Title: Sienai Szent Katalin volegénye - Elbeszélések
Author: Nagy, Endre
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Sienai Szent Katalin volegénye - Elbeszélések" ***


available by the HathiTrust Digital Library



Sienai Szent Katalin vőlegénye

Elbeszélések

Irta Nagy Endre

Budapest, 1916

Singer és Wolfner kiadása

_Minden jogot fenntartunk._

Budapesti Hirlap nyomdája. – 14335



Amikor még béke volt.

_(Előszó.)_

Mostanában gyakran látni az ilyesmit: rozzant kis szekér, amelynek
kenderhámjába maga a gazda görnyed igavonónak. A szekeren pedig
összedobálva mindenféle lim-lom, amit az első rajtaütés riadalmában
kapkodott össze a pusztulásnak hagyott hajlékból a háborús vidék
szerencsétlen lakója. Mögötte ég a látóhatár, nehéz füsttől terhesednek
meg a felhők és ő meggörnyedve cipeli hitvány kincseit – maga sem tudja
hova, meddig.

Néhol, ha megállhat a lelkendező menekülésben, lerakodik az útszélen egy
kis pihenésre. A szekér-derékból lekerül az ágy, a cihátlan párnák, egy
törött lábú asztal, egy rozoga szék. Isten szabad ege alatt, dérlepte
gyöpön rögtönződik egy éjszakára a falatlan, tetőtlen hajlék. És ha
befekszik az ágyba, a magára húzott takaró alatt tán azt álmodja, hogy
még mindig a békés otthonban van, friss vacsora gőzölög a cseréptálban,
fejőstehén kérődzik az istállóban és a mindennapos apró örömök,
pörpatvarok tarkázzák a békés, boldog, egyhangú napokat… A megmentett
holmik lelke kiszáll az érzéketlen bútorokból, körüllengi az alvót, és a
kietlen ébredésig elmesél neki letünt időkről, – amikor még béke volt…

Ime, itt van az én holmim is. Itt, a hadak útján, a züllött khaoszban
hogy kirakodom, talán duplán rikít szegénysége. Talán meg sem érdemelte,
hogy kimentsem, de e világ-emésztő tűzvészben kinek-kinek a maga motyója
a drága. Egy gyalulatlan rusnyák lóca és egy flandriai faragott
karosszék közös történetről mesél: amikor még béke volt…

_Nagy Endre._



Sienai szent Katalin vőlegénye.

Egy napon névtelen levél figyelmeztette a podesztát, hogy tartasson
szemmel egy perugiai ifjú nemest, aki néhány nap óta Sienában
tartózkodik. Este rálestek a katonák, amikor épp a piazza comunale egyik
mellékutcájába surrant be. A nemes ifjú kardjához kapott, de hamarosan
lefegyverezték. A földön fetrengett, rúgott, harapott, tajtékzott
dühében, – mindhiába. Megkötözték és elcipelték a börtönbe.

Még ez éjszaka összehívták az urak tanácsát, elébe vezették, de az ifjú
csak káromkodott. Faggathatták, fenyegethették, csavarhatták a
hüvelykujját, ő nem felelt, csak káromkodott. Rettentő technikája volt a
káromkodásban. Megszakítás nélkül, bőségesen ömlött ki belőle, mint a
záporeső. Az urak – a guelfek épp úgy, mint a ghibellinek, – alig
győzték a keresztet vetni magukra engesztelésül. Már ez a sok
istenkáromló beszéd is nyakát szegte volna, de a zsebében azonkívül
megtalálták a kompromittáló írásokat. Nicolas Tuldonak hívták, azért
jött Sienába, hogy szövetkezzék a helybeli nemes ifjúsággal az urak
tanácsa ellen. Sajnos, hiábavaló volt minden fáradozás, a bűnös
makacssága megakadályozta, hogy a bűntársak nevét kifürkészhessék. Tehát
a tanács ez irányban beszüntette a vizsgálatot, összeült itélethozatalra
és amikorra a szent Dominikánus bazilikájában elkiáltották az éjfélt,
Nicolas Tuldo egyhangulag hozott itélettel fejvesztésre itéltetett.

Amikor kihirdették előtte az itéletet, végképp elsápadt, mintha már ki
is folyt volna minden vére. Csinos arca eltorzult, szemében vad düh,
kétségbeesés, rettegés lángolt. A szája vonaglott és tajtékozva szórta a
káromkodást, amely most, mintha még gazdagabb forrásra bukkant volna.

– A gyehenna tüze égesse el a csontotokat, gaz kutyák! Népcsaló,
fosztogató arisztokrata banditák! Krisztus palástjának cudar tolvajai! A
pestis rohassza el a beleteket! A disznók faljanak föl benneteket az
utszélén!

Az urak szelid türelemmel hallgatták végig ezt a csúnya beszédet. Pietro
mester bárdja mindig frissen köszörülve várja a munkát. A szép ifjú feje
holnap reggel le fog hullani, oda fog gurulni a tönk aljára és akkor
majd úgyis hallgatni fog. Minek hát vitatkozni véle? Az őrök kétoldalt
karonragadták és visszacipelték a börtönbe, akárhogy rúgkapált is.
Rázárták a vasas ajtót, ott aztán dühönghetett, ahogy bírta. Sokáig
bírta, akkor belefáradt és elaludt.

Hajnalban felzörgette egy szentbenedekrendi barát, hogy meggyóntassa,
megáldoztassa, bűneitől föloldozza. Kezében az elefántcsont-feszületet
magasra tartva lépett be hozzá a cellába. Az ifjú pelyhes arcán még
rajta felejtődött az iménti édesded álom gyermekes szelidsége. Piros
volt, mint a rózsabimbó és az ajka nedvesen csillogott. Hanem amikor a
gyóntató barátot meglátta, ismét a vadállati düh torzította el hirtelen.
Odaugrott, kezéből kikapta a feszületet és odavágta a kőpallóra.

– Hord el az irhádat és a cudar hazugságaidat, te Antikrisztus!

A barát kezébe fogta a szakállát, bólogatott a fejével és szeliden
mosolygott:

– A hármas Isten irgalmával jöttem hozzád, hogy lelkileg
megtisztálkodjál és földi bűntől mentesen léphess az Úr zsámolya elé.

Az ifjút éktelen düh fogta el. A vér a fejébe nyomult, egész testében
remegett, úgy ordította:

– Hagyd békén a lelkemet, te gazember! Húsz éves vagyok és ma reggel le
fogják vágni a fejemet! Kutyák fogják nyalogatni a véremet, amelyből
eddig egy csöppet se juttattam a szerelemnek! Pedig hány perugiai zsenge
hajadonnak a képét érleltem a szívemben. És szép harmadfű csikóm, akit
most akartam nyereg alá törni! És az anyám, óh!…

A barát ájtatosan ég felé emelte szemét és szilárd hangon mondotta:

– Ferenc, az assisi gazdag rőfös fia, kiben voltaképpen Isten küldte
angyalát a földre, szép tanítást adott róla, hogy a földi élet milyen
semmis és…

A halálraítélt tajtékozva rontott rá:

– Akkor dögölj meg magad, te zsivány! Az én húsz évemnél nincs szebb
sehol se! Sem itt, sem odaát! Hogy meritek ezt kioltani, ti gyilkosok!

A barát gyorsan kitépte magát az ifjú fojtogató szorításából és rémülten
jelentette a podesztának, hogy amaz ifjút pokoli nyughatatlan tüzek
gyötrik, alighanem maga az ördög szállotta meg, sem meggyónni, sem
áldozni nem akar. Már pedig így a fejét levágatni nem lehet, mert a
42-iki pestis szakadna újból a városra, ha keresztény embert a
másvilágra küldenének, mielőtt még bűneiből föloldoztatott volna.

A podeszta magát a püspököt költette föl. A tiszteletreméltó aggastyán
reszkető két kezét széttárva lépett a cellába, de a halálraitélt most
még dühösebb volt.

– Eltakarodj innen, vén csaló, mert kitépem azt a hazug fehér
szakálladat! Azért növesztetted ilyen nagyra, hogy az ártatlanul
kiontott vért beletörölhesd, te gyilkos!

Nem lehetett vele bírni. Toporzékolt és a fejét leszegve odaütögette a
vasbilincshez, amellyel két keze volt megbéklyózva. Gondolni se lehetett
rá, hogy szelid malaszt foghatna rajta. A püspök szomorúan rebegte:

– Szegény gyermek nyilván a gonosz lélek martaléka. Nincs rá mód, hogy
Krisztus urunk békéjében haljon meg… azaz, hogy még valamit meg lehetne
próbálni. Szent Dominikánus zárdájában van egy nővérünk, Katalinnak
hívják. Az ég angyalainak kedveltje, bizonyság van rá. Már hét éves
korában jelenése volt Gábor arkangyallal. Azóta maga a Szűz Anya is
gyakorta fölkeresi. Csodatételeivel már sok beteget gyógyított,
malasztos szavára a Gonosz kimenekül beteg állatból, pestises kútból,
megszállott emberből… Hivassátok ide Katalin nővért; ő talán meg tudja
fordítani e szerencsétlen ifjú konok hajlandóságát!

Szent Dominikánus zárdája ott volt a Signoria közelében, néhány pillanat
múlva ott volt Katalin nővér. Csöndesen kinyitotta a cella ajtaját és
belépett. Az ifjú a tulsó sarokban összekucorodva mozgott, mint egy
sebzett vadállat, amely visszamenekült a barlangjába és most végső
erejével akar ráugrani üldözőjére.

De Katalin nővér sem előbbre nem lépett, sem egy szót sem szólott.
Ránézett az ifjúra, vékony két kezét összefonta, fejét lehajtotta és
sírni kezdett hangtalanul, igaz fájdalommal. A könnycseppek lassan
perdültek le, mint egy olvasó gyöngyszemei és keskeny válla néha-néha
megrándult a csukló bánattól. Aztán megszólalt:

– Milyen ifjú vagy, milyen szép, milyen erős! És meg kell halnod! Óh,
kegyetlen gonoszság, sohsem telsz be a martalékkal!

Odalépett az ifjúhoz, megsímogatta szőke haját, amely most kusza
fürtökben vonaglott, mint egy kígyócsalád, amelyet keselyű riasztott
meg.

– Milyen szép a hajad! Milyen puha! Érzem, én vagyok az első hajadon,
aki megsímogatta! És egy óra mulva a ten-véredben fog ázni… Óh! Hát nem
tudsz sírni?

Lehajolt, hóna alatt átfogta az ifjút és magához emelte.

– Ide hajtsd a fejed a keblemre, amelyet eddig csak a kőpad és a szeges
ostor érintett. Sírjunk, sírjunk a te szörnyű sorsodon, én szép
vőlegényem. Mert akit emberi gonoszság elveszít, az az én vőlegényem.
Annak én vagyok gyászoló menyasszonya. Sírjunk, sírjunk, szép ifjú
vőlegényem.

Az ifjú kerekre nyitott szemmel bámult reá. Meleg szorítás csavargatta
szívét, a dühös dac minden ízében bágyadva elernyedt és langyos sírása
megeredt, mintha a szülei házban, meghitt ágyában feküdt volna dunyhába
és éjszakai bánatba takarózva. Zokogva, panaszosan nyögdécselte:

– Húsz éves vagyok és meg kell halnom. Ugy-e, hogy ez borzasztó? Ugy-e,
hogy ez rémületes?

– Rémület, igaztalanság és szenvedés laknak ott, ahol emberek laknak.
Meglátogattam a bélpoklosokat, akik társaságból kiverve, nyavalyájukkal
magukra hagyatva fetrengenek. Meglátogattam a lázárokat, akik éhezve
kínlódnak a dúsan megrakott asztalok tövében, amelyekre ők hordták az
ízes ételeket roskadásig. És meglátogattam a gyilkos csaták ártatlan
sebesültjeit. Polgárok és nemesek egymás halálát kívánják és mindketten
nincsetlen zsoldosokkal gyilkoltatják egymást…

Az ifjúnak föllángolt a szeme és diadalmasan kiáltotta:

– Nos ugy-e! Ezt láttam én is a szememmel, a vérző szívemmel. Az urak
folyton egymásra törnek és folyton az ártatlan pórt tiporják el
sarkantyús lábaikkal! Ezt nem bírtam tovább nézni, ezért kerültem ide!
És most meg kell halnom… Hát nem borzasztó ez?

Katalin fölemelte a fejét és a cella sötétjében fehér bóbitája úgy
világított, mint valami glória.

– Nem borzasztó. Te egyszerre fogsz meghalni és nekem csöppenként fog
kihullani szívem vére az emberi nyomoruságokért… Ezért vagy a vőlegényem
és ezért vagyok a te menyasszonyod… A mártirság szent illatát nem érzed
ebben a cellában?

Az ifjú még jobban odaszorította fejét Katalin melléhez és úgy
nyöszörögte, mint egy kis gyermek:

– Valamit be kell vallanom neked. Csak álarc a dühöm, amely szégyenemet
takarja: a gyávaságomat. Félek! Értsd meg: félek! Nem tudok mást látni,
csak a fölemelt bárdot és a vért, amely nyakamból fog kiszökni… Óh!
Milyen szégyen! De sírni szeretnék és káromkodásba kell fullasztanom
sírásomat.

– Nem fogsz félni! Veled leszek én, a te menyasszonyod! És minél
sötétebb most a félelmed, annál ragyogóbb lesz a dicsfény, amelyben
odaát fürödni fogsz.

Majdnem észrevétlenül intett és a barát besompolygott. Az ifjú meggyónt,
megáldozott és a katonák között szeliden elindult a vérpadra. Ott halkan
súgta:

– A kezed add ide, szépséges menyasszonyom.

Katalin megfogta a kezét, az ifjú lehajtotta a fejét a tönkre és
mosolyogva nézett föl reá. Férfias büszkeség volt a nézésében, mint
ahogy a lovas néz vissza szíve hölgyére, amikor nyaktörő szakadékon
ugrat át. Aztán egy pillanat… és a feje legördült a deszkára.

Szent Katalin pedig ez napon így írt naplójába:

„Tuldo lelkét láttam. Fehéren, fényesen repült föl az Égbe!“



La bête hongroise.

Messze Páris határán van a „Parc aux Princes“, oda iparkodtam a fürge
egylovas párisi fiakkeren.

Benn a városban ugyancsak volt gondja a kocsisnak, hogy eligazodjék az
omnibuszok, automobilok, kocsik, utcai gőzösök végnélküli zavarosában.
Vidáman káromkodott, pattogott az ostorával, halk, egyoldalu vitát
kezdett a rendőrrel, aki minduntalan föltartóztatta a kocsi-tömeget.

De amint kiértünk a gyönyörű, széles országútra, eleresztette a gyeplőt,
félretette az ostort; élvezte a szabadságot, a csöndet a derék öreg.

A lovacska jókedvűen trappolt és tágult orr-likakkal szimatolt a nyári
zöld mezők felé. A kocsis pedig félig felém fordult a bakon és
társalgást próbált kezdeni velem. Latin fajtájú ember a csöndet se tudja
elképzelni beszélgetés nélkül. Rámutatott a lovára és elégülten
kérdezte:

– Mit szól ehhez az állathoz, uram?

Fürge, mokányszerű ló volt, pejszínű, nagy szögletes fejű; amint
ránéztem, homályos emlékezések kezdtek sajogni bennem. Csak sehogysem
tudtam, merrül, honnan szálltak ezek az emlékezések. Mint amikor valami
rég nem érzett ízt újra érez az ember. Udvariasan válaszoltam:

– Csinos ló, szép ló… Ami igaz, igaz!

– Nem az, hogy csinos! Nem az, hogy szép! Nem arról van itt szó, uram.
Ez a ló nem olyan közönséges ló… Messziről jött ez nagyon.

– Ugyan! Honnan jött?

A kocsis diadalmasan elmosolyodott.

– Nagyon, nagyon messziről. Ön talán el se hiszi, ha megmondom… _De la
Hongrie_… Magyarországból jött ez!

Megdobbant a szívem, de azért közömbös hangon kérdeztem:

– Magyarországból?… Merre van az?

– Nagyon messze… Őszintén szólva, magam se nagyon tudom, hogy merre van,
de nagyon szép ország lehet. Az én társaságom minden lovát onnan
hozatja. Nincs párja a magyar lónak!

Odaszóltam csak úgy magamban mormogva a lónak magyarul:

– Ne figyelj ide, pajtás! Téged dicsérnek… (Összebeszéltem a
honfitársammal. Ez is jól esett – messzi idegenben!)

Aztán megkérdeztem a kocsist:

– Hát mi különöset tud ez a ló?

– Hogy mit tud? Mindent! Több esze van, uram, ennek a lónak, mint tíz
francia lónak! Lássa, ez a ló ott nőtt fel valahol Magyarországon, a
sivatagban; zárt vaggonban hozzák Párisba és mikor ideér, egy hét alatt
jobban ismeri ezt a várost, mint én. Mintha itt született volna. Ismer
minden utcát, nem ijedezik az autobusztól, tudja, mikor kell megállani a
rendőr előtt… Csuda ez, uram! A francia ló két hónap alatt sem tudja ezt
megtanulni. A francia ló buta a magyar ló mellett. Pedig ez itt
született, itt nőtt föl, megszokhatta volna ezeket a dolgokat… De nem ez
a magyar lónak a legnagyobb erkölcse. Van egy olyan erénye, ami aztán
semmiféle más lóban nincsen. _Il a du coeur!_ A magyar lónak szíve van,
uram!

Alig tudtam a hangom remegését eltitkolni, megilletődve, tettetett
közönnyel kérdeztem:

– Mi az, hogy szíve van? Hogy érti ezt, barátom?

– Hát csak úgy, ahogy mondtam! A magyar lónak szíve van, mint az
embernek. A francia ló néha megbolondul, kiüt rajta a lelki gonoszság és
ilyenkor az Isten se bír vele. Üthetem ostorral, becézhetem szép szóval,
nem használ annak semmi sem… Bezzeg a magyar ló!… Hiszen nem mondom,
néha az is megmakacsosodik, talán eszébe jut a szülőföldje, talán
hazavágyik… De ilyenkor elég neki két jó szó. Csak ütni nem szabad, mert
attól megvadul. De én azt mondom neki szépen: – Ugyan ne bolondozz,
pajtás! Legyen eszed, pajtás! Nézd, pajtás, nekem sincs valami jó
dolgom… Sok az autótaxi, örüljünk, ha néha mi is kapunk egy-egy utast,
nemhogy itt makacskodnánk!…

– Igy beszél hozzá?

– De így ám!

– És a ló megérti, ha franciául szól hozzá?

– Hát persze, hogy megérti! Egy hónap alatt megtanul ez akármilyen
nyelvet. Csuda esze van ennek! Itt születtem Párisban, sohasem voltam
még Malmaisonnál messzebb, de egyszer… egyszer szeretnék elmenni abba a
Magyarországba. Szép lehet az az ország, ahol ilyen lovak teremnek. A
lovammal együtt szeretnék odamenni… Tudom, ő is örülne neki! No, mondd,
öregem, nem örülnél?

A lovacska vidáman rázogatta csontos fejét és bekanyarodott a park
kapujához. Szinte észrevétlenül tettük meg a nagy útat idáig. Kiugrottam
a kocsiból és mondtam a kocsisnak, hogy várjon meg.

A kapu mellett hirdetési oszlop állott és a tarka plakátok közül
önkéntelenül is a szemembe ötlött egy színlap: „_Théatre Sarah Bernhard.
Le typhon. Pièce en 4. actes. De M. Lengyel._“

Csak úgy feszült a keblem a magyar kevélységtől. A chauvin örömből ez
tán sok is egy napra! Keleten és nyugaton, északon és délen élni fog a
magyar dicsőség, amíg csak lovaink és színműíróink lesznek!



Honvágy.

A betegség úgy kezdődik, hogy sétálgatok a feleségemmel a – mondjuk – a
„Champs Elysées“-n. A rozsdavörös gesztenyefák között a széles úttest
elegáns ívben hajlik föl a magaslatra, amelyen mesebeli zord óriásként,
szétvetett lábbal áll a hatalmas diadalkapu. Azt mondom őszinte
elragadtatással:

– Nagyszerű egy út, mi?

A feleségem ráhagyja, hogy nagyszerű. Én pedig búzgón kezdem
belélovagolni magam az elragadtatásba.

– Óriási egy út! Magasztos egy út! Milyen hosszú! És milyen széles…
Istenem, ha elgondolom, hogy mi odahaza milyen nagyra vagyunk azzal az
Andrássy-úttal. Pedig hát mi az emellett! Belefér háromszor!

Erre a feleségem kissé epés hangon jegyzi meg:

– Az Andrássy-utat… azt csak hagyja! Véletlenül az Andrássy-út legalább
is van ekkora. Ha nem szélesebb!… De még szélesebb is.

Elszörnyedve összecsapom a kezemet.

– Az Andrássy-út? Ilyen széles?

– Igenis! Még szélesebb is, ha olyan nagyon akarja!

– Hogy én akarom-e? Úgylátszik, édesem, azt tüzted ki föladatodnak, hogy
itt, messze idegenben agyonbosszants!

– Nem, nem akarom agyonbosszantani. De akkor maga se mondjon olyanokat,
hogy az Andrássy-út így meg úgy. Hagyja békében az Andrássy-útat!

– Hát ki bántotta az Andrássy-útat? Én egy szóval se bántottam!

Itt már a feleségemből kitör a sírás.

– Hogy ez a Champs Elysées ilyen meg olyan széles! Könnyű neki ilyen
szélesnek lennie, amikor a házakat kétoldalt olyan messze építették
egymástól! De próbáljon az a szegény Andrássy-út ilyen széles lenni! Nem
lehet neki a házaktól!

– Hisz ez az éppen! Ez az éppen!

– Mit ez az éppen? Azért, hogy ez a maga Champs Elysées-je ilyen marha
egy nagy út, azért nem muszáj mindjárt azt a szegény Andrássy-útat a
fejemhez vágni!

– Én a fejedhez vágtam az Andrássy-útat? Én vágtam a fejedhez?

– Igenis, maga!

– Nahát itt már…! De rendben van! Ezennel megfogadom, hogy énfelőlem
ezentúl lehet út olyan széles, mint a Balaton, – én nem veszem
tudomásul. Ezentúl befogom a számat, punktum!

Most tehát következik egy hosszú, hallgatag séta, amelynek folyamán
mindketten komoran bezárkózunk a magunk érveibe és ellenérveibe. Nagyon
el vagyok keseredve. Elvégre mégis nevetséges, hogy az embernek egy
jámbor kis észrevételt se szabad már megkockáztatnia a Champs Elysées
szélességéről! És mit azonosítja magát a feleségem olyan nagyon az
Andrássy-úttal? Hát nem igaz? Az Andrássy-út szélességének semmi köze
sincs a hazafisághoz! Amikor az Andrássy-út még nem volt meg, akkor is
voltak már jó hazafiak. Például Zrinyi Miklós. Nahát!

… De ezt a nagyszerű okoskodást csak úgy magamban monológizálom el.

Ezalatt azonban a hatalmas úton zavartalanul folyik tovább a mindennapos
élet. Középütt fogatokban, automobilokban elegáns úrnők röpködtetik a
paradicsomtollakat, kócsagokat, tüllöket, prémeket. A gyalogjárón pedig
(csak azért is kijelentem, hogy maga a gyalogjáró olyan széles, mint az
Andrássy-út!) a szerényebb hölgyek ringanak a lehetetlenül magas
cipősarkokon. Külön attrakcióként szerepelhetne külföldi varietékban az
az ügyesség, amivel a párisi nők ezekben a cipőkben tipegni tudnak. Azt
mondja a feleségem:

– Viszont meg kell adni (az asszonyok szeretik mindjárt vitatkozva
kezdeni a mondatot!), hogy igazi sikkes nőket csak Párisban lehet látni.

Kedvetlenül válaszoltam:

– Ugyan hagyd ezeket a párisi nőket! Mind csupa degenerált majom!

– Degenerált ide, degenerált oda, de nagyon sikkesek! Nézze, hogy tudnak
ezek lépkedni a szűk szoknyában, a magassarkú cipőben. Nálunk az
asszonyok úgy lépkednek, mint a vizilovak.

Valami nagy keserűség szorítja össze a szívemet. Dühösen mondom:

– Ez a tipikus autoszuggesztió. Mert párisi nő, tehát minden sikkes,
amit csinál. Kijelentem, hogy nem adom a budapesti nőket ezekért a
fölcicomázott csontvázakért.

– Ejha! De nagyon védi egyszerre a maga budapesti hölgyeit! Talán
sajnálja őket?

– Az én budapesti hölgyeimet! Mondd mindjárt, hogy egy egész háremet
tartok odahaza!

– Maga mondta, hogy…

– Én mondtam? Mit mondtam? Azt mondtam, hogy akármilyen sikkesek is ezek
a párisiak, azért nem muszáj mindjárt lepocskondiázni a budapesti
hölgyeket! Akármiben előbbre lehet Páris, de véletlenül hölgyekben… ohó!

– Micsoda „ohó“?

– Semmi… Különben megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet. Túlérzékeny
vagy! Nagyon is oda vagy a te Párisoddal!

– Én? Az én Párisommal? Hiszen folyton maga…

– Elég!… Mondtam, hogy jobb lesz, ha nem vitatkozunk. Ugyis tudtam, hogy
végül én leszek az oka!…

Most aztán végleg el van rontva a sétánk. Némán elindulunk hazafelé, de
némaságunkban több a szomorúság, mint a duzzogás. Szeretnénk egymásra
haragudni, de érezzük, hogy nincs miért. Végül ő is csak tudja, hogy a
Champs Elysées nagyon széles és én is tudom, hogy a párisi hölgyek
nagyon sikkesek.

Odahaza aztán előszedjük azt a néhány budapesti anziksz-kártyát, amit
barátaink küldtek utánunk. A szobában már alkonyi félhomály van, de
odaállunk az ablakba; onnan még jól látni mindent… Az országház egy
kicsit elaprózott, az Erzsébet-körút egy kicsit kopottas, a Duna egy
kicsit halott… De ennek mindnek a fénykép az oka… Az ujjunk végigsétál a
jól ismert tájakon és mintha a lelkünk ott vibrálna, ott érezne az
ujjunk hegyén…

Már kívül is kezd sűrűsödni a homály, de azért nem gyújtjuk meg a
lámpát. Minek is? Minél sötétebb van, annál tisztábban látunk arrafelé,
hazafelé. Mert most már nem a szemünkkel nézünk. Azt mondja halkan a
feleségem:

– Ott a Várbazár tövében van egy kioszk… Emlékszik? Milyen csöndes volt
mindig. Néhány fiatal szobrász, néhány öreg nyugalmazott hivatalnok
kávézgatott ott. És a terraszáról látni lehetett a Dunát.

– No de a margitszigeti tölgyek… az se kutya! Meg a Jánoshegy! Meg
Promontor, ahol a Duna füzesekbe vész bele… Emlékszel, egyszer Ady Endre
azt mondta rá, hogy valami Dnjeper-íze van az egésznek. Orosz bánat van
rajta…

Víg robaj fölzaklat bennünket hirtelen. A gyerekek jönnek haza a
sétából. Megkérdem tőlük:

– Hol voltatok, merre jártatok, gyerekek?

– Az Eiffel-toronynál.

– Igen? No és hogy tetszett az Eiffel-torony?

A fiam, a Prutyi, vállat vonva feleli:

– A zannyát! Jau magas torom!

Összenézünk lelkendezve.

Ez a fiú Párisban megtanúlta a tiszaháti dialektust!



Örömömben.

Milyen banális az ilyen találkozás!

Ott ültem a tengerparton, néztem a folyton megújuló fodrokat, amelyekről
Jules Renard azt írta, hogy egy láthatatlan gyalu kunkorítja azokat a
tenger deszkájáról. Egyszer csak arra jött egy kövérkés nő, fekete, de
kacér vágású ruhában, rá néztem, rám nézett és rögtön fölismertük
egymást.

– Nini Koltayné!

– Nini Rácz István!

Az első pillanatban elszörnyedtem a változáson, amit az elmúlt tizenöt
év tett rajta. Kövérsége miatt egészen jelentéktelenül alacsonynak
látszott, fekete hajában az ősz szálakat a dióolaj alig bírta már
eltüntetni, két arcán a gödröcskék helyén két kíméletlen horpadás. Hanem
aztán mellém ült és öt perc múlva megint az lett az én számomra, ami
akkor volt, amikor először megláttam és amikor olyan nagyon
belészerettem. Megint vékony leány-testű, gyerekarcú asszonyka volt, aki
bánatosan hervadozott öreges férje oldalán. Mindjárt azon kezdte:

– Tudja tán, hogy azóta özvegy lettem. A férjem… szegény…

– Miben?

– Az orvosok azt mondják, hogy szívszélhüdésben, de én tudom, hogy
féltékenységben. Ez a betegség bántotta folyton. Pedig igazán nem volt
rá oka.

Könnyedén elpirult és zavart mosollyal tette hozzá:

– Mert „az“ igazán kivétel volt. Az egyetlenegy.

Most már rajtam volt a sor hogy belézavarodjam.

– No, az is elég ártatlan história volt, – feleltem. – Úgy végződött,
mint egy kis gimnázista-regény. Voltaképpen semmi se történt.

– Biz úgy… Semmi sem történt.

Egy kis ideig elgondolkozott, aztán figyelmesen végignézett rajtam.

– Tudja-e, hogy maga alig változott? Épp olyan, mint akkor volt.

Éreztem, hogy most rögtön vissza kellene adnom a bókot, de nem tudtam.
Inkább hirtelen másra tereltem a beszédet:

– Maga nagyon furcsákat gondolhatott rólam, ha ugyan egyáltalán gondolt
rám azóta. Hazugnak tarthatott, vagy könnyelműnek, vagy… tudom is én
mit.

– Hagyja, hagyja ezt!… Minden úgy van jól, ahogy van, – ha már egyszer
megtörtént.

– Nem, nem! Ezeket a félbenmaradt történeteket be kell fejezni,
akármilyen későn, mert különben az ember úgy cipeli végig egész életén,
mint egy nyitott sebet… Emlékszik?

Akkor aztán emlékezetébe idéztem ezt a bolond történetet.

*

Bálon ismerkedtünk össze. Ő kétéves asszonyka, én húszéves legény. Azaz
mit legény! Gyerek voltam még, akinek a számára minden nő mintha az
anyám lett volna. Faluhelyen nőttem föl, ott még megesik, hogy ilyen
fogyatékosan nevelődik föl az ember. Egy végtelen szupé-csárdást
táncoltunk és a tánc monoton ritmusa és finom testének közelléte
megszédített. Már nem is volt az tánc. Fáradhatatlanul, gondolat nélkül
ringatóztunk, vonaglottunk, mintha valami kívülünk álló erő hajtott
volna bennünket. Mint két szál virág, amelyet ugyanaz a vihar táncoltat
meg.

Amikor vége volt, majdnem eszméletlenül rogytunk le egy-egy székre a
büffében. A férje az asztalnál ült és borozgatva politizált egy
ismeretlen idős úrral.

Ziháló mellel, kiszáradt gégével ültünk egymás mellett. Hallgattam és
egész mozdulatlan boldogságom ékesszólóan fejeződött ki ebben az alélt
csöndben. De az asszonyka majdnem szigorúan rám szólott:

– Hát miért hallgat folyton? Miért nem beszél valamit?

Akkor még készen elraktározott frázisokat nem tartogattam magamnál nők
számára, tehát zavartan hebegni kezdtem:

– Beszélni?… Hát, Istenem, miről is tudnék beszélni mostan?

– Mindegy, akármiről!

– Mindegy? Oh nem mindegy! Ebben a pillanatban csak egy témáról tudnék
beszélni szentségtörés nélkül. Arról pedig nem merek.

– Bolond! Tőlem fél? Hát csak beszéljen arról az egyről.

Nagyon megijedtem, de éppen ez tett olyan vakmerővé, amilyen sohasem
voltam azelőtt. Mereven a cipőm hegyére néztem és úgy mormogtam:

– Most csak egyre tudok gondolni, egyről tudok beszélni: én magát
szeretem.

Halkan fölkacagott, mintha megcsiklandoztam volna. Elpirult, de
kötekedve mondta:

– Persze, most… a tánc után… aztán meg ivott is egy kis bort… Milyen más
lesz holnap.

Kigyulladt a szemem és hősiesen válaszoltam:

– Örökké csak ezt mondhatom, ezt mondom! Amíg csak élek!

– Holnap is?

– Holnap is és mindig!

– Holnap délután három órakor, a lakásomon. A férjem nem lesz otthon.

Szerettem volna diadalmasan fölordítani, de az asszonyka gyorsan
megfogta a kezemet, hosszasan, melegen megszorította és ezzel az egy
szorítással mint valami szivattyúval a fejembe szorította a vért.
Majdnem mozdulatlan ajakkal súgta a fülembe:

– Most aztán menjen… Legjobb lesz, ha egészen el is megy a bálról. Nem
tűrném, hogy ezentúl másra is reánézzen.

Hogy megváltozott egyszerre az egész világ! A férj még mindig ott
politizálgatott, de most mintha egészen összetöpörödött volna.
Egyáltalán, mindenki letörpült; mintha egy fejjel nőttem volna ki
közülük.

Nekivágtam a kisvárosi utca éjszakájának. A kabátomat be se gomboltam,
mégis melegem volt. A hópelyhek szállongó virágszirmok voltak, a téli
szél tavaszi lehellet. Az alvó kis házak ablakain szerettem volna
bekiáltani:

– Holnap délután háromkor… a Soltész-utcában… Találd ki, mi lesz ottan,
hékás!

Öntudatlanul hazafelé indultam, de a kapuban megdöbbentett az a
gondolat, hogy most, ilyen állapotban lefeküdjem és reggelig álmatlanul
vergődjem az ágyban. Oh, egy liter morfium se tudta volna most elaltatni
azt a sok mindent, amivel a szívem tele volt! Az élet legnagyobb
eseménye esett meg vélem: egy asszony egy másik férfiúnak oldaláról
felém hajolt. És milyen egyszerűen történt mindez! A megfoghatatlan
rejtélyek megnyíltak előttem. Tíz évvel lettem idősebb, ötven kilóval
lettem súlyosabb, izmosabb, – férfibb.

Bátran, egy habitüének a biztonságával nyitottam be az orfeumba. Azelőtt
csak az ajtaja előtt mertem révedezni, most fölséges unottsággal ültem
az egyik asztalhoz és jóindulatú szánakozással néztem egy sovány
hölgyecskére, aki a színpadon trágár szerelmi dalokat énekelt. Nekem
ugyan énekelhetett! Szegényke, ha sejtette volna, hogy holnap egy valódi
férjes asszony fog a két karjával belerántani a bűnös szerelembe,
szégyenkezve szaladt volna le a színpadról az ő együgyü erotikájával.

Mikor elvégezte a nótáját, a tányérral körüljárt a nézőtéren. Engem
nyilván könnyen kezelhető kezdőnek vélt, mert ki akart kezdeni velem.
Egy gúnyos mosollyal elriasztottam őt a további kísérletezéstől… Az
ostoba, bizonyára nem tudta, hogy… Igazán bosszantott, hogy az arcomról
nem találja ki az én első, nagyszerű hódításomat. Valami fojtogatta a
torkomat. Kiáltani szerettem volna:

– Ostoba, hát nem tudod? Holnap randevúm van a szép Koltaynéval!

Megittam a boromat, gyorsan, mesterségszerűen, mint ahogy a parasztok és
a diákok szoktak inni. Aztán kimentem az utcára és valami ingerkedő
jókedv fogott el. Odamentem a rendőrhöz és megkérdeztem tőle:

– Mondja, biztos úr, nem tudja, merre van a Soltész-utca?

A kisvárosi rendőr buzgón belefogott a magyarázgatásba és én nevetve
mondtam:

– Tudniillik holnap halaszthatatlan teendőm lesz ott. Halaszthatatlan,
hahaha!

A rendőr buta értelmetlenséggel bámult utánam, én pedig tovább táncoltam
a havas kövezeten. Amint kiértem a Körös partjára, boldog
szentimentálizmus fogott el. Szép is volt a kis folyó, amely feketén
ki-kicsillant a jég rongyaiból és amelyet szeszélyes körrajzú házikók
szegélyeztek. Az eget konok téli felhők takarták, de én a szívemet
tűztem oda teliholdnak. Be szép, be szép, ha az ember fiatal és ha
várhat egy ilyen holnapot, mint amilyenben én fogok holnap eltobzódni.

A kerítésekhez lapulva valahonnan hazafelé igyekezett Kenéz tanár úr a
feleségével. Kenéz tanár úr csak a minap buktatott meg az alapvizsgán a
római jogból és most fölényes bosszúval néztem rá.

– No megállj! Legközelebb lekurizálom a feleségedet a sárga földig!
Kikurizálom az oldalad mellől! Majd elmegy a kedved tőle, hogy szegény
jogászokat sorra buktass!

Most biztosnak éreztem magam a dolgomban. Azelőtt féltem a nőktől,
elérhetetleneknek tartottam őket; most rájuk tudtam volna lépni, mint
Szent György a sárkány fejére.

Egy kis zúg-kávéháznak ablaka belevilágított a Körösbe. A lefekvéstől
való irtózás betaszított ide. Örökké párolgó szamovárból forró teát
mértek itt sok rummal és méregerős likőröket, amelyek fantasztikus alakú
üvegekben állottak a polcon. Elől, a pult mellett néhány kocsis,
napszámos iszogatott, én pedig hátramentem a fügönnyel elválasztott
külön szobába. Kopott hajú, kopott szépségű kasszéros lány ült mellém és
gyámoltalan igyekezettel bújt hozzám, símogatott szegény. Tűrtem
mosolyogva a nyomorultat és láttam a holnapban az én szép királynőmet,
aki bűnös csókra vár.

Nyeltük a likőröket, teákat, a lánynak megoldózott a nyelve és sírva
beszélt róla, hogy reménytelenül szerelmes egy fűszeres segédbe.
Csodálkozva hallgattam a panaszkodását, (hogy is lehet valaki
reménytelenül szerelmes!) és diadalmasan dicsekedtem el neki a
szerelmemmel. Egy kicsit füllentettem, szégyeltem, hogy még csak ma
kezdődött az egész história, azt hazudtam hát, hogy már régóta tart és
csillogó szemmel meséltem el egy-egy pásztoróra mámoros szépségeit. A
nyakamba borult és sírva rebegte:

– Te boldog vagy! De én!… De én!

Erre aztán ittunk és egyáltalán azután mindenre ittunk. Többre nem is
emlékszem az éjszakából.

Amikor fölébredtem, a fejem kimondhatatlanul fájt, a gyomrom émelygett
és csak nagy nehezen ismertem föl a kis kávéház lefüggönyözött fülkéjét.
Fülledt bűz az agyamat facsarta, a vékony lóca fájt a csontjaimnak és
ijedten húnytam le megint a szememet, hogy tovább aludjam. Ekkor, mint a
villám, úgy csapott le rám egy borzasztó gondolat. Hirtelen fölugrottam,
megnéztem az órámat; délután négy óra volt…

A randevúra nem mehettem már el, gyötört az önvád és a szégyen, az utcán
se mertem már mutatkozni és nemsokára át is iratkoztam a debreceni
jogakadémiára… Igy történt.

*

A nő elvörösödött arccal hallgatta a beszédemet, aztán egy kis szünet
mulva halkan megszólalt:

– Most hát elmondom én is… Másnap, amikor fölébredtem, egyszerre
ráeszméltem, hogy micsoda eszeveszett dolgot csináltam tegnap. Különben
is, levelet kaptam, hogy az anyám gyöngélkedik és haragszik, hogy meg
nem látogatom. Gyorsan csomagoltam hát és elutaztam hozzá… Azóta sokszor
gondoltam magára vissza. Sajnáltam a fájdalmas csalódásért, amit akkor
érezhetett, amikor nem talált otthon. Ha megtaláltam volna a módját,
talán utólag mentegettem volna is magam… No, de most már nem szükséges.
Kvittek vagyunk.

Biztosra veszem, hogy ezt csak ebben a pillanatban eszelte ki. Oh, a nők
nagyon hiú lények és nem tűrik, hogy ők legyenek a becsapottak.

Ámbár… lehet, hogy tényleg így történt… Nem tudom.



Az örök gyermek.

Úgy mondják, hogy az igaz szerelemnek egészséges szokott lenni a
gyümölcse; de ha ez igaz, akkor Vajnay Péterrel kegyetlen kivételt tett
a sors. Házassága első évében született egy figyermeke, akit az orvos és
a bábaasszony alig tudtak életben tartani abban a válságos első
pillanatban, amikor eldől a poronty sorsa.

De meg is mondta az orvos, hogy nem lesz nagy öröm ebben a fáradozásban.
Sohsem lesz ember ebből a gyermekből; bizony legjobb volna, ha meghalna
szegényke, még mielőtt kigyulladna benne az élet öntudata.

Akár múzeumi csudának is beillett volna ez a gyermek. Alig volt másfél
arasz az egész; a feje akkora volt, mint egy piros sóvári alma, két kis
kacsója pedig, mint a vakondok tenyere. A sírása erőtlen nyöszörgés volt
és hitvány testén látni lehetett gyönge szíve gyors, szapora lüktetését.

Szóval, valódi liliputi-gyermek volt, akinek híre futott az egész
környéken. Szegény, szegény anya, aki vajúdó fájdalommal ilyen vásári
csudát gyümölcsözött, csak azért is dacos szeretettel becézte Pistukát;
– mert Istvánnak keresztelték. Görcsös kétségbeeséssel, könyörögve
faggatta a doktort:

– Mondja, édes, kedves doktor úr, úgy-e meg fog nőni? No mondja! Ugy-e
meg fog nőni?

A doktor hümmögött, köhécselt, aztán némi vonakodással bár, de mégis
kijelentette, hogy az orvostudomány megőrzött bizonyos eseteket, amikor
az ilyen törpének született gyermek hirtelen rugaszkodik neki a
növésnek. Egy esetet meg is nevezett mindjárt (gondolom, Ausztráliában
történt) és az anyát ez a halavány vigasztalás is boldoggá tette. Szinte
konok, csodaszerű anyai szeretettel vette gondjába a gyermeket, aki
azonban sehogy sem akart kinőni a pólyából. És mikor ideje jött, hogy
elválasszák, az anyának nem volt elég kemény szíve hozzá. Nedves szemmel
mondta:

– Hiszen olyan gyönge! Talán ki se bírná az anyatej nélkül!

Két éves koráig élt az anyja kebelén; akkor már fürge, okos gyermek
volt, aki vékony lábacskáin vígan futkározott és gyönge hangján úgy
csacsogott, mint a veréb-fiók. Édesanyja szép ünneplő ruhát varrt neki;
gyermekkori emlékeit élte át ezalatt: mintha csak a bábúja kelengyéjét
varrta volna.

És mikor először öltöztette föl sétára, elragadtatva csókolta össze;
igazán olyan aranyos volt ez az apróság, mint egy porcellán-baba, amely
eltörik, ha durván érnek hozzá. Pistuka a maga lábán ment végig a
városka aszfaltján és anyjának meg kellett hajolnia féloldalvást, hogy
megfoghassa a kezét. Pedig ő is csöpp kis asszonyka volt.

Óh, hogy ragyogott az arca az örömtől, büszkeségtől! De bezzeg egyszerre
ijedten nézett körül, amint meghallotta, hogy suhancok gyülekeznek
köréje és csúfolkodva kiáltozzák:

– Itt megy, itt megy a Vajnayék törpe csodája!

Szegény asszonyka megrémült, aztán sírva fakadt és ölébe kapta Pistukát.
De a gyermek nem törődött a csúfolódókkal. Vigan gagyogott ott az anyja
keblén, meg akarta fogni kezével a napfényt és ha szekér haladt el az
úton, boldogan csipegte:

– Nini, cocó!… Nekem is kell cocó!

– Igen fiacskám, odahaza lesz ló, arany sörénnyel, gyémánt nyereggel!

– De én nem akarok hazamenni!

– Muszáj, Pistuka! Vár a szép cocó! Már rázza-rázza a csöngetyűjét és
azt mondja: giling-galang!

Mikor befordult a kapun a gyermekkel, még egyszer sírva fakadt:

– Végy búcsút a napfénytől, Pistuka, végy búcsút a szabad levegőtől és a
ligettől! Te nem oda termettél, Pistuka, ott kicsúfolnak, kinevetnek,
eltipornak, akik nagyobbak, erősebbek nálad… Ott fogsz élni, Pistuka, a
szobában, befűtök a kályhába, hogy meg ne hüljön gyönge tested és majd
én fogok neked meséket mondani, amikben benne lesz minden: a napfény, a
szabad levegő és a ligetek… És ez jobb is lesz neked, Pistuka, mert
lásd, odakünn sokszor jönnek sötét felhők, jönnek fagyos telek, de
teneked örökös lesz a tavaszod, mert az én meséim nem fogynak ki soha!

E naptól kezdve ott élt Pistuka a szobában apró játékai között,
szépséges mesékben, amiket édesanyja mesélt neki végig heveredve a
padlón. A szoba mindíg egyforma meleg volt, az ablakokban mindíg nyíltak
a virágok; anya beváltotta az igéretét: a mesék sem fogytak ki soha. Oh
mily gazdag az anya fantáziája, amikor gyermeke életét kell
földerítenie!

Így teltek a napok, évek öntudatlanul. Anya nem tartotta számon és
Pistuka sem. Minek is? Hiszen a szobában nem változott semmi, Pistuka
épp úgy befért most is ruhácskájába, mint kétéves korában és most is oly
édesen nevetett, mint akkor, ha anya elmondta az arany szamár
történetét.

De egyszer egy időre megszakadt e boldogság. Anya beteg lett, ágyba
feküdt és másnap Pistuka egy csecsemő egészséges sírását hallotta a
másik szobából. Most hát magára maradt Pistuka a játékaival és a
meséivel, de később behozták hozzá a kis babát. Első pillanatban félt
tőle, mert nagy gyermek volt, aki hevesen kalimpált vaskos kezecskéivel
és haragosan nézett pufók vörös arcával. De aztán mégis
hozzámerészkedett és eljátszott véle mindaddig, amíg egyszer a csecsemő
bele nem kapott az arcába a kezével. Akkor panaszosan szaladt az
anyjához:

– Anyus, megvert a babuska! A babuska rossz volt!

– No ne félj, Pistukám, majd megbüntetem a babust! Ezentúl nem lesz
rossz!

A csecsemő ezentúl valóban nem is volt rossz, hanem nőtt, nőtt,
szédületes gyorsan. Ruhácskáit mind kinőtte és azokat mind Pistuka
kapta. De még föl is kellett neki varrni belőle, hogy ne húzza maga után
a földön. Az öcsike pedig fiús nadrágot, kis csizmát kapott, mert
egyszer sírva jött be, hogy lánynak csúfolják a gyerekek a szoknyában.

Most már egész nagy legénynek látszott Pistuka mellett és nagy legényhez
illően viselkedett. Becézte, kényeztette, eljátszogatott vele gyöngéd
szeretettel. Egyszer lovasdit játszottak és ezen összekülönböztek.
Pistuka kocsis szeretett volna lenni és az öccse is. Már-már sírásra
került a sor, ekkor azonban közbelépett az anyja:

– Ugyan, Feri! Nem szégyenled magad ekkora kamasz létedre?… Hadd legyen
Pistuka a kocsis… Hiszen te vagy a nagyobbik!

Ekkor megállapíttatott a családban, hogy ezentúl Pistuka lesz az öccs.
Miért is ne? Gyermekruhájában kötényében most se látszott többnek
kétévesnél.

Egyszer aztán Feri szép bőrtáskát kapott a nyakába és iskolába küldték.
Pistuka sírt, hogy ő is szeretne menni, de az anyja megsimogatta selymes
haját és szomorúan mondta:

– Te még ráérsz… majd ha te is olyan nagy leszel, mint Feri!

De azért neki is vettek egy bőrtáskát, mint Ferinek. Amint a nyakába
akasztotta, a földön húzta maga után, aminek különben nagyon örült, mert
így legalább egymaga is lovasdit játszhatott véle. Feri iskolából
hazajövet dicsekedve mutogatta mindig neki az ékes, cifra betűket,
amiket a palatáblára rajzolt. Iskolát játszottak; Feri volt a tanító és
Pistuka a tanítvány és apró ujjai közé fogva a palavesszőt, nagy
igyekezettel próbálta utánozni a betűket. Így kapta rajta az anyjuk és
szeme tele volt rémülettel:

– Rögtön hagyd abba, Feri!… Mit fárasztod azt az ártatlan kis gyermeket?

Óh, félt a betűtől, a tudástól! Megsejtette, hogy az minden öntudatlan
boldogság gyilkosa. Nem, nem! Pistuka csak maradjon ilyen, amilyen most:
ily jókedvű, játszadozó gyermek, akinek ártatlan nevetése az anyaszív
legnagyobb öröme! Miért sejtse, hogy amíg ő gondtalanul gügyög
gyermekjátékai között, addig odakünn évek futnak, rohannak a semmiségbe,
ifjak öregek lesznek és öregek a nedves sírba hanyatlanak? Miért tudja,
hogy odakünn folyik az örökös marakodás; az ember a körmével vájja a
földet és az eget víjja a hangjával; testvér a testvért pörli és zord,
haragos elemek kószálnak időnként, hogy fölemésszék, amit útjokban
találnak?

Ime, Feri egy napon elbúcsúzott apjától, anyjától és Pistukától és
Szatmárra utazott, a gimnáziumba. És mikor év végén városiasan, művelten
visszatért vakációra, Pistuka még mindig a játékai között
foglalatoskodott és úgy tipegett elébe, mintha tegnap váltak volna el.

– Hoztál nekem valamit, Feri?

– Igen, hoztam, Pistukám, egy szép képes könyvet. Majd a képeket együtt
nézegetjük és a mesét én mondom el hozzá…

… Egyszer nyárutóján történt – Ferinek már akkor a bajusza is
serkedezett és épp a nyolcadikba készült – hogy Pistuka estefelé
kilopódzott a szobából a hátulsó kertbe. Vigan tipegett a
ribiszke-bokrok között, nagy erőmegfeszítéssel mászott meg egy-egy
vakand-túrást és ha megbotlott egy-egy rögben, jóízűen fölkacagott. Ám
amint éppen kibukkant egy bokor mögül, meghökkenve állott meg. A
zöldséges ágyakban egy egészséges parasztleány gyomlált ingujjban,
térdig föltűrt szoknyában, hogy kilátszott gömbölyű, téglavörös
lábszára. Feri ott térdelt mellette és átfogta a derekát. A leány
húzódozva mondta:

– De úrfi! Ejnye, nyughassék már az úrfi!

Feri kivörösödött arccal hebegte:

– No, ne bolondozzék hát, Mari!… Ha mondom, ne bolondozzék!

Hirtelen bedugta a fejét a leány álla alá és megcsókolta a nyakát. A
leány vonaglott, küzködött, de Feri el nem eresztette és viaskodva
lihegte:

– Ne bolondozzék hát, Mari!

Szegény Pistuka ott állott; egy csalánbokor elfödte egészen. Sápadt
halántékán kidagadtak az erek, apró fogai vacogtak és beléfeküdt a
nedves fűbe, hogy észre ne vegyék… Itt találta meg később az anyja, aki
rémült kiáltozásával fölverte a ház-tájat. Bevitte, ágyba fektette,
melengette és csókolgatta kicserepesedett ajkát. De Pistuka e naptól
kezdve beteg lett; meghült és tüdőgyulladást kapott. Nagy-nagy láza
volt, mindig eszméletlen volt, de heves álmai lehettek, mert mindíg
izgatottan fetrengett a dunyha alatt és letépdeste magáról a jeges
kötést.

Négy napig volt így, akkor aztán eszméletre tért. Anyja ott leste az ágy
mellett és szomorúan rebegte:

– Megismersz, kicsi gyermekem? Úgy-e, jobban vagy már? Fáj valami?

A gyermek hangtalanul tette kezét keskeny mellére. Mutatta, hogy ott fáj
neki.

– Akarod, hogy mesét mondjak? Mesét a királylányról, akit bezárt a
fekete várba a boszorka.

– Igen, mamuska, a királyleányról…

– És aztán jött a királyfi az aranycsikón, amelynek szárnya volt, mint a
madárnak és…

A gyermek arcán valami mosoly suhant át. Az utolsó mosoly, amelyet a
halál odarögzített, hogy ne illanjon el többé soha. Szegény Pistuka ott
halt meg édesanyja karjai között, a királyleány meséjén csüggve. A szép
mese beröppent a szívébe és leszállt vele a sírba, hogy ott tovább
szövődjék, tovább virágozzék és elmulattassa Pistukát időtlen időkig.

Hófehér koporsóba tették, mint a többi apró gyermekeket és gyalogosan
vitték ki a temetőbe. Egy ember elbirta a hóna alatt a csekélyke terhet.

Sírjához fejfát állítottak, hófehéret, amelyre letört rózsabimbót vésett
a mester és ezt a nehány egyszerű sort írta rá arany betűkkel:

ITT NYUGSZIK VAJNAY PISTUKA. ÉLT TIZENKILENC ÉVET. MEGHALT KÉT ÉVES
KORÁBAN.



Vogel Elza és a szerelem.

Elza papájának hír szerint negyven milliója volt. De lehet, hogy csak
harminc volt neki. Harminc vagy negyven, ennek nem volt nagy fontossága,
mert az életmódjuknak egy millió kamata is sok volt. Az a sok érték,
amelyből a Vogel-vagyon kitellett, csupa kis elkényeztetett zsarnok
volt, aki külön-külön odaadó gondozást és ápolást követelt. A
bérházaknál veszekedni kellett a lakókkal, a földeknél az ispánokra,
béresekre, feles gazdákra kellett vigyázni, az értékpapiroknál a
konjunkturákra kellett spekulálni. Ennek folytán Vogel papa úgy élt,
mintha a saját üzletének elég jól fizetett hivatalnoka lett volna, akit
mindjárt elcsapnak, mihelyt egy kicsikét enged a buzgalmából.

Elza naphosszant alig is látta. Egy darabig ez nem is tünt föl neki,
mert tanult, lovagolt, vívott, golfozott, táncolt, öltözködött és a
kellő fontoskodással rótta le a gazdag leányok minden időtöltő
semmiségét. De mikorára huszonkét éves lett, mindennel fölhagyott
egyszerre. Leginkább otthon szeretett maradni. Egy nagy, üveges
szekrényben egész kis baba-lakás volt berendezve; szalon, ebédlő,
férfiszoba, hálószoba, fürdőszoba, konyha, éléskamra. Itt takarítgatott,
rakosgatott, aztán a babáit öltöztette, pirinkó varrógépen kelengyét
varrt nekik. Pedig a nagyszemű, butapofáju babák már amúgy is bőven el
voltak látva kelengyével, hogy akár egy királyfi is elvehette volna
őket. És e foglalkozásában se szomorú, se víg nem volt, hanem egykedvű,
mint a kisgyerek, aki komolyan veszi a játékait. Mademoiselle Adéle
biztatta folyton:

– Kocsikázzunk ki a ligetbe. Vagy menjünk sétálni a városba. Vagy…
egyáltalán menjünk valahova!

De Elza megrázta a fejét és makacsul mondta:

– Te csak menj, Adéle, ahova akarsz. Miattam ne zsenirozd magad. Én nem
megyek.

– De miért nem? Egy kis levegő…

– Hagyd a levegőt, Adéle! Annyi fa és virág van a házunk körül, hogy sok
is egy embernek.

– Elvadúlsz egészen! Nem is látsz embereket!

– Bolond vagy. Az ablakomból annyi embert látok, amennyit csak akarok.
Szegényt, gazdagot, olyat, aki siet és olyat, aki lassan sétál…
Mindenkit látok és… ők nem látnak engem.

– Hát ez az! Igy nem lehet élni!

– Dehogy nem lehet így élni! Majd meglátod, hogy lehet! Ha majd egyszer
megúnom, hogy a papám folyton nyaggat, szót fogadok neki és férjhez
megyek. Ne félj, a papám hoz majd egész csapat kérőt. Sorsot húzok
köztük.

Lassan nevetgélt erre az ötletére, de ettől a nevetéstől egy csöppet se
lett vidámabb az arca. A mademoiselle elfordult s rosszkedvűen
elfintorította az arcát. De Elza leselkedő szeme ezt is meglátta.

– Hallod-e, Adéle! Megparancsolom neked, hogy velem ne törődj ezentúl.
Délelőtt, délután, vagy éjszaka; akkor menj ki, amikor kedved tartja. Te
szép vagy, mindenkinek öröme telik benne, ha téged néz. Vétek volna
elzárnod magad a világtól.

– És te?

– Óh, tudom! Mindig akad majd, aki szépnek talál, amíg a papám olyan
szigorúan vigyáz a vagyonára…

A demoiselle tiltakozni akart, de Elza egy komoly pillantással
megállította.

– Hagyd csak… Egy darabig fölvettem a hazugságaitokat, mint a babáim a
sok cifraságot. De most már kinőttem a babaruhákból… Emlékezzél csak,
mikor egyszer Budán kocsikáztunk és találomra betértünk egy cukrászdába.
Senki se ismert bennünket és én olyan jól mulattam, hogy mindenki téged
bámul, engem direkte lenéztek. Engem néztek a társalgónőnek.

– Mon dieu, azok a budaiak! Mit tudják azok!

– Azok tudják csak igazán, mert ők nem ismerik a papámat és sohse
számlálták meg a pénzét. Hát persze, hogy nekik volt igazuk! Te szép
vagy, mint egy legitime marquise, én pedig szánalmas race-talan, mint
egy cseléd. És az elegánsabb is te vagy. Csináltathatom én akárhol a
ruhámat, mégis csak te vagy az elegánsabb. Hiszen emlékezzél csak: mikor
kalapot vettem, ha rajtad próbáltam ki előbb, minden kalap jó volt, ha
pedig az én fejemre tettem, ez se jó, az se jó, – az egész raktárt végig
próbálhattam.

Napról-napra jobban lomposodott Elza. Tükörbe nem nézett, valahonnan
kikereste egy régi szürke kosztümjét, azt hordta odahaza is. Úgy
gubbasztott benne, mint egy megtépdesett madár. Mintha fázott volna,
pedig még csak most kezdődött a nyár. Egyszer, amikor a demoiselle éppen
a fátylát tüzdelte a tükör előtt a kalapjához, hirtelen rászólt:

– Mondd, Adéle, van neked valakid?

A demoiselle hevesen tiltakozott:

– Már hogy volna! Én tisztességes leány vagyok! Tudtam, hogy végül
gyanuba fogsz, mert néha kimegyek egy kicsit levegőzni. Hisz elrothadok
a szobában!

Elza szigorúan összevonta a szemöldökét:

– Tehát senkid sincsen? És nem is volt?

– Nem, ha mondom!

Elza szó nélkül átment a másik szobába és úgy becsapta maga mögött az
ajtót, hogy csak úgy döngött. Egy napig nem szóltak egymáshoz, de aztán
a demoiselle mégse állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Hát mit követtem én el? Micsoda bűnt? Haragszol?

Elza komoran válaszolta:

– Óh, dehogy! Nem haragszom. De te nem méltatsz engem a bizalmadra, hát
én se méltatlak téged az enyémre.

– Mit csináljak? Ha nincs semmi titkom se! De igazán!

– Ez hazugság. Biztos, hogy van valakid; _érzem_. Lehetetlen, hogy össze
nem akadtál valakivel. Szép vagy és gyanakvás nélkül felhörpinthetsz
minden bókot, nem kell félned, hogy hamisított itallal traktálnak… Nem
úgy, mint én.

A demoiselle egy kis ideig hallgatott, mintha a szégyellős zavarával
küzködött volna, aztán megszólalt:

– Nem mertem bevallani. Féltem, hogy megvetsz érte.

Elza odament hozzá, szeliden megfogta a két kezét és komoly hangon
mondta, mint az édesanya gyóntatná a leánykáját:

– Mondd el, hogy történt. Hol ismerkedtetek össze?

Adéle nagyot nyelt és egy kis tétovázás után elkezdte:

– A liget egy csöndes részében üldögéltem a bokrok között egy padon.
Délután volt, azt hittem, egyedül vagyok…

– A nevét mondd. Hogy hívják?

– Róbert.

Elza elismerően bólintott a fejével.

– Szép név… No, folytasd.

– Nem is tudom, honnan került oda, egyszer csak előttem volt. Megemelte
a kalapját, illedelmesen bocsánatot kért és mellém ült.

– Szőke?

– Szőke… Azaz, hogy egy kicsit barna inkább.

– Szőkésbarna?

– Igen. Egyszerűen, de nagyon elegánsan volt öltözködve.

– Tehát civil?

– Igen. Ámbár sok volt a lényében a kivetkőzött katonatisztből. Nagyon
kedves, de merev, szűkszavú.

– Micsoda? Mi a foglalkozása?

– Hogy mi a foglalkozása?… Mon dieu, azt igazán nem is tudom.

– Hm… Az ilyesmi iránt érdeklődni kellett volna. Node nem baj. Mellékes
a foglalkozás, a fő az ember. Tehát folytasd.

– Nincs is, hogy mit folytassak. Elbeszélgettünk egy óráig mindenféléről
és ő megkérdezte, hogy naponta el szoktam-e ide járni. Azóta mindennap
találkozunk.

– Talán most is oda készülsz?

– Igen…

– És megcsókolt már?

– Óh, azt nem! Hova gondolsz?

Elza fölállott és kegyetlen szárazsággal biccentett.

– Rendben van!

És már indult is a másik szoba felé. A demoiselle utána szaladt, elkapta
útközben és töredelmesen rebegte:

– Hát igen… Megcsókolt. Amint ott ültünk kettesben, körülnézett, látta,
hogy senki sincs a közelben, felém hajolt és hirtelen megcsókolt.

– No látod!… És te?

– Óh, én természetesen eltaszítottam magamtól és nagyon haragudtam.
Képzelheted.

Elza bosszusan toppantott.

– Ezt nem kellett volna tenned. Elvégre, ha szeretitek egymást, abban
nincs semmi se.

– De hisz én…

– Te szereted őt! Hiába próbálod tagadni, te szereted Rober-t. És egy
csók!… Óh, istenem, hát lehet annál szebb dolog a világon… ő úgyis el
fog téged venni, egészen biztos, hogy el fog venni. Egymáséi lesztek…
Igérd meg, hogy ma nem leszel oly kegyetlen hozzá.

Adéle megigérte és menni készült. De Elza előbb gondosan végignézett
rajta, itt egy fodrocskát, itt egy hajfürtöt megigazított és az ajtóból
megint visszahívta:

– Várj egy pillanatig!

Az egyik virágcseréphez ment ollóval és a legszebb rózsát lemetszette.

– Ezt tűzd még a melledre. Aztán… nem bánom, annak adhatod, akinek
akarod.

A vacsoránál a demoiselle föltünően szomorú volt. Elza alig várta, hogy
a papája fölálljon az asztaltól és mikor egyedül maradtak, megkérdezte
tőle aggodalmasan:

– Mi baj van? Nem volt ott?

A demoiselle a szemét törölgette.

– Óh, inkább ne lett volna ott, de nagyobb baj van. Beszélgettünk,
észrevettem, hogy rosszkedvű, szórakozott és szeretne is valamit
mondani, meg nem is Aztán kirukkolt vele… Hogy neki szigorlatoznia
kellene és száz forint kellene hozzá… És mihelyt ezt kimondta,
elszaladt, mintha szégyelte volna, hogy miért beszélt nekem ilyesmiről.

Elza nagyon szigorúan megkorholta:

– Hát ez az a baj? Jaj, édes gyermekem, az élet nemcsak szerelmi
vallomásokból és csókolózásokból áll. Az életnek vannak komolyabb
gondjai is és a komoly nőnek nem szabad ezekből kivonnia magát. Szegény
fiú, talán csak azért sürgette a szigorlatát, hogy hamarább az övé
lehess.

– Dehát most mit tegyek?

– És ezt még kérdezheted? Itt a száz forint és holnap átadod neki. Óh,
én jól tudom, hogy ő nem fogja akarni elfogadni, meg lesz sértve, de meg
kell neki magyaráznod, hogy ha igazán szeret téged, nincs joga erre a
büszkeségre. Ezt a pénzt el kell fogadnia, a jövőtök érdekében!

Két nap mulva a demoiselle sírva jött haza. Hiába faggatta Elza, ő csak
ennyit zokogott:

– A nyomorúlt! A nyomorúlt!

– Dehát beszélj! Mi történt?

Végre mégis csak el bírta mondani a demoiselle, hogy mi történt:

– Ah, a szívem szétugrik a dühtől!… Hiszen tudod, átadtam neki a száz
forintot, amit te oly nagylelkűen kegyes voltál…

– Jó, jó! Mi történt?

– Másnap… óh, a nyomorult!… előállott, hogy az éjszaka belekeveredett
valami társaságba és elkártyázta a száz forintot. Sőt nemcsak a száz
forintot, hanem még kétszáz forint adósságot is csinált. A gazember! A
gazember!

Elza szeliden megsimogatta a demoiselle haját.

– Édes gyermekem, a nőnek, aki szeret, türelmesebbnek kell lennie a
férfiak hibái iránt. Igaz, nem szeretem, hogy kártyázik, inkább lehetne
valami más szenvedélye… De nem is férfi, akinek hibája nincsen. És még
jobb, ha most jön ki belőle… Majd én a könyvelőnktől fölveszek előleget
a jövő havi háztartáspénzemre. Oda fogod adni neki a pénzt.

A demoiselle dühösen fölpattant.

– Hogyisne? Majd pénzzel tömöm azt a… azt a zsarolót! Tudni se akarok
róla.

– Oda kell adnod! Robert-től kitelik, hogy főbelövi magát. A férfiak
nagyon komolyan fogják föl a kártyaadósságot.

… A demoiselle eztán még néhányszor vitt pénzt Robertnek, aki – úgy
látszik – most már végleg belésülyedt a kártyás életbe. Mondta is
Elzának:

– Ott kellene hagynom őt! Az a nyomorúlt nem érdemli meg, hogy tovább
törődjem véle! Ott fogom hagyni, még ha a szívem belé szakad is!

De Elza ájtatos hangon megdorgálta:

– Tagadhatatlan, hogy Robert nem jó úton van. Rossz társaságba
keveredett és mivel szenvedélyes jellem, tehát könnyen enged a
csábításnak. De épp ez teszi szebbé, nemesebbé a te feladatodat, hogy a
jó útra térítsd őt. Türelem, végtelen jóság és folytonos megbocsájtás a
nő sorsa… És – óh istenem! – lehet-e szebb sors ennél? Mint
megbocsájtani annak, akit szeretünk, aki mindenünk a világon és a
jóságunkkal példát mutatni neki? És hidd el, Robert nem rossz ember. Nem
mondom, vannak hibái, de alapjában véve nem rossz ember… A papától
könnyű lesz egy kis pénzt kapnom. Ő sohasem kérdi, mire kell… Nem szabad
Robert-t veszni hagynunk.

Egy este aztán borzasztó dolog történt. A demoiselle kisírt szemmel jött
haza, nem is köszönt, nem is felelt semmi kérdésre, bement a szobájába,
magára zárta az ajtót és befeküdt az ágyba. Szegény Elza egész éjfélig
kért, fenyegetőzött, sírt, amíg beeresztette. A demoiselle ott feküdt az
ágyban és a foga vacogott a hidegleléstől. Miután az ajtót kinyitotta,
valamit sietve a vánkosa alá rejtett. Valószinüleg revolver volt. Elza
ölelgette, csókolgatta, simogatta, mint a lázbeteg gyermeket, amíg ki
bírta csikarni belőle, hogy mi a baj. Már megint a Robert… De most már
fele se volt tréfa a dolognak. Most már háromezer korona kellett neki.
Máskülönben főbelövi magát. Szegény demoiselle majd kiugrott az ágyból,
amíg ezt elmesélte. Magánkívül rikácsolta:

– Legyen átkozott az a pillanat, amikor először megláttam! Amikor azt a
bűnös szép szemét először rám emelte! Pusztuljon el! És pusztuljak el én
is!…

Elza kiegyenesedett, szemét ég felé emelte és feje fölött mintha a
szentek glóriáját érezte volna derengeni. Szilárd hangon mondta:

– Sok pénz, de meglesz… Te pedig ne légy kishitű. Holnap átadod neki a
pénzt, aztán fölhozod őt hozzám. Én beszélni fogok vele. Biztosra
veszem, hogy fogok tudni hatni a szívére. Mert szeret téged! Igen,
igen!… ő szeret!

Azért neki is fájt a szíve. Mikor lefeküdt, beléfúrta az arcát a párnába
és sírt, sírt keservesen. De ez a sírás valami eddig még sohasem érzett
zsibbadt gyönyörűséget okozott neki. Óh, gonosz, gonosz bestia a férfi,
a körmével sebet tép az asszony szívén, de az asszonynak édes,
gyötrelmes sorsa, hogy tépett szívvel is csak szeresse…

Másnap délután a demoiselle megkapta a pénzt és sietett is vele a
postahivatalba. Ott utalványon elküldte haza Suresne-be,
Franciaországba, a Seine-et-Oise-départementba, egy öreg
salátatermelőnek, aki minden garassal szorgalmasan szokott elszaladni a
Crédit Lyonnais fiókjába…



Eltörött az etagère.


Első sèance.

Az orvos csöngetett és a váróteremben a szolga únott hangon mondta:

– Tessék besétálni.

A páciens a tapétás ajtó mögött megállott a küszöbön és riadtan nézett
körül a rendelőszobában, mint a falka előtt inaló szarvas-ünő, amely
egyetlen pillantással megítéli, merre vannak áthatolhatatlan meredélyek,
merre nyújt védetlen alkalmat a támadásra az erdő-tisztás és merre
nyílik a menekülés ösvénye.

A szobában semmi sem volt az orvosi szobák operációs hangulatából és
éppen ez volt az, ami mindjárt visszariasztotta. Nagy könyvespolc az
egyik falon, bronzba öntött mitológiai istennőkkel, akik inkább
látszottak istenített némbereknek, mint emberi formába ábrázolt
isteneknek. Karcsú, öreg csillár, amelyet az orvos párisi
csatangolásaiban vásárolt egy brocanteurnél. Terjedelmes Louis XV.
iróasztal, szétdúlt kéziratokkal, füzetekkel, könyvekkel. Török
dohányzóasztalka kokett puffokkal. A falakon nagyon sok festmény,
amilyet legényemberek szoktak maguknak kiválogatni tárlatokon,
aukciókon. Az íróasztal fölött passepartoutval dúsan körülövezve,
berámázva a nagy Freud fényképe a tanár sajátkezü dedikációjával.

Az orvos előbb befejezte az előbbi beteg vallomásairól készült
jegyzeteket, aztán megszólalt:

– Tessék közelebb lépni.

Körülbelül negyven, negyvenkét éves nő lehetett. Falusi ember, aki még
nem ismeri a szépítőszereknek, arcfestékeknek, testszorítóknak
csodálatos hatását, kisasszonynak szólította volna. Azzal a felemás
elegánciával volt öltözködve, amely a merész kacérságot párisi
divatlapokból hozatja és a szemérmes sutaságot a magyar vidéki városka
adja hozzá. Hasított szoknya, amely párisi mondaine-ek ballépésének
kényelmére szokott szolgálni és olyan frizura, amilyent vidéki
kuriákban, régi olajfestésü arcképeken láthatni. Inkább kövér volt, mint
sovány, de a térdig érő füző határozottan karcsúvá tette. Azon nők közül
való volt, akikkel hotelek halljában, vagy vasuti kupéban találkozva
frivol kalandokra gondol az ember.

Reszkető ínakkal közeledett az íróasztalhoz és fogvacogva kezdett a
szokásos bemutatkozáshoz:

– Kérem, én…

Az orvos félbeszakította:

– Jó lesz, ha nem mutatkozik be, asszonyom. Ne mondja meg se a nevét, se
hogy honnan való. Föltétlenül szükséges, hogy pácienseim teljes
szabadsággal nyilatkozzanak meg előttem és talán kegyedről is le fog
hullani minden gêne, ha tudja, hogy vad ismeretlen előtt beszél, aki nem
számít, mint a süket fal… És most legyen szives elmondani, mi hozta ide.

Az asszony csak ezt várta. Folyékonyan belékezdett:

– Néhány hónap óta sajátságos jelenségeket…

Az orvos megint félbeszakította:

– Tessék talán helyet foglalni.

Az asszony leült félénken, merőlegesen az egyik puffra és ujból
belékezdett:

– Kérem doktor úr, én sajátságos jelenségeket észlelek néhány hónap óta…

– Talán tessék inkább abba a karosszékbe ülni.

– Óh kérem, jó nekem itt is…

– Nem, nem. Csak tessék átülni. És ne ilyen mereven. Csak egész
kényelmesen. Mintha egyedül volna. Szokja meg, hogy én nem számítok.

Az asszony engedett a nógatásnak és hátradőlt a karosszékben. De most
talán még több merevség volt benne, mint az előbb. Sóhajtva belékezdett
ujból:

– Tudniillik egész sajátságos jelenségeket tapasztalok magamon néhány
hónap óta. Ugyanis…

– Bocsánat, hogy megint félbeszakítom kegyedet, de ez szándékosan
történik. Kegyed bizonyára sokat küzködött otthon, amíg elszánta magát
arra, hogy engem fölkeres. És a vasuton, amíg Pestre jött és az
éjszakán, amit a hotelszobában töltött… szóval, volt elég ideje, hogy
megfogalmazza azt a panaszkodást, amit nékem el akar mondani. Nos, ez
engem nem érdekel. Ebben több a retorika, mint a valóság. Egy mondat
kerekdedsége kedvéért told a bajhoz, vagy elhallgat belőle. Nekem pedig
nem a panasza kell, hanem a baja. Emberi nyomorúság, hogy ez csak szavak
útján juthat el hozzám. Ép ezért iparkodnia kell, hogy a szavak minél
kevesebbek legyenek és minél rövidebb úton érkezzenek a forrásból…
Tessék hanyatt feküdni azon a diványon.

Valóban, a szoba sarkában terebélyes divány állott, dús szőnyeggel
letakarva, kézimunkás, tarka párnácskákkal telehintve. Az asszony
elvörösödve tiltakozott, de az orvos száraz hangon rászólt:

– Meg kell szoknia, hogy a fogalmakat eszmetársitásoktól mentesen fogja
föl. Hanyatt feküdni a diványon, – ettől nem kell még elpirulnia.

A páciens most már gyors engedelmességgel ledőlt a diványra, de az orvos
tovább zsörtölődött:

– Ne ilyen félénken! Csak úgy, mint ahogy otthon szokott, mondjuk ebéd
után. Nevetséges ez az álszemérem! Hiszen orvos vagyok! Itt maradok az
íróasztalnál. Nem is látom magát… No és most húnyja be a szemét. Időt
adok magának, nem arra, hogy töprengjen, hanem hogy elfelejtse, amit
készen megfogalmazva ide hozott magával.

Néhány percnyi csönd következett. Az orvos az íróasztalra könyökölve
nézett a páciensre, aki egy darabig mereven feküdt, de aztán térdei a
fáradtságtól remegni kezdtek. Csak ezt várta az orvos és hirtelen
lecsapott rá a kérdéssel:

– Mondja el, mit gondol mostan.

– Hogy most mit gondolok?

– Ejh, azt tudom, hogy most arra gondol, hogy mit is kellene felelnie.
Úgy értem, hogy milyen gondolatot hagyott abba, amikor kérdeztem.

– Nem is tudom. Azt hiszem, semmire sem gondoltam.

– Az lehetetlen. Ha nem is gondolta végig szabatosan, de biztosan volt
valami vágya, érzése, volt valami kritikai észrevétele arra a helyzetre,
amelybe belejutott. Úgy mondja el, mintha gyónna. Vagy még jobban:
mintha önmaga számára formálná szavakba, amit képekben és érzésekben
gondolt.

– Arra gondoltam, hogy most még ideje volna, ugorjam föl és meneküljek
innét.

– Menekülni? És miért?

– Mert csunya árulás, hogy eljöttem. Ugy érzem, hogy romlott asszony
vagyok máris. Én megcsalom a férjemet.

– Ismétlem, hogy én orvos vagyok. Az én helyem itt van az íróasztalnál,
ezt nem is hagyom el egy tapodtat se.

– Már az csalás, hogy itt vagyok. A férjemnek azt mondtam, hogy a
gyomorbajomat kezeltetem. Szegény nem sejti, hogy nekem lelki bajom van,
magamnak, – külön.

– Óh! Ugy gondolja hát, hogy ennek a lelki bajnak az oka valami titkolni
való esemény volt. Egy kis megszédülés? Egy kis kiváncsiskodó kaland?

A páciens most már indulatosan fölugrott.

– Ezt kikérem magamnak! Én mindig becsületes asszony voltam!

Az orvos közömbösen vállat vont:

– Mi, orvosok, ha a beteg részeket tapogatjuk, el vagyunk rá készülve,
hogy a páciens fölszisszen. De a páciensnek is be kell érnie ennyivel.
Elvégre vizsgálat nélkül nincs diagnózis. Az én kérdésemben még csak
föltevés se volt. Egyszerű kérdés volt. Feküdjék hát csak vissza és
legyen több béketűréssel… Tisztán látom – különben egész megjelenése
erre vall, – hogy kegyed sohasem csalta meg a férjét.

– Ha megtettem volna, nem éltem volna túl.

– Hány éves?

– Én?

– Nem, a férje.

– Ötvenegy… azaz csak ötven, mert decemberben született, ami voltaképpen
nagy igazságtalanság, mert ha egypár nappal később született volna,
akkor egy évvel fiatalabb lett volna… De hisz ez nem fontos nála! Milyen
jellem! Milyen tökéletes ember! Hibán még sohasem értem.

– Hivatalnok? Lateiner? Földbirtokos?

– Kereskedő… de nagyban. De hisz ez nála nem fontos. Milyen jellem!
Csupa kötelességtudás! Magának semmit, mindent a családjának. És ez
erkölcsi fölfogása szigorú, mint egy törvénykönyv. Elítéli a kávéházat,
megveti a színházat és félredobja a könyvet, ha nem ismeretterjesztő.
Lesütöm a szemem, ha vele beszélek. Sohse tudnék eléggé méltó lenni
hozzá.

– Nos, mondja el, mi hozta ide.

– Egy ostobaság… nem is tudom most már, hogy elmondjam-e. Senkinek se
mertem elmondani, mert tudom, hogy kinevetnének véle. Magamnak is alig
merem bevallani, mert magam is látom, hogy gyerekség az egész. De minél
jobban lekicsinylem, annál inkább kínoz.

– Ha még senkinek se mondta el, már van célja, hogy idejött. Legalább
nekem elmondhatja. Nekem minden egyformán fontos.

Az asszony mereven a plafonra nézett, úgy kezdett a beszédhez:

– A szalonban, egy sarokban egy etagère áll. Én nagyon szépnek
tartottam, üvegből volt és sárga bronzból. A fokokon kis
porcellán-nippek, vázacskák, miniature-ök és más semmiségek, amiket
összevásárolgattam, ajándékba kaptam. Nagyon szerettem, folyton
törölgettem, rakosgattam, nézegettem. Ott, kisvárosban különben sincs
sok szórakozásra alkalom. Ha úntam magam, ezzel az etagère-rel órákig
elszórakoztam.

– A konyhával nem szokott foglalkozni?

– Én adok ki a szakácsnőnek. De amióta ketten maradtunk, ezzel is alig
van dolgom. A férjem köszvénytől fél és diétát használ, én pedig… nem
akarok nagyon elhízni. De ez nem direkt fogyókúra.

– Térjünk vissza az etagère-hez.

– Fölötte egy festmény állott arany rámában. Egyszer észrevettem, hogy a
kép ferdén lóg egy kicsit. Odahúztam egy széket, ráállottam és amikor
megfogtam a rámát, a szék kicsúszott alólam. Esésemben lerántottam a
képet a szegről és az etagère-re zuhant.

– Tájkép volt?

– Nem… figurális. Arckép.

– Kit ábrázolt?

– Engem, még egészen fiatal asszonyka koromban. Az esküvő után két évvel
festette rólam egy fővárosi festőművész, aki ekkor városunkban
tartózkodott. Fehér ruhában ábrázolt, az ölemben egy csomó rózsával. Azt
hiszem, nagyon jó arckép volt…

– Hát tönkrement?

– Óh, a képnek alig lett baja, de az etagère összetört. Az egyik üveglap
megrepedt, a széleken egy darab bronz levált, de a legnagyobb csapás az
volt, hogy a kis nippek majdnem mind összetörtek. Egyiknek a feje esett
le, a másiknak a karja. Volt egy kis meisszeni porcellánom, egy esernyős
fiút ábrázolt. Ennek az esernyője egészen letört… Elszörnyedtem, amikor
a pusztulást végignéztem. Mikor a férjem sírva talált, nevetve
megvígasztalt:

– Óh te kis bolond! Érdemes is sírni ezekért a semmiségekért! Majd
veszünk újakat.

– Én magam is elszégyeltem magam és elhatároztam, hogy nem törődöm többé
a dologgal… Ez délelőtt történt, aztán megebédeltünk, a leányom és a vőm
feljöttek hozzánk, mert egy házban lakunk. A vőm a kávét nálunk szokta
meginni.

– Mióta van férjnél a leánya?

– Most második éve… Nagyon fiatalon mentem férjhez, mindenki nővéreknek
néz bennünket. A férjem akarta úgy, hogy külön lakjanak és igaza volt.
Mindenkinek joga van az önállósághoz és mindenkinek megvan a maga külön
ízlése. De úgy csináljuk, hogy ebéd és vacsora után mindig feljönnek
hozzánk gyümölcsre és kávéra. A férjem nem akarja, hogy viszont nagyon
elidegenedjenek tőlünk… Tehát ebéd után még elbeszélgettünk,
nevetgéltünk, aztán ők hazamentek, a férjem is visszament az irodába és
én szokás szerint ledőltem egy kicsit szundikálni. Itt jött aztán a baj.
Alig, hogy behunytam a szemem, hirtelen rettenetes szív-szorongás fogott
el. Fölugrottam, átszaladtam a szalonba és mintha csak most eszméltem
volna rá a borzasztó katasztrófára, oda kuporodtam az eltörött etagère
elé és csak néztem, néztem megsemmisülve. A szalonomra különben is
büszke voltam. Ezt mindíg magam takarítottam és csak akkor engedtem be
másokat, ha néha vizitelők jöttek. De most egyszerre elment a kedvem az
egésztől. Megutáltam mindent benne. Mintha az egész életem összetörött
volna… Nagyon nehéz ezt megértetni mással, hiszen magam sem értem.

– Csak folytassa.

– Talán nincs is tovább. Azóta érzem, hogy végem van. Nincs semmi bajom,
mindenki gratulál, hogy milyen jó színben vagyok, de én tudom, hogy
végem van. Este az ágyban az az étagère százszoros súllyal ráfekszik a
mellemre, vigasztalannak, céltalannak találom az egész életemet. És ha a
sok vergődés után nagy nehezen elalszom, azt álmodom, hogy semmi se
történt; látom az esernyős fiút széles szalmakalapjában, a kis rococo
leánykát, aki a labdáját lóbálja, a két galambot, amely egy
gyümölcs-halmon csókolózik és látom az én étagère-em minden lakóját, ezt
az egész tarka liliputitársadalmat, amint a paplanomon ugrándozik,
hancurozik, buvócskát játszik. Akkor aztán egyszerre, nem tudom, honnan,
megjelenik a zsivány…

– Mondja el, hogy néz ki. Milyennek látja?

– Nem látom, inkább csak érzem, hogy borzasztó erős. Érzem, hogy szörnyű
kezébe egyszerre be tudna fogni engem és egyetlen érintésétől darabokra
törnék én is.

– Hogy van öltözködve?

A páciens elgondolkozott egy kicsit, aztán tétován felelte:

– Nem is tudom… a ruháját nem is látom. Különben is, az egész ember
folyton változik. Ahányszor jól meg akarom nézni, mindig más. De mindig
félelmetesen erős. Ő aztán összezúzza a kedves kis figuráimat.

– Közéjük ver bottal?

– Nem. Éppen az a furcsa benne, hogy hozzájuk se nyúl. Hogy ne mondjam,
a nézésével szétcsap köztük. Akit a tekintete ér, menten darabokra hull…
El szeretném űzni és nem birom, kiáltani szeretnék és nem fér ki hang a
torkomon. Az iszonyattól, az erőlködéstől fölébredek és rohanok a
szalonba, ahol napról-napra megújuló iszonyattal kell tudomásul vennem,
hogy amit megálmodtam, a valóságban is megtörtént. Gondoltam már arra
is, hogy veszek másik étagère-t, de rögtön undorodva dobtam el magamtól
ezt a gondolatot. Próbáltam aztán megvígasztalódni azzal, hogy az egész
úgyis értéktelen lim-lom, nem érdemes bánkódni miatta. De hiába látom én
be, hogy értéktelen holmi, ha a szívem mégis elvérzik belé…

– Antik porcellánok voltak vagy utánzatok?

– Tudom is én, bánom is! Amikor az étagère-t vettem, a boltos rábeszélt,
hogy apró porcellánok fognak a legjobban belepasszolni. Megvettem hát
egy egész garnitúrát. Én bizony sohase foglalkoztam porcellánokkal… De
hisz éppen ez a rémületes! Ha lett volna valami értékük a számomra, ha
valami nagy veszteség ért volna a pusztulásukkal, akkor meg tudtam volna
értetni másokkal, és menteni tudtam volna magam előtt a
kétségbeesésemet. De így… ez a tiszta őrület, látom. Ha emeletet látok,
arra gondolok, milyen jó volna leugrani, ha vonatot látok, egy vágyam
van: elébe dobni magamat.

A páciens most már elhallgatott és lassan, befelé, szöpögve sírni
kezdett. Az orvos hagyta, hogy hadd sírja ki magát szépen, aztán
megfontoltan mondta:

– Kegyed bizonyára, mielőtt idejött, informálódott a gyógymódomról. A
betegnek önmagának kell rájönnie a betegség okára. És ha rájött, ha
egyszer szembe nézett vele, már meg is gyógyult… Holnap jöjjön el
megint. A viszontlátásra, asszonyom.


Második sèance.

Másnap délután már három órakor az orvos háza előtt ődöngött az asszony.
Az órájára nézett és azzal vigasztalta magát, hogy még jó korán van;
bátran elmehetne még egyet kocsikázni a ligetbe. De azért csak ott
maradt a környéken és szórakozottan nézegette a kirakatok hitvány
holmijait. Néhányszor be is fordult a kapúaljba, egyszer pedig nagy
elszántan a lépcsőn is felcammogott. De aztán lélekszakadva
visszamenekült az utcára. Föltette magában, hogy mégegyszer körüljárja
az Erzsébet-teret, aztán okvetlenül fölmegy az orvoshoz. Lassan,
gondosan körülsétált a téren, mintha iskolai föladatot rótt volna le és
amikor visszaért az orvos háza elé, megkönnyebbülten konstatálta, hogy
mára már úgyis késő volna.

Hazament tehát a szanatóriumba, befeküdt az ágyába és vacsorára se akart
lejönni a közös étterembe. A kis fiatal segédorvos morfium helyett
néhány csöpp tiszta vizet föcskendezett a bőre alá és ez együgyü
ravaszsága után jólélekkel magára hagyta.

– Nehogy elmondja nagyságos asszonyom az igazgató úrnak, hogy morfiumot
kapott tőlem, mert rögtön elcsapnak… De úgy fog aludni reggelig, mint a
tej.

Még sohasem volt ilyen rossz éjszakája. A szemét behúnyni sem tudta, de
folyton rémálmok táncoltak előtte. A végtagjai a szerencsétlen étagère
léceivé vékonyodtak és minden pillanatban mintha újra és újra
összetöredeztek volna. Húszszor is kiugrott az ágyából, a nyakára
próbálta a füzője zsinórját, de aztán ijedten ledobta magáról. Eszébe
jutott, hogy az orvosnak nem fizetett az első vizitjéért. Mit fog
gondolni róla? – most ez kezdte el gyötörni, hogy a földön hempergett és
a haját tépte kínjában tőle.

Délután idejében elment az orvoshoz. Most is szép karcsú volt, de az
arcán a gyürődöttséget nem bírta eltakarni a piros festék.
Mentegetőzéssel akarta kezdeni, de az orvos mosolyogva útját állotta:

– Tegnapra nem is vártam, de annál bizonyosabbra vettem, hogy ma eljön…
Feküdjék csak le a divánra.

A páciens megint húzódozott, de az első erélyesebb szóra mégis csak
odafeküdt.

– Hogy aludt az éjszaka? – kérdezte tőle az orvos.

A páciens nagyot lélegezve belékezdett a panaszkodásba, de néhány szó
után az orvos félbeszakította:

– Beszéljen most valamit a gyermekkoráról. De nem életrajzot kérek. Azt
mondja el, hogy e pillanatban, amikor figyelmeztettem rá, mi jut eszébe
a gyermekkorából. Mit lát maga előtt?

– Látom a vendéglőnket. A Bethlen-kertben a városi vendéglőt az édesapám
bérelte. Délután sörözni és este vacsorázni oda járt ki az egész város.
Nagyon jólmenő üzlet volt. Nagy téglaház volt, körös-körül favázas
verandával. A gerendák zöldre voltak föstve. Minden tavasszal újra
föstötték… Most is érzem az olajfesték szagát. Pedig fákkal és
virágágyakkal volt körülvéve. De csak erre az olajfestékszagra tudok
visszaemlékezni.

– És ha visszaidézi maga elé ezt a gyermekkorát, boldog?

– Óh nem, inkább elszomorít, szeretnék szabadulni tőle.

– És meg tudná-e mondani, hogy miért?

– Amint most, felnőtt ésszel látom a dogot, nekem ott nagyon zavaros
helyzetem volt. Az apám gazdag embernek volt elismerve, de mégis csak
vendéglős volt és én a vendéglőben voltam elfoglalva, épúgy, mint a
család minden tagja. A vendégek szerettek. Vilmácskámnak, Vilma
kisasszonynak szólítottak, de néha, miután jól kibeszélgették magukat
velem, fesztelenül odaszóltak, hogy rendeljek nekik a söntésben egy
pohár sört. A nyájasságuk leereszkedés volt és egy-egy bókot úgy dobtak
oda, mint a borravalót. Egyszer félfüllel meghallottam, hogy a
gyógyszerész azt mondta rólam a rendőrkapitánynak: Négy év múlva ebből
jó falat lesz!… Nem is ezzel a szóval mondta és még csak arra sem
érdemesített, hogy a hangját meghalkítsa. Bizonyosan úgy gondolta, hogy
én még ezt hízelgőnek fogom találni. Vagy talán az is lehet, hogy túl
fiatalnak tartott és nem hitte el rólam, hogy meg tudom érteni. De én
megértettem, sírva fakadtam és valami nagy gorombaságot kiáltottam oda
neki. A gyógyszerész nagyon fontos stammgaszt volt, amint mi neveztük. Ő
maga is nagy sörfogyasztó volt, de azonkívül egy nagy asztaltársaság őt
követte, bármily vendéglőt választott is. Én tehát kikaptam az
édesapámtól, hogy miért riasztom el a legjobb vendégeinket az előkelő
kényességemmel. Emlékszem is, hogy mondta:

– Na ja, könnyü úri kisasszonynak lenni, mi meg orra esünk a nagy
munkában!…

– Akkortól kezdve gyűlöltem minden vendéget. Amikor beléptek és én
mosolyogva köszöntem nekik előre, ahogy az édesapám meg is követelte, –
hej, ha sejtették volna, hogy mennyire gyűlölöm őket az ártatlan
mosolyom mögött! De igaz is! A napnak nem volt egy órája, az egész
házban nem volt egy zúg, amikor és ahol ne ők lettek volna az urak. Ha
hirtelen eső jött, persze bejöttek a nagyterembe, de mindig volt néhány
finnyásabb társaság, amelynek szeparé kellett. Ezek aztán a mi
lakószobáinkat foglalták el. Volt egy szoba, amelyet az én szobámnak
neveztek el. Nohiszen, szépen volt az az én szobám! Akárhányszor
reggelig ittak benne az urak és én azalatt valahol egy dívánon aludtam
összekuporodva. És reggel, amikor bementem a szobámba, ott találtam az
ágyamat össze-vissza dúlva, a szőnyeget szivarhamuval tele… Mint a
lehető legnagyobb boldogságról, arról álmodoztam, hogy ha egyszer én a
magam asszonya lehetnék és ha volna egy lakásom, amelybe nem volnék
köteles mindenkit beereszteni. Ahol nem köpnek a padlóra, nem szórják a
hamut a szőnyegre és nem füstölik sárgára a fehér csipke-függönyöket… –
A páciens belémelegedett a beszédbe. A hangja derűsebb lett, az arca
kisímult. Látszott rajta, hogy élvezi a maga szavát. Az orvos valamit
kérdezni akart tőle, de most ő szakította félbe és tovább folytatta:

– Ebben az időben történt velem egy kis tragédia, amit sohasem fogok
elfelejteni…

Az orvos önkénytelenül is fölneszelt, de aztán hamar megtalálta közömbös
hangját:

– Csak mondja el, hallgatom.

– Majdnem minden vasárnap volt valami nyári ünnepély a Bethlen-kertben.
Ez persze mindig tánccal járt, minden gyerek ott volt, csak én nem.
Vasárnap volt a legtöbb dolog az üzletben, nekem tehát lehetetlen volt
elszabadulnom. Pedig én is kaptam egy új rózsaszínű batisztruhát, mert
meg kell adni, hogy az édesapám igazán gavallérosan teljesítette mindig
a kívánságaimat. De mit ért a ruha, hogy ha föl nem vehettem? Egyszer
aztán nagy szerencse ért. A felsőisták hétköznapra rendeztek majálist,
erre én is elmehettem. Egy hétig nem tudtam aludni az izgalomtól és a
majális napján már ebéd előtt felöltöztem, nehogy lekéssem valahogy. A
rózsaszín ruha volt rajtam, a hajam hullámosra kisütve, leeresztve és
rózsaszín szalag rákötve. Maga a mama öltöztetett és úgy meg volt
elégedve vélem, hogy megcsókolt, pedig nem igen szerette kimutatni a
szeretetét. Biztosra vettem, hogy a délutáni táncmulatságon én leszek a
bálkirálynő. Aztán ebéd után, épp, amikor indulni akartam már,
beállított valami falusi küldöttség, vagy háromszáz ember, akit a
képviselőjük hívott meg hozzánk vendégségre. Megint fuccs volt a
mulatságnak. Még a mamám is megsajnált és biztatott, hogy azért hagyjam
magamon a rózsaszín ruhámat. Magamon is hagytam, csak egy kötényt
kötöttem elébe, hogy be ne mocskoljam, amíg a sörhordásban segítek.
Háromszáz ember egyszerre itta ki a sörét és én hallgathattam a
táncmuzsikát, ami oda hallatszott a szomszédból. Azt hiszem, ekkora
szomorúság még soha, senkit sem ért. Furcsa, de azóta sohse támadt többé
kedvem, hogy bálba menjek.

– És nem is tiltakozott? Nem próbált ragaszkodni hozzá, hogy elengedjék?

– Eszembe se jutott; nagyon kötelességtudó gyermek voltam. Fájt, hogy
nem mehetek el a bálba, de meghaltam volna, ha táncoltam volna, amíg a
szüleim az üzletben kínlódtak. Hisz ez az! A szívem nem engedte, hogy
kötelességet mulasszak és viszont ahhoz gyönge voltam, hogy a
lemondásban találjak vígasztalódást.

A páciens kimerülten elhallgatott. A szemét lehúnyta, hogy egy kis
könnyet eltakarjon, de az arcán megnyugvás látszott. Nehány percig
csöndben voltak mind a ketten, aztán az orvos megszólalt:

– No és mi van az étagère-rel?

A páciens majdnem vidáman elmosolyodott:

– A doktor úr gúnyolódik. Hiszen én jól tudom, hogy az az étagère csak
bolond ürügy volt; megindítója valaminek, ami anélkül is egész
bizonyosan bekövetkezett volna. Dehát nem mindegy ez, ha mégis
rettenetes kínokat kell szenvednem miatta? Ma hajnalban például, amikor
végre elaludtam, megint megjelentek szegény kis nippjeim. Gyönge
porcellán-testük tele volt a ragasztás sebeivel és akkor mint valami
borzasztó, halálosan lesújtó igazság szólalt meg bennem a hang, hogy:
„Ami egyszer eltört, azt nem lehet többé összeragasztani.“ Ettől aztán
annyit sírtam álmomban, hogy vizes lett a párnám és reggel is, amikor
fölébredtem, még mindig össze volt szorulva a szívem a gondolattól, hogy
ami egyszer összetört, azt nem lehet többé megragasztani. Pedig most már
jól tudom, hogy ez csak bolondság. Mert ha el is tört, azért meg lehet
ragasztani és ha meg is látszik a helye, azért még nagyon sokáig
elélhet. És ha nem is lehetne összeragasztani… hát mi közöm hozzá? De
amikor az idegeim erősebbek az okosságomnál! Amikor fölfordul minden
józan ész; a könnyű paplan úgy nyom, mintha egy sírkő volna a mellemen
és amikor hiába nyitom ki az ablakot, úgy kapkodok levegő után, mintha
bányában volnék!

– És most beszéljen a menyasszonyságáról. Boldog volt, hogy férjhez
mehet?

– Óh nagyon boldog. Talán akkor egyszer voltam igazán boldog.

– Szerelmes volt a vőlegényébe?

– Szerelmes voltam abba a gondolatba, hogy megszabadulhatok végre
hazulról. Hiszen addig egyébről sem álmodoztam, mint arról a
boldogságról, hogy lesz végre egy szobám, amit nem muszáj átengednem
akármilyen mulató társaságnak, hanem tisztán tarthatok a kedvem szerint;
hogy nem kell késő éjszaka félig szundikálva részegek kurjongatását
hallgatni és nem kell kuyafuttában vacsorázni és a meg nem rágott
falattal a szájában fölugrálni, ha vendég jön… Hát mit bántam én, hogy
ki lesz az, aki elvisz ebbe a boldogságba? Ha maga az ördög lett volna,
azt is szépnek találtam volna… De kijelentem, hogy én az uramat mindjárt
az első pillanattól kezdve nagyra becsültem, sőt merem állítani, hogy
később, amikor jobban megismertem, meg is szerettem őt. Persze, amikor
először bemutatták, még nem lehettem szerelmes belé… Dehát ezen a doktor
úr sem csodálkozhatik. Azt hiszem, ez mindig így szokott lenni… A férjem
mindig nagyon komoly ember volt, az üzletét kitünően vezette, és harminc
éves korában már mindenki úgy tisztelte, mint egy hatvan éves embert
szokás. Nem sokat kurizált, nem szeretett sokat beszélni, de amit
mondott, az mindig becsületes, komoly beszéd volt. Az édesapám előtt
megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Egy hét múlva megvolt
az eljegyzés. Bevallom, hogy titokban azért is boldog voltam, mert
tudtam, hogy mindenki irigyel, mert akkoriban a férjem volt a legjobb
parti az egész városban. Az üzlete nagyon sokat jövedelmezett és már
hazulról is gazdag ember volt. Eszeágába se jutott volna, hogy épp engem
vegyen el, ha nem szeretett volna halálosan belém. Ő ezt nem tudta
kimutatni, de én jól tudtam, hogy így van…

– És maga? Nem volt valaki, aki… Nem volt szerelmes valakibe?

– Óh doktor úr, ismernie kellene a vendéglősleányok lelkét; akkor
elhinné, hogy nem is lehettem szerelmes sohasem. Aki férfit én ismertem,
az nekünk mind vendégünk volt. Voltak csinosabb fiatalemberek is… Amikor
bejöttek, gondos volt a ruhájuk, a frizurájuk, szépeket mondtak nekem,
virággal is kedveskedtek, nagyon illemtudóak voltak. Aztán inni kezdtek
és egy óra múlva kellett csak megnézni őket! Annyira sem zsenirozták
magukat előttem, mint a kocsisuk előtt. És ahogy a szüleim osztályozták
őket! Ez jó vendég, ez rossz vendég, ez volt minden külömbség…
Emlékszem, naponta, minden délután kijárt hozzánk a postatitkár. Csinos
fiatalember volt, nagyon tisztán öltözködve, nagyon szerény, finom
modorú. Mindig pontosan leült egy asztal mellé, kért egy pohár hideg
tejet, azt megitta, aztán előszedett egy könyvet és olvasni kezdte. Soha
föl se nézett az olvasmányából, amíg be nem sötétedett. Akkor aztán
megfizette a pohár tejet és elment. Valószínűleg hazament, hideget
vacsorázni. Óh, hogy utálták őt a szüleim. Azt hiszem, elevenen meg
tudták volna főzni, mert egy pohár tejjel egy egész asztalt elfoglalt. A
gyűlöletük rám is átragadt, én is gyűlöltem őt, pedig ha most
visszaemlékezem rá, látom, hogy nagyon szimpatikus, derék fiatalember
volt. Isten tudja, talán azóta valami nagy ember lett belőle. Talán
szerelmes is volt belé nem egy leány, nálam boldogabb, akinek nem volt
vendéglős a papája…

Az előszobából csöngetés hallatszott. Az orvos fölállott az íróasztala
mellől annak a jeléül, hogy mára vége a széánsznak. Az asszony majdnem
fájdalmas csalódottsággal szedte magára kalapját és csipkegallérját.
Arca kihevült a sok beszédtől, szemében életkedv csillogott és kitörő
hálaérzettel szorította meg az orvos kezét.

– Tehát a viszontlátásra holnap!

Fürgén tipegett le a lépcsőn, olyan vidám megkönnyebbültséget érzett,
hogy dudorászni kezdett volna. De amint kiért az utcára, mintha egy
láthatatlan kéz elrántotta volna a szeme elől a rózsaszínű üveget.
Megint sötét és komor lett minden; a tárgyak éles konturjai megint
kiméletlenül belevágtak idegeibe. Úgy érezte, hogy valami nagyon gonosz
tekintetű, lihegő vágyú férfi követi nyomon. Hátranézni nem mert, csak
meggyorsította a léptét és majdnem szaladva sietett a szanatórium felé.
Szinte a nyakszirtjén érezte üldözőjének forró leheletét. A lélegzete
elfulladt, a homlokára kiült a hideg verejték, azt hitte, sohsem fogja
elérni a szanatórium kapuját.

Mikor végre a kapu kilincsére tette a kezét, hátra mert nézni egy
pillanatra. Senki sem volt mögötte, a hosszú egyenes utca üres volt,
kétoldalt a fák komolyan sorakoztak, mint egy nagy temető alée-ján…


Harmadik sèance.

Alig, hogy az ebédtől fölállhatott, valósággal kiszökött a
szanatóriumból. Mintha titkos randevúra ment volna, úgy sietett. Mikor
beért az orvos szobájába, könnyes szemmel mosolygott és mind a két
kezével megfogta az orvos kezét. Otthonos mozdulattal oldotta le a
fátylát és tette le a kalapját a kis asztalkára. Aztán biztatás nélkül
lefeküdt a diványra, olyan meghittséggel, mint ahogy régebbi páciensek
szoktak beülni a fogorvos operációs székébe.

Az orvos várta, hogy talán megszólal magától is, de az asszony
összefonta a két kezét a mellén és hallgatott. Huszonnégy óráig
vergődött fölzaklatott idegekkel; most mintha mindezt kipihente volna.
Talán már gyónt is tovább, – hangtalanul, önmagának. Az orvos mintha
résztvett volna ebben a néma vallomásban, közbeszólott:

– Mikor vette azt az étagère-t?

– Azt hiszem, két éve, vagy még annyi se. Akkor volt ez, amikor én is
berendeztem a szalonomat.

Mosolyogva tette hozzá:

– Akkor valóságos mánia lett a városunkban, hogy minden jobb családnak
legyen szalonja. Nekünk addig nem volt… Nagyon szép lakásunk volt, de
olyan régi fajta, mert a férjem örökölte a házat a berendezéssel együtt…
Hosszú földszintes ház volt, sárgára festve, nagy-nagy udvarral. Az
udvarban hátul voltak a magtárak és raktárak, mert amint mondtam már, a
férjem nagykereskedő. Nekünk volt ugyan egy dísz-szobánk, de persze csak
olyan régi divatú; boltíves, polituros bútorokkal, nem egy modern
szalon, selyem garnitúrával, konzol-tükörrel, nippes étagère-rel. Pedig
ez volt a divat.

– Micsoda divat volt ez? Honnan jött? Ki kezdte?

– Hogy ki kezdte, azt már nem tudom. Az Osztrák-Magyar Bank fiókja új
főnököt kapott, akkor kezdődött ez a divat… Úgyszólván ez a főnök volt
az első igazi nagyvilági ember, aki a városunkban volt. Sok évet töltött
Párisban, Londonban, – mondják, hogy valami nagy csalódása volt neki és
azért helyeztette magát hozzánk. A mi városunkban akart eltemetkezni.
Ahogy öltözködött, ahogy a botját tartotta, ahogy a korzón megállott,
mindenen látszott, hogy nagyvilági ember. A lányos anyák között
valóságos verseny fejlődött ki érte. Akkor kezdtek divatba jönni a
szalonok, a délutáni teák, direkt az ő kedvéért.

– Ahá! Akkor rendezte be kegyed is a szalonját! Az ő kedvéért!

A páciens elvörösödött arccal, sértődötten akart fölugrani, de aztán
meggondolta a dolgot és egy kis szünet múlva halkan rebegte:

– Igen…

Mintha maga is megijedt volna ettől a vallomásától, mentegetőzve gyorsan
hozzátette:

– Ezt ön meg nem értheti, mert nem tudja, hogy micsoda élet van egy
olyan kis városban. Amíg a leánykám kisebb volt, amíg ő adott dolgot,
addig mindez eszembe se jutott, sőt mondhatom, hogy nagyon boldog
voltam. A férjem egyszerűen – imádott. Valószínűleg féltékeny is volt
rám és olyan életrendet szabott meg, hogy rám se nézhessen senki sem.
Színházba nem jártunk, sétálni is csak este mentünk ki, akkor is a folyó
partjára, ahol ebben az órában senki se járt rajtunk kívül. A fővárosi
lapokat az irodába címeztette és csak este, amikor már lefeküdtünk,
olvasta föl nekem azokat a cikkeket, amelyeket ő érdemeseknek tartott az
elolvasásra. Színházi rovatot, tárcát mindíg átlapozta. Ilyenkor sohase
mulasztotta el megjegyezni:

– Ez mind bolond fecsegés!

– Évenként egyszer utazni mentünk, de mindíg csak fürdőhelyre. Fogyni
vagy hízni, ahogy ő elrendelte és mindig ettől függött, hogy melyik
fürdőbe megyünk. Amikor útra indultunk, már én tudtam, hogy egy hónap
múlva ennyi és ennyi kilóval kövérebb vagy soványabb leszek. Ahogy ő
kiszabta. Néhányszor kértem, hogy nézzünk be egy-egy nagyvárosba; egy
szigorú tekintettel büntetett meg, hogy belepirultam.

– Neked a szórakozás fontosabb, mint az egészség! – mondta és én nagyon
sokszor megszégyenülve hittem el, hogy nem tudok komolyan gondolkozni…
Egyáltalán, a férjem mindig olyan tökéletes, olyan gyöngeség nélküli,
olyan hibátlan volt, hogy mellette folyton gyönge bűnösnek éreztem
magamat. Ha rám nézett, már remegni kezdtem és elpirultam, mintha féltem
volna, hogy Isten tudja micsoda gyarlóságokat fog fölfedezni bennem.
Néha – sok-sok évvel ezelőtt – megcsiptem az állát, csiklandoztam, vagy
az ölébe ültem és más ilyenekkel kedveskedni akartam neki. Ilyenkor csak
rám nézett komolyan, anélkül, hogy elmosolyodott volna és fejcsóválva
mondta:

– Milyen gyermek vagy te még mindig!

– Pedig egész bizonyosan tudom, hogy nagyon szeretett engem, de
gyöngeségnek tartotta volna, hogy ezt kimutassa; a léha enyelgést
gyarlóságnak nézte és mindig tartózkodott tőle… Virágot sohasem vett és
ha valami új ruhát vettem föl, amelyről biztosan tudtam, hogy neki is
tetszeni fog, gyöngéd korholással jegyezte meg:

– Ejha, jól kicicomáztad magadat!

– Azért én jól tudtam, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában, de néha
szerettem volna hallani is ezt tőle. Egy-két bókot szerettem volna és
néha próbáltam ezt tőle kicsikarni kis ravaszságokkal. Például
elujságoltam neki, hogy:

– Képzeld, máma a fűszeresboltban a segéd kisasszonynak nevezett!

De ő nem ment lépre; mogorván válaszolta:

– És mennyivel számított többet ezekután a fűszerért? Mert ismerem már
ezeket a fogásokat.

– De azért mondhatom, hogy nagyon boldog voltam mellette, amíg a kis
leányom föl nem nőtt. Tőle megszoktam, hogy a kötelesség teljesítésében
lássam az örömömet és az évek úgy röpültek, hogy észre se vettem… De
aztán a kis leányomból nagy leány lett. Nagyon derék, jó, okos leány…
egészen az apja. Most már nem kellett gondját viselnem, inkább ő
vigyázott rám, mint én őreá. Egyáltalán, nagyon erős akaratú teremtés
volt mindig és amikorára felnőtt, semmi dolgom sem lehetett mellette a
háznál. Ő és az apja nagyszerűen megértették egymást. Ha beszélgettek, a
világért se mertem volna beleszólni. Biztosra vettem, hogy letorkoltak
volna… Akkor aztán elkezdtem nagyon gyakran érezni, hogy egyedül vagyok.
Úgy éreztem magam, mintha egyszerre egészen elöregedtem volna és
mindenki kidőlt volna mellőlem; ott állanék, mint egy vén fa,
lekoppasztva, dísztelenül, minden szépségből kifosztva… Azt hiszem,
valóságban itt kezdődött az én betegségem.

Fölemelte fejét a diványról és fürkészve nézett az orvosra vissza. De az
orvos egyetlen tekintettel sem válaszolt a néma kérdésre, hanem az
íróasztalra lenézve megjegyezte:

– Szóval ebben az időben vette az étagère-t.

– Ebben az időben rendeztem be az egész szalonomat. Mondom, hogy ez
akkor egész járvány volt a városban. A férjem nem nagyon lelkesedett
érte, de aztán megmagyaráztam neki, hogy a gyermekünk már eladó leány,
ezután nem zárkózhatunk el úgy a világtól, mint eddig. Titokban pedig
örültem neki, mert így volt legalább valami gondom, valami mindennapos
elfoglaltságom. Folyton takarítottam, csinosítottam és törtem a fejem,
hogy mit vehetnék még belé. Az étagère-nek tehát semmi különösebb
jelentősége sem volt benne, ha csak az nem, hogy ez volt az egész
bútorzat legszebb darabja. De szép is volt igazán! Az üveg és a réz
akkor is csillogott rajta, ha a függönyöket lehúztam az ablakokon és a
kis porcellán-nippek olyan tarkák voltak benne, mintha vadvirágok lettek
volna. Lehet, hogy talán azért, mert gyerekkoromban nem értem rá
babákkal játszani, azért szerettem úgy elbabrálni ezekkel a
csecsebecsékkel.

– És ő? Meglátogatta kegyedet?

– Kicsoda?

– Ej, hát az a világjárt úr! Akinek a kedvéért az egész szalont
berendezte.

A páciens hevesen, majdnem durván kifakadt:

– Én egy szóval sem mondtam, hogy az ő kedvéért rendeztem be azt a
szalont. Lehetséges, hogy annyit mondtam, hogy az egész szalonjárvány ő
miatta tört ki, de ez még nem jelenti azt, hogy én is direkt az ő
kedvéért rendezkedtem volna be. De persze, ha doktor úrnak ilyen
véleménye van rólam, akkor talán a legokosabb, ha nem is folytatom…

Az orvosnak ugyancsak iparkodnia kellett, hogy kibékítse a páciensét.
Megmagyarázta, hogy e kérdésekért megharagudni épp oly oktalanság volna,
mint az orvos rosszindulatát föltételezni, ha a kutasz fájdalmat okoz
néha. A páciens végre is megnyugodott, amikor az orvos ünnepélyesen
kijelentette neki, hogy eszeágában se volt kétségbevonni abszolut női
tisztességét. Akkor aztán az orvos megismételhette kérdését:

– Nos, volt ő kegyedéknél?

– Természetes, hogy volt! Azért természetes, mert ha vidéki szokás
szerint a város minden jobb házánál vizitelt, akkor bennünket se
hagyhatott ki. Az lett volna a furcsa, ha nálunk nem lett volna!

– Csak egyszer volt, vagy többször is?

Ingerülten, vitatkozó hangon felelte:

– Természetes, hogy többször is volt nálunk. Elvégre egy olyan
kisvárosban a jobb házak nem olyan számosak, hogy egy-egyre ne kerülne
rá a sor többször is. Különben is bevallhatom, hogy magam biztattam őt,
hogy csak járjon minél gyakrabban hozzánk, mindíg szívesen fogjuk látni.
Miért is ne? Minden szaván látszott, hogy igazi világlátott, művelt,
finom úriember. Nem beszélek a külsejéről, elvégre engem az nem érdekel,
– legtöbb asszony folyton azt magasztalta, – de a lelke igazán nemes
volt. Amit a regényekben lehet olvasni, hogy „nemes lélek“, – az volt ő.
Amikor ővele beszélgettem, úgy éreztem, mintha egy egészen új világba
jutottam volna hirtelen. Olyanokról tudott beszélni, amikről én nem is
hallottam addig. Mintha csak most nyilt volna ki a szemem, egész
másképpen kezdtem látni az életemet, meg mindent… Például sohasem
felejtem el, amit egyszer mondott. Úgy került szóba, hogy én tréfásan
kérdeztem tőle:

– Találja ki, igazgató úr, hogy hány éves vagyok!

– Erre ő tíz évvel kevesebbre becsült, mint amennyi akkor voltam. Én
nagyot nevettem rá és azt mondtam:

– No lássa, igazgató úr, az ember bejárhat akárhány világvárost, a
nőkkel szemben akkor sem tudja, hányadán van!

– Ekkor felelte ő, hogy… azaz pardon!… nem ekkor mondta… Már nem is
tudom, miből indultunk ki, de pontosan emlékszem minden szavára, mert
akkor nagyon a szívemre vettem; sokszor gondoltam rá és mindjobban be
kellett ismernem, hogy milyen igaza volt akkor. Ezt mondta:

– Lássa, kérem, én rövid idő óta vagyok csak itthon, de azt a
megfigyelést tettem, hogy idehaza a napfény is komorabb, mint a
külföldön. Ez az oka, hogy itt a nő hamarabb éli le az életét, mint
külföldön. Idehaza a nőt virágnak tekintik, mihelyt lehulltak a szirmai,
vége van, leszámoltak vele, – nem létezik többé. Külföldön a nőt
gyümölcsnek tekintik, amely minél érettebb, annál kívánatosabb… Ezért
van nálunk ez a fiatalleány-kultusz. Minden hódolat, minden költészet,
minden virág a leányé. Milyen igazságtalanság! Milyen kegyetlenség! A
fiatal leánynak minderre még nincs szüksége. Azt még a maga fiatalsága
jobban kiragyogtatja, mint akármilyen bók. De amikor a fiatalságnak ez a
benső ős-tüze kezd kihülni, akkor minden kis bók derüs sugárban verődik
vissza a nő arcán. A hódolat, ami éri, megszépíti, fiatallá teszi, erőt
ad neki az életre… a szerelemre… Ami költészet, ami rajongás van, azzal
minddel az érettebb nőt kellene körülvenni. Annak a szívét kellene
melegíteni véle. Mint ahogy a természet is nem a tavaszi virágra hinti
legmelegebb sugarát, hanem a nyárutói gyümölcsre…

– Pontosan emlékszem, így mondta. Akkor éjszaka sokat gondoltam rá, hogy
milyen igaza volt és hogy milyen csodálatos, hogy – anélkül, hogy
gondolt volna rá – ilyen pontosan eltalálta az én állapotomat. Mintha
csak a lelkemből olvasta volna ki mindazt, amit én homályosan éreztem
addig. Milyen igaza volt! Nekem elmúlt az életem, anélkül, hogy valaki
is azt mondta volna, hogy szép vagyok; anélkül, hogy csak egy virágot is
letéptek volna a kedvemért a fájáról! Még megöregedni se hagytak, csak a
fiatalságomat vették el erőszakkal, úgy, hogy elzárták a napsugártól…
Hideg lett a szívem, fáztam… Most már világosan láttam, hogy mi volt az
a bánatos sóvárgás, ami néha elfogott. Visszavártam a fiatalságomat,
amit erőszakkal elvettek tőlem!

Az orvos halkan megjegyezte:

– És őtőle várta, hogy ő adja vissza?

A páciens elsápadt. Egész teste kimerevedett; egy pillanatig úgy
látszott, mintha elájult volna. Aztán rekedt, fulladozó hangon hörögte:

– Ez őrültség! Tudja meg, hogy… Tudja meg, hogy…

Gyorsan, indulatosan fölugrott, magára kapta a csipkegallért, a kalapot
hevenyészve a fejébe csapta és megroggyanó térdekkel odament az orvos
elé. Fehér arcában két szeme könnytelenül, száraz tűzzel égett és végső
erejét összeszedve lihegte:

– Tudja meg, hogy ő most a vőm!… Hozzáadtam az egyetlen leányomat!…


Negyedik sèance.

A következő napon a páciens ágyban maradt. Nagyon heves idegrohamai
voltak, az igazgató-főorvost is lehivatták, de az is tanácstalanul,
fejcsóválva állott meg az ágya mellett. A fiatal segédorvos pedig, aki
gáláns kalandjaival a szanatóriumnak félelmetes hírt szerzett a
beavatottak körében, frivolul megsúgta néhány érdeklődő betegnek:

– Idült hiszterika… Ez a baja!

Ezt aztán tovább adták és nemsokára az egész folyosón végig hahotázott a
jókedv. Mindez persze a beteg szobájába be nem hatolt. Az ápolónő úgy
tett-vett körülötte, mint ahogy a jól fizető gazdag betegeket szokás
kényeztetni. Folyton megújította szívén a jeges tömlőt, könyörögve
diktált belé egy-egy korty langyos teát és mézédes hangon, szapora
beszéddel vígasztalgatta:

– Itt vakuljak meg, ha nem igaz… Beszéltem a főorvossal úrral… A
nagyságos asszonynak semmi baja sincsen. Nem mondanám, ha nem úgy volna…
Tessék elhinni, mi még inkább túlozni szoktuk a betegséget, hogy el ne
hanyagolja a kúrát a beteg…

A páciens mindezzel vajmi keveset törődött. Hol ledobta magáról a
paplant, hol pedig fogvacogva, dideregve kuporodott össze alatta.
Értelmes szót egyet se szólott, de néha hirtelen fölszisszent, mintha az
elevenjébe vágtak volna. Ilyenkor erőnek erejével ki akart ugrani az
ágyból, föl akart öltözködni, el akart rohanni… maga se tudta, hova.
Már-már igazán olyan volt, mint akibe a rossz szellemek bújtak bele,
hogy megtáncoltassák. Fáradhatatlan, emberfölötti volt ebben a lázas
vergődésében.

Másnap reggel a fiatal segédorvos jött be hozzá és egy kibontott
táviratot tartott a kezében.

– Távirata jött, nagyságos asszonyom. Bocsánat, hogy kibontottuk, de ha
rossz hír lett volna benne, nem adtuk volna oda. Örömhír! Tessék!

A páciens felkönyökölt az ágyban, belenézett a táviratba, aztán
visszahanyatlott a feje a párnára. Az arca sápadt lett, a szemét
lehúnyta, de mintha egyszeribe kettévágták volna kínzó nyugtalanságát,
szépen, nyugodtan feküdt, mint aki alszik, – mint aki meghalt. Az orvos
kérdezett tőle valamit, de ő csak a kezét emelte a homlokához és néhány
hajszálat simított el onnan. Ez volt a válasz. A segédorvos megnyugodva
súgta az ápolónőnek:

– A jó hír megtette a hatást. A leányának kis fia született. Most el fog
aludni szépen.

Az ápolónő bólintott rá:

– Ideje is…

De néhány perc múlva a páciens fölnyitotta a szemét és egy pillantással
magához intette az ápolónőt. Nagyon gyönge, de nyugodt, határozott
hangon mondta:

– Ismeri Honti orvos urat? Különben mindegy, akár ismeri, akár nem.
Azonnal küldessen el hozzá. Mondják meg neki, hogy nagyon kéretem,
jöjjön el hozzám. Szívesen mennék magam is, mondják meg neki, de nem
birok… A lábamra se birok állani… Mondják meg neki.

Ahogy az ápolónő kiment, elővette a táviratot, újból és újból átolvasta,
aztán visszadugta a párnája alá. Amint lehúnyt szemmel, szigorúan lezárt
ajakkal ott feküdt, mindenki halottnak nézte volna. Csak akkor nyitotta
föl a szemét, ha a folyosóról léptek csoszogását hallotta. De amikor a
nesz tovább vonult, csalódottan lehúnyta megint a szemét.

Egy óra múlva megjelent az orvos. Komoly megdöbbenés volt az arcán és
legelőbb is a páciens pulzusát ragadta meg. A beteg mosolyogni próbált:

– Fölösleges… Azt hiszem, nincs lázam…

– Tényleg nincs! Mi a baj?

– Én a legutóbb nagyon illetlenül viselkedtem a doktor úrral. Ezért
bocsánatot kell kérnem. Elmentem volna magam, tessék elhinni, de nem
birok… Ugy-e nem haragszik?

– Kedves asszonyom, a beteg sohasem sértheti meg az orvost. Akármit
mond, akármit tesz, ez csak egy újabb tünet a kórrajzához. Az én dolgom
még könnyű, de volt egy kitünő kollégám, akinek, amíg egy diftériás
torkában kutatott, a beteg beléharapott az ujjába. A beteg három nap
alatt meggyógyult, a kollégám pedig belehalt. Szépen, panaszkodás nélkül
halt meg; tudta, hogy ez velejár a mesterséggel. Óh, vannak még hősök a
világon!… Nos, beláthatja, hogy én nem bocsáthatok meg kegyednek, mert
nem volt miért bocsánatot kérnie. És ha csak ezért kéretett ide…

Lassan, kényelmes mozdulattal a kalapja után nyúlt, de a páciens egy kis
küzködés után megszólalt:

– Nemcsak ezért… Én… én nem az igazat vallottam a doktor úrnak!…
Hazudtam!

Gyermekes szégyellősséggel magára kapta a paplant e vallomás után. Még a
fejét is eltakarta, csak a terítő alól hallatszott ki a sírása. Az orvos
meg nem állhatta, egy pillanatra halványan el ne mosolyodjék.

– No, ne sírjon! Kegyed túlzott szigorúsággal ítéli meg önmagát. Kegyed
nem hazudott, csak nem mondott el mindent, ami történt. Némely dolgot
elhallgatott… No mondja! Ugy-e, hogy így van?

A páciens a fejével bólintott, hogy így van.

– Hát megnyugtatom, ez nem hazugság, ez mindenkinél így szokott lenni.
Csak hosszú idők múlva fejlődik ki a bizalmasság, amikor a beteg önként
elmond mindent, még azt is, amiről addig önmagának sem adott számot.
Pedig éppen ezeket kell napfényre hoznunk. Benn az öntudatlanságban
kínoznak, de amint kikerülnek a napfényre, ártalmatlanokká válnak. Csak
türelem kell hozzá. Ki kell várni az idejét.

– De én már nem várhatok. Nekem sietnem kell.

– Nonono! Nem szabad így beszélnie!

– Nem is úgy értem. Csak haza kell utaznom.

Önkénytelenül is megsímogatta a táviratot, de mintha villanyos
battériához nyúlt volna, hátrahanyatlott és néhány pillanatig így
maradt, mozdulatlanul.

Az orvos odahúzta székét az ágyhoz és a beteghez hajolt.

– Hallgatom. Beszéljen.

– Mondtam már, hogy akkoriban kezdtem boldogtalan lenni. Nem szeretem az
ilyen kifejezéseket, de nem tudom magam másképp megértetni: üresnek
találtam az életemet. Különösen egy délután… Emlékszem, ott ültem a
szalonban, egy darabig rakosgattam, törülgettem, de aztán ezt is
abbahagytam. Hisz egy porszem sem volt a legutolsó zúgban sem. A
leányom, Lilike, a szobájában volt, épp a francia tanárnő volt nála.
Olvasni már rég nem szerettem, mert a tudományos könyveket meg sem
értettem, a regények pedig nyugtalanítottak. Ott ültem ölbetett kézzel,
a szőnyeg mintáit néztem és arra gondoltam, hogy miért is nem halok meg,
kinek van haszna abból, hogy én e világon élek. Ekkor aztán – öt óra
lehetett, – jött a szobaleány és bejelentette őt…

– A világjárt urat?

– Nagyon megörültem neki, mert ha ő ott volt, egyszerre elszállott az
unalmam. Leültettem, beszélgettünk…

– Miről?

– Nem tudom… De nem is fontos, miről. Ő mindenről egyforma érdekességgel
tudott beszélni. Sokszor a legapróbb pletykákról beszélt, amik a
városban járták, sokszor az utcákat és a házakat viccelte ki, de mindezt
olyan mulatságosan tudta tenni, hogy észre se vettem és a nap már
alkonyodni kezdett. Egyszer aztán elhallgatott, én is elhallgattam,
mintha egyszerre fogytunk volna ki mind a ketten a témából… Én éppen ott
állottam az étagère-hez támaszkodva, ő is fölállott, odament egy
állványhoz és a virágokat szagolgatta. Fekete zsakett volt rajta, mindig
begombolva hordta, de a világosszürke mellény kilátszott alóla. Nagyon
finom elegánciával tudott öltözködni.

A páciens elhallgatott, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán biztatás
nélkül újra kezdte:

– A szobában már félhomály volt és mi csak álltunk ott, anélkül, hogy
egy szót is szóltunk volna. Néha egymásra néztünk… Egyszer, amint épp
ránéztem, összeakadt a tekintetem az övével és akárhogy akartam is, nem
tudtam többé másfelé nézni. Kínlódtam, mintha rossz álmom lett volna, de
a szemem nem engedelmeskedett. Az csak nézett az övébe, mintha
megmerevedett volna. Mintha egy láthatatlan rossz szellem hirtelen
összegörcsözte volna a két pillantást és most nem lehetett többé
szétoldani. Ez volt a leggyötrelmesebb pillanata életemnek. Magamban
befelé keservesen könyörögtem:

– Nézz máshova! Nézz máshova!

– De hiába volt minden erőlködésem. Elkezdett a szívem összeszorulni az
ijedtségtől és borzasztó aggodalommal kezdtem magamtól kérdezgetni
hangtalanul:

– Istenem, mi lesz ebből? Most már örökre így marad a szemem?

– Már olyan volt, mintha minden álommá lett volna… És egyszer csak azt
láttam, hogy ő lassan, borzasztó lassan, de folytonosan jön felém…
mindig közelébb. És lehúnyni se tudtam a szememet, elmenekülni se tudtam
és éreztem, hogy mindjárt elér és nincs erőm, nincs akaratom ellene…
Álmomban sokszor éreztem magam ilyen rémes helyzetben. Olyankor
összegyűjtöttem minden akaratomat és mindig föl tudtam ébredni. Most is
kínlódtam, megfeszítettem az akaratomat és görcsösen belékapaszkodtam az
étagère-be. A következő pillanatban az étagère lezuhant a földre
rettentő csörömpöléssel és én is odazuhantam a szétguruló szegény kis
nippek közé. A nagy zajra, csörömpölésre berohant ijedten a leányom és
amikor a földön látott, jajveszékelni kezdett. De ő nyugodt hangon
mondta:

– A nagyságos asszony hirtelen rosszul lett… Hamar, kisasszony, egy
szeszt vagy eau de Cologne-t!

– A kanapéhoz vittek, lefektettek, a homlokomat szesszel dörzsölték.
Szegény leányom igazán meg volt ijedve… Nekem le volt húnyva a szemem,
de azért jól láttam, hogy hogy búzgólkodnak mind a ketten. Néha a
leányom fürkészve végig nézett rajta, mintha valamit gyanított volna, de
ő nyugodtan állta a tekintetét.

Most elhallgatott, mint aki egészen befejezte a mondókáját. Az orvos
megkérdezte tőle:

– No és aztán?

– Aztán?… Nincs tovább. Amíg én betegen feküdtem, ők ketten
összebarátkoztak és egy napon megkérte a leányom kezét. Jó partie volt,
semmi kifogásom se lehetett ellene. Most pedig kaptam egy táviratot,
hogy Lilikémnek kis fia született. Haza kell mennem. Otthon akarok
lenni. Ápolni akarom!… A leányomat és… az unokámat.



A nagy adósság.

Reggel négy órakor már a kúriában is talpon volt mindenki. Balázs úr
mindennapos szokása szerint mihelyt felöltözött, bejárta a majorságot,
az istállókat, a szineket, hogy rendben van-e minden. Itt vette észre,
hogy a két almásszürke és a bricska még nincs itthon. Az egyik
igáskocsis meg is magyarázta:

– A nagyságos úrfival van oda tegnap este óta a városban. Még nem jöttek
meg.

Balázs úr semmit se szólt, csak a fejét csóválta meg nagykomolyan. Aztán
fölment és megnézte a fia szobáját. Biz az üres volt, a megvetett ágy
gyüretlenül fehérlett. A polcokon mindenféle jogi könyvek szép rendbe
rakva. Azokat se zavarta meg még senki sem, amióta itt vannak. A mosdón
parfümös üvegekből, pomádés tégelyekből egész patika. Az íróasztalon
színes levélpapirok, tarka pecsétviaszkok és egy arany pecsétnyomó a
családi címerrel.

Kiment a verandára, ahol meg volt terítve reggelire. Keserüen mondta a
feleségének:

– Mit szólsz a fiadhoz? Még most se jött haza!

Az asszony, mint mindig, most is mentegetni próbálta:

– Biztos, hogy valami jó társaságra akadt. Nem engedik haza. Hiszen úgy
szereti mindenki!

– Az ám! Szeretik a pénzét, mert könnyen adja ki!

A jó asszonynak egyéb se kellett, hogy özönével törjön ki megsértett
anyai büszkesége:

– Én nem tudom, mit akarsz nevelni abból a gyerekből, hogy olyan kurtára
fogod a kantárszárát! Hadd éljen szegény fiú egy kicsit, amíg fiatal! Te
se voltál külömb annak idején. Csakhogy te elfelejtetted a magad
fiatalságát.

Balázs úr némán vagdalta apró darabkákra a kenyeret és kente föl a
vajat. Tudta, hogy most áldatlan dolog volna vitába elegyedni az
asszonnyal. Pedig néki is lett volna néhány ellenvetése. Például, hogy a
„szegény gyermek“ már Pesten is folyton csak herdálta a pénzt
haszontalan mulatságokra és épen azért jött haza, hogy a puszta békés
csöndjében tanulással pótolja azt, amit Pesten elmulasztott. Dehát
tudta, hogy erről hiába beszél az asszonynak. Tudja az azt anélkül is.
És még jobban fáj neki, ha nem is mutatja.

Nemsokára megjött a bricska és a két almásszürke. A fiú rosszkedvüen,
félig szunnyadozva gunnyasztott az első ülésen és még jobban
elkomorodott, amikor meglátta, hogy a szülei már künn vannak a verandán.
Az asszony aggodalmasan súgta a férjének:

– Aztán nehogy nagyon megdorgáld! Hiszen tudod, hogy milyen érzékeny!

Balázs úr mogorván dörmögte vissza:

– Jó, jó! Hiszen nem eszem meg!

Az anyjának kezet csókolt a fiú, az apjával kezet fogott és egyenest
odaült a reggelihez. Egy darabig szótlan csend volt, aztán szelid
gúnyolódással megszólalt Boldizsár úr:

– Ma ugyan korán keltél!

A fiú vállat vont:

– A többiek még most is együtt vannak. Úgy kellett megszöknöm!

Az asszony aggodalmasan kérdezte tőle:

– És ittál?

– Alig. Inkább kártyáztunk…

Balázs úr rosszkedvüen megjegyezte:

– Már akkor inkább ittál volna…

A fiú ingerülten kifakadt:

– Hogyisne! Hogy öntsem magamba esztelenül azt a rossz vinkót! Ez a
barbár gyomroknak való mulatság!… Egyáltalában, ne beszéljünk ennyit
róla! Mégis borzasztó, hogy ilyen nagy esetet csináltok belőle! Hát csak
valami szórakozás kell az embernek! Nem poshadhat el itten!

Ezzel aztán be is fejeződött az egész vita. Balázs úr elment a magtár
felé, a fiú pedig e pillanatban hirtelen megenyhült hangon fordult az
édesanyjához:

– Anyám, baj van! A kártyában borzasztó pecchem volt, többet vesztettem,
mint amennyi pénz nálam volt. Adós maradtam véle!

A jó asszonynak egyszerre véres riportok jutottak eszébe pisztollyal
kiegyenlített kártyaadósságokról és elsápadt.

– Mennyi?…

– No csak ne hüledezzél, nem olyan rémületes a dolog. Ötszáz koronáról
van szó. De ezt aztán még holnap reggelig ki kell fizetnem. Hiszen
tudod, becsületbeli tartozás.

Az anya megkönnyebbülten fölsóhajtott. Alig bírta örömét eltitkolni.
Hiszen ötszáz korona igazán nem olyan nagy pénz. Zsörtölődni fog az öreg
úr, annyi bizonyos, de ebbe ugyan tönkre nem mennek. Szelíden mondta:

– Jaj, jaj, te rossz fiú, hogy te miket csinálsz! Várj, majd szólok én
az apádnak. Majd csak ideadja azt a pénzt.

Azonnal föl is hivatta Balázs urat és egy kis ötölés-hatolással elébe
terjesztette az ügyet. Balázs úr elvörösödött és nagyot káromkodott.
Ettől viszont a fiút öntötte el a kevély pulykaméreg.

– Ugyan ne túlozd a dolgot, apám! Úgy jajgatsz ezért a rongyos ötszáz
koronáért, mintha máris licitálnák a házat a fejünk felül!

– Rongyos ötszáz korona? Hátha rongyos is, de nekem nincs, punktum!

– Az nem beszéd, hogy nincs! Becsületbeli tartozás és én nemes ember
vagyok! Te tudod, hogy mit kell csinálnom, ha nem tudom kifizetni.

Az asszony ijedten vetette magát közbe:

– Add oda azt a pénzt, Balázs! Inkább majd bespórolom minden máson! De
add oda neki azt a pénzt! Hát a vesztét akarod?

– De ha nincs! Mondom, hogy nincs! Talán egy hét múlva…

A fiú makacsul toppantott:

– Egy hét múlva talán? Nekem ma kell, – bizonyosan!

– Akár kell, akár nem, – nekem nincs!

Kínos csönd lett, Balázs úr elfordult, mintha töprengene és a bajusza
mögött alattomos mosoly suhant el. Aztán húzódozva megszólalt:

– Ámbár… ha mindenáron kell…

– Kell, ha mondom! Te is jól tudod, hogy az ilyesmi huszonnégy óra alatt
lejár! Később már… nem segít.

– Hát akkor talán még lehet valamit csinálni. Véletlenül most nincs pénz
itthon, másutt még kevésbé. Hanem beküldöm mindjárt a kocsit a városba a
Kleinért.

A fiú arcán fölragyogott a jóreménység:

– Tőle fogod kölcsönkérni?

– Azt ugyan nem! Hiába kérnék tőle, ami hitelem volt nála, azt már mind
kimerítettem. De amíg a kocsi a várost megjárja érte, addig te menj ki a
mezőre valamennyi épkézláb emberrel, akit itt találsz és kaszáltass le a
bükkönyből annyit, amennyiért megad majd a Klein ötszáz koronát. Holnap
már úgyis kaszáltatni akartam. Gyönyörű szép a bükköny az idén. Ha a
Klein meglátja a rendben, tudom, hogy a nyála kicsordul érte!… Hát csak
siess, aztán kaszáljatok, de szaporán!

Ebbe a nagylelkü ajánlatba mohón beleharapott a fiú. Két igáskocsist és
három bérest sikerült elfognia, fölfegyverezte őket kaszával és nagy
sietve kimentek a mezőre. Egy pillanatra gyönyörködve nézett végig a
pompás, sötétzöld vetésen, amely olyan sűrű volt, hogy azt sem tudta az
ember hamarjában, merről kezdhetné ki a kaszával. De aztán eszébe jutott
az adósság és buzdítani kezdte a legénységét:

– No emberek, hát csak szaporán nekilátni! Jó áldomás lesz a bére!

Öt kasza egyszerre suhintott neki a gyönyörű vetésnek, amely sűrű
rendben hullott a földre. A nap már jó magasról sütött és sugarai
vakítóan csillogtak a harmatcsöppeken. Az emberek arca is ugyancsak
harmatozott ám a kemény munkában, de a fiúnak még ez sem volt elég
szapora. Egyre biztatgatta őket:

– No csak rajta, szaporábban!

Aztán amikor megállottak egy kicsit pihenni, aggodalmasan megkérdezte a
legvénebb bérestől:

– Aztán mondja, István, mennyit érhet meg ez a bükköny, amit lekaszáltak
eddig?

A béres lassú megfontolással válaszolta:

– Hát biz ez megér legalább is tíz pengőt. Mert jó ára van az idén a
takarmánynak!

Ettől a választól elszörnyedt a fiú. Tíz forint! Pedig már akkora
területet leborotváltak, hogy bátran footballt lehetett volna játszani
rajta… Mikor lesz ebből ötszáz korona!

Hamar elszalasztotta az egyiket még egy kaszáért és aztán maga is
beállott a sorba. Pesten jó vivónak tartották, de ezzel a fegyverrel
sehogy se ment a hadakozás. Egyszer majd belevágott a lábába, ellenben a
bükkönyt alig fogta a kaszája. És a dereka is irgalmatlanul fájni
kezdett néhány suhintás után. De már szégyenből se hagyta abba, dühösen,
zihálva kaszált a többivel egy sorban. Aztán megint pihenőt tartott:

– Mennyit érhet ez a bükköny, István?

– Hát megérhet legalább tizennyolc pengőt, ifiúr!

– Hát csak rajta, emberek, de egy kicsit szaporábban! Jó áldomást
fizetek a végén! Csak iparkodjunk!

Elkezdett megint irgalmatlanul vagdalkozni a bükköny-erdőben a kis
csapat. A fiúnak már egészen elborult a szeme előtt a világ. Nem látott
már mást, csak a hajladozó zöld indákat, amelyek kunkorodva hullottak
földre a kasza nyomán. És kábult aggyal, gépiesen számolgatta magában:

– Még tíz krajcár… még tíz krajcár… még tíz krajcár… egy korona… még tíz
krajcár… még tíz krajcár… Mikor lesz ebből ötszáz korona! Uram istenem,
sohsem lesz ebből ötszáz korona!

… Egy óra múlva vidáman megjött Balázs úr és messziről egy csomó bankót
lobogtatott a kezében:

– Hagyd abba, fiam! Találtam a fiókban még ötszáz koronát.



Erik, az ellenállhatatlan.

– Bitte, ist das schon Budapest?

A kérdezett az idegenforgalomért epedő városok fiainak elárasztó
készségével felelt, hogy: úgy van, ez már Budapest és ha uraságod most
először van itt, szépet fog látni. Balról az a kert a köztemető,
mellette van a ruggyanta-gyár. Jobbról az a puszta terület a
lóversenytér. De jövőre már beépítik, egy nagyszerű villaváros kerül a
helyére. Kár, hogy még nincs meg, de már annyi, mintha megvolna, ő látta
is a terveket, mert ő tudniillik építész.

– Mein Name is Fodor. Architect.

Erik Hoffmann mosolygós csodálkozással hallgatta, mert őt nem érdekelte
mindez. Sem Budapest gyáripara, sem városi fejlődése. Ő azért jött
Budapestre, hogy az Operában vendégszerepeljen és Leipzigban a
pályaudvaron jókedvüen mondta a feleségének:

– Még örülök is, hogy arra a Budapestre mehetek. A torkomnak direkt jól
fog jönni a mezei levegő.

Inkább örült volna, ha az építész úr a szállodai árakról informálta
volna, mert útközben egy bécsi úr már megvigasztalta, hogy Budapesten ki
fogják rabolni. Erik Hoffmann pedig sokat keresett, de takarékos ember
volt. Elvégre a tenor-hang kényes portéka és ő már a „Sport im Bild“
hirdetési rovatában kinézett magának egy szép kis birtokot a Bodeni-tó
partján.

A cvikkerét megigazgatta, az utazótáskáját a kezébe vette és egy kis
idegenes aggodalommal szállott le a pályaudvar aszfaltjára.

Fischer úr, az impresszárió már várta és tiltakozása ellenére is
kiragadta a táskát a kezéből. Aztán egy félénk arcú fiatalembert
mutatott be neki:

– Van szerencsém bemutatni a maëstronak titkárját.

– A titkáromat? Miért nekem titkár?

Az impresszárió ravaszúl nevetgélt:

– A maëstro kétezer koronát kap esténkint. Egy ilyen művésznek kell egy
titkár… Ezt már, hiába, elvárják tőle. Különben… úgyse kerül pénzbe.
Nálam van az üzletben.

Ebben aztán megnyugodott Erik Hoffmann. Az impresszárió szakértően
végignézett rajta, mint ahogy a házasságközvetítő szokta szemügyre venni
a kliensét. Látszott rajta, hogy nincs nagyon megelégedve a szemléjével.
Lohengrin-jelmezben hatásos lehetett talán Erik, de így, civilben kissé
olajügynök jellege volt. A télikabátja olyan akárkire szabott volt, a
cipője pedig – óh, borzalom! – simabőrű cúgos alkotmány. Könyörögve
mondta:

– Kedves maëstro, legalább a cvikkert… azt ne hordja.

– De rövidlátó vagyok. Elég baj, hogy a színpadon pápaszem nélkül kell
játszanom.

– Majd itt rendel magának monoklit, az mégis csak más. Addig pedig
kapaszkodjék belém. Nem fog elbotlani, majd én vezetem.

Erik most már érezte, hogy idegenben van és hogy a kis szakállas
izraelita hatalmába került. Szó nélkül engedelmeskedett hát és
kedvetlenül zsebretette a szemüvegét.

De mikor az előcsarnokba értek, ijedten hőkölt vissza. Homályos szemével
tarka-barka, elmosódott tömeget látott, amely barbár dühvel vetette rá
magát.

– Ez ő! Jaj, de édes! Milyen szép ember!

– Egy autogrammot, mester, egy autogrammot!

– Egy fényképet, édes, aranyos mester!

Nők voltak, különféle életkorúak, a hosszú várástól kivörösödött orral.
Albumokat, papirlapokat tartottak elébe, némelyek mohón feléje
kapkodtak, sőt akadt egy, aki a kar-izmát is megtapogatta. Az
impresszárió elégülten mosolygott és imponáló hangon kiáltotta:

– Hölgyeim, a mester most fáradt a hosszú utazástól. De délután, öt
órakor, a Ritz-szállóban… A viszontlátásra.

Gyorsan betuszkolta a művészt egy kocsiba. A hölgy-raj egész az autóig
utána rohant szörnyü zsibajával. Amikor megindult a kocsi, szegény
művész ijedten kérdezte:

– Mi volt ez? Kik voltak ezek? Mit akartak tőlem?

Az impresszárió diadalmasan válaszolta:

– Ezek a maëstro imádói. Mind szerelmesek a maëstroba.

– És micsoda nők ezek?

– Közönségbeli nők!… A közönség!

– Dehát miért szerelmesek ezek belém? Honnan ismernek?

Az impresszárió önérzetesen simogatta a szakálát.

– Ez már az én dolgom volt. A lapokban elhelyeztem néhány napihírt,
amelyek beszámoltak róla. hogy hány nőt szöktetett már meg a maëstro,
hány grófnő utazik mindenüvé utána és hány női levelet olvas el naponta
a titkárja. Ez elég volt.

Erik majdnem sírva fakadt. Dühösen mondta:

– Hogy merte ön ezt tenni? Mit fog ehhez szólani a feleségem? És a
leányom, a Käthe? Én mindig tisztességes ember voltam! Engem a családom
nagyrabecsül!

Az impresszárió alig tudta megvigasztalni. Hogy ez nagyon fontos üzleti
érdek, mert ha itt sikere lesz, Budapesten évenként legalább is húsz
vendégszereplés biztosítva van. És a föllépti díjat bátran meg lehet
duplázni, ha egyszer a nők kedvencükké avatják. Különben is a felesége
úgyse fog megtudni semmit se. Egyáltalán, itt nem is tudják, hogy van
már felesége. Sőt jó lesz, ha ő se emlegeti.

– Mit? Hogy letagadjam a feleségemet? – kiáltotta elszörnyedve Erik,
mert nagyon szerette a feleségét.

– Nem kell letagadni… Isten ments! Csak nem kell eldicsekedni vele. Az
ilyesmi nem jó benyomást tesz. Rontja a sikert.

A szálloda kapujában ugyanolyan tolongáson kellett átvergődniök. Mintha
csak ugyanazok a nők lettek volna. Ugyanazok az autogramm-rimánkodások
és „jaj de édes!“-ek. De most már Erik kevésbbé találta ellenszenvesnek
mindezt. Kezdte megszokni a füle.

Megfürdött, átöltözött és az impresszárió elvezette az étterembe. Amint
belépett, mintha egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre
megszakadt a kések-villák csörömpölése. Halk susogás kelt körülötte,
megcirógatta, csiklandozta, mintha szénsavas fürdőbe lépett volna. Kék
és barna (de többnyire barna) szemek makacsul rátapadtak,
végigfürkészték, minden mozdulatát elkísérték, úgy hogy eleinte enni sem
tudott. De aztán a jófajta bor bátrabbá tette, jobban állotta már a nők
tekintetét, olyikkal még szembe is nézett és valami jó érzés kezdett
végigbizseregni rajta.

Ezt el is röstelte egy kicsit és amikor visszament a szobájába,
elhatározta, hogy vezeklésül mindent megír a feleségének. Belé is
kezdett levelébe és fölháborodottan kezdte leírni a budapesti nők
szemérmetlenségét, amellyel egész a szállóbeli szobáig elüldözik a
szegény idegen embert. De még a felében se tartott, idegesen eltépte a
levelet. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fölháborodása nem
egészen őszinte és hogy nem érzi éppen rosszul magát ebben az
állapotában. A bor is fűtötte, az erős szivar is kábította, aztán
elvarázsolta a szállodai szobának titokzatos romantikája, amelynek
mindig varázslatos ereje van a papucshősökre, ha nehánynapos
özvegységhez jutnak. A titkár belépett hozzá a másik szobából:

– Szegény nők hűségesen várnak odakünn. Hajlandó a mester meghallgatni
őket?

Erik még a haja alatt is elvörösödött. Pajkosan hunyorított.

– Aztán legalább szépek-e?

A titkár vállat vont.

– Mindenkinek megvan a maga ízlése. A mester majd válogathat.

Legelőször egy tizenhat-tizenhét éves leány jött be. Hogy szép volt-e?
De bizony szép, Leipzigban sohse láthatott ilyet Erik mester. Keze-lába
apró volt, csipeje gömbölyü, válla keskeny és finom vonalú. Erik szeme
pislogott a gyönyörűségtől, ahogy ránézett. Szegény leánynak nagy
izgalmában hangtalanul járt a szája. Csak tartotta maga elé az albumot
autogrammért. A művész belefirkantotta a nevét, aztán megfogta a leány
két kezét.

– És most én kérek magácskától valamit… Egy csókot.

Magához rántotta a leányt, aki hirtelen rémülettel, utálattal sikoltani
kezdett. Erik mester ijedten eleresztette a kezét, a leány pedig
megvetéssel mondta az ajtóig hátrálva:

– Ön is csak olyan közönséges… Egy ideálomat vesztettem el!

Kitépte az albumból az autogrammot, apró darabokra szaggatta és oda
dobta a szőnyegre. Aztán kiszaladt egy kis sírással a szemében. Erik
arra sem ért rá, hogy szégyenkezzék, – már jött a másik.

Negyvenöt éves lehetett, szegényes cifrasággal öltözködve, rikítóan
kifestve. Az ajtóban megállott, furcsa kalapja alól kuszán hullott ki
kopottas haja, két karját széttárta és drámai mozdulattal odakúszott a
művész elé.

– Mióta vártam erre a pillanatra! Te édes… édes… édes!…

Megragadta Erik kezét, nyálasan csókolgatta, két térdét átölelte és
eközben ajkáról csak úgy zuhogott a szerelmes szavak áradata:

– Gyöngyöm… virágom… gyöngyvirágom… galambom…

Erik szabadulni szeretett volna ettől a ragacsos odaadástól, irtózva
bukdácsolt ebben a vadul előkelő hínárban és végül is (mert erős ember
volt) fölemelte a nőt és gyöngéden kitette az ajtón. Kimerült volt
utána, mintha egy óriási hüllővel birkózott volna.

Aztán megint gondosan öltözött, tisztára mosdatott leányka lépett be.
Erik már okult a tapasztalatain, barátságos mosollyal átvette az
albumot, beleírta az autogrammját és finom mozdulattal visszaadta. A
leány kecsesen pukkedlizett, halk rebegéssel megköszönte és már futott
is örvendezve zsákmányával az ajtó felé, mint ahogy a fecske szokott
sietni, ha egy kis lepkét sikerül elcsípnie. Az ajtóból mégegyszer
visszanézett Erikre annyi szerelemmel, rajongással, hogy a művész megint
elvörösödött. Hanem aztán eltűnt az ajtó mögött gyorsan.

Az a nő, aki ezután következett, harminc-harmincöt éves lehetett.
Hatalmas nő volt, alig alacsonyabb Eriknél. Széles melle volt, mint egy
birkózónak, vastag szemöldökét fenyegetően ráncolta össze. Energikusan
odalépett Erik közelébe, végignézett rajta hosszan, aztán megvetően
mondta:

– Ön az a híres? Nohát kijelentem, hogy engem nem fog elszédíteni!

Erik mester meglepetve kapta föl a fejét és valami értelmetlenséget
próbált hebegni válaszul. De a nő keményen szemébe nézett és úgy
folytatta:

– Én felőlem lehet szép, én felőlem lehet nagy művész, én nem vagyok
olyan, mint azok a többi nők! Nem édesem! Bennem csalódik!

Erik zavartan nyugtatta meg, hogy eddig sem volt rossz véleménye
őnagyságáról, de a nő könyörtelenül félbeszakította:

– Megalázom, meggyötröm, a lábam előtt fog fetrengeni, de engem nem fog
megkapni! Tudja? Én hű vagyok az uramhoz! Ezt akartam megmondani! Hogy
én tisztességes nő vagyok, nem mint azok a céda pesti nők, akik… fuj!

Az ajtóig ment, büszkén fölkapta a fejét és lesújtóan sziszegte:

– Meg foglak alázni… Erik!

Ő is kiment és Erik mester megmondta a titkárjának, hogy több nőt ne
eresszen be máma. Aztán leült, hogy megírja feleségének a levelet, amit
félbe hagyott az előbb.



Te is szenvedsz, fiam?

Aki csak rájuk nézett a terraszos vendéglőben, mosolygott és vidáman
csillogó könnyréteg lepte el a szemét. Arcban, mozdulatban, nézésben apa
és fia megdöbbentően hasonlított egymáshoz és annyi szeretettel ültek
ott, mintha egyik a másiknak tükörképe lett volna. Pedig a fiú még csak
tízéves, síma arcú gyermek volt, az apa szakállába pedig már sűrűn
keveredtek az ősz szálak.

Minden falattal versenyt kínálták egymást és egyik a másiknak a
falatjával élvezett. Ha beszélgettek, egyiknek a szava mintha egyenest a
másiknak a lelkébe röpült volna és ha hallgattak, egymásra néztek és ok
nélkül összenevettek. Nem tudtak betelni annak az örömével, hogy ilyen
szépen együtt lehettek. Az apa töltött egy ujjnyit a borosüvegből a fiú
poharába:

– Igyál te is. Koccintsunk, pajtás!

– Nem, nem! Nekem nem szabad! Én még kis gyerek vagyok!

– Eh mit! Ma ünnep van!

– Hát jó, nem bánom, máma mulassunk egyet!

Belé torkoskodott a pohárba, aztán duhajan félrehajtotta a fejét.

– Ihajla, csuhajla! Most én be vagyok rúgva!

Ezen aztán nevethettek megint. De a kis fiú hirtelen elkomolyodott.

– Hű, ha most anyuka így látna, lenne most nemulass!

Az apa két kezébe fogta a fiú kis barna kezét:

– Csakhogy nem lát ám! Azt akartam, hogy most néhány napig egészen
egyedül legyünk. Együtt, – mi ketten. Hiszen alig is vagyunk együtt, –
édes fiam!

A fiú kedveskedve duzzogott:

– Igaz is! Mindig siet, mindig másutt van dolga!

Az apa végig simította a homlokát.

– Az élet nem olyan könnyű dolog… te ezt most még nem tudhatod… Node
most nincs semmi baj, úgye? Most miénk a világ! És milyen szép a világ!
Nézd a tengert! Mint egy nagy, suhogó, selyem uszály!

– Jó, hogy nincs itt anyuka. Ő most mindjárt új ruhát csináltatna
belőle!

Félszemmel az apjára pislantott, hogy van-e sikere a viccének. De nem
volt megelégedve a sikerrel. Apja elmerengve, komolyan nézte a
fehérvitorlás bárkákat.

– Fiam! Van egy indítványom: ebéd után menjünk csónakázni.

– Ejha! És hátha belepottyanunk?

– Nem bízol bennem?

– De igen! De igen! Hiszen csak vicceltem!

Elindultak a tengerpart felé. A villák erkélyein virítós ruhájú nők
lustálkodtak, mint a tikkadt délszaki virágok. Amint véletlenül az egyik
erkélyre pillantott, az apa zavarodottan nyúlt a kalapjához és az
erkélyről feketehajú, telt idomú szép asszony viszonozta mosolygós
fejbólintással a köszöntését. Az apa szinte kíméletlenül rántott egyet a
fia kezén és így nógatta gyorsabb menésre, mintha valami nagy veszedelem
elől menekültek volna. Szót sem szólt, amíg a csónakokhoz lelépkedtek,
csak néha csapott egyet-egyet idegesen botjával a kőlépcsőkre. A finom
ösztönű gyermek aggodalmasan megkérdezte tőle:

– Valami baj van, apuka?

– Semmi, semmi… Csak üljünk be…

De hiába tiltakozott, a fiú tudta, hogy most már a csónak himbálózhatik,
delfinek ficánkolhatnak, – mára vége a pompás mulatságnak. Belenyugodott
sorsába, diszkrétül meghúzódott a csónak párnás ülésén és a part fehér
villáit nézegette. Az apa pedig kedvetlenül gondolt rá, hogy talán a
legokosabban tenné, ha még ma este tovább utaznék innen az első
vonattal.

Nyugalmas, bölcseséggel és lemondással megépített multjának egyetlen
fájdalmas emléke volt csak és az is éppen itt talált rá. Amikor Margit
egy napon széttépte azt a jövőt, amelyet meghitt közösségben együtt
szövögettek, azt hitte, hogy sohsem fogja kiheverni ezt a csapást.
Nemcsak csalódottnak, de megalázottnak is érezte magát, mert azt látta,
hogy az imádott leány milyen könnyű szívvel cseréli föl az ő nagyratörő
reménységeit egy pénzes zsák pozitivumával. Sokáig azt hitte, hogy most
már végkép kifosztva áll a jövője előtt, amelyhez sem kedvet, sem
bizalmat nem érzett többé. De aztán lassankint kigyógyult ebből a
betegségéből. Úgy történt, mint ahogy rendesen történni szokott. A
fellengős ábrándok helyett megjöttek az érett férfikorral a szerény
megalkuvás sikerei. Katedrát kapott az egyetemen és a katedrával együtt
annyi munkát, hogy éppen elég volt egy emberéletre. Megnősült, házassága
boldog volt, vagy legalább is nyugodalmas, fia született, aki szabad
gondolatainak, elérzékenyüléseinek egyetlen tárgya lett. Tisztába jött
az életével, mint egy könnyű matematikai föladattal, amelynek
eredményét, megoldását csalhatatlanul látja maga előtt. Most pedig…
egyszerre melegíteni kezdték a szívét azok a keserű könnyek, amelyeket
valaha Margitért hullatott és újra az élet kinullázott prédájának érezte
magát. Mint a túrista, akit meredély riaszt vissza az egyik úttól és
más, kényelmesebb úton ballag tovább. Most úgy látta, hogy hiábavaló
volt eddig megtett útja. Az a másik út, amelyet félbeszegett, sohasem
fogja elhagyni vádoló kísértésével…

– Apuka, ha akarja, már ki is szállhatunk. Már elég volt.

Szégyenkezve riadt föl. Ez a kis lelki kirándulás csúnya árulás volt a
fia ellen. Reszkető kézzel megsimogatta a gyermek haját.

– Hát jól van, fiacskám, menjünk ki a partra. Ott sokkal jobban
eljátszadozhatsz… Voltaképpen ez a csónakázás nem is mulatság. Az ember
rab egy pici dióhéjban. Még csak meg se mozdulhat az ember. Sokkal jobb
lesz odakünn.

A parton tiszta ruhájú gyermekek játszadoztak, míg bonne-jaik a padokon
szunyókáltak. A fiú gyámoltalanul álldogált mellettük és sóváran nézte a
játékukat. Az apa tréfásan ráförmedt:

– Barátkozzál velük! Hát te már mindég ilyen gyáva maradsz?

Könnyes, ellágyult szeretet fogta el; eszébe jutott, hogy ő is mindég
ilyen bátortalan, tartózkodó volt. Az ilyen emberek csak szenvedni
tudnak ebben a kíméletlen világban.

A fiú észrevétlenül elelegyedett a játszó gyermekek közé. Egy hétéves
leánykával különösen összebarátkozott. Félreálltak, dobálták egymásnak a
nagy színes lapdát és sűrűn fölhangzott a fiú tiszta kacagása. Ritkán
szokott a fiú kacagni, azért volt olyan édes a hangja, mintha valami
nagyon féltett, drága hangszer szólalna meg.

Mikor elindultak a hotel felé, a kis leány hozzájuk csatlakozott egy
darabig. Helyes kis bábú volt, kurta fehér ruhácskájában, kigöndörített
fekete hajával, amely hosszú tincsben lógott le két oldalt a füle
mellett. Az apa megveregette kis kezét és megkérdezte tőle:

– Hogy hívják magát, kisasszonykám?

A gyermek ügyesen pukkedlizett, mint egy gépre járó rokokó figurácska.

– Baltay Margit vagyok. Itt lakunk az „Eszplanád“-ban.

Az apa hirtelen kiejtette a kezéből a kis leány kezét. Az „Ő“ leánya!
Valóban, tökéletesen hasonlít is hozzá. Csuda, hogy rögtön föl nem
ismerte. Elbúcsúztak és a fiú lelkendezve kiáltotta a leány után:

– Tehát holnap reggel megint itt leszel! Jó?

– Igen! És kihozom a kroket-játékomat is!… Pá! Pá!

Csöndben baktattak, aztán megszólalt a fiú:

– Igazán, apuka, úgy örülök, hogy összebarátkoztunk!… Nagyon jól el
lehet véle játszani!

Idétlen, szégyellős nevetgéléssel tette hozzá:

– De igazán! Nekem ő nagyon tetszik!

– Ejha! No lám! Hát tetszik neked?

– De nagyon… nagyon!

– Hát akkor nem utazunk el. Itt maradunk és holnap megint játszhatsz
véle. Meg vagy elégedve?

– Boldog vagyok! Jaj, milyen jó ember az én apukám!

A fiú már korán reggel kimászott az ágyból.

– Menjünk már, apukám!

– Ahá! Sietsz a randevúra!

– Nem, de… már egészen nappal van… Tessék nézni a napot, már milyen fönt
van!…

– Jól van no, te kis türelmetlen! Hát csak felöltözöm.

Reggelizni is alig birt a fiú. Szinte vonszolta az apját a tengerpart
felé. De ott aztán csalódottan sóhajtott föl:

– Nincs itt!… Pedig megmondta, hogy itt lesz!

– Bizonyára túl korán van még! Mondtam neked!

Leültek egy padra, – várni. A fiú nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra
és az apa édes kínnal átérezte mindazt az aggodalmat, ami a fiú kis
szívében sajgott mostan. Mintha ő várna a randevúra; mint egyszer…
valamikor. A fiú panaszosan nyögte:

– Nem jön! Nem is fog eljönni!

– Ejh! Mondtam már, hogy korán van még! Majd eljön később!

Egyszer csak keservesen sírva fakadt a fiú.

– Odanézzen, apuka! Hát nem mondtam, hogy nem fog jönni?

A pálmák között néhány fehérruhás fiúcskával ott játszott a kis leány.
Fekete haja libegett utána, amint ugrándozott.

– Eredj hozzá, fiacskám. Szólj neki.

A fiú dacosan toppantott.

– Nem megyek! Nem szólok hozzá! Ha nem jön, hát maradjon!… Menjünk el
innen, apukám! Menjünk el!

Komoran elindultak a hotel felé és e pillanatban az egész
világegyetemben nem volt még két lény, aki ilyen jól megértette volna
egymást.



Feleségem, a Zsuzsi.

Hiába gyújtották föl a családi tűzhely sarkában a hazafias lelkesedés
mécsesét, hiába beszélgettek megilletődött hangon a kis családi asztal
körül, hogy ami történt, e nagy időknek szent kötelessége volt; kitérni
előle hitványság, de teljesíteni köznapi, magától értetődő dolog. De
amikor első este betoppantam a kaszárnyából a közlegényi „komisz“-ban,
egyszerre veszélybe került ez az ünnepi hangulat.

Hiszen a bluz még csak megjárta volna. Egyik tapasztalt bajtársam
megnyugtatott, hogy száz fokra hevített vízben a rozsdaszínű zsírfoltok
kifőnek, vagy legrosszabb esetben a kisebbséget alkotó kék alapszín
összeolvad vele. De a nadrággal már igazán baj volt. A nadrág a bélésen
levő kincstári bélyegző szerint a múlt század nyolcvanas éveiben készült
hajtó honvéd számára. Tehát a szabó úgy szabta, hogy a szára a csizmába
tűressék. A bakancsig terjedő deficitet egy színes zsebkendővel takartam
el. A feleségem, amikor meglátott, elképedve csapta össze a kezét:

– Jézus Mária! Hogy néz maga ki?

Komoly hangon megmagyaráztam neki:

– Édes lelkem, a parádés „extra“ csak annak való, aki a kávéház számára
akar katonáskodni. Kényes extra ruhában nem lehet igazi buzgalommal a
lövészárokba beléfeküdni, a harmatos gyöpre rátérdelni és a fröccsenő
sárba keményen belétiporni. A jó katona a harctéren nem félti az életét
és ehhez úgy kell treniroznia magát, hogy a gyakorlótéren ne féltse a
ruháját.

Valószínűnek tartom, hogy a feleségem belényugodott ebbe a magyarázatba.
De csakhamar ujabb lelki rázkódtatás érte. Vacsora után lementünk egy
kicsit sétálni és a kapuban találtuk a szobalányunkat, a Zsuzsit.
Kimenőt kért ma estére, de nem kapta meg; úgy segített hát magán, ahogy
tudott. Ott állott mellette a földije, aki káplár a vártüzéreknél.
Feleségem szigorúan nézett rá, én azonban a szabályzat utasítása szerint
jobbkezemet kinyujtott ujjakkal a sapkám ellenzőjéhez illesztettem és
fejemet katonásan feléje vetettem.

– Mit csinál? – kérdezte a feleségem.

– Tisztelgek a fölebbvalómnak! – feleltem én nyugodt hangon.

Ettől kezdve nagyon hűvös lett a hangulat. Én magyarázgatni próbáltam:

– Hja, ez így van, édes lelkem! Lehet, hogy én jobb író vagyok, mint ő,
de viszont ő jobb katona, mint én. A karja edzettebb és nem remeg,
amikor a puskát alátámasztja. Most pedig fontosabb a legdurvább muszkát
találni el a rajvonalban, mint a legfinomabb nüanszot a kifejezésekben.
Elég ideig urizáltunk ezzel a kis talentumunkkal. Majd eljön megint a mi
időnk – talán.

Valószínűleg ez a magyarázat megint megnyugtatta a feleségemet, de azért
a sétától szemmelláthatólag elment a kedve és azt indítványozta, hogy
menjünk haza. Azóta hiába hívtam kávéházba, emberek közé, inkább otthon
maradt. Látszott, hogy röstelli a rangomat. Egyszer ki is fakadt
keserűen:

– Mégis csak borzasztó, hogy az egész hadseregben nincs egy ember sem,
aki magának szalutálna!

Elhatároztam, hogy ezen az állapoton segíteni fogok. Elvégre, ha a nő
hiú a férfijára, azt olyan respektálandó erénynek kell elfogadni, mintha
a férfi rátartó, hogy ne tartsák anyámasszony katonájának. Egy vasárnapi
ebéd után azt mondtam neki:

– Kérd kölcsönbe a Zsuzsi kimenőruháját és húzd magadra. Tán illeni is
fog rád.

– Minek az?

– Nagyon egyszerű. Ha én nem tudok neked való tiszti rangot kapni, hát
szállj le te a szerény közlegényi nivóra. Meglásd, így is jól fogunk
mulatni. Ha nem is a Gerbaud-nál, hát a vurstliban.

Fölragyogott a szeme; tetszett neki a dolog. Hamarosan elkészült az
átöltözködéssel, magam is alig ismertem rá. A dereka rossz miderrel
lehetetlen karcsúra befűzve, a haja kivuklizva, mint a drót, az arcára
két piros folt föstve, – szavamra, olyan helyre szobalány lett belőle,
hogy akár egy szakaszvezető is elvállalhatta volna. Az egyik kezében a
zsebkendőjét szorongatta, a másikkal a kezemet himbálta, így mentünk
végig az utcákon a liget felé.

Eleinte elfogódott volt; azt hitte, minden szem bennünket bámul,
mindenki fölismer bennünket. De a tömérdek utcán rengeteg nép
hömpölygött; mindenki a maga örömével foglalkozott, velünk bizony senki
sem törődött. Néha egy-egy árván maradt bakának a tekintete megakadt a
feleségemen, de az is csakhamar kifogástalan bajtársi szolidaritással
hagyott békén bennünket. Jöttek a legkülönfélébb fegyvernemek,
gyalogosok, huszárok, tüzérek, trének; aztán jöttek nemzetiszínű
pántlikás „subá“-k, akiket még csak nemrég soroztak be és még nem
vehették föl az uniformist; jöttek a „poros fülü“-ek, akik még csak
ezután fognak a sorozó-bizottság elé állani. A feleségem elégülten
mustrálgatta őket. Igazán mondhatom, nem voltam a legutolsó köztük. Künn
a bódék világában tökéletesen belékerültünk az áradatba.

– Zsuzsi, csinálunk egy túrát? – kérdeztem egy ringlispil előtt.

A feleségem húzódozott, de én hátbavágtam katonás gyöngédséggel. Erre
aztán beültünk egy libegő alkotmányba, amely Zeppelin-léghajót ábrázolt
élethíven. Amint nekilendült a kerék, persze visított, ahogy tőle
tellett. De ez ki nem rítt ottan; valamennyi hölgy, mind visított, – már
csak az illendőség kedvéért is. A ringlispilen visítani épp úgy a
nőiesség jele, mint ha az előkelő hölgyek szivaroznak.

Egy szőkehajú szobalány, aki a bakájával a mi léghajónkban ült,
jóindulattal biztatta a feleségemet:

– Sohse féljen, nagysád, semmi baja se lehet tőle.

Mikor kiszálltunk, a szőkehajú is hozzánk csatlakozott.

– Nagysád is a „Zöldvadász“-ba megy? Ott van most a legjobb banda.

Bemutatkozás se kellett, szépen egy sorban haladtunk. A feleségem
eleinte elfogódott volt, de lassanként neki is megoldódott a nyelve. A
szőkehajú a nagyságákat szidta és a feleségem segített neki.
Észrevétlenül belémelegedett a diskurzusba, látszott rajta, hogy átérzi
minden szavát és amikor észrevette, hogy figyelem, mentegetőzve súgta a
fülembe:

– Nagyon intelligens… Manapság ritkaság ilyen intelligens szobalányt
találni!

A nagy deszkaalkotmányban már állt a bál javában. Előbb leültünk egy
korsó sörre, aztán magunk is beálltunk a táncolók közé. A szőkehajú is,
kiki a maga párjával. Megforgattam a feleségemet amúgy istenigazában és
ő boldog szemrehányással mondta:

– Tudja-e, hogy maga most táncol velem először?

Jókedvűen feleltem neki:

– Most legalább láthatod, hogy mire jó a világháború!

Réztrombiták recsegése, szivarfüst, sörgőz, lábak dobogása sűrű
atmoszférává keveredett össze; a feleségem lihegve mondta:

– Jaj de jó volt… De most már hagyjuk abba. Elég volt mára!

– Hát nem bánom, menjünk, de előbb fizesd ki a söreinket. Nem mondhatod,
megdolgoztam érte!

Amint dukál, alányult a szoknyája zsebébe, kivette a keszkenőjét; annak
a csücskébe volt a pénz belecsavargatva. Még sóhajtott is, amikor
fizetett:

– Ezek a férfiak! Mennyi pénzbe kerülnek!

A gázlámpák fénye alatt, összefogózkodott kezünket himbálva értünk haza.
Szobalányunk, a Zsuzsi az előszobában szomorkodott és a feleségem
ragyogó arccal mondta neki:

– Zsuzsi… aztán, ha akar, kimehet ám!



A tartalékos hadnagy úr hazajön.

Tisztelt hölgyeim és uraim! Milyen jól esik hosszú, hosszú idő múlva
újra azt mondani: „Tisztelt hölgyeim és uraim!“ Bizony künn a harctéren
csak „Tisztelt uraim“ járja. No mert conférence-okat ott is tartottam,
kabarékat ott is rendeztünk. (Magyarok között a világháború is bajosan
múlhatnék el kabaré nélkül.)

Ha tartalékba került az ezredünk, módunk volt rá, hogy kabarét
rendezzünk a magunk elszórakoztatására. Mindig faluba szállásoltak el
bennünket és ha a rusnyák kunyhók aprók is, segítettünk magunkon ahogy
lehetett: egy kis időre kivettük a közfalakat, így aztán mégis csak
teremhez jutottunk. (A gazda majd örülni fog, ha hazatér; az öregapjának
se volt ekkora ebédlője!)

Persze nem én rendeztem, mert én akkor még csak zászlósi rangban voltam,
hogy is érthettem volna hát az ilyesmihez! Egy százados volt a kabaré
rendezője; százados bizonyosan jobban ért hozzá, mint a zászlós. Meg is
rendezte katonásan. Ha volt egy ügyes géppuskás hadnagya, aki jól tudott
bánni a géppuskával, maga elé rendelte:

– Te majd föllépsz és hegedülni fogsz! Érted?

– Százados úr jelentem alázatosan, nem szoktam hegedülni!

– Parancs, parancs! Hegedülni fogsz, punktum!

Hát a kis hadnagy aztán hegedül! Mert olyan a magyar katona! Mindent
megcsinál az! De viszont könnyű volt neki hegedülnie, mert a százados úr
a hallgatóságnak is kiadta a parancsot:

– Ti meg hallgatni fogjátok!

Hát azok hallgatták szegények. És kibirták. Mert olyan a magyar katona:
mindent kibir az! Nekem is kiadta a parancsát a százados ur:

– Te majd időközönkint ki fogsz jönni és mindig mondsz egy viccet, amin
a közönség nevetni fog.

Hát hiszen jól van, én elmondtam a viccet és a közönség dolga, hogy
nevessen rajta. Mégis csak a közönségnek jutott a nehezebbik föladat!

… Szóval künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. Biz ott a nő
nyugodtabb órákban is csak sóvárgásoknak, fölhevüléseknek, elérzékenyült
visszaemlékezéseknek ábrándképe, amit a fedezék lakója szokott a szürke
földfalra vetíteni tűnő tapétának.

De ha nincs is nő, annál többet beszélgetünk róla és így esik sok szó
arról a nemes mozgalomról is, amely Pesten indult meg és amelynek az a
célja, hogy a női divat veszedelmes kidudorodásait megfékezze. Erről is
kétféle vélemény van odakünn. A fiatalemberek, a kis hadapródok nagyon
megnyugtatónak találják a gondolatot, hogy legalább boldogabb vidékek
aszfaltján vannak még divatos színekben pompázó sikkes nőcskék, akiknek
divatos szoknya-ráncaiban frivol ígéretek susognak és akik úgy tipegnek
huncfut csizma-cipellőjükben, hogy a leglassúbb járású vágy is utolérje
őket.

De hiszen szerencsére ezek a kidudorodások csak kivételek. A nők
maguktól is észre fogják venni, hogy künn a harctéren tűzben, vérben,
szenvedésben az ő boldogabb jövendőjük is kovácsolódik. Látni fogják,
hogy a hirhedt pesti tűzhely, amely már-már egészen kivetődött a
kávéházakba és még annál is kijjebb az utcára, – ez a tűzhely háború
után ismét a szentek szentélye lesz, melyben a nő kerül a trónusra. Mert
aki férfi a harctérről visszakerül, aki azt végigcsinálta, az mind
szelidebb, szerényebb lesz, a már-már lenézett polgári örömökhöz
ragaszkodóbb. Haza fogja húzni ábrándképe: a tűzhely fehér galambja;
fájdalmas lenne hát, ha fehér galamb helyett exótikus tarkabarka
madárkát találna, – egy olyan jómadárkát.

Elég, ha a nők csak egy pillantást vetnek oda, ahol férjuram él, harcol,
szenved. Fizikailag oda nem mehetnek, épp ezért invitálom meg őket egy
kis lelki utazásra. Gondos és járatos kalauz leszek.

Sátoraljaujhelyen, Stryjen át Staniszlóba visz vonatunk. Ott átszállunk
egy hadivonatba, Bucsacsig megyünk. Innen már csak szekeren mehetünk
tovább, míg végre elérkezünk oda, ahonnan már nincs tovább. Ez már a
harctér.

Különös látnivaló bizony nem igen van rajta. Fátlan, lapos dombok, a
leégett falvak a völgyekben látatlanul lapulnak meg. A dombok taraján
keskeny földtúrás; ez a nevezetes rajvonal.

Itt gyorsan beugrunk a futóárokba, amely cikcakosan vezet a rajvonalhoz.
(Azért cikcakosan, hogy a golyók egyenes útja végig ne söpörhessen
rajta.) Kétezer lépés mulva egy másik árkot találunk keresztbe; ez a
százméteres állás, amely a tartaléknak készült. Aztán még egy árok, ez a
húszméteres állás. Aztán összekötőárkok kúsza szövevényén átvergődve
beérünk még egy árokba: ez a lövészárok. Itt-ott egy-egy unott arcú
figyelő őrszem áll a mellvéd mögött és néha el-elsüti a puskáját, mert
szembe véle egy orosz figyelő őrszem áll ugyanígy, aki szintén unja
magát, egymást unják… szóval folyik a világháború.

A tartalékos hadnagy úr, a szakaszparancsnok úr ott alszik a
fedezékében. Alacsony odu a lövészárok falába vájva, sátorlapból az
ajtaja, de a tartalékos hadnagy úr roppantul büszke rá. „Európai
kényelemmel rendeztem be“ – szokta volt mondani, mert egy deszkapolc is
van a falába illesztve néhány könyve számára.

Délelőtt tíz óra, a tartalékos hadnagy úr jóízűen alszik, mert éjszakai
szolgálata volt. Az orosz gránátok ugyan sűrűn járnak, de ez nem
zavarja, mert Pesten is udvari hálószobája volt és megszokta a
klopfolást. Ruhástól van belébugyolálva a pokrócaiba, csak az arca
látszik ki és az arca boldogan mosolyog, mert az édes álom messze
elcsente a tartalékos hadnagy urat a rajvonaltól. Messze hátra, haza
Budapestre. Otthon van a dolgozószobájában és a szép emlékképeken
éldeleg. Itt a karosszéke… itt az íróasztal a félbehagyott aktákkal… itt
a felesége…

A küldönc felébreszti, hogy a századparancsnok úr hívatja. A
századparancsnok úr tudtára adja, hogy kétheti szabadságot engedélyezett
neki a hadtest. Jaj! Nagyot kering egyszerre a világ a tartalékos
hadnagy körül.

– János! János! Megyünk haza! Pakkolj gyorsan! Megyünk haza!

János eszeveszetten dobál be néhány rongyot a hátizsákba, nyakába
csavarja a pokrócokat, aztán… Szervusztok fiúk! Megyek haza!

A tartalékos hadnagy úr beugrik a futóárokba, hej de sokkal lázasabb a
lelke, semhogy követni tudná a futóárok cikcakos görbületeit. Kiugrik a
mezőre.

– Ne félj, János, ha lőnek is, bennünket le nem lőnek, hisz szabadságra
megyünk!

Golyó nem is lehet olyan kegyetlen, hogy szabadságos katonát leterítene.

– Ugyé János, mindíg mondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazamegyünk,
János!

Kiérnek a köves országútra. Köves ám a mappán, de fenékig sár
Galiciában. Maraszthatja a konok sár, húzza ám, mint a sikló alsó
vaggonját a drótkötél, húzza előre az ábrándkép… itt a karosszék… itt az
asszony…

– No János, erre a trénszekérre fölkapaszkodunk.

A nyomorult szekérre rákerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos
hadnagy úr, meg a János. Háromszáz szekér baktat előtte, a sár is fogja
a kerekeket, de…

Nem baj, János! Mégis csak hazamegyünk, János!

Aztán délre odaérnek Bucsacsra. Itt már indóház is van. Az igaz, hogy
leégetve. A banhófkommandáns azt mondja, hogy éjjel egykor indul a
vonat.

– Semmi az, János! Ezt majd csak kivárjuk! Nem igaz, János?… Hanem egy
konzervát hozhattál volna mégis! De nem baj, majd eszünk odahaza. Amit
az asszony főzött! Majd meglátod, János, az mégis csak más!

Begöngyölközik a pokrócokba, künn fekszik a hóesésben, de nem fázik, nem
éhezik… itt a karosszék… itt az asszony…

Éjjel egykor aztán előáll a huszadik század csodás technikai alkotása, a
gőzös. Csodás szerkezet! Elől füstöl és hátul is megy néha, ha le nem
marad. Marhaszállító-kocsik vannak hozzáragasztva. Az egyikbe fölkerül a
hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy és a János.

– Ugyé János, ez mégis csak nagy dolog! Egész jó szoba és alul mégis
megyen!

Bucsacstól Sztaniszlóig hatvan kilométer, de ez a csodavonat mégis
megteszi tizenkét óra alatt. Ámbár a tartalékos hadnagy úr észre se
veszi. Ő folyton egyet lát: itt a karosszék… itt az asszony.

Sztaniszlóban egy kis formalitás a banhófkommandánssal. Alig egy félnapi
várás, aztán már Stryjbe mehet. Stryjből Sátoraljaújhelyre ér reggelre.
Óh, ez már más világ! Itt már igazi gyorsvonat van, Pullmann-kocsikkal,
étkezővel.

– Ne félj te attól, János, hogy nekünk nem jut hely rajta! Dejszen
elülünk mi az ütközőjén is hazáig. Ugyé János! Mi az nekünk, János!

A folyosón mégis akad egy kis állóhely, a tartalékos hadnagy úr arcát
odaszorítja az ablaküveghez és néz… néz egyre. Nézi az áldott
szőlőhegyeket, a nevetős kolnákkal és a szívébe nyilallik:

– Be kár lett volna, ha ezt az orosz leégette volna!

Neki fáj ez a gondolat, mert ő ott volt azon a télen a Kárpátokban…
Aztán nézi a magyar síkságot és a fehérre meszelt magyar házakat.

– Ugyé János, mégis csak szebb ország ez, mint az a büdös Galicia!

Szédül a tartalékos hadnagy úr, úgy siet véle a vonat… már látszik is
Budapest… ott a keleti pályaudvar… itt a gumigyár… a gumigyárnál megáll
a vonat. A gumigyárnál mindig megáll a vonat!

De hiszen semmi az az egy-két óra, beérkeznek mégis, egy kis formalitás
a banhófkommandánsnál, aztán:

– Kocsiba János! Gyorsan, gyorsan!

Kocsi nincs. Hát az se baj.

– Két kilométer, ezt csak megtesszük gyalog is! Mi az nékünk, ugye
János!

És megindul a két idetévedt vadember. Elől a tartalékos hadnagy úr,
mögötte a hátizsákkal, pokrócokkal megrakodva a János. Sürög a
mindennapos élet az utcákon, de nem látja azt a tartalékos hadnagy úr.
Óh őt láthatatlan érző szál húzza haza… itt a karosszék… itt az asszony.
Most a házhoz érnek.

– No János, roham a negyedik emeletre! Hisz a Kárpátokat is megjártuk
mi! Igaz-e János!

Csöngetnek az előszobaajtón.

– Ugyé János, megmondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazaérünk,
János! Itthon vagyunk, János!

Nyitja már a cseléd az ajtót.

– Jaj a nagyságos úr! Jaj de meghízott! Jaj, de lefogyott! Jaj de
örülök! Jaj de fog örülni a nagysága is!

– Hm! Fog? Hát nincs itthon?

– Nincsen. Most délután van. Ilyenkor a Gerbeaudba szokott lenni.

– Hej – mondja a tartalékos hadnagy úr, – hej! Hej de ronda önző ember
lett belőled a harctéren! Még első pillanatban majdnem megvádoltad azt a
szegény asszonykát, amért egy kicsit elment hazulról! Táncsak nem
kivánnád, hogy örökké a négy fal között éljen szegényke? Táncsak elmehet
olykor egy kis levegőre? Egy kis Gerbeaud-levegőre?… Hiszen azért ő is
szenved! Bevülről szenved!

Sebaj no! Befelé indul a tartalékos hadnagy úr. Durva bakancsában,
egyenetlen talajhoz szokott lábával ugyan vigyáz a sima parketon. Aztán
ott a kedves szobája! Itt a karosszék… itt az… azazhogy az asszony nincs
itt. Az bizony ott van a cukrászdában. Hiszen tudja a hadnagy úr, hogy
semmi jogtalanság se történt, de mégis úgy érzi, mintha valami nagyon
jogos illetékétől ütötték volna el. Elesett egy örömtől, ami ugyan
dukált neki.

– Meglepem az asszonyt! Elmegyek utána! Hogy meg fog örülni!

Elindul, kicsit bizonytalanul megy az utcán, a házak tövéhez lapul és
furt azt számítgatja, azt nézegeti, hogy ha a golyók a házak fölött
balról jönnek, akkor a tulsó oldalon vágódnak be. Egy nagy futóárok neki
az Andrássy-út.

Odaér a gyönyörű Gizella-térre… Hogy fog örülni az asszony!… Kezét
ráteszi az ajtó kilincsére… aztán az ajtó tükörablakában meglátja egy
másik világ nem idevaló teremtményét… Ruhája rongyain még ott van a
Kárpátok tavalyi agyaga… a köpenyege alul cifrára körülperzselve, mert
bizony sokszor szenderedett el a tartalékos hadnagy úr a tábortűz
mellett lábát melengetvén, fejét fagyasztván… arca borostás, haja
elvadult…

– Ej be csúnya, csúnya ember lett belőled! Aztán még így akartál bemenni
abba a finom terembe! Nohiszen szépen kompromittálhattad volna a szegény
asszonykát!

És mivel az eldurvult külső mögött alapjában véve gyöngéd lélek a
tartalékos hadnagy úr, elhatározza, hogy künn fogja megvárni.

Autók… fogatok… finom jövőmenők… és ez az elegáns tenger eltolja őt,
mint a szemetet. Harcos szürkeségével behuzódik a kapualjba, beleolvad
annak a szürkeségébe, csak a két szeme világít kifele, az ajtó felé…

– Hogy fog örülni az asszony! Óh!

Este van. Kigyulnak a lámpák. Nyílik, nyílik már az ajtó! Jön az
asszony! Óh még sokkal szebb, mint amilyennek ezerszer megálmodta. Érzi,
hogy most szét kell tárnia a karjait, oda kell rohannia, örömmel sírva…
de… de… két fiatalember van mellette… olyan elegánsak… olyan derüsek… és
neki az öröme is olyan könnyes… olyan maszatos…

– Nem! Majd otthon… Addig csak nyomon fogom kisérni hazáig…

És elindulnak elől ők hárman és a tegnapi operett-előadásról csevegnek.
És mögöttük a falhoz lapulva egy sompolygó árnyék: a tartalékos hadnagy
úr.



Anusa urileány lesz.

Olyan titokzatosan szép volt ez a darabka föld a csúf agyagos
Galiciában, mintha valami tündér ejtette volna ide a retiküljéből.
Messziről elvadult erdőnek látszott, amely sűrűn beborította a lapos
dombokat és völgyteknőket, de amint közelebb ment az ember, egyszerre
megszínesedett a lombok egyforma sötétsége. A poétikus nyirfák, előkelő
fenyők, finom gyertyánfák és izmos tölgyek között szinte vadon nőtt
hatalmas terebélyes fává a cseresznye, alma, körte. Eleinte tán még azt
hitte volna az ember, hogy mindez csak úgy isten szent nevében terem a
darazsak, erdei madarak és mókusok gyönyörüségére.

De aztán ha gondtalanul andalogva tovább bolygott, váratlanul egy-egy
tágas tisztásra bukkant. Négyszögletü térség volt ez, mogyorócserjék
sűrű sövénye övezte és a cserjék katonás rendje elárulta, hogy ezt már
nem a természet szeszélye remekelte ide. A tisztáson haricska, zab,
burgonya, rozs volt elvetve szép egyforma kockákba és az egyik
szögletben a lombokhoz lapulva szalmafödeles kunyhó rejtezkedett.

Az utolsó hajszálig, azaz hogy szalmaszálig egyformák voltak ezek a
kunyhók, mint ahogy egyik gubacs olyan, mint a másik. Mintha e kunyhók
is a föld önkényes termékei lettek volna. Agyaggal betapasztott
sövényfalu épületek voltak, szép fehérre kimeszelve. Közepütt nyilt az
ajtó a keskeny pitvarba, amelyből jobbra-balra egy-egy szoba nyílott.

Aki itt lakik, annak ugyan nincs nagy szüksége a külső világ emberi
társadalmára. A házát fölépíti a maga erejéből, kis földje ellátja
élelemmel, a tehene tejjel, a tyúkja tojással. A len és a kender sűrű
kévékben lapul a ház falához, jó melegen tartva a szellős szobákat.
Ebből az asszony elnyűhetetlen fehér vásznat készít, ami az egész
háznépet ellátja ruhával, télre-nyárra egyaránt. Mert nyáron úgyis meleg
van és télen ki bolond künn járni, amikor a kemence padkáján
kuporodhatik. Mikor fölépíti a házát, ellátja magát annyi olajnyomatu
szentképpel, amennyivel körül rakhatja a két szobát. Egyéb ipari
termékre aztán nincs is szüksége e rövid földi életben.

Aki itt lakik, annak dolga se sok van. Burgonyából, haricskából, rozsból
csak annyit vet el, amennyire szüksége van, a szilva, mogyoró, alma
magától terem, a tyúkok maguktól tojnak, a tehén magától is leadja a
tejet. A ház asszonyának se sok a gondja a konyhával. Reggeltől estig
sül és fől kifogyhatatlanul a parázson a krumpli és a haricska-pép.
Azonkívül ősszel csak ki kell menni a gyümölcsfákhoz és kész a menű
főzés nélkül.

Nincs istennek jámborabb teremtése e népnél; majdnem egy módban él a
földjén a barmával, baromfiával. Sohasem jutna eszébe, hogy akár egy
csirkének is elmetsze a nyakát és faekéjével inkább simogatja, mint
fölsebzi a földet, hogy kenyerét megkapja tőle.

Ez a sok szétszórt kunyhó a térképen közös falunak szerepel, de itt az
egyik tisztáson talán nem is tudnak a másikról. A családfa az
agyagkemence melegénél bőven termi a gyümölcsöt, akár a vackor;
társaságért nem kell hát a szomszédba menni. Évente kétszer-háromszor
csizmát húznak és elmennek az alacsony fatemplomba, amelyben gyertyák
égnek és aranyozott papírdíszek lógnak a gerendákról. Itt kiéneklik
hálájukat a jó istennek, aki az életet megteremtette. Ezért az életért
elég szép tőlük ennyi is.

Néhány hónap óta erdős világuk néhány új hanggal élénkült meg. A
seregélyek, szarkák, baglyok és vadméhek hangjába a szomszéd dombok
felől ágyúk tompa puffogása és géppuskák kattogása keveredett. De hamar
megszokták ezt is és olyan közönnyel vették tudomásul, mintha a szomszéd
erdőkben egy úri vadásztársaság rézkürtön fújta volna a halalit.

Egyszer kozák járőr tévedt ide. A kozákok kihabzsolták a köpükből a
mézet, megrakták tarisznyájukat krumplival, tojással és elmondották,
hogy most háború van a világon, az orosz katonák föl fogják szabadítani
a népeket.

Egyéb viharával el nem jutott ide a világháború. A hadak útjától félre
esett ez a kis terület; a lombok csipkézete fölött a világ mind a négy
tája felől piroslott az ég a fölgyújtott falvak tüzétől, de itt békés
nyugalommal folyt tovább a mindennapi élet, mint ahogy ezer és ezer év
óta folyhatott változás és fejlődés nélkül.

Talán a Hadisten ha véletlenül ide bekukkantott, visszahúzódott e szent
berkektől, amelyek között nyomtalanul járt az Idő és száműzve volt a
Történelem.

*

Egyszer a tüzérezredes, akinek ütegei a szomszédos dombokon állottak,
erre lovagolt a segédtisztjével. Már akkor hetek óta állottak itt az
ellenséggel szemben és alapos kilátásuk volt rá, hogy még hetekig fognak
itt állani.

Prager ezredes úr elragadtatva kiáltott föl, amikor az első kunyhót
meglátta itt:

– Szavamra gyönyörü! Itt aztán boldogan élhet az ember!

Az ezredes, mint a legtöbb katonatiszt, jámbor családapa volt, aki a
csatazajból visszasírt vásárhelyi kis kertjébe, amelyben konyhazöldséget
ültetett volt. Az ő szelid lelkét nyomban megkapta hát ennek a tájnak
hangulata. Segédtisztje, Rüggy főhadnagy, kapott is az alkalmon, hogy
megkockáztassa:

– Mindenesetre jobb, mint a fedezékben. És ha úgyis egyhelyben-maradás
lesz, akkor talán egész bátran idehurcolkodhatnánk.

Még e délelőtt be is költözködött az ezredtörzs. A házbeliek kerekre
nyitott szemmel, szótlanul nézték a jövevényeket és lázongás nélkül
meghúzódtak az egyik szobában, míg a másikból fürge tisztiszolgák vitték
ki a pajtába a butort, fölösleges lim-lomot és kirakták helyette az
aluminium tábori ágyakat.

Az ezredes úr ezalatt a háztáját vette szemügyre. Parancsára gyöpágyakat
rögtönöztek az udvarra, néhány fát, amelynek elhelyezése nem tetszett
neki, egyszerűen odébb ültettek és nyirfából, sátorlapból, lombokból
csinos filagóriát építettek tiszti étkezőnek.

A vacsorát már itt is ették meg. A szakács az ünnepélyes alkalomra
kitett magáért és pirosra sült malacot tett az asztalra. Lelke rajta,
hogy hol szerezte. A szokásos palacsinta sem maradt el, sőt Rüggy
főhadnagy egy üveg pezsgőt is csempészett az asztalra, pedig tudta, hogy
ezért el nem marad az ezredes úr dorgatóriuma. Az ezredes úr
gyakorlatilag megitta a pezsgőt, ha már éppen ott volt előtte, de elvben
gyűlölte és rosszaló hangon mondta:

– Ejnye már mire való az ilyesmi? A pezsgő a legbűnösebb ital, csupa
bolondságra csábítja az ifjúságot.

Berczi, a költői hajlamu szőke zászlós elpirosodva felelte:

– Itt?… Itt ugyan csábíthat!

Az alkonyi világosság még szebbé tette a vidéket. A sűrű, párás nyári
levegő összemosta az éggel a fák merev körvonalait, amelyek fantasztikus
nagyra nőttek e távolságot mimelő fátyol mögött. Az erdő sötétjéből a
nyirfák fehérsége úgy villogott ki, mint a fogak egy szép asszony
szájából. A legyek, darazsak, szúró napsugarak elültek; a nyárnak csak
kellemes balzsama maradt itt és kimondhatatlan jóléttel kenegette körül
a vacsorázókat.

Nyiress őrnagy, az első osztály parancsnoka, aki békeidőben a maga
giggjén szokott volt elhajtani a Gerbeaud-ba, szivarját foga közé
szorította és székében kéjesen hátradőlve mondta:

– Bizony isten, majdnem jól érzem magam!

Az ezredes úr szemrehányóan fordult feléje:

– Majdnem? Ej, ej, nem érdemled meg ezt a jó módot, ha még most is
elégületlen vagy!

– Hiába, azért valami mégis hiányzik! Hiányzik a nő!… A nő!

Rüggy főhadnagy úr szeleburdian egy „úgyvan“-nal járult hozzá, Berczi
zászlósnak kigyulladt a szeme, de az ezredes úr tréfás szigorúsággal
megfenyegette őket.

– Ejnye ebadta javíthatatlan gyerekei!

Nyiress őrnagy azonban rettenthetetlenül folytatta:

– Ezredes úr, alázatosan kérem, hiszen nem kell mindjárt
erkölcstelenségre gondolni…

– Ebadta! Tán még én gondolok erkölcstelenségre!

– Óh, én jól tudom, hogy ezredes úr kérlelhetetlenül a családi morál
hive és ettől nem igen szokott eltérni, de…

– Sohsem! Mordizomadta! Nem „nem igen“, hanem sohasem! Értetted? Még
csak az kéne, hogy ilyeneket halljon a feleségem, – a jó öreg!

– Kijelentem ünnepélyesen, ezredes úr, hogy én most nem _úgy_ gondoltam
a nőre. De magamon is tapasztaltam, hogy napról-napra jobban elvadulok,
elzüllök. A nő kell, akinek a kedvéért megborotválkozzunk, kikeféltessük
a bluzunkat és lakatot tegyünk néha a szánkra.

Az ezredes úr gyorsan helyeselt:

– No az már igaz! Már rám is átragadott rólatok ez a stilus. Én nem
tudom, hogy is fogok otthon leszokni róla!

– Tetszik látni? A férfi a nő kedvéért finomodott meg. Enélkül ma is a
fákon mászkálnának, vicsorgó foggal beléharapnának egymás lábikrájába…
Még az étel is jobban izlenék, ha ülne itt egy nő, akinek villahegyen
odakínálhatnék egy válogatott falatot. Néha borzasztó vágyat érzek, hogy
egy nő előtt gavallérosan kihúzzam magam, vagy reggel leszakítsak egy
szál virágot és átnyújtsam neki.

– Hát ha csak nőt parancsol az őrnagy úr, akkor mindjárt itt is van egy!
– mondta Rüggy főhadnagy.

Mindnyájan nevettek. Az almafára éppen most kapaszkodott föl a házigazda
leánya. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, kenderkóc haja piros ronggyal
volt lekötve, házi szőttes pendelye derékon zsinórövvel volt
összeszorítva, egyéb ruhanemü aztán nem is volt rajta. Ámbár cipővel,
harisnyával bátran fölért a sárréteg, amely a lábát takarta. Ügyesen
fölmászott a fára, az egyik kiugró ágra letelepedett és szorgalmasan
kezdte eszegetni az apró zöld almákat, egyiket a másik után. –
Vacsorázott.

Ez hát a „Nő“.

Nyiress őrnagy komolyan megharagudott, hogy az ő rovására nevetnek.
Bosszúsan dörmögte:

– Akkor az emse-malac is nő, ha ez az!

– Miért? – vetette ellene Rüggy főhadnagy. – Véletlenül egész csinos
leány, tessék csak jobban megnézni! Azért hogy nincs divatosan
kiöltöztetve!…

A zászlós bátortalanul szólalt meg:

– Olyan karcsú, mint a nádszál. És milyen szép szeme van!

A főhadnagy ráduplázott:

– Igen, igen! Csak jobban meg kell nézni, közelről!

Odaszaladt a leányhoz, leszedte egyszerüen a fáról és ceremónia nélkül
odavitte a társasághoz, mint egy ölebet. A leány se meglepett, se ijedt
nem volt, hanem kíváncsian mosolyogva állott a tiszt urak előtt. A
főhadnagy dícsérni kezdte, mint valami vásári kikiáltó.

– Tessék jól megnézni, hát nem nő ez? Nem visel midert, de épp ezért nem
is ronthatta meg a termetét. Tessék megnézni a karját, direkte olyan
finom, mint egy race-nőé. És tessék megnézni a lábszárát, a bokáját.
Milyen karcsú! Nincs rajta semmi fölösleges háj.

– No hiszen a krumplitól lehetne is! – morogta megvetően az őrnagy úr.

A leány egykedvüen türte, hogy fölemeljék az ingét és sorra tapogassák a
lábszárát. Inas, edzett, érzéketlen volt az, mint az őzé. Még azon sem
ütközött meg, amikor a főhadnagy tovább ment a magyarázgatásban:

– És tessék megnézni ezeket a kebleket! Ha ez sem női, akkor igazán nem
tudom, mi az!

Megvizsgálták, megtapogatták a két kis halmot, amely hegyesen szökkent
ki melléből. A leány aggódni kezdett, hogy talán azért mustrálgatják,
mert meg akarják enni.

Az őrnagy az arcát fintorgatta.

– Piszkos! Punktum! Nem tehetek róla, de nekem a nő csak selyemben és
batisztban nő.

Ezért meg is rótta az ezredes úr:

– Nohát akkor nagyon rossz gusztusod van! A nőkben úgyis megvan a hajlam
a selyemhez, bársonyhoz, még csak az kell, hogy te biztatgasd őket! Hisz
így se győzi az ember őket pénzzel!… Nem mondom, ez a leány gyakrabban
is mosakodhatnék, de ami a ruházkodását illeti, azt nagyon helyeslem.
Úgy is, mint családapa.

Rüggy főhadnagy elmosolyodott.

– Ezredes úr kérem alázatosan, az őrnagy úrnak nem is olyan borzasztóul
költséges a gusztusa. Hiszen ha csak arról van szó, egynéhány forintért
már meg lehet venni egy teljes női toalettet. És ha azt ráadom erre a
leányra, az őrnagy úr egyszerre bolondulni fog utána. Fogadni mernék.

– Erre ugyan adhatsz akármit! – felelte az őrnagy. – _Chic_ kell ahhoz!
Nincs benne _kultura_!

– Annyi kultura minden nőben van, hogy egy toalettet magára tudjon
venni. És hogy melyikben van chic, melyikben nincs, az igazán véletlen
dolga… Hány nő van, akinek valóban egyebe sincs, csak a toalettje. Se
szelleme, se műveltsége, izlése is csak annyi van, amennyit a szabója
elád neki. És mi szerelmesek vagyunk beléjük, földig hajlunk meg előttük
és talán sohasem jönnénk rá egyetlen fogyatkozásukra sem. Megbolondít
bennünket egy darab selyem, egy darab csipke!

Ez a beszéd fölötte tetszett az ezredes urnak és így ezen a témán nem
lehetett tovább vitatkozni. A leány kapott egy darab csokoládét és ezzel
szabadjára bocsájtották. Ugyan örült, hogy nagyobb baja nem esett.

Asztalbontás után, amikor az ezredes úr szokásos esti százlépéses
sétájára indult, a főhadnagy félreszólította a zászlóst.

– Te, Berczi, holnap korán reggel belovagolsz Zloczowra és vásárolsz
mindenfélét ennek a leánynak. Valami csinos fehér bluzt, szoknyát,
harisnyát, – különben rád bizom, hogy mit.

A zászlósnak egyszerre kiragyogott az arca.

– Fehérnemüt is veszek neki! Csipkéset!

– Jó, jó! Csak délre itt legyen, addig pedig egy mukkot se szólj! Szép
meglepetés lesz ebből!

Mikor lefeküdtek s fejükre rántották a pokrócot, a zászlós még sokáig
föl-fölvihogott magában. A főhadnagy jelentősen pisszegett feléje. Ezek
a gyerekek nem tudnak titkot tartani magukban. Ezek a gyerekek!

A főhadnagy huszonhárom éves volt, a zászlós most járt a huszadik
évében.

*

A tüzér a háború arisztokratája, a művészete teszi azzá. A domb
lejtőjébe ássa az ágyút és el nem lát odáig, ahová lövedékét küldi. Ő
masszában intézi el az ellenséget, anélkül, hogy sebesültek hörgése,
halottak némasága és az ütközetek sok szomorúságos részlete zavarná
munkájában. Aztán ő időbeosztással dolgozik. Ha ködös az idő, ha
alkonyodik, ő becsukja a boltot. És az ütközet hangversenyében mégis
csak övé a legöregebb hang. Mindig lovon jár, a holmija kocsin mindenütt
követi. Ő előtte a háború olyan absztrakt vonásokkal megrajzolva terül
el, mint egy vezérkari térkép. Ezért jókedvü fiúk a tüzérek, vagy amint
a gyalogosok egy kis irigységgel mondják: finom tónus uralkodik köztük.
A jó tréfához nemcsak idejük akad, de kedvük is.

Berczi zászlós pontosan bevásárolt Zloczowban mindent, amit csak tudott.
Mindössze néhány hete szabadult föl ez a városka; néhány ügyes zsidó a
félig leégett házakban hevenyészett boltot Lembergből hozott portékával.

Ő lepődött meg a legjobban, amikor a leányt új formájában meglátta.
Fehér ingbluz volt rajta és bokáig érő sötétkék szoknya. Hallatlan
fényüzés ezen a vidéken, ahol harisnyás női láb talán még sohasem
taposta ezt a földet.

Most látszott csak, hogy milyen szép leány Anusa. Karcsú deraka, majdnem
fiús csipője, finom inas bokája, széltől-naptól pirosas barna arca,
fegyelmezhetetlen vad szöszke haja, tisztára egy kis arisztokrataleány
volt, aki most hagyta abba a tennisz-partiját. Zavartan mosolygott,
amint végignézett magán és nem bírt eltitkolni egy kis aggodalmat, hogy
mi lesz még ebből a furcsa tréfából.

Estére díszes asztalt teríttetett Rüggy főhadnagy és mezei virágot
tétetett a srapnellhüvelyekbe. Nyiress őrnagy visszahőkölt, amikor az
asztalnál ülve meglátta a leányt. A főhadnagy kifogástalan ceremóniával
mutatta be őket egymásnak:

– Nyiress őrnagy úr! Anusa, a ház úrnője!

Az őrnagy szakértően szemügyre vette és sziszegett elégültségében.

– Szavamra mondom, egész fess!

Még az ezredes úr is megcsípte Anusa kemény arcát, aztán a tiszt urakhoz
fordult.

– Hanem aztán megmondom, hogy ne legyen disznóság a dologból, máskép nem
megyek bele a játékba!

Hogy megnyugtassák, csak annál szertartásosabban bántak Anusával. Az
őrnagy úr még a Kriegsschuléban szerzett orosz nyelvtudományát vette
elő, hogy néhány finom bókot mondjon neki. A főhadnagy úr pedig
könyökeit előkelően szétvetve rakosgatta a legjobb falatokat Anusa
tányérjába. A zászlós szótlanul ült az asztal végén, néha ránézett a
leányra, aztán hosszú időre lesütötte megint a szemét.

Odabenn a házban Anusa szülei és az apróbb gyerekek egy-egy fakanállal
fölfegyverkezve ülték körül a ciberéstálat, Anusa pedig húslevest
vacsorázott, csirkepaprikást és csokoládé-tortát. Sőt vacsora után az
őrnagy úr egy üveg pezsgőt is kinyittatott és kifogástalanul kecses
mozdulattal kínálta oda a poharat Anusának. A főhadnagy pedig
lelkesülten magyarázta:

– Tessék jól megnézni, milyen elegánciával tartja a poharat a kezében,
mintha mindig ezt csinálta volna. A nőt époly kevéssé kell a
pezsgőivásra tanítani, mint a vércsét az egerészésre!

Anusa lett az asztal királynője. Az ő kedvéért vidult az egész társaság,
minden kis mozdulatát, fiatal szépségének minden kis részletét
megbeszélték. Később, mikor bátorságra kapva, az ezredes úr bajuszát
megráncigálta, a tiszturak fölállottak és úgy tapsoltak neki.

Már mikor ágyban feküdtek, még akkor is Anusáról beszélgettek sokáig.
Végre is az ezredes úr volt kénytelen rájuk szólni:

– Mi lesz már? Hát sohsem fogtok már elaludni? Ebadta rossz gyerekei!

*

Másnap délben az őrnagy úr egy virágcsokorral kedveskedett Anusának és
halaványan elfintorította az orrát, amikor észrevette, hogy már a
főhadnagy úr is hozott egyet. A főhadnagy úr savanyúan nevetgélt.

– Őrnagy úr, alázatosan jelentem… azt hiszem, hogy egyikünk csokra sem
fog nagy kárt tenni a kisasszonyban. Tessék megnézni a haját… az a szál
virág ott a zászlóstól való.

Valóban könnyü volt észrevenni, hogy Anusa a zászlóshoz vonzódik a
legjobban. Ha lóra ült a zászlós, ő simogatta a ló nyakát, ha megjött
útjáról, elébe szaladt és sokszor órákig tudtak elsétálgatni és
szorgalmasan, csodálatos elmélyedéssel beszélgettek. Pedig egyik sem
tudott a másik nyelvén. Egyszer pedig ebéd után, hogy megmutassa Anusa,
hogy milyen erős, birkózni hivta a zászlóst a zöld gyepre.
Összeölelkezve, hajladozva dulakodott a két ifjú test és utána
kivörösödve, kiizzadva nevetgéltek. Az őrnagy úr is fölugrott.

– No most velem…

De a leány elszaladt és csak a ház ajtajából nézett vissza huncut
vihogással…

A negyedik napon történt, hogy az ellenség megszökött az állásaiból és
megjött a parancs, hogy azonnal nyomuljon utána az egész csapat. Az
ügyes, gyakorlott tisztiszolgák néhány perc alatt összeszedték a holmit
és fölrakták a szekerekre. Az ezredes úr a tisztekkel lóra ült, hogy
csatlakozzék az ütegeihez. A telefonosok fölcsavarták a telefondrótot a
hengerekre és a világháború bohémjei tovább indultak búcsú nélkül.

Anusa éppen a haját fésülte gyanútlanul, amikor mindez történt.
Kiszaladt az udvarra, de már ekkor a lovasok elindultak volt. Csak a
zászlós nézett vissza utána és könnyedén mosolyogva egy csókot intett
feléje.

Anusa egy nyirfának támaszkodva nézte az elmenőket, amíg csak el nem
tüntek a mogyorócserjék mögött. De azután is úgy maradt, mozdulatlanul
eltünődve.

Az anyja kikiáltott hozzá a kunyhóból, reggelizni hivta. Anusa bement,
leült a cibere mellé és bemártotta a fakanalat a cseréptálba. De nem
izlett neki az étel.



TARTALOM.

  Amikor még béke volt  3
  Sienai szent Katalin vőlegénye  5
  Le bête hongroise  13
  Honvágy  18
  Örömömben  24
  Az örök gyermek  34
  Vogel Elza és a szerelem  44
  Eltörött az etagère  57
  A nagy adósság  99
  Erik, az ellenállhatatlan  107
  Te is szenvedsz, fiam?  117
  Feleségem, a Zsuzsi  125
  A tartalékos hadnagy úr hazajön  132
  Anusa úrileány lesz  143





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Sienai Szent Katalin volegénye - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.