Title: Magyar tükör
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar tükör" ***


Google Books Library Project (https://books.google.com) and generously
made available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/inu.30000121155935



KRÚDY GYULA

MAGYAR TÜKÖR

(1921)



BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1921

10179. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



Az égett emberhez.

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a
hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit
elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová,
mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset,
el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a
vásárban… Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak,
ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de
még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges
korok harangjainak, hogy másképen konduljanak a mennybéli szentekről
elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt
kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem,
az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a
gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de
halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem
tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadozóbb, hogy végül
megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár bibliájából Jób
szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a
memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem
tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény
magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek
versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben,
minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával
lendül új fejlődésnek, hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi
kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.

Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink,
szövőgépeink, fürészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem
merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a
határszél felé kanyargó fehér országutaink, – de velünk a lelkünk, a
magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert
az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok
és fák hímporát is hátán hordja egyik határból a másikba; velünk a
költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az
idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog
ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi
havasok között egyformán látunk. Velünk az Istenbe vetett bizodalom,
hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagyszakállú táltosok énekelték,
kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte,
tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva
idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem
tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet
nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe
verik.

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk,
miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még
éjszaka sem.

Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől és mindig hallják a
hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc
falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá tett
hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát.
Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt.
Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást.
Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat és azt mondanák
nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.

*

Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai
voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük
meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez,
nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vérszerint való hűséggel hangzott
a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott,
ahol a bércek kezdődnek…

Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat,
koldusbotra juttatott szépszámú, derék családunkat, lefitymált
határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi
atyafiságunkat. Most sírunk Kartágó romjain, a veszendő, elárvult
Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak
a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén.

*

A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett
magyar. Elszerencsétlenedett, félárvaságra jutott gyermekei között tán
észreveszi most a legreményteljesebbet, akinek tegnap még hamupipőke
módjára sarokban volt a helye. Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy
hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja
le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés;
főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A
nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert
maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól,
kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő
írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a
művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet.
Ezek a lenézett élesfogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az
oroszlánt. A közömbös vállvonogatás, amelyben eddig a nemzeti
irodalomnak része volt, most majd csendes csodálkozássá áhít. A kis
betűk átmennek, mint a fecskerajok a tömlöcfalakon, a dalok átszökdösnek
a fellegekkel a hegyhátakon, az új légátusok pedig kifúrt
vándorbotjaikban viszik tova a magyar tudományt. Emelhetnek falakat az
egykori és mostani Magyarország közé az idegen kezek: a delizsáncok
megtalálják a gázlókat a folyókon, a vándorlegények átúsznak a vizen a
csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik a
tarisznyákban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és új
tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rabgyermekeinek.



Ének a végekről.

Hallottátok már a felvidéki harangokat?

Milyen másképen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön!
Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg,
kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt,
az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek;
minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond
el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb
érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait
hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új
kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek,
felfohászkodtak és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak
a város falai közül, hogy itt hagyják nekünk izgalmas vagy szomorú
történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből. – Ha sohasem
jutna eszünkbe drágalátos történelmi multunk: a felvidéki harangok
szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit
hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt
és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy
talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belévegyült a
harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bármint múlik az idő, a
felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor
tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.

Az érc-zászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fujdogáló
szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a
király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok
társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes
alkalommal elfujja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal,
mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra
irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István
napján a tűzoltózenekar?

Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból,
amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy
örökké az tartson s együtt növekedjen a gyermekkel… Aranymívesek,
régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a
középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik,
akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi
ipart. A fensíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami
operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral,
bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól,
ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori
szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a
magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez:
olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain.
A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott
melódiájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára
jelezte az elmúló órákat, esztendőket, – mintha a közelben állottak
volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség
hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény lány volt ő, akinek
ártatlansága és hűsége a hozománya.

E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok
mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük
pompáját, szívdobogásuknak egészségességét, lelküknek minden reménységét
abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas,
mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sujthat és
felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt oly pontosan megtartották, mintha
a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak
viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek
számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a
koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz
fejükkel megindultan bólongattak, mikor a polgármester a Méze-kertben
(rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát
Ferenc Józsefre emelte. A városháza tanácstermében Ferenc József képe
uralkodott talpig olajban, piros huszárnadrágban és mielőtt a havasi
legelők bérbeadásáról határoztak volna a lojális szenátorok, talán
némelyiknek megfordult a fejében, hogy mit szólna a tanácsi határozathoz
őfelsége.

Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden
hang a piarcon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb
nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező
állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták
a leckét, a hársfaleveles promenádon karöltve sétálgató
_cipcer_-kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót,
a kis vasúti állomáson az esti vonat beérkezésekor korzózó hölgyek (a
városban egyetlen aszfalttal borított területen), amíg ropogva sétáltak,
magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen
időzött a késmárki állomáson. Csak messze, a külső utcákban maradt meg
egy-egy tábla, amely német szóval emlékezetben tartotta az utca régi
nevét, kérkedve, büszkén magyarul beszélt itt mindenki, ha a bérkocsisok
idegeneket hoztak az állomásról, a tánciskolában nemzeti öltözetben
jelentek meg a legjobb táncosnők, az öreg boltosok szégyenkezve hívták
elő fiukat vagy lányukat, ha a vevő magyarul szólalt meg. Még a városi
dobos is magyarul proklamálta mondanivalóit a külső telkeken és csak
suttyomban mondogatta el az öreg tótoknak anyanyelvükön a proklamáció
tartalmát.

És a líceumban keménykötésű, soviniszta, többnyire függetlenségi érzelmű
professzorok nevelték az ifjúságot, mintha megbizatásukat még Rákóczi
Ferenctől vagy legalább is Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek
felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb
meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum
önképzőkörében. Csak emlékezzetek, alföldi magyarok, kik néhány ifjú
esztendőtöket Késmárkon vagy más szepességi iskolában töltöttétek, mily
rajongása és földöntúli tisztelete volt itt a magyarságnak. Nemzetet a
végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg,
hosszútelű, havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig
mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyot és nélkülözést termő
fensíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a
lakosság a fürészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval
borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak
a fenyőerdők, méteres hó borította a piarcot, a vicinális-vonat napokig
adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép
Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet Vízkeresztkor
tartottak, a tűzoltó-zenekar szinte fáradhatatlanul fújta el
számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt s az öregek
könnyes szemmel bólongattak.

Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.



A peleskei jegyző útján.

Párisban nem tudják, hogy a szatmármegyei nemesség atyafiságban, vagy
legalább is komaságban van a bihariakkal, a szilágyiakkal, akiket most
elrekesztenek egymástól az új térképen?

Bizonyosan nem tudják Párisban, hogy itt egy nagy darab földön egy
magyar család lakik (a híres köznemesség maradékai), mert ha tudják,
máshol állították volna fel a határt. A mostani határ annyira nem
számíthat, mint a falusi házak között levő garád (amelyet ezen a vidéken
sárból építenek és góréval, náddal födnek be). A garádon átbeszélget a
szomszéd, még a pipáját is odaát füstölteti, áthajlik a leány dereka,
átnyúlik a kikapós menyecske két teli karja, átpörög a vénasszony
nyelve. Csirke, tyúk átbúvik, házőrző eb itt csinálja magának az utat,
amelyen kiugrik… Hát ilyen az a határ, amelyet a magyarok és magyarok
közé vonnak kelet felé. Nem kell búsulni, hogy magja vész az atyafiságos
érzelemnek, az évszázados komaságnak, testvériségnek. Csak hadd mondják
Párisban, hogy Szilágyban, Biharban, Szatmárban ezentúl románok laknak.
Jóízűen mosolyog ezen a magyar ember, mintha adomát hallana a
Lidérc-kalendáriomból. Kund hadnagy ereszkedett erre hadaival, amikor a
tiszai nádasok Nagyváradig tartottak, tiszai csíkot fogtak a lápból
Szatmár alatt és a Nyirség, Hortobágy, ecsedi láp egy sátoralja birtoka
volt. Árpád valahol a Dunántúl ütötte fel vezéri zászlaját, a hadnagyok
a Tiszántúl a saját szakállukra és bölcsességükre kalandoztak.

Ugyanazok a kezek emelték a nyirségi földvárat, amelyek a biharit.
Századokon át szaporodott itt a honfoglaló magyarság. Messzire nem
mehetett. Nem engedte a Tisza, a Királyhágó, ugyanazon földön legeltette
barmát, építette házát, az új királyok legfeljebb megerősítették a régi
nemesi leveleket. Itt volt a legerősebb a köznemesség az országban, mert
minden ember a honfoglalásból maradt itt. Még országgyűlést is
tartottak. Jó magyarság ez, amely megmaradott őseredeti alakjában, mint
a farkas, mely a nádasokat járja. A férfiak inkább csontosak, szívósak,
szárazak, nem igen elhízottak, mint másfelé az Alföldön. Az árvízzel,
alkotmánnyal, honfibúval való küzdelemben megszíjjasodtak az inaik. Kis
termetükkel, fekete gubájukban, magyaros bundájukban reggeltől napestig
guggolnak a rázós szekér oldalán. Gyalogszerrel is elbaktatnak nagy
messziségekbe. A nevét mind le tudja írni, mert magyar nemes. Az
udvarházakban arról beszélgetnek, hogy ősi alkotmányunk szerint minden
magyar nemes ember egyenrangú a királlyal és így az új királyválasztó
gyűlésen kikiálthatnák akár Költsey Pált királynak, de lehetne a király
tyukodi ember, de semmiesetre se kenézlői, mert az kún maradék.

A legjobb magyarság lakik a Felső-Tiszától a Körösig, amelyet most
Romániának akarnak nevezni. A peleskei nótárius eleven alakban jár-kel
itt napjainkban is az eldugott falvakban. A magyar históriai arcok
lépten-nyomon feltünedeznek előttünk a náddal fedett házakban.
Bocskay-képű kisnemesek őgyelegnek a szatmári hetivásáron,
Rákóczi-arculatú férfiak egykedvűen nézik a tornácról a kocsin utazó
küzdelmét a kerékagyig érő sárral, az öregebb emberek az én
gyermekkoromban még fésűt viselnek a hajukban, a kántorok Arany János
pipás kántorai és „nemes, nemzetes és vitézlő“ prédikátumot vésnek a
fejfára, mert a temetőben ez a divat. Magyarság, amely századéveken át
egyetlen férfias örömét az alkotmányos harcokban, követválasztásokban
élte, ha épen nem volt háború. Magyarság, amelyben legerősebben élt a
jogérzet, amely mintha a honfoglalás óta maradt volna itt e tájon. Ezt a
magyarságot akarják elszakítani az anyaországtól, amelynek „első
foglalásból“ való földjei feltalálhatók minden határban, ahonnan a
legtöbb nemes embert mutatta ki az egykori nógrádi levéltáros, Nagy
Iván. Ahol minden ember ügyvéd, politikus születésénél fogva, amikor a
legénytoll kiütött állán. Itt akarják elhitetni a világgal, hogy
Nagy-Károlynál végződik Magyarország. (A nyirségieknek mindig
szerencséjük volt. Még a Tisza is jobban áradt a Szamos felé.)

A köd, amely így télidőben együtt füstölög a kémények
foghagymás-füstjével: darab időre eltakarhatja előlünk az apró falvakat,
a két- meg háromszáz esztendős évszámokat a háztetők kéményein, a
történelmi redőzetű arcokat, a szép öregembereket, akik oly bölcsek és
tapasztaltak, mintha Bocskay óta élnének egyfolytában és már semmin sem
csodálkoznak, semmitől sem félnek, mert századokon át megismerhették
nemzetüket… A dér, a fagy, a hó, amely erős télen járhatatlanná teszi
errefelé az utakat, hogy a vendégszerető gazda az orrossal kénytelen
önmagát felköszönteni jóravaló vendég hiányában, majd elmúlik;
elindulhat a híres jegyző Gvadányi országútján; Bessenyei összeomlott
kuriáján nemcsak az éjféli kísértetjárásban hangzik magyar szó és a
szatmári piarcon a jézustársaságbeli atyák ismét sétálni viszik a kis
magyar fiúkat, akiket itt a legnagyobb gonddal nevelgettek. – Máskor is
volt tél, máskor is elmaradt a postakocsi, a nagy havakban hetekig élte
a maga elgondolkozó, tűnődő életét a falusi magyar, amikor bibliát vagy
Horáciust olvasott. Ez a tél talán hosszabb lesz, mint a régi telek. De
egyszer felszáll a köd a fehér nádasok felett, a lápokon kinyílik a
sokszínű flóra, a kanyargó országúton, a feszület mellett peregve elhajt
egy könnyű szekér, amelyről kis gubás ember ugrik le a hírrel: megint
csak Magyarország vagyunk… Talán mire a fecsegő nyirfák ezüst
pecsétviaszkot ütnek üvegzöld leveleikre, talán mikor a búskomoly, vén,
emberképű fűzfák a folyók partján hosszú ujjaikra finom csipkét szednek,
mire az áradó vizek elviszik az emberek rossz indulatait… a keresztútra
napraforgót ültetnek, mert ő mutatja a vegyesnyelvű vidékeken a magyar
falvakat. Az emberek megdörzsölik a szemüket:

– Milyen rosszat álmodtunk!



A nemzet lelke északkeleten.

Északkeleten, ahol a hegyszorosokat mutatja a térkép, amely
hegycsúcsokon át egykor a magyarok bevonultak a turulmadár után és
hegyhátról, őserdőből, történelmi völgyekből lefelé ereszkednek, míg a
tokaji Kopasz-hegy ormáról megpillantják a kanyargó Tiszát, amely oly
szeszélyesen fut a síkságon, mint hullámai között a jókedvű magyar hal:
a kecsege, megpillantják a tiszai nádasokon túl elterülő Kanaánt, a
folyókkal négyszögekre osztott Alföldet… északkeleten, az ázsiai úton
rabságba vetett testvéreink várják a szabadulást. Sátoraljaújhelyen túl
lakó magyarság, a békében is legszegényebb magyar sátoralja: idegen
igában nyög, mert gazdag testvérei háborút kezdtek. Mintha a
mostohagyermek fizetne az édesgyermeki adósságáért. Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget, amely helyek a magyar történelemnek mindig a
bánatos, veszteségteljes lapjain szerepelnek; – itt voltak „Rákóczi
földjei“, ahonnan elment minden épkézláb ember, amikor a gazda fegyvert
fogott (a vonat ma is körülbelül egy óra hosszáig iramodik népmondák,
legendák, regék tájképei között, az egykori Rákóczi-birtokon); az
eperjesi havas háztetők, a januárban hóviharos piarc, az öreg templom
már látták Karaffát, de látták a branyiszkói csatába farsangi bálból
hadrakelő honvédtiszteket; a galíciai piócák ennek a szegény népnek
sovány lábszáraiba kapaszkodtak először és a világháború hitregéhez
hasonlatos kárpáti harca (amikor még a nemzet lelke harcolt, hisz
területét, testét védelmezte 1914 borzalmas telén Duklánál és a többi
hegyszorosoknál), ezen a tájon gázolta még inkább a szegénységbe a
földhöz ragadt népet, – szinte a történelem könyvébe kell felírni, ha
egy falusi gazda disznót ölhetett ezen a télen… Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget: a magyarság történelmi kálváriájának
imádkozó-lépcsői. Talán most jutottak a krisztusi kálvária legutolsó
stációjához, midőn az történik velük, ami ezer esztendő előtt sohasem,
végleg elszakítani akarják a nemzet lelkét a nemzet testétől, középkori
kegyetlenséggel és eszeveszett hatalmi erőszakkal tépik ki az itteni
magyarok szívét a gyűlölet tüzes harapófogóival, mintha Karaffa
ítélkezne napjainkban is az eperjesi piarcon, Giskra hordóvárai
rejtőzködnének a hegyi utak mellett… de nincs többé Mátyás, akit
várhatnának.

Északkeleten, ahol az őserdőkben az ezeresztendős fáknak az alkonyi
homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna
(terhes ifjú asszony módjára) egy medvére vadászó Árpád-királyt, akinek
arca a fa kérgébe vésődött, napjainkban is irtja a fát a rutén, de
visszhangos fejszecsapásai többé nem vonják szemeink elé a történelmi
képeket, amikor a honfoglaló magyaroknak, a kétkerekű szekereknek,
táltosok fehér lovának, ázsiai, hosszúfarkú lovakon érkező hét
sátoraljának vágták az utat ezek a fejszék…

Északkeleten, ahol a Tisza forrásai úgy buggyantak ki a hegyekből, mint
a gazdag, vérbőséges magyarságnak vérhullámai, amelyek kelettől délig
megtermékenyítik azoknak a földjeit, akik egykor a Tisza futását,
vakmerő zuhanását követték itt a hegyek között, hogy Tokajnál végre
ráeszméljenek a jóslat ígéretföldjére… északkeleten a hegyoldalról
legördülő tutaj sápadtarcú menekülő magyarokat hoz a borús éjjeleken, a
harsogó jégtorlaszok között, akiknek panaszos szava úgy hangzik, mint
valamely históriai monda. Néhány hónap előtt is jöttek közénk magyarok,
akik a hidegedő Tiszán csónakon vagy úszva keltek át, – Zabolch vezér
átkelő helyén, Kenézlőnél mutatta az áradat a sűrű éjszakában az utat a
megmaradott Magyarország felé, – ámde most, jégzajláskor, csak a tutaj
tud eligazodni a magyar terület felé, a tokaji vashíd alá.

Északkeleten, ahol egykor Ungvár fénylő lámpásai,
Gyöngyössy-társaságbeli írói, a máramarosszigeti nemzeti színművészet
vándorapostolai, ősnemes birtokos urak ismeretségei vidámították az
utazást; ahol a pesti délutáni gyorsvonat éjfélkor elérte az
országhatárt, az állomásokon medve-vadász bundákban várták a vonatot
Andrássyak, Majláthok és a perbenyiki vadászatokon oly meghatottsággal
emlegették a messze elterülő Magyarországot, mint Széchenyi és
Wesselényi korszakában emlékeztek meg a magyar Hazáról; ahol a falvak
bocskoros népe kiegyenesítette munkától meggörnyedt derekát, ha
_magyarnak_ nevezte őt a szolgabíró, adóvégrehajtó, csendőr, akivel
dolga volt ebből a tündéri, gyönyörű, hatalmas Magyarországból; ahol a
városok úgy fénylettek, mint egy-egy kis Budapest, a pesti műveltség,
divat, irodalom, művészet a fáradt határszéli vonaton úgy érkezett
idáig, mint akár az indiai gyarmatokra a londoni parfőm; ahol még
állanak a multszázadbeli úri magyarság kastélyai, udvarházai, amelyekben
pirosba és aranyba köttetik a modern magyar könyveket, mint egykor őseik
Kisfaludy Regéit, a kassai vagy eperjesi zárdákban nevelt kisasszonyok
egy sohasem látható magyar költőért rajonganak, a pesti szépirodalmi
ujságot (a Nyugatot) egykor lovasemberrel küldték egyik faluból a
másikba, feldobogott a szívük, ha egy nevezetesebb magyar politikus
mondta el beszédét a városi piarcon; ahol a nemzet lelke úgy értelmezte
a magyar állameszme fogalmát, mintha még mindig Árpád-királyok
parancsolnának Budán, vagy legalább is felsővadászi Rákóczi Ferenc
függesztené alá a munkácsi várból mélabús tekintetét beláthatatlan
birtokaira.

Északkeleten: a nemzet lelke lakott. A fenyőóriásoktól őrzött
tölgyerdőkben a hitrege csodaszarvasa nyargalt holdfényes éjjeleken, az
ungvári pincék kormos falára bujdosó kurucok neve volt felírva, az
„unghi berkek“ az idegen hatalom elől „rejtezkedő magyarokat“ takarnak
és még a szél sem árulja el őket, a máramarosi magyar gyémánt fénylett
az emberek tekintetében, ha Magyarországról beszéltek és a magyar
hatóság fülön fogta az orosz agitátorokat, ha átszökdöstek a határon.
Kérdezzétek meg őket akár napjainkban is, a mostoha magyar uralom után,
amely vándorbotot nyomott a kivándorlók kezébe: magyarok akarnak maradni
vagy egyebek? – Én tudom, hogy ez az országrész felordítana, mint a
megsebzett medve a rengetegben. Magyar, magyar akar itt lenni mindenki.

Ha járnak kísértetek, akkor ez az északkeleti Magyarország éjfélenkint
telve van a visszajáró nemzeti lélek búskomoly, soha el nem felejthető
kísérteteivel. A hósapkás hegycsúcsok a viharzó széllel átkiabálják
egymásnak, hogy mi újság Magyarországon, mint a pásztorkürtök
felelgetnek a havasi legelőkön.



Tiszántúl.

A vadludak már kelet felé szállnak, mind hosszabbodik a nap járása az
égboltozaton, egyik határból a másikba ér az a láthatatlan kis dobos,
aki vidám szóval szerte hirdeti, hogy mától fogva szabad megszólalni az
énekes madaraknak a magyar népmesékből való hangjaikon, a füzesből
átfüttyenteneki a szőke folyón túlra, az ákácosba, a fekete földről a
homokra; lehelet-finom ágú nyirfáknak, meglapuló, ijedt dűlőutaknak,
elnémult, elcsodálkozott tanyaházaknak, alig látható árnyékú tornyoknak,
(mint a határ csőszeinek,) ámult szélmalmoknak, az iménti tél
búvában-bajában elkeseredett mezőknek, szótalan hidaknak, elbujdosott
tekintetű, elásott kedvű magyaroknak mondja meg a folyón áthangzó
kurjantás, hogy szabad már a madár magyar füttye a rekettyésben, költhet
a ruca a kenézlői nádasokban, karéjba fogózhatnak a gyerekek a pázsiton,
hogy ősi tavaszi dalainkat énekeljék, sujtásos magyar szóval káromkodhat
a télből ébredező öreg ember a nádasház eresze alatt, kiáshatja a föld
alól áldott járású ekéjét, boronáját gazda; kimerészkedhetik a mezőre
Szűz Mária leánya, a magyar menyecske, megszólalhat a Rákóczi-harang,
feldoboghat a szív a magyar zsoltárban, mutathatja a másnapi szép időt
az esti felhő, által mehet a Tiszán holló a fiához, mátkájához a
jegybenjáró, anya a lányához, mézeskalácsos a tavaszi vásárra,
gyantázhat a faluvégi cigány olyan nótákhoz, amelyek eddig tilosak
voltak; nem füttyent az őrszem golyója a hullám felett az éjszakában,
midőn a révészek halkkal megindítják a csónakot a túlsó part felé, a
tokaji vashídon kedvére sípolhat a masiniszta, amidőn az újra
viszontlátott Magyarországba átmegy…

Az énekes madarak elzengik a tavaszi dalaikat és a tündéri furulyázást
minden teremtett lélek megtanulja egyszeri hallásra. A rejtőzködők, a
kemence mellé bújtak, a padláson üldögélők, a vermekben virrasztók, az
idegen katonák lépteire figyelő álmatlanok, az elsötétedett kedvű
hazafiak, a bátorító mesemondásban megöregedettek, a messzi idegenbe
menekültek egyszerre megértik, hogy tavaszodik a Tiszántúl hajnali
ködbe, vízi-párába borult mezőségei felett; a tétlenségre ítélt
kocsikerekek és utazási kedvek nagyot nyujtózkodva felébrednek a gonosz
varázslatból; a reggeli kiáltás bizakodva keltegeti a túlsó parton
éjszakázó révészlegényeket; a kántorok megköszörülik elnémult hangjukat
a hálaadó istentisztelethez; a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak
a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak,
magyarok találják meg őket, ha a föld szinére bátorkodnak; a délibáb a
Hortobágyon többé nem mutat ellenséges katonát a felhők között; és a
csillagok szeretettel pilongatnak alá régi pásztoraikra, kerülőikre,
fehér gúlyáikra, amelyeket újra áthajt csordásuk a nagy vizen. A tanyai
komondorok a régi hangjukat veszik elő, midőn a hold merőlegesen áll a
táj felett, a vándorlegényt magyarul szólítja meg a csendőr az
országúton, a csárdákba hangos szóval nyit be az utazó, a földesgazda
reménykedve számolhat alkonyi sétáján földjei felett, a dohányos kocsik
elindulhatnak a sáros országutakon és a papok megint prédikálhatnak
templomaikban harsogó magyar szóval a magyarság örökéletéről. A tiszai
nádasok már zöldülnek, a meggyfa és barackfa alig várja, hogy megmutassa
a napsugárnak gyönyörű hajadonságát, napról-napra későbben száll le az
esti köd a vizes mezőkre és az újhold hivogatólag mutatkozik az
égboltozaton, mintha a gazdát hívná álomba merült földjei
felébresztéséhez. A kis falusi temetőkben megmozdulnak a régi, idegen
őrjáratok elől elbujdosott kísértetek, nemzeti multunk dicsőségéről
mondanak tanítást a falusi mesterek, ismét látszik a kútágas a
kitavaszodó messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a
kovácsműhelyből messzire cseng a kalapács hangja, amint az utazók lovait
patkolják, a falusi bakter tovább kiáltja a maga százesztendős
mondanivalóját az éj csendjében és az útmester kipödrött bajusszal tart
szemlét a lerongálódott megyei utak felett. Félig elfelejtett nóták,
zugolyba húzódott kedves emberek, évfordulók és névnapok, rabságra ítélt
drágalátos hazai hangulatok és szokások térnek vissza.

Messzi földről tér meg a régen látott testvér és a néma ölelésben
kimondhatatlan fájdalom és öröm. _(A megszállás után.)_



Utazás Európa legszegényebb népei között.

Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén:
ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő
nyelvükön ez: ruszin-nek hangzik; külföldön uher-nek _(magyarnak)_
mondja ő magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már jócskán
jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett
különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurtanemes felrakta
névjegyére összes valódi s kölcsönzött predikátumait.

A ruszin nép azonban nem hivalkodik származásával, a tudósok vitatkoznak
felette. Ő szegény megelégszik e nagy világ legkisebb címével, amely még
az egykori tisztelt címnél is kevesebb ma Európa nagyságos urai előtt:
szívesen, boldogan nevezi magát: _magyarnak_. Ez a nép büszke arra, ha
magyarnak mondják; közmondása, elragadtatása, dícsérete, ha valakire azt
mondhatja:

– _Olyan, mint egy magyar._

A ruszinok földjén van legközelebb az Isten a néphez, mert messze van
tőle a „király“.

Az Istenben való hit tartja a lelket századokon át a népben; száz évek
múlnak el s ő mindig várja a jobb esztendőt, amely bizonyosan
elkövetkezik. Addig is megelégedetten, csendben, jámboran éldegél,
mintha kiveszett volna lelkéből minden gonosz indulat a sanyargatásban.
A legszelídebb nép ez. Ábrándos, álmodozó, boldogan böjtölő. Csak meg
kell nézni egy igazi ruszinnak a jóságos szemét, indulat, dac nélküli
arcát, bárányszelíd homlokát! Ez a faj nem képes a gonoszságra. Igaz,
hogy élhetetlen, igaz, hogy gyermek még napjainkban is a megvénült,
cinikus, elkorhadt népek között, igaz, hogy a szenvedések, embertelen
nyomorúságok alázattal vonultak el felette: de épen ezért övé a _jövő_.
Ez az egészséges, szegénységében boldog, egyszerűségében bámulatosan
megelégedett nép egyszer még hallatni fog magáról. Ő annak a kisorosznak
az egyenes leszármazottja, akiről azt írja Csehov, a legnagyobb orosz
író, hogy: egykor beszélni fog róla az egész világ. Minden nemes emberi
tulajdonság megtalálható a magyar-oroszban.

Szeretni senki sem tud úgy, mint ő.

Hűségét századok óta kipróbálta mostohaapja, a magyar.

Nagy bűnök, árulások, gazságok nem terhelik ennek a kis nemzetnek a
lelkiismeretét. Emelt fővel állhat a népek ítélőszéke előtt. Ő nem
bántott senkit, nem nyomorgatott, kínzott, rabolt ki szomszédot. Mindig
szegény volt és sohasem áhította a másét. Sziklás hegyeihez, komor
teleihez, fénylő folyóihoz és még fénylőbb tavaszaihoz ragaszkodott. Kis
földecskéjét a tenyerével védelmezte, mint kisdedét. Vallása ellen nem
vétett. A börtönöket alig ismerik a ruszkák tartományában.

Lássuk közelebbről e népet, amint néha útközben megnézegettem őt régebbi
utazásaimban.

*

Európa árvája, Magyarország mostohagyermeke, a mai rutén vidék
földrajzilag Közép-Európa legszebb tájai közül való. Az orosz költő
(Lermontoff) a vad Kaukázusról világhírű művet írt. A mi rutén vidékünk
szépségében hasonlatos a muszka Kaukázushoz, ámde a nagyvilág keveset
tud e helyről, ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol legzordabb
a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, aszú nyár soványkeblű földet
fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis
város, egy második kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti
magát az Ung folyóban.

Ahol a Poprád elbúcsúzik Magyarországtól, hogy a régi történelemben
Gácsországnak nevezett Galíciában folytassa robogó útját: ott van a
ruténség legészakibb határa. A térkép Poprád-Remetének nevezi a
határközséget. A Kárpát itt az égbe nyúlik, sasok útja, túristák
szédülete, mindennapi járáskelése a szepesi furmányos-szekereseknek,
akik a Poprád völgyéből itt vitték ki a vásznat, bort az egykori lengyel
városokba.

Ezen a vidéken minden utánozza a hegyek növekedését. A fenyő hosszúra
nyúlik, hogy a hegyek árnyékából néha megpillantsa a napsugarat. A
férfiak szálasak, megtermettek, mint a fenyőfa, amelyet úgy fuvaroznak,
mintha ágyút vinnének. A fenyőfa-szállító szekérnek elől van két kereke,
aztán hosszan nyúlik a fenyő szála, míg a végére ismét két kereket köt a
fuvaros. Ezek a hosszú, nyikorgó szekerek jönnek lefelé százesztendők
óta a Kárpát-hegységből. A kistermetű hegyilovak, néha még a tehénkék
is, csodálatos szorgalommal vonják a nehéz terhet. Egyik szekér követi a
másikat, mint a kalendáriumban a napok. A fenyőfavágó késő vénségéig
megmarad a mestersége mellett, hogy halála után átadja mesterségét a
fiának, aki azután ugyancsak nem tesz egyebet, mint fenyőfát szállít a
hegyekből. A hegység felett nyomtalanul múlnak az évszázadok. Az erdők
észre sem veszik, hogy az emberek fejszével vagdossák. Nyikorog a hosszú
szekér. Kidőlnek a fák, meghalnak a favágók. De mindig terem új fa és új
ember, aki a fát kivágja.

Ha felfelé haladsz a Poprád völgyében, együtt a folyóval, _felfelé_,
számtalan faszállító szekérrel találkozhatsz a magasra kanyargó
országúton. A lovak csengői messziről jelentkeznek az útkanyarulatoknál.
Keskeny az országút. A hegyek között korán sötétedik. Nagy messziségből,
mély völgyből pislog idáig egy kis völgyi falu mécsese. Tán a gazdát
várják haza, aki elment fát vágni a hegyek közé. A lovak csengői
lassacskán közelednek, nagyokat nyikorog a kerék, amely eszi a
kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek
a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes
ravatalon. Bevégezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer hideg
széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában,
villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek,
patakcsörgésében a tavasznak.

A rutének fája: a fenyőfa. Ez a sudár, szépséges, délceg fa borítja a
ruszinok földjét. A völgyekben gyermekcipőben jár, bokor, cserje,
törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között: a hősök viharos,
mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában,
hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel,
beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegyláncot. Kőből,
sziklából terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát
megszerezzék a széllel vívódó koronának; mind távolabbra fut az
emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig
tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével,
hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a
tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magányossága
alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a
fenyőfában, amely a legtovább őrzi a tél halott havát, viseli a hideg
évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna,
amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött
hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve,
rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg
teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények
szívei, amidőn egyszer rájuk süt az élet melegsége.

Amerre a ruténeklakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a
hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a
falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony-puhán őrzik meg a talajt,
az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi
csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját.
Olyankor az egész erdő figyelni látszik, amint favágók kezdik munkájukat
az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, amelynek
érintését azelőtt sohasem ismerték.

Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részén (hol a Poprád folyó
Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a
Bakonynál, nemesebbek Svájc fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár
hegyláncai. Bármilyen magosak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket.
Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegyláncokra.
Nyugodalmasan várja a nyolchónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes
örömmel visszhangozza a fuvarosok csengetyűinek hangját, pedig azok az ő
elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők
felett a kis falucskáknak harangszava. Olyan szelíd a fenyőfa, mint az
emberek, akik ezen a tájon laknak.

*

A rutének földjének északi határán hírneves folyó a Poprád, amely
körülbelől a „Magos Tátrában“ ered s innen veszi azt a csodálatos
iramodást, hogy pályája legvégéig – túl Magyarország határain – mindig
_felfelé_, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat,
vizimalmokat, mindvégig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha
búcsúcsókot nyomna kedves Szepesmegyéje homlokára.

Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az
országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas
barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel
hercegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang,
ahol a háztetők pirosak, és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit
hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben
vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak
alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden
ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem
jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket.
Tánciskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád
hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll
minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a nép-ének
mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a tollaskalapú
varázslókat, medvetáncoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik
Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják
tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád: Giskra cseh
rablóról, Rákóczi Ferenc nyalka kurucairól annyi mondanivalója van, hogy
napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar
királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden váromladék messzi
néz bele a történelem mélyeibe. Szelíd füzesekben szláv melódiáit
dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból
volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A
Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt.

A rutén vidéknek három nagyobb városa van: Munkács (székváros), Ungvár
és Máramarossziget. A többi része falvakból áll, hol jámbor
egyszerűségben éli életét a jóravaló ruszin-nép.

A falvak olyan egyformák, mint akár Oroszországban.

A házak fából épültek, tetejük szalma, az egyetlen nagyobb épület a
korcsmárosé. Bibliai szegénység és megelégedettség lakik a
ruszinfalukban. Az élet mindennapiságát a vörösbetűs egyházi ünnepek
váltogatják. A ruszin hitbuzgó. Görögkatholikus vallásához híven
ragaszkodik. Papjai és tanítói ugyanolyan egyszerű emberek, mint ő maga.
A pap megfogja az eke-szarvát, a tanító éjszakára az iskolába köti
tehénkéjét s vele együttalszik. Az egyszerű kultúra hősei itt a
lelkipásztorok s a tanítómesterek. A legnagyobb eredmény, amit
elérhetnek, hogy írni meg olvasni tanítják meg a népet. Az évszázados
babonáktól, hegyvidéki népek szokásaitól, gyermekességeitől nem
térítheti el a népet semmi ékesszólás. A korcsmáról nem tudnak
lemondani. A dermesztő telek, csontigjáró hidegek, az életnek
egyhangúságai szinte természetszerűleg megkívántatják e néppel az
alkoholélvezet mámorát, melegét, felejtését. Minden tiszteletet
megérdemel az antialkoholisták bölcs prédikációja, de a ruszinnépnek is
igaza van, amikor nem tud lemondani az alkoholról. Adjatok más hazát
ennek a népnek, ahol véres verejték, végsőkig feszített testi munka
nélkül is megtalálhatja boldogulását. Adjatok neki a kopár, kegyetlen
hegyek helyett dúsan termő síkságokat. Adjatok neki ennivalót, amely a
pálinkát pótolja. Adjatok neki kultúrát, papot, tanítót, előljárót, aki
jó példával jár a nép előtt és nem tekinti maga is büntetésnek az
életet, amely a Kárpátok melankólikus világába száműzte őt. Adjatok neki
rövidebb telet, amely szörnyeteg tartósságával, járhatatlan
országutaival, kőkemény hidegségével, minden életet megállító
konokságával az esztendő felénél többet bebörtönöz a ruszin-életből. A
kis kunyhók, betapasztott ablakaikkal, ritkán nyíló ajtóikkal,
kétségbeesetten őrzött belső melegségükkel, korai estéikkel, lassú
virradásaikkal, tömlöc-életükkel úgy állnak a Kárpát között dúló
hófergetegben, mint az emberiség utolsó őrházikói. Lehetséges, hogy
északabbra még kegyetlenebb a téli szél, gyilkosabb a hideg, zordabb az
éghajlat: ámde Magyarországon mégis csak a szegény ruszinok állják ki a
szibériainak nevezett telet, – rossz esztendőben hét hónapig is – amíg,
ismét kibújhatnak házikóikból, amelyekben barmaikkal és gyermekeikkel
együtt végigszenvedték a tél kísérteties szakát. Északi írók, a jószemű
Lagerlöf Zelma, valamint Jakobsen is, írnak telekről, földbebujt,
elrejtőzött elszerencsétlenedett emberekről, akik „álomszuszékok“
módjára nem veszik észre a napok fordulását. A mi rutén-népünknek
nincsenek világhírű költői, akik elpanaszolhatnák a boldog emberiségnek,
hogy mit szenvednek keletészak lakosai Magyarországon. Meg kell nézni
ezeket a kis falvakat, csűrjeikkel, földbebujt igénytelenségükkel,
ősemberi félelmükkel, szemrehányásnélküli megnyugvásukkal,
jámborságukkal és jóságukkal, midőn beköszönt a Kárpátba a tél vihara!
Néha már az október meghozza a havat, máskor még áprilisban is dagadnak
a hegyi folyók a hólétől. A hóesés úgy szakad rá e tájra, hogy imádkozva
hajt a kocsis az elszánt utazóval, két lépésnyire nem láthatni előre, az
utak eltűnnek, falvak egyenlőkké lesznek a földdel, csak az országúti
keresztfán látni néha a fekete varjút, megsemmisül élet, gondolat,
nagyravágyás, eszme. A sors igazságtalan büntetéséből északkeleti
Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség,
műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja
itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin
született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem
gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő
tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak
mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér
fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis
áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája;
csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a
jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag
lett, az álomnak tömjén-füstjében hajtja le fejét csaknem egymillió
ember!

Adjatok a magyar-orosznak az esztendő 250 böjtnapja helyett ugyanannyi
evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült
málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly
bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi,
keserves kamatú erejére.

A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében.

Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a
lakodalom.

Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A
temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a
magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem
falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. Rántotta
(szalonnával), forralt édestej, tepertős galuska, töltött tyúk, töltött
káposzta, kaszáslé, gomba kerül az asztalra. Félliterszámra isszák a
mézes pálinkát, míg végül mindnyájan lerészegednek. Az evés és az ivás
boldog mámora után jön a kemény böjt, amelyet panasz nélkül visel az
orosz ember. Cifra és körülményes görög-katolikus egyháza szigorú
böjtnapjait még megtoldozza. Böjtöl ősszel, amikor közeleg az első hó,
bevégződik a mezei munka. Azok a gyönyörűséges kárpáti őszök, amelyek az
utazó előtt a legszebb Magyarországot tárják fel, – a néma, sárguló
erdők, a rőt hegyoldalak, a hallgató völgyek, Mednyánszky világhírű őszi
tájképei a bennszülött számára a böjt kezdetét jelentik. A mély
vízmosásokban, völgyekben meglapuló kis falvakban a legöregebb emberek
kimondják a böjt kezdését.

– Elvitte a gólya az ebédet.

A madárhang elhalkulásával, a vizimalmok messzire hangzó kelepelésével,
az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a
közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét
megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat.
Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és
délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok
szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik
kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen
bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak
annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen
ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a
lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott
ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az
eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival,
babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az
asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar
alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét
mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen
férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az
orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke
hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a
szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén,
patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e
nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A
savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül
fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az
orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s
ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt
mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar
férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától
már részeg volt az apja temetésén.

Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell
rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell
tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az
alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az
életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg
kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni,
mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról,
amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az
ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell
menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy
ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde,
szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti
rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal,
amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok
lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket.
Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk
leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt,
rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.

*

Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a
faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első
kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az
ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a
néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a
gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az
emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma
képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert
meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre
kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában,
bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak
borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek
szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének
csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok,
örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket
is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal
a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és
látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember
kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel,
gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A
szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven
testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek,
akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették,
hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt
tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz
esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti
állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr,
szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség,
fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha
sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között,
elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint
enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken,
fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek,
öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg
élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük:
megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével:
lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.

Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi
ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.

A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a
mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor
fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki,
ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg
rövidesen meghal.

Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már
délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy
reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már
ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a
halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak,
kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához,
mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A
kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember
kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv
mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó,
mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap
székre ült és halkan kopogott az asztalon.

– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.

Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte
volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta
a fejét.

A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy
közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az
öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében
lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt
énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint
hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.

A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát.
Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán
egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott
az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az
időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott
az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy
vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni
kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az
élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor
vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől,
az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis
lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje
hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.

A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék.
Kimentem a házból.

Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen
ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak.
Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.

A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az
éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe
kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a
völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett,
mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén
elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan
messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott,
lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.



Debrecen.

A multja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig
minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes.
A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon
Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek
összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet
írt Debrecenről, – mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes
magyar férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is
elfuttatják mesemondó kedvüket a Péterfiára. Csokonai óta a kollégium
mögötti városrészből lépnek ki az olvasmányok hősei, akiknek
regényességét már azért is elhiheti az olvasó, mert Csokonai
Debrecenjéből származnak. S így az a magyar, aki a költők műveiből
ismeri meg Debrecent, azt hiheti, hogy a városban csupa felsrófolt
idegzetű, romantikában laboráló asszony és férfi járkál a piacon, holott
a debreceni nép oly józan, mint az egyszeregy.

Lehetséges, hogy régebbi korokban, amelyeket dohos könyvekből vagy az
ó-temető fejfáiról ismerhetünk: valóban laktak itt józantalan
regényhősök, ámbár én csendesen azt gondolom magamban, hogy akinek itt
hajlama volt a regényeskedésre: rövid ideig szippantgatott a Hortobágy
felől szálló porfelhőkből. Petőfit a vándorlási kedv, Jókait a
szabadságharc balszerencséje hozta e városba. Csokonai pedig épen a
Quekker-puritánságú józanság miatt volt kényszerítve vándorbotot venni a
kezébe, hogy esztendőkre elhagyja a nádfödeles várost. – Ha egész
Magyarország oly józan és bölcs vérmérsékletű lett volna, mint Debrecen,
történelmünkből tán hiányoznának a nagyszerű lendületek és vértanúi
megpróbáltatások, de az ország gazdag és szerencsés lett volna. A
mélyenszántó, holnapra is néző, gyarapodásra való cívis-észjárás már a
török hódoltság alatt megmutatta, hogyan lehet gazdagodni és épségben
maradni idegen rabbilincsben. Bocskay és Rákóczi szabadságharcai nem
rombolták meg a várost gazdagodásában. Szerencse és bölcs mérséklet óvta
meg a várost a történelmi tragédiáktól. A nagytemplomban detronizált
habsburgi Ferenc József is vizitbe, békülni ment Debrecenbe, mert hisz a
trónfosztást Kossuth és a „jött-mentek“ földjéről összesereglett követek
vitték véghez, nem pedig a nyugodalmas temperamentumú debreceniek.

Az alföldi homoktengernek Hamburgja a cívis-város. Nemcsak Manchesterben
élnek józan kereskedők, hanem erre kelet felé is, ahol a kereskedőknek
és termelőknek elsősorban egy állandóan harcban és bajban álló ország
gyújtogató viszontagságai ellen kellett védelmezniök városuk épségét;
kálvinista nyakassággal és meg nem szűnő magyar elszántsággal óvni a
lelkeket és vagyonokat a nemzeti könnyelműségektől, a rosszindulatú
politikai lázaktól, a meggondolatlan magyar kalandosságoktól. Amíg a
kollégiumi ifjúság tüzet nyelt és vért ivott a magyar történelem
tanításaiból, amíg költők és politikusok ragadták meg farkát a
bizonytalan állomású üstökös-csillagoknak, amelyek időről-időre
átszáguldottak a magyar égboltozaton: Debrecenbe istenfélelemmel hangzik
a zsoltár és győz a bölcs mérséklet a hóbortos elragadtatások
hullámzásain. A tiszta erkölcs, a honszeretet védte Debrecen vagyonát
századokon át… És most meglepték az oláh rablók és kirabolták a
magyarság, a magyar vagyon kaptárát!



Egy öreg ember elbeszélése.

A mai öregek, akik a mult századból jöttenek át: láttak olyan dolgokat,
amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.

Egykor éltek emberek, akik Napoleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban
látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket és mesemondásaikat
sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról,
amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá
nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant,
ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy
ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény
is, a faluzó koldus is és az ég madara, amely megette a
mérföldmutatókőre helyezett száraz kenyérszeletet; a bort gödrökbe
öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a
szegénynek és az imádságot mondott érte; kilencvenesztendős korukig
éltek a magyarok és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek
termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos
betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák
oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk
járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők
ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az
emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak
ragaszkodtak politikai elveikhez és főbelőtték magukat, ha
tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább
élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt és a rágalomért
börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem
lehetett megfelebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett
miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.

*

És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül
hangzanak.

Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság
szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás
rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan
lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni,
hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is
kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a
város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város
érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem
szállott be a por a városba, midőn évről-évre újabb paloták emelkedtek a
nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi
tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek
betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsoló-ember oly
udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában
végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly
tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A
házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A
háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a
szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos
úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni.
Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az
utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a
nők homlokán.

A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban,
amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat,
vállukat nem igen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú
ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A
sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az
egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbelieit már
a korai gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós
vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog,
megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a
csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint
gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság
erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén
tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest
mutatkozott. Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony
szebb lett és a családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová
husvétvasárnapján kirándul a familia.

Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és
könnyelmű alakjában, amilyennek a mult században elhíresztelték. A
tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség
szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne
kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth-utcából, a korzóról
elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A
polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelid,
alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán és a polgár
kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és
tisztelet uralkodott itt.



Ábrándos városok.

… A tornyokon kereszt vagy kakas van, a luteránusok mohos zsindelyfedelű
templomai állnak szűk, nedves utcákon, – a hidaknál kékre vagy
piroskásra kopott Nepomukiak tartják fenn a rendet, hogy az útonjárók ne
káromkodjanak túlságosan, – vastagfalú, örökéletre épített vendéglők
extraszobáiban papok, honoráciorok, a mult század adomáskönyveiből itt
maradott tréfás emberek keverik parádival a bort, tót szóval a magyar
beszédet, – állomások, megyék, országrészek, ahol mindenki büszke arra,
hogy magyar (nem is úriember, aki nem olvas magyar újságot, az asszonyok
ugyan még csak tótocskáznak, de hát másképen nem értenék meg őket a
cselédeik, a piarci népek): ez volt valamikor a felvidék, ahová
behavazott vasutakon, kacskaringós szánutakon annyit jártunk valóságban
és képzeletben.

Szerelmesek világa volt a felvidék.

Itt mindenki szerelmes volt – Magyarországba. Olyan lágyan,
szláv-odaadással, szinte epekedve még nőkről is ritkán beszélnek a
férfiak, mint a felvidéki intelligencia Magyarországról gondolkozott. Ő,
a legkedvesebb, a legdúsabb, a legszebb és az elérhetetlen. Királynő,
akibe szerelmesek megkopott, messzire lakó gárdisták a Kárpát alatt.
Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar
nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés.
Mikor a felvidéken csinálták Magyarország történelmét… „Azóta, sajnos,
mellőznek!“ – mondták, mintha új kedvese volna Hungáriának.

Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és
mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be
hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert.
Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból,
korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi
Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti
vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti
újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas,
elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli
kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett
egy-egy új magyar könyv és „beszéltek“ róla még a kaszinóban is. A
legtöbb városnak volt irodalmi társasága. Mily lelkesedő úrihölgyek
látogatták például az ungvári Gyöngyössy-Társaság koncertjeit! A kassai
Kazinczy-kör oly ünnepélyesen fogadta a „fővárosi vendégeket“, mintha
eleven főhercegek jöttek volna látogatóba. Ezekben a vendégszerető,
drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az
utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén
mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss
pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek,
arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a
legnagyobb titkok derülnének fel.

Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték,
mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj
itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, s mily csodálatos
vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó
forrásából, nem felejtette el holta napjáig. Dalaink, mesemondásaink,
irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta
magyarság között. A hiában epekedő szerelmes áhitatosságával tisztelte a
magyarság minden lépését, cselekedetét a felvidék. Itt nem volt kritika,
kifogás, ellenmondás, csak a magyar fensőbbség iránti tiszteletnek olyan
foka, amely tisztelet nem okoskodik, hanem kiugrik az ablakból, ha az
imádott így kívánja. A hódoló szeretet és sokszor indokolatlan bámulat a
magyarság iránt: tette, hogy a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája
volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen…

Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál
melegebbek. Kassa, Sátoraljaujhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a
honfoglaló folyók völgyei, a Hernádmente, a Latorca völgye, a
Felső-Tisza… Úgy következtek a képek, mintha a históriában lapozgatnánk.
Deresbajszú, pirosarcú, recsegő hangú urak mókás jókedve, jóságos
tekintetű asszonyságok vendégszeretete, tót lelkületű lágysága a
barátságnak, büszke, hiú testvériesség, az atyafiasságos érzületnek
pompázatossága fogadta az utazót. Mintha csak azt akarta volna
megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy
magyarnak számít. Mintha tanubizonyságot tenne város és falu, hogy nem
felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a
nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotás
könyvekből ismerünk. A piroshasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős
bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy
évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az alföldön tán, az a
büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb
gyönyörűség. Ők még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik
közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul,
szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében:
kiábrándultak volna és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a
büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve
vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján
méltatlan sírja felé.

Felvidék! Amely egykor úgy rajongta a lezüllött Magyarországot, – mily
háztetőmagas lángú szerelemmel fordul az újonnan éledt magyarság felé!
Hiszen ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van
annak ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán-erővel emeli fel a követ
sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetek ideája lehet a
magyar.



Akiket többé nem látunk.

A pesti nők valaha oly csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek se
kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen
legeltette a szemét.

Az ember bizalommal várta öregségét. Lehetőleg teljes penzióval
visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden
eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat,
a hímzett fehérmellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a
nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell
meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal
elé. Függetlenség és szabadság, minden nap. Az ember szert tett valamely
rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban,
ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös,
fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűtől: már kezdődik az elbeszélése
a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És
így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, midőn azok a
pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú
pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van
a nyugdíjasnak: kaszinó-elnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély,
sőt ünnepély volt egy kaszinó-elnök például a Józsefvárosban, amikor a
polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A
hentes, mészáros, fűszeres kedvében járt. Visszaköszöngetésekkel,
kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis
tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester
mondta a pohárköszöntőt és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a
familia otthon meg volt győződve, legalább is megbukott a kormány.

A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek,
hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője.
Néki építették a Halász-bástyát, az ő részére tartották a zenés miséket,
a promenádon ő reá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti
játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy
a térdük látszott. A Sefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott
szemlét és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha
valamit nem talált rendben. A ligetben levette a kalapját, amint a nap
sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban a toronyban, a nyugdíjas
csak akkor indult el hazafelé, amikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az
órát a műegyetemi órához igazította és hetenként ellenőrizte
pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem
dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette
zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember!
Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni
valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett
Pesten, ebben a rohanva élő városban. A cipője mindig fényesre volt
kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével
dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég
lassan és alaposan, – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely
portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat,
ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat,
nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő
találta meg az Ősz-utcát, az Ötpacsirta-utcát, a Zerge-utcát. De nem
tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót-körút. A mosóintézetet
feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot
küldött minden elsején, – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki
Ferenc József-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az,
akinek az „idejében“, „korában“ minden másképen volt. A nők vallásosak s
erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus
vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki büszke arra, hogy harmincöt
esztendeig ült a hivatalában és semmit sem csinált. Ő volt az, aki
kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a
nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre s
egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az
artézi-forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a
császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét
nézni, ő rándult ki gyalog Mária-Remetére, ő szaladgált a kormányhoz,
hogy a nyugdíjasoknak is adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha
életében nem utazott sehová. Ő tudta krajcárig a bélyegilletéket, a
tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban és mennyit
keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el
minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta
harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt áll
megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka
gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága,
garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit
sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész
esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni? (1920.)



Polónyi Géza kalapja.

Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej
– tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött
és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya s a kalap sem ment
ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.

*

Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az
utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton.

Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még
jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik
század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy
meggondoltsággal, karbatett kézzel, mindenttudó bölcsességgel, – mint
általában a mult századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük,
emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen
elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a
tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti
önérzetet, – tanulták a mély, bölcsenjáró táblabíráktól. Eötvös is,
Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta,
akikről mi már csak a históriában olvashattunk. S ezért tűnt föl
szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor
imponálónak Polónyi és Eötvös is.

Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza,
amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől.
A szegénysorsú, tehetséges diák (aki a „Jurátus-életben“
csizmatisztítással kezdi és a neve „audiat“), Polónyi Géza fiatalkorában
is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem
is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés
nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem
riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét
kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott;
a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt
süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából
az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt
nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a
házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.

A faggyú-gyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen
években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály
kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor
parancsszóra hallgatott és a diák-kenyérnek, a savanyú brugónak mennyei
ízt tulajdonított az erős akarat.

A vándor-diák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg
Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségében hervadozó
Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből
félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a
tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban,
kutyabőr-keztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól
hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban
bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az
életnek a legtöbb magyar ifjú.

*

Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra
serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére,
találékonyságára, bátorságára appellálva várja, midőn rákerül a sor e
tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagykoncepciójú öregek,
akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették,
de már búcsúzóban voltak és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő,
egyedül a protekcióban lélekző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme
könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek
kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig
meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját –
szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta,
figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így
egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész
és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak
franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik
századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig
tartották vármegyéjüket, belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a
haza és a nemzet egysége érdekében.

Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek és a nagyeszű Polónyi Gézát
messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő
parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális
furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv
káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi-politikától az orrok
hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű
politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat
keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat
eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbetett kézzel,
fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt,
mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos
vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott,
furfangos úton biztosan haladt, – majd kedélyes volt, mintha egy
negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke begyűrt
kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász;
máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap
mutatta, milyen a politikai helyzet.

Mindig magyar volt és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és
meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy
szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével
kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen.
Verbőczy volt a törvénytanítója és úgy fogta kezében a magyar
törvénytárat, mint a buzogányt.

Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy
Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy
regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a
közelmult országát.



Az ember, aki mindig vizitbe járt.

Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás
művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását: nincs papir, nem
tudunk könyvet nyomtatni. „Egy hónap mulva nemhogy könyvet, de egy
számlacédulát sem készíthetek!“ – mondja Pest egyik legelőkelőbb
könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik
meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik
nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban
nyomja a Bibliát, a könyv ritkamadár és ára oly magas, hogy csak a
leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek,
hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfőmnél; a könyv
drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a
szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb
óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a
könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik
egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk
alatt, mint menyasszonyukat; az amatőr-példányok, a ritkaságok
szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadt arcú fiatal nők;
az új regénykönyvek rajongói, fénylőszemű asszonyok; a betegek és
lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását
remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, világcsalódottjai,
kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok
és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fájdalmukra röppenő
fehérmadarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindentudó jóbarátot keresték
egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az
esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban,
a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a
sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe
jut… A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy
kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi
fennsőbbségével, minden európai népek között kimagasló, régi és modern
irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának,
elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma
eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem
nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról-napra nagyobb hálót
fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi
szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.

*

A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a
vadászkalapos, tarka-barka beszédű, piros arcú, fáradhatatlan kedvű
férfiakhoz, akik újesztendő hetében útrakeltek, farkas-bundát és
árjegyzéket vittek magukkal, útrakeltek Magyarországba, mint az
aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt
ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit:
szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében
furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton,
kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak
csengős szánon az égbenyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak
oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel,
magányos kastélyok, udvarházak remete-lakóihoz állítottak be oly
előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis
falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők
vitték Magyarország nagy képes történetét a nemzetiségi vidékeken
elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a
Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar
írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak… Árva tanyaházak
mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi
vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól,
hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás
részletfizetésért, behatoltak mizantrópoki lezárt ajtaján, világtól
elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén,
frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók,
képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak,
meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad
máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz,
parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges
és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi
két-három korona részletfizetésért.

És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek!
Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb
papirosra nyomtatták, hogy századok mulva is használható, épséges
állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták
a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka
megjelenése előtt, a könyv-író oly izgalmat érzett, mint egy vőlegény s
az ügynökök börzéjén, a régi Newyork-kávéházban nem búsultak többé a
házbértartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi gazdag
Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező-kedv, csak könyvekre nem.
Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához
szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen
vizithez volt öltözve.

*

A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig
leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy
még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben lévő pénzét
könyvekbe „fektesse“, mint például divat most bélyeget vagy perzsa
szőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a
kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar
könyvtermelést és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők
árulják majd, mint a gyapjúszövetet.



Balaton révészei.

Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és
Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel,
akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok
félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült,
szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek
messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő
közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért,
szinekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek és kiül a
szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint
az evező révészeket.

Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt
is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával.
Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról,
amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat,
amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy
test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást,
nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával
egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfölötti tánc, ősi ringatása a
testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka
csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás
nélkül attól a perctől kezdve, amint az evezőket a vízbe merítik:
ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de
legfőképen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a
kimerültségtől. Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a
legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak
neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválani látszanak
egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő
karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része
elmúlik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a
hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé és helyüket
elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó
orrában, mint elvonuló színészek a szinpadon. Aztán legvégül a fejek
maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festéknélküli
fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei,
amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a
változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton
közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok
elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső
fényekben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült
arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket
lát. Ez a rongyos katona az első padon, olyan, mint a Nepomuki, akinek
szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek
ők valamennyien, amint itt a haragos víz fölött, zöld ég alatt, sötét
hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek
egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság
fátyolképeire szegeződik: vajjon mit látnak ott e nedves, örömtelen,
fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül,
nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol
a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek
tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a
hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja
a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát,
mindig csak egyet fuj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az
evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a
felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, igérettelen a
holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba
borult partokon a szél tudja a járást: – ők a vizet ismerik csupán,
amely hallgatva fogadja őket napról-napra, nem mondja nekik, hogy őket
szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne
vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messzejáró
utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen
nemsokára kikötnek s örökre felejtik a hajósokat, akik a víz közepén
minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé
a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le
az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban,
elsuhan a szél, mint az álom s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától
átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az
emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.

Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a
hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell
kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a
kocsilovak tünődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part
felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha
megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám
fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat
pásztorfia; ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti
házikók, vadkacsa-pár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva
száll egy nagy madár, mintha megúnta volna már az életét, a csend
hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel, – csak a
révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve,
földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az
örökös dologban álló emberi nedvek, a verejtéknek ki nem fogyó forrása,
mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának
elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a
révészgazda sirályhangja. Állj.

S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi
útról térnek vissza a régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült
szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten
zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány és oly fürgén
helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.

Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a
könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az
útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp
vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett,
mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától.
Lepihennek a szíjas, vadmadár-csontú karok, fekete kezek remegve
tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek,
megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva
lekonyulnak, szemek megmerevedve a vízre néznek, a kemény, csontot törő,
izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom.
Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a
köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba,
a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a
deszkapadon. Repülni, utazni, utólérni az este lenyúló köpenyegét, vagy
a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a
lélekzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel,
legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen… Ez az
élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény
munkásemberekké válottak az apostolok…

A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik. A balatoni
zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső
nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az
alant maradt tavon halottként marad a fekete komp. A vizionárius arcok
helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek
kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő
élet maradt volna odalent a vizen az egyszerű, szótalan, igénytelen
víziemberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az
evezőik, vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a
rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek,
megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai
csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását
felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyörésző
szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál. A
halszemű bibliai emberek helyett csigavonalalakú szemek jönnek szemközt
az országúton.



Vándorlegények.

Gyógyszerész mindenét magával hordta, mint a csiga.

Többnyire gyalogszerrel utazgatott, de szükség esetére volt egy vasúti
menetrend is a zsebében, amelyből tanácsot, útbaigazítást mondott, ha a
városok végén a vándorlók tanyáján megszállott. Ilyenkor nagy élvezettel
ejtette ki száján Püspökladány és más állomások nevét, amelyek mellé a
nyomdász keresztbe villát és kést helyezett. De nem kevésbé örült az
állomásoknak, amelyeknek neve mellett üvegpohár silbakolt: évekig,
változatlanul, amíg Gyógyszerész az állomásokra kívánkozott, de oda soha
el nem jutott.

Gyógyszerész nevét valamely tömlöcben kapta, ahová sokadmagával volt
bezárva és a rabok unalmukban mindenféle nevekkel látták el egymást. Ő:
Gyógyszerész lett. Ki értené a börtönök filozófiáját?

Egyszer egy nagy alföldi mezővárosba került Gyógyszerész, ahol még
divatban volt az a városvégi herberg, amelyben mindenféle vándorlegények
néhány rézpénzért kvártélyt kaptak. Harmadmagával vert itt tanyát
Gyógyszerész, szalmazsuppon, egy szálában, amelynek az egyik vége már
bedőlt volt s a holdvilág a vándorlegények fölött himbálódzott, mintha
csupán az ő kedvükért mászott volna az égre. Gyógyszerész előcsalogatta
a tücsköt odvából s az féllábon hegedült a legényeknek. Meglehetősen
felhős volt az ég, a vasúti menetrendből nem lehetett olvasni, előadni
szép utazások történetét, pipára gyújtani sem volt tanácsos a herberg
tulajdonosnéja, egy álmatlan vén banya miatt, Gyógyszerész tehát azzal
mulattatta útitársait, amivel tudta: az előcsalt tücsökkel.

Az egyik hálótárs azt mondta magáról, hogy suszter, de sehol nem tud
munkát kapni Magyarországon. Füttyösszájú, szurokszínű, helyes legényke
volt. Gyógyszerész nem sokáig foglalkozott vele. Véleménye szerint: a
suszter majd fennakad egy asszonykötényen és aztán helyben marad.

A másik útitárs kútmesternek mondta magát, de a beszélgetés során
kitűnt, hogy ért a disznóheréléshez, káposzta-gyaluláshoz,
harmónikajavításhoz, táncmesterséghez, toronymászáshoz is. Ez az ember
inkább kedvére volt Gyógyszerésznek, mert szikár, elvadult,
farkas-szakállas, hallgatag férfiú volt, aki lehetett ötven esztendős,
de harminc is. Nem csodálkozott, midőn közbiztonság szempontjából a vén
banya rácsukta az ajtót a vándorlókra. Lehet, hogy már többször rázárták
kívülről az ajtót. Bizalmatlan volt a tücsökkel szemben. Bizalmatlan az
állomások nevével, amelyeket Gyógyszerész a félhomályban emlékezetből
felsorolt. A világért sem mondta, hogy már megfordult valahol a
városokban.

– Hát még Püspökladányban sem volt? – fakadt ki türelmetlenül
Gyógyszerész.

A kútmester némán csóválta a fejét.

– Talán nem engedték kiszállni a vonatból! – vakkantott közbe a kis
suszter, de tréfáján csak egymagában nevetett.

Gyógyszerésznek rossz éjszakája volt. Megszokta, hogy útitársai, akikkel
mindenfelé megismerkedett, előbb-utóbb beszélgetésbe elegyedtek vele.
Nem hiába hordozta a cók-mókjában a vasúti menetrendet. Benne volt abban
minden város, ahol valaki megfordulhatott. Mindjárt megkezdődhetett a
beszélgetés. De ez a kútmester kemény diónak látszott. Olyan egykedvűen
feküdt a szalmán, mintha nem is sajnálná az álmatlan éjszakát.
Gyógyszerész pedig mindig haragudott az álmatlanságért. Szerette magát
rendesen kipihenni a szálláspénzért. A kutyák túlságosan sokat ugattak
ezen az éjszakán. Aztán nagyon csendesen, lépésben ment el egy kocsi az
úton, hogy alig zörögtek a kerekei. Vajjon mit visznek azon a kocsin?
Majd meg egy csizmásember bandukolt el a városvégén… Tétovázgatott,
meg-megállott, nézelődött, megkerülte a házat, krákogott, dünnyögött, de
zörgetni nem merészelt.

– Valami vándorló van odakünn, aki erre a tanyára van szokva. Elkésett
az útban. Mert nem mer kopogtatni – szólt Gyógyszerész a kútmesterhez.

A kútmester csak vállat vont.

– Pedig, ha a tetőre fölkapaszkodna, bemászhatna. Van még itt hely egy
ember részére – folytatta Gyógyszerész.

Hanem a csizmás megfontolta a dolgot, elbaktatott, mielőtt Gyógyszerész
jótanácsot adhatott volna. (Hej, lett volna reggel haddelhadd, a vén
banya tüzet kiáltozik a negyedik vendég láttára.)

– Úgy látszik, magának nagyon jó szíve van – ásított a kútmester és
hátat fordított Gyógyszerésznek.

*

Másnap a suszter elmaradt, ketten folytatták az útjukat.

Napvilágnál még inkább tetszett Gyógyszerésznek az útitársa. Volt annak
különösen egy mellénye, amely zöld posztóból volt varrva s apró
rézgombokkal felpiperézve. De ott volt a kalapján a káposztagyalulók
jelvénye: a zergeköröm is. A kabátja alatt mindenféle drótokkal
megrakott bőrtáska volt. A táncmesterséget tán a pepitanadrág
jelentette. A kútmester nem szólt semmit, csak hagyta maga mellett
lépegetni Gyógyszerészt. Majd elmarad, ha megúnja magát.

Még alig reggeledett, de az országút már népes volt.

– Vásár van valahol – jegyezte meg Gyógyszerész. Őt minden és mindenki
érdekelte. A lobogóhajú vándorcigányokat, keszeg vámszedőket, tulipiros
kenyeres kofákat, jószagú pecsenyés-asszonyokat, fürge koldusokat,
komoly parasztokat, varjúhangú vénembereket, recsegő, hangos
útmestereket úgy szemügyre vette, mintha először látta volna őket.
Megjegyzéseit közölte a kútmesterrel, de az ügyet sem vetett
Gyógyszerész sürgős mondanivalóira. Komolyan, hosszant lépkedett, mintha
legalább is üzleti ügyben vagy hivatalos dologban járna.

Gyógyszerész szeretett volna megállani minden csárdánál, szóbaereszkedni
a szájtátókkal, az udvaron lézengőkkel, álmos udvaroslegényekkel,
részegeskedő fuvarosokkal.

– Nem mennénk be? – kérdezte.

– Nem – felelt a kútmester.

Gyógyszerész kedvelője volt a barátkozásnak útközben. Tréfásan vagy
komolyan megszólongatott mindenkit. Menyecskék mellé oldalgott, akik
liba-lábbal kosarat vittek a fejükön, vagy fehér batyut a hátukon.
Jóízűen nevetett, ha az asszonyok szidták vénségéért. Babonákkal
szeretett traktálni hiszékeny parasztokat. A planéta-kereskedőtől üzlete
felől tudakozódott. A szélescsípőjű, vénvarjú módjára kocsinülő
csizmadia-asszonyoknak tréfaságokat kiáltott. Egy darabig egy hintóra
kapaszkodva tette meg az utat, aztán bevárta a kútmestert egy kőrakáson.

– Maga olyan rendes, józan embernek látszik – kezdte Gyógyszerész. –
Vajjon minek vándorol az ilyen ember?

– Dolgom van – felel az útitárs. – Sok dolgom van.

– Csak a halálnak van sok dolga – kötekedett Gyógyszerész. – Aztán még
az sem végzi rendesen a dolgát. Annyi ember van a világon, hogy maholnap
helye se lesz valamennyinek.

A kútmester nem felelt. Bizonyosan nem tartotta érdemesnek a szót
vesztegetni. Egyforma, katonás, fáradhatatlan léptekkel ment.
Gyógyszerész titokban irígykedett is. Milyen jó dolga van az ilyen
embernek, akit valahol vár valami tennivaló!

Déltájban túrót evett a kútmester. Estére megint egy városvégi herbergbe
pihentek le, négy-öt falun is keresztülmentek. A kútmester sehol se
próbálkozott a mesterségeivel.

És mentek másnap, mentek harmadnap. Gyógyszerész ballagott a néma
kútmester mögött, mint egy kutya. Elfáradt már a kérdezősködésben,
találékonysága megállott, a tréfákat rosszul mondta el, elfelejtett
megjegyzést tenni az országút vándorlóira; csak rászegezte a szemét a
kútmesterre, mint egy megbabonázott és ment, ment annak nagy talpai
után. Az pedig egy pillantást sem vetett rá.

Negyednapra visszaérkeztek ahhoz a herberghez, amelynek be volt dőlve a
tetője, a vén banya a kapuban állott, a hold megint csak bevilágított a
szalmazsuppra, a kis suszternek ott feketéllett a neve („itt járt Pálcza
János“) a falon, ahová felírta… Gyógyszerész most már nem kérdezett
semmit. A vasúti kalendáriomot eszeágában sem volt fölnyitni, megbukott
a tudományával, elnyújtózott a szalmán, nem csalogatta elő a tücsköt,
mérges volt.

A kútmester száraz sajtot evett. Becsattantotta a bicskáját és
félszemmel Gyógyszerészre nézett:

– Maga nagyon kíváncsi embernek látszik, Gyógyszerész, szeret
szimatolni, leskelődni, az orrát mozgatja, mindenbe beleártja magát.

Gyógyszerész fáradtan bólintott.

A kútmester elterült a szalmán és a következő történetet mondta el (amin
Gyógyszerész ezután sokáig gondolkozott):

– Volt nekem valaha feleségem, akinek az volt a kedvére, hogy
leszoktasson engem a vándoréletről. Úgyis történt. Otthon üldögéltem,
madarat neveltem, kutyát tanítottam szolgálni, kijavítottam a kerítést
meg a tetőt. Jó volt-e? Nagyon jó volt.

Ámde nem hagyott békében a természetem. Menni kívántam. Fölébredtem, ha
szél fujt. Mikor esett, forgolódtam az ágyamban. Szegény feleségem
ilyenkor mindig és mindjárt megbetegedett. De nem úgy tréfából, amint az
asszonyok szokták, ha fejükbe vesznek valamit. Hanem komolyan, bajosan,
ágynak esve, hogy mindig lekerült a tarisznya a vállamról. Volt
forrósága, volt hideglelése, volt köhögése, volt mindenféle baja, mert
olyan gyönge volt, mint a madártoll. És csak akkor gyógyult meg, ha én
mellette voltam. Ha karomba vettem, ha megsimogattam, ha mellette
maradtam. Elszállott a forrósága, a kutya kapta kölcsönbe a köhögést,
még nevetni is csak velem tudott.

Egyszer nagyon belémbujt az ördög, mehetnékem támadt.

Az asszony megint köhögött, piros lett a forróságtól, ágynak esett és
összetett kézzel könyörgött, hogy maradnék otthon.

De ez egyszer nem hallgattam rá. Elmentem, lehajtott fejjel, mérgesen és
mentem három napig, ugyanazon az úton, mint most.

Mentem, pedig minden megállított. A jajgató szél, amely feldönteni
akart, a szoknyás országúti nagy fa, amely a kalapom után nyúlkált, a
felhő, amely a vállamra támaszkodott sötétségével, a szamártövis,
lábamnak, térdemnek akadálya. A kormos bika a mezőn felém bődült, a
pirosfoltos tehén megvadulva kergetett föl a fára, járomából az ökör
piros szemmel döfött felém a szarvával. Kutyák hemperegtek felém a poros
széllel, feketén, drótos háttal, habos szájjal kaptak a lábszáram után.
Mögöttem leültek a halomra és addig vonítottak, amíg láttak. Egy
korcsmaasztal, amely alatt az éjszakát töltöttem, bedőlt, csaknem maga
alá temetett. A gyalogút elbódorgott velem, mint valami eszeveszettel.
Vércse visított fejem fölött, járván légi táncát, huhogott a bagoly az
erdőszélen, amikor beléptem az erdőbe, a nagy fák ellenségesen mértek
végig, mintha valamennyien tudták volna, milyen hitvány ember vagyok,
odahaza sír a feleségem. A korcsmák, amelyekbe beléptem: mind üresek
voltak, mintha elszöktek volna előlem a vidám, beszédes, mindent
elfelejtető cimborák, a kemence odujából kimászott a rongyos vén cigány
és négykézláb menekült előlem, mint valami veszett ember elől. Azt
hiszem, valami baljóslatú jel volt ezekben a napokban a homlokomra írva,
hogy mindenki elkerült, akivel úton-útfélen találkoztam. Mintha a
feleségem járt volna előttem sírva, jajgatva, panaszkodva, árulkodva;
amerre mentem: komor, sötétlő arcaikat fordították felém az emberek. A
kilincs letépte a kabátomat, a kerítés a nadrágomat, szeg bujt a
csizmámba, az eső utólért és jeges korbáccsal verte a nyakamat, a
hátamat. A tűz nem gyulladt meg a kezemben, az elszabadult kocsikerék az
országúton nekem lódult és az árokba taszított.

Mégsem fordultam vissza.

Mentem könyörtelenül, mint egy gyilkos.

Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az
országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A
mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.

Mire hazaértem: az asszony halott volt.

Ki volt terítve, jéggé volt fagyva, hiába szólongattam, hívtam,
hitetlenül ráztam. Elment tőlem, itthagyott Most már aztán vándorolhatok
kedvemre. Nem szabad megnősülni az embernek.



Szemere de genere Huba.

A sors csak annyit engedett meg néki, hogy egy rövidke pillantást vessen
a halottaiból feltámadt, mély sírjából legyengült inakkal kiszálló
hazája felé, aztán meghalt Bécsben, augusztus havában, néhány nappal a
Veresek uralkodásának bukása után.

Nagy és bús hazafi, bánok, zászlósurak, ázsiai fejedelmek ivadéka:
búskomoly Szemere Miklós meghalt oly egyedül, mint hatvanötesztendős
koráig élt. Talán az utolsó gondolata is a hazája volt, mert pedigréje
szerint azoknak a bús magyaroknak aranyvonalából származott, akik a XIX.
század Magyarországát már egyszer megmentették az elsülyedéstől.
Mindennél jobban szerette hazáját, nem az olvasókönyvek iskolai
rövidlátásával, hanem fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, amint
egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak.

Ifjúsága azon a Pesten kezdődik, amelyen még nem cserélik fel a
gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi (ideáljai) lába taposott. A
belvárosi utcák girbe-gurbák, az újvilág-utcai Arany Sasban (ahol
lakott) vidéki urak reggelig huzatják a pestmegyei csárdást, de ő nem
vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a
lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint
egy trónkövetelő, olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy
zemplénvármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával haza Oxfordból, A
mogyoró-orrú Szücs pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts
Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik és kardot visz
Konstantinápolyba a muszkaverő pasának… Milyen nagy dolog volt ez a régi
Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak
szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma
kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján. S az Egyetértés vérmes
olvasói új török-magyar szövetségben reménykednek.

Ámde Pest még nem tud feleszmélni a dabasi, nyáregyházi felrándulók
virtuskodásaiból, tovább pattog a pestmegyei csárdás, az ambíciózus
ifjak legfeljebb honibálat rendezhetnek a Redoutban, a politikai pályán
a bihari eredet a kvalifikáció, vagy a szürkülő zekszer a fül mellett,
amelyet átmentettek magukkal az öregek a kiegyezés utáni Magyarországba.
Korszak, amely többé nem szül Széchenyieket, Kossuthokat; úgynevezett
önmagukkal megbékélt és az ősi boldogulás felé arany középúton ballagó
hazafiak nevei, mint a borsószemek hullanak ki a szitából, ha e korszak
történetét megrázzuk. A legmérgesebb hazafiak, akik magukat igaz
magyaroknak nevezik: már elkezdik azt az évtizedekre terjedő vitát,
amelynek az a magva: áruló volt Görgei, vagy nem? Ámde a nagy többség, a
„mindent elfelejtő“, lojális Magyarország díszmagyarokat varrat,
rendjelekről álmodik s azon gondolkozik, hogy mit mond I. Ferenc
Józsefnek, ha egyszer Budára hivatja. A szélsőbaloldalon mind több az
áruló és a Sugár-úton olyan pompa kerekedik, mintha Bécset akarná
lefőzni. Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi
szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban,
Szentpétervárott. Pestről legfeljebb emlékét viszi el néhány uszálynak,
amelyet a nők a Drótszigeten táncközben ügyesen emeltek, a „nagy Róza“
alig tizennyolc esztendős és szalonja falai még nem teltek meg
búskomoly, a mult időkből elhalaványodva visszatekintgélő gavallérok
arcképeivel…

Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amelyet szerencsésen
elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.

Férfikorában: midőn jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen
bentülő fáradt sasszemeivel (amilyen tipusuk van a magyar honfoglaló
családok fiainak, így például a szabolcsi Kállayaknak is), meglehetős
széles vállaival, közepesnél valamivel (tán egy-két centiméterrel)
alacsonyabb termetével, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával,
erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel (mintha ázsiai
papucs viseléséhez volna szokva a lába), halk, szinte lefojtott indulatú
hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével,
barátai és ismerősei iránt tanusított bőkezű áldozatkészségével, olykor
szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalább is a kínai falig
terjednének tartományai Ázsiában, – férfikorában viszontlátta őt Pest és
szinte egy nap alatt meghódította a lakosságot ebben a városban, amely
szerette őt anélkül, hogy tudná, miért? Csak az utóbbi évtizedek
sajtótámadásai, tarantella csípései zavarták meg a pesti közönség
szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, az emlékezetes képviselőházi
beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is
oka haragudni Szemerére. (Később maga Szemere belátta, hogy az írók és
hirlapírók nem felelősek a lapkiadók üzleteiért és épen e sorok írója
útján keresett többször érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, midőn
persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a
francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban s
keveset ivott.) A közönség azonban tovább szerette őt a turfon, mint
egykor a bécsi Grabenen kedvelték a kedélyes bécsiek „a mi
főhercegünket“. Utcán, – legfeljebb a Váci-utcában, – kávéházban, –
egyszer a nemzeti ellenállás idején a Balaton-kávéház törzsasztala
mellett, – színházban Pesten ritkán láthatta őt a közönség az utolsó
évtizedekben. A gyep volt az ő szalonja, ahol agglegényi furcsaságokkal
és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett
hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnők
számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regime-ből itt maradott idős
urak részére megbeszélnivaló témája, politikusoknak friss külföldi
sürgönye, hirlapíróknak és színésznőknek tipje, bukmékereknek
elveszíteni való tízezer koronája, sárkány-nyakú versenyparipáknak
műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis
mindig egyedül volt. Mondják, hogy az elhalt Hadik gróf, aki olyan szép
ember volt, mintha régi balatonfüredi bálról vágták volna ki, bizalmasai
közé tartozott Pesten. Míg bécsi kvártélyán mindig ott találtam Kinsky
grófot, amint a cserépkályha mellett melengette hátát. Ámde én mégis azt
hiszem, hogy igazán bizalmas, nyilt, mindent feltáró senki előtt sem
lehetett. S hogy miért maradt agglegény, mikor úgy tisztelte a nőket,
mintha valamennyi édesanyja vagy húga lett volna? Ezt talán sok esztendő
mulva egy regényben lehetne megírni, könnyed olvasmányul s okulásul
fiatal hölgyeknek, medicinául szerelem miatt elkomorodott férfiaknak.

A magányosság: ez volt Szemere Miklós.

A nagy világ volt az eleme. – A társaságában: hol világos-zöld,
habkönnyű és sósízű szellők által bejárt angliai versenypályákon,
apróvirágos kalapot és ultramarinkék cilindert hordó lordok és ladyk
szomszédságába; hol meg esőverte, varjúkárogásos, mélázó udvarházakba
Zemplén és Ung vármegyékbe képzeltem magam, – pedig sokszor voltam
társaságában. Reggeltől estig kilincseltek ajtaján a látogatók. Erdélyi
Gyula öreg magyar író totyogott körülötte piros lovászmellényben és
mindig újságalapítási tervekkel, sok ezer emberrel ismerkedett meg
hatvanöt esztendős koráig: mégis mindig egyedül volt. Zordan, komolyan,
megvetőleg, gőgösen egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi
életben. Sohasem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon
panaszaiba, legbensőbb életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint
valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint
gyengeségen rajtakapják. Állítólag sohasem volt beteg, pedig sokat
szenvedett testi fájdalmaktól zárt ajtó mögött, amíg künn a zöldben
majális volt és az ifjú s elszánt szép pesti leányok arról ábrándoztak,
hogy megédesítik öregségét a magyar nábobnak. Anyagi gondja annyi sincs,
mint a perzsa sahnak, – pedig minden forintjáról tud.

És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi
Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly
vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már
évtized előtt elborúlva látja az ország pusztulását, a magyarság
romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Tehetetlenül,
egyedül áll az összeroskadó házban, hisz senkinek sincs ideje és kedve a
haza dolgaival törődni, – csak emlékezzünk, mint futottunk önös
érdekeink, apró céljaink, ma már nevetséges ambícióink után! Mindenki
szaladt az utcán, a városban, az életben, mintha nem akarná észrevenni a
haldokló ország sápadozó arcát. Szemere megindultan, máskor
elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását
sírja felé. Nem akartuk meghallgatni aggodalmait. Egymásután írta
röpiratait, – de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a
röpiratokat. A sajtónak legfeljebb egy vigyori mosolya volt a
proféciákra. Az ifjúság, akihez Szemere felebbezett, olyan romlott
kezdett lenni, mint az öregek. Napjainkban szinte könnybelábbad a
szemünk ennek a legendás férfiúnak vergődésén, aki nyitott szemmel látta
hazája romlását és nem segíthetett legszentebb szerelmén. Tréfa, gúny,
élc volt a jutalma a legromlottabb korszaktól, amely valaha volt
Magyarországon, amely a háborút előidézi. Mint Ninive felé a végzet: úgy
közeleg az öldöklések angyala az ország felé, már leszakadóban van az
ötesztendős éjszaka, amelynek hajnalodása előtt a csecsemőket is
meggyilkolják és Pest mulat, tobzódik, a bírák nem győzik elítélni a
csalókat, a vénasszonyok térdig érő szoknyát viselnek és esténként az
aszfalton táncol végig a bűn lidérclángja, mégsem eszmél senki. Csak egy
öreg úr ül magányos fogadói szobájában és látogatói előtt úgy szidja az
országot, mint a bokrot. „Kielégítetlen ambíciók“, gondoljuk magunkban
mi is, akik szeretjük.

Aztán felnyílott a lap a jóslatok könyvében és kezdődött a csontok
tördelése. (1919.)



Elveszett Miatyánk.

A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja
magában a majór: „Már nem szeret…“ A kerepesi sírkertben a családi
kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy
meghúzogassa a fülét. Az édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől
istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén,
amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra),
midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó
hitvesek elhalaványodott, bús arcát, gondbaborult szívvel megvált apák
homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem
világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este épen olyan bús a
temetőn, mint közönségesen.

A szenvedők, a gyászolók, a vesztesek: – mindnyájan, akik Magyarországon
átéltük a szörnyűséges éveket – ennek az estének komor sötétségével is
részletet fizetnek a megmérhetetlen adóból, amelyet a végzet a
magyarságra rótt. Már alig emlékezünk a régi halotti estékre, amelyek
oly szeretetteljesen bandukoltak be az őszi naptár lapjain, mint a
vigasztaló, jólelkű barátok gyengéd szavai szívünk gyásszal bevont
hajlékába… Már alig emlékszünk a temetőben töltött novemberi estékre,
midőn az avart, az ősz-piros fákat és a nyugodalmas sírhantokat a
lámpácskák, mécsesek százai világították.

A gyászmenet, amely a temetői feszületig vonult, ahol a karinges pap
vezérletével mindnyájan elmondtuk Miatyánkunkat, többé nem közeleg a
nedves, bús estében, mint az élők könyörgő küldöttsége a holtak boldog
nyugalmáért. A világosság, amely a nagyvárosi temetők kőfalai mögül
bőségesen omlott, mint egy nagyszabású ünnepély fénye, az ifjak
tisztelgése az ország nagy férfiainak hamvainál, a megsokasodott
temetőlátogatók meghatott mendegélése, az élők vetélkedése kedveseik
sírjainak megvilágításával, de még a kis falusi temetők barátkozó,
integető gyertyafényei is, midőn vonatunk a ködös tájon áthaladt: mindez
a felséges mult iránti tisztelet nyilvánítása volt.

Az élők megbecsülték halottaikban azt az életet, amelyet ők annakidején
éltek és természetesen: boldogabban élték, mint mi a magunkét. S
elmondjuk értük ez estén Miatyánkunkat, mert ők már átléptek azon a
sötét kapun, amelytől mi borzadozva húzódozunk. Bármi legyen is e kapun
túl, mi segítségére voltunk halottainknak ez estén a Miatyánkkal.
Bármilyen sors várt rájuk a másvilágon: mi eljöttünk hozzájuk az örök
siralomházba, hogy megújítsuk a gyönyörű mult időket, amelyek az ő
életüket körülragyogták, körülandalogták, lágyan hintáztatták, mielőtt a
siralmak házába jutottak. S ha megállottunk egy-egy sírkő előtt, amelyre
a kőfaragó vésője a mult század számjegyeit rótta fel, halkan
felsóhajtottunk: milyen boldog korszakban éltek ők…

A felséges mult, bár nem világítunk neki, megtalálja az utat a
temetőből a városba. Ezen az estén beszállingóznak otthonaikba a
boldogtalanok, akik a nemrégen elmúlt esztendők céltalanságában és
elmezavarodottságában ifjan, kínosan, erőszakosan lelték halálukat
(halovány arcuk bús szemrehányás, szomorú emlékezetük keserű vád
ellenünk, élvemaradottak ellen, mintha valamennyien részesei volnánk
ifjú halottaink meggyilkolásának), de eljönnek ez estén a boldog
halottak is a napról-napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik
századból, akik békében s megerőltetés nélkül, energiájukat,
agyvelőjüket, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek csöndes életet.
Megláttuk azokat az öreg embereket, akik télpiros arccal, izmosan, az
élettől késő vénségükre sem megerőltetve, rugalmas lélekkel és lábbal
mentek a kuglizóba, a budai korcsmába, a nyugdíjasok tisztára kefélt
cipőjében és kabátjában, mintha csak akkor kezdtek volna igazában az
élet örömeihez, midőn hivatali szolgálati évük betelt, hajuk kihullott
vagy megfehéredett.

Fájdalmas sorsa az emberiségnek, hogy évszázadról-évszázadra többet kell
dolgoznia, hogy helyét megőrizhesse, melegét és élelmét feltalálhassa a
kihűlő, mind ridegebbé váló földgolyón. Ők – a multszázadbeliek felényi
terhét sem vitték ennek a magyar életnek, amely napjainkban, a második
Mohács után alig elviselhető. Mit tudták ők, akiknek sikerült jóidőben
születni és meghalni, hogy milyen élete van most a magyarnak! A régi
pesti polgár, aki a maga girbe-gurba belvárosában halkan totyogott a
keskeny gyalogjárón és nyolcvanesztendős korában vett búcsút Pestjétől;
a vidéki ember, aki a maga házikójában gondtalanul nézett a farkastorkú
tél elé (csak a mindenkori lengedező vándorlók és lábujjhegyen didergő
vagabundok fütyörésztek a hidegtől, éhségtől) – a multszázadbeli magyar
ember jóval szegényebb volt tudományokban, dicsőségekben, emberi
jogokban, politikai szabadságokban, de volt mit ennie, volt tűzhelye,
volt jó tölgyfakoporsója, amelyben egy másik nemzedék elmúlását is
kivárhatta a föld alatt.

A nemzeti élet szelíd majálisa volt az eszméknek, vérbenforgó szemmel
senki sem járkált a városban éhségtől vagy politikától gyötörten, egy
tündérvilág volt a multszázadbeli magyar életének múldogálása, sírjukba
egy megelégedett lefolyású, csöndesen átlapozott, halkan szürcsölgetett,
békésen megemésztett életnek az emlékét vitték és a veteránzenekar
megnyugtatóan fujta a halotti marsot, amíg a temetésrendező befejezte
körülményes szertartását. Ó, felséges és tekintetes mult, aki
bandaszóval, egy szép élet langyosságából, a feltámadás törhetetlen
bizalmával és az el nem felejtés bizonyos hitével szállott sírba, a
magyar temetőkbe! Ó, nagyságos mult, aki jól tudta, hogy a halottak
karácsonyán nem feledkezik meg róluk az élő nemzedék, sírjaik
megvilágosodnak, hantjaikra érző szívek borulnak és a Miatyánkok a
gyertyák lángjaival együtt szálldosnak az ég felé… Az emlékezet
gyöngéden visszahívogatja őket a befűtött szobákba, az öregek
karosszékeibe, a családi kör szerető lámpafénye mellé, a homokként
szitáló álmokba, a tarka-barka elbeszélésekbe.

Mily jó volt a mult században éldegélni, csak tekintetes úrnak is és a
szörnyű esztendők bibliai bekövetkezése előtt a halotti papucsot
felvonni s benne elosonni… Lehetséges, hogy akkor is voltak
boldogtalanok, küzdelmesek, halálosan gyötröttek, de mi volt az ő
szenvedésük e korszak kínjaihoz mérten!

Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak győzelem pálmájával,
a tudósoknak, az íróknak az elismerés jutalmával, az államférfiaknak az
építés örömével. Tüzelővel, élelemmel, a gyermekek tejével, a családi
élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével. Az általános
adósságcsinálásban most adósok lettünk halottjainknak is a nekik járó
Miatyánkkal.



Esti olvasmányok.

Átjön a szomszédasszony esténkint, – csak nagykendőben, csak egy percre,
mint faluhelyen szokás, mikor elkövetkeznek ezek az ádventi idők, ezek a
karácsony-inneni esték, a szegény vándorlegényként bokázó, fütyörésző
szelek, a kályha melletti hosszadalmas üldögélések, a pipafüstbe való
csendeskedvű merengések: milyen jó volna most valóban falun, egy olyan
régi, vastagfalú, kevésablakú, bolthajtásos, birsalma-illatú házban,
amilyenben a gyermekkorunk telt el s a szél csak messziről hallatszik a
pusztán, mint menekülő vándorcigányok kocsija… Milyen kár volt annyi
időt elpazarolni a nagyvárosban, csaknem húsz esztendőt eltölteni
léhaságokkal, cigarettaszippantásnyi ambíciókkal, kedélytelen emberekkel
üldögélni, akiktől annyit sem tanultunk, mint a vasúti restauráció
vásárosaitól; milyen hiba volt a gőzfűtéssel és a villannyal
megismerkedni, amikor a petróleumlámpa a leghívebb barát és a kályhában
ropogó fa mondja a legszebb tündérmeséket, amelyeket az erdőn tanult.
(Vajjon a fejfák, sírkeresztek, amelyekkel mostanában a temető körül
tüzelnek: elmondják-e egykori gazdáik élettörténetét, amíg nagyokat
pattannak az élők mulattatására?)

Korán esteledik, a köd úgy eltakarja Pestet, mint a felejtés… Elővesszük
a „Víg cimbora“ naptárát, amelyet az 1902-ik évre adott ki Méhner
Vilmos. (Legalább is itt kellene tartani még az időnek, hogy némileg jól
érezhessük magunkat.) Ebben a kalendáriumban is keddi napra esett
Márton, mint az idén, de még akkor a hitközség hízott ludat vitt a bécsi
Burgba Ferenc Józsefnek, és a naptárakat arannyal, pirossal, zölddel,
kékkel nyomtatták. Annak a „Víg cimborának“, aki piros borral teli
pohárral köszönt a kalendárium borítékáról, olyan egészséges, nyár-színű
az arca, mintha örökké élne Méhner Vilmossal, a naptárkészítővel együtt.
Így is volt ez a régi Magyarországon, „Víg cimbora“ sírjukig kísérte a
kalendárium-vevőket, ő maga sohasem vénült… míg most az utóbbi években
aztán rákerült a sor. A naptár újabb évfolyamain már hiányzik az aranyos
nyomás, fakultak a színek, kopott, halovány a boríték. „Víg cimbora“ a
háború alatt évről-évre kopottabban jelent meg a naptáron. A nevetős
képű jegyző, a terjedelmes bíró, a csacsi-hasú plébános, a Blahánés
bíróné asszonyom, de még a pirosnyelvű komondor is, akik Víg cimbora
körül helyet foglalnak: évről-évre vénültek, szürkültek, rongyosodtak,
amint a nyomtatóműhelyekben hitványult a papir, a festék… Víg cimbora
körülbelül negyven esztendeig maradt meg pirosarcúnak, aranyosnak,
boldognak, nem bírt vele az idő: míg végre az utóbbi évek őt is
összetörték. Az idén tán már nem is látjuk viszont őt.

S hová lettek ők, a többiek a kalendáriomból, akik a magyar embert
körülvették, elmulattatták a téli estéken? Hová lett az a két barna
vadász, aki lőporszarvval derekán Nyílas havának képében, egy
szalmatetős kunyhó körül mutatkozik? Egyik mindig csak céloz a
fenyőfa-erdőre, a másik mind veri a töltényvesszőt a puskacsőbe… Míg
most ötven esztendő után nyugalomba küldte őket a korszak. Hova lett az
„öreg gazda“, aki évről-évre jóslatait közölte a kalendáriom margóján?
„Ha Mindszentkor hideg, Márton nem lesz hideg.“ – mondta az „öreg
gazda“, de manapság már senki sem hallgat rá. A „100 éves“ naptár, amely
pontosan jósolja ezt a mai cudar szelet, hová lett? A lugosi „Fehér
sas“-patika hirdetései, amelyek minden betegséget meggyógyítottak, hogy
szinte örökélet látszott biztosítottnak a vevőnek? Hová lett az adomázó
zsidó, cigány, Kövéri és Soványi, az aggszűz, a víg kántor? Hová lett a
régi Magyarország mosolya és hahotája, barnapiros arca, pocakja,
egészsége? – Köd van a szigeten, a fák eltávolodnak, mint szellemalakok.
Fát teszek tüzemre és nagyot hallgatok. (1919.)



A történelmi osztály.

Kedves, regényes és korszakunkat szép romantikával sugárzó ötletről
hallottam a napokban.

Egy mélyérzésű, magyar ember kigondolta, hogy egyesítsük a történelmi
Magyarország családjait, – hisz úgyis atyafiak vagyunk! – ne
feledkezzünk meg a királyválasztó, az ország fenntartását ezeresztendőn
át viselő magyar nemesség maradékairól, adjunk kenyeret, iskolát, pályát
az ősnemes családok fiainak, akik föld nélkül maradtak az apák
hibájából, az apák önfeláldozásából, a soha meg nem hálálható
nagylelkűségéből, midőn a magyar nemesség a mult században lemondott
mindenéről, hogy megmentse a magyarságot.

Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma (amelyet egy
félszázadon keresztül szemérmetesen kerültek azok, akik mindenüket
feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban.
Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel
előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor
megnyerték a nemzet legnagyobb diadalát, – de vénségükre persze nem
törődik velük senki. A mai vulkánikus időjárás kellett ahhoz, hogy
felkotorja a csaknem századéve hamu alatt fekvő aranyat és értéket. A
magyarság végső nagy csatájának minden segedelmet összevonó erőfeszítése
lökte fel ezt a témát az elmúlt idők avarjából. A legnagyobb küzdelembe
induló magyarság tétova ötlete ez a mozdulat, amellyel az elfelejtett,
rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja után nyul a nemzet,
– a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy elfelejtett,
mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek ezeresztendős
munkásságát.

Most valakinek végre eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar
nemesség, amely annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta
és védelmezte ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely
levegőt, vizet, kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol
vannak az ősök fiai, akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak
vérsejtjei keringenek, mint soha el nem múló éltetői a honszerelemnek,
az önfeláldozásnak? Hol van a magyar nemesség?

*

Az íróasztalomon egy arckép áll nagyon régen, Szemere Miklós arcképe; a
könyvespolcom legtetején, ahová csak a szállongó por ér, könyvek
feküsznek: Nagy Iván könyvei, amely könyvekben utoljára sorolja fel
származása szerint a magyar nemes családokat az egykori nógrádi
levéltáros. Jól tudjuk, hogy mennyi gúny és részvétlenség volt
osztályrésze Szemere Miklósnak, mert a legmodernebb huszadik században
is magyar nemességük szerint kezelte az embereket. Ő volt az utolsó
magyar ember az elmúlt évtizedekben, aki rendületlenül, szinte ázsiai
fanatizmussal hitte, hogy a magyar nemesség nem halt meg, ennek a
nemességnek örökké kell élni és újra királyt választani a Rákoson. Már
csak az udvari kancelláriában számít a nemesi próba a kamarási-kulcs
szempontjából, – Szemere Miklós úgy beszél, ír és cselekszik, mintha még
élne szerte a folyamok mentén, a hegyek ölén az a negyvenezer magyar
nemes, aki a honfoglalás óta fenntartója volt az országnak. Az ő ideálja
volt (mint most e mélyérzésű kortársunké), hogy a magyar nemesség ne
hagyja szétforgácsolni testét, ne mondjon le végleg, ezeresztendő
fáradtságával a honfenntartó jogáról… „Lesz még királyválasztás
Magyarországon!“ – mondta jövőbe látó hangsúllyal. – És íme közeleg a
királyválasztás ideje, egy gyönge hang már hívogatja is a magyar
nemességet. Ki tudja, meghallják-e, megértik-e a maradékok, hogy alig
hetven esztendő elmúltával vissza kell térniök a felejtésből, a
nyugalomba vonulásból?

Csak most látjuk, a nagy veszedelem tisztánlátásában, hogy e történelmi
napokban, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld, mily szükség
van a bölcs, nyugodt, mondjuk: maradi erényekre, mily életetadó a
mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűrzavarban, a pipafüstnek
zavartalan fodra a viharban… Most látjuk, hogy mily bölcsek voltak
őseink, mily magasztosak apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik
ezer esztendőn át megőrizték ezt a földet. Hol van hát az a sokszor
gúnyolt, figurázott magyar nemesség, amely ennek a nemzetnek
fundamentuma és bástyája volt?

Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyveiből az ősi nevek viselői
(mindegyik név egy darab hazai történelem), ha jönnének a messziségekből
lóháton és gyalog, forsponton vagy delizsáncon (hisz ez mind
alkalmatosabb az utazáshoz, mint a vonat), ha összegyülekeznének a
Rákoson a zászlók repkedő nyelvei alatt: mily szomorú volna a
viszontlátás! Hetvenesztendő szegénysége, meg nem érettsége,
elhidegülése az arcokon és a szívekben. Már régen nem élnek az öregek,
akik a magyar nemesi kötelességekre nevelték az ifjakat. A régi királyok
pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett neveket
mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel, a legközelebbi
atyafiak, a századokon át volt szomszédok nem ismerik fel egymást, a
süvegek alatt bojtorjánozó gondolatokat idegen földről hozta az idegen
szél, a kézszorításban, a baráti szóban alig van erő és a történelmi
hivatás, amely oly bőségesen buzgott minden magyar nemes emberben, hogy
egyenlőnek érezte magát a királlyal (nem lehetett tudni, mikor kapja
vissza a nemzet régi királyválasztási jogát, amikor király lehet a
legkisebb nemesből is), a történelmi hivatás átalakult érvényesülési,
kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezeresztendő óta itt élő
magyar helyet kér magának az országában.

A mélyérzésű álmodozó is, aki most bizonyos szövetséget, régi rokonsági
felújítást tervez a magyar nemesi familiák között: ugyancsak nem akarhat
egyebet, mint pályát és megélhetést biztosítani a nemesi családok
fiainak. Az egykori Teréziánum, a Ludovika-Akadémia, a minisztériumok, a
vármegyék, amelyek eddig szívesen befogadták a nemes ifjakat: a kis
Magyarországban aligha tölthetnék be a régi feladatot. Az apáknak új
pályákról kell gondoskodni fiaik részére. S többet ne is várjunk ez új
egyesüléstől. Elég furcsa álom kószál most a magyarok között, amely
álmokon idő múltával mosolygunk vagy szégyenkezünk. Ne ábrándozzunk,
hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar
nemesek! Sőt egészen új alakot kell öltenünk, – az éjjel és nappal
dolgozó, csupán a megélhetéssel törődő, a tízkörömmel verejtékes munkát
végző magyar alakját – hogy életben maradhassunk. Hetven esztendeig kell
dolgozni minden magyar nemes embernek, hogy helyrehozza a hibákat,
amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk.



TARTALOMMUTATÓ.

  Az égett emberhez  3
  Ének a végekről  8
  A peleskei jegyző útján  13
  A nemzet lelke északkeleten  17
  Tiszántúl  22
  Utazás Európa legszegényebb népei között  25
  Debrecen  42
  Egy öreg ember elbeszélése  45
  Ábrándos városok  49
  Akiket többé nem látunk  53
  Polónyi Géza kalapja  57
  Az ember, aki mindig vizitbe járt  62
  Balaton révészei  67
  Vándorlegények  73
  Szemere de genere Huba  82
  Elveszett Miatyánk  89
  Esti olvasmányok  94
  A történelmi osztály  97



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


34 |egymillió enber |egymillió ember

99 |a zűrzavarbtn |a zűrzavarban





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar tükör" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.