pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát
benne.

Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a
Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?»
bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly
szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.

A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s
meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép
tündér-asszony, a ki az imént itt volt?

A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon,
s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.

Az Ancsa elhitte s rákiáltott a Mikhálra.

– Hücscs! a disznóknak moslékot adni, polyka!

Annyira nem ismert rá többet.

A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a
Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy
valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről
hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a
füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel
is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte,
hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem
lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg
lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra
jutott, hanem özvegységre is.

A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol
nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak
felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki
elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább
három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a
kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor
került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik
nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek,
szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent
megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz;
összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott
házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a
Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett
fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé
lett: «Babura».

Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy
már most egymásé lehetnek.

A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a
városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több,
mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra
szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk
Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre
fognák a drágaságokért, a miket kapott».

A Pirka nevetett.

– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek,
lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.

S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a
krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».



HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevnteteesit, azonban az
irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia
az zorongattataasbvl.)

Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor
Kassára haza érkezett.

– Ime, kedves édes anyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, a kit
szeretek, szegény szolgáló leány, nem tekinti származását, csak jó szive
legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.

A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve tarták a kis-sár-fü
tejével ráedzett szeplők és májfoltok.

A jó Sára asszony csak összecsapta a kezeit.

– No édes fiam, ha ez a személy volt az, a kiért te el tudtad hagyni az
édes anyádat s inkább szenvedted a török rablánczát, hogysem róla
lemondj s hűségedet megtörd iránta, akkor nagyobb a te virtusod a Sion
hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor
ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell birni a belsejében.

– Úgy van, válaszolt rá a Bálint s megcsókolta a Milka éktelen arczát.
Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét? elég, ha ő
maga tudta, hogy szép.

Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy
találta, hogy az tetőtől talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában
nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán
kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthonülő, alázatos és szemérmes.
Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem
lesz jó előtte, a mit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni
fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a
szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, a mit abban a másik házban
kellett szenvednie; úgy, hogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot
akarta is kifejezni az orczáján, (a mi ugyan nagyon nehezen ment neki:
olyan gömbölyű volt az arcza, hogy nem tudta ötszegletűvé csinálni, sem
a homlokát összehuzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a
veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta) hát azzal sem ért el
egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit s megköszönte
szépen a zsémbelődést. Hiszen soha sem ismert anyát. Mindig azt
óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, a
mit kivánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt
látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s
milyen boldog az ő egyetlen Bálikája ez asszony szerelme által, akkor
egészen meglágyult a szive iránta.

Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, a mi a
rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly
loncsos. Aztán vett neki egy öltözetrevaló durva bagaziát (szőrkelme),
kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra
templomba menő ruhának, hogy legyen a miben tisztességes emberek közé
elvihesse.

És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mind ahhoz egy hangot sem
ért, a mit a napa magyaráz neki. Ő, a ki odahaza tortákat, süteményeket
készített, hires gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától,
hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad
elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, a ki remekül tudott himzeni,
csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig
felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába
varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ránczot vetett minden, úgy,
hogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az
csupa nevetség volt rajta. Elől hosszabb volt, mint hátul, s a hol
testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.

És ő neki még ez a ruha is tetszett!

És ő még ebben a ruhában is tetszett az urának!

Volt pedig nagy mendemonda a városban a Mikhál hazahozatala óta:

«No ugyan volt miért ötven mértföldnyire fáradni a Bálint urfinak.»

«Nem volt ilyen csodaszépség egész Kassa városában!»

«De legalább előkelő családbeli: az apja főispán a juhok között!»

«Az mind hagyján, de milyen gazdag! ha felmászik a diófára, semmije sem
marad a földön.»

Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az
ismerősöknek: az előkelő polgároknak?

No ha még abban a maga varrta ruhában meglátják!

Eljött a várva-várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a
strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmából s bekiáltott
hozzá, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány parancsolatjára rögtön üljön
lóra és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piaczra.

A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen
elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült s ott volt órára a helyén.
Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredes-kapitány: nem
tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a hire, hogy egy török
portyázó csapat egész Nagy-Idáig felhatolt s az útbaeső falvakat
sarczoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában,
hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a
portyázókat emberségre tanítani.

E szerint a Mikhál a Sára asszony gondviselésére maradt.

Korán reggel, a hogy illett, fölvette az új ruháját az ifju asszony, a
mi nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen
kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.

Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára
asszony:

– Vesd le azt a rokolyát, nem abban mégy a templomba, hanem ebben!

S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét s előszedte belőle a maga
ifjuasszony-korabeli szép selyem ruháját, aranyvirágos pruszlikját,
széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága himzett
patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s a míg annak karcsú derekán
befűzte a pillangós vállfüzőt, tetszelegve mondá: «én is ilyen karcsú
voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecske ruhám, azóta
sem volt rajtam többet.»

Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére,
s megdicsérte, hogy milyen szép haja van.

(Ha már az arcza olyan rút!)

Így aztán egészen felcziczomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a
jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral
belecsiptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az
utczán.

A Mikhál pedig egészen boldog volt: nem azért a selyem ruháért, hanem
azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon
megszereté.

De nem soká tartott az ő boldogsága, csak addig, míg a templomba értek.

A kassai ódon székesegyház akkor épen megint a protestansoké volt; azok
tartottak benne isteni tiszteletet.

Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, a kiknek a férje
valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje
dicséretes emlékezetű főbiró volt; ő maga is gazdag asszony.

A pad végén legszélről ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője
a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak
annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még
elég hely volt tíz ember számára is.

Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt
a helyéről, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a
Mikhál is utána akart menni, azelőtt visszaült a helyére; a pulpitusra
könyökölt s nem ereszté be; azt mondá neki:

– A szolgálóféléknek a hátulsó padban a helyük.

Sára asszony felindulva mondá neki:

– Ő az én Bálint fiamnak a felesége.

A fürmenderné nem volt rest rá megfelelni:

– A ki maga sem más, mint kicsapott diák és közkatona.

Erre a Mikhál sirva fakadt.

Nem az keseríté meg, a mi saját magával történt, hanem hogy a kedves
urát így lepiszkolták.

S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, hátát fordítva
feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy «ide se ülsz be!»

A szegény Mikhál majd elsülyedt a föld alá a nagy szégyen miatt.

Ekkor azonban a közép pillér melletti ódon faragványú czímeres padból
kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a
Mikhálhoz, s azt mondá neki:

– Nincsen helye, ifjú asszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég
hely.

Azzal kézen fogta a szégyenkőre állított Mikhált s odavezette őt a saját
padjába, maga mellé ültetve s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje
tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.

Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai
hadparancsnoknak a felesége, a kit az nem rég vett el, a hogy
említettük.

Ezzel az egész asszonyi cœtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy
ette őket a méreg.

A Mikhál pedig könyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért,
hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében,
védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen,
egészségesen ismét. Neki egyéb imádkozni valója nem volt.

S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a
Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a
Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá,
hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi
asszonyoknak füle hallatára – és szive szakadtára.



HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon
es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal
rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat
szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is
tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme,
mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az
ő napának.

– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.

– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?

– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a
Mikhál.

– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?

– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem
eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán
tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda
ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.

Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.

– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a
kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a
kastélyában.

– S voltál ottan?

– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.

– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának.
Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de
hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan
fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát
váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s
egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak
beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt
ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a
dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább,
hol feljebb kezdte.

De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére,
mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára,
a hogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon
szivesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet
szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg
az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?

– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.

– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.

A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép
volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy
leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó
bajusza és hozzá délczeg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt,
hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és
az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a
mitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a
kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja
venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja
magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka
hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a
parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig
a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias
becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának,
a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a
«seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított
foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette,
hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki
s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is
fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték,
szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is
már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a
tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s
a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az
egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram
gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg
az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most
is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én
ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy
zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!

Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a
gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett
paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a
grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal
szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül
keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen
a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek
csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg
vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a
kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás,
Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá
emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki
a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes
uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára
venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg
nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága
szerint székálló legénynek.

A gróf elnevette magát.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és
pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni,
mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt
mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép
grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett,
azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak,
viseljen polgári hivatalt.

– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.

– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje
nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a
hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az
iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy
várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a
mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg
mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is,
németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer
a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb
dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd
be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége
lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.

S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s
mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb
parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak
maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat
tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni,
mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele.
Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte
Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától
konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S
minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak
az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi
kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a
törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy
Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki
otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a
török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és
a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt
vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török
neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot
Palinak.



HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig
ewsmernec immaaron magvc magvkra is. Az Mikhal pedig raagalmaztatic
wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)

De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása a fölött, hogy a Milka mily
nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női
kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors
felfogáson, melylyel az ő tudományos tanításait megragadá.

Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a a fejében volt s el
nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.

– Láng esze van annak az asszonynak! Magasztalá Milkát a gróf előtt a
grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, a mire most
tanítják.

És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez
térítve, a mi megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig
emehhez volt szokva s amaz volt nála a tettetés, a mire erőltetnie
kellett magát.

De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, a mit
viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton.

Mert a Bálint most már egész komolyba vette azt, a mi neki igérve volt s
nagyravágyásának czéljává tűzte ki, hogy ő a várnagyi hivatalt
elfoglalhassa s a feleségének a «várnagyné nagyasszonyom» czímet
megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is
tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a
szájába a syntaxist, grammaticát s ferula és signum helyett édes
csókokkal préselték volna belé a «hic, hæc, hoc»-ot. Talán az érett
észszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.

Egy pár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák
és német leveleket nem csak világosan meg tudta magyarázni, de sőt
azokra feleleteket is tudott fogalmazni; sőt már a francziában is
annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.

Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot s mindnyájuknak
nagy öröme telt az előmenetelben.

– Ejh, mily nagy kár, mondá egykor a grófné Milkának, hogy egy ilyen sok
ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet
és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút
szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van
egy mosdóvizem, a híres királynévíz, a mit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy
Lajosunk édes anyja szerzett, az én arczom attól ilyen finom és sima:
próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmulnának ezek a rút szeplők?

A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az
urától, hogy kivánja-e, hogy a szeplők az arczáról elmuljanak? mert az
őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a
dolgot, valjon nem veendi-e az kaczérságnak a menyétől arczának ily
módon való szépítését.

Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, a mivel a grófnénak
mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.

Annak az arczáról pedig természetesen hogy hamar eltüntek a királyné
vizével való mosdásra az elrútító szeplők, a mik csak az euphorbia
nedvével voltak odaetetve. Nehány nap mulva egészen más formája kelt ki.
Fehér és piros arczszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné
diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a
Sára asszony is oda volt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve
napról-napra; de legboldogabb volt vele Bálint, a ki ily módon
lassan-lassan, ízről-ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott
eszményképét, a kit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a
világ minden asszonyai között.

De annál kevésbbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi
nyelvek.

Mivel hogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképen van) a rosz
kutvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a
minden hét évben kiütő pestistől, az asszonyi arczoknak mind valami
sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, a mit a velenczei
hölgyek arczán «morbidezzának» neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy
hítták, hogy a «kassai szín».

(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk
történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: «die Leuthe,
sonderlich das Weibs-Volkk, seynd einer gelben und bleichen Farbe,
welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.» – Johann Christof
Wagners Staedt- und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz
esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek
arczszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké s az sem áll
többé, a mit ugyanazon auctor mond, hogy «vom Kaschauer Wein bekommen
die Fremden das Zipperlein».)

Hát a mint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt
megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a
templomba s ő mellette ülve vett részt az isteni tiszteletben,
szerfelett megbotránkozának annak tündöklő fehér és piros orczáin, a
miken egy szeplő sem volt látható.

Ott szemtől szembe semmi gorombaságot el nem követhetének vele a magas
pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével
összedugták a fejeiket a sekrestyében, kijövet s elhatározták, hogy az
esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.

Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást
és a panasztételt előterjeszsze, miszerint egy asszony jár a templomba,
a kinek az ábrázatja keresztyén-ellenes módon ki van festve fehérre,
pirosra, a mi nagy gyalázat az egész ecclésiára nézve.

Délután ismét isteni tisztelet volt s ünnep első napján a nagytiszteletű
úr catechizátiót szokott tartani, a mi bevett szokás volt azon időkben,
hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen
földről beszármazott fiatal házasok a mediumra kiszólíttattak s ott az
Úr asztala előtt a nagytiszteletű ur által megcatechizáltattak, hogy
kitudódjék, valjon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben? s
feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz
evangelicus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája
osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, a kik azt sem
tudják, hogy az mire való, vagy a kik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt
nem érdemesek.

Legelső volt, a kit e délután a nagytiszteletü úr az asztal elé hivott,
Kalondai Bálintné ifjasszony.

Milka fölkelt a helyéről és odalépett a középre, bátran és szerényen,
bízonyos lévén maga felől, mint a ki a catechizmust úgy tudta könyv
nélkül, mint a miatyánkot.

Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletü úr, a helyett,
hogy az Istenség szentháromságának titkáról s a szent vacsora kettős
alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt
kérdezte kemény szóval:

– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját,
mely megtiltja a hivőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból, a
melyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni? s
mindenféle kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni? a
hogy cselekedtek a Midián leányai.

A Milka egész jó lélekkel felelé:

– Ismerem.

– Ha ismered, akkor mért cselekszed az ellenkezőt?

– Az én arczom olyan, a milyennek Isten ő felsége teremté, felelt a
Milka nyugodt szívvel.

– Ha való, a mit mondtál, mosdjál meg ebben.

A nagytiszteletü úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medenczét
állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vizzel.

Milka készséggel megmosá az arczát a medenczében. És oly tiszta maradt
utána a víz, mint azelőtt volt.

– És törülközzél meg ebben.

Azzal egy törülköző kendőt nyujta az asszonynak, a melylyel az nedves
arczát köröskörül és erősen megdörzsölé s a hófehér kendőn nem maradt
arczáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arcza
a dörzsöléstől.

A nagytiszteletü úr bámulva kérdezé:

– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arczod, most
pedig nincsenek azok rajta?

– Szokásuk a szeplőknek, hogy télire visszamennek. Felelt a Milka.

Ez bizony igaz is. Némely arczról elmennek a szeplők. S épen tél ideje
volt.

Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletü úr s lecsapva az
asztalra a catechizáló könyvet, mondá kinyujtva kezét:

– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a
te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is,
büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.

Fürmenderné asszonyom, mint a kinek az orra vére eleredt, osont ki a
templomból, szélről ülvén a legelső padban, a hol mindenki láthatta.

A nagytiszteletü úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a catechizálás
végett s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, a mikre a Milka oly
biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletü urnak egész
gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba.
Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, a
mikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a
hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy ime, a bártfai szolgálók oly
tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt és megáldva,
helyére bocsátá.

És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött
az ő felmagasztaltatásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, a mi
fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó
Homonnai grófnénak, a ki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és
szépséget ő ajándékozta a Milkának.

És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az
asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki
szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének
nevezhető.



HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki
fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha
az ew hitwews taarsaat baantiaac wala?)

De mind ez nem volt elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az
oroszlán s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan
gesztusokkal kiséré, mint a ki a dolmánya ujjait türi fel a karjain.

Végre összetalálkozott Simplexszel.

– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok,
vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó barátom
voltál, ha kedves előtted a barátod jó egészsége, keríts valakit a kit
megverjek; az Isten áldjon meg!

– Szivesen kerítek, édes kedves barátom, hogy ne kerítenék.

– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, Óriás!
Megverekszem vele! Asszony bántott meg! asszonyt nem torolhatok meg.
Keríts nekem valahonnan férfit, a kit meggázoljak! Hozz, ha kapsz török
basát, harámvezért, kutyafejü tatárt, hadd eszem meg!

– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget
sokkal közelebb is. Ha csak ez kell, nincs te neked nagyobb ellenséged,
mint a Fürmenderék Náczija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék
az anyja gorombaságáért a fia.

– Ejnye, de jól kitaláltad! mondá a Bálint, kóstolóba jót ütve
barátságból a Simplex hátára. Nem hiába furfangos vagy. Nekem eszembe
sem jutott volna, pedig itt van a szomszédomban s hogy keresem, mint a
sváb a lovát, a min rajta ült. Nosza fogd a keztyümet, meg ezt a
forintot s vidd meg a főbirónak kihivásomat a Zwirina Náczi ellen egy
pár szál kopjatörésre.

A Simplex vevé a rábizottakat s elmenvén a város főbirájához, bejelenté,
hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignáczot
rend és bevett szokás szerint. A mit is a főbiró tudomásul vett és
átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még
egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, a mely
a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki
az irott engedelmet az iránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a
Zwirina Ignáczot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás
szerint, a hogy azt Kassa város statutumai megállapíták.

Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását, (mert az nem
illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihivó is legyen) s együtt
elment vele a Fürmenderék háza elé s minthogy annak a kapuja zárva volt,
de külömben is ez lévén az illendőség, megfuvatta a trombitát háromszor
s aztán elkiáltá a kihivást az egész utczai sokaság hallatára.

– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihivlak tégedet a jó
vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére,
rend és szokás szerint. Vedd át a keztyüt s farsang első napján jelenj
meg a városház háta megett, a kötélverő piaczon, lóháton, pánczélban,
saját személyedben s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy s nem
az anyádasszony katonája.

Erre ismét három trombitafuvás következett, mely után a Simplex
odaszegezte a Bálint félkeztyüjét a Fürmenderék kapujára.

A keztyü ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert
akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind
vízkereszttől hushagyóig kell megvivatniok, ezáltal akarván jelképesen
kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek
farsangi bolondozásnál s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja
ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, az alatt verekedjék, a ki
nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban és egymás
ellen ne torzsalkodjanak. A minthogy rendesen az ilyen párviadal után
szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká
válni s bármily csonttörésért, vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból
megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott
volna.

Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt
napon és órában meg nem jelent.

S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náczi, a kinek sehogysem
akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.

Úgy, hogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész
fiatalság, meg a rend fentartására kirendelt városi drabantok a kihivott
megjelenését, a kihivó csak egyedül szálldogált a kötélverő piaczon
lóháton alá s fel.

Végre, midőn beesteledett s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél
megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürügygyel
kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját,
tüzzön fel a hegyére egy hólyagból készült lámpást, benne égő
gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát s aztán
induljon el a városban s kiáltsa ki minden utczaszegleten fenszóval:

– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy
nyámnyila ficzkót, a Zwirina Náczit! Ki tudja, hová bujt el:
kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? A ki megtalálja, mondja meg
neki: ne féljen, jőjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos
harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.

Ez volt a megszégyenítési formulare, melylyel a meg nem jelenő
gyávaságát meg szokták torolni.

Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész
fiatalság, hogy a ki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé
maradása Kassa városában. A Zwirina Náczi pedig már syndicusi helyettes
volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökölték,
míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopja öklelésre másnap. S
erre megszünt a csúfondáros felhivogatás utczaszerte.

Másnap annál nagyobb néző sereg foglalta el a kötélverő piaczot, a
városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal szinhelyére; maga a
Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.

Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társaik
által kisérve, a piaczon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a
Náczi olyan pánczélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván
sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.

Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, akkor a harczbiró
előhozatott két egyforma kopját, a minek nem volt hegye, meg két
egyforma árvatölgy fustélyt s abból legelébb a kihivott választotta ki a
magáét, a megmaradt jutott a kihivónak.

Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén s a két kantárszárat a térdeikhez
akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját,
a balban a fustélyt kellett tartaniok.

Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a
két lovag, előre szegzett kopjákkal, szörnyü robogással.

Hiszen a Zwirina Náczi is nagy darab legény volt, mázsára téve
bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor
hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával,
hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával
épen a melle közepén találta meglökni az Ignáczot, a mi annak elég volt
arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön s egész
hosszú testével megüsse a földet.

Mely után a Bálint is leszökött a lováról s a párbajszabályok értelmében
a jó csáti árvatölgygyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, a
milyen csak illett s addig püfölte, a míg csak a botban tartott, a mi
ugyan valami halálosan meg nem ártott a Náczinak, a hátulsó pánczél
miatt s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de
csak mégis kapott egynéhányat, a miről megemlegette a Bálintot, a kit
annyiszor infestált a boszantásaival.

S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mende-mondák
tárgyában, ha e vén Fürmender maga még folytatását nem kivánta volna.

Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokróczban vitték haza,
a mint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a Fürmender annyira
szivére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat s futott
fel velük az ezredes-kapitányhoz és az előtt felolvasott egy
paragraphust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek,
hogy polgári ifjakat párviadalra kihivogassanak, melynek is a
megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.

A jó ezredes-kapitány azonban előkeresé a maga diariumát s abban
felmutatá a becsületes Fürmendernek, hogy ime, ekkor s ekkor, még
tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a
katonai szolgálat alól: tehát a statutum által incriminált categoriába
nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Náczika kék és
veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincs.

S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még az nap
kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnagygyá való kineveztetését, a mi
bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon
idő óta folyvást ez által töltetett be, a midőn egy városbiró a
várnagygyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta
játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre
be is falaztatott.

És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésük
és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a
bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak első helyére,
melyet a Fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az
esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.



HARMINCZADIK FEJEZET.

(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess
dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat
az belevízen.)

Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az
ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő
becsülete.

Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három
úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt
akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se
olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.

A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem
hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt,
annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és
váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig
elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok
meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon
elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a
kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig
akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár
magyar királyságához tartozó magyarokkal.

Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok
átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell
igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel,
és kit igazában meg is verni?

Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a
mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak
hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is
gazdag ember hírében állt.

Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni
jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart
hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot,
vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút,
kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az
ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet
elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.

S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.

Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs
dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle
felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált,
hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély
becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a
kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik
drágábban tartja magát, mint a másik.

Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles
satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori
erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva
egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét
mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen
magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.

S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki
nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az
bárminő fiatal és szép, és előkelő.

Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki
észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat
nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval,
és mindent elmondott az urának.

Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a
saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város
minden előkelőit.

Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S
minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a
szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a
mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele
nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke alázattal hordá
azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura»
van.

Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint
mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s
egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!

Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül
taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel
s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.

Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy
az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve
közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén
s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi
esze van!

Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett
rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a
tánczterembe.

Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most
csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban
járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből
állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást
kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra
térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s
termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok,
a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a
szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot.
Jó volt az a régi «lassan járj» világban.

Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak
állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a
szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy
őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő
kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a
tánczteremben.

A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy
annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen
meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:

«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam:
nem tanultam tánczolni».

És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem
is tanult tánczolni.

Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s
bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott
volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.

És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál
mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a
szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett
mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a
meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak
soha? Azok a protestans lelkészek leányai…

… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem
tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot,
tovább üldözte a vadat.

Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.

A mi megint ekképen történt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja
következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a
várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre
semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé
tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket,
melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan felbontották s
csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette
a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint
adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket,
hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta
azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a
tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy
az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.

Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi
kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.

– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a
kegyelmetek eszéhez való az.

Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza
forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az
ember, hogy az cryptographia: titkos irás.

Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb
mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha
a leányát is megtanította rá.

Közölte a levelet Mikhállal.

Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők
titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen
kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által
közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel
kiabrakadabrázta.

De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt
irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az
volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?

– Hogy ne ismerném? Ez svédül van.

– Hát tudsz te svédül?

– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki
iskoláinkat segélyezte.

– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.

Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított
talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.

Hej bizony nevezetes dolgok voltak abban a levélben!

A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a
kastélya lakosztályában felkeresni.

– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a
fejét itt minálunk.

– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám
a levet egynémely menyecskének?

– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben
áll kegyelmed a svéd követtel?

– No hát micsoda levelezésben állok?

– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczy György.

– Az az, hogy mindkettőnk fejedelme, vágott belé Zurdoki.

– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be
azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi
vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak,
hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül
semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek
összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni
szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi
város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal
alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az
osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt
tiszáninneni magyar vármegyét.

– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak
szófia beszéd!

– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ:
méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.

Zurdoki csak elhült bámulatában.

– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát
olvasni? Ki ért itt svédül?

– Hát ki más, mint a várnagyom?

– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?

Azonban a világos irás szavait már nem tagadhatta el.

Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki
uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi
fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a
kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó
szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt,
ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük
magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára
sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt
helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a
szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György
odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi
trónját is elveszítheti.

Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták,
gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni:
visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi
köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz?
maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.

– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas
politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; s ha Rákóczy Györgynek
tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa
városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki
nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai
napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom,
hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak
fordítva a rudak.

Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a
vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett
valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy
dölyfösen s azt mondá Homonnainak.

– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.

Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott
módon tevé.

– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda
Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle
olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.

Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az?
Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az,
melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy
tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától
Homonnai a feleségét nem féltheti.

A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával
elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.



HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Walobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az ✝✝✝ maga nem
mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra
eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc,
kik istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)

Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, a mihez
válogatott okai voltak.

Először is cselszövési feladata lett megzavarva az által, hogy Kassát el
kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett
volna actiora birni, hogy Rákóczy György szándéka simán keresztül
menjen, t. i. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina
uram kész szövetségese volt, és most attól elszakadt. Azt pedig
tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok
valamire azt mondják, hogy «nem», hiába mondja császár, szultán s nagy
fejedelem, hogy «igen», mert ha a potentátok egymás között olyan mappát
festenek, a minek a határa oda esik, a hová a kassaiaknak nem tetszik,
hát a kassai főbiró megnyálazza az ujját s letörli azt a pergamenről.
Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját
adták akár hányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg
kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő
hagyta ott a fogát: – hát azokat csak ravaszsággal lehetet megtéríteni.

E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által
megmagyarázott levél.

Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, a kik a nagyravágyó György
fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Ő
neki volt igérve a krakkói kormányzóság. Ez furta a máját.

A másik oka a haragra a személyes boszú volt azok ellen, kik által
megcsufolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.

És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe s a
vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt
megrontja, a hogy csak szerét teheti.

Sáros városába megérkezve, a mi ideje csak fennmaradt a politikai
fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.

Azt már megtudta a fürmendernétől, a ki azt neki az első emlékezetes
táncz után mingyárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai
házasság utján kelt össze: – és hogy az első időkben, a midőn ide
került, az orczája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, a mik később
csodamódra eltüntek az arczáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak
eltünni a szeplők; de bizony elmult már azóta a nyár is, s csak nem lett
az ő arcza többé szeplős.

Ebből Zurdoki, az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé
arczára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve,
akkor azok az elrutító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek
valami okának kellett lenni.

Nem restelte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből
kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanubizonyságot tevő
jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál? – A rut
Mikhál!

Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arczára s elmondák,
hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette?

Hanem azt most nehéz volt megtalálni.

A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, a hol nem kellett attól
félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: a ki ha őt élő testtel
megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyujtotta fel, s
hogy az a két összeégett koponya, a mit a romok között találtak, nem a
Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két peczéré; s erről
sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utána jár, hogy a
krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás
ruhák és ékszerek, a miket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál
megörvendeztetésére? Ezért a Pirka nagyon ovakodott valaha
Magyarországra visszakerülni.

Zurdoki uram azonban nem restelte a boszorkány nyomait tovább keresni.

Annak kellett itt boszorkány-társainak lenni. Ezek a varázslók
társaságban élnek s mindig szövetségben maradnak.

Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti
kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt tánczolt a
kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hizelkedéssel, jó borokkal,
ajándékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal
a némberrel, a ki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a
pulykatojásképű leánynyal s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn
keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Baburha
Pirka.

Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva
nagyon elszaporodtak azok. Sok magánosan élő vén asszony, fiatalabb
özvegyek is, és olyanok, a kik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették
azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak
abban, hogy az emberek ő tőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek
tartják s nem restelték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért
az oktalan fenhéjázásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, a kik
bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek
között, a mikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték,
mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az
ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat s e
közben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők, vagy
légyvesztő galócza nedvét szürcsölők s aztán mikor felébredtek, azt
hitték, hogy mindaz való volt, a mit álmodtak s úgy vallották azt
magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki
bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak,
mintha kapitányuk volna s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön
átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.

Így volt tudomása az Ancsának folyvást Babura Pirka hollétéről, bárha az
nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.

A könnyen szerzett pénz azóta, a hogy jött, úgy el is ment a Pirkánál.
Mikor a sok aranyat, meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy
átment Sandomirba; felvette a czifra öltözetet magára. Kiadta magát úri
asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát
nagy dinom-dánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az
ékszereket; végre a czifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott;
most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a
fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért
rosz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.

Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.

Rábizta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló
pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, a
mivel minden útjában kimenthette magát.

Csaknem bizonyosra játszott már.

* * *

Kassán pedig az alatt nagy változások történtek.

Eljött a főbiróválasztás napja; a hogy ősi szokás szerint a főbirót
minden esztendőben újra szokták választani.

Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. A mióta, mint
várnagy, oly kitünően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla,
mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, a mért őt az
iskolából kicsapták? de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése
óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem
lehetett szó ő mellette a főbiróságra. – Hisz az apja is abban a
hivatalban áldozta föl az ő életét: ő pedig sokkal alkalmatosabb még az
apjánál is.

Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány nagy
pártfogásában részesíté s mindenütt őt ajánlotta, a hol csak megfordult.

Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás
között ortályoskodjanak s azáltal visszavonás támadjon a város
kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri
tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják
behelyezni: annak a helyébe pedig új Fürmendernek a Zwirina Ignáczot, az
utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.

Mind a három választás eként nagy rendben meg is történt; három királyok
napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték,
főrectort, annak helyébe a Fürmendert, a kire akkor a legnevezetesebb
feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek
közül kiszemelni a választási actushoz. E száz polgár közül ötven
magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig
harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom
pápistának, a mit aztán így összeállítani: tekintély, nemzetiség és
vallás szerint nem lehetett tréfadolog.

Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város
bástyafalain s idegennek nem volt szabad bejönni.

A száz választott polgár összegyűlt a városházánál és elvégezte, hogy ki
legyen a megválasztandó főbiró?

Akkor kijöttek csendben a piaczra, a hol egy fekete bakacsinnal bevont
mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottas
kocsikhoz. Arra a mult évben szolgált és most leköszönt főbirót
felültették s azután a többiek utána gyalog csendesen kisérve
megindultak, nemkülönben mintha halottat kisérnének ki a temetőbe.

És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utcza vastagon be volt
hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.

A temető előtt két sorban voltak felállítva a czéhek képviselői,
kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros
tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a
vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut,
csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, szent
Cziczellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.

S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.

A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával s ott a
kápolna előtt körbe álltak mind.

Itt a leköszönt főbiró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolcz darab
hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve s azt mondá a
polgároknak:

– Uraim és biráim! elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?

Mire a Fürmender a többiek nevében azt felelé neki:

– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.

Akkor a leköszönt főbiró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:

– Kinek adjam által ezt a tizennyolcz szál deszkát?

Mire a Fürmender kimondá a megválasztott főbirónak a nevét.

– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.

Erre a hatlovas szekér megfordult s csendben, mint jött, visszadöczögött
a városba; most már a száz polgáron kívül a czéhek képviselői is
kisérték.

A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind
zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott
lenni a jeltadó harangszóig.

A Fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.

– Mit kivánnak tőlem a polgárok?

– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! felelt rá a Fürmender.

– Mi hivatalom legyen mindezekkel?

– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak
szabad akaratjukból főbirájukká. Ezen eszközök, a miket velünk hoztunk,
a mi gyarapodásunk jelképei: a miket a te őrizetedre bízunk ezután.
Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedbe lesz letéve egy esztendeig.
Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolcz szál
deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában
meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád
és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?

– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! mondá Bálint s erre megnyilt a
ház kapuja s bedöczögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.

Sára asszony, a ki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a
mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:

– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vaczog bele s a hideg is
lel.

– Én is épen úgy vagyok, sugá neki a szép Mikhál.

Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra s átvette a
tizennyolcz szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest:
koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!

Azzal felkisérték a megválasztott birót a városházához, ott a két
legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe s a hosszú
zöld asztal fejénél a birói karos székbe felültette; mire a négy
legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a
vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő
száz polgár háromszor kiáltá el a «vivát»-ot.

A harmadik vivát szónál megdördültek a piaczon felállított mozsarak s
egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a
tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város
dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas
sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt
felseperték az utczákról, s helyébe frissen vágott zöld fűvet hintettek;
úgy indult meg aztán a városházától a díszmenet, a czéhek zászlóival, a
polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbiróval, sorba járni
minden felekezet templomait, annak a tanuságáúl, hogy minden felekezet
vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő.
Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a
főbirót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy
harcz esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni s eként
kisérték azután a házáig vissza, folytonos harangzugás, trombitaharsogás
mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli
emberfővel minden nyilás. – A sok trombitás között, a ki a főbiró
paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is s fel-fel tekintgetett
régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része
abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról
is a régi testi-lelki barátot s nyájasan inte felé a kivont kardjával,
sőt a mint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a
mutatóújját előbb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára
mutatott fel vele, a mi a világ minden nyelven annyit jelent, hogy:
«aztán te is jer fel hozzám ebédre.»

Mert az volt a jó szokás, hogy a megválasztott biró aztán az
ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem
feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem s annálfogva igen jó
néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.

Hátra volt pedig még az asszonyok dolga; a kiknek a legnehezebb szerep
jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a
maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja,
vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel
előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget
illendőn ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta
majd alig aludtak valamit.

Jó házi rend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az
udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a
teremben összegyült úri vendégek számára, a kik között első hely illeté
az ezredes-kapitányt és szép feleségét.

A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a
város koldusai.

Ezek hosszú sorban czammogtak végig az utczán, a maguk rongyaiban; s
egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt szék-ajtó előtt. Ott a
lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál minegyiknek egy páros
czipót, s hozzá a török Ali töltött kinek-kinek a fazékába annyi sert, a
mennyit az befogadott.

A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták «adjon Isten
áldást, békességet» köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták
«dicsértessék a Jézus Krisztussal» s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen
viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, a kinek kis gyermek
volt a karján, annak két páros czipót adott; s bár ő maga protestáns
volt, a «dicsértessék»-re szépen áhitatosan válaszolá a «mind örökké
áment». Az eltávozók hálálkodva mondák egymásnak: «óh milyen drága
szépség! óh milyen áldott jó teremtés! száz esztendeig tartsa meg Isten
az életét!»

Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű
némber sántikált felé, a ki fél kezével eltakarta a száját, a két nagy
szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.

Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt sugá neki oda, üdvözlet
gyanánt, gúnyosan, megnyújtott éneklő sipegéssel:

– Dicsértessék… a szép asszony!…

S arra egy perczre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.

A szép Mikhál összerogyott ájultan.

Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.

A veres kendős koldusnő eltünt a zavarban: nem is vette tán észre senki;
nem is törődtek vele.

Az asszonyok összeszaladtak arra a hirre, hogy Mikhál elájult s
felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú
menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmulik magától. A kik
tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjét. S az úgy tesz, mintha
pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta
megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőtetni, hogy
az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket az
egészségére – s boldog felgyógyulására.

A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált a midőn a Sára asszony
azzal a megnyugtató hirrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis
pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri
vendégekért; az új főbirót annyian felköszönték, hogy alig birta már a
sok áldást; még a két Zwirina is fölköszönté egy-egy diák rigmussal, úgy
hogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga
Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:

– Az Isten éltesse azt a férfit, a kit én legjobban szeretek, s a kivel
kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.

Bálint pedig erre a maga poharát felemelte s ezt az áldomást mondá:

– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, a ki velem megosztotta az
élet minden nyomoruságát, az én jó Simplex bajtársamat!

S az ezredeskapitány koczintott a főbiróval a trombitás egészségére; bár
a miatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de
legtöbben nagyrabecsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett
sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó czimboráról.

A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek
ragyogtak a fényes nap befejezésére.

Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt
telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi
azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán épen úgy el lehet
telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.

Büszkeségtől ragyogó orczával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál
feküdt.

Az pedig rémülettől kikelt arczczal borult a nyakába, s odavonva férje
fejét magához, fülébe sugá, a mi az iszonyattól sikoltáskép akart
kitörni ajkán:

– Fussunk innen! – itt van a Babura Pirka!

Ekkor aztán a Bálint arczáról is lefagyott minden ragyogás.



HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

Mellnec rendeen megtvdivc, hogi nem tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert
ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl
fogivc, megrvg.

– Hátha nem ő volt az?

– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csufolt és fenyegetett. Oh mint
reszket minden tagom!

– Ne remegj édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel.
Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?

– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd megoltalmazni: ez egy
asszony ellen nincs. Tudod te azt.

– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem s hallgatni fog
és odább megy. Ha minden vagyonom utána megy is, megveszem tőle a te
nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért
jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre
ne vegye. A mint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem,
hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsoló, jövendőmondó,
huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tünni
innen.

Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de
annak még is egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyból s
el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.

Másnap, mi alatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva
figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt
ablakon az utczára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett
alak nem jött elő.

Harmadnap, negyednap elmult, a nélkül, hogy a félelmes rém megjelent
volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb,
mint képzelet alkotta kisértet.

Következett azonban a péntek nap; a mikor a város koldusai sorba járják
a házakat s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.

Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvar
ajtóban: egy darab kenyeret és egy polturát minden koldusnak.

Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt
veres kendős, bebugyolált alak s elkezdi nyöszörgő koldus hangon:

– Dicsértessék…

Mikhál nem engedte neki végig mondani a káromló üdvözletet; hanem
megragadta a kezét s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.

Itt aztán a koldus asszony lekapta a fejéről a veres kendőt s Mikhál
szemébe nevetett.

– No, úgy-e, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem
sokat? Emlegettél az uraddal? Valjon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak
még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem
fiatalodtam meg azóta.

– Pirka asszony, szólt Mikhál, összeszedve minden lelki erejét, nem
beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.

– Ah! hát neked rajtam kívül is van anyád?

– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, a mennyi tőlem telik, aztán
távozzék kend Isten szent hirével.

– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt
van; nézzed. (S azzal egy reczés erszényt mutatott eléje, melyben
legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki
szent hirével, mert nem azért jöttem ide. Hanem épen azért, hogy te
veled beszéljek. Még pedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a
házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára s ott
végzi az ügyes-bajos dolgokat. Az öreg asszony ugyanakkor lefekszik
délutáni álmot alunni: megkivánja a teste szegénynek. A széket bezárják
délután s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet
húst, az alatt a legények a vágóhidra mennek dolgozni. Hanem a kapu
alatt van egy oldalajtó, a melyen keresztül a vágott húst fel szokták
hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák
sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, mikor kettőt üt az óra. Aztán
majd mondok neked valamit.

Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint s kisurrant a szobából,
koldusmódra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón.

Mikhál kinzó kétségek között maradt hátra.

Valjon mit akarhat vele ez a némber, a kinek oly nagy hatalma van
fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, valjon mi árt
szabhat érte?

Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig
várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához s napa elszunnyadjon a
karszékében; a mint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben,
melynek az utczára nyiló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra
nyiló pedig csak be volt támasztva.

A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Ovatosan körültekintett, ha
nem leskelődik-e itt valaki? s azután lassan behúzta maga után az ajtót,
hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megczirogatá a szép
Mikhál arczát, sunnyogón hizelegve:

– Ej kincsem, de megszépültél, a mióta utoljára láttalak.

Mikhál végigborzadt ez érintéstől, e szavaktól.

– Nem hiába bomlik úgy utánad az a szerelmes Zurdoki.

– Zurdoki!

– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa
várostokba; hanem azért, mert ide küldtek: bogarkám. A derék nagy úr, a
kegyelmes, gazdag jó úr, így szólt hozzám: eredj édes Pirka hugám; eredj
el Kassa városába: keresd fel az én gyönyörüséges virágszálomat, a szép
Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, a kit férjhez adtál bártfai
esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az én emlékemre,
hadd legyen tőle még szebb…

Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva.
Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.

– Szemtelen!

– Nos? Ki a szemtelen? Én?

– Nem. Hanem a küldője.

– Ej kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád.
Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.

– Nekem nem kellenek az ő ajándékai!

– Hát ki beszél itt ajándékról? A mit szép asszony kap, az soha sem
ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy
általa bejusson a más világon a mennyországba; ha meg valaki egy szép
asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön
a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.

– Minek a jutalma?

– Minek no? Hát annak, hogy valaki bejut a te mennyországodba.

– Micsoda? Ez a fertelmes vén ördög hiszi azt?

– Ej ej na. A férfi soha sem fertelmes, s az ördög soha sem vén. Ha
rútnak találod, majd adok valami büvitalt innod, a mitől egyszerre
olyannak fogod találni, mint Argylus királyfit.

– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van
férjem, a kit szeretek.

– Kettő is van; az a nagy baj! s az egyiket nem szereted. Az egyiket már
megcsaltad. A kis-szebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az
igazi férjed; a kit elhagytál a szebbért, jobbért. Már most folytasd!
Azt gondolod, meglehet ezen az uton állni, a ki egyszer rálépett? Azt
gondolod, azért hoztalak ki a kis-szebeni vihodár kastélyából, hogy
időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai
székesegyházban?

– Rettenetes asszony! Mit akarsz velem tenni?

– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész szép
világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva
anyánk szakított egyet? Mért nem szakított már tizet, huszat, ha egyet?
Azt hiszed, hogyha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj, mint
martyr, nem ott hagytalak volna a kisszebeni hóhér házában? Ezt a te
szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te
piros orczádat, kivántató ajkaidat, ezt a te deli termetedet talán nem
tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes
opált, a mennyit a te két szemed meg ne érne, s a mihez a te rózsás
ujjad hozzá ér: az aranynyá válik. Ha azt teszed, a mit én mondok,
gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem
kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, a
mit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne
félj, ha rám bizod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem
menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy
szavamba kerül, csak egy megirott levélbe Kaczenreiter Henrikhez s te el
vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piaczon megseprüzött
gyalázatos személy, s a kassai főbiró fejét leütik miattad; mert él még
a hites urad s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez
mentél.

Mikhál elszörnyedve érezé, minő borzasztó kelepczébe jutott; erővel,
hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság
sugallt neki egy gondolatot, a mit a büszke harag kész tervnek érlelt
meg agyában. Azt tette fel, hogy szinlelni fogja, mintha ráhajlana a
csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába:
magához fogja édesgetni Zurdokit s mikor azt közel csalogatta, mindent
megmond a férjének, s akkor a férj, a minő Bálint, bizonynyal meg fogja
ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet
szokása, törvényei igazolni fogják.

Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, a ki titkukat egyedül
birja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyülölje – ezért a
megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, melylyel egy
ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a főok, a miért a
gyilkos eszme megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött
kerítőné örökre hallgatni fog aztán.

Azért azt sugta halkan a Pirkának:

– Félek, hogy megtudja valaki.

A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte,
hogy fogva van már a madár.

– Azt csak bizd rám. Sugá vissza Mikhálnak. Nem asszony az, a ki
meghagyja fogni magát. A ki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két
helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban
néz, akkor nem lát. Csak te bizd magadat én rám. A hogy az eddigi
titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezutánvalókra sem fog rátalálni
soha. Belőlem tüzes harapó fogókkal sem veszi ki, a mit felőled tudok,
semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; – de
egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.

És a szép Mikhál annyira legyőzte a szivében érzett iszonyatot a gonosz
nő ellen, hogy megszorította a kezét s azt mondta neki, hogy csak
tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jőjjön el hozzá ebben az
órában erre a helyre.

– Aztán majd ha eljön az ideje, monda neki bizalmasan, akkor megint
megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak
elhozza a hátán a szerelmes legényt.

A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját
a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de
hizelkedni akart vele a boszorkánynak s annak tetszett a példálózás:
hamisan hunyorgatott rá és aztán megint megczirógatá a Mikhál orczáját,
s azt igérte, hogy holnap megint eljön s azzal lopva, a hogy jött,
megint odább czammogott. Úgy kitudott surranni a kapun, hogy senki sem
vette észre.

Mikhál pedig fellopózott a szobájába s levetette magát az ágyára és sírt
keservesen.

Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a
szemei? azt hazudta neki, hogy fehér himzésen dolgozott, attól
veresedtek meg.

Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér himzést, hogy a
Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a
kérdésére, hogy volt-e már itt a Pirka? azt hazudta, hogy még ma sem
volt itt.

Másnap megint eljött a két óra ütés után a boszorkány s lopva
bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal s ott beszélt vele egy
teljes óra hosszat.

S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába és
sírt, a míg csak a napa fel nem ébredt.

S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei?
azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól
fájdult meg a feje.

S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából,
a mik ott az ablak hidján mázos cserepekben álltak.

Az urának ma is azt hazudta a Mikhál, hogy még sem jött feléje a Pirka.

A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi
magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezuttal
az Isten házába.

Az alatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált s a menyecske azzal a
biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni
akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt igérte, hogy
most sietve váltott lovakon, (seprünyélen!) vágtatni fog Sáros várába s
nap nap után várhat a visszatértére.

Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány utrakelőben van, neki is
megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt
volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még az nap kidoboltatá,
hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost,
megseprüztetés büntetésének terhe alatt, ha azontúl itt találják.

A Pirka ott kullogott épen, a hol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté
ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A
népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a
szemeit a két kezével s azt sugá a fülébe: «szeretsz-e még gyémántom?»
De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy a kinek a
szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.

Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piaczról s többé
nem volt megtalálható a városban.

A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallották hirét. De a szép
Mikhál arczára csak nem tértek vissza a rózsák s a Bálint homlokáról nem
akartak eltünni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a
kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni.

Hogy a szép Mikhál azóta nem kivánja a templomot.

Annyit megtudott a Sára asszony, hogy biróválasztás napján, mikor a
menye egyszerre elájult, egy idegen koldus asszony lépett eléje, veres
kendővel a fején; s szomszédoktól, utczán járó-kelőktől azt is megtudta
apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban
az órában, a mikor ő elszokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak
huzamosb idő mulva jött ki.

«Az én menyem meg van rontva; mondá magában. És azt senki más nem teszi,
mint ama gonosz boszorkány.»

A szép Mikhál egyre hervadt, fogyott. És senki sem tudta, mi baja?

* * *

E közben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczy György
nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése,
se a szultán tilalma: ő hadat gyüjtött s a kozákokkal, oláhokkal
szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak pedig,
hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni
birodalom-részét: a mivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a
császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene
mondott a Lengyelország megtámadásának s készült onnan Rákóczy Györgyöt,
ha bejutna is, kiszorítani.

Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani
Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel, meg a nádorispánynyal
értekezzenek a város szabadalmainak fentartása, s a vallásszabadság és a
békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéreül és
szónokául lett megválasztva a főbiró: Kalondai Bálint.

A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt
nagy sirás és sóhajtozás a miatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest
elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz ídején nem lett volna
okosság olyan gyönge asszonynyal utra kelni. De mikor elment, rábizta az
anyjára, hogy úgy őrizze az alatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme
fényét; a mi felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva,
mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét s folyvást azon
töprengett, hogy valjon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor
lett egy idő óta?

A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett s Sára asszony felbiztatta
a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a
városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss
hideg lég megcsipi az orczáit, talán ujra kivirulnak rajtuk az eltünt
rózsák.

Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni
prémes bundácskájába s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a
jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.

A mint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj
csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel megdobálni. Egy hólapda
épen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a
szétomló hógömb közepéből egy kis öszegyürt czédula esett lábaihoz.

Felvette azt és látta, hogy valami van ráirva.

«Ma két órakor ott leszek!»

Tehát visszajött! nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba.
Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.

A szép Mikhál arcza halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt.
Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony
hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is
betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy a
mikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra.
Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, a mint az parancsolt:
mennie, hová az hítta.

Még a haragját is megbénítá az a körülmény, hogy Bálint most épen
elutazott. Ime a kelepcze kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal
most a kelepczébe jutott gonoszokat?

A mint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont
észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is
kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta,
hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már ott volna a két ajtó
között!

S csakugyan ott volt.

Úgy, hogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A
boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs
segélyével?

– Jaj, babám, de meghalványodtál! sápitozott a Pirka, mikor a Mikhált
meglátta. Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert
így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a
penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen.

– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? monda Mikhál, mikor
tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…

– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai
boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprűznek. Tudom én azt. De az
ördög nem hagyja a lányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön
Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a
hátán jőjjön, hanem szép három lovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom
ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.

A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a
császárpiros selyem ruhát ismerte meg rajta, a mi az övé volt hajdan, a
mire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy
kicsit zsirfoltos és kopott volt a selyem ruha, a hogy a kurtakocsmákban
rajta maradt valakinek az öt újja, meg a sarka helye; de azért annál
csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb,
mint mikor egy ilyen orczátlan debella felöltözik czifra ruhába.

– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a
szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se
látott meg. Csakhogy itt vagyok már.

– Mit akar kend tőlem? kérdé Mikhál reszketve.

– Hát legalább is azt, hogy ülj le ide a kis székre.

– Minek?

– Nem tűrhetem, hogy olyan halvány vagy.

– Hát aztán?

– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonyoknak való. Ha ezzel
egy kicsit bedörzsölöm az arczodat, olyan lesz az, mint a rózsa.

– Az én arczomat ki akarja festeni! szörnyedt el Mikhál, a szék
leghátulsó zugába menekülve, s két tenyerével védve a két arczát.

– No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy a kinek sápadt az
arcza, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere
ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha
az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.

– Mit beszél kend?

– Ejnye no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bizol hozzám, a
míg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No hát elmondom, ha akarod. A
te imádó bolondod, az a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az
eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jösz
az én szánomon.

– Én?

– Ne félj, hoztam bundát is magammal, nem fázol meg.

– Én szökjem el innen?

– Most teheted, nincs itthon a férjed.

– Az Isten irgalmára, bocsásson el innen.

– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a
barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk
van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a
fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri
asszonyságot csinál belőled s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani
uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a
kézsmárki professort.

– Távozz tőlem sátán! szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a
boszorkány karját.

– No csak kiálts nagyot! kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a
cselédek, szomszédok, engem fogjanak el s aztán vallassanak ki, hogy
micsoda ismeretségünk van egymás között? Az lesz a szép!

– Könyörüljön rajtam és bocsásson el innen.

– De azt a bolondot nem teszem. Arany tollat hullató madaram vagy te
nekem.

– Odaadom kendnek minden pénzemet, drágaságomat, csak ne veszítsen el.

– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a
természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró boldogasszony legyen,
a kiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy
elviszlek; boszorkányi hirnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok
rátok, a mért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem
lakhelyül, hogy rátok ne találjak. A helyett, hogy mint fogadott
anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek
egyszersmindenkorra rongyos pénzzel, a mi én nálam meg nem áll. Eztán
nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az
enyim vagy s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!

Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás
egész újjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott s kezével
kereste a támaszt, a miben megfogózzék.

– Ha elájulsz, még roszabb lesz reád nézve, suttogott hozzá a Pirka.
Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd,
esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.

Mikhál végtül végig borzongott s aztán hosszában végig vágta magát a
földön.

* * *

A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit;
inkább elővette a bibliát s abból olvasott fennhangon, hogy el ne
alugyék.

Egyszer csak az jutott eszébe, hogy megnézze a Mikhált.

Nem találta őt a szobában.

A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem
volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni.

A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára
asszony megismeré a Mikhál keskeny, picziny sarkos czipőjének a nyomait.
Ezek a lábnyomok levezették egész a kapualjáig s onnan a hófoltok, a mik
a czipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.

Odalopódzott és elkezdett hallgatózni.

Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz s annak dereka
alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót s berohant
rajta.

– Megkaptalak hát, te istentelen czudar boszorkány!

A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról
felriasztott saskeselyü hangja s a mint felugrott a földön heverő
asszony mellől, épen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a
rablómadár.

De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patronusától, a
Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, a mit
Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a
két vasmarok olyan erővel, a mi nem ismer ellenállást s hasztalan
rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a
vágótőkére.

– Ereszsz el asszony! Rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró
ajkakkal a némber. Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S a
hogy én megharaplak, az roszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed
az egész familiád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.

– Harapnál kutya? kiálta Sára asszony, boszúálló haraggal. No hát harapd
meg magadat!

S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához s a
tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai
közé.

– Harapj hát! Edd meg magad s fulladj meg tőle.

A boszorkány arcza már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel
volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára
asszony bizonyára nagy jót tett volna egész családjával s megbocsátotta
volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést
ki nem bocsátja addig a kezei közül, a míg az a pokolnak nem adja
tarkabarka lelkét!

Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet
megirtak a prædestinatióról a világ teremtése előtt épen annyi ezer
esztendővel, a hány ezer esztendő a világ teremtése óta elmult.

A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok
gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak s miután a Pirka
hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit s minthogy a
maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a
városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy «boszút állok
én ezért az egész házatokon!»

Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt
ájultában; késő este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a
körüle levőket.



HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy «pvblica privatis
praecedvnt», az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk,
hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)

Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi
küldöttséggel, lehetett várni, attól a naptól fogva minden nap
odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás
pajtással, jó czimboraságban volt s onnan leste a Pozsonyból jövő
szánokat.

Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár
előre hirül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova
küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival
tartsák bevonulásukat a székes városba, a mit Pozsonyban fogadtak.

Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől trombitáját;
szokás volt, ha kitünőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére
válogatott szép nótákat fujni. A mint hogy a postakocsis maga is az
egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az
utazók érdemesek voltak rá.

A Simplex azt a nótát fujta a Bálint érkeztére, a minek a verse így
kezdődik:

  «Vágtass lovam, siess haza,
  Beteg az asszonyod maga.»

Gondolta, hogy csak megérti!

Meg is érté azt a Bálint! de nem fogadta meg az intést; azt mondta a
kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához.

A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a
város ügyeiben, ő neki is hű embere volt.

– Főbiró uram. Ne mennénk előbb a házhoz? kérdé, mikor a bástya-kapun
behajtottak.

– Nem fiam, első a város dolga: azután a magamé.

Mikor a városháza előtt megállt a szán, a hol már akkor a követek
megérkeztének hirére a tanácsbelik és a száz-polgárok összegyülekeztek,
a legelső, a kivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.

– Volt már kegyelmed a házánál? kérdezé Bálintot félrevonva.

– Nem voltam még; felelt az. «Publica præcedunt privatis.»

– Menjen kegyelmed elébb haza.

– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rosz hirre mennék haza s
az vagy elvenne valamit a lelki erőmből, vagy adna hozzá valamit: úgy,
hogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem
kivánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt
minden magunk bajának hátrább kell állani. Tehát első a városháza,
azután a magam háza.

S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat adott
mingyárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.

Az erdélyi nagy fejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze,
átengedte neki a linczi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni
vármegyét.

Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba s első
támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.

Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket,
hanem azért Rákóczy Györgynek megizente, hogy menjen ki
Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek s
egyesült erővel kiveri őtet onnan.

Most még a szultán is megharagudott Rákóczy Györgyre, a miért az ő
engedelme nélkül háborút kezdett s a magyarországi részeket Ferdinándnak
engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudnak. A szultán
letette a fejedelemségből II. Györgyöt s helyébe Barcsainak adta az
athnáméval a fejedelmi botot s egyúttal a krimi tatárok khánjának
megparancsolta, hogy népeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen
vazalluson.

Most azután Kassa városának e kettő között van választása.

Vagy csendesen odahagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II.
György nagyfejedelem akarata szerint, a minek a legelső következése az,
hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed
várába, helyükbe pedig beköltözik egy wallon ezred, a hadparancsnokul
kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a
jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik s azok a wallon ezreddel egy
időben ismét beköltöznek a városba.

Ez az egyik keserű falat.

A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette
a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte
Barcsait. Ha tetszik Kassa városának, állhat Barcsai részére s
behivhatja védelmül az egri basát.

Lehet választani a kettő közül.

Most volt aztán drága a jó tanács.

Itt volt az a kő, a mit egy bolond beledobott a kutba s aztán száz okos
sem tudta azt kihuzni.

A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai
Bálint az elnöki széken alig tudá fentartani a rendet, annyira fel
voltak hevülve a kedélyek.

Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyujtja házát, hogy sem a
német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta,
hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogy sem azt megérje, hogy
török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a
hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuiták
feketére festésében.

Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak s egyik
sem akart engedni.

Az elnök csak hallgatott.

Végre a Rector hozzá fordult s kérte az ő véleményét.

– Ha kivánják, hogy szóljak, mondá Kalondai: akkor én kimondom, hogy sem
az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés
Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczy
Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem tejesíté. De viszont a
szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak
az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczyt is csak az erdélyi rendek
tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak ők választhatják meg. Az én
hitem tehát az, hogy ide sem a wallon lovasok, sem a török spahik be nem
jönnek; hanem bezárjuk a városnak kapuit s ha erőt hoznak ellenünk,
azzal szembe mi is erőt állítunk, a hogy apáink tették. Ha így akar
végezni a tanács, ráteszem a fejemet s Isten legyen a biró közöttünk. Én
nem félek a véremet kiontani a városomért.

Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan sorba szedte a
rossz következéseket, a mik e nyakasságból származhatnának a városra:
tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi
veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül
megostromoltatás, capitulatio, iszonyú hadi sarcz, sőt még a
székesegyháznak is protestans kézről való elvétetése; – hogy a midőn
szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá,
hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba
inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a
wallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.

Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város
aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva
nem tekinti magát senki ezredes kapitányának, hanem a hadait
hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s
bölényre vadászni.

– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek, mondá erre Kalondai Bálint, s
én is leteszem a ház asztalára a birói pálczát; viselje nálamnál
bölcsebb ember.

S azzal ő is végig fektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyol
nád botot s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, a ki azt
súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le birói hivataláról. Ez a
feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.

Azonban ekkor egyszerre minden oldalról neki estek: baráti úgy mint
ellenségei, (az utóbbiak még jobban) könyörögtek, hogy ne tegye azt;
legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a
várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsesége oly magasan áll
mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; épen
ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját
nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az
gyávaság, megfutni épen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a baj
elől! addig addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát elnémítá a
becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a
helyére visszaültetni; a miért aztán kapott egy nagy vivátot s még fel
is akarták emelni székestől együtt, mint biróválasztáskor, de csak
intett, hogy azt ne tegyék.

Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé
semmi dolga.

Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja
meg, a míg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válaszszanak helyébe
más főbirót.

Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok
előhordták az actákat, a mikben a senatus meghozta már az itéletet s
csak a főbiró aláirására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek,
mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás:
kegyelem.

Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját
házatáját megláthatta volna.

A legelső, a mit eléje tettek, aláirás végett, volt egy halálítélet.

Az első halálitélet, melyet alá kellett irnia.

Nagyot dobbant a szíve!

Embert ölni a csatatéren, a harcz hevében; karddal szemközt vágó embert,
megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy «védd magad, vagy add meg
magad!» Embert, a ki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi
népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni,
összetörni, kopjahegygyel, karddal, buzogánynyal, ezt próbálta elégszer
s jól forgott kezében a fegyver; – de embert ölni hidegvérrel, puha
karszékben ülve; meglánczolt embert, a ki se nem futhat, se nem küzdhet,
embert, a ki e városból való, polgártárs, a ki talán ismerősünk, a ki
sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a
kettétört pálczikát: ebben még ujoncz volt.

Azt kérdezte, mit vétett ez az ember?

«Megölte a feleségét…»

Irtózatos bűn!

«A jó reményben levő feleségét ölte meg.»

Névtelen gonosztett!

Senki sem orvosa ennek a sebnek, csak a bakó.

Bakó?

Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul-sorra járta a
templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért, hogy
őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomoruságtól, hogy itt a
jövendő év alatt a bakó jőjjön igazságot tenni!

Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik
azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik, mint nyomorult
bűnösök birája, a másik, mint elitéltek kínzója, kivégzője!

Hogy fog ő ezen ember szeme közé nézni?

Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő
a vétkes bűnvádjának történetét. Halálitéletet biró nem szentesíthet,
mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.

Az előadó conrector aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is.
Egy polgárkatona, – nevét jól ismerte Bálint, mészáros mester volt;
éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő
szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott s hozzávágott az
asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a
kezét, a hogy szokása ilyenkor incselkedni s a kard hegye úgy találta az
asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos, tette után rögtön maga
jelentette fel magát, bünét megbánta, maga kérte a halált.

– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt és megbánta szörnyű tettét,
mondá Kalondai Bálint mentségképen.

– Ez szolgált bűnének enyhítésére, felelt rá Zwirina főrector; ezt
tekintetbe véve, egyszerű fővételre itéltetett, a helyett, hogy a
vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.

– Vannak gyermekei? kérdé a főbiró.

– Heten, felelt rá a conrector.

– Hét árva maradt utána! sóhajta fel Bálint; a kiknek ártatlan fejéről
soha se moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által
veszett el!

– Úgy van! mondá hideg, kegyetlen szóval a főrector; heten lesznek utána
megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki,
mi mind a harminczezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! s
minthogy évkönyvünkből, a mi bele van irva, többé ki nem téphető; a késő
századok, mikben a barbarismus napról-napra előhaladó korszaka, most még
művelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement
példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet
osztogatni.

– Nem kivántam számára kegyelmet. Örökfogság a városi vízvezeték taposó
malmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szivében, nagyobb büntetés volna
rá nézve a halálnál.

– Ne Rosicruciánuskodjunk, kedves főbiró uram. Ha mi nem ölünk, minket
ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem
nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, a mit szemével lát.
Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek s száz támad utána. Fogja
kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.

Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a virág levélen, úgy
gyöngyözött a hideg veriték, mikor azt a tollat megmártotta a
kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, a mig aláirta a nevét
az itéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligraphiáját majd
alig lehetett elolvasni.

– Mi van még hátra?

– Még van egy másik itélet. Ez a «hárum pálczárum» itélete.

Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az?
Mind a két német szövegű krónikásunk úgy irja azt le, hogy «harum
pallizarum», a mi valószinüleg a «három pálczára» itéltetésnek diákozó
ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja,
hogy mit értettek az alatt? A debreczeni várostanács évkönyveiben
azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés
nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel czimboráló nők számára
volt feltalálva; a debreczeni krónika azt mondja: «három fával
megkoronáztassék!» A német krónika-iró hozzá teszi, hogy ritka, a ki ezt
túl éli. Az elitélt koponyáját három fa közé szoritották s aztán a bakó
a három fát lassan öszsze csavargatta, míg a végeik összeértek. Az
elitéltnek pokoli kínokat kellett kiállani az által. Gyakran elájult.
Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.

Ezt a rettentő itéletet kelle Bálintnak aláirni.

Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsülyed vele az az
egész ház.

«Babura Pirka.»

Kék-zöld karikák tánczoltak szemei előtt.

Hogy ennek az ő keze alá kellett kerülni!

– Olvassa át az actákat főbiró uram: Kegyelmedet az érdekelni fogja.
Mondá a főrector.

Kalondai Bálint olvasott.

Mintha egy csoport ördög, (kinek neve «légió») vonulna végig szeme előtt
azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú,
vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába
kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kiczifrázott initiale:
ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; a ki a többit hajtja maga előtt.

Oh az pokolbeli tudomány volt, a mit e betük hirdettek.

Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vád-bizonysága, ismerősök és
idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak
meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A
vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy
őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el Kalondai Bálintnénak az
elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szép szerével lehet, úgy; ha
nem, erőszakkal is ellopni az urától és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy
ezért meg volt fizetve s minden alkalom el volt már készítve a gonosz
terv kivitelére.

Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott
Kalondai Bálintné közelébe jutni? hogy tudta azt rávenni, hogy
erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat
visszautasította, sőt végre borzalmában elájult? mindezekre a vádlott
nem felelt egyebet, mint azt, hogy «boszorkány vagyok, mindent megtudok
tenni!» Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan
megmaradt a mellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem
volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna: az utolsó kínzás
alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének édes
anyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt
ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbiró, az maga fog a
tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a
felesége anyját.

Bálint érzé, hogy az egész világ a fejére omlik.

És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg
legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull
körüle.

Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták,
mit fog tenni? Megrendül-e e csapás alatt s igazolni fogja a boszorkány
állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…

Kalondai Bálint pedig fogá az irótollat, megmártá azt, s most már nem
reszkető kézzel irta alá a dátumot és a nevét az itéletnek, s még azzal
a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót «három pálczára» s volt gondja
rá, hogy végűl a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az
itéletet.

S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra s felszólítá a conrectort,
hogy hajtson össze egy ív papirost, s fracto margine irjon a tanács
nevében meghivó-levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek,
miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolcz nap alatt
Kassa városában, a ma hozott véritéletek végrehajtására, mely itéletek
vele párban közöltessenek, s végűl árjegyzékét nyújtsa át a város
pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghivást maga
irta alá.

Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja
Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: – a szebeni hóhérnak kell
szemtől-szembe állni Kalondai Bálinttal, a kinek kedvesét atyjától
elcsalta, a kivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt: –
lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben, most pedig egy
megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva és szemben vele a
vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első
tisztviselője! és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elitéltek egyike,
a kin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját
atyjának régi gazdaszszonya, ő neki magának ápoló dajkája; – hát akkor
lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint
akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az itéletek
végrehajtására.

Hitt egy nehezékre való emberi érzésben Kaczenreiter Henriknél.

Ezeket elvégezve, kelt föl azután elnöki székéről.

Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A Fürmender, az ifju Zwirina
Ignácz, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbirája iránt,
kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például
szolgálhat.

Akkor aztán sietett a saját lakába Bálint.

Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta
csókjaival a szót mind anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe
véve a szép Mikhált, azt sugá fülébe szerelmes férfi hangon:

– A minek jönni kell, hadd jőjjön! Ha jó, ha gonosz, következik ránk,
vigasztaljon az, hogy együtt ér mind kettőnket.

A miben a szép Mikhál meg is nyugodott.



HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban
megbevnhewdic.

Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket s egészen
kudarczot vallott a psychologiai számítása.

Kaczenreiter Henrik természete e néhány év alatt egészen elfajult.

Mikor Bálint a kézsmárki collegiumban együtt tanult vele, akkor egy
tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjoncz
volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének
fitogtatása miatt; a ki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele,
kegyetlenül összetörte, ha apró csinyeket követtek el, azokat az
előljáróknál beárulta s tudományával valamennyi felett præpotenskedett.

De mind e hatalmaskodásának végczélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott
is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért
pályatársainak nyüge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából
kilódítá őt atyjának erőszakos keze s visszarántotta annak
ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.

Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy bele találta
magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar
egyformává tesz mindenkit, a ki bele keveredett. Az az érzés, hogy az
egész világ megveti az embert, felkölti a daczos ösztönt, ezt a
megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remete életet élt,
bornemisza volt; most egyszerre a mámorba sülyeszté érzékeit s nem
szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó halála fenevadi kegyetlenséget
oltott szivébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó
szikráját is kioltá szivéből. Elvesztve azt a nőt, a kit szenvedélyesen
szeretett, egészen lealjasult s csak azon némberek társaságát kereste, a
kiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pelengér. Ma
tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor
kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni
az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a
festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált
fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt
kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a
saru szárában hordott ezüst nyelű evőkését is elvesztette a
játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, a ki keze alá került.

Egyszer már intést is kapott az országbirótól, hogy ha hívebben utána
nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.

Mindezekből meg lehet érteni, hogy a mint Kaczenreiter Henrik megkapta a
kassai tanács meghivó-levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a
meghivásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghivó-levél alá
Kalondai Bálint, mint főbiró van aláirva, nem zavarta őt meg:
ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas
hivatalában mutatni be magát. Az meg épen gyönyörüségére szolgált, hogy
az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra,
hogy az gyujtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még
azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé:
ezt a gyönyörüséget nem engedte volna másnak.

Nyolczad napra a meghivás után a kassai piaczon döczögtek végig a
szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rudú járművek,
a miken, mint vándor komédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság
szörnyű szinpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kisérték
őket elől hátul.

A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel
érkezett meg a wallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép
tárogató sipot fujva, a minek a változatos melodiáihoz úgy hozzá volt
szokva a lakosság; hanem azokat a rideg, recsegő trombítákat, a mik csak
emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovas osztály között jött,
öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták
collegiuma.

Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták előljárói siettek fel rögtön a
városházára s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük a fölött,
hogy melyiké legyen az elsőbbség? Löffelholz generalis azt allegálta,
hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanácscsal legelébb elintézni a
katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott,
a mik azt minden világi méltóság fölé helyezik.

Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani s mindkét fél
fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.

Ekkor sarkantyus léptek hangzanak a folyosó felől s e léptek közeledtére
mind a két vitatkozó fél hirtelen útat nyit a közeledő harmadiknak.

Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős
termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.

A merre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az
öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.

Ez volt a hóhér.

Az arcza is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta.
Akkor hosszú szőke haja most kurtára volt nyirva s szakálla két rőt
csomóba hosszan leeresztve; arcza duzzadt volt a sok dőzsöléstől,
dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a
rezes arcz puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból
nemesült ember visszavadult őseredetéhez.

Ha semmi hóhéri apparatus nem lett volna is rajta, az arczából
kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet
adni a közeledőnek.

S ha volt valaki, a kinek ez alak megjelenésére jobban el kellett
iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld
alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a
vérontás embere volt; hanem egyuttal a férj, a kit feleségétől
megfosztott.

Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, a mibe ezer összetalálkozó
körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is
gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még
összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: «készebb vagyok rablóbandát
alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!» s az
másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani,
nem sejtheté előre.

Minden szem ő rá nézett: a ki feje volt a városnak, elnöke a tanácsnak.

És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter
Henrik szeme közé, mintha soha se látták volna egymást, mintha semmivel
se lenne adósa.

A bakó oda plántálta magát a biró elé s rossz magyar kiejtéssel,
lengyeles accentussal mondá:

– Híttak: jöttem.

Bálint hidegvérrel egészíté ki a mondatot:

– Elátkozott föld porából lettem.

(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felirva azon sáskák szárnyaira
kháldeai betükkel, a mik legelőször Mózes hivására jelentek meg, s azóta
is előjönnek időnként, mikor az Úr megakarja alázni az embereket az ő
kevélységükért.)

Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré s annál fogva a főbiró szava
csendes mosolygást idézett az arczokra, s a derültség mormogása hangzott
köröskörül, azért, hogy a főbiró olyan kész volt letromfolni a goromba
tolakodót.

Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcseségével, mikor kimondá a
határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.

– Első az egyház, azután jön a világi hatalom, utolsó a bakó.

A wallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott s
azt mondá, hogy ő az első ember a városban s szörnyű lármát kezdett
csapni.

Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a birói
pálczát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét.
Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.

S akkor azt kérdezé a generálistól:

– Tanácskozni jöttünk-e ide, vagy dulakodni?

A wallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a
bátorság, kezét nyújtá a főbirónak s nevetve mondá:

– Jól van, jól, főbiró uram: nem jöttünk verekedni; csak tessék megint
leülni és deliberálni. S azzal hátrahúzta magát.

Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését,
hogy a helyét elfoglaló főbirót egy harsány «vivát»-tal üdvözölték.

A győztesnek maradt vicarius pedig sovány kezét feléje nyújtva, mondá:

– Deus benedicat tibi!

– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A birói székben még
áldást sem szabad elfogadni.

S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita collegium között fenforgó ügy
elintézéséhez.

Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen úra-e a
lelkének? legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És
Bálint tudott értekezni a jezsuitával latinul, a generalissal németül, a
nélkül, hogy felakadt volna. Még pedig, a mit a Fürmender hangosan meg
is jegyzett a szomszédjának, mind két nyelvben fölötte állt a vele
beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos
stylus curialisa, s a generalis laposnémet idiomája ellenében az ő
Lutherféle magvas kifejezései diadalmas replicát képeztek.

És a háta mögött állt a bakó.

S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyük. A város részéről
alá kellett irni az oltalom-levelet, melynek értelmében a jezsuiták
szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek
és annak küszöbe világi hatóság által átléphetetlennek nyilváníttatik;
ellenben a jezsuita kollegiumnak is alá kellett irni a reversalist, hogy
tartózkodni fog a protestansoknak erőszakkal, cselszövéssel, moralis
pressióval, vagy megvesztegető igéretekkel a római hitvallásra
áttérítésétől.

Bálint el tudta találni józan bölcseséggel a helyes középútat az
ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták
furfangos közbevetett mondataiktól, mentális reservátáiktól.

És ezalatt a háta mögött állt a bakó.

A vicarius meg volt elégedve az egyezménynyel, s midőn Bálint a tollat
kezébe fogta, hogy azt aláirja, azt mondá kenetteljesen:

– A jó mag jó vetést fog adni az aratónak.

S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy
valjon azok a betük, a miket ő itt most elvet, miféle vetést
teremhetnének valaha az ő számára?

A generalissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle
határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő
viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége s a fölött magának tartá
fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni s végül
legombolyítani azt a gordiusi gubanczot, mikor két egymással ellenséges
nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik a
fölött, hogyan és miképen legyen azután híve és oltalmazója az ország
törvényeinek, meg a császárnak, a hadseregnek és a városi
szabadalmaknak, úgy hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen s egyiket se
csorbítsa meg? és a midőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz
kapni, hogy a csomót ketté vágja vele.

S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes
bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele
tökéletesen megelégedve.

És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még
valaki: a bakó.

Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik
személyben, s a hogy amazt kiejtése elárulá: – lengyelül. (Mintha soha
magyarúl, németűl, diákúl nem feleseltek volna egymással hajdanában.)

– Henrik mester holnap reggel hat órára felállítatja a piaczon a
vérpadot s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek
megérkeztére.

Több szót nem vesztegetett e tárgyról. Feloszlatta a gyűlést és hazament
a házához.

E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai
házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak.

Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik s nagy
volt a meglepetése, a midőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép
Mikhál kivánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítést.

A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott
látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók
szentségét ohajtja.

– Ki pöröl Istennel? mondá Kalondai Bálint.

Szép Mikhál fölvette az Úr vacsoráját s a lelkész ráadta az áldást.

És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép
Mikhál még is valóban haldoklott már.

* * *

Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú
alkotvány a kassai piaczon. A kik korán keltek, a sűrű ködön keresztül,
mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakó legényeket az
égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették,
s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.

Mikor hetet ütött a székes egyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal
háromszor jelt adott s arra a város tornyában megszólalt a szegény
bűnösök csengetyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre
megnyilt a városház kapuja s mint szokás, legelől jött lóháton a bakó,
azután az elitéltek; legutól a tanácsosok: a főbiró, a főrector, a
conrector, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustradeon
foglaltak helyet, középett a főbiró; a bakó pedig felhágott az
emelvényre.

A fejvesztésre itélt polgárkatonát bajtársai kisérték a vesztőhelyig.
Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elitélve,
szabadon, láncz nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a
néphez, elbucsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni,
hogy a bakó hozzá nyúljon.

Az elitélt polgár derült arczczal, felemelt fővel jött, két bajtársa
karjába öltött kézzel, a kik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.

– Sebaj komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak
nem fáj. Áldja meg az Isten, a kik itt maradnak!

Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kis gyermekeit s szétosztotta a
komái közt.

– A kis fiamat neked adom, a kis leányomat te rád hagyom.

És így sorba valamennyit.

– Ki sir itten olyan nagyon?

A főbiró sirt ott a menyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás
nélkül.

Az elitélt megszánta biráját s odaszólt hozzá:

– Ne sirjon főbiró úram. Igazságos itéletet mondott ki rám.
Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se
nyomja a lelkét soha; mert az igazságos itélet volt! Fordítsa félre a
fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt
végrehajtják.

De Kalondai Bálint nem takarja el a szemeit; hanem parancsolt nekik,
hogy ne sirjanak, de nézzék végig a jelenetet.

Tanult!

Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét
lépcsőn, derült arczczal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni
tőle, hogy elég éles-e a szerszáma? s azután köszöntetni az
otthonvalóit.

A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a
kezeit és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:

  «Ne szállj perbe én velem:
  Óh én édes…..»

Csak idáig énekelhette. Azt, hogy «Istenem» már a trónja zsámolyánál
mondhatta el az ő Urának.

Bálint megtanult valamit.

Ezután következett a másik, sokkal iszonyítóbb jelenet.

A boszorkányt hozták elő.

Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a
szenteket és az embereket s invitálta az ördögöket, hogy jőjjenek a
segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pelengér-oszlophoz megkötni.

S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta.

A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még
szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.

– Hehő! átkozott vén boszorkány! Kezem alá kerültél valahára.

– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy
ördöngössé!

– Gyere csak boszorkányok királynéja, hadd koronázzalak meg!

Azzal fejére tette a három fából alkotott koronát s egyet csavart rajta.

Babura Pirka odafordítá az arczát Kalondai Bálinthoz s hozzákiáltott:

– Biró! vetesd le fejemről ezt a koronát; mert fáj!

A bakó röhögve mondá neki.

– No majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette
az áztatott nyirfa seprőt s megint egyet facsart a koronán.

A kínzott nő felordított.

– Biró! öless meg egyszerre, hogy meghaljak!

– Ne félj, majd feltámasztalak én! ingerkedék vele a bakó s megragadta
vállán az öltönyt s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a
korbácscsal.

Azt a császárpiros öltönyt, a miben a Bálint a Mikhált megszerette.

De Henrik is ráismert arra az öltönyre.

– Nézd, még most is az a ruha van rajta, a mit a feleségemtől lopott el.
Tolvaj! Gyujtogató! S az alatt hagyta süvölteni a korbácsot a levegőben.

– Megütsz? hóhér! Visszaütlek, hóhér! Én sütök a pofádra olyan billogot,
hogy ott viseled holtig! Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál?
Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él s
annak a birónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!

A hóhérlegények kaczagni kezdtek.

E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló
fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad
szélire ugorva, kezét a korbácscsal kinyújtá Bálint felé.

A tanácsurak elszörnyedve ugráltak fel helyeikről valamennyien.

Bálint pedig nyugodt, csendes hangon mondá:

– Úgy van, – igaz!

Ekkor aztán Zwirina Ágoston így szólt hozzá:

– Most van már itt az ideje: letenni a főbirói pálczát Kalondai Bálint
uram!

Bálint átnyujtá a pálczáját s aztán leszállt az emelvényről s hazament.

Senki sem kisérte: egyedül ment.

Mikor hazaért, szép Mikhál az arczáról olvashatá a szerencsétlenséget.

– Mindennek vége. El vagyunk árulva és nyilván bevádolva.

Szép Mikhált nem zavarta meg ez a hír: készen volt rá.

– Most csak egyre kérlek, szólt Bálintnak, s azt kell, hogy megengedd,
ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik
álorczás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint a mi
volt. Ez házasság megsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy
nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott
magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám
nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!

– De nekem is van anyám!

– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut.
Őt nem vádolja semmiért a belső biró. Ellene volt annak, hogy engem
elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak:
ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, a minek okozója volt, az nem
csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte.

Bálint megcsókolá szép Mikhálját.

– Igazad van. Nem fogjuk magunkat védni.

Ebben a nyomban ott termett náluk a jó Simplex.

– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk.
Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincs
gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.

Erre Bálint azt mondá:

– Ha magam volnék egyesegyedül, a kit üldöznek, nem mondom, hogy el nem
menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a
porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszítek azokat onnan s
lemossátok róluk a port), hogy sem az ő neve az enyim mellett legyen a
pelengérre felirva, a mit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi
helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, a minek jönni kell.

– Így is jól van. Mondá a Simplex. De hát védjétek magatokat. A legelső
szabály, tudod: «si fecisti, nega». Eltagadjuk a vádat emberül. Itt
vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár
kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pinczével alább vagy
feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII.
parancsolat csak azt mondja, hogy «ne tégy a felebarátod ellen hamis
tanubizonyságot!» de azt egy szóval sem mondja, hogy «mellette ne tégy!»

– Nem, jó Simplex. Azt mi nem teszszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő
nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle
kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem
fogja megmondani soha. Érted-e miért?

– Értem bajtárs. Az apja fehér hajszálaiért.

– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a
kínvallatás alá vonják?

Bálint féltve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait
csikorgatta s az ökleivel verte a saját koponyáját.

– És elvégre is! szólt Bálint büszkén felemelve fejét. Inkább meghalok
százszor és látom a feleségemet előttem meghalni, hogy sem én, a
kis-szebeni peczérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkamon
és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az
arczomba! – Én hazudjam ez ember előtt félre fordított arczczal? De
szemközt akarok vele állani bátran és megmondani neki az igazat és aztán
a szeme közé köpni!

– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, a hogy igazi ember tesz! szólt maga
is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult és a
kezeit csókolá. – Már most hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha
sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek
áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabad
lábon védhesd magadat.

– Ezt köszönöm nekik: s bizony nem vallanak velem szégyent.

A mint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni
Kalondai Bálintot és feleségét.

Sára asszony csak akkor tudta meg, hogy mivel vádolják a gyermekeit?

Szertelen nagy dühbe jött e miatt.

A mint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant
gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei
közül?

«Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! kiabált utcza hosszat. Ürügyet
kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor
mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tüzeső emészsze el az egész
várostokat!»

Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját
akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez s utat tört
magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, a míg a
syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint
elszöktette Kaczenreiter Henrik feleségét s együtt élt vele törvénytelen
házasságban.

Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarább szóhoz jutni a
válaszadásban.

– Hazugság, rágalom, szemtelen gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én
menyem, Milka, valaha a kis-szebeni bakónak a felesége lett volna. Állj
elő, te veres ruhás pojácza: és mutasd elő azt a házasságlevelet, a mely
szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kis-szebeni peczért
választott volna törvényes ferjének! Tégedet; te veres szelindek! ez a
jámbor teremtés, a ki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod,
nevezd meg itt azt a papot, a ki ezt az angyali lelket itt, teveled,
pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár
előtt összeesketett volna.

Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vaczogó állán, a mint ez
asszony eként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze
Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő, mint lelkész vette azt
el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a
felelet után.

De még jobban megrettent Mikhál. Ijedten szorítá meg Bálint kezét.

S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját s Henrik felé
fordulva, mondá:

– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze
ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese
volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle; mert jobb neki
meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem?
arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszuálló cherubimjainak!

– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének; monda a főrector,
ki főbiró nemlétében a tanácsban elnökölt. Kegyelmed ismeri a törvényt:
tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál.

– Bevárom azt.

– A mi megítéltetett.

Szép Mikhál kezeit összetevé keblén s martyr-arczát az égre emelve,
megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva
tartá.

De a bekövetkezett ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony
szivszakasztó sikoltása.

– Én appellálom az itéletet!

– Hová mi tőlünk? kérdé a főrector kegyetlen, hideg szóval.

– A nagyfejedelemhez.

– Az fogságban ül lengyel rabságban.

– A királyhoz, a császárhoz!

– Az meghalt. – Szólt rá tompán ugyanazon vigasztalan hangon.

– Tehát appellálom az Istenhez! kiáltá az anya elkeseredett indulatában.

E kiáltás után mély csend következett, egy pókhálóba akadt légy
vergődését meglehetett hallani. E mély csendben egy tompa föld alatti
hang kondult meg, e választ dörmögve:

– «Az meg alszik.»

A bakó szájából szaladt ki ez a szó.

Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt s úgy üté arczul a
megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.



HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

Nem minden akeppen tewrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott
wala.

Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött.
Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában
megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.

A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes
feje vesztésével büntettessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett
tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba
takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott
megtermő bógácsot.

Ez az utóbbi sulyosítása volt a büntetésnek.

De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a
megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség
miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is
feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége,
tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a
templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette
és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy
tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem
azt még a siron túl is sujtolni szükséges.

Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek
megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat
tetszése szerint.

És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja
újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár:
egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal
átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú
haja a vállait verte.

A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina
Ágoston.

A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed
léptekkel haladt fel azokon.

A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok
erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.

Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint
megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.

– Megbocsátasz-e nekem?

– Nincs miért megbocsássak.

– Szörnyű halálodért…

– Az örökre egyesít te veled.

– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?

– Várok rád az ég kapujában, míg megjösz.

– S ha én pokolra jutok bűneimért?

– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.

– Akarsz-e imádkozni még?

– Békesség van már szivemben.

– Amen…

Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe
azzal a fehér szalaggal.

Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.

Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett.

Mikhál ráismert és megszólítá.

– Mátyás mester, úgy-e jó asszonya voltam mindig?

– Bár ne lett volna az soha. Dörmögé a kemény férfi.

– No hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.

Bálint azt kérdezé tőle:

– Bekössem-e szemeidet?

– Csókold le. S hunyva maradnak.

Nem is nyiltak fel, csak a túlvilágon.

Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve:
odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle
kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?

Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a
holttetemet fölemelje.

– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat
ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.

Azzal leveté rókatorkos mentéjét s lekiálta a körülálló sokasághoz.

– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.

– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett
fel a lépcsőkön.

– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire
kértelek, el ne feledkezzél róla.

S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú
ágyba, a miből nem költenek föl senkit.

Akkor megölelte a hű fiút s elbocsátá magától.

– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos
ellenfeléhez fordulva.

Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy
térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.

Bálint elutasítá őt magától.

– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, a kiben ti
hisztek.

– Ne halj meg egyházi áldás nélkül; figyelmezteté a lelkész.

– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal
a hóhér, a ki a fejemet leüti.

A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés.

Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű
komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott
szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű
csípdeséseket.

– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy
tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az
éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.

Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szivét erősítette volt.

– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve
eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál
hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát
is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?

– Még magasabban kell. Monda neki Kaczenreiter.

– Még is magasabbra? No így már csak jó lesz.

Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki
gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén
is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett
kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége
iránt.

– No páter Vihodár, – ha te készen vagy: én már készen vagyok.

Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal
éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj,
s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt
bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó
szegletébe, hogy elszédült bele.

Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az
elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.

– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az
elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a
pallost a másik bakó s végezzen az vele.

Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról.

Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei
felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. –
Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad
felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt
kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.

«Ide Bálint, ide!» Ez Simplex hangja volt.

Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.

«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló
drabantoknak.

A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a merre Bállint kitört,
ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői
előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai
fedezték a futását.

Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A
főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a
pallossal, a drabantok az alabárdokkal.

Bálint egy nyitott kaput talált az utcza végén: azon bemenekült.

Az a kapu bezáródott utána.

S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun,
hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták
vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.

– Vissza innen! Ez a ház «asylum.»

Az volt a jezsuiták kolostora.

E küszöbön megszünt a világi hatóság minden hatalma.

És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a
miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt
támasztottak mögötte, melyben megmenekült.

De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták
kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak
összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a
Mikhálja mellett!»



HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli
dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el
legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban
erősködött, hogy a ki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről
erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó
személyes tervei is.

Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem
lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett,
hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s
akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak,
hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre
téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a
nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő
részére döntsék el az igazságot.

Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy
Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és
Kaczenreiter Henrik egy peczérével.

A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a
Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a
veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is
vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt
terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna
hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja.
A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ
el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált
fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer
megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot
megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a
kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a
koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot
csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet
adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár;
a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset
is csináltak a kassaiakra.

Végre lejött az országbiró határozata a menhely kérdésében.

Az pedig ekképen hangzott:

«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet
tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal
letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak
azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római
egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a
törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak
nem több, mint három napi idő engedtetik».

Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a
jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a
vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát
véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János
barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És
azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar
párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának
kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve,
eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a
ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:

– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam
a fejét elvágva a testétől, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én
lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára
asszonynak sem mondá el.

Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. –
Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania
esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak
vétetnék.

Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint
nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt:
bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a
napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával
megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos
némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra
aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a
farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából
nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát,
másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki
tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki
trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg
dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte.
Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy
volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját,
úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú
csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két
kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember
dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták,
ivott; kezében volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele;
hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se
látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre
vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott
egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen
vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra
relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. –
Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a
czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból
kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető
volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot
nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos
lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok
volt.

A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros
koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű
óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket,
rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj
csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni
kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt
megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány
áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat
újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán
mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a
szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep
jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is
ott állt az ajtó mellett két felől a két fegyveres őr: a város drabantja
s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér,
kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu
környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a
drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú
vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy
azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a
kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi
történt? azt csak a beavatottak tudták.

Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább.

A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat
Zwirina főrector az alabárdosaival.

– Hová mentek? kérdezé a farsang lovagjától.

Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt
recsegő-sipegő madárhangon.

– A meghalt farsangot viszszük eltemetni!

Zwirina Ágoston pedig élt a gyanuperrel. Hej okos ember volt!

– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?

S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arczáról.

Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva,
elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S
erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között.
Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a
koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát.
«Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a
nádpálczájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. – Mire
az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba
teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is
lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint,
nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a
paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt
a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak
annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze
előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a
temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles
hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott
paripát hozva elő.

A Simplex ekkor elkiáltá magát:

«Valentine, ecce tuum Bucephalum!»

Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a
török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.

A halálra ítélt felkapott a lovára s elvágtatott, ki a világba.

Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a
maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun
tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik
semmiben sem tudósok.

Török Alit a kolostor ajtóban cserélték ki Bálinttal.



HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.

Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint
szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az
ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a
halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor
hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.

Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az
ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy
sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.

Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai ház udvarától.

Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s
aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e
fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s
daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid
zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő
ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a
sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól
ujongó zsolozsmákat.

Ki tilthatta azt meg neki?

Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő
rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala
fölött. Szent énekek azok.

De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és
kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a
gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az
özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna,
beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az
ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.

  «Uram kihoztad a koporsóból az én lelkemet
  S vetetted a koporsóba az én ellenségemet.

XXX-ik zsoltár.

  Ellenségimnek szidalma lettem,
  Szomszédim rámtörtek körülöttem,
  Barátaim elfutottak tőlem.
  Legyen nekik gyalázatjuk bőven
  Nyugodalmuk koporsó méhében.

XXXI-ik zsoltár.

Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.

És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt
az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott
ellenségek fölött tomboló zsoltár.

Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz
folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?

* * *

A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a
mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város
tekintélyét és a törvény erőhatalmát.

Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres
palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a
nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt,
háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság
gúnyhahotája között.

Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét?
azt senki sem jegyezte föl.



HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Leiratic, mell soc kiseertetec laknak ees ieztenec az cimeteriumokban.)

A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint
üldözésével.

Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, a kik a
menekülőt nyomról-nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor
már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak
reá pihent vezeték-lóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak
látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.

Az új Fürmender, az ifjú Zwirina Ignácz azonban így okoskodott: Kalondai
Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott
nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy vissza ne jőjjön hozzá,
azt meglátogatni, a milyen nagyon szerette.

Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilencz muskétást a temetőárokban, a
hol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha eltalál hozzá jönni a
kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.

A csapda fel volt állítva ellene s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog
kerülni.

Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, a mikor a bőjti szél
az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a
lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény
ugrált egyik sir völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az
avar felől a hostádi temetőhöz.

Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált
kell keresni.

* * *

«Ló dobogást hallok;» dörmögé az egyik muskétás az árokban.

«Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?»

Ki is lehetne más, a kinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren
végigvágtatni?

«Nem látod, hogy tánczolnak a lidérczek?» Monda egy harmadik, felütve a
fejét az árokból.

* * *

A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sirok körül, rémes
fényt vetve a siremlékek imádkozó angyalaira.

Aztán úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy
mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, a mitől az élő
embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vaczogni kezdenek.

* * *

«Átkozott strázsahely ez itt!»

* * *

Az éjféli lovag a temető elé érve, leszállt a lováról s azt megköté egy
bodzafához s azután egy tülökkel viszhangot adott az elébbi kürtszónak:
mire a sirhalmok közül újra fellobbant a kisérteties láng.

* * *

«Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.»

«Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.»

«Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd a helyünkbe jő s itt megfogjuk; –
ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe s nem fog meg.»

Ez egészen helyes volt.

* * *

A lovag nyitva találta a temető ajtót s bement rajta.

Egyenesen arra felé tartott, a hol a lángot fellobbanni látta.

Nem lidércz volt ott, nem kisértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel
boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére s Bálintnak jeladásul.

– Csendesen! sugá a közeledőnek. Lesnek rád.

– Hadd lessenek; dörmögé Bálint. Kard van velem. Ha ott halok is meg;
beszélni akarok az én kedvesemmel.

– Beszélni fogsz vele. Jőjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne
lássanak.

Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy siremlékhez nem
értek. Veres márványból volt a gula, tetején megkoszoruzott urnával; a
sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal s körül
szegélyezve téli zölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopár koszorúk.

– Nézz ide! szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól és
olvasd.

A pompás síremléken e nevet látta Bálint:

«Zwirina Ágoston!»

Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól s nagy
érdemeiről.

– Mért vezettél engem ide? kérdé felháborodva Bálint; halálos ellenem
sírjához.

– Nem halálos ellened fekszik itt, monda Simplex; hanem a te szerelmed,
a szép Mikhál. Azon éjjel, a melyen ellenségedet eltemették, mi ketten a
jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját s ide
tettük a Zwirináé helyébe s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed
szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld
ággal lesz fedve a sírja.

Bálint leveté magát arczczal a földre.

* * *

– Hallod: hogy sírnak a kisértetek! dörmögé az egyik őr a másikhoz.

– Bizonyosan Belzebub kinozza őket.

– Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.

* * *

Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a
könyek le fognak szivárogni odáig, a kol kedvese alszik s szebb álmai
lesznek tőle, akkor felkelt s azt kérdezé a Simplextől:

– Nem fog ez a dolog kitudódni?

– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá,
az elment haza Thessaliába. A másik, a ki tudja: a sír. S az jól tud
hallgatni. A harmadik én vagyok s én még jobban tudok.

Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját s csókjaival halmozá el annak
arczát s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a
füvet, a virágokat, a mikkel az a sír fedve volt.

* * *

– Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok! suttogá a lesben ülő drabont.

– Bizonyosan Luczifer enyeleg velük.

* * *

– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a
sírba?

– Hát hová tettük volna? A jó embert elhelyeztük a Mikhál sírjába a
temető árokba s most ő fölüle fogják lelegelni a város szamarai
évről-évre a bógácsot.

* * *

– Hallod, hogy kaczagnak a kupczihérek!

– Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.

* * *

Még a szél is folytatta a kisértet-kaczagást.

… Hahhaha – huhhu – hóhó!

Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az,
hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép
Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könyekkel öntözött, a
megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a
temető-árokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bogácsot
rágja fölötte. Hahhaha – ho – ho – hó!

– Már most beszéltél kedveseddel, siess!

– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a
harczba. Eger várát fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom
legyen.

Azzal sietett lovához vissza s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A
kakasok elsőt szóltak éjfél után.

* * *

– A drómó hazanyargal már országába.

– Minden jó lélek dicséri az Urat!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ha imádkozott Sára asszony azért, a mire a fia kérte, úgy imája bizony
meg lett volna hallgatva oda fenn. Kalondai Bálint annál a fényes
ostromnál, mely Eger várát visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált
szenvedve esett el.



HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)

Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két
boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas
gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid
szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy
részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a
félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.

Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a
másik után.

Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka
elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár
Ancsa.

Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő
kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.

Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az
áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet.
A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a
pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és
kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt,
mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt
volna.

Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is
veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott.

Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a
pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta
az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok
Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak
Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban?
A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az
ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.

Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép
Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.

Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem
erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő
tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar
lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot,
a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy
végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy
várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő
gulyákkal és ménesekkel együtt.

Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt
hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a
kináló csúfságát.

Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s
rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan
korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban
laktak a Szamos mentén.

Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a
levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.

S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az
levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai
kedvező fogadtatásra találtak.

A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól
megajándékozva.

Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa
egyszer Homonnai.

Az pedig ráment a lépre; a mit maga keresett magának.

Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd:
egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak
voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a
kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján
rendelé őket hites társakká lenni.

Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben,
mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a
harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár
muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a
Krisztust hivők közé.

Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az
ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram
gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett
faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.

E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is.

Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.

Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony
rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két
«kedv» között nagy a különbség.

A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott
magával.

Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi
viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a
felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.

A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a
gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár
magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a
jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb
helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy
felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak
szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett
mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a
töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a
tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép
háziasszonynyal?

Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma
fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint
gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz
magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet
itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult
tárogatóst?

Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a
szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.

Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A
drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat
egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában
kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték
a szobájába pihenni.

A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer
csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.

El is vitték nagyhamar a csatatérről.

– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy
üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.

Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott,
utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.

Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a
karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.

Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint
szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés
szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van
elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné
szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.

A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe
gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték
eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a
hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a
fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.

Zurdoki ott találta a grófnét a szobájában. Reá várt az egyedül volt.

A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy
szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a
magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a
káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.

– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.

– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép
Izabella.

Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint
valami evetke.

Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban,
és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában
egy szép velenczei tükör.

A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát kétfelé
törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:

– No hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?

… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal
félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai
János.

Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy
milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.

Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a
nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak
tánczoltak.

Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép
egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján
keresztül.

– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki
az én kertembe akart beszegődni kertésznek.

Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek
szeme-szája koppant a drága falattól.

Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás
perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött.
Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt
bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt
Homonnaival, keményen rátámadva:

– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a
saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend
eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért
lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard
hát!

Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és
gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett
volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban
Zurdoki kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az
apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A
vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén
valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s
senkisem igyekezett őket kibékíteni.

Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás
volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver
hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig
s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda
egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott
lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.

S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy
esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a
nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó
magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal
elpusztíttatásra.

Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt
mondta rá:

– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért
fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!

És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért,
szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a
kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a
miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb
cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul
mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és
végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a
szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium
hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy polturát sem
iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.

És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok,
olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol
Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.

S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy
órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.

* * *

Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik
országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga
után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai
közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet
kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik
nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.

* * *

A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet,
melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való
tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek
kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi
útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi
volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.



UTOLSÓ FEJEZET.

Mindenec elmvlnac; de az igaz tvdomaan ewrewkkee megmarad.

A derék tudós Fröhlich Dávid pedig még sok számos évig oltotta a
tudományokat az ifjú nemzedék elméjébe és gazdagítá a világot
fölfedezéseivel. Késő koráig levelezésben állt a külföld legkitünőbb
tudósaival. S mindenkor a legpontosabban értesülve volt mindazokról, a
mik Kelet-Indiában és Amerikában történnek, sőt a holdban lakó
emberekről is írt egy igen érdekes és megczáfolhatlan igazságokkal
teljes opust.

Hanem hogy a Mikhál leányából mi lett, azt nem tudta meg soha.

Gyakran fölállítá a horoscópot, összeveté az aspectusokat, és felüté a
cisiót. E három tudományos factor segélyével mindannyiszor annak a
megtudására jutott, hogy a Mikhál leánya most igen nagyon boldog s
öröméletet él, valami nagyon messze eső országban, a minek még a nevét
sem mondta ki senki.

S talán igaz, hogy úgy van?



JEGYZETEK A «SZÉP MIKHÁLHOZ».

Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a tisztelt olvasó
közönségnek.

Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be, saját hazánkban, az
akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal, községi és családi
élettel, a mi a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért való küzdelem
sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.

Magyarország egy részében török basák kormányoztak, örök harczban a
római császár seregeivel, a ki a másik részt birta. A harmadik rész
Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.

Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy izben év
hosszatt védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa
ennélfogva nagy fenhatósággal bírt s az országos törvényeken kívül saját
statutumait is jogerőben tartá s használta a pallos jogát.

A török és magyar közötti vidéket a martalóczok tarták rettegésben, a
magyar és lengyel közöttit a százával összecsoportosult haramia bandák,
azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden város. A
fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem
kihatott a családi és magán-életre is. Még a káromlást is
nyelvkitépéssel fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt
szabva.

Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a társadalomban.
Mindig volt dolga és az rettenetes munka volt. Raffinált, kitanult
kínzások. Gazdag ember volt a mester, és nagy hatalommal ellátva; de
azért ő és minden hozzá tartozandója becstelen, ha csak harmincz évi
szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele «becsületessé» nem avatta fel;
a mikor aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba s élhetett a
társaság között.

A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás titkos sympathiákkal
foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztályokban a kuruzslónők
egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés nem
irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.

Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az embereket
megjavítani.

És a mellett az a titkos szövetség, a mi a törvényen kívül a társasélet
egyes köreiben a maga külön törvényeit fentartá. A jezsuita hatolt
előbbre a maga szövetségével, a protestantismussal szemközt; s titokban
czéhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a magánügyből s
mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik kötelességének tartá
azt a bajából kiszabadítani.

S mindennyi társadalmi nyüzsgés mozgás tetejébe jött még egy-egy
országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot indítottak
meg, mint a jelen történetnél Rákóczy György Lengyelország ellen, a mi
rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak,
városokat, megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi
gyarapodást, hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé
tett.

S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az élete, a ki
megakart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek. Ezt
volt szándékom a korhoz híven visszaadni.

Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz történet egykoru
krónikákból összeállítva.

Tudom, hogy a két szerető szívnek ily bünhődése visszatetsző a mai kor
fogalmai szerint; de így történt az meg s így kellett annak megtörténni,
hogy ama kor szükséges vasszigorán csorba ne essék.

Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként végezném azt be;
drámánál a szinpadi hatás parancsol. Ott a végcatastropha előtt
megjelentetném Mikhál atyját, a ki felderítené, hogy Henrik csaló volt:
a «si fuerit dolus» szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal és így
Mikhál és Bálint nem követhettek el házasság-törést s ezzel Bálint nagy
diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; de a korrajznál
kötelezett a fölvett eszme megtartani az alaphangot s végezni így, a
hogy valóban végződött, s legfeljebb az elegiacus hanggal adni
elégtételt annak az érzésnek, a mivel a hasonló történeteket a mai
szelid erkölcsi nézetek fogadják, míg a mult kor nézeteit azok a
fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, a miknél épen ez okból
megtartottam a régi irásmódot (kissé régibb modorút is, mint akkor
divott).

A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások leirásánál is
hosszabban, a mi az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is. De
szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bon tonhoz
tartozott. Egy ebéd alatt a házi gazda minden fogáshoz mondott egy diák
hexametert.

A leves után: «Jusculum ut prosit, guttarum sume triginta».

Jött a rák. «Mensibus erratis valet sub prandio cancer».

A halra mondta: «Tertia dummodo maledictus piscis in aqua». S erre bort
kellett inni.

Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: «Quodsi manes, pergam; si tu
pergis, nos remanemus». Ez szólt a habnak a bor szinén: ha elmulsz
maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.

A sültnél a szokott felszelési regulát: «caput alas pedes et caetera
membra resolve».

Ha a sajtot hozták: «Caseus et panis, sunt optima fercula sanis».

A dióra mondta: «Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est».

A vajat így kinálta: «Mane aurum, argentum meridie, vesperi plumbum».

Végül a gyümölcsre: «Dat pira, dat poma, qui non habet alia dona».

Mit a megkinált, ha igazi orthodox Galenuskövető macrobiota volt, így
utasított vissza: «Vivere si velis diu, tu nil de arbore sume».

A Cisio még gyermekkoromban használatban volt; csak mint játék már; de
hű utánnyomata a mult századbeli komoly tudományos tanácsadónak, mely
fölvilágosított a multról és jövőről, a nap teendőiről, távollevők
hogylétéről s egészségünk fentartásáról. (I. fejezet.)

A két század előtti utazásmódot leirja az egykori naplója a névtelennek,
ki magát «Ungarischer Simplicissimusnak» nevezi, a XI-ik fejezetben.

Az akkori Kézsmárk leirását (17. l.) feltaláljuk Wagner J. K.
«Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel»-ben.

A gyógyszerek és sebkuruzslások módját (42. l.) nagy komolyan leirja a
Georgica curiosa «Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren».

A «barátság jogát» (51. l.) ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel után,
minden következményeivel együtt.

A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni, szintén az
idézett névtelen irónál fedeztem fel.

Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját s a rablótanya és
haramiavezérek ismertetését is.

Az akkor divatozott tánczokról körülményesen beszél a névtelen
krónikairó, s azt mondja, hogy a magyar táncz inkább hasonlít a
ballethez s a jellemző pantomiához, többnek leirását adja. Ezeket Ipolyi
Arnold magyar mythologiájában is feltaláljuk.

A «háromszáz özvegyasszony tánczá»-ról azt mondja: egyszer az erdélyi
fejedelem Nagy-Bányán időzött s épen akkor egy bánya beomlott s tömérdek
munkást eltemetett: úgy hogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek
után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban
tartatá azt s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s
az udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a
nők, bortól felvidultan, tánczra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában
folyik a táncz, mond a fejedelem: «No urak, most láttok valamit, a mit
soha nem láttatok még: hogy tánczol háromszáz özvegyasszony egyszerre
együtt». Lett aztán erre sirás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták,
hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a
fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon megajándékozva, újra férjhez
menjenek. (29. fejezet.) Innen maradt fenn a háromszáz özvegyasszony
táncza. Más alkalommal a «halott tánczot» irja le, mely minden magyar
városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére mozdulatlanul,
az arczát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték a halottáncz
nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt felemelték, s elkezdtek
vele tánczolni; de az merev maradt, mint egy halott, a hogy a karja ki
volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak a hogy mozdították.
Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten
megverte egyszer az ilyen tánczolót, mert a ki játékból halottnak
tetette magát, a táncz végén igazi halottul esett össze.

A «vánkos tánczot» (II. k. 7. l.) még magam is láttam gyermekkoromban.

«Csamangó» (136. l. I. k.) Kecskeméten dívó elnevezése a gyepmesternek.

(138. l.) A mandragora-gyökér, mint szerelemszerző, egész kereskedés
tárgyát képezte akkor s a kalmárok hamisították azt mással (!) Ezt is
komolyan adja elő a Georgica curiosa.

(140. l.) Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a
szerelmi mámort felkölti és fokozni képes.

(II. k. 16. l.) Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek
útleirása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza.
Magyarra is lefordították.

(25. l.) Simplex «hekester»-nek nevezi a pánczéltörőt; valószinüleg
«hegyes tőr»-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata leirásában.)

A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex
adatai nyomán van leirva.

(82. l.) Az akkori Eperjes leirása Wagner szerint.

(117.) A szerelmes népdalokat «virágdalok»-nak hítták s egyházi
szószékből tiltották azon időkben. (Sziládi Áron értekezése e tárgyról.)

(128.) Bártfai esküvő:

  «Von Kaschau ungefangen,
  Von Eperjes ungehangen,
  Von Bartfeld unbeweibt.
  Von Zeben unbekleibt
  Kommt wer in die Leut,
  Kann er sagen von guter Zeit».

Simplex az akkori verset részletesen megmagyarázza. Bártfáról így szól:
«In dieser Stadt darf gegen Abend nicht wohl ein lediger Kerl mit einem
Mägdelein, auf der Gassen oder an der Hausthűre stehend, kecklich reden,
dass er nicht eingezogen wird durch bestellte Aufseher, und solches
Mägdelein nolens volens ehelichen muss: und hat mancher über seinen
Willen ein Weib nehmen müssen.»

(168.) A kopjatörést, mint kassai szokást, leirja Wagner «Staedte und
Geschichtsspiegel». (67. l.)

(III. k. 5.) Az erdélyi férfi-hajviselési divat egy nálam meglevő
eredeti rajz után van leirva: Béldi Pál arczképe után.

(9. l.) A protestáns papok leányainak tiltva volt a táncz. (Komjáti
Canon.)

(18. l.) «wurde vor Kaschau der Hr. Herzog von Würtemberg mit einer
Stückkugel auf der Batterie zu tod geschossen». (Wagner St. u. G. Sp.)

(24.) Kassai biróválasztás leirása Wagnernél 55. l. és következő (27.
l.) A máglyának való deszkákról irja: «ein neuer Wagen, mit glattem
eichenem langen Holz und 6 Pferden bespannt, allda wartet, dieses Holz
darf er zwischen Jahr und Tag nicht verbrauchen, sondern soll dieses,
wenn er in einer Verrätherei mit dem Erbfeind solte ergriffen werden, zu
seinem Scheiterhauffen gebraucht werden, wie schon einsten eine solche
Verraetherei begangen werden sein soll, desswegen das Folgaster Thor so
dato vermauret, und mit einer starken Pastey verwahret und verwachet
wird».

(V. 72. l.) A «hárum pálczárumra» itéltetésről mind Simplex, mind Wagner
kronikái szólnak, de világosan csak Debreczen városa évkönyveiben
találtam leirva e büntetés módot.

Végül a «martalóczok»-at illetőleg, a kik két helyen is említtetnek: az
egyik Henriknek atyjával való első találkozása, a másik Bálintnak és
Simplexnek elraboltatása, idézem a magyar törvénykönyv idevonatkozó
czikkét: 1567: 30.

«Szoktak némely kapitányok, a nagy kapzsiság miatt, csavargó, kétes hirű
embereket és rácz gyalogokat (pedites rascianos) s egyéb ily
martalóczokat tartani, kik azért, hogy nekik maguknak is hasznot
hajtsanak, a szegény népet kegyetlenül pusztítják s alattomos és
gyalázatos kereskedést űznek a törökökkel, vagy a törököknél lakó
ráczokkal, a midőn keresztyén embereket és gyermekeket elrabolnak s
azokat a törököknek eladni nem irtóznak. § 3. A ki az ilyen gyalogosokat
kézrekeríthet, határoztatik, hogy azonnal karóba húzassa, vagy bárminemű
halál nemével kivégeztesse». – A korszakra a törvény szavai legélesebb
világot vetnek.



TARTALOM.

_Első fejezet._ Mellnec foltaan leiratic, milly bewlchenn ees
tzeeleraanosan newelee wala naghitizteletev vr vrvnc az ew aarwa haiadon
leaniaat, az zeep Mikhalt  1

_Második fejezet._ Elewadatic mikippen ronghaalaa wala megh az saarkan
naghitizteletev vr vrvncnac minden bewlch practicait?  10

_Harmadik fejezet._ Holott megmagiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, a
ki az baaraaniokat ewrzi, mint a ki lewaagia  17

_Negyedik fejezet._ Holott leiratnac minden feele wezedelmec ees latroc,
kictől chodaalatos moodonn lezen az igazacnac megzabadvlaasoc  22

_Ötödik fejezet._ Mell naghion rewid lezen, ees nem igen kellemetesen
fog befeieztetewdni  44

_Hatodik fejezet._ Illendew moodoon felwilaagosithia az eddig laatott
homaaliossaaghokat  46

_Hetedik fejezet._ Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia  49

_Nyolczadik fejezet._ Mellben meghiratnac a vizontlaataasnac az ew
ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aalapotiat  53

_Kilenczedik fejezet._ Mellnec rendeenn az kegies atia megdorgaalia wala
kemeen ziwwel az ew elteewedett magzatthiaat, ees vtoliaara
bochaanatiaat adia leezen az megteerewnec  58

_Tizedik fejezet._ Mellben elmondatnac az maas azzoni aallatnac
heaabawalo zvgoloodaasai a zeep welaagi rend ellen  65

_Tizenegyedik fejezet._ Mellyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi
wezedelem leezen abbol, ha az azzoni aallat ninchen megeleegedwe az ew
sorsaawal ees nem engedelmeskedic az ew hitews taarsanac  72

_Tizenkettedik fejezet._ Meell naghion kis zaamu zawacbol fog aallani,
hanem annaal svliosabbacbol  84

_Tizenharmadik fejezet._ Meeg chac gianittatnac az gonoz bozorkaan
allattomoss practicai  85

_Tizennegyedik fejezet._ Az holott elmondatic, mikkippen nem mindenkoron
keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaaban walo mvlatozás
88

_Tizenötödik fejezet._ Balint hasonlatoskeeppen felchap azoc közzee, a
kic weerben dolgoznac wala  101

_Tizenhatodik fejezet._ Kiben bebizoniosodic, mi zewnrevssigess nagi
hazna wagion annac ha az ania az ew magzatiahoz kemeni ziwel wiseltetic
wala ees towabba az tewrewkkel walo cheteepatenac az ew dolga, melinec
elolwasasa irtoztato lezen  107

_Tizenhetedik fejezet._ Kibewl megtudiuk peelda aaltal, hogi a ki roz
vtra indul, mindiart azonnal az wereremben esic  117

_Tizennyolczadik fejezet._ Kiben meghiratic az io paitaasoknac
kevlewmb-kevlewmbfeele zerencheeic, hogi kinec teniere, kinec talpa
tewric wala  121

_Tizenkilenczedik fejezet._ Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit
az Joseph ees Potiphaarnee tewrteenneteehez; de meeg sem egeeszlen
olian, miwel hogi weeghezteewel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn,
hanem az Potiphaar  127

_Huszadik fejezet._ Az mellben nagion kewrevlmeeniesen, hanem ighen
vnalmassan elewadatic az ew kiwaltatasaanac teketoriaya  138

_Huszonegyedik fejezet._ Igenis ewrwendetes hir eerkezik wala: mellben
wagion gonozaknac pvztulaasa  142

_Huszonkettedik fejezet._ Mellnec foliamatthiaban elmondatic az gonoz
emberecnec rettentew sorsuc ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec
nagi zomoorusaaghot okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle
nem weznec wala  145

_Huszonharmadik fejezet._ Mellben kiderevl, hogi minden gonoznak az
okozoia ew maga az ✝✝✝ pokolbeli satan, ees annac strazsamesterei a rut
bozorcanioc, vagi walamellnec az allando embereket megrontani az ew
fvrfangos practicaicval mindeddig keezen wadnac  153

_Huszonnegyedik fejezet._ Mell nagi legien a fiatalsaagnac az
meggondolatlansaaga, ees az azzonoknak az ew rawazsaagvc az feerfiacnac
zerelemre waloo elchabitaasaban, hivseegesen elewadatic  165

_Huszonötödik fejezet._ Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket
iawas azzonioc kifvndaalnak, mikoron zereznec haazassaagot ceretewc
kewzewtt, kiket ewzze boronaltac wala  170

_Huszonhatodik fejezet._ Az aalortzassaag elweezi megeerdemlett
bevnteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az
zanakozaaswal ees megzabaditia az zorongattataasbol  177

_Huszonhetedik fejezet._ Ki lezen mutatwa, mell erews hatalom az azzonoc
akaratia ez wilaagon, ees mi nagi giorsasaagwal megtudia forditani a
feerfiac aaltal rendeltetett allapotokat  183

_Huszonnyolczadik fejezet._ Mellben nagi aatwaaltozasok mennec weegbenn,
ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaron magvc magvcra iss. Az Mikhal
pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna  188

_Huszonkilenczedik fejezet._ Mellnec rettentew hartz haborvwal lezen
foglalkozaasa, kibewl ki fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala
az Balint ziweeben, ha az ew hitwews taarsaat baantiaac wala  193

_Harminczadik fejezet._ Meghlatia leezen az kegies olwaso, hogi ambaator
giewniewrevseeges dolog az testi zeepseeg; azonban soc nagi
wezedelmeknec wermeiben sokakat az belewizen  198

_Harminczegyedik fejezet._ Waloban igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az
howaa az ✝✝✝ maga nem mehet, oda ween azzont kevld. A mi pedig chac a
gonoz azzoniokra eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban
lewew azzonioc, kic Istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot
chelekeznec  207

_Harminczkettedik fejezet._ Mellnec rendeen megtudiuc, hogi nem
tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert ha zarwaan fogivk, megewklel, ha
torkaan fogivk, megharap, ha haatvl fogivk, megrvg  217

_Harminczharmadik fejezet._ Megmagiaraztatic, mill soc io wagion abban,
hogi «pvblica privatis praecedvnt», azaz: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb
elinteeztetendewc, hogi sem mint az magaanoss tenniwaloc  232

_Harmincznegyedik fejezet._ Beteliesedic az peeldabezeed, hogi ki mibenn
bevnewss, abban megbevnhewdic  243

_Harminczötödik fejezet._ Nem minden akeepen tewrteenic az wilaagon, a
mint elewre kifvndaaltatott wala  257

_Harminczhatodik fejezet._ Mellben leiratic az hvshagio keddi
bolondozaas  262

_Harminczhetedik fejezet._ Ez penig zool az hamwazuo zeredai
penitentziarvl  268

_Harmincznyolczadik fejezet._ Leiratic, mell sok kiseerteesec laknac ees
lesztenec az cimeteriumokban  270

_Harminczkilenczedik fejezet._ Mellbenn mindenkinec veegteere igazsaag
teetetic  275

_Utolsó fejezet._ Mindenec elmvlnac; de az igaz tudomaani ewrewkkee
megmarad  282

Jegyzetek  284



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |lelkész özvegy nek |lelkész özvegynek

60 |hanem a mestersege |hanem a mestersége

102 |Bizonyo-nyosan |Bizonyosan

110 |nagy hiovgatás |nagy hivogatás

128 |»Amott |«Amott

137 |szilv t szedte |szilvát szedte

164 |pinczeboltba vezet tt |pinczeboltba vezetett

171 |Azutan behívta |Azután behívta

172 |nevetett errre |nevetett erre

192 |Hs ismered |Ha ismered

207 |Waléobann igaz |Walobann igaz

223 |tett bögrévél |tett bögrével

225 |György nagyfejedelmnek |György nagyfejedelemnek

229 |ka akarod |ha akarod

225 |még jobbban |még jobban

239 |Orökfogság a |Örökfogság a

246 |alázni az emb ereke |alázni az embereket





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szép Mikhál - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.