| By Author | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Title | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Language |
|
Download this book: [ ASCII ] Look for this book on Amazon Tweet |
Title: Ugor Ágnes Author: Szemere, György Language: Hungarian As this book started as an ASCII text book there are no pictures available. *** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ugor Ágnes" *** available by the HathiTrust Digital Library MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA XXII. KÖTET. SZEMERE GYÖRGY: UGOR ÁGNES BUDAPEST, 1909. GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16. UGOR ÁGNES * IRTA SZEMERE GYÖRGY BUDAPEST, 1909. GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16. A NAP nyomdája, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9 ELSŐ FEJEZET. A könnyelmü csók. Ez a történet egy csókon fordul meg, amelyet egy férfi egy leánynak adott… Hiszen ilyen csókon fordul meg okos emberek állitása szerint is, minden a nap alatt: a háboru, a müvészet, a civilizáció, sőt bizonyos agyafurt tudományos praktikával meg is lehet állapitani, teszem a szerelmi csók háboruvá való fejlődési evoluciójának minden egyes mozzanatát, összes jelenségeivel együtt: csakhogy az a csók, amelyből a következő igaz mesének szálai kifutnak, erre a célra nem szolgálhatna bizonyitási alapul. Nem rendes szerelmi csók volt. Egy házas ember adta, aki szerette a feleségét, nyegleségből s egy urileány kapta váratlanul, minden bevezetés nélkül, mert szobaleánynak hitték. Tehát a természetes előföltételek, amelyek a kis dolgokból nagyokat alkotnak, hiányzottak az elemeiből. Nem volt benne a szerelem. Ennélfogva következményei sem gyökereztek a természet megszokott rendjében: egészen más, a rendestől teljesen eltérő, fiziológiai és pszihikai jelenségeket eredményeztek, mint amilyeneket csóktól józan észszel várni lehetett volna. Ime: Államférfit csinált egy jobbfajta patópál-szerü magyar nemesből, megnemesitett egy krudélis természetü vénkisasszonyt, férjhez adott egy gyönyörü leányt, kemény kozákká változtatott egy gyámoltalan gavallért s magyar urrá egy angol baronetet. Mindeme tények nem voltak ugyan közvetlen következményei a csóknak, de annyi okozati összefüggésben legalább állottak vele, mint teszem a trójai háboru annak egyik klasszikus példányával. Mert annyi bizonyos, hogy a nélkül nem történhettek volna meg… A szenvedő fél, (aki a csókot kapta), Ágnes kisasszony volt, a felvidéki hires-nevezetes Ugor-nemzetség sarja; a cselekvő: báró Bálvándy Antal, erdélyrészi földbirtokos, állitólag rabonbán ivadék… Az eset ugy történt, hogy Bálvándy fajkosokat akart venni az Ugorék országhirü juhászatából. Nem sajnálta a fáradtságot, maga utazott föl Dormándra, (az Ugorék törzsfészkébe) a kosokért. A ház urát nem találta otthon. Egy öreg inas bevezette a nappali szobába, ahol egy orrig bekötött fejü leány, rövidre szabott perkálszoknyában éppen port törölt. A vendég hangos jókedvvel üdvözölte a szobacicát (mert annak hitte), az, (nem lehet tudni minek nézte a poros csizmás urat), dünnyögött valamit, különben alig hederitett reá, több kérdésére nem is felelt, ami mód felett boszantotta a derék férfiut, mert igen szeretett csevegni, mint a vénasszonyok. De volt Bálvándynak egy más nagy hibája is. Szobaleánytól lefelé nem igen tisztelte a nőt. Csak bolondozni szeretett vele. Ha nem látták, ugy nekiszelesedett a szoknya közelében, mint egy sárospataki diák. Ágnesnek nem is láthatta az arcát az orrára lehuzott kendő miatt, de megpillantotta vörhenyeges dus haját és ez elég volt neki. Midőn a leány éppen egy antik csészével babrált, háta mögé lopódzott és orvul elkapván a derekát, egy csókot cuppantott a nyaka közé. Csak ugy, csupa taktikából, hogy megoldja a szemérmeteskedő szobacicus nyelvét. Praktizálta ő ezt a módszert nem egyszer és mindig bevált. Most azonban bizony felsült vele egy kissé. Mindenekelőtt kiesett az antik csésze a szobacica kezéből és ezer darabra tört. Aztán – a helyett, hogy még mélyebbre huzta volna, – lekapta a leány a fejkendőjét, mire a merénylő legott megbánta merényletét, kivilágosodván, hogy a szobacica arcvonásai nem állottak harmóniában a szép hajával. De ezt még csak elviselte volna a báró, hanem a leány magatartása már valósággal megijesztette. – Ki ön? – kérdezte ez elfulva, halálsápadtan. – Én – felelt a báró megszeppenve, – báró Bálvándy Antal vagyok, kosokért jöttem. – És – folytatta a leány (s most meg minden vére az arcába szaladt), – hogy mert engem megcsókolni? – Ejnye – feszengett a megszeppent férfiu rosszat sejtve, – hisz nem kell ahhoz valami nagy kurázsi… Ne haragudjon, lelkem, – tette hozzá, – jóvá teszem a hibát. Gondolta magában: egy tizessel majd csak kibékiti az erényes szobaleányt. Ágnes egy pillanatig merőn nézte a férfit, – (volt mit látnia rajta: pompás, daliás alak volt), – nézte, aztán lesütötte szemét. – Az más, báró Bálvándy – jegyezte meg halkan, – azt hittem, hogy nős ön. – Hiszen az vagyok. A leánynak villámot szórt a szeme. – Akkor hogy akarja jóvá tenni? – kérdezte fenyegető hangon. A báró szeme nem szórt villámot, csak nyilladozni kezdett. Egy szobaleány, vélte, nem merne vele ilyen hangon beszélni. – Tulajdonképpen ki maga, lelkem? – hebegte riadtan. – Ugor Ágnes vagyok. S gőgösen fölvetette szemét a leány. Bálvándy legjobb szeretett volna a föld alá sülyedni, de minthogy ezt nem tehette, kénytelen volt más kibuvót keresni. – Akkor persze – dadogta, – kissé nehezen fog menni a dolog. Mert mit tehetek egyebet, minthogy bocsánatot kérjek nagyságodtól… Elvégre is – magyarázta kinjában, – szóra sem érdemes az eset, tévedés forgott fenn… s mit árt kegyednek az a pici csók! – Az nem ugy van – jelentette ki Ágnes, megnyomva minden egyes szótagot, – velem nem lehet ugy bánni, mint egy szobaleánynyal. – Hát hogy van? Hogy legyen? – kérdezte Bálvándy kimeresztve szemét. – Ugy, hogy én várni fogok magára, mindaddig, amig abban a helyzetben nem lesz, hogy elégtételt adhasson nekem. – Milyen elégtételt, az Istenért? – Olyat, amilyet egy urileány egy ilyen inzultus fejében megkövetelhet egy uriembertől. Hát ez elég érthető beszéd volt. Bálvándy összekulcsolta kezét a feje fölött. – Az ég szerelmére, mondtam, hogy nős vagyok! – Én várok… – De hiszen husz esztendős a feleségem és imádom… – Azt előbb kellett volna meggondolnia… S hiába esküdözött a férfi ezután is: hogy a világért sem válik el szép és fiatal párjától. Ágnes makacsul megmaradt a mellett, hogy vár, vár és vár. Elhatározását _kivételesen_ közölte szüleivel is. Sőt azoknak már azt is bevallotta, hogy mire számit. – Valami belső érzés, több a sejtelemnél, – mondta fanatikusan, – azt sugja nekem, hogy meghal az az asszony, hiába szép és fiatal… Szülői elképedtek. Szinte azt hitték, hogy meghibbant a leányuk agya… Hát ezt az eszelősséget bizony nehezen fogja megérteni és valószinünek itélni még az is, aki ismerte Ugor Ágnest, de talán eligazodik rajta, ha megismeri a történetét. Ki volt ő?!… Szülői a család _szégyenének_ mondották egymás között, rokonai a család _eszének_. Ismerősei hol skrimpiciának, hol sárkány-kigyónak. A cselédek és a köznép földöntuli hatalmat tulajdonitottak neki. Sőt Matyis, a pankuhár egyenesen azt állitotta, hogy nem is igazi ember, hanem boszorka, hites felesége Asmódiás ördögnek és a pokol küldetésében jár a földön… Valóságos legendák kerengtek róla, amire bőven okot szolgáltatott titokzatos, erőszakos lénye, zárkózottsága – még a szülőivel szemben is – s fölényes, mindenkit lekicsinylő modora. Szobaleánya azt állitotta róla, hogy átvirrasztja az éjszakákat, ilyenkor (megleste a kulcslyukon) hajmeresztő dolgokat müvel. Hogy mik lettek légyen ezek a hajmeresztő dolgok, azt nem merte (?) a komorna elárulni, csak annyit mesélt el a konyha népének, hogy csudatevő szerei vannak, (alighanem az emberek megrontására), egyebek között egy pókvérrel megtöltött kék üvegcse, egy selyemmadzagon lógó kutyafark stb. Az igazság azonban az volt, hogy azért virrasztotta át Ágnes az éjszaka egy részét, mert olvasott. Kivételes mértékben kifejlődött tudásvágya nem hagyta nyugodni, folyton képezte magát. Huszonötéves korára annyi ismeretet gyüjtött össze, hogy kiállotta volna a versenyt akárki polihisztorral. Betéve tudta Schoppenhauert és a Korpusz Juriszt, Kantot, Shakespearét és a bibliát. Amellett olyan választékosan tudott beszélni, mint Chatam lordja s ugy zongorázott, mint a záporeső. De legjobban szerette Nietzsét. Mert magára ismert a szertelen tudós tulemberében.[1] És valóban, csodálatos kvalitásai voltak a vénleánynak. A többi emberétől teljesen elütő, minden nőiség nélkül szükölködő volt a jelleme. Fanatikusa volt az akaratnak és az igazságnak. Energiája nem ismert akadályokat, talán a büntől sem riadt volna vissza, ha az eszközöknél többre becsüli vala a célt. Afféle tulzott, természetellenes mértékben kialakult példánya volt fajának. Szinte ugy tetszett, mintha egy hatodik érzéke is lett volna, amivel belelát a jövőbe s áthidalja s távolságokat. Csudálatos előérzetei és sejtései voltak. Akárcsak valami láthatatlan erő hipnózisa igazgatta volna a lelkét s cselekedeteit… Egyszer megjósolta, sőt percre megmondta egy rokona halálának idejét, máskor kitalálta egy felbontatlan levél tartalmát. Igaz, hogy sokat foglalkozott a spiritizmussal és hitt a telepátiában. A hit pedig csudákat sejtet és csudákat müvel… Nyilván eme rejtélyes kvalitások táplálták a cselédség azt a hitét, amely emberfeletti ranggal ruházta fel a ház kisasszonyát. De talán magát Ágnest is azok vezérelték, midőn valamelyes rendkivüli tettre szánta el magát. Különben, hogy lett volna érthető, hogy férjévé szándékozott tenni egy házasembert, aki nem szerette őt s még csak nem is válás, de egy fiatal szép asszony halála révén remélt célhoz jutni? Pedig nem is volt ez az elhatározása ötletszerü. Nem bánta meg, nem józanodott ki belőle, nem mondott le róla. Várt!… Várt, várt! Nap-nap után, hónapról-hónapra. Évről-évre. Öt esztendeig, tizig, tizenötig. Már harminchatéves volt és egy árnyalattal se gyöngült a bizakodása. És harminchatodik életévében végre csakugyan valóra vált csudával határos előérzete. A még mindig viruló és fiatal Bálvándyné kitért az utjából: meghalt. Ágnes alig birta, vagy talán nem is akarta leplezni diadalmas örömét. – Most már rajtam a sor!… Szülei már nem is igen törődtek az ő „lelketlen“ leányukkal. Csak éppen hogy megtürték maguknál kötelességből. Ágnest ez egy csöppet sem bántotta. Nem vágyott szeretetre, sőt megvetette azt. Talán alig is volt lelke, inkább csak ösztöne, mint az ősembernek, aki a gyengébbek leigázásából élt… Hát ezuttal kiszemelt párját kellett leigáznia… Munkához látott. Akaratzsenije minden energiáját szabadjára eresztette, hogy biztositsa a célját. Érezte, hogy rendkivüli eszközökhöz kell folyamodnia, ha le akarja győzni azt a távolságot, amely őt Bálvándytól elválasztotta. Olyan tervet eszelt ki, ami szinte láthatóan magán viselte a téboly bélyegét… Választottja Erdélyben lakott. (Az idevágó adatokat régen beszerezte volt), nyáron Bálvándon, télen Kolozsvárott. Gazdag ember volt, független és még mindig fiatalos. Ha ujból megakart volna házasodni, ott virágzott körülötte a bérces kis haza egész előkelő leányflórája: bizvást válogathatott volna benne, aligha kapott volna kosarat. Nagy parti volt, mint mondani szokás, méltó akármelyik mágnásleány kezére… Ágnes teljesen tisztában volt azzal, hogy terve két főakadály kiméletlen feldöntése nélkül nem érhet célt. Ez a két főakadályának: áldozata vagyoni függetlensége és a geográfiai távolság, mely őt tőle elválasztotta… Őrült gondolatok! Ám Ágnes nem ismert lehetetlent, sőt azt tartotta annak, hogy bárki akaratával szemben ne az ő erősebb, szivósabb akarata érvényesüljön. Azzal kezdte a vénleány, hogy levelet irt egy Budapesten züllő s örökös pénzzavarral küszködő unokatestvérének: bizonyos Hervay Muki bárónak, látogatná meg őt a dormándi kastélyben azonnal: beszélni akar vele az adóságairól. MÁSODIK FEJEZET. Muki báró. Muki báró a kaszinóban kapta meg Ágnes levelét, ebédközben, éppen a liba előtt. Egy darab mellet még kiszedett a tányérjára, aztán felbontotta a levelet. Evett és olvasott. Nyelte a libát és a sorokat, de rosszul nyelte, mindkettővel egyszerre nem tudott megbirkózni. A liba torkán akadt s midőn lenyelte végre, az esze állott meg a levéltől. – Amicskó, – sugta szomszédjának, – a kitüzött terminusra nem adhatom meg az ezer forintodat családi gyász miatt. – Hogy-hogy? – Él egy kuzinkám Hontban, aki vagy megbolondult, vagy a halálán van. – Várok, csak ne mókázzál, – intette le a megbizhatatlanságáról hires bárócskát, barátja, Zsirkay gróf, unottan, fölényesen. – Nem mókázom, amicskó, – állitotta ez sértődötten, de tekintve adósi mivoltát, meghunyászkodó önérzettel, – itt a levél… Ki akarja fizetni az adósságaimat. – Akkor csakugyan megbolondult, – mondta a gróf szárazon. Muki báró erre már komolyan megorrolt. Alig várta, hogy lenyelje az ebédet: hazahajtatott és még az éjjeli vonattal elrobogott Dormánd felé. Utközben, mint megannyi mérges darázs, mindenféle cifra gondolat röpült ki a fejéből s elkezdte a fülét rágni s orrát boszantani. … Nini, ötlött az eszébe, hátha nem bolondult meg, hanem épen belőle akar az a fránya Ágnes bolondot csinálni?… Vagy talán arra aspirál, hogy elvegye?… Huh, akkor inkább felakasztja magát!… Hohó, csipte meg egy ujabb, még gonoszabb gondolat az orrát, hátha a vagyonomból akar kiboritani!… Eszébe jutott a nagybátyja végrendelete, különösen a klauzulája: Abban az esetben, ha kedves öcsém, Hervay János Mária negyvenötéves koráig nem házasodnék még, az öröksége tárgyát képező ingatlan terhére _további_ ötvenezer forintot tartozik Zsófia hugom, Ugor Menyhértné leányának, Ágnesnek kifizetni… … Világos, – sóhajtott Muki báró, – ezt az ötvenezer forintot akarja tőle Ágnes kicsikarni. Azt ugyan – konstatálta, – hiába csikargatja, mert immár sikerült neki birtokát annyira eladósitania, hogy árverés esetén ötvenezer krajcárja sem maradna meg belőle, ám mit ér ilyen élvezet, mikor, miként a hasisélvezőnek, neki is meg kell az árát adnia. Egy licitáció és _fuccs_ a hitelnek, amiből immár évek óta él!… Egyelőre csak a Muki álmának lett _fuccs_. Egy ideig még elkinlódott fekvőhelyén a báró, hátha sikerül elcsipnie. De nem sikerült, mert még jobban megdagadt a feje ujabb rajokat eresztő rémképeitől. Hát felkelt és kinyitotta a kupé ablakát, hogy kirepüljenek rajta a gonosz szellemek. A szellemek nem repültek ki, de a friss levegő, az betódult a kupéba. Muki kidugta fájós fejét a hideg nedves éjbe és belebámult a holdba. Tetszett neki a nyájas fényü gömbölyüség az égen, sokért nem adta volna, ha odaviszi vala a gyorsvonat… Ott aligha van leány, kártya, pezsgő, amik itt lent, ezen a barna földön, megejtik az emberfiát… Mély sóhaj szakadt föl az inci finci gavallér kebeléből. Csupa ideg volt, csupa jóság. Nem bántott soha senkit, csak egy ellensége volt: önmaga. És mégis elzüllött. A szerencse elhagyta, az élet agyba-főbe vágta. Pedig nem is volt nagyon könnyelmü, csak ugy élt, mint a többi hozzá hasonló gavallér. Az volt a baja, hogy nagyon érzékeny volt és kissé hiu. Az emberek meghizelegték, kihasználták a gyengeségét, kifosztogatták… – Most végképp hoppon vagyok, – morfondirozott a jó Muki, – nem tudom, sziven lőjjem-e magamat, vagy fejbe? Mi a biztosabb?… Majd Dormándon kieszelem, – vetett véget tépelődésinek, aztán nem gondolt többé a jövőjére, régi emlékeit szedegette elő… Azok szépek voltak nagyon… A dormándi pázsit, – odavaló birtokos volt az ő atyja is, – ahol a parasztgyerekekkel birkózott, az első pónija, az érettségi vizsgája, amit kitüntetéssel tett le s amiért nagymamájától száz forintot, szüleitől aranyórát kapott… Aztán első szerelme: Ilonka, akinek a keze egyszer ott remegett az övében… Csak ennyi volt. S mégis, ez a pici édes emlék több gyönyörüséget okozott a bárócska szivének, mint a temérdek csók összevéve, mit asszonyajakról valaha szakitott… És mégsem tette párjává Ilonkát. Gyáva volt, félt szüleitől, akik partihajhásznak nevelték, félt az életől, a küzdelemtől, a szegénység apró, piszkos tragédiáitól, amelyekkel – előtte lebegett a példa, – át meg átszövődött szülei élete is… Mert akkor még szegény volt Muki, mikor megszerette Ilonkát: atyja nyakig adósságban, ő meg fizetésnélküli minisztériumi segédfogalmazó. Nagybátyját később örökölte meg: két héttel az Ilonka esküvője után. Mily tragikum!… Muki báró behunyta szemét, s szabad szárnyra eresztette képzeletét, hogy hozná neki vissza az ő Ilonkáját. És a jóságos tündér egy pillanat alatt eleget tett a kivánságának… A leányka hozzásimult önfeledten, bugva s vágyakozó szerelmesének odakinálta forró, remegő ajakát. Az beleszédült a menyei gyönyörüségbe, elolvadt a végtelenség étherében: elaludt… Ám jóságos hü fantáziája álmában sem hagyta magára Mukit. Tovább szőtte a szép meséket, mig – egyet zökkent a gőzös… Csingilingi, krrr! Dormánd öt perc… A vonat megállott. A kalauz fölébresztette Mukit. – Méltóságos uram, helyben vagyunk. – Köszönöm, tessék egy kis borravaló. Segitsen lehurcolkodnom. A kalauz füttyentett egy pályaőrnek, s leadta neki a báró disznóbőr bőröndjeit. Muki leszállott. Alig érintette lába a földet, fülébe nyillalott az unokahuga hangja: – Jó napot, Muki. – Jaj lelkem, pá, szervusz! – üdvözölte a báró hugát. – Hogy vagy? Puszi. Öszecsókolóztak, de utána mindketten megtörölték a szájukat. – Ejnye, hogy kijöttél elém! Mily kedves vagy Ágneske! – áradozott Muki szokásból, mert olyan volt a természete: nem volt benne semmi objektivitás. Annál több volt Ágnesben. – Ugyan – utasitotta ez vissza unokabátyja édeskés szavait, – ne komédiázzál. Nem azért kérettelek, te sem azért jöttél, hogy örüljünk egymásnak. Szükségünk van egymásra, pont. Muki elröstelte magát. – Hehe, de tréfás vagy, kuzin… Persze, persze, – mekegte, – nekem szükségem van a te jóságodra. – Nekem meg – mondta Ágnes, – az ügyességedre. – Ügyességemre? – csudálkozott a kis báró. – Nem vagyok én ügyes. – Majd eligazitalak én, csak tégy ugy, ahogy mondani fogom… Kocsiba szállottak… Az állomást a kastélytól jó egynegyedórai ut választotta el. Ágnes kihasználta az időt az utolsó másodpercig. Folyton ő beszélt, Muki csak makogott néha, mint a kecskegida, mikor az anyját keresi. Muki az eszét kereste. – Van-e pénzed? Ugy-e nincs? – Kezdte Ágnes. – Hát majd adok én neked annyit, amennyi kell. A bárócska roppant megkönnyebbült a biztató kezdettől. Igen sok felesleges vér szaladt a szive felé, amitől csuklani kezdett: kluk, hluk, hihilukk… Ágnes folytatta: – Persze nem ingyen. Erdélybe fogsz menni és megismerkedsz Bálvándy Antallal. – Meeg? – Ne szólj közbe… Behizelged magadat a barátságába és ki nem ereszted a körmeid közül. Muki önkénytelenül a körmére nézett, de nem szólt semmit, bámulatos képpel leste huga további szavait: – Azt mondják, igen szolid ember, hát el fogod lumpositani. – Lu… lu… – Ne feleselj!… Igenis, megkedvelteted vele a pezsgőt, kártyát és lovakat… – A nőket is? – kérdezte vigyorogva Muki, mert most már elemében érezte magát. Ágnes gondolkodott egy pillanatig, aztán igy felelt: – Azokat nem… Hanem – folytatta, – sok pénzt fogtok költeni az – övéből. De ezt már nem értette Muki. – Én is az övéből? – Te is az övéből, – világositotta föl Ágnes szigoru szóval. – El fogod nyerni a pénzét. – É-én? Nem tudok én nyerni. – Ne okoskodjál. A kaszinóban nem tudsz nyerni, mert azok kozákok, de olyantól, aki nem tud kártyázni, nyerhetsz még te is. – I-ijnye, biz én ezt sem értem. – Nem is kell. Van ötvenezer forintom, amit Miklós bácsitól örököltem, mint tudod. Ebből tizezer forintot mindjárt átadok neked. Mukinak megszünt a csuklása, ahelyett nyeriteni kezdett, mint egy jókedvü paripa: hihihi, hehehe. – Ezzel a tizezer forinttal, – folytatta a vénleány, – ha csak egy kis ügyesség van benned, lefektetheted Bálvándyt. – Lefektethetem? hogy érted? – Ne add a kis ártatlant. Elmégy vele Bécsbe és Párisba s addig is pikettirozni fogtok a kupéban, mig csak egy csöpp pénze marad. Akkor kölcsön adsz neki… De ezen már mégis fölháborodott a minden izében korrekt bárócska. – Ágnes, az Istenért, hova gondolsz? Nem vagyok én sipista! – Oda gondolok, – világositotta fel Ágnes, – hogy elmultál negyvenötéves s a Miklós bácsi végrendelete értelmében további ötvenezer forinttal tartozol nekem. Igaz, hogy nincs egy vasad se, de a birtokodat mégis elvehetem… Hát oda gondolok. Szegény Muki meglapult a batárban, mint a nyul a füben. Ágnes ütötte a vasat. – És arra gondoltam, hogy oda ajándékozom neked az ötvenezer forintot, ha jól viseled magadat… – Ehe… De miért pályázol éppen arra a szegény Bálvándyra? – Ahhoz semmi közöd… Azt akarom, hogy képviselő legyen. Hogy miért? Hát ahhoz sincs semmi közöd. Te leszel a főkortese, te fogod megválasztatni. Pont. A bárócskának végképp széjjel mászott a két nagy leffentyüs füle. – És – bátorkodott megjegyezni, – ha nem fog akarni kártyázni, se fellépni, mit tegyek? – Akkor – jelentette ki Ágnes megkerülve az egyenes feleletet – kiperelem belőled a Miklós bácsi hagyományát. – Jaj, Ágnes! – Ellenben, ha jól csinálod, adok neked ujabb tizezer forintot. Többet is adnék, mert nekem nem kell a pénz, de hátha a választásra kell. Muki összecsapta kezét. – Istenem, hát olyan fontos az neked, hogy Bálvándy képviselő legyen? – Nem az a fontos, hanem az, hogy Pestre jöjjön lakni. Mert én nem szaladgálhatok utána Erdélybe. Nyilladozni kezdett már a bárócska szeme. – Ahán, hát… ühüm, a férjednek szántad… Igaz is, ideje, hogy férjhez menj… De miért választottad éppen őt? És honnan ismered?… Ágnes nem válaszolt. A fogat éppen befordult a parkba. Muki a hársfákat nézte. Az egyikre egy monogrammot vésett ezelőtt huszonöt esztendővel. Az ő és az Ilonka nevének kezdőbetüiből… – Vajjon – mélázott, – kiforrta-e a hársfa héjja a régi sebet, avagy őrzi-e még (miként ő) a nyomát ma is?… A terrasz előtt megállott a kocsi. Egy öreg férficseléd unottan kecmergett ki az ódon szürke kastélyból s egy rövid fejbiccentéssel üdvözölte az érkezetteket. Aztán levette a böröndöket a bakról. Mukit nem ismerte meg… Pedig ezelőtt negyven esztendővel, amikor még szép fiatal legény volt, de sokat hancurozott vele! Hátára vette és elkezdett ügetni, mint egy sánta ló: vegyenek dohoskását!… A többi gyerek, a Hervay és Ugor-családok legifjabb nemzedéke vett a dohoskásából: megcsipdeste Mukit. Az sivalkodott, de soha se sirt a csiklandós tréfáért, inkább igen megszerette érte az akkor még Miska sorban lévő Mihályt, amiért huszéves daliás huszár létére leereszkedett hozzá, a hatéves gyermekhez… Mukinak majdhogy ki nem csordult a könye. Szivébe sajgott az öreg cseléd mogorvasága s hogy meg nem ismerte őt. Ám nem tett neki érte szemrehányást. Ugy adta, mintha ő sem ismerte volna meg. Némán követte a kastélyba, a huga utasitása szerint: – Majd Mihály a szobádba vezet. Mosakodjál meg, ha akarsz… Különben – jegyezte meg, – maradhatsz ugy is, ahogy vagy, a komédiákat, hálisten, kiirtottam a házból… Gondolta magában a báró: kiirtottál te egyebet is a házból, a csöndes békességet, az előkelő szellemet… Elfoglalván szobáját, megberetválkozott Muki, felrakta a tyukszemgyürüket és kopaszodó fején összepomádézta széjjeleső haját. Egyszóval összetákolta, a mennyire lehetett, cingár, romlatag testét. Délfelé járván az idő, mindjárt felrántotta a ferencjózsefet is s az ablakba hajló futórózsatőről egy öklömnyi csokrot szerkesztett és a gomblyukába tüzte. Azzal felkerekedett, hogy megkeresse nagybátyját és nagynénjét. Végig ődöngött a kongó boltives folyosón s találomra betolt egy ajtót. Éppen az ebédlőbe nyitott be. Idestova harminc éve, hogy utoljára látta a kedves termet. Valósággal meghatotta előkelő komorsága és naiv pompája. Merész, csúcsives boltozata égnek volt kipingálva, freskóban természetesen. Az ultramarin-kék levegőben arany csillagok reszkettek és fecskék röpködtek szerteszét. A mennyország szélét bárányfelhő-fodor jelezte, a közepén angyalok tanyáztak, kicsinyek és nagyok; a kicsinyek meztelenül röpködtek, cicáztak, a nagyok görög fehér lepelben másfélméteres réztrombitákat fujtak. Muki arra gondolt, hogy milyen kedves jó emberek lehettek az ősök, akik számára a kastély épült… Csillagos ég, fecskemadár, angyalkák!… De nem volt ideje a mélázásra. Kordult az ajtó s összekuszálta ábrándképét. Nagybátyja lépett a terembe: az öreg Ugor Menyus. Pompás pátriárka-alak, arca csupa üde pirosság, haja csupa hó. Öles teste kemény, mint a vas, csak apró tipegő járása árulta el, hogy lábának izmait mégis elnyütte az idő… Tárt karokkal és harsogó Istenhozottal fogadta rég nem látott rokonát. – Ajaj, öcsécském, csakhogy láthatlak még egyszer a halálom előtt… Te, te rossz, haszontalan rokon!… Muki protestálni akart a halál ellen, de az öreg ur nem engedte szóhoz, ahelyett belelóditotta egy hintaszékbe. A hintaszék elkezdett veszettül kalimpálni az egyensulyát elvesztett Muki alatt. Az öreg nem törődött vele, nyugodtan folytatta: – Aj jaj, öcsécském, vége a szép időknek! A percek elrepülnek és soha sem jönnek többé vissza. S mindig elvisznek magukkal valamit. Egy darabka agyvelőt, egy kicsinyke lelket, életkedvet, emléket; az ember vén korára azon veszi magát észre, hogy elfogyott. Kiégett, mint az öreg pipa. Aztán jön a halál és azt mondja: most már terhére vagy a földnek, alló a sirba! És az ember belemegy a sirba, ha akar, ha nem… Hát édes, kedves öcsécském, – fakadt ki az öreg, – ez igazságtalanság. Mig fiatal az ember, nem tud élni, elpocsékolja a kincseit, mire meg megtanul spórolni Isten adományával – mars a föld alá!… Roppant szeretett az öreg ur a halál témájával babrálni. Bár görcsösen ragaszkodott az élethez. Egyszer a nevenapján azzal köszöntötte fel a papja, hogy éljen száz esztendőt. És kikapott a pap. Menyus ur leszidta minden teketória nélkül. – Kedves barátom, ha kiván valamit, jót kivánjon, az én nagyapám százhat évig élt. Igazat mondott… Általában metuzsálemi kort értek el az Ugorok. Szivós faj voltak különben is és roppantul vigyáztak az egészségükre. Nem koptatták munkával a testüket, se gonddal a lelküket. Csak éltek egyenes vonalban, nem nézvén se jobbra, se balra és igen sok ételt és pénzt fogyasztottak. Mindaddig, amig az anyaföld (azaz az ősi birtok) ingadozni nem kezdett a talpuk alatt. Akkor megijedtek és összehuzták magukat, ahelyett, hogy jövedelmük szaporitásán jártatták volna eszüket. Kikoplalták – mint mondani szokás, – a haladó kor veszedelmeit. Ilyenformán, ha nem is gyarapodtak az Ugorok anyagilag, de nem is fogyhattak. Életük első felét eldáridózták mindközönségen, fényes házat és telivér lovakat tartottak, mert gőgösek voltak, mint a rozmár, másik felét meg a dáridók folytán megbillent pénzügyi egyensuly szanálására forditották. Megszelidültek, igás lovon jártak, három évig viseltek egy ruhát, sőt elfelejtettek mosakodni is mindaddig, amig ki nem fizették összes adósságaikat. S miután addig éltek az Ugorok, ameddig akartak, örököseikre többnyire tehermentes birtokot, sőt egy kis pénzt is hagytak. Ezek azután bátran folytathatták az uri tempót, folytatták is, hogy valahogy el ne kallódjék az Ugorok minduntalan megszakitott nimbusza. Ilyenformán nagy gavallér volt valamennyi fiatal Ugor és nagy réparágó valamennyi öreg. Menyus ur is. Bár ő valamivel kevésbbé mint vele egykorácsu elődei és oldalági rokonai. Neki nem engedte meg a leánya, hogy hájjal ápolja a bagaria csizmáját, mert tartott az orrára. A zsámiskával sem érte be Ágnes, mert tartott a gyomrára. Sőt uri fogat is kellett a fránya leánynak, inas is, mert a rangjára tartott. És ki is csikart magának mindent, amit akart. Szülei nem mertek vele szembehelyezkedni. Mert energia volt benne, azokban meg semmi se. Nem volt jellemük. Az öreg asszony martirnak vallotta magát, egész nap jajgatott, az öreg ur meg prézsmitált és morgott. Mikor nem morgott, hazudott, De az öreg asszony is hazudott, mikor nem jajgatott. Olyan csuda házaspár volt: nem tudott az egyenes uton haladni, váltig kerülgette egymást és az igazságot. Nem is koccantak össze soha, mert a döntő pillanatban belebujtak a képmutatás és hazugságok utvesztőjébe… Egy szó mint száz, tótok voltak Ugorék. Ojtott tótok. Immár hatszáz év óta, hogy nemességet szerzett a családjuk, tagjai vérzettek is a hazáért becsülettel, de a faji kvalitásaik leglényegesebb jegyei: a kétszinüség és sunyiság, nem tudott róluk lekopni. Ágnes talán egymaga volt kivétel a hires fa hajtásai között… … Menyus bácsi, miután kikeseregte magát a halál ellen, végre szóhoz engedte jutni az öccsét is. – No, öcsécském, most már beszélj te is. Szegény Mukiban kevés volt a szó, különösen, ha kalimpált alatta a szék. Kikecmergett hát a _himbából_ és megrázogatván vékony lábszárait, megragadta a bácsija hosszu és fekete körmös kezét és elkezdte rázni, mintha kondoleálni akarna neki. Az öreg urnak – nyilván félreértette – nem tetszett ez a furcsa modor. – Ej, hát mit sajnálgatsz, azért nem vagyok még a sirban! Muki kézzel-lábbal protestált. – Ments Isten, hiszen nem sajnálom én, édes kedves bátyám!… – De sajnálsz – makacskodott az öreg. – Akarom tudni, hogy mi sajnálnivalót találsz rajtam? – Semmit, – erősködött Muki, – Isten ucscse, nem sajnállak, csak meg vagyok hatva. – Mitől te? Mukinak egyszeribe megeredt a szava. – Annyit játszottam gyermekkoromban itt: ebben a kertben, a gyümölcsös padláson, a halastónál és (hozzátámaszkodott a nagy családi asztalhoz) e körül a jó vén butor körül!… Nem tehetek róla, most, hogy a hangodat hallom, visszakérezkednek régi kedves emlékeim a szivem közepébe és – bizonyisten sirnék, ha nem röstelleném. – Csak sirj öcsécském, – biztatta az öreg, most már megnyugodva, – a köny nem szégyen és könnyit a lelken. És elbeszélte életének egy pár keserves esetét, a mikor neki is sirnia kellett. A sirás igaz volt, mert a sirhatnámság is hozzátartozik a felvidéki urak természetrajzához, de az esetek már költve voltak. Nem volt az öreg Menyusnak életében egyetlen olyan keserves esete sem, a mi komoly ok lett volna a sirásra. Ha sirt, minden külső befolyás nélkül sirt, szabadon, mint a milyen szabadon a fülemüle csattog: a szive szavára. Csupa passzióból felzaklatta idegeit, elsajnálgatta magát, minden ok nélkül, különösen ha nagyon unatkozott… … Muki, hiába biztatta a nagybátyja, nem követte a tanácsot. Inkább nénje felől kérdezősködött. – Az most beteg, – állitotta az öreg Menyus, – semmi esetre se fog kijönni. És ebben a pillanatban benyitott a néni. Muki eléje szaladt és kezet csókolt neki. A néni nagyot sóhajtott s megölelte öcscsét szótlanul, mint a sorsüldözöttek, a kik nem tudnak már örülni a legnagyobb örömöknek se. – Igen beteg szegény Zsófi, – magyarázta ki Menyus bácsi a felesége sóhaját és némaságát. Jól tette, hogy igy magyarázta, (ha a meggyőződése ellenére is, mert egyszeribe elapadt az öreg asszonyka könyforrása, hogy a legnagyobb méltatlankodásnak adjon helyet. – Én beteg? – hápogta elfojtott indulattal. – Honnan veszed, édes Menyuskám, hogy beteg vagyok? Nincs nekem – állitotta, – semmi bajom, csak, ah, szerencsétlen vagyok. – Hisz az a legnagyobb betegség, – állitotta Menyus bácsi. – Inkább odaadnám a kisujjamat, csak szerencsétlen ne legyek soha… Ilyen modorban folyt a társalgás. Lefetyeltek, lotyogtak az öregek, egyetlen szavukat sem vették komolyan. Ha feszült az ellentmondás fonala, eleresztették egyszerre mindaketten, hogy végképp el ne szakadjon valahogy. Mert komolyan mérgeskedni egyikük sem akart: az koptat, nyüvi az életerőt… Muki, a ki rég elszokott a felvidéki levegőtől, csak ámult-bámult a vén gyerekeken. Sehogy se tudta megérteni, hogy miért bolondoznak egymással, amikor lehetnének okosak és komolyak is. Hisz az sokkal könnyebb. Nem tudta Muki, mennyire ragadós a rossz szokás. S hogy idővel kedvessé, sőt bájossá válhatik az üres locsogás is, afféle játszi incselkedés szinét veszi fel annak a szemében, a kinek nem ambiciója, hogy edzze a jellemét. Bizonyos: a jellemakrobaták erőlködésében van valami visszataszitó nagyképüség s viszont demokritoszi bölcseség rejlik abban, hogy az ember komolyan ne vegye se magát, sem embertársait. Hanem persze születni kell erre is. Mert a kemény ember nem fog magából bolondot üzni soha. Ám Muki báró minden volt, csak nem kemény. Volt némi jelleme, de csak olyan puha, mint a kocsonya. Ha megnyomták, rezgett, ha ráfujtak, akkor is rezgett. Hát Menyus bácsi megnyomta, Zsófi néni meg-megfujta s harmadnapra már ő is megtanult füllenteni. Talán maga se tudta, de ugy hazudott és kertelt, mint a záporeső. A bácsiék igen megszerették érte s már-már terveket kombináltak a _megragasztására_. Hisz ugy pászolt volna nekik vőnek! Igaz ugyan, hogy el volt adósodva, de ők meg már abban a korban voltak, a melyben az Ugoroknak nem szokott adósságuk lenni. Segithettek volna Mukin… Aztán Ágnesnek is ott volt az ötvenezer forintja. Egyszóval, vélték az öregek, alighanem meg lehetne a Muki vagyonát menteni, különösen ha olyan kezekbe kerül, mint az Ágneséi… Igy szőtték az öregek ábrándjaik fonalából a hálót a Muki számára, vagyis ellene. Inkább a számára, mert hiszen, vallották bácsiék, ha nem fogatja meg magát, előbb-utóbb az adósok börtönébe kerül… Tudták, hogy ma már nincs is efféle börtön, de azért csak igy mondták, mert volt valaha és mert jobban pászolt volna nekik, ha ma is lenne. Akkor, vélték, egész biztos lenne, hogy elsüthetik végre Ágnest. Már pedig az volt az ő egyedüli életcéljuk. Szerettek volna végre-valahára megpihenni, holott a leány minduntalan tüzes csóvákat hajigált békéjük olajába. Kigunyolta anyját, mert martirt csinált magából; apját, mert folyton duruzsolt és örökké élni akart. Egyszóval megzavarta szülői ártatlan kedvteléseit… Leányuk elsikkasztása kérdésében elejétől fogva összetartottak az öregek s ez az együttérzés volt az egyedüli kapocs, amely negyvenkét évi frigyükből erkölcsi köteléket, ethikai értelemben vett házasságot csinált. Mert egyébként szétfelé huztak minden vonalon… Az öreg pár reménykedését nagyban táplálta az a körülmény, hogy Ágnes egész nap sülve-főve volt Mukival. Ebből ki lehetett kombinálniok, hogy ő is komolyan pályázik reá… Különben miért ragadta volna minduntalan magával a kertbe?… Ott suttogott, butogott vele reggeltől estig, néha veszekedett is, dehát, mint mondják, a szerelemhez az is hozzátartozik. Szegény naiv öregek! Ha tudták volna, miért bujja leányuk unokatestvérével a kertet! S hogy Muki a helyett, amire Ágnes rá akarta őt birni (s rá is birta), talán még inkább a vénleány kezére fanyalodott volna reá… S ha tudták volna, hogy leányuk szivósabban ragaszkodott Bálvándyhoz, mint valaha s Mukit csak eszközül használta fel célja eléréséhez. Cinkosává, büntársává tette. Megvásárolta pénzen: a lelkét, a becsületét. Bérencévé aljasitotta az előkelő, de gyönge lelkü fiut… Ágnes vasakaratának talán ez volt a legnagyobb és legnehezebb győzelme. Fenyegetéssel, könyörgéssel nem boldogult unokatestvérével, annak egész valóját, erkölcsi alapját kellett összetörnie, hogy rabszolgájává tegye. Hatalmas eszével megvesztegette itélőképességét, Schoppenhauer, Fichte és Nietzsche szavaival bizonyitotta be neki, hogy a becsület khiméra, képtelenség, a mi nemzedékenként változik: ki-kinek annyi az értéke, mint amennyit másokkal szemben önmaga tud magának kivívni… Az erkölcs is fikció. Csak egy nagy emberi érték van, az akarattal párosult erő… és igy tovább… Az öreg házaspár kieszelt már egy konkrét tervet is, hogy siettesse a párti megvalósitását. De egyelőre nem vehették hasznát a tervüknek, mert mire elkészült, hirtelen elutazott Muki. Az öregeknek azt hazudta, hogy Pestre megy és nemsokára visszajön, pedig Kolozsvárra utazott és soha se jött vissza. Az Ágnes jóvoltából háromezer forint készpénzt vitt magával Muki is és egy hétezer forintról szóló takarékpénztári könyvet. A sok pénztől jókedve kerekedett, de mire a gőzös elindult alatta, mindenfelé aggodalmak férkőztek a jókedvéhez. Fogalma sem volt róla, hogy fog Bálvándyval feltünés nélkül megismerkedni… Ágnes szerint Kolozsvártól egy órányira lakott a derék ur, de ha Kolozsvár legeslegközepében lakott volna is, hogy rontson be hozzá ismeretlenül?… HARMADIK FEJEZET. Bálvándon. Szerencséje volt a jó Mukinak. A véletlen hamarabb öszehozta emberével, mintsem gondolni lehetett volna… Bálvándy éppen Kolozsvárott tartózkodott, midőn ő odaérkezett; mi több, ugyanabban a fogadóban szállott meg, amelyben ő is tanyát ütött: a Hungáriában. Az Ágnes körülményes leirása után azonmód ráismert (s a pincérek révén legott meg is győződött róla, hogy nem tévedett), midőn meglátta őt az étteremben, amint egy másik urral éppen ebédhez ült. Muki a szomszéd asztalnál foglalt helyet az idegen urral szemben. Ráklevest, pisztrángot rendelt és francia chablist hozzá. Bálvándiék is chablist ittak… Az ismeretlen urról első pillanatra leritt az előkelőség. Afféle nyikorgó torku, macskaképü férfi volt s hihetetlen cerimóniával szürcsölte a levest. Mukinak ugy rémlett, mintha már látta volna valahol. Többször rápislantott, eleinte csak loppal, laposan (nehogy azt higyje, hogy imponál neki a mókáival), később azonban – egye kánya, akárhogy vélekedik is róla! – egész nyiltan belebámult a képébe. Mert hátha csakugyan ismerősök valahonnan? A kedvező alkalmat nem szabad elmulasztania… Csakugyan ismerősök voltak. Az idegen urnak volt biztosabb az emlékezőtehetsége, ő kezdte meg a régi ismeretség felujitását. Rögtön abban a pillanatban, a melyben rátévedt a szeme Mukira. – Nini, – recsegett rá, megrázva kezét a feje fölött, – hisz ez a Muki. Muki felállott és rávigyorgott. – Az vagyok, a Muki vagyok… – Hahha! – s kacagott az ismeretlen ur – én megcsiptelek az első pillantásra, de te, fogadok, most se tudod, ki vagyok. – De igen, – hebegte Muki, – azaz nem… talán izé… – Ne kínlódjál, kenyeres, – könyörült meg rajta a Bálvándy barátja joviálisan, – Kecskéssy Tivadar vagyok, a te régi jogász spécid… – Nini, a Tivi! Csakugyan!… Szervusz, te Tivi!… A jég megtört. A pisztrángot már a Bálvándy társaságában ette meg Muki. A kappan után meg már per Toncsi – Muki – Tivi szolitották egymást a derék asztaltársak. Toncsi természetesen Bálvándy volt. Muki rögtön megszerette őt, mert igen jámbor képe volt és szeretett nevetni. Legkiváltképp a saját viccein. Pedig mindig viccelt, hiába volt gyászban. Igaz, hogy ártatlanok voltak a tréfácskái (a csattanót sehogy se lehetett bennök felfedezni), de azzal nem törődött Muki: csupa szimpátiából versenyt nevetett uj pajtásával, amiért ez viszont roppantul hálásnak mutatkozott. – Megiszom veled egy pohár pezsgőt, gyerekem, mert nagyon tetszel nekem… Pincér, egy Mummot! – Hogyne tetszenék neked, – jegyezte meg a szarkasztikus Tivi, – mikor ő most az egyedüli élő lény bérces kis hazánkban, aki nevetni képes a vicceiden. Toncsi nem haragudott meg rá. – Te ne beszélj, te blazirt vagy… Meghozták a Mummot. A pincér megtöltött belőle három poharat. – Szereted a pezsgőt? – kérdezte Muki Bálvándytól s kissé belepirult a kérdésébe, mert még röstelte a _célzatát_. – Jó társaságban és néha – válaszolt Toncsi báró, – és koccintásra emelte poharát. Koccintottak. Muki legott észrevette, hogy Bálvándy nem szokott pezsgőzni: ugy nyakalta a nemes gyöngyöző bort, mint a kerti vinkót. A gourmeteknek ez fáj. Nem is tudta Muki megállani, hogy kifogást ne tegyen a _barbarizmus_ ellen. – Hű, – sziszegte, mintha kigyó csipte volna meg, – ne ugy igyad a pezsgőt: szürcsöld. – Miért szürcsöljem? – csudálkozott Toncsi báró. – Ej, hát ez is kérdés? Mert az egész világ szürcsöli. – Jó, – nyugtatta meg Bálvándy az apró inyencet naiv komolysággal, – hát ezentul én is szürcsölni fogom. S egyben elmondott egy anekdótát a szürcsölő barátról és a cseresznyés kislányról. Kár, hogy nem lehet leirni, mert elcsapnák a nyomdászt, aki kiszedné. Elég az hozzá, hogy tetszett az anekdota még Kecskéssynek is. Nagyot kacagtak rajta a cimborák. Jókedvük ugy kiszélesedett, hogy kénytelenek voltak beljebbezni. Muki meghozatta a második palack pezsgőt, Kecskéssy a harmadikat. A vége felé ugy belefelejtkeztek az ivásba, hogy már maga Muki se szürcsölt. Toncsi diadallal szögezte le a ténykörülményt, mert jóllehet, nehezére esett, idáig nem mert nem szürcsölni… A harmadik pezsgős palack feneke felé járván, Kecskéssy kijelentette, hogy nem iszik többet, hanem a kaszinóba megy, mert ezer pengője hiányzik a boldogságához: hát azt ki akarja nyerni. Meg is jelölte kiszemelt áldozatát… Egy eszelős lengyel tévedt Kolozsvárra. Borszékre igyekezett, de megragasztották Kolozsvártt, már egy hete, hogy részeg… Hát ettől akart Kecskéssy ezer forintot nyerni. Muki némi örömmel konstatálta, hogy nini, az emberek még cinikusabbak Kolozsvártt, mint Budapestten: részeg emberrel sem átallanak kártyázni. Megkönnyebedett a lelke, mert hiszen a cinizmusra ezentul neki is nagy szüksége leendett. Konstatálhatta, hogy Kecskéssy rongyos ezer forintért nagyobb kártyabetyárságra képes, mint amilyennek neki valaha lennie kellendett – egy egész vagyonért. Megelégedése jeléül kifujta az orrát, aztán kijelentette, hogy ő is elmenne a kaszinóba egy csésze feketére, de egy kis zsuettet se vetne meg. Bálvándy megfogta a kabátja szárnyát. – Ha te mégy, én is megyek. Sőt – tette hozzá, – bár nem szoktam kártyázni, egy kis zsuettbe én is belemegyek. Mukinak megvillant a bortól már amugy is fényes szeme. – Tudsz ekartézni? – Nagyon tudok, egyebet se tudok. – Bravó Stuver! Hát gyerünk… Felszedelőzködtek Árpád ivadéki és elrobogtak a kaszinóba. Mukit bemutatták az elnöknek és egy pár tekintélyesebb tagnak. Mindenki megörült neki. Öten atyafiságot is kötöttek vele. Ez erdélyi szokás és javára válik a _magyarországi_ embernek. Tiz percnyi ottidőzés után már az egész kaszinó egyhangulag mukizta Mukit. Igen jó képe volt: szinte provokálta a becéző pofocskákat… … Kecskéssy leült a lengyeljével piketirozni. Egyszeribe öt gibice kerekedett, a lengyelnek tiz. Mindenki tudta, hogy husz krajcárba megy pointje, hát természetes, hogy a közérdeklődés a nagy parti köré csoportosult. A lengyel gróf pityókos volt ezuttal is, de bomlottul járt a kártyája. Kecskéssy minduntalan négy disznót osztott neki. És hiába szítta a fogát, rakosgatta maga elé talizmánjait: egy ezüst szent Antalkát, egy üvegbe foglalt négylevelü lóherét, egy matring női hajszálat: a disznókat nem tudta belecsábitani a maga óljába. Nyolc játszmát vesztett egymásután, közöttük egy ezerhatszázasat. Ez egymagában háromszázhusz forintjába került. Nem is játszott tovább. Mérgében elszakitott egy kártyát az asztal alatt és összeszámoltatta a különbözetet. – Ötezerkétszáz! – jelentette ki a lengyel aprókat kacagva. – Endlich! Kecskéssy kifizette tartozását és a mellette gibicelő Mukira vetette szemét. – Hát ti nem kártyáztok? – Nem, – válaszolt ez, – elment a kedvem. A Kecskéssy sóvár szeméből kiolvasta, hogy a kozák ur rajta szeretné behozni a veszteséget, de különben sem tetszett neki a játékmodora. Talán először életében, megemberelte magát: kitért a veszedelem elől. – Meggondoltam magamat, – jelentette ki mégegyszer határozottan, – nem adok zsuett bankot… Bálvándy csak örült, hogy nem kellett játszania. Különben is még az éjjel haza akart menni. Muki is fáradt volt, – hiszen egész éjszaka alig aludt egy-két órát. – Bálvándyval együtt ő is távozott a kaszinóból. – Álmos vagyok… – Hallod-e, – javasolta Bálvándy mohón, – itt Kolozsvártt nem lehet jól aludni, gyere hozzám, egy óra alatt Bálvándon vagyunk. Muki természetesen elfogadta a meghivást. Hiszen olyan kapóra jött… És ugy befészkelte magát a Bálvándy-kastélyba, mint egy lengyel menekült. Egy hétig ki se mozdult belőle. S hogy okát adja erdélyországi kirándulásának, azt mondta gyanutalan házigazdájának, hogy birtokot keres Erdélyben. – Ha csak az kell, – biztatta ez, – van itt birtok elég, de kikötöm magamnak, hogy nélkülem egy viskót se vegyél, mert becsapnak. Muki megigérte, hogy lépést se tesz a megkérdezése nélkül. Ilyenformán továbbra is Bálvándon maradhatott. Két hétig folyton birtokot nézett Bálvándyval. Csak egy hónap mulva szánta rá magát végre, hogy haza utazzék. A jeget megtörte – gondolta magában, – átesett a kezdet nehézségein, ennyi egyelőre elég neki. Majd vissza mehet Bálvándra, amikor akarja, meg volt rá az ürügye: a birtokkeresés. Mielőtt vasutra ült volna, még levelet irt Ágnesnek. Beszámolt neki: „Édes Ágnes! Ugy megy minden, mint a karikacsapás. Az Istenek is velünk vannak. Bálvándy pompás ember. Négy hétig folyton a társaságában voltam. De még nem akarom brüszkirozni. Kolozsvártt ugy se lehet semmit se csinálni: az élet nagyon törpe ott. Majd Pestre _lanszirozom_ s ott adom be neki a maszlagot. Bizd rám. Belekóstoltam a dologba, most már kedvem telik benne magamnak is. Mert kitaláltam egy formulát, ami némiképp megnyugtatja a lelkiismeretemet: Eddig senki se becsült (mindig piszkáltak egy pár rongyos ezer forint miatt), csak magam becsültem magamat, (mert soha sem ártottam senkinek, csak önmagamnak). Hát most megforditva lesz: lemondok az önbecsérzetről s a mások becsülésére fogok pályázni, azaz másoknak fogok ártani a magam javára. Egyszóval ugy fogok élni, mint az okos emberek. Ez a te tanácsod s igazad van. „Hanem aztán pontos légy a pénzzel drága kuzin, mert ha ki nem fizethetem kártyaadósságaimat, megdől a formula s két szék között a földre pottyanok. „Sajnálom szegény Toncsit, de nem tehetek róla. Én sem voltam rosszabb nála s engem se kiméltek. Aki birja marja. Ez is a te mondásod s pompás ez is. „Egy szó, mint száz, elhatároztam, hogy rossz ember leszek: lelketlen, de korrekt kutya. De aztán próbáljon csak valaki froclizni!… „Egy hónapig most Pesten maradok. Oda irj, ha valami mondanivalód van. A kapott tizezer forint felével megállapodásunk értelmében kártyaadósságot fizetek, a másik felét meghagyom forgó tőkének. „Két-három hét mulva ismét lerándulok Toncsihoz. Azt mondtam neki, hogy birtokot keresek Erdélyben. Jól csinálom, mi? De megteszek én most már mindent, mert épp oly grandszenyőr akarok lenni, mint akár Belényesi Elemér. Nyerni fogok! Még az is lehetséges, hogy visszaadom a te huszezer forintodat is. „Pá, puszi, kuzinkám, ölel a te hü rokonod – Muki“. Mint ebből az össze-vissza levélből kivilágosodik, Muki Erdélyben végképp megemésztette, sőt megkedvelte az Ágnes elveit… A Mukihoz hasonló ingatag emberek jellemét annak a miliőnek a szelleme formálja meg, amelyben élnek. Minden attól függ, hogy az ilyen bábot hová sodorja a sors… Szülőinek oltalmazó keze alatt pompás, lelkes ifjuvá gyarapodott Muki a szeretet és tiszta erkölcsök égisze alatt. Minden vizsgáját kitüntetéssel tette le, rajongott a szépért, a nemes eszmékért, csupa láng volt, nagyratörő ambició… Mint ifju, lumpok társaságába került, hát ő is belemerült a bünös élvezetek árjába… Elvégezvén a jogot, segédfogalmazói állást vállalt a belügyminiszteriumban, de miután senki se dolgozott ott, ő se dolgozott… Majd hazahivta az apja gazdálkodni. A tiszteletreméltó szigoru ur kordájában ismét formát cserélt Muki. Szorgalmas, kitünő gazda lett belőle, mindaddig, amig az öreg hátat nem forditott az árnyékvilágnak. Akkor egyet perdült, kettőt fordult a könnyelmü fiu: elkezdett ugy élni, mint a többi megyéjebeli ezerholdas birtokos (holott igen uszott az ő ezer holdja), ivott, lovacskázott, kártyázott, föllépett képviselőnek. És minden vonalon megbukott. Tiz esztendő alatt elkészült az atyai vagyonnal… Ezután megint becsületes ember lett belőle. Fölcsapott szolgabirónak, tintát nyalt és vizet ivott… Ez se tartott csak három esztendeig. Akkor meghalt a nagybátyja s ujabb ezer hold tulajdonosa lett Muki. Oldalba nyomta az állását és fölrándult Budapestre nősülni. Nő volt Pesten elég, de egyéb csábszer még több: egyet gondolt Muki (azt, hogy kár lenne az aranyszabadságot rózsalánccal felcserélni), beiratkozott a Nemzeti Kaszinóba – urnak. Kártyázott ismét, lóversenyezett és primadonna-kultuszt üzött. És ujra megbukott minden vonalon. Pénzét elnyerték, lovai letörtek, primadonáit elszerették. Hovatovább eljátszotta emberi méltóságát is: egy pár be nem váltott bon fejében kénytelen volt elszenvedni, hogy kártyahitelezői figurát csináljanak belőle. Nem jártak el ellene szigoruan, föl sem jelentették a választmánynak, mert sajnálták mégis, de éreztették vele, hogy türve van… Nem csoda tehát, hogy a jó Muki ilyen jellemmel és ilyen viszonyok között a rosszra is rá volt birható. Különösen, ha olyan erős egyén, mint Ágnes, vetett kelepcét szellemi és erkölcsi épsége ellen. NEGYEDIK FEJEZET. Muki báró a klubban. Mukit, akinek a terminusaiban már nem hitt eleven lélek a kaszinóban, valóságos szenzációként fogadták a hitelezői, midőn egy toreádor gőgjével kijelentette nekik, hogy: eb ura fakó, ő fizetni akar! – Hahó, te tréfálsz, Muki, – kacagott a szemébe Brenday Sándor báró, – szinházi bankót el nem fogadok. Muki nyelt… – Kit öltél meg, öregem! – tréfálkozott vele még a szelid Belényesi Károly gróf is. – Avagy csak álmodtad, hogy pénzed van? Muki ismét nyelt… – Ugy lesz az, – magyarázta egy bunkófejü, de cinegelábu sportsman pózolva, (mint aki mindig fején szokta találni a szöget), – hogy eladta a csontvázát az anthropológiai intézetnek: azzal fizet. Muki erre már kettőt nyelt és el is pirult hozzá. De hepciáskodnia még nem lehetett, mert hátra volt még három hitelezője hatezer forint értékben, akiket csak később lehetett kiegyenlitenie, az Ágnes második tizezerforintos rátájából. Addig kuss volt neki. Hát nem hepciáskodott Muki, de gondolt magában valamit. Illetve ujabb erőt nyert lelkének az a meggyőződése, amelyet Ágnes szuggerált bele: hogy az embereket csakugyan nem érdemes kimélni, az emberek kegyetlenek és gonoszok: kifognak a gyengébben, ha megbotlott, a helyett, hogy a hóna alá nyulnának; s ha feltápászkodik valahogy nagy kínnal, csupa ragadozó ösztönből visszanyomják a sárga földre… Igen, igen az élet egy rút marakodás! Aki birja, marja!… Muki eme szivén átvonagló érzésének hatása alatt állott, midőn tárcájába nyult. Ajkát összeszoritotta, keze reszketett az elfojtott dühtől. Kinyitotta tárcáját és minden szó nélkül ezer forintot tett Brenday elé. Belényesinek nyolcszáz forintot fizetett ki, a sportsman ezerhatszázat kapott, Bór Dávid ezret. Azután fölkereste Muki többi hitelezőit is és valamennyinek a füléhez ágaskodott: – Bocsánat, – sugta nekik alázatosan, – még ujév előtt eleget teendek becsületbeli kötelezettségmnek. Ezek is kinevették. Nagyurak voltak, a pénzre nem volt szükségük, de egy kis kegyetlenség jól esett nekik. Ám Muki az egyszer nem törődött a szégyenével. Majd annál gőgösebb lesz, – gondota magában, – ha teljes joga lesz hozzá… Jó képet vágott, mint a megszeliditett medve, de alattomban készen állott a halálos ölelésre is, mert igen sajgott a sebe. Megesküdött magában, hogy senkit sem fog kimélni soha. Azzal hátat forditott a kaszinónak és miután klub-élet nélkül immáron el se tudta képzelni a természetet, beiratkozott a Nemzeti Körbe. Ott, a reá nézve szüz talajon akarta kipróbálni uj alapokra fektetett életelveit. Becsületet aratott velük… Különösen legujabb rangtársait kultiválta: a báró-bankárokat, a nagykereskedőket, a cukorkirályokat, a hadsereg bakkancsszállitóit és konzerv-apostolait, egyszóval a legujabb arisztokráciát. S két hónap lefolyása alatt sikerült is a bőrüket meghorzsolnia – elnyert tőlük, immár nem az előkelő ekartén, hanem a lipótvárosi alsós-játékban, vagy kétszáz métermázsa édességet, ezer pár bakkancsot, ötven darab hitelrészvényt s vagy tizezer doboz gulyás-konzervet, – a nélkül, hogy áldozatai észrevették volna. Csak azt vették észre, hogy igen kedves ember az ő uj barátjuk, egyszer sem éreztette velük, hogy még veres a vérük… De az államférfiakat sem hanyagolta el a derék átlényegült Muki. Meghizelegte őket, mert észrevette, hogy éppen a státus-férfiak a leghiubb emberek. De meg is imponálta őket, mert azt is észrevette, hogy nem éppen a legokosabbak: kormányozni tudnak, de csak ugy a világba; forgatják a kereket, ami amugy is forog; tolják a szekeret, ami amugy is halad, mert olyan a szerkezete. Az iránynyal nem törődnek, mert ugy se ismerik az utakat; holmi rikordokat sem akarnak teremteni, mert az az elvük: lassan, de biztosan. Zápor és mennydörgős ménkü nem veszélyeztette őket, mert csendes volt a tenger és kék az ég. Ahhoz meg, hogy kopik a hajó s szuvasodik az árboc, nem volt szemük… Pedig zugott már a tenger méhe ott lent az alsó sötét régiókban s vészes párák imbolyogtak a fojtó levegőben: kergették egymást, hogy egy ponton összesürüdjenek. A föld vajudott s szörnyetegeket szült, akik ádáz fogakkal marcangolták szülőjük emlőjét, mert nem adott nekik elég tejet… Tehát Muki megimponálta a státus-férfiakat. Valamikor elolvasta volt Tocqueville könyvét és szolgabiró korában alkalma volt beletekinteni a néplélek érdekes, izgató rejtelmeibe. Aztán a müvészetet is megérezte mimóza idegzetével: annak óriási értéknevelő, léleknemesitő hatásait. Okát talán nem tudta volna adni, de ösztönszerüleg sejtette, hogy egy nemzet erejének igazi értékmérője a szellemi kulturája. Az a becsülete, az életkedve, élettartamának a meghatározója. Mert minden, ami szellem, közkincse az emberiségnek s az a nemzet, amely semmivel sem járul hozzá eme közkincs gyarapitásához, olyan mint az ingyenélő: se rangja, se tisztessége. Mukinak volt ilyen intenzivebb megérzése nem egy. Csak komolysága nem volt hozzá. Tudásából s egyéb szellemi készletéből (a helyett, hogy versenyképes tőkét csinált volna a maga és a köz javára) apró galacsinokat gyurt, s mint neveletlen gyermek az asztalnál megdobálta vele barátjait. Igy tett a miniszterekkel is. Legsulyosabb eszméit és ötleteit kacagva fricskázta az orrukra… S azok nem haragudtak érte, hanem elkapták a galacsint és beváltották aranyra a maguk dicsőségére… … Rengeteg ilyen galacsin szerepel a magyar közéletben, aminek alkotója ismeretlen s ami a hatalmon lévők dicsőségének számlájára van felirva. S a komikum a dologban nem az, hogy idegen cég alatt jelennek meg, hanem, hogy elismerés helyett agyon bunkózzák érte az alkotóját. Nyilván, hogy részt ne kérhessen belőle magának attól, aki a jutalmat kapta. Muki különben nem is kért belőle. S miután ezt föl is tételezték róla: lebunkózás helyett kivételesen adtak neki némi aprópénzt az elismerés nagy bankójából. Rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert a klubban, holott a kaszinóban egyebet se tartottak róla, minthogy lumpolni tud, de kártyázni nem tud, egyébről meg fogalma sincs… Erdey miniszter, egy csöndeseszü, de habajkaszáju demokrata, meggyőződvén róla, hogy nem esik az a tekintélye rovására, egyszer nyiltan kifejezést adott abbeli véleményének, hogy mágnásban még soha sem ismert olyan képzett és éleseszü férfiut, mint éppen Muki. Sőt hozzátette, hogy beválnék miniszternek is, ha nem lenne _gyerekes_. Nagyképüség nélkül nem tudott a derék férfiu minisztert elképzelni se. Erre a dicsőségre nem is pályázott Muki. Tudatában sem volt szellemi képességei értékének. Képzettségét semmire sem becsülte, mert ismerte a viszonyokat: tudta, hogy a szellemi tőkét ugy se lehet nálunk értékesiteni. Vagy ha igen, antisambrirozni, hizelegni kell, amihez pedig ő nem értett. Tehát vagyoni függetlenségre vágyott csupán. Azaz gazdagságra. Mert azt is tudta Muki, hogy a miniszternél is nagyobb tekintély a nagy vagyon. Kormányoz, szónokol, büntet és jutalmaz, mint Metternich, Kossuth és két király együttvéve. Egyik napról a másikra persze nem nő meg a szarvasbogár sem. Muki, mióta okos emberré lett, megtanult várni is. Addig apró kitartással gyüjtötte a garast. Kockázatokba nem ment bele. Azt tartotta egész bölcsen: krajcárokból áll a forint. Persze az ő krajcáregységét nem lehetett szó szerint venni. A bakkancs-báróval például tiz krajcárba játszotta a piké pointjét s elnyert tőle egy ültőhelyében nem egyszer ötszáz forintot is. Egy hónap alatt ilyenformán hatezer forintot sikerült összeharácsolni a klub pénzes balekjeitől. Netto. Mert még vagy kétezer forintot el is költött a tetejébe… Muki, midőn a hónap végén megcsinálta a mérleget, először nagyot kacagott örömében, aztán hirtelen elkomolyodván, egy tükör elé állott s fejbe csapta magát… – Óh, te ló! – szidta le saját becses személyét kiméletlenül, – hát nem tudott az eszed előbb megjönni! Nemzeti Kaszinó kellett neked, ahol ugy kártyáznak az emberek, mint Jupiter? És nem elég, hogy kifosztogattak, azonfelül még meg is kínoztak, mintha te fosztogattad volna ki őket!… Te borju, te vizipatkány, hát nem elég finom társaság egy ezerholdas urnak egy csomó politikai báró, aki készséggel leadja neked a tejet és azonfelül még respektálja is a kékvéredet?… Ha lett volna eszed, rég megduplázhattad volna a vagyonodat, a helyett, hogy bemártogattad volna az adósságok tengerébe. Most ujra kell kezdened az életet, mint egy szabadságolt illavai rabnak… Szidta magát Muki, de annál jobban megszilárdult az elhatározása: kitisztázza birtokát, megduplázza a vagyonát türelemmel, kitarással: megkvadruplázza. Most már tudja, hogy nincs abban semmi ördöngősség, csak megforditva kell csinálnia mindent, amit eddig csinált. Elég ékesen beszél a hatezer forintja… Be se várta az Ágnes által kilátásba helyezett második tizezer forintja esedékességét, nekiment a Nemzeti Kaszinónak, hogy nyereségéből végképp kiegyenlitse összes kártyaadósságait. Hitelezői ez alkalommal már nem üztek belőle gunyt. Vagy mert elszoktak tőle, hosszas kimaradása következtében, vagy talán egyéb okból, esetleg mert imponáltak ujonnan szerzett allürjei. Tény, hogy valósággal meghizott Muki a klubban, meghizott és elfelejtett raccsolni is. Sőt bizonyos keménységet nyert az arca, orra és álla körül. Régi lompos járása is karaktert cserélt: biz’ ő most már odavágta a lábát a parkethez, egy csöppet se szégyelte magát. Somogyi gróf, a kártya-király, aki világéletében egyszer sem nevetett, találóan jegyezte meg reá: – Eddig olyan volt, mint egy kiszuperált kötéltáncos, most meg ugy nézi ki, mint egy ranzsirozott bugris. Muki nem hallotta a komoly ember viccét, de véletlenül füléhez ütődött egy más megjegyzés: a Dengelegié: – Meglátjátok, ez az ember nem sokáig él: megszolidult. És Muki nem tért felette napirendre. Nem tartozott senkinek semmivel, szabad volt, mint a madár, független, mint egy yankee: miért nem mondhatta volna meg Dengeleginek a magáét, mikor a megjegyzése a májára szállott?… Nekiment a gunyoros grófnak és leereszkedőleg megveregette a vállát. – Kedves barátom, – vágta a szemébe maró szarkazmussal, – lehet, hogy nem fogok sokáig élni, de még nem haltam meg, holott te rég halott vagy. A homály, amely ezt a mondást körülvette, arra a föltevésre adott okot, hogy Muki erkölcsi halált gondolt. Dengelegi magyarázatot se kért tőle, kiválasztott magának a kaszinó tagjai közül két jól fésült urat s provokáltatta Mukit. És másnap alkalma volt Mukinak céllövő képességét bemutatni. Azaz be kell vallani, hogy csak szerencséje volt, mert biz’ ő egy csöppet sem tudott célozni, a golyó egész magától volt olyan kedves, hogy a Dengelegi lábába szaladt. S ettől a pillanattól kezdve senki se packázott többé Mukival a kaszinóban, mert combon lövetni senki sem akart… Az ujjá formált férfiu örömmel tapasztalta testi, erkölcsi és pénzügyi gyarapodását s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy számot vessen a lelkiismeretével. Ugy érezte magát uj lelkevilágában, mint a partra kivetett hal, amelynek hosszas vergődés után végre sikerült magát a vizbe beledobnia. Megtalálta a természetének megfelelő elemet. Szinte csudálkozott rajta, hogy oly sokáig tévelyedett az élet zürzavarában. – Most már az a fő – elmélkedett, – hogy bele ne vesszen ujra valami nem neki való szentimentális miliőbe. Egy pillanatra sem szabad a kerékvágásból kizökkennie. E célból, vélte, bizonyos tréningnek kell magát alávetnie. Szabályoznia kell életrendjét, szigoru elvi alapokra kell helyezkednie. Mert a hideg észtől és a jó gyomortól függ minden. Ez a kazán, az a gőzerő… Már pedig – bölcselkedett tovább, – a gépet utánozza az ember, ha boldogulni akar, ne az emberi természetet, amit össze-vissza rángat ezernyi esély és indulat… Muki föltette magában, hogy minden egyes tettét szigoru birálat alá fogja venni, mielőtt végrehajtaná. Nem fog elkövetni semmi fölöslegeset, viszont semmi olyast sem fog elmulasztani, ami hasznára válhatik. Szivére nem hallgat, az rossz tanácsadó s holmi magasabb lelki gyönyörökkel áltatja az embert. Pedig hát a legnagyobb gyönyör: a haszon. A fülemüle gyönyörüen csattog és – megreped a szive; a szemtelen veréb a pajtában dőzsöl és – meghizik. Csak ugy dült Mukiból a közönséges emberek egészséges, otromba filozófiája. És mégis, nagyobb urat mutatott, mint valaha. A szénája és a ruhája rendben voltak, pedig abból itélnek az emberek. Ki törődik azzal, hogy milyen valaki belülről, ha kivülről cifrát mutat. Muki igen cifrát mutatott. Pompás, fölényes modora és nagy, arisztokratikus orra volt. Kitünő elegánciával öltözködött és fejezte ki magát. Az asszonyokat mézzel etette, a férfiakat – ecettel. Amazok megszerették ennek következtében, emezek féltek a csipéseitől. Következésképen mindenki hizelgett neki… És nőtt, nőtt Muki, olyan hihetetlen gyorsasággal, mint a hindubüvész fája, amelyre öt perccel a magja kicsirázása után föl lehetett mászni. Pedig nem tett egyebet, mint hogy kivetkőzött halhatatlan emberi lelkéből… Átlényegülési folyamatának ilyetén stádiumában találta Mukit Ágnes levele: „Kedves Muki! Egy hónap óta semmit sem irsz, tehát minden valószinüség szerint nem is csináltál semmit. Vigyázz Muki, én nem játszom a szavammal! Ha elfogyott a pénzed, adok à conto, csak gyere Dormándra. Különben is okvetlenül ki akarlak kérdezni, mert tudnom kell, mit végeztél. Ölel Ágnes.“ Mukit még jobb kedvre hangolta ez a levél, mint amilyenben volt. – Hol maradt ez a leány? – s aprókat kacagott magában – hanyatt esnék, ha tudná, hogy mit csinált belőlem. Azzal azon melegében iróasztalához ült s széles jókedvében igy válaszolt hugának: „Dear Ágnes! Igaz, hogy egy hónap óta nem irtam neked, de az már nem igaz, hogy nem csináltam semmit. Bár egyelőre, bevallom, csak magamnak dolgoztam. Ám közvetve az is a te javadra fog szolgálni. Mert ha azt akarod, hogy levegyem lábáról a te széles talpu Toncsidat, először magamnak kell megizmosodnom… Izmosodom is szépecskén. Agyon nyerem magamat a kártyán, csupa szamárral játszom. Kifizettem minden kártyaadósságomat és combon lőttem egy barátomat. A minisztereket is kezelem: megcirógatom a képüket, de hátulról csipek rajtuk. Ez kitünő metódus, a szamár is megnő tőle. „Különben légy teljesen nyugodt my dear love. Azért nem megyek hozzád Dormándra referálni, mert holnapután Bálvándyhoz utazom. Pénzem van, de azért reflektálok a második rátára is, mert télen nagyba akarok kártyázni, szükségem lesz a forgótőkére. „Nagyon szeretlek, amiért kinyitottad a szememet. Minden vonalon igazad volt. A lelkem csöppet sem mar azért, mert kozák lettem… Hálából mindent megteszek az érdekedben. Most már magam is tudok bizni a lehetetlenben is. „Addio mio amore, pá puszi – a te hálás tanitványod, – Muki.“ „Ps. Bálvándról majd irok neked.“ ÖTÖDIK FEJEZET. Zsuzsa. Bálvándy kitörő örömmel látta magánál viszont Mukit. Még össze is csókolózott vele. A kis embernek nem tetszett most ez a nagy szivesség. Jobb szerette volna, ha a házigazda valami falusi tréfával fogadja vala, a Józsa Gyuri vagy a Sándor Móric tempója szerint. Immár unta a szubtilitásokat, a vastag vonásokat kedvelte meg. A Bálvándy csókját azonban még sem volt szive visszautasitani. Ő is cuppantott egyet, de csak egyet, aztán válla közé csapott a barátjának. – Hó – szisszent ez fel, – ne verekedjél. És belecsikkantott a véknyába. Muki is felszisszent… Bomlottak jókedvükben, cicáztak egymással az előkelő urak, akár a konfliskocsisok a _standon_, ha nagy a hideg… Aztán rágyujtottak egy havannára és leültek a parkban egy nagy diófa alá. Nevezetes fa volt ez, nevezetesebb, mint ők. A monda szerint Apafy Mihály uram, a fejedelem, órát javitgatott alatta. Bár lehet, hogy hazudik a monda, semmi sem biztos, csak a halál. Mindegy, – a fő, hogy gyönyörü volt a diófa és jól termett. Tele volt gyümölcscsel és hüs árnyékot adott. De egyéb hüsitőről is gondoskodott a Bálvándy komornyikja. Bort plántált a fa alatti asztalra és mindenféle kénes és szénsavas ásványvizet: málnásit, parádit, suligulit. – Minek ez a luxus? – tréfált vele Muki. – Hozzon inkább egy palack sört. Bodorodott az is. Muki egymásba fonta cingár lábszárait, mintha utánozni akarta volna az alatta nyekegő fonott kertiszék stilját és élvezte az üde hegyi levegőt. Nagyokat szippantott belőle s megdicsérte az illatát. – Itt jó dolga van a tüdőnek, – mondta. – De meg is látszik rajtad, – tette hozzá. – Vajjon sokáig élnek-e a Bálvándyak? – Azok sokáig élnek, – válaszolt a házigazda. – Az apám hatvan esztendős volt, mikor születtem neki s kilencvenedik évében halt meg. – Bravó! – Én is éppen addig akarok élni… Hát te? – Én százig. Nekem igen kemény a husom. Maholnap ötven éves leszek és átugrom ezt az asztalt. – Ne bolondozzál! – Becsületemre!… A becsületszónak hinni kellett. Muki megirigyelte a barátja kemény husát. – Az ördögbe, – szaladt ki száján az irigysége. – Hogy csináltad? – Szolid voltam és sok haricska-puliszkát ettem. – Hát az jó: a haricska-puliszka? – Meghiszem azt. Ha akarod, csináltatok estére. – Csináltass. Mindent csináltathatsz, csak rántott csirkét ne, mert attól utáltam meg a nyarat falun. – Hahaha, hihihu, – kacagott Bálvándy, – ne félj, fatányérost fogsz kapni káposztaborral. – No arra kiváncsi vagyok: a káposztaborra. – Az igen kitünő, – állitotta Bálvándy és azt is megmagyarázta, hogy miért kitünő. Nincs olyan erdélyi ur, még ha fejedelmi sarj is, aki ne értene a konyhamüvészethez. Gróf T...y valóságos ételköltő, olyan ételeket komponál, amiket senki se tud megcsinálni az ő szakácsán kivül. A sneffet például ugy sütteti meg, hogy belevarratja egy kappanba, a kappant egy pulykába, a pulykát végre egy borjuba. Tehát alapjában véve nem is sül a sneff és mégis megsül. Ebben van a vicc. Kár, hogy költséges egy kicsit. De volt invenciója Bálvándynak is. Ő is szerkesztett nem egy ételkölteményt. Ilyen volt a rákpástétom irósvajas-tésztában és az uborkával megspékelt ürügerinc, tárkonyecetes lében. Muki már ismerte ezeket az ételeket. Nem felejtkezett meg róluk. – Mikor csináltatsz egyszer ecetes ürüt? – kérdezte a gazdáját. – Majd holnap, – jelentette az örömmel, – a gyermekeim tiszteletére. Muki bizony nem is tudta, (vagy elfelejtette), hogy Bálvándynak gyermekei vannak. – Hát hol vannak a gyermekeid? – Angliában voltak lord Chesternél. – Chesternél, hát már olyan nagyok? – Hisz beszéltem neked róluk… A fiam huszonkét éves, a leányom tizenkilenc; holnapra várom őket haza. – Örülök, hogy megismerkedhetem velük… – Csak arra kérlek – figyelmeztette barátját Toncsi báró kissé meglapulva, – hogy legyünk komolyabbak, ha itt lesznek. – Pardon, – kérte ki magának Muki a figyelmeztetést, – csak nem gondolod, hogy egy előkelő fiatal hölgy… – Nem a leányom miatt, – vágta el a szavát Bálvándy, – az pompás egy leány, olyan szilaj és jókedvü, hogy felmászik neked az almafára is, hanem a fiam… Muki elnevette magát. – Hahaha, félsz a fiadtól? – Attól tartok, hogy szamárnak hisz. – Ne mondd… – Becsületemre! – Hát olyan? – Olyan. Rengeteget összetanult… Képzelheted: pápaszemet visel az orrán, mint egy német professzor. – Pápaszemet, hüha! – Pápaszemet. Ötszáz éves a nemzetségünk, de ő közöttünk az első, aki pápaszemet visel. – Pedig, – jegyezte meg Muki, – a hegyek között nem igen szokott az ember szeme elkopni. – Hát hol? – Az Alföldön, a laposon. – A laposon? Hogy-hogy? – Ugy, hogy ott igen nagy distanciákat kell neki leküzdenie s nem pihenhet meg sehol. – Ezt nem is tudtam, – vallotta be Bálvándy komolyan, – bár – tette hozzá, – ugy se segithettem volna a fiam szemén, mert erővel Lipcsébe kivánkozott valami hires tudós miatt, az pedig laposon fekszik, ugy-e? – Lipcse? Laposon… Hát olyan tudományszomjas a fiad? – Olyan. Egyebet nem is iszik, mert gyülöli a bort. – De erős azért? – folytatta Muki a pongyola párbeszédet. – Nagyon erős, talán még nálamnál is erősebb. – Kiváncsi vagyok rá nagyon. – A leányom, mondta Bálvándy – jobban fog neked tetszeni. Annak nem kell a tudomány, azonban megüli a töretlen harmadfü csikót is. – Óriási! – Aztán – dicsekedett a büszke apa, – nem azért mondom, mert az enyém, de szép is a gyerek, mint egy erdei tündér. A haja és szeme fekete, mint az ében, arca rózsás és ragyog a jókedvtől. Idáig csak lafatyolt Muki, nyeglén darálta a szót, mint a kávéőrlő, de hogy szép leányra fordult a szóbeszéd, egyszeribe felvillanyozódott. Begombolta kabátját és kihuzta magát, mintha már ott is állott volna az erdei tündér előtt. – A szép nő – állitotta lelkesen, – a teremtés legnagyobb csudája. Bálvándy nevetett. – Nagy kópé voltál te, Muki? – kérdezte jókedvüen. – Nem mondhatnám, – vallotta be Muki őszintén, – bomlottam az asszonyokért, bomlottam, de igen gyáva voltam velük szemben. – Hihihi, – s jóizüt kacagott Bálvándy, – én éppen az ellenkezőjét mondhatom magamról. Én minden téren élhetetlen voltam az életben, de a csóktol sohasem féltem. Második természetemmé vált. Még házasember koromban sem mulasztottam el soha, ha alkalom adódott reá, pedig nagyon szerettem a feleségemet. – És soha sem vesztettél rajta? – kérdezte Muki irigyen. – Dehogy nem, majdnem mindig kikaptam, mert nem tartottam átmeneteket: mindjárt a csókon kezdtem. – Az még nem rajtavesztés, – vélte Muki – ha nagyobb baj nem történt veled… – Egyszer bizony, – vallotta be Toncsi báró naivan, – rosszabbul is jártam… Házas ember koromban történt, – mesélte, – Magyarországon jártam, kosokat akartam venni egy felvidéki urtól… A gazdát nem találtam ott, csak a leányát. Akárcsak az a kastély, amelyben lakott, oly zord volt ez a leány. De csunya is, mint az északi szélvész és lompos, mint egy cseléd. Én annak is néztem és tekintettel a vöröses hajára, a mi kivételképpen igazán szép volt rajta, megcsókoltam. – Furcsa passzió! – nevetett Muki. – Meg is adtam az árát, – folytatta kalandja elbeszélését a házigazda, – mert a leány annak az egy bolondos csóknak a fejében azt követelte tőlem, hogy elvegyem. Hiába magyaráztam neki, hogy hiszen nős vagyok s szép fiatal a feleségem, ő makacsul ragaszkodott a követeléséhez. Hogy vár rám akármeddig is… Hallottál ilyen bolondot? – háborodott fel Bálvándy a furcsa eset emlékére: – vár reám, vár!… Mi az ördögre várhat? – gondoltam el magamban – csak nem őrült meg, hogy a feleségem halálára várjon?… Alig birtam tőle elmenekülni s az emlékét nem is tudtam végképp lerázni soha; az váltig velem volt, nyugtalanitott, kisértett, szegény elhunyt feleségem koporsójánál is. Ott különösen. A régi emlékkel együtt mintha maga a leány is megelevenedett volna: láttam testének szögletes vonalait, savószinü szemét, amelyből csak ugy dült a hajthatatlan akarat… Macskaszerü sompolygással közeledett felém, szinte hallottam a szavát is, amint diadalmas hangon a szemembe vágta: – Ugy-e nem voltam őrült, nem hiába vártam reád?… Valóságos vizió volt, hallucináció, – fejezte be Bálvándy a különös történetet, mély lélegzetet véve az utolsó szó után. Muki növekedő figyelemmel hallgatott. Képzeletét eleitől fogva megragadta egy távoli sejtelem s mindvégig fogva tartotta. A Bálvándy jellemző szavaiból markáns szilhuettben bontakozott ki az Ágnes képe. Szép vörhenyes hajával, savószin szemével és csunya arcvonásaival. De a jellemére is rávallott a történet pointje. Muki csaknem biztosra vette, hogy nem csal a sejtelme. Azonban (bár a teljes bizonyosság kedvéért szeretett volna egy pár kérdést intézni Bálvándyhoz), volt annyi esze, hogy hallgasson. Aknamunkát vállalt, hát nem állhat ki a napfényre, – vélte, – Bálvándynak még csak sejtenie sem szabad, hogy mit forral ellene, mert ha gyanura kap, veszve az ügye. A jámbor férfiunak minden bizalmára szüksége volt. Tehát hallgatott Muki. Egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy Bálvándy nem felejtette el Ágnest: husz év multán sem tudta magát a hatása alól emancipálni. Ez pedig nagy nyeresége volt az ügynek. Az Ágnes titokzatos szuggeráló erejét bizonyitotta s a Bálvándy gyöngeségét. Mintha szemmel verte volna meg a vénleány a férfit, mintha meghipnotizálta volna, hogy örök időkre magához láncolja! Vannak az emberi lelkek egymáshoz való viszonyaiban ilyen megfoghatatlan rejtelmek… … Muki még aznap megirta Ágnesnek, mint tudta meg a titkát (bár nem emlitette a nevét) magától Bálvándytól. Most már neki állott feljebb. Megleckéztette hugát a bizalmatlanságáért. „Fiam, – irta neki egyebek között, – ha azt akarod, hogy hamarosan elfogjam, ne tartsd zsákban a macskát. Nem vagy már tizenhat éves. Adandó alkalommal mindent el kell nekem mondanod stb…“ Másnap délben full dresszbe vágta magát Muki az ebédhez: szürke redingótot, fehér mellényt, batiszt inget öltött s narancssárga csokrot kötött a nyakába. Igy várta az erdei tündért, akinek közvetlenül ebéd előtt kellett megérkeznie. Meg is érkezett a bátyjával együtt. Bálvándy kiszaladt eléjük, Muki a szobában maradt s az ablaküveghez lapitotta az orrát, hogy annyival is közelebbről láthassa az érkezőket. Azaz csak a leány érdekelte őt: a tündér. Egyelőre nem sokat látott belőle. A leány magas, vállas termetét bő szalmaszinselyem utazóköpönyeg fedte, arcát meg egy széles karimáju pofoncsapott panama kalap takarta el… Azonban látott a helyett egy ugrást, ami becsületére vált volna magának szennorita Carmencitának is. A leány ugyanis egy gyors mesteri fogással összekapván szoknyáját a térde magasságában, be se várta, hogy a lovak végképp elcsendesedjenek, egy merész szökéssel kint termett a batárból s egyenesen apja nyakába röpült… Erre puszik következtek, rengeteg mennyiségü puszi. Mukinak az ablakon át is belecsattogtak a fülébe… Aztán a pápaszemes fiu szállott ki a kocsiból. Azaz hogy ezuttal nem volt az orrán pápaszem. Nem is kivánkozott rá. Merészképü, daliás tartásu legény volt a fiatal Bálvándy. Vastag nyaka, széles, szögletes homloka s ruganyos járása nem közönséges fizikai erőt árult el. Egyszóval szép férfi volt. Valami hóditó keménység s egyben melankólikus szivjóság ömlött el egész lényén. A nagyakaratu fölényes jellemü férfiak tipusa volt. Nem lehetett rajta csudálkozni, hogy imponált az apjának. … Különb az öregnél, annyi szent bizonyos, – konstatálta Muki is az ablakban, bár csak egy szempillantást vetett a fiatalemberre. A többit mind a panama kalap alá szerette volna csempészni. A sok csók roppantul felizgatta a fantáziáját. Mindenáron látni akarta a leány arcát, legalább is a csókos ajakát… Milyen lehet? Ives-e, mint a felajzott nyil? Pici-piros-e, mint a cseresznye? Avagy nedves-e, mint a szamóca? Játékos-e, mint a csicsergő madáré, vagy… Egyszóval nagy szépségeket sejtett Muki a panama alatt. De egyelőre csak a leány termetét tudta a képzelete megrajzolni azokból a jelekből, amiket merész, ruganyos járása közben itt-ott elárult a testén megfeszült köpenyeg. – Vénusz, – konstatálta fenhangon, – egy szélesvállu, karcsu Vénusz. Aztán meghallotta a leány hangját is, szelesen gyors beszédjét és széles dallamos kacagását. S nagy szakértő létére leszürte a következtetést ezekből a jelekből is: – jó gyerek, egyenes lelkü, tiszta mint a hó… Eltalálta… Bálvándy Zsuzsa azok közé a leányok közé tartozott, akik abból a pazar fényességből, amit magukkal hoztak a világra a lelkükben, hogy áldást, örömet és boldogságot árasszanak szerteszét az emberek között: egy szikrányit sem vesztettek el abban a szürke gomolyban, ahol a müveltség és illem jegyében az emberidomitás oktalan és sokszor izléstelen munkája folyik. Maga volt a dicső természet, ami nem tévedhet, mert örök isteni törvények irányitják… Rózsák fakadtak a Bálvándy Zsuzsa nyomában. Szépsége gyönyöröket teremtett, szivjósága nemesitett, előkelősége fölemelt. Ember volt: hibái neki is lehettek, de azokat senki se látta meg szüzies lénye ragyogásától… Szülői egy világhires drezdai nevelőintézetben neveltették. Az intézet igazgatónője (derék nő lehetett) egy levélben – igy jellemezte Zsuzsát szülőinek: „Az önök leánya maga a megtestesült női eszmény. Megsejti a szépet és a jót; mi nem is neveljük őt. Hadd fejlődjék teljesen önmagából, mert az ő lelki kincseihez képest szegényesek a mi pedagógiai tudásunk értékei. Azt ajánlom méltóságtoknak is, hogy teljes szabadságot adjanak neki. Hatalmas ösztönök oltalma alatt áll: olyan leány mint ő, minden veszedelemmel szemben vértezve van stb.“ Talán épen ennek a levélnek a hatása alatt engedte meg Bálvándy a leánynak, hogy európai tanulmány-körutjában elkisérje bátyját. Mindössze, hogy egy idősebb komornát rendelt melléje… … Erről a körutról tértek vissza a Bálvándy gyermekei. Beutazták az egész kontinenst Oroszország kivételével, aztán áthajóztak Angliába. Rövid idei londoni tartózkodás után elfogadtak egy (a Rhédey család révén) távoli rokonuk, lord Chester meghivását Chester-castleba. Ott végig élvezték az angol kastélyélet (castle-life) nagyszabásu, ünnepies és mégis utólérhetetlenül bájos örömeit, aztán hazajöttek. Mellesleg legyen mondva, Zsuzsába halálosan beleszeretett a lord Chester másodszülött fia, a csinos Percy baronet. A leánynak is tetszett a derék, komoly gavallér, de (egyelőre legalább) nem annyira, hogy hazát cserélt volna érte. Kosarat nem adott neki, sőt meghivta Bálvándra, csak azt jelentette ki egész határozottsággal, hogy mint magyar asszony akar meghalni… Bálvándy semmit sem tudott erről a szivügyről, leánya csak annyit irt meg neki, hogy utólagos beleegyezése reményében, meghivta a baronetet Bálvándra. A tősgyökeres magyar ur nem igen örült a szerencsének, mert szót se vallott angolul, de meg félt is Albion fiainak köztudomásu mókáitól, – mindazonáltal egy szóval sem kifogásolta leánya meghivását… – Miféle legény az a te baroneted? – volt az első kérdése leányához, midőn azt karonfogvást a kastélyba, illetve szobájába vezette. – Az egy csinos fiu, apa, – válaszolt Zsuzsa hamoskásan kacsintva, – csak az a kár, hogy beretválja a bajuszát. – A manóba, hát csupaszszáju? – Mint a fiókveréb, de a tartása olyan, mint a sasé. – Csak nem bomlottál bele? – Nem egészen, – válaszolt a leány felséges őszinteséggel, – de ha bajusza lenne és magyar lenne és kissé vidámabb lenne és… – Az ördögbe – kacagott Bálvándy, – mi kellene még? – Jobb szeretném, ha barna lenne – s versenyt nevetett apjával a leány, – olyan szőkepiros a képe, mint egy leányé. – Hühü, az baj, – tréfálkozott a boldog apa, – mert majd azt hinnéd, ha mégis férjed találna lenni, hogy te vagy az ur a háznál. – Igazad lehet, apa, – ismerte be a leány, aztán még egy utolsó csókot cuppantván az arcára, eltuszkolta magától az apját: – Most menj, mert átöltözködöm… Küldd be Julit. – Jó – s kotródott Bálvándy, – de siess, mert kész az ebéd s vendég is van a háznál: egy pompás vén fickó, aki igen kiváncsi rád. – Sietek, apácska… Bálvándy beküldte leányához a komornát, aztán a fia szobájába furakodott be: nem tudott betelni rég nem látott szép gyermekeivel. HATODIK FEJEZET. Késői szerelem. – Jó szinben vagy, fiam, – gyönyörködött Bálvándy a fiában, – mintha megélénkültél volna egy kicsit. – Nagyon jól éreztem magamat Angliában, a hatalmas, acélos férfiak között. Bálvándy soviniszta lelkét kissé bántotta a fia ilyetén elragadtatása. – Acélosak lehetnek, – jegyezte meg kelletlenül, – de nem acélosabbak, mint mink. A fiatal báró csak a fejét rázta. – Hej, apám, nem az izmokról beszélek én. – Hát miről? – Az akarat acéljáról: a jellemről. Bálvándynak megnyult az orra. Magyarok akaratáról, ha soviniszta volt is, nem igen cseveghetett jóhiszemüleg, de a jellemüket nem engedte. – Ejnye fiam, ha lusták vagyunk is, szivünkhöz és jellemünkhöz nem férhet szó. Megint csak mosolygott a fiatal báró. – Majd egyszer elmondom neked, mit értek én az angolokkal együtt jellem alatt. – Mondd el most, kiváncsi vagyok. – Egy példát mondok el, – teljesitette a fiu apja kivánságát – … A dusgazdag lord Leeds másodszülött fia, – kezdte, – elhatározta, hogy hüségét megjutalmazandó, feleségül veszi régi kedvesét, egy másodrendü szinésznőt. Az apja erre kijelentette, hogy kitagadja. A fiu elhatározását ez egy csöppet sem gyöngitette meg, elvette a szeretőjét. És szavának állott az apa is… A pazar kényelemben felnevelt gavallér pillanatra sem esett kétségbe: a nélkül, hogy csak egy szóval is könyörgött, vagy a legkisebb szemrehányást tette volna atyjának, áthajózott feleségével Amerikába és miután egyéb foglalkozást nem kapott, beállott pincérnek. Tiz évig pincérkedett, aztán szájától megvont garasaival maga nyitott vendéglőt. De nemcsak ugy bolondjában ám. Először minden szakmájába vágó ismeretet elsajátitott: megtanulta a szakácsmesterséget is. Mert azt tartotta, hogy a genlemant a becsülete kötelezi arra, hogy jól végezze, amibe belefogott. Annál jobban, mennél előkelőbb, mennél alacsonyabb rendü a vállalkozása… További tiz évig vendéglősködött a lord fia s miután csakugyan jól teljesitette kötelességét, meggazdagodott. Egyben meggyarapodott a népszerüsége, tekintélye is. Beválasztották a kongresszusba (az Egyesült-Államok képviselőháza), később szenátor lett, ma minisztere az Egyesült-Államnak; de lehet még belőle köztársasági elnök is… Hát – fejezte be a fiatal báró a példát, – ezt nevezem én jellemnek. Nálunk nincs ilyen. Bálvándy elszontyolodott. A példa sehogy sem tetszett neki, viszont egyetlen tárgyilagos ellenvetést sem tudott ellene felhozni. Csak ennyit motyogott: – Ez egy egyszerü meggazdagodási eset, ami nálunk is gyakran előfordul. – De nem az urak társadalmában, – állitotta a fia. – Ha valaki közülünk a lejtőre kerül, legurul a mélybe s ott marad, mert eszébe sem jut, hogy annak, aki egyszer elbukott, ujra kell kezdenie az életet, ha ur is. Ott, ahol a napszámos kezdi. A különbség a bukott ur és a munkás között csak az, hogy ennek soha sem is volt társadalmi poziciója, holott neki azért nincs, mert elvesztette. A munkásnak szivós kitartással kell megszereznie azt, amit neki csak vissza kell szereznie. Az pedig nagy különbség. Mert az ur már tudja az utat. Vele született kvalitásai, nagyobb müveltsége és látóköre is megkönnyiti a haladását. És – háborodott föl a fiatal báró, – még sem tud a munkással versenyezni. Igen, mert ott szeretné folytatni, ahol elhagyta: a lejtő ama végzetes pontján, ahonnan lebukott, ami képtelenség, mert hiszen a lejtő lábánál hever. – Egyszóval, – akart az apa véget vetni fia fejtegetésének, – te csak azt tartod jellemnek, ha valaki kapaszkodni tud… – Azt – válaszolta a fia határozottan. – Ha megteszi a munka embere, aki a tőle független semmiből emelkedik a csucsra, – megteheti az ur is, aki önhibájából sülyedt bele a semmibe. Már az előkelősége (amely neki kiváltságos helyzetet biztositott, mig el nem játszotta a játékait) – az előkelősége is kötelezi arra, hogy helyre hozza azt, amit maga vesztett el. A lord-ivadék vezérelve lebegjen a szeme előtt: azért vagyok ur, hogy jobban végezzem másnál, amibe belefogok. S biztosithatlak atyám, – állitotta a fiu, – hogy ennek a vezérelvnek jegyében győzni is fog. Bálvándy megrázta fejét. – Az még nem következés, – jegyezte meg, – hogy az, ami Angliában, vagy Amerikában lehetséges, nálunk is az. Én nem tudok elképzelni egy olyan bukott urat, akit a társadalom ujra _feleresszen_ a csucsra. – Mert – világositotta fel a fia, – még nem ismertél olyan embert, aki ezt megpróbálta volna: nem ismertél olyan jellemet. – Lehet, – hagyta helyben Bálvándy kedvetlenül, – de most ne vitatkozzunk erről, menjünk ebédelni. És karonfogta az öltözködéssel éppen elkészült fiát… Zsuzsa már kint állott akkor az ebédlő előtti kőtornácon fehér battiszt ruhában, üdén, pirosan, akárcsak az a rózsa, amit fekete hajába tüzött. Ott lebegett, mosolygott Muki körül, kedveskedett, csicsergett neki, mint madár a bokornak, mielőtt az ágára szállna. Muki csak nézte, bambán mosolyogva, nekipirulva, mint egy iskolásgyerek. A Zsuzsa mandulavágásu, kacagó szemében csintalan dsinek játszadoztak s kicsufolták a talajavesztett kopasz férfiut. – Ejnye, – szólalt meg az egyik, a Zsuzsa piciny piros ives ajakára szökve – (tehát ilyen volt a szép lány csókos ajaka), – ejnye, hát beszéljen már maga is, még nem hallottam a hangját. – Ee, – hallatta magát Muki erre – ee… – Ez nem elég, – szólalt meg egy másik dsin a Zsuzsa ajkáról, – beszéljen emberi hangon, egész szavakat. Muki, mintha csak meghallotta volna a dsinek nem hallható hangját, megszólalt végre: – Olyan furcsa vagyok ma, nem tudom, mi lelt!… Bálvándyék éppen akkor érkeztek a tornácra. – Nini, – jegyezte meg Toncsi papa, – mint látom, ti már össze is barátkoztatok. – Csak én, – hamiskodott Zsuzsa, – Hervay báró még vad egy kicsit. Bálvándy mindazonáltal bemutatta neki a fiát. – Fiam: Bálint. Az urak kezet fogtak, s egy pár udvarias frázist váltottak egymással… A Zsuzsa hajából kiesett a rózsa, Muki rávetette magát, mintha attól félt volna, hogy elrepül a virág. És elcsipvén a rózsát, átadta a leánynak. – Köszönöm, – mondta ez s (valószinüleg azért, mert nem volt tükör a tornácon) keblére tüzte a rózsát: a bimbót – két bimbó közé. Aztán, mivelhogy megkondult az ebédre hivó harang, a báró mellé szökött és elkapta a karját negédesen. – A karját, édes báró… De szaladjunk, mert roppant éhes vagyok… Az ilyes előkelő körökben nem járja, sőt neveletlenség számba megy, de Zsuzsának oly jól állott ez a neveletlenség, mint a vadvirágkoszoru a tündér fején… Az ebéd pompásan sikerült. Asztalra került a házigazda mindkét találmánya is: az irósvajas rák és a tárkonyecetes ürüsült. Bálvándy folyton piszkálta Mukit, hogy provokálja az elismerését, de az most oly szórakozott volt, hogy váltig csak evett s egy szóval sem dicsért semmit. Biztosan nem is érezte az étel izét (mint csakhamar _elárulta_), magasabb régiókban járt a képzelete. Ám a szapora szives koccintások folyamán végre neki bodorodott lebüvölt szelleme és elkezdett szikrát szórni. A nőről beszélt, az örök-nőről, aki mindig egyforma volt, ha Egyptomban született a Fáraók körében, ha római matrónának, ha ladynek, ha magyarok nagyasszonyának. Odáig ment, hogy bebizonyitotta, miszerint Kleopátra tökéletesen egy tipus azzal a szegény kis cselédleánynyal, aki szerelmi bánatában marólugot iszik… A nőnek – állitotta, – nincs megkülönböztető nemzeti, sőt faji jellege sem, mert csak egy jellege van: a szerelem vágya. Egyszóval homogén teremtés a nő, jelleme alig ismer megkülönböztető, osztályozó vonalakat… Zsuzsát, bármily fordulatos volt is, nem tévesztette meg a Muki báró játszi dialektikája. – Megcáfolom, báró – jelentette ki s komolyra biggyesztette játékos ajakát, – én bennem olyan erős a faji jelleg és a hazaszeretet, hogy képtelen lennék más országban élni. – Még nem szeretett, – bátorkodott Muki megjegyezni. – Talán nem, – ismerte be a leány, – de azt csak érzem, hogy nagyon tudnék szeretni. És még se lennék idegen ország asszonya soha-soha! Bálint bárónak nem tetszett a társalgás ilyetén fordulata. – Ne beszéljetek szerelemről: az komoly dolog, – mondta kelletlenül. De a huga lefőzte. – Hisz épp azért beszélünk róla, mert komoly. – Igaza van Bálintnak, – vette Bálvándy pártfogásába a fiát, mert az egyszer, ha tudtán kivül is, malmára hajtotta a vizet, – térjünk át egy könnyebb témára, ebéd közben nem jó gondolkozni. Bálint elnevette magát. – Igy találkoznak a nagy szellemek, – mondta, – Werner is azt állitja. – Ki az a Werner? – A hires lipcsei professzor. – Vagy ugy!… Okos ember lehet. – Reggeltől estig dolgozik, a legtranscendentálisabb témákon töri a fejét, komor, mint Dante s fölényes, mint Voltaire, de ha asztalnál ül azonnal átvedlik: egy sörivó student se lehetne nálánál bolondosabb. Bálvándyt érdekelni kezdte a tudós. – Mit csinál az asztalnál? – Rossz vicceket, – felelte Muki. – Közben iszik, mint a lyuk, tüsszent, csuklik és pletykázik. Az ember ilyenkor azt hinné róla, hogy valami hirtelen meggazdagodott kefekötő. S mindezt, – magyarázta, – azért cselekszi, hogy saját szavaival szólván, emésztés közben végkép elvesse a tudománya gondját, mert az emberi szervezetet, mint mondja, két irányban igénybe venni nem szabad. Vagy a fej dolgozzék, vagy a gyomor, különben mind a kettő csak félmunkát végezhet s mégis jobban kopik. – Alighanem igaza lehet a németnek, – mondta Bálvándy. – Én ugyan – tette hozzá humorral, – nem sokat gondolkozom ebéd után sem, mert minek kopjak, ha nem muszáj… Ezen mindenki nevetett, legjobban Bálvándy maga… Mind magasabbra ágaskodott az általános jókedv. A minduntalan összecsendülő kristálypoharak bongását elnyomta az emberszivek zenéje: az életviditó, lélekszépitő kacagás. Még Muki is megszépült a jókedv ragyogó fényében. Kopasz fején persze nem nőtt meg a haja, de arcának redői kisimultak s szelid fényt nyert a szeme. Zsuzsa minduntalan vele kötekedett, amivel igen boldoggá tette a szürkülő agglegényt. Ebéd után azonban, midőn a billiárd-szobában egyedül maradt Bálvándyval, bekövetkezett a reakció. – Hallod-e Toncsi, kesergett egy pompásan sikerült masszé után, – ilyen vén szamaraknak, mint mi, nem érdemes már élni sem. – Dehogy nem, – tiltakozott Bálvándy barátja blazirtsága ellen. – Hogy juthat ilyen bolondság az eszedbe egy jó ebéd után? – Azt se tudom, mit ettem. – Ejnye, – indignálódott a szives házigazda, – az irósvajas rákomat se vetted észre? – Hát rák volt?… Bálvándy komolyan megorrolt. – Majd adok én neked máskor rendes ebédet, – dohogta, miközben lecsapta dákóját, – puliszka való neked, bivalytejjel. Muki ki akarta engesztelni az érzékeny urat. Ne neheztelj rám Toncsi, olyan buta vagyok ma, mint a vágómarha. De Bálvándy csak nem engedett a hosszu orrból. – Dehogy is vagy te buta, hisz az ebéd alatt folyton bomlottál a lányommal. Egy mély sóhaj tört ki a nyiszlett kis báró kebeléből. – Hajahaj, pajtás, hisz éppen ez az a pont… – Miféle pont? – Az a pont, ami gondolkodóba ejti az embert… A mi számunkra – mondta elegikus hangon – már nem virit a szerelem rózsája. – He? – Nem virit a szerelem rózsája. Bálvándy nem tudta magát tájékozni. (Csak nem vetett a nyütt agglegény az ő gyönyörü hamvas leányára szemet?) – Ne izélj rébuszokban, – támadt rá Mukira morcosan. – Mit akarsz te a szerelem rózsájával? – Hiszen semmit, – sóhajtotta lemondással Muki, – és éppen ez az én tragédiám. A testem megvénült, a szivem fiatal maradt. – De hiszen, – vélte Toncsi egész bölcsen, – az még nem tragédia. Elégitsd ki a szivedet és hagyj békét a testednek. Azaz szeress ugy, mint Plátó: par distance. Muki megneheztelt a tanácsért. – Te, – kérdezte éllel, – beérnéd annyival? – Nem érném be, – vallotta Toncsi jókedvre derülve, – csakhogy én fiatalnak érzem a testemet is. – Persze, – borongott Muki, – te nem packáztad el a fiatalságodat. – Azt biz én nem packáztam el. – Könnyü volt neked, örökké itt éltél a medvék között. – Irigyelsz talán? – Irigyellek pajtás, – ismerte be Muki, – irigyellek. Most látom csak, hogy megismerkedtem a gyermekeiddel, miféle hülye az az ember, aki meg nem házasodik. – Hüm? – Aki meg nem házasodik… – Miért jutott ez ily későn az eszedbe? – Mert most láttam először a leányodat és a fiadat. Boldog apa vagy… – Abbijon, – ismerte be Bálvándy hencegve, – kevés embernek van ilyen jól sikerült két csemetéje. – Különösen a leányod, – bökte ki végre Muki elragadtatását, hogy könnyitsen a szivén, – igazad van pajtás: csak egy tündér lehet olyan tökéletes. Toncsi bárónak nem tetszett ez a hevület. – Jó, jó, hát gyönyörködjél benne, – figyelmeztette barátját, – de holmi bolondságokon ne járjon az eszed, mert – magad mondod – ahhoz már vén vagy. Muki valósággal megsértődött. – Csak nem hiszed, hogy megőrültem, vagy hogy gazember legyek? – tört ki a régi becsületes lelke. – Még akkor se gondolnék ilyen szentségtörésre, ha én volnék a római császár… Mit gondolsz, – folytatta, – nem vagyok én romlott azért, mert rossz vagyok. Az apát valósággal meghatották barátja szavainak nemes hevülete. Kezet fogott vele. – Te egy igen nemes lélek vagy, Muki. Mukit, bár teljesen őszinte volt a magábaszállása, kellemetlenül érintette ez az elismerés. Érezte, hogy már nem méltó reá. Legkevésbé a Bálvándy részéről. – Hagyd el, – mondta rosszkedvüen. – Nem érek én ma már egy hajitófát sem. Sőt – fakadt ki maga ellen szintén öntudatlanul, – éppen abban jár az eszem, hogy kivetkőzzem a lelkemből. Ha már mindent, mindent vesztettem, legalább meggazdagodom. Toncsi csudálkozva hallgatta barátja homályos értelmü paradox szavait. – Nem értelek, – jegyezte meg rövid szünet után. – Azért, hogy meggazdagodjál, még nem kell kivetkőznöd a lelkedből. – Haha, – s keserün felkacagott az elesett gavallér, – ebben az országban óriási handicapteher a lélek. Itt csak a lelketlenek boldogulhatnak; a hizelkedők, az öklelők, a ravaszok, a gonoszok. Bálvándy még jobban elcsudálkozott. – Hát ezentul olyan akarsz lenni? – Olyan. Erre már elnevette magát a jólelkü ur. – Ha csakugyan az lenne a szándékod, – mondta, – nem beszélnél róla. És ismét megragadta s melegen megrázta a Muki kezét. – Ismertem egy urat, – mesélte közben, – az is mindig ugy beszélt, mint te most. Dicsérte a tolvajokat és betörőket, de mikor valaki egyszer egy homályos, bár kereskedői fogalmak szerint teljesen korrekt vállalkozásba akarta belevinni: olyan pofont mért eme valaki ábrázatjára, hogy majd kiugrott a szeme. Hát te is ilyen vagy. Muki észrevette, hogy az imént ugyis tovább ment a kelleténél: meghagyta Bálvándyt jámbor hitében. Egyet csavart a fején és elnevette magát… Egy pár napig semmit se csinált Muki Bálvándon. Csak élt. Nem is akart egyebet. Sőt akkor lett volna igazán boldog, ha elfelejtheti vala az egész mindenséget (önmagát is beleértve): az emberküzködés apró, céltalan piszkosságait, az élet szenvedelmeit, sőt anyagi örömeit is. Lelke kikivánkozott csunya aszu hüvelyéből, szeretett volna valahol a magasban lebegni, talán Zsuzsa felett, hogy megoltalmazza, őrangyala lehessen a leánynak. Egy heti önfeledt ábrándozás után azonban végre is belátta Muki, hogy cselekednie, egy kicsiny lépéssel legalább közelednie kellene a céljához, különben céltalanná válik a földgolyóbison való tengődése. Most inkább, mint valaha. Érezte, hogy semmit se számit és – számitani akart. Mindegy, akármilyen lelki áldozatok árán. A fő, hogy hatalomra tegyen szert: irigységet, megdöbbenést, gyülöletet, avagy – tiszteletet, hálát, elismerést provokáljon. Mindegy volt neki minden, csak sulya legyen. Akár himnuszban, akár pamfletben, de emlegessék a nevét. Belátta, hogy nem válogathat az eszközökben, ahhoz már nem volt sem elég naiv, sem elég fiatal… Aztán az is sarkalta Mukit, hogy jogcimét vallja Bálvándon való hosszadalmas tartózkodásának. Nem akart huga előtt a naplopás vagy ingyenélés gyanujába keveredni. Némi gondolkodás után azt eszelte ki, hogy felkéri Bálvándyt, egy félig-meddig rombadőlt várkastély megtekintésére. A rom eladó volt és csak tiz kilométernyire esett Bálvándtól. Tulajdonosa, egy szeszgyáros mindössze tizezer forintot kért érte s a hozzátartozó hetven holdas elparlagosodott parkért. Ennyit, vélte Muki még ő is megreszkirozhat érte… Mert biztosra vette, hogy ezentul mindig nyerni fog a kártyán. Más kérdés, hogy lakhatóvá teheti-e valamikor a kastélyt. Bár bizott ő már annak a lehetőségében is. Valami démon megtévesztette az eszét: elhitette vele, hogy minden sikerül az emberfiának, ha Istennel szakit s a pokollal szövetkezik. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai e mellett szólottak. Őt is a szive tette tönkre: hát most az eszével kell visszahóditania azt, amit a szive miatt elvesztett… Bálvándy szenvedélyes birtokbecslő volt és egész Erdélyben az első dilettáns alkusznak vallotta magát. Örömmel teljesitette barátja kérését. Elment vele a romhoz és a szeszgyároshoz s kilencezer forintért kialkudta számára a kastélyt. Muki egyelőre csak kétezer forint foglalót adott, de azonnal intézkedett, uj birtoka nevére leendő átiratása iránt… A Bálvándy Antal szüz erdélyi telivér méneséből összeállitott négyesfogat már mint hunyadmegyei birtokost röpitette uj birtokáról Bálvándra… A bamba holdvilág és a tüzes csillagok milliárdjai kisérteties fényt szórtak az országutjára, beezüstözték az azt szegélyező fasor leveleit… Valahol a távolban mélabus, szivfacsaró melódiákat furulyázott, alighanem valami oláh pakulár… A közelben baglyok huhogtak az erdő szélén és egy hirtelen kerekedett kóbor szél fütyült… A lovak prüszköltek s dübögő patkójuk szikrákat váltott ki az országut bazaltjából… Bálvándy Antalnak, talán mert megszokta, nem volt érzéke a természet pompája iránt. Tőle bámulhatott a hold, reszkethettek a csillagok, furulyázhatott a pakulár: a jó urat talán még az se hatotta volna meg, ha leszáll az égből az angyalok kara s menyei dalszóval kiséri vala ősei kastélyába. De Muki másforma ember volt. Az ő élete javarészt a kőszénfüst és a villamosvasut rikitó csilingelése közepette őrlődött le. Rá az ujság ingerével hatottak az örökkévaló természet örökszép játékai. De meg szerelmes is volt, ami megtizszerezi a lélek fogékonyságát… Muki teljesen átengedte magát érzéseinek; beleábrándozott a holdba, részvéttel kisérte a csillagok járását, kihallgatta a csendet, leste az örökkévalóság titkait. Bálvándy minduntalan karatyolt neki valamit, különösen az akviziciójáról pöntyögött. De Muki rá se hallgatott. Egy-egy sóhajjal felelt a kérdéseire. A derék ur végre is megsokalta a szótlanságát. – Mi lelt téged? – kérdezte tőle kelletlenül. Muki összerázkódott. Hogy kizökkentette barátja ábrándjai szines világából, észretért: őt magát is boszantani kezdte a _gyöngesége_. Mert immár gyengeségnek minősitette lelke szépségeit. Terhére voltak, utjában állottak. – Ej, – válaszolt röstelkedve, – eszembe jutott egy régi história: az zavart meg. – Miféle história? – … Egy gyermek ment a réten, kora reggel napsütés előtt és gyémántot szedett. Azt hitte, hogy a füszálon rezgő harmatcsepp a gyémánt és ez a hite teljesen elég volt neki ahhoz, hogy boldognak érezze magát. De – folytatta Muki a meséjét, – amint igy megy, mendegél a fiu, egyszerre csak eléje pattan az ördög: – Mit csinálsz te fiu?… Gyémántot szedek… – Mutasd, megveszem a gyémántodat… A fiu táskájába nyult, ahova a gyémántot gyüjtötte és ime, semmit sem talált benne. Gyémántjait felszitta, megsemmisitette a levegő… Sirva fakadt. Aztán oda szaladt az anyjához és azt kérdezte tőle: – Édes anyám, miből van a gyémánt? Az – válaszolt neki az anyja, – az ördög könyéből származik, ne vágyjál te, fiam, gyémántra soha… Bálvándy tátott szájjal hallgatta. – Hol hallottad te ezt a mesét és mit akartál vele mondani? – Semmit, – mondta Muki – mese, hát mese. – Mégis? – Ugy gondolom, az a mese tanulsága, hogy az az ember, aki kincsek után futkos, az ördögre szorul. – Szép, – mondta Bálvándy, – ez alighanem valami napkeleti mese lesz. – Az, – hagyta helyben Muki, – csakhogy, – tette hozzá, – itt nyugaton valóság az, ami a napkeleten mese. Bálvándy megcsóválta fejét, mint mindig, amikor nem értett valamit. – Nem irtál te verset valaha? – kérdezte rövid szünet mulva. – Irtam. De most már gyülölöm a költeményt… A kocsi befordult a faluba, a kutyák megrohanták s akkora lármát csaptak a köznapi eseményből, mint az ujságirók, ha panamán csiptek egy kegyelmes urat… A kastélyudvaron egy rántással leszögezte a lovakat a nyalka székely kocsis. Bálvándy és vendáge kiszállottak a hintóból. Zsuzsa eléjük szaladt. Atyja nyakába ugrott s mialatt csókolta, egy meglepő hirt közölt vele. – Levelet kaptam, apa. – Kitől? – Charlietól, Chester-castleból… Bálvándy nagyot nézett. – Ejnye, hát levelezel vele? – Miért ne? Angliában az nem shoking. Mondta a leány és ragyogott a szeme, mint a karbunkulus. – És mi van a levélben? – kérdezte az apa rosszat sejtve. – Az, hogy holnap itt lesz. Éppen ettől tartott Bálvándy. – Ejha, hát ugy siet!… Mit irt még? Zsuzsa fülig pirult. Aztán lehunyta szemét és atyja füléhez ágaskodott. – Azt, hogy nem tud nélkülem élni… Muki nem hallotta a szavát, de magaviseletéből megsejtette a gyönyörü leány érzéseit. Talán a szive dobogását is meghallotta… Belekapaszkodott egy asztal sarkába és mereven maga elé nézett. A semmibe. Ugy állott ott, mintha kővé meredt volna; mozdulatlanul. Majd erőt vett magán és haragosan megrázta fejét: – Most már csak azért is, – morzsolgatta a fogai között. Aztán mosolyogva a leányhoz közeledett és fenhangon folytatta. – Lehet gratulálni? Zsuzsa atyja mellére borult, de szemét nem vette le Mukiról, ugy válaszolt neki. – Ha magyar ember lesz belőle, akkor – talán… HETEDIK FEJEZET. A baronet. Muki báró első indulatában arra határozta el magát, hogy megszökik Bálvándról, még mielőtt az angol ur odaérkeznék. Egy inassal be is csomagoltatta a holmiját még az éjjel, de Bálvándyval csak másnap reggel akarta a szándékát közölni… Fáradt volt, korán lefeküdt. De álom nem jött a szemére. Fülledtnek érezte a szoba levegőjét, ablakot nyitott… A hold egy széles sárga sávot huzott a szoba padmalyára. Reszkető, sápadt fénye szinte megelevenitett egy bronzalakot, amely egy antik almáriom tetején parádézott s valami félmeztelen olasz énekes leányt ábrázolt. Az álomkereső urat boszantotta a bronzlány mezitelensége Eszébe jutottak róla a céda nők, mind valamennyi, akit életében valaha ölelt. Azoknak tulajdonitotta fizikuma korai hanyatlását. Szivére ránehezedett a késői megbánás keserüsége s gyülöletet váltott ki belőle. Első, ugyszólván diákkori szerelme, a kis Ilonka, pillanatnyi önfeledt kézszoritásán kivül egyetlen valóban tiszta szerelmi emléket sem tudott felverni a multakba kalandozó képzelete. Tulajdonképen fogalma sem volt az eszményi nőről, mig meg nem látta Zsuzsát. Addig egyáltalában eszébe se jutott, hogy foglalkozzék a nőiség csudálatosan boldogitó varázsának analizisével. A szép, kedves szüzek, finomlelkü dámák elmentek mellette, anélkül, hogy észrevette volna őket… Léha volt, bolond!… … Most Zsuzsa előtt megtorpant végre. Eléje szökött az erdei tündér, megbüvölte varázspálcájával: kinyitotta szemét. Haj de most már, mit ér a kijózanodása, mikor végzetes könnyelmüsége többé nem volt helyrehozható!… … A bronzleány szemébe vigyorgott incselkedő szemérmetlen kacsintással, odakinálta neki vérpiros ajakát… „Jer és ne ábrándozzál a holdvilágba, öledbe kuszom és véresre csókolom az ajkadat. Én vagyok a te igazi párod, az ártatlanságnak csillagsugarakból szőtt fátyolát a te szentségtörő kezednek nem szabad megilletnie, mert a te vágyadtól megriad a szüziesség…“ Muki kiugrott ágyából s a nélkül, hogy gyertyát gyujtott volna, leemelte az almáriumról a holdvilág fényében fürdő bronzleányt és egy sötét sarokba állitotta. Szégyellette az eszelősségét, de másképp nem tehetett. Nem tudott a szobortól aludni, holott okvetlenül ki akarta magát pihenni… Bezárta az ablakot, elsötétitette a szobát egészen. Erre nemsokára el is aludt. Parancsához képest nyolc órakor költötte fel az inas. Muki ablakot nyittatott és magával hozott gummikádjába vizet hozatott. Mig Gyurkó (az inas) oda volt a vedrekkel, kikönyökölt az ablakba, ugy, ahogy volt, hálóingben, friss levegőt szini… De egyszeribe visszahőkölt. Szobájának ablaka a virágoskertre nyilott s egy karcsu leány járt a rózsák között: Zsuzsa. Haja vastag fonadékban omlott le a vállán, kezében kerti olló. Rózsát szüretelt. Olyan volt, mint egy játékos kis leány, vagy – mint egy nagy csudapillangó, amely repesve válogat a virágban… Gyurkó meghozta a vizet két hatalmas vederben s megtöltötte vele a kádat. Muki beleült s egy uritök nagyságu szivacsot nyomkodott a feje bubjára. Nagyon fájt a feje. De nem segitett rajta a szivacs. Egy kis dögönyözés kellett volna neki. – Tudsz-e te masszirozni Gyurkó? – Mi a fene az, instállom? – kérdezte Gyurkó tőle telhető tisztességtudással. – Ide gyere fiam és gyurd meg a fejemet A kis inas megijedt a különös parancstól. – Nem gyurtam én még, instállom, fejet soha. – Hát majd fogsz most… A markoddal nyomni fogod, ahogy birod, a hüvelykujjaddal meg kenegeted a kopasz felét, meg a nyakamat… Ugy, ni, látod… Ne kiméld… Nem kellett Gyurkót biztatni. Ha olyan a gusztusa a méltsás urnak, – gondolta magában, – hadd emlegesse meg a marka keménységét. Szinte puhává dörgölte Muki fájós fejét. – Elég az ebugatta! – szisszent fel a páciens, midőn megelégelte a torturát, – kitéped azt a kis maradék hajamt is… Kiugrott a kádból és ledörgöltette magát. Gyurkó az oldalbordájával és vékonyka lábszárcsontjaival is csak ugy bánt, mint a fejével. Muki beleizzadt a kezelésébe, de éppen az kellett neki, az izzadsággal együtt kiköltöztek fejéből és egyéb alkatrészeiből a fájdalmak is. – Derék sintér vagy, Gyurkó, nesze öt pengő. – Jaj, kezit csókolom a méltóságos urnak, – ujjongott az oláhba ojtott székely legényke, ha köllök, csak szólni tessen, tok én még fenébb is lenni. Muki elnevette magát és kiküldte a kis inast. Aztán felöltözködött. Először a fejét, a kusza fejét szedte rendbe, kivülről is. A tarkóján duskáló háromszáz szál haját gondosan fölpomádézta a feje bubjára, rakoncátlan, tömött bajuszát meg megtanitotta becsületre, aztán megberetválkozott és lenyirta az orrából kikandikáló szőrszálakat. Éppen ezen a müveletén csipte rajta Bálvándy. – Ejnye a milliomát! – támadt rá vendégére megbotránkozva. – Azt mondják a cselédek, hogy meg akarsz szökni. Pedig innen ma el nem mégy, az ebugatta, mert szükség van reád. Muki kifujta az orrát, mert csiklandozta az olló. – Mi szükség lehetne rám? – Az, hogy ugy beszélsz angolul, mint a szarka, hát ne hagyj magamra azzal a brit urral, mert én egy szót sem vallok a nyelvén. – Majd beszélnek vele a gyerekeid… – Oszt ne tudjam, mit?! – heveskedett a jó báró. – Az ellen protestálok. Itt maradsz tolmácsnak, punktum. – Fáj a fejem, – okvetetlenkedett Muki. – Nem fáj, – tagadta Toncsi. – Hát – vallotta be Muki bizonyos viszonylagos jókedvvel, – csakugyan nem fáj, csak fájt. – Látod, hogy jobban tudom, – konstatálta Bálvándy. – Azért akartál te megszökni, mert félsz az angoltul. – Tán te félsz! – Én félek: azt nem is tagadom. Annyi az angolban a cerimónia, hogy a magamforma egyszerü magyar nemes azt se tudhatja, mikor sérti meg a becsületét. Torbágyi grófot, – mesélte Toncsi, – aki közöttük élt egy félesztendeig, kibulnoardirozták a klubjából, mert kisült, hogy rókát lőtt. Tudniillik, rókát lőni becstelenség Angliában. Hát ezek után honnan tudja az ember, hogy mi nem az? – Hehehe. – Ne nevess, mert ugy se fogatok be neked. Muki engedett az erőszaknak: Bálvándon maradt. Különben is kialudta sötét gondolatait, most már ugy gondolkozott, hogy tulajdonképpen érdekében is áll megtudnia, hányadán áll Zsuzsa az angol urral. Az apa könnyebben mozgósitható, ha leánya kiröpül a fészkéből. Aztán meg (a maga szempontjából) teljesen mindegy lehet neki, hogy kinek a felesége lesz Zsuzsa, ha egyszer ugy se lehet az övé. Belátta, hogy valami ostoba, céltalan irigység zavarta meg éjjel a fejét. Az ilyen gyengeségekről pedig le kell szoknia, különben nevetségessé teszi magát. – Jó, – mondta mosolyogva, mi közben szivarkára gyujtott, – itt maradok még két napig és megudvarolom az angolodat. – Éljen a fejedelem! – örvendezett Bálvándy. – Ezt meghálálom neked. Azzal szelesen kiszaladt a szobából és saját (de szóról-szóra nem veendő) szavaival szólván, szétütött a kertészlegények, kukták és inasok között, hogy jól végezzék a dolgukat, mert olyan vendég áll a házhoz, aki magánál a római pápánál is válogatósabb. Lett is, mire a baronet megérkezett, olyan rend a kastély körül, hogy (ez meg már a Gyurkó kifejezése): lelegelhette volna akár a gyöpöt is. Bálint kiment eléje atyja legszebb ötös fogatán. A vén Miska kocsis fejébe persze nem nyomtak vaskalapot, mint Angliában szokás, (azt ugy se türte volna a Miska feje) – de annál rangosabb volt a lovak ezüstveretü sallangos hámja: valóságos napkeleti fényt árasztott az ekvipázsra. Aztán az erdélyi mokányoknak sem kellett magukat szégyelleniök: oly haragos tüzzel és mégis könnyed eleganciával, mint azok, nincs az az ánglius ló, ami nekimenjen a hegynek. Holott csupa görbe világ volt az állomáshoz vezető ut. Charlie alig győzte csudálni a nemes állatok akcióját és kitartását. Pedig annak nemcsak a lovakon járt az esze… Mikor a várkastély csonkatornyu bástyája kibukkant a várkert égbe nyuló jegenyesora hézagán, nem is gondolt ő többé se lóra, se azokra az erdélyi világi tündér-mondákra, amelyekkel Bálint az egész uton traktálta: attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta az ő tündére regényes fészkét, elbujhattak tőle a Bálint tündérei a világ egész lóállományával együtt. Szive elkezdett kopogni s leányosan üde s mégis férfias arcát vérrel öntötte el. – Tehát megérkeztünk, – mondta magában mély megilletődéssel. – Itthon vagyunk, – konstatálta Bálint, midőn átrobogtak a kastélyhidon s egy Angliában eltanult kemény shake-hands-szel üdvözölte vendégét. – Isten hozta nálunk, tekintse szegényes hajlékunkat a maga házának. – Ez nem szegényes, – udvariaskodott a fiatal gentleman. – Ugyan, – tiltakozott Bálint szerényen, – az önök castleja hat-akkora. – Nagyobb, – ismerte be Charlie – de ez szebb: csupa stil és érdekesebb: csupa történetet lehel. Ezt már nem is udvariasságból, meggyőződésből mondta. Láthatólag kellemesen érintette a Bálvándy-rezidencia uri előkelősége: a vár borostyán-koszorus bástyái, merész kiszögellései, tornyai s a várkert évszázados hársfáinak s magas kőfalának zordon pompája. Csak egy pillantást vetett maga körül, aztán hogy meglátta Zsuzsát is, nem pillantott többet egyebüvé. Még a lábára sem. Majd megbotlott a kocsi hágcsójában, midőn kiszállott… Zsuzsa a kastély gótstilü ajtajában fogadta a ház vendégét, atyja oldalán. Egyszerü kék delain ruhát viselt. Fényes vasszin haja évszázados magyar divat szerint, hármas koszoruban övezte csillogó fehér homlokát. Nagy, riadt szeme lágy fényben uszott. Öle telisdedtele virággal: olyan volt, mint a szép leánynyá varázsolt mesebeli rózsabokor. A viszontlátás első pillanatában elpirult Zsuzsa s leeresztette szemhéját Charlie előtt. De amint közeledett hozzá az ifju, mind elfogulatlanabb lett: ajka mosolyra nyilt s felkacagott a szeme is. Charlie egy mély szertartásos bókkal üdvözölte, aztán kérdő mosolylyal az ajkán, a háziurhoz közeledett. Bálint bemutatta az atyjának. Ugyancsak szertartásosan. – Charlie, baronet of Percy, my friend, Anthony baronet of Bálvándy, my father. Bálvándy kissé megszeppent a parádés kezdettől, de azért véletlenül eltalálta az angol izlést. Megmarkolta vendége kezét és elkezdte rángatni, ahogy csak birta. A baronet visszarángatta ugyancsak teljes erővel, amiből legott megtudta Bálvándy, hogy nem csinált hibát. Örült is a sikerének nagyon. Még a szava is megjött: kivágta azt a német frázist, amit még reggel eszelt ki vendége beneventálására: – Kriszti Gott, mein lieber, freut mich dich kennen zu lernen… Kölcsönös hajlongások… Aztán végre sorra került Zsuzsa is. Az ő istenhozottja igen egyszerü volt. Egyszerü és fönséges, mint az anyatermészet maga, amelynek egyik legtökéletesebb remeke volt. Még csak kezet se fogott Charlieval, mint ahogy a konvenció diktálta volna, csak átöntötte rózsáit a maga öléből az ifju ölébe. – Ez a magáé: magyar virág… Charlie, eme közvetlenség feletti gyönyörüségében dehogy tudott volna kifejezést adni érzéseinek. Még ha lord Byronnak született volna sem. Holott világéletében sem irt egy sor verset sem. Ki is zökkent a baroneti méltóságából ugy, mint az egyszeri diák, aki rossz sédát huzott az érettségi vizsgán s mindössze egy mondatot tudott, hát azt variálta egy félóráig, hogy legalább a szája mutasson valamit. Ilyenképen svindlizett Charlie azzal az egy mondattal, ami az eszébe jutott. – Oh, very nice… very nice indeed the hungarian flowers… the flowers in Hungary… I am charmed of it. (Óh igen szép… valóban igen szép a magyar virág… a virág Magyarországon… el vagyok ragadtatva.) – Akkor ne gyürje össze szegénykéket annyira, – figyelmeztette Zsuzsa (angolul természetesen), – mert megtalálják szurni… A rózsa szur. – Ah pardon, – mentegetőzött az angol gavallér, – észre se vettem, hogy ugy szorongatom. És zavartan mosolyogva nézdelt szerteszét, hogy hová is rakhatná a virágjait, mert hisz ugy se maradhatnak az ölében addig, ameddig el nem hervadnak. Zsuzsa észrevette a zavarát, megfogta a karját. – Jöjjön velem, ha virágot adtam, gondoskodni fogok virágtartóról is. Mintha csak virágtartónak idézték volna: épp ebben a pillanatban lépett ki a kastélyból Muki. Zsuzsa neki is bemutatta a baronetet. Az kezet nyujtott volna Mukinak, de nem lehetett a virág miatt. Muki ötletes embernek bizonyult. Elszedte az angoltól és (hogy szabadon parolázhasson a jobb kezével), balkarjára vette a virágjai felét. Ezzel felszabadult a Charlie jobbja s megtörténhetett a parola. Egy pár perc mulva pedig megtörtént (még pedig az egész uri társaság közremüködésével) a virágok elhelyezése is. Egy rózsát a Charlie gomblyukába tüzött Zsuzsa, a többit pedig vékonynyaku szines üvegkancsókba ültette a Bálvándy-család és hüséges vendége. Általában igen okosan viselte magát Muki, nem vágott pofákat, teljesen megemberelte magát. Még vicceket is gyártott, rosszakat ugyan, de angolokat, tehát meg lehetett neki bocsátani a kvalitásukat. Ezen a véleményen lehetett Albion fia is, mert meghazudtolva a fajtája hirét, oly jóizüeket nevetett a Muki mókáin, hogy majd kicsordult a könnye. – Nini, – jegyezte meg Toncsi báró halkan, – hisz ez egy egész derék fiu, angol létére még nevetni is tud… A teritett asztalnál még nagyobbat lépett Charlie házigazdája kegyei felé. Egy az, hogy valóban derekasan megfelelt a teli pohárnak, más az, hogy kétszer is megismételte az irósvajas rákot. – Ez ember! – dicsérte meg suttyomban a mellette ülő Muki felé vágva a fejével. Ez nem is sejtette, hogy a jó báró miből meritette a lelkesedést. – Az hát, – hagyta helyben morcosan, – ki mondja, hogy nem az? – Olyan otthonosan érzi itt magát, – folytatta Bálvándy, – akár csak a szomszéd faluban született volna. – Eh, – kicsinyilte le Muki, – neked imponál az, ha valaki messze született? – Nem arról van szó, hanem hogy egy csöppet sem pöffeszkedik. – Miért pöffeszkednék? Vagyunk mi olyan urak, mint ő. – Hiszen persze, hogy persze, de… Benne maradt a mondat vége, mert megijesztette a fia. – Ugyan kérlek, – intette ez az apját, – még észre találja venni, hogy róla beszéltek… Azt nem vette észre Charlie, mindazonáltal házigazdája iránti figyelemből franciára forditotta a szót. Nem igen illett ugyan a szájába, de hát a Bálvándyéba se igen illett az: francia tudásukat illetőleg teljesen egy rangon volt a két férfi, azzal a különbséggel, hogy Charlie a szavak nyakát tekerte ki, Bálvándy meg a mondatokét. De megértették egymást, a többi meg nem lényeges. Antal ur medvét és zergét igért előkelő vendégének a puskája hegyére, az meg ugy örült eme kilátásnak, mint gyermek a krumplicukornak… Egyáltalában minden csekélységnek örült Charlie, a feszességnek nyoma se látszott a modorában… Bár hiszen az is lehet, hogy a maga hazájában nyelte a halcsontot, csak a Zsuzsa közelében lett bohó gyerekké… Annyi bizonyos, hogy a baronet nagyon kedves volt Bálvándon s mégis előkelő, amitől Mukinak ismét kiujult a spleenje. Hiába erőlködött, minduntalan elárulta az angol fölényén való boszuságát. Nem is győzte a tettetést egy napnál tovább: másnap csakugyan elutazott Budapestre. De az utolsó órában még megkínozta a barátja. Félrehivta a kert egy borostyános sarkába, s titokzatos hangon, mintha összeesküvésre akarta volna csábitani, ezt a kérdést intézte hozzá: – Te… te Muki, mit szólsz az angolhoz? – Mit szóljak? – válaszolt ez befelé dühöngő, de kifelé csak remegő hangon. – Azt, hogy egy rengeteg nagy és jólelkü kamasz. Bálvándy aprókat kacagott. – S a leányomhoz? – kérdezte. Muki elkomolyodott. – Róla – mondta, – az a véleményem, hogy a baronetnek a felesége lesz. Toncsi báró megvakarta a tarkóját: örült is, nem is. – Tudod-e, hogy annyi pénze van annak a fiunak, hogy megvehetné akár az egész Hunyadmegyét. – Az neki jó. – Jó lenne az – jegyezte meg Bálvándy – Zsuzsának is, csakhogy egy baj van. – Mi no? – Az, hogy az angol aligha fog akarni ideköltözködni, Zsuzsa meg angol asszony nem akar lenni. – Eh, az nem biztos, – állitotta Muki hevesen, mert már igen elhatalmasodott rajta az idegessége. Véget is akart vetni a reá nézve kínos párbeszédnek. De Toncsi belekapaszkodott. – Jól van, jól, – folytatta az apró kínzást, – de nekem tudnom kell, hogy mi a biztos, mert gondos apa létemre nem türhetem, hogy az én leányommal csak per puff flirtöljön valaki, ha maga a nap édes fia is. – Ne izetlenkedjél, – gorombáskodott most már Muki egész nyiltan, – Zsuzsa bárónő jobban eltalálja azt, hogy mi szabad, mi nem, mint a világ valamennyi gondos papája. – Gondolod? – Tudom… – Persze te elfogult vagy vele szemben, jobban tetszik neked, mint más. – Jobban, – vallotta be Muki esztelen vakmerőséggel, szinte kihivóan. – Szerelmes vagyok bele. – Bolond! – Te piszkáltad ki belőlem… Hát most már tudod… Muki egész kikelt az arcából érzései nyomása alatt. Bálvándy, a helyett, hogy megharagudott volna rá, megszánta. – Ejnye, ejnye, – motyogta részvéttel, – bocsáss meg pajtáskám… igen sajnálom, hogy nem vagy fiatal. – Ne sajnálj te engem, – utasitotta vissza Muki a részvétet gőggel, – majd kárpótolom én magamat más uton. – No csak no, valami bolondot ne tégy. – Ne félj te attól… az én vérem tele van akarattal, minden cseppje az égbe kiált kárpótlásért a multban elvesztettekért. Bolond voltam, – fakadt ki hihetetlen szenvedelemmel, – őrült: szerettem az embereket! Bálvándy persze nem értette, hogy miért legyen őrült az, aki az embereket szereti. Akkor ő is az lenne. Holott nem csinált neki a szive soha semmiféle galibát. Nyugodtan, boldogan élt, életének ugyszólván csak egy igazi nagy szomorusága volt. Hogy eltemette szépséges párját, hüséges hitvesét. De még ez a fájdalom se hasogatta sokáig a szivét. Belenyugodott Isten végzésébe. Ugy volt megteremtve: egészséges lelke csupán egyensuly volt, merő harmónia. Az élet viharja ilyen emberekben nem tud kárt tenni. A magasabb intellektus, a müvészlelkek tagédiája a nagy viharok… … Muki összeölelkezett Bálvándyval, kezet fogott Charlieval, Zsuzsával és bátyjával, aztán egy utolsó pillantást vetve a rózsás kertbe, ahol utoljára látta Zsuzsát egyedül, a virágai között: kocsiba ült. Miska kieresztette a suhogót és minden becsületes ok nélkül végignyalta vele a türelmetlen pejeket. … Elrobogott a fogat. NYOLCADIK FEJEZET. A bakk. Muki örült az egyedüllétnek, érezte, hogy Bálvánd nem neki való hely. Nagyon egyszerü, nagyon előkelő. Pihenésre, nyugalomra csábit, de nem nyujthat neki gyötrelemnél egyebet… Hiába, már olyan az ő sora, mint a morfinistáé. Agyonhajszolt, kimerült idegeit csak egy ujabb adag méreg: lelketölő emberhajsza csillapithatja le. A csendes, eszményi boldogságot már nem állja ki a szervezete… Nagyváradig egyedül utazott egy vasuti fülkében. Folyton cigarettázott és terveket szőtt. Azon volt, hogy kiverje eszéből a Bálvándyakat. S ez sikerült is neki. Váltig azon gondolkozott (s életéből vett példákkal illusztrálta, erősitgette gondolatait), miféle tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy az ember a mások nyakára nőjjön… Utóbbi időben különben mindig ezzel a témával küzködött, de végleges megállapodásra nem tudott vergődni. Megcsinálta aforizmáit, szigoru elvekké kögitette tapasztalatait, mégis nyugtalan volt magábaszállása pillanataiban… Nem felejtett-e el valamit?… Nem hibázta-e el valahol?… Hátha eredendő örökölt kvalitások nélkül meg se lehet tanulni az élet müvészetét: minden igyekezete hiábavaló lesz: a lelkével való harcban az első nagyobb összecsapásnál összetörik?!… … Eh, – kergette széjjel hosszas tépelődés után bátortalanitó aggodalmait, – az ember mindenre képes, ha akarni tud. És csupa véletlen, hogy valaki jó-e, vagy rossz. Rablók között rablóvá nő a gyermek. Képmutatóvá a képmutatók között. Ő vakok között tengődött s vak volt maga is, mig unokahuga, egy leány, le nem szedte szeméről a hályogot… Micsoda portentum is az a nő! – füzte tovább gondolatai fonalát. – Csupa groteszk az akarata, a hite, szinte természetellenesek, lehetetlenek a vágyai!… És ő mégis szövetkezett vele! Sőt bizonyos pillanatokban még bizik is benne, hogy keresztülviszi akaratát… Miféle szuggesztiv ereje van az elszántságnak, hogy hihetővé tudja tenni a hihetetlent is! … Bármint lesz is – vélte Muki – az Ágnes tervével: egy bizonyos. Az, hogy ő már megkapta belőle a maga jutalékát, anélkül, hogy csak egy érdemleges lépést is tett volna a megvalósitása felé. Annak köszönheti, hogy kinyilt a szeme s akarni megtanult. A terv megbukhatik, de ő már megszedte a gyümölcsét az Ágnes tudtán kivül és háta mögött… Nem akarja a hugát megcsalni, nem. Annyit megtesz neki, hogy helybe hozza neki kiszemelt áldozatát, ha lehet. Elnyerheti a pénzét is. De aztán egy lépéssel sem megy tovább. A férjkeritő nevetséges szerepére nem vállalkozik. Hovatovább szinte boszantani kezdte Mukit, hogy annyit és oly komolyan foglalkozik az Ágnes hóbortjával s hogy a maga érdekétől nem tudta azt elválasztani. Mert tulajdonképpen mit törődik ő azzal, hogy férjhez megy-e a vénleány, vagy pártában marad! Az az ő dolga. Neki talán még inkább az állana az érdekében, hogy kudarcot valljon a terve… Eszébe jutott a jólelkü erdélyi ur s az a kedves, ártatlan miliő, amelyben élt. Lehetetlen volt Ágnest oda beleképzelnie… Micsoda pusztitó robbanás támadna a nyomán! Az a nő háborusággá változtatná azt a dicső nyugodalmat, amely a kis család felett uralkodott, kiszakitaná a szivekből az együttérzést, a szeretetet, egyszóval felrobbantaná a családi szentélyt s poklot varázsolna a helyébe. Mert olyan a lénye: nem tür meg a magáén kivül akaratot. Holott a Bálvándy családot éppen az tette oly előkelővé, hogy minden egyes tagja tisztelte a másikának érzését… Muki nagyot kacagott a fantáziája alkotta képen. Aztán elfujta, mint a buborékot… Ugy se válik, vélte, valósággá soha. Arra nem is akart gondolni, hogy mi sors várna Zsuzsára, ha mégis meg találna valósulni… Szépen edződött a Muki szive, akár a bessemer acél. Észre se vette, hogy immár csupa arcátlan cinizmus, lelketlen gazság volt minden gondolata. Két hónappal ezelőtt lelőtte volna azt az embert, aki lelke eme fordulását megjósolja vala, ma pedig talán nem is emlékezett már arra, hogy milyen volt valamikor… Indokolva volt a Muki elváltozása: az esze felmentette őt… Jó akart lenni: az élet nem engedte, hogy jó legyen… Meghibbant az itélőképessége, lecsuszott az erkölcs talapzatáról. El volt veszve, midőn azt, hitte, hogy meg van mentve. Az életkedve azonban megjött a fordulónál. Önérzetével és vágyaival együtt. Szinte megfiatalodott. Igaz, hogy mértékkel élt, vigyázott az egészségére, mint egy bugris, kiszámitotta lépéseit. Egyszóval rászoktatta magát az önfegyelemre. S csak nagyritkán billent meg (mint Bálvándon is) uj lelke mérlege. Szeretett igy élni: kiszámitva, rendezett viszonyok között, okosan. Bizonyos tempóval, ami önkénytelenül tekintélyt provokál… Alig várta, hogy felmehessen a kaszinóba és a klubba. Az utóbbi volt ugyan az igazi müködési tere, de, vélte helyesen, a kaszinót sem szabad végképp elhanyagolnia. Még ráfognák, hogy kikopott belőle, holott erősebben ült benne, mint valaha. Aztán nem szabad lemondania a nagy urak társaságáról, az egy bizonyos patinát ád az embernek, eltekintve attól, hogy esetleg magasabb céloknak forrása lehet… Azonban mielőtt ujra belevetette volna magát a nyilvános élet árjába, eszébe jutottak a magánügyei. Eddig nem sokat törődött velük, sőt végképp átháritotta a birtoka s a rajta levő adósságok gondját a bérlőjére. Az fizette a kamatokat és az adókat egyenesen a bérösszegből, ami csak éppen hogy fedezte az évi terheket és átfutó kiadásokat. A mult esztendőben például nyolc forintot kapott Muki a birtoka után. Igaz, hogy a bérlőjét nem számoltatta meg. Attól félt, hogy megcsalta s kisülvén a turpissága, megszökik neki. Akkor pedig mitévő legyen? Mert ki tudja, kap-e jobb bérlőt? Tulterhelt birtokot szolid ember nem szokott bérbe venni. Hát nem félt már Muki ettől sem. Vakon bizott a szerencséjében, uj életrendje természetes következményének tartotta azt. Erélyes levelet irt Koller Adolf urnak (a bérlőjének): jöjjön azonnal Budapestre és terjeszsze eléje mult évi és ez idei számadásait. Feltette magában, hogy egy krajcárt sem enged el neki. És bevált az erélye: ezerötszáz forintot nyert vele. Kisült ugyanis, hogy ennyivel tévedett az árendás ur. És még csak meg se haragudott érte, hogy rajtacsipték: fizetett, mint a köles, sőt lejáró bérlete megujitását is kérte. De ezt a kivánságát már nem teljesitette Muki. – Köszönöm, – mondta, – majd talán magam gazdálkodom… Ilyen vakmerővé lett Muki. Hat hónappal a bérlet lejárta előtt arra számitott, hogy átvételkor meg lesz a beruházásokra szükséges ötvenezer forintja is… Nagyban fog kártyázni – volt a titkos gondolata – és a lóversenyen is fog nyerni… Annak is meg van a maga titka… Idáig nem hitt benne, most már abban is hisz. Nevezetesen a turfsvindlikbe… Készpénznek kezdte venni mindama gazságot, amit emberről és embertől valaha hallott. Hogy kivetkőzött a becsületéből, nem hitt többé a becsületben: képzelődésnek, látszatnak vallotta azt. Szomoru, de ezen a ponton némileg igaza volt… Mikor bálvándi utja után először lépett a kaszinóba, valóságos becéző örömmel üdvözölték régi kártyás barátjai, akiktől pedig, hej de mennyi orrot és szekaturát kellett annak idején, mig adósuk volt, eltürnie. Ötszáz, ezer, kétezer forintért. Nem volt becsülete! És most, hogy kifizette tartozásait: egyszeribe lett. Ötszáz, ezer, kétezer forint hiányzott a becsületéhez: a nagy urak szemében ennyit ért az egész. Azzal, hogy miképp szerezte meg a vételösszeget, senki sem törődött. A belső becsület nem vág bele a klubok szakmájába. A gondolat, ha szennyes is, szabad. Sőt bizonyos fokig szabad a tett is, csak a formát nem szabad szem elől téveszteni. Vannak társadalmilag szentesitett bünök is, hiszen alapjában véve a kártyázás se egyéb. A kozák elnyerheti a gyámoltalan részeg ember vagyonát anélkül, hogy anathemát kiáltana rá a társadalom… … Egyszóval, hangos hujjahóval és apró ölelgetésekkel fogadták Mukit a kaszinóban régi barátjai. Pénzt sejtettek-e nála, vagy csakugyan megszerették, nem süthető ki, csak annyi bizonyos, hogy mindjárt meginvitálták egy kis bakkra. Muki luteránus feleletet adott. – Majd meglátom, csak fogjatok hozzá, talán belépek később. A lelke azonban a következőképpen monologizált: „Majd bizony vaktában kötélnek állok néktek!… Persze nem tudjátok, hogy megjött az eszem… Először hadd látom a kártyátok járását. A mellé fogok ülni, aki pechben van. Igy csinálja a bakk-király is és milliókat nyer a metódusával. Hát mért ne utánoznám őt, mikor magamat utánoznom ugy se szándékom többé?…“ … A kártyások leültek egy külön szobában a bakk-asztalhoz. A játék megkezdődött. Muki szétnézett a billiárd-teremben. Eleinte nem volt szándéka tekézni. Bár szeretett játszani. Az ugynevezett elegáns játékosok közé tartozott, akiket nem az eredmény izgat, hanem a játék stilja és szépsége. Egy hozzá hasonló _hazardőr_ mellé szegődött s tudván, hogy nagy pénzbe játszik, rokonérzéssel szurkolt neki. De csak öt percig. Aztán már boszantani kezdte a protegáltja könnyelmüsége. Bele is szólt a játékába. – Hogy kockáztathat meg valaki ilyen kunsztokat, mikor pénzbe megy a játék? Ez a tiszta harakiri. Nevettek a prédikációján. – Haha, – gunyolta ki Bálinty báró, aki az ellenfélnek szurkolt, – bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Muki nem vette rossz néven a tréfát, szatirikusan mosolygott. Tettel akarta Bálintynak bebizonyitani, hogy nem a levegőbe csiripel. – Nem játszanál velem egy százast? – Szivesen… Mennyi foglalót adjak? – Semennyit, pénzbe szeretnék veled játszani. Bálinty nem értette a Muki logikáját. – Különös – jegyezte meg – rendesen elfogadod tőlem a husz foglalót s most, hogy pénzbe akarsz velem játszani, visszautasitod?… Könnyelmü fiu vagy te, Muki. – Meglátjuk… Száz forint a tét s minden pointért külön egy forint. Bálinty nevetett. – Volenti non fit iniuria; ego non contradico… A Bálinty játékstilja éppen az ellenkezője volt a Muki rendes játékmodorának. Megnézte a labdát, ráágaskodott, célozgatott, mércsikélt a tekeasztalon, egyszóval tudásával arányban nem álló gonddal játszott. S ezzel többnyire legyőzte a nálánál sokkal ügyesebb tekézőket is. Muki is ezek közé tartozott. Jóllehet rendesen husz foglalót kapott tőle, soha egyetlen játszmát sem nyert meg ellene, bár első pillanatra kitetszett a stiljából, hogy ügyesebb. Ám ez alkalommal végképp lemondott Muki a stilról. Csakugy megnézte a tekét, ágaskodott, mércsikélt, mint ellenfele. Egyszóval teljes mértékben kiaknázta a tudását: a haszonra pályázott. És fényesen megnyerte a játszmát: hatvan egész egységgel. Bálintyt elöntötte az epe. Kitette százhatvan forintnyi veszteségét a tekeasztalra s maga elé morgott. – Érthetetlen!… Abszurdum!… Képtelenség!… Muki megveregette a vállát. – Barátom – eszelte az epés bárót – nincs a te veszteségeden semmi csudálkozni való. Eddig is jobban játszottam én náladnál, csak nem vetted észre, mert félrevezetett a stilusom… Jegyezd meg magadnak – tette hozzá oktató hangon, – hogy kétféle stilban lehet játszani és – élni. Stilust és életrendet változtattam: ennyi az egész. Azzal zsebre gyürvén a pénzét, hátat forditott a billiárd-teremnek és benézett a bakk-szobába. Nyolcan ültek a játékasztal körül. A játékosok mögött vagy husz gibic állott. Muki egyelőre ezek közé furakodott és látszólagos közönynyel nézte a sors kerekének forgását. Nem fordult elő semmi különösebb emóció. A fejek még tiszták voltak, kiki hidegvérrel vigyázott a bőrére. Szük keretek között mozgott a pénzforgalom. Muki mindössze tiz percig maradt a szobában, aztán ellépett minden szó nélkül. Egy játékos utána szólt: – Hát te nem ülsz le, Muki? – Még nem. – Mire vársz? Muki nem válaszolt. Magának tartotta meg a feleletet: – Arra várok, hogy kidülledjen a szemetek. Belépett egy szerény tarokk partiba negyediknek. Kis pénzbe ment a játék, de azért feltette magában, hogy ugy fog operálni, mintha ezrekbe menne. Ez hozzátartozik a tréninghez. Régi tapasztalat, hogy aki kicsiben nem nyer, nagyban is veszit. És a tarokkban is bevált a Muki stilcseréje. Bár rosszul járt a kártyája, nyert. Az óvatosságával győzött, játékostársai könnyelmüségéből élt. Midőn fölkelt a tarokk-asztaltól, szintén végképp megérett benne az a meggyőződés, hogy annak, aki tud kártyázni s erősen felteszi magában, hogy nyerni fog, csaknem lehetetlen veszitenie. Hazárdjátékban sem. Elhatározta, hogy ki fogja próbálni az elmélete értékét a bakk-asztalnál is. Ujra benyitott a hazárdjátékosok szobájába. De ismét csak elszelelt onnan. A játék még mindig egyenletesen folyt szelid hullámvonalakban változó szerencsével. Az arcokon nem látszott semmi izgalom. A bakk-király is jelen volt, de valamint Muki, ő se látta még elérkezettnek az idejét. Nem játszott, csak nézett, nem is a bakk-asztalra, csak a levegőbe. Nézett és egy kis gibicasztalról szőlőt evett. Muki azt is tudta, hogy miért. Mert a gyümölcs rendben tartja a gyomrot és csillapitja az idegeket. A kártyához pedig első sorban ideg kell. Ideg! Tiszta fej! Hidegvér! Ezek a varázsszavak, amik közül a szerencse forog, konstatálta magában Muki. S egyben egy nagyot gondolt hozzá. Egy óra volt éjfél után s ha nem is érezte magát fáradtnak, némi csekély ernyedtséget mégis tapasztalt a tagjaiban. Hovatovább, vélte, a feje is el fog fáradni, ha nem is annyira, mint az izgalomtól égő bakkozóké… Hátha aludnék egyet, mielőtt beállana a játékba? Alighanem bölcsen tenné – okoskodott magában – egyszerre két legyet ütne vele agyon. Teljesen kipihent testtel és nyugodt idegekkel menne a harcba s egyben kikoplalná a nyerő játékosokat. Mire körülbelül hat órai alvás után, reggel nyolc órakor ujra betoppanna a kaszinóba, csupa kétségbeesett, kapkodó bolonddal állana szemközt. Ugy uralkodnék felettük a hidegvérével, mint Neptun a hullámok felett. Muki megkacagta zseniális ötletét. Ugy gondolta: lefőzte vele magát a kártyakirályt is… Hazahajtatott és lefeküdt. Meghagyta a portásnak, hogy reggel hét órakor költse fel. Nyugodtan, édesdeden aludt. Szinte megnarkotizálta mindinkább erősbödő önbizalma mámora… A kitüzött időben felöltözködött nyugodtan, gondosan. Aztán megevett két hig tojást a tea mellé s felhajtott egy pohárka francia konyakot. Frissnek, szinte fiatalnak érezte magát. Ruganyos, tempós lépésben indult a kaszinó felé. Jókedvü volt, mulinékat csapott a pálcájával, mint egy boltoslegény. Kilenc óra volt, midőn benyitott a bakk-szobába. Mefisztó-mosolyra torzult az ajka az eléje táruló látványtól. Négy magából kikelt alak ült az asztalnál. Az egyiknek vértelen arcából pirosan dogodt ki a szeme. A másiknak meg reszketett a keze, alig birta bonjait kiállitani, a harmadiknak a torkára szállott a kinja: ugy be volt rekedve, hogy alig lehetett a szavát megérteni; a negyedik el volt fásulva s valahányszor egy nagyobb tétet vesztett, felkacagott, mint egy bolond… Nem pénzbe ment már a játék (egy krajcár sem volt az asztalon), hanem becsületbe, vérbe. A bonok hol erkölcsi halált jelentettek, hol anyagit, hol fizikait. … A reszketős kezü urra került a bankadás sora. Huszezer forintos bankot _jelzett_, (ennyire elfajult már a játék), de csak száz forintos téteket tettek ellene. Azt is puszta könyörületből: meglátszott az arcokon. A reszkető gentleman észrevette magát. Összeharapta ajakát. Öt percig kinlódott még, aztán belátván, hogy hiábavaló minden erőlködése (játékostársai nem tartják többé _jónak_) letette a kártyát és fölkelt. – Köszönöm, nekem elég. – Mennyit vesztettél? – kérdezte tőle a rekedt ur. – Százhuszezer forintot. Siri csend… Olyan ünnepies, mint a halál maga. Mindenki tudta, hogy nem fog, mert nem tud a reszkető ember fizetni, a kérdés csak az volt, hogy a pisztolyt választja-e, vagy az erkölcsi halált… Hárman maradtak a játékosok… A gyuladtszemü adta a bankot. – Tizezer forint a bank. Uradalmas ur volt a gyuladtszemü s bár nyakig uszott az adósságban: partnerei mohón kaptak a bankján. Megtették felében. Vesztettek… – Huszezer forint a bank… Még a rekedt urnak volt leginkább helyén az esze. Ötezer forintot tett. A kacagó alak tartotta a többit. A bankadó lepetyegtette a kártyát… Ismét nyert. – Negyvenezer forint a bank… – Hahaha, höhöhöhö, hiha, – kacagott őrültként a nagyobb vesztes, – tartom. A rekedt ur megragadta a karját és ugy megrázta, hogy majd leesett a székről. – Ne őrjöngj!… – Mi közöd hozzá? A bankár osztott… Az eszeveszett embernek az asztalra hanyatlott ónszinüvé vált arca: ugy kapott a kártya után. Ismét vesztett!… És most már torkára forrt a nevetése is. A bankár besöpörte a bonokat és felállott. – Köszönöm, én nem játszom többet. Örülök, hogy kimásztam valahogy. Erre egy rut jelenet következett. Az utolsónak maradt két ur: a rekedt és az eszeveszett el kezdtek könyörögni. – Ne menj még, az Istenre kérlek!… – Még csak egyszer add le, szóval se kérlek többet… A szerencsés bankár hideg gunynyal utasitotta vissza könyörgésüket. – Ne kunyoráljatok, kérlek. A la guerre, comme a la guerre! – De mégis!… – Neked van szived… – Én nem tudok időre fizetni… – Csak egyetlen egyszer, aztán… Az eladósodott nagy ur babonás ember volt s a kártyababona azt tartja, hogy a hosszas könyörgésnek engedni kell. Az előérzete is azt sugta, hogy nyerni fog. – Jól van – jelentette – még egyszer osztok, de csak az alatt a feltétel alatt, ha nem teszitek meg csak a bank felét. Muki, akit a kártyások, részint mert a háttérben állott, részint az izgalomtól észre sem vettek idáig: az asztalhoz lépett most és szó nélkül leült. Ugy hatott a megjelenése, mint valami csuda. – Nini, te itt?… De megijesztettél?… Hogy pottyantál ide? – hangzott fel az általános meglepődés izgalmas, de uj reményeket eláruló zajdulása. – Korán kellett kelnem, – válaszolt Muki – mert tiz órakor ki kell hajtatnom a pályaudvarra a hugom elé. A bankár gróf megnézte óráját. – No hisz addig még egy egész fél órád van – mondta s ezzel egyszersmind játékra provokálta Mukit, a közismert hires balekot. – Nem érdemes, – tetette ez magát ravaszul s egy nagyot ásitott hozzá. De a bankár nem engedett. Szállóigévé vált, hogy Muki szerencsét hoz annak, aki mellé leül. S éppen ő mellé ült le. – Nem muszáj nagyban játszanod, – biztatta Mukit, – tégy száz forintot heccből. – Nem bánom, legyen – engedett Muki a kérésnek – tiz óráig játszom. Áll kétezer forint. S kivette a pénzt. A másik két játékos, ismerve a Muki balszerencséjét, ugyancsak két-kétezer forintot tett a bank ellen. Pedig nyertek. A bolondos ur fejbe csapta magát. – Óh én őrült! Hogy nem tudtam többet tenni! Reá került a bankadás sora. A rekedt ur elnyerte a tizezer forintját. Majd ő adta a bankot. A bolondos ur visszanyerte a pénzét. Mukira került a sor. – Négyezer forint a bank… Nyert. – Nyolcezer forint a bank… Ismét nyert. – Tizenhatezer forint a bank… Megtették az egészet és ismét nyert Muki. Aztán kiállott előkelő nyugalommal, mintha mi sem történt volna és exkuzálta magát: – Bocsánat, uraim, pont tiz óra, vár a hugom. Marasztalták, de nem maradt. Harmincezer forint nyereség egyelőre elég volt neki. Kisétált az utcára és egy bérkocsiba vágta magát. A gőzfürdőbe hajtatott. Megfürdött, aztán hozatott magának egy pár virstlit és egy pohár sört. A nyert pénz megbecsülésére szoktatta magát. Azt tapasztalta, hogy az igazi telivér kártyamester fegyelmezettségéhez az is hozzá tartozik… A sör elfogyasztása után még szivarkára gyujtott Muki, aztán a többi hájas és sovány bugris példáját követve, begöngyölte magát egy gyapju takaróba és végignyult egy kereveten, hogy kipótolja azt a két órát, amennyivel a kelleténél kevesebbet aludt. Öt perc mulva már hortyogott is… Teljesen pihenten hagyta el a Rudasfürdőt és egészségi szempontból egy hosszu sétát tett: kigyalogolt a Wampeticsbe… Testi kondiciójának szinte még jobban örült, mint a nyereségének. Azt, vélte, most már napról-napra gyarapithatja a mai eszével, holott a test minden nappal kopik. A délutánt az állatkertben töltötte Muki. Zsemlyével traktálta a medvéket s mogyoróval a majmokat. Megszerette a polgári idilleket, de csak suttyomban persze. Ha társaságba került, legott felvette a koturnust, mert saját szavaival szólván: attól vadul a magyar. Igaza volt… Estefelé a klubba hajtatott Muki báró. A feszitést elkezdte már a kocsiban is, de az arcát még pihenni hagyta. Azt csak akkor kezdte ráncba szedni, midőn a klub előcsarnokába lépett. Ott már megficánkoltatta lábait is s kidüllesztette a mellét. Aztán belépett a tanácsterembe s felvágta a monoklit… Hát ha a kaszinóban szivesen fogadták Mukit nagyuri barátjai, akik tudvalevőleg röstellenek hangosan lelkesedni, akkor annak a fogadtatásnak a jelzésére, amelyet a klub kevésbé finnyás urai (akik még tudvalevőleg lelkesedésből élnek), rendeztek a számára: becsületes melléknevet nem is lehet találni. A magyar azt mondja ilyenkor: majd szétszedték, kis hija, hogy meg nem fojtották… Hiszen tudta már Muki, hogy mitől döglik a légy s ahhoz képest kezelte a politikai társadalmat is, de akkora hujjahót, mint amilyenben részesült, még se várt még a klubtól sem. Más, ha Afrikában járt volna vagy egy évig oroszlánvadászaton s egyenesen egy mérges fenevad torkából menekült volna a klubba, de hiszen csak Bálvándon dégált két hétig, amitől ember még nem lett nevezetessé, mióta világ a világ. Mindazonáltal ugy tett, mintha egész természetesnek találta volna ünnepeltetését. Pózba vágta magát és senkivel sem fogott kezet a köréje gyülekezett urak közül, csak a jobbját rázogatta meg nekik a levegőben. – Szervusztok, urak! Mit csinál a haza? Boldog-e a nép? – Nyegléskedett, akár egy hatalmas fejedelem, akinek több országa van s éppen bekukkant az egyikbe, hogy megmutassa magát a minisztereinek. – Hol jártál? De jó szinben vagy! Nagyon hiányoztál nekünk! – viszonozta a tömeg bókkal lekötelező kérdéseit. Muki elővette zsebkendőjét, hogy kifujja az orrát. De elejtette. Egy fiatal képviselő megfeledkezett a méltóságáról és felvette a kendőt. Ezzel már parolázott Muki. – Oh köszönöm, pajtás. És nyugodtan kifujta az orrát, csak aztán felelt a többieknek. – Mármarosban voltam medvére vadászni. – Nos? nos? – kiváncsiskodott a hizelgők serege. – Két mackót lőttem, – hazudta Muki olyan sima képpel, mint a falusi leányka, aki azzal dicsekszik, hogy két szál ibolyát talált… Bizonyára hazudott volna Muki még egyebet is, ha nem talál vala tekintélye gyarapitására előnyösebb müködési teret. De talált. Megpislantotta az éppen belépő miniszterelnököt, amint egyenesen feléje tartott. Azaz, hogy a csoport felé tartott a kormányférfiu, mert másutt nem volt ember, de Muki egészen magára vette a tiszteletet. Egyben eszébe jutott, hogy jó lesz végre a Bálvándy képviselőségét is szóba hoznia. – Szervusz, öregem, – előzte meg kegyesen a nagy ur köszöntését. – Jó, hogy itt vagy, beszédem van veled. – Szervusz Muki, – viszonozta a miniszter az üdvözlést, – rendelkezésedre állok. Muki legott szaván és karon fogta s benyomta a legközelebbi sarokba. – Reflektálsz-e a halmosi kerületre? Az eddig ellenzéki volt. – Hogyne reflektálnék, – s mosolygott a miniszter, – a jóból a sok is kevés. – Hát megszerzem neked. – Nagy szó! – jegyezte meg a nagy ur és kétkedőleg csóválta a fejét. – Az a kerület még soha se küldött kormánypárti képviselőt. Mukinak nem tetszett a miniszter modora. Elbizakodottságában egy vakmerőségre vetemedett: ha nem is egyenesen, rendre utasitotta a minisztert. – Kegyelmes uram, – jegyezte meg élesen, – lehet, hogy nagy szó, de ha egyszer kiejtettem, elbirom. – Brávó, brávó! – adta alább a kormányférfiu. – Hát te akarod a kerületet meghóditani? – Én, de nem a magam részére. – Nos? – Bálvándy Antalt fogom felküldeni. – Ah, nagyon örvendek… Nem is tudtam, hogy befolyásod van a kerületben. – Még nincs, de lesz. Megvettem a csóltói várromot és fel fogom épittetni. – Gratulálok. Gyönyörü terv és hazafias. … Tehát: még csak harmincezer forint tiszta vagyona volt Mukinak, (igaz, hogy könnyen szerezte) s már nemcsak a birtokát remélte önkezelésbe vehetni, de várkastélyt is akart épittetni. Ehhez százezer forint kellett s már az sem volt neki sok: oly merészen számitolta le jövője kilátásait… Vagy csak a szája járt? Az is lehetséges. A siker jegyében müködő közéleti alakok nem válogatnak a szóban. Az szerintük csak olyan röppentyü, amit mindenkor el kell sütni, ha a puffogásától hatás remélhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a Bálvándy megválasztatása valóban komoly szándéka volt Mukinak. Hiszen alig várta már, hogy Ágnest becsülettel lerázhassa a nyakáról. Akkor pedig utóvégre is teljesitenie kellett a kivánságait. S hogy egyszer erre gondolt, még tovább ment Muki egy lépéssel. Bár annak a sikerében már nem igen bizott maga sem. KILENCEDIK FEJEZET. Előjáték a komédiához. Muki két levelet irt. Az egyik Ágnesnek szólt: „My dear love! Bálvándyt Pestre citáltam. Majd értesitelek, ha megérkezett. Nézd meg magadnak, mert hátha kiszeretsz belőle, ha meglátod. Különben is szeretnék már neked referálni. Pénzem van. Ha igy folytatom, nem fogom igénybe venni a második porció ezresedet. Inkább tömd bele a Bálvándy oláh választóiba, azoknak aligha lesz sok… Ugy-e jó gyerek a te – Mukid?“ A másik levél Bálvándynak ment. „Édes Toncsikám! Nem tudom, milyen állapotban vagy? S egyáltalában élsz-e? Őrzöd-e még az angolodat, avagy kirepült-e már a bálvándi kastélyból? Jól tennéd, ha felruccannál már egyszer Pestre. Ha nem vagyok neked elég, nézd meg magadnak a Deák Ferenc-szobrot, igen jól lehet alatta lelkesedni. Ölel igaz barátod, – Muki.“ Erre az utóbbi levélre kapott Muki először választ, még pedig dróton. „Holnapután délben, – táviratozta Bálvándy, – veled ebédelek az Angol-királynőben.“ Muki rávigyorgott a sürgönyre: örült Bálvándynak. Nem önzetlenül vagy baráti érzelemből, csak ugy: mert hiszen alapjában a jó erdélyi ur volt operációinak tulajdonképpeni bázisa. Az volt a tény, hogy, ha tudtán kivül, közvetve is, mindent neki köszönhetett. Aztán meg az is mulattatta, hogy ez a meghivási ötlete sem mondott csütörtököt. Ugy ment minden, mint a karikacsapás… Elnevette magát. (Micsoda fenomenális kilátást, groteszk romantikát igér a jó erdélyi urnak aggszüz hugával való összetalálkozása egy husz sztendős csók után! Mennyi humor a helyzetben, mennyi komikum!)… Miheztartás végett azonnal táviratozott Ágnesnek… És másnap este helyben volt az aggszüz, az Angol-királynéban. Mukit nem találta otthon: az a klubban fejte az uj báróit. Nem is kerestette őt, egy pár sort irt neki s levelét a szobájába vitette. Majd ráakad, ha haza jön. Ráakadt Muki még éjfél előtt, mert akkor jött haza. S meghagyta a szobapincérnek, hogy tudassa hugával, miszerint holnap délelőtt meg fogja látogatni. Azzal magára maradván, ismét viháncolni kezdett, mint egy vásott gyermek. Szinte elemévé vált a csufolkodás: mindenkit kinevetett helyzete magaslatáról. Nem volt már egy csöpp szive sem… A mondott időben csakugyan meglátogatta Muki a hugát. Az már nagy parádéban várta őt. Azaz egy ócskamódi babyruha volt rajta. Ugy festett benne, mint egy komika egy Shakespeare vigjátékban. Muki mindjárt az első pillanatban megijedt tőle, de ijedtségének csak később adott kifejezést. Először puszit adott Ágnes – babynak. – Isten hozott, mucus! – Ne bolondozz, beszélj! Ime, ezek voltak az Ágnes leányasszony első kedves szavai drága unokatestvéréhez. Ezek után, gondolta magában Muki, bátran jöhet a ruha. – Az ég szerelmére! – fakadt ki. – Miféle maskarában vagy te? – Miért maskara? – kérdezte a vén leány csudálkozva. – Alig volt háromszor rajtam. – De volt a dédanyádon százszor, – csufolta Muki – lehetetlen, hogy ezt a ruhát a tizenkilencedik században épitették. – Te azzal ne törődjél, – mérgeskedett a hiuságában megsértett aggszüz, – beszélj. – Addig nem beszélek, mig meg nem nyugtatsz, hogy modern ruhát is hoztál magaddal. – Három toalettet is hoztam. – Mutasd. – Bolond! – Nem fogsz Bálvándyval ebédelni, ha makacskodol. Ágnes elpirult. Olyan volt a pirulása, mint a baracké, amelynek zöld marad az árnyékos fele. Azaz csak az orra és az álla pirult el, többi arca sárga maradt. – Ugy rendezted, – kérdezte elfordulva, – hogy együtt ebédelünk? – Ugy. Erre szót se szólt a vén leány. Kinnyitotta ruhásszekrényét és megmutatta toalettjeit okvetetlenkedő unokatestvérének. Hát volt közöttük egy türhető ruha is: valami teveszin angol kosztüm. – Ezt fogod felvenni, – rendelkezett Muki. – Mindjárt hozzá foghatsz az öltözködéshez, mert frizurát is kell csapnod. Ágnes nagyot nézett. Alig ismert rá jámbor unokabátyjára. – Mi lelt téged, hogy igy rendelkezel velem? – kérdezte csudálkozva. – Tőled tanultam, óh bájos honleány, – válaszolt Muki s grimaszt vágott hozzá. Ágnesben volt humor, elnevette magát. – Téged ugyan kitanitottalak, – mondta megvicsorgatva fogait. – Köszönöm is néked, – hálálkodott Muki, – nélküled elvesztem volna. – Csak rám hallgass ezentul is. – Azt már nem teszem, – tiltakozott az immár elbizakodott bárócska. – Most már több eszem van, mint neked. Ezen a ponton csaknem összevesztek a rokonok. Azon ugyanis, hogy kinek van több esze. És csudák csudája, Ágnes volt kénytelen engedni. Igaz, hogy a Muki markában volt a nervus rerum: amire ő husz éve várt. Egyszóval arról volt szó, hogy Bálvándy vagy nem Bálvándy… Tehát Ágnes beadta a kulcsot. Muki hálából beszámolt neki eddigi tevékenységével, amivel, bár huszszor félbeszakitotta a jelentését (ezt igy kellett volna csinálnod… szamár voltál, hogy erre nem gondoltál), általánosságban meg volt a vénleány elégedve. – Elég ügyes vagy, – dicsérte a végén unokatestvérét, – csak meg ne bukjatok a választáson. – Bizony, – jegyezte meg Muki, – ott sprengolni kell egy-két garast. – S ha mégis megbuktok? – Nem fogunk megbukni. Bálvándy is fog költeni, a pártkasszából is kicsikarok vagy tizezer forintot, egyszóval pénz lesz s pénzkérdés az egész… Inkább tartok attól, – tette hozzá Muki, – hogy Bálvándy nem fog kötélnek állani. – Jelöljétek akkor az akarata ellenére, – javasolta a vén leány komolyan. Muki elkacagta magát. – Ez aztán te vagy!… A hires Ágnes, a nagy Ugor Ágnes!… Erőszakkal jelölni valakit, hahaha! Ágnest boszantotta a guny. – Most már elég, – szólt rá Mukira mérgesen, – eredj az utadra s gyere értem, ha elérkezett az ebéd ideje. Muki megnézte az óráját. – Megyek is, mert Bálvándynak az egy órai vonattal kell megérkeznie és még tudatnom kell vele, hogy en famile ebédelünk. – Nem is sejti, – kérdezte Ágnes, – hogy kivel fog találkozni? – Hogy sejtené, – válaszolt Muki, – nem voltam bolond, hogy megmondjam neki. Hisz akkor biztosan elriasztottam volna. – Ugyan, goromba?! – Goromba ide, goromba oda, megirtam neked, hogy ugy fél tőled, mint a futótüztől, megjelentél neki a felesége koporsójánál is. Hát ennek már szörnyen örült Ágnes… Lám, milyen hatást tett rá a csókja, hogy husz év multán is megborzong bele s nem tudja elvetni az emlékét, bárhogy berzenkedjék is ellene. Aprókat nevetett és kituszkolta kedvelt rokonát. – Aztán jól viseld magad… – A viszontlátásra, cher cousine, – bucsuzott el Muki, aztán leszaladt a portáshoz, megtudandó, hogy megérkezett-e már Bálvándy. Meglepő feleletet kapott. – Éppen ebben a pillanatban foglalták el _szobáikat_… Mukinak egy édes-kínos sejtelem minden vérét a fejébe kergette. – Szobáikat?… Kik?! – A méltóságos báró ur és családja: a fiatal báró és a baronesz. Tehát jól sejtette Muki… A tündér ismét ott volt a közelében, hogy megigézze őt, s megigézvén, megfoszsza erejétől. Elmenekült előle, de ő utána jött. S a szemébe fog mosolyogni, hogy eme mosolyával feltámaszsza régi eltemetett érzéseit. – Minek is van asszony a világon! – sóhajtott fel a vergődő emberke. – És eszmények, kimaerák, a mik tőrbe ejtik az energiát, mikor már amugy is oly gyenge az emberfia! Megrázta magát, mint a rab, aki bilincseitől akar szabadulni. S menten nyugodtabb lett, mint akinek sikerült eme bilincseket leráznia. Önkéntelenül tárcájához kapott: ott van-e a pénze a szive felett?… Igen, igen, az lesz az ő vértje a kisértéssel szemben: a pénz s mindaz, ami hozzá tapad: a függetlenség, a tekintély, a becsület, a hatalom… Megkönnyebbülve kérdezte a portást: hányadik szám alatt laknak Bálvándyék? – Első emelet, 14–15. Muki beküldte névjegyét Bálvándyékhoz azzal az üzenettel, hogy, ha netalán zavarná őket, legyen szives a báró ur hozzája fáradni a 18-as számu szobába… – A báró ur – jelentette a pincér, miután teljesitette a megbizatást, – azt üzeni, hogy azonnal jön, csak átöltözködik. Tiz percig sem kellett Mukinak várakoznia, kopogtattak az ajtaján. – Szabad! A másik pillanatban már bent volt Bálvándy a szoba közepén s felrugván egy közbeeső széket, átnyalábolta vézna kis barátját s addig nyekegtette, mig jajgatni nem kezdett. És járt a szája, mint a kelep. – Szervusz te gyerek!… Csakhogy látlak valahára!… Ugy megszoktalak, mint a levegőt… Most itt maradok veled egy hétig, aztán viszlek magammal… Szó se, mert megfojtalak. – Au, jaj! – jajdult fel Muki, – csak a véknyamat ne bántsd, mert ott van a vesém is, a rossz vesém. A jó falusi mágnás erre eleresztette Mukit. – Pfü! – lélegzett ez föl megkönnyebbülten. – Borzasztó sok ti bennetek az erő. A cirógatástok is olyan, mint a masszirozás. Azzal, nehogy félreértse, átnyalábolta s egy ügyes fogással a divánra kanyaritotta vendégét. – Ugy, most ott maradj és ne próbálj mukkanni, mig el nem szittad ezt a cigarettát. Egy skatulya Wafiadest tolt Bálvándy elé s gyufát gyujtott neki. – Meg ne ijeszsz, – mondta ez az égő gyufa elé tartva szivarkáját, – csak nincs velem valami komoly dolgod? – Isten ments. – No már azt hittem! – S egy megkönnyebbitő mély lélegzetet vett a jó báró. – Különben is rossz álmom volt az éjjel, – jegyezte meg mellesleg, – tudod az a bizonyos felvidéki hölgy… A Muki véknyát csiklandozni kezdte a nevetés ingere, de erőt vett rajta. – Miféle felvidéki hölgy? – kérdezte ártatlan képet vágván. – Hisz tudod, akit könnyelmüen megcsókoltam ezelőtt husz esztendővel. – Ahá… Hát mit vétett neked? Találkoztál vele? – Nem, csak vele álmodtam az éjjel. Megfogta a kabátomat itt hátul és nem eresztett. De már erre nem győzte Muki tovább komolysággal: megcsuklott a torka és elkezdett kacagni. – Mit nevetsz? – kérdezte Bálvándy megsértődve, halálos komolysággal. – Azt, hogy olyan babonás vagy!… Hogy lehet egy ostoba álomnak jelentőséget tulajdonitani? – Ne beszélj nekem, – hadarta Toncsi báró, – megálmodtam én már olyan dolgokat is!… Csudálkoznál, ha elmondanám… – Nem akarok csudálkozni, pajtás, – vágta el Muki vendége szavát még mindig nevetve. – Majd akkor csodálkozom, mikor szemtől szembe fogsz állani az álombeli dámáddal. – Isten őrizzen… A báró helyzete pokolian humoros volt igy is, de Mukiba belebujt az ördög: fenékig ki akarta kanalazni a kinálkozó groteszk kilátások komikumát. – Hát – javasolta, mefisztói mosolyra görbitve a száját, – nehogy (egyelőre legalább) ez a malőr megtörténhessék veled, azt ajánlom neked: töltsétek a napot a mi társaságunkban. Este meg majd bevezetlek a kaszinóba; a dámád, remélem, ott sem fog rád bukkanni. – Hiszen, – jegyezte meg a jó erdélyi ur, – ugy is veled szándékozom tölteni minden időmet. A leányomat, akinek mindenféle bevásárlásai vannak, majd kisérgeti a fiam. Olykor-olykor, ha nem lesz terhedre, együtt étkezhetünk mindnyájan… Mert – tette hozzá, – tudod, hogy felhoztam a fiamat is? – Tudom, mondta a portás… Tehát, – vágta ki Muki a végzést, – diktum faktum: ma mindjárt megkezdhetjük: együtt ebédeltek velünk. – Igaz a, – eszmélt fel Bálvándy, – kik azok a velünk? Muki összecsukta a fogát, hogy elharapja a nevetést. – A kuzinom meg én. – Bravó, bravó – udvariaskodott a galáns erdélyi ur. – Mód felett örvendek, hogy ő méltóságával alkalmam leend megismertetni a családomat. – Ő méltósága – viszonozta Muki az udvariasságot szertartásosan, – szerencséjének fogja tartani. – Oh, ah!… – De – folytatta Muki bolondos kedvében, – nem fogja kimutatni a feletti örömét. – Oooó… – Tudod, furcsa egy kicsit, öt kereke van. – Aaaa… – Hanem a szive, az arany. Meg fog szeretni téged: ezt garantirozom. – No, de kérlek – hebegte Bálvándy zavartan, – te tulkegyes vagy. – Ne szerénykedj Toncsi. Rászolgáltál… akarom mondani: rá fogsz szolgálni. Muki egy grimaszt vágott közbe, ami nem csuda, mert csupa bolondságból majd elszólta magát. Még a jámbor Bálvándynak is megbökte a gyanu az orrát. – Füha, de furcsán beszélsz… Össze-vissza kelepelsz. És megtörölte a homlokát, mert izzadni kezdett. Muki helyre akarta hozni a hebehurgyaságát. – Igazad van, édes öregem – mondta, – nem tudom mi lelt, alighanem a tegnapi szerencsém tett kárt a fejemben. – Szerencséd? S te nekem arról szót se szólsz? – Bocsáss meg, cimborkám… röstellem. – Deiszen – fakad ki a báró s naiv haragjában szinte kidülledt a szeme – ezt nem érdemeltem tőled… Mi titkolni valód lehet neked előttem? Muki bünbánó arcot vágott. – Meggyónom neked, pajtás, csak el ne itélj. Bálvándy elnevette magát: – Az ördögbe, csak nem loptál? Muki hátra lépett és visszafojtotta lélegzetét, hogy elsápadjon, mintegy jelezve, miszerint becsület dolgában nem ismeri a tréfát. – Megbolondultál?… Csönd… Mert igen megijedt Toncsi báró, még mentegetni sem merte magát: oly grandiózus volt a Muki pózza. – Hetvenezer forintot nyertem kártyán – mondta (illetve füllentette) halkan, mintha igen megbánta volna, hogy nyert. – Hm… Ismét csönd. Még kitartóbb mint az előbbeni. De most már egyéb okból. Bálvándy nem ijedtségből hallgatott. Meg volt botránkozva. Merőn a Muki szeme közé nézett. Az nem állotta szuró tekintetét. – Mi?… Talán valami kifogásolni valót találsz rajtam? Bálvándy nem felet, elkomorodott… De Muki kiolvasta lelkéből az elhallgatott feletet: Ennyi pénzt nyerni legalább is zsebmetszés… És teljes tudatára ébredt lelki sivárságának. (… Még is gazság lehet a kártyaüzlet, ha olyan őslény, mint Bálvándy, aki magától a természettől tanult becsületet, ennyire megbotránkozik rajta.) Érezte, hogy kinos helyzetbe jutott. De kivágta magát. Ugy, hogy még neki állott följebb. – Nos, – ismételte meg előbbi kérdését, kiélezve annak minden egyes szavát, – mi kifogásod van a nyereségem ellen? Az angol király is kártyázott walesi herceg korában, magam is kártyáztam vele. Sikerült a trükk: a különben is könnyen hajlitható erdélyi urat meggyőzte a klasszikus példa. Rájött, hogy nevetséges és bántó az erkölcsbiráskodása. – Hagyd el, pajtás, – kérte a bocsánatot, – szidj össze, vagy nevess ki, de ne neheztelj. Ostoba medve vagyok, punktum. Örülök a nyereségednek… Mukinak most már nem volt egyéb dolga, mint adni a nagylelkü barátot: a fölényes hőst, aki a gyengékkel szemben igénybe nem veszi az erejét. Kezet nyujtott Bálvándynak. – Ilyen intim barátok között, mint mi – mondta meghatottságot szinlelve, – az efféle csekélység szót sem érdemel. Én már nem is emlékszem semmire. És öt perccel a kellemetlen incidens után (bizonyosan a küszöbön lévő hires viszontlátás bonyodalmaira gondolt) már a humora is megjött Mukinak. Ugy megnevettette Bálvándyt, hogy a könnye is kicsordult. Azzal vált el tőle, hogy az emeleti kis étteremben találkoznak két óra tájban. Nem várnak egymásra, aki előbb érkezik, leül az általa már lefoglalt asztalhoz. Persze, gondja volt rá Mukinak, hogy ne ők érkezzenek elsőknek. Célirányosabbnak találta, hogy Bálvándyt ültében érje a nem remélt viszontlátás pillanata. Legalább nem szökhetik meg s a székről sem eshetik le egykönnyen… Háromnegyed kettőkor, negyed órával az ebédre kitüzött idő előtt, Muki igéretéhez képest bekopogtatott unokahugához. – Kész vagy? – Bejöhetsz… Muki szinte hanyatt esett, midőn meglátta a vénleányt. Alig hitt a szemének. Ágnes ugy kirittyantotta magát, hogy csakugyan alig lehetett ráismerni. Isten a megmondhatója, miféle titkos szerek birtokában volt, de megnagyobbodott és fénylett még az apró vakandszeme is. Rendes sárgás hétköznapi arca ünnepi szint váltott: fehérré varázslódott, a közepén egy kis veressel. Sárga fogait is fehérre surolta, a frizurája meg éppen pompás volt: tornyos és kemény. Ehhez különben nem kellett virtus, mert hiszen, mint tudva van, szép volt a haja. Ilyetén kipucolt állapotában Ágnesre is rá lehetett alkalmazni azt a paradoxont, amit Metternich hercegnére csináltak annak idején: la belle laide. (A szép rut.) Határozottan kellemes látvány volt: arcán szinte kidomborodtak fajának antik, hóditó vonásai. – Hopszassza! – Szaladt ki a csudálkozás a Muki ajkán. – Te vagy az, Ágnes? – S bolondos jókedvében leguggolt a kopasz férfiu, mint egy vásott elemista s elkezdett hahotázni. Az aggszüz összeszoritotta ajakát, arcát elöntötte a vér. – Jegyezd meg magadnak, – fenyegette meg unokatestvérét, – hogy belőlem gunyt üzni nem lehet büntetlenül. Ebben a pillanatban valóban impozáns volt. Mukinak egyszeriben összeszaladtak az inai. Kicsi lett ő kigyelme, mint az egér. Bocsánatot kért a hugától. Az ügyet se vetett rá. Ami talán világéletében sem történt meg vele; izgatott volt a hidegeszü, nagyerejü dáma. Orra cimpája kitágult, mint a fujtató telivér lóé, keble hullámokat vetett. – Mehetünk? – kérdezte. – Várjunk még, hadd helyezkedjenek el először ők. Ágnes leült. Muki az ablak elé állott s zongorázni kezdett az üvegen; mozgott a föld az ő talpa alatt is. Apró ugrifüles manók ugrándoztak körülötte, hogy előkészitsék a hangulatot a küszöbön álló tragikomédia nagy jelenetéhez. Mukinak éppen nem volt erre szüksége. Inkább ugy érezte magát, mint a csinytevő gyermek, aki tele van kacagással, holott komolyságot kellene magára erőltetnie, mert azon mulik a csinyje sikere… Az ő sikere ugyan nem igen mulandott azon, mindazáltal a komolyságra mégis szüksége leendett, mert Bálvándy előtt érthető okokból lel nem árulhatta cinizmusát… A döntő pillanatban sikerült is erőt vennie a kacaghatnámságán. Feszes tartással lépett az ebédlőterembe. Szilárd lépésben, Ágnest karján vezetve, egyenesen a nagy sarokasztal felé haladt, amely mellett már javában ebédelt a Bálvándy-család. TIZEDIK FEJEZET. A komédia. Elsőnek Zsuzsa vette észre az érkezőket. Mosolyogva, rövid fejbólintással üdvözölte Mukit. Ágnesnek egy hosszas, érdeklődést kifejező pillantást juttatott. Csak aztán figyelmeztette az apját: – Apácska, Hervayék. A galáns főur, kiráncigálta gallérjából az asztalkendőt, amelyet étkezés közben még öregapjától rámaradt szokás szerint mindig a nyakában viselt s kirugván maga alól a széket, két csosszantással az érkezők felé közeledett. Fia követte a példáját csosszantás nélkül. Következett a bemutatkozás szertartása. – Báró Bálvándy Antal – fia: Bálint, – szavalta Muki. – Leányom: Zsuzsa, – hebegte Bálvándy zavartan, mert mindig szégyelte magát, ha először látott valakit. Felsőbb lényt sejtett mindenkiben, akit nem ismert közelebbről. Zsuzsa kiszökött székéből, valami kifejezhetetlen szilaj és mégis odaadó mozdulattal vágta ki a pukkedlit, a mi a fiatal leányokat az idősebb nőkkel szemben kötelezi, aztán megbillentette nemes kis fejét és mosolygott: – Kezét csókolom. Ágnes kezet fogott vele. – Pá, édesem. – Aztán Bálvándyra keritette a sort: – Jónapot Bálvándy – üdvözölte őt olyan elfogulatlan hangon, mintha tegnap látta volna utoljára – mi már rég ismerjük egymást. A derék urnak kitünő hallása volt, de a kölcsönös üdvözlések zürzavarában elfelejtett gondolkozni és nézni. Esze ágában sem volt, hogy ilyen alkalommal fontosságot tulajdonitson a szónak, vagy hogy a szeme közé nézzen valakinek. Hiszen, vélte, elég ideje lesz a _spektálásra_ és gondolkodásra a rumli után is. Egyszóval frázisnak vette az Ágnes szavait. És váltig a félbenhagyott turbotján járt az esze. Alig várta, hogy visszaülhessen a helyére s véget vethessen a finom halnak és annak a chablis-bornak, ami a főpincér állitása szerint hozzátartozik. Ágnes vele szemben telepedett le Zsuzsa és Muki között. Bálvándy örült ennek a szerencsének, mert nem igen szeretett csevegni, ha ennie kellett. Gondolta magában (a jelen alkalommal is): ott van Zsuzsa az idegen dáma mulattatására, ő majd a haljával mulat. És föl se pislantott, folytatta, ahol elhagyta: ette a turbot-ot. És itta a chablist. Muki megfeszengett a székén. Egész zavarba jött, hogy a helyzet máskép alakult, mint a hogy azt kikombinálta magának. Azt hitte, hogy a petárda mindjárt az első pillanatban fel fog robbanni s ahhoz képest idomitotta idegeit… S ime, kárba veszett az erőlködése, vagy legalább is kitolódott… Bálvándy, – kombinálgatta, – nyilván nem ismert rá Ágnesre az ő felvidéki hölgyére: az emlékező tehetségének sok lehetett a husz év… No mindegy, majd rá fog ismerni, – vigasztalta magát és megrendelte a levest. – Rég nem láttuk, édes báró, – szólitotta meg Zsuzsa, – midőn szájához vitte az első kanál levest. – Hiányzott nekünk. Muki visszaöntötte a levest a tányérjába. – Bárónő nagyon kegyes… Több szó nem jött ki az ajkán. A szép leány megszólitása ismét elfogódottá tette. Dühös lett magára… Hogy mit bomladozik a szive, mikor semmi szüksége rá! Hát nem tudja végképp lerázni magáról érzései terheit? Nem eleget türt, szenvedett a szive miatt?… Rá se nézett Zsuzsára. Bálinttal kezdett társalogni. – Hogy vagy te, Bálint? Meddig maradsz Budapesten? – Egy pár napig, – felelte az, – nem szeretem Pestet. – Miért? Ugy-e, mert nem komoly város?… Abban igazad lehet, de te meg tulságosan komoly vagy a korodhoz képest. – Mit szeleskedjem, mikor nem telik benne kedvem. Pesten csak lumpolni lehet. – Ismét igazad van, de egy kis kirugás azért nem árt néha… Elviszlek a kaszinóba. – Hát ott ki szokás rugni? – Ott nem, de másutt. A kaszinó a gyülekezőhely. – Jó, elmegyek veled, – mondta Bálint, – nem vagyok én olyan pedáns, mint amilyennek látszom. Bálvándy odafülelt. – Ejha, – dicsérte a fiát, – ezt már szeretem!… Ugyan kérlek – fordult Mukihoz, – tanitsd ki egy kicsit. – Bizd rám… Ebben a pillanatban megszólalt Ágnes: – Ne bizza rá – intette Bálvándyt tőle alig feltételezhető humorral, – az én kedves unokatestvérem rossz társaság. A Bálvándy replikája sem nélkülözte a humort, csak a stilust. – Hisz akkor jó helyen kopogtatok, mert rontani szeretnék a tuljó fiamon. – Az nem okos dolog egy apától, – jegyezte meg Ágnes, – egy fiu soha sem lehet elég jó. Most Zsuzsa is közbeszólt. – De Bálint – mondta ártatlanul, – tuljó csakugyan. – Édesem, – kicsinyelte le Ágnes a szép leányt, – azt hiszem, te oly ártatlan vagy még, hogy nem értesz az ilyesmihez. Bálvándy, oly különösnek találta az aggszüz modorát, hogy nem állotta meg: rápislantott végre a szeme csücskéből. Mondani is akart valamit, de torkán akadt a szava. Meglátván Ágnest, egyszeribe még a modoránál is különösebbnek tetszett neki a vénleány arca… Nézte, ismergette… Mintha látta volna valamikor, de azt már nem tudta kitalálni: hol és mikor? Ágnes megérezte a férfi rajta legelő szemét, de nem viszonozta a tekintetét. Bántotta hiuságát, hogy nem ismert rá mindjárt a viszontlátás első pillanatában az a férfi, aki valamikor megcsókolta. Meg akarta őt ezért büntetni. A fia felé fordult: – Ne engedje magát befolyásoltatni – tanácsolta ennek. – A férfi, ha nem a maga természetes hajlamait követi, elveszti egyéniségét, itélőképességét, sőt (oldalpillantást vetett Bálvándyra) az emlékező tehetségét is. A jó ur (mintha megértette volna a célzást) lerakta kését és villáját: ugy vizsgálgatta Ágnest. Mukinak rángatózni kezdett az orra. Megszagolta, hogy küszöbön a nagy jelenet… Bálint megfelelt Ágnesnek: – Engem, kérem, nem lehet elcsábitani. – Vagy ki tudja, – célzott Ágnes másodszor is, – a férfiak igen gyöngék! Muki, csakhogy mondjon valamit, tromfot adott a huga szavára. – Az asszonyok még gyöngébbek. De az ütés azért nem lett az övé. Azt Zsuzsa vitte el. – A gyönge asszony nem asszony, – jegyezte meg szerényen s egyben elpirult, hogy női ösztönének ez a megérzése kiszaladt a száján. – Ez a valóság, – jelentette ki Ágnes, aki haj de másképpen fogta fel az asszonyi erőt, mint az ártatlan szüzies leány. … Bálvándynak kappant hozott a pincér kompóttal. A jóizü madár egy jóidőre elhóditotta Ágnestől a derék étkes ur érdeklődését: levette szemét a vén leányról s villáját a kappanba szurta. A villa nem hatolt bele a kappanba, csontra talált. Bálvándy elmélázott ezen, s mintha valami nagy igazságtalanság történt volna vele: abbanhagyta az evést és ismét Ágnesre kaptatta szemét… Egyszerre roppant szórakozottság, sőt nyugtalanság vett rajta erőt. Elkezdett tépelődni… (Hol és mikor is látta az ismerősnek tetsző aggszüzet?… Milyen bolond is volt, hogy nem kérdezte meg a nevét Mukitól!… Persze, mentegette magát, mert azt hitte, hogy az ő családi nevét viselheti csak, pedig hát lehet anyáról való unokatestvére is… Ki hát no? Mi a neve? És miért nem nevezte meg Muki magától? Hisz az a szokás…) … Eszébe jutott az álma s egyben fülébe csengtek az Ágnes iménti szavai: Mi már ismerjük egymást… (Jézus Isten, csak nem vált valóra az álma?)… Behunyta szemét, ugy igyekezett visszaidézni megcsókolt felvidéki hölgye ifjukori vonásait s az igy nyert képet apróra összehasonlitotta a jelenvolt aggszüz arcával. És sikerült a kisérlet: kijött a megdöbbentő eredmény, (a leány férfias modora is segitségére jött a képzeletének) a végzetes eredmény kijött: Bálvándy végre minden kétséget kizárólag felismerte Ugor Ágnest. Kinjában Mukira nézett, mintha segitséget várt volna tőle. Az legott észrevette a bajt s nehogy elnevesse magát a jó ur bamba képén, kitért a tekintetének. Ismét Bálinttal tereferélt. A rákmeridonját dicsérgette s egyben kifejtette neki, miért jobb a felvidéki rák az alföldinél. Ágnes is leolvasta a szegény báró arcáról, hogy végre valahára ráismert az ő régi és egyetlen csókosa. De fölfedezését nem árulta el. Neki kell – gondolta magában – magát elárulnia… Volt is eszében Bálvándynak. Ellenkezőleg: keményen feltette magában, hogy letagadja azt is, miszerint élt ezelőtt husz esztendővel, nemhogy az Ágnessel való csókonszerzett ismeretségét. Még ha az nyiltan a szemébe vágná is, semmire sem fog emlékezni, inkább bevallja, akár a gyermekei fülükhallatára, hogy annyi csókot lopott életében össze-vissza, amennyit embernyi embernek lehetetlen a fejében tartania. … Csak az a baj, – ötlött a jámbor ur eszébe, – hogy buta észszel elmesélte Mukinak a csók kalandját s bevallotta neki, hogy azóta folyton kisérti, háborgatja a bolond eset. Ennélfogva ha most Ágnes is el fogja neki mondani a titkát: – (az isten szerelmére csak lesz annyi szemérme, hogy hallgatni fog!) – kész a slamasztika. A dáma tudomást fog szerezni a gyengeségéről s ki fogja azt használni: rátapad és nem fogja ereszteni a kabátját, mint ahogy az álma megjövendölte neki… Fülébe csengett az Ágnes régi fogadása egész hallhatóan: Én várni fogok… Az ég szeredmére, – próbálta magát vigasztalni, – csak nem ragaszkodik ezekhez a szavakhoz husz év multán, ma is! Őrültség lenne tőle!… Addig gyötörték a gondolatai, mig beléjük fásult végre: erőszakkal elringatta aggodalmait. … – Nevetséges! – biztatta magát. – Mitől félek? Egy parányi csók csak nem kötelez husz év mulva is! Annyi idő alatt talán még az ingatlanok is elévülnek. Vagy ha nem is évülnek el, ki kényszeritheti őt arra, hogy kötélnek álljon? Csak szabad ember, vagy mi: nem áll mögötte a hóhér, hogy belekényszeritse egy neki nem tetsző házasságba!… Hovatovább analizálta a terhelő esélyeket, annál könnyebb lett a lelke. A végén sikerült egy kis (bár kétes értékü) jókedvre is szert tennie. Sőt némi férfias bátorságra is… A manóba – tette fel magában, – azért sem fogja letagadni a csókját, mint valami gyáva himpellér. Áll elébe! Hát osztán?!… Ha valamennyi nőt, akit valaha megcsókolt, feleségül kellene vennie, legalább kétezer hitvese lenne. Ennyit magától a török szultántól sem lehet követelni. Apránkint teljesen rájött a helyzete igazi értékére: hogy ostoba gyerekség az egész hóbortos ügy. Nemhogy tépelődnie kellene miatta, de gondolnia is csak kacagva szabad reá. Mindjárt el is kacagta magát. Csak ugy a levegőbe. Ami, tekintve, hogy a lelkébe senki sem láthatott bele, általános feltünést keltett. – Mit nevetsz? – kérdezte Muki, – akit módfelett meglepett a barátja jókedve. Inkább azt várta volna tőle (egész jogosan), hogy – sirni fog. – Csak ugy magamban bomlok, – válaszolta Bálvándy, – eszembe jutott valami… Azonban lehetséges, hogy Ágnes mégis belelátott a jó ur lelkébe. A megjegyzése legalább igen gyanusnak tetszett: – Kedves báró, – igy szólt Bálvándyhoz kétértelmüen mosolyogva, – az én érzésem az, hogy most rosszkor nevetett. Aligha nevetséges, amire gondolt. Bálvándy egyszerre kizökkent magára erőszakolt jókedvéből. Nemcsak a dodonai szavak miatt, azoknál még jobban zavarba hozta a leány reá függesztett átható tekintete. De azért nem hagyta magát terrorizáltatni, még élt is adott a hangjának, szólván: – Méltóságod, ugy látszik, belelát a szivekbe. – Bele, édes báró, – állitotta a csudálatos aggszüz hihetetlen határozottsággal, – bele. Fogadni mernék, hogy tudom, min nevetett. – Ah, ah, kiváncsi vagyok. – Itt – állitotta Ágnes – nem mondhatok el mindent, csak annyit, hogy egy husz év előtti kalandján mulatott… Feléje fordult az egész társaság figyelme. Muki már tudta, hova tapintott az unokahuga, de a Zsuzsa és Bálint érdeklődésének persze nem lehetett egyéb tárgya, mint az a homály, ami az Ágnes gondolatolvasási készségét burkolta. (Honnan tudhatja az idegen nő, hogy mi történt atyjával ezelőtt husz évvel? Ismerte talán?) – Csakugyan, apa? – kérdezte Zsuzsa kiváncsian. – Csakugyan, csakugyan, – vallotta be Toncsi báró hősies elszántsággal s olyan közönyös arcot vágott hozzá, mintha mi sem lenne egyszerübb dolog a gondolatolvasásnál. – Hogy találhattad el? – fordult Zsuzsa Ágneshez. – Ismerted atyámat husz évvel ezelőtt? Bálvándy megelőzte az aggszüz feleletét; beleütött az akasztófahumor. – Persze, hogy ismertük egymást, – vallotta be tulbuzgó készséggel, – két egész órát töltöttünk az egymás társaságában, az igaz, hogy azóta egyszer sem találkoztunk. – Azt még helyre lehet hozni, – udvariaskodott Bálint, amiért az apja elkivánta őt Amerikába, vagy még messzebbre. Bár a valóságban kénytelen volt a fia udvariasságát még meg is fejelni. – Jaj, de mennyire! – Nyögdécselte édeskésen, – szörnyen helyre lehet hozni. – Szavánál fogom, – csapott le rá Ágnes leányasszony, mint a sulyos albatrosz a halacskára, – látogasson meg bennünket Dormándon. Bálvándy mérges pillantást vetett a fiára, aztán egy segitségért kiabálót Muki felé, csak aztán felelt. Ugy, hogy: se alatta, se felette, – igért is, nem is. – Csókolom a kegyes kezét… Valóban boldog lennék, ha abban a szerencsés helyzetben lehetnék… – Az tisztán magától függ. – Persze, hogy persze, – evickélt a jó báró a hálóban, – kötelességem is lenne… – Szép magától, hogy annak vallja, – szoritotta összébb Ágnes a hálót, – az emlékezőtehetsége, ugylátszik, végképp még sem hagyta el. Immár igen nagy cseppeket izzadott a Bálvándy homloka, ami kinos volt reá nézve, mert nem illett megtörülköznie. – A világért se!… Dehogy hagyott el, – nyekegte kinjában, – csak a szemem romlott meg kissé: azért nem ismertem rá méltóságodra azonnal. Zsuzsa elnevette magát. – Ugyan, apa, – kinozta meg öntudatlanul az apját még ő is, – olyan a szemed ma is, mint a sasé. – Hosszu távolságra, fiam, – hebegte Toncsi báró, – csak hosszura… Ezen már Ágnes is nevetett. Sőt végre valahára Muki is kipukkanhatott feltünés nélkül. Ideje is volt, mert ugyse birta volna tovább a tettetést. – Nagyszerü, hahaha, hihihi, bruhahaha! – ontotta ki harsogva a benne összegyült derültséget. – Pompásan kivágtad magadat. A jámbor báró nem haragudott érte. – Az ám, – mondta ujabb derültséget keltve, – ma igen bohókás kedvemben vagyok. S hogy hitelt biztositson a szavának, – (most már ugyis mindegy, gondolta magában, az égboltozat rá nem szakadhat ráadásul,) – végképp szabadjára eresztette akasztófahumorát. Mindenféle csintalan szójátékot talált ki kinjában, s feltálalta valamennyi ősrégi adómáját. Csakhogy szóhoz ne juthasson tőle Ágnes. (Ezt már az ösztöne sugta neki.) És bevágott a kinok között született csalafintaság: a jó bárónak sikerült magát a vénleánytól elszigetelnie egész az ebéd végéig. Asztalbontás s a kölcsönös köszöntések lepergése után meg ugy elszaladt még a gyermekeitől is, mintha sürgősen kergetnie kellene valakit. Pedig csak a szobájába menekült. Ösztönét követve, magára zárta az ajtót utána siető gyermekei orra előtt… Zsuzsa ijedten nézett a bátyjára. – Mi lelte apát? Olyan különös volt az egész ebéd alatt! – Fogalmam sincs, – mondta Bálint, – leghelyesebb lesz, ha megkérdezzük tőle. – S kopogtatott a zárt ajtón. Bálvándy kinyitotta, de csak a fejét dugta ki rajta. – Ne háborgassatok most, menjetek a másik szobába, olyan a fejem, mint egy kád. – Éppen azért, apa, eszelte Zsuzsa. – Könnyiteni kell rajta… Csak nem félsz a tulajdon gyermekeidtől? – Mi, hát erővel be akartok jönni? – Igen, mondj el nekünk mindent. Bálvándy eleresztette a kilincset. Bálint és Zsuzsa benyomultak a szobába. A leány átkarolta atyja nyakét és hozzá törlészkedett, mint egy hizelkedő fehér cica. – Nos, mi baj? – Isz, – nyögte az apa, – ha el lehetne mondani, de nem lehet. – Mindent el lehet mondani, apa, – jegyezte meg Bálint némi szemrehányást eláruló hangon. – Lehet a manóba, – tiltakozott az öreg, fia felfogása ellen, – különösen, mikor az ember azt se tudja, hol a feje!… Hagyjatok békében, mig valamennyire összeszedem az eszemet. De Zsuzsa csak nem hagyta békén. Megfogta atyja kezét és lehuzta maga mellé a kerevetre. – Mi történt – kérdezte szeliden, mint anya, mikor gyermekét faggatja, – közötted és Ágnes között? Bálvándy letörölte végre homlokáról a verejtéket. – Hü, hisz épp ez az, amit nem lehet elmondani. – De történt valami? – Történt ám, de nagyon is történt. Attól bolondult meg az a hölgy… – De apa! – csudálkozott Zsuzsa atyja modorán. Az suhintott a kezével. – Ne csodálkozzatok most a kifejezéseimen. Igenis: megbolondult! – Akar tőled valamit? – faggatta Bálint. – Hüha, de akar ám. Hanyatt esnétek, ha tudnátok, hogy mit akar. – De most már tudnunk kell, – jelentette ki Bálint határozottan, – a titkolódzás nem méltó hozzánk. Mi Bálvándyak mindig egy test és egy lélek voltunk. – Jó, – pukkantotta ki a meghajszolt férfiu elkeseredetten, – a lelked rajta… Hát azt akarja, hogy elvegyem. Zsuzsa összecsapta a kezét és nevetett. – Ugyan, apa, alighanem képzelődöl. Bálint már nem volt ilyen naiv… Ha képzelődés is, vélte, nagy okának kell lenni, hogy ennyire kihozta atyját a sodrából. – Miből kombinálsz? – kérdezte gyanakodó hangon. – Mert ok nélkül senki sem juthat ilyen föltevésre… Miből merit az a nő jogcimet arra, hogy elvétesse magát veled akaratod ellenére is? Hát azt csak még se vallhatta be Bálvándy a gyermekeinek (ha egy test és egy lélek volt is velük), hogy biz azt egy csókból meritette, amit már házas korában lopott tőle. Megvetnék s egyben bolonddá deklarálnák érte… De valamit mégis mondania kellett… Miféle mesét gondoljon ki hamarjában? Egyelőre nem erőltette meg az eszét… Majd előbb hideg borogatásokat rak a forró fejére, tervezte, csak aztán próbálja hasznát venni. – Ne vallassatok most, kérte addig is gyermekeit, – mint valami bünös. – Nem voltam én rossz soha, csak bolond néha. Egyszer majd elmondok mindent magamtól, ha nyugodtabb leszek. Zsuzsa és Bálint békét hagytak apjuknak… Bálvándy magára maradt a szobájában. Borogatást ugyan nem rakott a fejére, de belemártogatta egy párszor a mosdótálba. Aztán csakugyan megpróbálta, hogy hasznát vegye az eszének. Nagysokára sikerült is önmagával megállapodásra jutnia. Ugy határozott, hogy inkább beleveti magát a nyilt csata forgatagába minthogysem örökké gyötörje a kinos bizonytalanság érzése. Tisztázni fogja a helyzetet, mert, vélte, az örökös bujkálással még csak jobban összegabalyitaná. De ez a módja az önvédelemnek különben sem méltó hozzá… Hiszen elvégre az is lehetséges, kapkodott a szalmaszálhoz, hogy Ágnes csak évődött vele az ebédnél: eszeágában sincs, hogy a multra irányuló aposztroféit komolyan vegye. Az ő korában rendes viszonyok között fütyül a nő a férfira. Egyszóval, feltette magában Bálvándy, hogy beszélni fog Ágnessel, ha nevetségessé is teszi magát ezzel. A fő, hogy tudja magát mihez tartani. Különben hogy védekezzék?… … A tépelődő, izgékony természetü ember semmitől sem irtózik jobban, mint az életnek bizonytalan nyugtalanitó jelenségeitől. Az ilyen inkább beleveti magát a legképtelenebb veszedelmekbe, csakhogy elvesse gondját azoknak az apró, gyakran meg se indokolt izgalmaknak, amelyeknek harcedzett férfi oda se néz, de őt aludni sem hagyja, mint az érzékeny bőrü embert a bolhacsipés. Természetes, hogy ez a tultengő nyugalomvágyból eredő idegesség többnyire meggondolatlan, logikátlan tettekre ragadtatja az emberét. Bálvándy is eltévesztette az utat. A helyett, hogy kikerülte vagy nyugodtan bevárta volna, hová esik: elhatározta, hogy nekimegy a bombának, elkapja a levegőben s tovább lóditja, mielőtt felrobbanna… Isten csudája, hogy a dolog _véletlenül_ sikerült neki… Mielőtt felkereste volna Ágnest, még Mukihoz is beszólott Bálvándy. Hátha megtud tőle valamit. A beosztott életü férfiu éppen délutáni egészségi álmát aludta, de azért örömmel felkelt az ő Toncsija kedvéért. Komolyságot erőltetett magára, eltompitotta beszédmodorának szatirikus élét is, hogy annál jobban beleugrassa Bálvándyt a bizalmaskodásba… Tudta, hogy az gavallér ember létére a maga jószántából nem fogja neki elárulni, hogy Ágnes az ő megcsókolt felvidéki hölgye; viszont érdekében állott, hogy rászoktassa a jó urat a hozzá való tökéletes bizalomra. Különben hogy forgassa az ujja körül?… Elhatározta, hogy taktikával csikarja ki belőle a diszkrét vallomást. – Szervusz, bruderkám, foglalj helyet. – Nem ülök le, pajtás, dolgom van, csak beszóltam egy kicsit. – No csak, el ne vidd az éjjeli álmomat _is_. – Pardon, zavartalak, de mindjárt megyek, csak azt akartam veled tudatni, hogy látogatást teszek hugod ő méltóságánál. – Ugyan kérlek, – ravaszkodott Muki, – teljesen felesleges. A hôtelélet ilyenre nem kötelez. Majd találkoztok ti még… – Deiszen, – izgelődött Toncsi báró, – nem etikettről van szó. Fontos beszédem lenne őméltóságával. Mukira most maga a helyzet diktálta rá a humort. – Ejha, – évődött a jámbor báróval, – alig egy órája, hogy ismered és máris fontos beszéded van vele? Talán – tette hozzá finom maliciával, – meg akarod őt is csókolni? – Nem, – tiltakozott a jó ur szive mélyéből a gyanu ellen, – nem, óh, nem. – Akkor talán már tulestél rajta? – incselkedett Muki kacagva, de olyan ártatlan képet vágott hozzá, hogy Bálvándynak eszeágába se jött, hogy gyanura kapjon merész tréfájától. Inkább megdöbbent, hogy barátja igy, _tudtán kivül_ rátapintott az igazságra. – Ne tréfálj, kérlek, – hebegte, – az ügy igen komoly. Mukinak minden erejére szüksége volt, hogy, ha csak a hangjában is, megszólaltassa a szivét. A báró karjára fektette kezét és a szeme közé nezett. – Édes Toncsikám, – mondta szemrehányó hangon, – ha csakugyan komoly az ügy, az lenne első kötelességed, hogy közöld velem. Avagy nem tartasz igaz barátodnak? Ezzel felállitotta a csapdát. – Igen, igen, – makogta a jó báró, – de olyan természetü a dolog, hogy indiskréciót követnék el, ha… Itt megakadt, mert érezte, hogy féllábbal már bele is gázolt az indiskrécióba. A szemes Mukinak most már csak egyet kellett rajta lóditania, hogy nyakig benne legyen. – Ugyan kérlek, – korholta barátját, – ez kicsinyes és tulhajtott felfogás. A diskréció egy neme a titkolózásnak, az pedig széjjel választja az embereket. Nem lehetne se barátság, se szerelem a földön, ha törvénynyé emelnénk a föltétlen titoktartás kötelezettségét. Ezzel a kétszinüsködés jogát szentesitenénk. A nyakatekert okoskodás nem ütött be egészen. A báró még hadonászott egy kicsit. – Nem tehetem, barátom, nem tehetem, némileg téged is érint az ügy. Muki kénytelen volt friss csalétket elhelyezni a tőrbe. – Látod pajtás, – mondta elegikus hangon, – előbb-utóbb ugyis kitalálom, mi közös ügyed lehet neked Ágnessel. Hiszen eleget beszél a helyzet maga. Husz év óta nem láttad hugomat, tehát a ti ügyetek régi keletü. Ágnes is elég világosan példálózgatott rá, a te elfogultságod is elég ékesszóló: itt könnyü kombinálni. Fiatalok voltatok, – rukkolt ki hirtelen, – te holmi ártatlan meggondolatlanságra vetemedtél a hugommal szemben, amiből az alighanem tőkét csinált magának szegény; téged meg a lelkiismereted bánt, hogy tartozásodat vele szemben be nem válthatod… Beszélj: mi történt köztetek? Ez az áttetsző okfejlesztés már végképp levette Bálvándyt a lábáról. Oly ép és erős volt a Muki logikájának valamennyi láncszeme, hogy a _bünös_ nem is próbált ellene védekezni: vallott. – A te kuzinod volt az a bizonyos felvidéki hölgy, akit megcsókoltam annakidején. Mukinak ebben a pillanatban minden szinjátszó tehetségére szüksége volt, hogy szégyent ne valljon a szerepével. Csudálkoznia kellett, meg kellett botránkoznia, egyben vigasztalnia kellett barátját és mégis meg kellett tartania az uri előkelőséget. S mindezt egy füst alatt, lehetőleg egy mondatban kellett kifejezésre juttatnia. Ám jó szinész volt Muki: kitünően oldotta meg a müvészi feladatot. – Óriási! – kezdte a játékot a csudálkozással. – Ezt nem tételeztem volna fel rólad, – folytatta a megbotránkozással, – uri leánynyal szemben az ilyes dolog nagy léhaság… No de – végezte a vigasztalással. – most már ugyis hiábavaló minden skrupulus: a dolog megtörtént s oly régen történt, hogy kár belőle kázust csinálnotok. Elhallgatott. Olyan komoly és előkelő volt, mint egy gyóntató francia abbé, miután a gyilkosnak bünbocsánatot adott. Jó Bálvándy sajnálta is, hogy nem pap, mert igen szeretett volna neki kezet csókolni. Mintha csak az ő szive közepéből szedte volna ajkára a szót… Igaz, leszidta, de azt megérdemelte, ám rögtön hozzátette, hogy kázust nem lehet a dologból _csinálniok_. Azaz se neki, se Ágnesnek. Le kell nyelnie az egészet, el kell felejtenie… Tökéletesen igy itélte meg ő is a helyzetet. – Muki, – hálálkodott a jó ember, – ah, drága Muki, nagyot könnyitettél a szivemen. Te nemcsak nagylelkü vagy, de bölcs is, büszke vagyok rá, hogy bizalmadra méltattál. – Szóra sem érdemes, majd magam is beszélek Ágnessel. – Te drága barát!… – Bár – folytatta Muki, megjegyzésre se méltatva barátja hálákodását, – azt hiszem, elefánt helyett legyet csapok agyon. Ágnesnek aligha jut eszébe, hogy egy husz év előtti fiatalkori komédiádat ma is komolyan vegye. Ravaszságának egy picinyke árnyalata se érzett meg a hangján és szavain. Toncsi olyan puha lett, hogy Muki bátran rákenhette volna kenyérre vaj helyett. – Mit tanácsolsz, drágám? – kérdezte. – Minden tanácsodat vakon fogom követni… Hát azt tartod, ne beszéljek ő méltóságával? Muki ugy tett, mintha gondolkoznék, aztán igy felelt: – Hiszen beszélhetsz vele. Sőt jobb is, ha én csak szükség esetén avatkozom bele a dolgotokba. Tudod, – magyarázta, – a női lélek érzékenységét felesleges módon megilletni legalább is szükségtelen. Intézzétek el a magatok dolgát egymás között. Meglátod, nevetni fogsz a skrupulusaidon s Ágnes alighanem még jobban fog nevetni rajtuk. Nem nevetett biz azon senkise, csak maga Muki. De volt is mit nevetnie. Hogy még olyan ember is akad manapság a világon, aki azért fél egy asszonytól, mert megcsókolta valamikor. És gyötri magát, harcban áll a lelkiismeretével, a helyett, hogy fütyülne a komédiára! Vakon, ész nélkül gabalyitja össze bolondos regénye szálait s kiteszi magát annak, hogy utóvégre is megfogódjék önkötötte hálójában… Azaz, hogy – vélte Muki, – ez a föltevés még igy is merész egy kicsit. Annyi bolondot csak még sem csinálhat még a jámbor Bálvándy sem, amennyi a tökéletes megbolonduláshoz szükségeltetik. A nélkül pedig hiába töri magát Ágnes: a nagy halat csak ugy foghatja meg, ha az a maga jószántából kéredzkedik bele a hálójába. Ilyen hal pedig aligha akadt ezideig a földgolyóbison. … Muki természetesen rosszhiszemüleg jósolta Bálvándynak, hogy simán fog végezni Ágnessel, valójában azt hitte, hogy a makacs aggszüz ugy széjjel fogja szedni az amugy is széthulló jellemü embert, hogy csak győzze ismét összeszedni. Pedig, bár alig hihető, csalódott… … A jó Toncsinak talán a nászéjszakáján sem volt olyan ragyogó a képe, mint amikor egy hosszu órai lélekemelő szórakozás után (ő legalább igy fejezte ki magát) kilépett az Ágnes szobájából. Oly könnyünek érezte imént még izzó fejét és lábait, mint egy struccmadár. Nem is szaladt, röpült, mig a Muki ajtajához nem ért. Ugy megragadta a kilincset, hogy a markában maradt. Észre se vette. Eldobta a haszontalan rezet, aztán belevágta magát egy karosszékbe és elkezdett kelepelni: – Hallod-e pajtás, én ilyen magas müveltségü urhölgygyel, mint a te kuzinod, még álmomban sem találkoztam! Micsoda hájas ökör voltam, hogy annyira félreérthettem!… Olyan magasan áll felettem, mint a Csimborasszó a vakondturás felett… Tudod, mit mondott, mikor rettenetes kinlódások között nagysokára megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen mit akar velem?… Hahaha, nevetni fogsz te is! – Azt mondta, hogy jó barátságban akar élni egy olyan kedves, előkelő urral, mint amilyen én vagyok… Hihihihi, – rapszódiázott a jó báró, – én előkelő? Fenét! Most látom csak, milyen kocsis voltam teljes életemben! Egy ilyen nagyszabásu urnőt meggyanusitani!… Hehehe, – őrjöngött a derék ur örömében, tudod mi véleményen van a csókunkról? Azt mondta az angyal, – esküszöm, hogy szóról-szóra citálom a szavait, – azt mondta és még el se pirult hozzá, csak a szeme fényesedett meg, mondom, azt mondta: édes báró, igaz, hogy azzal a hirtelen csókkal, amelylyel engem megilletett, elzárta előlem az oltárhoz vezető utat, mert azt tartom, hogy egy becsületes leánynak életében csak egyetlen férfit szabad megcsókolnia, mindazáltal nem haragszom magára. A maga csókja egy szép emlék nekem, mint az a virág, amit egy kedves, boldog nap megörökitése végett tesz el az ember az imádságos könyvébe s sirva fakad tőle, ha tiz-husz év multán reá akad. Muki csak hallgatott idáig. De tovább már nem győzte türelemmel a szóáradatot és a csudálkozást. – És te, – vágta el hirtelen a báró szavát – mit mondtál neki? – Azt mondtam neki, hogy egy irtó pimasz vagyok, váltig attól drukkoltam, hogy számonkéri tőlem az ellene vétetteket és megigértem neki, de meg is teszem, hogy ezentul én is könnyezni fogok, ha arra az eszményi csókra visszagondolok. – Ejha! – Semmi ejha, – hangoskodott Bálvándy, – tudod is te, hogy mi a poezis? A poezis, barátom, előbb-utóbb utóléri az embert és mondhatom, nagy élvezetet okoz annak, akinek van szive. De erre már megint nevetett Muki. – Vigyázz, pajtás, mert még csakugyan bele találsz szeretni a Sapphodba. – Eh, – s hevesen gesztikulált a báró, – a te cinizmusod egyenesen szentségtörés. Ugy tisztelem ő méltóságát, mint az angyalokat, a mint hogy az is. – Hihihi. Valósággal dühbe jött az Ágnes késői lovagja. – Mit nevetsz? – Csak szabad nevetnem! – Igen, de hadd tudjam az okát! Muki igen belejött a mulatozásba. – Azt nem kötöm az orrodra, – ingerkedett Bálvándyval. Az, miután feljebb már nem srófolhatta a méltatlankodását, irányt változtatott: elkezdte Mukit leckézteni. – Hallod-e, te ember, tiszta szerencse, hogy meg nem házasodtál. Annyit értesz a női lélek rejtelmeihez, mint tyuk az ábécéhez. Agyon kínoztad volna magát Xantippe asszonyt is… Hü, barátom, nem addig van a’. Az asszony olyan, mint a virág. Ahhoz nem szabad szentségtelen kezekkel hozzányulni. – De megcsókolni szabad, – incselkedett Kátó urral Muki. – Ne izélj… Az egészen más, – röstelkedett Kátó ur. – Hiszen látod, hogy azért nem haragszanak meg az asszonyok… Elmondtam neked, hogy a csók olyan, mint egy préselt virág. – Hahaha. – Ne nevess, mert dühbe hozol. – Hiszen elég dühös vagy már igy is. – Hát osztán, jogom van hozzá. – Persze, hogy jogod van. – Ne ingerelj, kérlek. – De megnőtt az agyarad! Az imént még azt se tudtad, hol áll a fejed, nálam kerested és most… Bálvándy észbe kapott. – Pardon, pajtás, – kérte a bocsánatot, – tudod, én olyan hirtelen szivü ember vagyok, nem akartalak megbántani. Te vagy az én legjobb barátom s a hugod… a hugod – hebegte, – a legjobb barátnőm… Együtt fogunk vacsorálni, ugy-e? – Kérdezte hirtelen fordulattal. Muki vállat vont. – Ti vele vacsorázhattok, én a kaszinóba megyek. – Ejnye, ejnye, nem halaszthatnánk a dolgot holnapra? Halaszthatnánk? Hát velem jössz? – Ha ma együtt vacsorázunk, veled megyek. – Szerelmes vagy, vagy mi a manó? – csudálkozott Muki most már egész komolyan. – Az ördögbe, – mérgeskedett a jó báró, – a te szádat be kéne ragasztani! – Kár lenne érte… – Hát mi lesz? – Nem bánom, – mondta Muki, – veletek vacsorázunk, ha a hugom beleegyezik. – Ugyan, kérdezd meg tőle. – Éppen azt akarom… Várj, mig visszajövök. Nem azt akarta Muki: egész egyebet akart Ágnestől megkérdezni. Nem tudta, hányadán áll a csudálatos teremtéssel: tisztába akart vele jönni… Berontott a szobájába minden bejelentés nélkül… – Mi lelt téged, Ágnes? – Nincs nekem semmi bajom. – Lemondtál Bálvándyról? – Eszembe sincs. – Azt mondtad neki, hogy csak a barátságára reflektálsz… – Hát azt mondjam neki, hogy férjnek akarom megfogni? Nyiladozott már a Muki szeme. – Ahá, hát taktika… – Dobbal nem fogok verebet fogni… – De megfogni akarod? – Ugyan kérlek, – méltatlankodott Ágnes, – csudálom, hogy ily kevéssé ismersz, holott azt állitod, hogy több eszed van, mint nekem. Muki belátta, hogy elméje az egyszer nem fejtett ki elég leleményességet. Gondolhatta volna, hogy a ravasz leány csak játszott Bálvándyval, hogy annál könnyebben megfoghassa, ha arra kerül a sor. A jó ur önvédelmi készségét, gyanuját akarta elaltatni, hogy megkönnyitse a győzelmét, valaminthogy könnyebb az alvó tábort bekeriteni, mint áttörni a harcvonalat… – Jól van Ágnes, – mondta kissé szégyenkezve, most már értelek s ahhoz tartom magamat… Holnap a kaszinóba viszem az emberedet s megkártyáztatom, holnapután meg a klubba cipelem s megkóstoltatom vele a politikát. – A kártyázással, – mondta Ágnes sebesen, – várhatsz. – Hogyhogy? Az is benne van programmodban. – Egyelőre kitöröltem. Muki vállat vont. – Azt se bánom, – monta cinikusan, van nekem kitől nyernem. Ágnes összehuzta szemöldökét. – Ki akartad fosztogatni? Muki felszisszent. – Barátom, ezt a csunya szót ne használt ellenem, ahhoz legkevésbé neked van jogod, mert én csak a kabátját akartam lehuzni az emberednek, te pedig a vérét szándékozod kiszivni. Hahaha! Diszharmónikusan, csunyán nevetett és otthagyta Ágnest bucsuszó nélkül. TIZENEGYEDIK FEJEZET. A fogadalom. A Bálvándy hirtelen fordulásának: az Ágnessel való összegyönyörködésének meg volt a maga lélektani oka. Az aggszüz akkora terhet vett le a jó ur lelkéről, hogy el kellett vesztenie az egyensulyt. A vis inertiae (mert a lelkiekre nézve is áll ez a fizikai törvény) belelóditotta a másik szélsőségbe: rettegését bizalommá, sőt bizonyos fokig vonzalommá változtatta át. Tehát semmi csuda sem volt abban, hogy Bálvándy, örömében és hálaérzésből szinte kereste ezentul az Ágnes társaságát; étkezési rendjét is ugy állapitotta meg, hogy az ebéd és vacsora idejét együtt tölthesse vele. Sokkal meglepőbb volt (tekintetbe véve az Ágnes minden nőies kellemet nélkülöző, mondhatni nyers modorát) az, hogy rövid pár nap alatt a Zsuzsa bizalmát, sőt szeretetét is megnyerte a vén leány. Mi több, a Bálintét is… Az esze tett-e hatást a fiatalokra, vagy talán éppen az a körülmény, hogy nem tudott hizelegni: minden szavának érc-értéke, csengése volt?… Ki tudja. A mai társadalomban, ahol apró illemszabályok és megtévesztő figyelmességek cafrangjaiban kallódnak el a legnagyobb igazságok: mindenesetre imponáló jelenség az az ember, aki szembe mer szállani az elkönyvelt konvencióval s keresztül gázolván valamennyi érdekkörön, csak a maga egyénisége ősjogait tartja szem előtt. Ehhez nagy merészség kell. És jellem. A gyengének, ha feje fölé akar nőni, kitöri a nyakát a tömeg. Ágnes pedig biztonságban érezte magát a poziciójában. És ezen a ponton találkozott az egyénisége a Zsuzsáéval (a természetét követte az is minden vonalon), azzal a különbséggel, hogy ő testi és lelki szépségével hóditotta meg a maga számára azt az immunis területet, amelyen szabadon fejleszthette istenadta erényeit, – Ágnes ellenben akaraterejével diadalmaskodott az embereken. Mindegy: lelki rokonok voltak. Némi tekintetben Bálinttal is. Bár annak a jelleme még nem alakult ki egészen. Az érce nem hült még ki: a szélsőségek lángjában olvadozott. Tulhajtotta érzéseit, szuperlativuszokban élt. A szeretete rajongás volt, ellenszenve gyülölet. Itélete kegyetlenség volt, nagylelküsége esztelen érzelempazarlás. Egyszóval a megállapodottság egyensulyozó ereje hiányzott még belőle. Bár már ő sem volt messzire attól, hogy végképp kialakuljon a férfiassága. Mert öntudatában volt hibáinak… Ágnest alighanem azért becsülte nagyra, mert ő benne megtestesülve látta azt, ami az ő jelleméből hiányzott: a föltétlen nyugalmat, biztos itélőképessége, csalatkozhatatlan tárgyilagosságot. Tény, hogy ezek a ritka adományok nagy mértékben meg voltak Ágnesben. Talán nagyobb mértékben is a _kelleténél_. Mert ami természetes vonása a férfijellemnek: gyakran ellenszenvessé, sőt groteszkké teszi a nőt. Akár a bajusz. De megforditva is áll a tétel: az édeskés, bájos és kopaszszáju férfi visszataszitó. A természet érték- és munka-megosztása körül előforduló minden rendellenesség rikit, izgatja és ingerli az embert, mint fehér holló a feketét… Mi természetesebb ennélfogva, minthogy az ilyen elvétett lény exponált helyzete folytán minduntalan szembekerül azzal a környezettel, amelyben él. S a maga erejére lévén hagyatva, nevetségessé válik ha gyenge, gonoszszá, ha erős. Az Ágnes megátalkodott akaratenergiájának, ellenséges érzéseinek s harckészségének (ami mindenha magán viseli a gonoszság látszatát) kifejlesztésében az életviszonyoknak alighanem nagyobb része volt, mint vérbeli ösztöneinek. Ki tudja, hogy azon esetben, ha más kedvezőbb miliőbe helyezi vala őt a sors: nem-e simultak volna el idővel érdes, férfias jellemvonásai, nem-e győzedelmeskedtek volna rajtuk a nőiség örökszép, lélekemelő törvényei? … (Megfelelhet rá az, aki végig olvasta ezt a történetet.) … A szülői házban örökös önvédelemre és küzködésre volt Ágnes kárhoztatva. A szigoru eszü és éplelkü leány megutálta azt a hazug miliőt, amelyben a szónak semmi értéket sem tulajdonitottak: az emberek áltatták egymást, titkolóztak, kétszinüsködtek, mintha ellenségei lettek volna egymásnak… Az igazsághoz és igazságossághoz nem volt sem atyjának, sem anyjának a legcsekélyebb érzéke sem, holott ő neki szinte fizikai fájdalmat okozott minden idétlenség és szükkeblüség, ami a természeti, kiváltképpen az emberi törvényekkel ellenkezett… Kis leány korában csak türt a dresszura igájában, később elmakacsodott, a végén, mire felnőtt, nem birt többé magával, de nem is akarta magát fegyelmezni: kifejezést adott annak, ami a lelkén feküdt. S ezzel örökös ellenkezésbe keveredett szüleivel. Megrótta azok megalómániáját, amelyet valószinüleg ugy örököltek jobbágytartó őseiktől s ami a minden vonalon győzedelmes korszellemmel szemközt csak nevetségessé tette őket, a helyett, hogy (mint ahogy ők hitték) tekintélyüket, emberi méltóságukat gyarapitotta volna… A cseléd emberszámba se ment a dormándi kastélyban. Anyja legkisebb indulatrohamban, sőt néha rosszhiszmüleg is megvádolta cselédjeit: hazugsággal, lopással, ami éppen eszébe jutott. Mert idegei megkivánták ezeket az apró izgalmakat. Ágnes ilyenkor pártfogásába vette a becsületében könnyelmüen megsértett embert s kikelt anyja ellen. De nem félt ő az atyjától sem. Nem egyszer megesett, hogy nyiltan szemére hányta, – (holott senkinek sem ártott vele, sőt azt se kivánta senkitől, hogy komolyan vegyék), – szemére hányta apró, ártatlan füllentéseit. Ifjukori szerepléseivel való dicsekedéseért és nagyzolásáért pedig ugyszólván minden egyes esetben lekicsinyelte őt. Szülei mindezért ellenséget láttak a leányukban, holott az csak istenadta természetének engedett szabad folyást. Látta, tapasztalta, hogy az öregek csupa idegességből mindenkit lenyügöztek, akit hatáskörükbe vet a sors – ő pedig nem tudta elviselni ezt a patriarkális zsarnokságot: nem akart belefásulni. Erős függetlenségi és szabadságérzések laktak a szivében s azokat, mint isteni eredetü jogait, fölébe helyezte mindeneknek. Egyszóval, nem asszimilálódott a neki nem tetsző környezettel… Ilyenformán hovatovább mind egyénibb és makacsabb lett a jelleme. S a gonoszság bélyegét rásütötte a látszat után induló közvélemény. Nem ok nélkül pedig, mert például a Bálvándy ellen tervezett hajszája már csakugyan magán viselte a megátalkodottságnak és esztelen erőszakosságnak nemcsak a látszatát, de bizonyitékainak a nyomait is. Ágnes valóban gonosz és kegyetlen volt akkor, mikor egy elképzelt, avagy makacs rabulisztikával azzá erőszakolt jogcim alapján üzőbe vett egy férfit, nem gondolva annak érzelmeivel, sőt családja boldogságával sem: csak a maga érdeke vezérelte, vagy talán az se, csak a győzelem vágya; erősebb akart lenni mindenkinél; az eredményért képes lett volna magát az eredményt is megsemmisiteni. Mint a macska, amely agyonhajhászsza az egeret s nem eszi meg. Ez hát egy kegyetlen vonása volt a vén leánynak, de emberi azért. Az önzésből alakult ki, ami a legtipikusabb emberfaji tulajdonság… És Ágnesnek különösen nagy oka volt az önzésre. Egymagában állt, senkise szerette, a mindenségből csak annyi volt az övé, mint amennyit abból magának meg tudott hóditani. Mi természetesebb, mint hogy a nehezen szerzett harcbért nem akarta másokkal megosztani s mind intenzivebbé lett, szinte idétlen nagyra nőtt a harckészsége! Miután nem volt senkije és semmije, egy külön kis világot akart magának teremteni, amely fölött ő leendett az ur… … Akárhogy volt is: tény, hogy Zsuzsa és Bálint tisztelték, sőt megszerették Ágnest… Ösztönből?… (Mert biz ő nem becézte őket, nem udvariaskodott velük…) Lehet, hogy az is hozzájárult, a rokonszenvük megerősitéséhez (pedig azt mondják, hogy ritkán csak az ártatlan emberek ösztöne), de biztos, hogy a viszonyok is… Érzéseik főinditékának azonban mégis csak magában Ágnesben kellett rejlenie. A minthogy csakugyan ő volt az, aki először közeledett a fiatalokhoz. Szinte kereste a Bálint társaságát, hogy eszmét cserélhessen vele s örült neki, hogy a képzett, okos fiatalemberben méltó vitatársra talált. És a tudományos vitatkozás terén már egy csöpp önfejüséget sem árult el a vénleány. Sőt mondhatni: türelmes, nőiesen gyöngéd volt a Bálint véleményének meghallgatásában. Ha meggyőzte őt, készséggel, sőt örömmel ismerte el a maga tévedését és az ő igazát. Az ilyes önbelátásnak pedig nagy a lelkeket összeforrasztó és hóditó ereje… A Zsuzsa vonzalmának is meg volt a lélektani oka: az a komolyság, amelylyel Ágnes a leánykával beszélt. Annak uj volt ez a megbecsülő modor és végtelenül hálás volt érte. Az emberek gyönyörködtek benne, élvezték a testi és lelki szépségeit s bár mindenki szerette, ugy bántak vele, mintha nem is lenne öncélu lény, hanem a mások esztétikai élvezeteinek a tárgya. És ime, akadt végre egy nő: egy fölényes eszü, előkelő dáma, aki észre se vette rajta azokat az értékeket, amelyekhez a természet ajándékából jutott, ellenben megbecsülte benne azt, amit meg mások nem vettek nála észre: önszerzette müveltsége és jelleme kvalitásait… Ám ezeken a lélektani okokon kivül a viszonyok is nagyban hozzájárultak a leányka rokonszenvének kifejlesztéséhez. Egy az, hogy Zsuzsának, mióta meghalt az anyja, alig volt egy női ismerőse is. Egy boldogság után áhitozó sejtelmes leánysziv pedig alig tud meglenni bizalmasság nélkül; holott vannak olyan dolgok, amiket egy fiatal nő atyjának sem mondhat el. Ágnes volt az első nő, akivel Zsuzsa, mióta nyilladozni kezdett a szive, életében találkozott s akit bizalmára méltónak itélt. Azonkivül a férfiak életmódja is egymásra utalta a két nőt. Bálint nem őrizhette folytonosan hugát. Bálvándyt meg váltig hajszolta a mentora, Muki: kaszinóból klubba cipelte, ugratta, lumpoltatta, egyszóval megismertette vele a pesti életet. Zsuzsának gyakran magára kellett volna maradnia a szállodában minden gardedám nélkül, ha Ágnes a saját ötletéből és jószántából föl nem ajánlja vala Bálvándyéknak a maga társaságát a szép leány számára, még pedig annyi közvetlenséggel, mintha mi sem lett volna természetesebb. Sőt egy pár nap mulva még tovább ment Ágnes: magához vette Zsuzsát hálásra is, azzal az indokolással, hogy a késő éjjel hazatérő férfiak zavarják őt az alvásban, ő meg ugyis unja magát egyedül… Bálvándynak esze ágába se jött az Ágnes ajánlkozásán megütköznie, sőt biztos és jó kezekben tudván leányát, örült annak. Még jobban Zsuzsa. Muki csak csudálkozott… Mi lelte az önző teremtést, hogy egy szép fiatal leánynyal igy összebarátkozott? Hiszen a szépekre rendesen irigyek a csunyák! Avagy számitásból tette, hogy ezzel is közelébb férkőzzék az atya szivéhez? Már arra is pályázik, nemcsak a birtokára?… Csudálkozott Muki, de egyébként nem törődött az ügygyel. Nem sokat törte fejét huga problemáján, (egy kis sportnak tekintette immáron az egész furcsa komédiát) – teljesen a maga problemájával volt elfoglalva… … Zsuzsa az Ágneshez való átköltözése napján (mikor az urak először mentek a kaszinóba), egy szobában hált Ágnessel. Másnap azonban (bár ellenezte a vénleány) atyja külön szobát nyittatott neki az Ágnesé mellett. Azt azonban alig vette Zsuzsa igénybe. Csak éppen hogy meghált benne. Különben sülve-főve volt Ágnessel. Még a toalettjét is az ő szobájában végezte: ott fésülködött és (azt nem engedte el neki) fésülte az Ágnes haját is. Vágyott idős barátnője közelségére. Ha az helyet foglalt, melléje telepedett, ha felállott, ő is felugrott: – Parancsolsz valamit? Szolgálatkész, figyelmes, házias volt vele szemben, akárcsak az édesanyja lett volna. És Ágnes igénybe is vette a szolgálatkészségét, ami igen jól esett a kedves leánynak. Még a keztyüjét is megfoldozta neki… Föltétlen őszinteség és nyugodtság jellemezte a két nő egymáshoz való viszonyát. Szerették egymást, a nélkül, hogy csak egy fölösleges szót is pazaroltak volna kölcsönös rokonszenvük kifejezésére. Mindössze hogy Zsuzsa egyszer fésülés közben megdicsérte az Ágnes haját. – Szép hajad van, Ágnes néni. – Mindenesetre sok a hajam, – vállalta Ágnes a bókot, – de az nem lényeges, mert ugy sem felejteti el, hogy nem vagyok szép. Zsuzsa kissé zavarba jött, de Ágnes tőle alig feltételezhető tapintattal azonmód elejét vette az elfogódottságnak. – Ne tiltakozzál lelkem, én ugy sem adok a testi szépségre semmit… Az embernek, – fejtegette bizarr felfogását, – ha szép, minden az ölébe hull. De csak egy darab ideig: ameddig a fiatalsága tart. Aztán jön a kiábrándulás, a csalódás keserüsége, a tehetetlen vergődés, mert hiszen természetes, hogy egy elkényeztetett nő nem tud abba belenyugodni, hogy az emberek megváltozzanak vele szemben. És segiteni nem lehet a bajon. Az öregség nyomasztó teherként nehezedik a lelkére. Ha van fantáziája, multja emlékeivel próbálja magát vigasztani, ha önérzete nincs, életunttá lesz, terhére válik önmagának is… A szépség – végezte Ágnes szavait, – elámitja a nőt, elzárja előle a lelkeket. A szép nőnek mindenki hazudik, az meg hisz mindenkinek… Jobb szeretem, hogy csunya vagyok. Engem az öregség nem fog bántani. Zsuzsára olyan hatással voltak ezek a szavak, hogy szinte szeretett volna maga is megcsunyulni. Lehangolta a szépsége. – Persze, – mondta halkan, mintha magában beszélt volna, – az ember sohase tudhatja, hogy ki szereti igazán. – Azt ugy se tudhatja, – állitotta Ágnes, – az emberek többnyire hazudnak itt nálunk. Kétszinüek, mert szégyenlik elárulni igazi érzéseiket. Aztán kényelmesebb is hizelegni, mint az őszinteség: az egy hazugságokon épült társadalomban mindig nagy ballaszt. A szép leány egy pillanatra abbahagyta a fésülést, leejtette mezitelen, rózsás karjait. – De hiszen, – sóhajtott fel, – valakibe mégis csak meg kell bizni, a nélkül kétségbeejtő lenne az élet! – Egy-két becsületes ember mindig akad, – oktatta Ágnes, – és ez elég; ezen a ponton a kevés több a soknál. Különben – tette hozzá – annak, akinek gazdag a lelki világa, arra sincs szüksége: az meg tud élni egymagában is. Példa vagyok rá jómagam… Zsuzsa folytatta a fésülést. Egy kérdés kérezkedett az ajkára, de nem merte kimondani. Ám fölvilágositotta Ágnes (mintha csak belelátott volna a leány lelkébe) kérdezetlenül is. – Látod, – folytatta megkezdett elmélkedését, – engem senkise szeretett soha. Még a saját szüleim se. Igaz, csunya voltam és önfejü. Afféle kellemetlen gyermek, aki nem válik diszére családjának és – ime mégis megvagyok. Sőt szeretek élni. Harcban állok az emberekkel, de az engem nem sujt le, megszoktam a küzdelmet, az az én elemem. S ha lehajtom esténkint a fejemet s elmondom a mindennapi imádságomat (mert vallásos vagyok ám), boldognak érzem magamat. Miért? Mert tudom, hogy annak az ellenszenvnek, amelyet környezetem velem szemben táplál, nem én vagyok az oka. Én olyan vagyok, mint amilyennek Isten megteremtett, a környezetemben van a hiba. A nietzschei tétel vakmerősége valósággal elbűvölte Zsuzsát. Megérezte benne a magasabb igazságot, amit csak rabulisztikával lehet (látszólag) megdönteni: a korlátolt tömeggel szemben mindig a kiváló egyesnek van igaza… Ibsen is azt vallja a Népgyülölőben. Az egyszer nem is állhatta meg a leányka, hogy kifejezést ne adjon elragadtatásának. Lehajolt az Ágnes kezére és loppal egy csókot lehelt reá. A vén leány világéletében sem tapasztalt ennyi gyöngédséget senkitől. Szinte megijedt a kézcsóktól. – Mit csinálsz, Zsuzsa? A szép, édes teremtés erre még jobban elolvadt. Leborult idős barátnéja lábaihoz és ölébe hajtotta fejét. – Szeretlek Ágnes, – mondta, – ennyi az egész… Mikor beszélni kezdtél magadról, megszántalak egy pillanatra, aztán csudálattá változott a szánalmam, most meg már szeretlek is. Az aggszüz fel se segitette az ölébe kuszott gyermeket, hogy legalább egy csókkal viszonozza ragaszkodását. Csak a fejére tette csontos kezét és maga elé bámult, mint aki a távolban keres valamit. Aztán simogatni kezdte a leány puha, selymes haját. Sokáig simogatta, mert sokáig tartott, mig végre megtalálta magát. – Ugyan lelkem, – korholta akkor szárazon a térdelő leányt, – ne érzelegjünk, inkább egyebet ajánlok neked. Zsuzsa felkelt. – Nos? – Tedd a kezedet a kezembe. Zsuzsa engedelmeskedett. – Igy… És most mondd meg nekem: akarsz-e velem barátságot kötni? – Akarok, óh akarok… – Akkor, fogadom, – jelentette ki az aggszüz, – hogy el nem hagylak soha. Bármi történjék is, segitségedre leszek. Ugy számithatsz rám, mint a tulajdon édesanyádra. Közönyt erőltetett a hangjára, de azért ugy csengett a fogadalma, mint egy esküvés. Mintha egész erős lelke arcába szökött volna: lángba borult még a homloka is s ragyogott a szeme. Zsuzsa megrázta a kezét. Ugy el volt fogódva a jelenet rendkivüliségétől, hogy csak tagokban tört ajkára a szó. – Én is fo–ga–dom, – dadogta. Aztán erőt vett az érzékenységén: szó nélkül befejezte az Ágnes frizuráját, lelke zajlását csak a keze remegése árulta el… Ezután a kölcsönös ünnepies fogadalom után természetes, hogy még bensőbb lett a két leánynak egymáshoz való viszonya. Ez annyiban jutott kifejezésre, amennyiben Zsuzsa azontul a legkisebb jelentőségü, sőt diszkrét természetü ügyeit is közölte Ágnessel. Beszélt neki gyermekéveiről, elárulta előtte eszményeit, jövője ábrándjait, Charlieról is beszélt előtte. Ágnes semmit sem kevesellett tőle. Szivesen, sőt élvezettel hallgatta minden szavát: érdekelték egy, az övével teljesen ellenkező irányban fejlődő asszonyi lélek hullámverései. A megfigyelésre volt alkalma bőven. Mert, bár nappal gyakran megfordultak az urak az asszonytanyán, (Muki elnevezése), esetére mindig egyedül maradt Zsuzsával szobája előkelő csendes magányában. De napközben is: a két nő kettesben végezte minden bevásárlását, együtt kocsikáztak ki a Stefánia-utra, sőt a szinházba is ritkán kisérték el őket a férfiak. Legföljebb Bálint. Bálvándynak nem imponált a komédia, Mukit meg a kaszinóhoz láncolta a – hivatása, amit, mellesleg mondva, kitünően töltött be: ugy nyert, ahogy akart. TIZENÖTÖDIK FEJEZET. A klubtól az orfeumig. A két Bálvándyt szivesen látták a kaszinó urai vendégül is, de azok nem sokáig vették igénybe a vendégszeretetet: mindjárt az első héten bejelentették a kaszinóba való belépési szándékukat. Egyben meghosszabbitották pesti tartózkodásuk immár lejárt első terminusát. Jól érezték magukat a nagyváros izgalmas zürzavarában. Bálvándynál boldogabb embert lámpással sem lehetett volna a hazában találni. Azt se tudta, minek örüljön jobban: a maga élvezeteinek-e, avagy az ő pedáns, komoly fia nagyvilági szereplésének. Mert (s erről az oldaláról még nem ismerte az atyja), kitünően bevált Bálint high-life-mannek is. Szivvel-lélekkel dőlt bele az aranyfiatalság legszilajabb mulatságaiba is: s nem ő volt a legutolsó a könnyed, elegáns mókák és szellemes csinyek kitalálásában. Eszesebb lévén kortársainál, szellemessége révén rövid időn bizonyos tekintélyre tett szert… A bort? – Hát azt is megitta Bálint. Sőt teljesen a kártyát sem vetette meg. Csakhogy azért már sokat nevettek rajta barátjai, mert egy csillagvizsgáló pedánsságával kezelte a tarokkot: erővel tudományt akart csinálni abból is. Legjobban az apja nevetett rajta, mert ő meg viszont ugy játszott, mint egy falusi kántor. Mindent megütött, amig birta, minden rendszer és számitás nélkül, soha sem gondolt arra, hogy, elfogyván az ütői, „mivel folytatja az üzletet.“ Szerencséjére nem sok pénzébe került a mulatság. Ritkán és akkor is kicsibe játszott. Inkább szeretett az orfeumba járni. Mi türés-tagadás, egy angol artista-leány tetszett ott meg neki, aki pompás bukfenceket vetett a brettlin s a chambre szeparéban még pompásabbakat. Bálvándynak különösen az tetszett rajta, hogy mestersége szellemével teljes ellentétben állott a modora. Ha nem ugrált, olyan előkelő volt, mint egy lady. A kis ujjához sem engedett hozzányulni s holtkomolyra vált az arca, ha valaki egy kétértelmü élcet kockáztatott meg a jelenlétében… Különben azt mondta, hogy lordnak a leánya. Ez ugyan nem volt igaz, de szép volt ő azért a nélkül is… Tehát ennek a kis hölgynek a kedvéért járt Bálvándy az orfeumba. Fia tudta, de nem bánta. Csak megintette egyszer csupa tréfából. – Vigyázz apa, azzal a misszel: ki ne lopja egyszer a tárcádat a zsebedből. Az öreg kissé rossz néven vette ezt a valóban cinikus intelmet. – Ejnye, ejnye, – s bosszusan rázogatta a fejét, – de nincs benned egy makulányi költészet sem. Ha szép valaki, mindjárt tolvajt tételezel fel benne. Oly kedvesen naiv volt az öreg dohogása, – hogy Bálint nem tudta megállani: elnevette magát. – Nem költészetről van itt szó, öregem. Mit volt mit tennie: Bálvándy együtt nevetett a fiával. Különben sohase keresztezték az egymás utját apa és fia. Muki még inkább beleavatkozott az életrendjükbe. Elannyira, hogy például Bálintra erővel rá akart sózni egy házmester kisasszonyt, hogy képeztesse ki szinésznőnek. Az öreget meg valóságos satellesévé tette: magával cipelte mindenüvé s minduntalan a savoire vivre tudományáról és a közéleti tevékenység áldásairól perorált neki, hogy előkészitse a talajt a magvetésre. Eleinte persze nem igen fogott Bálvándyn semmiféle tudomány; lepergett róla, mint borsó a falról. De a lelkét meg tudta Muki mozditani elejétől fogva. Addig beszélt neki a noblesse-oblige törvényéről, az emberi élet magasabb céljairól, hogy hovatovább furdalni kezdte a lelkiismerete, amiért olyan léha életet élt… – Kedves barátom, neked missziód van a Királyhágón tul, – ugratta Muki, – nem szabad magadat kivonnod a közélet terhei alól. Ha igy éltek volna őseink is, mint te s annyit törődtek volna a hazával: ma te is mócul beszélnél, legföljebb az Alföld közepén laknék még egy pár bicskás, aki magyarnak vallja magát. Bálvándy ebből mindössze annyit hallott, hogy neki _missziója_ van. Ez a szó ugy hozzátapadt a lelkéhez, hogy elfelejtette tőle a többit. – Misszió! Misszió!? – hajtogatta. – Miféle misszióm lehetne nekem? – Gazdag ember vagy, fényes nemzetségnek ivadéka s van talentumod is. De ez ellen már tiltakozott a jó báró. – Talentumom? Honnan a menykőből veszed? Muki leintette. – Ne szólj közbe, még nem fejeztem be. Talentumod van – folytatta – a politikához és a mezőgazdasághoz. A pópádtól megköveteled, hogy magyarul beszéljen veled és olyan ökröket láttam az egyik majorodban, hogy csupa csuda. Egyszóval, rendben tartod a népedet és a szénádat. Hasznos, tekintélyes ember lehetnél, ha nem magadnak élnél, hanem példaadás okából kirukkolnál a placcra. – Jó, jó, – idegeskedett Bálvándy a sok beszédtől, – de azt mondd meg, hogy hogy megy az a kirukkolás. Muki idejét látta, hogy végre beadja neki a maszlagot. – Ugy, hogy választasd meg magadat képviselőnek. Hát ettől a tanácstól már megijedt a jó báró. – Hü pajtás, tudod-e mennyire rug az én évi jövedelmem? – Vagy ötvenezer forintra. – Csak harmincötre. S tudod mennyibe kerül egy választás minálunk? – Ugyanannyiba… Hát aztán? – Hát aztán? – szörnyülködött a takarékos Toncsi. – S te azt csak ugy mondod!… No persze, mert nem a te pénzed bánná… – Tévedsz, – vágta el Muki a szavát, – a fele költséget magamra vállalom. Bálvándy visszahőkölt: ugy tanulmányozta barátja arcát, vajjon megbolondult-e, avagy csak ugratni akarja őt? Muki ütötte a vasat. – Csudálkozol, pajtás? – adta a nagy altruistát. – Nem tételezel fel bennem annyi lelkesedést, hogy a midőn egy országos fontosságu pozició meghóditásáról, egy igazi életbevágó pártérdekről s egy, már a puszta nevével is hóditó pártférfiunak megszerzéséről van szó: áldozatokra is képes legyek? Bálvándy csak ámult-bámult. Igen kicsinek érezte magát és igen nagynak a barátját. – Azt az áldozatot, – motyogta, – ugy sem fogadhatnám el tőled. Muki ismét kivágott egy ütőt. – Nem rólad van ám szó, öreg. Jó barátod vagyok; ha bemásznál a kaszinóba, amennyire tőlem telik, kiváltanám a bonjaidat, még ha nem is látnám a pénzedet soha. De itt egész másról van szó. Nem terólad, hanem a halmosi kerületről, amelynek, mióta megvettem a kastélyomat, magam is a választója vagyok. Tehát obligóban vagyok a pártommal szemben s teljesiteném a kötelességemet akkor is, ha nem te, a jó barátom, hanem Ficlipucli Tivadar, az ellenségem lenne a jelölt. Puhult már a jó báró: meglátszott lefelé görbülő száján és szaporán pislákoló szemén. De azért még kapálózott egy kicsit. – Miért nem lépsz fel magad? – kérdezte kifelé forditva tenyerét. – Először, – válaszolt a ravasz Muki, – nekem nincs olyan barátom, aki elvállalná a költségeim felét; másodszor ha volna is, az csak egy bolond lehetne, mert az én megválasztatásom nem harmincezer forintba kerülne, de mégegyszer annyiba… Te vagy Halmoson, – konkludált megnyomva a szót, – az egyedüli lehetséges jelölt. Bálvándy megvakargatta a tarkóját és bár igen szégyelte már magát, mégis volt annyi bátorsága, hogy kiállitsa magáról a fösvénységi bizonyitványt. – Még se léphetek fel pajtás, – nyögte ki részletekben, – tizenötezer forint sok pénz és nekem gyermekeim vannak. – Hát mennyit szánsz rá? – kérdezte Muki türelmetlenséget szinlelve. – Semennyit; – gondolta meg magát a nehéz férfiu, – eszembe jutott, hogy állandóan Pesten kellene laknom, ami igen költséges mulatság… Ingyen se kell a kerület, – mondta ki szilárdan a határozatát. Muki cselhez folyamodott. – Jól van, pajtás, – mondta lekicsinylő hangon, – ha csak annyi benned az ősi virtus, szóval sem erőltetlek többé. Bocsáss meg, – tette hozzá, – hogy zavartalak, de más embernek ismertelek. A taktika bevált. Legjobb barátja szemrehányását nem tudta a jámbor ur elviselni. – Nono, – engedett sebtiben a negyvennyolcból, – nem mondom, hogy bele nem mennék, ha valamivel kevesebbe kerülne a dolog, teszem azt, tizezer forintba. Muki, nehogy mégegyszer meggondolja magát, elkapta barátja kezét szélsebesen és a tenyerébe csapott. – Gilt! Adjál tizezer forintot, a többi az én gondom. Bálvándyt most már meg a lelkiismerete kezdte furdalni, illetve a Muki pénzét kezdte a jó ur sajnálgatni. – Ne törődjél te azzal, – vigasztalta meg a kétszinü barát, – hiszen majd szerzek a pártkaszszából is vagy tizezret. Erre meg a pártkasszától ijedt meg a jámbor férfiu. – Az Istenért! – skrupulizált. – Nem becstelen dolog az? Annyi csunya dolgot hallottam a pártkasszáról… – Ne gyerekeskedjél, – hujjantotta le Muki, – valamennyi miniszter választási költségét a pártkassza fedezi. Ma már csak a kis ember operál a maga pénzével. Hát ettől végre megnyugodott Bálvándy. Egy ideig még lógatta ugyan a fejét, de hovatovább ugy belelovalta magát a képviselősége gondolatába, hogy még a pesti lakását is berendezte képzeletében. Azt se bánta, hogy Muki, mint uj párttagot és képviselőjelöltet bemutassa a miniszterelnöknek. Elment vele a klubba… A miniszterelnök még nem volt ott, midőn a két barát belépett a tanácsterembe. De Muki addig sem vesztegette az időt, amig megérkezett. Bemutatta Bálvándyt mindenkinek, aki élt és ott lélegzett a klubban, az ujságiróknak is, még pedig ezekkel a szavakkal: – Bálvándy Antal, jó barátom, a halmosi kerület leendő képviselője. A jó báró – (mit tehetett egyebet?) – hümmögött, bókolt, megfogta a feléje nyujtott kezeket, de miután egyszerre tiz kérdést is intéztek hozzá, az egyszerüség kedvéért egyikre sem felelt. – Köszönöm szépen… Örvendek a szerencsének… – hajtogatta egyre, okosabbat nem tudott kitalálni. Sehogy se tudta magát tájékozni uj helyzetében. Muki meg is intette érte. – De elfogult vagy! A miniszterelnök előtt legalább vágd ki a skizt. – Ne beszélj nekem, – boszankodott Bálvándy, – nem megy az ugy egyszerre: meg kell szokni az uj dicsőséget és az uj embereket. – Ugyan, kérlek, – disputált vele Muki, – gondold, hogy a kaszinóban vagy és a szerint viseld magadat. – Azt nem gondolhatom, mert akkor tegeznem kellene a riportereket is… Az ártatlan civakodásnak a miniszterelnök megjelenése vetett véget. A hatalmas urat azonmód körülkeritették a hatalom kosztosai: csosszantottak, bókoltak neki, de Muki, egyrészt a könyökével, másrészt szerzett tekintélye erejével, egy pillanat alatt behatolt a körbe s magával vonszolta oda Bálvándyt is. – Kegyelmes uram, engedd meg, hogy bemutassam neked legjobb barátomat: Bálvándy Antalt, a halmosi kerület leendő képviselőjét. A miniszternek az volt a szokása, hogy valahányszor nagyon előkelő akart lenni, brávózott. Ez alkalommal is. – Brávó! Brávó! – s kezet fogott Bálvándyval. – Muki barátom már beszélt nekem rólad… Vedd tudomásul, hogy nagy sulyt helyezek politikai szereplésedre… A Bálvándy fülében két szóvá zsugorodott össze a miniszterelnök minden frázisa. … Nagy suly!… Hogy lehet ő reá nagy sulyt fektetni, különösen annak, aki talán hirből sem ismeri?… De másképp gondolkoznak és beszélnek az emberek Budapesten, mint a havasok alján… Kifejezést persze nem adhatott a csudálkozásának, hát csak hápogott össze-vissza, mint a kacsa, ha üres a szája – Valóban nagyon kitüntetsz… Érdemetlen vagyok reá… Örvendek, hogy tisztelhetlek… A miniszter megfogta a kezét. – Remélem, hogy azonnal belépsz a körbe. – Be-be-be. – Magam foglak ajánlani. – Kö-szö-nöm. Kölcsönös finom hajlongások… Aztán széjjelvált a két kéz… A minisztert magával ragadta az ügyes-bajosok áradata, Bálvándyt meg Muki csipte karon. – Mi, hé? Ugy-e édes ember a miniszter?… Sulyt fektet reád! Nagy szó! Érzed, hogy milyen nagy? Bálvándy megvonogatta a vállát. Megszólalt a a józan esze. – Dehogy érzem. Inkább azt hiszem, hogy frázis volt: mézes madzag. – Ugyan kérlek, de pesszimista vagy! Hát nem vagy tudatában a magad értékének? – Hiszen, igen, otthon a mócjaim között csak kiteszek valamit, de itt, ugy érzem, csak egy szem borsó leszek a többi borsó között: zsáktöltelék, semmi egyéb. – Hajahaj, – biztatta Muki, – jöjjön csak meg a svdád, olyan szerep vár itt reád, hogy még a vicceidnek is politikai hátteret fognak tulajdonitani. – Hátteret?… – Nem mondhatsz olyan bolondot, amiről ezek ki ne sütnék, hogy szinbölcseség. – Ejnye, – fakadt ki Bálvándy, megsokallva barátja gyanus locsogását, – hát ne ugrass, hiszen elérted a célodat! Most már, hogy a szavamat adtam, ugy se kapálhatok vissza. Muki ugy tett, mintha megneheztelt volna. Hátat forditott barátjának. Ez persze megszeppent erre. (Hiszen jóformán azt se tudta, merre van kifelé). Elkapta a Muki karját. – Ne bolondozz, hisz nem bántottalak. – Nem-e? – pruttyant rá az álnok Muki. – Hát nem gyanusitottál meg kétszinüséggel? – Nem ugy értettem, – mentegetődzött a jámbor báró. – Gyere, vezess ki innen, mert nem tudom merre van az ut. – Hová akarsz menni? – Az orfeumba. – Gyere a kaszinóba. – Gyere te az orfeumba, aztán majd elmehetünk a kaszinóba is. Muki nem bánta. Meg lehetett elégedve az aznep elért eredménynyel: lerázta a Bálvándy jelöltetése gondját. Most már csak a megválasztatását kellett keresztülvinnie, aztán – pasz! – eleget tett valamennyi kötelezettségének, amit Ágnessel szemben vállalt… Érdekeit végképp elválaszthatja az ő érdekeitől. Felszabadul, dolgozhatik a maga szakállára kimélet nélkül, akár az Ágnes rovására is. Ez talán hálátlanság lenne tőle, de hát a hála is azok közé a gyöngeségek közé tartozik, amik minduntalan hátrafelé rántják az embert. Abból ő ugy se kér, mert haladni akar, föl a magasba, mindig följebb, föltartóztathatatlanul. Egy szóval beérte Muki a napi eredménynyel s annak fejében lemondott az éjjeli kártyanyereségéről és az orfeumba kisérte Bálvándyt. Előbb azonban még megvacsorázott a két jó barát a Hungáriában. Muki jókedvü volt, mint a vakációs diák, akinek nincs gondja a másnapi leckére. Nem kellett magára vigyáznia, hogy jégen tartsa a kártyázáshoz szükséges eszét. Hiába zsörtölődött vele Bálvándy, hogy a miss számára tartogassa virtusait: biz ő leöntött egy palack Pommeryt már a vacsoránál is, amitől igen szeles kedve kerekedett. Folyton élceket faragott és kifigurázott mindenkit a világon. Bálvándy inkább aggodalommal hallgatta szellemes sziporkáit, mintsem élvezettel. – No tessék, – korholta a jókedvü férfiut, – most már becsiptél és a missz meg fog róni. – Meg fog róni a missz, akinek én vacsorát és pezsgőt fizetek! Ilyet még nem hallottam. – De furcsa vagy!… Mit tehet róla, szegényke, hogy szerti a jó kosztot?… Annak fejében csak nem követelheted, hogy mindent elltürjön tőled. – Hiszen nem fogom megsérteni. – Az még nem elég, de tisztességesen kell magadat előtte viselned, mert az egy urinő… – Hahaha… – Hiába nevetsz… Különben majd meglátod, hogy le fog nézni. – Hihihihi… Bálvándyt boszantotta Muki gunyos nevetése, de mire az orfeumba értek, kibékült vele. A jó ember haragja soha sem tartott tiz percnél tovább… Bálvándy és Muki helyet foglaltak páholyukban, de csak addig maradtak ott, amig a missz Molly Mackbet produkciója véget ért. Akkor felbaktattak a numero kettőbe, miután Bálvándy már előzőleg tudatta a misszel, hogy ott vár reá. Hát azok (mert mamája is volt a missznek) nem is tévesztették el az ajtót: alig vártak az urak tiz percig, betoppantak. A mama csak szinházi mama volt, de lehetett volna igazi _nagymama_ is. Nyaka körül egy kilós hamis gyémánt nyakék kigyózott, de a fülönfityegői is nyomhattak egy-egy dekát, pedig veresek voltak, jeléül annak, hogy rubint kellett reprezentálniok… Az ékszerek tehát nagyok és sulyosak voltak a mamán, de az volt az igazság, mert nagy és sulyos volt a mama is: lehetett vagy százötven kiló. Ellenben a missz (dicséri a Bálvándy izlését) csakugyan kecses és szép vala nemcsak a bretlin, trikóban, de selyemruhában is. Negédesen hopkált, mint a meddő irámszarvas, szép kicsiny fejét bánatosan félrebillentve hordta s a foga olyan ép és fehér volt, hogy elharapta volna talán a vasat is. Sejpitve beszélt s kissé az orrán keresztül, amitől Bálvándy majd megbomlott gyönyörüségében. Sőt, mi tagadás, a rué Mukit is meglepte az artista leány mondvacsinált előkelősége és hihetetlen naivságot negélyező modora. – Pompás egy huncut! – sugta barátjának. – Előkelő dámát még nem láttam ilyen természetesen játszani. – Hehehe, ez azért van, mert magamagát játssza. – No csak te hidd… Hitte a jó báró szentül. Talán még akkor is hitte, midőn a mama, a hatodik palack pezsgő eldurranása után észrevétlenül kiosont a chambre-szeparéból, ártatlan pipikéjét magára hagyva az urakkal; de talán még akkor is, midőn a diszkrét Muki a mama példáját követve, szintén kiosont; sőt az is kitellett a jó bárótól, hogy első pillanatra még akkor sem józanodott ki a misszből, midőn másnap délben kikászmálván az ágyából, kétezerötszáz forint helyett csak hétszázat talált a bugyellárisában, legföljebb a fia intése juthatott az eszébe: „aztán vigyázz, hogy el ne lopja a pénzedet.“ De egy félórával eme meglepő fölfedezés után, midőn sikerült neki végre a kárát igazságos mérlegre tenni azzal a haszonnal, a melyben a kártevő kegyeiből részesült, – már Bálvándynak is elszaladt az illuziója, meg sem állott a világ végéig. – Hah, te repedt sarku! Bődült el Bánk-Bánként. – Csuffá tettél! Valószinü, hogy folytatása is lett volna a drámai monológnak, ha rajta nem csipi Muki. TIZENHATODIK FEJEZET. A Bálvándy lelkiismerete. Muki benyomta barátjára az ajtót minden kopogtatás nélkül s első pillanatra észrevette a jelekből, hogy a derék fiunak baja esett a bugyellárisával. A szolid bőrős jószág ugyanis ott hevert az asztalon tátva-nyitva s néhai tartalma szerte-szét volt dulva. – Szervusz, bruder! – Rontott be Muki a szobába. – Keresel valamit? – Mehetek a pokolba haza, – kiabálta a báró le nem térve érzései egyenes vonaláról vendége kedvéért sem. – Beszélj hát: mi baj? – Oh, én ökör! – folytatta Toncsi, ügyet se vetve barátja kérdésére. – Be kellene engem savanyitani. – Megállj! – figyelmeztette Muki. – Gondold meg, hogy én is a szobában vagyok… Talán elveszett a pénzed? – Veszett az ördög. Ellopatott. Fuccs ezernyolcszáz forintomnak. – És kinek általa lopatott el? – Annak a repedt sarku missnek általa. Muki nem mert mindjárt kacagni, először engedelmet kért rá kétségbeesett barátjától. – Megengeded, hogy nevessek? – Nevess, kacagj, üvölts! Az akasztófát is megérdemlem. Muki, élvén az engedelemmel, először jól kikacagta magát, aztán áttért a barátja megvigasztalására. – Ugyan ne izélj azért a pár száz forintért: Nem _ingyen_ lopták el tőled. – Jó jó, – dühösködött a takarékos ur barátja könnyüvérüségén, – de miből éljek két hétig, a mennyit a gyerekek kedvéért még Pesten szándékoztam tölteni, mikor csak hétszáz forintom maradt? – Az persze nem elég, – látta be Muki, – de majd segitünk a bajon. – Váltót – jelentette ki Bálvándy, – nem irok alá egy országért sem. – Nem is arról van szó… – A tiszttartómnak sem irok, nem hagyom magamat kinevetni. – Arról sincs szó… Arról van szó, hogy adjál csak ötszáz forintot. – Megbomlottál? Minek? – Nyerni fogok a kaszinóban. Légy a mutyistám. – Az ám, – tiltakozott Bálvándy a veszedelmes ajánlat ellen, – hogy garas nélkül maradjak!… – Érzem, hogy szerencsét fog a pénzed hozni. – S ha elveszted? – Kölcsön adok neked, a mennyit csak akarsz. Addig puhitotta Muki a báró kemény fejét, mig oda nem adta neki a kért ötszáz forintot s azontul mintha csak a testének egyik alkatrésze lett volna, nem tágitott mellőle mindaddig, a mig le nem ült a bakkasztalhoz. Sőt akkor is ott maradt a háta mögött, csak a szemét hunyta be néha, midőn egy-egy nagyobb tét forgott kockán. A játék aránylag kicsibe ment. Az urak száz forintos bankokat adtak. Vagy husz bank gyorsan eluszott. Muki volt az első, a ki négyszer ütött egymásután. Tehát – miután mindig megtették, – ezerhatszáz forintra nőtt a bankja. Bálvándy belecsipett a karjába, hogy retiráljon, de Muki mérgesen rászólt: – Mi közöd hozzá!… Ne malőrözz. Aztán leosztotta a kártyát. Bálvándy behunyta szemét, csak a fülét hagyta nyitva. Azon is bemászhatott a Muki szava: – Háromezerkétszáz forint a bank. Tehát ismét nyertek a mutyisták. Bálvándy oda volt örömében – (Hogyne: meg volt a pénze az utolsó krajcárig) – de még az öröménél is nagyobb volt a félelme, hogy Muki ismét leadja a bankot. Nem sokat teketóriázott, most már nem csipte, de megragadta a Muki karját. – Kilépek a mutyibul. – Lépsz az ördögöt, – rázta le magáról Muki, – most kezdődik csak az igazi. És tovább adta a bankot. – Háromezerkétszáz forint a bank, – ismételte. Bálvándy nem birkózhatott vele a kaszinóban nyilvánosan… Szerencséjére ezuttal csak a bank felét tették meg a játékosok. A másik fele tehát megmaradt csokoládénak. De azért mégis behunyta a báró a szemét és ismét a fülének engedte át a tért. És kitünően bevált a füle. Ujra gyönyörüt hallott vele. A legeszményibb szót, amit ilyen viszonyok között egyáltalában el lehet képzelni. – Retirálok. Mondván, hátra fordult Muki a mutyistájához. – Jobb lesz, – sugta neki, – ha elmégy innen, mert nagyba fogok játszani. – Kilépek, – könyörgött Bálvándy kétségbeesetten, – tekintsd a helyzetemet. – Nem eresztelek ki, – jelentette ki Muki báró halkan, de határozottan, – hiszen éppen azért fogok nagyba játszani, mert a te pénzeddel játszom. Te mindig szerencsét hoztál nekem. Bálvándy nem értette a homályos mondást. – Miféle szerencsét hoztam én neked eddig? Muki csak most vette észre, hogy csaknem elszólta magát. – Ej, – ütötte el tréfával a hebehurgyaságát, – ne vedd a szót ilyenkor szigoruan. Az ándung beszélt belőlem. – Jó, de nekem nincs ándungom. – Ahhoz semmi közöm, nálam a pénz. – Olyan kegyetlen vagy, mint Sobri… – Mit sugdostok ott a malom alatt? – rebbentette széjjel a mutyistákat Zolnay gróf, a ki éppen a bankot adta. – Hát tartom a bankodat, – vágta oda Muki vakmerően. Nyert. Egyben, hogy megelőzze a nyafogását: most már szinte gorombán szólt rá Bálvándyra. – Eredj a pokolba, ne blamirozz engem s magadat. Bálvándy ajkába harapott és csakugyan távozott a bakkszobából… Az első ember, a kibe a társalgóban belebotlott éppen a miniszterelnök volt. A hatalmas ur megismerte a tipikus erdélyi daliát. – Szervusz, Bálvándy. – Szervusz. – A bakkszobából jöttél? – Onnan. – Nem is tudtam, hogy játszani szoktál. – Szokott az ördög, más játszik helyettem. – No, – tréfált a nagy ur, – csak el ne veszitse a választási költségedet. A gunyoros tréfa vérig sértette Bálvándyt. Izgatottságában egyszeriben felfortyant benne az arisztokraták eredendő vérbeli gőgje. – Mi közöd hozzá? – utasitotta rendre a miniszterelnököt fagyosan. – Állok a szavamnak, egyébbel ne tőrődjél. Bálvándy nem is sejtette, hogy mennyit használt neki ez az önfeledt gorombaság. Pedig a jelenségekből rögtön rájöhetett volna. Azok az urak, a kik fültanui voltak a pikáns jelenetnek, markukba nevettek, (mert nem igen szerették a kaszinóban a miniszterelnököt), vagy rá csikkantottak a szemükkel, mintegy buzditva őt a további gorombáskodásra. A miniszter meg láthatóan megszeppent, tapasztalván, hogy visszafelé sült a tréfája. Ám nem azért volt őkegyelmessége politikus, hogy azonmód helyre ne üsse az elkövetett hibát. Hóna alá kapta az orroló férfiu karját és elkezdett vele sétálni. És sikerrel sétált, (mert tudta, hogy mitől döglik a légy), öt perc lefolyása alatt ugy kibékitette Bálvándyt, hogy még ölelkezett is vele. Nevezetesen tizezer forintot jövedelmezett a jó bárónak a séta, illetve a gorombasága. Ennyit igért neki a miniszter a pártkasszából választási költség cimén… Nem sejthette Bálvándy, hogy a gorombáskodás erkölcsi és hatalmi tőkét képvisel, mert nem ismerte a hazáját. Azt azonban még kevésbbé sejtette, hogy mily fényesen kárpótolja a sors azért a veszteségért, a mit a missze okozott neki. Még aznap megtudta… Egy órai munka után abbahagyta Muki a bakkot. Unott képpel lépett a társalgóba és a nélkül, hogy csak rá is nézett volna: helyet foglalt abban a körben, ahol Bálvándy is ült. Ez csak egy pillantást vetett rá s legott biztosra vélte venni, hogy: finis Poloniae. Nem igen bánta. Ha mutyistája el is vesztette az ötszáz forintját a kártyán, ő tizezret nyert helyette egy gorombaságon. Ennek az örömére mindjárt meg is ajándékozta magát egy háromforintos szivarral… Hadd lássa Muki, hogy fumigálja le a szamárságát. Még hencegett is vele: az ő rovására gyártotta élceit. Az egy szóval sem reagált rá. Egy adag szőllőt hozatott s miután elfogyasztotta azt, fölállott, egyet nyujtózkodott és kifelé indult. Már fogta a kilincset, midőn visszaszólt Bálvándynak, mintha éppen akkor jutott volna eszébe, hogy dolga van vele. – Nem jösz Bálvándy? Egy kis számadásunk lenne egymással. A báró nagyott nézett. Egy pillanatig se hitte, hogy nyert neki Muki, de akkor meg mit mókázik vele?… Aha, alighanem a kölcsönbe igért pénzt akarja neki átadni. Hát ezt muszáj elfogadnia, mert hazáig se juthatna a maradék garasaiból. – Megyek, – válaszolt a hivásra, – ugyis egy az utunk. S követte Mukit. A Koronaherceg-utca sarkáig hallgatagon ballagott a két jó barát egymás mellett. Ott azonban már nem állotta meg Bálvándy, hogy el ne dicsekedjék a miniszterelnökkel szemben elért sikerével. – Én jól játszottam, – bökte ki, barátja bakkozására célozva némi éllel, – tizezer forintot nyertem a miniszterelnöktől. – Megpumpoltad a pártkasszát?… Okosan tetted, – dicsérte meg Muki. – Azonban, – tette hozzá unott hangon (s nyomatékul még ásitott is egyet) – én még hasznosabban müködtem. – Mi?! – Mondom, hogy hasznosabban müködtem. Bálvándy megállott. Azt hitte, nem hall jól a cipője kopogásától. – Nyertél? – Persze, hogy nyertem. Bálvándy tölcsért csinált a tenyeréből a füle mögött. – Mi? – Nyertem no, nem értesz magyarul? – Mennyit? – Ötvenezer forintot. A jó báró mély lélegzetet vett, mert egy csöpp vér sem maradt a szivében: mind az arcába szökött. – Beszélj, ember – s megrángatta mutyistája karját, – huszonötezer forintot nyertél nekem? – Ötvenet mondtam, – kiabálta Muki a fülébe. – Nem hallasz? – Ötvenet nekem és ötvenet neked? – Na, csakhogy megértetted végre. Ha nyitva lettek volna a boltok, Bálvándy alighanem berugott volna egy-két kirakat üveget, olyan kalimpálást vitt végbe örömében a nyilt utca során. Nekiment Mukinak, átnyalábolta, falhoz nyomta, addig ölelgette, mig a tyukszemére nem taposott. Csak akkor eresztette el, mert már igen jajgatott nevezett Muki. De békét még akkor sem hagyott neki. Lyukat beszélt az oldalába. – Micsoda pimasz ember vagy te, öregem! Igy affektálni még nem láttam embert, mióta hajas a fejem. Az orrod olyan volt, mint a savanyu uborka: esküdni lehetett volna rá, hogy elusztál és – ime, százezer forintot nyertél!… Tiszta szemtelenség, igy lóvá tenni az embert. Muki nem reflektált a lelkes szapora szavakra. Száraz maradt, mint a katángkoró. – Mit szánsz a választásra ezek után? – Kérdezte. – Mert, – magyarázta, – azért mentem idáig, hogy mindenesetre biztositsam a kerületedet. Bálvándy nem akart elhamarkodott feletet adni. – Először – kérte barátját, te mondd meg: mirevaló volt az affektálásod? Muki ránézett. – Megmondom neked, de tovább ne add… Azért vágtam azt az impertinens nagy képet, mert az is hozzá tartozik az én törvényeimhez. – Mik a te törvényeid? – Numero egy: port kell szórni a világ szemébe, mert az ember, ha olyannak látják, mint amilyen valóban, igen csunya… Numero kettő: Az ember akkor mutasson legtöbb hidegvért, amikor legjobban ugrálnak az idegei, mert a selfcontrol erénye a legnagyobb erő. Numero három: Az embernek azért van esze, hogy kihasználja, azért van szive, hogy elnyomja és azért van szája, hogy befogja. Numero négy: Az embernek imádnia kell a pénzt, mert az az ő boldogsága, szabadsága, függetlensége, hatalma árkánuma. – Elég, – vágta el szavát Bálvándy, – nagyon sivár törvények ezek. – Nem neked valók, – mondta Muki, – te boldog ember nem szorultál rájuk… Mintha megrezdültek volna szive hurjai: hangja megcsuklott, arca kigyult. – Te boldog ember vagy, – ismételte, – téged nem csapdosott meg a nagy vihar. Az én sajkámat eltörte. Ha bele nem kapaszkodom az utolsó roncsába, ma halott ember vagyok… Ki veheti rossz néven a halálos veszedelemből menekült tengerésznek, ha okulva tapasztalatain, bárkájának bordáit vaspáncéllal boritja be. Az önvédelem, – fejezte be szavait, – az ember legősibb jogai közé tartozik. – Megmozdult Bálvándy szive is. – Én, – mondta, – nem kérem tőled számon a multakat. Hozzád szoktam, szivemhez nőttél, szeretlek… De ha ugy áll a dolog, mint ahogy mondod, nem-e lenne jobb, ha az ember otthon maradna csendes tuszkulánumában, ahol a nagy vihar legföljebb a parkja fáinak koronáját tépi meg s nem vágynék a tengerre, ahol a bárkája oly könnyen ellsülyedhet. – Igazad van barátom, – látta be Muki. – Már mint rád vonatkozólag. De az én esetem: az egészen más valami. Aki egyszer belekóstolt a tengerbe, szivta a levegőjét, gyönyörködött fenséges hatalmában, küzködött vele, annak számára nincs többé visszatérés. Az meg van babonázva, meg van ejtve. Tengeri farkassá vált, ha angyal volt is előbb. – Bálvándy megcsóválta fejét. Ellentmondást talált barátja szavai és tettei között. – Ha igazam van a magam szempontjából, – kérdezte bátortalanul, – miért akarod a tengert velem is megkóstoltatni, a mikor oly jól éreztem magamat a szárazon? Miért vettél rá, hogy képviselő legyek? Muki suhintott a kezével. – Hagyd el, pajtás, az még nem a tenger. A tenger ott kezdődik a kaszinó kártyaszobájában és a lóversenytéren át egész odáig terjed, ahol ellopták a pénzedet: az orfeumig. A képviselőség egy ártatlan tréfa csak, holmi cifraság, ami jól fog neked állani. Nem hogy fogyasztaná, de gyarapitani fogja szárazföldi kincseidet. Csak okosan használd fel. Magasan hordd a fejedet, pózolj és ne kérj senkitől semmit. Akkor magától fog a _haszon_ az öledbe hullani, mert a nyereség mindig a nagyképüeké s a függetleneké. – Ezt nem értem, – jegyezte meg Bálvándy, – ez paradoxon. Muki keserüen nevetett. – Ugy? Hát nézz csak széjjel ebben az országban, – folytatta mindinkább fokozódó hévvel, – és figyeld meg ennek a nagy kvalitásu, de beteg nemzet mai fejlődési folyamatának élettani jelenségeit… Millió emberatom rezeg, forrong, lázadozik a levegőben, keresve az utat és módot, hogy beleilleszkedjék valamiképpen a nemzettest sejtszövetébe… Nem lehet! Valami láthatatlan centrifugális erő, amelylyel szemben hiábavalónak bizonyul minden küzködés, távol tartja, ellöki, kiforrja az eleven testből ezeket a lázadozó, törvényes helyüket kereső atomokat, mint az egészséges test a kóros anyagot… Csakhogy ebben az esetben nem az anyag a kóros, hanem a test a tehetetlen. Élősejt nincs felesleges. Az embernek joga van elhelyezkedni az állam-szervezetbe. Annak meg rendeltetése saját sejtjeinek létfeltételét biztositani. Sőt a maga létfeltétele is. Mechanikai erőkkel csak kis ideig lehet a szervezeti hiányokat pótolni. Gépezet élő szervezetet örök időkre nem helyettesithet. Holott a mi nemzet-testünk tehetetlen, nem birja feldolgozni, felszivni, vérrel ellátni egész anyagát. De nemcsak tehetetlen, beteg is. Mert ha már csekély a munkaképessége, legalább azokat az elemeket váltaná magához, amelyek legtöbb értéket képviselnek: leginkább hivatvák faji erejét gyarapitani: az erőseket, az erkölcsi alapon állókat, a szellemi kulturának élőket… De szó sincs róla. Valami csudálatos fizikai és lelki vakság ütött bele ebbe a hajdan oly sasszemü és nagy ösztönü nemzetbe, hogy nem látja, nem érzi kora követelményeit, amelyeknek teljesitése nélkül nem lehet megélni: előbb-utóbb maga az összemberiség fog beleszólni a léte kérdéseibe s joga lesz hozzá, mert egy civilizáció sem türheti meg, hogy egyes hátul kullogók miatt megakadjon az egyetem haladása, vagy hogy a maga anyagi és szellemi kincseiből tartsa el a dologtalanokat. Minden nemzetnek annyi az értéke és becsülete, mint amennyit a magáéból az összemberiségnek adott. … A kulturanélkül élő nemzet, – folytatta Muki lendülettel, – ingyenélő nemzet. S az olyannak nincs meg a létjoga. Holott nálunk minden faji erőt a politika sziv fel, aknáz ki. A legutolsó képviselő többet számit a legelső müvésznél. Párisban egy millió ember nem is ismeri az államfőt, de Dumasnak leveszi a kalapját és kitér a bérkocsis. Érzi, hogy az ő agya egy adag francia gloire-t képvisel. A kocsis is tudja, nálunk az államférfi se tudja. Vagy nem akarja tudni? Talán mert kicsinynek fogná magát érezni, ha megnöveszti a nemzeti géniusz hőseit?… Ki tudja?… A tény az, hogy inkább csak a maga emberét hizlalja (azokat a sejteket, amelyeknek amugy is meg vannak a szaporodási feltételei), mert ugy érzi, hogy annak ereje az ő ereje is… Most már, – fejezte be Muki szavait, – konkludálhatok is. Remélem, megértettél. Itt nálunk elpusztul az igazi érték, mert nem találja meg a helyét s még jobban meghizik a telhetetlen, lomha elem, mert azé minden kenyér, az összes haszon. Bálvándy alig tudta Mukit követni azon a nagy köruton, amelyet elméje tételének bebizonyitása végett megfutott. Főképpen az ragadta meg a figyelmét, ami az okfejtésben a legkevésbé volt lényeges, de közelről érintette az ő lelki világát. – Tehát, – sóhajtott fel keserüen, – én is a telhetetlenek, a lomhák közé tartozom? Eleszem a kenyeret az érdemesebbek elől! – Ugy van, – hagyta helyben Muki, – de te arról nem tehetsz. Nem rabolod te a kenyeret, azt a maga jószántából osztja ki neked a viszonosság elvének hódoló társadalom. Erősit téged, mert te táplálod az ő erejét is; a sovány szellemi koszton tengődő egyedekben ellenséget lát, mert ezek fellázadnak ellene. Olyan, mint az alantas müvész, aki nem veszi be a kritikát, amely az ő fejlődését van hivatva irányitani… Ha képviselő leszel s lelkeden a nemzet sorsa, – jegyezte meg végül Muki őszinte hévvel, – azt tanácsolom neked: gondolj a szegény szellemi harcosokra és vedd őket védelmedbe. Oszd meg velük a kenyeret. Ha eredménynyel fog a munkád járni: az lesz a második jobbágy-felszabaditás. A szellem megkötöttségének a szabaddá tétele… Nagy szó!… Az organizmus valamennyi sejtje meg fogja találni a helyét s ilyenformán nem fog elveszni semmi erő, mert egy testté forrván az egész anyag, minden energia ennek a mozgatására fog fordittatni. Nem ugy mint ma, midőn meddőségre van kárhoztatva a nemzet fele… Elhallgatott végre Muki. Megtörölte lelkének hirtelen fellobbant lángjában megizzadt homlokát. Arcát megcsapdosta egy kósza éjjeli szellő… s azzal elaludt a láng. – Hát mennyit szánsz a választásra? – ismételte meg előbbi kérését szárazon, szinte röstelkedve. A Bálvándy szivéből nagy érzések kéredzkedtek ki barátja komor szavainak, sőtét szineinek hatása alatt. Megmozdult, ébredezni kezdett benne az elaltatott faji energia: az őseitől örökölt nemzetfentartó virtuskultusz vágya. Tenni akart. Égett az ambiciótól. Fajimádó magyar lelke immár fentszárnyalt az önfenntartás gondfelhőiben. – Adj kétezer forintot, – mondta, – a többit tedd el, ha szükség lesz reá mind elköltheted… Ugy se valami tisztességes pénz az, – tette hozzá halkan, komoran, – szinte nem értem magamat, hogy annyira megörültem neki. – Helyes, – mondta Muki, a nélkül, hogy barátja utolsó szavaira reflektált volna. – Én leszek a főkortesed: majd elszámolok neked a választás után. – A pártkassza segitségét nem fogadom el… – Még helyesebb. Most már nem lesz szükség rá. A két barát elhallgatott. Bálvándy szólalt meg először. – Köszönöm hogy kinyitottad a szememet. Most látom csak, hogy milyen haszontalan ember voltam: ugy éltem, mint egy hizó, lelkiismeret nélkül. Muki erre se reflektált. Az Angol királyné lépcsőházában átadott Bálvándynak kétezer forintot, aztán kezet fogott vele. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát. Muki bezárkózott a szobájába, de még sokáig nem feküdt le. Gondolkozott. Bántotta, hogy megint elragadta a heve. Oda, vissza a régi régiókba az eszmények világába… Hát sehogyse tudja lerázni a lelkéről azokat az őrült szent fantomokat, amelyeknek kis hijja, hogy áldozatul nem esett! Mikor pedig ujabb sikerei is a mellett szólanak, hogy a felis homo fajtájához tartozik: A ragadozás az eleme, a lelki élet nem neki való!… Mi lesz ennek a vége?… Ha enged a kisértésnek, ujra elbukik… … Eh, – vetett véget tépelődéseinek. – Azért sem! Rabolni fog ezentul is. Mindaddig, amig meg nem lesz az első milliója. Akkor – hát akkor majd meglátja. Addig nem gondolkozik. Levetkőzött és menten elaludt. De álmában is megháborgatták az őrült szent fantómok: Zsuzsával álmodott. TIZENHETEDIK FEJEZET. A barátnők. Bálvándy maga adta tudtára Ágnesnek, hogy beválasztatja magát a parlamentbe. A Muki által beleszuggerált politikai terveiről is beszélt neki. A Bálvándy képviselőségének Ágnesre nézve alapjában véve nem volt több jelentősége, mint bármi más körülménynek, ami hasonló mértékben szolgálhatta volna az érdekét; mindazonáltal nagy érdeklődést árult el a vénleány a báró tervei iránt. Foglalkozott velük, kibővitette azokat a maga kivételes őselméje eredeti eszméivel. Bálvándy mohón szivta magába fényes ötleteit, okosságának ragyogó kincseit. Szinte érezte, mint termékenyedik meg az agya az öreg leány társaságában. Mindig több és több időt töltött vele. Immár elment vele néha a szinházba is… Hiszen, vélte, az is belétartozik a kulturába, amelynek ő felesküdött. De sétáiban is gyakran elkisérte Ágnest és Zsuzsát. Nagyon boldognak érezte magát velük. Maga se tudta volna igaz okát adni: miért. Megszokta a vénleányt. És az a nevezetes, hogy már meg csodálkozni sem lehetett ezen. A nemrég még rideglelkü aggszűz nagyot változott uj környezetében. Szenvedelmeit, világmegvető animózitását elaltatta az a boldog béke, ami a Bálvándy család révén átáradt az ő örökös viharoktól hanyatlott lelkébe is. Sem oka, sem alkalma nem volt visszataszitó férfias erejének érvényesitésére. Tetszett neki az uj miliő: otthon érezte benne magát. Nem kivánt rajta változtatni, inkább ő alkalmazkodott hozzá. Olyasvalamit érzett, mint az a vándor, aki hosszas küzdelmes kóborlás után végre megtalálta igazi helyét az emberek között… Pihent és örült a pihenésének… Természetes, hogy ilyen kedvező viszonyok között zavartalanul, a maguk ős valóságában érvényesülhettek a leány alapjellemének fényes vonásai: mindenekkel dacoló nyiltsága, előkelő önérzete, erkölcsi világnézetének merev és mégis klasszikus esztétikája. S még természetesebb, hogy eme kvalitásaival hamarosan meghóditotta a gazdaglelkü, nemes ösztönü Bálvándy családot. Valóságos orákulummá nőtt közöttük. Zsuzsának szinte fizikai fájdalmat okozott a tőle való elszakadás puszta gondolata is. De maga Bálvándy is elsajnálgatta sokszor: annál többször, mennél jobban közeledett a hazamenetele visszavonhatlan határideje. – Ejnye, ejnye, – mondogatta gyermekeinek s (mint mindig, ha nem tetszett neki valami) megvakargatta tarkóját – nagyon üres lesz a ház Ágnes nélkül. Zsuzsának könny szökött a szemébe. – Nagyon sajnálom, nagyon szeretem. – Ejnye, ejnye, fikomatta, – tépelődött Bálvándy, – ki kéne valamit találnunk. – Csak egy mód van, – vélte Bálint, – ahhoz pedig nincs szükség semmi kitalálásra: hivjuk meg őt Bálvándra. – Örökre, – licitált rá Zsuzsa, naiv, gyermekes örömmel. A férfiak összemosolyogtak. – Hát ez egy kicsit bajos lesz, – mondta Bálvándy, – hiszen nem áll egyedül: van otthona. – Aztán meg, – tóditotta Bálint, – olyan előkelő nő, mint ő, anyahelyettesnek csak nem szegődhetik el. – Akkor, – kérte Zsuzsa az apját, – legalább egy kis időre jöjjön le velünk… Engedd meg, hogy meghivjam őt. – Hó, – javasolta az öreg, – hivjuk meg mind a hárman egyszerre, annak több sulya lesz. Ebben történt a megállapodás. És meg lett a foganatja. Ágnes egy pillanatig se kérette magát. – Örömmel megyek veletek, – válaszolt az általános meghivásra Zsuzsának, miközben még meg is simogatta szép barátnéja kezét. Zsuzsa (idővel hozzá szoktatta) kezet csókolt neki aztán a nyakába ugrott. És erre már Ágnes sem állhatta meg: átölelte és megcsókolta a leánykát. Ez volt világéletében az első csókja, amit szive parancsolt rá az ajkára. Bele is pirult… A két Bálvándy meghatottan nézte a jelenetet, aztán ők is kezet csókoltak leendő vendégüknek… … Muki majd hová lett bámulatában, midőn az Ágnes meghivatása tudomására jött. Bálint közölte vele a hihetetlennek látszó hirt. Önkéntelenül megcsóválta a fejét s el is szólta magát: – Csudálatos… – Mi a csudálatos? Most már kimondta Muki a bét is. – Az, hogy megszerettétek a hugomat. Idáig még nem igen szerette senki. Igaz, hogy ő se szeretett senkit. – Elég az nekünk, – jegyezte meg Bálint, – hogy bennünket szeret. Megemberelte magát Muki: nem árulta el Ágnest, azaz azt, hogy miben áll az ő tudomása szerint a szeretete. … Különben sem találta volna el az igazságot. Mert Ágnes valóban szerette Bálvándyékat. Egész szivével… Hogy mennyi szive volt: az majd a történet végén fog kitudódni… … Elérkezvén az elutazás napja, Muki kikisérte az utasokat a pályaudvarhoz. Csak akkor jelentette ki Ágnesnek az utolsó pillanatban, hogy nem reflektál tőle több pénzre, miután van már magának is elég: idáig százötvenezer forintot sikerült a kártyán összeharácsolnia. Ágnes csak ennyit mondott neki: – Aztán vigyázz rá, mert az olyanfajta embernek, mint te, kell a pénz. Tehát neki nem kellett a pénz. Ez is egy nagy vonás. … Muki elsápadt, midőn a vasuti kocsi ajtajában kezet fogott Zsuzsával. És az este nem ment fel a kaszinóba kártyázni. A helyett berugott magyaros bujában egy budai csárdában… Csupa költő volt a kis ember. Bárhogy erőlködött is, ellentmondások nélkül nem tudott a lelke meglenni. A következő napon már meg automobilt bérelt magának s Bécsbe robogott rajta. Csak azért, mert véletlenül eszébe jutott egy Tizián-kép, ami a Bellvederben lógott: hát azt okvetlenül meg kellett néznie. Bálvándyék és Ágnes ezalatt szerencsésen megérkeztek Bálvándra. A kulcsár a kastély ajtajában várta a családot levett kalappal s kézbesitette az időközben érkezett leveleket. Zsuzsa is kapott egyet. S nyilván igen megörült neki, mert elpirult a szeme fehérjéig. – Charlie! – kiáltotta önfeledten. Aztán elszégyelte magát nagyon s hogy némileg jóvá tegye árulkodó leányszive hirtelenségét, igy szólt Ágneshez: – Nincs benne titok… majd felolvasom neked. – Azt én a nélkül is elhiszem neked Zsuzsa, – nyugtatta meg Ágnes a piruló leányt. – De én mégis felolvasom, – makacskodott ez, – csak azért, hogy megismerjed belőle Charliet. S karonfogta Ágnest, hogy a szobájába kisérje. A vénleány szinte ellágyult a hasadó rózsabimbó szüzies pompája szemléletén. – Oh, hiszen tudom, milyen. Okos és mégis naiv, komoly és mégis vidám, szelid és mégis férfias. – Oh, honnan tudod? – Olyan leánynak, mint te, – válaszolt Ágnes komolyan, – méltó párja csak egy olyan férfi lehet. A leányka hamvas arcába ujra belecsapott a szerelem lángja. – Jaj, de nem a párom ám. – Szereted, következésképpen előbb-utóbb az lesz. Erre meg a szivébe szökött a Zsuzsa minden vére: az arcában semmi sem maradt. – Az nem következés, – mondta halkan, mint a lehellet, – ő angol, én magyar vagyok. Ágnes megszoritotta a leány kezét. – Erre majd a szobában válaszolok neked. Zsuzsát odamenet, bár tudta, hogy ellenkezik az Ágnes izlésével, egy oly erős érzésroham fogta el, melynek nem volt képes ellentállani. Megölelte és megcsókolta idős barátnéját. – Te, te… de jó vagy!… de szeretlek – mamám! A vénleány lelke ebben a pillanatban csudálatos átváltozáson mehetett keresztül. Ő akinek soha a szeme pillája se rezdült élete legválságosabb pillanataiban sem: összerezzent a mama szó hallatán, mint a tetten ért bünös. Megállott a folyosón. – Mondd csak még egyszer azt a szót Zsuzsa, – kérte a leányt elfuló hangon. – Mamám, mamám!… Az erős, viharedzett teremtés, fajának groteszk példánya szinte beleszédült a leány karjaiba. Ugy kellett őt támogatni, mig a szobájába nem ért. Ott aztán szabad folyást engedhetett a gyengeségének: alázatosan meghódolt a mindenek felett uralkodó s végre rajta is diadalmaskodó természet törvényének: szivéhez ölelte a leányt és fuldokló, görcsös zokogásba tört ki… Asszonyi mivoltának és hivatásának tudatára jött. Egy, egyetlen egy szótól. Igaz, hogy az egész nagy mindenségnek sincs remekebb, elpusztithatatlanabb, végtelenebb fogalma annál, amit ez a szó fejez ki: mama. Abban él és attól lesz emberré az egész emberiség. – … Leányom! Más visszhang erre a szóra nincs. – Leányom, – ismételte Ágnes, – édes leányom! Négyszemközt mindig igy foglak nevezni és arra kérlek: te is mindig az anyádat lásd bennem. De ne szólits ugy. Mert az emberek félremagyarázhatnák és azt nem akarom… _most már_ nem akarom. (Most már! – a két áruló szó sulya végképp elsikkadt a Zsuzsa érzéseinek árjában. De maga Ágnes is alig vette észre, hogy kiszaladt az ajakán. Valamit érzett, valami nagyot, fenségeset: azt hitte, hogy azt szóval kifejezni ugy se lehet.) – Pedig, – suttogta Zsuzsa lágyan, – ah, mily boldog volnék, ha én azt a szót nyiltan, büszkén ejthetném ki az egész világ előtt. – Hogy érted? – Ugy, a hogy mondom. Ágnes lehajtotta fejét. – Ne mondd ezt többé Zsuzsa… Aztán megrázta magát a vénleány, mint aki egy fényes álomból a szürke valóra riadt. – Igaz, – mondta szárazon, – adósod vagyok egy felelettel, hiszen azért kértelek a szobámba. – Én meg a Charlie levelét olvasom fel neked. – Most már, hogy leányom vagy, meghallgatom. De előbb te hallgass meg engem… Azt mondtad: Nem lehetsz az övé, mert angol, te pedig magyar vagy. Hát erre az a megjegyzésem: örök, isteni törvény, hogy a nő kövesse a férfit, akit szeret. Zsuzsa lesütötte a szemét. – Én elepednék ott fent északon, a ködös Albionban, ahol olyan kevés a napsugár. – Ágnes felsóhajtott. – Én ugy érzem, hogy a napsugarat is pótolja a családi tüzhely melege. – Én ugy érzem, – mondta Zsuzsa, – hogy a hazai föld illatát nem pótolja semmi, semmi sem. – Talán azt is pótolja a közszellem fényessége s Albionban sok rokonlélekre fognál találni: ott nem hazudoznak, mint itt, az emberek. Zsuzsa leejtette kezét, melyben a Charlie levelét tartotta. – Nekem az ugy fáj, hogy rólunk, magyarokról ily kicsinylőleg beszélsz. Itt se hazudnak a müvelt emberek. Az Ágnes ajka keserü mosolyra ferdült. – Hisz épp az a baj, hogy csak azok hazudnak. A paraszt: az durva, de becsületes. Arcán a lelke. Holott az ur álarcban jár. Az öregasszony maszkja azt hazudja, hogy fiatal a viselője; a fiatalé, hogy ártatlan, az államférfié, hogy hazafiui gondok szántják a lelkét; a mágnásé, hogy a nép jóltevője; a papé, hogy hü, alázatos követője Krisztusnak; a kereskedőé, hogy tisztes polgári haszonra dolgozik; a tudósé, hogy ő találta fel az élet arkánumát; a hivatalnoké, hogy modern Atlaszként, vállán hordja az egész hazát… És mindebből egy szó sem igaz. Az öregasszony ki van pingálva; a fiatalnak udvarlókon jár az esze; a miniszter a hatalmat szereti, nem a hazáját; a mágnás gyülöli a földéhes népet, alamizsnát csak a koldusnak ad; a pap ugy él, mint a hizó, reggeltől estig eszik s hivét, ha hijja a stólának, a kántorral temetteti el; a kereskedő hirtelen gazdagságra vágyik; a tudós tiz idegen könyvből csinál egy tizenegyediket; a hivatalnok szivarozik a hivatalában és nem dolgozik. És – folytatta Ágnes, – mindenki többnek akar látszani, mint amennyi: okosabbnak, gazdagabbnak, előkelőbbnek… Nemcsak az álarc hazudik, az emberek ruházata, életmódja, szereplése is. A polgár töri magát az ugynevezett zsentri után, ez az ugynevezett zsentri meg az arisztokrata után, ez meg a királyi vagy legalább is főhercegi udvarok körül legyeskedik… Ötvenezer férfi és asszony van Budapesten, akinek se foglalkozása, se tisztességes állandó keresete. Tömve velük a kávéházak. Az asszonyok viszonyokat hajszolnak ott, a férfiak kártyáznak: az az ő keresetük. Otthon pedig a piszokban sir a gyerek, mert az anyja példáját követve, a cseléd is elszökött tőle… Zsuzsa lehajtotta fejét, szomoruan nézett maga elé: ugy hallgatta az Ágnes lesujtó szavait. – Ne hidd azt édes leányom, – folytatta ez, – hogy ellenszenv, vagy rosszindulat beszél belőlem, óh nem, hiszen a saját fajtámat csak nem gyülölöm. A fájdalom és a keserüség adja ajkamra a szót. Fáj a szivem, midőn ennek a pompás, erős fajnak, (amely kvalitásainál fogva vezérszerepet játszhatnék a népek versenyében), a züllését látom s annak okait keresem. S megtaláltad? – kérdezte Zsuzsa. – Meg. A nevelésben van a hiba. A gyermeket csak egy vétségért lenne szabad büntetni, de azért aztán keményen: a hazugságért és csak egy erényre kellene ránevelni: a munkára. A többit végezze el a természet és az élet maga. Mert a dresszura nyügében nem alakulhatnak ki csak a leghatalmasabb egyéniségek, holott jellemre van szükség ebben az országban: erős önérzetre, bátorságra, akaratra… Ezek a tulajdonságok hiányzanak belőlünk. – Azt hiszed, – kérdezte Zsuzsa, – más nemzetnél nem hiányzanak? Egyenes felelet helyett egy példát mondott el Ágnes. – Ezelőtt vagy hat esztendővel, midőn alapitványi hölgy lettem, – s megvallom, azért lettem azzá, mert a bolondos társadalom csak ebben a hivatalos poziciójában hiszi el egy leánynak, hogy nem rosszban töri a fejét, ha egyedül utazik, – mondom: hat évvel ezelőtt Angliában voltam. Sokat olvastam erről az országról, vonzott oda valami. A nagykövet révén, aki rokonságot tart anyámmal, minden nehézség nélkül bejuthattam az arisztokráciába. Különösen a castle-life-ot akartam megismerni. Ugy okoskodtam: egy előkelő urnak igazi otthona a falu; a felesleges cafrangokat, a jellemhez nem tartozó külsőségeket a londoni nagyvilági élet zürzavarában teljesen letenni nem lehet. Holott én az embert akartam megismerni Angliában. Nem a társadalmat, hanem az elemeit. Három lord hitt meg a kastélyába, én a sir Bretford meghivását fogadtam el. Tizenöt napra szólt a meghivó s rá volt nyomatva az ünnepélyek és mulatságok sorrendje is. Két szobát kaptam az óriási kétszázszobás palotában: egy hálószobát fürdőkabinnal és egy szalónt. Komorna állott a rendelkezésemre és fogat. A majordomus bevezetett a lakásomba s bemutatta a komornát. Egyben megkérdezte, kivánok-e látogatást tenni a ladynél, aki öt és hat óra között fogad. Átadtam neki a névjegyemet és ezzel el lett intézve az udvariasság minden kényelmetlensége. Szabad voltam egész ötig… Reggeli tiz óra volt, mikor megérkeztem. A komorna egy pompás breakfestet hozott a szobámba. Elfogyasztottam, aztán kipihentem az ut fáradalmait s megfürödvén, hozzáláttam az öltözködéshez. Öt órára éppen elkészültem. Megtettem a köteles látogatást. A lady bemutatta leányait, a lord a fiait. Azaz csak kettőt közülök, mert hat fia volt a lordnak. Csakhogy négyet távol tartott a foglalkozása. A lord, aki büszke volt nagy családjára, azért megnevezte és kimentette távollevő fiait is: „Earnestem, harmadszülött fiam nem szereti a zajos mulatságokat: egyedül hivatásának él; mint clergyman (pap) azt tartja, hogy az áhitatot kiüzik a lélekből a zajos világi örömök. Nincs igaza, – jegyezte meg a lord mosolyogva, – de legyen az ő hite szerint, mert nagy az ő hite, annál csak a jelleme nagyobb… Charliem, – folytatta a szép öreg ur, – az én negyedszülött fiam (fiai születési sorrendjére sulyt helyezett a lord) – Charlie azért nem jöhetett el, mert katona, most Transzválban hadakozik a szegény burokkal; ötödszülött gyermekem, az én kis Willym Indiákon veszekszik az ültetvényesekkel: a kis bolond erővel nagy vagyont akar szerezni; legkisebb gyermekem végre, Benjaminnak is kereszteltettem, Kairóban ül a boltjában (s most nagyot nevetett a lord) és bort árul. Hiszen, – jegyezte meg tréfásan, – igaz, az ő korában nem élhet az apja nyakán és pénzén, _az nem lenne becsület_, de hogy miért választotta éppen a bort, holott egy korty se kell neki belőle (s ebben a tekintetben nem is igazi englishman), miért nem választotta teszem a gyapjut vagy a vasat: meg nem foghatom. Hiszen mindegy lett volna neki: képzett kereskedő, minden téren kiváló szakember… Ágnes egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Kérdőleg nézett Zsuzsára. – Folytassam? – kérdezte aztán. – Köszönöm, – majd máskor, – válaszolt Zsuzsa lehangoltan. – Eleget tanultam ennyiből is. – Tehát világosan válaszoltam a kérdésedre, – konstatálta Ágnes, – most már tudod, hogy mi a különbség az angol és a magyar között s azt is megérted, miért erős az s miért vagyunk mi gyengék. – A munkán mulik. – És a jellemen… A százszoros milliomos angol lord fia röstell az apja nyakán élni, inkább felcsap borkereskedőnek, hogy megkeresse a kenyerét – az egyszeres milliomos magyar ur fia, jó, ha szolgálatot vállal a lovasságnál, de többnyire semmittevéssel foglalkozik s az apja terhére adósságot csinál. És az igy természetes itt s ugy természetes ott. Röstellünk dolgozni, mint a napkeleti emir, akinek országában csak a rabszolga dolgozik. Keleti nép vagyunk s elhaladt felettünk az idő. Féllábbal ma is ott vagyunk a középkorban. – Elég, elég, – kérte Zsuzsa Ágnest, – beismerem, hogy meggyőztél az igazadról, de még sem tudnám a hazámat elhagyni soha. Már én olyan vagyok: itéletet sem mondok az édesanyámról; még ha méltatlan is lenne reá, szeretem és én leszek az utolsó, aki elhagyom. Ágnesnek szivére szállott a leányka mondása: a maga édesanyjára gondolt, akit ha szeretett is a vére ösztönéből, kevésre becsült, állhatatlan, ingadozó jelleme, komikus önszeretete miatt. – Nagy szót ejtettél ki leányom, – mondta Zsuzsának, – aki olyan szép és fiatal, ne fogadjon fel soha semmit, mert előbb-utóbb ellentmondásba keverődik önmagával. – Ezen a ponton soha, – állitotta Zsuzsa, s szent meggyőződése jeléül szivére tette kezét, – soha, Ágnes. Hiszen, – tette hozzá, – oly kevesen vagyunk. – Akkor, – mondotta Ágnes, – nyilván csalódtam az érzéseid mértékében: te azt az angol urat nem szereted igazán. Zsuzsa, felelet helyett felbontotta a Charlie levelét. – Olvashatom? – kérdezte. – Olvasd… Csak az első oldal végéig jutott Zsuzsa, aztán megcsuklott a torka s kezéből kiesett a levél. Sápadt lett, mint a halott. Lába megtagadta a szolgálatot, egy székhez támolygott s beléje esett. Ágnes mellé ült és átkarolta a vállát. – Ne vedd a lelkedre, – s biztatta-becézte az elalélt leánykát, – ha ugy szeret, ahogy irja, még minden jóra fordulhat. Zsuzsa reményvesztetten ingatta a fejét. – Soha, soha! És nagy, fényes könnyek szivárogtak a szemébe. Nem zokogott, csak a szája széle vonaglott egy kicsit. S piciny, leányos keble hullámzott a szive viharától… Az állott a levél első husz sorában, hogy imádja őt Charlie és soha sem fogja elfelejteni. De az apja ellenzi, hogy idegen származásu nőt vegyen feleségül… A családi tradiciókra, élő törvényekre hivatkozott Charlie, amelyek őt is kötelezik s bárha a szive szakad is meg, alájuk rendeli magát. Ágnes egyelőre nem zavarta tovább Zsuzsát a fájdalmában. Tudta, hogy a köny ilyenkor nagyobbat könnyit az ember lelkén, mint a szó. Felvette a szönyegről az elejtett levelet és engedelmet kért Zsuzsától, hogy végig olvashassa. A leány intett neki, majd arra kérte, hogy olvassa hangosan. Ágnes teljesitette kivánságát… Csupa ömlengés, vágy, izzó szerelem volt a levél további hét oldala. Egy férfias lélek jajveszékelése minden sora. S a leláncolt Titán hiábavaló erőlködése feletti keserüsége hangzott ki a sorok közül… Egyebek között azt irta Zsuzsának, hogy: ha nem is fogja őt soha elfelejteni, de többé nem láthatja az életben. A lovagiasság és a becsület azt követelik tőle, hogy bocsánatot kérjen a leánytól mindama gyöngéd szavaiért, amelyekkel, tiszta szándéka tudatában és szerelme hevében női méltóságát megilletni merte és hogy mindent elkövessen, ami alkalmas arra, hogy az ő emlékét feledésbe boritsa. … Végig olvasván a levelet: elhallgatott Ágnes. Mintha gondolatokba merült volna, összekulcsolta kezét a feje mögött és fölnézett a semmibe. Arca nem árulta el érzését. A hangja se, midőn megszólalt végre: – Szeret, az bizonyos, – mondta elgondolkodva. Csend… – És – folytatta, – az is bizonyos, most már látom, hogy te is szereted őt. A leány hallgatott. Hiába is tagadta volna, ha közben el is állottak a könyei, szenvedő arca elég ékesen beszélt. – Ugy-e, – kérdezte Ágnes résztvevő hangon és megsimogatta a leányka haját, – csak most tudtad meg, mennyire szereted? – Csak most… – Az ugy szokott lenni. Akkor tudjuk meg, mennyire kedves nekünk valaki, ha elveszitjük. Nem a saját tapasztalatomból beszélek ugyan, – tette hozzá, mintha mentegetni akarta volna magát, – de nagyon el tudom képzelni az esetet… Erre ujra kitörtek a Zsuzsa könyei, de most már zokogott is hozzá. Az Ágnes keblére ejtette fejét: ugy zokogott: Az csak tovább simogatta a leányka haját, szótalanul, lágyan és szabályos ütemben, mintha a maga erős lelkét akarta volna a leányka forró, szűzies testébe átdelejezni. Arca komoly volt, mint az orvosé a műtét alatt… Csak akkor szólalt meg ujra, midőn nagysokára elcsendesedett a leányka zokogása. – Légy erős, leányom, – mondta intőleg inkább, mintsem vigasztalva, – egy magyar nőnek nem szabad magát elhagynia. Őseinktől kivételes tulajdonságokat örököltünk a vérünkben, mi nemes uri nép, gyengeségünkkel nem szabad ezt az örökséget meghazudtolnunk. Különbnek tartjuk magunkat a tömeg emberénél, hát legyünk is különbek. A boldogtalan szerelem csak a gyávákat sujtja le: arra kell gondolni, hogy ajándék minden földi öröm, az igazi élet: a szenvedés. A Zsuzsa fájó lelkére fölemelőleg hatottak ezek a bölcs, bátoritó szavak. Azt érezte a leány, hogy olyan nő áll az oldalán, aki képes lenne őt az élet minden csapásával szemben megvédeni… Átadta magát neki egészen, az ő édes, leányos gyöngeségét rábizta az ő hatalmas erejére. – Ha mindig mellettem lennél, – mondta, – le tudnék mondani az élet minden öröméről, mert a te nagy lelked, tudom, mindenért kárpótolna engem. – Ameddig szükséged lesz rám, veled maradok. Érzem: itt a helyem melletted. A szép leány felállott, szinte elmult már minden gyöngesége. Mintha csakugyan átáradt volna klasszikus fiatal testébe az Ágnes ereje. – Mondd meg nekem, édes, – kérdezte szinte átszellemülve, – miért szeretsz engem, mikor egészen más vagyok, mint te? – Ágnes – (óh be ritkán esett meg vele) – elmosolyodott. – Csalódol, kicsikém, mi teljesen egy anyagból vagyunk, azzal a különbséggel, hogy téged kimélt az élet, engem próbára tett, te szép vagy, én csunya. Egyéb különbség nincs is közöttünk. Zsuzsa kitárta karjait. – Nagyon, de nagyon büszke vagyok reád… TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Virág hervadása. Bálvándy, aki ezalatt az istállóban dégált és a viszontlátás örömére összecsókolódzott valamennyi lovával, talán még a kocsisával is, éppen akkor csörtetett végig a kastélya folyosóján, midőn Zsuzsa magára hagyta végre Ágnest s a szobája felé tartott. Majdnem egymásba botlottak. – Zsuzsóka! – Tessék, apácska? – Ágnestől jösz? – Tőle. – Jól érzi magát nálunk? – Nagyon. – Gondoskodjál róla fiam, akár az édesanyádról, hogy sokáig itt maradjon. Zsuzsa apja karja alá csusztatta a magáét. – Bár csak örökké itt maradhatna, – mondta és az atyja szeme közé nézett nyiltan, ártatlanul. És mégis zavarba jött Bálvándy. Nem tudta, hogy értelmezze leánya szavait. Ugy felrántotta szemét, hogy egész a homloka közepéig szaladt a szemöldöke. – Ejnye teremtette, – hebegte, – de furcsát mondtál te most, Zsuzsa! – Miért? Bálvándy, leánya tiszta, csudálkozó szeméből hamarosan kiolvasta, hogy kár volt zavarba jönnie. – Ja, – szólta el magát, – hát te ugy érted, nem amugy? Erre meg már Zsuzsa volt az, aki tágra nyitotta a szemét. – Te vagy az, aki furcsákat mond, apácska. Bálvándy, szokása szerint a tarkójához folyamodott, azaz kapart rajta. – Ejnye, az ebugattát, mi most kétfele gondolkozunk, mint a debreceni varga! Azonban sebaj, – tette hozzá, – neked van igazad: én se bánnám, ha Ágnes valami csuda révén örökre nálunk rekedne. Ha ki tudsz találni valamit, veszek neked egy drága selyemruhát. Azzal otthagyta Zsuzsát. Roppant jókedve volt: tele fütyülte a visszhangos folyosót… Egy _ijedtképü_, mezitlábos szolgáló szaladt el mellette (mert a mezitlábasoknak tilos volt a folyosón való szaladgálás), de nem szaladt elég szaporán, a méltóságos ur elkapta a copfját és egy jóizüt rántott rajta. – Hogy vagy, Kati? Nem volt Katinak odáig semmi baja, de most egyszeribe rosszul lett a nagy ijedtségtől. – Jaj, ne tessen bántani, csak a köpőláda miatt gyüttem. – Bolond, hisz nem bántalak, – kacagott a vig báró és eleresztette a szolgáló coffját. Aztán elkezdett énekelni: Ha férfi lelkedet egy hölgyre föltevéd, stb. Végre belökte a szobája ajtaját és a helyett, hogy megnyomta volna a villamos csengetyü gombját, a maga méltóságos torkával csengetett a kis inasra: – Gyurkó! Gyuhuhurkó!… A kis móc azonmód kipattant valahonnnan a padlóból. – Tessen parancsolni! – Hagy lám a füledet: nőtt-e, mióta odavoltam? – Az nem nőtt, – állitotta Gyurkó, – hanem – mesélte, – lakik itt a faluban egy piszlicsár, a Dutkó, tán tetszik is ösmérni, – hát annak van egy felesége, akinek a mult héten egyszerre két gyereke lett. – Egyéb ujság nincsen? – kérdezte a kedélyes báró hahotázva. – De, – pletykázta a kis móc, – Nyisztor Maricának megest uj szeretője lett… Ilyen stilusban mulattak a méltóságos ur és az inasa vagy egy félóráig. Aztán már finoman kellett magukat viselniök, mert elkövetkezett az ebéd ideje. A méltóságos urnak, tekintettel hölgy vendégére, redengótot kellett öltenie, amivel együtt jár a komolyság. Gyurkónak pedig segitenie kellett az asztalnál, a mivel meg a méltóság jár együtt… Zsuzsa pompás önuralmat tanusitott az asztalnál. Egyetlen jellel sem árulta el szomoru kis szive zajlását, még akkor sem, mikor Bálint megkérdezte tőle: – Hát mit irt Charlie? – Semmi különöset. Ennyi volt a Zsuzsa felelete… … Hanem egy hét mulva, kettő mulva már gyakran elhagyta az ereje Zsuzsát. Igen sokszor bizony veres volt a szeme. Mikor pedig a szeme nem volt veres, az arca volt fehér. Nagyon fehér. Azért mosolygott, különösen Ágnes előtt, de nem volt az igazi mosoly: szomoru volt, mint a ciprusfa… És beesett a gyönyörü leány szeme. Pici, ives szája kiegyenesedett… Hervadt egy pompás virág. Ágnes egy ideig aggódó szemmel nézte a hanyatlását. Bátoritotta, vigasztalta tekintetével. De hogy mit sem használt az igyekezete, mind-mind ernyedtebb lett a megtört liliom szirma: szóra váltotta aggodalmait. – Hát ennyire szereted? Már még csak nem is tagadta Zsuzsa. – Nagyon szeretem… az életem. – Akkor – állitotta Ágnes komolyan az ő hivő erejének fanatizmusával – el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is. Zsuzsa kétkedőleg rázta a fejét. – Nem Ágnes, ne vigasztalj engem. Hiszen nem halok bele. Csakhogy még nem szoktam meg a szenvedést. Ágnesnek (mintha csak valami földöntuli érzés, mennyei ihlet fogta volna el lelkét) lángba borult az arca. A leányhoz lépett és megfogta a kezét. Szeme szikrázott, hangja szinte zugott, mint az apostoloké, midőn megismételte szavait: – Ujra csak azt mondom neked, Zsuzsa: el fog éretted jönni és a feleségévé fog tenni az egész világ ellenére is. – Hogy mondhatsz ilyet? – csudálkozott a leányka halotthaloványan, mert ráragadt az aggszüz ihlete. Ágnes kebléhez ölelte. – A szerelem – állitotta hévvel, – csudákat müvel. _Én tudom_… Olvasd el a Jókai Shirinjét: az egy igaz mese. – Ismerem, – mondta Zsuzsa, – csakhogy az a mese nagyon szomoruan végződik ám. Különben is a mesék kora lejárt. – Édes leányom, csak ember az is, aki a mesét csinálja. És tulajdonképpen nem is mese az igazi mese. Zsuzsa nem értette meg a mondás mélységét. Különösen hogy Ágnes nem füzött hozzá bővebb magyarázatot. Csak arra kérte a leányt: – Remélj és szeress… Remélni – mondta rejtelmes hangon, – remélni és szeretni lehet _husz_ esztendeig, sőt örökké is. Pedig az élet csak annyi: remény és szeretet. A többi khiméra… Igérd meg nekem, hogy bátor leszel, mig visszajövök. – Zsuzsa összerezzent. – Hogy hogy, hát te is elhagysz engem? És éppen most? És ilyen váratlanul? – Azért hagylak el, hogy visszatérjek hozzád. Várj rám. Megfogadtam neked, hogy nem hagylak el soha… – Mikor akarsz elmenni? – Holnap, drága az idő. – Csak egy pár napig maradj még, – kérte Zsuzsa. – Nem az én időm drága, a tied. Ezt ujra nem értette Zsuzsa… … Bálvándy valóságos veszekedésbe keveredett Ágnessel annak váratlan elutazási szándéka miatt. – A manóba, legalább hozzászoktatott volna a gondolathoz! Két hétig egy szót se szólt, aztán –: holnap hajnalban kocsit kérek, elutazom. Ez furcsa egy kicsit. Ágnes kezét nyujtotta a kedves zsörtölő urnak. – Kedves Bálvándy báró, szép magától, hogy marasztal, de most el kell mennem egy időre. Hanem majd visszajövök én hivatlanul is: fogadom. Bálvándy megnyugodott kissé. – No hiszen az igaz, hogy a maga fogadása elég jó papiros, az angol bank is adhat reá. – Köszönöm a bizalmat… Egyben egy kérésem lenne magához. – Csak ne legyen az a kérés tulságosan komoly. – Nagyon komoly pedig. Az a kérésem: vigyázzon a leányára, szórakoztassa, ápolja, mert szomoru és beteg. Jó Bálvándy, aki a maga áldott jókedvétől egy pillanatig sem vette észre leánya hervadását (igaz, hogy az előtte teljes erejével uralkodott magán), összecsapta kezét. – Istenem, hát mi a baja? – Ne kérdezze se tőle, se tőlem. Biztos lehet benne, hogy el fog mulni. Elégedjék meg ennyivel. Bálvándynak tátva maradt a szája. Ágnes másnap reggel elutazott. TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A képviselő ur. … Közeledett a képviselőválasztások ideje. … Az _uj báró_ egy félméteres fácántollat tüzött a kalapja mellé, aztán megnyitotta az értekezletet… Jelen voltak: A választókerület negyvenkét községének valamennyi pópája, jegyzője, gazdatisztje s egy pár parasztmágnás. Közülök mindössze husz ember értett egyet a magas kormánynyal, a többi hazafinak napidijat kellett fizetni a megjelenéseért… Nevezetesen a Bálvándy jelöltetéséről van szó. Az uj báró alatt meg Muki értendő (mert a nevét még nem tudta megtanulni a nép), a szóban forgó értekezlet végre a halmosi választókerületet képviselte. Szinhely: a halmosi nagyvendéglő diszterme, amely ez alkalommal ünnepiesen fel volt diszitve; azaz egy ravatalszerü emelvényen két rendbeli hordó volt csapra verve: egy sörös és egy boros s a Muki által elfoglalt elnöki szék nemzeti szinre lett átfestve… Mialatt az előkelőek a diszteremben ittanak és szónokoltanak, a korcsma udvarán terpeszkedő állásban táncmulatságot rögtönzött a nép kecskedudaszó mellett. Hamis egy jószág ez a havasaljai nemzeti zeneszerszám: nem elég, ha fujják, csak ugy szólal meg, ha a rajta játszó müvész hóna alá kapja és jól megnyekegteti a potrohát. Akkor azonban olyan sirást visz véghez, mint az éhes kecskegida, ha kifogyott az anyja teje. De éppen ez kell a mócnak. A sirás azt egy csöppet sem szomoritja el, sőt annál szilajabban kapkodja a kólóban a lábát, mennél keservesebb a talpát csiklandozó melódia. Különösen ha pálinka van benne. Az pedig volt ez alkalommal a mócokban bőven, az uj báró jóvoltából pedig, aki nem igen kimélte a pénzt: a kedvező hangulat szempontjából megtraktálta még az ölbeli csecsemőt is… Az értekezlet különben a Muki megnyitó beszédjével kezdődött, egy kicsapott, de népszerü jegyző, ünnepi szónoklatában kulminált és általános berugással ért véget. _Éljen_ kevés volt, de arra nem is igen volt szükség, a fő, hogy megtörtént a Bálvándy jelöltetése. Most már csak faluzni kellett, ami igen rossz illatu és fáradságos munka. De Muki nem ijedt meg tőle, befogta az orrát s megszervezte a Bálvándy-pártot személyesen mind a negyvenkét faluban… És hősies elszántságának meg lett a gyümölcse: a fenséges nép megválasztotta Bálvándyt száznegyven szótöbbséggel, a nélkül, hogy a jelölt kidugta volna az orrát a kastélyából az egész kampány alatt csak egy órára is. Helybe hozták neki a mandátumot. Muki vezette a deputációt, de nem ő szónokolt, hanem a poliesti pópa, még pedig százhuszonöt forintért. Az ujonnan megválasztott képviselő válaszában ünnepies igéretet tett, hogy szivén viselendi kerülete sorsát, a müvészetek valamennyi ágát istápolni fogja, hogy megerősödjék a haza, első sorban a halmosvidéki nép. Szót se értett a beszédjéből senki, de hát alapjában véve arra se volt szükség. Hiszen nem azért választották meg őt a halmosiak, hogy kikérdezzék: mennyi a tudománya, hanem csupán csak azért, mert tizszer annyit adott a dicsőségért, mint az ellenjelöltje. Mindazáltal igy se fogyott el egészen a Bálvándy kártyán szerzett választási pénzalapja. Muki megmentett neki a nála deponált ötvenezer forintból tizezret. – Nesze, – mondta, midőn átadta neki a tekintélyes pénzmaradványt, – ezzel berendezheted a pesti lakásodat is. – Az ám, – örvendezett a jó báró, miközben begombolta a pénzt, – erre nem is gondoltam, pedig – s egyszeribe elkomolyodott a ragyogó arca – most már csakugyan elhatároztam, hogy Pesten töltöm az egész szezónt. Elkomolyodott Muki is. – Azt helyesen teszed, ha egyébért nem, a családod szempontjából. – Igen, Zsuzsának szüksége van a szórakozásra… Nincs ugyan semmi baja, – magyarázta Bálvándy, – csak elgondolkozik néha, még pedig oly mélyen, mintha nem is a földön járna az esze. – S tudod az okát? – kérdezte Muki. Bálvándy megint kapart a nyakán. – Hiszen igen… sejtek valamit. Ágnes megtiltotta, hogy megkérdezzem, de azt hiszem, alighanem az után az angol gyerek után busul; aztán meg Ágnes is nagyon hiányzik neki… Mit szólsz hozzá, – kérdezte hirtelen, – ha szépen megkérnénk, elfogadná-e meghivásunkat?… Öt hónapja, hogy nem láttuk. Megvallom, – tette hozzá, – nagyon nélkülözöm magam is. Muki önkéntelenül elnevette magát. – Bezzeg nem nélkülözted ezelőtt kilenc hónappal, – incselkedett a barátjával… – Hü pajtás, az egy óriási tévedés volt részemről, röstellem is nagyon. – Hát – mondta Muki, – én azt hiszem: biztosra veheted, hogy szivesen elfogadja a _leányod_ meghivását. – Csak az aggaszt, – jegyezte meg a derék báró, – hogy nem adtuk neki vissza a látogatást. – Azt is meg lehet cselekedni, – vélte Muki, – bár Ágnes semmit sem ad a formaságokra. – Meg is cselekeszszük, – határozta el magát Bálvándy hirtelen. – Te ugyis itthagysz bennünket holnap, holnapután utra kelhetünk. – Sürgönyözd meg a jöveteleteket, – tanácsolta Muki, – hogy kocsit küldhessen elétek az állomásra. – Először – mondta Bálvándy, – szólok Zsuzsának, mert hátha nem kvadrál neki az idő. – Lupus in fabula: Zsuzsa éppen akkor lépett a szobába. – Zsuzsóka! – Tessék, apácska. – Eljönnél velem Ágneshez? A leányka megvánnyadt arca kipirult az örömtől. – Óh el, el. – Akkor készülj, holnapután este utnak indulunk. Azzal megfogalmazta a táviratot. Az Ágnes atyjának cimezte s a Zsuzsa nevét irta alá: „Méltóságos Ugor Tamás urnak – Csótár, küldönccel Dormánd. Ágnes látogatására csütörtökön reggeli gyorssal érkezem Csótárra atyám kiséretében – Bálvándy Zsuzsa.“ Zsuzsa atyja vállára hajolt, midőn az az irással vesződött s amikor elkészült vele, a fülébe sugta: – De aztán elhozzuk őt magunkkal ugy-e? – Persze, hogy persze, – biztatta az apja, – hiszen azért megyünk: érte. … Muki még figyelmeztette Bálvándyékat, különösen Zsuzsát az Ágnes szüleinek különködéseire. – Jó emberek, – fejezte be a jellemrajzukat, – csak nem szabad őket komolyan venni. Vén komédiások, mint a felvidéki urak legtöbbje. Bánta is a Zsuzsa akármilyenek, csak ott lehessen végre az ő Ágnese mellett, akit anyjául választott a lelke… Milyen boldog is lesz, hogy végre-valahára kiöntheti előtte a szivét!… Apróra elmeséli neki életének minden egyes mozzanatát, amióta nem látta őt. És, ha ki is kap a gyengeségért, bizony ki fogja magát sirni az ő kebelén… Oly régen nem sirt. Megfogadta Ágnesnek, hogy erős lesz, hát az ő távollétében nem akarta a szavát megszegni. Majd csak előtte. Oly jól fog esni a lelkének egy kis gyöngeség!… Gyöngeségre vágyott a Zsuzsa szomoru, fehér lelke, holott éppen erőre lett volna szüksége, hogy elviselhesse azt a kinos meglepetést, amelyben másnap az öreg Ugorék sürgönyválasza révén részesült. Nevezetesen az állott az Ugorék táviratában, hogy leányuk (immár negyedizben) hosszabb külföldi utra indult. Hová: azt nem is sejtik… Muki (hazamenőben) éppen bucsuzott Bálvándyéktól, midőn a távirat érkezett. Ő maga sem tudta mire vélni a különködő vénleány emez ujabb bogarát… Végképpen lemondott volna Bálvándyról? Belátta volna ármánykodása hiábavalóságát? Akkor hagyta volna el a bátorsága, mikor a sikerei is biztatták?… Nem, az lehetetlen, – vélte Muki. – Az Ágnes bujkálásának és titokzatos utazásának rendkivüli céljának kell lenni. Vajjon mi lehet az a cél? – Nem leveleznek egymással? – kérdezte Zsuzsától, hogy feleletéből esetleg némi támpontot nyerjen valamelyes kombinációra. – Ritkán, – válaszolt Zsuzsa. – Mindössze tiz levelet kaptam tőle; néha hármat is egymásután, aztán sokáig, sokszor egy hónapig se semmit. – Egyszóval, – következtetett Muki egész helyesen, – mindig csak Gerendről irt. Tehát nem akarta hogy tudomást szerezzenek hollétéről. – Ugy látszik, – vélte Zsuzsa is, – arról egy szót sem irt soha. Bálvándy megcsóválta fejét. – Ez a titkolódzás pedig – jegyezte meg leverten – egy csöppet sem vall reá… Valami különös nagy oka lehet… – Bolond, – vágta ki Muki kiméletlenül. Zsuzsa pártját fogta. – Ő tudja mit csinál, – mondta. – Olyan nőről, mint ő, nekünk nem szabad itéletet mondanunk. – Mégis az a valóság, – jegyezte meg Bálvándy leverten, – hogy elfelejtett bennünket. Pedig nem bántottuk. – Nem felejtett el, – állitotta Zsuzsa erős hittel, – nekem azt mondta, hogy nem hágy el bennünket soha. S az ő szava szent. Bálvándy összenézett Mukival. A két férfi megértette egymást. Nem bolygatták tovább az ő nagy hitében Zsuzsát… … Szüksége is volt arra a leánykának, mert nagyon leverte a távirat… Az után még halványabb lett, még álmodozóbb, még szomorubb… Egy erős vonás képződött ajka körül. Lázas szeme megnagyobbodott. Feje oldalt billent, mint a dércsipte liliom virága… Egy hónap eltelte után azonban, mintha megkeményedett volna a szive: egyszeribe abbahagyta Zsuzsa tépelődését. Nyiltan leszámolt életével: lemondott a boldogság vágyáról is. Életét is ugy rendezte be, hogy ha akarja vala, se legyen ideje az ábrándozásra. Reggeltől estig dolgozott. Rendelkezett a cselédséggel, ott volt a fejésnél, a mákfejtésnél, padláson, pincében, éléskamrában, mindenütt. S ha ennyi lótás-futás sem meritette ki az idejét, a cselédmunkától sem riadt vissza. S a fizikai fáradság meghozta a leány álmát és étvágyát, sőt az egészség pirossága is visszaköltözött az arcára. Csak az ajka körüli vonás lett még mélyebb s az arca még keskenyebb. És valami öreges konok nyugalom ömlött el egy pár hónap előtt még oly gyermekesen szilaj kisleányos lényén. Bár néha örülni is tudott Zsuzsa. Megkérte atyját, hogy bizza reá pesti lakásuk berendezését; ő bizonyára olcsóbban tud bevásárolni, mint egy férfi s azonkivül szeretné Angliában szerzett tapasztalatait is értékesiteni a berendezésnél. Bálvándy csak örült, ha valami szokatlan teendőjének a gondját másra hárithatta. De különben sem lehetett volna Zsuzsának olyan kérése, amit megtagadott volna tőle. Boldog volt, ha örömet okozhatott neki. És Zsuzsának valóban igazi örömére szolgált a pesti lakásuk gondja. Atyja a Vas-utcában bérelt egy hatszobás lakást s ezt a hat szobát hat hét alatt _népesitette_ be a leány. Mert valóban éltek ott az élettelen tárgyak: megelevenedtek müvészi elrendezésük fényében. Minden butordarabnak meg volt a maga rendeltetése. A szőnyeg süppedékes volt, mint a pázsit; a kerevet ringó, mint a folyó hullámai; s a kristályos patak viszfényét utánozta a metszett angol tükör. És semmi sablon, semmi cifraság, semmi póz. Az asztalok becsülettel állották meg helyüket a parkéten: lábuk nem ingadozott, ha valaki hozzájuk ért; a szekrények, mint valami tisztes előkelő urak, feszes méltósággal látszottak támogatni a szobák falát. Karosszék, ülőke, állványok, festmények, szobrok, metszetek, órák, valamennyi disze a lakásnak jelentett valamit. Gyönyörködtetett, mesélt. Egyszóval, jelleme volt mindennek, amit a Zsuzsa képzelete megalkotott. Legbeszédesebb volt a férfiszalón. Vörös angolbőr karosszékek és kerevetek. A sarokban stilizált schwarzwaldi óra bronzveretü mahagóni szekrényben s harangzugásu óraütővel. Egy Rodin-szobor carrarai márványból. Egy pompás faragott kerek asztal indiai hidlásfából. Az egész padmalyt befogó veres-lila szőnyeget tuniszi arabsnők szőtték s a bronz vilamos csillárt egy félreértett magyar iparmüvész készitette remekbe. Üstökös csillagot ábrázolt. Csillagja száz gyertya-fénynyel égett s száz gyertyaláng erejü szentjánosbogár-fényből állott az uszálya… S mindezt az előkelő gyönyörködtető és gondolkoztató fényüzést mindössze tizenkétezer forintból kerotette ki Zsuzsa. Bálvándy alig hitt a szemének, midőn leánya bemutatta neki a számlákat. Te valóságos tündér vagy Zsuzsóka, biztosan elbüvölted a kereskedőket, hogy oly olcsó árakat szabtak neked. Zsuzsa átölelte atyja nyakát. – Boldog vagyok, hogy meg vagy velem elégedve, – mondta önfeledten, – hiszen igazában és egészen most már csak te vagy az enyém. HUSZADIK FEJEZET. Ágnes mama. … Muki többször meglátogatta Bálvándyékat pesti lakásukon. Egyszer azzal a hirrel lepte meg őket, hogy restauráltatni fogja erdélyi várkastélyát és egyszersmindenkorra oda költözködik. Azt mondta, kora tavaszszal megkezdeti a munkát, hogy (legalább az egyik szárnya) elkészülhessen őszig. Kártya-sikereiről nem beszélt Muki Bálvándyéknak, de beszélt róluk helyette az egész Budapest… Egy nagykorusitott fiatal grófnak egyetlen éjszakán elnyerte az egész vagyonát, körülbelül százezer forintot s mégegyszer annyit szitt ki egy Budapestre tévedt részeges orosz herceg degez bugyellárisából… Tény az is, hogy kifizette Muki minden adósságát s midőn lejárt a bérlet ideje, csakugyan átvette birtokát a maga kezelésébe. Arra is telt neki immáron. Az erdélyi várkastélyára előirányzott százezer forintja is ott hevert a Kereskedelmi Bankban s végre egyéb készpénzben és értékpapirban is maradt neki azonkivül vagy kétszázezer forintnyi vagyona. Egyszóval tulesett a millión… De azért tovább kártyázott. Nyuzta a világot és ha néha-néha megcsömörlött önmagától, elbujt vagy egy hétre valami félreeső külföldi zugolyba. Ott elővette Ibsent és Shakespearet s átlapozta az Ujtestámentumot is… Bálvándy meg szorgalmasan készült a politikai szereplésre. Mióta Muki elmagyarázta neki a kulturpolitika nemzetfentartó fontosságát, váltig ott motoszkált a bogár a fejében: miszerint ő van arra hivatva, hogy a magyar művészet iránti érzéket belevigye a köztudatba s azzal megvesse melegágyát a nemzeti nagyságnak. A kultusztárca költségvetésénél szándékozott először fölszólalni s e célból már jó egy hónappal a várható napirend előtt hozzáfogott beszédje megirásához. Bálvándy nem volt éppen tudatlan (de meg képezte is magát utóbbi időben, gondolatai tehát elég bőséggel bugyogtak elő ismeretei és képzelete nyers anyagából), de a szónoklat müvészi formájával nem volt ismerős, holott főképpen abban rejlik a meggyőzés titka… Összetákolt vagy hat árkusra való okfejtést, buzditást és dorgatóriumot: egész lelkét beletette a pennájába s (volt annyi önbirálata) még sem volt megelégedve a munkájával. Érezte, hogy hiányzik valami a koncepcióból. A zene, a vonalak. A hang és a formák harmóniája. A müvészi stil. Pedig egy időben, különösen midőn Ágnessel beszélt eszményi terveiről, azt hitte, hogy csak a száját kell kinyitnia: magától fog megnyilni lelke zsilipje s ontani fogja a szót. Azzal a megvesztegető áradattal, azzal a hatalmas erővel, melyet az ügy nagysága megkivánt. Bálvándyt nagyon lehangolta a csalódása s tehetetlensége okait keresvén, hamarosan rájött, hogy agyát és lelkét annak idején az eszes leánynyal való szellemi érintkezés termékenyitette meg. Attól jött meg az önbizalma is egy oly hivatásszerü munka elvállalásához, amelyhez a maga eredendő és szerzett kvalitásai magukba véve nem voltak elegendők. Inspirációra volt szüksége. Azért csak tovább furt-faragott a beszédjén. Eljárt a klubjába szorgalmasan. Igyekezett a szellemi kulturának propagandát csinálni társadalmi uton is. Könyveket és képeket vásárolt; végre beiratkozott a müvészklubba: a Fészekbe is. Ott sarkalta a müvészeket, ébreszgetvén az önérzetüket s összetartásra, jellemre buzditván őket, hogy megteremthessék az uj osztályt, amely nélkül egy nemzet sem lehet el: a szellemi arisztokráciát. Ám a müvészember gyanakodó ember: a Fészek tagjai nem igen biztak a lelkes báró jóhiszemüségében. Szereplési viszketegnek hitték a lelkességét. – A mi vállainkon akar felkoposzkodni a piedesztálra, – jegyezte meg egy zseniális vereshaju szobrász. – Olcsón akar hozzájutni képeinkhez, – licitált rá egy rosszmáju piktor, aki soha egy képét se tudta eladni… A meggyőző erő hiányzott Bálvándyból. A müvészlelkek sajátos egyszerü bája, közvetlensége. Hiába kötött formális barátságot velük: azt a válaszfalat, amely a müvészt az arisztokratától elválasztja, nem tudta ledönteni. Mert ő meg viszont a vérbeli főur sajátos kvalitásait vitte el uj körébe. Bálvándy hamarosan észrevette, hogy müvészbarátai nem tudnak vele igazában összemelegedni. Csak az okát nem tudta, miért? Azért nem csüggedt: kereste, mert okvetlenül meg akarta találni ezt az okot. E közben ujra csak Ágnesre gondolt, akinél az ő meggyőződése szerint, senki a világon nem ismeri jobban az embereket… Idővel szinte idegessé lett már: ugy vágyott a vénleány társaságára. Nélküle, mintha hiányzott volna valami az életéből… Hamarosan rájött ennek a hiánynak a minémüségére is. A vénleány volt az, aki az ő lelkét tartalommal látta el. S hogy megszokta általa az eszményi életet, fájt neki az üresség, őrlődött benne a lelke, mint malomkő az üresen járó garatban… Elpanaszolta a gyermekeinek is: – Nem tudom mi lelt, de az a fránya Ágnes valahogy a szivemhez nőtt. Bálint tréfára fogta a dolgot. – Azon könnyü segiteni, apa, – mondta nevetve, – vedd el. Zsuzsa nem is gondolt erre az eshetőségre, ám most, hogy bátyja kiejtette a száján, csudálkozni valót sem talált rajta. – Mit nevetsz ezen? – korholta szeliden fivérét, – apa még fiatal ember, mi meg soha sem kaphatnánk Ágnesnél jobb anyát. Elpirult és kérdőleg nézett az apjára. De valami nagy öröme nem telhetett annak válaszában. – Ejnye, Zsuzsa, ne beszélj bolondokat. Nem tudom én a ti édesanyátokat elfelejteni soha. Hisz szeretem Ágnest, de nem ugy, hanem – amugy. Mint egy őszinte, becsületes barátot, egy jellemes férfit, akinek hüségére minden körülmények között számitani lehet. De feleségül csak nem vehetek valakit – barátságból! Zsuzsa lehajtotta fejét. – Az más, apa, mondta pirulva, – én azt hittem, hogy Ágnes nemcsak a becsülésedre, de érdemes a szeretetedre is. Igaz, hogy nem szép, – tette hozzá ártatlanul, – de a külsőségek csak nem számitanak. Bálint nevetett. Az öreg ellenben idegeskedni kezdett. – Jaj de rettenetes csapperli vagy te, Zsuzsóka. Mit avatkozol olyan dolgokba, amikhez semmi érzéked sincs? És egy félóráig disputált a leányával, mint az olyan ember, aki meg van vádolva s fühöz-fához kapkod, hogy lerontsa a közvádló érveit. – Az ebugattát kiabálta, – vén az már, nem feleségnek való… Én korán nősültem, csak nenyvennyolc esztendős vagyok ma és fiatalság dolgában Bálinttal se cserélnék. Egy husz éves leány lenne hozzámvaló, de az ördögnek kell a feleség… mondtam: olyan asszonyt, mint anyátok, ugy sem kaphatok soha. Egy forró könnycsepp szivárgott ki a Zsuzsa szeméből. – Óh, – sóhajtott fel a leányka, – az én drága édesanyám, az mindig mellettem volt, ha élne, mellettem volna ma is. Szinte öntudatlanul esett ki ajkán a vád Ágnes ellen, aki (ha csak ideiglenesen is) igy magára hagyta, mikor talán a legnagyobb szüksége lett volna reá. – Igazad van apa, – mondta, – annyira, hogy az anyánk lehetne, nem szeret bennünket Ágnes. Bálvándy nagy kínban volt. Összevissza gabalyodtak az érzései. Maga bölcs Salamon sem találta volna el most az ő szája ízét. – Dehogy nem, – ripakodott rá leányára s hangjában a férfiui hiusága is kifejezésre jutott, – szeret az bennünket eléggé, de nem azon mulik. Nem rajta, hanem rajtam. Nem kell feleségnek, – punktum. És – tette hozzá mérgesen – ne veszekedjetek velem, mert ugy se veszem el. Zsuzsa mosolygott. – Hiszen, – jegyezte meg, – még az sem biztos, – hogy hozzád menne-e? – Hehehe… – Mit nevetsz? – Azt szeretném én látni… Mi kifogása lehetne ellenem? – S neked lehet ellene kifogásod? – Az más. – Miért? Erre már nem tudott a jó ur felelni. Csak tovább dünnyögött összevissza, minden meggyőződés nélkül. – Ne kínozzatok, az ebugatta, nem nősülök. Bálint elnevette magát. – Hát ki kényszerit reá? – Zsuzsa. – Alighanem tévedsz, öregem. – Az ördögbe, dehogy tévedek. Mit értesz te a nőkhöz? Azoknak egyéb dolguk sincs, mint hogy konspiráljanak a férfiak ellen. Zsuzsa elpirult. – Igaz, – vallotta be, – hogy én egyszer, egyetlen egyszer példázgattam Ágnes előtt arra, hogy szeretném, ha az anyám lenne, de ő egyszersmindenkorra megtiltotta, hogy ennek a vágyamnak másodszor is kifejezést adjak. – Megtiltotta?!… Most meg már ez nem tetszett az öregnek. Sértve érezte magát. – Meg, – felelte Zsuzsa. – Ejnye a kiskésit! – dohogott a jó báró, – még kisül, hogy nem én nem akarom őt, hanem ő nem akar engem. – Az nem lehetetlen, – állitotta Zsuzsa mosolyogva. Bálvándy elkezdett szaladgálni a szobában, körülfutkosta a nagy asztalt és folyton dünnyögött. – Azt szeretném én látni!… Azaz hogy nem szeretném, mert beleesnék a verembe… Zsuzsát bántotta, (mert tiszteletlenséget látott benne Ágnessel szemben) atyja teljesen indokolatlan, sőt tárgytalan locsogása. – De hiszen saját magaddal disputálsz, apa. Nem muszáj Ágnest elvenned. Erre észre tért a csajbókos férfiu. – Igazad van, Zsuzsóka, ki a manó kényszerithet rá, hiszen… Nem fejezhette be a mondanivalóját, mert kopogtattak az ajtón. – Szabad… Belépett az inas és egy ezüsttálcát tartott Bálvándy elé. Névjegy volt a tálcán. – Nem vagyok itthon, – rivallt rá a házigazda az inasra, de azért lekapta a névjegyet a tálcáról. Az inas távozni akart, de Bálvándy, miután egy pillantást vetett a névjegyre, utána szökött, mint egy játékos macska és elkapta a frakkja leffentyüjét. – Megállj! Itthon vagyok!… – Parancsára, méltóságos báró ur… Bálvándynak tátogni kezdett a szája, de a szó nem jött ki rajta. Átadta a névjegyet Bálintnak. Az meg Zsuzsának. A fiatalok összebujtak, mert nem hittek a szemüknek, de az öreg is közéjük tolta a fejét. Igy bámulták hármasban az ártatlan papirost, mig végre tisztába jöttek vele… Az Ágnes névjegye volt. Egy pillanat mulva a szobában volt Ágnes maga is. Három milliméter porréteg fedte utazó köpenyegét, a fején egy vászon ültetvényessisak _éktelenkedett_, bár egy sarkig érő lilaszin fátyol fityegett le róla. – Megjöttem, Zsuzsa… A leányka fölugrott székéről, amelyen ült és rég nem látott barátnéja nyakába ugrott. – Végre-valahára… A vénleány keblére ölelte a fiatalt. – Nem jöhettem előbb, mentegette az magát egyszerüen, minden nagyképüség nélkül, akár csak a szomszédszobából lépett volna ki, hogy védencét a szinházba kisérje, – nem jöhettem előbb, lelkem, mert nehéz volt a sorom. – Hol voltál? Hol volt? Honnan méltóztatott jönni? – hangzott fel a hármas kérdés három kiváncsi ajakról. – Angliából jövök… Ágnes kezet fogott Bálvándyval s miután az hamarosan el nem eresztette a jobbját, Bálintnak a balkezét nyujtotta oda. A férfiak megcsókolták egyszerre a két kezét. – Mi a manót keresett az ángliusok között? – kérdezte Bálvándy. – Csakugyan egy manót kerestem, – tréfált Ágnes; – azért kerestem, hogy elkergessem s végre-valahára sikerült is a dolog. Zsuzsára nézett mosolyogva, boldogan. A leányka szivét egy kimondhatatlanul édes sejtelem szállotta meg. Egyszeribe föllszabadult egész érzésvilága és hatalmába vette szüzies leánytestét. Minden izében reszketett. Alig birta a szót kiejteni. – Beszélj. – Persze, hogy beszéljen, – unszolta Bálvándy is türelmetlenül, mintha szögeken ült volna, – miféle manó volt az, akit elkergetett? – Az előitélet, a kishitüség… Meggyőztem a Charlie szüleit és elhoztam a Zsuzsa vőlegényét… – Hol van?… Ez a két szó is megártott Zsuzsának, pedig egy boldog, megejtő sikoltás kiséretében jött az ajakára. Hanem, hogy szégyenkeznie kellett miatta a férfiak előtt. Aztán meg el is gyöngitette a szive örömviharja. Belekapaszkodott az Ágnes karjába és az utazókabátja alá rejtette égő arcát, oda, ahol a vénleány szive dobogott. – Az Angol királynében, – válaszolt ez, régi szokása szerint a leányka haját simogatva, – de addig nem meri magát mutatni, mig meg nem győzödött róla, hogy megbocsátasz neki. A jó Bálvándy szivéből ezekre a szavakra egyszeribe kitört a magyar főurak faji gőgje. – Hát azt okosan is teszi, – jelentette ki és vagy hatot ütött a mellére, – mert egy Bálvándy leány nem arra való, hogy: hipp-hopp, jöttem-mentem, itt vagyok, én a mesebeli királyfi és viszem a leányt! Hogy is ne. Nem Hamupipőke az én Zsuzsám. Annak imponálhatott az Argyélus, de egy Bálvándy ivadéknak semmiféle ángol nem imponálhat, ha még olyan krőzus is. – Óh, apa, apa! – csititotta el a leány bugva, mint a párját hivó galamb, atyja szóáradatát. – Hiszen nem rajta mult. – Nem rajta mult, – erősitgette Ágnes is. – Hát akkor a vén angolokon mult, – vágta ki Bálvándy rosszkedvüen, mert alapjában nem tetszett neki az a gondolat, hogy az ő telivér magyar leánya angol gyerekeket szüljön, – a vén angolokon – ismételte, – ami teljesen mindegy. A fő, hogy megmutassuk nekik: nem valami különös dicsőség ránk nézve, hogy elcipeljék a leányunkat vadidegenbe, ahol még a szavunkat se érti meg az ördög se. Aztán – tette hozzá, hogy nagyon meg ne ijeszsze Zsuzsát – nem bánom, ha szeretik egymást, vigye. – Óh apa, – jelentette ki Zsuzsa minden várakozás ellenére és most már fölemelte a fejét az Ágnes kebeléről, – én nem megyek innen; aki szeret engem, az maradjon itt magyarnak. Ágnes csudálattal nézte a leányt. – Óh, te leány, te, – mondta inkább a szemrehányás, mintsem az elragadtatás hangján, miféle anyagból való vagy te, hogy többre becsülöd a hazádat, mint a boldogságodat, az életedet! – Magyar vagyok! – mondta a leány s büszkén felvetette pompás, nemes fejét. – Bálvándy-vér: rabonban-ivadék! – tóditotta az atyja s miután már ugyis benne volt: ujra megdöngette a mellét vagy hatszor. – Szép, szép, – ismerte el Ágnes, – hiszen appreciáltam is a család büszkeségét és a Zsuzsa hazaszeretetét: azt is kialkudtam, hogy ha nem megy másképp, itt maradhasson Charlie. Zsuzsa összevissza csókolta barátnéja áldott, jóltevő kezét. – Óh, mily fenséges asszony vagy te Ágnes, én egyetlen _mamám_. A Zsuzsa önfeledt kitárása, illetve a megszólitása nagy zavart okozott a szobában. Bálvándynak nyilván viszketett a torka, mert elkezdte köszörülni. Ágnes meg elpirult a szeme fehérjéig s hogy ne lássák a gyengeségét, félre is forditotta a fejét a kályha felé. – Ugyan, Zsuzsa, – korholta a leánykát meg-megcsukló hangon, – azért kár magadról igy megfeledkezned, hiszen ismersz: tudhattad, hogy én nem szoktam félmunkát végezni. Magát a megszólitást nem tette szóvá, tartott tőle, hogy azzal csak tetézi az általános zavart. Ellenben Bálvándynak megszünt a torka viszketni, a helyett a szive mozdult meg az Ágnes pirulása és különös, róla fel se tételezhető magatartása feletti bámulatában. Megérezte, hogy szereti őt a vénleány. És a helyett, hogy (mint még az imént is) tiltakozott, vagy védekezett volna a szerelmével járó veszedelmek ellen: valami csudálatosan meleg, fölemelő érzés hatotta át egész valóját. Nem hálaérzet volt, bár azzal is adósnak érezte magát az aggszüzzel szemben, hogy igazi anyaként, sőt valóságos hősnőként küzdött a leánya boldogsága érdekében, mindazáltal inkább a büszkeség uralkodott a szivén, tapasztalván, hogy a rendkivüli nő magához méltónak tartja őt… Nem tudott, de nem is akart uralkodni magán. Sőt ebben a szent pillanatban talán arról is meg volt győződve, (ugy összezavarodott hirtelen szivének érzésvilága), hogy ő is szereti a vénleányt. Szóra nyilt a Bálvándy ajka. Egy pár hangot el is ejtett, de érthetetlenül. Mielőtt értelmesen nyilatkozott volna, még ránézett a fiára, (aki eddig a néma figyelő szerepét játszotta), mintha beleegyezését kérte volna ahhoz a nagy elhatározáshoz, amelynek kifejezést akart adni. Bálint (jó emberismerőnek bizonyult), kitalálta atyja gondolatát. Mosolyogva intett neki, szóval is biztatta: – Csak bátran, édes atyám. Erre Zsuzsa is rájött atyja szándékára. S az ő régi negédes nemtői, akik cserben hagyták bánatában: egyszeribe visszaszöktek hozzá, hogy ujra felékesitsék a jókedv, ártatlan leányos szilajság vadrózsáival… Megragadta Ágnest – (aki magától dehogy vette volna le a szemét a jó öreg kályháról) – megragadta Ágnest a karjánál fogva és szelid erőszakkal arcvonalat cseréltetett vele: az atyja felé. – Ágnes, Ágnes! Nézz hát apácskára, mondani akar neked valamit. – Igen, – erősitette leánya szavait Bálvándy, – mondani akarok magának valamit. Ágnes összeszedte magát. Nagy elfogódottsága egyszeribe megszünt, csak arca rendkivüli sápadtsága árulta el, hogy nagy viharokkal küzködik a szive. Különben teljesen nyugodtnak látszott. Ünnepies komolyság, méltóság ömlött el szürke lényén. Bátor, határozott volt a hangja is. – Tessék, édes báró Bálvándy. Bálvándynak ismét meggyült a baja a torkával. Megköszörülte, addig köszörülte, mig végre mégis csak megjött az érce. – Édes Ágnes, – fogott hozzá a beszédhez a helyzethez illő szertartásossággal, – drága Ágnes, egyetlen barátnőm… én… Tovább nem adta az udvariassági készlete, hát kifakadt magyarán, becsületes tuláradó szive egész közvetlenségével. – Ejnye, hát mit komédiázzak, mikor nem a természetem. Tegye a kezét a kezembe Ágnes, mert szeretem magát és legyen a feleségem, ha beéri ilyen egyszerü, de becsületes emberrel, mint jómagam… * Tehát célt ért Ágnes végre a nélkül, hogy igénybe kellett volna vennie szellemi fegyvertára egész készletét. Megnyerte a csatát az élettel szemben, amely minden nő ősjogát, a szerelem gyönyörüségét megtagadta tőle. Meghóditotta az ő választottját. Az övé volt: tehetett _volna_ vele amit akart. De ő nem a maga számára szakitotta le diadalának gyümölcsét. Nagylelküen szétosztotta azt nemes meghódolói között. Egy évig küzdött, hogy lelki hatalmával megvalósitsa a lehetetlennek látszót, csudákat tett: szárnyakat adott egy bár nagyobb stilü, de Pató Pál szerint élő magyar nemesnek, az élet müvészévé formálta át ingadozó jellemü unokatestvérét s a Zsuzsa boldogsága érdekében megtörte a legkonzervativebb angol arisztokrata családok egyikének a gőgjét – és megelégedett az erkölcsi sikerrel… Megtagadta a lényét. Azaz talán nem is tagadta meg: csak átlényegült. Vagy az se. Megtalálta magát az ő nagy erényeinek kedvező uj viszonyok között. A régi miliő elrontotta, meghamisitotta a lelkét, az uj visszaadta annak eredeti istenadta fényes értékeit… Hiszen ez az élet. Az élet!… Jónak születik mindenki. Az embert az ember rontja meg. S ahogy megrontja, ugy meg is nemesitheti. A sors játszik, lapdázik velünk, mi alig tehetünk ellene valamit is… Ágnes igy válaszolt Bálvándynak: – Büszke vagyok a maga s családja vonzalmára, édes báró Bálvándy, de a felajánlott _áldozatot_ nem fogadom el. Mert (ne tiltakozzanak ellene, én azt jobban tudom): az annak a neve. Meleg szive hirtelen fellobbanásával bűn lenne részemről visszaélni, sokkal jobban szeretem magukat, minthogy ezt megcselekedjem. Hiszen a nélkül is ugy érzem én, hogy maguk… ti vagytok az én igazi családom (Zsuzsa felé forditotta tekintetét) – a családom ellen pedig csak nem vétkezhetem… Öreg vagyok, csunya vagyok, nem vagyok feleségnek való. Csak anya lehetnék, az pedig lehetek én a nélkül is, hogy feleség legyek. Magukkal… veletek maradok örökre, ha befogadtok a körötökbe. Korom és jellemem kizárja a félreértést – különben azzal sem törődöm én… Egy időre elhallgatott a vénleány. Tuláradó érzései fojtogatták a torkát: egy mély lélekzetet kellett vennie. Bálvándy meghatottan nézett maga elé. Gyermekei megfogták egymás kezét. Zsuzsa könnyezett. Igy figyelték a nagylelkü vénleány további szavait. – Ezek után még egy vallomással tartozom magának, kedve jó barátom, – folytatta ez Bálvándyhoz intézve a szót. – Megvallom, kinosan esik s bizonyára kinosan fogja magukat is érinteni az a leleplezés, amelyet önmagammal szemben el fogok követni, – de nem tehetek másként, örökké fojtogatna a titkom – meggyónom, hogy egy időben, nem is kis idő volt: husz egész esztendő, az volt a tervem magával, báró Bálvándy, hogy a férjemmé tegyem. Egy magamra disputált, de minden alapot nélkülöző jogcimen ki akartam magától erőszakolni azt a vallomást, amit most jobb meggyőződésem és megváltozott lelkem parancsára visszautasitottam, bár önként tisztelt meg vele. Mondom: felesége akartam lenni. _Szerettem_. De hogy megismerkedtem magukkal, magamba szivtam azt a tiszta levegőt, amely nemes családját körülveszi: tudatára ébredtem annak, hogy másutt kell keresnem a boldogságot. Ellenkező irányban. A lemondásban… Csak egy, egyetlen egy drága pillanat emlékét tartom meg magamnak – folytatta a leány remegő hangon, – azokból az érzéskicsekből, amelyek egy leányt, még a rutat is megilletik. Ennek az emléknek a titkát ketten őrizzük, édes Bálvándy, arról soha sem fognak tudnak a gyermekei… Bálvándynak egy könycsepp szivárgott a szeme pilláján. Utolsó szavaiból megtudta, hogy nemcsak szerette, de még ma is szereti őt a vénleány: a csókját, nyilván az első és egyetlen csókot, amivel férfi illette szüz ajakát, nem felejtette el… Ágnes a férfi kezére tette kezét. – Óh, – mondta szeliden, – elérzékenyült, kedves jó barátom. Higyje el, nincs rá oka. Nekem a leányálmokból annyi, mint amennyit magának köszönhettem, teljesen elég. Kevéssel beérem én ezen a ponton, – hiszen bőven kárpótolva vagyok mindenért: maguk nagyon, nagyon gazdaggá tettek engem. Itt vannak az én gyermekeim. Szivéhez ölelte Zsuzsát, aztán Bálintot is. – Gyerekek, – hebegte Bálvándy, – nagyon szeressétek az uj édesanyátokat. Ez a figyelmeztetés teljesen felesleges volt ugyan, de hát egyéb okosabb szó hogy telhetett volna ilyenkor a jó Bálvándytól. Lábjegyzetek. [Footnote 1: Übermensch.] [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 28 |palack pezs-sőt |palack pezsgőt 34 |Muki bárő |Muki báró 43 |kell megizmosodnem |kell megizmosodnom 48 |fekszik, ugye-? |fekszik, ugy-e? 51 |közelebbről láthssa |közelebbről láthassa 102 |mondott csütörököt |mondott csütörtököt 169 |huszonötzer forintot |huszonötezer forintot 175 |Megtöröltle lelkének |Megtörölte lelkének 188 |vére öszötnéből |vére ösztönéből 198 |volt disiztve |volt diszitve] *** End of this LibraryBlog Digital Book "Ugor Ágnes" *** Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.