Title: Huszonegy novella
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Huszonegy novella" ***


available by the Google Books Library Project



Huszonegy novella.

IRTA

BIRÓ LAJOS.

BUDAPEST,

DEUTSCH ZSIGMOND ÉS TÁRSA.

1908.

MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.



ILKA.

Történet egy vidéki városból.


I.

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat
túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy
rákiáltott:

– Pista!

A szőke fiatal ember megfordult és feléje sietett:

– Szervusz, mondta, én a vonat másik végén kerestelek.

Megölelték egymást.

– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a
táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.

– Dehogy nem kaptam meg, mondta Gál. Nem olyan nagy város Marosvár.

– Annál jobb. Hát mi újság?

– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz,
háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot
csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép
asszonyok festője. Öt hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer
forintot.

– Jó. Köszönöm. Hát te mit csinálsz?

– Vezetem az ügyvédi boltot.

– Megy?

– Igen.

– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy
huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.

– Én fiatal vérszopó vagyok.

– Mindegy. Téged nem gyűlöllek. Te kedves vagy.

Hordár hozta a Girálthy nagy kofferjét és felrakta egy fiakkerre.

– A Hungáriába, mondta Gál a kocsisnak.

Behajtattak a fogadóba, Girálthy átöltözködött.

– Mit csinálunk most? – kérdezte Gáltól.

– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes
társaságommal.

Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel
kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok
ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal
ember ült már. Bemutatta:

– Girálthy, a híres festő, az unokatestvérem.

Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután
beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt
miről beszélniök.

Tíz óra felé élénkség támadt a kávéházban. Nők jöttek be.

– Mi az, kérdé Girálthy, az asszonyok is járnak nálatok kávéházba?

– Csak színház után.

Girálthy nézegette az asszonyokat.

– Csinosak, mondta elégedetten.

Gál bólintott a fejével.

– Igen. Csinosak. – Iszol egy kis bort?

– Egy pohárral, mondta Girálthy.

Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az
asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két
üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.

Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a
billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották
a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat
vágtak a földhöz, cigányt hozattak.

Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.

– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a
neveiket.

– A huszár, a főhadnagy, az báró Kurt Ödön.

– Micsoda báró?

– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete,
cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál.
Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez
kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a
szerencséjét. Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután
kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem
ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt
Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami
pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia.
Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény
Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus.
Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.

– És ez a te társaságod? – kérdezte Girálthy.

– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék
távoli rokonságban, be se fogadtak volna.

– És mit csinálsz velük?

– Iszom.

– Mindennap?

– Majd mindennap.

– Hát élvezet ez?

– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók,
kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és
széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de
még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.

– Szegény fiú. És asszonydolgokban hogyan állasz?

– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják érdemesnek asszonyok után
futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.

– Szegény fiú, mondta Girálthy még egyszer őszinte részvéttel.


II.

Gál másnap látogatóba vitte Girálthyt. Délben azután kimentek a korzóra.

– Nálunk, mondta Gál, a Wesselényi-utcát híjják korzónak, mert délben
itt szokás sétálni.

Megálltak egy sarkon és Girálthy nézte az asszonyokat.

Egy finomfejű, barna asszony ment el előttük. Gömbölyű arca volt, kis
gödrökkel, szelid és meleg tekintete és teli, friss, naiv szája. Gál
köszönt neki.

– Te, mondta Girálthy, ki ez az asszony? Én ezt ismerem.

– Ez, fiam, Mertz Károlyné. Özvegyasszony. Gazdag. Egy öreg
építésvállalkozó volt a férje.

– De a leánykori neve?

– Gondolom: Tóthy vagy Fóthy…

Girálthy csettintett a kezével.

– Hohó, hogy ez nem jutott eszembe. Fóthy Ilka. Hiszen földim. Aradi.
Egy házban laktam vele. Sőt együtt játszottam vele, mikor ő nyolc éves
volt, én meg tizenegy. Ez az asszony most huszonnyolc éves. Hány éve
özvegy?

– Négy.

– És?

– Mit: és?

– Kihez fog férjhez menni? Ki a szeretője? Vagy kik a szeretői?

– Senki és senkik. Ez az asszony jár színházba, bálba, jár korcsolyázni,
jár tenniszezni; jól mulat és jól él, de se férjhezmenni nem akar, se
szeretője nincs.

– Bizonyos?

– Egészen bizonyos. Ha volna, már második napon tudná az egész város.
Róla különösen. Mert őt különösen figyelik.

– Miért?

– Mert bosszantó dolog: látni ilyen nyugodtan, ilyen elégedetten, ilyen
gazdagon és ilyen hozzáférhetetlenül egy asszonyt. Az asszonyok
megpukkadnak, ha ránéznek. Ő különben se vigyáz nagyon a nyelvére és
mindenkinek mondott már egy-két sottise-t. Nagyon is biztos a maga
dolgában. Azonkívül: nem tartozik se a dzsentrihez, se a zsidókhoz, se a
Fehér kereszt-klikkhez, se a Népkonyha-klikkhez. Hát gyűlölik és
figyelik.

– Mondd: buta ez az asszony?

– Miért?

– Csak buta asszony maradhat négy évig özvegyen vagy szerető nélkül, ha
ilyen teste van. És ha gazdag.

– Na, nem épen buta. Nem is okos. Szép és ápolja a szépségét.

Girálthy gondolkozott.

– Visszajön még erre? – kérdezte azután.

– Igen.

– Mutass be neki. Felújítom vele a gyerekkori barátságot.

– Szerencsét próbálsz?

– Majd meglátjuk.


III.

– Hát nem engedi meg? – kérdezte Girálthy.

– Nem.

– De miért az isten szerelmére?

– Mert mások is hallhatják. Akkor azután van itt egy idegen úr
Budapestről, aki engem egyszerűen Ilkának szólít.

– A gyerekkori barátság révén.

– Azt mindenki mondhatja. És hiszi, aki akarja.

Girálthy ránézett. Mégis buta ez az asszony, gondolta magában. De nagyon
szép, és jó volna feleségnek is, szeretőnek is. Odafordult az
asszonyhoz.

– Nagyon büszke az erkölcsös hírére? – kérdezte tőle egy kicsit
lenézően.

– Igen, – mondta határozottan az asszony.

– Na!… Hát engedje meg, hogy lefessem. A magam örömére. A magam
gyönyörűségére.

Az asszony habozott.

– Festek magáról, mondta Girálthy, egy gyönyörű képet. Kiállítom
Budapesten.

Az asszony elmosolyodott.

– Ezt nyugodtan teheti, mondta Girálthy. Hiszen tíz asszonyt festek itt;
és nem árt egyikük hírének se.

Az asszony beleegyezett. Girálthy már délután felvitette hozzá a
festőállványát és a festékes dobozát. Azután minden délután felment
hozzá. Jó képet akart róla festeni, hízelegni akart neki a képpel, a
munkát azonban szándékosan késleltette. Meg akarta szerezni az asszonyt.
Ez a munka azonban nehezebben ment, mint a festés. Az asszony jókedvű
volt, bizalmassá is lett, nevetett, egy-egy kézcsókot megengedett, de
Girálthy semmi komoly eredményt el nem ért.

Egyszer festés közben letette az ecsetjét és odafordult az asszonyhoz:

– Mondja, nem akarna maga feleségül jönni hozzám?

– Isten ments! – szólt rémülten az asszony.

– Miért? Olyan ijesztő vagyok a maga számára?

– Nem maga ijesztő. A házasság.

– Sohasem fog férjhez menni?

– Sohasem.

– Nagyon rossz tapasztalatokat tett a házasságban?

Az asszony elpirult.

– Ne kérdezzen, mondta zavarodottan. Nem akarok férjhez menni.

Girálthy felkelt, odament az asszonyhoz és megfogta a kezét. Ekkor
igazán izgatott volt.

– Ilka!… mondta neki könyörgő és forró hangon.

Az asszony felugrott és kiment a szobából. Girálthy káromkodott és
hazafelé indult.

Másnap ismét megpróbálkozott az asszony megnyerésével.

– Itt hagyom, – fenyegette meg az asszony.

– Inkább nem szólok semmit.

– Borzasztó népség maguk férfiak, mondta azután panaszosan és kényesen
az asszony. Itt van már megint ez a Zemplény Gyurka…

– Mit csinál Zemplény Gyurka?

– A mult télen – egy hónapig – minden nap éjjeli zenét adott nekem és
egész nap itt járt az ablakom alatt. Most újra kezdi. És most verseket
is ír hozzám. Ezek a buta helyi újságok közlik. És mindenki tudja, hogy
rólam szólnak.

– Hisz ez dicsőség, mondta egy kicsit csúfolódva Girálthy.

– Szép dicsőség. Add nekem ifjú testedet: ha ezt ezer ember olvassa. És
egy vers, amelynek ez a refrénje: ha nem leszel enyém, hát meghalok.
Szép dicsőség.

– Minek kacérkodott vele?

– Én nem kacérkodtam vele. Beszéltem vele és táncoltam vele, mint
mindenki mással.


IV.

– Öregem, mondta Girálthy, ennek rossz vége lesz.

– Mi a baj? – kérdezte Gál.

– Én komolyan szerelmes leszek ebbe az asszonyba.

– És az asszony?

– Ez épen a baj. Ő olyan hideg, mint egy sírkő. Tudni se akar semmiféle
szerelemről. És nagyon szép. És nagyon kívánom.

– Hát mit mond?

– Azon, amit mond, nehéz eligazodni. Buta egy kicsit. Amilyen szép,
olyan buta. De úgy képzelem: semmi öröme nem volt az első házasságon. A
férje öreg volt.

– És?

– És: vannak asszonyok, akik egészen hidegek maradnak egy rossz
házasságban. A férjük csak magával törődik. A szivüknek már kezdetben
sem volt semmi köze az egész dologhoz. És hidegen marad a vérük is.
Egyszer sem jöttek lázba. A házasélet egy rút ember számára való kínos
és piszkos kiszolgáltatás volt nekik. Utálattal gondolnak rá. Ilyen
lehet ez is. Az ilyen asszony érzés dolgában tudatlanabb, mint egy lány.
Örül, hogy nem kénytelen engedelmeskedni senkinek. Nem is sejti, hogy
van más szerelmi élet is, mint az, amit ő szerelmi életnek hisz.

– Akkor elég rosszul áll a dolgod.

– Nagyon rosszul.

Girálthy összeszorította az öklét.

– Csak egyszer tudnám lázba hozni, kiáltotta elkeseredetten. Csak
egyszer tudnék hozzáférni. Csak egyszer! Majd megmutatnám!

Gál hallgatott. Girálthy idegesen tépegette a bajuszát.

– No szervusz, mondta azután.

– Hová mégy?

– Felmegyek hozzá.

– Hát szervusz.

Girálthy felment az asszonyhoz. Esteledett már.

– Későn jön, szólt az asszony.

– Nem festeni jöttem.

– Hanem?

– Imádni magát.

– Hagyjon békét nekem, kiáltotta haragosan az asszony. Nincs nekem elég
bajom Zemplényvel?

– Mi baj van már megint Zemplényvel?

– Az egészen meg van bolondulva. Egész éjjel nem hagyott aludni a bolond
muzsikájával. Azután reggel be akart ide jönni. Félóránként
vissza-visszajön ide az ablakom alá és itt áll egy negyed óráig. Délben
úgy zokogott itt, hogy az emberek megálltak az utcán.

– Hol zokogott?

– Bejött a kapun ide a kis kertbe a vasrács és az ablak közé, nekidőlt
az ablaknak és sírt. Egészen bolond. És azt hiszem egészen részeg. Azt
hiszem tegnap óta iszik.

Girálthy próbált másról beszélni, az asszony azonban folyton visszatért
a bolond Zemplényre.

Voltaképen hízeleg neki a dolog, gondolta Girálthy. Ennek az asszonynak
nem lehet másképen udvarolni, csak úgy, hogy az ember óraszámra és
naphosszat azt mondja neki, milyen szép, milyen szép, milyen szép. Csak
hiúsága van. Buta. De, – csakugyan nagyon szép.

Nem tudtak beszélgetni. Girálthy rosszkedvű volt és el akart menni.
Felkelt, kezet csókolt az asszonynak.

Az utca felől, a magas földszintes ablak alatt ekkor keserves zokogás
hangzott fel. Az asszony összerezzent.

– Már megint itt van, mondta ijedten.

– Miért nem viteti el rendőrrel?

– Mit gondol, az alispán fia!…

Girálthy dühös lett.

– Hát akkor boldoguljon vele, ahogy tud.

Menni akart. Az ablak alatt azonban ekkor megszünt a zokogás és egy
panaszos kiáltás hangzott fel:

– Ilka, Ilka!

Girálthy megállott.

– Mit akar ez a bolond? – kérdezte az asszonytól.

– Azt akarja, hogy odamenjek az ablakhoz.

– Hát ugyan menjen oda. Küldje haza.

– Nem megyek, mondta dacosan az asszony.

– Hát ne menjen. Kezét csókolom.

Az ablak alatt azonban még panaszosabban és még keservesebben bődült fel
a könyörgés. Egy síró, elcsukló, részeg hang zokogott be a szobába:

– Ilka! Ilka!

Az asszony a kis ujját vette a szájába és idegesen harapdálta.

– Hát odamegyek, mondta azután. Hazaküldöm. De maradjon itt addig.

– Jó, válaszolta Girálthy.

Az asszony oda ment az ablakhoz. Kinyitotta az üvegtáblákat és kihajolt.
Egy negyedméterrel alacsonyabban, a falnak támaszkodva, egy virágágy
közepén ott állott a Zemplény-fiú. A kalapja a földön volt, a nagy haja
borzasan és nedvesen lógott le a füleire és a homlokára. Az ablaknyitás
zajára felemelte a fejét. Az arca ólomszínűen, ráncosan és torzultan
rángatódzott. A szája két szélén habos nyál csurgott le; a felfelé emelt
szeme nagy, zavaros és véres volt.

– Nézze Zemplény, mondta neki reszkető hangon az asszony, menjen szépen
haza.

A fiú még jobban felemelte a fejét, a zavaros szeme egészen kitágult.
Kinyitotta a száját.

– Ha nem leszel enyém, hát meghalok, mondta rekedten és fuldokolva.

Azután a zsebébe nyult és revolvert vett elő. Girálthy kiáltott egyet,
ki akart ugrani az ablakon, de még félre sem lökhette az asszonyt, a fiú
már a homlokához emelte a revolvert és elsütötte.

Girálthyt egy vörös lobbanás vakította el; azután egy dördülés. Azután
egy csípő puskapor-felhőben vér sziporkázott a levegőbe fehér
agyvelőfoszlányokkal együtt és a homályos alkonyatban rápermetezett az
asszony fejére és az ő fejére, amint a rémülettől mozdulatlanul
kihajoltak.

A fiú teste megdőlt, neki esett a falnak, onnan végigzuhant a földön a
virágok között. Girálthy kábultan ugrott vissza. Megfogta az asszonyt.

Az asszony nem mozdult. Ájultan és mereven feküdt az ablakpárkányon.
Girálthy megfogta, lecsúsztatta a földre, azután feltette egy dívánra és
kisietett.

– Hozzon gyorsan orvost, mondta egy cselédnek.


V.

Az asszony egy karosszékben ült. Jött Girálthy.

– Ma lesz a napja, mondta, hogy velem szépen kikocsikázik.

– Nem, nem, szólt az asszony bágyadtan, nem merek emberek elé menni.

– Emberek elé menni nem is fog. Egy óra mulva ideáll a ház elébe egy
zárt kocsi. Beülünk. Kikocsikázunk a városból és kinn a Fáczányos erdő
tájékán leeresztetem a kocsi tetejét.

– Nem tudok…

– Tud és jönni fog.

– De mit szólnak az emberek?

– Az emberek semmit se szólnak. Már el is felejtik az egész dolgot.
Három hét sok idő. És túlságosan sok arra, hogy maga még tovább is beteg
legyen. Nem elég, hogy a felriadozásokból, sikoltozásokból kigyógyult.
Egy hét alatt talpon is kell lennie. Érti?

– Igen, mondta mosolyogva az asszony. Maga olyan jó hozzám.

– Ha csakugyan jó vagyok, azt azzal kell meghálálnia, hogy siet a régi
vidám és erős asszony lenni.

Az asszony mosolygott és egy óra mulva beült a kocsiba. Kinnt nagy
lélekzettel szítta be az erdő esti levegőjét és egy öt perces sétát is
tett. Mikor hazajöttek, piros volt az arca és mosolygott. Girálthy
mindennap kétszer ment fel hozzá és órákat töltött nála. Mulattatta és
megnevettette, udvarolt neki és szigorú volt hozzá, virágokat és
könyveket vitt neki, és az asszony tíz nap mulva egészséges volt. Pár
napra rá részt vett egy tennisz-partieban és az volt, aminek Girálthy
kívánta, a régi vidám és erős, mindenkinek tetsző és magának legjobban
tetsző asszony.

Girálthy felment hozzá egy este.

– Ilka, kérdezte tőle, Ilka, jól van?

– Igen.

– Egészen jól?

– Nagyon jól.

Girálthynak reszketett a hangja az izgalomtól.

– Ilka, mondta, akkor meg kell most mondanom magának, hogy szeretem.

Az asszony riadtan emelte fel a kezét:

– Ne!… Nem!… mondta dadogva.

– De igen. Ezt el kell mondanom és ezt meg kell hallgatnia. Hiszen
látnia kellett.

A hangja mélyebb lett, hogy szinte hörgött az izgalomtól; az asszony
felé nyujtotta a karját.

– Ilka, hát én imádom magát. Én megőrülök. Akarom magát. Maga kell
nekem.

Az asszony ijedten húzódott össze a székén és nem szólt.

– Ilka, mondta Girálthy csendesebben, legyen a feleségem.

Az asszony rémülten egyenesedett ki.

– Nem! Nem! Azt nem! – kiáltotta élesen.

– Hát ha azt nem, hát akkor… akkor… Én nem bírom ki, Ilka. Miért nem
akar? Miért vonakodik? Miért zárja be a fülét? Ilka, maga fiatal,
élvezze az életét. Ilka, magának fogalma sincs róla, milyen
gyönyörűségeket utasít el magától. Ne legyen süket. Akarjon szeretni. A
maga fiatalságának szerelem kell. Ne fojtsa el magában ezt a hangot.
Éreznie kell ebből valamit. Hallgasson az erős, izmos, szép fiatal
testére.

Odacsúszott az asszonyhoz, megfogta a kezét és a testére suttogta rá a
lázas könyörgését.

– Ilka! Könyörgök! Ilka!

Az asszony visszahúzta a kezét.

– Nem! – mondta – nem, nem!

Girálthy ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka és reszketett az
egész teste.

– Nem? – kérdezte keményen és élesen. Nem? Engem is elrúgsz? Te férfiölő
asszony akarsz lenni?

Az asszony ijedten nézett rá és Girálthy dühödten, kegyetlenül és durván
beszélt le hozzá:

– Teneked minden emberéletnél többet ér a te meddő tisztességed, a te
gyilkos és becstelen becsületed? Teneked emberéletek kellenek?

Megállt egy másodpercig, azután minden kegyetlenséget egy mondatba
gyűjtve lassan és rekedten mondta:

– Én is ideállok hát majd egy este az ablakod alá…

Az asszony ekkor felugrott. Fehér volt az arca. A rémült szeméből
könnyek hullottak le. A Girálthy szájára tette a kezét és a keze hideg
volt.

– Ne, dadogta reszkető ajakkal, ne, ezt ne mondja… Csak ezt ne… Inkább
akármit…

Girálthy ránézett. Az asszony keze az ajkán volt. Megfogta és
odaszorította. Az asszonynak az egész teste reszketett és zokogás
töredezett fel az ajkán.

– Ne, mondta halkan, csak azt ne. Inkább akármit…

Girálthy ekkor átkarolta és magához szorította. Az asszony még
védekezett. Gyenge kézzel le akarta magáról fejteni a Girálthy karjait.
De Girálthy lihegve és fenyegetően mondta:

– Ilka!…

A szoba egészen besötétedett. És az asszony szepegő sírással, egy mély
sóhajtással megadta magát.


VI.

– Ilka, mondta Girálthy, még egyszer megkérdezem: nem akarsz a feleségem
lenni?

– Nem.

– Hát ebbe bele kell nyugodnom. És nem akarsz Budapesten se lakni?

– Nem. Itt jól érzem magamat.

– Hát ez is jó. De én gyakran lejövök és te gyakran feljösz. Igen?

– Igen.

– Akkor rendben van. És szeretsz?

– Igen.

– Már – úgy-e? – amennyire te szeretni tudsz.

– Igen.

– De valld be, hogy nem bántál meg semmit.

Az asszonynak lehúzódott a szája szöglete és pityergősen válaszolt:

– Ezt nem vallom be. Mert nem igaz. Mert megbántam. Mert azóta minden
nap és minden órában megbánom. Mert tíz nap óta nincs nyugodt álmom.
Sírok éjszakánként. Nem tudok imádkozni. Nem merek gyónni. Nem merek
emberek közé menni. Nem merek senkinek a szeme közé nézni.

Girálthy nevetett.

– Majd elmúlik ez.

– Nem múlik el.

– Valld be legalább, hogy egészen hibás fogalmaid voltak és óriási
tévedésekben leledzettél.

Az asszony elpirult és mosolygott.

– Hát bevallom, mondta és félrefordította a fejét.

Később megkérdezte a férfit:

– Mikor utazol?

– A féltizenkettős vonattal. Reggel Budapesten akarok lenni. Tíz óráig
itt maradok.

Tiz órakor elbúcsúztak. Girálthy elment a hotelbe. A szobájában várta
Gál. Girálthy leküldette a holmiját.

– Bemegyünk a kávéházba? – kérdezte Gál.

– Nem. Menjünk a vasúthoz.

– Még másfél óránk van.

– Menjünk ki gyalog. Szivarozva kiballagunk egy óra alatt.

Elindultak. Beszélgetést kezdtek, de nem tudták folytatni. Girálthy a
szivarját nézegette; Gál a botját suhogtatta. Hallgatva mentek.

– Hát mikor jösz le megint? – kérdezte Gál.

– Pár hét mulva, mondta természetes hangon Girálthy.

– Úgy?… Örülök, hogy Marosvár annyira tetszik neked.

Girálthy ekkor elmosolyodott, karonfogta Gált és nagyon melegen mondta
neki:

– Fiam, hát ne bolondozzunk tovább. Nincs ennek semmi értelme. Hiszen
úgyis tudod, miért jövök én vissza három hét mulva. Az asszony kedvéért
jövök. És úgyis tudod, hol voltam én, mikor nem tudtátok, hogy hol
vagyok. Az asszonynál voltam.

Gál mosolyogva intett.

– Persze, hogy tudtam. Nekem nem hazudhattál. Tudtam és nagyon örültem
neki. Hát rendben van a dolgotok?

– Igen.

– Elveszed?

– Nem.

– Miért?

– Nem akar. Szabad akar maradni.

– És miért védekezett olyan makacsul…?

– Úgy van, ahogy mondtam. Fogalma sem volt róla, hogy az asszonynak is
vannak jogai és örömei a szerelemben.

– Mióta tart?

– Tíz napja!

Gál mosolyogva, jóindulattal kérdezősködött és Girálthy örömmel,
boldogan és bőbeszédűen adott elő mindent.

– A te diszkréciódban, mondotta, úgy bízhatom, mint a magaméban. Most
hát van itt egy szép, kedves, fiatal szeretőm, aki sohasem lesz
terhemre, akit ellenben mindíg felkereshetek, amikor akarom. Aki semmit
se kíván, ellenben mindent ad. Aki nem nagyon okos, de legalább nem is
követelő. Ez csak irigylésre méltó.

– Igen, – mondta Gál csendesen.

Gondolkozott.

– És mondd csak, kérdezte később, hogyan boldogultál mégis?

Girálthy elbeszélte. Előbb az ápolást… A vallomást…

– … Mikor azután hiába könyörögtem neki, akkor dühbe jöttem. Felállottam
és dühömben és keserűségemben azt kiáltottam: „hát neked emberélet
kell?“ Erre ő felugrott…

Elbeszélte az egész történetet.


VII.

Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az
asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és
minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve
várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az
asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos
teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett.

– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép
ez az asszony.

Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a
Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a
baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával
foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a
dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.

– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat
megfosztanom.

Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt.
Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a
tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető
arccal, de nagyon komolyan mondta:

– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene
megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és
imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.

– Gál, mondta nevetve az asszony, milyen bolondokat beszél maga!

Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő
éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és
elkeseredve állapította meg:

– Szépen vagyok. Szerelmes lettem belé…

Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott,
ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett
gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a
mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt.
Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg
akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az
asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia
kellett neki.

Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál
sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen
vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment
hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál
szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte,
hogy a torka lázasan száraz.

Nehezen beszélgettek.

– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.

– Hová? Meddig? Minek?

– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát
elfelejtsem.

– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.

Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást
és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a
szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.

Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.

– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?

Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:

– Legyen a feleségem.

– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.

– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…

Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá
és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben
eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is
gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes
ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak
kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan
mondta:

– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…

Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre
nyujtotta és dadogva kiáltotta:

– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!

Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott,
megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan
súgta neki:

– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy
meghaljak?

Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy
diványra.

– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.

– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.

– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.

Az asszony előre nyujtotta a karját:

– Ne!… Nem!…

– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és
győzelmesen.

Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem
védekezett többé.


VIII.

A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra. Gál várt rá. Kezet
fogtak.

– Szervusz fiam, mondta Girálthy jókedvűen.

– Szervusz, válaszolt halkan Gál.

Kimentek az állomás elé. Gál sáppadt volt és remegett az ajka.

– Üljünk kocsiba, mondta Girálthy.

Gál egy kis sóhajtással, egy kicsit reszkető hangon válaszolt:

– Menjünk gyalog, ha nincs terhedre. Egy fontos közlendőm van a
számodra.

Girálthy kiváncsian nézett rá. Gál lesütötte a szemét és idegesen
szorongatta a botját. Elindultak. Gál halkan, remegő hangon és feszesen
beszélni kezdett:

– Azt, amit közlök veled, másképen akartam közölni. Nem itt. És nem így.
De a táviratod olyan váratlanul jelentette be a jöveteledet, hogy rá
vagyok szorítva a közlésnek erre a módjára. Röviden azt kell veled
közölnöm – és kérlek, akármilyen érzelmekkel is, de vedd nyugodtan
tudomásul – azt a kérést kell veled közölnöm, hogy a közted és… Ilka
között volt összeköttetést tekintsd felbontottnak.

Girálthy megállott. Nyitva maradt a szája és hebegni kezdett:

– Mi?… Mit beszélsz?… Ilka? Ilka? Mit tekintsek felbontottnak?

– A közted és… Ilka között volt összeköttetést.

– De miért? De hogyan? Miért nevezed Ilkának?

– Nagyon kérlek, ne kényszeríts mindkettőnknek kínos magyarázatokra,
hanem vedd tudomásul nyugodtan a megmásíthatatlan valóságot.

Girálthy a földet rugdalta a lábával dühében:

– Miért megmásithatatlan valóság? Hát mi történt? Mi történt. Miért jösz
ezzel a dologgal te? És mi jogon nevezed Ilkának?

Gál nyelt egyet, és idegesen és sietve mondta:

– A köztünk lévő viszony feljogosít rá.

Girálthynak megint nyitva maradt a szája. Gúnyosan és keservesen kacagni
kezdett:

– Áh? Áh? Áh? Úgy? A köztetek levő viszony? Hát köztetek viszony van?
Hát én elmentem és te sietve a helyembe fészkelted magad? Én kitettem a
lábamat és te belopakodtál? Én elmondtam neked, milyen a lakás és te
betörtél? Hat hete, hogy elmentem és te már egy viszony hírével fogadsz?
Egy hetes ez a viszony? Vagy hat hetes? Még meleg volt talán a helyem,
mikor tolvajmódra befészkelted magadat?

Gál összeszorította az öklét és igyekezett nyugodtan beszélni:

– Az érzelmeid jogosságát nem akarom vitatni. Ha lecsillapodsz,
szolgálok talán némi magyarázattal. Addig csak annyit mondok, hogy a
viszonyunk elég régi arra, hogy jogot adjon a következő kérésre: a mult
iránt való gyöngédségből és a gentlemant kötelező tapintatosságból ne
gyere be a városba, hanem utazz vissza Budapestre.

Girálthy tombolt dühében:

– Utazzam vissza? Sietve forduljak vissza? De mért? Ha néhány nap alatt
a helyembe jöhettél, most én is a helyedbe jöhetek néhány nap alatt.
Vagy minek jönnék a helyedbe? Megosztozhatunk. Az ilyen könnyű
személyeket, az ilyen buta nőstényeket nem szokás kizárólagosan bírni.
Az ilyen rongy azé, aki jön.

Gál felemelte a botját és harsogva kiáltotta:

– Azt az egyet pedig megtiltom neked, hogy azt az asszonyt becsméreld.

Girálthy dühösen csúfolódott:

– Megtiltod? Kis fiam, mit tiltasz te meg nekem? Tacskó! Az orrodat
törülöm meg…

Gál ekkor leeresztette botját; a dühtől remegve állt egy percig, azután
felemelte a kezét és pofonvágta Girálthyt. Girálthy, a csattanó,
váratlan pofontól hátratántorodott. Gál megfordult és ott hagyta.
Girálthy utána akart menni; azután meggondolta a dolgot, visszafordult a
kocsiállomás felé és behajtatott a csendes, éjszakai városba.


IX.

Reggel felkereste Vécsy Pált és megkérte, hogy vegyen maga mellé valakit
és provokálja Gált. Délután hat órakor a huszárkaszárnya
lovaglóiskolájában háromszor egymásra lőttek. Azután átmentek a
vívóterembe és karddal verekedtek. Az első összecsapásnál a Girálthy
nehéz lovassági kardja lezuhant a Gál fejére. Hallani lehetett a
zuhanását. A Gál arcát vér öntötte el. Megtántorodott, kiejtette a
kardot a kezéből és – csendesen összeomolva – lefeküdt a padlóra.

Girálthy felöltözködött. Kijött hozzá Vécsy.

– A seb, mondta, nagyon súlyos. A kard megrepesztette a csontot.
Agyrázkodást kapott. Kórházba kell vinni.

Girálthy keserűen nézett maga elé.

– Meghal? – kérdezte halkan, a foga közé szorítva a szót.

– Nem. Valószínűleg nem. Feküdnie kell egy-két hónapot.

Girálthy kifelé indult a kaszárnyából. Vécsy hozzácsatlakozott.

– Hát ne búsulj öreg, mondta neki. Nem tudom, mi volt köztetek. De
akármi volt: ezt te is megkaphattad volna.

– Félek, hogy belehal.

– Hja pajtás, ez a dolog nem ment babra…

Girálthy hallgatott. Terhére volt Vécsy, de nem rázhatta le magáról.

– Durva, ostoba, cinikus fráter, gondolta. Miért nem mondhatom neki,
hogy menjen a pokolba?

Hallgatott. Azután egyszerre feltámadt benne az a vágy, hogy felkeresse
az asszonyt. Küzdött magával. Nagyon vágyódott utána. Úgy képzelte egy
percig, hogy ha elmegy hozzá: visszahódítja. Egyszerűen, természetesen,
a győző jogán visszaveszi. Azután undorítónak találta ezt a gondolatot.
Undorítónak találta az osztozkodást. És Gálra gondolt és egyszerre
ellágyult a szive. Feltámadt a dühbe és haragba fullasztott szeretete a
fiú iránt, a hálája, a gyöngédsége, amelylyel régebben dédelgette, és
vissza kellett tartania a könnyeit, hogy ne sirassa. Talán meg is ölte…
Végig futott a hátán a hideg erre a gondolatra, és egyszerre ezt mondta
magában:

– Az asszony az oka.

Gyűlölni kezdte az asszonyt.

– Becstelen, buta perszóna, mondta magában. Annak dobja oda magát, aki
jön. Hát érdemes az ilyen rongy arra, hogy két derék férfi gyűlölje és
gyilkolja egymást érte?

Forrott benne a méreg. Vécsyvel vacsorázott együtt; azután az egész
társasággal együtt ivott. Dühösen, keserűen ivott, ádáz haraggal itta le
magát. A társaság zajosan ünnepelte. Girálthyból ekkor kitört a harag.

– Komisz, szívtelen banda vagytok ti. Igy örültök, hogy a pajtástokat, a
barátotokat lovagiasan legyilkoltam.

– Szamár vagy öreg, mondta neki Vécsy. Igyál!

Girálthy dühödten ivott. Tizenegy órakor egészen részeg volt. Ekkor jött
a kocsi – amelyet megrendelt – hogy kivigye a vonathoz.

– Öregem mondta neki Vécsy, te egészen részeg vagy. Kikisérlek, beraklak
a vonatba, mert még bajod esik.

Beült vele a kocsiba. Girálthy sírt:

– Megöltem a legjobb barátomat, a testvéremet. Megöltem Pistát. Megöltem
Pityut!…

Odafordult Vécsyhez. Részegen dadogott:

– Tudod miért öltem meg. Egy ringyó miatt. Egy rongy miatt. Akarod? Te
is megkaphatod. Menj hozzá és mondd neki, hogy megölöd magad, mint
Zemplény Gyurka. „Főbe lövöm magamat Ilka az ablakod alatt!“… Mondd
neki. Már megkaptad. Olyan buta. Csak ennyit mondjál és füttyents neki,
– már a tied. Ezért a rongyért öltem meg a testvéremet, Pityut!…

– Részeg vagy te pajtás, mondta neki Vécsy.

Azután berakta a vonatba.


X.

Vécsy tíz nap mulva elment a kórházba. Beeresztették Gálhoz.

– Szervusz fiú, köszönt neki, hát hogy vagy?

Gál ágyban feküdt nagy kötéssel a fején.

– Köszönöm, mondta, most már jobban.

Beszélgettek; azután Gál félénken, halkan megkérdezte:

– Te, tudják a városban, miért verekedtünk?

– Annyit mindenki tud, hogy Mertzné miatt. Girálthy is sokat volt vele,
te is sokat voltál vele…

Gál nyugtalanul sóhajtozott, azután nagy elhatározással megszólalt:

– Pali, jóbarátom vagy te nekem?

– Igen.

– Rád bizhatom egy nagy ügyemet?

– Igen.

– Bízhatom a diszkréciódban?

– Igen.

– Talán ostobaság, amit csinálok. De nem bírom tovább. Menj el kérlek
Mertznéhez. És mondd meg neki… Mondd meg neki, hogyha tíz nap óta nem
érdeklődött is irántam, ha nem küldött egy üzenetet, egy levelet, egy jó
szót, én mégis mindig rá gondolok. És üzenje meg veled, hogy nem
haragszik rám.

– Megmondom neki.

– Mikor?

– Még ma.

Vécsy azután elment. Délután felkereste az asszonyt. Az asszony szép
volt: friss, elegáns, jókedvű. Mikor Vécsy elmondta neki az üzenetet,
elpirult és zavarba jött.

– Kérem, mondta zavarodottan, mondja meg Gálnak, hogy én… Hogy én nem
haragszom rá.

– Mást ne mondjak neki?

– Mit mondhatna mást?

– Nem üzen neki semmit?

– Nincs mit üzennem… Nekem nagyon kínos ez a dolog. Én nem tehetek róla.
Én ártatlanul keveredtem bele. És az emberek úgyis annyit beszélnek.

Vécsy dühbe jött a gyáva mentegetődzésre.

– Minek hazudik? – mondta haragosan. Az a szegény fiú félholtan fekszik
a kórházban…

Az asszony ijedten húzódott vissza.

– De nekem, dadogta, semmi közöm sincs hozzá.

Vécsyt elöntötte a méreg. Odalépett hozzá és megfogta a karját.

– Minek hazudik? – kiáltott rá.

Az asszony ijedten állott fel, Vécsy fogta a karját és maga mellett
érezte a kiegyenesedett testét.

– Minek hazudik? – kérdezte halkabban.

Az asszony félénken dadogott.

– Én nem… én igazán…

Vécsyt forró vágyakozás öntötte el ebben a percben. Még mindíg fogta az
asszony karját. Közelebb húzta magához és száraz torokkal súgta a
fülébe:

– Maga azt akarja, hogy mind öljük magunkat magáért.

Az asszony rémülten nézett rá. Vécsynek szikrázott a szeme és kitágultak
az orrlyukai. Görcsös karral rántotta magához az asszonyt és rekedten
recsegő hangon lehelte rá:

– Én is ideállok az ablak alá, mint Zemplény Gyurka…

Az asszony elsápadt, halálos rémülettel reszketett, beleesett a Vécsy
durva karjaiba és nem tudott védekezni. –

Vécsy zavarodottan pödörte a bajuszát. Az asszony zokogva ült fel, és a
kezébe hajtotta a fejét. Nem tudtak szólni, Vécsy végre kínos zavarban
megszólalt:

– Milyen üzenetet vigyek Gálnak?

Az asszony elkeseredetten zokogott.

– Semmit, mondta, semmit.

– Valamit kell neki mondanom.

– Semmit!… Ilyen gazság!… Ilyen becstelenség!

Vécsy nem tudott kibontakozni a zavarodottságából. Végre megpróbálkozott
valamivel. Odament az asszonyhoz és megsimogatta a karját. Azután meg
akarta csókolni a nyakát.

– Nem! – sikoltotta az asszony. Nem! Takarodjék!

– De holnap eljövök, mondta Vécsy.

– Nem. Utálom magát. Undorodom magától.

Vécsy megpróbált könyörögni:

– Hadd jöjjek el!… Szeretem magát!

Az asszony erre felállott. Összeszorította az öklét és szembenézett
Vécsyvel. Egy percig hallgatott, azután szabadon eresztette a dühét.

– Maga poltron. Gyáva gazember. Piszkos szemétfickó. Bitang kocsis. Az
ilyen pimaszok számára a leköpés is nagy megtiszteltetés.

Zuhogott a férfire a haragos, elvakult, nem válogatós szidalma. Vécsy a
szemébe nevetett.

– Most már beszélhetsz babám. Előbb szóltál volna.

Az asszony piros lett a haragtól, teleszítta a száját levegővel és
háromszor egymásután a szemébe vágta:

– Hamis kártyás! Hamis kártyás! Hamis kártyás!

Vécsy elfehéredett. Ez a pletyka, amit most belecsaptak az arcába,
elevenére talált. Most egészen átalakult azzá a paraszttá, amivé néha
válni szokott. Az asszony még egyszer mondta, halkabban most már és
kissé ijedten:

– Hamis kártyás.

Vécsy hozzálépett, megfogta a csuklóját, megcsavarta és a földre
taszította.

– Hallgatsz? – kiáltott rá.

Az asszony ijedten hallgatott. Vécsy felemelte a lábát és a cipője orrát
hozzáérintette az asszonyhoz.

– Na megállj! – mondta neki.

Végignézett rajta és hozzátette:

– Lotyó!

Azután elment.


XI.

Másnap felsétált a kórházba.

– Mertzné, mondta Gálnak, azt üzeni, hogy nem haragszik rád.

Gál rémülten nézett rá.

– Ezt üzeni? Egyebet nem?

– Nem.

– Semmit?

– Semmit.

Gál lehúnyta a szemét.

– Pajtás, mondta neki Vécsy, rossz asszony az.

Gál felnyitotta a szemét. Ránézett.

– Lehet, mondta. Lehet, hogy rossz asszony. Hát majd kigyógyulunk talán
ebből is.

Vécsy azután elment. Délután találkozott a rendes társaságával. Akkor
félrehívta Rápolt Kálmánt.

– Te Kálmán, mondta, vér van a te eredben vagy víz?

– Vér van abban öregem, még pedig jó kún vér.

– Hát Kálmán, kell-e szép asszony?

– Kell.

– De merni is kell ám azért valamit.

– Merek én.

– Szeretnéd-e Mertznét?

Rápolt összeszorította a két ajkát és füttyentett egyet.

– Hát szeretnéd?

– Igen.

– Csak tőled függ. Megkaphatod. Én is megkaptam.

– Te?… Te?… Te…?

– Igen.

– Hát mondd. Mondd. Gyorsan.

Végighallgatta a Vécsy elbeszélését.

– Hát te kitől hallottad ezt? – kérdezte azután.

– Girálthytól, mikor részeg volt.

– És hát ha egy pofont kapok tőle?

– Hát legfeljebb kaptál egy asszonypofont.

– És hát ha botrány lesz belőle?

– Légy nyugodt. Az asszony jobban fél a botránytól, mint te.

– Hány óra?

– Hat.

– Rögtön megyek.

– Eredj. A Hungáriában várlak.


XII.

Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és
türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy
felugrott.

– No? Széna vagy szalma?

– Rápolt mosolygott és egy nagy lélegzetet vett:

– Széna.

Vécsy örömében a nyelvével csettintett.

– Pincér, kiáltotta, Pommeryt!

Azután odafordult Rápolthoz:

– Most ülj ide az asztalhoz és mondj el mindent.

Rápolt húzódozott:

– Te! Csak nem mondom el…

Vécsy ordított:

– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen
lovagias. Rögtön elmondasz mindent.

Azután csendesebben folytatta:

– Én úgyis mindent elmondok.

Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság
összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:

– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve
vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot.
Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb
kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon.
Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem,
mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk,
beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden
bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának,
hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De
kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell
hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy?
mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“
mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a
halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és
leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne bántson; hagyjon el engem;
menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem
eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám
súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. –
„Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és
úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart
ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki
még egyszer. Erre nem tudott védekezni.

A társaság izgatottan kérdezte:

– És? És?

Rápolt büszkén mosolygott és ennyit mondott:

– Én pedig nem vártam biztatást.

Az asztal körül ideges hallgatás volt egy másodpercig.

– Éljen! – kiáltotta ezután Vécsy.

A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek.
Tomboltak az örömtől.

– Hogyan búcsúztál el tőle? – kérdezte Vécsy.

Rápolt nevetett.

– Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet.

– És ő mit mondott?

– Szomorú volt.

– Majd felvidítjuk, mondta Vécsy. Éljen a jószívű, szép asszony!

A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat
ittak. A társaság a részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg
volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:

– Lovagias ember ilyen dolgokról nem beszél.

Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a
részleteket.

– Holnap, mondta később, megint felmegyek hozzá.

– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is
jusson.

– Úgy van, kiáltották a többiek.

– Sorsot húzunk, mondta Vécsy, hogy ki menjen fel hozzá holnap.

A társaság lelkesedett ezért a tervért. Vécsy elővett egy forintot.

– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz
Janié az írás.

A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és
ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.


XIII.

A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett
tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.

Felment az asszonyhoz. Becsengetett. Egy szobalány jött ki.

– A nagyságos asszony, mondta, senkit sem fogad.

– Beszélnem kell vele, kiáltotta erre Rácz Jani. Nagyon fontos ügy.

A szobalány erre bement és egy perc mulva visszajött.

– Tessék besétálni.

Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a
félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.

– Jó estét Rácz, mondta neki az asszony. Mit akar tőlem?

Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan
és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan
sikoltott és ellökte magától.

Rácz Jani megtántorodott. De nem esett el. És erre energikus lett.

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától,
kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.

Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és
összekulcsolta a kezét.

– Rácz! Kérem, könyörgök, ne bántson!

Rácz Jani kérlelhetetlen volt. Odament az asszonyhoz:

– Férfiúi becsületszavamra fogadom, hogy főbelövöm magam.

Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett
és így neki kellett engednie.


XIV.

Másnap délután Kurt báró csengedett be az asszony lakásába. Az ajtót
azonban nem nyitották ki. A szobalány az ajtó nyílásán át szólt ki:

– A nagyságos asszony senkit sem fogad.

– Fontos ügy…

– A nagyságos asszony holnap elutazik és senkit se fogad.

Kurt tárgyalni akart még, de a szobalány otthagyta az ajtó előtt. Kurt
megfordult és elment.

Dühös volt. A társaságnak elmondta a dolgot. Kinevették. Ez még
dühösebbé tette. Káromkodott.

– A keserves rézangyalát annak az asszonynak. Most becsukatja az
ajtaját. Mikor én jövök sorra. A lotyó! Csak épen én ne?

Később inni kezdett és erre még dühösebb lett. Úgy érezte, hogy jogai
vannak az asszonyra, és hogy az asszony kijátszotta és megcsalta.

Ivott. Tizenegy óra tájban egyszerre felugrott és menni készült.

– Hová mégy? – kérdezték tőle.

– Várjatok rám, mondta, eszembe jutott valami.

Egy óra tájban visszajött. A sapkáját félre csapta, a kardját a kezében
hozta. Csillogott a szeme. Gőgösen fütyörészett.

– Hol voltál? – kérdezték tőle kiváncsian.

Kurt leült, várt egy kicsit, azután nagyon nyugodtan és nagyon
diadalmasan válaszolta:

– A szép asszonynál! A szeretőmnél!

– Mi? Hol? Kinél?

– Ilkánál.

A társaság elbámult.

– Hogyan? Hogy csináltad ezt?

Kurt boldogan élvezte a dicsőséget, azután csendesen és büszkén
elbeszélte a dolgot.

– Nagyon egyszerű az ügy. Mikor innen elmentem, elmentem a Mertz-ház
elé. A kapú be volt csukva. Megnéztem a rácskerítést. Nem volt valami
magas. Átmászok én ezen, gondoltam magamban. Át is másztam, csak egy vas
kiszakította a nadrágomat. Hát átmásztam. Melyik lehet most az asszony
hálószobája? – gondoltam magamban. Kikombináltam, hogy az utolsó
sarokablak. Odamentem. Szépen bekocogtattam az ablakon. Kocogtattam
egyszer. Kocogtattam kétszer. Senki se válaszolt. Ráütöttem egyet az
ablakra. Erre láttam, hogy odajön az ablakhoz az asszony. Kinyitotta a
spalétát, de az ablakot nem nyitotta ki. Kérni kezdtem, hogy nyissa ki,
de nem akarta. Erre hangosabban kértem. Erre megijedt, hogy emberek
találnak jönni. Erre kinyitotta. Kért, hogy menjek el. Megigérte, hogy
holnap mehetek hozzá. De én nem adok semmit az ilyen igéretekre.
Elővettem a revolveremet, felhúztam a kakasát, nagyot pattant a rúgó, és
azt mondtam neki, hogyha be nem ereszt, ott rögtön az ablaka alatt
főbelövöm magamat, mint Zemplény Gyurka.

Kurt elhallgatott. A társaság sürgette:

– És? És?

– És erre beeresztett, mondta Kurt nyugodtan.


XV.

Az asszony egyedül maradt és előbb kábultan feküdt egy ideig. Azután a
csengőhöz ment és türelmetlenül, hosszasan csengetett. Azután újra
csengetett és azután megint haragosan, hosszasan nyomta a csengőt.

Végre bejött az álmos szobalány.

– Lidi, mondta neki az asszony, hozasson egy fiakkert. A két órás
gyorsvonattal utazunk.

A szobalány elbámulva nézett rá.

– Csak nem! – mondta.

– De igen. Menjen.

– Még be sincs minden pakolva.

– Majd a szakácsné utánunk küld mindent.

– De ilyenkor éjjel…

– Fogja be a száját és kotródjék.

Az asszony haragos volt, ideges, lázas, türelmetlen. Gyorsan
felöltözködött és várta a kocsit. Fel és alá járkált a lakásban,
toporzékolt, tombolt és sóhajtozott a türelmetlenségtől.

A kocsi megjött.

– Menjünk, mondta a szobalánynak.

– Én még nem vagyok felöltözködve. És még egy óránk van.

– Hát siessen, siessen már. Kint akarok lenni a vasútnál.

Végre kocsiba ültek. Az asszony behúzódott az ülésébe és gyűlölettel
nézte a házakat, amelyek mellett elmentek. Kint az állomáson
lefátyolozta magát, beült a váróteremnek egyik zúgába, és reszketett
tőle, hogy ismerőse talál jönni. De nem jött senki.

Két órakor végre beült a vonatba. Egyedül voltak egy fülkében. A
szobalány elaludt, az asszony pedig maga elé nézett és átvirrasztotta az
egész éjszakát.

– Soha nem megyek vissza ebbe a becstelen fészekbe, gondolta. Minek
maradtam eddig is? Miért nem jöttem el? Miért nem utaztam? Legalább az
első után… Miért nem találtam ki hamarább, hogy kieszelt dolog? Miért
nem utáltam meg hamarább az egész várost?

Egész éjjel ezzel a gondolattal foglalkozott: miért nem jött el
hamarább. Miért engedte, hogy újra meg újra meglepjék, torkon ragadják
becstelenebb és becstelenebb ötletekkel? Nem tudott válaszolni magának,
de egyre nagyobb és keserűbb undort érzett a város iránt. Nem
gondolkozott azon: mi történt vele? Nem is próbálta magyarázgatni. Csak
az az egy homályos érzése volt, hogy nagyon piszkos a teste.

Budapesten hotelbe mentek. Az asszony itt megfürdött, azután fáradtan
lefeküdt és délutánig aludt. Délután még mindíg rosszkedvű volt.
Fáradtnak, elgyötröttnek, betegnek érezte magát. Nem mozdult ki a
szobájából, feküdt és kétségbeesve bámult maga elé. Negyednap úgy
érezte, hogy tennie kell valamit, ha nem akar belehalni a keserűségbe.

– No Lidi, mondta a szobalányának, hová menjünk nyaralni.

– Velencébe, mondta a szobalány.

– Lidi, Velencébe nem szokás nyaralni menni. Velence nagyon meleg.

Elhatározta, hogy először Ischlbe megy. Másnap már el is utazott.
Harmadnap ott volt.

Ott eltöltött három hetet. Lassanként talpra állott, vidámabb lett, járt
kelt, és megint tudott nevetni. Azután Marienbadba ment, azután Svájcba.
Még mindíg messzebbre akart jutni Magyarországtól. Elment Vichybe. Itt
három hónapot töltött, három nyugodt és szép hónapot.

Az első napokban megismerkedett egy magyar családdal. Eleinte el akarta
őket kerülni, de nagyon kedvesek voltak és mégis barátságot kötött
velük.

Csak hárman voltak. Az apát Ozoray Balázsnak hítták; nyugalmazott bíró
volt, fehérhajú kedves öreg úr. Ott volt még a felesége: egy fehérhajú,
kedves öreg asszony. És a fiuk, ifjabb Ozoray Balázs, egy huszonhárom
éves fiatalember: csendes, szerény és jó modorú.

Három hónapot töltöttek együtt zavartalan és jó barátságban. Szeptember
végén Ozorayék jelentették, hogy ők most lemennek a Rivierára. Az
asszony azt mondta, hogy velük megy. Nagyon örültek neki.

Októberben le is mentek Beaulieube. Az asszony itt is csendesen, szépen,
nyugodtan és elégedetten élt. Nagyon megbarátkozott a fiatal Ozorayval.
Boldoggá tette, hogy a fiatalember udvarias, tapintatos, szelid, mint
egy fiatal lány.

– Ime, mondta boldogan magában, egy izmos erős férfi hónapokig együtt
tud velem lenni, anélkül, hogy egy sértő szempillantáson rajta lehetne
kapni.

Bizalommal és barátsággal sétált együtt vele, csónakázott, zongorázott,
olvasott vele.

Decemberben egy napos, rivierai délutánon egyedül ültek a hotel
kertjében. Az öregek felmentek ebédutáni alvásra.

– Egy kérésem van, mondta ekkor halkan a fiatal Ozoray.

– Mi?

– Kérem: jöjjön hozzám feleségül.

Az asszony hátradőlt a székében és csodálkozva nézett rá.

– És ezt csak így mondja?

– Így. De alaposan meggondoltam.

Az asszony ekkor előrehajolt és gyöngéden mondta:

– Nem. Nem megyek. Hogy gondol ilyet? Hat évvel vagyok idősebb magánál.

A fiatal Ozoray lehajtotta a fejét és a kavicsot turkálta.

– Az nem tesz semmit. Én szeretem magát…

– Nem. Én nem akarok férjhez menni. Soha és semmiképen.

Ozoray elpirult és halkan mondta:

– Nagyon szeretem. Nagyon szeretem.

Az asszony tréfálni próbált:

– Majd elmúlik az a szerelem. Fiatal emberek szerelme nem tart soká.

– Ez máris soká tart. Szeretem. Szeressen engem. Szeressen engem.

Lázasan, halkan, alázatosan könyörgött neki.

Az asszony védekezett.

– Nézze, mondta melegen, én nagyon sokra becsülöm a maga barátságát. De
én tisztességes asszony akarok maradni.

– Hát jőjjön hozzám feleségül.

– Azt nem.

– Hát akkor… akkor szeressen…

– Nem lehet. Nem tudnék az édesanyja szeme közé nézni.

– Csak akkor tud, ha engem boldogtalanná tesz?

– Majd elmúlik ez a boldogtalanság.

A fiatal Ozoray halkan, alázatosan, állhatatosan könyörgött és az
asszony csendesen, kitartóan védekezett:

– Tisztességes asszony akarok maradni. Én nem tudok másképen élni. Maga
is megvetne akkor…

Később lejöttek az öregek. Este azonban megint egyedül maradtak. A fiú
újrakezdte a halk, alázatos, szelid könyörgést. Az asszony bágyadtan
védekezett.

Éjjel lett, a tenger felől hűvös szellő támadt. A fiú halkan és lázasan
könyörgött.

– Szerelmem, szép asszonyom, királynőm: könyörüljön rajtam.

Az asszony körülnézett és látta, hogy már mindenki felment lefeküdni, és
hogy későre jár az idő. A fiú könyörgött. És ő ekkor előre hajolt a
fiúhoz és halkan és melegen azt mondta neki:

– Más volna…

A fiú felvillanó szemmel nézett rá.

– Más volna, mondta szeliden az asszony, ha az életét menteném meg…

A fiú zavarodottan nézett rá. Azután lihegve, sietve mondta:

– Az életemet menti meg.

– Ha a revolvert venném ki a kezéből, folytatta áldozatkészen az
asszony.

A fiú kitágult szemmel nézett rá.

– Fiatal embernél, mondta megrovóan és jóságosan az asszony, borzasztó
az ilyen gondolat. Erre nincs oka. És nincs joga sem.

A fiú lázasan mondta:

– Megölöm magamat, ha nem lesz az enyém.

– Isten ments!… Ezt nem engedhetem, mondta melegen az asszony.

És megsímogatta a fiú fejét.



MEGRETTENT VÁROS.

A pályaudvar üvegteteje harsogva vert vissza minden zajt és a homályos,
kormos csarnok tele volt zúgással és lármával. A felső részen, a
vendéglő előtt furcsa sereg táborozott. Parasztok, magyarul beszélők, de
bocskorosok ültek, álltak, tolongtak és kiabáltak ott vagy kétszázan egy
zajos nagy tömegben. Kis batyu volt mindegyiknél és behajtott kasza.
Aratni mennek ezek valahová.

Megálltunk és néztük őket. Egy vasutas járt-kelt közöttük, aztán odajött
hozzánk panaszkodni.

– Nem lehet velük bírni. Hajnal óta vannak itt, azóta isznak és egészen
be vannak rúgva már. Az előbb be akartak vonulni a vendéglőbe.

– Hová valók?

– Szlavóniába. Nem hord máshol bocskort a magyar paraszt. Mennek le
Torontálba aratni.

A szabadkai vonatot betolták a harmadik sínre. Indultunk beszállni.
Lassan mentünk végig a középső perronon. A hátunk mögött
torkaszakadtából ordította a mi vasutasunk a szlavóniai paraszttábornak:

– Beszállni! Beszállni!

Hátra néztünk. Az emberek üldögéltek a földön, egyik másik ki is
nyújtózkodott, beszélgettek, körüladogatták a pálinkás üvegeket és a
fülük bojtját se mozgatták. A vasutas kétségbeesetten ordította:
beszállni. Nem mozdultak. A vasutas odament egy csoporthoz és közéjük
ordította: itthagy a vonat.

Az öt ember megmozdult.

– Hol kell felülni? – kérdezték.

– Kint, egészen kint. Gyertek utánam.

Az öt ember megindult. Mögöttük huzakodás, csoszogás támadt a táborban.
Az emberek felkapták a batyujukat, a kaszájukat és most már mind
nekiindultak az első öt nyomán. – Azokkal sietett a vezetőjük, utána
egyesével, kettesével, kocogva, futó lépésben vagy galoppozva indultak a
többiek is. Az egész áradat ott ömlött el előttünk és símára söpörte az
utat. Egy alacsony zömök legény úgy fogta a behajtott kaszáját, mint
ahogy katonakorában a szuronyt foghatta. Jött felém és rámkiáltott:

– Hé! Félre az útból.

Félre mentem az útból. Be van rúgva. A legény röhögött, és a többiek
utánozták. Száz behajtott kasza szegeződött a belső perronnak és az
emberek rémülten menekültek.

A vonat előtt egy vasúti tiszt állott. Torkaszakadtából kiabált a rohanó
emberekre:

– Megálljatok. Hol a vezető? Megállni! Lassan!

Senkisem hallgatott rá és úgy látszott, hogy a kaszások baj nélkül
rohannak végig a vonat előtt és baj nélkül bújnak be a vaggonokba. De
utolsónak még vagy három kaszás ügetett a többi után. A vasúti tiszt
elébük állott.

– Megálljatok. Hol a vezető?

Az emberek vágyódva pillantottak a társaik után és nem tudtak felelni.
Részegek voltak.

– Addig nem mozdultok, kiáltott dühösen a vasutas, míg meg nem
mondjátok.

Az egyik ember ekkor felemelte behajtott kaszáját és a végét – ahol nagy
csomóba egyesül az acél és a fa – ráejtette a vasutas-sapkára, amely a
tiltó hivatali hatalom jelvénye gyanánt állott előtte. A sapka roppant
egyet, a fej megrecscsent és a vasúti tiszt hang nélkül rogyott össze.

A kaszások kikerülték a testét és nekieredtek, hogy utolérjék a többit.
Egy első osztályú kocsiból nagy lendüléssel ugrott ki ekkor egy magas,
barna úr és a nyakánál ragadta meg azt, amelyiknek a kaszája még véres
volt a bezúzott fejtől. A magas, barna úr kipirulva ordította:

– Gazfickó, el akarsz illanni?… Rendőr! Rendőr!

A paraszt makacsul és bután ráncigálta magát arrafelé, ahol a többiek
voltak.

– Eresszen el, mondta, eresszen el az úr.

– Disznó, kiáltotta az elfogója, azt mondd, hogy nagyságos ur.
Főszolgabíró vagyok én… Majd megtanítlak.

A kocsikból kiugráltak az emberek. A paraszt kétségbeesetten ráncigálta
magát és amikor a nyaka köré egyre fájdalmasabban szorult a fojtogató
marok – a kaszáját fogta suhintásra.

A főszolgabíró elugrott mellőle, a zsebébe nyult és revolvert vett elő.
A paraszt visszahökölt, azután megfordult és futni kezdett a többiek
felé. A főszolgabiró egy ugrással elébe került. A paraszt felemelte a
kaszáját, felemelkedett a revolver is. De ekkor már nagy tömeg tolongott
körülöttük. Öt ember rávetette magát a parasztra és kicsavarta a kezéből
a kaszát. Egy rendőr közeledett. A főszolgabíró elmondta neki az esetet.

Az elfogott paraszt azonban levetette magát a földre, rúgott, ütött,
harapott, kitépte magát azokból a kezekből, amelyek fogták és tele
torokkal bőgött.

Felülről lassan jöttek lefelé a társai. Értelmetlenül és megriadva
bámultak. De az elfogott ember ordításából egyszerre egy értelmes mondat
harsogott ki:

– Meg akarnak ölni az urak.

A parasztok mind kitolongtak a kocsikból. Bámulva álltak és csodálkozva
néztek egymásra. És egyszerre megértették a dolgot:

– Az urak ölik a népet.

Egy vállas, erős paraszt széttaszigálta az embereket és befurakodott
egészen oda, ahol a rendőr állott egy nagy csoportnak a közepén.

– Eresszék el ezt az embert, – mondta – és rámutatott a földön ordító
társára.

A főszolgabíró nyugodtan mondta neki:

– Kotródj innen, semmi dolgod itt.

A paraszt káromkodni kezdett.

– De van annyi dolgom, mint az úrnak. Eresszék el ezt az embert.

– Kotródj innen.

A paraszt tölcsért csinált a kezéből:

– Haj! Emberek! Ide csak emberek…

Az aratók szétverték az embergyűrűt. Az ökleik elől riadtan menekült
mindenki. A rendőr maradt ott, a szolgabíró és még két ember, akik a
foglyot tartották. De most már tíz arató üvöltötte:

– Eresszék el!

Az egyik arató meglökte a főszolgabírót. Egy dühödt pofon csattant el
erre az arcán. A pofonütött ember megfordult, vette a kaszáját és főbe
vágta vele a főszolgabírót. A vágás leütötte a magas férfit, a sinek
közé. A rendőr kardot rántott. Egy félperc mulva véres fejjel feküdt a
földön. Mindenki más menekült. A parasztok egy-két másodpercig
tanácstalanul állottak, aztán megértették, mit kell tenniök.

– Öljük meg az urakat, harsant fel az ordítás.

Most ismét künn állottak valamennyien a vonat előtt. Néhányan leültek a
földre, hogy felverjék behajtott kaszájukat, egy csomó felugrált a
vonatra, hogy mindenkit kiverjen és a legnagyobb rész futva indult meg,
hogy a várótermeket meghódítsa. Egy másodperc alatt megértették, mit
kell tenniök és olyan gyorsan fogtak hozzá a szivük szerint való
munkához, hogy védekezésre még csak gondolni sem lehetett. Az utasok
sikoltozva, rémülten menekültek előlük. A baloldalon néhány vasutas
megpróbált elébük állni. De kétszer lezuhant az összehajtott kasza, két
ember véresen bukott fel, és a parasztok diadalmasan rohantak előre. A
pálinka, amit órák óta ittak, a vér, amelyet láttak, az erejük tudata és
az egymás eszeveszett diadalmas rikoltozása örjöngően részeggé tette
őket.

– Minden urat megölünk most, ordította az egyik, és egy lokomotívra
ugrott fel.

A fűtő lehajította.

– Barom, mondta neki, én nem vagyok úr.

– Nadrágot hordasz. Most meghalsz kutya.

Nyolcan rohanták meg a lokomotívot és egy perc mulva véres fejjel
hajították át a fűtőt a mellvéden. A főroham a vendéglő felé indult. Az
üvegablakok csörömpölve hullottak szét az asztalokra, nehéz kaszák
csörrentek le, és egy félperc alatt el volt foglalva a vendéglő, a
konyha és a pince.

Az utcán a kivert utasok és a vasúti személyzet köré óriási néptömeg
gyült össze. Az emberek elkeseredve szidták a rendőrséget.

Öt perc mulva jött egy szakasz rendőr. Az érkezés oldala felől indultak
be a pályaudvarra. Átmentek a nyitott előcsarnokon kivont karddal és
készen tartott revolverrel. A bejáró ajtóknál nyolc paraszt üldögélt és
ivott. Likőrös palackok állottak előttük a vendéglői zsákmányból. Mikor
a rendőrök feléjük közeledtek, felugrottak. A kaszáik, most már mind
felverve, ott állottak a falhoz támasztva. Nyolc kasza suhogott a
levegőben. A rendőrparancsnok egy percre habozva állt meg. A kard itt
nem használ semmit. Elő a revolverrel. De megpróbálta, nem mehetne
inkább szép szóval valamire.

A parasztok nem is válaszoltak a beszédre. Megindult a nyolc kasza.
Revolversortűz dördült el. Három ember felbukott, de öt éles villogó
kasza sustorogva, recsegve suhogott közéje a revolveres csapatnak. A
kasza suhintását nem lehet kivédeni, a kasza suhintása elől nem lehet
kitérni, a kasza suhintása eltépi a lábat, felszakítja a gyomrot és egy
recscsenéssel metszi el a torkot. Néhány revolverlövés eldördült még; de
a rendőrcsapat fele azután véresen vergődve feküdt a földön, a másik
fele pedig véresen rohant ki a szabadba.

Künn eszeveszett rémület támadt. Az emberek tolongtak, ellökték,
megtaposták egymást, riadtan igyekeztek menekülni és a rémület
szétszórta a hírt:

– A parasztok ki akarnak törni. Mindenkit le akarnak gyilkolni.

Budapest egy percig – úgy tetszett – védelem nélkül, gyáván remeg,
kiszolgáltatva kétszáz kasza ellenállhatatlan, véres rohamának… Ha azok
ott benn kitörnek, nincs ami feltartsa őket. De a parasztokat
bennmarasztalta a vendéglői zsákmány. És az új tömeg, amelyet a
kiváncsiság künn a menekülők helyébe szorított, őrjöngve, dühösen
kiabálta:

– Katonákat! Katonákat!

A tömeg egyre nőtt. Elöntötte a pályaudvar környékét és lefolyt az egész
Kerepesi-útra. Vágtató kocsin jött ki a főkapitány, revolveres
rendőrcsapatokat állított minden kijáratra.

– Ha csak mutatkozik is valamelyik, lőjjétek le. Nem szabad
kibocsátanunk őket, ha már benn ők az urak.

Benn azonban részegen szervezkedtek a parasztok. Nem akartak kijönni.
Minden kijáró elé őrséget állítottak, néhány embert a pincébe küldtek le
és néhány fiatal legény ételt hordott a többieknek.

A főkapitány a vasúti főnököt hivatta és megkérdezte tőle,
gondoskodott-e róla, hogy a vonatok ne jőjjenek be a belső pályaudvarra.
Az állomásfőnök elsáppadt:

– Jézus Máriám, mondta, most jön a konstantinápolyi express.

Rohanni kezdett felfelé. De már későn volt. Az üvegtető alá zakatolva,
harsogva rontott be az előkelő sárga vonat. A parasztok üvöltve
fogadták. A vonat utasai meglepetve, megriadva nézték a véres kaszájú
népet; de a csodálkozásra is alig volt idő. A parasztok felugráltak a
kocsikba, és egy félperc mulva a konstantinápolyi expressz ki volt
rabolva; néhány utasa véresen hevert a kocsipárnákon és az utasok többi
része összetörve véresen menekült ki az utcára. Künn harsogó zúgás,
felháborodott tombolás fogadta őket.

– Borzasztó! Budapesten történjék ilyesmi… Európai botrány… Egy
nemzetközi vonat…

A remegő menekülőket megnyugtatták róla, hogy ebben a tömegben nem
fenyegeti őket veszedelem. A főkapitány idegesen nézegetett a
kerepesi-út felé.

– Nem hall trombitaszót? – kérdezte egy rendőrfelügyelőtől.

– Nem.

Végre felharsant a trombitaszó. Két század huszár jött, csendes lépésre
lassítván a tömegben lovai erős ügetését. Az ideges tömeg
megkönyebbülve, ujjongva fogadta őket. Viharos éljenzések
nyugtalanították a huszárlovakat, és az őrnagy, aki a csapat élén
lovagolt, káromkodott. A főkapitány odament hozzá és bemutatkozott neki.

– Mit parancsol? – kérdezte az őrnagy.

– Kérem, mondta a főkapitány, szállíttassa le az embereit, töltesse meg
a karabélyokat és tisztíttassa meg a pályaudvart.

– Sajnálom mondta az őrnagy, erre nem vállalkozhatom, már csak azért
sem, mert nincs mivel megtöltetnem a karabélyokat. Nem hoztunk éles
töltést.

– Akkor várunk a gyalogságra. Addig kérem, tessék kíméletesen
hátraszoríttatni onnan a tömeget a Kerepesi-út felé.

A huszárok lassan belovagoltak a tömegbe és az emberek dühösen
káromkodva torlódtak visszafelé. Egy negyedóra mulva jött a gyalogság:
három század egy alezredes vezetése alatt. A főkapitány elmondta, mit
akar. Az alezredes bólintott. Kiadta a rendeletet, hogy három század
három oldalról induljon be a pályaudvarra, megtöltette a fegyvereket és
végül megparancsolta:

– Nem szabad megvárni, míg közel jönnek a kaszákkal. Semmit sem szabad a
szuronyra bízni. Mindent golyóval.

Odafordult a főkapitányhoz:

– Kérem, tessék az egész környéket megtisztíttatni az emberektől, mert a
golyóink még a szomszéd házak falán is átmehetnek.

A főkapitány összeráncolta a homlokát és azt kérdezte:

– Nem gondolja jobbnak, alezredes úr, hogy most ne bántsuk ezeket?
Estére mind lerészegednek, akkor vérontás nélkül ártalmatlanná tesszük
őket.

– Én jobbnak gondolom, mondta az alezredes, de nekem az engedelmesség a
kötelességem.

– Akkor kérem, hagyjuk egyelőre az energikusabb eszközöket. Akkor csak
azt kérem, maradjon itt a három század és álljon rendelkezésemre, ha
szükségem lesz rá. Blokirozni fogjuk őket. Ne gyilkoljunk felesleges
módon.

Az állomásfőnök is parancsot kapott:

– Az összes vonatok a külső pályaudvaron álljanak meg. Onnan indulnak is
a vonatok. A csarnok kijáratát katonaság fogja őrizni.

Három század új katona érkezett. Most már az egész pályaudvart
körülfogták és minden nyíláson és minden ajtón szuronyos puskacsövek
néztek befelé. Benn lárma volt, zúgás, csörömpölés. A parasztok mindent
összezúztak. A várótermek felszerelését széttépték és szétszórták, a
vendéglőben összetörtek mindent, ami összetörhető volt. Tíz-tizenöt
ember közülük – magasra emelve a kaszáját – déltájban megpróbált
kitörni. Az érkezés oldalán jöttek kifelé, azzal a harci kiáltással,
hogy megölik az urakat. Nekiindultak a szuronyoknak, amelyek elébük
szegződtek. Nyugodtan jöttek előre a magasra emelt kaszákkal. Ekkor
közébük lőttek. Hatan felbuktak, a többiek visszarohantak az üvegtető
alá. Azután benn maradtak. Benn még mindíg nőtt a lárma, azután vad
énekszó hallatszott ki. Künn álltak a katonák, mögöttük, elöntve az
egész Kerepesi-utat, tolongtak az emberek, és a tömeg mögött idegesen,
türelmetlenkedve, elképedve és haragosan várt Budapest.

Lassan jött az este. Belülről tűzfény vöröslött ki. A parasztok az
összetört bútorokból máglyát raktak. Azután ujra énekszó hallatszott,
néha még valami csörömpölés. Jött az éjszaka és csend lett. Budapest
idegesen, elszoruló lélekzettel várt künn.

Éjfél után teljes lett a csend. Ekkor megkezdődött a visszahódítás. A
katonák előreszegzett szuronyai mögött lassan, halkan, óvatos és
aggodalmasan vigyázó stratégiával benyomultak a rendőrök. A tető
villámlámpái össze voltak törve, kézi lámpásokkal világították meg az
utat, a perront, a várótermeket. A szuronyok idegesen rezzentek meg
néha. De ellentállás nem volt. A véres kaszák a földön hevertek. És az
üvegtető alatt, a várótermekben, a pincében, a bennmaradt vasúti
kocsikban egymásután szedték össze a rombolás, piszok, pálinka, pezsgő
és vér között részeg álomban fekvő aratókat.



A HARMADIK.

Zsitvay csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban tengersok volt a
munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra
nem volt érdemes menni. Felszaladtak a Tátrába, ott töltöttek hat napot
és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.

A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba,
ebédlő és férfiszoba, amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához
elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Teréznek hítták,
sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.

Zsitvayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették
egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az
együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg:
minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre
jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb
símultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek.

Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága.
Az egyiknek a csókja még mindíg tartogatott meglepetést a másik számára.
Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és
tudatosabbá. Hónapok multak el és még mindíg szeretői voltak egymásnak.
Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük
orgiákat rendezett.

A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel,
tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a
párnájára és hallgatózott.

– Mire figyelsz? – kérdezte tőle a férje.

Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba
becsukott ajtajára és rémülten mondta:

– Valaki jár az ebédlőben.

– Ugyan menj!

– De igen. Hallottam a lépéseit.

Zsitvay is hallgatózott; de nem hallott semmit.

– Képzelődtél – mondta a feleségének.

Az asszony megnyugodott és mind a ketten elaludtak.

Harmadnap éjjel az asszony ismét sápadó arccal fordult a férje felé:

– Megint jár valaki az ebédlőben.

Zsitvay hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket
hallott volna. Felugrott az ágyból.

– Ne, – sikoltott halkan az asszony – ne! Ne menj ki. Hátha tolvaj!

Zsitvay belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába, kivette a revolverét,
odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú,
széles csíkban esett be az ebédlőbe. Zsitvay körülnézett. Nem látott
senkit. Meggyujtotta az ebédlő villamos lámpáját. A szoba üres volt.
Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében
benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a
cselédszobába.

– Teréz! Ébren van?

– Igen.

– Nem hallott itt kinn járni valakit?

– Nem. Senkit se hallottam.

Zsitvay visszament a feleségéhez.

– Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit
se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem
valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.

Az asszony megnyugodott. Négy nap mulva ismét lépések zaját hallották az
ebédlőben. Zsitvay ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét
megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulcscsal a hálószoba
ajtaját éjszakára.

A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a
könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem
történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És
aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és
találékony.

Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját hallották az ebédlőből, hanem
egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a
sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak
egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt:
visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.

Zsitvay kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az
ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást,
de nem talált senkit. A lakás üres volt. Teréz régen aludt.

Zsitvay bosszankodva tért vissza a feleségéhez.

– Ez mégis csak hallatlan – mondta. – Hát mi lehet ez?

Találgatott egy ideig, azután ezt mondta:

– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból
hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás,
macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk
és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.

Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is
volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét
hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Zsitvay most már nevetett.

– Bizonyos, – mondotta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk.
Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.

A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak.
Örültek, amikor egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.

Öt hét mulva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az
asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az
ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyujtva és remegve
mondta:

– Te drága!… Te édes!…

A férfi magához szorította és egy ideges, remegő mellhangon dédelgette:

– Irén!… Irén!… Irén!…

Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában,
olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó
zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás,
egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.

Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban
kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és
belépett az ebédlőbe.

Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna
alak surrant át a harmadik szobába. Zsitvayban forrott a düh. Két
ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt.
Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak
akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő
kegyetlenséggel nyomta le a földre:

– Most megvagy, disznó!

Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, balkezével pedig a sötét
szobában a villamos lámpa csavaróját kereste.

A lámpa kigyuladt. A szoba világos lett. Zsitvay egészen felemelkedett,
eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a
földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Teréz.

Zsitvay előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.

– Teréz! – ordította. Teréz, maga volt az?

Teréz nem válaszolt. Sírt.

– Teréz, ordította Zsitvay. Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt
ott éjszakánként az ebédlőben?

Teréz nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.

– Felelj, ordította Zsitvay, vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az
ebédlőben?

A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:

– Igen.

A Zsitvay dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte
magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:

– Teréz! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?

Teréz nem válaszolt. Zsitvay attól kezdett félni, hogy eltalálta.

– Hallgatózott? – kérdezte idegesen.

– Igen.

Zsitvayn végigfutott a hideg. Szégyelni kezdte magát.

A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben.
Zsitvay szégyelte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.

– Menj be – mondta neki. – Mindjárt megmagyarázok mindent.

Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.

– Menj be – mondta idegesen Zsitvay.

Az asszony visszament a hálószobába. Zsitvay egy karosszék mögé állott,
hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:

– Hát miért tette ezt, Teréz?

A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a
fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.

– Hát miért tette Teréz? – kérdezte Zsitvay.

Terézből erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan
hadarta:

– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt
három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De
azután mindíg hallani akartam…

Zsitvay elhülve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.

– Hány éves maga, Teréz? – kérdezte megdöbbenve.

– Huszonnégy.

Zsitvay elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.

Ekkor újra megdobbant a szive.

– Teréz, mondta, asszony maga?

Teréz sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és
lehajtott fővel dadogta:

– Lány vagyok.

Zsitvay látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.

– Menjen ki, Teréz, – mondta neki csendesen.

A leány kisurrant. Zsitvay visszament a feleségéhez. Röviden és kínos
zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe
jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai
kísértek.

És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Teréz és nem kellene-e
előtte titkolózniok. Egy lánynyal éltek együtt: a polgári menage
kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és
örömeit, sóhajtásait és öleléseit.

– Kicsikém, mondta Zsitvay, nagy nyomorúságok vannak a világon.

Hallgattak. Nagyon szégyelték magukat és nagyon szomorúak voltak.



SZÍNÉSZEK.


I. ÖREG BARACS ISTVÁN.

Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első
felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban
várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy
ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga
elé nézett. Rácz oda ment hozzá.

– Szervusz, Pista, szervusz, öreg Pista, – mondta neki nagyon melegen.

Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a
kezét.

– Szervusz, – mondta neki, hogy kerülsz te ide?

– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide
kerültél.

Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott,
rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:

– Ne örülj. Ne örülj. Ne örülj.

– Ohó, öreg Pista, mi bajod?

Baracs felemelte a fejét, gondolkozott és azt kérdezte:

– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én
szerződtetésemről is szó volt?

– Igen. „R“ jegy volt aláírva.

Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a
fiatalembert és elfordult.

– Úgy? Isten velünk!…

Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment
és megfogta a karját.

– No Pista, – mondta, – öreg Pista, ne bolondozz.

A színész megfordult.

– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus
talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?

Az újságíró nevetett.

– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös
vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész.
Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy.
Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a
borodat.

Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az
újságíróval.

– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a
szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…

Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, azután karon fogta az újságírót
és kivitte a folyosóra.

– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a
többi. De miért írtad azt a cikket?

– Hiszen csupa jót írtam rólad.

– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy
én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba…
Operett-buffónak… Pfúj!

Mély undorral köpött egyet, azután újra odafordult az újságíróhoz:

– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd
én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy
te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga
színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát
nevezi… Az. Nem műintézet.

Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:

– Öreg Pista, hány hétig akarsz itt maradni?

A vén színész ránézett, leeresztette a karjait és csendesen mondta:

– Igazad van. Megférhetetlen vén bolond komédiás vagyok…

– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű
komédiás vagy.

– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit…
Virágvasárnap után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt
vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda
kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom
volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó
gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és
lealjasít engem… Nézz rám…

Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt
bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga
bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán
rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll
hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan
hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és
lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő
volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.

– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy
senki III. Richardot mint te.

Baracs vonogatta a vállát:

– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is
más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más
játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.

Az újságíró nem tudott szólni. A színész megfogta a karját.

– Gyere, – mondta, – igyunk egy kis bort.

Bort hozatott, ivott és beszélt:

– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt
valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra
azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden
nap… Ott olcsó a bor.

A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől
Baracsot hívta valaki:

– Baracs! Baracs!

Az öreg színész nem mozdult. Egy fiatalember szaladt ki a folyosóra:

– Baracs!… Tábor Panni hivat.

Az öreg rántott egyet a vállán.

– Tábor Panni hivat! – mondta újra a fiatalember.

– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem
vagyok én a kiskutyája, mint te.

A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló
ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta,
kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.

– Jó estét Rácz, – köszönt az újságírónak.

– Csókolom a kezét.

– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy
percre.

Baracs mogorván kelt fel; a színésznő félrevonta és beszélni kezdett:

– Öregem, kérlek, ha majd a duettünk végén a karodra hajlok…

Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és
Baracs visszajött.

– A disznó, – mondta dühösen.

– Kire haragszol? – kérdezte Rácz.

– Kire? Erre a disznóra, erre a Tábor Pannira.

– Miért? Nagyon kedves volt hozzád.

– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De
alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az
egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez
parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész
színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok
megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.

Lihegett a dühtől, bort hozatott és szomjasan ivott.

– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a
közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az
igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor
oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…

Megint ivott.

– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint
Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire
féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó,
szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek
lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit
mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem
és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt
pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer
hívják ki.

Megint ivott.

– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni.
De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg
Baracs István, én: öreg Baracs István…

Az újságíró aggódva nézett rá.

– Vigyázz, öregem, – mondta, – sokat ne igyál.

A vén színész büszkén felelt:

– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra,
mégse vette észre senki.

Bort hozatott és újra ivott. Az újságíró rosszul érezte magát.

– Vigyázz, öregem – mondta – vigyázz.

A színész kiabálva válaszolt:

– Ne félts engem. Öreg Baracs István vagyok én.

Elkeseredett:

– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én:
öreg Baracs István, idejutottam…

Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a
jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott.

Végre csengettek. Az ügyelő kiabált:

– Baracs. Színpadra, Baracs.

Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg
nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát
és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.

– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit.
És azt a varjút, azt a vércsét…

A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza
mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges
volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és
biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt,
és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle
a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:

– Csakugyan nagy művész az öreg.

A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba
részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép
cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett
lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és
otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt.
Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor
Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.

Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, lehajtotta a fejét és
szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.

– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem
magam.

– Ugyan öregem.

A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon
nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.

– Ez a bestia, ez tetszik nekik. Ez a varjú, ez a vércse.

Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge
ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati
hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak,
galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie,
ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie
kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg
Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta
magában:

– Ez förtelmes.

A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és
turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és
énekelt.

Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva
a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a
nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással
elszalad.

De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még
táncolt, még turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a
derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A
kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el
bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca
jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott –
hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.

Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:

– No! No!

Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem
lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy
megcsókolja.

– Hajolj hát le, – súgta Tábor Panni.

Öreg Baracs István mozdulatlanul, keserűen nézett le rá.

Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a
színfalak mögött is:

– Te szamár! Elcsapatlak, te vén szamár!

Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte
a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember
bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta
meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a
csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.


II. KANIZSAI.

A színkör előtt, a poros akácfák alatt néhány színész álldogált.

– Mi újság? – kérdeztem tőlük.

Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor
kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt,
ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a
levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés.
Megállítottam.

– Hohó, mi újság?

Értelmetlenül nézett rám.

– Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni…

Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja
bánatosan ingott a poros, nyári utcán.

Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki.
Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon
okos volt.

– Halló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt?

– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?

– Lejöttem mulatni egy kicsit.

– No, itt kevés a mulatság.

– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen
szórakozás.

Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat.

– Ki ez az asszony?

Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a
vörösnek izgató árnyalatával.

– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?

– Idegen.

– Ismeri?

– Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége.

A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam.

– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött.
Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony
most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is.
Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő
dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura
iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett
vívnia, hogy eddig is megőrizze.

– Micsoda ember ez a Kanizsai? – kérdezte a báró.

– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor
telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört
belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt
színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul
Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal
viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint
elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.

A báró elgondolkozott. Utána nézett az asszonynak és ezt mondta:

– Ki fogom fizetni az adósságait.

Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom
volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…

– Kérem, – mondta a báró, – mutasson be engem annak a Kanizsainak.

Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai
nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.

– Direktor úr, – mondtam, – kérem egy szóra.

– Tessék.

– Rábay báró úr akart önnel megismerkedni.

Kanizsai szomorúan örült.

– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi
financiális kellemetlenségei vannak.

– Igen, igen…

A báró nagyúri szerénységgel, leírhatatlanul előkelően mondta:

– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem
ki.

Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult
és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a
Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem
emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:

– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai
színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.

Kanizsai szótlanul emelgette az ég felé a karjait…

A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az
előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak,
bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem
együtt meghívta vacsorára.

A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki.
A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült.
Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak
Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a
Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe
is, de Rábay erőszakkal leültette.

A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban
fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem,
de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és
hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.

A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket
mond neki:

– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök
kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia
ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy
Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.

Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi
kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok
ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt
szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő
lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam
menni.

De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam,
egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az
asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A
kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással
mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt,
hogy szinte dideregtem belé.

Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően
kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a
menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészet szeretetének
köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét
akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok
küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már
elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de
azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az
embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy
vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.

Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó
nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: –
átengedte az asszonyt. Kiment.

Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek
semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A
folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt
Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.



ÁLMOK.


I.

Gyöngyösi bekopogtatott a feleségéhez:

– Magda, itthon vagyok. Siess szívem, mert elkésünk.

– Mindjárt készen leszek, mondta az asszony.

Öt perc múlva kijött. Kivágott báli ruha volt rajta. Gyöngyösi
megcsókolta a nyakát, és az asszony hálásan mosolygott rá.

Azután lementek és kocsiba ültek.

– Igaz is, mondta Gyöngyösi, akarsz megismerkedni Ysard-ral? Fürst, az
impresszáriója, meghívott, vacsorázzunk együtt vele koncert után.

– Igen, mondta az asszony. Ugyis vendéglőben vacsoráztunk volna.

Felértek a terembe, leültek és nemsokára kezdődött a koncert. Az asszony
el volt ragadtatva, minden zongoraszám új szenzációkat hozott a számára,
és lelkesen tapsolt. Mikor a hangversenynek vége volt, Gyöngyösi újra
megkérdezte:

– Hát együtt vacsorázzunk vele?

– Igen, válaszolta lelkesen az asszony, igen, igen. Micsoda muzsikus ez.
A világ első zongorása. És a saját dolgai elsőrangúak.

Felvették a téli kabátjaikat, átmentek a vendéglőbe, és megkeresték a
Fürst külön szobáját. Az impresszárió vagy tizennégy vendéget hívott meg
és a vendégek már mind ott voltak. Tíz perc múlva jött Ysard is.
Megismerkedett a társasággal, azután vacsorához ültek. Gyöngyösiné a
muzsikus mellé kerűlt, eleinte egy kicsit ideges volt, de Ysard őszinte
és nyílt tetszéssel nézegette szép, szőke fejét; beszélgetni kezdtek, az
asszony boldog volt, hogy jól tud franciául, és azután kipirulva,
vidáman és bátran kérdezett és felelt.

– Mester, mondta, el vagyok ragadtatva magától.

– Asszonyom, mondta Ysard, én hasonlóképen el vagyok ragadtatva magától.

– Én a muzsikára értettem.

– Én magára értettem.

Azután beszélgettek muzsikáról, operákról, Párisról, Berlinről, és két
óra volt amikor hazafelé indultak. Elbúcsuztak Ysardtól és kocsiba
ültek. Az asszony fáradt volt és álmos; de izgatottan és boldogan
nyujtózkodott. Örült, hogy szép volt és hogy tetszett, örült, hogy
hallotta Ysardt és hogy megismerkedett vele. A muzsika és a tetszés, a
társaság és a kis pezsgő, amit ívott, az egész színes és érdekes éjszaka
megborzongatta és felizgatta.

Azonban álmos volt és mikor hazaértek, gyorsan le akart feküdni.

– Én írok még egy levelet mondta a férje, hogy holnap délelőtt nem
megyek tárgyalásra.

– Jó, válaszolta az asszony; azután lefeküdt.

Öt perc alatt elaludt. Mire a férje visszajött, mélyen aludt. Gyöngyösi
föléje hajolt, látta, hogy alszik, és ő is lefeküdt.

Az asszony álma éber volt és nyugtalan. Össze-vissza kavargott a fejében
a mai este, elmúlt események és elmúlt esték, és többször felébredt.
Reggel felé megszűnt a lázas, értelmetlenül rohanó, össze-vissza
kavargó, fantasztikus és kínzó álmodás; nem hánykolódott többé,
csendesen, lágyan és mélyen elaludt, és egy világos, tiszta és nyugodt
álma keletkezett.

… A szalonban ült a diványon. Vele szemben ült Ysard és franciáúl
beszélgettek. A muzsikus azután felkelt, melléje ült, és megfogta a
kezét.

– Asszonyom – mondta – el vagyok ragadtatva magától.

Azután megszorította a kezét, és lassan feléje hajolt. Elérte az ajkát
és csendesen megcsókolta… És mindez oly símán, olyan természetesen és
egyszerűen történt, mindez olyan ellenállhatatlan volt, a csók és az
ölelés olyan kábítóan és olyan mámorítóan ereszkedett le rá, az egész
esemény olyan ködösen, homályosan és édesen burkolta be őt, hogy az
elméjének és a lelkiismeretének egy rezzenése, a szemérmességének és a
hűségének egyetlen tiltakozó mozdulása nélkül adta át magát.

Világos reggel volt, amikor felébredt. Zavarodottan nézett körűl, azután
eszébe jutott, mi történt vele. A szíve rémülten dobbant meg, és riadtan
kérdezte magától, hogyan volt mindez lehetséges. Nem tudott válaszolni
magának, és rettenetes szégyenkezés rohanta meg. Mit csinált? Hová
vitték a gondolatai, hová vitte egy galád és csúfos álom? Hogyan
történt, hogy kiszolgáltatta magát egy idegen férfinek, akit nem szeret,
és elárulta a férjét, akit szeret? Szégyelte magát és gyűlölte magát.

– Istenem, gondolta, egy félévi házasság után!…

Világos volt előtte, hogy megcsalta a férjét. Gyűlölettel gondolt a
tegnapi estére, Ysardra, a muzsikára; remegett a félelemtől és attól a
fájdalomtól, hogy semmít sem tehet jóvá; reszketve nézett körűl…

A férje jött.

– Magda, drágám, jó reggelt, – szólt és meg akarta csókolni.

Az asszony ekkor keserves, lázas, réműlt zokogásba tört ki.

– Magda, szívem, mi baj van? – kérdezte ijedten Gyöngyösi.

Az asszony szégyenkezve szorította be a fejét a párnájába, és
kétségbeesetten, fájdalmasan sírt.

– Mi bajod, mi történt? – könyörgött a férje.

Az asszony sírt és végre szégyenkezve és halkan mondta:

– Semmi… nincs semmi. Valami… rosszat álmodtam.

– Óh drága, bolond asszonykám, azért nem kell sírni, mondta Gyöngyösi.

És megnyugodva ment el.


II.

Az asszonyt sokáig kínozta az álma.

– Álmában ismeri meg az ember önönmagát. Álmában ismeri meg az ember a
rejtett tulajdonságait, mondta magában. Hát én rossz asszony volnék?

Sokáig kínozta ez a kérdés. Eltelt egy év, két év, és még mindíg eszébe
jutott néha az álma, és még mindíg szégyenkezett, ha eszébe jutott, még
mindig zavarodva fordult el a férjétől, az ajkába harapott és elpirúlt.
Lassanként azonban megnyugodott. Kezdte elfelejteni az álmát,
megállapította nyugodtan és biztosan, hogy hűséges feleség, aki szereti
a férjét és akit már csak a kényes ízlése is visszatart a csalástól;
Ysardra sem gondolt többé félelemmel és undorral; a nagy muzsikusra való
emlékezése zavartalan és kedves emlékezés volt.

Eltelt tíz év, harmincegy éves lett és nyugodtan és szépen élt.

– Magda – mondta ekkor egy napon a férje – el kell mennünk a
Losonczy-bankettre.

– Menj egyedül.

– Nem lehet. Nagyon rossz néven vennék, ha nem jönnél el.

Így elment az asszony is. A bankett zajos volt és rettentően unalmas.
Ismerős kevés volt; az unalmas ismeretleneknek egy egész hadseregre
mutatkozott be és az asszony kétségbeesve gondolt rá, hogy éjfélig nem
szabadulhat meg. Mikor asztalhoz ültek, még egy idegent mutatott be a
férje.

– Geréb László kollégám.

Leültek a vacsorához. Az asszony jobboldalán ült a férje, a baloldalán
Geréb ült le. Keveset beszéltek. Geréb apró szolgálatokat tett az
asszonynak, de nem igen szólt hozzá.

Később a férjével beszélgetett – rajta keresztül – jogi dolgokról.

Az asszony unatkozott. Egyszer-kétszer ránézett a szomszédjára és
találkozott a a pillantásuk. A férfinek mély és tüzes pillantása volt. A
feje is szép formájú, finom fej. Az ajkai keskenyek, az álla gőgös; és
nyilvánvalóan nagyon unatkozott.

Az asszonyt bántotta ez az unatkozás, ő kezdett beszélgetést, de a
szavaik egy percre sem melegedtek fel. Az asszony boszankodott.

Azután hazamentek. Az asszony úgy érezte, hogy megsértették; szépnek
tudta magát, és fájt, hogy a szépségét nem vették észre; ostoba és
jelentéktelen ember, – mondta haragosan; de kénytelen volt mégis Gerébre
gondolni, és nagy keserűséget érzett, mikor elaludt.

Nyugtalan álma volt; néhányszor felébredt, reggel felé azonban lágyan és
mélyen elaludt, és világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.

… A szalonban ült és mellette ült Geréb. Megfogta a kezét és halkan ezt
mondta:

– Magda!

Őt elfutotta az öröm és csodálkozva és diadalmasan gondolt: – hát mégis
tetszem neki.

Geréb ekkor feléje hajlott, elérte az ajkát, és ő simán, természetesen,
egyszerűen és boldogan átadta magát.

… Mikor felébredt, világos reggel volt. Kinyitotta a szemét és
körűlnézett; kinyújtózkodott, ásitott és álmosan mosolygott.

– Szervusz szívem, mondta a férje, jó kedved van.

– Igen, szólt nyugodtan az asszony, jól aludtam.

A férje megsimogatta az arcát és nyugodtan indult kifelé.



MÁSODSZOR.

Sárga alkonyat volt. A házak falán sárga fény porzott szét, az árnyékok
is egy fájdalmas sárga skálába sorakoztak, tele volt az ég, a levegő, az
utca ezzel a kínos, vihart jelentő, aggodalmas alkonyati sárgasággal.
Kornisnak fájt a rút szín őrjöngő tombolása, bántotta a szemét,
hunyorgatott belé és fuldokolva keresett új, friss, üdítő színeket.
Reggel feküdt le egy kártyával és borral viharos éjszaka után és amint
estefelé felkelt, szemének és agyának reszkető idegeit az őszi este
lágyságával és puha színeivel akarta csillapítani. E helyett itt van ez
a sárga áradás. Remegett a türelmetlenségtől és tombolt az utálattól.
Kiment a Dunapartra és sietve szökött vissza: ott is sárgán hullámzott
az alkonyat. Beteg idegei őrjöngve pattogtak.

Az utcán gyújtogatták a lámpákat, és amint egy nő jött szembe vele a
meggyújtott lámpák alatt, egyszerre olyan rémület nyilalt bele minden
csontjába, hogy megtántorodott a fájdalomtól. Meg kellett támaszkodnia.
Összetört testtel dőlt egy házfalhoz és őrült, didergő félelemmel nézett
a nő után.

Viaskodott a rémületével. Lehetetlen. Képtelenség. Nem ő az. De, amint
utána tekintett és a puha járását nézte, a finom nyakat a kósza
hajfürtökkel, akkor reszketve újra azt kellett mondania, hogy ő az. Még
a ruhája is az. Esztelenség. Őrület. Téboly.

– Én, – mondta kiáltva magában, – én láttam holtan, én láttam, amint
koporsóba tették, én ott állottam a sír mellett, mikor rög hullott a
koporsójára, vergődtem miatta bánatban és lelkifurdalásban másfél évig.
Én láttam holtan.

És mégis ő az. Felrázta minden erejét és utána sietett. Elébe került.
Hihetetlen, rettentő, de ő az. Ő az, a csodálatos szemekkel, amelyek
alatt olyan árnyék van, mint a ciprusok árnyéka. Kinek van még rajta
kívül olyan arca, amelynek a kimondhatatlan finomságú színéhez csak a
régi elefántcsont patinája hasonlítható. Az orra, a szája, a pillantás,
az, az, az. Ő az: az egyetlen nő, a felséges szerető, a halott, a
meghalt, a halálba űzött.

Mi történt? Mi ez? Micsoda rettentő és borzalmas csoda? Mi van a
sírokkal hát és mik az élet és a halál törvényei? A borzalom görcsösen
rázta meg a testét. Jeges lett a szíve és eltikkadva bámult utána,
amikor eltünt egy kapu alatt.

Az éjszakája a rémület éjszakája volt.

Másnap estefelé ismét ott sétált a ház körül. Lágy őszi alkonyat volt,
amely nem tépte az idegeit már. A leány megint jött puhán és lassan.
Elébe állott: megismerné-e vajjon? Nem ismerte meg, nem szólott, de egy
lassú pillantás tündöklő sugárkévéjét vetette rá. Azután bement a házba.

Most nyugodtan és teli tüdővel szívta be a hűvös est levegőjét. Ő az.
Hogyan jött, miért jött, azon nem töprengett már.

– Csoda történt, – mondta, – valami megfoghatatlan, valami káprázatos,
valami észkábító csoda. Szerencsém van, valami királyi, valami istenien
irgalmas szerencsém. Aki meghalt, az nem halott. Aki nem halott, annak
jóvátehetek mindent; aki él, azt imádhatom, annak virágokat szórhatok az
útjára, annak boldogságot teregethetek elébe.

… Minden nap várta a lányt. Nemcsak este; reggel is, délben is. A lány
mindíg az ő alázatos, könyörgő, lángoló pillantásával találkozott.
Megismerkedtek. És alázattal, gyöngédséggel, rabszolga-szerelemmel,
ravaszsággal, fáradsággal, minden beteg idegének és minden izmának
feszült munkájával hódította meg újra a a maga számára.

– Nem is kérdezi, – mondta a lány az első napon, – hogy hívnak, ki
vagyok?

– Tudom, – mondta nyugodtan a férfi, – Fehér Máriának hívják, tanítónő
és a kövesdi papnak a lánya.

– Dehogy, – mondta nevetve a lány, – Horvát Annának hívnak, az egyetemre
járok, és orvos az apám Erdélyben.

A férfi intett a kezével. Mondhat, amit akar, ő tudja, amit tud. Minden
kétsége eltünt, amely eleinte néha még feltámadt. Próbálta azt mondani a
hangjáról, hogy ez más hang. De olyan mézédességű volt ennek az
aranymódra ömlő hangnak a csengése, hogy lehetetlen volt mást mondania:
ez az ő hangja. A lelkében mindíg erősődött, mindíg izmosodott, mindíg
biztosabbá vált, hogy ez ő. Ez ő. Nevet viselhet akármilyent, mondhat
akármit, csoda történt, ő jött vissza, aki meghalt.

A lány szerelmesen kezdett hozzá hajolni; nem kérdezte tőle, el akarja-e
venni; és amikor a férfi a családját említette, egy megáradt nagy
szerelem királyi nagylelkűségével, az asszonyi, a fejedelmi bőkezűség
természetességével átadta magát neki. Csak ezt mondta:

– Ha nem szeretsz, meghalok.

– Tudom, – mondta magában a férfi, – már meghaltál egyszer.

Csókolta a leány kezét és hálásan, boldogan és ujjongva mondta neki:

– Most szeretni foglak. Az elmúlt öt esztendő minden gyötrelme
szerelemmé vált a szívemben. Az első két évben nagyon beteg voltam.
Gyógyítottak. Minden reggel és minden este akkor az sikoltozott a
lelkemben, mért hagytalak el. És azóta is mindíg az sajgott minden
idegszálamban, mért nem szerettelek eléggé. Ezért tomboltam át az
éjszakát a nappalba és ezért vonaglott betegen minden idegem. De most
itt vagy. Visszahozott valami istenien irgalmas csoda. És most úgy
szeretlek, a bűnbánat, az élet és az egészség minden erejével úgy
szeretlek…

– Hasonlítok valakire, – kérdezte a lány, – akit szerettél?

– Nem. Téged szerettelek. Te voltál az.

A lány mosolygott.

– Te voltál, – mondta türelmetlenül a férfi, – te voltál tulajdon
mivoltodban.

A lány belenyugodott. Neki csak szerelem kellett. A férfi szerette
szerelemmel, hálával és a lelkifurdalás elpihenésével, mámorosan,
lázasan, beteg idegekkel és szomjazva a bűnbánat eloszlásáért. Azután
megnyugodott, elpihent a lelke és el is fáradt.

… Tavasszal ritkábban járt már a lakásba, amelyet a lánynak kivett. Nem
volt pontos, elmaradozott. A lány sírt.

– Hol voltál? – kérdezte tőle, mikor egyszer órákig várta.

– Dolgom volt.

– Nincs semmi dolgod.

– Ne avatkoz bele az ügyeimbe. Ha azt mondom, hogy dolgom volt, ennyi
elég.

Szemben állottak. A lány könnyes szemében fájdalom reszketett, a férfi
pillantása hidegen és idegenül nézte a lányt. Ez az örökös zaklatás, ez
az örökös siránkozás…

– Unom ezeket az ostoba jeleneteket, – mondta neki.

– Hát mit csináljak, szólt kétségbeesve a lány, mikor mindíg egyedül
hagysz?

– Csinálj, amit akarsz.

A lány felsóhajtott. A férfit ez a néma kétségbeesés egészen dühbe
hozta. Izléstelennek, ügyetlennek, formátlannak látta a lányt.

– Csinálj, amit akarsz. Bánom is én.

A lány felsikoltott.

– Ezt mondod? Most. Most. Amikor…

A férfiban háborgott a kíméletlen düh. Igen, ez ugyanaz a spekulálás a
nagylelkűségre, ugyanaz a gyöngédség-zsarolás, mint akkor.

– Pénzt kaphatsz, mondta szándékos durvasággal, ha akarsz.

A leány felállott és elforditotta a fejét.

– Menj, mondta, menj…

A férfi fogta a kalapját és dacosan elment.

Az utcán jól érezte magát. Szabad volt, ez jól esett. Mégis a szabadság
ér legtöbbet. Végre is utálatos dolog lekötve lenni, örökké egy arcot
látni, mindíg szemrehányó szavakat hallani és fájdalmas pillantásokat
nézni. Mindíg egy nő… Igaz, a többiek nem szerelmesek, könnyű
teremtések, de változatosak. Válogatni lehet bennök. Nem kívánnak
gyöngédséget, pontosságot, nem kívánnak semmit. Szabadnak jó lenni.

Gondolkozott, hová menjen. Most övé az este, övé a holnap is, a
holnapután is. Igy jó élni. Rettenetes a lekötöttség. Végre is ő nem
rossz ember, de ez tűrhetetlen.

Elment a télikertbe. Leült egy asztalhoz, a pincér alázatosan sietett
eléje, és a nők a régi bizalmas mosollyal üdvözölték. Jó itt. Kezében
tartotta az étlapot és válogatott. A gondolatai eliramlottak a
vacsorától és egyszerre világosan gondolta magában:

– Holnap reggel egy polgári rendőr jön hozzám és levelet hoz. A levelet
a hídon találták, egy fiatal nő hagyta ott, aki leugrott. Három nap
mulva megidéznek, menjek el a morgueba, megismerem-e a halottat.
Megismerem. Azután koporsóba teszik, kikísérem a temetőbe és nézni
fogom, hogyan hull a koporsóra a rög.

Habozott.

– Most másodszor, – mondta magában.

… Ha hazasietne, akkor mindennek elejét lehetne venni. De akkor jönne
újra a rabság. És milyen jó itt. És milyen jó a lustaság. És úgyis
mindegy. Megrendelte a vacsorát.



A JÓ EMBER ÉS A ROSSZ EMBER.

A jó Breuer átfutotta előbb a berlini lapokat, azután magyar lapot kért
a pincértől. Kinyitotta a magyar újságot és átlapozta. A szeme egy
ismerős néven akadt meg. Pándy Viktor… nagy sikkasztás a Magyar Bankban…
Olaszország felé szökött.

Breuer letette az újságot és elhülve bámult maga elé. Pándy! Pándy
Viktor sikkasztott! Az elegancia professzora, a lovagiasság főpapja és a
becsület nagy-inkvizitora sikkasztott!

Breuert egyenesen megrázta ez a hír. Lassan magához tért azonban, és
ekkor csendesen, halkan, óvatosan örülni kezdett a hazai hírnek.
Voltaképen Pándy üldözte őt ki otthonról, Pándy tette tűrhetetlenné az
életét a bankban. Pándy utazott rá. Előbb segédje volt valami ügyben és
párbajba akarta őt beugratni, azután – hogy ez nem sikerült – gúnyos
megjegyzésekkel üldözte. Ha találkoztak, köszönés helyett halkan és
komolyan, mintha valami nagyon jelentőséges dolgot mondana, odaszólt
neki:

– Pfuj!

Vagy még halkabban és még nyomatékosabban:

– Pfuj, Breuer!

A köszönésnek ez a módja ragadóssá lett. A bankban egyre többen
köszöntek így – halkan és komolyan – Breuernek. Végre ott kellett
hagynia a bankot.

És most Pándy!… Breuer lassanként összeszedte a bátorságát és
határozottan örült a hirnek. Ez a Pándy rossz ember. Nagyon rossz.
Hideg, kegyetlen, gyilkos-természet, akinek örömet szerez a rosszaság. –
Breuer jó kedvvel indult a hivatalába és egész nap jó kedvvel dolgozott.
Vacsora után elindult a Viktória kávéházba. És a Viktoria-hotel
kapujában majdnem összeütközött egy magas, borotvált arcú úrral, aki a
kapúból jött ki.

Szemben állottak egymással és Breuernek nagyot dobbant a szíve.
Felemelte a kezét és előrenyújtotta. A borotvált arcú úr felkapta a
fejét, kétszer egymásután, mintha vissza akarna fordulni, vagy el akarna
szaladni, de a Breuer arca és a mozdulatai olyan világosan beszéltek,
hogy a felismertetése nyilvánvaló volt, és hogy futni bizonyosan
ostobaság lett volna.

Kissé udvariason, kissé meglepetve és igen könyörögve megszólalt hát: –
Breuer!…

Breuer erre megnyugodott. Az izgatottsága lecsillapodott és higgadtan
válaszolt:

– Pándy úr!… Leborotváltatta a bajuszát, de én mindjárt megismertem.

Lassan tovább indultak és Pándy izgatottan kérdezte:

– Olvasta?

– Igen.

Hallgattak. Pándy erre ismét megszólalt.

– Breuer úr! Nézze, maga okos ember. Mi haszna van abból, ha engem
feljelent? Olvastam Münchenben, hogy a bank rongyos négyezer koronát
tűzött ki… Breuer úr, én fizetek magának ötször annyit, ha nem jelent
fel.

Breuer méltatlankodva pillantott rá és egy tiltakozó mozdulatot tett a
kezével. Pándy izgatottan folytatta:

– Minek akar maga a banknak szívességet tenni? Marad ott még pénz. Engem
meg új élethez segít. Maga is szép pénzhez jut.

Breuer ekkor megmagyarázta végre a méltatlankodását:

– Csak nem fogadok el pénzt! – mondta nagyon őszintén.

– És nem jelent fel?

– Nem.

– Az elutazásom után se?

– Nem.

– A becsületszavát adja erre? – kérdezte még heroikusan Pándy.

– Igen, mondta lovagiasan Breuer.

Kezet fogtak és ezután nyugodtan sétáltak tovább. Breuer kellemes
langyosságot érzett a szíve tájékán. Jól esett neki, hogy Pándyhoz
ennyire közel jutott, hogy megmenthette, hogy Pándy elfogadta tőle a
szabadságát és az életét.

– Hát hová akar menni? – kérdezte az idősebb barát jóindulatú hangján.

– Hamburgba. Onnan Amerikába. A rendőrséget félrevezettem az
olaszországi úttal.

– Hamburg? – mondta Breuer megfontoltan. Hamburg nem lesz nagyon jó.
Túlságosan éber a rendőrség. Menjen inkább át Hollandiába és ott üljön
hajóra.

– Helyes. Mikor megy a legközelebbi vonat?

– Még ma éjjel. Aztán vigyázzon ám a pénzére. Nehogy Spaaba menjen, vagy
Osztendébe: elrulettezni a sok drága pénzt. Maga nagy kártyás!

Pándy kijelentette, hogy nem kártyázik többé, hanem új életet akar
kezdeni. Breuer elkisérte a hotelbe, onnan kikísérte a vasúthoz, és a
vonat indulásakor meleg kézszorítással búcsúzott el tőle.

Nagyon meg volt elégedve magával.

– Most lehetne húszezer koronám, gondolta. Lehetne több is. Annyit
srófolhattam volna ki, amennyit akarok.

Egy futó kis bánatot érzett, mikor a sok pénzre gondolt.
Megvígasztalódott azonban azzal, hogy jó volt, nagylelkű volt,
gavalléros volt, kábítóan generózus volt. Pándyt lesújtotta,
lefegyverezte, meghatotta. Az elegáns, a rideg Pándynak fölébe került.
Megmutatta, hogy ki ő.

Meg volt elégedve. Jókedvben és munkában teltek a napjai hat hétig,
akkor azt olvasta egy újságban, hogy Pándyt Osztendében elfogták. A
pénzét elmulatta és elkártyázta, a hotelben sem tudott fizetni,
felismerték, elfogták. Breuer megrendülve olvasta ezt a hírt. A pénzre
gondolt először. Elkártyázni annyi pénzt! Annyi sok drága pénzt!
Kétszázezer koronánál több volt! Szimpátiával gondolt rá. Sajnálta. Fájt
neki a sorsa.

Félév mulva Breuer hazament Budapestre. Egy héttel a hazaérkezése után
idézést kapott: jelenjék meg tanúnak a Pándy-féle főtárgyaláson.

Breuer elment a törvényszék épületébe. Felkereste a tárgyaló termet és
várt, míg rákerül a sor.

Déltájban behívták a terembe.

– Önt, mondta neki az elnök, a védelem kérésére idéztük meg, mert a védő
úr értesült róla, hogy ön a napokban Budapestre érkezett. Mondja el, mit
tud a dologról.

Breuer körülnézett és megpillantotta Pándyt. Az elegáns Pándy kopott
ruhában ült egy padon, és gúnyosan mosolyogva nézegette őt. Breuer
zavarba jött. Kijelentette azonban, hogy ő semmi említésre méltót nem
tud a dologról.

– Ön találkozott Berlinben a vádlottal?

– Igen.

– Kikésérte őt a vonathoz?

– Igen.

– Tanácsokat adott neki az utazásra nézve?

– Igen.

– Hát nem tudta ön, hogy Pándy sikkasztott?

Breuer ismét zavarba jött. Izzadtság ütődött ki a homlokán és a kezei
remegtek.

– Nem! – válaszolt azután keményen.

– Nem olvas ön újságot?

– De igen. Rendesen olvasok… aznap nem olvastam… vagy elkerülte a
figyelmemet.

A kihallgatás befejeződött és az elnök odafordult az ügyészhez és a
védőhöz: kívánják-e a tanú megesketését. Az ügyész nem kívánta. A védő
igen. A bíróság elrendelte a megesketést.

Breuer a szívére tette a kezét. A homloka izzadtságban fürdött, a szíve
hangosan dobogott a hangja reszketett és halkan mondta:

– Én: Breuer Gergely, esküszöm az élő istenre, hogy… csak az igazat
mondottam. Isten engem úgy segéljen!

Az eskünek vége volt. Breuer nagyot lélegzett, meghajolt és menni akart.
Menekülni akart. Ekkor csendes, károgó kacagás hangzott fel mögötte.
Breuer visszafordult. Pándy nevetett. Nevetett, azután felállott a
padról, odafordult az elnök felé és nyugodtan jelentette be:

– Breuer hazudott. Tudta hogy sikkasztottam. Olvasta az újságban.
Hamisan esküdött.

A jó Breuer halálsápadtan bámult rá, Pándy csúfolódva vigyorgott feléje,
és méltatlankodva, halkan és nyomatékosan mondta:

– Pfuj Breuer!



A LÁNY ELŐTT.

… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a
Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang
nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg
büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba
vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi
tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor
bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a
vagyonszerzést.

Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán,
fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután
meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen
kinézett.

Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb
lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és
furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az
erdőben, a Kékes-hegyen. A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és –
egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és
könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő
végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes
vonal és szűz harmónia…

Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza
valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian,
érdeklődéssel és tüzesen.

Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról
nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag
és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette
imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság
szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az
asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép
fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez
volt a báróné.

Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de
tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele
szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az
asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant
gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az
Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én
dolgom.

Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc
volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam
vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól
kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és
ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt
dörmögte a fogai között:

– Ülj az asztalunkhoz néha, öcsém, ha kedved van rá.

A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai
híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam
örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz,
furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a
szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki
akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett.
Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik
napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat:
meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek.
Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom,
hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű
hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának
suttogok a fülébe.

… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti
sétán tudtomra adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a
Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött
megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.

Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné
így szólt hozzám:

– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet
velem. Udvarolj Ágnesnek.

… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim
is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában.
Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés
tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, –
míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg
lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.

Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg
sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe
– megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az
örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.

Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig
maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is
kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a
báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon
elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom lesz;
ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a
szerelmem ellen.

Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő
sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám
mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott
a szerelem.

Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a
báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek
lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a
karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az
agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón,
szerelmesen csókolt vissza.

Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két
féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…

Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva,
bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös
udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár
szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia
kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és
gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.

Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig,
majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy
jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, hogy állatian szép
fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is
egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát
kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja
vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy
negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e
kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és
vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba,
tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.

Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam,
hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd
kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka
tizenegy órakor nyitva lesz.

Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és
megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy
órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e?
Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:

– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen
elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti
az egész szerelmemet.

… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély
és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes!
Ágnes!

– Aludj – mondta és lefogta a szememet.

És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és
mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes
asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.

… Egy hang ébresztett fel. Egy édes, csengő, meleg hang.

– Lujza, alszol?

Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes
hangja.

– Lujza, alszol?

A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy
Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan
a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy
vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még
átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki
irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről,
reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb
lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát,
odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…

És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony
mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!



KUNSZÁLLÁS.

Menni akartam. Déghy lenyomott a karosszékbe:

– De ha egyszer mondom, hogy nincs terhemre.

– Bizonyos, mester?

– Bizonyos, ha mondom. Egészséges vagyok. Jó kedvem van.

– Akkor jó. Én ráérek bemenni a redakcióba. Beszéljen akkor valami
érdekeset, mester.

– Érdekeset? Tudja mit, mondok valami érdekeset. Nem megírni való. De
emberi dokumentum, ahogy maguk, Zola óta, mondják. Talán nem is nagyon
érdekes. Az: hogy nekem most jó kedvem van…

– Mester, ez magában is nagyon örvendetes dolog, de nem értem, miért
emberi dokumentum.

– Megmondom. Én – én: Déghy Pál – most azért vagyok jókedvű, mert
Kunszállásról levelet kaptam, hogy deputáció jön hozzám. Meg akarnak
kérni, csináljak nekik egy hangversenyt.

– Mester, még mindíg nem értem.

– Mindjárt megérti. Kunszállás az én szülővárosom. Hatezer magyar
lakossal, szolgabírósággal, járásbírósággal és telekkönyvvel.
Kunszálláson volt az én apámnak vegyeskereskedése negyven évvel ezelőtt.
Kunszálláson nőttem én fel és Kunszálláson tettem rá fogadalmat, hogy
büszkék lesznek még rám a kunszállásiak. Senki se voltam ott és semmi se
voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. A szolgabírósági
irnok magasan fölöttem állott, és a járásbíróhoz már fel se tudtam
nézni. A kunszállási úri társaságban én voltam a legalsó lépcsőfok.
Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam, és annyira
semmibe se vettek, hogy csikorgattam a fogamat néha és éjszakánként ha
rá gondoltam, a verejték ütött ki a homlokomon. Megfogadtam: fogok én
még imponálni a kunszállásiaknak. Tizenöt év telt el azóta, hogy
utoljára voltam Kunszálláson. Húszéves voltam akkor. Azóta jártam
Berlinben és Londonban és Szentpéterváron. Azóta eljutottam oda, hogy
ezer forintot fizetnek, ha hegedűt veszek a kezembe. Azóta adják a
dolgaimat a párisi operában és a berliniben és a belgrádiban és
mindenütt. Azóta nagyjában elértem mindent, amiről álmodtam és amit egy
muzsikus elérhet. És – kinevethet, ha akar – sohasem voltam igazán
boldog, mert nem tudtam, mit szólnak mindehhez Kunszálláson, mert a
tapsokban nem éreztem Kunszállás tapsát és a sikereimnél nem éreztem,
hogy Kunszállás is jóváhagyja a dolgot.

Nevessen ki: összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az a muzsika,
amit én művelek, talán nem tetszik Kunszálláson. Páris után és Berlin
után és minden után megkérdeztem magamtól: vajjon olvassák-e ezt
Kunszálláson, vajjon nem kerülte-e el a figyelmüket az a pár sor, ami a
sikeremről a magyar lapokban megjelent. Minden sikerem után azt
kérdeztem magamtól: vajjon mit szól ehhez Szákics úr, aki elegáns
szolgabírósági irnok volt az én időmben Kunszálláson, Kovácsi úr, aki
segédtelekkönyvvezető volt és hogy a többiekről ne is beszéljek, vajjon
hogyan dönti el a vitát felebbezhetetlen ítéletével a két főhatalmasság:
Rovics, a járásbíró és Kerevey a szolgabíró. Én Kunszállásért harcoltam,
Kunszállás tapsáért verekedtem; hogy Kunszállásnak imponáljak, azért
szereztem meg rendjeleket útáló ember létemre a becsületrendet, és most,
hogy hazajöttem, higyje el, szorongó szívvel kérdeztem, hogy ha itthon
jól fogadnak a sajtóban és ha sikerem lesz és ha a banketten a miniszter
felköszönt, hát vajjon imponálni fog-e ez Kunszálláson?

– És?

Déghy ragyogó arccal mondta:

– Úgy látszik: igen. Levelet kaptam, hogy küldöttség jön hozzám.
Jótékonycélú hangversenyt akarnak. Szerepeljek ingyen. Megteszem.
Ajándékozom nekik ezt az ezer forintot. És ha lemegyek: két kézzel adom
a pénzt mindenre, tűzoltófelszerelésre, artézi kútra, – amire akarják.
Imponálni akarok Kunszállásnak. Nevessen ki, ha akar: én most boldog
vagyok és imponálni akarok Kunszállásnak.

Nem nevettem ki. Csak mosolyogtam. Azután menni készültem. Déghy
megfogta a karomat:

– Kérem, mondta könyörgő hangon, kedves barátom, maradjon most itt még.
Azt akarom, hogy itt legyen, amikor…

– Mikor?

– Amikor jönnek… Mindjárt itt lesz a küldöttség. Nézze, szégyenlem a
dolgot egy kicsit, de akarom, hogy most már lássa.

Ott maradtam. Jött a küldöttség: öt fekete kabátos úr. Egyikük
szónoklatot tartott. Olvasták, hogy a magyar művészet egének csillaga
itthon időzik; eljöttek megkérni, hogy mielőtt Párisba megy, kápráztassa
el bűvös művészetével szülővárosát, amely büszkén őrzi keblében nagy
fiának emlékét…

Pocsék egy beszéd volt. Déghy sugárzó arccal hallgatta. És arra a
beszédre, amelyet én nem tudtam mosolygás nélkül állni, meghatva –
igazán meghatva – válaszolt. Lemegy, szívesen hegedül nekik, pontosan
ott lesz, kinyomathatják a meghivókat.

Az urak azután elmentek. Déghy ekkor hozzám fordult:

– Van önhöz egy nagyon, nagyon, nagyon nagy kérésem.

– Parancsoljon.

– Jőjjön le velem Kunszállásra.

– De mester, mit csinálok én…

– Kérem!… Könyörgök, jőjjön le. Ön előtt nem szégyenlem magamat. És azt
akarom, hogy lássa.

*

Egy hét múlva lementem vele. Reggel indultunk Budapestről, délután
értünk Kunszállásra. A vonatnál senki sem várt bennünket. Beültünk egy
rozoga fiakkerbe és elhajtattunk egy még rozogább fogadóba. Mindez nem
rontotta a Déghy kedvét. Izgatott volt, jókedvű volt, nevetett örömében.

Az állomástól befelé menet lemutatott a Tisza felé, ahol füzes erdők
látszottak.

– Azokban az erdőkben hevertem át a fűben, mondta, egész délutánokat.
Nem volt egy garasom se és milliókról álmodoztam.

– Itt van, mondta azután, az öreg Steiner boltja. Nem akart nekem egy
nyakkendőt hitelezni, pedig én majálisra akartam menni.

Az emlékei szaporán bugyborékoltak fel és ujjongó örömet szereztek neki.

– Most, mondta diadalmasan, mégis csak imponálok a kunszállásiaknak.

… A fogadóban kocsit rendeltünk és bekocsikáztuk a várost. Azután
elmentünk a városházára és felkerestük a jegyzőt. A jegyző jóindulatú
leereszkedéssel fogadott bennünket. Déghy elmondta, miért jött. Szeretne
valami csekélységet jótékony célokra adni abból az alkalomból, hogy
hosszú távollét után itthon van; a jegyző úr szíves tanácsát kéri tehát,
mire volna a legjobb ezt a csekélységet fordítani.

– Na, – mondta a jegyző, – ha az artézi kútra vagy a kórház-alapra
tetszik adni…

Déghy kivette a tárcáját.

– Ha jegyző úr szíves volna elfogadni a város nevében, akkor adok ötszáz
forintot az artézi kútra, ezer forintot a kórház-alapra és ötszáz
forintot a város szegényei között való kiosztásra.

A jegyző elbámulva nézett rá, és a meglepetéstől remegett a keze,
ahogyan átvette a pénzt. Mikor kimentünk, Déghy megszorította a karomat.

– Hát ennek, – mondta boldogan – hát ennek csak imponáltam?

Később visszamentünk a fogadóba és átöltöztünk. Déghy frakkot vett, és a
nyakkendője alá elhelyezett egy arany rendjel-csillagot.

– Ilyet – mondta boldogan – még nem láttak Kunszálláson.

Hét órakor kocsiba ültünk, és elhajttattunk a kaszinóba, ahol a
hangverseny volt. Nagy, kék máslis rendezők fogadtak bennünket. És Déghy
csakugyan imponált nekik. Az adományainak a hírét tudta mindenki, és a
rendjel-csillagot megbámulták. Déghy kedves volt: szelíd és udvarias,
mint egy fiatal leány és boldog, mint egy menyasszony.

A hangverseny-terem hamar megtelt. Mi egy kis kártyaszobában voltunk,
amelyet megtettek művész-szobának. Beszélgettünk a rendezőkkel. Egyikük
Déghy felé hajolt és nagyon szeretetreméltóan mondotta:

– Déghy úr játéka a harmadik szám.

– Más szereplők is vannak? – kérdezte Déghy meglepetve.

– Igen, Rovics Zoltán prológot mond, azután Horthy Mariska monológot ad
elő; azután jön Déghy úr hegedűjátéka; azután Pálossy Endre a verseiből
szaval, és utolsó számnak Viczay Ili zongorázik.

Déghy összehúzta a homlokát; azután szépen megköszönte a szíves
felvilágosítást, és engedelmesen várta a koncert kezdetét. Én bementem a
terembe.

Nyolc órakor tele volt a terem és kezdődött a hangverseny. Rovics Zoltán
elmondta a prológját. Rovics Zoltán csinos, szőke fiatal ember volt, a
járásbíró fia; amint értesültem, joghallgató Budapesten. A prológja
izetlen volt, és lapos, mint egy üres zseb. Tetszett.

Utána Horthy Mariska lépett – egy rendező karján – a dobogóra. Horthy
Mariska gömbölyű barna lány volt; a közjegyző leánya, amint velem
közölték. Halkan és némi lámpalázzal küzdve egy monológot adott elő: az
első bálról, polkákról, valcerekről, szerelemről. Nagyon tetszett.
Négyszer kellett a dobogóra visszatérnie, hogy a tapsokat megköszönje.
Ekkor jött végre Déghy. Fellépett a dobogóra és meghajtotta magát. A
finom szája körül csendes mosolygás volt és a szeme csillogott. Most le
fogja gyűrni a kúnszállásiakat.

A teremben mozgás támadt, az emberek összehajoltak, hogy megjegyzéseiket
sietve közöljék még egymással. A belépésével határozott, nagy sikere
volt Déghynek. Tetszett. Megbámulták. Imponált.

Déghy felemelte a hegedűjét és ebben a percben világos, derüs, örömmel
teli mosoly futott át az arcán… most a kezemben vagytok!… ezt
gondolhatta ebben a percben.

Játszani kezdett. Én a közönséget akartam, figyelni, de nem tudtam.
Rábámultam Déghyre, és nem tudtam máshová nézni. Rá kellett néznem.
Déghy ráhajtotta a fejét a hegedűjére, és úgy játszott, hogy nekem is új
volt, ahogyan játszott. Szeretettel, lobogó lelkesedéssel, fanatikusan,
könyörögve, sírva és ujjongva. Ahogyan az ember az első sikerért
verekszik és ahogyan az első asszonynak szerelméért könyörög: úgy
játszott. Könyörgött, harcolt és viaskodott. A terem tele lett zengő,
tömör, sikoltozó és ujjongó hanghullámokkal. Csodálatos volt és
megindító.

Előbb a maga híres hegedű-koncertjét játszotta. Tapsoltak. Azután egy
eszeveszett technikájú Sarasate-t játszott. Megint tapsoltak. Azután egy
királyi Bachot… Ekkor is tapsoltak.

Déghy körülnézett: játsszon-e még. Azután lement a dobogóról. Még
tapsoltak. Déghy bement a művészszobába. Én is bementem. Déghy
visszafordult a terem felé. Bent azonban a taps ekkorra megritkult.
Déghy tehát letette a hegedűjét az asztalra és leült egy székre. Bent
elhallgatott a taps.

A Déghy homloka verejtékes volt. Végig törölte és egy zavarodott
pillantással rám nézett. Elkaptam a szememet: én nem akartam ránézni.

Hallgattunk. Bent a teremben új szám következett. Verseket szavalt egy
nagyhajú és büszkefiatal ember. A saját verseit. Nem hallottam belőlük
semmit. De a közönségnek nagyon tetszettek.

Mikor a tapsoknak vége volt, Déghy odafordult egy rendezőhöz.

– Ha nem volna az uraknak terhére, – mondta – az volna az alázatos
kérésem, adjanak egy helyet a teremben. Szeretném meghallgatni a
következő számot.

Bementünk a terembe. Leültem Déghy mellé. Jött a hangverseny utolsó
száma: Viczay Ili zongorajátéka. Viczay Ili szép szőke leány volt; a
legszebb leány Kunszálláson, amint mondták, és a leggazdagabb
földbirtokos leánya.

Viczay Ili leült a zongorához. Körülnézett. Felemelte a fejét és
belemosolygott a terembe. Aztán felemelte a kezét, és teljes
biztossággal és nyugalommal ráütött a zongorára. A Zöld erdőben kezdetű
magyar népdalt játszotta. Azután áttért a Kis angyalom kezdetű dalra és
utána a Ha elmegyek kezdetű dalra. Ezek szomorú dalok voltak: hallgatók.
Azután átcsapott a frissbe. Csárdás nótákat játszott: gyorsan, tüzesen,
cigányos cifrázatokkal.

Hallatlan sikere volt. Az a bizonyos lelki összeköttetés, amelynek az
előadó művész és a közönsége között lennie kell, egy perc alatt megvolt
közötte és a hallgatósága között. Minden billentyű ütését fejek
bólintása és szemek kigyulladása kísérte, és ő a billentyűkről
egyszer-kétszer biztosan és nyugodtan belemosolygott a terembe. Az
embereken a kitörni akaró tetszés mozgása hullámzott át, és amikor a
lány felkelt a zongora mellől, egy őrjöngő, lázas tapszivatar zúgott
fel.

Viczay Ilinek újra le kellett ülnie a zongorához. Ezúttal egy
operett-potpourrit adott elő. Azután még egy ráadást kellett adnia. Egy
indulót játszott el, egy friss kellemes kis galoppot. Tomboltak.

Azután vége volt a hangversenynek. Déghy felállott. Sáppadt volt; az
ajka reszketett: vértelenül és fázós lilán.

A teremből kihordták a székeket. A cigányok pengették a húrjaikat. A
közönség tánchoz készülődött. A fiatalság jókedvűen ficánkolt.

Két-három ember odajött Déghyhez. Gratuláltak – elismerően gratuláltak –
neki. Déghy odafordult az egyikhez.

– Úgy-e kérem féltizenkettőkor megy a vonat Budapestre?

– Igen.

– Azzal megyünk vissza.

– Csak nem? A táncot csak nem hagyja itt?

– De igen. Sürgős dolgom van.

Elmentünk. A fogadóban átöltöztünk. Kimentünk a vasútra. Beszálltunk.
Ketten voltunk egy fülkében. Déghy lefeküdt. Nem tudtam egy szót se
szólni. Egész éjjel hallgattunk. Déghy befordult a fal felé, és éreztem,
hogy eltorzul az arca és rágja az ajkát.



SZODOMA PUSZTULÁSA.

Hétfő volt. Az akácos udvaron asztalok állottak. A gázt meggyújtották és
a meleg nyári estében kellemes és kívánatos látvány volt az udvar. De
vendég nem jött. A lányok unatkozva járkáltak és a sovány asszony
dühösen nézegette őket.

– Csúnya békák vagytok, – fakadt ki – nem kelletek senkinek.

Azután kiabálni kezdett:

– Peti, Peti!

A lányok nevetve hajszolták ki vackából a ragyás kis cigányt. Peti ott
állott az asszony előtt.

– Peti, – mondta az asszony szigorúan – indulj. Nincs vendég. Hozz
valamit.

Peti nekivágott a városnak. A fényes, nagy utcákat elkerülte, de a
sötét, szűk utcákat biztos és ravasz pillantással suhanta végig kis
szeme. Nem volt semmi. Peti indult a vasút felé.

A kijárót nagy ívben kerülgette, közel nem mert menni a rendőrök miatt,
de az esti világításnál száz lépésről megismerte: ki a vidéki, kiből néz
ki pénz, ki a balek. De nem volt semmi.

Az üvegtető alá új vonat robogott be. Gyorsan kiürült és az utasok
átömlöttek a szűk ajtón. Künn Peti vizsgálta őket, benn pedig a vonat
előtt két ember maradt állva. Két bosnyák: sötétbarna bőrű, óriási
legények. Piros fez volt rajtok, bő, durvaszövetű, lompos nadrág és
mellényszerű kabát. A két bosnyák ott állott a vonat előtt. Mindenki
elment és ők nem tudtak mozdulni.

Egy rendőr lépett oda hozzájuk. Megszólította őket. A bosnyákok sötét,
komor pillantása kiderült és csendes nagy gesztusokkal, mély torokhangon
beszélni kezdtek. Szaporán magyaráztak a rendőrnek és a rendőr sűrűen
bólintgatott. Azután megindultak – együtt – kifelé. A rendőr elől ment,
utána a két bosnyák. Bámuló pillantások kísérték őket.

A rendőr a villamos állomáshoz vezette a két embert. Ott vártak. A többi
várakozók érdeklődve nézték a két barna óriást, akik most már nyugodtan
és méltóságosan állottak. Peti a távolból megpillantotta őket és
felvillant a szeme. A villamos késett és a várakozók kérdezősködtek a
rendőrtől.

– Honnan jönnek ezek?

– Onnan lentről, Mosztár mögül.

– Maga tud beszélni velük?

– Rácul tudok, azután meg ott voltam katona Mosztárban. A pályaudvarhoz
mindíg olyan embert rendelnek, aki tud az ilyenekkel beszélni.

– Minek jöttek Budapestre?

A rendőr félrehúzta egy kicsit a száját.

– Veszett kutya marta meg őket. Felküldték őket a Pasteur-intézetbe.

A várakozók kissé ijedten húzódtak hátra. A két bosnyák azonban
nyugodtan és méltóságosan állott. Jött a villamos. A rendőr föltuszkolta
a bosnyákokat.

– A kőrútig viszi őket – mondta a kalauznak – ott átszállnak majd. A
Pasteur-intézetbe mennek, igazítsa útba őket: hova szálljanak fel
azután.

A kocsi elindult. A két bosnyák ijedt pillantást vetett az elmaradt
rendőrre, Peti pedig lelke szakadtából futni kezdett, mikor látta, hogy
a rendőr nem jön. A kocsival együtt ért a következő állomásra.
Felszállott. A bosnyákok akkor fizettek a jegyért. Egy-egy aranyat
kaparásztak elő. Petinek felvillant a szeme. A két bosnyák nyugodtan ült
s meglepetve pillantott a kalauzra, mikor az egy halom ezüstpénzt adott
vissza nekik. Látszott rajtuk, hogy azt hitték, egy aranyba kerül az
útjok. Peti ujjongott.

A körútnál megállott a kocsi. A kalauz letuszkolta a bosnyákokat és
kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy az utcán át kell menniök a másik
megállóhoz. A bosnyákok értelmetlenül bámultak rá.

– Majd én elvezetem őket, – mondta egy ember.

A kalauz örült, hogy megszabadul tőlük, becsapta az ajtót és csengetett.
A kocsi elindult. Az ember átvezette a bosnyákokat a túlsó oldalra és
ott megállott velük. Jött egy kocsi. Az ember sietett, elveszítette
türelmét és így szólt a bosnyákokhoz:

– Én az Andrássy-útra megyek. Maguk majd egy másik kocsira szálljanak
fel.

A bosnyákok egy szót sem értettek a beszédből. Az ember felszállott. A
bosnyákok is fel akartak szállni.

– Nem, nem, – hadonászott az ember – maguk másik kocsira szállnak.

Visszatolta őket. A két óriás félénken hátrált, az ember visszafelé
mutogatott és a kocsi elindult.

Jött másik kocsi is, de erre a bosnyákok már nem mertek felszállani.
Csilingelés, kocsirobogás, tülkölés, emberi zaj és csörömpölés
hallatszott mindenfelől és a tehetetlen óriások úgy állottak ott,
megsüketítve, elkábítva, megvakítva, mint két szomorú, nagy állat. Sötét
szemük bánatosan, zavartan és értelmetlenül kutatta végig a
ház-óriásokat, a kövezet csodáit, a villamos kocsik rejtelmét, és
megfélemlítve, riadtan és tehetetlenül fordultak egymás felé. Nem jött
senki hozzájuk. A sok ember mind elszaladt mellettük. Nyüzsgött,
kiabált, csikorgott, lármázott és vakítóan fényeskedett az utca, de
velük semmi és senki törődött.

Ekkor jött Peti. Megszólította őket. A két óriás összerezzent. A törpe
cigány nagy leereszkedéssel beszélt velük. A szavát nem értették, de a
hangját értették, és a hangban érdeklődést, tehát jóságot éreztek. A
vonásaik megszelidültek, és mint két gyerek, panaszosan és halkan
beszélték el neki a bajukat. Peti egy szót sem értett, de leereszkedőleg
bólintott, veregette a karjukat – a vállukig nem ért fel – és ütögette a
mellét:

– Majd én segítek a bajon. Én vagyok az, aki segítek.

A bosnyákok megnyugvással és hálával néztek rá, és bizalommal
bólintottak, amikor Peti megadta a jelt:

– No, most induljunk.

Megérkeztek a ház elé. A kapuban a cigány megállította őket.

– Itt – mutatta nekik – várni, míg én visszajövök.

A bosnyákok bólintottak, hogy értik. Peti berohant a házba és tombolva
visította:

– Itt vannak. Megvannak. Pénzük van. Arany.

Az asszony megállította az újjongó cigányt:

– Ne táncolj. Kik?

– Két bosnyák. A vonattól hozom őket. Nem tudnak egy szót se magyarul.
De arannyal fizetnek.

Az asszony rendelkezett:

– Beviszed őket a hátsó szeparéba. Itt maradnak, amíg pénzük van.

Peti bevezette a két embert. A rongy plüss butorok között a bosnyákok
álmélkodva néztek szét. Nem mertek leülni. Peti végigheveredett előttük
a diványon és a két ember tágranyitott szemmel bámulta a bátorságát.
Azután leültek. Türelmesen vártak egy ideig, azután beszélni kezdtek:

– Ezek éhesek lesznek, – gondolta Peti.

Kiment.

– Adjanak nekik vacsorát, – mondta az asszonynak.

– Már csináltatok, – válaszolt az asszony. – Majd az egyik lány beviszi.
Csak egy menjen be. El ne riasszuk őket.

A vacsora elkészült. A lány bevitte a szobába és odatette e két ember
elé. A bosnyákok rázták a fejüket. A lány értelmetlenül bámult rájuk. A
két bosnyák mutogatta, hogy a kis embert akarják.

Peti bejött. A bosnyákok szaporán beszéltek neki és az ételre
mutogattak.

– Csak egyétek meg, – buzdította őket Peti.

Az egyik bosnyák felemelte a lábát; fájdalmas arccal húzta végig kezét a
combján. A másiknak is elsötétült az arca. Ő is felemelte a lábát és
mutogatta a kutya harapását.

Peti nem értette.

– Tán köszvényesek ezek, hogy így vinnyognak? – gondolta. – Vagy
fáradtak csak?

De megértő arccal hallgatta őket, bólingatott a fejével és mutogatta a
tálat:

– Egyetek csak.

A lány bort hozott be. Peti felkapta az üveget:

– Ezt, ezt igyátok.

Mutogatott a lábukra:

– Ez gyógyítja a köszvényt. Ez.

A két bosnyák engedelmesen ivott. A lány leült az asztalhoz. A két
bosnyák kérdő nagy szemmel nézett a cigányra

– Igyatok csak, – mondta Peti.

A bosnyákok a lábukat emelgették. Peti felhúzta a szemét és
összecsucsorította az ajkát.

– Igen, igen ez való ez ellen. Csak igyatok.

A kiürült üveg mellé új üveg került. A bosnyákok szaporán ittak. Egy új
lány húzódott be a szobába. Új üveg is. A bosnyákok arca kigyulladt,
lassú ütemű, ismeretlen nótákat kezdtek zümmögni és ütögették az
asztalt.

– Milyen szép emberek, – mondta a második lány, és rátette a kezét az
egyiknek a vállára. A bosnyák óriásnak reszketni kezdett az orra
cimpája, és kigyult szemmel nézett a lányra.

Az ivás egyre szaporább lett. A két ember verte az asztalt. A lányokat
magukhoz merték szorítani és ez a szorítás olyan volt, mint egy medve
ölelése. A lányok is énekeltek, és hamarosan az ölébe ült mindegyik a
párjának. Peti kilopta magát. Bejött az asszony és kinyújtotta a
tenyerét. A bosnyákok értelmetlenül néztek rá. Az asszony pénzt mutatott
nekik:

– Ez kell. Ilyent adjatok.

A bosnyákok engedelmesen kotorásztak elő egy-egy aranyat.

– Még, – jelezte az asszony.

Adtak még.

– Még, – mutatta az asszony.

A bosnyákok zacskót szedtek elő és abból fizettek. Most csak nyolc
aranyat szedett el tőlük az asszony, de künn ujjongva mondotta:

– Telik egy hétre. Egy zacskóval van aranyuk.

Benn a lányok énekeltek. A vékony hangokat lassan, mélyen kísérte a két
óriás dörmögése, és az ivásból orgia lett.

A bosnyákok mámorosan ott dőltek le aludni a szoba padlójára. Mély és
tompa részegségüket hosszan és nehezen aludták ki. Déltájban ébredeztek,
és kábultságuk még tartott, mikor ismét étel és bor került elébük. Két
új lány vitte be. Künn nevetve mondták:

– A lábukat emelgetik és a vádlijukra mutogatnak.

Peti tanította őket:

– Csak integessetek nekik, hogy igyanak, az ital való a köszvény ellen.

A lányok integettek és a bosnyákok engedelmesen ittak. A kábultságból
ismét mámorba estek, a mámorból a részegség orgiájába kerültek, mély,
részeg álomba zuhantak, és az ébredés kábultságából újra ivásba
jutottak. Amint felébredtek, újra inniok kellett, és amint részegek
lettek, ismét fizettek.

– Mindíg a lábukat mutogatják, – nevettek a lányok, akik sorban mentek
be hozzájuk.

A két óriás hatalmas ereje bírta a mámort és az orgiákat. Szálfatermetük
nem roppant meg és részegségükben is nagyok, erősek, hatalmasak voltak.
A lányok szerették őket: vad engedelmességük, óriás szelídségük,
törhetetlen erejük és egész különös, exotikus, idegen mivoltuk meglepte
és meghódította őket. – Egy hete voltak már a házban. Az utolsó napon
szédülve, reszketve, ólomszínű arccal támolygott a két ember. Fekete
szemcsillaguk félelmes volt a szemgolyó kitágult reszkető fehérsége
közepette. Töméntelen sokat kellett inniok, hogy mámorosakká váljanak.

– Holnapig, holnaputánig – mondta az asszony – tart a pénzük. Azután
kidobom őket.

Ekkor már be merték vinni a két bosnyákot a szalonba is. A két ember
engedelmesen ment be és csendesen leült. Délután volt, egyedül voltak. A
lányok mind bejöttek. A két bosnyák barna arcán aggasztó volt a petyhüdt
sápadtság. Dideregve ültek és vacogott a foguk. Szemük nyugtalanul
forgott és fuldokló, nehéz sóhajtásuk úgy szakadozott fel óriási
mellükből, mint a hörgés.

– Adjatok bort nekik, – parancsolta az asszony.

Bort hoztak. A két ember nem nyúlt hozzá. Dideregtek.

– Igyatok hát, – kiáltotta az asszony.

A bosnyákok a hangra ráemelték nehéz szemüket; az asszony megijedt a
pillantásuktól.

– Igyatok hát, – rikoltotta, – igyatok.

A két bosnyák nem mozdult. Nagy csend lett. Hallani lehetett, amint a
foguk vacog.

Az asszony bosszankodott, a félelme miatt is, és őrjöngő dühbe dolgozta
be magát.

– Igyatok, igyatok, disznók, – üvöltötte.

A bosnyákok szótlanul ültek. Alsó állkapcsuk egyre mozgott és nehezen
túrta fel magát. Az asszony a vállukba kapaszkodott és rázta őket.

– Igyatok, igyatok.

Az egyik ember szája szélén hab jelent. Az ajak nehezen túrta a
tajtékot. Az ember felállott. A szája kinyílott és egy harsanó hang, egy
üvöltés erejű hördülés tört ki rajta. A hang megerősödött, egy pillanat
alatt tompa bőgéssé vált, az óriási kezek megragadták a sovány asszonyt
és a tajtékzó száj tágra nyílva meredt feléje.

A lányok sikoltozni kezdtek. Ekkor felállott a másik bosnyák is. Hörögve
ontotta szája a tajtékot és egy kékruhás, vastag, fekete lányt kapott
meg egyik kezével. A lány őrjöngve sikoltozott. Az óriás felemelte,
összeroppantotta, hogy szinte érezni lehetett a csontjai szakadozását és
beleharapott a fejébe. A másik ember mereven tartotta a dermedt, sovány
asszonyt, de a sikoltozás hangjára felemelte magához és végigmart az
arcán.

A lányok menekülni akartak. De a két óriás megindult. Előre rohantak és
a szűk ajtónál összetorlódott csoportba estek. Óriási öklük belemarkolt
a puha hústömegbe, zúztak, gázoltak, haraptak, üvöltve, hörögve és
tajtékot túrva. Vakon, veszettül ütöttek, gázoltak és martak. Az ütésük
és a marásuk nyomán vér bugyogott ki.

Letiportak, leharaptak mindenkit. A falat ütötték, az asztalt harapták
és a székeket zúzták össze. A padlón leütve hevert az asszony és a
lányok, a két bosnyák habos szájjal rohant fel és le, összeakadt és újra
szétvált, tombolt és verte a levegőt és nekizuhanva a falnak, ők is oda
hanyatlottak végre görcsökben fetrengve az asszony és a lányok mellé.



SÜKET MÉLYSÉGEK.


I.

Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy
este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:

Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban
felkeresni.

Krausz.

Aszódi dühbe jött:

– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli
tizenkét órára a hivatalába rendelni?

Elhajította a levelet.

– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.

Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A
kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami,
meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen
elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól,
kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe
tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással
ez a két szó: Magyar Iparbank.

– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez
nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a
borítékra rá a két kalapácsot?

Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát
és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a
bankban.

Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.

– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a
képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.

– Igen.

– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell
gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés
vezetését.

Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.

– A vezetését? – kérdezte kételkedve.

– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.

– De Robertson…

– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói
címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.

– De a konzorcium…

– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.

– De…

– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?

– Igen. De…

– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve
volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot
magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna
ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a
dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így
van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen.
Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első
szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon
megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön
csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok
voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes
önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?

– Igen.

– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.

Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet.
Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és
elmosolyodott.

– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.

– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.

– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.

– Igen.

– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?

– Igen.

– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre
elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már
most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve.
Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig
aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen
körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon
nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a
konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek
kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?

– Igen!

– Mikor utazik?

– Ma éjjel.

– Helyes. Isten vele.

Kezet fogtak és Aszódi elment.


II.

Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna
útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és
dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe,
ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében
volt a pótszerződés.

Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a
munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott,
lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és
esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját
egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a
kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a
sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével,
valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.

– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És
vagyont gyűjtök magamnak.

A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén
is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel
hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.

– Ohó, mondogatta boldogan nevetve magában, gazdag ember leszek.

Boldog volt. Amint a nagy munka haladt előre, és a mérnökök és a
munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája
kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket
a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé –
Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az
akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.

Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány
állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az
ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.

– Hiszen mi ismerjük egymást, – mondta a lány nevetve.

Aszódi csodálkozott:

– Honnan?

– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt
valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.

– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.

Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor
először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg,
puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és
azontúl még gyakrabban járt át.

Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem
foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig
keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. Tizperces találkozásokból
állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a
vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és
kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.

Egy este megfogta a kezét.

– Ilonka, mondta neki, akarna a feleségem lenni?

– Igen, válaszolta a lány.

Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak
örömükben.

Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a
fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.

– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép
az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen
és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag,
fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.


III.

Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a
nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen
meg az esküvő.

Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment
Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a
menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak a
Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt,
összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a
vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az
érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a
csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány
asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az
ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni.
Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és
mindaketten kergetni szerették volna a napokat.

A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint
didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok
volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.

Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be
hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:

– Mit hozott át ilyenkor?

– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az
esküvőt.

Aszódi csodálkozott.

– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene.
Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok
kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.

– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az
elhatározásunkat megváltoztassuk.

– Mi? – kérdezte Aszódi.

Az öreg Török elkeseredve fakadt ki:

– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz…
De ezt mégsem vártam tőled.

Aszódi felugrott.

– De mit beszélsz? – kiáltotta. – Mit akarsz ezzel mondani?

Az öreg Töröknek könnyek gyűltek a szemébe.

– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük.
Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így
viszonoztad a bizalmunkat.

Aszódi elfehéredett. Odament az öreg emberhez és megmarkolta a karját.

– De hát mi történt? De hát mi történt?

Török majdnem zokogott.

– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult.
Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…

– Hogy? Hogy?

– Hiszen tudhatod… Hogy gyermeke lesz…

Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett
kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros
lett a szeme. Az öreg Török megrémült.

– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan
nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá
készülve.

Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és
kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.

– De nem, nem. Én nem. Hát én nem tudom. Én nem értem.

Az öreg Török rámeredt.

– Te nem?

Aszódi nem tudta mit mondjon. Az öreg Török megrázta. Kiáltott neki.

– Mit mondasz? Te nem? Hát beszélj, hát beszélj már.

Aszódi érezte, hogy lehetetlen hallgatnia.

– Én nem, mondta kétségbeesve. Esküszöm. Én nem.

Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan
keresték egymás arcán a magyarázatot.

– Gyere át hozzánk, – szólt ezután Török.

Átmentek. Egy cseléddel találkoztak.

– Hol van a kisasszony? – kérdezte Török.

– A szobájában.

Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a
kezét, mikor Aszódit meglátta.

– Ő, mondta, ne jőjjön be, ő ne jőjjön be.

– Maradj künn, mondta Török. Várj meg.

Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy
hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.

– Te, mondta Aszódinak, menj most el. És ne jöjj vissza többet.

– De mi történt? Hát mi történt?…

– Ne jöjj vissza.

– De könyörgök… Esedezem… Mi történt? Tudnom kell.

– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted.
Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is
szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez
történt.

Az öreg ember arcán vonaglott a fájdalom.

– Menj el, mondta Aszódinak, és ne jöjj vissza…

Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak
semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette
a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan
katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy
történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt
vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert
nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet
rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor
gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé
visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak
mélységekbe.

Körülnézett, megfordult és lassan indult hazafelé.



LEVÉL FIRENZÉBE.

_Giovanni Boccacionak Pietro Alighieri üdvözletét küldi._

Tegnap alkonyatkor olyan hírt hallottam egy honfitársadtól, kitűnő és
hírneves Boccacio, amelytől előbb felindultan kezdett reszketni minden
tagom és amely utóbb a csendes és tiszta öröm édességét hagyta hátra
szívemben. Honfitársad, akit itt derék és szavahihető embernek ismernek,
azt adta hírül nekem, hogy a firenzei köztársaság kormánya téged bízott
meg: olvasnád és magyaráznád Firenze népének ama Comoedia-t, amelyet
Italia máris divina-nak nevez és amelyet öt évtizeddel ezelőtt Dante
Alighieri írt, az a férfiú, aki nekem atyám volt. Alkonyatkor hallotta
fülem és szívem ezt a hírt. Az ősi Ravenna felé fordultam ekkor arccal,
és hajnalig ott időztek gondolataim a San Pietro Maggiore mellett, ahol
sírba tették atyámat. És így szóltam hozzá gondolatban:

– Róma legszebb és leghíresebb leánya egykor kivetett oly édes
kebeléből, melyben születtél és táplálkoztál. Vitorla és kormány nélküli
hajó voltál, melyet a gyászos szegénység száraz szele más-más révbe,
torkolatba és partra hány és vet és – amiként sírva sikoltottál fel –
silánynak látszottál sokak szemében, akik tán némi hírnevednél fogva
másnak képzeltek. De itt van most a dicsőséges visszahívás, amelylyel
Dante Alighierit, aki három lustrumon át szenvedte a száműzetést,
visszaszólítják hazájába…

Így szóltam, és amikor száműzöttsége keserveit végig gondoltam, a
könnyek szivárogtak szememből. Valóban, hírneves és tiszteletreméltó
Boccacio, a száműzöttnek dicsőséges visszatérés ez a guelf sas városába,
ahol egykor máglyára vetették volna őt, ha égő vágya az Arno partjára
viszi. Dicsőséges visszatérés ez, és a régi fájdalmaknak és a szivárgó
könnyeknek egy éjszakája után tiszta és könnyű lélekkel, az öröm
édességével szívemben fordulok feléd, nemes Boccacio, hogy üdvözöljelek
és hogy a veled való társalgással lelkemet üdítsem.

Tudnod kell, Boccacio, hogy én a jogtudományt műveltem és bíró voltam
Veronában, abban a városban, amely atyámnak többször adott menedéket és
amelynek most is lakója vagyok. De amióta kétszeres testvérgyilkosság
szennyezte be a feledhetetlen Can Grande trónját, azóta futva menekült
el innen az igazság szelleme, és azóta nem lelem kedvemet másban, mint a
könyvekkel való foglalkozásban. Így hírneveden kívül, mely betölti
Italiát, műveid sem voltak ismeretlenek előttem. Szerelmes dalaidat
olvastam, Visio-don okultam, ottava stanzaid ügyességét bámultam és a
tíz nap elbeszélései csodálattal töltöttek el. Az életrajzot, amelyet
atyámról írtál, hűnek, szépnek és becsületesnek ítélem, és ennek az
ítéletnek talán tulajdonítasz valamely értéket. Örvendek, hogy a
köztársaság kormánya téged szólított fel arra, hogy a Comoedia-t olvasd
és magyarázd, és levelemnek az üdvözleten és köszöneten kívül az a
célja, hogy még egy sugárral megvilágítsa előtted annak a férfiúnak
alakját, akit Dantenek híttak. Előtted, csupán előtted Boccacio. Amit
elmondok, hiányzik az életrajzból, amelyet írtál; és hiányozzék is
belőle. Firenze népének sem mondhatod el ezt Boccacio, mert a köznép egy
része olyan, hogy nem tudja tűrni azt, ami korlátolt hitével ellenkezik,
és mert sokan mások pedig félnek a dominikánusoktól.

De én öreg ember vagyok és nincs már mitől félnem, te pedig, ha a pogány
istenekről szóló művedet jól olvastam, egyetértesz velem abban, hogy az
istenek értéke egyforma, és nincsen rá okunk, hogy egyik istent többre
becsüljük a másiknál. Elbeszélem hát neked mesteremnek, az én atyámnak
utolsó napjait kemény vívódásaival és csendes megnyugvásával.

* * *

… Mikor a velencei követségből hazatért a ciprusos Ravennába, ahol a
nagylelkű Guido Novello oltalma, szeretete és pártfogása várt rá, beteg
volt már. Tagjait fáradtaknak érezte és megszokott hallgatagsága még
mélyebb, komorabb és fenyegetőbb volt, mint hajdan. Napokig ült könyves
szobájában, szeméről látszott, hogy lelke ismét messze tájak felett
repdes, és én csendesen jártam a szobában, hogy meg ne zavarjam
elmélkedését és álmodását. A Comoedia, amelyet csak halála után
ismertettem meg Italiával, készen volt már ekkor. A három cantica énekei
külön-külön összegyüjtve ott hevertek előtte asztalán, és ha szeme rájuk
tévedt, pillantása elborulva szállt tovább a messzeségbe. Nagy műve
foglalkoztatta minden percét, az életről és a halálról tépelődött és
lelkének szárnya egyre a Pokol tüzei felett suhogott.

A latin és görög írókat ismerte már ő jól, de korának szelleme más volt,
mint korunk szelleme; a felséges kételkedés akkor még távol volt az
elméktől, és a hit meséi iránt való közömbösségben senki nem tudta még
utánozni Szicilia költő-uralkodóját, a dicsőséges Hohenstaufot. Igazi
mestere, tanítója és példaképe – kell-e neked mondanom – nem Virgil
volt, hanem Tamás, az aquinói. Lelke Tamásba fogózott, hite Tamásra
épült, érzései és indulatai úgy fogták körül Tamást, mint ahogy
Diocletian ravennai oszlopát a futó rózsák körülfogják.

És ezekben a bús napokban, az elmélkedés és álmodás e bús szeptemberében
rettentő dolog történt. Az oszlop megingott. Az oszlop lezuhant. Dante
Alighieri kételkedni kezdett aquinoi Tamásban. Majd: nem hitt többé
benne.

Rettentő zuhanás volt ez. Hitének az eget perzselő lángolása kialudt,
szent és nagyszerű mámora eltűnt, és erősségeitől megfosztott lelke
sebzetten vergődött. És hangos jajszóval kiáltott segítségért. Rettentő
zuhanás volt.

Hogyan kezdődött: minek mondjam el neked? Az embernek a jó és rossz
között adatott választhatásáról támadtak legelőbb kételkedései; és azt
kérdezte: Brutus, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint amit tett;
és Francesca, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint hogy szelíden
odahajlott Paolóhoz… Végül daczosan és türelmetlenül kérdezte mesterét,
nem tud-e az igazi boldogságról többet mondani, mint azt, hogy az
értelem az első ok lényegéig hasson be. Lázongott a henye szavak ellen,
a homályosságok és az értelmetlenségek ellen; és eljutott a teljes
tagadásig.

Itt visszarettent. Ott feküdt előtte nagy műve, és vajjon nem ő dobta-e
isten tagadóit a pokol legszörnyűbb fenekére és vajjon az eretnekség nem
lángoló sirokban bűnhődik-e itt? Rettegve és kétségbeesve tekintett
művére, és gyötrően viaskodott lelkében a kételkedés és a félelem, a
tagadás és annak a büntetésnek lángoló és szörnyű képe, amellyel ő
sujtotta a tagadót.

És lelkének ebben a harcában, oh Boccacio, a tagadás győzött. És amikor
ez a fájdalmas és félelmes győzelem teljes volt, akkor harsogva áradt
szívéből a kétségbeesés, és marokra fogván az első cantica lapjait,
hangos szóval így kiáltott:

– Miért írtam én ezt, ha nem az Ő dicsőségére és szolgálatára? Miért
fáradtam én ezzel éjeken és napokon át, ha nem azért, mert az Úr, az
Isten úgy akarta, és mert neki kedves volt a munkám? Miért éljenek ezek
a hitvány lapok és ezek a silány betűk, ha az Isten bölcsesége nem adott
mély alapokat a pokolnak?

Keze úgy ragadta meg a fehér lapokat, mintha görcsös szorítással
szerteszét akarná tépni őket; és én rémülten kiáltottam:

– Atyám, hát valóban úgy hitted, hogy a kárhozaton vezettettél végig az
ő akaratából emelt kapu mögött, és hogy azt írtad le csak, amit e
reményeket vesztő kapun láttál?

Rámnézett, szeme zavarodott volt és könnyek csillogtak a mélyén. A
gyűrött lapokat leejtette az asztalra.

– Nem, szólt előbb halkan, nem, kiáltotta azután az ég felé emelve a
kezét, azt hittem, hogy Ő utánozza majd, amit leírtam.

Borzongás futotta át a testemet, lehajoltam, és nem kezét csókoltam meg,
amint a fiúi alázattal szoktam, hanem ruhája szélét.

– Atyám, mondtam, nagy vagy te a költők között.

… Lelke háborgása lassan lecsillapodott. A hitbeli vívódásoktól és
kétségektől nagy műve felé fordult minden figyelme és csendesen
bólintott, amikor így szóltam neki:

– Atyám, arról, ami a halál után jön, biztosak nem lehetünk. A túlvilág
talán csak a hivő lelkekben él. De hivő és hitetlen lelkek között
egyformán él majd Dante Alighieri neve.

Ágyban feküdt már ekkor és olvasnom kellett neki. Megjelölte a ternizát,
amelynél kezdjem, és hallgatta olvasásomat. Firenzéről kívánt hallani
sokat, a liliomos városról, a bűbájos Fiorenzáról, ahol eltemettetni
szeretett volna… Amikor azonban egyszer Bonifácról, az átkozott pápáról
olvastam, akit pokolra szánt, így szóltam hozzá:

– Atyám, soha senki úgy meg nem büntette ellenségeit, mint te. Pokolra
vetve, átadva évszázadok megvetésének…

Rám nézett, a harmadik canticára mutatott, és szeliden szólt:

– De soha senki úgy meg nem jutalmazta híveit és barátait.

Ezután megnyugodott lélekkel, békében és csendben elszunnyadt. Így halt
meg, nemes és tiszteletreméltó Boccacio, az a férfi, az a költő, akit
Dantenak hittak, és akinek fia atyja dicsőségén újjongva üdvözletét és
szeretetének hírét küldi el most neked az Arno-parti városba.



A TALÁLKOZÓ.

A kórházi pavillonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és
Kálmán doktoré. A kórházba mindennap egész csomó beteget szállítottak. A
járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak
az emésztő munkában.

A fáradt Kálmán doktorhoz délben egy szolga jött be.

– Az igazgató úr kéreti a doktor urat.

Kálmán bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe.
Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Kálmánnak:

– Elutazik.

Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz.

– Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom
átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a
távollétem alatt állandóan itt lehessen.

– Igen, igazgató úr.

– Köszönöm.

Kálmán meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az
igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában:

– Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!…

Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gondosan megtöltötte.

… Az órák kétségbeejtő lassúsággal multak, és éjféltájban, mikor minden
elcsendesült, Kálmán lábújjhegyen lopózott az igazgatói lakás felé. Az
asszony várta.

Forró fiatal vágyuk lángolva kereste egymást hónapok óta. A falakon át a
másikhoz repült minden gondolatuk, és a magas, rideg ember pillantása
eltiltotta őket egymástól. Álmadozva, keseregve, lihegve várták a
találkozást.

Az ajkuk most egymásra talált. A szoba sötétségében villámok cikkáztak,
lilaszínű derengéssel telt meg a homály, a csendbe belezúgott a vérük, a
vágyuk, az örömük:

– Te édes, te drága!

… Eltelt a második óra is; mire hűvös, árnyékos, sötét lett a szoba,
akkor beszélni kezdett az asszony:

– Hogy vártalak, hogy vártalak! Ez alatt a két nap alatt különösen,
mikor már tudtam, hogy jönni fogsz! Nem hiszed el, hogy belebetegedtem a
várakozásba. Szédültem egész nap, tegnap és ma, támolyogtam. Rosszul
voltam a vágytól, és elbújtam, eltagadtam a rosszullétemet, mert ő még
itthon maradt volna.

A férfinak is volt már gondolata a csókokon kívül másra. Észrevette,
hogy az asszony teste forró, karjait, amelyekkel átölelte, úgy sütötte,
mintha sugárzó tűz lett volna. Az asszony ajkai mintha tüzes bélyeget
hagytak volna az arcán. Egy gondolat döbbentette meg:

– Rosszul voltál?

– Igen.

Megfogta az asszony pulzusát: rendetlenül kalapált. Kérdezősködött:
milyen volt a rosszulléte, mit érzett, mi baja volt.

És az éjszaka csendjében és sötétjében, a szerelmes átkarolásban dermedt
rémület rohanta meg. Az asszony beteg; szerelmese, akit forró vággyal
ölelt, beteg; két nap óta megejtette a járvány, az irtózatos. Forró
találkozóra, ő a dögvészes, átkozott, sárga rémhez jött. Itt van
kettejükkel a diadalmas, pusztító úr, a kolera.

Rémülten húzódott el az asszonytól.

– Margit, te beteg vagy és most már alighanem én is…

Az asszony megértette. Egyszerre megérezte a láznak a gyötrelmét, amit
eddig vágya elfojtott, az észre sem vett fájdalmakat, és halálos félelem
rázta meg.

– Meghalok, meghalok.

A férfi zavarodottan, tehetetlenül állott az ágy előtt.

– Mit tegyünk?

Künn ajtók nyitása, gyors lépések zaja hallatszott és a kilincsre egy
kéz nehezedett rá.

– Margit, nyisd ki.

A reszkető asszonyt a halálos félelem egy új rohama lepte meg. Dideregve
feküdt és a csendes szobában hallani lehetett, amint a fogai vacognak.

Az ajtón egy dühödt ökölcsapás remegett:

– Nyissátok ki.

Kálmán lámpát gyújtott.

– Most meghalok, – gondolta magában és a kulcshoz lépett.

Az ajtó feltárult. A rideg száraz ember előrehajolva, eltorzult arccal
állott ott. A kezében a revolvere. Most talán csak egy perc van hátra az
életből. Kálmánban megmozdult az élet ösztöne.

– Igazgató úr, – dadogta reszkető hadarással – cholera, casus gravis.

A magas ember gyűlölettel telt, kételkedő és lenéző pillantással mérte
végig Kálmánt és odalépett az asszonyhoz. Megfogta a kezét, a fejét.
Állt.

Nehéz lihegéssel nézte a didergő asszonyt; ölni akart és a halál magától
állott elébe. A revolverét a zsebébe tette. Megfordult; farkasszemet
nézett a krétafehér Kálmánnal, és szakadozva, kínnal törtek ki a
torkából a szavak.

– A kocsimban van a szérum. Hozza fel. Hozzon fel egy szérum-fecskendőt.
Hozzon mindent, ami az oltáshoz kell.



TRIBUN.

Jelentkeztem az ütegnél. A kapitány azt mondta:

– Az önkéntes a mai kirukkoláson ordonánc lesz.

Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A
kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta
magát:

– Tribun! Tribun!

Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen
forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.

– Tribun nem húz semmit! Tribun szerszáma lóg! Tribun ne táncoljon.

Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A
kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.

… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári
lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától
azonban jelentékenyen különbözött az övé. Tribunt a zsadányi gróf
méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a
széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat
lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A
cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a
büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem
bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen
megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes
azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony
combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az
erejét és nyugodtan mondta:

– No, mi majd bírunk vele.

Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai
lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred
előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága
akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles
hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a
negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd
beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem
látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak
megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és
lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt
elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel újra kezdte. De ez mind
semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott
tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük
nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi
könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga
kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi
történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat
lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna
járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az
ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem
emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték –
pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly,
nehéz tüzér-ló.

A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang,
minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták
zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz
szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat
kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a
széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei
voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind
nem használt. Tribunnak elvei voltak.

A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve
arra, hogy verejtékes harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú
bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és
büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt
emlegették, amely Tribunba bújt…

… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már
beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát
győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy
egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a
vonalon.

… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a
kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:

– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére.
Én mutatom az utat.

Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a
vezényszó:

– Lépés!

Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A
kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:

– Itt kell átmennünk?

– Itt.

Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket
megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a
lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan,
megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú.

Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun
únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most
belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden
erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó
legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant
lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló,
kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.

Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek
felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy
húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.

Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele
volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös
fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű
bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó
mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.

– Galopp!

Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok
forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és
füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem
húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.

A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok
törölgették a homlokukat.

– Jobbra tartani, jobbra tartani – kiáltotta a kapitány.

Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát
jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd
mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy
kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a
szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta
az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de
Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le
a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy
gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan
elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott,
lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva
látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.

Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem
történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az
ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak
bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt
baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!

… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét,
türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel
felfalta a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.

Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a
kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun
táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a
vederbe. Azután elkapták előle.

Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A
szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.

– Ütheted, ahogy akarod.

Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat.
Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok
nevették:

– Feltörte a nyereg, pedig nincs is nyerge.

A szélső kanonir a háta mögött ostort kapott és ezt a parancsot:

– Üsd.

Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a
hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan
becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát
véres csíkok tarkázták.

Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart
iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé.
Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a
teste. De nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva,
kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.

– Hiszen beledöglik – mondtam egyszer.

Felvilágosítottak:

– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy
megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.

A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket
szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő
lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény,
bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos,
nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó
száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a
ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A
szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.

Félév mulva találkoztam az ezredből valakivel.

– Mi van Tribunnal? – kérdeztem.

– Megdöglött.

Elszomorodtam. Nemsokára megint találkoztam valakivel.

– Hát Tribun megdöglött? – kérdeztem.

– Dehogy. Megtörött. Engedelmesen húz. Semmi baj vele.

Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát.
Eszembe jutott a szeme. Megborzongtam. Én nem hiszek a
lélekvándorlásban. Ki hinne benne.

De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek
él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz?
Eh: – Lucifer.



AZ ISPÁNNÉ.

Tass bámulva nézte a lányt.

– Szeréna, csakugyan maga az?

A lány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyűjét.

– No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk.
Csík-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi
ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.

– Ne csúfolódjon.

– Nem csúfolódom, drágám. Csakhogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az
Olympiába kerül. Én egy éve ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már
ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére.

A lány mély meggyőződéssel mondta:

– Maga nagyon rossz ember.

– Észrevette? – kérdezte Tass nevetve.

A lány leült melléje. A szeme könnyes lett, és halkan, könyörögve
mondta:

– Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hínak engem, hova való vagyok.

– Ellenkezőleg, – kegyetlenkedett Tass. Nemcsak megmondom mindenkinek,
hanem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csík-tárkányi zsidó kántor
lánya, aki engem kidobott, idekerült az Olympiába…

A lány szeméből kibuggyantak a könnyek.

– No, mondta nagylelkűen Tass, hát nem mondom meg senkinek.

– Igazán?

– Igazán.

– Becsületszavára mondja? – kérdezte a lány reménykedve.

– Becsületszavamra.

– Tudja, mondta a lány most már bizalommal, az nagy baj volna.

– De miért? Hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják.

– Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból
senki, és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom.

Tass elámulva nyitotta ki a száját:

– A ho-zo-mánya?

– Igen, – mondta bizalommal a lány. Látja, én láttam, hogy a varrással
semmire se megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell
senkinek.

– Hát mennyi hozományt akar gyűjteni?

– Ezer forintot, – mondta büszkén a lány.

Tass hátradőlt a puha diványon és hahotázott:

– Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. Itt.

– Igen.

– És ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom?

– Még nincs – mondta a lány. De majd lesz.

– Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga
elmenni innen.

– Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok
itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes becsületes
asszony.

Tass elkomolyodott:

– Hát jól van, Szeréna. Amit igértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy
ha majd elmegy innen, szól nekem.

– Szólok.

… A férfi megtartotta az igéretet, a lány nem. Egy napon eltünt. Tass
kérdezősködött utána.

– Már négy napja nem jött el, válaszolták neki.

Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő
kiirthatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a
hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább.
Elfelejtette.

Három év mulva, nyár elején együtt volt Csákánynyal, a barátjával.

– Hová mégy nyárra? – kérdezte Csákány.

– Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová.

– Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely.

Július elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely
volt; nagy ház, majdnem kastély; óriási kert, majdnem park, és fejedelmi
kényelem.

– Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratásdolgok;
rendezkedj be úgy, mintha te volnál a gazda.

Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült, és lustán
nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át, az egyik
ispán-ház felől egy piros, női ruha közeledett feléje. Tass lustán
nézte. A piros ruha előtte volt már. A lustasága eltünt és meglepetve
ugrott fel:

– Szeréna.

Az asszony fehér arccal meredt rá, és a szikrázó napon, a piros ruhában
dideregni kezdett.

– Tass úr, Tass úr, – hebegte félig ájultan.

– No, Szeréna, ne ijedjen meg, mondta Tass. Nem szólok senkinek.

Az asszony kezet akart csókolni neki.

– Hát asszony lett, Szeréna?

– Igen.

– Itt laknak?

– Igen. Ispán az uram a Csákány nagyságos úrnál.

Azután elváltak. Egy hét mulva rettenetesen unatkozott Tass. A major
szép volt, a kert jó volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem
látott egy emberi lelket se. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az
ispán-ház felé. A ház előtt két apró gyerek játszott, a konyha ajtaja
nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig
volt ideje meglátni a felgyűrött újjú, gömbölyű karját, már elárasztotta
a suttogó, rémült, felháborodott kitiltás:

– Menjen innen. Hogy jöhetett ide. Meglátják. Nem szabad idejönnie.
Rögtön menjen. Azonnal.

Tass elámulva nézte a sápadt, riadt asszonyt.

– Szeréna, ne bolondozzon.

– Rögtön menjen. Rögtön.

Tass dühbe jött.

– El akarok jönni egyszer, mondta, mikor egyedül van.

– Nem. Nem.

– Maga nem volt mindíg ilyen erényes.

– Takarodjék.

Tass nem akart veszekedni. Elment; de halálosan unatkozott, és
boszantotta ez a nagy erkölcsösség. Ez nem komoly dolog. Nevetséges.
Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel
fogadta.

– No, Szeréna, mondta Tass, csak nem komoly dolog ez.

– Menjen. Takarodjék.

Tass dühbe jött.

– Holnap délelőtt tíz óráig, mondta, meggondolási időt adok. Ha nem
gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a
Csákány-majorban.

Az asszonynak remegett a teste egy nagy belső didergéstől. Tass most már
dühösen kegyetlenkedett:

– Délelőtt tíz óra, – mondta ridegen.

Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament
hozzá.

– No, mondta Tass, látja, ezt szeretem, ha okos. Egy olyan szép asszony,
mint maga…

– Nem, válaszolt sápadtan, az asszony, nem azért jöttem.

– Hanem?

– Tass úr, könyörgök, ne bántson.

Tass dühösen rázta meg a fejét:

– Tass úr, hebegte az asszony, a jóságos isten szerelmére…

– Eh, mondta Tass, hagyjon békét nekem. Az Olympiában nem volt ilyen
kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét?

Az asszony egy nagyot lélekzett, ránézett, és elment.

Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánynyal
találkozott.

– Te még itt vagy? – kérdezte tőle. Vége a három órás felkelésnek?

– Dehogy, – válaszolt bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánném
agyonlőtte magát.

Tass megszédült.

– Az ispánnéd? Melyik?

– Az a gömbölyű asszony, az a pirosruhás, amelyiket láttál.

Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott, és szédülve fogózott a
korlátba. Belebámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom
csavarta össze a szívét. Nem tudott gondolkozni, és nem tudott
álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt
érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és
bosszúságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy
taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az ember. Nagy
árnyék borult rá könnyelmű lelkére és dühödt magakínzással mondta el
magának:

– Becstelen, gaz gyilkos vagyok.



A KEGYELMES ASSZONY.

A tiroli vadászok szapora puskaropogása lassanként elhallgatott, a
szürke uniformisok a cserjés túlsó végén bújtak ki, a tábori kórházba
már bolgár sebesültekkel tértek vissza a sebesült-hordozók, a szélső
üteg egy shrapnelt küldött még a szétszórt ellenség után, és egy rikoltó
kürtjelre kezdtek összeszedelőzködni az innenső részén is a csapatok. A
vadászok künn maradtak előőrsön, a huszárokat, akiknek napok óta nem
volt dolguk, előre küldte portyázásra az altábornagy, a négy gyalogezred
pedig fáradtan, de muzsikával vonult be a faluba. Utánuk jött a négy
tüzérüteg. Az alacsony házak ajtajában nehány öreg macedón nézte a
bevonulást.

Az ordonáncok erős galoppban vitték szét a rendelkezéseket. A gyalogság
a faluban marad, a tüzérlovak a kastély istállójába kerülnek. A
hadosztály irodája a kastélyban van. Ott lakik az altábornagy is.

A törzskar a kastély felé lovagolt. Hanak altábornagy, a divizionárius a
tolmácsot kérdezgette:

– Kié a kastély?

– Egy szófiai bankáré.

– A berendezése?

– Fényes. Harminc szobája van. A fejedelem is volt benne vendég.

Kavicsos úton lovagoltak fölfelé, és ott voltak a kastély előtt. Nagy,
cifra épület volt, ízléstelen, de nyilván kényelmes. Az altábornagy
leugrott a lováról. A kastély ajtajában egy kis nőcske jelent meg, egy
szőke apróság.

– Ohó, kérdezte az altábornagy a tolmácstól, hát a kastélyt nem hagyták
itt a gazdái?

– Kérem, szólt franciául a szőke nő, ne bántsanak.

– Madame, válaszolt lovagiasan és büszkén az altábornagy, mi osztrák
katonák vagyunk.

A kis nő megnyugodott. A félelme nem is volt igazi, a megnyugtatás után
pedig csillogni kezdett a szeme, felszabadult a nyelve és csiripelt,
mint egy merész, kis veréb. Kiderült, hogy őt itt hagyták, ő francia
nevelőnő, Lyonból való, Aline Arboissiére a neve, és nagyon örül, hogy a
lovagias osztrák hadsereggel megismerkedik. A cselédség felett ő
rendelkezik, és rajta lesz, hogy az urak jól érezzék magukat.

Az urak tele voltak izgalommal. Hetek óta bujkáltak az átkozott balkáni
hegyek között, hetek óta nem aludtak ágyban és különösen hetek óta nem
láttak egy asszonyi lelket, egy női szoknyát. Most itt volt ez a hetyke
kis szőkeség, ez a merész és csinos francia leány. Az urak izgatottak
voltak.

Vacsorára a nagy ebédlőben terítettek. Az asztalfőn a francia leány ült,
a jobb oldalán az altábornagy. Az urak csinosak voltak, borotváltak,
megmosakodottak. A rongyos bluzok eltüntek, sőt mindenkin tiszta ing
volt. Bor került az asztalra, és az urak mámorosan élvezték a
tisztaságnak, a kényelemnek, a biztosságnak ezt a régen érzett érzését.
És az asztalfőn ott volt a francia lány.

Az urak keservesen erőlködtek, hogy elmésen csevegjenek franciául. Az
erőlködés kevés sikerrel jár. Inkább a bajuszukat pödörgették hát és
igyekeztek a legelőnyösebb állásokba helyezkedni a vídám és hangos
francia leány előtt. Hanak altábornagy gavalléros szolgálatot tett neki:
feléje nyújtotta a sót és vizet öntött neki. Az urak egymást méregették,
és egyikük se látott okot rá, miért volna épen a másiknak szerencséje.

Tizenegy óra tájban elbúcsúzott a francia lány a társaságtól. Az urak is
eloszlottak, csak az altábornagy szivarozgatott néhányadmagával az
ebédlőben. Félóra mulva rémült sikoltozás hallatszott az emeletről. Az
altábornagy meglepetve nézett a többiekre. Felsiettek a lépcsőn. A
folyosón Kerner ezredessel találkoztak.

– Mi történt? – kérdezte az altábornagy.

Az ezredes dadogott:

– Félreértés… kínos félreértés.

A francia lány könnyes szemekkel rohant az altábornagyhoz:

– Mentsen meg, ön mentsen meg, sikoltozta. Fél óra óta öten támadtak
meg.

Az altábornagy villámos szemmel nézett a rémült ezredesre.

– Ez gazság, mondta felháborodva. Majd számolok én ezekkel az urakkal.
Kisasszony, ön az én személyes védelmem alatt áll.

– Uram, sikongott a leány, olyan rút az élet. Egy tisztességes szegény
leánynak oly nehéz a sorsa…

A zokogása nem akart megszűnni. Az öreg katona meghatva simogatta a
haját. Az ordonánc-tisztje, egy fiatal dragonyoshadnagy gúnyosan
mosolygott mögötte. Az altábornagy hozzáfordult, és a fiatal ember arca
egyszerre megmerevedett.

– Ronszky, kérem, mondta az altábornagy, kísérje a kisasszonyt a
szobájába. A többiről majd beszélünk.

Ronszky a karját nyújtotta a leánynak. A leány még lihegett egy kicsit,
de mikor a szobájába értek, féloldalt kacérul rámosolygott a kísérőjére.
A katona észrevette ezt a mosolygást, és elismerő hangon mondta:

– Ezt ügyesen csinálta.

A leány habozott egy kicsit, felrántotta a vállát, és azután nevetve
szólt:

– Úgy-e?

A fiatal katona meghajolt, összeütötte a sarkantyúját és menni készült:

– Megy? – kérdezte a leány.

– Igen. A generális vár. De előbb mondok valamit. Az én nevem gróf
Ronszky. Tartalékos tiszt vagyok.

Belenyult a zsebébe és egy kék bankjegyet vett ki.

– Tudja, mi ez? – kérdezte.

– Igen. Osztrák ezres.

– Az. Ha a többieket kidobta, igaza volt.

Kettérepesztette a kék papirt, és az egyik felét átadta a leánynak.

– Ha én jönnék, mondta udvarias meghajlással, magammal hoznám ennek a
másik felét.

Újra meghajolt és elment.

Az altábornagy másnap rettenetesen összeszídta a tiszteket, az asztalnál
nagy csend volt, és a leány alázatos, olvadó, forró és hálás
pillantásokat vetett az öreg katonára, aki ismét gavalléros
szolgálatokat tett neki a sótartó és a vizesüveg körül. Ebéd után
Ronszky beszélgetett a lánnyal.

– Lehet, mondta neki, hogy már holnap tovább megyünk.

A leány körülnézett, gyors pillantást vetett a többiekre, és lesütötte a
szemét.

– Elvihetem a másik felét? – kérdezte halkan a fiatal dragonyos.

– Igen, – válaszolt a leány.

Másnap az altábornagy azt mondta az asztalnál:

– Úgy látszik, mégsem megyünk tovább. Lehet, hogy két hétig is maradunk.

A francia leány feléje hajolt.

– Nagyon örülök, – mondta neki.

– Örül, hogy itt maradunk?

– Örülök, hogy ön itt marad, súgta lesütött szemmel a leány.

Az altábornagynak vér szökött az arcába, idegesen harapta be a bajuszát,
és zavartan mondta:

– Oh, egy ilyen öreg katona…

A leány alázatosan, kitartóan, makacsul udvarolt az altábornagynak. Az
öreg katona megzavarodott. Kezébe fogta a leány kezét, mondani akart
neki valamit, azután abbahagyta, és hosszan nézegette a ravasz, szőke
fejét. A leány lesütötte a szemét.

Egy reggelen puskaropogás hallatszott az előőrsök felől. A szapora
kattogásba ágyúk is beleszóltak. Az udvarra egy huszár vágtatott be,
riadót fújtak, és sietve nyergelték fel az altábornagy lovát.

A francia leány könnyes szemekkel sietett elő.

– Csata lesz? – kérdezte reszketve.

Az altábornagy mosolygott.

– Talán. Félt bennünket?

– Csak egy embert féltek, – mondta hevesen a leány.

Lehajolt és megcsókolta az altábornagy kezét. Az öreg katona vérvörös
lett, szólni akart valamit, azután homlokon csókolta a leányt, és
nyeregbe ült.

– Mikor visszajövünk, szólt le a nyeregből, lesz valami mondani valóm.

A puskaropogás egyre szaporodott, az ágyúütegek sorban galoppoztak fel
egy domboldalba és a széles völgyben lassanként kifejlődőtt a csata.

Délután a sebesült-hordozó katonák jöttek a kastély fele. A beteghordó
ágyon az altábornagy feküdt. Kék zubbonya tele volt vérrel, a feje nagy
kötésben, sápadtan feküdt a köpenyegén, amelyet párnának tettek alá.
Ronszky kísérte. A francia leány sikoltozva rohant elébe.

– Aline, mondta fáradtan az altábornagy, kedves kis leányom, mikor
elmentem, megigértem, hogy mondok valamit. Lehet, hogy most meghalok, de
azért elmondom. Én öreg katona vagyok, semmim sincs, csak a nevem, és ha
meghalok, az özvegyemnek csak a nyugdíj maradna. Elfogadná ezt?

Ronszky megdöbbenve nézett az altábornagyra. Tiltakozni akart:

– Aber, Excellenz…

Az altábornagy megsímogatta a leány fejét, és nyugodtan mondta:

– Ronszky, semmi ellenvetés. A papot akarom. Rögtön. Galopp.

Ronszky lóra ült. A leány zokogva csókolta az altábornagy kezét. A pap
megérkezett.

– Mondd, páter, kérdezte az altábornagy, a házasság úgy-e érvényes lesz
írások nélkül és mindenféle előzetes ceremónia nélkül is?

– Igen, kegyelmes uram, mondta a pap, de…

– Semmi de. Fogj hozzá.

A leány kisírt szemmel térdelt az ágy előtt, az altábornagy fogta a
kezét. Ronszky hátrahúzódott és hallgatott.

Estére megszűnt az ágyúdörgés. A csapatok visszavonultak a falúba. A
kastély felé lovas társaság közeledett. Az egyik dandárparancsnok
lovagolt elől. Ronszky elébe ment, és amikor a generális leszállt a
lóról, feszesen jelentette neki:

– Tábornok urnak alássan jelentem, Hanak altábornagy kiszenvedett. A
holttest mellett… a kegyelmes asszony viraszt.



AZ UNOKA.

Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült
az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a
fehér szakállát és csendesen megszólalt:

– A sétatéren voltam. Mennyi szép gyerek!

Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit
gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen
válaszolt:

– Minek mondod. Minek emlegeted. Nekünk úgyse lesz már unokánk.

Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy
egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.

– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt?
Honnan tudhatod azt?

– Ilon öt éve van férjnél, Laci négy éve házas.

– Azért nem lehet mondani…

Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két szöglete elnyúlt lefelé, és
bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:

– Sohse lesz már nekünk unokánk.

Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak
egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.

Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni
kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró
vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták
magukat. Ez így volt mindennap.

Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte
türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három
év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher
visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és
reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi
vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek,
veszekedni kezdtek, sírtak.

Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután
felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor
azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen
nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó
fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.

Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban
találkozott a férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel
magával.

– Mi az, mi az? – kérdezte ijedten az öreg Reicher.

Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette
a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:

– Tudod?… Tudod, mi történt?

– Mi történt? Mi történt?

– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be.
Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A
szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.

Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de
nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.

– Melyik Gervay? – dadogta azután. Az orvos? A háziorvos?

– Igen.

Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga
elé.

– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a
szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.

Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat.
Azután mindaketten sírni kezdtek.

Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal
találkozott előbb.

– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre jöttem fel. Be akarom
jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.

A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és
kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony
felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem
tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az
asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész
éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a
családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való
szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek.
És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a
fejüket.

Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is.
Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni,
mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.

Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány
nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a
fiukkal találkoztak.

– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg
Reicher.

– Igen. Siettem ma. És jó volt sietnem.

A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A
szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta:

– Laci!

Az öregek megdöbbenve bámultak rájuk.

A fiuk felemelte az öklét és haragosan ordította:

– Menj el. Takarodj el. Köszönd, hogy így mehetsz el

Az asszony zokogott.

– Laci! Laci!

– Takarodj, – ordította a férfi.

Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik
mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.

Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy
szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort
felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart.
Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az
asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…

Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher
szólalt meg:

– Igazad van.

Az öreg asszony is ezt mondta:

– Igazad van.

Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva
szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.

– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg
asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni?

– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az
öreg Reicher.

Szidták az asszonyt gyűlölettel és undorodással.

Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a
következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük
az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi
reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.

A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn
estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.

– Mama, mondta, én azt hiszem…

– Mi… mit? – dadogta az öreg asszony. – Csak nem?

– De igen, – felelte mosolyogva a lányuk.

Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután
kiabálva rontott be a harmadik szobába.

– Hallgasd csak, hallgasd csak, Ilon azt hiszi…

Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot,
sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.

A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem
találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az
unokájukról beszélgettek.

Egy hét mulva délben hazajött a lányuk.

– Nálatok ebédelek, – mondta.

– Hát Károly? – kérdezték tőle.

– Dolga van.

Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen,
hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.

– Apa, – mondta, – védjen meg a Károly inzultusai ellen.

Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont
homlokkal megjelent a férje.

– Mi történt? – kérdezték ijedten az öregek.

Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az
asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt,
hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a
földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki
számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz.
Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly
ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét;
de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…

Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól
remegve fordult a férfihez:

– Károly, meg vagy őrülve?

– Csak azt kívánom, mondta a férfi, hogy igazolja magát.

Az öreg Reicher szólt ekkor közbe.

– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel
lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen
állapotban gyötörni!…

– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne
hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és
te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen
most Szégyeld magad.

Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi
megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az
asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.

Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és
reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg
Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt,
és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a
pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg
Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a
feleségének:

– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy
este oda, a Püspök-utcában.

Az asszony hallgatott, azután halkan és szégyenkezve suttogta:

– Majd megmondom neki.



A TISZA.

Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a
kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással
elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor
átmászott a kerítésen.

Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan
rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély
lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán
átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az
ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A
kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát
a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes
vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és
repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott
volt a szobában.

Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a
szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége
és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. Lassan mozgott, szótalanul és
hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A
másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék
vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott
volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult
a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen
dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott
körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és
azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett
dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a
szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett.
Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.

Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent
még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.

– No! – mondta halkan.

Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy
számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most
mi legyen?

Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután
felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt
szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit
összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.

– Milyen könnyűek, – gondolta magában.

Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott:
az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából.
Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre,
halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a
csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és
nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt.
Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte,
kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott
és a víz folyása vitte lefelé.

Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét
leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy
kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet
összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen
lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután
a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen.
Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen,
egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot
csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a
kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként
nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.

Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és
mire hajnalodott, kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A
kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban
felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte.
Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A
háza kapujában a cselédei várták.

– Mit akartok? – kérdezte.

A cselédek gyáván bujtak össze. A kocsis előlépett:

– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos
asszony elment.

– Elment? Hová?

– Nem tudjuk.

– Kivel?

– A gyakornok úrral.

Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a
házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött
tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután
szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult
meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott
nyugtalankodni azért, ami történt.

Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó,
csodálkozva rázta a fejét:

– Hová tudtak úgy elszökni?

Néha felmutatott a Tisza eredete felé.

– Hacsak Lengyelországba nem mentek…

Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi
vadászatra Szolnokba. Elment.

– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk
a Görbe-szigetre.

Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban
vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda
káromkodott:

– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a
csónakunkat.

Elvitte bizony. A társaság mulatott a kalandon.

– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk
jönnek.

Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a
délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos
hullámokat vetett.

– Nem szokta elárasztani a szigetet? – kérdezte egyikük.

– Nem. Soha, – mondta a gazda. A dombot sohasem éri el.

Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat,
elszakított malmokat hozott magával.

– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki
sem jöhet értünk.

Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De
az italuk elfogyott.

– Bor nincs, – mondta a gazda, – be kell érnünk Tisza-vízzel.

Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a többieket. Ittak. Mikor
Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos
utálat fogta el. Sápadtan mondta:

– Ebből a vízből nem iszom.

Nevettek rajta:

– Majd iszol még. Más nincs.

Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra
szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent,
fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve
fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy
kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás
tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…

Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró
párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos
levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott
és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki
a partnak.

– Igyál, – mondták neki a többiek.

Kádár kétségbeesve védekezett:

– Nem, nem!

Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak
meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki,
és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.

Talpraállott. Szédülve tekintett körül az óriási vizen. A becstelen, a
bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz.
Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan,
panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:

– Ezelőtt öt évvel a Tiszába temettem a feleségemet…



ÖT EZÜST FORINT.

Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra
után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy
Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a
könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.

Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány
jött be:

– Egy ember jött a nagyságos úrért.

Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott
az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.

– Mi baj van? – kérdeztem.

– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem
jönni.

Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy
mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót
akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.

– Oh, mondtam kellemesen meglepetve, nincs is olyan messze.

A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem
olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.

A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett
elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant
meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam
csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az
udvar, gondoltam.

Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos
volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt
mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az
ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és
ránk világított.

– Jó estét, doktor úr, mondta, csakhogy itt tetszik már lenni.

Ekkor megismertem. Bábaasszony volt a kerületből.

– Jó estét Novákné, köszöntem neki.

Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a
küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra
volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem
konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek
foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a
vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány
világosságánál láttam, hogy egymás mellett fekszenek férfiak, nők,
három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben.
Rettentő undor fogott el.

– A másik szobába tessék doktor úr, mondta Novákné.

Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba
hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan.
Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy
pólyás csecsemő.

– Mi baja az asszonynak? – kérdeztem Nováknétól.

– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a
férjét, hogy hívja a legelső doktort.

Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít
rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában
feküdt.

Levetettem a felöltőmet, a kabátomat és a mansettáimat.

– Adjanak egy széket, mondtam, amire rátehetem ezeket.

A szék sehogysem akart előkerülni; felakasztottam a holmimat az ablakra.

– Meleg vizet! – mondtam dühösen. – A kezemet akarom megmosni.

– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette
Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.

– Hát adjanak hideg vizet.

Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt
elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…

– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami
baj, rögtön küldjenek értem.

Megmostam a kezemet, és sietve öltözködtem fel.

A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és
a zsebében kotorászott.

– No, mondta neki Novákné, fizessen a doktor úrnak.

Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz
kezével a másikba rakta.

– Csak nem fogadok el pénzt ettől az embertől, mondtam.

– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni,
keres ez; van ennek pénze.

A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett.
Egy elutasító mozdulatot tettem.

– Tessék elfogadni, – mondta Novákné.

– Doktor úr, – szólt a tót, – tessék…

Eltoltam a kezét.

– Eh, – mondtam, tartsa meg. Fektessék tiszta ágyba az asszonyt.

Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én
sietve mentem el.

Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül vártam a házmestert. Végre
jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta,
tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és
keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren
és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős
lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.

… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a
hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a
pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden
nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim
elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes
harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a
kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –

Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba.
Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket
várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…

Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház
volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam.
Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a
tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.

– Doktor úr, mondta, operációra van szükség.

A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A szobában rajta kívül még vagy tizen
feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem
mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.

Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva
megszülte a gyerekét. Menni készültem.

Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és
felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.

– Doktor úr, – mondta intő hangon Novákné, – tessék elfogadni.

Az ajkamba haraptam és elfordultam.

– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a
nyári dolgokra.

Ekkor eszembe jutottak a nyári dolgok.

… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő
hangon:

– Doktor úr!

A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És
éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt.
És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva
tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága
felett.



AZ ERŐS.

Csák kezébe vette a papirlapot.

– Ez minden? Mind itt van?

– Igen, válaszolta a fia.

Kocsiba ültek. Felkeresték a fiú összes hitelezőit, gyanus bankárokat,
zúgüzleteket, uzsorásokat. Csák mindenütt fizetett.

– Nincs több?

– Nincs.

– Akkor megyek haza. Kisérj ki a vasútra.

Hallgatva ültek egymás mellett a kocsiban. Mielőtt a vonatba szállt
volna, Csák odafordult a fiához:

– Géza! Kijelentem neked, hogy két évig egy fillért sem kapsz tőlem a
havi pénzeden kívül. Nem bántam volna, hogy adósságokat csinálsz. De egy
vagyonnyit három hónap alatt, és most már másodszor, és ilyen ügyetlen,
ostoba, gyáva módon… Meg kell mutatnod, hogy másképen is tudsz élni,
hogy egyáltalában tudsz élni. A Csák-birtok nem lesz egy félbolondé. Két
évig egy fillért sem kapsz a havi pénzeden kívül.

A sápadt, gyenge fiú lehajtott fővel állott hatalmas, erős, délceg apja
előtt. Kettőjük közül az apa volt fiatalabb. Szó nélkül váltak el.

Négy hónap mulva levelet kapott Csák a fiától: – kérek négyezer
forintot. Csák nem válaszolt a levélre. Harmadnap távirat jött. Csák
széttépte a táviratot. Két napra rá megjött a hire, hogy a fia
agyonlőtte magát.

Csák vonatra ült. Keserűen vivódott magával. Marcangolta a lelkét; rongy
négyezer forintért engedte meghalni a fiát. Próbálta megnyugtatni a
lelkiismeretét: nem tehet róla, nem tehetett másképen, erősnek kellett
lennie.

Megérkezett. A fiának egy barátja várta.

– Hogy történt? Miért?

– Horr Lona miatt, az átkozott Horr Lonáért, – tört ki a fiuból a
keserűség.

– Ki az a Horr Lona?

– Táncosnő. Excentrique. Bestia. A Francia Mulatóban.

Az eset egyszerű volt. A fiú minden pénzt ráköltött a leányra. Ujra
adósságokat csinált. Rá kellett írnia az apja nevét a váltókra. Jött a
lejárat. Pénz is kellett volna újra, főbe lőtte magát.

Csák nézte a holttestet és kínzottan nyögte:

– Az anyja még nem tudja.

Másnap volt a temetés. Kevesen voltak, a fiúnak egy pár jóbarátja. A sír
előtt lehajtott fejjel állott Csák. Körülötte mozgolódás támadt. Egy
kocsiból gyászruhás, sötéten elfátyolozott nő lépett ki. Aranyosan
csillogott a szőke haja.

– Ki ez? – kérdezte Csák.

– Horr Lona.

Csáknak megrándult a karja. Az ajka megvonaglott és szikrázó düh gyult
ki a szemében.

Az egyik fiu megfogta a karját:

– Bátyám, az isten szerelméért, csak nem csinálsz semmit. Itt!…

Csák lehajtotta a fejét. Igaz. Még botrány is legyen? Csendesen állott,
de egyszer-kétszer odanézett a leányra dühös haraggal és vad
undorodással. Miatta! E miatt a rongy miatt, e miatt a bestia miatt.
Erősnek érezte magát, nagynak, keménynek. Oh, ezzel a gyenge fiúval
könnyű volt elbánni; ha férfival volna dolga…

A temetés után hazautazott. Most jött a legnehezebb feladat: elmondani
mindent a feleségének és a lányának. Elmondta. Az asszonyok zokogtak, és
ő a kezébe hajtotta a fejét.

… Következő nyáron tenger mellé mentek. A felesége beteg volt; az orvos
ajánlotta a tengert. A vendéglőben az első napon egy szőke nő mellé
kerültek. Csák ránézett és ismerősnek találta.

– Milyen elegáns, szólt a leánya; és Csák törte a fejét, ki lehet.

Egyszerre megdobbant a szive. Hiszen ez Horr Lona. A gyászfátyolon
keresztül nem látta jól az arcát, de mégis ráismert. A muló fájdalom
újra felcsapott a szivében, és vad gyűlölettel nézte.

– Emiatt, e miatt a rongy miatt!…

Hallgatott. A többiek semmit sem tudtak Horr Lonáról. Nekik egy mesét
mondott el, valami boldogtalan szerelemről, nem akarta bepiszkitani –
mondta akkor magában – a fia emlékét ezzel itt.

A lányt azután mindennap látták. Csák gőgösen tekintett el felette, de a
lány is megismerte, és kék szeme szelid, alázatos, megindult tekintettel
bolygott ott körülöttük. Csák ügyet sem vetett rá eleinte, de a lány
tekintete később zavarni kezdte. A többieket már nem is nézte a leány;
alázatos tekintetéből eltünt a megindultság is, és csak bámulat és
tetszés volt benne. Tetszett neki Csák, és a pillantása nyíltan beszélt
erről a tetszésről. A férfi dühöngött:

– A becstelen…

Egy napon egyedül sétált a tengerparton. Szembe jött vele a nő. Kitérni
már nem lehetett, felszegte hát a fejét, és gőgösen akart tovább
haladni. A lány hozzáfordult.

– Uram, mondta, két szót csak…

Csák haragtól égő szemmel tekintett rá, és tovább akart menni.

– Nem, nem – könyörgött a lány. Meg kell hallgatnia. Ne gyűlöljön engem,
én nem tehetek róla. Én nem tudtam semmiről. Én nem tudtam, hogy Gézának
nincs pénze, nekem mindíg azt monta, hogy annyi van, amennyit akar. Ha
tudtam volna, ha csak sejtettem volna… Ne gyűlöljön engem, nem tehetek
róla.

Zokogni kezdett. Csák kinosan feszengett:

– Kérem, kérem… igen. Igen elhiszem. Géza gyenge volt.

Elváltak. Csák bosszankodott. Ostoba nő. De Géza csakugyan gyenge volt.
Gyenge, gyenge fiú, az életre nem való. Persze, hogy nem merte
bevallani, hogy az apjától kéri a pénzt. Gyenge volt.

Kiegyenesítette a derekát, és nagyon erősnek érezte magát.

A lány szeme állandóan követte. Most már kacérkodott vele. Alázatos
pillantása kigyúlt néha, összevont pillákkal, fátyolos, álmodó
tekintettel nézett rá. Csák most már nem tudta gyűlölni. Ezt gondolta
magában:

– Oh, ha egyszer egy férfivel volna dolgod…

A felesége és a lánya elé ment egy napon a tenger felé. Egy harmadik nő
is volt a társaságukban. Csák elhülve nézte. Horr Lona.

A felesége bemutatta a lánynak és hozzátette:

– A tengernek köszönhetjük ezt a kedves ismeretséget.

Csák két perc mulva odasúgta a lánynak:

– Gézáról egy szót se. Nem tudják.

Egy hálás pillantás volt a válasz. Mikor elváltak. Csák a feleségéhez
fordult:

– Az isten szerelmére, micsoda ismeretségeket kötsz? Ez valami
orfeuménekesnő.

– A lányoddal veszekedj, válaszolt az asszony. Különben, fürdőn nem kell
az embernek nagyon válogatósnak lennie. Kedves, ennyi elég.

– Oh, olyan kedves volt hozzám, mondta a leány.

Csák hallgatott. Nem tudott már Horr Lonára haragudni. Vakmerő egy nő,
gondolta magában. Utána nézett. A távolból csak a szőke haját látta és a
karcsu termetét. Szépnek találta.

Azután gyakran voltak együtt. Horr Lona urinő volt, diszkrét volt,
elmés, kedves, mulatságos; de a szeme titokban tüzesen lobbant néha
Csákra. A férfi érezte, hogyan zavarják meg a nyugalmát ezek a szemek.
Ideges lett, zavart, ingerült; küzdött a lány hatalma ellen, de a
nyugtalansága egyre növekedett. Látni kívánta már és róla álmodott. A
leány akaratosan, könyörögve, álmodozva, mámorosan simogatta a
pillantásával.

Egy este szivarozva sétált a kertben. A többiek lefeküdtek már.
Találkozott a lánynyal. Zavarodottan állott meg.

– Hová megy? – kérdezte azután.

– Felmegyek lefeküdni, – válaszolt a lány és a kezét nyujtotta neki.

Csákon forróság futott át.

– Felmegy, felmegy… mondta dadogva.

– Igen.

A lány megszorította a kezét hosszan, tartósan, égetően, és lesütött
szemmel ment el.

Csák megállott. Pirult, szégyenkezett, megvetette magát, a feleségére
gondolt és a leányára, akik itt vannak a szomszédban; a fiára gondolt;
de forró láz futott át a tagjain, égető szomjuság tikkasztotta el a
torkát a meleg nyári éjszakában, és a leány után indult.



A CSÁSZÁR MEGHAL.

A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari
kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti
nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és
Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a
bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen
ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most
feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a
megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a
fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és
összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát
kellett kifejeznie.

A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott
velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem
jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb
katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta:

– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben
– meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség
állapotában.

– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos,
változatlan.

Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés
nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat
befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti
nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár
helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan
mondta:

– Egy kis frissítő.

Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt
tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva
jókedvűen és hangosan beszélgettek.

– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő
pisztrángot?

– Konzerv. Egy cuvervillei kereskedő hozatja nekem.

– De kérem, uraim, kóstolják meg ezt a pisztrángot. Bámulatos.

Egy lelkes hang válaszolt:

– A bor, csak a bor!… Ez a rajnai! Hiába, a császári pincék…

Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül,
hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha
örömeinek az élvezését. Néhányan szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga
bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és
felkiáltott:

– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk
lenni, hozzá kell fognunk.

A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet
hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és
méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és
félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a
válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a
szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a
tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két
szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság
előtt megjelent a császár.

Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték.
Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy
emelték előre.

A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek
borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is.
Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és
bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem
közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart
feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen
tartsák, az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a
homlokukon.

Ularsky egy lépést tett előre, és rekedten szólt:

– Császári felség, eljöttünk…

A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a
két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.

Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett
mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak
intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól
rekedten, kiáltva mondta:

– Felséges uram…

Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra.
A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett
a két lakájra. Le akart feküdni.

Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a
földszintre. Ularsky halkan mondta:

– Köszönjük, tanár úr.

A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve
cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.

A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen
járt-kelt az altábornagy.

– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.

Azután kétségbeesve fordult a tanár felé, és panaszosan kiáltotta:

– De mért van civilben?

A tanár nyugodtan mondta:

– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt,
és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan
uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos,
teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.

Azután hozzátette:

– Ezt is alig tudjuk ráerőszakolni.

A tábornagy szomorúan és makacsul felelte:

– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona
volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…

A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat.
Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége
volt a rosszkedvnek.

– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban
én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.

– Kérem. A legnagyobb örömmel.

Ularsky ekkor megint az órájára nézett és azt mondta:

– Menjünk uraim. Legfőbb ideje. Csak le ne késsünk.

Az urak is megnézték az órájukat, és sietve hörpintették le a borukat.

– Elkésünk, – mondta az egyik. – Siessünk, siessünk.

A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a
kocsisoknak:

– Gyorsan, gyorsan, hogy idejében kinn legyünk.

Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember
kísérte el a kocsiig.

– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek.
Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.

– Igen, tanár úr.

A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután
felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási
ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik
elmentek.

A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon
erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár
mindenáron le akart feküdni.

– Elmentek, – mondta neki.

– Az öreg is?

– Az is.

– No akkor rajta.

Megragadták a császárt és kivitték a folyosóra. A császár le akart
feküdni. Most már nem erőlködtek rajta, hogy egyenesen tartsák; félig
fekve hurcolták végig a folyosón kipárnázott, rostélyos ablakú
hálószobájáig. Az ajtónál felemelték és belódították a szobába. A
császár térdre esett. Az egyik ekkor hátulról beléje rúgott.

– Hát most feküdj le, – kiáltotta dühösen, – egész délelőtt úgyis
mindenáron le akartál feküdni.

A császár végigfeküdt a szőnyeges padlón.

A két lakáj kiment a folyosóra, és bezárta a szoba ajtaját. A lépcsőn
Dönning jött felfelé. A császár szobája felé intett:

– Mit csinál? – kérdezte a két lakájtól.

– Fekszik bent a földön, – mondta az egyik, – és röfög.

– Remélem, nem bántottátok. Mondtam már, hogy vigyázni kell. Észre
találják venni.

– Dehogy bántottuk, doktor úr, dehogy bántottuk, – válaszolt nevetve az
egyik, – csak belérúgtunk kicsit.

A doktor vállat vont, és így szólt:

– Az öreg holnapután hazajön. Ezt mondjátok meg mindenkinek, és meg ne
történjék, hogy megint az utolsó percben lássak innen nőket kisurranni.
Holnapután reggel minden rendben legyen.

– Igen, – mondta a két lakáj.

– Mihály, – szólt ezután egyikükhöz a doktor, – befogsz a kiskocsiba, és
kihozod a kisasszonyt.

– Igenis, – mondta a lakáj. – A Gizit is kihozhatom?

– Kihozhatod, de a bakon üljön.

– Igenis.

Egy negyedóra mulva a főkapun kihajtott a kis sárga kocsi Cuverville
felé, és alkonyatkor az óriási kert egyik mellékkapujánál állott meg. A
kisasszony leszállott róla; a doktor már várta, és karonfogva távoztak
el a kastély balszárnya felé, ahol az orvosi lakások voltak.

A lakáj leszállította a Gizit is, behajtott a főkapun, gyorsan kifogta a
lovakat, és a Gizivel eltávozott a hosszú, földszintes cselédház felé.
Itt már nagy sürgés-forgás volt. Asszonyok surrantak ki és be, és akik
ismerték egymást, összenevettek, amikor találkoztak. A kastélyból és az
egész környékről szigorú parancs tiltotta el az asszonynépséget, mert a
császárt dühöngő tombolásra ingerelte minden szoknya látása. A
szerzetesi életre szorított férfitábor – inasok, kocsisok, kertészek,
szakácsok – olyankor kárpótolták magukat, mikor a szigorú Beauvais-Ruel
egy-egy napra elutazott. Cuvervilleben ilyenkor felkerekedtek a
feleségek és a szeretők, és a gyors értesítés után siető asszonytábor
rebbent a kastély felé.

A nagy cselédház hangos volt. A közös öröm megszüntette a hívatali
gőgöt, és a főszakács barátságosan beszélgetett a kertészlegényekkel is.
A jókedv előbb a lakásokba húzódott vissza, azután közös vacsora volt az
összes nőkkel, borok kerültek az asztalra, az éjszakába csillogva
világítottak a cselédház ablakai, és énekszó, kurjongatás és
csiklandozott sikoltások hangzottak ki mögüle fel a kastély felé, ahol
párnázott szobájába csukva, a földön feküdt a császár.

… Másnap déltájban bekopogtatott Dönning doktorhoz Mihály, az inas.

– Bocsánatot kérek doktor úr, – mondta, – az alkalmatlankodásért, de
Napoleonnak valami baja van.

– Mi baja?

– Két lábra állt és üti az ajtót…

A doktor gondolkozott.

– Ahá, – mondta azután, – a tavaszt érzi. Vigyétek le a kertbe és
hagyjátok ott estig.

– Igenis.

A doktor utána kiáltott még.

– De jól becsukjatok minden kaput, és a közelébe ne jusson idegen.

A lakáj elsietett, és tiz perc mulva lenn volt a kertben a császár. Két
lábon járt, és hadonászott a karjaival. Fakó szeme megtüzesedett egy
kicsit, és nehéz, de lázasan gyors lélekzettel, nagy kortyokban itta a
tavaszi levegőt. Mikor az ápolói eleresztették, sietve hentergőzött meg
a zöld pázsiton, azután felkelt, és úgy sietett előre, mintha tudná,
hogy hová akar menni. A két lakáj bámulva nézte egy ideig, azután
kimentek a kertből, becsukták a kaput, és a cselédházban sietve közölték
a társasággal:

– Napoleon meg van bolondulva. Úgy tesz, mintha esze volna.

A társaság, amely a császárt akkor nevezte el Napoleonnak, mikor az
őrültségében még volt valami rendszer és amikor fiatal korzikai
hadnagynak képzelte magát, jól mulatott a híradáson.

A Gizi azonban elgondolkozott és három óra tájban, amikor a társaság
ebédutáni alvásra vonult vissza, így szólt Mihályhoz, a lakájhoz:

– Vajjon mit csinál most?

– Ki?

– Hát az a… Napoleon.

Mihály vállat vont.

– Mit tudom én. Futkároz. Vagy talán röfög.

– Azt is szokott?

– Azt is.

A lány ismét elgondolkozott.

– Mihály, – mondta azután, – mutasd meg nekem.

– Nem! Nem szabad.

– Mutasd meg, – könyörgött a lány. – Még sohse láttam. És most mindenki
alszik.

Három percnyi könyörgés, szemrehányás, igérgetés és sírás után
elindultak a kert felé. A lakáj elől ment, kinyitotta a kaput és
kulcscsal zárta be ismét maga mögött. A lány izgatottan súgta:

– Hol van?

– Nem tudom, – válaszolt a férfi. – Néha elbujik. Meg kell keresni.

A napfényes, illatos, virágos, tavaszi kertben elindultak a császárt
keresni. A lakáj káromkodott.

– Istentelenül nagy ez a kert… Minek ez egy hülyének… Biztosan megint
beleásta magát valami bokorba…

Azonban nem ásta be magát. Egy útfordulónál, egy cserjesor mögött
egyszerre előttük állott. Ezuttal nem ásta be magát. Két lábon állott, a
fejét magasra emelte, horkolva szítta be a tavaszi levegőt, és
hadonászott a karjaival. Riadtan állottak meg vele szemben, a császár
felemelte a karjait, egy csattanó ordítás harsant fel a száján, és véres
szemmel és habos ajakkal rohant a lány felé.

A lány arca fehér lett a rémülettől, sikoltott egyet, és futni kezdett.
A császár utána rohant. A harmadik volt a lakáj. A lány nem talált utat
kifelé, virágágyak és bokrok között kanyargott jobbra-balra, a
szoknyáját felemelte, hogy jobban tudjon futni, és eszeveszetten
sikoltozott, mikor érezte hogy nem bírja tovább a futást és az üldözője
mögötte van.

A császár utólérte a lányt. A lány térdre bukott. Ekkor ért oda a lakáj.
Lerántotta a lányról a császárt, és belérúgott egyet. De a császár most
nem engedelmeskedett és nem tűrt. A lány felé rohant, és amikor útjába
állott a lakáj, a lakájt támadta meg. Birkózni kezdtek. Összeölelkőztek.
A lány reszketve térdelt a földön.

A lakáj dühöngött:

– Ó, harapsz, te disznó…

Gáncsot vetett neki. A császár erős volt és őrjöngött, de a lakáj egy
óriás volt. Még vonszolták, húzták, ütötték egymást egy ideig, térdre
estek, hempergőztek a földön, de aztán hátán fekve mozdulatlanul
lihegett a császár; a lakáj a mellén ült és a torkát fogta.

A zsebébe nyúlt és kulcsot vett ki. Odadobta a lánynak.

– Menj ki, – mondta, – a kertből és a kapunál várj rám. Ha odaérsz,
kiálts egyet.

A lány futva indult a kapu felé. A lakáj ekkor lenézett a császárra és
felemelte az egyik kezét.

– Fojtogatni? – kérdezte.

És a keze újra lecsapott a császár fejére.

– Harapni? – kérdezte.

És a keze lecsapott a császár fejére.

A kapú felől a lány kiáltása hallatszott. A lakáj ekkor felkelt. A
császár mozdulatlanul feküdt. A lakáj ránézett. A császár felnyitotta a
szemét.

– Te!… – mondta neki a lakáj.

De a torkán akadt a szó. A császár szeme tiszta volt. Világos és
értelmes pillantású. Szomorú. Olyan, amilyennek még sohse látta.
Megborzongott és elsietett a kapú felé.

A császár egyedül maradt és felfelé nézett. Később felkelt és lassan
vánszorgott előre. A fejéhez nyúlt, és érezte az ütések nyomait. Az
egyik virágágyon egy zsákot talált, amelyben magok voltak. A magokat
kiszórta és a zsákot nagy figyelemmel összecsavargatta.

… Estefelé, a sötétedés idején keresték a kertben. És Mihály, az inas
reszketve rontott be a doktorhoz.

– Doktor úr!… kiáltotta sápadtan.

– Mi baj? Megint baj van vele?

A lakáj dadogott:

– A… a… felséges úr… öngyilkosságot követett el…



TARTALOMJEGYZÉK.

  1. Ilka  3
  2. A megrettent város  50
  3. A harmadik  61
  4. Szinészek  69
  5. Álmok  85
  6. Másodszor  92
  7. A jó ember és a rossz ember  99
  8. A lány előtt  105
  9. Kunszállás  112
  10. Szodoma pusztulása  122
  11. Süket mélységek  133
  12. Levél Firenzébe  144
  13. A találkozás  151
  14. Tribun  155
  15. Az ispánné  164
  16. A kegyelmes asszony  171
  17. Az unoka  179
  18. A Tisza  187
  19. Öt ezüst forint  194
  20. Az erős  200
  21. A császár meghal  206


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


64 |Zsítvay most |Zsitvay most

74 |amít ő akar |amit ő akar

78 |esszeveszett dühvel |eszeveszett dühvel

100 |még nyomatékossabban |még nyomatékosabban

136 |kötelezi magat |kötelezi magát

138 |Aszódi csodalkozott: |Aszódi csodálkozott:

140 |karonfogva jarkáltak |karonfogva járkáltak

141 |zavaros ett |zavaros lett

154 |Kalmán lámpát |Kálmán lámpát

156 |széles hatú |széles hátú]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Huszonegy novella" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.