Title: Egész az északi polusig!; A ki a szivét a homlokán hordja
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egész az északi polusig!; A ki a szivét a homlokán hordja" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LIX. KÖTET

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG!

*

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG!

*

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896



AZ ÉSZAKI POLUSIG.


ELŐSZÓ. AZ OTTFELEDETT MATRÓZ.

Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi
utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike
a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt
sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a
Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.

A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és
lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia
fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is
elaludt.

Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor
az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve
kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy
«itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.

Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a
hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak
ki.

Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak
fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre
voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be
nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a
csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy czentiméter
kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette
az egy embernyi minust.

Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután
az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi
ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.

Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már
elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.

Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a
mivel az nagyon meg volt elégedve.


A KITALÁLHATATLAN IRAT.

Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes
felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel
megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy
nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain,
melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok
még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.

Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy
buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy
a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak
levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik
tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami
sajátszerű barna piszkos színe volt.

A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist,
a hirhedett természetbuvárt.

Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy
galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó
összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem
egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével
megkicsinyített iratok másolatát viselik.

A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen
collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy
szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak
betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt.

Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott
sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.

A kezdő sor így szólt:

«Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplorbojarba.»

Ez csak indus nyelven lehet irva! Ilyen hosszú szavakat csak
Keletindiában eresztenek.

Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan
nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a
mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük
elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is
beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak
nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba
nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához,
onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar
tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak
három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három
esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal
közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében
közszemlére kitétettek.

A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja
az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót,
amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt
pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg.
Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a
Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a
pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi
Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik
vagyunk, mind értünk valamihez.

Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs lengyelül, György
Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a
chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy
görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az
ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok
között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.

Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy
hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának:
a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem
érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.

Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne
gyertyára, fára!)

A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s
elneveti magát.

– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy
«Galiba Peti jég alatti naplója».

Ime! felfedeztük! A mi a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.

De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki
kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt
tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.[1]


A JEGESMEDVÉK RAREYJE.

Mikor fölébredtem, egyesegyedül találtam magamat a hajón.

Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi viszhang.

Engem ittfelejtettek.

Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás
kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár
egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a
kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha
tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.

Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem
hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak
valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.

Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták!
Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze.
Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a
segélylövéseimet s visszatérnek értem.

Ezzel a szándékkal léptem át a tüzér-kamarába.

Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.

A mint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.

Az ágyuablakon bújt be bizonyosan.

És én ráismertem a jegesmedvére.

Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a
maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt
egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.

És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.

Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a chemicáliák és naturáliák
kabinetébe s annak az ajtaját bereteszeltem.

Csakhogy ez vajmi gyönge ellenállásra számított akadály.

A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni s
azon bejön.

Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem
magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel,
a mivel a doktorok szokták a kínos operatiók alatt a patienst elaltatni.
Chloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.

Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a
jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes
fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.

– Ejh! gondolám akkor magamban, mért szívjam én fel ezt a hangyhalvagot?
szídd fel te medve!

S ezzel odacsaptam a pofájához a szivacsot.

A jegesmedve abban a perczben elbódult s ott maradt az ajtónyilásban
kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen
elaludt s hogy édes álmai lehettek, azt arczának mosolygó kifejezéséből
s talpainak czirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.

– Lásd, mondám neki, én most neked levághatnám a nyakadat, lehuzhatnám a
bőrödet s a husoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem
opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzá szoktam a
kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már
most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferencz-József földön.
Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy
minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura. Te ne bánts
engem. Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, a kivel
jól lakjunk mind a ketten.

A híres lószelidítő Rareynek volt egy titka, a mely most már nem titok.
A legvadabb lovat tíz percz alatt engedelmes, szelíd báránynyá
alakította át s az egész mestersége abból állt, hogy chloroformot
szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult s mire felocsudott, egészen
át volt változva s azontul, a mint megszelidítője ruháin vagy kezén
megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.

Ez volt a világhírű Rarey titka.

Most én azt medvén kisérlettem meg.

Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a
két első lábára két hatalmas matróz téli keztyüt huztam fel, a mi
körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.

Kisérletem tökéletesen sikerült.

A mint a chloroformozott jegesmedve kábultából felocsudott, nem volt az
a fenevad többé, a ki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az
ajtón bekérezkedő kutya s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a
kezemet, a tenyerével pacscsot adott, mint a kis kutya s az orrát oda
dörzsölte a térdemhez.

Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból
szelid disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelid medvét?
Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon?
Hogy fognak nyáj számra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni
hazafelé a faluba a medvepásztor dob és tilinkó szava mellett. Nyáron
gyapjut fog róluk nyirni a gazda, télen kukoriczára fogják, kihizlalják.
Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle:
steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen
Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejébe is lehet őket majd fogni. Az
lesz az igazi földes úr, a ki majd ilyen négyes fehér medvefogattal
rukkol be a karczagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak
fejni.

Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a
szamár valami szép állat? Még is megiszszák a tejét. Genovévának a fiát,
pedig princz volt, egy szarvas dajkálta az erdőben s Ugolinot, mikor
éh-halálra volt itélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével,
le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a
jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!

Megpróbáltam és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet
Rafael, hogy mindjárt lephotographiázhatta volna!

Most már tehát a fehér-medve még fiának is fogadott; annyira
megszelidült Rarey mester titkos rendszerétől.

Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik
rettentő ordításuk. Percz mulva ellepik a hajót, fenn vannak a
födélzetén s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér-medvém
remeg. Reszket az én életemért.

– Ne félj Bábi! (Ezt a nevet adtam neki.) Én beszélni fogok a te
hazádfiaival.

Bábi érzékeny szemmel tekinte fel rám, mintha szánakoznék rajtam.

Oh, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a
fehér medvét is.

A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú
üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, a miket tudósaink az
európai muzeumok számára spiritusba tettek, aztán itt hagytak, még a
sokat emlegetett rózsaszinü tengeri kutyát is.

Azokat én beleraktam két háti kosárba s a két kosarat a Bábi hátára
nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér-medve bundát (si fueris
Romæ, romano vivito more), azt befecskedeztem köröskörül chloroformmal.
A mellett orromat, számat átkötöttem eczetbe mártott kendővel, nehogy a
chloroformtól magam is megszelidüljek s ekként Bábit bocsátván elő,
felnyitám a födélzetre vezető ajtót.

Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti
kosaraknak s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király? Az fogja
elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát.
Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.

A hogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó
Bábi kosarai egy percz alatt ki voltak üritve. Egy hatalmas,
nyolczadfélláb magas medve-óriás volt az első, a ki a küldött
ajándékokból a medverészt magához ragadta, a többiek valószinüleg
miniszterei voltak; azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi
spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kék rókáknak jutottak.
Nehány fehérmedve protestált nagy bömbölve s a karfákra és árboczokra
mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres
üvegeket kapták.

Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden
spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján
beszélgetni az én megszelidített medvémmel; a ki viszont félreérthetlen
gyöngédséggel nyalogatá meg a medve fejedelem pofáját s a fogaival
gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.

Ez a medvenagymogul felesége!

Hüh! Lánczos milliom! A fehérmedvék királynéja maga volt az, a kitől én
– tejet kölcsönöztem!


AZ ÉJSARK ÉLÉSTÁRHÁZA.

A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanusak a téli keztyük, a mik
Bábi első lábaira voltak huzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette
az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem
használt: odafutott hozzám s fejével intett, hogy jőjjek elő a lyukból.

Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a
chloroformozott bundában.

Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de a mint közel értek hozzám,
egyszerre elbódultan dülöngéltek erre arra s nem bántottak.

A medveherczeg elszörnyedve udvarának e szolgalelküségén, saját
legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is
úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a
födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árbocz mellett, arra
hanyatlott, mint egy trónusra s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.

Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót s jól tudva,
hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves
nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a
fejedelem, a kinek én Marczipán nevet adtam, eleinte csak lábait
rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a
helyéből s maga kezdé el a tánczot, két lábon állva s a tenyereit
lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a
polkába s tánczoltak mindaddig, a míg csak én fujtam. Akkor odajöttek
hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett
volna. A medvefőnök épen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy
ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a chloroform a
bundámról) s oda ültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.

De nem a gratulatiókra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem
egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.

(Az anyám olasz volt: innen van a véremben a spekuláczió!)

Igy okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér-medve itt a jégsark alatt csak
nem élhet a levegőből! Olyan állat pedig, a mivel az éhséget elverje,
ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van
szüretje; akkor a czethalászok itt hagyják számára a fogott czethalaknak
minden husát, a mi csak medvének való. De mit esznek a többi kilencz
hónap alatt?

Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a
számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű
jégbarlangot, a hol az özönvízelőtti állatok vannak eltéve jég közé
bőröstől, húsostól, mind e mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a
szentpétervári természettani muzeum nagy mammuthcsontváza. Annak a
gazdáját ép hussal megtartva lelték meg – épen a fehér-medvék – a
sibériai jégbarlangok egyikében s felét meg is ették, mire az emberi
szem ráakadt s a mammuth-hus még akkor is friss volt.

Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehérmedvéket úgy
megszelidíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, a
honnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az
eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és
puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap
karácsonjuk lenne tőle s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál
minden félelme megszünne az egész Ferencz-József földön örök időkre (nem
úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei
husbánya embernek föl lenne fedezve.

Ide el fognak engem vezetni az én medvéim.

Sőt talán el is visznek!

Hátha behagyják magukat fogatni egy szánkába, mint kutyák s repülünk a
kamatbiztosítástalan vasuton a gőzvonat sebességével!

E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek,
mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt
hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására
s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó
személyes érdekeinek előmozdítására czéloztatik.

Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót melylyel
sarkutazóink hatvannapos nagy expeditiójukat megtették, megrakni
mindennemű szükségletekkel, a mik vállalatomhoz előreláthatólag
megkivántattak. A hajóról kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új
szövetségeseim kiváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz
hozzányultak. Marczipán herczeg a repetitionstheodolithot minden áron
fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy
teleskopiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marczipán
herczeg maga is felszaladt ijedtében az árboczra. De Bábi nem futott
utána: a téli keztyüktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt
málházva, következett már az előfogat-kérdés.

Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll
megfenekelve; a torlat vetekedik a Szentgellérttel. A hajó orrával
felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a
pirutsádnak, melyen alá szánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy
aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, a
min szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni
valakinek, a ki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.

Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási
ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy a mint én megkezdem a
szánka-csuszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim s
teleülik az én szánkámat. A mi úgy is lett. A hajó aljához leérve, már
az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam
mögé s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott
örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.

Hanem ez egyszer aztán véget ért s a szánka nem akart magától tovább
menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák
a haladást. Nehány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a
szánkáról.

Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háladatos munka, mint olyankor,
a mikor a fejedelem megharagszik valakire és azt üti, mellé állni és
segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont
Marczipántól, azt fülön csiptem, a csizmaszárból előrántottam a
korbácsot, jól rá vertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva,
akkor nyakába akasztottam a hámot, a mit a vontató kutyáknál szoktunk
használni s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű
medve-mént befognom a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam,
kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele s azzal neki iramodott
a hatos fogat s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész.
Serenissime ordított örömében s Bábi végig feküdt a szánkában, kényesen
szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.

A többi medvekiséret pedig, ki elől, ki hátul nyargalt a szánka mellett
– bandérium gyanánt.

Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem
szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon
jégbarlangoknak, a miket már említeni szerencsés voltam.

Óránkint húsz angol mértföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok
felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferencz József föld kincsei e
szerint a magyar területre esnek.

Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidencziába. Innen még jókora
kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót s mondhatom, hogy ez
alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek
bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett
felkapaszkodni; minden más vonómarha nyakát törte volna rajta.

A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi s nem
nagyobb, mint hogy épen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető
tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája
itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött a
felől, hogy a mit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a
barlangból kihurczolt ősállatcsontokkal, a mik közt fölismertem az
ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.

De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy
jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.

Tény ugyan, hogy mammuthokat találnak a jeges tenger jégtorlaszai
között, de miután az ős elefánt forró égalj lakója, a ki bambusznál
kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van és fű nincs: tehát kérdés,
hogyan ment be a mammuth a jégbe? vagy hogy ment rá a jég a mammuthra?

Ezt a nehéz kérdést én ekként oldottam meg:

A plyocene korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és
szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen
hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis
templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét
kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott
modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen
mélyen járt a tenger alatt.

Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás szinhelyéről a
megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az
állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette
őket.

A barlangban már most tehát benn volnánk. De hogy jön a nyakukra a jég?

Következik az is.

A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s
rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő,
míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket.
Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig
természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává
alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. A ki erről meg akar
győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készitík a jeget –
fűtött kemenczével?

Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő
földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.

Mikor azután rövid idő mulva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb
fölemelt réteg hirtelen alásülyedt, megtelt a barlang egyszerre vízzel s
az odamenekült élőlények belefuladtak.

Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva s mint
tudjuk, a jég, pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére
lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt s
lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.

Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak.
Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt s tény az, hogy a
Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan,
térítette el utóbb némileg a Golfstreamet.

Ez az áramlat vette fel az uszó szigetet s vitte azután egész odáig, a
hol az északi jeges tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így
jöttek ki a mammuthok barlangostól.

Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég
hátán áll s a jégen alól van még a tenger. Mely sejtelmem később
fényesen igazolva lett az események által.

A barlang benyilása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt
adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a
következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő
legelébb is az oduból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy
látszik, hogy családfejökre ismertek s hengerbuczkákat hánytak
örömükben.

Én egyedül maradtam most a szánon s kezdtem aggódni vakmerő vállatom
kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvével, a kik még nincsenek
megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang
szájának s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni! Nincs
is az orrukba karika huzva.

Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem
Drummond-féle könenylámpásomat; egy csavar elfordításával meggyujtottam
azt, úgy, hogy a mint a barlangba bevágtattunk, ez teljes
villamfény-ragyogás mellett történt meg.

A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nem csak az én hat
befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a benn levők is
ijedten elhallgattak s csuszó mászó tömegeik igyekeztek meglapulva
árnyékos helyre vonulni.

De még magamat is egészen elvarázsolt ez a látvány.

Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb Szent-Péter templománál,
melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében
ezüstből látszik az egész építve lenni s az árnyék benne smaragd s
ultramarin. Fantastikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes
padmalyból s szeszélyes alakú ívboltok egész portikusán látni végig egy
barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba, csipkés
párkányokkal s a barlang közepét ketté választó szédületes örvényen egy
ördöghíd vonul át, kristálytiszta jégtömegből, míg a hátsó falról,
mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát
takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok.
S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom
oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló
őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.

Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem birták
szétczepelni.

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva, látszik függni, mint egy
rettentő dombormű: egy húsz öles plesiosaurus, egy pánczélos krokodil,
hosszú, hattyunyaka, százfogú állkapczával, gyűrűs farkkal; a jég be
vonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló
Leviathán.

Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A
csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelidítőleg hat. Ők itt eddig
csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.

S mily végtelen kincsek voltak azok!

Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül az özönvízelőtti
világ csodaállatainak körrajzai tüntek elő. Állatok, melyek még
osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi
részét a jég nem engedi látni.

S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben
eltartva.

Meg sem igen látszik, a mit a medvék elpusztítottak a megmérhetlen
éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot.
A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes
robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képes dáridó! – Én meghoztam
számukra a szabadságot.

Épen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvaszszák ki a
tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még épen nem
jutottak hozzá. Mert az nagy külömbség. Még a házi állat is haragszik és
megharapja a legjobb emberét is, ha evésközben háborítja; de ellenben
megszelidül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak
neki.

Én legelébb is szánkámat az által biztosítottam netaláni megtámadások
ellen, hogy egy háromlábú vas serpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam s
azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a
polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a
lámpát a hátamra akasztottam s nekiálltam a mastodon kiszabadításának.
Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést
vágni a jégen, hogy a mastodon egyik czombja kiszabadult.

Húszezer esztendős sonka!

Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt
legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután
taglóval levágtam róla a félczombot. Még egészen piros volt a húsa.

Az egész medvenemzetség ez alatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim
szinhelyét, amphitheatralis félkört képezve körülem s csak a száját
nyalogatta éhtürelmetlenségében.

Már pedig szépen várniok kellett. A hol nyugtalankodást tapasztaltam,
elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A concentrált vakító fénytől a
legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.

Legelső volt a medvenagymogulpárnak kiadni a maga civillistáját. Ez a
mastodon talp. Elébb megkóstoltam magam. Az ize nem lett volna rossz;
hanem rágni kellett, mint a kautsukot. Ugy láttam, hogy nem fogok közös
konyhát tartani a polgártársaimmal.

Azután kifűrészeltem annyi darabot a húsból, a hányan voltak a
megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb
darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt
köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arról a
halzsirhagyta örvről, a mi a hám után maradt a nyakukon.

A többi aztán a publicumé. Az igazgató-tanácsot kielégítve, az
osztalékot ott hagytam a részvényeseknek: azok rögtön neki is estek s
addig ott nem hagyták, a míg a csontot nem érték.

Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön
kész volt.

Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes
helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen
civilizálatlan félbarbar medvenép megbizhatlan barátságára legyek
utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát s lehuzza a fejemről a
bőrt. A kosztot sem állom ki.

Az én tervem ez volt.

A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek
ki belőle; épen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.

Egy hosszú, ívbehajló jégtömeg fekszik híd gyanánt az örvény felett.

Én e hídra vontattam fel szánomat.

Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, a
minőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az
utczáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém
s azzal az ereszkedő géppel, és annyi málhával, a mennyit még az
megbirt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.

Első gondom volt egy jó védett helyet keresni ki állandó tanyául.

Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban épen nem volt olyan hideg, mint a
Tegethoff szobáiban. A Tegethoffon fütetlen szobában 28 fok hideg volt,
a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott,
s ez egész 8 fokig alászállt, a mint a barlang fenekén észleltem; a mi
nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik s itt mégis
megfordítva; áll az okára rájöttem később.

Most tehát legelébb jól elkellett helyezkednem.

Két egymásra dülő jéglap mintegy természetes alcovent képezett számomra,
melybe minden készletemet elhelyezhetém. A míg ezeket egyenkint le nem
hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó
osztályában.

Tizenötször kellett a kerekes gépet fel és lehajtanom, míg szánkám
tartalmát mind raktáramba lehordhattam.

Akkor aztán elmondhattam, hogy az egész üzletem jégre van építve.

S mi volt ez az üzlet?

Legelőször is, a mi legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshús
conserv-készítés.

Elhoztam magammal azt a papinféle párábanfőző katlant, melyben még a
csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll,
akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.

De hol veszem hozzá a fütőszert?

Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén és fa, a mit
magammal hoztam, csak alágyujtani való. A fütőszer lesz maga az ásatag
hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, a kik
Egyptomban a gőzkazánok alá mumiákkal fűtenek. A legfinomabb és
megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szivósabbal
tüzelek.

Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva,
elindultam húsbányámban körültekinteni.

Valóban húsbánya volt az.

A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási
tánczterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.

S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan
muzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a
barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen
gomolyban. Szörnyetegek labyrinthja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak
kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű,
pikkelyes gyűrűpánczélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két
öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes
kétalakúi, a kik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt,
vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kigyó-alakú szörnyek,
homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőczök,
miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapczáik vannak.

De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű
vadpiacz, a miben csak válogatni kellett.

A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az
anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha
egy malaczára akadok, azzal teszek kisérletet. Az is lesz akkora szopós
korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsubb állatot
kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport és Bikfordgyutacsokat
használtam a jég szétvettetéséhez, s a mint az ősszarvashoz odajutottam,
taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.

Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés
miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg.
Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodil
fogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshirei disznóé,
négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő
szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. A
nélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfeljül feküdt,
kövérsége fentartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre
vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos
szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az ize valamihez a
halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.

Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes
darabjait felhasogattam fütőszernek; a világosabb színű belsejéből
koczkákat aprítottam s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját,
lezártam a papinféle fazékba.

A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbbé vált be
gulyáshúsnak.

A mint felnyitottam a papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a
fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen
émelyítő, undorító szagú! Megkisértettem egy falatot lenyelni belőle, az
orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a
gyomromban a bekebleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes
rászánni magamat. Ugy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek:
inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.

Már bizonyos, hogy valamennyi emlős állatnak az ősvilágból mind
pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve.

Keressünk a muzeumunkban madarat.

Az ugyan az özönvízelőtti korszakban nagyon kevés volt; de a mi volt, az
aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.

Ha egy dinornist találhatnék, az nekem épen elég lenne egy esztendőre. A
londoni sebészeti muzeumban van egynek a csontváza, a mi tizennyolcz láb
magas.

Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel, minden eredmény nélkül s már azt
kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem
hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az
ellenkezőről győzött meg.

A mit a jéglap alatt megpillantottam, az egy tojás volt.

De minő tojás!

Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a struczcz tojásánál,
hegyén rőtbarna s tompa fele lapja zölddel márványozott.

Ez nagyobb volt még a párizsi muzeumban levő epiornis tojásánál is;
pedig abba hatszáz közönséges tyuktojás tartama fér bele.

Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vizár
messziről hozta ide?

Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, a mint a jég alul kiástam. Csak
a baltafokkal birtam feltörni a héját, mely négy millimeternyi
vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.

Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megizlelém. Ez az egy
nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez
még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a chinaiak egyik kedvencz csemegéje az
olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva s azalatt valami
sajttömeggé idomult át. Ezt Chinában csak a gazdagok ehetik. Tehát
delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal.

Ez a táplálék hónapokig eltart nekem.

Azonban ha a tojása ide jöhetett, akkor a madár maga is itt lehet.
Tovább fürkésztem.

Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsap
orgonához közeledjem, s a mint annak átlátszó pillérei közé világítottam
lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva,
mint egy királyi kisértet, a «dinornis».

Kinyujtott fejével teljes három öl magas madár.

A vizözön elől egy magasabb bércztalapra menekült föl, kurta
szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem
mozdulva, míg a jégcsapok köröskörül betakarták.

Gyönyörű állat volt. Három ujju lábának szárai emberczomb vastagságuak,
egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és
vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja.
Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhuzódik, mint egy
sisaktaréj.

A mi pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda
«chevalier de poulardokat» lehet ebből szabni.

Csakhogy nagyon nehéz volt hozzájutni.

Ezt a jégorgona építményét csak csinján lehet megbontani. Olyan ez,
mintha egy góth építészetü münster tornya hegyével le volna építve, úgy
hogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan
vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán
az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb
tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.

Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánynyal, vésővel kellett
hozzá fognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, a mekkora
elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy
darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e? mielőtt az egész tetem
kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a
roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moskvai
Weliki Iván harangot ütögetné valaki s e borzasztóan ünnepélyes
carillon-játékot a mint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat,
mintha a hang összeszorítaná agyamat s szívdobogásomat siettetné. Hogy
elhallgatott minden állati ordítás odafenn. A medvék mind kiszaladtak a
barlangból.

Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás,
mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a
dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.

A papinfazekat kimostam (vizet csináltam jégből), a dinornis húsát bele
aprítottam s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam
hozzá.

Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle
kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag,
semmi assa foetida, semmi arum-crinidum bűz, – haut gout: valódi
gulyáshús illat.

Előveszem kanalamat s nagy delektálással kóstoltam bele.

S aztán felugrottam és elkezdtem tánczolni és rázkodni minden
tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan
volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve
s aztán chininnel megsózva.

Ez már jó szagú volna, de keserű!

Ebből sem csinálhatok gulyáshús conservet. Legalább magamnak nem. Nem
marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és
a pterodactylus szalonna. Annak is megkisértém a húsát megfőzni: csak a
czombjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyitő
békabűzt árul el; de a használható része is nagyon czethalhús ízű; erre
csak eszkimógyomor vállalkoznék.

No ha ilyen volt az özönvízelőtti állatvilág, akkor az embereknek
csakugyan nagy okuk volt vegetárianusoknak lenni: ha ugyan voltak már
akkor emberek.

Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s
különösen a talpát odafenn is inyenczségnek tartják. Egy óriás medvetalp
vándorolt a papinfazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De
legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a
velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.

De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én
ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az
örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris
fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?

Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak
szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb
éjszaksarki expeditió. Talán az felfogja találni az elhagyott
Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palaczkot, melybe
levelemet bedugaszoltam nehány sorral megirva, hogy itt vagyok, hogy nem
vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen s visszajuthatok a hajóra.
Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja mi minden történhetik
talán?

Én élni akartam.


A KIRÁLYT NEM SZABAD MEGENNI.

Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt
csináltam én odafenn a felvilágban?

A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, a ki
mérföldnyi távolból megérzi, ha a czethalászok zsákmányt ejtettek s a
húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön,
mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú
süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is
megbőszíti!

Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm
(annak egyedüli képviselője levén), az alatt a jegesmedvék nemzete közt
kiütött a forradalom!! Marakosznak!

Addig, a míg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép
engedelmes alattvalók voltak; de a mint egyszerre jóllaktak s megtudták,
hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.

Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalóczok, s az én
megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.

Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt
énekelt a jégorgonával.

Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna
törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység
választott el tőlük s a mélység falai simák, mint a tükör és éles
jégcsipkékkel fegyverzettek.

Valami oktalan bátorság még is arra kényszerített, hogy emelő gépemmel
felvontassam magamat a hidig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani
ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a
chloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.

Hanem a mint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, a mi elém tárult,
elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A
megvilágított felső plateaun, mely tulajdonképen az örvénynek egy széles
karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s
lábaik alatt egész serege a szemtelen kék róka fajzatnak
csetlett-botlott. Olyan zürzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem
elegyedni. A szelid medvék sem voltak szelidek többé. A lámpafény sem
volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált konczokat fel
sem vették. Egymás hegyén hátán hemperegtek; valóságos rebellio volt.

Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. Ő nem elegyedhetett a
viadalba, mert a keztyűi miatt nem volt harczképes, csak meghúzta magát
egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marczipán fejedelem maga s
veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.

A mint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az
örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hidra.

A mint ezt Marczipán herczeg észrevette, ő is menten leugrott a
trónjáról s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd
felé tartottak.

Ebből nem jó lesz! mondám magamban s siettem visszaereszteni az emelő
gépet az örvénybe.

De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem
fölé s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam
rajta könyörülni s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig:
egyenesen leugrott hozzám a hidról. És én, mikor láttam, hogy nem tud
kapaszkodni a keztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a
bőrt s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.

Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál
rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem birják. Pedig azok aligha utána nem
csinálják Bábinak ezt a salto mortalét.

Ettől a világos veszedelemtől épen csak Marczipán király hősi
önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert
derék, bátor férfi módjára viselte magát.

Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe: ő megállt a hidon s az
egész üldöző csoporttal szembeszállt, mint egy második Bayard lovag.
Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei
fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerincze keskeny volt; nem
férhettek hozzá, csak épen szemtül szemben. S ő csak nyomról-nyomra
engedett nekik tért foglalni. Mikor a marakodó csoport már csak három
méternyire volt attól a vasrudtól, melyhez gépem kötelei voltak
hurkolva, akkor egyszerre vég elszántsággal ellenfeleire veté magát:
egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmad
magával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az
összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba
harapva magát.

Szegény derék Marczipán!

Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor
gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a
kötelet odafenn. Ha ez öt perczczel hamarább történik, a nyakamat töröm.

No de most azután igazán egészen «itthon» vagyok; mert el van zárva az
utam a felvilágra visszatérhetni arrafelé, a honnan idejöttem. Emelő
gépemet nem tartja odafönn semmi többé.

Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok
természetesen mind agyonzuzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz
kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.

Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem
hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom
magamat conservvel.

Neki is türkőztem mingyárt, fogva a késem.

Ámde egy ellentállásra nem számítottam: a Bábiéra.

A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, a mellé
lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a
fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.

Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad
megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem,
nekem is tiszteletben kell tartanom.

Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; a kiket azután szépen
megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)

E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És a mellett gondom volt rá,
hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal,
hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalismus lett volna!
Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és
dinornis pecsenyéket (a mik meg nekem nem kellenek.) S a jámbor
teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági konczot felhoztam
eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez,
leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához? maga addig nem
akart enni.

Attól féltem, hogy étlenségében elpusztul.

Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jól esett egy élő állat
közelléte, a ki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is
rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.

Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom chloroformmal, s az
alatt, a míg aludt, Marczipán hulláját odahuztam egy jéglap mellé, mely
haránt dülve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas
sarcophagot, melyben a hulla épen elfért, a jéglapot fölötte tőben
kivágtam a csákánynyal, az lezuhant s betakarta az öreget.

Mikor aztán Bábi fölédredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani
keservesen. Én aztán odamentem hozzá s elvezettem Marczipán fejedelem
mauzoleumához. Ott a medvenő megkisérté elébb lábaival a jéglapot
felemelni s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s
lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az
eltemetettre.

Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő
tűz világított még, ő nem láthatta többé Marczipán alakját, akkor
visszatért hozzám a tanyára s meghagyta magát vendégelni.

Ettől fogva nem hordta a falatjait többé Marczipánhoz, csak azt tette,
hogy el-ellátogatott hozzá s nyalta a sirja fölött a jéglapot.

Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is
odajött, lefeküdt mellém s az nekem igen kellemes volt, mert meleget
tartott ez örök jég közepett.


EGY BÖRTÖNNEL ODÁBB.

Soha sem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra
legyen elítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő
gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait? Egyik egy
patkódarabbal, másik egy ráspolylyal, harmadik egy üvegcseréppel fog
hozzá. Nekem minden készletem meg van hozzá; hanem az én börtönöm fala
valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?

Elég időm volt az elmélkedésre.

Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit anynyira
tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal
megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé
fogva, rárakta a tűzre; rálehetett hagynom, míg magam kémszemlészni
jártam.

Reménységem alapja volt az a nagyszerű jégcsap tömeg.

Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zerus
fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan
alulról jő fel; a mi lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal
kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, a minek a természet rendje
szerint megfordítva kellene állani.

Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni.

Magyarországon is vannak hirhedett jégbarlangok; de azoknál az a
nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az
bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég és mégis örökké olvad.

A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labyrinthot képeznek;
néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot,
miknek meganynyi másik jégoszlopcsa felel meg idelenn; a felső jégcsap
lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek.
Néhol pörölylyel kellett magamnak útat törnöm e jég alhambrában. Végre a
véletlen segített rá arra, a mit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a
jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.

Esésemben több rendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra
volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz
erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom.
Másodszor, az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én
inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a
legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most épen nem
hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. A helyett egy
Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba
juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnesium sodrony,
mely meggyujtva épen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi
előkészülettel.

Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagutnak,
mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit
kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalactit alakulásokkal van rakva.

A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a tovább csuszásban, e kötélen
visszakapaszkodtam a jégbarlangba.

Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe.

Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a székelyföldön a
homoród-almási, melyben két mértföldnyire lehet előre hatolni, s
tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom
élelmi szerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.

Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám, azokkal a
zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz?
Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez
itt a főhadiszállás.

Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát
meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam
körül kerítettem s bundás öltönyeimet ezuttal lerakva magamról a
torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csusztam alá a sík
meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, a míg a meredély
véget ért s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt
vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A
felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek
híják a bányászok.

A tejfehér patak nemsokára eltünt egy oldaltátványban, s innen a folyosó
ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós.
Oldalfalaiban a siluri alakítás kövületeit fedeztem fel.

Hévmérőm e helyütt már nyolcz fokot mutatott a zérus fölött.

A hogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé huzódott; tehát
erősen a Zichyhegy előfokán túl fekvő völgybe.

E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel,
hogy ezt az egész darab száraz földet egy úszó jégtutaj hozta ide. A
continensen van oka a föld mélyében növekedő hőmérséknek; de itt, ha
nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor
fölöttem éjszaksarki tél, alattam örökkétartó jég: honnan jön tehát a
kettő közé szorult sziklába a nyolcz foku melegség? Vegytani, vagy más
okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.

A míg ezen törtem a fejemet, egyszerre véget ért a folyosó.

Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én
Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy
mélység, a melynek nem láttam a fenekét.

A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz,
bátran elővehettem a magnésium sodronyt, melyből két szálat
összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyujtottam azt.

A magnésium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésben D
alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcsér alakot
képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit szikla-fal
képezte, meg-megszakítva, vagy beburkolva, féloldalra dült agyagpala és
kénsavas rétegekkel.

Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető;
valószinűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi
egyéb nevezetes nem volt rajta.

Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt. Egy
mozaik épület, a minőt a hegylakó lidérczek emelnek királyi palotájokul.

Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld
tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld
malachitdarabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy
oly roppant malachit sziklát, mely a hirhedett Nizsne Tagilszki
malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmulja.
Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási
fűzöld drága kövek még jobban kitünjenek, körülöttük, mint sötét bársony
alap, képződött az indigókék rézlazur s az a bársony ismét behintve
ragyogó csillagokként rézveressel, megszakgatva erekben végigczikázó
vismuth fénylével, baraczkvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy
egész sáv asbest hasítja végig, mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi
trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott
ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy granát
idomú csillagokban, vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok.
S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy földalatti király
számára fölállított trón volna, áll húsz méternyi magasságban, kilencz
méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb mint a Lake
Superiorenal a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert
sötét-veres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete
arabeszkek czikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszinbe
játszó ezüstfehér czikornyák: az a selene réz. S e királyi trónhoz, mint
egymásra hányt lépcsők vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.

Száz meg száz milliót érő kincs fekszik előttem!

S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz
év mulva a fölöttem terülő völgyben épen olyan aranykupolás tornyokkal
ragyogó város emelkednék fel, a minőt Nikita Demidoff, a herczegek őse,
a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki
Nizsne név alatt. Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak
milliókat, az által, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, a
milyen most előttem feltárul.

Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben.
Nekem ez csak egy újabb börtön.

A mi engem e tündér-palotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz
diorit sziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen
valahová kivezet.

A folyosóról könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a
rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben chalcedont ismertem
fel, vezettek alá, természetes lépcsőként az üreget körülfutó karzatig.
A chalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt
achattal.

A félkör egész könnyüséggel összejárható volt; felmászhattam a
malachitsziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a
dioritsziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.

A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a dioritlap semmi
összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.

Nekem ezen a tavon kellett volna keresztül mennem.

Hiszen az igen könnyű feladat lett volna.

Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a
magnesiumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak
a midőn egy követ hajítottam bele, tünt fel a fellocscsanó víz olyannak,
mintha olvadt zafir szökellne fel s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása
mutatott indigó kéket.

Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta
a szemközti szikláig, a nélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a
tó rézvitriolból áll.

Nem tudom miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember
jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol
az, s nem hisz neki.

Valami jármű alakítására kellett gondolnom.

Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a
vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgáliczolvadék; ennek a tetején az
agyagpala is úszni fog mint vizen a deszka.


A KÖVEK FÉNYBOGARAI.

A szorultság találékonynyá tesz.

Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható
kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más
fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag.
Egyikét ezeknek úgy híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly
könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.

Elindultam a turzásra.

Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt,
mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni!
talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és
föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a
kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj
maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg
formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a
gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt
az asbesttel rokon hegybőr.

Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen
porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg
következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.

Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a
hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni
annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal
kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem
neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy
egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem
élettelenül, mint a kit a guta megütött.

Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.

Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s
a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá,
egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók
ásásakor gyakran tapasztalták.

Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a
czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal borotválja a pofámat s
közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem,
hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy
ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó
Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább
köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél
fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg
oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést
idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a
szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam
szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember
lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és
prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s
megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a
nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.

De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a
Davy-lámpát is kioltotta a széneny!

Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora.
Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.

Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma,
de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.

Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai
kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon
lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak,
de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát
fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium
világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek
becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam
volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig
találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz
kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban
egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett
felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.

Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.

Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az
orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi
esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas
malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép
papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy
tízmázsás drágakő-talapzaton.

Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal
feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a
földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az
athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag
és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt
centiméter vastagságú hegybőr lemezt.

Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam
azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a
fadarab.

Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a
hat egymáshoz illesztett kődarabot.

Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy
mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez
szükséges eszközeimmel volt tele.

Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt;
szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.

Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm,
csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel
nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal,
csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a
vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.

Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak
várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott,
lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.

Én neki indultam Isten hirével a tónak.

Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvándolnom.

Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen
keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen
a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más
hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett
part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon
nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a
tóba veszszen az iszákom.

Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy
kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis
lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz
most semmi kedvem sem volt.

Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a
dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy
körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt
képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott
hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt
innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét.
El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.

A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a
barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség
gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak
még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek
úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a
sírbolti lámpák.

A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.

S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima
lapján.

Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk
«Isten segíts!» sóhajtással.

De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a
rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte
meg egyszerre.

Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.

Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem
Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő
állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája
gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín
tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez
talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott
uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki
feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.

A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám
mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt.
Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És
nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér
hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a
szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.

Hisz ez Bábi!

S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül
előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.

Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok,
kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztül úszott a rézgálicz
tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre
festve.

Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, soha se megy az le!

S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt
azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.

Ime egy buzavirágszin medve!

Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve: – a míg négy lábú.


A BAZALT SZÜLETÉSE.

Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő
kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később
mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán
mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon
keveset távozott el a vízirányos vonaltól.

E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt
megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett
szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó
nyilásáig.

Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett
magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem,
merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal
felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a
hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s
ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én
egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra
alatt.

És a mellett nem evett semmit.

Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem
medvehusból van? a jeges medvék egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy
egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van
több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak,
ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.

A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.

Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő
annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.

Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani
működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a
két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón
terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a
jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi
meleg bundáját érezzem közelemben.

Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével
számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak
elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s
mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.

Itt vagy vasbánya, vagy bazalt tömegek vannak közel.

A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze
ugyan, de ez még nem bir delejességgel.

Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a
mik szinte a bazalt alkatrészei.

Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne
vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot.
Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak,
s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el
élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a
lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a
szivárvány minden szineiben.

Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni
látszott.

Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága
képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.

Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák
képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld
augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.

Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.

Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a
vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely
folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.

Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy
partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig
eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.

Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam.

Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk?

Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon
a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.

Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az,
hogy lemedvegéltem a tó partjáig.

Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima
tükrébe.

Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta
magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre
feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az
emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.

Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű
állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen,
mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszine a távolban a
magnesium fénytől szivárványt játszott.

Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a
két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm
horgonyt vetett.

Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal
megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva,
biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.

Erre vállalkozott.

Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól.
Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s
gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte
a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.

Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.

Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele.
Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer
aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven
méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.

Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot?
Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva,
megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.

Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a
kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék
fel a falon.

Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima
sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő
felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.

Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő
derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.

Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.

Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem
annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.

A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni
étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves
bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a
pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.

Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a
továbbutazásnak.

De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.

A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az,
térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit
sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy
csilámpala-réteg.

A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a
papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy
játék kártya.

A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha
«hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták
felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben,
kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot?
Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.

Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör
sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt
én keresztül nem törhetem.

Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a
föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s
vegetálni, míg élelmi szeremben tart.

Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék
aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s
belehajítottam azt a tó közepébe.

Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi
szótárakban megfelelő kifejezés.

Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a
kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.

Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán
századok óta várt már.

A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté
be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn
az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy
pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a
harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s
követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.

E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások,
kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű
oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek,
mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre
egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang
kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi
észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop,
mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya
volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s
a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán
az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy
várrom.

S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg,
melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna,
úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a
hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott
tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy
lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.

Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati
organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test
jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség
támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást
idézett elő.

Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira
valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.

Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé,
mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a
földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy
elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly
hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem
a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám
csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.

A következő perczben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.

Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben.

Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a
barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem,
hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.

A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege
pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a
befűtött pokolba.

De hát honnan jön az a hideg lég?

Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes
kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi
szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső
alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a
szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt
oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó
hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?

Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a
barlangfolyosóba. Ideje volt.

Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás.

A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a
legkivihetetlenebb mesterség a világon.

Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint
a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg
hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a
fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat
volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy
foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem
Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg
kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre
hatolhasson.

A lámpám még sem aludt ki.

De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában
végződik.

Nem sokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.

A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró
csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan
egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak
kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak
támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy
sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban;
ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben
nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a
bazaltbarlang hő legével találkozott.

Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még
nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham,
melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.


A LABYRINTH ÉS LAKÓI.

Egy nagy csalódás várt rám.

A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló
csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör
sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne:
– e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét
ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé
tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét
értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig
szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az,
a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak
kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom,
mint Bábinak.

A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is
lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás
nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal
visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva
sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s
aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét
megkergette.

De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított.
Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.

– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires
nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt,
mint egyetlent a párizsi Jardin des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett
Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti
kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről
Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a
Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti.
A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust
s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy
elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi
hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden
geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg
interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá
ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek
arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy
millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az
apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot
érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba,
vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem
viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak
s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még
egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni
fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez,
Bábi!

Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés
takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek
szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének
százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan
volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az
él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy
fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt
akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még
uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is
messze megelőzött világban.

Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a
nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban,
hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.

Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem
kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a
szag után elment. Nem tévedhettem el vele.

Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem.
Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva
balánokkal.

Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú
előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak,
csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes
szarva is volt a homlokán.

Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt
falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák;
aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így
össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a
tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?

A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt
akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a
kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart
szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany
kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam
aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.


A HEGYKRISTÁLY-BARLANG.

A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a
fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze
tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam
azzal.

De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő
világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források,
hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.

És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a
mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a
bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül
melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem
fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.

Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba
készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva
a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi
sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket;
vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem
szállítja azt.

Előre kellett hatolnom.

A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s
később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is
lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen
voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált
módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott,
addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen,
körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét
ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.

Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is
magam után kellett vonszolnom.

Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre
fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.

Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten
utitársammal elférhettünk benne.

S innen semmi kijárás többé.

Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.

– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom
alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a
falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat.
Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.

Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen
az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az
északsarki féléves éj…

A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem.

Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott,
felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont
annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen
fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.

Az nem volt olyan könnyű munka, a milyennek hittem.

Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a
mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a
csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha
tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.

Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem
befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török,
annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett
folyamodnom. Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem
és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s
kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt
felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.

Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés
követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.

Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol
én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.

Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt,
bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.

Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul
megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!

Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem,
melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél
a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél
felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában,
nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.

Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek
boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a
boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a
világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az
egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak
befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke
rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű
kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok
drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két
kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az
óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegeczekkel.
Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és
magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak
más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a
kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba
sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna
füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész.
S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!

Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen
földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden
templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan
pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az
egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának,
láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha
előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport
kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha
orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási
nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.

Áhitattal közelítettem felé.


AZ ŐSEMBER A KRISTÁLYBAN.

A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s
egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű
pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető
derék oszlopok.

Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.

Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára,
úgy, hogy az magában éghetett tovább s ekként belülről világítva meg e
csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.

Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály
borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.

A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza.
Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.

Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori
bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási
kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen
álló ember-alak.

Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A
homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas,
sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen
rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon
neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő
volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a
viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg.
Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt,
de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az
arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei
összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie,
mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér
volt.

Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?

Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok
valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.

Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve,
e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz
közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt
maga előtt. Talán átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a
mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az
egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem
millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási
jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály
prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez
megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi
tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az
egész.

A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a
bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a
mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még
hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a
hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez
üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok
lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül
kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.

«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó
ereklye előtt.

Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven
beszélhetett anno 1-ben?

Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló
kényszerhelyzetben?

A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő
koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony
réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja
fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom,
kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.

Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek
is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen,
hogy egyet magával ne hozott volna közülök.

Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan
jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes
üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a
nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő,
egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra
emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak,
domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály
testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy
voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a
feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a
kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő
finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült
epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.

A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de
azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba
játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár
auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint
mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a
dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta
az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal,
selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész
teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.

Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a
kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!

E szerint ennek az alaknak élni kell még most is!

Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott
koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.

De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így
tovább nőni.

A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a
haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy
lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha
engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így
körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész
testnek.

Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van!

S mi volna abban lehetetlen!

Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer
éves földalkotás.

Miért maradt meg benne az élet?

Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.

Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát,
álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy
költik ujonnan életre.

Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda?

Egy pillanat alatt zárta be őket a kristály-anyag.

Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele
egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.

Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet
halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem
aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek
elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését
folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt
el, csak elrejtőzött.

Ezt az életet még újra föllehetne költeni.

Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a
gondolatnál.

Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben
egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik
hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának;
hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék szemekbe, melyek
megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha
feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy
én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg
tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s
krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe
maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik
eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná
emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel?
Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?

De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra
gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a
feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr
parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az
itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból
embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!

S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel:
«hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi
világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos
volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi
diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt
volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről
csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek
számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás
«Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy
tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint
a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk
ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz
s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… S én aztán felvezetem őket a
föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és
jég és örök éj: az északfény a hajnal!»


A HUSZEZER ÉVES MENYASSZONY.

Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai
nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak
zárva.

Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?

A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.

A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a
mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.

Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz
hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét
fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a
benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő
fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül
meg fog halni.

Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.

Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik
kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá
lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel
hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz,
összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is
szétbontható.

De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz.

Ez a kérdés akasztott meg legjobban.

Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna
azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.

Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt
ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született
emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.

Tehát csak alugyatok még tovább.

Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen
egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.

Nekem keresnem kell az utat innen tovább.

Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak
kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a
kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment
végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó
oldalról nem jöhettek.

Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg,
valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az
eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.

Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára
figyelmemet.

Közelebbről tekintve, rá ismertem, hogy az egy dinornis tojás héja.

Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a
maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor
az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait
lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az
emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki
megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.

Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a
valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi
szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert
apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s
odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.

Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató-jel tünt szemembe.

A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat
vezetett föl.

E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal
volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem
helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a
talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és
jobbról váltogatva.

Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu
sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen,
vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.

Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy
a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan
kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett,
a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?

Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.

Ha én te neked életet adhatnék!

Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm
miattad a halál hatalmával.

S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s
megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld
felett, se a föld alatt.

Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett,
mintha mosolygott volna rá.

Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott
alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta,
az is jégből van s el lehet olvasztani.

Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.

Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.

A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet
tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes
legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.

Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a
dinornissal.

Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?

De hát tréfálok talán?

Nem én.

Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid
vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha
egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége
a házasulandó embernek.

Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.

Adieu! bájos őskisasszony!

(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek,
hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)


A CZET PALOTÁJA.

A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.

Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem
egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak
el a sziklafaltól.

E nyiláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.

A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy
utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.

A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.

A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a
sár.

Ebben a sziklában már víz-erek vannak.

Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a
leszivárgó nedvességért.

A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm
tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin
fölött.

Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni
kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy
százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű,
pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.

És mégis kincset tartalmazott az!

Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett
járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból
harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.

E hulló viz zenéje volt a legédesebb symphonia az én fülemnek!

Vizet találtunk!

Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó
sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.

Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét;
felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül
morgott.

– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam
is.

Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a
Lágymányoson palaczkokra szednek.

– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való
orvosságot!

Zugolódni kezdtem a sors ellen.

– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó
viz iható lesz?

Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt
odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott.

– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit
felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin
felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó
vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg
belőle.

Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott,
olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.

De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez
keserű vizzé egy sziklamedenczében?

Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment
nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt
elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt
egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.

Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már
van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az
étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.

Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom
nincs sehol.

Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.

De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a
csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.

Bányatündérek járnak itt?

Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő
nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és
aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.

Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat
s a rárakott szerszámaimat mind.

De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen
lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném el azt az ötméternyi magas
sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?

Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem
engem hozott «le» valaki azóta.

De hát ki hozott le?

Az apály.

Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a
tó ötméternyit apadt.

Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt
az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan
sós-keserű.

Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg
tartja a földet a tenger fölött.

Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak
a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de
hogyan jutok fel hozzá?

Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne?
Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező
asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam
friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz
itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.

Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott
erősen.

Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről
lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már
régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot
kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a
sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze
csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is
megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák után
kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben
a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi
csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem
merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.

Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt.
Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy
ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai
Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s
vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat
a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival.
Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s
ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.

Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint
felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s
hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.

A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.

Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen;
az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott.
Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy
zivatar! s idáig elhat a nyomása.

Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat,
leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz
Bábi? Most pedig menjünk aludni.

Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig
azt kaptam meg, a mi legnagyobb.

Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat
ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami
rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.

Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha
fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.

De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy
ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg
ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra
kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal
szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb
bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.

Polyphemus barlangjába jutottunk-e?

Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne
fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől
félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.

És még is láttam.

A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a
hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol
azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák
volnának.

S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy
czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.

Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy
dunai gőzhajó.

A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató
száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert
halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt
az, a ki horkolt.

Ez a barlang a czethalnak a háló szobája.

Ez aztán elég nagy hal.

S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól
az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába
vetődtem. Ez a czethal anya!

A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből
félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis
csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével,
melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az
anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.

– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját
széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma
előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára
ütöttem, a mért nagyon nyafogott.

– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi!
Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.

Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire
speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves
edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen
megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a
legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a
miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik
ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony
keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a
perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen
piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb
megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy
harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem
követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy
medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt,
fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.

A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. Nagyot fujt. A
két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint
mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két
uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett
eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett
fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint
egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben.
Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön
felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán
megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a
balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét
meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.

Most következett az, a mire én vártam.

A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem
háborgathatják: az a szoptatási műtét.

Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős
állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja
egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.

S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul,
egymástól két méternyi távolban.

(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toilett-titkokat is el kell árulnom.)

S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani;
tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a
tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az
anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni;
ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van
lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen
meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.

Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről
végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.

Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által
lett koronázva.

Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított
propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez
feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:

– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt
esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy
ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet?
Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének.
Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy
családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon
kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az
atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.

Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én
is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s
ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.

Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő
ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte,
hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével,
melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik
emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.

Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is
usztam a partra, mikor még az mindig szopott.

Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó
izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.

Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, azokat ismét
légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se
szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra
megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.

Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet
idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri
oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a
halat kifogja a vizből.

A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég,
megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s
azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.

Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék
látva télire élelmi szerekkel.

Medvehus és czethaltej.

Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar
megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt;
ha igaz, sem bánom.

A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a
barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a
tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre
költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék,
ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!

Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal,
étellel napról-napra!


HARCZ AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT.

Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol
forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal
nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor
maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben
állt a földfelett tündöklő északfénynyel.

Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti
összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a
barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.

Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren
erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a
test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha.
Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget
(Fahrenheit szerint) sugárzik ki.

Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.

Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam.
Külömben hagytam aludni.

Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát
félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette
volna nálam nélkül.

Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn
egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang
úrnőjének közeledtét.

Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a
szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő
percz meghozta a magyarázatát.

A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával
támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal
nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik
szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).

Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben
félmázsás darabokig tömörül össze.

Ez is egy rokona a czetnek.

Kedves rokon!

Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb
teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival
táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az
ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s
kedvencz eledele a czápa, és a czet.

A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az
iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A
hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az
ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez.
Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott
hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.

A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő
nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind
valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső
inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü
sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek.
Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a
legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét
összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint
egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan
nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta
púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu
nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.

A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri,
okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy
ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a
feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán;
koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is
betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van
keresztül-kasul befonva.

Ez a szörnyeteg támadta meg az én czetemet.

Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is
ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek
barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak
egymásnak találkozót az élethalál-harczra.

A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban
lövelt ki orrlyukaiból.

A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte
olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet
minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak
vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával
elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel
együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté
vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté.
Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az
oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt
egyszerre.

Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják
azt. Megújítja a támadást.

«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára
ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.

Ha megöli a cachelot a czetünket, oda a tejgazdaság!

Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem
a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.

Gyönyörü tengeri párviadal volt az!

Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól
megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen
rossz látásuk van.)

Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen
fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán
kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros
volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér
bőrön gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga
népe között valódi «szépség» lehet.

A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik
csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz
méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben
telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi
egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a
cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a
czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.

És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s
a nyelvével nyalogatta a fejét.

«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi
győzünk!»

Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez
is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha
összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot
kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított
rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.

A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a
czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre
odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a
bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol
a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok,
alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.

Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen
fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani
kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt
állapotban spermaceti név alatt ismeretes.

A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően láttam e
pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter
magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.

Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé
fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt
elrobban.

Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört
vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet,
már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.

Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit.

Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves
juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott
lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.

A harcz be volt fejezve.

Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu
pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém
pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett
sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.


UTAZÁS A CZETHALBAN.

Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz szinére; de
mozdulatlanul. Meg volt ölve.

– No ez most már a mienk, – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet s azzal
felülve a medve hátára, beusztattam a holt physeterhez.

Húsz méternyi hosszú állat volt; még holtan is félelmetes.

Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat czentiméter hosszúak voltak, tehát
hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de a mellett nyolcz czentiméter
átmérőjüek, simák, mint az elefántcsont.

A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű
üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat
volt a derekát felbontani; mert az, ha egy napig felbontatlan áll, a
szalonnája erjedésbe megy át s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt,
hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve
az alattságot az állkapczáján, annálfogva Bábi segélyével odavontattam a
nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.

Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, a minek lefejtésénél Bábi is
segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak, meg
csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom,
mint a patyolat; ebből a hártyából készül a grönlandi leányoknak az
inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi
vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebből lesz neki indusium, chlamys,
tunica, peplum.

Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz czentiméternyi vastag
rétegben áll a hátán, a miket én nagy hasábokba szeldelve, csak
beledobáltam a vizbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A
szalonna alatt volt azután az a szivós csontszövet, a mit legjobban
hasonlíthatok a pulyka czombjában levő inakhoz; mintha ilyenekből állna
az egész pánczélja, a mit baltával is nehéz felvágni. Az egész «malpigi
hálózata» a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.

Ez alatt volt azután a szép veres husa. (A balaenaczet husa fekete.)

Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kináltatta nagyon magát. Valódi
hús-California volt ez ránézve. E fölötti örömében el is felejtette a
téli álmát.

Most került aztán a cachelot fejére a sor.

De mielőtt azokat a csont üregeket felnyitogatnám, a mik, mint a méhsejt
feküsznek egymás mellett, s a mikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet
kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlőről, a mibe azt
eltegyem. Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és
beleit.

A bemenet könnyü, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tátva,
hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.

Az alsó állkapczája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s épen olyan
keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó
állkapczában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két
felől ki vannak czafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell
hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk
beljebb.

A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás
külömben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kivül egyetlen nyilásban
egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porczogós
gége vezet le a kaucsuk szivósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot
tudja kiadni, a mit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik, vagy
szerelmes.

Hogy szerelmes-e az ambra-czet? elhiszem azt. Akkora szive van, mint a
két vállam, lapos, széles; a «tojásdad nyilás» mindig nyitva van rajta.
A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyilás vezet le az első
gyomrába, hogy kevés lehajlással lebujhatni bele. Az ambra-czetnek négy
gyomra van.

Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a
mirigyekkel, a miknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre
előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ambra-czet kihányta az elnyelt
zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja
ismét. Így egyszer egy egész kis czápát nyelt el és vetett ki s megint
elnyelt a czethalászok láttára.

Magnesium sodronyommal kellett e helyütt világítanom.

A meleg nyolczvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen
üres volt. A cachelot úgy látszik régóta kergeti a czetet, s az alatt
nem ért rá más apróbb halra vadászni.

Az első bendőből már csak egy szűk nyilás visz át a másodikba, a min
keresztül kell bújni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely.
Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben
elköltött czápáknak, a mik még nem porhanyultak meg anynyira, hogy a
harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a
máj. A czetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi
erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai
köröskörül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok
folytonosan forgatják, koptatják a rájok bizott tömeget, míg az
szétmállik.

A mint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is
kaptam azt hirtelen vissza.

A levegő külömben sem volt itt kellemetes, de ebből épen valami oly
átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abban kellett hagynom
az ostromot. Csak kivülről világítottam bele.

Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még
mozgott és valamennyi paczalrojt még mozgatott egy közéjük került
idomtalan nagy gomolyagot, melyben, a mint a bendőket egyenkint kivágtam
és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolczlábut ismertem
fel, a tengerek rémét, a polypot, a ki száz köpölyű karjával egy embert
meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri
nyelni!

Elnyelni könnyű; de megemészteni nagyobb feladat. A hydrának vannak
olyan alkatrészei, a miket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig
rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem
raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.

A harmadik bendőjével együtt a szivét és lépét is elmerítettem a vízbe,
a mikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert
azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért
tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam, (a mi kitünő therapeutikai
tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi
rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó
szernek az én ősembereimnél?

A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig
hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül s az arteria
subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.

A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és sikosak;
ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chylus és a salak, a víz és
a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.

Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a
másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ambra. Ez csupán a cachelot
gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában
uncziájának ára 8 font sterling.

Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony
hártyaburokba volt foglalva s oda nőve a gyomor falához. Én azt hiszem,
hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti,
miket nem bir megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely
nyers korában jellemzi az ambrát s hasonlít a tintahal szagához, s csak
kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közé
vegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez
ambradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.

A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, a mihez a
roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A viszereiből
köteleket csináltam.

Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét s bevilágítottam ezt a
hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás
kényelmesen ellakhatott.

Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, mert ez az
időfelosztás «itt nálunk» nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolcz óra;
hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)

Azon idő alatt, a míg a physetert bonczoltam, rendes időközben eljött a
czet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attól a munkától, a mit
félelmes ellenségén itt véghez viszek, annak egyszerű oka az, hogy a
czet igen rosszul lát, még nehezebben hall s szagműszere meg épen nincs.
Mikor a magnesium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban,
a physetert el is felejtette bizonynyal. Rossz emlékező tehetsége van.
Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek
szokott lenni.

Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült
tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek
kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat
óra mulva megint megteltek. A mi akként történhetik, hogy a cachelot
fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely
oldalágaival minden egyéb részébe lenyulik s a spermaceti minden izmában
terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szivódik az fel a kiürült
koponya-üregekbe.

A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a
czethalé, hat fontos ágyugolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly
vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszukás, mint a
macskánál, s a choroidæa gyönyörü fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két
szemből két pompás tejes csésze válik, a minő nem minden uraság asztalán
hentereg. Még az állkapczáit emeltem ki a vizből, a mik mintha csak arra
lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, a melyen ide
lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.

Bábinak is karácsonyja volt addig, a míg e műtét tartott; el nem hagyta
a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; olyankor aztán a maga
eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig
elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az
ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett
nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy a mint a
szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mind jobban kifogyott, a
nehéz csonttömeg mind jobban kezdett alásülyedni. Egyszer aztán hirtelen
elmerült a vizben s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a
jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ez alatt legalább két mázsát
a jó állat.

Én is el voltam most már látva világító szerrel örök időkre.

Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsirjából azonban
megtölthettem volna negyven tonnát.

Kár, hogy nem áll több edény rendelkezésemre, mint a négy bendő.

A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitiv
állapotban voltak.

Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott
alá a tóhoz. A szalonna-hasábokat keresztben máglya alakban egymásra
raktam, s aztán forgácscsá hasogatott bőrből tüzet raktam alájuk, a
mitől lassankint maga az egész máglya tüzbe, lángba borult.

Az volt aztán az illumináczió!

Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst;
különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a
füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.

Az olvadt zsir pedig omlott patakban a tó felszinére.

Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam,
hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz szinén kihülni. Volt már
tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra s
bádoggal merhettem fel a halzsirt a felszinéről, mely egészen elterült
rajta s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajos kád
felszine.

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a czet? Nem ijed-e meg, ha
visszatér a nagy tűztől és a halzsirtól!

Nem az. A kivilágítás épen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta
magában: «ejnye, de megjavultak a szemeim!» A víz fölött elterülő
halzsir pedig épen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá:
«bouillon» s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princzet is kinálta
nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett
halzsiromért azonban meg volt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi
fejéskor czethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt
sajtot készítettem. A tárczámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati
tudnivalók közé: «Ha azt akarod, hogy a czet jól tejeljen, adj neki
fejés előtt halzsir-abrakot».

A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve:
az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonna
máglyától, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék
ebben a rengeteg szobában, a mi épen elég.

Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, a míg az kiégett,
nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó
irhát, a mit a physeter epidermise alól kifejtettem, s azt felszabni és
megvarrni mindenféle női öltözeteknek.

Hát az ember, a kinek módja van benne, maga stafirozza ki a
menyasszonyát.

Egész nap ingeket, peplumokat varrtam, (az utóbbiaknak, az igaz, hogy
nem nagy varrás kellett).

S annak az embernek, a ki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, a minek
tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, a miről
minden czéhmester és atyamester, a kinek e szakbeli munkásokkal volt
valaha dolga, tanubizonyságot tehet.


A VOLCÁNGYUJTÁS.

Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben?

Két föltevésből indultam ki.

Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási
jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.

A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy
a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki
szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.

Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze.
Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.

Meddig? hová?

Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz
bizonyosan.

Mi szabadíthatná ki innen?

Egy roppant nagy földrengés.

Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?

Hiszen ez az épen, a min töröm a fejemet.

Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy
sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt
Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni
Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.

Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról,
hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú
kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam
háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen
hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, és egy népem,
a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által
legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.

Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo!

A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a
körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről
kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.

Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang
folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el?
Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.

Az utóbbit választottam.

A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta
keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül;
utóbb egészen homokkőbe jutott.

Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg
az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.

Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.

Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder
is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő
hang üté meg fülemet.

Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán
túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek
világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.

És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy
ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.

Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet,
akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.

Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami
pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.

Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?

Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa
sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.

Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett
volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.

Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony
hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.

Itt nem jó helyen járok!

Most már érezni is kezdtem a naphtha szagát.

S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak
arra, hogy annak közellétét tudassa.

Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.

Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor
vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam.
Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene
ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s
az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a
naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek
valamerre el kell innen illanni a magasba.

Nem fordulok vissza.

Hiszen kerestem azt, a mitől megrettenék.

A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a
milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni.
Valami sejtelem vezetett.

Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a
világát. Sötétben tapogatóztam tovább.

Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.

Valami földalatti vizesés moraja.

Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy
barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két
jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás
melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.

A tudvágy késztetett előre hatolnom.

Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság!

A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!

Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön
fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!

Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak
a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag
moraja is egyre nőtt elém.

Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény
szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen
nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos
nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.

E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék
égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…

A hold sütött alá az örvénybe.

De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt,
hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít
felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt!
Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt
szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha
kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt
mi lelte odafenn?

A mélység megfelelt erre is.

A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is
tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi
«hatalmasságban» látszott meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a
fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja
idevezetett.

De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete
volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező
dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.

Ez a patak petroleummal van keverve.

A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe,
s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s
ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot
úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott
boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy
naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete
pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott
asphalt.

Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen
egy szál gyufa!

És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát
előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több,
mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán
meggyujtásáról van szó.

Mit nyerek én azzal?

Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az
üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni
ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól
a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak
a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson
át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen
jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem
engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre
meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mértföldekre össze
fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy
összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog
összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a
nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel,
vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn
keresztül.

Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?

S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?

Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott
nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget.
Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.

Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a
meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá
eresztettem, hogy a mélység felett függött.

Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a
kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a
göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a
lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még
tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem
tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem
keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű,
határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?

Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben
maradásáról gondoskodjam.

A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi
kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú
sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.

Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell
áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt.

Ez az egyedüli biztos hely: a kristály-barlang.

Ez köröskörül kristály. Jegeczült kovarcz. Egy tökéletes gömb.

Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás
szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap
körül, mint egy önálló planéta.

Ide kell tehát nagy sietve vissza menekülnöm.

Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott,
valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam,
hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó
geodæmon ellen.

A föld alatt az ember maga is átördögül.


A FELTÁMADÁS CSODÁJA.

Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem
ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre,
ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több
időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az
ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.

Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal
vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.

Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem
gondoltam álomra.

A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb
ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van
fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém
le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók
voltak a léggel telefújt vékony belei.

Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a
chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael
értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi
ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley
czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.

Még húsz órai időm maradt.

Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes
kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren
tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra.
Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan,
szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám,
mintha védelmet keresne nálam.

De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni.
Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a
tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.

Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!

Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a
leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el
kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.

Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett,
csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik
része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott
prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a
kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.

Másként kellett hozzá fognom.

Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy
elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?

Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a
farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan
körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül;
másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok
lábain alul.

Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem
hozott éghetlen asbest-csomagokkal.

Azzal meggyújtottam a halzsirt.

Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól
támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a
kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A
kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.

Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a
vizet a prizma alsó áthevitett részére.

És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza
repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek
az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!

Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik
prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott
eredménynek.

Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan
volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt
pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült
halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány
volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.

Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit
eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé
nem is láthatom már.

Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld,
rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott
ki többé.

Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az
összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan
kisérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen
felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy
azokat emberi hatalom szét nem választhatja.

De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen tuli hatalmakkal is?

Mennyi idő van még hátra az ötven órából?

Csak az utolsó óra.

Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve,
számláltam a perczeket.

A kénzsinegből csak az utolsó négy méternyi van hátra.

Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a
zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a
lefüggő töltény súlya.

Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.

Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a
legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az
egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A
gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal.
Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz
lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-,
jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.

Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed,
szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat,
hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az
örökalvók számára rendezett el!

Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó
óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem:
odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő
röppentyűt. De már késő volt.

Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő
vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához,
melybe az a csábító nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal:
«ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»

… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat
is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.

Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény?
Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a
gyutacs?

Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!

A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.

Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de
folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba
hozták.

És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes,
kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az
észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a
földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak
suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is
hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen:
felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.

Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató
csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.

Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a
kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a
mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a
leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még
egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények
csontjait.

Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal
barlangja a boltozatáig telik meg egy percz alatt tengervízzel. A
jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.

Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok
üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem
egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A
jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő
félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra,
s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki
nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a
felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A
gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég
mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák,
czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének
rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő
kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály
tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a
szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani
alakzatokba csoportosulva.

S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az
hirtelen van kihütve.

Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve
tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét
csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen,
sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.

Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem
zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely
minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.

Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.

Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női
arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le
álomra szemeit.

Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s
ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».

Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.

Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy
«elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is
ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s
visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.

Nem halt meg a leány, csak alszik.

Odavittem őt az elkészített fekhelyre.

Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ambra.

Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok
halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe.
Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét
életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá
el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után
előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán
császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel
halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg
magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra
minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő
vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi
csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.

Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test
bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából
izzasztható ki.

Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter
gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki
lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy
gombostűszúrásra szokott megjelenni.

Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt;
mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a
lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem
énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:

  «Azért az én szivem nem félne
  Bár az egész föld megrendülne,
  Bár a hegyek a tengernek.
  Közepébe bedülnének!»

Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek
egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez
a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden
perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.

– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova,
kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!

Térdre roskadtam élő-halott bálványom előtt.

Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel
a prózai gyógykezelés minden fogásainak.

Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat,
kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó
tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.

Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal
bedörzsölést intéznem.

Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s
az a folt piros lett. Ez az élet színe.

Legutoljára került a sor az arczra, a halántékokra.

A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden
érzékemet a csodáig magasztosítá fel.

A mi körülvesz is, mind oly bámulatraméltó!

A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden
prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. Az egyetemes kisúgárzás
sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik
lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark
fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy
glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve,
gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa
közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj
füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér
szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.

S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél
titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől
elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek,
mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet
kicsordítja.

És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok
sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem
reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben,
hangban, illatban, delejerőben.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim
között tartott alaknak.

Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.

Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a
fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait
összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi
síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.

– Támadj fel!

… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám
azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.

A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal,
egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa
titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.

Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől.

Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat
angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!

Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt
kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva,
csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet
takarta be.

Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem,
hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg
kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.

Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek
rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a
földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a
kristály közepett a szívdobbanás?

És megszületett!

Az első szívdobbanás.

Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda.

Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán
minden öt perczben egy.

Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott.

Szája mindjobban felnyilt.

Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt
felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne
gátolja a nedv lecsuszását.

Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen
kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak,
csak meredtek.

Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével
fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.

Erre ismét lehunyta szemeit, de észrevehetően elkezdett lélekzeni.

Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak.

Most az utolsó kisérletet vettem elő.

Jéghideg vizet locscsantottam arczára.

Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai
egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.

Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.

S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit
érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az
volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette,
azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.

Aztán összeborzadt, s egész teste ludbőrössé vált. Most már fázott!

Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből,
mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle.
Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a
leány fejéhez.

Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a
medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A
leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az
állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen
végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki,
mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az
ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a
fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy
ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle?
Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg
egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette,
hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi
beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban
anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő
életszervezetét.

Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe,
betakarózott a hajával és elaludt.

Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél?

A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági
dajkazenét.


A KŐBE NŐTT APÓS.

Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született
gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és
félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges
nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S
tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki
még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző
hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni
akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem
nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára,
mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született
öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon
szívdobbanásaival együtt élő szellem.

Nagyon kényesen kellett vele bánnom.

Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával;
szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én
közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár
megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat
mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.

Pedig azért kiváncsi volt rám.

Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már
aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig
egy dörzsgyufát elgyujtottam, olyankor leborult előttem arczczal a
földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.

Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s
bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon
nevetett.

Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég
volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig
szopott.

Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang
folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések
szakíták félbe.

Naháma ezt mind bölcső-ringatásnak vette.

Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre
nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta
annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.

Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt,

Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó
kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a
tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S
megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett
neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta
ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az
asbestben tartott.

Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s
megtanítottam harisnyát kötni.

Ez nem nevetni való tréfa!

Nekünk azokra az asbest-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.

Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott,
kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy
vajjon nem rekedtem-e ide?

Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban
nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig.

Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már
épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.

A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az
egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső
hideg lég szállt alá.

Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső
bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy
óriási dobogó, hidalja át a barlangot.

De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly
forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a
lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól
odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.

Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat
kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az
izzó hidon.

Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam
nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek
róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az
a prædestinatio dolga.

Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb
földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy
tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi
fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.

A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam
elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e
be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy
új, bámulatos látvány lepett meg.

Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt
összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva
mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.

A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben,
odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör
darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak.
Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a
kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.

– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő
alakra mutatva.

A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak
ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált
hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak
hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az
elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.

Én odasiettem hozzá s azt mondám neki:

– Akarod, hogy föléleszszem őt?

Megértette szándékomat, lábaimhoz borult és térdeimet átkarolta.

– Jól van, tehát segíts!

Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha
fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy
kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.

Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az
öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát,
az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett
keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt
töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a
lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött
hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot
prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat?
Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg
életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva
ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a
feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán
hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig,
folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.

Nem számláltam én sem a prüszszentést, sem a csókot.

Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül füzve és zokogott.

Ezt már értettem.


LEÁNYKÉRÉS ÖZÖNVÍZELŐTTI MÓDON.

A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt,
mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább,
csuklórikácsolással vegyítve.

Az első szava ez volt hozzám:

«Amhááretz!»

Megörültem neki.

Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem
szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár
szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem
igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»

Következett még több is.

Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani
aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja
gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy

«Neszierim!» (rabszolga), «Keraim!» (hitetlen).

Egy párszor «mamszer»-nek is nevezett, a mi csunya megbántás.

Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek
állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy
«Cohen!»

Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési
merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a
Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.

A szép Naháma segélyemre kelt.

Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s
ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:

– Jore deah. (Tudós.)

– Ssed! (Ördög szava) kiálta a húszezer éves apó.

– Ed! (Tanu) felelt a leány, önkeblére mutatva.

– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen
leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a
korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté
még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál
heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és
meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam
az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje.
Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.

Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve
mondám magamról:

– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy
ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó
ige nélkül.

– Le kachta! (Nőül veszem.)

«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a
két kezével.

«Almanath!» hörgé a tetőtől talpig megőszült ember.

«Meachssow!» ismétlé a leány.

«Almanath!»

Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a
rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti:
«mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva».

Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét,
kezét leánya felé kinyujtva:

«Erwah!»

A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai
elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.

Ez a szó olyan nő jelent, a kinek tiltva van férjhez menni.

Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli
bátorsággal.

Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki
e szót fogai alól:

«Katlánneth!»

E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot
szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.

A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután
a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az
ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.

«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam
nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az
egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell,
majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony
elveszlek, ha hozzám jösz.

Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a
kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)

Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család
leányának menyegzőt ülni nem szabad.

Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt
marad magára, a kristályba befoglalva.

Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem
elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a
kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a
kristály széléből.

Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba
beleegyezést jelentik.

«Beer hetibb!» (örvendetes hir!)

A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a
patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a
kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:

«Keszubba!»

«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is
keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen
adták a leányt!

De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém:
«Keszubba! – Keszubba!»

(Ez, a mit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)

«No hát itt van, nesze: fogjad.»

Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból.
Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:

«Kájim li.»

«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat
özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy
tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»

«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott
ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza».
Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe
s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:

«Sekukim!»

«Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!»

Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból
s átnyujtám neki.

Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma karja körül
fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s
végül ráadta a hét áldást.

Csak azután következett a «Chupa», a mit az öreg el nem engedett.

A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar
kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra
kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).

E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem
kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén
feltalálva az olló.

Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra
gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt
adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől
mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.

Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját
ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a
kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró
kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami
apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s
kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az
elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)

Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy
kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az
öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.

Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte
azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon
el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.

Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött
szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam
uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni,
miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket
kináltam neki, még jobban.

Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt,
csak egy kivánsága volt:

«Parperoth!»

Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom
az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a
házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok
származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.

De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a
parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az
országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és
zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.

Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki
e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával.
Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le
róla.

Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem
szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s
aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a
mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.

Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok
elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a
rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás
átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.

Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal
az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá
azt az öreg elé.

Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen
hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.

Ez a manna!

Most már rá ismertem.

Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s
melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi
messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől
feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában
bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.

Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a
hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.

És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly
élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.

Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés
kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára
készített új fogást.

Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez
csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog
érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.

Ime az özönvíz előtti emberektől is lehet tanulni valamit.

Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben
megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat
egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok
is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse
őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és
újra él!

Minő csók volt az!

Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!

Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert végig
járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet
adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve
itt…

… Rám nézve Naháma nem volt «Katlánneth».


MENYEGZŐI KÉJUTAZÁS A FÖLD ALATT.

Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői
kéjutazásra menjen.

Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben.
Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály
csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.

«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem
a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s
ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden
ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit
elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a
lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem
róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug,
barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy
ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint
az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti
el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a
pentateuch előtti időknek története.

Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy
fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy
erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai
belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban
még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű
lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.

Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük
magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy
«Jewamah!» (vetélytársnő.)

Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet
hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.

Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult.

A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a
barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra
omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai
valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a
medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.

Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés
kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok
kimenekültek a jégcontinensre.

Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ez alatt a
Tegethoffal?

Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy
elmaradt a jég között?

Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy
egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály
közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva,
ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk
nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s
hiába várják a nap megjelenését az égen.

Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a
jégbarlangban hátrahagytam.

Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő
folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.

Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem.
Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek;
hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a
nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik
esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály
octoberre: «Tischri».

Úgy látszik, belenyugodott.

S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába
kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s
leghátul én, hátamon az iszákkal.

Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az
összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak
előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.

A növekedő hőmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.

A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig
szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a
frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak,
körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba
álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?

Reggelre kelve aztán neki indultunk a barlangon átkelésnek.

Ez jó nagy darab feladat volt.

A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang
alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán
ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok
között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még
jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terhe volt; az nem
tanácsolta az együtt ugrást.

Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb
átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva
áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána
ugrottam.

S a bazalton időzés nem volt kellemetes.

Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest
harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a
forróságot kellemetlenül érezzük.

Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang
tulsó széle előtt.

Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem
koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.

Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.

Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve,
visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem
gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s
vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.

Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át
elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.

Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt
forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi
egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta
a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt
átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt
ki velem egész a túlpartig.

Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.

Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér
ő hozzá.

A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak
azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig
felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit,
ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella,
átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.

No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a
férjétől el ne maradjon?

Aztán futvást jött utánam, úgy, hogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.

Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon
ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül,
őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én
halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.

Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám
nézett.

Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy
saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről
meggyőzött.

Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt
is.

Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni.
Emitt a hőség tűrhetetlen volt.

Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve,
bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is
annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a
hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?

Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át,
a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a
malachitbarlang torkolatához.

A kék tó nem volt sehol.

Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre kristálylyá
alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd
roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú
kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint
mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be
a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt
rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat
látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült
rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű
kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak,
maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra
öntött vizé.

A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra
emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek!
Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha
egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet
összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg,
s a bogár szárnyát töretlen hagyja.

A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek,
legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb
lesz a lég.

A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem
egészen más meglepetés várt reám.

Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a
vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz
vezető kijárás kémszemlészetének.

Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!)
Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek
világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s
csak ott gyujtottam meg a lámpásomat.

Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból
alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a
földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a
malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között
is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet
rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát,
mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a
jégvilágba.

De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz!
Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély
sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé,
hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a
sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára
felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át
kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a
rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.

Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang
melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég
arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett
olvadásba jönni; de mitől?

Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!

Most aztán igazán meg vagyok fogva.

Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se
tudomány, se erőszak.

Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.

Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a
pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.

Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, százötven méter
mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi
hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett
hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt
czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész
lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S
úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és
manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.

Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok
ott össze-vissza? kérdezte, mi az?

Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.

Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő
megcsókolt és nevetett.

S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az
asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának.
A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára,
megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a
plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg
két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig
betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.

Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot
kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.

S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan
eredetiségében.

Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte
körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle
valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan,
és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta,
akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:

– Más kijárás!

– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?

Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre tevé kezét:

– Jore Deah vagy. Találd ki.

– Hát ő nem mondja meg?

– Nem szabad.

– Ki tiltja?

Naháma ajkára tette mutató ujját s aztán felemelé azt a magasba.

(Az, a kinek a nevét nem szabad kimondani…)

Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok.
Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt
fogadom.


KAIN SIRBOLTJA.

Ekként okoskodtam.

Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a
hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az
ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az
átelleni falon.

Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé
raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt
egyformán mutatott.

Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt,
valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha
gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem
fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó
énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az
elkopott sipláda.

Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször
kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most
még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.

Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott,
megunta a dolgomat nézni.

Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez
ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.

Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz
mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé
halad!

«Itt van!» kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.

Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének
hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a
végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő
ordítása.

Kitaláltam a rejtegetett titkot.

Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok.

Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a
malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a
sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.

Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy
elhengerítsem onnan.

«Haha!»

Az öreg nevetni kezdett.

Azon a sziklán tilalom van!

Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal
lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha
tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla
meg sem mozdult.

«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát
segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha
tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.

Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg,
egyedül: ha neki fog.

Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba csákányommal
lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam
kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.

Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.

Csak várj öreg! Egy percz is elég lesz.

Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán
homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal
leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla
mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve.
Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett
rám, hogy mit csinálok.

Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz
öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:

«Szikla, nyilj meg!»

Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett
jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem
vonult tova a barlang sötét boltozata felé.

A patriarcha arczraborulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta
ezt.

S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.

«Kelj fel öreg, és haladjunk.»

E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte
fensőbbségemet.

A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek
hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó
lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön
ráismertem, hogy az tufa-kő.

Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak
ásva: a puzzolan-tufa.

A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a lávában támadt
repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye
volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.

Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhanguak.

A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve
tizennégy óriási kehely.

Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy
óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva:
néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének»
nevezik azt.

A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga
négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van
faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.

A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak.

Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze
elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét
nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a
hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.

Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén,
épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy
«naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.

Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját
kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:

– Kain.

… Az első gyilkos a földön.

… A testvérgyilkos ős.

… A kinek az Úr ezt az átkot mondá:

– Fuss a földről, fuss az én orczám elől! Legyen ellenséged a föld; és
ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!

És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek
előtt és «hétszer átkozott legyen az, a ki őt megöli».

Az a bélyeg most is ott van még a homlokán.

És mi mindnyájan, a kik az arczunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez
első szülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Aristocraták. A többi mind
Seth-ivadék, a harmadik fiu családja. Abelnek nem volt utódja, mert épen
a menyasszonyaik felett vesztek össze s Ábelt vőlegény korában ölte meg
vetélytársa.

Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elitélt ember. Az első
földönfutó. Az első földmives.

A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem
érzé azt. Ő az ő gyermekszivével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az,
a kit maga előtt lát s a gyermeki kegyelet ösztönszerü vonzalmával
csuszott oda hozzá térdein s aztán áhitattal megcsókolá a nagy halottat.
Azon a helyen csókolá meg, a hol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete,
letörölhetetlen, örök időkre elmulhatatlan folton a homlok közepett.

S arra az egész hulla egyszerre porrá omlott.

Hamuvá lett minden atomja, mint a hogy porrá omlanak a legelső érintésre
azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban
találnak.

Minden: haj, kéz, koponya, egy alaktalan portömeg lett.

Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék,
ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó
csodának.

Kain megszünt viselni az Úr átkát, azt a megismertető bélyeget homlokán.

Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette
azt róla az Úr!

Most már csakugyan a mi örökségünk volt a tizennégy serleg.

Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s
meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sirt keservesen.

Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságrajutás legelső fájdalmait, akkor
kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté
arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:

– Nedánja. (Ez a te nászhozományod.)

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mi lehet abban?

Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a silicat-spongia kehelyről a tuffa
födelet.

A legörvendetesebb meglepetés várt rám.

A Neptun serleg töltve volt buzával.

Nem olyan buza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú
és három élű. Hasonló azokhoz, a minőket az egyptomi mumiák szájában
találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még nehány század
előtt a velenczei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, «grano
duro»-nak neveztek.

A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam
a hajdankor ingyentermő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe
halmozva egymás fölé; az «égharmatpép» (festuca fluitans) – a «vérköles»
(digitaria sangvinalis), a «Jób könyei» (Coix lacryma Jobi), a
«mocsár-rizs» (zizania palustris), az «áldott kása.» (Elymus.) Egy
serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén
teremnek, (Cyperus Esculentus.) És még számtalan mag, gumó, vetemény
volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a
kenyérteremtés primitiv gyüjteményei, mikkel az ősember kisérleteit tevé
titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt,
és vizfenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet
föltételét, a minek neve «mindennapi kenyér.» Ott voltak a kelyhekben a
luzula lencséi, mit a gyermekek «nyulkenyér»-nek hínak, tófenék termette
gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, mikből Herodes idejében
az egyiptomiak kenyeret sütöttek s mit a zsidók «Orias el Nil»-nek
neveztek; a kék nunufár cseresnyemag nagyságú babjai, s a pompás
«tamara» (nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek
tartottak s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a
«ticor» (Maranta), a cardamomum ékalakú magjai, miknek ős termelés módja
az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt
a magtermő cardamomum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg ujra el
nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce
«Ensete edule»-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt;
ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a buzát felfedezték.

És ezt mind Kain találta fel: a gyülölt, a megbélyegzett, a számüzött
Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a
kenyértermesztés örökségét.

S a hitrege tanulsága mélyértelmű. A «kenyér» az, a mi a testvérgyilkos
hajlamokat ébreszti. Kenyér az, a miért egymást gyülöljük. Kenyér az, a
miért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; a miért
irigy, a miért lázadó, a miért hódító. Az a kenyér.

Kain kettős öröksége együtt szállt reánk s együtt száll tovább
unokáinkra: a kenyérkereset és a testvér-gyülölet.

A fölmívelés ősapjának sirját mivel lehetett volna pompásabban
feldiszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek
millióinak táplálékot adnak?

S a fűmag örökkévaló. Olyan az, mint a gránit. Ezredéveken át eláll.

E tuffabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden
szem, mintha az idén aratták volna.

És ez mind az én örökségem. Kaptam a feleségemmel.

Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez élelmet biztosít
számunkra évekig. Nincs többé inség a Ferencz József-földön!

Hálateljesen csókolám meg Lámekh ősapám orczáját.

Jól gazdálkodtál utódaid számára, derék öregem.


ŐS GENEALOGIA.

Tudom én azt jó előre, hogy mindezekre, a miket én itt megirtam, sok
oldalról fogják azt mondani, hogy mind ez talán nem is igaz? Messze
földön járt embernek nem igen hiszik el a szavát.

Előjönnek majd a geologusok, chemicusok, geographusok, orographusok,
physicusok, philologusok, oeconomusok, tengerészek, talmudisták,
operateurök bebizonyítani, hogy mind ez lehetetlenség: a
medveszelidítés, az özönvíz előtti hús megehetősége, az úszó szárazföld,
a kristályalakulás csupa képtelenség, hogy a búza nem áll el olyan
sokáig, hogy az emberfeltámasztás lehetetlenség, hogy az ősemberek azon
a nyelven nem beszéltek, hogy a szertartások későbbi dátumuak; – de a
kik legjobban meg fognak támadni, előre látom: az exegeták.

Kétségbe fogják vonni, hogy az én dédapósom csakugyan Lámekh patriarcha.
Hogy élhetett volna Lámekh az özönvíz idejében?

Az irás világosan megmondja, hogy Noé hatszáz esztendős volt az özönvíz
évében, s ez idő alatt az ősök legvénebbjei is meghaltak már; holott
(életkoruk hosszúsága mellett), nyolcz nemzedék találta egymást élve, s
Ádám apánk még élt, mikor a hetedszeres unokája Lámekh, Mathusálem fia
született.

Az én öregem azonban, mint már előadám, nem a harmadszülött Seth utódja,
Lámekh; hanem a Kain utódja, Lámekh.

A többi patriarchákról mind feljegyzé az irás, hogy miután ennyi évet
betöltöttek, akkor meghaltak.

Az én dédapósomról pedig ezeket jegyzé fel az irás:

Lámekh két feleségének neve volt Adah és Czilla.

Adah gyermekei voltak Jábál és Jubál.

Jábál találta fel az építés művészetét, ez a minden építészek, kőfaragók
és házi urak őse. Jubál találta fel a lantot és a dudát (a franczia
szöveg orgonának, a magyar hegedűnek, a német fuvolának fordítja azt,)
tőle erednek a költők, zenészek, énekesek és kántorok.

Czillah gyermekei voltak Tubalkain: ez találta fel a kalapácsot, a
fegyvert, ez a kovácsok, gépészek és katonák ősapja. Ennek a huga volt
Naháma, a ki felhagyta magát találtatni én általam.

Mózes I. k. VI. Része 23-ik versében ez van följegyezve Lámekhről, a
magyar Károli Gáspár-féle fordítás szerint: Lámekh így szól a
feleségeihez: «Oh Adah és Czilla, ha én valamely férfiútól sebet vennék
is, vagy valamely vastag ifjutól kéket, megölném azt mégis.» – Más
nyelveken az eredeti szöveget azonban így magyarázzák: «… Most öltem meg
én egy erős férfiút sebbel és egy vastag ifjút kék ütéssel.» (Így
érthetőbb is.)

S a 24-ik vers így folytatja: «Ha Kain hétszer van megvédve a haláltól,
úgy Lámekh hetvenhétszer.»

Ezt mondja az irás.

Már most sokszorozzunk egy patriarchai életkort hetvenhéttel s nem
fogunk többé semmi képtelenséget találni abban, hogy Lámekh ős még most
is él.


AZ UJ ÉG.

Lámekh ős három napig nem volt rábirható, hogy elhagyja Kain sirboltját.
Neki az alatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat.
Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a
kijárást.

A tufabércz természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki
tudtam igazodni.

Azok, a kik Kaint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal
kellett jönniök.

Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi
időkben a calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt.
Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot
egymáson keresztül dörzsölve, szikrákat szór s meggyújtja a taplót,
gyapotot, csepüt. Külső kérge kőkemény, kovarczanyag, azért rothadatlan,
mint a kovarcz, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor
csomóra ér a láng, akkor durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani:
azért hármasával szokták fáklyának összekötni.

E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső
szádáig.

Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős
cyclopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel.
Ezek közül vasrudammal könnyű volt nehányat kimozdítanom, míg akkora
rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztül bocsát, sőt egy
jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.

Nahámát alva hagytam el a sirboltban ősatyja mellett; lámpámat is
otthagyva náluk.

Így számítottam magamban:

Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán
«perniciosa libertas.» Csikorgó hideg van odakünn.

Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma
cachelot-patyolat pepluma, Lámekh asbest palástja nem ehhez a klimához
való jelmezek.

Nekem elébb vissza kell térnem a Tegethoffra, s onnan meleg öltönyöket
hozni számukra.

Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban
hagytam s ott nem tudom mi történt. Bizonyosan el van veszve minden
holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegethoff utazóival együtt,
hogy bunda nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utczáin
járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de
mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert
nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s a mire legtöbb
szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozása megkönnyíti rám
nézve a hajó feltalálását s onnan megint az ide visszakerülést.

Azt hittem, az én ős embereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég
és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, a
minőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel,
miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal
ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek
neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők
bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem
ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, a mi úgy éget? Fáj nekünk a
levegő!

Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba, oly hosszú földalatti bolyongás
után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra.

Én nem láttam még ezt az eget és ezt a földet.

Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton
fölül emelkedett.

És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész
égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az
északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak
néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű
tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És
mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen;
esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Köröskörül az egész látkör
fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak
feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve úgy tünik az fel előttem,
mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakuan körülvesz. Ez a sziget
lehet mintegy tíz négyszög mértföldnyi terület, egyik végén a kimagasló
Zichy előfokkal; s attól mintegy három mértföldnyi távolban az alantabb
fekvő naphtha-volcánnal, mely lobogványos rohamban fujja a tüzet fel az
égre.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira
emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petroleumégés
által minden oldalon meggyuladt a kőszén-réteg maga, s az már most
olthatatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed,
s az alatta levő homok és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel
nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.

Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már
másfélszázad óta ég s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített
földben, mely alatt tüz van, a leggyönyörübb délvirágok és tropicus
gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az
unokáim sopánkodjanak.

A kőszén-égésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy
libegő országrészünk előre halad. Az égő partok utat törnek a jégtenger
között s az hátrálni kénytelen előlük.

Valószinüleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de
az meg bizonyos, hogy miután a sziget volcánfelőli részén a hőség
megritkítja a levegőt, a másik oldalról nyomuló sűrűbb lég előre
taszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezuttal olyan szolgálatot
tesznek neki, mint a vitorlák.

Ez volt tehát az átváltozott ég. Rám nézve egészen új tünemény.

De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a
kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?

Mikor Amerikában a pennsylvaniai hirhedett olajvölgyben egy új
petroleumkutat megnyitnak, akkor elébb a környékben minden tüzet
kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez
rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen
petroleumkút megnyításakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben,
mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz
meggyulladt, és egy angol mértföldnyi kerületben köröskörül egy pillanat
alatt leperzselt mindent, a mi éghető; kétszáz ember égett korommá egy
percz lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.

Pedig a petroleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli
fel azt a robbanó gázt.

Az én általam meggyujtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel
azt.

Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltünt,
s a völgyekben most tavak feküdtek.

Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az
északi táj úgy tünt fel, mintha lávapatakok kigyóznának rajta végig, s
tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak viz volt, melyet az
ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből
leolvaszt; az ég tüzfényétől ragyogó patak.

A lemeztelenített hegyormokról kopáran meredeztek fel a plutói alkotás
sziklái. Rá ismertem az én bazaltjaimra is. Még húsz méternyi magasan
meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.

E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból
alászakadt. Nem jégbarlang az már.

Hogy ezen a földön élő állat nem maradt, az bizonyos.

Azokat a medvéket, a miket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás
korommá is égeté, azokat pedig, a mik téli álmukat aludni hó és jég alá
ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.

Mi négyen vagyunk a lakói ennek az egész földdarabnak.

Hogy a volkánkitörés által a jégparttól el lettünk szakítva, azt most
már bizonyosnak kellett tartanom.

De mi lett ez esetben a Tegethoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb
kérdés.

A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak
kell most neki mennem, hogy a Tegethoffot keressem. Vajjon rá találok-e
még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy
hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám,
visszatalálok-e ide ismét?

Töprengve ültem le egy sziklára s az alaktalan ködbe bámultam, mely a
déli láthatárt elfedte előlem.

Bábi előre szaladt s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást
hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.

Egyszer erősebben kezdett fujni a szél dél felől. A volcán kitörése
ezzel egyidejüleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett s a déli
szürkés lilaszin köd foszladozni kezdett.

Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinatiója játszik-e velem, vagy az
arcticus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?

A Tegethoff áll előttem!

Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott
gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az
árboczokat, vitorla rúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyuk
lőréseit. Olyan közel látszik hozzám, hogy a kiáltásnak át kellene
hangzani tőlem oda.

Nehány percz mulva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld
szinén hömpölygött s nem volt előttem a hajó többé.

De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám,
s olyan tánczot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva.
Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség.

Oda feküdt lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára s a mint
ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, a
merre a hajó árnyképe megjelent előttem.

Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, a mi
szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bár milyen mélyen
hatoltunk is be a ködgomolyba, a további gázvolcán fénye keresztül
sugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.


A TEGETHOFF.

A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végig futott
velem, épen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők
felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak
körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül
kellett usztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy
jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el
keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.

Egyszer csak előttem állt a Tegethoff! A mint egy ilyen jégfensikra
felkaptattunk.

Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat
tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.

És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a
Tegethoff ilyen lármát. Ezerei az albatrosoknak, jégmadaraknak,
penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rudjain,
kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a
kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.

De hogyan jöhetett a Tegethoff a szárazföldre?

Nem úgy volt. A szárazföld ment a Tegethoff alá.

A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jégalatti felrobbanása oly
erőszakos lökést adott a jégalapon uszó szárazföld egy részének, hogy az
mértföldeket hátrahaladva, alája furódott a vizfeletti jégmezők
torlaszainak, azokat felvette a hátára s ugyanakkor megtörve az
összeköttetést a jégcontinenssel, attól elvált: a tengeráramlat, s a
szélirány kimozdítá helyéről s tovább vitte északfelé.

A jégtorlasz azonban, melyen a Tegethoff megfeneklett, azóta sokkal
kisebb lett; olvadt. Egész oduk látszottak meg benne, a miket a viz vájt
magának alatta, s a torlasz alól kifolyó viz megkerülve a bástyaidomú
hosszú jégtorlatot, e közt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat,
vagy inkább tengeröböl formát képezett.

Ezen a tavon is hemzsegett mindenféle vizi madár.

Mikor újra visszakerültem a Tegethoff födélzetére, megcsókoltam azt,
leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem
árboczot és kéményt, mintha testvéreim volnának.

A madarakon kivül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket
elüzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak
telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelidek, hogy meg lehet
őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a
vitorláink között; a ponyvákban már dunnalud tojásokat találtam:
vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.

Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját
készítettem el számára.

Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle
bundaneműekkel, a miket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni,
a katakombában hagyott népem számára.

Nahámának még egyéb öltözetről is gondoskodtam.

A Tegethoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található;
de hát a szükség ezermester.

Mirevaló az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet
zászlóját magukkal hordják, hogy a szemközt jövőket üdvözölhessék vele.
Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A monarchia közös zászlójából, a
hogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyülésnek, olyan szép
viganó lesz, a milyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt:
tetejébe tuniquenek a spanyol zászló, pompásan fog rá illeni, van azon
tizenötféle szin, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán,
csikok, sávok, koczkák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb
mustrát szoknyának asszony nem kivánhat; a britt zászlóból lesz gyönyörű
kaczamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész bashlik. Ennél drágább
öltözete fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind
ennek az én kis feleségem.

Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat
hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.

Valaki? Ki beszélne itt?

Maga a Tegethoff. A hajó. S annak igen furcsa beszéde van.

Egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok
között, surló zörej a hajófenék vasoldalán, siró nyikorgások az
eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó.

S mit értettem én meg e beszédből?

Azt, hogy erre a hajóra a rajtalevőkkel együtt gonosz végzet vár. Az
óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a
jég, a mint a tengerből a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly
erős építményt, mint mikor még a vizen nyugszik. A Tegethoffra az a sors
vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe
leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezuzzák.

Ennek nem szabad megtörténni.

Gondoltam ki egy tervet.

A Tegethoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel
volt emelve, s az orra belefuródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég
olvadóban volt.

Mernem kellett mindent, ha megakartam nyerni mindent.

Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől
eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag
jégtetőről alácsusznék. Lehet, hogy e lecsuszás által még jobban
megfeneklik a torlasz aljában s akkor a jégsziklák, a mik képtelen
szeszélyes és minden egyensulyról való fogalmat kigunyoló alakokban
meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy útat tör magának egész
addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt
azután egy hatalmas salto mortale vár reá, a meredek jégfalról tíz
méternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kisérleten derékban ketté
törik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden
veszélyen kivül van.

Ha már annyi vakmerőséget elmertem követni, hadd kisértsem meg ezt is.

Eszközöknek nem voltam hijával. A hajón voltak jégrobbantó torpedok,
villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem
azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát s aztán
a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.

A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegethoffon végig
valami kisértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával.
A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S a mint aztán egyszer megindult,
azontúl feltartóztathatatlan volt a rohanása. Éles fenékgerincze
harsogva tört útat a jég között, s félperczenkint növekedő gyorsasággal
iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben
álló jégsáncznak, mely egy kis városi utczasor tömörségében nyult végig
előtte. Nem volt szüksége többé torpedora, hogy azt keresztül törje.

E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árboczra, s ott
az árboczkasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén
kellett tartanom e válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és
körülöttem.

A kormánypáholyba siettem s a legelső gondom volt magamat a térdemnél
fogva a kormánypadhoz hozzá kötözni.

Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe, orrával
előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az
ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem
merülünk; a mi vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihuzzuk vele. A hajó
megint felszinen lesz egy első percz mulva. Hanem az a baj támadhat,
hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt
kiviszi az öbölből s eltávolítja a száraz földtől. Jó szerencse, hogy
rajta vagyok, mert ha itt hagy a hajó, utána nem tudok menni.

Most azután, ha ezt a katasztrófát túlélem; ha a csontjaim össze nem
zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy a mint a hajó
elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket
s a keletfelé nyilt öbölben a hajónak nyugoti irányt adjak.

Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész
jégtornyok hullottak két oldalról a födélzetre; a másik perczben
harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási
átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, a mik a
másik perczben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegethoff a víz
alá merült.

Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a
lábait kiszabadítja és uszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz s
nem fogtam az uszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.

Számláltam a perczeket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a
kezemből. Már százhuszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb buvár sem
állja ki lélekzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat
eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. Azért
sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegethoffot el nem hagyom. Mi
egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.

Csaknem elvesztém már az eszméletet, midőn a vízboltozat fölöttem
elkezde világosodni s két percz mulva megláttam az eget fölöttem nem
kékleni, hanem veresleni.

Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A
Tegethoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom;
a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett
felhasználnom az időt, a míg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart
a hajónál. Perczenkint lassúdott az; úgy, hogy mikor az új öböl keleti
partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha
kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen
megfeneklettünk. A hajó nem dült féloldalt, tökéletesen befurta magát az
új zsurmalékba (detritus). Én még fölösleges elővigyázatul a kis
horgonyt is lebocsátottam s ekként biztosítottam a Tegethoffot minden
eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a
hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld
eltalálna sülyedni, az égő kőszén és petroleum a jéglapot kiolvasztaná
alóla: akkor felmenekülünk a Tegethoffra.

A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő
czifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.

Ekkor aztán lehívtam a Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a
Tegethoff megszabadulásának s örömében mindjárt hidegfürdőt vett az új
öbölben, ő szárazan maradt az árboczkasban; de nekem volt benne elég
részem s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy
fáradságos munkában.


EGY ÚJJÁ SZÜLETŐ FÖLD.

Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim
számára a katakombához.

A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgy, hogy
gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.

Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak
kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb
találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire
haladva, az öböl tulsó feléig hatolt, s ez által egyúttal ki lettek
kerülve a közbeeső tavak is, a mik idejövet utunkban álltak, s a
szánnalhaladást akadályozták volna.

Lámekhet és Nahamát még mindig a Kain sirboltjában találtam.

Épen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos
szándékában, a mi ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás:
áhítatosság fejében meg akarta gyujtani a serlegben levő gabonát égő
hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.

Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla; felvilágosítva, hogy innen a füst
ki nem mehet; már pedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi,
ha a füst egyenesen felszáll az égre.

Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt a
mint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.

Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen
művészek ebben az asszonyok; egy darab kelméből egy percz alatt öltönyt
varázsolni: egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői
redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó izlése is
volt; a czifra kelmék közül az egyszerű csillagos amerikai lobogót
választotta ki; jól illett arczához, karcsú termetéhez; olyan volt
benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kék-róka bundát rátettem a
vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart
istenasszonyához.

Igy ellátva aztán kivezettem őket a szabadba.

Azt hittem meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak;
azonban épen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.

Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba
menekültek, épen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó
sürű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a
hegytetőkből kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is
rózsaszínűvé varázsolja.

Hanem a Tegethoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor
odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a fődélzetre
vezettem, mely most is tele volt az éjszaksark minden madaraival. Ott
ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának
azokra.

Lamekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát
valahonnan az égből.

Mirevalók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a nagy vashengerek?
Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a
fából épített barlangot, ezt a gerendából összerótt nagy katakombát? Ki
cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert és egy sima fényes lapból
kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?

Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, a ki
ilyen repülő várban lakik.

Ott hagytam őt Nahamával s magam a szánnal és Bábival visszatértem a
katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, a hol lakni fogunk. A
Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a
gabonafélét azonban zsákokba töltöttem.

A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét
őrölni. Élelmi szerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A
hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink
egész tojásraktárt képeztek s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet
kifogtam közülök pecsenyének, a többi még csak odább sem repült.

Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis
confessionalis nehézségem támadt.

Az áldozat kérdése fölött merült fel közöttünk a dissidentia.

Ő, mint orthodox Kainista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot
okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neolog, abban
találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő
állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.

Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett
másznom a vitorlarúdra s kiválasztanom a legkövérebb vadludat;
penguinnal meg épen tele volt a matrózcajute; míg a gabnafélével
takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull s
ezen a földön több kenyér nem terem.

Hanem az öreg nem engedett s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon,
teljesítenem kellett Lamekh kedvét.

Hanem gondoltam ki a számára valamit, a mi a scrupulusait eloszlassa. Az
ötletet ő maga hozta kapóra az által, hogy legelső megáldozandó
terményül az «Arais el Nil» magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém,
nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, a mi megint a
mákhoz hasonlít.

Ez a más valami a puskapor.

Az áldozat symbolistikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az,
hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.

Az itteni ködös páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva
volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. A nelumbium mákmagjainak olajos
füstje, a mint az izzó szénnel rakott serpenyőből kiszállt, szétterjedt
a hajó fölött s az kétségbe ejté az ősapát.

– Megállj öreg, mondék neki, már most próbáljuk meg az én mákomat.

S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőporderczéből, a mi
nagyon hasonlít az «Arais el Nil» magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak
aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.

Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem
vagyok neki többé Nephitin, se Eliud; hanem igazhivő, a kinek áldozatát
szivesen fogadja az ég.

(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett
«angyalok»-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből
származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az «Eliud», a varázsló,
csodatevő faj, s az Eliudoké az «Óriás», az emberevő, ki miatt az
özönvizet a földre bocsátá az «Úr».)

E naptól fogva Lamekh minden nap áldozott egy csipetnyit abból a mákból,
a minek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban
tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, a hol puskapor van, így
áldoznának vele, mint hogy arra használják, a mire?

Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást
szerezzek magamnak a felől, hogy mi történt voltaképen ezzel a darab
földdel?

Kiszemeltem magamnak a Zichyhegy északnyugoti egyik ormát
observatoriumnak s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki
eszközöket, dioptrát, távcsövet, sextanst, astrolabiumot, s
elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki
ellopja.

A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy
nagy úszó sziget, elszakítva a száraz föld nagyobb tömegétől, alakjára
nézve hasonló Izland szigetéhez.

Északi részén emelkedik a működésben levő volkán s az hegyesen és
menetelesen, mint egy sarkantyú furódik az előtte álló jégtengerbe, utat
fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és
nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait
kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petroleum, mely még sokáig fog
égni a tenger szine fölött.

Hogy ez égő naphthatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet? ennek
az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb s az folytonosan
érinti a jégcontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik
közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.

E szerint délfelé, a hol a Zichy-előfok áll, lábánál a szabad öböllel, s
abban a Tegethoffal, egészen ment marad az égő petroleumártól.

A két oldalról felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget
fölött, s azt az égő petroleumár s a lobogó naphthavolcán megvilágítja.
Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.

S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek,
mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.

Távcsövem előtt feltünnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy
messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferencz József földtől! És én hozom
a magunk quotáját a felfedezett országrészből in natura! s még hozzá az
egész tengerészetet is!

Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen
sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak.

A napvilágot pótolja felette a köröskörül vereslő égbolt. A folytonosan
támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjszaksarki hideget, s az alatta égő
kőszénréteg folytonosan egyenlő tropicus hőséget kölcsönöz neki. E hőség
a kőszénréteg alatti homok és agyag-rétegen át nem hatolhat, hogy a
jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszinről már minden
jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e
tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja s a szikkadó mocsárokban
okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld
nem halott; az tele van növény és állatfajok csíráival, embrioival. Ha
víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos
nedvbőség, és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab
szigetföldünk egy nagyszerű «hollandi melegház», melyben nincs
évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel
együtt halad, s az éjszaksarkhoz mentől közelebb haladunk, annál
nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek, a légmérsék örök egyformasága
mellett.

E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb
magát a mocsarat, azután a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a
csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát s aztán
elindul «önakarattal» a nővirágot felkeresni s ha rátalált, együtt
leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely
a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bógáncs. A hegyoldalakat
befutja a rotang.

S a hogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a
maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? vagy új
fajokat, a mik a most meglevőktől elütnek? mint az ausztráliai fajok az
európaiaktól.

Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? azteket? mesebeli
óriást? vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt
állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homorodalmási barlang hagyományos
regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi
örököseinket?


AZ ÚJ TEREMTÉS MŰVE.

Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni,
azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni,
mely a naptha-volkán közvetlen közelében esik, s mely az égő kőszénréteg
felett fekszik s annak egész melegét felveszi.

Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok
járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó s az oly
iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem
csónakázni nem lehetett.

A sár maga tele volt az őskorban elhalt, addig jég alá temetett
növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rohadás alkatrészeivel.

Igazi «tohu wabohu».

Megkisérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem.
Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.

Az alatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én
nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira
hatoltunk, hogy egymást megtudtuk érteni, akkor én elmondám ő nekik,
hogy minő világ van még rajtunk kívül? Mi él, halad, történik ebben a
világban? s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is
elfogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá:
«nem lehetetlen» s megigérte nekem, hogy ha haza kerülünk
Magyarországba, előadást fog tartani a magyar tudományos akadémiában az
ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harczairól a
nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.

Az öreg, a mint egy kis ámbraszeszszel felfrissíté életműszereit,
bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.

Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a «Nod» s elsorolta a
növényeket, a mikkel az ő idejében annak hegyei völgyei fedve voltak.

A mezőkön termett a «Chitta,» a tavasz-búza, és a «cussemet» a tönköly,
s a kétféle kedvencz hagyma, a «B’Zalim» és «Chaszir»; a felfutó «phol»
valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú «Shumim», a hatsoros
kalászú «S’óra.» A fákra felfolyó «gephen» hozta az édes fürtöket,
miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt,
terítve lett a dinnyés «dudaim» indáival; gyümölcsöt adott a «Shikmim»
és a «Shaked,» az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a
«kimosh» és a «chabatzelet,» az nárczis, ez liliom; s a kedvencz
parperot zöldségét szolgáltatták a «challamut» kövér levelei, míg a
«dochan» szárából édes mézet facsartak; (talán ez volt a czukornád;) a
Noé bárkájáról emlékezetes «Gófer»-fa pedig volt az örökviruló cziprus,
mely a hegyoldalakat fedte.

Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre s addig erőltette
emlékezetét, míg megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton
keresztül, melyen a volcánhegylábig el lehetett hatolni.

Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkisértem a volcáni táj
megközelítését. Búcsut vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a
szükséges élelmi szereket s Bábit társul vive magammal, elindultam az
öreg által jelzett úton.

Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon,
hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.

Nyolcz órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt,
eljutottam a naphthavolcán közelébe.

A volcán végső előfokát képezte a hegygerincznek, s innen rajta egy
üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a
tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző mosolygó
vízlap. Ez vérveres az ég viszfényétől, és nem csak attól.

Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekedő
meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fütik alulról!

A sár, a melyben jártam, a völgybe leérve, melegített!

Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne.
Valjon az állat születik e meg elébb, vagy a növény? ez a tudósok nagy
fejtörése!

Ha én nehezen türtem ez üvegházi meleget, Bábinak, a ki ehhez nincs
szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előre szaladt, hogy
mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubiczkolta ki magát,
már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.

Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett,
most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres
színt ugyan Bábi egy percz alatt lerázkódta magáról; tehát az nem volt
festőanyag.

Magam is lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle. A víz
czinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok
tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső
előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harczol,
egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatatlan világnak,
kigyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésük, sülök,
kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak,
hattyúnyakak, elefántormányok, palaczkok, bajuszos gyöngyök,
postakürtök, harangok, zeg-zugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós
sújtások, csiptetők, egyszarvuk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok,
napernyők, jáczintok, czápák halász hálókkal, és forgó karokkal: és mind
ez egy pohár vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré
váltnak látszik tőlük.

Tehát az állat született elébb, mint a növény.

Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban
felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt.

Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a
kedvemért. A tó felszine nem veres már, hanem zöld.

Azon hat óra alatt, a míg aludtam, benőtte a felszinét a békalencse.
(Lemna.)

Ez hát a növényeknek az őse: az első szülött.

És a mint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy
találtam, hogy a víz már sokkal kevésbbé vörös, az ázalagok megfogytak,
a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonálalakú veres férgecske
uszik: egy naida. (Nais proboscidea.)

Ez a legelső pusztaszemmel látható állat, mely az első növényt, a vízi
lencsét követi.

A naida felemészti az ázalagot, nyolcz óra mulva már ezektől hemzseg a
víz s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg átakarna
alakulni egy nyüzsgő féreg-tömeggé.

A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a
megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kigyó alakban, nyúlós testtel,
eviczkelők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül
usznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge,
megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét;
s ugyanakkor a tó-part mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy
sokkal magasabb növény, a hinár hozzá szegődik a békalencséhez; a
sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő
növény.

Ujabb huszonnégy óra multával a nádgyökereken megjelenik a minden
habarczok és vízbenjáró férgek ura, a polyp. A férgek fátumának lehet
azt nevezni.

Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a mult
században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, a hol férgek
laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent
megtámad, megemészt, elfoglal, bekeblez, átalakít.

Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj
első ízénél. Alakja hasonlít egy keztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A
nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzá ragad,
s azt a polyp bekeblezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet
fordítani, mint a keztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal
emészt; ha elvágják hosszában két felé, a széthasított darabokból két
külön állat göngyölődik össze s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az
első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek s két állat
lesz belőle. Ha egy polyp elnyeli a másikat, a mi olyankor történik meg,
mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, a
míg összeérnek s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos
rokont is, akkor az elnyelt keresztül furja magát az elnyelő oldalán s
összenő vele, és lesz akkor egy állat, két szájjal. Csinálnak coalitiót.
Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad
nagy halakat, s azokat is elnyeli s a mint a hal szétfeszíti végtelenül
nyulékony zacskóját, a polyp átlátszó testén át úgy tünik fel, mintha
csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony
hólyag őt megöli, nedveit kiszívja s csak csontjait, bőrét veti ki
magából.

A polypnak nincsen neme: sem hím, sem nöstény, önmaga teremti magát.
Ifja-fia oldalaiból nő elő; s a hány, annyi szájjal eszik s valamennyi
száj a közös testet segíti táplálni.

Egész naphosszant el tudtam nézni e féregírtó szörnyetegek működését a
tópartról, mint emészték fel a naisok miriadjait, s míg ők maguk a
felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb
lett s nehéz tószagát veszteni kezdé.

Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a
víz színén.

Bábi ez alatt folyvást lejárt a tóba fürdeni.

Egyszer rohanva jön vissza hozzám s veszett ugrálást, bukfenczezést kezd
el, előttem veri magát a földhöz és a mellett nem tud hangot adni.

Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes
hártyával, a mi feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint
egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubiczkoló medvének hirtelen
ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az
óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja? a
lélekzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polyp zsákjának a szája össze
volt szorulva a nyakán.

Én hirtelen ketté hasítottam a polypot késemmel, kiszabadítván
veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny
egyszerre összecsapta a két szélét s megint egy egész lett, s hogy
megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát,
mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor
aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik
ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, piócza arasz-ugrásokkal.

Ez idő alatt a vízen kívül is kezdett a föld teremtő ereje működni.

A mi a hegyekről aláhordott törmelékből legfelyül maradt, az a korhadt
fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni.
Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és
pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágbogas, korallalakú gombák, miknek jó
illata ehető husát kinálja. De a mellett bűzös penészfajok, egyenesek
mint a pálcza, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú
páfránok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt s mik kikelésük
első órájában, mint fellegző port hintették szét termékenyítő
hímporaikat.

E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is
észleltem; mik néhány nap mulva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó
környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben
levágtam, a csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté
kellemes itallal; a kosborfélék (orchidæák) tíz óra alatt kivirágzottak,
s itt tapasztaltam, hogy az Áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget
támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is
örülnek, éreznek és szeretnek.

Mind e rendkívüli gyors tenyészetnek természetes oka volt.

A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő
tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos
verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek
alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között
évszakokra van bízva.

Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az
özönvízelőtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét,
nyolcz, kilenczszáz esztendőt? Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem
jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem
meghatározta az évet a termő gyümölcs. «Egy» aratás, «egy»
gyümölcsszedés: «egy» esztendő. Úgy, de az ő idejükben «egy» csillagászi
év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, a
mik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik
meg, s egyedül a szent «kenyérfa» az, mely túlmegy a naptári esztendőn,
s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s
még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez
magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvenczéül e fa
gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi «ismeretek fájának», melynek
almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje
szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminczkilencz esztendős
hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat úgy hiszem,
tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.

Hét nap mulva egész ősbozót zöldült a tó környékén s a volcán körüli
hegyoldalokon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a
folytonos világítás miatt.

Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polyp volt
az egyedüli úr a vízekben.

Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetetlenné
tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt ha nagy halak megeszik, ismét
kivetik a gyomrukból élve. Ezt ha a sirályok elkapják, visszadobják a
vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.

Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt
nyújtott elém a tó színe.

Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, uszott az a
bámálatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a
«tarajas quál.»

Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappan-buborék s
épen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú
fürtalakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a
fonál, mint vékony láncz, mint árpaszemek fűzére.

S ezek a vékony fonalak képesek ölni.

Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagját, s
akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a
vízből s vitorlául szolgál neki.

S a mihez ez állat hozzá ér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog
fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá,
ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még
akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok
hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind «prüszkölni» kezd tőle.

Ezek a quálok huszonnégy óra alatt kiölték a polypokat.

Elnéztem bámulva e harczot. A mint a quál hozzá ért a polyphoz, ennek
lehullottak a fogó csápjai, megszünt élni. Egy nap mulva az a szívós,
széttéphetetlen test, melynek minden levágott íze ismét új állattá
alakul, szétfoszló nyákká vált, (úgynevezett «priesteleyi anyaggá»)
melyet felszívtak a vízi növények levelei.

Most azután ismét a quál maradt az úr a vízben.

Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb
életműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. A hol a quálok megjelennek,
ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.

Egy újraébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a
parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.

Mi ölte meg őket?

Egy picziny kis rovarnak a lárvái; a miknek alázatos neve «cyclicon
pediculus.» Ezek meglepték a víz szinén pompázó quálokat, s ezernyi
lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése
minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve
mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.

Nehány óra mulva fellegei szálltak fel a tóból az apró repülő
kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől,
mint nálunk otthon a «Tisza-virágzásakor.» Az első repülő rovar
megjelent az újjá született földön.

E látvány gyönyörét én le nem írhatom.

A föld újjá születésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó
gyorsasággal. Rövid álmokat tartok s valahányszor fölébredek, egy
újonszületett országa az állat és növényvilágnak tárul elém.

A növény közt még mindig a lopvanőszök (cryptogamia) az uralkodók;
bokornagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák,
üresbélű páfránok; és köztük az élődiek pompás serege, miket csak
bizonyos rohadtnedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak,
meg nem jelennek; a kosborok, czipőczímek (orchydæák, calceolariák,)
pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia,
félig gomba, félig virág, melynek átmérője nagyobb egy emberi lépésnél,
levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a
sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő
fűvek? A mik egy nap alatt embermagasságra nőnek s másnap már kivetik
kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a
nád-erdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések
jelentik előre, hogy onnan egy növény-fejedelem fog kitörni nemsokára:
még nem tudni, hogy mi? talán egy yucca, talán egy káposztapálma, vagy
egy csirájában is óriás kókusz?

S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az
állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s a mik szomjazzák a
vért. Nadályok, szipolyok, pokolfuriák, azután csőalakú holothúrok, (a
tó vize sós); köztük trepangok, a miket már emberek is esznek (igaz,
hogy chinai emberek), csillag alakú érdemrendmimelő puhányok;
meduza-főhöz hasonló körül-kigyó szörnyetegek, a mik közül egyszer
előmászik a rák, s ez már a száraz földre is kilátogat.

De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet s
nem enged műhelyébe letekinteni.

A vajudó víz-fenék már emberi szemnek hozzá járulhatatlan. A tó
környékét a nádak, bámbuszok, rotangok és czukornádak minden berkei
veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják s
azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák
virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.

Mi történik a mélyben? azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az
első állathang: egy béka ümmögése; s a mely órában megjelennek az első
repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok
osztovátáikkal a fűszálakon s szövik a selyem hálókat kerekre, s a mint
a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák s viszik el télire.

És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a
nyelvével csettentene s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy
emberkarnyi hosszú csoda állat; lomha, lapos, meztelen test, fekete
színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kigyó, melynek elől két
lába van a feje alatt és felyül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá
két oldalán. Mi ez? Salamander, Triton, Syrén, vagy Amphyon? vagy
hybridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő,
párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A
legártatlanabb szörny, a kiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él?
hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében? A syrén minden nap új
meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek
bünhödése is van.

A hol egy tóból mocsár lesz s a hol a mocsár szikkadásnak indul, ott a
lég rohasztó lázak ragályával telik meg s abban emberi életműszernek
tartózkodni nem jó.

Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva
arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miasmáitól lehetőleg meg
legyek védve; más részt abban is biztam, hogy itt a folytonos egyforma
melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének
nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha
valaki nagyon megvert volna s a lábaim nem birnának s a fejem nehezebb
volna, mint az egész testem.

Még sem akartam arra gondolni, hogy visszamenjek a hajóhoz.

Meg akarom látni a teremtés mystériumát mind végig; ha mindjárt
belehalok is.

A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak
iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű
dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-fel fuvódott s megint lelohadt.

Mi születik meg ebből?

A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. A szétnyiló equisetumok
és lycopodiumok szálai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt.
A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kigyók,
csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én még sem mozdultam el
helyemből. Néztem, mi születik meg abból a vajudó dágványból?

Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az
undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arczomról a maró
bogarakat.

Én lestem a dágványt.

Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott;
mintha dagasztaná valami.

Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak
körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló
tag: talán kezek és lábak.

Mi fog születni?

Ember? vagy óriás-gyík? vagy a kettőnek szörnyfajzata: a «Triton Gygas?»

A láz egyre jobban erőt vett rajtam.

Folyvást világosabban idomulni láttam a dágványból kidomboruló
körrajzokat.

És ekkor egy kínzó pokolbeli gondolat lepett meg.

Ha én abban a perczben halok meg, a mikor ez a csodaszörny megszületik,
akkor az, a kinek még lelke nincsen: elfogja magának az én lelkemet s
akkor ebben élek tovább. És akkor ez a szörny-test kényszeríteni fog
engemet, hogy megegyem, felfaljam mind azt, a mi e szigeten élő lény: hű
Bábimat legelébb, azután apósomat, a jó öreg Lamekhet, a kit kihoztam a
kristálykoporsóból; s végre Nahámámat is, a kiben szivemnek szive él.

Ez a gondolat kétségbe ejtett.

– Óh Naháma!

– Itt vagyok! suttogá egy édes hang fülembe, s egy szabadító angyalarcz
mosolygott le rám; míg az öreg Lámekh alakja lábamnál omlott le térdére,
legelőször is hálákat adva az Úrnak, hogy őket feltalálásomban
megsegíté.

Az én kedveseim aggódtak hosszas elmaradásomon, s a mint a szikkadó
völgy mentében járhatók lettek a partok, utánam jöttek arra a helyre, a
mit czélomul kitűztem.

A patriarcha legelőször is gyógyításom után látott. Ismerte a füvek
erejét. Melyek azok, a miknek kifacsart nedve a gyomor szálagaira
zsongítólag hat, s a mik összezúzva a testre kötve, a belső hőséget
kiszívják; megitatott, bekötözött. Itt volt az ő ősvilágának flórája
együtt.

Azután ketten fölemeltek, rátettek Bábi hátára, odakötöttek, hogy le ne
essem róla.

Én, kezemet a sűrű bozóttal benőtt tófenék felé kinyújtva, rámutaték a
vajudó dágványra.

Lámekh oda pillantott, s azzal kezét arczára csapva kiálta fel (a
rémület hangot adott neki) «az óriás!» s megkapva egy kezével az én
karomat, másikkal Naháma kezét, nem sejtett erővel kezdett el futni e
helyről, hátra sem tekintve többé. A kiszikkadt völgy mentében sík út
volt már a futásra. Addig meg sem pihentünk, a míg el nem értük a
Tegetthoffot.

Velem jót tett a gyors nyargalás, tökéletesen kiizzasztott, csuron víz
lettem; egy párszor az útban álló patakban megfürösztött Bábi, a mi
megint úgy hatott rám, mint a Prisznitz gyógymód: mire a hajóra értem,
minden bajom elmult. Bizonyosan segítségemre jöttek a megszabaduláshoz
Lámekh gyógyszerei és Nahámám buzgó imái is.

Csak a fáradság volt az, a mi még ágyba feküdnöm kényszerített.

Az egész szigeten húsz fok (Reaumur) volt már a meleg.

Valjon mit szül a dágvány ez éjjel?


NE TOVÁBB!

A láz és fáradság után mélyen és hosszan aludtam. A mi fölébresztett, az
a metsző, éles hideg volt.

Mikor felnyitám szememet, azt láttam, hogy Naháma prémes ruhájába van
öltözve s szobám vaskemenczéjébe tüzet gyujt.

A hévmérő tizenkét fokot mutatott a 0-on alul a szobában, s poharamban
befagyott a víz.

Mi történt itt?

Felugrottam ágyamból. Naháma segített legmelegebb öltönyeimet felvennem,
s a lépcsőkön a födélzetre felkapaszkodnom; Lámekh ott térdelt és
karjait kiterjesztve imádkozott.

Körülöttünk északsarki éj volt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Mi történt velünk?

Az történt, hogy a tengeráramlat megfordítá az egész szigetet, s ez
által a naphthavolcán a sziget hátuljára került. A belőle kiömlő
petroleum most már nem folyja körül a szigetet, egy felhőboltozatot
képezve fölötte, hanem elmarad a háta mögött s nem is foly többé oly
bőven, miután az előre haladás okozta vissznyomás megszünt ellenében.
Ugyanakkor a kőszénréteg közé beszakadó tenger-ár eloltotta abban a
tüzet, s a volcán nem lobog már jobban, mint egy világító torony.

A tűzveres felhőkárpit eltünt az égről, az utolsó elvonuló felhők vastag
hóréteggel takarták be a földet; hegy, völgy fehér.

S a veres ég-padmaly helyett a sötétkék firmamentum csillagai szikráznak
fejünk fölött, s fenn a magasban egy láng-koszorú lobog, egy tökéletes
kör, melynek központjában úszunk, s mely köröskörül sárga, rózsaszín és
zöld sugár-kévéit, sötét ablakoktól megszakgatottan, a világ mind a négy
része felé lövelli szét. Ez az északi hajnal, melyből, mint a
szivárványból, eddig csak a félkört látta halandó ember. Mi az egész
kört látjuk ragyogni.

Tehát az északsark alatt vagyunk. A gönczöl sarkcsillaga épen a fejünk
felett. A delejtű nem mutat irányt többé: lebeg határozatlanul.

Az egész földet, melyet újra születni láttam, látom most meghalni újra.

Hóvilágnál, északfénynél bejártam még egyszer Nahámával és Lámekhkel,
kísérve hű medvémtől, a csodaképen átalakult völgyet.

Se növény, se állat nem volt benne többé.

A buja délvirágok, a tultengő lopvanőszők a fagytól összezsugorodtan
feküsznek a hó alatt eltemetve. A náderdő csak törmelék már, s minden
alszik újra.

Csak a tó közepén, a befagyott dágvány szérüjének körében látszik meg
még a hótól eltakartan is egy kidomborodó szörnyalak óriási körrajza.
Széles fej, hátgerincz, kezek és lábak. Megölte őt a föld, mielőtt
megszülte volna.

Még egy meglepetés várt reám. A ragyogó északfény mellett a Zichy-előfok
ormait és a volcán czukorsüvegét rózsaszínű fényben láttam tündökleni.
Egyszer aztán az északfény lelohadt, kialudt, s a láthatáron egyedül
tündökölt teljes ezüst fényében a tele hold.

És akkor bámulva láttam, hogy úszó szigetünk hegyei-partjai most is
eleven karmazsin fényben égnek, míg a lapályok gyönge rózsaszínnel
vannak bevonva. A lábaink alatt ropogó hó maga is rózsaszinű volt.

Ez tehát nem az északi hajnal viszfénye; ez pirosra festett hó.

Ross kapitány is találkozott északsarki útjában a Baffin öbölben egész
rózsaszínre festett partokkal. Azoknak a havát egy apró lopvanösző
spórái festették meg ily pirosra, miket elneveztek «uredo nivalisnak»
(hórozsda). Hanem a mi havunk festanyaga más. Ez a volcánban felforrott
kőszénkátrány terméke, mely a belé omló tengervíz savaival a földkebel
erős tüze közepett titokteljes vegyészi alakítással egyszerre színeket
állított elő, a mik a fellövellő gőzben a hófelhők közé keveredtek,
rosanilin, azalin, harmalin és fuchsin, minden csodaszép változataival s
most itt úszik a sötétzöld oceán közepett ez a darab föld, karmazsinnal,
miniommal és karminnal örök időkre hajnalszínűvé festve.

*

Minden szárnyasa a jégvilágnak elhagyta úszó földünket. Hajóink vitorlái
néptelenek már. Egy vadlúd maradt bezárva egyik szobánkban. Most leirom
ez eseményeket, a mik a Tegetthoffon és környékén történtek, s azon
módon, a hogy galambpostával szoktak üzenetet küldeni: elküldöm ezeket a
vadlúd által a nagy világba. Talán megkapja valaki. Talán lesz, a ki
hitelt ád szavaimnak s elindul felkeresésünkre.

Kelt az északi szélesség 90-ik foka alatt az örök éjszakában.



A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA


ALOF-BETH-GOMÁL MOLLAH.

A kik a syriai nyelvvel ismerősek (s ugyan ki ne ismerné?) rögtön ki
fogják találni, hogy ez a név Alof-beth-gomál Mollah annyit jelent
magyarúl, hogy «Ábéczé bácsi». S ez a név a lehető legnagyobb
megdicsőítés halandó emberre nézve. Mert valamikép az Alkorán az a
könyv, a melyben minden tudománya a kerek világnak bennfoglaltatik;
azonképen az ábéczé az a könyv, a melyben az ember minden betűt
megtalál, s ezen betüknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre
megkapja a kivánt feleletet.

Alof-beth-gomál Mollah az igazhivők órákuluma.

Eredetét a régi «Koreis» törzsből származtatja. A törzs maga rég
kiveszett már. Elfogyasztá a szent élet, a testi élvezetek megtagadása:
a mi megmaradt, elpusztíták a vahabiták, a mollah maga képviseli az
egész népcsaládot, melyből maga Mohammed próféta is eredt. Ez idő
szerint terjed az életkora százhuszonhat esztendőre. «Meghalhatatlan»
ember.

A lábaira már nem bír felállani, s a kezét nem bírja a szájáig emelni;
de azért a legjobb testi-lelki egészségnek örvend. A ki hozzá jön
tanácsot kérni, jövendőt mondatni, annak kötelessége a prófétát
megetetni és megitatni. Nem nehéz kötelesség, miután az öreg
növényfogyasztó.

A ki hátrafelé száz éven végig lát, az bizonyosan előre is épen olyan
messze belát a jövendőbe.

Alof-beth-gomál Molláhnak a feje a mohamedánok konversations-lexikona s
a bölcseség tárháza.

A bölcseségét semmi sem bizonyítja oly határozottan, mint az, hogy saját
magáról milyen jövendőlátással tudott gondoskodni.

Egy olyan törzsnek az ivadéka, melynek kiirtására volt kihúzva minden
fegyver, barbarok és versenytársak kezében; kénytelen volt olyan
rejtekhelyet keresni magának, a hol rá nem találnak. Csakhogy ott meg
elveszhet éhen, vagy a puszták ragályos lázaiban.

Alof-beth-gomál kiválasztotta magának menedékül azt a völgyet Tunis
tartományában, a melyet az «egészség völgyének» neveznek, a hol örökzöld
cserfa a fenyővel és pálmával csodálatosan összekeveredve, életgerjesztő
balzsamával gyógyítja meg az odamenekülő nyavalyásokat. S a hol még az
ellenséges növényóriások is ki tudtak békülni, az emberek közt is
aranykorbeli jóakarat az egyedüli törvény. Az arab közmondás szerint az
«Ain-draham» (ezüst forrás) tartományában bátran járhat végig egy szűz
leány, arany koronával a fején éjszaka – egyedül.

A hajdani carthagóiak s a római Cæsarok egykori kedvencz paradicsoma
most is tele van még a régi nagyságot hirdető paloták romjaival: a
chemsui márványbányákból került meseszép antik-sárga, rózsaszín, zöld és
erezett oszlopok még tartogatják a bazilikák, az amphitheátrumok
arkádjait s hirdetik Nerva Traján örök dicsőségét, de Alof-beth-gomál
Mollah nem választá ez üres palotákat lakhelyéül; hanem bevette magát a
szuk-el-tnini sziklasírboltok egyik üregébe s ott megosztotta a Flamen
Martialissal a fekhelyét: a sarcophag fenekén alszik a Flamen, a tetején
a Mollah.

Ha a Mollah most százhuszonhat esztendős, akkor nyolczvan esztendő óta
kell neki abban az oduban ülni. És mégis tudja, a mi az egész világon
történik. A kik tanácsot kérni jönnek oda hozzá, azok hordják azt össze
neki. S eljárnak hozzá a kicsinyek és nagyok, a gazdagok és nyomorultak,
a hatalmasok és az üldözöttek; és különösen, a kik szerelmesek. És még
azután, a mi legkülönösebb baj: Európában alig ismeretes, de a Keleten
sűrűn előfordul: a «halott-szivűek». A szerelem halottjai inkább.

Ilyen «halott szív» volt a syriai kormányzónak, Tefik beynek a fia,
«Edrisz-el Homrah-emir».

Azért hítták «el Homrah-nak», (veresnek) mert az arcza, a keleti faj
olajbarna szinétől elütően, piros volt. Olyan piros, mint a rózsa. És a
szíve mégis halott volt.


TEFIK BEY ÉS A PRÓFÉTA.

Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig
«deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és
beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal,
hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?

Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti
arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó
fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal;
kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.

Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát
sziklaodujában.

Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs
gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az
ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.

– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a
maga hollói által.

– Hát engem csak hollónak becsülsz?

– Nem. Te vagy a keselyű, a ki a beduintörzseket megeszed, Tefik bey.

– Honnan ismertél rám?

– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy
kicsoda. Miért jöttél hozzám?

– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.

– Miben szenved?

– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban,
akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném
a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak
halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi
baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát,
neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az
éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.

– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?

– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek
himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha
se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a
szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl
az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van,
szegfűt ójt, galambot etet.

– Hát akkor mi baja?

– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle;
nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény
kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az
arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a
mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb
rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot
letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti
gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük
beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.

– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első
anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy
kolostorból raboltad el erővel.

– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a
fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.

– Mennyi a fiad életkora?

– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt
raboltam el a kút mellől.

– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák
között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a
rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett
gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a
cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa
gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön
Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.

– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok
alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat
vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására
azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak
adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig
hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni
herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».[2]

– Mindennap Allah árnyékában járunk.

– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni
valóm van itt a földön.

(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése
napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább
megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)

– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te
palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt
majd mutat megváltást a sors.

– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya:
elveszem magam feleségűl.

– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az
megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s
akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az
unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal
asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét
választod a halálnak.

– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive
herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell
bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem
tarthat több asszonyt.

– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás
ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső
valamit metszi darabra.

– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.

– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive
haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési»
szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága
ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már
mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete
bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián,
sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér
pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan,
a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy
új színt szerezni.

– Mifélét? Lehetetlen az!

– Zöldet.

– Valami tengeri istennőt?

– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt,
van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre
zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín;
hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai
volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy
hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is
egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a
szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint
egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a
szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik
országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek
tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott
húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s
elviszi őket egy fejedelem udvarába.

– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt
megszerzem azonnal.

– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított
herczegleányáért.

– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig
rabnőül.

– Ám lássad. De rá emlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.

– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben
dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami
segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?

– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az
Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd».
Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.

– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.

– Ábrahám hatvan éves volt, mikor nőül vette Sárát.

– De ott volt Hágár!

– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a
nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De
én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled
irva, hogy tenni fogod.

– Hallgatom.

– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit
Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját
felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál
való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a
kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog
visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most
hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen
semmi jó.

Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap
a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha
óriási várak düledéke volna.

Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az
Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi
palotái nem mérkőzhetnek azzal.

Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva,
úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az
egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész
kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy
szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz
hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.

Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért
kiszakítson a pokolból.

A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely
a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét.
Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most
a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta
lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely
azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó
örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin,
tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s
a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását
örök szivárványfény derengi át.


A DRÁGA HOLD ÉS AZ OLCSÓ HERCZEGNŐ.

Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind
az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.

A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement
után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám
nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai
meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég
auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta
bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak
tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen:
egy «sohud»-ot.

Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja
alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna
kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az
«oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet
a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak
ihatják, mert drága.

Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga
a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó
nyelvvel.

És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur
pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia
kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de
hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.

Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis
rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan
ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár»
szárnyaival kellene birni.

Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban
ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az
égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt.
S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész
holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy
kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után
ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a
nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a
szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan
keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még
csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is,
mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás
szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy
évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy
pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek
legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan
éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert
különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt,
hanem koplalás.

Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a
helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó
mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai
napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra hatalma,
hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.

Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek,
húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot
vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden
nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy
esztendőben.

A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi
napjáról elmaradt.

Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a
felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból,
épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött
az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták
a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s
miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának
egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal
lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő
látta a holdat.

Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó.

Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz
földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a
nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más
paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan
a hold!

Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az
éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó
basa palotája elé megérkezett.

Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát aluszsza.

– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen
fel azonnal.

A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha
igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló
úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére
fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott
rakit.

A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét
jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más,
mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül
tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben
szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán,
azon függött a meztelen kardja.

– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz,
hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos
üdvözlése.)

– No mi baj? kérdé a helytartó.

– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat.
Labbaika!

– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök
sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?

– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a
zarándok.

– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján!
nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi
jutalmat kérsz érte?

– Azt én egészen a te nagylelküségedre bizom.

– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a
jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam
magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi
bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat.
– Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki
hadnagynak az albán lovasokhoz.

– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói
spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.

A basa hanyatt esett ijedtében.

– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes
Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon
örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle
egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán
hónapon keresztül.

Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; –
szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes
burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen
rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy
lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel
és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága
által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.

A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a
rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas
ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.

De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót
okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az
egy ágyulövés.

Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a
legédesebb álmaikból ugráltak fel.

Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap
kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell
vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart
otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török
asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához
kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt
zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat.
Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.

A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa
is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az
ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt
töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött
olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és
drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt
felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a
mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.

Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is,
kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég,
A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal
leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a
derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy
pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a
maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű
pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint
megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég
egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra
kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.

– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött
tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza
fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?

– Igenis, holtszivű vagyok. Mondá egykedvüen Edrisz.

– Bizonyosan keresztyén anya szült?

– Igenis. Keresztyén volt az anyám.

– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent
Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven
ürüvel az Ábrahám oltáránál?

Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.

– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a
párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami
leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős
kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még
inkább fázom tőle, mint azelőtt.

– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit.
Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a
papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen
mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona.
Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de
bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem
hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz
bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én
majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a
dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.

Edrisz bég kiváncsi volt az ilyen szívhuzásra.

A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű
selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett
körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül,
úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és
ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor
aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz
bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot
nyomott az ajkára.

Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.

De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a
karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a
szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa
lábaihoz s azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen
kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje
fölött.

– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig
vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál
rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném
azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője
vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok
ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!

Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját s visszaindult Mekkába.

A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már
abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime
ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.

De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz
bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett
egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt,
s nyomban utána következett a másik.

– Ez a tengerről jön.

Azután még több lövés… egész hétig.

– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az –
iblisz!

Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A
herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész
cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen
elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a
hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.

Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának,
hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a
sütés-főzéshez.

A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről
szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el
egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt
látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz.
Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük
magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az
«arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét
lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több
csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.

– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó;
szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan
egyenesen az ő palotája felé tart.

A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a
partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik
nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a
vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal
kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók
számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett
Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán
szaladgált.

A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az
utasítások voltak a számára a nagyvezértől.

A basa azt mondta rá: «péki».

A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik,
akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)

– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam
eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.

– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a
kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat
és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet.
Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket,
párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni
fog.

Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.

Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat,
minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát,
melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább
perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind
gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a
remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás
vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi
ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból
készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek,
melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő
kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.

Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a
herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.

Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az
egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy
feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű
fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz,
mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg
anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.

– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a
meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.

Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani.
Kevéssel volt az több a suttogásnál.

– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.

– Péki…

– Sok kincset viszek magammal; az Azyrbeduinok támadásától tartok.

– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel
közülök.

– Annál rosszabb.

– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán
kegyadományából.

– Péki…

– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy
muteszelimmel.

– Péki…

– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb
bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.

– Péki…

– Ott vár rád a férjed?

– Nem vár.

– Péki…

– Nekem nincs férjem.

– Özvegy vagy?

– Még hajadon vagyok.

– Péki…

– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.

– Ott van már a vőlegényed?

– Nincs ott.

– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.

– Miért nem?

– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.

– Miért nem?

– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy
nincs-e kelyhében pók?

– Péki…

– Bizonyosan hallottad a történetet, hogy miért lett a Kába köve fekete?

– Nem hallottam.

– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér
volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki
olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete
lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak
többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.

– Péki…

A basa vállat vont; ha neked «péki», hát nekem is «péki».

S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az
arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg
azt majszolta, addig hallgatás volt.

Megint megszólalt a herczegnő.

– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a
szent Kábát és be lett bocsátva.

– Az igaz.

– Hát annak lehetett?

– Mert tudta a módját.

– Mi volt a módja?

– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne
mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.

– Péki…

– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének
szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért,
kivételképen, hogy férjet ád neki.

– Férjet?

– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a
szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de
jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki
felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a
szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett
gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ,
melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele
s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem
egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».

– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a
kard minek a jelképe?

– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden
alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik
az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak.
Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak,
addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén
elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a
napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy
olyan vicze-férjnek való ifjút.

– Péki…

– Derék levente, jó családból való.

– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki
ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én
minden szertartásnak alá vetem magam.

… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett
ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis
áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett
neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a
harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától
a próféta bölcsőhelyéig.

A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa
előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a
hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem
engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden
czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég
el-Homrah.

«Péki!»…


EL-KÁBA YEHRAM.

A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a
töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra,
majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát,
hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név,
midőn a többi nő csak rabnő.

Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt
elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével
jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a
karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a
leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy
Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő
lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a
honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a
mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.

Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a
nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az
igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak
és bajadérnak.

Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják
hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt
tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a
tanítványainak, amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a
közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott
patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya
töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó
magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy
mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus
kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve
a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító
szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt
szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott
egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat,
az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy
pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban
egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a
kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a
kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok
arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az
északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja
állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az
udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a
galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden
teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti
végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn
álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.

E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze
országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik
ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden
igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven
signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű
selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a
tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s
megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide,
ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer
angyal!»

A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el
az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az
olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak
a fogadalmi kincsek állnak.

Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van
befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.

Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából,
széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton;
hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog,
hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon,
sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi
szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól
csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden
öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját
lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent
sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő
napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a
búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.

És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt
alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S
minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok
sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a
marásukat a Kaába csókjáért.

Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem
tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét
tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál
Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik
szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi
pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy
maga Allah lakik ebben a sunda kőben.

Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek
esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez
óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az
asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők
fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az
éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó
népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a
nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az
igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a
pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.

A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar
nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja
meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis
része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a
többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel
a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a
távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják
sorba a saját ujjaikat.

A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt
herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.

A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök
hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló
órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába
szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.

Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám
szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám
lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és
nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata
másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás
épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól
fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel
mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt
képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell
ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel
a keserűsós vízzel le akarja magát inni!

A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A
templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a
fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.

– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez,
parancsoló hangon.

Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a
Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá
a sokaságnak:

– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen
nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron
vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.

Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent
kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.

Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s
bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az
üresen hagyott tért.

Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst
pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.

– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!

A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a
prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével
igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.

Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy
az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az
ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.

A templomőrök felnyiták a Kaába ajtaját.

Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje.
Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A
herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik
a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint
az ihrám meg az ümög: öv nélkül.

A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a
Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt,
csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a
küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező
márványlapon.

A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában:
«ez az én emberem valami arab yongleur!»

Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a
titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az
afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva
márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak
bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok.
Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan
oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó,
keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne
éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a
kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a
Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra
törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják
az időt. Senki sem igazítja őket.

Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli
a Szurát.

Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag
ajándékot s a visszatérésre gondol.

De az most már épen lehetetlen.

A sakálok vért szagoltak!

A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán
tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét
elő kell jönni.

– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga
emberének.

– Péki!

Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:

– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új
kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.

S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz
negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül
leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a
lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az
ajtó előtt üres marad a tér.

– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a
herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a
küszöbről, mint egy gyermeket.

Még ezt is megteszik az arab erőművészek.

Mikor a herczegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:

– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?

Arra Edrisz bég így felel:

– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is
Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki
se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a
próféta is így tett.»

A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab
szemfényvesztők!»

Innen aztán a Zemzem kutjához mentek.

Ennek a tetejében áll oszlopokon a Safeiták makámja.

A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik
bőrcsebrekkel a vizet.

Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék
belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek
s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá
vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel
vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss
forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak,
hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta
vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a
városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a
kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak
legyenek!

Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder
számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.

A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég
előtt a gyönyörű termet körvonalait.

Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb
nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától a Merva szobráig, mint
emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.

(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására
elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák,
a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste
Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg
uraktól!)


A SZULTÁNLEÁNYOK REGÉI.

A mint a muezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a
bőjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a
galamboknak papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy
Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.

Edrisz bég is megtért a maga herczegasszonyával a templomhoz ragasztott
palotába.

Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk
fürdőszobáiban: a mire valóban nagy szüksége van a Kaába látogatóinak.

Azután a felhordott lakomához ültek.

Abban aztán megint nagy a mohammedán hitalapító bölcsesége, hogy ha
nappal megkínozza is a híveit bőjttel és a testi sanyargatással, de
éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak épen
nem-kérődző és nem-hasított körmű állat husát nem szabad nekik enni és
kiforrott szőlőnedvet inni.

A herczegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizszsel főtt
juhhús, mócsingos tevepup, (melynek izes voltát maga a próféta fedezé
fel), szultánkenyér, befőtt pisztácziák, vajban sült pisztrángok, jeges
sorbeth (melyhez a jeget tíz mértföldnyi messzeségben levő jégbarlangból
szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. A mit az úri házaspár el nem
fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Mi sem veszett
kárba.

Lakoma után a herczegnő kezébe adatta a kilenczhúros lantját s szép
csengő hangon énekelt valami rögtönzött románczot, thémának választva a
mai nap élményeit: a Kaába-látogatást; a Zemzen kutjáról való rögtönzést
azonban átengedte Edrisz bégnek; a ki szintén értett a mandolin
pengetéshez s a versdudoláshoz.

Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leirta a
herczegasszonynak a szép termetét, mely a szent vizzel áztatott ihram
alatt kitünt; a patyolat a viztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban,
hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.

A herczegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.

– Mesélj nekem valamit, mondá Edrisz bégnek. Te bizonyosan sok mesét
tudsz.

– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.

– Péki! A Shekerbuli tud tündérmeséket, a Shekerpára pedig olyanokat, a
mik csintalan tartalmuak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét
szeretnék hallani, a mi igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.

– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?

– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt
a szokást, hogy a szultánok herczegleányai szinből hozzáadassanak egy
férfihoz, a kitől aztán elválasztja őket a kivont kard.

– Igen is, tudom ennek a történetét s ha megengeded, elmondom előtted.

A herczegnő végig heveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy
pávatoll legyezővel hüsselte az arczát mely folyvást takarva volt az
arany lepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden lábacskáit, a
miket felváltva kidugdosott az ihram alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég
poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha a regélés közben
a torka kiszárad.

Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant hurjain
volt s a míg a rímre rátalált, a hurpengetés tölté ki az időközt.

«Tehát – volt az igazi hivők földén – távol a napköltén – egy uralkodó
földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos
– és jóságos – volt itéletében: – egész életében. Kardját ismerte
ellenség, – a szegények meg a kincsét: – rakva voltak egész pinczék, –
kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? –
Trónusa volt szinaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak
ormán – az alkorán – minden során – ragyogott a rubint, gyémánt…»

Itt egyet ivott a pohárból Edrisz s megpengeté a mandolint, nem találva
hirtelen rimet arra, hogy gyémánt.

«Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, – komoly bölcsek
– élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az
élő lény – a szultánnak kedvencz lánya, – Allahnak remek talánya: – a
szépséges El-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arczát fölfedte –
a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé
tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása
könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.

– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanut keltesz bennem, hogy nem
vagy igazán holtszivű.

– Hiszen csak mesét mondok.

– No hát folytasd. De ne versben.

– Harun-al-Rasid válogathatott az igazhivő szultánok között, hegy
melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a
világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a
szép El-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a
legszebb gyémántot.

A herczegnő helyreigazító szót ejtett közbe.

– Én úgy «hallottam», hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun-al-Rasidnak
huga volt, nem leánya.

– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így «tanultam» azt a
tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképen, mert a
mikor a Barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a
nővérének is vén leánynak kellett volna lenni s te magad itéld meg, hogy
vajjon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, a melynek a
hurjai le vannak lankadva?

– Neked van igazad. Folytasd.

Edrisz bég ismét elővette a lantot s folytatá a makámapengetést.

– A nagy dicső Kalifának – sok vezérei valának – birák, bölcsek és
tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arczának
sugáriban melegedett, – a Barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hir
toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa
kegyencze: – olyan nem volt egyetlen se’. – Egyszer a bájos szultánlány
– Bajrám-ünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el
távol – a szent földre: Medinába – és Mekkának szent honába – földön
üdvöt kérni, várni, – szenteklakta helyen járni. – «Oda lányom, lány be
nem megy: – inkább Mahomedhez a hegy; – hanem elébb férjhez adlak; – ne
félj, azért el nem adlak; – csupán szinből látszóképen; – nem mulik a
vőlegényen. – Itt van Dzsafár a jobb kezem: – kezed az övébe teszem; –
megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy
bizzék a szived benne.» – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt
a párhoz: – «ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon; – a
délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de még
sem való – csupán csak szemeket csaló; – ilyen a ti egyességtek: – abban
a valóság vétek. – Dzsafár meghajolt a parancs előtt.

A herczegnő türelmetlenül közbeszólt.

– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a
szultánleány?

– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára
nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom; – a kincshalom, – a
kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, –
virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét
éjszakán – duskált a nép a lakomán; – az utczákon folyott a bor: – a
gyauroktól elrabolt; – abból itatták a tevéket, – az tánczolt mind, az
lett részeg: – igazhivőnek az méreg. – És ez alatt a boldog, az
irigyelt, a magasztalt pár: – El-Abbása és hős Dzsafár, – a hogy kellett
– egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont
kard…

– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.

– A zarándok út hosszan tart; – egy év fordult, míg a szent portól
leverhették saruikat, – mely El-Hadzsadzs földén rájuk tapadt: –
El-Abbása megtért épen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az
engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja –
látszik meg a két orczáján: – a királylány – elmentével piros rózsa –
visszatértén fehér rózsa.

– Vajjon mi baja lehetett?

– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek multán – jött a titoknak nyomára,
– milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a
hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fujja –
leirja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – a mely csupádon
tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?

– Folytasd! biztatá a herczegasszony.

– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelid – miként
elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és
kelésük, – közös poharuk és késük; – az «én uram», «én hitvesem» – volt
a nevük – de soha sem – mondhatták, hogy «én kedvesem!» – A két szájnak
szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. –
Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, –
zarándokutra Mekkába, – a szent Kaába – csókja után vágyik szivem – és
te hivem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost
Arafátot; – az ereklyéket ujra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán
többet, – mint a miket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a
bucsújárás! – Egész város – volt, a hol Harun megpihent – a sivatag
közepiben: – választott testőrők százan; – lovasok rengeteg számban: –
egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó
dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa
nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer
koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadzsok serege
– oda teregette – ihramjait eléje a földre – azon jött be a városba.

– No, ezt a diadalútat nem irigylem tőle; szólt közbe a herczegasszony,
ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.

– De kérlek, herczegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a
költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet
vissza nem talál bele.

– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben, fáj a fülem már a
rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? A mi
közbeesett azt elengedem.

Edrisz bég ledobta a földre a lantot e szavak után s aztán rövidebbre
fogta az előadást.

– Mekkában a khalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emirtől
s abban telepedett le udvari kiséretével. Mindenütt Dzsafarral együtt
járták be a szent helyeket s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd
japánselyemből, majd perzsa shawlból, úgy, hogy nem lehetett őket
egymástól megkülönböztetni.

– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len-
vagy gyapot-szövetből?

– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürűt áldoznak a szegényeknek,
meg lesz nekik bocsátva.

– Miért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?

– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.

– Holnap selyem-ihrámot veszek föl.

– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun-al-Rashid ott ünnepelt Mekkában a
Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A
Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok a hiveiknek ajándékokat osztogatni.
Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket.
Harun-al-Rashid maga körül gyüjté az emirjeit a palotájában. Egy nagy
függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félre
huzódott. Egy bársonynyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők,
olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken arany
lánczok. Némelyiknek arcza szeméremtől égett; távol keresztyén
kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón
mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a
sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiu és egy
leány; olyan egyforma az arczuk, hogy ugyanegy színű, szabású
kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiu, melyik a
leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapó-kövekkel. «Te
választasz legelőbb», szólt a khalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyencz
zavarba jött, tétovázni kezdett. «Utánad választanak a többi emirek, a
mi ott marad, az jut Mazrurnak». Ez volt a khalifa testőrinasa. Egy rút
szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt s azért
nagy becsben állt előtte. «Nekem, tudom, hogy a két poronty marad»,
szólt nevetve Mazrur. Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a
röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. «Nem!
Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied». S azzal odament a
rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva.
«El hamdu l’Ilah» (Dicsértessék Isten!) kiálta fel erre Harun-al-Rashid.
«Ezek a te gyermekeid!» Dzsafár nem birta őket eltagadni, úgy
hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói
félelemnél. Ott a khalifa szine előtt térdére vette a két gyermeket és
összecsókolgatá őket. Azután arczra borult a khalifa előtt gyermekeivel
együtt, annak a lábait csókolva: «Bocsáss meg, hogy nem tudtam, a hogy
parancsolád, holtszívű maradni; de Abbása olyan szép volt». «Szebb
Allah» (áldassék Isten), mondá a khalifa, «előre megmondám, hogy
olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, a milyeneket más bucsujáratodban
nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet». «Áldassék Allah! s tegye a
te hiredet örökké tartóvá!» sóhajta fel Dzsafár s a két kis csemetéjét
kézen fogva elvitte a saját tanyájára. Másnap aztán útra kelt a khalifa
egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az
utazás hetednapján éjszakára megszállottak az El-Anbari oáznál az
El-Urur klastromban, éjjel felhivatta a khalifa magához a kegyenczét.
Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen
szolgával.

– Hát a gyermekekkel mi történt?

– Ott maradtak az El-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az
apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzettség negyedíziglen mind a
börtönben veszett el.

– S ezt a khalifát nevezték Al-Rashidnak? az igazságosnak? szólt a
herczegnő felindultan.

– Méltán tették. Mert a ki a hitét megszegi, az megérdemli a halált,
habár a szultán első vezére legyen is. S a ki fogadást tesz, tartsa meg
azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja
teszi is próbára a szívét.

– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kaábát
meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?

– Eltaláltad.

– S ma is fennáll még Harun-al-Rashid ítélete, hogy a ki a látszatot
valónak veszi, fejét veszítse?

– Bizonyára fennáll. És «ha» a látszatból férjhez adott hajadon panaszt
tesz az «embere» ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát,
bizonyára levágják ennek a nyakát. Jó szerencse, hogy a kard és a nyak
között ott van a «ha».

– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?

– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is, mondá
Edrisz. Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas
«Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohammed-el-Hazán» szultán leányának a történetét,
a minek még alig mult egy pár esztendeje.

Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé
s aztán az álomramenők imáját morzsolgatva a fogai között, szép
csendesen elszunyadt Allah árnyékában.

A herczegnő még sokáig ébren volt s elnézte az alvónak az arczát: vajjon
«ki» lehet ez az ember?


A SZÉP GAMILA TÖRTÉNETE.

A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a
herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.

Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek
nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint
tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint
«uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple
alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a
herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a
rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál
viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.

A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek
birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével
a két ürü árát.

Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset
udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat,
másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már
hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy
lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a
lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég
sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.

S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az
volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe
volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent
Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen
futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a
próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek
rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a
templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben
forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.

A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni
kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól
együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott
nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a
paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két
uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a
jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a
dervisek is, az almék is, még a haldokló is.

A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal
szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem
érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen
érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női
idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza
czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a
herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a
selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony
zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad,
akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a
herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki
magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa
ájtatossága.

A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül
járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kaábát megkerülve, míg egészen
a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között,
melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő
rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek,
hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik
asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok
mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s
szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé
mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi
szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott
eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy
halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága
szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott
utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában
háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a
Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind
sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises
emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas
utczára.

Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a
tapasztalatai fölött.

– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és
özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy
férj kiséri őket.

– Ez a törvény.

– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon,
tehetnek mindent, a mi bűn.

– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő
megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy
mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az
itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)

– S ez a büntetés?

– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét.
Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju
legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de
a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába
szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka
sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két
vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell
majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a
pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem
ünnepelhetjük.

A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy
ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével
eltávolítani magáról.

A lakomához ismét magához hivatta emberét.

– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila
herczegnő történetét.

– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A
tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed
Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El
levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint
előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes
kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz
teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely
napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között.
Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás
ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.

– Épen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyimet.

– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján,
melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az
ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.

– Az a férj is holt szívű volt, mint te?

– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a
nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból,
időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik,
hogy hű marad eskü nélkül.

– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?

– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes
násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a
lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi
szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy
ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis
rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől
kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett.
A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.

Ez volt a szép Gamila herczegnő története.

Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.

A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a
csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a
kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a
nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé
kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.

A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a
herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai
«dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha
harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát.
S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.

Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.

– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán?
Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte
a kezét.

A herczegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.

– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu
férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind
barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha
nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak
festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?

– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a
mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod,
hogy mitől lesz a férfi arcza piros?

… A lakoma végeztével ismét aludni mentek.

A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy
az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze?
Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a
perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor
meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.

Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a
fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában
is a homlokkötővel megerősítve.

A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba,
mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát
korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta.
Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu
folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt
mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.


A GONOSZ ABU LAHAB LEGENDÁJA.

A következő napon végezte a herczegasszony a nagy «Szái» futást a maga
embere kiséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége
van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs
mind rohanva fut az utczán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál
inkább üdvezül: a ki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem
viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt
is tartoznak burokban járni.

A hétszeres «Szái» futás és a hétszerhét imádkozás után került
napirendre a «kisebbik bucsujárás», az – El-Omrah. – A gazdagok
szamárháton, az urinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent
vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog s mezitláb.

A négylábu állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a
hátránya is.

Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarább elérnek az Omrah-kápolnához s
ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az «őlám» imáját; de a
hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek,
az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson
a hívek, s holmi gyöngemellű ember, a ki legalul fekszik, bizony ott
fulladhat.

Edrisz bég a hátán czepelte ki a herczegasszonyát ebből az eleven
embergarmadából, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az,
hogy hajadon leányt egymagában ez istenitiszteletre nem bocsátanak.

Visszatérőben azután még meg kellett állaniok az elátkozott Abu Lahab és
az ő felesége, a «tüzifahordónő» sirjánál.

Egész hegy lett már ebből a sirból. Minden zarándok hajít rá egy követ,
százezeren századokon keresztül. Egyszer még pyramis lesz belőle.

A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az alkoránból az
«átok-szurát».

«Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdagsága, keze munkája
semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a
«tüzifahordónő». Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.»

Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a herczegnő
Edrisztől:

«Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahábék, hogy úgy megátkoztuk őket?»

Edrisz bég elmondá neki a legendát.

«Mahomed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, a hogy a próféta
futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kaába
szentélyében a Hadzsár-el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel
volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az
ő fia Izmael helyett, a kit Allah kivánságára meg kellett volna áldoznia
az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett
volna az, a zsidónép törzsapja, a kit Ábrahám lekéselni szándékozott
Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem
akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még
azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden
napjára más, meg más. A legfőbb bálványok voltak az «Urotál», a boristen
és az «Alilát», a szerelem istennője; ide hozta Esmer-ben Lahia király a
maga házi istenét, a «Hobál»-t, s az volt a Kaába kupolájára fölállítva;
azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kaábába a maga külön
isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az
«El-Lát» sziklát, a koreishok a «Szád-Aruát» fát; azután az «Azáf» és
«Naila» istennők jelképeit; a «Chabár» királynét. Egy perzsa shah két
arany gazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztyén
templomokból is bevittek egy galambot s egy madonnát, s egy zsidó
templomból az Ábrahám szobrát, hét nyillal a kezében.

Mind ezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mahomed ezzel a
szóval: «egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten».

Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám
láthatatlan, egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a
szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a
bálványé. A bálványföldet öntözte mesterségesen, az Isten földét pedig
soha sem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, a ki a felhőknek
az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mahomed véget akart ennek vetni. – Ekkor
aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák.
– Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja.
Mahomed egy kis kápolnát épített a láthatlan Isten tiszteletére: ez, a
melyben ma voltunk, az El-Omrah. Odajárt a hiveivel ájtatoskodni.

Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mahomednek s még is ilyen gonosz cselt
koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon örv alatt, hogy
forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a czélja.
Mahomedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a
kutásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a
kérdéssel: «elvégeztétek-e már a munkátokat?» azt menten ragadják meg és
vessék bele a kutba. Mert ez az a gonosz szellem, a ki megakadályozza a
föld alatti vizeket, hogy a kutba folyjanak. – Rövid idő mulva aztán
majd jönni fog egy asszony, egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz
megterhelve. Ez azt fogja mondani: «ime itt van a tüzelőfa a gonosz
szellemnek a kutból kifüstölésére».

Akkor gyujtsák meg a rőzsecsomókat s hányják bele a kutba egymás után,
míg a füst, meg a láng a kut száján ki nem csap.

Másnap aztán a gonoszlelkü Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mahomednek:
«ime lássad, az általam ásatott kutban megjelent a várvavárt forrás. Te
légy a legelső, a ki annak a vizét megizleled; kérdezd meg a
munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat? – Mahomed nem sejtette a
gonosz cselszövényt s elhagyta magát ámítani. Elment a kutat
megtekinteni. Utközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze
működött s mielőtt a kut vizéből innék, elébb betért az El-Omrah
imaházba s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi
hálaadó dicséretét a pusztában szomjuhozónak.

A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kuthoz s
leszállva a lováról, odament a munkásokhoz s azt kérdezé tőlük:
elvégeztétek-e a munkát, a mit rátok biztam? Erre a munkások őtet
ragadták meg s a saját parancsa szerint beledobták a mély kutba.
Nemsokára jött az asszony, a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: «itt
járt-e már a rossz szellem?» – «Már bele is dobtuk a kutba, mondák a
munkások; hallod, hogy ordít a kut fenekén!» – «Akkor füstöljétek ki a
rossz szellemet ezzel a tüzelővel.» A munkások úgy is tevének, s egyik
meggyujtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst
és a láng a kut száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében.
«Most már ki van füstölve a rossz szellem!» – Abban a pillanatban látja
megjelenni a háta mögött Mahomedet, a prófétát, a ki az El-Omráhból tért
vissza az ájtatoskodás után. – «Hát ez még él?» kiáltá elbámulva. – «Kit
dobtatok hát a kutba? – A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A
«tüzifahozóné» ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét
égetteté meg a kut fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté
magát a lángoló mélységbe s azóta égnek együtt mindaketten a Morhud
mélységes fenekén, a sirjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek
halma.

– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot, monda a herczegnő, a legenda
által egészen felvilágosítva.


A MITŐL A FÉRFI ARCZA FEHÉR LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaskusi és
bagdadi karavánok. Az egyptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.

A tizezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem birná
valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban
fogadnak szállást s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.

A damaskusi karaván megérkezése után beállít egész kiséretestül a
damaskusi basa, (a ki személyesen vezette a nagy karavánt) a
herczegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, a mikor
már ezek a lakománál ültek.

Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz
fölkelt az asztal mellől s kiment eléje. A herczegnő a félrehuzott nehéz
selyem függöny alul leskelődött ki utána.

A basa már az által is feltünő volt, hogy nem viselte a
vallásparancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az
aranyhimzett kabátot, a gyémántos Nisán renddel a mellén s a vörös fezt
a borotválatlan fején. Kövér, elhizott férfiu volt.

A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott
valamit arabul.

S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy
egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás:
annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak a nyelvéből csak egy szót
is megtanulni.

Miután tehát még egy pár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az
még egy párszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank
nyelven:

– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a
frankok nyelvén; azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk
vele: – Allah keverje meg őket!

– Hát jól van, beszéljünk francziául, hagyá rá a basa.

– Kinek tiszteljelek? kérdezé Edrisz bég.

– Én vagyok Mahmud bég: damaszkusi basa.

– S mit kivánsz tőlem?

– Ide kivánok szállni; s azt akarom, hogy hurczolkodjál ki innen.

– Ha egyéb kivánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal
előre; mert én ezt a palotát neked át nem engedem.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa.

– Ha te vagy a damaskusi basa, akkor a te helyed ott van a
Chalaf-Ben-Chusa-palotában.

– Tudom; de az messze van én nekem a Kaábához.

– Ha messze van: járj lóháton a Kaábához.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa. Láthatod az egyenruhámon.

– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, a mikor
minden hatalmasok, a kik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik
fel, nem átallod az ájtatos hiveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel,
aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.

– S ki vagy te, hogy én velem ilyen hangon mersz beszélni?

– Zarándok vagyok, miként te.

– Neved? Állásod?

– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Sheriff által velem
a szent napokra összekötött herczegnőnek s se én nekem nem szabad tudnom
az ő nevét, se ő neki az enyimet.

– Hadd lássam én azt a te herczegnődet!

– Egy lépést se tégy, ha a béledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő
szobája szentély.

– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.

– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárczádba. Majd, ha vége
lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy
nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora,
mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár
lóháton, karddal, pisztolylyal vagy lándzsával: a hogy jobban szereted.
Most pedig Allah vezéreljen békével.

– Velem igy még nem beszéltek soha.

– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén
enyelegtünk. Már most üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te
menj békével Allah oltalma alatt s ne várd el, hogy én segítsek a
kimeneteledben. Szálem aleikum.

– Szálem.

A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.

Edrisz bég pedig visszatért a herczegasszonyához.

A herczegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arcza egészen fehér
lett?

Hát ezt mi okozhatja vajjon?


A MITŐL A FÉRFI ARCZA MÉG PIROSABB LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe.
Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a
napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása.
Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.

Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti
homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat,
jó szerencse, ha alkonyatfelé.

Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját
szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta
igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy
katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban
erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül
meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.

Efelett szokás minden bucsujáráson összeveszni.

Aztán «aki birja, az marja».

Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az
egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert
ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet
ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a
bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az
ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.

A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a
siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.

Edrisz bég az utóbbiak között volt.

Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az
arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve),
oldalán kard, kezében kelevéz.

Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban
himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék
fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.

A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak
mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s
egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a
bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész
sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a
beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás
«kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent
köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek
a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a
zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták)
még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az
ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet
tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész
bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért,
hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg
is tartsák.

Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet
egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán beburkolva s a meztelen
karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.

Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az
alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája
mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között,
melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel:
(zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat
árulnak.

S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába
eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak
egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek
kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk
a papucsaik sarkát.

Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok
meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a
zarándokok elé.

Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor
pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.

Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még
csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a
kövek között, mely az élő világot képviselné.

Ez az igazhivő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.

A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A
zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat,
mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak
előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott
portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik
valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.

Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Adám
apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De
sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!

Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a
második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy
prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű
neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie
magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.

A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros
utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff
zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák
és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket
rongyos beduinok őriznek.

A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén
négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van
felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.

Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még
pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik
maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról
megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a
hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek
ma nagy kelete van.

Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a
mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.

Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a
legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán
ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad,
mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a
lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen vahabiták el ne
lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni
jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török
katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól
megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa
parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a
helyéből.

Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden
zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a
sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.

Ezt az időt szokták a martalóczok leginkább felhasználni.

Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: «itt vannak a fekete turbánosok!»

Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A
Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A
legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt
viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak,
s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.

A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú
dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a
szélrül maradt zarándok sereget.

Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek
közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De
akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai:
valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a
fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak
tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy
milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.

Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem
könyörgött senki fiának segítségért; hanem maga felkapott a lovára,
baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele
braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb
damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a
küzdelemben.

A herczegnő bámulva nézett utána sátora hasadékából.

Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy
egész sereggel?

Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve.
Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a
turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.

Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva,
egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott
szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt
el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért.
Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta
oldalba, hogy elsomfordáltak.

A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá
a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.

Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin:
amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak
módjára mind a három.

Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a
lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az
hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen
kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került,
visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.

A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje
fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak
körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.

De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; a nemes mén
egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a
patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy
marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva
volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei
szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu
kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét,
hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe
kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.

Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében,
maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal
megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre.
Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát,
vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő
sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint
visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje
fölött.

Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most
már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen
visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze
elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért
ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak
a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.

Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen
megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.

Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.

– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna
őket.

– Mért nem jöttél hamarább, a míg itt voltak?

– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.

– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, fogj magadnak
beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza
Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.

Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.

A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza
lángveressé.


AZ A SZÍV A HOMLOKON.

A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost
mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin
sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát
bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el
a pusztát.

A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál
viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort
ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap
már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még
egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi,
(mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki
összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik
százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok,
uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»

Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a
következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a
táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.

Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs),
egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az
elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az
oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy
kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő
kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli s az nagyon
jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.

A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek
háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után
következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik,
hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő
átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az
ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a
«dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még
csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.

Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben
szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt
kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a
ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem
gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a
papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik
drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében
egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a
husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és
gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó
mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a
völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes
hadradzsoknak.

Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet
azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán;
kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi
szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán
még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében
késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a
mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy
nézett ki, mint egy mészáros legény.

Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes
ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges
mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.

Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdiszesebb ruháit.

Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának;
Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású
prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett
gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején
dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a
hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit;
derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta
türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő
lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s
közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.

A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se
ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet
inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni,
miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére
kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, –
kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő
bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott
alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló
paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól
a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva:
egyet a két szem számára, másikat a szájnak.

«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok
hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme
és szája él és elevenít.»

(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláirom, hogy «vidi.»)

Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó
éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak
fényesebben? Hátha boldogabban is?

A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a
lakomához, egymással szemben.

A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg
ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb
czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a
narancsot.

A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert
kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.

Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig
leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a
habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is
eltünt.

A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új
románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.

A románcz tárgya volt: a «piros arczú ifjú».

  «A syrászi rózsa elsárgulhat mellette,
  A hajnali fény haloványnyá lehet,
  Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
    Mikor a piros arczú ifjú közöttük megjelen,
    Jaj rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
  Ha a piros arczú ifjú velük szembe kerül!»

Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban
sok költői szépség van.

A herczegnő eldalolta a második verset.

  «De akkor lásd a piros arczú ifjút,
  Mikor ellenséggel kerül szemtől-szembe:
  Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
  Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
    Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arcza.
    Jaj minden férfinak, ki fegyverrel jön felé,
  Ha a piros arczú ifjú még lángolóbbá lesz.»

Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett
magasztalást.

  «Hajh, de mikor egyszer a piros arczú ifju
  Szép nők, deli lányokkal ül szembe,
  Szomorú az arcza, eltünik a fénye,
  Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
    Mintha egy angyal volna, a kinek nincs neme.
  Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
  Midőn a piros arczú ifju – olyan halavány lesz.»

A románcz nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.

Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.

A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a
kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s
karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté
magát köröskörűl.

És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje
elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát;
hanem maga készült előbb a lepihenéshez.

A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját.
Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat,
melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának
az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben
a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.

Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel
kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a
herczegasszony oldalára.

A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve,
háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.

Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.

Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten,
a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak
a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor
igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.

A rabnők egyszerre eltüntek mind a szobából.

És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.

Ez a szívdobbanás azt mondta: «ez a nő még ma az enyém!»

Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le
nem tett aranyfátyolkát.

Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze
soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve.
És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a
tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín
anyajegy.

De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt
arczczal s felcsattanó hangon kiálta:

– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arczomat.

– Napba néztem… megvakultam, rebegé az ifju.

– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!

– Hát ha az Alsiráth hidja maga volna közöttünk?!

– Halott voltál!

– Föltámadtam…

S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát,
ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.

A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s
alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt
fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az
arczára.

Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos
illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán
eszméletlenül rogyott le a földre.


PALMYRA, AZ ELDORÁDÓI HERCZEGNŐ.

Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narcoticus álmából s
széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép herczegasszony, se
odaliszkok; se aranyedényekkel terített asztal; se duzzadó kerevet, se
szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a
csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az
éjjel a szögletekben hálót kötni.

Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak
már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra: az istállóajtók
nyitva voltak, egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át
betekintett a nagy moshée udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kaába
bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott
osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.

Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagy termek visszhangja.

A mint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva.
Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden
drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon
kívül semmi emlék, a mi az eltünt menyasszony után maradt volna. – Csak
midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat,
valami edző nedvvel felírva:

«A mit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.»

Hátha mégis?

Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária-Terézia-tallérokkal, s
felkereste a palotájában a Nagy Sheriffet.

– Allah veled, vitéz Edrisz bég-el Homrah; váljék egészségedre a
Kurbán-Bajrám ünnep!

– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben
nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak
ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.

– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonynyal. Tudod, hogy
szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt
némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.

– Tudom, Nagy Sheriff.

– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogy ha egy
teve egymásután kilenczszer ellik üszőborjut, akkor ez a teve
felszabadíttatik minden további teherviselés alól és szabadon
bocsáttatik.

– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Sheriff.

– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonynyal mondhatom neked, hogy ha
tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüst tallérokkal, még sem
adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára
felülj.

– Nem is szándékozom az követelni.

– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat s
a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét
Szádi, a nagy költő, a «sivatag hajójának» nevezi a maga Gulisztánjában.

– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott
maradjanak, a hol akarnak.

– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah
fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a
tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy bucsujárás
alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját,
hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért még sem szent
állat. A szultán Indiából hozatott egyet s nagy költséggel küldte el
Mekkába. Ezer teve czipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen
ne veszszen, és az édes vizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe
került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, a
midőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát-hegy lábáig,
ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy
lépést sem tett előre, hanem összerogyott és meghalt.

– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Sheriff; benne van Mekka város
történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled
értesítést venni; hanem, ime, látod ezt az erszény pénzt? Tele van
Mária-Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, a mely a gyauroktól jön.
Ezt én te neked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a
herczegnő, a kivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.

– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Oh, én tudom
jól, hogy mit mondanak e tárgyról a költők, a halhatatlan Omájja a Taif
vidékről: «ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi»
és a dícső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, a ki azt mondta, hogy «ne
temessétek el a föld alá a leányokat, a kiket a kedveseik sírva
keresnek». – Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a
történetét, a melyet a «bahyrá»-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy
Mohammed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét
keresni, a kiről megtudta, hogy az Damaskusban lakik. És már elérte a
várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.)
Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal s így kiáltott a fülébe:
«Oh, Mahomed, inkább kivánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit
szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni s a
húrik öleléseiben örökké élni?» Erre Mahomed újra fölült a tevére: a fél
lábának a nyoma most is látható a Damaskus kapuja alatti sziklába
benyomva.

Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:

– De miután én nem akarok próféta lenni, se én nekem Gábor angyal semmit
sem mondott…

– Nem engedted végig mondanom! vágott a szavába a Nagy Sheriff. Jól
tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az
özvegyasszonysághoz, Khadidzsához; s ámbátor ő még ifju legény volt,
Khadidzsa asszony pedig negyvenesztendős, mégis abba lett szerelmes; az
asszonynak az atyját, a ki nem akarta a leányát a prófétához adni,
leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis ő
tőlük származott a prófétának egész nemzetsége, a kik mindnyájan zöld
turbánt viselnek.

– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek,
beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat: – azért csak légy kegyes,
nagy Sheriff, megmondani az én herczegnőmnek a nevét, ha ismeretes
előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!

– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy
ki volt az «Isten oroszlánja?» Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el
«Amr-ibn-Luhájj» a dzseddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem
tudom-e, hova rejtőzött el «Othman-ibn-Affán» a próféta legszebb
leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos
leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, a melyben
szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött?… Nem tudom-e…

– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma
hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már
Allah és a próféta nevében, ki volt az én herczegasszonyom, a kivel én
összeházasodtam, s a ki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?

– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a
próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod
senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.

– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy
magamban fogom tartani.

– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt «Palmyra, az
eldorádói szultán herczegasszonya!»

Edrisz bég dühösen toporzékolt:

– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a
nyakamba kötni, Nagy Sheriff! Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem
városnak a neve; – Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő
paradicsomuk, a melybe eljutni kivánkoznak, a mit megitélhetsz a
következő versből, mely a keresztyének alkoránjában olvasható:

  «Kövér disznók utczán járnak,
  Szalonnájukkal kinálnak:
  Kés van dugva a hátukba,
  Úgy hordozzák a házakba.
  A mely asszony tett egy metszést,
  Visszadugja megint a kést.»

E szerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, a mely fölött igazhivők
szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a
holdban vagyon.

A nagy Sheriff a hasát fogta nevettében.

– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan
olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házról-házra, s az
asszonyok szalonnát vágnak belőlük? Allah zavarja meg őket! – No, édes
fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, a mit
még eddig nem tudtam. Azért nem hogy én venném el a te tallérjaidat; de
még én teszek hozzá egy tallért, azért a tudományért, a melylyel
megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a herczegnő felől, mint hogy ő
Eldorádóból jött ide.

Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Sheriffnek az ajándéktallért.

– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!

Azzal elrohant nagy dühösködve.

De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt
felelték neki, hogy az ő herczegasszonya Palmyra, eldorádói herczegnő.
Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.

Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják
megmondani a herczegnő nevét, majd megtudja azt Dzseddáhban.

Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzseddáhba.

Újból fölkereste a helytartó basát.

Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.

Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat
körülkerülgetni.

Kezdte az ajándékozáson.

– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi bucsuból, vitéz mohafiz!

– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?

– Egy szép arab kancza, szerszámostul, csojtárostul.

– Nemes ajándék. Mind te hozzád, mind én hozzám legméltóbb. Nem maradok
el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza
annak, a melyen te a kanczát vetted.

– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak
a fekete turbánosnak, a kitől azt a lovat elvettem.

– Tehát vitézi harczban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól?
No akkor tizszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.

– Valóban, tartoztam vele, hogy te rólad megemlékezzem, dicső mohafiz,
mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy
rövid időre színről-szinre láthatám.

– Ah, tehát meg voltál elégedve a herczegasszonyoddal?

– Úgy, mint a próféta a maga Aisáhjával.

– No, ennek ugyan örülök.

– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral
kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisáhja számára.

– Annyira megszeretted? E szerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a
csókolgatása, meg a Zenzem kútvizének az iszogatása? Megszüntél
holtszívű lenni?

– De egy egész lángbaborult világot hordok most a szívemben.

– És már most hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a herczegnőd?

– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Sherifftől, a
ki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ
adott, a mivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott
férfiu vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Te neked
tudnod kell a herczegasszony nevét, és az ország nevét, mely őt szülte;
– mert te nálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzseddáhba érkezett.

– Igen is, Edrisz bég, tudom a herczegnő nevét is; azt is, hogy hol
lakik. De azt én meg nem mondhatom.

– Én nekem nem mondhatod meg? A ki férje voltam.

– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan
czenknek tartasz te engem, a ki a rábizott államtitkokat elárulja? Nem!
Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok:
kincseket igértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden
kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kanczádat, fiam; én a fejemmel
játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te
szivedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról.


ISMÉT AZ ALOF-BETH-GOMÁL-MOLLAH.

A szuk-el-tnini sirodu lakója még mindig számlálja a napok jöttét és
lementét. A vizesésen keresztül törő szivárvány reggel bevilágítja a
barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt s nap nem múlik el a nélkül,
hogy igazhivő ne jönne hozzá, a ki a szájához vigye az ételt és italt.
Bölcs tanácsot kap érte cserében.

Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölve a századok
tanúját.

– Allah hozott, ifjú dalia.

– Ismersz engem?

– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el Homrah. Vártalak erre a
napra.

– Hogy álmodtad azt meg?

– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán Bajrám ünnep?
Hány nap kell annak, a ki a felkelő napot üldözi futvást, a míg lemegy?
Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, a mit
keres.

– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az
apámnak, hogy «küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg
a Kaába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a
Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a
holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a «Beled-el
Harám»-ból.

– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előre
bocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne
akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem
változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd s
elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?

– Él, mint az az oroszlán, a kit barlangjából kizavartak.

– Találtál nőt, a kit szeretsz?

– Nem nő az, hanem tündér.

– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok; de azoknak nincsen nemük. Vannak
dzsinek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta
feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a
lábszáraik helyett kigyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te
hölgyed?

– Nem! ő legtökéletesebb szépség, a ki volt valaha a földön.

– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából.
Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, a kit ő megszeretett. Ha mást
fog megszeretni: akkor az lesz a legszebb.

– De én soha sem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a
világot, keresve azt, a ki előlem eltünt: senki sem tud nyomába
igazítani.

– S mit tennél, ha rátalálnál?

– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés
kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő,
özvegygyé tenném: elragadnám.

– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.

– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most
már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.

– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.

– Nem távozom el addig, a míg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg
azt, a kit elvesztettem.

– Édes fiam. Ha éjszaka idejösz hozzám, mikor tele van az ég
csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre
megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ezt itt a
Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy
csillag lefut az égről s azt kérdezed, hogy kinek hitták? azt nem tudom
megmondani.

– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.

– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről,
annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a
kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani,
hogy melyik volt a tied, a mit elejtettél?

– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül
felismerhetővé teszi.

– Mi az a jel?

– A homlokán egy piros, szívalakú anyajegy.

Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult
bámulatában.

– Te láttad azt?

– Én láttam.

– Önként mutatta meg?

– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arczáról az arany fátyolt.

– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az
arczát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.

– Te tudod, hogy ki ő?

– Mért volna Alof-bet-gomál-Mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?

– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem,
hogy hol találom őt meg?

– Édes fiam, Edrisz bég el Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az
apádnak is, Tefik beynek, a Gházinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a
fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne
kivánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt
szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?

– Nem tudok róla semmit.

– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát
behódítani; a kik megtagadták a próféta hitét s beálltak gyaur
nemzetnek: Egyptom legfélelmesebb ellenségével harczol. És te nem vagy ő
mellette.

– Nem vagyok mellette.

– S nem ég szégyentől az orczád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon
keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után
szaladsz.

– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.

– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza és keresd fel az apádat.

– Kerestem már; de üresen találtam a palotáját.

– És nem találtál senkit, a ki megmondta volna, hogy az apád egy nagy
tartomány kormányzójává lett emelve s oda költözött.

– Az alatt történhetett ez, a míg én Mekkában voltam.

– A hány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé.
Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?

– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, a ki magával vitte. Te
tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?

– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog
támadni.

– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz
rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, a kit szeretek.

– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy
vizes korsó, meg egy pálmahéjkosár, datolyákkal; palotám egy sírüreg!
Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat
fölszedhessem s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.

– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm
neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből
fogom azt kivágni ezzel a késsel.

S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s
odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín
szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.

Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.

– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sirboltban oly messze idők
óta, a mikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét
év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy
napot hozzá adott a többihez s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám
a maga angyalát, a ki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az
angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahval én nem
vitatkozom. Küldheti őt sivó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer
olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a
szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki
hozzám küldetett, hogy ő eléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odább
megy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, a ki a
szájamhoz emelje az ételt és italt, a mire már az én két kezem képtelen.
Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, a minek mégis
felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sivó oroszlánnak. Azt
kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki engem megszabadít e
szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik s belép a homályból hozzám
egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim.
Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában
jelenjen meg előttem, s a mit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes
éles vas járja át testemet, azt mondom: «Allah akbár! Ő az egyedüli
Isten! S úgy történik minden, a hogy ő rendelte». Végezd be, ifjú
levente, a mire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt,
mellettem.

Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt s térdre esve az agg próféta előtt,
összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.

– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, a mit
mondtam.

– Pedig jobb szeretném, ha a kezed tenné meg, a mit mondtál: mert akkor
hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.

– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e
hegyesre köszörült vassal.

Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve
felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy
repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén
az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.

– Ha nem felelsz, ez a vas keresztül járja a szívemet.

– Megállj! őrjöngő ifjú! kiálta a mollah. Hagyj fel öngyilkos
szándékoddal. Legyen neked a te kivánságod szerint. Dugd hüvelyébe a
tőrödet!

Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz s átkarolta annak a
térdeit.

Alof-bet-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.

– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, a mit
Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a
próféták a veszedelmet, a kinek abba bele kell menni: belemegy, ha
mingyárt eléje tartanák is azt a tükröt, a melyből a jövendőt
megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a
hölgyet, a ki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.

– Légy áldva e szóért!

– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a «Kizmet» könyvében.
Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni s a mámor éjszakáit
átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.

– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.

– Megrontod fundamentumában a házadat.

– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!

– Elveszted miatta a paradicsomot.

– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom
évezredei. Nem kivánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet
Mohamed itt a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a
tűz ne emészszen tovább.

– Úgy beszélsz, mint a kit az iblisz megszállott. Én útrabocsátalak,
mint a hogy elbocsátja Allah az üstökös csillagot, mely vérontást,
földindulást, döghalált, éhinséget visz a földnek és az ő népeinek.
Eredj az útadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy
Adrufa várost.

– Jártam benne.

– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, a minek neve zengő
liget: azért, mert tele van énekes madarakkal. Ennek a mélyén van egy
fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a
pálmák és cziprusok közül.

– Láttam én azt.

– És elfutottál mellette.

– Köröskörül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon
nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő
lelket, a kitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.

– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor
hosszú időre eltávozik hazulról, nem bizza a maga féltő kincseit senki
becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyilást. A
bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, a mi szájnak és
gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se a te hölgyed, a ki
a homlokán hordja a szívét.

– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körül jártam a házat? Nekem játék
lesz vala a kerítésen áthágni.

– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres
kappanőrök, hanem két nagy nubiai oroszlán: egy hím, meg egy nőstény. Ha
ember volna, a ki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az
oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se
köszöni, hogy jól tartottad.

– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor huzod vissza.

– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még
egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a
palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű
ablakot. Oda állsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat s eldanolod a húr
pengése mellett azt a dalt, a mit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán
Bajrám éjszakáján s elzengett előtted. A piros arczú ifjúról szól a dal,
a kinek az arcza még pirosabb lesz, ha ellenséggel harczol; de fehér
lesz, ha szép hölgygyel ül szembe.

– Hát te azt is ismered?

– Mért volna Alof-bet-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a
három szakaszát elénekelted, akkor abból a torony-ablakból egy
mesterséges messzenyuló vasléczezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal
párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol s
aztán, ha van bátorságod a léczezeten végig lépkedni, s nem szédül a
fejed, nem esel az oroszlánok közé, – akkor – akkor meglátod azt a
hölgyet, a kit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak
a dalnak.


A PARADICSOMBAN.

Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy
tegye meg.

Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül
befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a
titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen
elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos,
matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s
annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem
az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s
ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.

Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.

A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.

Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az útat a pálmaerdőhöz.

Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül
bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a
fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét
egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.

Ez az őrült útját állta.

– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a
kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer
jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam, elvesztettem a
szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem:
lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.

Edrisz bég lerázta az őrültet magáról s ment tovább az erdő felé.

A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises
kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál.
Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember
keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy
lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától
elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy
hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.

De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.

A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül.
A pálmák alatt sötét lett.

Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni,
elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán
tanult az imádott hölgyétől.

Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó
strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely
hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok
csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács
elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel
volt köröskörül kiverve.

Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához
hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész
vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.

A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót
húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.

Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan
kikerülve a hegyes szegek sövényét.

Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny,
hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre
tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét
beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák
az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya;
mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül
megkisérelhesse az átmenetelt.

A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő
az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget
megjelenni látta.

Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját
tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.

Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony
a halálával végződött volna.

Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak
megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az
egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett
többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész
vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.

Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta
keresztben.

«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű
ablakból.

No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás
közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a
térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult
alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.

A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel
lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarczot
vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.

Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beirva.

Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az
ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem
ejté ki a kezéből.

Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal
szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.

Az egy rabnő volt: fekete arczú és néma.

Mégis tudott hozzá beszélni.

Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és
ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér,
megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int,
esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet
vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak
minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik,
a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.

Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.

A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy
sötét, ablaktalan terembe.

Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.

Az egyik hang azt mondá:

– «Hol vagy pirosarczú ifjú?»

A másik hang így szólt:

– «Én álmodtam a pirosarczú ifjúval.»

A harmadik így mondta:

– «Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút.»

A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül
maradt.

Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.

Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, a honnan a hang jött.

«Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút!»

Az a mondás egyre-másra ismétlődött.

Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett
érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta
valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás
támadt körülötte.

Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban
eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át
a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang
tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.

Ez az utolsó volt, a mely megharapta.

Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután
harapjon.

A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje.
Leánykaczaj.

A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott
maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.

Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint
egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú
folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az
elenyésző homályosságig.

S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta
egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy
tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt;
éppen annyi, a hány a leány.

Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok
mind; a hány, annyiféle öltözetben.

Ő rajta nevettek.

Volt is okuk rá.

Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után,
eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete
szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még
rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli
nevetséges rongy.

A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt,
összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára.
Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban
összekerült.

A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha
a kardjával akarna hegedűlni.

A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a
veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak
utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.

Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett
egyszerre minden nevetésnek.

A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint
egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett
valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé,
megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból
okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott
megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba
göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették
pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai
szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta
lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva
felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel
volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy
japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.

Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó
előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a
falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s
hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt
a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a
küszöböt átlépték.

Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva.
A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő.
Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel,
másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos
bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke
granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények
kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka
szárnyú lepkesereg dongja körül.

A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek
széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében
csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó
tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát
a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.

S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek
gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold
terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor
csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a
legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)

Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.

S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt
világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást
ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a
seregélyek emberszavakat mimelnek.

S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.

Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba
olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal
voltak felirva arab betűkben.

Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga
körül?

Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ
új találmányát?

Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért
gyújtották fel.

Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, a kit ilyen pompával
fogadnak?

A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive
felé vezette Edriszt.

Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a
magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan
illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az
eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.

Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant
hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete
korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van
kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú
madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy
gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.

S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy
szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt
lövell a magasból alá.

Itt eltünt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.

Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész,
mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.

Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori
varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de
később női hang vegyül közéje.

Visszatért ismét a virágos terembe.

Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy
csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát
tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a
mit a rejtett aeolodicon játszik.

Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem
függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három
hölgyalak.

Három tündér a mesevilágból.

Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan,
langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké,
lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak,
finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása
olyan, mint a sellőé.

A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold
szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba
csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly
közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz,
nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett
dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv
szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.

De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja
csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.

Ez egy királynő!

Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos
gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott
ékességül.

Ő az: a hölgy, a ki a szívét a homlokán hordja.

Edrisz bég, a mint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.

Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté
magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész
termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s
mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.

A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre
locsolták.

– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtől?

Kinevették érte.

– Hisz a gyönyör az élet.

Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.

– Milyen régen kereslek!

– A ki szeret, az megtalálja azt, a kit keres.

– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?

– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.

– Kegyetlen voltál.

– Légy te kegyetlenebb.

Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a
kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.

Így szeretnek – nem a tündérek – hanem az oroszlánok.

A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a
virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi
szem látja őket.

Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes
gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága
italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók.
Ez a valódi paradicsom.

Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz
szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél
a tündérkirályné maga volt az ölében.

Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi
titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.

Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy
bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki,
hogy idejőjjön.

– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen
éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.

Őrült mondás volt.

S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s
hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok
szerelmes bolondot összeboronálhasson.

Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a
mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat.
Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi
hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál,
multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét.
Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a
tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.

A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy
fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele
azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.

A szőke leány könyezett, a barna kaczagott a történteken.

Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a
nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja
kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi?
Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni?
Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó
fejedelemnőjének.

Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a
fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.

Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s
az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem
szabad elárulni.

Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó
kedvüket.

Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára
tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.

– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két
leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te
gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra
húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert
ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az
ujjamról.

Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a
talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak
erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.

A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó
kiürített pohárral a kezében.

Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt.
Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete.
Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik
azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én
megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a
kezeit.

Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.

Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán
gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.

Együtt vannak mind a négyen.

Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a
hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást
ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.

A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.

A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon
keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.

– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy
énekelnek a pacsirták?

Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak
kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások
lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma
erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy
szerelmet!»

Ébren pedig a búcsúvételt, csókok és ölelések jelzik.

A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a
vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra
bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet
hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát
száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a
menyegzői terembe.

Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A
világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek
látszanak.

A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak.
Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.

Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz
egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának
álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két
ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a
«gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.

Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!

Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt
űznek Jehova és Allah nevéből!

Látszik, hogy őrültek valamennyien s pert indítottak az égiek ellen.

Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az ó-egyiptomi szokás
szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a
mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást
paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad
kicsufolatlanul.

S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak
keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva
a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik
a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges
automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a
géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított
kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb
szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a
nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és
majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést
végző Láma!

Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja
Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot
lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi
tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a
lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy
tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák
elbűvölni.

Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres
szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges
«árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak
dobszóra.

S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő
személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez
mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a
mikről senkinek sem ad számot.

Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a
palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?

Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a
paradicsomnak?

Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.

Talán egy számüzött szultánleány ez a herczegnő?

Vagy valamely keletindiai nábob özvegye?

Tán jegyese valami sahnak?

Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre
tartotta lekötve.

Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is,
részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor
találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező
készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok
készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég
volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot
készítettek belőle.

Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra
bízta kincsei megőrzését!

De hát arról senki sem beszélt.

Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a
melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott
falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok
arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az
alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az
igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett
volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a
paradicsomnak a titkára.

Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek
ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket
a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből,
elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a
két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni
pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.

Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb
látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus
bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe
ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy
«hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el
akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna
kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a
figyelmét.

A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával.
Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott
élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök,
juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté
volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és
virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri
kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban
pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal,
potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a
friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték
töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s
aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített
paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.


A ZÖLD LEÁNY TANÁCSA.

Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.

Minden nap új, meg új élvezet várt reá.

Minden nap újra kezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.

A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után
Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára
hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.

Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna
végig az arczán.

Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.

Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott.
Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe,
mint a félérett czitromé.

– Mit akarsz? kérdezé tőle.

– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom,
mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem
jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen
színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen
szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki
irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak.
Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a
minek veres a levele.

Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arczát.

– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.

– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért
hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.

– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.

– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop
őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár
nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a
«geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó
kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a
«jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi»,
a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az
irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket
váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.

– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen
áttörtem.

– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a
palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve,
hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a
keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.

– És ha nem szököm el?

– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a
kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen
szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a
kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas
úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány
csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor
lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.

Edrisz bég azt mondá a zöldszínű leánynak:

– Csak azért is itt maradok!

A rabnő visszavonult.

Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma
szerecsennő.

Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott
neki, hogy fusson e helyről.

Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől s tovább bolyongott.

Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó
szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.

– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a
nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy
czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy,
hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van
időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével
megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.

– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe
fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem
kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál,
az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha
meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és
lóháton. Ez szóm és mondásom.

– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni;
rimánkodék a duéna.

– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén
Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a
turbánjának a tekercse közé.

S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.

Meglepte az öltözet, a melyben a három hölgyet találta.

A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe.
Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.

Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. Semmi ruhában sem olyan
bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.

A ki gyászol, annak kell a vigasztalás s legjobb vigasztalás a csók!

S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak
százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!

A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.

Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.

Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra
volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.

A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az
alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.

Egyik szűk nyakú fekete philolában volt a «bendzsi».

Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a
pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.

– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem
kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti
is.

– Tudod-e a szemek alphabetjét? Kérdezé tőle a szőke leány.

– Kitalálom.

Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a
szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a
kettő, Gomál a három.

Edrisz bég figyelt és számolt.

Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.

«Laillabeth!»

Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De
hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?

A barna azt mondá.

– Hát a kézszorítások alphabetjét ismered-e?

– Azt is könnyen megtanulom.

A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után
következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött.
«Ferinkháné».

Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de
hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.

Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes
füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban
felfokozta.

Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég
nem ügyelt azokra a szive dobogásától.

Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak
enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem
látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra,
nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával,
csak a véghetetlen szerelmével.

– Igyál hát az én szerelmemre! unszolá őt a szerelmese.

– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik
szájából.

– Hát én itassalak meg? kérdezé a hölgy.

– De akkor sem mondhatok rád áldomást, a míg a nevedet nem tudom.

– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?

– Igen is.

– Találd ki hát!

Tizenhárom csók: – «Mim.» – M.

Egy hosszú csók: – «Olaf.» – A.

Öt szapora csók: – «He.» – H.

Megint egy forró csók: – «Olaf.» – A.

Kettő egymásután, aztán meg pihenés: – «Beth.» – B.

Tíz csók egymás után és szünet: – «Jud.» – I.

Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer «Lomad.»

– LL.

Végül egy fojtogató harapcsók: «Olaf.» – A.

Hatvanhét csók s kijön ez a név: «Mahabilla».

Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből,
álmodók hangján hebegve.

– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné? Kik vagytok ti?
Kinek a palotája ez itt?

Ekkor eszébe jutott az a czédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át
neki: a nyilvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe
dugva. Hirtelen elővette és kibontá.

Ez volt beleirva æthiop irásjegyekkel:

«Holnap megérkezik urunk, Tefik bey, kormányzó.»

– «Tefik bey!» hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. Ez
itt Tefik bey háza? Te vagy Mahabilla, Tefik bey neje; ti Laillabeth,
Ferinkháné; Tefik bey leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a
hárman! Én vagyok Edrisz bég el Homrah!

S már akkor a handzsár villogott a kezében.


MIT TALÁL TEFIK BEY – EL GHAZI – OTTHON.

Tefik bey nagy diadallal tért vissza abyssziniai hadjáratából. Megtörte
az ellenséget, várát elfoglalta, kincseit elhozta.

Egész karavánt tett ki a rabszolgák és teherszállító állatok száma, a
kik a prédát utána szállíták.

Diadalai egy új tartományt csatoltak uralkodója országához.

Annyi volt a dicsősége, hogy már csömörlött tőle.

A fővárosából eléje vonuló küldöttségeket, a kik síppal, dobbal, utczai
tánczosnőkkel jöttek az üdvözlésére, sheriffeket, mollákat, imámokat
otthagyta az alvezérének, hadd szedje az a babérokat. Maga félretért a
diadalútból, a hol a pálmaerdőhöz értek s egyedül egy csatlós
kiséretében ügetett a palotája felé.

A kapunyilás már akkor ki volt bontva.

Meglepte, hogy ott is várja egy küldöttség. A város főkádija van ott,
egy csoport fegyveres csauszszal.

– No csak röviden beszélj, kádi, kiáltá kevély lenézéssel a bey,
leugorva a lováról s odavetve a mén kantárát a lovásznak. Nem érek rá
hosszú beszédet hallgatni!

– Rövid szó lesz, Tefik bey, mondá a főkádi. Feleséged meghalt.

– Kicsoda? Mahabilla?

– És a két leányod is halott.

– Laillabeth! Ferinkháné!

Tefik bey lélekszakadva rohant be a palotába, fel a márványlépcsőkön,
ezt a három nevet kiabálva. Emberhang nem felelt a kiáltására. Csak a
három kajdács fecsegett egymás közt az előtornáczban. «Hol vagy piros
arczú ifjú?» – «Én láttam, – én szerettem a piros arczút».

A rabnők mind eltüntek. Egy párt közülök futás közben széttéptek az
oroszlánok, azok most jóllakottan hüseltek bozótjukban.

– Kedveseim? Hol vagytok? Lihegett a bey, a kerti terembe rohanva.

Egy sor véres lábnyom mutatta neki, hogy hol keresse őket.

A vérnyomok a tündérgrottához vezettek.

Tefik bey letépte az eleven rózsafüggönyt, s a grotta közepén ott látta
az ezüstasztalra téve a három szép fejet. Középen a Mahabilláé, a
csodaszép fő, a piros szívvel a homlokán; az arcz sárga már, de a szív
most is piros; két felül mellette a Ferinkháné és a Laillabeth. A
réziblisz tűzszemei világítottak rájuk.

– Ki tette ezt? Ki volt az átkozott? ordítá embertelen dühében a sziven
sújtott hős vezér.

– Egy ismeretlen ifjú gonosztevő. Már elvette büntetését. Nézz oda!

S azzal kitárva a teremnek festett üvegű ablaktábláit, melyek a belső
kertre nyíltak, odamutatott egy szép magas félrehajló borassus pálmára.

Azon függött felakasztva Edrisz bég – most már nem – El-Homrah.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a pillanattól kezdve lett Tefik bey-el Gházi, (a győztes) neve
«Tefik bey-el-Deli» (az őrült).

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekként olvasható az 1886-iki napok krónikáiban.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Idegen nyelvre fordítás jogát fentartjuk magunknak.]

[Footnote 2: Ha valaki eljátszotta a khedive kegyét, azt csendesen
eltették láb alól; mérget töltöttek a kávés findzsájába.]



TARTALOM.


EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG.

  Az ottfeledett matróz  1
  A kitalálhatlan irat  5
  A jeges medvék Rareyje  7
  Az éjsark éléstárháza  12
  A királyt nem szabad megenni  28
  Egy börtönnel odább  33
  A kövek fénybogarai  38
  A bazalt születése  44
  A labyrinth és lakói  52
  A hegykristály-barlang  55
  Az ősember a kristályban  58
  A huszezer éves menyasszony  64
  A czet palotája  67
  Harcz az óriások között  76
  Utazás a czethalban  81
  A volcángyujtás  89
  A feltámadás csodája  95
  A kőbe nőtt após  106
  Leánykérés özönvízelőtti módon  110
  Menyegzői kéjutazás a föld alatt  117
  Kain sírboltja  125
  Ős genealogia  132
  Az új ég  133
  A Tegetthoff  139
  Egy újjá születő föld  145
  Az új teremtés műve  151
  Ne tovább  164


A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA.

  Alof-beth-gomál Mollah  169
  Tefik bey és a próféta  172
  A drága hold és az olcsó herczegnő  179
  El-Kába Yehram  192
  A szultánleányok regéi  201
  A szép Gamila története  210
  A gonosz Abu Lahab legendája  216
  A mitől a férfi arcza fehér lesz  221
  A mitől a férfi arcza még pirosabb lesz  224
  Az a sziv a homlokon  232
  Palmyra, az eldorádói herczegnő  239
  Ismét az Alof-beth-gomál Mollah  246
  A paradicsomban  254
  A zöld leány tanácsa  270
  Mit talál Tefik bey – el Ghazi – otthon  276


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


26 |öles lábszáraíval |öles lábszáraival

28 |O, a ki |Ő, a ki

31 |is egym sba |is egymásba

35 |folyosón végíg |folyosón végig

111 |«Meachssow! felelt |«Meachssow!» felelt

147 |nem engedettt |nem engedett

175 |khedive herczegkisassszonyát |khedive herczegkisasszonyát

215 |arszot látni |arczot látni

215 |hogy míkor |hogy mikor

250 |előtt megjeleník |előtt megjelenik

263 |lesz ennnek |lesz ennek

274 |«Olaf.« |«Olaf.»

274 |«Jud.« |«Jud.»

276 |TÉFIK BEY |TEFIK BEY]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egész az északi polusig!; A ki a szivét a homlokán hordja" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.