Title: Furcsa emberek - Elbeszélések
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Furcsa emberek - Elbeszélések" ***


available by the Google Books Library Project



Ambrus Zoltán Munkái

XII. KÖTET.

FURCSA EMBEREK

Ambrus Zoltán Munkái

XII.

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

FURCSA EMBEREK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. szám.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.



FURCSA EMBEREK.



PÁRIÁK.


I.

Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával
és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után
járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.

Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami
intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a
legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.

De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.

Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába.
Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött
Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt
év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó
hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel,
jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak,
az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.

A sógorasszony levele nem mondott ennél többet.

Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem
csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem
sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy
csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan
dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.

Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr
szivét.

Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja
és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se
lehet végképpen elszokni.

Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden
hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet
keres, ötven koronát küldött neki havonkint.

Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az
apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol
egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan
már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház,
de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is
örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia
halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak
úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.

Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a
nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél
és sok gyermekkel vesződött.

Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a
szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol
jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban
megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem
úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele,
hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon
meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy
a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak.
Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya
értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban
írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs
kedvük firkálni.

Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie
magának.

De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz
és a hiradás?

Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie.

Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor
gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán
látott.

És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár
régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél
jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve
gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az
ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu
időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt
vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a
szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a
kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét
örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe
jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig
olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek
szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy
elszóródtak a világban.

Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda
gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.

– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk
a nagymamát.

A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el
hazulról. Mindegy, akárhová.


II.

Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de
egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan
szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.

– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem,
már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…

– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig
viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony,
elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka
tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki
egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt.
Féltem is őket, hogy örökölték a baját.

Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna.

Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj
látnivaló érdekelte és mulattatta őket.

A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A
szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.

Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a
kertbe.

– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr.

– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik,
de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre
figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.

– Engem se ismerne meg, a fiát?

– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit
összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat
megvallva, nem igen emlékszik…

– Hogyan, talán csak nem… eszelős?

– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se
egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az
időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.

– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok!

– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly
irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért
mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is
meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se
volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez
igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok
rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől,
vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte,
hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan
válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször
megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még
bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a
leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két
gyermeke maradt, a többiek meghaltak.

– Istenem, de hiszen akkor mégis…

– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez
csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt
meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.

Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára
találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A
sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a
kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.

Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban.

– Ó, Istenem!…

Károly nem ismert volna rá, annyira összement.

– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A
Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?

Károly kitárta a két karját.

– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. –
Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig
én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini,
hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr!
Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk!

Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit
a szemével.

Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak
egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.

– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én
is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves
felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen
felnőhettek!

Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre,
a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem
tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a
torkán akadt.

A sógorasszony felelt helyette:

– Bizony, bizony, az idő eljár!

Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást:

– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt
nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még
arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba
költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy
télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél
akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan
elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még
több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány
temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a
gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő
él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember
volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt,
mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!

Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a
sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:

– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket?

– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket.

Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad
nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor
szóljanak, hogyha kérdezik őket.

Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik
kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.

– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a
fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket,
hogy még most se tértek magukhoz.

– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves
koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki
azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán
egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.

És elmondta a betegsége egész történetét.

Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével
és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a
társaságot.

A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt.

Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már
réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert.

És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt
hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a
Hofmann Károlyt…

– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az
időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És
sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis
leány…

Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És
az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy
kicsordul a könnye.

Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett.

– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony
halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a
mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj
velünk!

– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom
van.

Pedig nem úgy tervelte.


III.

Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott.

Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez
szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne
zavarják.

A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony
meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény
volt.

Kertben játszottak, más gyerekekkel!

És kipirultan kérődztek a délután apró élményein.

Hofmann úr elnézte őket.

Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először.

Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az
egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra
emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.

És eszébe jutott:

Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek!

Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának!

Hiszen egész nap nem látja őket!

Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap
egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig,
egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra
soha!

Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a
fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!

Mert pénzt kellett keresnie.

Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és
Romániában hagyott.

Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki,
örökre!

Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden
év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.

Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az
aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.

Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig
halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után
a »majd« következik.

Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt
neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak
ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.

Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást
szerez magának?

Vagy egyszerüen mártir volt?

Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik
tudat volna a keservesebbik.

Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt
szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig
kételkedett benne.

De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a
szegény, szegény teremtésnek?

Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie.

És ime, az örök történet még egyre ismétlődik.

Most a gyermekei vannak soron.

Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket.

Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál.

Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját.

Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt.

Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet.



A HAZUGSÁG ÖL.


I.

A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök
egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment;
ilyenkor rendesen magukra maradtak.

Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik
egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet
lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.

Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben.
A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal
mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan
várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.

– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.

– Most már csak sonkát és tojást.

– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon
vagyunk, ugy-e?

– Igenis.

– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?

A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan
valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.

– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.

– De van egy másik ilyen nevü állomás is?

– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.

– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?

– Igen.

– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.

– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.

– Mikor indul az első vonat Bozenbe?

– Reggel fél ötkor.

– És Innsbruck felé?

– Fel háromkor.

– Jól van, most már mehet.

A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan
szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően
ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony
volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy
elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de
nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A
csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb
világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és
hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az
ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.

Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt
kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is;
lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek
olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre
nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő
felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy
perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü
útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült,
de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát
viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen
volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy
különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány
hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett
épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?

Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való
tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott,
határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri
hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek
minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett
nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre
szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak
állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan
visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de
figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem
hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a
harczvonal kartács-záporában.

– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette
ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy
automobilon jöttek idáig.

– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért
mindenki bérelhet automobilt.

– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az
automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel
van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy
egészen közönséges dámák.

– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak
én már kevésbbé büszkén is!

– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.

De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan
megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha
véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik
czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.

– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!

– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?

– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A
hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)

– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.

– Miért?

– Mert éppen tizenketten vagyunk.

– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!

Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki
is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel.
De megelőzték.

– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a
csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.

S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához.
Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:

– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.

A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé
elmosolyodott.

– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem
és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és
ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek
kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.

– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. –
Foglaljon helyet.

– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával
barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi
ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája
miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam,
hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse,
milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha
megengednék…

– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem
bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az
urak maguk közt jobban töltenék el az időt.

– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már
kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes
tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés
dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet
se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…

– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy
kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi
szívesen látjuk őket.

Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:

– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.

Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember«
nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a
rangjok szerint, rendre bemutatta őket.

A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához
két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül.
Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a
titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.

A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy
Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon
jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért
programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan,
honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról
se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.

– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó
érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk
következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon
boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt
várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem,
addig nem hagynak magunkra?

Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről
figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb
gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól
ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de
minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre
erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.

Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan
kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni:
járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e
hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha
egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi
körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a
felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult
azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész
monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se
tudott belőle kicsikarni.

A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de
hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden
kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot,
vagy csak annyit felelt:

– Ezt nem árulhatom el.

A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem
szereti ezt az italt.

– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.

De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a
bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai
barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá,
hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak
együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek
bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek
csak utazó ügynökök.

Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a
hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak
nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó
ügynököknek?!

Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit
gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál
bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De
hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.

– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is
közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy
barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön
szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?!
És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy
én nem ismerem fel őt.

Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha
szemtelen lesz.

– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?

A fiatal hölgy elmosolyodott.

– Ah, csakugyan?

– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.

– Nem, ebben téved.

– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?

– Nem emlékszem, de meglehet.

– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!

– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.

A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte,
megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.

– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom
kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben
történt. Akkor hát Budapesten.

Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.

– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem
emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?

A fiatal hölgy elkaczagta magát.

– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a
főhadnagynak elkáprázott a szeme.

– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb
reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.

A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral
közeledett a szép ismeretlenhez.

– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik
egészségére! Dreimal hoch!

A két hölgy koczintott.

– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.

A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi
okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság
egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.

– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol
lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy
hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?

Megint a fiatalabbik asszony felelt:

– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban
egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von
Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von
Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?

– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!

– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!

A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott
el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja
azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü
megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon
ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a
tréfálkozóra.

Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját.
Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól
értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:

– Tessék?

De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta
egyet fordítani a dolgon.

Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a
félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe
előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta.
Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot.
Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön
elutazott az innsbrucki vonattal.

A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor
már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy
kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.

– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.

Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve
kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt,
de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.

Dernőy egyszerre a homlokára csapott.

– No, végre!

– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a
mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint
gúnyos.

A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai
vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de
a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a
perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől
elbúcsúzzanak:

– A viszontlátásra!

Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.


II.

Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A
szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a
ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik
jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt
a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy
titokban.

– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?

Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ
adhatott:

– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel
Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.

– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.

– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.

– De a kiejtése nem pesties.

– Ha mondom, hogy ismerem!

– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?

– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.

– Miért nem szóltál hozzá magyarul?

– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki
és mi.

Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.

Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit
becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen
hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép
asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.

– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki
közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok
köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul
találkozott velem.

– Honnan tudod, hogy örült?

– Onnan tudom, hogy: mondta.

– Talán többet is beszélhetnél róla?

– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.

És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel,
míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a
szép asszonyt, a lehető legjobban.

Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen
irigyelte Dernőyt.


III.

Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti
asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom
szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna
Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak,
hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt
a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő
hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom
szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez
az ő kedves virága.

Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó
éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt
hitte, hogy el kell sülyednie.

– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.

Óriás hahota tört ki.

Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett
verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este
gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg,
rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az
ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a
füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak
ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.

És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé
igazmondó embernek.

De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek
határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek
érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld
alá, de a főherczegnő érte küldött.

– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a
mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem
árulta el az inkognitómat!

Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint
egy halálraitélt.

– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet
komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig.
Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett
az arczképeimre!

Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál,
harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet
kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett
látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.

Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a
kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt
kérdezte tőle:

– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?

Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását
kérni.

– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy
gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen
vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban
rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság
miatt!



A HATÁRÁLLOMÁSON.


I.

Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert
pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós
társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette
gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.

– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember
okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál
jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a
fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar!
Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig
megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló
bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.

– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint
Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és
annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol
nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom
visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban;
bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már
most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam
két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói
Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot;
majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.

– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről
szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy
maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen;
tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.

– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az
anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a
nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?!
Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig
ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony
minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt
képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek
élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha
szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga
gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet
ne legyen szó!

– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell
kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy
bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom
magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha
kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy
hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a
szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a
fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz
mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És
talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a
hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta.
Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom.
Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem
azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre,
mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három
országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom
ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis
rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén
hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet
mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén
takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát
én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az
állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg
merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs
a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis
szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek
pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és
koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!

– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek
nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is,
a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan
előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának,
hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen
szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak
olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a
peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb
ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se
különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon
feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?

– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg
gazdasszony.

Kiment és becsapta maga után az ajtót.

De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a
dolgozószobába:

– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül
mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a
levegő-párnája nélkül!


II.

»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a
lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek
természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« –
»Tapogatózások az ethika mezején.«

Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein.

Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt:
az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a
ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb
gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd
a filozófia történetében.

Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt
vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők
neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár
természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két
olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek
igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan
mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi
gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.

Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival.

Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt
»adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe
jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi
nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint
egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem
olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem
bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron
kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg
elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.

Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert
példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a
könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.

Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban
elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett
munkát.

Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy
pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre
este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?

Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről
állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül
»nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének
is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a
többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe.
Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent
begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.

Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon
szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg
asszonyt.

Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett
lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.

És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a
derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.

Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt.


III.

Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek:
hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a
határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben
is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.

A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak
nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok
ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.

– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.

De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.

Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt
holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.

Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül
bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és
egyesült erővel becsukták a bőröndöt.

Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a
finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták
mindenét és ujra megmotozták a zsebét.

Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni
a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így
hajtatott a fogadóba.

Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden
fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem
vetkeztették.

Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta
elfelejteni élete végéig.


IV.

Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az
egyetemen – állott az ágya mellett.

Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz
annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik
a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel
kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz,
Spinozához, Kanthoz…

Az öreg ember megszólalt:

– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a
fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték
a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?!
Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És
általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta
keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt
hittem, hogy psychologus vagyok!…

Pár perczczel később delirálni kezdett.

Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és
tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se
kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és
millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény
volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb
conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a
világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.

Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a
hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:

– Rien à déclarer!

Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.



KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.

Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet:

Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha
magánosan sétálok az erdőn.

Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk
parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én
vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a
helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?

Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről.

De ki tehet róla?

Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban
töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az
ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag
rajzolóművész.

Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és
meghítt:

– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a
legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent
estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak
ön, meg Petrovna Anna.

Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy
Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem
csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé
se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott;
Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.

Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz.
De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól
fogom tölteni az estét.

Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan
közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor
kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra,
Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel,
hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az
ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a
szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? –
kérdeztem néha magamtól.

Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam
végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a
legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép
baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett,
nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még
csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora
csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára,
hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból
kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is.
Ez különösen bosszantott.

Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani,
lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna
Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de
Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden
iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem
értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig
mi ketten voltunk a legelsők.

Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az,
hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt
egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a
nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy
mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.

Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a
haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke
ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos
arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.

Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni,
szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta
visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának
leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának
sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan
édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott
mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem,
hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram
Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a
szememet erről az édes szájról.

Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a
főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam
győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem
észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és
növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak
neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se
hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a
csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent
megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.

Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem.

– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a
legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg
ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet,
pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb
módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a
világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.

– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem.

– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani
ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet.
Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem
lopnak, s nem is csalnak meg senkit.

– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek.

A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna
Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt.
Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor
alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét.
Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg,
hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha
Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy
megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem
törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja
hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak.

A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az
ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli
maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni
paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig
Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a
halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák
»bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom
megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü
haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb
érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást
tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár
másképpen, soha többé semmiféle paczalt.

De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján
kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a
bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza.

Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal
ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket.
Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő.
Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy
a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt.
Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával
kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot
kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot
kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem
voltak nagy igényeik.

Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől,
ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak
meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan
költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a
dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet
rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre
nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor
kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden
férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal
élt-halt a társaságért.

Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak
Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné«
mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam
egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy
a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De
Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész
gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten
legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier,
lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy
tekintélyes külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak
kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az
emberek.

Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok
köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak
irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se
törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik
egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt
hiszem, sohase láttak igazi jogtudort.

Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él
az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom
alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók
voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt,
a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig
Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép
inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy
életepárja valamikor karcsu volt.

Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is
rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen
festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben
föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges
czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat
három fényképező géppel?

Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek
voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor
csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban
érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s
Három Királyok ama szent estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető
szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb
lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot.

A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem
dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az
olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok
tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői
trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a
merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak
Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra,
hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon.

Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már
nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a
ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem
bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana,
más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is
egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is
okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós
asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar
tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az
emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető
rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna.

Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert
a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen
nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne
jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a személyét, a melyet ha valaki maga
se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás
nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik,
meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj
a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen
ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő
nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a
hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást
túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az
emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről;
mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből,
ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi
rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre.
A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a
gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb
ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon,
hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad.

Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony
Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára
Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a
vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van
a rossz asszonyoknak.

Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk
a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy
Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun
neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik negyven, illetőleg harmincz
frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli
kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét,
mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó
levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a
gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket
temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola
ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek,
s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni
is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden
és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában
nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én,
s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki
feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra
nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy
talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy
le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn
czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és
vigasztalni kezdett:

– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a
dolgot!

S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok
czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi
ujság; visszavonultam és lefeküdtem.

Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk
született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit
elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem
térhetek ki a rám váró feladat elől.

– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… –
efféléket mondott.

– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal
magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen…

– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti
a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész.

Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat
félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy
szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel
keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy
megbecsülöm irántam való barátságukat.

És Raffaelli mesternek már habozás nélkül mondtam igent.

– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három
Királyok egyikének nevére.

Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával
ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat
is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a
végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen
– teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A
lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a
mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a
látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög
nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a
szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért,
mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom.

A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. Eleinte úgy
terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el,
de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s
azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy
tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De
az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen
fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A
görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a
menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a
boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni
semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte.

A gyerekről mindenki megfeledkezett.

De hát hol is van az a gyerek? A gyerek nem volt sehol.

Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések,
magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült,
hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová?

Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a
hajsza Boldizsár után.

Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt,
hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni,
hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék
leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután
kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a
negyedik emeletre.

A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta
visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt.
Ekközben Boldizsár lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a
harmadikba.

– Jó ómen! – szóltam Petrovna Annához.

Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket.
És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett
bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska,
hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy
Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a
paphoz.

Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően,
mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli
eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót.

– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a
parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja
osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az
egészséges dajkatej!

Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt
elégedve.

Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz
közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal
tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel
volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a
háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént,
s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára.

Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony
már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért
lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat.

– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először igen olcsó, s másodszor
szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig
laktam.

És csábított, hogy mi is költözzünk oda.

Sajnáltuk, hogy elveszítjük, de nem mentünk utána.

Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna
Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól.

Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem
találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak
nem mondták meg: hová.

Nemsokára elhagytam Párist.

… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről,
se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos,
szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke
kalapkájában.

Nem gondoltam rá, hogy beszéltetni fognak magukról, a franczia lapokban.

Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára –
Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza
jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor
szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt
fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy
Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az
elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon
bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is.

A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe.
Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen
fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső
bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a
keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én
derék barátom.

Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a
kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott
egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a
nevét.

De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint
Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök
viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést
követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s
ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba,
már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor
kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső
templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben
leütött valakit, a ki nem szólt többet.

Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében
keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor
mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az
örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék
kopogtatni.



A KOPORSÓ.


I.

Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos,
lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház
előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást;
odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ
tubákszinüvé vált.

– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen
istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a
legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!

Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az
jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.

Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de
semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a
mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak
visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt
mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a
gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról.
Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a
háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent
megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az
orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a
hideglelés ezután se mult el.

És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra
nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek
nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette,
hogy már nem birja a nehezebb dolgot.

Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége
milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a
vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával
foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így
sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem
kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül,
eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak
látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha
már ez se volna az övé.

Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta
pipájában a dohányt és tovább füstölt.

Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így
csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára
se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában
tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a
kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál
inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a
pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta.

Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak
rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett
könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában,
hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!

Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha
meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.

Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A
törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.

Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját.

Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja
másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem
gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de
gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna
neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János
pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire
megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja,
miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit
kell ráirni.

Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb
czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni,
kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi
csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti
meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.

Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála
istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a
féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor
kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.

A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem
kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával,
kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az
árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit
akar, nem csalhatja meg az embert.

Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az
erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy
nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem
sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek
koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát
azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy
erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.

Hosszu alkudozás után végre megegyeztek.

Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg
Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s
nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze,
olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az
asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a
mennyit csak lehet.

Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is
hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott
benne.

Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg
lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége,
s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a
koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel
temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent
ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt
egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember
intézkedhetik!

Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult,
hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra
kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy
valaha beteg volt.

A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán
ujra paszulyt tettek belé.


II.

Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha
se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja.

De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen
megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége,
látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt:

– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna
előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak
most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az
asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat
rajta.

– Biz’ az jó volna – felelt Fekete Nagy Péter.

A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a
koporsót.

Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért
csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez
úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja,
mig a pénze meghozza a gyümölcsöt.

De a felesége pártját fogta a másik asszonynak.

– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek
tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt;
még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék.

Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két
koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A
koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt
tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon
meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés
napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a
hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen
betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a
mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap
mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes
fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el.

Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos;
egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy
idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él
addig, mint ő?!

És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy
Péternek, egy kis árelengedéssel.

A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten
meggyógyult. A felesége kétségbe volt esve. Mit csináljanak most már a
koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy
Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély
veszteséggel nyomban túladott a koporsón.

De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a
ki Kis Rozáltól megvette.

A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik
szerencsét hoz?!

És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót.
Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az
asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte.

De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a
koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal
kigyógyult a bajából.

A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották
idejében megszerezni a falu amuletjét.

Végre sok, sok év multán, a koporsó szétmállott. Soha se került földbe.



SZEGÉNY GAZDAGOK.


I.

Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál.
Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?

– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte.

– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert
különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból
lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!

– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert
azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.

– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét?

– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem
kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.

– Ezt nehéz elképzelni.

– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös
végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik
házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt.
Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a
vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.

– Gyanítom mi a baj.

– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme
sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően
bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az
öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék
német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt
nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se
gallérja.

– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki
a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi
számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…

– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s
talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy
nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot
gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon
sajnálom ezt a szerencsétlen embert.

És elmesélte, mit csinált Bécsben.


II.

Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az
egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel
először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, és
azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de
minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel
ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon
előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a
húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én
is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban
szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem
megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt
a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az
ablakon.

Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön
és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom,
mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat,
a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik
levélben már megtalálom a magyarázatot.

A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne
ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az
asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél
hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy
szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére
leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már
nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban
jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a
sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen
volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig
fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban beszélhessen velem és
ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán.
A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a
nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz.

Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása
után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az
asszony még adós maradt?

Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az
asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata.

Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell
kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést,
talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak
találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat
egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle
izgalmakon csak nevetni szoktunk.

Fel kell utaznom Bécsbe, hogy tovább csaljuk, egyesült erővel.

Hogy mi történhetett? Így okoskodtam:

– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta
nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám
csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának
az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az
üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról,
hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második
természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre
az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni vele, tehát nagy
kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked;
tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk
utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle
semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát,
meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának,
elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a
gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még
hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek
ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert
ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit
megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik
Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a
tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte
fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek
az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen
elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez
talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem
írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban
kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe
kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot.
Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét
megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a
kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt
el. S a többi már világos.

Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett
valami nagyon éles elme.


III.

Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb
sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze
volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán
az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken
érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden
tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán
európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás
után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész
tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik;
és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig,
a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a
kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról
köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és
meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha
egy őrülttel beszélnétek.

Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes
nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.

Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül
gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de
máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal
irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában,
leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a
rögeszméből sarjadzott ki.

Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár
különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton
hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában
valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta
meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor
a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb
nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő
könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a
korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja
szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma
jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított,
nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.

Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges
félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.

Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig
megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak
dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit
lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta
a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy
kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy
megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy
megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag
emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért
garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári
kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag
asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek
itél.

Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se
foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó
következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a
rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben
el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül
settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket
szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni
arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el
a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell
éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.

Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki…
de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.

Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem
látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.

Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy
képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények
zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség,
hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik,
egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában
csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A
nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál
szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet
ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban
dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira
felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a
yorkshirei sertés a disznók között.

Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága,
mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó,
leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy
teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való
zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét
nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten
szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember
létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely
válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.

Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az
önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet
ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra
gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet
töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem
ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a
gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja,
verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt
az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a
kielégülése ad meg.

Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert
más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak
a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal
leány korában is nagyon csúnya volt.

De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy
ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható –
jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a
bajból, magával a bajjal?!…

Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha
véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a
kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak
meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki
még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből
melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget.
Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép
embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete
abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt
szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s
tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet,
gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden
természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély
pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg
nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát;
mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha
egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát
a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot
óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy
nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban
mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet
csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart
lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja;
reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket.
Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében
vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át:
kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen
éhezőnek.


IV.

Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy
kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után
visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.

Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál,
a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző
könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.

A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és
arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.

– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés
szavai után.

– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy
százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte
tizenkettőt; jut is, marad is.

(Az ő nyelvén kellett beszélnem.)

– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván
azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a
vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem
költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet.

Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel.

– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és
elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is
megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz
forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?

– Éppen harmincznyolcz.

Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk.

– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy
női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.

És meg is magyarázta a furcsa ügyletet:

– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem,
nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak
lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy
neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy
házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő
únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem,
hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak
huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig
az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy
mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez
az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte
magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki
békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt
akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom
harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És
minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt
már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem
az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem
magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de
hidd el, nincs ki egészen.

– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és
következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a
hangulatok uralkodnak rajtuk.

– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen
jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze
sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy
szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is
akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart…
mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az
ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így
meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a
betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy
végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni
ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet
valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből.
Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a
kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi
éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt
fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?

– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam,
hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.

– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége
jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó
végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik,
a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz,
mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása
olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt
kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt
hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a
melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört;
csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta
tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj.
Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.

– Csakugyan egészen ujnak látszik.

– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az
asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel
kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz
forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a
társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől
ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház
holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy
szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő
vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten
fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt
Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült,
hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget
kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy
gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy
laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak
a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni.
Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap
elnyerek tőle öt-hat forintot.

– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni.

– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a
hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül
pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem
utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és
nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az
asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem
játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a
harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán
megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor
lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak
és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a
füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon
utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály
árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát
utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.

– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza,
Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a
veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.

– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem
attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom
otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem
tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok
csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik
szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen,
menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai
nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se
szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk
állapotján!

Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta
folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…


V.

Lugosy nem folytathatta tovább; mindnyájan nevettünk.

Valaki azt kérdezte:

– És ha véletlenül mégis az asszony halna meg előbb?!…

– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a
milliomosnak, tizenkét százalék kamattal.



A TENBRINK-ESET.


I.

A _Texas vezércsillaga_ czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi
napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi
napon ez a hirdetés jelent meg:

»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan
sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a
nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet,
vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári
czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres
jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe!

Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári
czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész
úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha
sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal
lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan
mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt
világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel
megemlíteni, hogy a midőn, semmi költségtől és fáradságtól vissza nem
riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen
előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben,
egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a
mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem.

Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa,
tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy
órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem
gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A
midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom,
van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra
tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és
egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét.

Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a
nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü
előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész
között köttetett.

A szerződés főpontozatai így szólnak:

Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó
vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben
szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha
az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi
június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául
negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő
bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves
Tenbrink Mária Szidónia részére.

Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza,
művészi néven: Szamárpofa, az Egyesült-Államok törvényesen honosított
polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő
negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó
évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a
bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő,
három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok
inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és
ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly
ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész
szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi
férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem
támaszthatok.

Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét;
senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő
tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál
kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az
önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való
behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.

Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem
egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet
kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem,
mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem
árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy
bocsátja árúba.

Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált,
már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem
egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem
szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát
kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor
életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy
erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a
mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi
kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem
veszítette el az élethez való jogát.

A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr
szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes
magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.

Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte
el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak
pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből
a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya
életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben
bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden
gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő
szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly
csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz
szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét
időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig
egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe,
másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem
sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel
élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a
látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben
úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a
mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak
további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra
jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink
Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a
nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.

Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az
austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár
joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt,
birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet
meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében
egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven
dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat:
két dollár.

Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára
minden délelőtt.

_Fairfax_, vállalkozó. _Tenbrink_, komikus.

Tömeges látogatásért esedezik:

_a jutalmazandó_.«


II.

Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi
érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire
vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót
érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag
beállított Fairfax mesterhez.

Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag.

– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély
érdeklődéssel.

– A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset
végett.

– Végett?

– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a
hogyan akarja.

– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva.
– Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem
emlékszem erre a dologra.

A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden.

– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a
megbotránkozás.

Fairfax mester nem sértődött meg.

– Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden.

– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom
azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig
mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt
mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?

– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na
és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?

– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer
dollárnál…

– Már hogy én?…

– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék,
ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek
vendégek.

– De a czirkusz nem telt meg.

– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak
állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a
tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se
ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet
beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.

– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én
holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta,
álmélkodó arczot rögtönözve.

– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis
lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni
kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.

– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el
nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben
szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont,
rászedett.

– De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat!

– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt
nekem kell megsinylenem.

– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok
talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!

– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te
vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz
kilyukadni.

– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg
kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a
tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a
tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett
szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa,
lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes.
Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg
tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást
rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a
Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi
tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének
megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt
juttatni?!

– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél,
fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt
az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már
nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én
hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!

A Vezércsillag nevetett.

– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer
dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam
az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett
izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett
szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán
a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis
lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője
útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett
ragasztanom…

– Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni?

– Mondom, hogy nincs miből.

– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit
megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet!

– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb
elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se
adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent,
a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked.
Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét;
hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.

– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát
mondja!

– Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem.

– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz
jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már
úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél,
és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra
fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért
kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!

– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot
kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle!
Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De
hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy
nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral
megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.



MEXIKÓI TÖRTÉNET.

Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat,
minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax
monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való
ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre
bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a
műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban,
milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel
szülővárosából némi kis aprópénzt.

Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben.
Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a
művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha
kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem
győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet;
egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és
művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a
legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a
szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a
monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték
és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi
pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból
érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket
szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában
játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is
terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se
hiányzott.

Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben.
Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a
három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a
húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki
már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még
attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást
láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat
emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a
kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.

Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel
lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba
ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi
áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás
művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén
ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.

Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes.

Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta
meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor
Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán,
vagy átlépjen a szinművészi pályára?

Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik
legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a
benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság
érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a
népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata,
hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen
volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez
mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és
szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és
iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.

Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az
öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki
valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói
kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a
szolgálatait.

A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz
sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr
legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy
viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a
messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói
élelmességnek!

A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a
két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből
felmarkolhatott.

– Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen.

– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa.
– De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom,
bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam
mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és
őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi
szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.

Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá
lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges
pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében
átértette a földi lét siralmasságát.

– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem
biztathatta az öreg szinházi hiénát.

De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát.

– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem
engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.

– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax
mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.

– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam:
kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az
ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb
érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi
módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen.
Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán
bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a
leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el
az ostobáknak.

– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én
elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim
hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok,
hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok
neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én
nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit
hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a
piaczon ma egyáltalán kapható.

– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez
rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel
beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!

– Látta ön a _Kloáká_-t?

– Láttam.

– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános
helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás
emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?

– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy
súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van
áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez
szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t?

– Láttam.

– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek,
nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?

– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg
illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda,
mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a
nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez
filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már
nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki
egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes…
szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi
filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a
disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én
értek.

– A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a
darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti,
azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs.
Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság
itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent
dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az
érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de
Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!

– Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve.

– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu.

– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői
egyenességgel.

– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy
gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet
belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már
lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé
az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A
képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával,
költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A
közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik
széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán,
hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen,
desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a
közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen
bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a
nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet
kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már
pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak
vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik
már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a
mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői
floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a
melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte
disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a
tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni,
le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató,
félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait!

– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön
szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi
filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták
magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se
érhet el, mert későbben érkezett.

– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy
lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem
fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem
képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a
harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a
legujabb iránynyal tart.

– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan
veszi a pénzt?

– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez,
nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.

– És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!…

– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A
nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És
éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme
rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát.
Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.

– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét,
mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?

Suarez mester megmondta.

Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint
a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a
patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.

Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a
chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen
northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas
embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.

De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez
mester szép összeget zsebelt be.

– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két
bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták
egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.

– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza
van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek
egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas
legműveltebb közönsége sem!



A PORCZELLÁN.


I.

Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét
legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és
följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv
teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész
kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri
élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség
hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert
vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu
telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem
nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a
statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan,
hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a
Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban
felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes
költségeit.

Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán
ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet
legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s
Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a
családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak
két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a
nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy
unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.

Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a
berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se
tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín
selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy
az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak
annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.

Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben
akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az
ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten
vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el
egymást.

– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.

– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle
istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?

– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El
van keseredve szegény. Keresi a halált!

– Te kényeztetted el. A te nevelésed!

– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?

Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.

Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét,
diadalmasan nézték le egymást.

– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?

– Én nem pityeregtem, te pityeregtél!

Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt
fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.

Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem
még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap
eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát,
már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy
idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint
vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy
szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat.
Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak
haragudni.

Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az
életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit
meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt
hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok
Jóskát végképp elkaparítsák.

Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki
különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy
makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó
teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló
pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a
szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis
Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető
szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden
gyöngédségével.


II.

Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul
szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha
másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg
kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi
könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést,
szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a
csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt,
hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is
egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni
toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida
néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös
vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.

Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska
talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a
ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen
komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta;
elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja
szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot
alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.

A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta
erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza
akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi
párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett
asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.

Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se
lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de
olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a
leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.

Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az
operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a
jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer
forint, illetőleg: hogyan?

Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen
tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le
fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg
kisasszonyoknak.

Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne
a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot?
Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.

S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején.

Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de
Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben
némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos,
ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés
ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.

Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve
ment el hazulról.


III.

A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.

– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…

Jóska az orrát fintorgatta.

– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.

– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése
van, s így mélyen leszállított áron…

A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.

– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza,
mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a
mely értékes darab volt?

– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem
hiányzik belőle egy darab sem.

– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?

– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.

– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?

– Egy darabocska sem.

Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt
lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a
lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a
rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.

Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.


IV.

A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.

– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan
összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?

Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:

– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s
behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor
már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak
és pofon váglak. Megértetted?

– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a
földre, mintha nem készakarva tenném.

– Jól van. Nesze öt forint.

Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan
megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának
okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.

– Istenem, Istenem, milyen kár!

– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit
a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi
porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam,
gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!

– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a
törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.

– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül
reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy
eltört, tessék…

De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint
gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.

A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön
volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.


V.

Lotti néni azonban igen mulatott a történeten.

– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze
van!

S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást
mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a
kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…

A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s
Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly
férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se
értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a
ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a
szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer
szótöbbséggel választják meg.



AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.

A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné
igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:

– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!…

– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné.

Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek
először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből,
jobban virágzottak, mint valaha.

– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency
herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig
beteges vagyok?!

Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a
legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak
rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis
Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán,
olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy
utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak
kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy
csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon,
lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki
Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb
indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.

– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen
hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet.
No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy
hajlama volt a hipokondriára.

– Persze, ön nem tudja, mi a betegség.

– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen
egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem.
De utána egészségesebb voltam, mint valaha.

– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső
ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a
tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva
ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit
szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan
elektromos vagyok, hogy az rémítő!

– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni
fogja önt…

– Ó, csupa régi jó barát!…

– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson
be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék
elő a léghajómat.

– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a
vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs
róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a
kivel meg kell ismerkednie.

– Ki az?

– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára
hallotta már hirét.

– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.

– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel
ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez
alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf
czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona
ember húst evett!

– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle
körülmények között?

– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a
részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem
tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi
években oly könnyen felejtek!…

Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül:
folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága.
Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.

A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben
gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné
már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora
nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott
minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás
gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az
erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél
korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.

Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén
hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte
bokáját.

– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de
hálásan mosolyogva.

– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg
voltam.

– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné.
– Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…

– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises
tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A
bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját
tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi
piaczon, s így a kúra kissé sokba került.

– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné
aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…

– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen.

A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri
farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.

– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné,
mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a
tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett
az!

– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. –
A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait
mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez
nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a
huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó
szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a
huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett
háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság
végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak
értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva
senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly
fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg,
herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is
láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet
olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy
gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet
a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az
öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom
nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek
életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni,
mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely
először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a
tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem –
olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész
világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább
lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki
nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a
háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat
megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak
automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira
mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.

– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy
tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…

– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert
Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a
világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után
Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában
ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet
csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.

– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot?

– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki
fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az
amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak
később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült
kiérdemelnem.

– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk
elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején.
Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől
izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…

Az admirál elkomorodott.

– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha
erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és
verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s
batisztkendőjével homlokát törölgette.

– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja
elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.

– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki
ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a
barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették
egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.

– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is
fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan
mondani: milyen állat volt?

– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett
volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!

Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett.

– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az
izgatottság.

– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan
tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az
életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…

Elhallgatott.

– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné.

– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell
vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de
annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…

– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált,
s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott
eszébe?… Mi kényszerítette rá?…

– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy
kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek,
hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De
embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak
ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével
tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban
romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem
lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső
hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim
holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába
tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő
léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart
megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az
éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!

– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné.

– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent
álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«

– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint
kéjjel s kinnal teli izgatottság után.

– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az
ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt,
fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt
nem képzelheti.

– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki
életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki
miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval
beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj
tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy
önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni,
hogy szegényke odalett, oda!…

Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az
admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében
állott, kitekintett.

Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban
mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén,
körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:

– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet!

Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett
fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő,
melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton.
Lehettek vagy tizezren.

– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének.

– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég
thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé
háládatlan.

– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények
voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.

– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt,
mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná
megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit
például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit
kivánnak elérni?

– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen
vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy
parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik
egyék parajt.

– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk
teljesedjék?

– Szomorú, de úgy van.

– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást?

– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.

– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit
gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a
kastélyban található összes élelmiszert?

– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz
igen haragudnék.

– Ej, ej, de hisz ez borzasztó!

– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és
súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A
jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.



VILÁGOS ÉJSZAKA.

Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek
elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek
össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a
pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen
fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska
volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a
kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.

Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány
kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az,
hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli
csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem
tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.

A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy
kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit
elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.

Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt
olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis
háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.

Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig
koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és
oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap
rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog
tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste.
Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen
embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant
ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök
sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök
csak nagy zavarban voltak.

A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás,
valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el
hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír
megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami
opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két
kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel
kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.

A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart
szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését
ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a
mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal
adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép
világba.

Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul
futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy
készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten
tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy
csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós
asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a
bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek
kocsit.

A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat
zavarodott mosolygásával tért vissza.

– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha
születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A
multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a
számitásba.

Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.

– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?

Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő
rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató
tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás
teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap
előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.

A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a
bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj;
szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő
hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen,
hogy majd kivonulnak a legények szobájába.

– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!

Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt,
megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s
azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.

És ettől fogva senki se törődött velök.

Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a
terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a
pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig
kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén
fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó –
rövid elmélkedést:

– Hm, hm. Hogy rohan az idő!

Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent
meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak
árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg
fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után,
s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a
fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán
emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha
azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.

Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy
emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt,
mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják
a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a
kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:

– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!

Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép
bámuló szemében.

Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából.
Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.

Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s
egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a
sóhajtását:

– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első
csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma
előtt.

Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott
volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.

– Hallgasson csak!…

Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.

Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A
titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon
nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy
misztériumhoz.

Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén
rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt.
De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.

A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki
előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes
személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a
városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.

Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott
a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami
kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.

Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen
ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.

Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó
tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen
olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.

Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem
hagyhatta otthon.

Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az
elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.

– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág
szegény fejének.

– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a
szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál
több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.

Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.

– Hé, Sári, Sári!

Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem
merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat
érzett a lelkiatya iránt.

– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.

A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros
elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.

– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.

– Hát maga talán ért?

– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.

És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:

– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!

A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá,
hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a
szobában.

Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.

– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a
pap.

– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.

Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn
rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem
tudott a kártyára figyelni.

Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.

– Magát még nem lökték ki?

– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád
nincs.

Azután hozzá tette:

– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.

Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.

Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza,
majd eltűnt ujra végkép.

Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros
egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező
alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros
gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s
egy pár percz multán elszunnyadt ő is.

Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:

– Hogy acsarkodik szegényke!

Sokáig nem szóltak egy szót se.

Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első
gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát
minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy
megint elkezdett bölcselkedni:

– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem
önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki
a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!…
Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az
órában?!…

A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond
kérdésekre.

A másik öreg folytatta:

– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet,
de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az
iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk
első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«,
az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor
tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre
becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás
a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről
le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám,
egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem
tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a
minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy
nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem
nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s
meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.

Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta
volna odabenn:

– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál,
a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!

Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:

– Ková, ková!

Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.

A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a
bátorságát, nevetni próbált.

De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha
csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.



DON PEREZ.

A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri
embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette
minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk
ezt a súlyos esetet.

– Hová tehette az eszét?

– Mi történhetett vele?

– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni
azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?

Csak a háziúr nem tartott velünk.

– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S
aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:

– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam
hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi
felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase
gondolhatok megilletődés nélkül.

Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a
házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét
vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett.

– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp
itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban
illik is, de aztán mást gondol az ember.

– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s
mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy
véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A
véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami
spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.

– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.

– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek
el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint
gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?

Persze, hogy akartuk.

– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen
szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen
a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se
mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü
embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok,
egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes
látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal
ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S
aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.

Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele
fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább
a fényképét.

Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői
jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a
szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha
lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette,
nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.

Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a
viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán
kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való
kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett
beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes
szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg,
nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok
nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy
tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy
indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.

Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora –
mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.

Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem,
hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek
szólíthassam.

Ennyit értem el nála májustól októberig.

Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a
hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy
csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez,
mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke
haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte.

Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha
így tett volna.

– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem –
mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben
megengedhetőnek tartja?

Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt,
hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi
sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a
szokásos ostobaságot.

– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni,
hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam
tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így
tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna
azzal az emberrel?

– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy
ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik,
meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.

Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt:

– Bocsásson meg.

Aztán megint jóbarátok voltunk.

Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre
szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist.
Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a
lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek
milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.

Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart
rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy
czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem,
boldogan.

Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem.
Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól
cselekedtem.

Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap
befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki
azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az
utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem
semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?

A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre
is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan
féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami
gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.

S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az
intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy
egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.

Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt:

– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva
itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?

– Igen, egy kissé.

Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap
meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a
szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen
volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá.

A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a
szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem
talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.

– Don Perez!

Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt
a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi
élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy
mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna
kelni.

Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem
ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez
megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra
horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a
szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:

– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint
vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni,
mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…

És Don Perez felelt:

– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a
pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj
meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don
Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó
kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te
megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!

* * *

Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a
látogatásokról.

– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni.

– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta?

– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki
szegényt.

– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről
is nevezetes nekem ez a nap?

Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az
évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem
gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!

Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam,
hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő
meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze.
Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.

* * *

– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris
nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?

– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég
jól élnek.

– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt,
mint a báró? – kérdezte valaki.

– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi
engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt
tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don
Pereznél…

Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt.

– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre?

– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom?

– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni
megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra
holnap vagy holnapután. Jó éjt.



A LAKÁJ.

A lakáj haldoklott.

Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat
kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.

A lakájt igen bántotta ez az állapot.

– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem
tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?!
Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos
sétapálczáját?!

A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a
gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra,
és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.

– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva,
mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével
foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.

De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha
a felséges úr csenget.

– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog
ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben!

És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog
enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű
szolgálat mindig megnyeri jutalmát.

Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj
hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.

– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam,
az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!

– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg
akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom
megengedni.

– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és
már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban
kell maradnia gazdája előtt.

– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó
kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy
gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban
a pillanatban teljesítve van.

– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak
émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen
megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a
mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első
komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál.
Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy
elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már
régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem
tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom
óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani…
Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne
haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…

– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem
nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a
szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki
számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran,
hogy mit óhajtasz.

– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha
Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…

– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs.

– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében
halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem
a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem
lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.

– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál
engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.

– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban.

– Ugyan? És mikor?

– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet
Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A
gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor
huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged
véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol
szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy
esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban
egyszer vétettem Felséged ellen!…

– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg
békében; én megbocsátok neked.

* * *

A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe.

A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán
megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem
ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az
állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de
ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár
szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja
alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája
előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.

Péter beeresztette.

Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe
elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott
végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a
kapunyitási foglalkozással.

Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére,
vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni!

– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek.

– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz
ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi
lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.

A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak
magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.

– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire
másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!

A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság
nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol
visszafelé, és sehol se találta a helyét.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a
lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.

– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat
szolgáljam?

– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a
lelki világ berendezését!…

– Kár, kár – sóhajtott a lélek.

– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a
végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a
legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a
honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!

– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek.

– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba?
– álmélkodott Péter.

– Mi tűrés, tagadás…

– Hát jó volt neked odalenn, mondd?

– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a
szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy
hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra,
oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom.
Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó
falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája
olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…

– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter.

De a lélek, ha már elkezdte, befejezte:

– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy
kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…

– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék,
meg a többi?!…

– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem,
soha!

– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!…

– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek,
olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.

– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter.

– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj.

– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész
berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…

Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a
szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a
kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és
az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy
pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden
emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.



KÖNYVMOLYOK.


I.

Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek
látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy
lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a
dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó
pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak
neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az
izgatottságát.

A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes
bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az
öreg tudós váratlanul megszólalt:

– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis
levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.

A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte
őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.

És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a
negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a
kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta
ezt a kérdést:

– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez
most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla,
hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi
baja?

– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges
vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy
köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem
is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne.
Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a
temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a
folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok
betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót
súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje,
se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes
takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen
bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig
felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember
belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a
melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna
el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!

– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell
valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem
egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is
ki kell söpörni!

– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan
eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az,
hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez
a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel
püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a
könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?!
Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!

Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.

– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg –
Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének
legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion
anglais«-jának egy első kiadását!

– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem
szabad hozzányúlni!…

– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós
elkeseredetten.

Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin
kitöltheti a rosszkedvét.

Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha
mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut
bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy
elkivánkozik a könyvei közül!

De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait.

Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.

– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal
visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel
kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!

Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és
sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem
igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.

De nem tudták megérteni a dolgot.

– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek.


II.

Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy
levelet kapott.

– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.

Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így
szólt:

»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a
fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi
került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első
kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!

A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet
1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal
könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még
a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak
két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos
osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki
kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is
szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb
zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét,
a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották
el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a
hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se
kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról,
erről a hat példányról.

De hát ez semmi.

Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki
kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben
kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s
ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol
műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van
szó.

Nincs kétség.

Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a
8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb
kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az
ékezet!

Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben
nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok
unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül
van, ékezet nélkül.

Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!

És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete
álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok
gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert
tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul
mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla,
hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem
volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a
könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy
negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!

De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő
embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy
a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.

Gyere az első gyorsvonattal!

Ölel öreg barátod:

_Hugó_ (Gödöllőn, Kovács-villa.)«

Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet
meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!


III.

Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így
szólt:

– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb
nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz,
hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek
veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát.
Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a
szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán
sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem
bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat
óra húsz perczkor haza utazunk.

– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.

– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd
szalámit hozatok a könyvtárba.

A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek –
mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még
hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)

Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.

Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a
134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s
aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.

Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se
sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda,
szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát
attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.

Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem
leplezgette az irígykedését.

– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér
kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés
kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!

Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak
fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s
délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.

Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.

Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:

– Nem félsz, hogy elloptam valamit?

– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.

Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy
óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta,
hogy egyre fiatalodnak.

Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes
bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.

A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a
gondolataik. A sok uj benyomás.

Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap
tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék
vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket
alkottak volna a bárányfelhők.

Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.

Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt,
jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:

– Csak második kiadás!



A CSODAGYERMEK.

A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta
figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:

– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.

Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az
eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk
fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.

A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így
megismerkedtünk.

A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:

– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól.
Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.

Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem
a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.

Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a
zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem
beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.

Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:

– Szegény kis féreg!

Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a
beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és
finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig
hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:

– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad
megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?

Megmondta.

– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem
mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is
csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.

Ránéztem.

Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és
pergamenszinü.

– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra,
a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi
voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni.
Mondja, hány évesnek néz?

– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.

– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem
csodálkoznám rajta.

Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:

– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek
évei az isten előtt duplán számítanak.

A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.

– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is
átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen;
tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy
éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik,
természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló
arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától
értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig
magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt
nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene
hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak…
Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása
mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a
kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább
művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a
másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba
ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás
lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának
komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és
ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy
egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?…
lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól,
annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán
itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat
szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan
telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő
és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek,
érettnek született!…

– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…

– Parancsoljon.

– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy
zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel
tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a
világra?

– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett.
Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz
oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül,
művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a
kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja
kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen
ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és
átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se
kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő
legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell
lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy
csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt
képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi
problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a
magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü
összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát
illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett
egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek
jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével
utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a
klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen
szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a
középszerüség tengerébe.

– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában
produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával
állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett.
Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása
tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind
tévedtek volna? S bolond az egész világ?

– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a
szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek,
tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket,
itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a
befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos
hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek
gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy
milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a
priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit
látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk,
mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud
teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első
benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első
kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart
fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát
akartak látni bennem, és csodának láttak.

– Hogyan győződött meg erről?

– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a
technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp
megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a
világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a
remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem
tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a
benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta
a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett
bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.

– Ebben tévedhetett.

– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni
kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és
ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori
üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni
kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem
gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat
fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát
használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan
helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet.
És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam
egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira
megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé.
És ezzel vége volt a pályámnak.

– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet
sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit
keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak
kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint
kellene.

– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel
hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig
kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha
képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker
sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy
az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen
apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező:
a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és
miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs
olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ
oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki
tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé,
talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy
történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok
gyermek.

– Ez babona.

– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy
a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a
gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan
valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette
volna gyermekkori diadalait.

– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle
jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a
becsvágyának megfelelő sikert.

– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is.
Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én
tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem
feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.

– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…

– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy
kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában.
Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan
ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen
csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől
idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már
az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő
lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig
belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki
tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én
összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s
mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel
ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki
pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan
kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég
jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája
jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy
sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s
azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója,
dicsőségének a gyilkosa.

– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról
másfelé tereljem a beszélgetést.

– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris
ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította,
hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel,
tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és
világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó
veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A
kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű,
a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s
remélem, hogy nem trombitás.

– Önben sok a keserüség.

– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a
zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben
boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn
találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.



KIRÁNDULÁS.

Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay
Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és
Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején
se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott
vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is
megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu
alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az
ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a
mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna
nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt
kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további
intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az
internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell
eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol
állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az
az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az
Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és
Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony,
meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.

Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula
tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a
fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli
válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a
korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot
szerezni.

Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a
boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még
ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre,
és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió
csak félerővel működik.

Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a
szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg
egy beteges, öreg írnok.

Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat.
Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott
volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.

A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják
a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a
fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a
czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is
megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal
urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három
pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért,
éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak
nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián;
egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se
nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki
a boldogító igent.

A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra,
balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula
örökkön éber szelleme vezette őket.

A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először
azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy
esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő,
a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért
tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a
minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle
tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való
felülemelkedés.

Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk.
Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy
miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle
tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két
testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította
meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek
volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott
bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden
tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket
köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél
több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai
szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta,
hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani.
Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen
macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással
foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre,
hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok
káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja,
eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék
automobil-balesetet idézni elő.

A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban,
mintha sáskák jártak volna arra.

Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi
megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott,
mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó
testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre
is sikerült elsimítani az ellentéteket.

Ezen a napon fürödni rándultak ki.

A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is
kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték,
hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos
és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.

Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a
víztől.

De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták
magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak
eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség
helyeslésével találkozhatott volna.

Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.

A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még
nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a
testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános
tetszéssel találkozott.

De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a
tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s
egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:

– Na, itt megadják az apádnak!

– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.

– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár
képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de
kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még
az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat
beszélt!

– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú –
és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!

– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a
szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én
mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!

A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.

– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az
ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos
Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy
az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy
ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.

– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag –
ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.

A kisebbik dühbe gurúlt.

– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is
láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért
beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!

– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád
sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem
csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert
az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is
tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!

– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a
kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy
csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és
azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.

Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt
Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a
maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A
testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott
volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes
ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.

A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott
szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek
abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának
kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig
kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se
tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a
milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem
kapja ajándékba.

Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se
tört le a dereka.

Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.

Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé
lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük:
melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.

Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:

– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg
az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.

Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.

Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint
kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal,
mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta
megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? –
hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig
azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a
rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.

Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is
megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon
láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl
kibékűltek.

A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek
azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és
megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az
édes mamájukról.



A BŰVÖS ÉKSZEREK.


I.

Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az
óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy
neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon
választ, kit szeressen.

A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a
tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok
történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.

De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a
felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a
megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat
adott a jóakaratuknak.

Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon
minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember
ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.

– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a
betörőnek a talpát!

A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az
óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a
szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a
bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.

És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.

A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás
roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi
manó, és összeesett mint egy darab rongy.

Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.

Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt,
mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a
szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő
nevetéssel kísérte.

A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér
csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így
hálálkodott:

– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán
igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg;
részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő
mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a
részletfizetés intézményén alapul.

A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért
tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér
pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.

– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom,
hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a
keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.

És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A
derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is
örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis
aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.

Hanem a keresztanya így szólt:

– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a
tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt
egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a
melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a
topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is,
ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden
viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek
az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet
el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra
azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot
ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű
rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a
szándékával.

A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé
örvendezni a nagyszerű ajándéknak.

A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni
óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.

A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette
magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű
pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.

Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is
sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a
zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.

– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a
felesége.

– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor
alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú
felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi
már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan
ostoba gondolat volt.

– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az
órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen
valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.

De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a
szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.

Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába,
addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.


II.

A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta –
már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette
Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a
tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra
jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.

A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal
azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben
Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a
rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta
minden túlságos költekezéstől.

Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a
melyet nem lehetett megenni.

Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy
Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén
felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan
viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a
legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.

– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell
lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá
és ne veszítse el.

Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a
keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon,
egész nap nem szólt egy árva szót se.

A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a
bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér
is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból
nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.

Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.

Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más
gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is
esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már
messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.

Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett
ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a
legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik
elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés
és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a
szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép
okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna,
okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal
engedelmeskedett.


III.

– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.

Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De
a gyűrű megszorította az ujját.

– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt
valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és
mindig több a vesztes, mind a nyerő.

És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.

Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy
sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta.
Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!

Irígyelte őket.

– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.

Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a
gyűrű megszorította az ujját.

– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek.
Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki
iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg
ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember
csunyább, mint az állat.

És csak nézte, hogy a többiek isznak.

Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a
mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek
vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg
ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este
szereztek maguknak.

De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még
vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek,
hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos
szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek.
Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette
őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a
rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.

– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.

– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.

Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére
kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen
józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol
és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna,
hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már
belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet
szorított az ujján.

– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is
megbüntethetnek, csendháborítás czímén.

Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.

Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a
másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az
erkölcsét.

Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta
egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a
gyűrű csodaerejét.

Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az
élvezetükért.

Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok
dolga volt.

Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig
enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő
ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem
megcsókolta azt az eperszájat.

A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított
az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.

– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem
feleségül.

És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva,
megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem
tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.

– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a
kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi
még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda
veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis
lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül!
Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!

És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan
cselekedett, majdnem sírva fakadt.

A kis leány utóbb vigasztalódott mással.

– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta,
hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa,
és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit
szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!

És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.

Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának
a sok nélkülözésből.

– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát,
– de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke.
Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis
élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek
annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan
pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan
az egész életüket is!

– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a
gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.

Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.

De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála
ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé
viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság
után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem
kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki
okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.

A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete,
és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek
társaságát.

Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált,
s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett
volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől
hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal
zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.

Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem
állhatta meg és megmondta Topáznak:

– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!

Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.

És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt;
azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.

Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb
barátjai is.

Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és
mindenki utálta.

Végre kinézték minden társaságból.


IV.

Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján,
meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.

Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki
nyugalomban viselték éveiknek a terhét.

Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket
azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem
sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek
bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.

Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének
tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:

– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.

És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt.
Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy
kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén
kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta
volna a részletfizetés napját.

– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.

Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.

Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi
a szívét nyomta.

– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi
keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd
végezzen az óriással, a hogy éppen tud.

– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már
ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a
gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett;
és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél
el semmiféle ostobaságot.

– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.

A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony
és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy
régi, kedves eszméjéhez.

– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!

– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy
végre-valahára békében hagyjanak.

De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan
eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.

– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza!
Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító
ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az
átkozott tanácsadók nélkül!

Az öregasszony csöndesen sírdogált.

– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a
gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet
megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást
hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint
kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám
vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!…
mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!



ACHILLE.

Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel
Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom.
Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság.
Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az
ebédlőben ültem.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú
helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna
fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a
nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia.
Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az
asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros
flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:

– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille,
viselkedjél tisztességesen!

Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke.
Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha
féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak
tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem
a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a
szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni
lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.

Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő
öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a
szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a
Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai
szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.

Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a
franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész
világa: a table d’hôte volt.

Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a
vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki
haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a
_Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a
Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az
Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?

A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre.
Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni
akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész
életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen
alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.

– S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem.

– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az
ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van
itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a
visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy
üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben
látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg
akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és
tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.

Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a
Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta,
hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s
különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy
kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.

Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az
impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem
puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet,
szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki
majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s
ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden
ujonnan belépő idegen alakra:

– Talán ez az!

* * *

Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem
magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét,
Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.

Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám.

– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül.

Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az
olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik
mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a
mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen
nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor
letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran
megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:

– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod!

Főképpen a pinczérek nevelték szegényt.

Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de
mégis meglepett a konfidencziája.

– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem.

Achille rám meresztette nagy fekete szemét.

– Európában van az? – kérdezte.

– Igen.

– Csudálom – szólt Achille.

– Mért?

– Mert még nem voltunk ott.

– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e?

– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.

Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase
mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket
sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak
szobákra.

– Hol van a mama? – kérdeztem tőle.

– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr,
meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.

– S magát miért nem vitték el?

– Nem tudom.

De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá.

Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.

– Isten áldja meg, Achille.

– Hová megy?

– Sétálni megyek a torbolei útra.

– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást
vetett rám, mint egy beteg kanári.

– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma
itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.

– Ó, a mamának az mindegy!

Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet.

Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s
kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt
s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban
haladtunk előre.

– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre
szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán
boldogan szorongatott a kezében.

– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak?

A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk
az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.

– Itt meg kell fordulnunk – szóltam.

– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!

– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre
csak a katonák mehetnek föl, más nem.

– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová
akarok.

Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő
se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.

A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a
Scalák gömbölyű tornyát.

– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt?

– Igen.

Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a
hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s
egyszerre felsóhajtott:

– Ha még csónakázni is elvinne!…

Arra már nem voltam hajlandó.

– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi.

– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik?

– Ha a mama beleegyezik, igen.

Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől.

A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy
szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát
kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.

– Csak két soldi!…

Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az
ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást
vet a kis bokrétára.

– Kell? – kérdeztem tőle.

– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan.

Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami
ajándékot.

Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet
elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.

Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt,
hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült.
Egy beteg madár volt, alighanem veréb.

Achille bámulva nézett utána.

– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy
galamb!

– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase
látott verebet, Achille?

– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába
mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.



A KÖTÉLTÁNCZOS.


I.

A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az
embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el
azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek
valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig
hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek
alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez
az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi
vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop
árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a
függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve;
szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha
ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a
porondra.

A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az
idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan
küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az
életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével,
idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva,
mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy
önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn
mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan
gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami,
a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk
nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való
kínos vergődését?!

Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.

Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a
ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni
odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a
fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!


II.

A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.

A hagyományos illedelem kivánja így.

A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki.
Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan
erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit
ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.

– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz,
mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a
melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.

Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.

Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a
mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes
borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.

És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:

– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak
közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem
láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen
jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék
elmondani, hogy láttak ilyet is.

Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő
uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.

De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:

– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön!
Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a
művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán
nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy
ragaszkodom az élethez, mint ők!

A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így
szólt magában:

– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!

Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant
mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az
egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból
látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre
átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami
kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit
valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott
mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek
rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az
időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.

Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy
azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig
köszönhetett nekik: a rosszat.

A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és
fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.

Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A
trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból
ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje
volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:

– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a
nyakatokba ugornám!

Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen,
az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat
pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható
élvezettel szemlélte a mutatványt.

Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az
istállószolgák összenéztek.


III.

Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!

Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a
házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi
köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit
tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az
úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már
egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.

Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a
gyermekei nem élnek!

Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és
hogy oly békésen dülöngél a székén!

A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva,
hintálózni kezdett a szédítő magasságban.

– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót,
és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni.
Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a
czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak
az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon
olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A
kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani;
magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért
megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől
telik.

Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az
emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:

– Go on!

S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a
páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a
levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.



A KOR VEZÉREI.


I.

– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan
Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt
akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik
nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek
koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok
mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont
hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett
áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy
renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A
római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik
franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek,
a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se
kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor
legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk,
akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron,
még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.

– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor
legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a
kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak,
Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis
csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a
mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az
a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne
követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak,
és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a
semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre,
vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a
munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a
melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe,
mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg
ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom
fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma
már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy
megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de
nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más
fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa
alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló
szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy
nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak,
nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se
jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak
egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a
melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és
mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a
Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a
herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők;
önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést
jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk
tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz
sem vagyunk mi elég gazdagok!

– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak
meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel
összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy
estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló
szellemet, csak éppen a kor vezéreit.

– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak
egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán
urak vagyunk!

– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a
new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a
koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni
lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a
mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a
port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel
a sivatagban.

– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen
egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és
talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…

– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is…

– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában…

– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély
trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy
visszahaljon belé…

– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se
volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se
létezett…

– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és
drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…

– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb
szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…

– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján…

– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén…
mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét
üdvözölhessük körünkben…

– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…

– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy
csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…

– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk
meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt
kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem
szerezhetjük meg…

– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk!


II.

Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és
Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének
segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján
rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden
csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség
minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és
megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor
legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.

Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben
kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő
arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen
lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is
kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet
kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A
tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a
sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás
világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság
titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá
változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives
olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet,
a mit csak el tud képzelni.

Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar
felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell
szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell
elégednünk a krónikás babéraival.

A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség
ünnepélyén a következők jelentek meg:

Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a
nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd
elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők
jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró,
feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette
kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük
barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek,
kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie
kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután:
César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy
drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt
művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője:
maga a nagy Knout Handsome.

Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két
milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a
sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor
vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket,
az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.

Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan
ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a
leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle
iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben,
mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi
számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz
férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a
felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél
osztályt végzett.

A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek
mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen –
még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent
meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános
derültséggel és tetszéssel találkozott.


III.

Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás
viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle
betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.

A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a
fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:

A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor
egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig
valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki
fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét
engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…

Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni.

Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit,
elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu
szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a
vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami
kevés, igen kevés a réven.

Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a
végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi
hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a
vendégeinktől:

– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma?

Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt.

– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy
elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki
sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor
kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé
hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő.
Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok
ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én
azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki
elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért,
mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik
pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle
jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a
szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az
elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor
éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő
embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől
kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü
megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a
filozófia fenségét.

Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének
legnagyobbszerü izgalma.

– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó
koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát.
Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy
egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai
pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni,
hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én
természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik
két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne
áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt,
hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a
zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött
barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a
pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.

Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így
felelt a kérdésemre:

– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen
tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani
kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a
tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta,
felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen
nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól
bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig
megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat
éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak
a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az
ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk.

Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a
mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.

A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy
elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az
öt elvált felesége.

Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és
mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint
hatvan különböző módon csalták meg.

Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta
a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.

Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a
rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü
izgalmat?

– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem
olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes
társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró
bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis
meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét
éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem
alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a
férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.

A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami
leírhatatlan mosolya jelent meg.

Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő
kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel
tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.

Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt.

Karon fogtam és tova vonszoltam.

– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni
bizalmával.

Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a
nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.

– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön
természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki,
mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint
hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam,
hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb
tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át.
La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel
való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik:
»Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt
kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek
millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen
át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító
igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a
hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés
lázának a nagyszerüségét.

A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg.

– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én
megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni
pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága
epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se
tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések
megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de
különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta
vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott
ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a
világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden
meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek
bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a
második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben
az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság
támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta:
Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem
könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós
könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No,
és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt
ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü
izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni.
Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.

Darkmain is hasonló szellemben felelt.

– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át.
Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s
nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat
eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem
mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett
volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele,
kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a
mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy
megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb
elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a
szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az
emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud
kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy
napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt
mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már
születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány
pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy:
igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem,
mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan
nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha
életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a
legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében,
elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem
legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én
vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban
rejlő őserő egész fenségét.

Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet
kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü
védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.

Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:

– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először
éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.

A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem
ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.

Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől.

– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a
regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat
el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék
tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel
elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös
barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze
annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem
át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel
felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor
teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak
az érzékei.

Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet
szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.

Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer,
egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk
nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:

  Ho trovata una storia, in cui tralusce
  Mista a lo scherzo la filosofia.


IV.

Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout
Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan
és Carnegie-szövetség ünnepélyéről.

– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező.

– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen
meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az
uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen
kell ellátni.

– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko.

– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji
mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.



BIGYI.

Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a
nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy
szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis
fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még
meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«

S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.

Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete
az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú
lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert
elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta
szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték
a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis
földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a
kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre.
Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se
örvendett neki.

De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a
sóska.

Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt
Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a
helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat,
tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk,
gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium.
Bigyinek az egyik bátyja is.

Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A
többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle.
De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos
dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt
senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért,
csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a
szakadék felé.

Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon.
Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a
honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből
amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és
bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd
tanuljon valami mesterséget.

Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett.
Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján,
de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban
szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi
helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s
egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a
fejében.

És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem
ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól
jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni,
mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség,
Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra
született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A
kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a
hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő
akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb
czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még
kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott
vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez,
de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.

Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az
első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor
még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a
dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem
vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett
hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb,
mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A
halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek
közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt
nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy
a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a
szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes
pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott
hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán
megölte.

Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a
sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől,
valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a
megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni,
pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni.
Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is
megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen
szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó
párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis
fiúgyermekkel.

Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva
Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a
szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb
messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte.
Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott
annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek,
pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.

Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában.
Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy
meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem
rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a
hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná
el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre
kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még
kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év
mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.

Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett
válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök
sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is
vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.

Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a
vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a
rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször
rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a
másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók
voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz
kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg,
ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a
klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása;
néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart
és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy
pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította
szóval az osztrákot.

Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal
kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a
pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a
mit akar, a miben még öröme telik.

Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik
évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen
járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben,
mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ
iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a
halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.

Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni,
hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a
menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton.
Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s
elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult
útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is
jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton
még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik
figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy
időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s
emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a
fővárosba ért, a szívszélütés megölte.

– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie!
Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete.
Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették,
a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.

Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt
utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt
meg, a hogy az ujságok leírták.

A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja,
hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A
fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a
kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik
kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra
rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép,
jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta
másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt
»otthon« még egy elvégezni valója…

Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták
el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az,
hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a
kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a
feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell
élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a
fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart.
A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy
pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó
idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára
megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.

Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda
izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta,
lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban
jelentkeztek.

Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis
gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan
tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami
űzte.

Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját,
most már menni kell.

Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a
feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis
vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember
tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent
félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga
részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba.
Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még
része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.

S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta
a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és
elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig
aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon
beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy
annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a
melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta,
hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.

Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A
mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése
idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.

A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába.
Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e?
Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy
feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla
régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a
betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.

Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé
semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett
mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott
mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit
összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis
ivadékának.

A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi
intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:

– Mehet!



EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.


I.

Miniszter úr,

van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való
megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy
levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek
eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.

A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás
végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:

Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg
pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más
vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de
mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan
gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen
leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először
Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották
és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a
világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás
figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos
katekizmusa.

Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell
emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor
közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet.
Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a
könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan
kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el.

Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj gyüjteményről.

A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban
telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak
és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam
megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom,
megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven:
francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden
dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e
nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e
világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való
átengedésével akarom megünnepelni.

Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a
vagyont megtartani nehéz.

És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle könyv.

Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja
érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm
ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, mely
kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet
a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő
részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség
nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle
számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem
az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az
ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a
tudományt nem lehet elég korán megtanulni.

Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban
is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél
közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.

Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély,
ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju
ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és
másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm
bármikor megtekinthesse.

Tisztelettel _Niggard-Greedy_.


II.

Uram,

abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének
rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza
és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet
küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú
tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy
kivánságának készséggel teszünk eleget.

De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet
csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok,
barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor
kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait
az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén
minden szabadjegy fölösleges.

Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család
nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot
bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben

_az állatkert igazgatósága_.


III.

Uram,

szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni
szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett
mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen
terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt –
jelentését.

Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a
»Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli
Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások
alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni
fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak
mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.

Tisztelettel _a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója_.


IV.

Uram,

szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött
könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének
megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden
hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben
kell felelnem:

Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs
értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt
az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a
boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll

az _Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés_.


V.

Költő úr!

Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és
minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a
verseiről, küldjük vissza a kötetét.

Értesítjük, hogy:

1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija
soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet
magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy
frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.

2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk
meg.

Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször!

_A »Déli Ujság« szerkesztősége_.


VI.

A »Déli Ujság« szerkesztőségének

_Páris_.

Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni,
lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az
esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt
darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a
szabályzat ezt nem engedi meg.

Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat
szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.

A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából:

_a titkár_.


VII.

Szerkesztő úr!

Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan
tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron.

Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak utazni.

Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni
akarok reggelig.

Ők majd künn fognak állni a folyosón.

_Niggard-Greedy_.


VIII.

Niggard-Greedy úrnak

_Páris_.

A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az
ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja
továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az
államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.

Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s
már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai
értékét.

A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel
üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü
oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu
tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására
átengedte az emberiség közkincséül.

A miniszter helyett:

_az államtitkár_.



SÁRI ÉS VÁRY.


I.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry
voltak az operett-királyok.

Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb,
legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók
csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt
szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.

Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa
rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a
legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább
szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak
legtovább a néző fejében.

A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen
vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske,
és köztük egy-egy pacsirta.

A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak
az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor
és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik,
művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a
képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.

Hanem rettenetesen illetlenek voltak.

Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első
pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett,
mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a
Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly,
szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség
kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a
hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« –
illetlenségök többé nem ismert határt.

Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi
idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről
daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.

Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg
bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé
szomorú fiúk voltak.


II.

Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken,
és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös
szobába.

Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak
egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját
matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény
tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is,
Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra,
felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban,
kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel
járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik
délkeletről északnyugatnak.

Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült
a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot
pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de
ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó
és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan
szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a
pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre
szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a
paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán…
sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit,
azzal a másik egy cseppet se törődött.

Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.

Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli
őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.

Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak
két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és
meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek,
egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek
egymásra.

– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája
pihentek.

Sári intett, hogy: semmi.

Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:

– Igaz, itt volt az apád.

Váry intett, hogy: jól van.

Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:

– Talán megint pénzt adtál neki?

Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak
a gyanuja alapos.

– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak
tegnapelőtt adtam neki.

– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.

– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma
hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De
mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és
elkártyázza.

– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.

– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz,
mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből
élsz?!

– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az
ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az
öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták
emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő
fia miből él?!…

Megint elhallgattak.

Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az
éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és
olvasni kezdett.

Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.

Egyszerre Váry fölkiáltott:

– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár,
hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem
képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm
neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első
dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies
készültségével is lefőzne mindnyájunkat!

De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.

Kitalálhatta, mit.

Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase
beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb
szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak
lehetne nevezni.

Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt
az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint
a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos
epedést.

Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.

Nemsokára Váry elaludt.


III.

Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is
a kanapén ül és csibukozik.

– Hát te miért nem fekszel le?

– Nem tudom elhatározni magamat.

– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?

– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.

– Kicsoda?

– Ő.

– A Lolo?

– Igen.

– És mit keres itt a Lolo?

– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni
akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó
bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb,
csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a
tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et
hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban,
mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti
ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes
megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne
kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már
régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi
társaságnak.

– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a
Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?

– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers
neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy
megtudhatta.

– Hát mégis kiadtad azt a verset?

Sári elpirult.

– Már magam sem tudom, hogyan történt.

– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá,
hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.

– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két
víg pojáczát akarja látni.

– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?

– Hogy itthon maradjak-e ma délután.

– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A
hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.

– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom,
a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!…
Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…

– Akkor meg mit tusakodol magadban?

– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok
beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami
betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen
hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom
játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban,
önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy
éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja,
kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az
ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen
viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a
sovány jóvéleményt is!

– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet,
az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha
virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem
segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy
senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a
gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy
aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni
akarok, és ahhoz tiszta fej kell.


IV.

Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap,
éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid
kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:

– No, mi ujság?

Sári fehérebb volt, mint valaha.

– Vége mindennek – felelt.

– Eh, ne légy olyan gyerek!

– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam,
mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim
összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán
hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit
beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy
mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta,
világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is
csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.

– Mit tudod te azt?

– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó
mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is
láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta
voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a
kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A
»tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.

– Mentek volna inkább az állatkertbe.

– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a
kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…

– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a
czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a
magánügyekkel, szerelem kell a népnek!

Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán
folytatták, a hol hajnalban elhagyták.

Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt
Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött;
illetlenebbeket, mint valaha.

Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok,
kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán
egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az
íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két
víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.

De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát:

– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra,
hogy: »Szerelem kell a népnek!«



AZ ERŐS EMBER.


I.

Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.

– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?

Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével
útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette,
elszörnyűködött.

– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.

Gáspár bizonykodott, hogy ő az.

Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de
azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy
gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben
fogja viszontlátni.

Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a
térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke
annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen
most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből
kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott:
deczemberben jártak.

– De hát hogy jutottál ennyire?!

Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak
úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.

– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz
így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam
rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot
megtalálhatod nálam; ez is valami.

Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta:

– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó
fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a
többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.

– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már
régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy
a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a
mikor a cselédek nem látják.

– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott
eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és
csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De
a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.

Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette
barátját egy vendégszobába és így szólt:

– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák
be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most
el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene
csinálni.

– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában
egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét
odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig
csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja
a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg
a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a
barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s
ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem
igazi úr; csak egyszerü kereskedő.


II.

Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E
félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se
tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen
alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői
pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan
leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s
boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.

Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy
csepp ízlése sincs.

– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag
ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.

És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez
dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.

Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki.

– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat
a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi
zálogul.

Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska
ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek
az embernek köszönhette.

Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy
egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt;
harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta
vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az
orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó
boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést,
hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk
megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha
másutt nem, legalább – az asszony tudatában.

Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett.

Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok
szokott.

És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a
házból.


III.

– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár
esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A
kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit
lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van
valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!

Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden
nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már
homályos, undorító multra emlékeztette.

Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a
czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem
nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös
jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos
kényelem-szeretetének.

És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy
egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak
szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét
abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt
csak ő maga használja.


IV.

– Akarsz-e nekem egy nagy szívességet tenni? – kérdezte Mátyás.

– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól,
hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának.

– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy
megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy
föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen.
Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a mit tenned kell, azt
pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a
dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked.

– Kérlek, rendelkezzél velem – ajánlkozott Gáspár.

– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé
pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget,
gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre
most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem
kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész
vagyonommal.

– És ha a terved nem sikerül? – kérdezte Gáspár.

– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az
összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van
zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor,
mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat;
a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem
valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal
találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze
elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem
lehet szó.

– Ez megnyugtató – szólt Gáspár.

És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden
részletébe.

Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár
megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges
pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte.

Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított,
és arra támaszkodva, hogy kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az
érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy
nagyszabásu gazságot akar elkövetni.

Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő
vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint
Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére.

Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot,
melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a
konzorcziumnak bemutatta a saját tervét.


V.

– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett.

– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba
ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü,
a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a
világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja
a saját együgyüségét.

– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás.

– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember,
ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a
tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és
hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy,
barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek
van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató
erő a világon!

Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg
a diadalmas Gáspár lábánál.

Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta
annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak
kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.

– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták.



LILINO.


I.

A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és
Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.

– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco.

– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina.

A rab egyet nyujtózott.

– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon.

– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn
úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy
pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz
mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga
előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt
hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem
még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel
se vette.

– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. –
Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be
derék legény is volt, isten nyugosztalja!

– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó
kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét,
czigárót; csak beszélni kell.

– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit.

– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már
az.

– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina.

– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott.

– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény.

– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt.
Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.

– De ha nem kell neki semmi a világon.

Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni.

– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy
látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek
kellett elkövetnie ilyesmit.

Ez az ujság végre szóra bírta a rabot.

– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek
rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a
község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek
való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy:
»Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát
csak szégyenkezzenek!

– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt
mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az
magának semmit.

– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném
azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék
itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra
kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig
bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe,
hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással.
De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az
orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek
örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi
megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam
szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről
beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha
békén hagy meghalni.

E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett,
Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan
vágott közbe:

– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy
bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt
felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy
adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.

– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. –
Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében
osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném,
hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy
ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a
végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen
tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne
törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a
másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.

Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s
harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s
nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.

A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a
tömlöcztartóra.

– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s
kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát,
a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az
utolsót.

– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco.

– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el
helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra,
mert ez az utolsó kivánságom.

Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs
megfordult a zárban.


II.

A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres
szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák
követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.

Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába.
Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.

A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis
tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte:

– Ismersz-e? – szólt.

A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött
úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval.
Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a
sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem
harisnyát viselt.

– Ismersz-e?

Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon
apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke
szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet
csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.

– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált.

– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy
számoljunk.

– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán
úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok
fölösleges beszédet.

– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe.

– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs
egymással beszédünk.

– A nyomoruságoddal akarsz védekezni?

– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy
pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is
beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a
fejét, egy se tudott eligazodni rajta.

– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd.

– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott
van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk
valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.

– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez
csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem
vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.

– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a
revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit
igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni,
ugy-e, nem háborgatnál?!

– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat.
Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?

– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások
közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a
zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt
értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.

– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog?

– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem.

– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy
a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a
temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és
mi lesz?

– Hiszem, hogy valami lesz.

– S téged ez megnyugtat?

– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az
egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.

– Azt hiszed?

A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő
csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és
így szólt:

– Olvasd.

A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze
reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a
tolvajlámpa gyönge világa mellett:

Fiam!

Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit,
mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád
fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj
nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj
nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj
magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt
megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol
mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg,
hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal
együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!

_Anyád_.


Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg
ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye
patakzott.

S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt:

– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal
fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?!


III.

Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével.

Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó
párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme
lassankint lecsukódott.

Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy
édes hang szeliden inti:

– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed!

De ő csak olvas, olvas.

Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki
körülfogja.

– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj!

És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét
óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes
medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte,
hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.

Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol,
tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak
kis fiú, s a többi csak gonosz álom!

Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe:

– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz!
Ugy-e, máskép lesz?

… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét.


IV.

A katonák kivonulnak, a dob megperdül, s a pribékek sorfalat állanak.

A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha
önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót:

– Germinal!

Ujra pereg a dob. Egy nyak megtörik s egy szemüveg messze elgurul.

Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan
rajongó, s Foggiában egygyel több a martir.



LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL.


I.

Tisztelt Uram!

A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már,
hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét,
tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv
nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt,
így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja,
hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány
tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem
kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok
szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni
ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte.
Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön
jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik
legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak
kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a
hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni.

Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy
szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok.
Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek
gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára!

Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf
felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek
hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély
menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek
holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott
malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti,
sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi
a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt
odafenn senki se gyanítja!

Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem,
s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség
eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal
avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit
koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás,
nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor
éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem.
Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey
társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny
herczeget!

Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a
legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a
györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár
Bulyovszky Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám
irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se
lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már
megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig
jó, magyar kosztot ettem!

És ime!

Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A
rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán
margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az
olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant
fölöttetek! Szegény Yorick!

Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás
mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot
egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint
naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül
megmérgezzenek?!

Nem, uram, a nemes alapító nem ezt akarta! Nem ezt!

Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember.
Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom,
míg kezemből kiesik a pohár…

Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén
változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga
élelmezze magát!

Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is
köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam

leghívebb tisztelője: _Rábay Zaránd_.


II.

Öreg czimbora!

Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran
megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán,
felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany
Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.

Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek.
Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy
csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak,
sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne
sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a
szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!

Meglep a kérésem, ugy-e?

Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te
csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a
kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a
szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már
hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk,
fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk
befellegzett!

Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést!

És most itt sinlődöm a györöki menedékházban.

A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap
az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert
a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az
orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül
udvaroltál, anno egyben…

De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem
össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap
után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő
diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni,
mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a
másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!

És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott
fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat!
»Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem,
Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült
szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint
tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést
élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est
satyram non scribere.

Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert
minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait
lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a
legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást
idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles
Lujzától a Vasgyárosig!…

Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária
csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok
uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase
játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!

Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet!

Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah,
örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő
napjaimat, soha!

Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani.

Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a
kezedet.

Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha
eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet
jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal
gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért
végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig
marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.

Isten veled, pajtás! Üdvözöl

régi czimborád _Bájkerti Ödön_.


III.

Édes Imre!

Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok
voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!…
Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan
bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet,
az embereket… mit tudtam én akkor?!…

Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és
meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini
pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a
többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza.

Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért is voltam olyan naiv?! De
naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban!

Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a
szerepekben, a toalettekben, stb.

De ön nem is képzeli, milyen tiszaháti libácska voltam akkor!

Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a
magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem.
Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt
és rettentő gazdag. És én visszautasítottam!

Ha tudtam volna, mi vár rám?!

El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt
elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy
kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy
az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én,
mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly
tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A
férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem.

Szabadítson ki innen, édes Imre, szabadítson ki!

Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény
szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a
tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor
először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam,
egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát!

Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a
miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A
legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal
keríteni el.

Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily
jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy
igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn,
csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én
tudnék beszélni róla!

Pá, édes Imre, ne felejtse el

régi barátnőjét, _a szegény Tavaszy Almát_.


IV.

Tisztelt uram!

A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s
nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene
megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával.

Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy
vegyék el tőlem ezt a keserü poharat.

Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a
bolondok házába vágyódom!

A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat
megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy
meghalt, mert agyon kellene verni.

Tisztelője _Dunahegyi Péter_.



VÉR ÉS ARANY.

– Én még többször láttam az _Ördöngösök_ szerzőjét, – beszélte Gál Ernő
– először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a
mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy
kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy
árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;

– Éppen itt megy!

Mert véletlenül róla beszéltünk.

Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást
pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a
királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy
lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.

A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen
alaknak.

– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán
öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja
ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy
férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen
feltünően merne öltözködni.

De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert
az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének
a keménységében – volt valami félelmetes.

El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett
gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-,
harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol
egyedül.

Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet
adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot
üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak
lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta
rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre
meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.

És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés
mancsettájú óriással.

Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam
okosabbat csinálni, elolvastam az _Ördöngösök_-et s utóbb a többi
könyveit is mind.

Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla.

Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben,
a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben
keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak
szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik
talán okkultistáknak születtek, az _Ördöngösök_ szerzője volt a
legkülönösebb.

Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem
mindaz, a mit írt.

Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt,
akármilyen formába bujt.

Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen
különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.

Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak
annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se
ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.

Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne
töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz
szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább
érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám
legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is
megtudják, milyen naiv vagyok.

Fölkerestem az _Ördöngösök_ szerzőjét is, és hamarosan
összebarátkoztunk.

Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek
köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a
szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.

Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig
csak a szedőknek írta.

Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott;
olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.

A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene
kellett volna hozzá.

Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle
sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.

Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle,
megajándékozott az arczképével.

Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« –
az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös
betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás
volt.

– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a
két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek
adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az
idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit
utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a
természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk
maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi
szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj,
aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is –
már a kinek ebből is kijut.

Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki
feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák
rajta az öregséget.

Mert már tudtam róla egyet-mást.

Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi
családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli
fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös
történeteit.

És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a
hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az
álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.

Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a
nyomdaköltséget is alig fizetik ki.

Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog
halni.

Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget
sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.

A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak
arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a
ki az írók között fejedelemnek tartja magát.

És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója.

Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam.

Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes
lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is
élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról
gondoskodnak róla.

De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű
borral, annyira büszke volt.

Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt
éves korában végre fölfedezték.

Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb
folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem
sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették
annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.

Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert
ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.

Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű _Revue_ egy
négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első
sorában az _Ördöngösök_ szerzőjét is megilleti egy hely.

Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom
valaha a munkáiért kapott.

– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt
fölkereshettem.

Vállat vont.

Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe
tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.

Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat,
láthatóan őszinte tisztelettel

Olyan mélyen emelte le a kalapját, hogy lelkes tanítványt sejtettem
benne.

– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. –
Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő
kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt
hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a
sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a
halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell
fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon,
a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre.

Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is
betért a társaságával a mi vendéglőnkbe.

Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s
éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz.

Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de
olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett.

És alig hogy a pinczérekkel végeztek, valamelyikük megszólalt:

– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán
köszöntél?

– Az _Ördöngösök_ szerzője – felelt a mi fiatalemberünk.

– De hát mi az az _Ördöngösök_? – kérdezte egy harmadik.

– Az _Ördöngösök_? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a
legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak.

Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta
jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset.

Meghallotta.

– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a
hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség!



AZ AKARAT BETEGE.


I.

_Január 10_.

Ezt a naplót önnek ajánlom, tisztelt tanár úr!

Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy
ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test
orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az
utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az
ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe,
hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a
lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen
érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a
lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis
legyőzhetetlen, a halálos szerelem!

De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az
értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a
keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben
történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…«
Ha tehát csupa haszontalanság az, a mire e helyütt felhasználom…
meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó
csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a
végrehajtó kéz vagyok!

Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha
netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a
beszélgetés folyt le, szóról-szóra:

– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem
tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem
nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha
nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból
ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a
leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az
idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok
képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt
feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe…
Gyógyítson ki!…

És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart
megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból
kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes
kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy:
semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le
akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van
az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre
még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett
tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy
kis ideig gondolkozott, hirtelen így szólalt meg, annak az embernek a
hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt:

– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát,
a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem
próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is
árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan
szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön
valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden
gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek
csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni,
az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség.
És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának,
annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre
semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem
veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt
az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint
okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses
tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja
meg!

Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban
ilyesvalami járt volna a fejében:

– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és
én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem
tudom kituszkolni!…

Igen, akkor is csak le akart rázni a nyakáról.

Mindegy. Azért mégis megfogadom a tanácsot.

Leírom, teljes őszinteséggel, összes lelki élményeimet.

Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni,
a mi bennem forrong… Szivesebben mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de
a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el
neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi
híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy:
az örökkévalóságnak.

Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza
is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen
semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent,
a mi tőlem telik.

De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha
belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy
meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami:
a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon
semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára
lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra.

A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és
érzéseimnek a följegyzését.

Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került.
Remélem, elég csinos.

Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen
olvasója!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXX.

_Február 15_.

Ó, Bibi, nem felejthetlek!

Ó, Bibi, miért vagy te kabaré-művésznő?! És ha már kabaré-művésznő vagy,
mért vagy olyan szókimondó?! És ha már kimondod a szót, mért nem mondod
ki több illendőséggel, több diszkréczióval, több – akármilyen sok
elhallgatást sejtető finomsággal?!

Vagy ha már mindezt el kell nyelnem, mondd, Bibi, miért harsogod el azt
is, a mit már bízvást elhallgathatnál, és miért tálalod ki ezt annál
élesebb hangon, minél több ember van körülötted?!

Végül, ha már ilyen vagy, miért nem hallgatsz meg engem is, csak úgy,
mint a többieket?!

Tudom. Mert kitünően számítasz. Mert Gauss nem volt olyan jó
matematikus, mint te. Mert csak így vezethetsz az orromnál fogva. Mert
csak így remélheted, hogy megőrülök és feleségül veszlek.

De lásd, Bibi, ez lehetetlen!

Hiszen, ha csak rólam volna szó!

Csakhogy az ősrégi Mauriczius-családnak minden egyes tagját – nemcsak a
nőket, a férfiakat is! – egyszerűen megütné a guta, ha én téged
feleségül vennélek. Mindegyiket, a ki közülök már fölserdült.

Beláthatod, hogy ezt nem tehetem.

Én meghalhatok, megőrülhetek, megházasodhatom, de ilyen
tömeggyilkosságot nem követhetek el.

És mégse tudok lemondani rólad!

Ó, Bibi, ha tudnád, milyen szép dolgokat írtam rólad naplóm második,
tizenötödik és huszonkilenczedik fejezetében!

Igaz, ha tudnád, akkor se méltatnád. Talán meg se értenéd.

Pedig Schiller nem énekelte meg szebben az orleansi szüzet, mint én
téged, Bibi!

És el tudod-e képzelni, micsoda hőstett volt az, hogy én, a megtestesült
idegesség, a szegény fiú, a kinek soha se volt akarata, sok, sok órán át
meg tudtam tagadni magamtól, hogy a hangodat halljam, és a szavadra
felelni alkalmam legyen, csak azért, hogy szorgalmasan, kitartóan
dolgozhassam valamin, a mi – meglehet – vonásaidat át fogja adni a jövő
század érdeklődésének?!

Dehogy tudod elképzelni! Te csak számítani tudsz.

Fogalmad sincs róla, hogy a Herkules munkái között nem volt ilyen
hőstett!

Pedig hát úgy van.

Bizony isten méltó volnék rád – ha ugyan te is méltó lehetnél rám.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


LII.

_Márczius 8_.

Nem, tanár úr, én nem gyógyulok!

A Bibi, a Bibi!… Sírva fakadok, ha rá gondolok!

Tegnap egész nap nem láttam. Reggeltől estig lázasan írtam a naplómat.
Mire leírtam az utolsó strófát, és kocsim elvitt a kabaréba, a Bibi már
eltünt!

És mégis hálával gondolok önre, tisztelt tanár úr, atyai pártfogóm!

Kiderült, hogy igenis, képes vagyok valami férfias erőfeszítésre is, és
ezt önnek köszönhetem! Igazán, soha se hittem volna.

Büszke vagyok a munkámra, akármilyen keveset ér. Megtalálom benne
magamat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


LXXVIII.

_Április 13_.

A tanár elolvasta naplóm első ötven fejezetét, és kijelentette, hogy jól
sejtett, mert valóban kiváló írói tehetség vagyok.

Ez olyan gyönyörű siker, olyan erkölcsi elégtétel, hogy megrontanám, ha
bármilyen elmélkedést fűznék hozzá.

Hogy is mondta Dante?

Ma nem olvasunk és nem írunk többet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


CX.

_Május 5_.

Felolvastam nagy művem egy részét Sárikának, a trafik angyalának.

Mondhatom, nem könnyű dolog volt, ott, a trafikban! Százszor zavartak
meg, a kik két rövid szivart vagy öt darab britannikát kértek.

De micsoda eredmény!

Ó, ez már megértett, ez a drága lény! Olyan mély megindulással hallgatta
a Bibihez írt szerelmi siránkozásaimat, hogy, mialatt a két
szivarskatulyát odalibbentette a vásárló elé, könnyek szivárogtak szép
szeméből.

És én csak most tudom meg, hogy ilyen nők is vannak a világon!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


CXXVII.

_Május 20_.

Tanár úr! Tanár úr! Ön engem meggyógyított!

Tanár úr! Ön nem fogja elhinni, és mégis igaz: kiírtam, végképpen
kiírtam szerelmi bánatomat!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


CXXX.

_Május 25_.

Igenis, feleségül veszem a Sárikát!

Az ősrégi Mauriczius-családnak ugyan nem egy tagját meg fogja ütni a
guta, de nem tehetek róla, és tessék elhinni, azoknak, a kik ebbe
belehalnak, egy cseppet sincs igazuk.

Kit kérhetnék fel tanúnak vagy násznagynak, kedves tanár úr, ha nem
önt?!

Naplómat, a melyet most már nincs miért folytatnom, kegyes engedelmével,
az egyetem orvostudományi karának fogom ajándékozni.

Tanulják meg belőle mások is, a mit ön már régen tud, hogy a halálos
szerelmet nem lehet legyőzni, de az irodalom segítségével ártalmatlanná
lehet tenni: fel lehet dolgozni!

Ha valakit rettenetes szenvedésre kárhoztatott egy Bibi: énekelje meg
őt!… írja meg őt!… írja meg szépen, minél szebben, minél több sorban,
minél hosszabban, és mire tökéletesen megírja… olyan tökéletesen, hogy
emlékét hiány nélkül adhatja át a jövő századoknak… akkorra már el is
felejtette!



KÉT ÖREG ÚR.

– Két öreg úr a nap eseményeiről beszélget. Színhely: az első öreg úr
hálószobája, a Váczi-utczai Kárpáthy-palotában. Idő: délelőtt tizenegy
óra. Az első öreg úr: Kárpáthy Manó gróf, Magyarország egyik
leggazdagabb nagybirtokosa. A hetedik nagyapja, valami Heinz, vadász
volt az utolsó Kárpáthy grófnál, s ennek halála után feleségül vette az
özvegy grófnét. Azok a viszontagságok, a melyeket ez a házasság
követett, akkoriban sok szóbeszédre szolgáltattak alkalmat, de a
fejedelmi kegy már a hatodik nagyapának megadta a Kárpáthyak nevét és
rangját, jutalmul olyan szolgálatokért, melyek hazafiasaknak sok
jóakarat nélkül nem igen mondhatók. Manó grófnak a szépapja Magyarország
leggazdagabb sertéskereskedőjének a leányát vette feleségül, s azóta a
Kárpáthy-család tekintélye ismét a régi fényben tündöklik. Manó gróf
fiatal korában úrlovas volt, később rókavadász és versenyistálló
tulajdonos. Más foglalkozást nem tartott magához méltónak.
Testben-lélekben rendkívül tiszta öreg úr. Mindennap kétszer fürdik és
háromszor vált inget. Abban a fölemelő tudatban, hogy neki sohase
kellett lopnia, csalnia, hazudnia, szigorúan ítéli meg az embereket s
lenézi az egész világot. A másik öreg úr: Karczaghy Bandi, Manó grófnak
régi czimborája. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ma is
szép ember. Arcza: maga a nyíltság, a becsületesség és a jóság. Örökkön
derült. Ez is rendkívül tiszta öreg úr: arczbőre mindig olyan, mintha
most lépett volna ki a fürdőből; kifogástalanul gondozott ősz szakálla a
szappankereskedők és borbélyok reklámképeire emlékeztet. Ha most vették
volna ki a skatulyából, nem lehetne frissebb és elegánsabb. Állítólag az
apanázsából él. De ha a kártyát nem fedezték volna fel: elegancziája
aligha volna ilyen tökéletes. Fiatal korában sok kalandja volt, és rossz
emberek azt beszélik, hogy egyik másik »flammé«-jától apró emlékeket
fogadott el. Mások azzal rágalmazzák, hogy egyéni szeretetreméltóságával
gyakran segítette elő barátjainak vadász-szerencséjét, s ha barátjai
hálásaknak mutatkoztak, a visszautasításban nem volt eléggé erélyes.
Mindez akár igaz, akár nem igaz, olyan régen volt, hogy már nem igaz. De
Manó grófhoz valóban a hála fűzi, mert Manó gróf az, a ki pillanatnyi
zavaraiból ki szokta rántani. Ez nem történik olyan gyakran, hogy a régi
barátságot megingathatná. Manó gróf igen kedveli Bandit. Tökéletesen
egyenlőek előtt, a kik sokkal megbízhatóbbak, semhogy Bandi jelenlétében
fecsegnének, »Bizay«-nak nevezi ugyan, de azért nem tud meglenni Bandi
nélkül. Minden szellemi élvezet közül a vele való társalgást tartja a
legérdekesebbnek. Bandi, a ki – különösen társadalmi pozicziójának
fentartásáért – fölötte nagy hálával viseltetik Manó gróf iránt, mindent
elkövet, hogy öreg barátját mulattassa, s szívesen tesz meg neki kisebb
szolgálatokat; olyanokat is, a minőket egy grófné oldalán a társalkodónő
végez. –

A gróf (kijön a fürdőszobából s komornyikjával felöltözteti magát. Míg a
gróf fürdött, Bandi szunyókált; hirtelen nem tudja, hogy hol hagyta el a
jelenteni valóját).

A gróf. – Na, és aztán mit csináltál?

Bandi. – Ja, igen. Elmentem a szinházba.

A gróf. – És mit adtak?

Bandi. – Már nem tudom, hogyan hívják. Napoleon szerepel benne és több
leány.

A gróf. – Te, kicsoda, micsoda az a Napoleon?

Bandi. – Napoleon?

A gróf. – Na, igen. Egy idő óta mindig csak azt hallom, hogy ez az izé
így meg úgy meg amúgy, és mi egy s más.

Bandi. – Ez egy franczia császár volt, a ki háborút viselt
Oroszországgal és átment a Nabresinán, azután meg visszajött.

A gróf. – Ja az, a ki a képen van szürke lovon? Az egészen más. Ezt
tudom.

Bandi. – Hát mit gondoltál?

A gróf. – Na, azt hittem, valami stréber. Csak nem gondolok korán reggel
történelemre! De már eleget beszéltünk történelemről. Nem szeretek
történelemre és könyvekre gondolni, mert mindjárt megfájul a fejem.
Mondd el inkább, milyenek a leányok?

Bandi. – Na, a hogy vesszük. Van köztük egészen fiatal is.

A gróf. – Várj, ne mesélj addig nekem leányokról, a míg meg nem
reggeliztem. Egy idő óta, ha éhgyomorral a leányokra gondolok, az egész
belső részem összefacsarodik. Mesélj inkább politikáról. Még mindig
lármáznak az emberek?

Bandi. – Na, már sokan elhallgattak.

A gróf. – Csak az az izé lármázik, mi?

Bandi. – Nem, az most azon lármázik, hogy a többiek ne lármázzanak!

A gróf. – Ez jó. Mikor a hogyhívják volt miniszterelnök, akkor ez
lármázott a legjobban, aztán mikor jött a hogyishívják, akkor ez azt
kiabálta, hogy nem kell lármázni és megint lármázott, most meg nem
lármázik. Ne mesélj nekem erről az izéről, mert ha a kiabálására
gondolok, már nekem is fáj a torkom. És mi ujság még a politikában?

Bandi. – A felség megkegyelmezett minden képviselőnek, a ki párbajozott.

A gróf. – Na, hát akkor még mit akarnak?

Bandi. – Azt hiszem, most sokat be fognak csukni. A bíróság végre
erélyesen lépett fel és elővette a szennyesüket. Kár, hogy némelyek nem
csináltak egyebet, csak kilökték vagy megverték a nőket.

A gróf. – A nők bizonyosan öregek voltak. De ne mesélj nekem
politikáról, mert nem tudok enni. Elolvastad már az ujságokat?

Bandi. – Hát nem látod, hogy mindent tudok?

A gróf. – Neked jó. Én, ha csak belenézek egy ujságba, már megfájul a
szemem. És mondd, mi ujság?

Bandi. – Mi is, no? Na, igen. Valahol, már nem emlékszem, becsuktak egy
embert, a kinek a szállása találkozó helye volt a galáns köröknek.

A gróf. – No, azért csak nem csukták be?

Bandi. – Vagy talán mert ujságíró volt, azért csukták be.

A gróf. – Az már más. Az ujságírókat mind be kellene csukni és az
ujságírást másokra bízni. És egyebet nem olvastál az ujságból?

Bandi. – De igen. Feltaláltak valami uj szert. Ejnye, hogyan is hívják?
Már nem jut eszembe.

A gróf. – Az mindegy. Ennek a sok feltalálásnak semmi értelme. Mindig
feltalálnak valami ujat és azért egyre rosszabb. Az én fiatalkoromban
nem találtak fel semmit és azért mégis jó volt.

Bandi. – De ez valami extra legyen. Olyan, a milyen még nem volt. Nini,
itt van ebben az ujságban is! Rádium, vagy hogyan hívják.

A gróf. – És micsoda ez az izé?

Bandi. – Úgy látszik, valami fiatalító.

A gróf. – Mondom, hogy világcsalás. Tudósoknak mondják magukat, pedig
semmit sem tudnak, csak rászedik a hiszékeny embereket. De azért meg
fogom hozatni.

Bandi. – Hátha éppen ez az, a mi nem csalás.

A gróf. – Nem akarom, hogy legyen egy, a mit ki nem próbáltam. Nem
akarok szemrehányást tenni magamnak. Na, gyere, reggelizzél velem, aztán
kísérj el a főrendiházba.

Bandi. – A főrendiházba méssz?

A gróf. – Igen. Szavazás lesz. Legalább a kaszinóban izé azt mondta.

Bandi. – És miről fogtok szavazni?

A gróf. – Te olvasod el az ujságokat és én tudjam azt, hogy miről fogunk
szavazni? Hogyhívják megint valamit terjeszt be; arról fogunk szavazni.

Bandi. – És te hogyan fogsz szavazni?

A gróf. – Vagy igennel, vagy nemmel. Ha az iparosok igennel szavaznak,
én nemmel szavazok.

Bandi. – Most látom az ujságból, hogy te félreértetted izét és ma nincs
ülés a főrendiházban.

A gróf. – Nincs? Na én azt se bánom. (Reggeliznek; szünet. Mikor Bandi
szivarra gyujt, a gróf hirtelen megszólal.) És mondd, kérlek, mit akart
az a Napoleon, a mikor átkelt a hogyhívjákon?

Bandi. – A Nabresinán?

A gróf. – Igen.

Bandi. – Ezt már én se tudom. Mert ekkor már nem figyeltem a
színdarabra; előjöttek a leányok és csak őket néztem.

A gróf (elgondolkozva). – Kár. (Vígasztalódva.) Különben megvan nekem a
képen.



PÁL HERCZEG NEVELÉSE.

– Pál-Anacharsis, gerolsteini hercegnek uj állkapczát csináltak
ezüstből. Az operáczió kissé megviselte a tizenkét éves ifjut, s ennek
következtében az orvosok úgy rendelkeztek, hogy a magasan született
gyermeknek minden idejét a szabadban kell töltenie. Minthogy azonban
nevelése a gyógyulás ideje alatt se hanyagolható el, tanára, a betlehemi
püspök, sétákra viszi, a melyek naponkint egy-egy óráig tartanak. A
sétatér: néha a park, néha a székváros főutczái. Időbeosztás: egy
negyedórai leczke a herczeg őseinek történetéből, egy negyedórai
ismétlése a már tanultaknak, végre egy félóráig a püspök minden
egyebeket felölelő, de nem fárasztó társalgással fejleszti a herczeg
serdülő szellemét. Pál herczeg a tanulmányokból csupán ezeket a beszéd-
és értelemgyakorlatokat kedveli, s Betlehem püspöke szivesen megrövidíti
a történelmi negyedórákat, mert titokban hazugságoknak tartja az ősök
dicső haditetteit, s lelke mélyén azt a meggyőződést táplálja, hogy az
emberek minden időben egyformák voltak, és soha se tettek egyebet, csak
ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek és közben marakodtak a konczért.
Betlehem püspöke hordóalakú és holdvilágarczú, idős, kissé asztmatikus
férfiú, a ki szivesebben szuszog, mint beszél. Pál-Anacharsis herczeg
pedig vézna fiúcska, a ki csupa kíváncsiság és tudnivágyás. Idő: a
történelmi negyedórák után. Szintér: a gerolsteini nagyherczegség
székvárosának főutczája. –

Pál. – Olvasta, mit írt rólam az »Udvari Kurir«?

A püspök. – Meghiszem azt.

Pál. – A mama azt mondta, hogy: ez örvendetes. Miért mondta, hogy
örvendetes?

A püspök. – Örvendetes, hogy Fenséged már jól van, és látogatásával
tisztelte meg Sonnenbrunn városát. Örvendetes, hogy Sonnenbrunn városa
vendégséget rendezett Fenséged tiszteletére. Örvendetes, hogy Fenséged a
lakomán önmagához és őseihez méltóan viselte magát. Örvendetes végül,
hogy az »Udvari Kurir« mindezt egy jeles czikkben megírta.

Pál. – Mért írta ki az »Udvari Kurir«, hogy a lakomán a hal sótalan
volt?

A püspök. – Mert Fenségednek ez a szellemes megjegyzése érdekelni fogja
a népet.

Pál. – És mért nem írta ki, hogy elrontottam a gyomromat?

A püspök. – Mert ez nem volt szellemes.

Pál. – Az ujság azért írta ezt, hogy a ki nem volt ott, az ne búsuljon,
mert a hal úgyis sótalan volt?

A püspök. – Azért írta ki, hogy a népnek is meg legyen a maga öröme. A
nép mindig örül, ha Fenségedről olvashat valamit.

Pál. – És ez most örökre kinyomtatva marad, mint Caesar haditettei?

A püspök. – A múzeumban mindenesetre meg fog maradni néhány lappéldány,
melyet az utódok is elolvashatnak.

Pál. – Ki írt jobban: Livius, vagy a ki ezt a jeles czikket írta?

A püspök. – Ezt nem olyan könnyű eldönteni. Liviusnak is megvannak a
maga előnyei.

Pál. – És mért nem nyomtatta ki az »Udvari Kurir« a sonnenbrunni
botrányt?

A püspök. – Mert nem akart Fenségednek boszúságot okozni.

Pál. – Ez engem nem boszantott volna. Akkor megijedtem, mert azt hittem,
hogy meg akarnak ölni. De most igen mulatok rajta, mert minden jól
végződött, és nem lett semmi bajom. Mondja, pap bácsi, mi történt
azokkal az emberekkel?

A püspök. – Letartóztatták őket.

Pál. – És örökre a börtönben fognak maradni?

A püspök. – Nem; csak kisebb büntetést kapnak, mert vétkök nem olyan
nagy.

Pál. – Tulajdonképpen mi volt a vétkök?

A püspök. – Nem lett volna szabad ott megjelenniök.

Pál. – Hát a vendéglőben és más nyilvános helyen nem szabad mindenkinek
megjelenni?

A püspök. – Az a vendéglőtől függ. A népvendéglőkben mindenkinek szabad
megjelenni, a ki fizet. De az a vendéglő, a hol Fenséged uzsonnázott,
előkelő vendéglő, az előkelők számára.

Pál. – Ahá, értem! Ez az előkelő vendéglő olyan, mint a Gerolsteini
Kaszinó, a hová csak tagnak szabad bemenni, és ezeket csak két tag
ajánlatára veszik fel, ha jó házból valók, kellő vagyonnal rendelkeznek
és soha se követtek el kifogásolható dolgot.

A püspök. – No, nem egészen úgy van, mert a zártkörű vendéglők kevés
hasznot hajtanának a gazdának, vagy túlságosan sokba kerülnének az
előkelőknek. Azért, hogy több legyen a haszon, avagy kevesebb legyen a
költség, a nyilvánosságot az előkelő vendéglőkből se lehet kizárni.

Pál. – Értem. A kaszinóba csak jól született, vagyonos és párbajképes
előkelő mehet; az előkelő vendéglőben azonban megtűrik a származás
nélkül való, párbajképtelen és vagyontalan előkelőket is, ha fizetni
tudnak; és megtűrik őket a végből, hogy több hasznot hajtsanak, a mi
kellemes a gazdának és kellemes a finomabb előkelőknek is, mert így a
nagyobb forgalom mellett, az árúkért kevesebbet kell fizetniök.

A püspök. – Igen.

Pál. – De hát akkor, ha se a származás, se a vagyon és a rang, se a
párbajképesség nem teszi, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki
viszonylag előkelő-e?

A püspök. – Az öltözködés, a magaviselet, a jó modor…

Pál. – De hisz azok az emberek nagyon tisztességesen voltak öltözve, és
mondhatom, jobban voltak öltözve, mint a grófnék az udvari bálon, a kik,
ha le volnának fényképezve egy nagy könyvben, akkor a pap bácsi ezt a
könyvet elzárná előlem, mint a multkor az illusztrált mythologiát.
Azonkívül nemcsak tisztességesen voltak öltözve, hanem jól is viselték
magukat, mert nagy csendben voltak, nem lármáztak és semmit se
csináltak, még csak rám se néztek, mint a grófnék, a kik az udvari
ebéden folyton-folyvást kancsalítanak rám.

A püspök. – Mondom, fővétkök az volt, hogy egyáltalán nem lett volna
szabad ott megjelenniök. Kiki maradjon a maga helyén.

Pál. – Értem. Féreg van a ruhájokban meg a hajukban, és másnap az
előkelők vakarózhatnak.

A püspök. – Ha az nem is, de jelenlétök terhére van az előkelőknek, a
kik a pénzökért maguk közt szeretnek uzsonnázni. Még súlyosabbá tette a
dolgot az, hogy éppen akkor tolakodtak be a vendéglőbe, a mikor
véletlenül Fenséged is jelen volt.

Pál. – De ha ők is uzsonnázni akartak a pénzükért!

A püspök. – Éppen azért kellett őket beereszteni, a mi nagy kár volt a
szegény vendéglősnek, mert azután, hogy Fenséged elhagyta a vendéglőt,
az előkelők is felháborodva távoztak.

Pál. – Ahá, értem! Ők a tulajdon szentsége ellen vétettek, mert ha a
szegény vendéglősnek két annyi haszna lett volna, ez a haszon a szegény
vendéglősnek már a tulajdona volna.

A püspök. – Igen. Kétféle tulajdon van: az a tulajdon, a mely már
megvan, és a jogosan várható tulajdon.

Pál. – És a jog is kétféle, ugy-e? Azoknak a joga, a kiknek tulajdonuk
van, és azoknak a joga, a kiknek nincs, csak jogosan várható tulajdonuk?

A püspök (Rövid elgondolkozás után). – Valóban úgy van.

Pál. – Ahá, most már egészen értem a szegény vendéglős felháborodását. A
szegények kárt okoznak, az előkelők pedig hasznot hajtanak neki. Ő tehát
velünk érez és lelkében ő is előkelő.

A püspök. – Szóról-szóra úgy van. És azért a sonnenbrunni kis esetből is
meríthetünk némi tanulságot. Ez a tanulság pedig az, hogy a legjobbak
uralmának két támasza, talpköve van: egyik a tiszta erkölcs, s másik: a
sok szálú érdek, mely a legjobbak vagyonához fűződik.



PÁL HERCZEG TÜNŐDIK.

– A gerolsteini park egyik elhagyott része, valahol az üvegház mögött.
Pál herczeg játszótársával, Friczi gróffal, itt szokta várni a kertész
fiát, Franczit, a ki mind a kettőjüknek titkos tanácsadója. Friczi
grófot Gerolsteinban »a dupla csodagyermek«-nek nevezik, mert mamája
harminczkilencz éves korában ment férjhez, papája pedig soha se szerette
a nőket. Friczi gróf is tizenkét esztendős, mint Pál herczeg, de még
kisebb és még törékenyebb alaku. Arcza ólomszínü, tekintete koravén,
szeme bekarikázott. Friczi gróf a haditudományokat tanulja. Öreg
napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal
dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. –

Pál. – Ha ez a Franczi nem jön el, én pofon vágom.

Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön
el?

Pál. – Ez igaz, de azért igérhetek neki egy pofont. Mit csináljunk
addig?

Friczi. – Legjobb volna madárfészket szedni és kibontani a tojásokat.

Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már tegnap óta akarok
kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával?

Friczi. – Miféle Ulrikával?

Pál. – A nővéremmel, a meklenburgi herczegnével.

Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet
gondolt és kettő lesz belőle.

Pál. – Nem hallottál semmit?

Friczi. – Nem én.

Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit
beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari
grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a
meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel.

Friczi. – Hja, vagy úgy?! Ezt már tudom.

Pál. – Hát mondd el.

Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett
neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.)

Pál. – Nem értem. Magyarázd el jobban.

Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a
szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők,
szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos
marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már
érted?

Pál. – Persze, hogy értem. (Nevet.)

(Az üvegházat környező bokrok mögül valami nesz hallatszik.)

Friczi. – Na, jön már a rézbőrü!

(De nem a rézbőrü Franczi jön, hanem Betlehem püspöke.)

A püspök. – Hallatlan! Maguk ugyan szépeket beszélnek!

Friczi. – Nem én voltam, én csak nevettem! (Megszökik.)

Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent
elmondok a Fricziről és a Francziról is.

A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz,
akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy
orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!

Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán
elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.

A püspök. – Hát pedig ez nem igaz.

Pál. – Az inasok beszélték.

A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.

Pál. – A weimari grófné is beszélte.

A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a
mit egy grófné beszél…

Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir?

A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján
az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.

Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt?

A püspök. – Nekem elmesélték az egészet.

Pál. – És mi volt az egész?

A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek
mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…

Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!

A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről
ilyen csúnyákat beszélnek.

Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros
szoknyát három fodorral és nem másoknak.

A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt.

Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt?

A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért
búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül
nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt.
Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü
szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a
férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a
felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget,
Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik,
mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi
herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre
Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.

Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek?

A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a
Philineről.

Pál. – És most már nincs baj?

A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az
igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet
ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen
otthon.

Pál. – Hát a szinészekkel mi történt?

A püspök. – A szinészeket megpálczázták.

Pál. – Miért?

A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a
pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és
Ulrikának nem kell búsúlnia.

Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt?

A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban
osztoznia kell a feleségével.

Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből?

A püspök. – Erkölcsi tanulságul?

Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen
eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne
levonni.

A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis
esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk
a magját.

Pál. – És mi az?

A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon
csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az,
hogy: soha se okozzunk közbotrányt!

Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem.

A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az
közbotrányt okoz.

Pál. – Hogy-hogy?

A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy
hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is
örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat
cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt
okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi
herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket
megpálczázták! De nekik úgy kell.

Pál. – Ahá, most már értem.



MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK.

Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje.
Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.

Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött.
Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj
lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki.
Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak
magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt
egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy
gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között.
Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset
mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.

Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a
legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt
művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett
részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt.
És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait
kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe
heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal
nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk
álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent
Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte
velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam
ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek
kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:

– Ott jön a katonáné!

Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal
embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez
vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt
egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a
férfi nagyon magas.

Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné,
mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször
láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A
haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de
más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü
volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin,
sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.

Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő
az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá
gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert
hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig
talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember,
és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.

De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban,
egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban,
melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor
láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a
kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej
édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert
hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom
például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a
mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a
posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.

Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is
elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind
nagyon különbözött ettől.

Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék
szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.

Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom
lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet
a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb
személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá
volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak
akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez,
az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy
társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán
babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes
kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.

Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt
rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig
előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király –
áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel
és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos
történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.

Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu,
kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert,
elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az
első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)

Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam
rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam
feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni,
hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha
lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos:
nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.

És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a
katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már
senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide,
másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót
kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta
pihenőül, megvolt a maga különös oka.

Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta
hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez
a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán
baba közel akart lenni hozzá.

A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a
ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és
szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói
Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett
beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen
majd meg fogod látni«.

Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait
éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis
csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az
utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal
a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.

A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem
mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel,
melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak.
Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a
levélirásra.

Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam
ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek
rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a
katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a
kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és
Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből
is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely
soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a
levélcsomót.

Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett
benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a
levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy
levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és
idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban
nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben;
egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis
porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta
volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«

Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy
félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki,
hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné
parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem
igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.

Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid,
váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a
szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha
bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az
a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá
remegnie kellett Róbertnek az életéért is.

Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy
hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a
katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok
következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett
feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az
egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette.
Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a
levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi
leveleiben nem válaszolt rá.

A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a
gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás
reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott,
hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az
élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem
érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes
kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később
írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja.
Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a
katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre
vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már
akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is
elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja
iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés
kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte
feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit
ir egy esztendőben?

Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi
levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára
vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a
számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában
említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele,
és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a
mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.

Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan,
egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott:
olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem
voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz
nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj,
zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a
melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant
mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A
porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint
valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet,
a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a
legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy
rázkódtatások.

Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös,
azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az
idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki
ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt
mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a
határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.

* * *

Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami
Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest,
Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg,
hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud
a sorsáról?

– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók
közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató
volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben.
Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek
tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe
keverni a kardbojtját.

Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie?

– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a
leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti
Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a
hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a
legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.

Aztán hozzá tette:

– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok
éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.



MARTINOVICS.

Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott
fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A
nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak
elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus
zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu,
melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt
mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit.

Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a
mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a
könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet
kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy
reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer
megfordult a zárban.

A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő
könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni
kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta
pedig ezt a könyvet de Laclos lovag.

Elolvasott vagy három levelet, aztán eldobta könyvét.

– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a
gyönyört keresik!

Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a
görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves
költője volt. És elolvasta még egyszer:

»Kezemben virágot tartok; magam is virág vagyok, csakhogy kevésbbé
kinyílott. Ó, te leányok és boldogság istene, felajánlom neked tizenöt
évemet és ezt a virágot.

Keblem dagad és néha ok nélkül álmodozom és sóhajtok. Ifju Myrtis, e
ligetben találhatni tizenöt évet és egy rózsát.

Alig gyűröm le a pázsitot, a hol csak ily egymagamban pihenek! Gyors
északi szél, ha jössz, kíméld tizenöt évem és a rózsát!«


Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s
elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg.

Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra
gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak
negyven éves volt.

El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s
tovább olvasott:

  „Dryades, pourquoi fuyez-vous?…“

Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek
kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas
Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a
börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu
alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő
eminencziája: Rohan bíboros. Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be
mögötte, mint a hogy kinyílt.

A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé
olaszosan ejtve a franczia szót:

– Rám ismer-e abbé úr?

– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel
találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI.
Lajosnál.

– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az
imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei
vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen
igazán Szabad-Kőműves előtt.

– Hogy jött ön be a zárt ajtón keresztül?

– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok
zára pattan.

– Bocsánat, gróf, én a fizika és a kémia professzora valék…

– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak
erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől.

– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a
mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen
halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek.

– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a
Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A
Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga.

– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem
semmiben, mert én már nem veszthetek semmit.

– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön
még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még
van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az
elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal
vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy
elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást.

– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy
önáltatás; de az enyim.

– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime,
beszennyezett emlék marad ön után.

– Miért?

– Mert elárulta a társait: Hajnóczyt, Laczkovicsot, Sigrayt,
Szentmarjait.

– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket,
mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert
a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az
efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak
izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de
haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból
kínoztattam volna ezt a gyatra testet.

– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat
ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért.

– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a
me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam.

– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó
viseletet tanusított…

– A jó, vagy rossz óráim szerint.

– S a vesztőhelyen el fog ájulni.

– Rosszak az idegeim. Ez nem zárja ki, hogy nagy jót akartam.

– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban
megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet.

– Ők a tenor és a bariton. Én voltam a zeneszerző.

– De miért? Becsvágyból, sértett hiuságból.

– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem;
II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb
küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari
vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom.
Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem
akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű
csatlósát Becsvágynak hívják.

– Ön tehát az Eszmét szolgálta?

– Bizonyára.

– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók
a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól.

– Sötétben tapogatóztam, de az emberiség javát kerestem.

– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a
parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál.

– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét.

– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy
hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön
is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti
a hóhér.

– Jönnek századok.

– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt
méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben
a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha
elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében?

– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok
kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a
többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju
szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül.

– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről
egyre erősebben tör a felszínre?! Most még jobban sírnak, vajlogatnak,
ordítanak a kenyérért, mint azelőtt.

– Per ardua ad astra. Nem érthetjük meg egészen soha, hogy az emberiség
minő utakon, minő megpróbáltatásokon keresztül halad előbbre és előbbre.

– De vajjon előbbre halad-e valóban? Köszönöm az ilyen előrehaladást. A
burzsoák lopnak, s a szegények sajnálják, hogy nem ők lopnak.

– És mégis ez az út az igazi. Az enyém.

– Hiszi-e igazán?

– Bizonyosan tudom. Mert a lelkiismeretem mondja.

– A lelkiismeret. Mi az?

– Az egyetlen igazság, az egyetlen abszolút, az egyetlen jó ezen a
világon.

– Ön keményen tartja magát.

– Eh, ön a gondolat, mely a tettet halványra betegíti. S én a kiömlő
piros vér vagyok, mely termékenynyé teszi a csatamezőt, s aczélossá a
rajta termő búzát.

– Úgy csakugyan elérte czélját. Nézzen bele a vízcsepp tükrébe.
Vesztőhelyére titkos kéz rózsákat fog ültetni. Vérvörös rózsákat,
gyönyörü rózsákat. Igaza volt: ön nem élt hiába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Apát úr!

A látomás eltünt. Az elitélt felriadt s zavaros szemmel nézett körül a
czellában. A börtönőr állott előtte.

Tehát itt az óra. A szíve vadul kopogott, torkát valami megnevezhetetlen
fojtogatta, lába nehéz volt, mint az ólom, s fejében egyre ott
kóválygott a Parny verse:

  Je t’offre quinze ans et la rose.

Összeszedte minden erejét s azt mondta, hogy:

– Menjünk.



EMBERRABLÁS.


I.

A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az
egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt
olvasott.

Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája
volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden
idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak
egymással.

Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud
maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút
San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk.

Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az
Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent
megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz.

A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes
volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a
bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte
érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, törékeny kéz,
melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra
rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is.

Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a
regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen
hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy
látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot.


II.

A Rider Haggard regényei igen szép dolgok. Az is igen szép volt, a
melyet az utazó hölgy olvasott. Tele volt alvajárással, vízbeugrással,
háromezer éves emberekkel, hipnotizmussal, örökség-vadászattal,
szellemjelenéssel, mérgezéssel, emberrablással és kibetüzhetetlen
irásokkal. De elvégre a szép dolgok is véget érnek, s a mi hölgyünk is
elkészült a sötét titkokkal.

Ugyanakkorra a másik hölgy is kifogyott a fizikai, intellektuális és
normális nevelés princzipiumaiból. Pedig New-Yorkban még úgy számított,
hogy ezekből a princzipiumokból telni fog egészen San-Franciscóig.
Tévedt; a mint látni fogjuk, nem először, és nem is utóljára.

Abból a tőkéből, melyet az európaiak most is makacsul időnek neveznek,
egy napi fölösleg állott a rendelkezésükre.

Ez a tulságos gazdagság végre mégis csak kizavarta némaságából a
regényes hölgyet.

– Ha önnek is úgy tetszik, talán cserélünk? – szólt, betekintést kinálva
a sötét titkokba.

– A hogy tetszik – felelt a másik, lemondva Herbertjéről.

A szőke hölgy az üzlet megkötése alatt alkalomszerünek találta bemutatni
magát.

– Miss Ellen Dumbleton, a Sharp és Dumbleton házból.

– Miss Sarah Senior – mutatta be magát a vörös.

Ezzel aztán be is fejezték a társalgást s ujból hozzáláttak művelődési
szomjuságuk csillapításához.

Mikor beesteledett, már mint jó ismerősök üdvözölték egymást, lefekvés
előtt.

– Jó éjt, miss Senior.

– Jó éjt, miss Dumbleton.

Pár percz multán mind a ketten az igazak álmát aludták. Álmuk békés volt
és zavartalan, a milyen csak azoké szokott lenni, a kik folyton igaz
utakon haladnak és örökkön jó járatban vannak.

Ne tessék kételkedni: a látszat ezúttal nem csal. Miss Senior azért ment
Kaliforniába, hogy az Üdv hadseregének propagandát csináljon, a mi
bizonyára istenes foglalkozás. Miss Dumbleton pedig azért váltott jegyet
San-Franciscóba, mert San-Franciscóban tartózkodott a szökevény Mr.
William Bennett, a kinek alkalmat kivánt adni, hogy egy bizonyos hibát
jóvá tegyen. Mr. William Bennett ugyanis házasságot igért Miss
Dumbletonnek, de szórakozottságból elutazott a nélkül, hogy igéretét
beváltotta volna. Miss Dumbleton tehát most abban fáradozott, hogy: vagy
rákényszeríti Mr. Williamet szavának beváltására, vagy pedig megveszi
rajta az illő kárpótlási összeget. A kilátás kedvező, lelkiismerete
nyugodt volt; világos, hogy aludt, mint a bunda.

S mialatt hölgyeink megtérítendő hitetlenekről, megtérítendő
vőlegényekről, megtérítendő napidíjakról és megtérítendő kárpótlási
összegekről álmodoztak: a vonat az őserdők fekete rengetegében
nyolczvannyolcz kilométernyi sebességgel száguldott tovább.


III.

Egyszerre csak éles, sivító hang futotta be a roppant sötétséget. Miss
Senior fölriadt.

– Hallja ön, Miss Dumbleton? Ez a vészjelző!

– Igaza van – felelt Miss Dumbleton hidegen.

– Valami baj lehet! – rémüldözött Miss Senior.

– Már okvetetlenül baj van, – válaszolt Miss Dumbleton, – mert ha nem
történt semmi szerencsétlenség, akkor annak a derék gentlemannek, a ki a
vészjelzőt meghúzta, huszonöt dollár büntetéspénzt kell fizetnie. Ez
pedig elég nagy baj.

Miss Dumbleton, úgy látszik, közgazdasági elmélkedésekbe óhajtott
bocsátkozni, de nem volt rá ideje. Egy óriási zökkenés, és odavágódott
Miss Seniorre. A vonat kisiklott, Miss Senior egyet nyöszörgött és
menten elájult, Miss Dumbleton pedig azt mondta magában, hogy:

– Furcsa!


IV.

Miss Senior alaposan el volt ájulva. De ha egy fiatal hölgy ötvennégy
óra óta úton van s ez idő alatt nem látott más férfilelket, csak a
vonatvezetőt, egy harmincz-harminczöt éves, csinos, fekete bajuszu
gentlemannek a megjelenése mindig van annyi hatással az ájulás ellen,
mint egy kis kölni viz vagy valami sóval telt üveg.

Miss Sarah tehát magához tért s arra ébredt, hogy egy kifogástalan
külsejü gentleman élénken tanácskozik a pongyolában lévő Miss
Dumbletonnel. Miss Senior jónak is látta azonnal elpirulni, úgy a maga,
mint a Miss Dumbleton nevében.

– Én Mr. Henry Blossom vagyok, a híres emberrabló – mutatta be magát a
váratlan vendég. – Önök, a többi utasokkal és a vasúti alkalmazottakkal
együtt foglyaim. Nem szükséges részletekbe bocsátkoznom, hisz önök
olvasnak hírlapokat!… Egészen Athanáziosz, a híres görög emberrabló
rendszere szerint járok el. Tökéletesen az nálam az eljárás, a mely
régebben Cserkeszkőjben volt divatos… ha olvasták Athanáziosz
élettörténetét, tudják, hogy nemes elődöm a szép nők közül kereste ki a
túszokat. Képzelhetik, hogy én csak önöket választhattam túszokul. Öt
perczet adok rá, hogy ideiglenesen toalettet csináljanak; aztán szívesek
lesznek követni, a hegyek közé. Kérem, ne kiséreljenek meg semmit
ellenem; rajtam nem fog se szép szemek nyila, se semmiféle lövés. Mert
én és társaim még sohasem érintettünk asszonyt.

– Látszik! – szólt Miss Dumbleton megvetőleg.

Miss Senior fölemelte könnyben úszó szemét s szemrehányó tekintetet
vetett az emberrablóra. Mr. Henry Blossom udvariasan meghajolt és
eltünt.

Miss Sarahnak csak úgy patakzottak a könnyei. A míg öltözködött, egyre
sóhajtozott, nyögdicsélt és imádkozott. Miss Dumbleton ellenben, a ki a
klasszikusok munkáin nevelődött és ezekből nem közönséges
életbölcseséget szerzett, nyugodtan idézte Virgiliusból, hogy:

– Ó… Alios jam ego vidi ventos.

Miss Dumbletont nem riasztotta meg az emberrabló; látott ő már
becsületrablókat is.

A becsület pedig több, mint az emberi élet. Sőt úgy volt meggyőződve,
hogy a férfiak mindannyian rablók; csak más-más úton-módon gyakorolják a
mesterségüket.


V.

A fogoly utasok a tiszteletreméltó Jebediah Buxtont és Traveller
vonatvezetőt bízták meg, hogy érdekükben a washingtoni kormánynál
közbenjárjanak s a váltságdíjat megszerezzék. Mr. Henry Blossom igen
szigorú föltételeket szabott. Ötszázezer dollár váltságdíjat kivánt, s
kijelentette, hogy a legelső gyanus jelenségre leöleti a túszokat: Miss
Dumbletont és Miss Seniort. Egyébként két hétig ők is, a többi foglyok
is jó bánásmódban részesülnek. A mivel az étkezőkocsiban megelégedtek,
azt nála is megtalálják. Mellesleg megjegyzi, hogy ő csak megtorlást
gyakorol; a miért export-üzletét a Mac Kinley bill-lel tönkretették.


VI.

Mr. Henry Blossom csakugyan jól bánt a foglyokkal; s a túszok iránt
talán túlságosan is figyelmes volt. Vasúti pongyolájuk sehogy se akart
kimenni a fejéből, s végre is elhatározta, hogy elvei megszegésével még
egyszer látni fogja ezeket a pongyolákat.

A mi addig történt, míg a követek odajártak, kissé bajos volna
részleteznünk. Tehát csak a legszükségesebbre szorítkozunk.

Mr. Blossom nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy egyéni biztonság
tekintetében nem hódol többé annak az elvnek, mely eddig vezérelte. S
megvallotta nekik legtitkosabb gondolatát, mely sokkal merészebb volt,
semhogy csak kegyes óhajtás maradhatott volna.

Miss Dumbleton azt mondta a dologra, hogy:

– Bah!

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált, a mint hogy egész nap nem
csinált egyebet.

De hiába lett volna minden ellentállás. Hatalmában voltak a haramiának.


VII.

Mr. Blossom és Miss Dumbleton beszélgetését nem idézzük. Elég legyen
megörökítenünk Mr. Blossomnak a következő megjegyzését:

– Ej, ej, ej, ej, ej! Ejnye, ejnye, ejnye!

Hasonlóképpen nem idézzük a Miss Senior és Mr. Blossom beszélgetését
sem. Csak azt állapitjuk meg, hogy Mr. Blossom ez alkalommal így
nyilatkozott:

– Ejha! Teringettét!

S hozzá kell tennünk, hogy mind a két megjegyzés ugyanahhoz a
gondolat-fűzéshez vezetett; mind a két szemlének egy volt az eredménye.
Mr. Blossom nyilván más meglepetésben részesült a Miss Dumbletonnel való
beszélgetés alkalmával, mint akkor, a mikor Miss Seniorrel értekezett,
de Mr. Blossom nem tartozott azok közé a rideg lelkek közé, a kik csak a
bimbózó szépségben tudnak gyönyörködni, s ha nem titkolta el a hölgyek
előtt, hogy érdekes különbözőséget fedezett fel kettejök között,
méltatni tudta nemcsak Miss Seniort, hanem Miss Dumbletont is.

Nem titkolhatjuk el végre, hogy Miss Dumbletonnek az esetről az volt az
észrevétele, hogy:

– Ki hitte volna?!…

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált. De nedves tekintetében már
nem volt annyi szemrehányás, mint előbb.


VIII.

A tiszteletreméltó Jebediah Buxton és Traveller vonatvezető csak egy hét
multán tértek vissza a megállapított helyre. A váltságdíjjal jöttek,
ámbátor a váltságdíjat megszerezni nem csekély fáradságukba került.

A washingtoni kormány ugyanis azt felelte, hogy ha ő neki az a bolond
ötlete támadna, hogy embereket óhajtana vásárolni, akkor sokkal
olcsóbban szerezhetné meg az Oroszországból kiűzött zsidókat; de semmi
kedve ilyen kétes üzletekre.

Nem maradt tehát más hátra, mint hogy Jebediah Buxton hirtelenében
megalapított egy önkiszabadító bankot, s a drágán szerzett alaptőkével,
Traveller pénztáros társaságában, visszaindult a foglyokhoz, a kik
majdan utólag s esetleg részletekben fogják megfizetni szabadságuk árát.

Ezzel azonban nem volt vége minden nehézségnek. Útjok viszontagságos
volt. Az első kaland az volt, hogy Traveller pénztáros meg akart szökni
az alaptőkével, de a tiszteletreméltó Jebediah Buxton még idején
elcsípte. A második kaland pedig az volt, hogy most meg a
tiszteletreméltó Jebediah Buxton akart az alaptőkével megugrani, de a
derék Traveller, a ki észrevette a dolgot, megakadályozta benne.


IX.

A búcsúzás igen szives volt. Mr. Blossom sorra csókolta az összes
foglyokat; Miss Dumbletont és Miss Seniort pedig megcsókolta mind a két
orczájukon.

Miss Dumbleton, mikor utóljára cserélt eszméket Mr. Blossommel John
Stuart Millről és a logika rendszeréről, megkérte a fölötte szíves
házigazdát, hogy emlékül tisztelné meg egy arczképpel és az
autogrammjával. Mr. Blossom sietett eleget tenni a kivánságnak. Miss
Senior nem szólt semmit; hallgatott és szeretett, mint Cordélia, és
sírdogált keservesen.

A váltságdíj rendben volt; Mr. Blossom, miután átvette az ötszázezer
dollárt, melegen szorította meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton
kezét. A tiszteletreméltó úr mosolygott. Hogy miért mosolygott, azt Mr.
Traveller értette csak. Mr. Buxton elég óvatos volt az Önkiszabadító
Bank alapító férfiai előtt hatszázezer dollárt említeni a váltságdíj
összege gyanánt. Ez a jól értesültség vagy ötvenezer dollárt
jövedelmezhetett Mr. Travellernek; de ezt csak gyanítani lehet, mert sem
a tiszteleletreméltó Buxton urat, sem Mr. Travellert senki se látta
többé.


X.

… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül.
Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz
frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel
szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is
megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és
hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt
és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe –
sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a
kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen…
Szegény Miss Senior!«

Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes
jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát
hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett
vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok
közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden
meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt:

»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja
szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának,
Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és
tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár
nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes
tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit
legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat
emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.«

– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel
Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg
óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte
volna?!…



AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK.

Azok a bohémek, a kiket a Murger Henrik irói ereje tett messze földön
hiresekké, ma már csak az operákban kedvesek. Ha ujra életre kelnének,
mindenki menekülne előlük; még az emlékük se vonz többé: a róluk és
utódaikról szóló félig mulatságos, félig szomorú történeteket mind
kevesebben olvassák, s maga Murger is, kedves humorának, előadásmódja
bájosságának és költői erejének ellenére, mind többet és többet veszít
régi népszerüségéből. Mért? A leginkább bizonyára azért, mert a mi időnk
éppen a bohémek gyöngéi iránt a legkegyetlenebb; de talán egy kissé
azért is, mert egy időben a Murger-alakok lelkes utánzói nagyon is
elsokasodtak, s megutáltatták előbb magukat, utóbb pedig egy kissé a
mintaképeiket, elődeiket, őseiket is.

Húsz-harmincz évvel ezelőtt Páris egyes csapszékeiben még seregesen
akadtak olyan furcsa lények, a kik tréfának nézték az életet s a kik a
Lángelme szent nevében lopták a napot. Akkor, Murger könyvének a hatása
alatt, még tetszetős, kedves alakoknak látták őket; a bohém-életre ez az
ördöngös könyv valami rózsaszínü, bűvös fényt árasztott. Az eszeveszett
vidámság, az örökös helyre-tyutyutyu, az anyagi gondokkal nem törődés, a
szalmalángszerü lelkesedés, meg a bohémek többi gyerekeskedése tetszett
az egész világnak. Később aztán mindenki beleunt lármás, vad
vigasságaikba; a józanság kezdte utálatosnak találni folytonos
vadászataikat a két garas után, s Murger leglelkesebb olvasói is
átlátták, hogy ha valaki pontosan fizeti a házbérét, attól még igen jó
költő lehet A pünkösti királyság hamarosan elmult, s az uj bohémek
szánalmas alakokká váltak. Az utánzók, a kik tüntetésből,
eredetiség-hajhászásból idétlenkedtek, meggyűlöltették az igaziakat is,
a kiket véralkatuk tett bohémekké, a kik nem tehettek róla, hogy olyan
különös Isten csodáivá születtek.

Az élet-viszonyok mind ridegebbekké váltak irántuk; a maiak már nem
tűrik meg sem az ál-, sem az igazi bohémeket, sem a tetszelgő, sem a
természetes naplopást. A köz-részvétlenség lassankint kiölte őket a
világból; s az igazi bohém most már olyan ritka, mint a bölény.
Nemsokára az emberiségnek már csak az emlékezetében fog élni, mint a
kiveszett emberfajok, mint a néhai rézbőrü mohikánok.

Én még ismertem két igazi bohémet.

Nevezzük az egyiket Pénzetlen Valternek, a másikat Földnélküli Jánosnak.
Ámbár Pénzetlen épp úgy földnélküli volt, mint pénzetlen, és Földnélküli
hasonlóképpen épp úgy pénzetlen, mint földnélküli. Az igazi nevüket már
rég elfelejtettem.

Mindazok, a kik a mult század nyolczvanas éveinek elején Párisban, az
erődítések környékén laktak vagy pedig a Place Pigalle tájékára jártak
feketekávézni, ismerhették őket.

Pénzetlen Valter egy és más tekintetben nagyon különbözött Földnélküli
Jánostól. Amaz hosszú volt, mint az árbocz, szép legény, egy azok közül
a hatalmas alakok közül, a kik a középkori rablólovagokra emlékeztetnek,
s a kiket érdemes volna lefesteni; János törpe volt és csunya, mint egy
maki majom.

Pénzetlen Valter középkori eszmékben lelte gyönyörűségét; Földnélküli
János ellenben a jövő századnak élt s az impresszionistákat meg a plein
air-festőket czopfosoknak mondta.

Mert Földnélküli János festő volt, Pénzetlen Valter pedig iró. Csakhogy
amaz sohase festett, ez pedig sohase irt. Ebben a pontban már
megegyeztek.

Földnélküli János tétlenségének nagyon természetes okát tudta adni.
Lusta volt, mint a majom, melynek képére alkottatott. Azt tartotta, hogy
a munka természetellenes valami, s a természetes állapot; a szemlélődés,
Pénzetlen Valter azonban csak azért nem dolgozott, mert a gondolatai
olyan fenségesek voltak, hogy eszméinek kifejezésére koldusnak bizonyult
minden emberi szó.

Egyszer-másszor persze – a messzi multban – meghazudtolták az elveiket.
János festett vagy két képet, melyeken fantasztikus, tüzet prüszkölő
fekete macskák, tánczoló csontvázak, meztelen dámák, ördögök és barátok
voltak láthatók, a melyek keresett vadsága épp olyan nagy hatással volt
a diákokra, mint a milyen nagy irigykedést és aggodalmat keltett János
néhány jóbarátjában a dámák finom rajza és János szin-érzéke. Valter
egész irodalmi podgyásza egy misztériumból állott. Indus-istenek
beszélgettek benne egyről-másról. Értelem nem sok volt a dologban, de
Pénzetlen Valter nem is törődött az értelemmel. Azt tartotta, hogy a
költészet muzsika, s a művész szavai nem intellektuális, hanem zenei
jegyek. De utóbb megtagadta ezt a »szimfóniá«-t is. Fejében a szférák
zenéje zöngött, s ennek a csodálatos költészetnek a kifejezésére
nyomorultnak talált minden földi hangot.

És azóta inkább a cselekvésnek élt, mint az irásnak. Mert ha egy héten
hat nap nyujtózkodott is, a hetedik napon elvégzett mindjárt egy egész
hónapra valót.

Ilyenkor kiment a nagyvilágba (a külső körutak nagyvilágát tessék
érteni) azért, hogy az elmés nemes Don Quijote példájára megvédelmezze a
gyöngéket és az elnyomottakat az erősek és a kegyetlenek ellen. Órákig
bolyongott egyedül és méltóságosan, a külső körútakon, a zugutczákban,
míg végre megtalálhatta emberét, a kit meg kellett oltalmaznia. Ha
munkást talált, a ki szeretőjét ütlegelte, ha verekedést látott, melyben
több ember támadt egy-két vékonypénzü legényre: beleavatkozott az
egyenetlen csatákba, s jaj volt annak, a ki gigászi öklével
megismerkedett! Az a küzdelem, melybe Pénzetlen Valter belekeveredett,
rendesen gyorsan ért véget, s a diadalmas harcz után a megszabadított
gyönge a derék óriás fedezete mellett vonult vissza, s mögöttük mindig
egy sereg gyerek alkotta a diadalmi kiséretet.

A batignolles-i szinház környékén, egyik-másik kis kávéházban, úgy éjfél
felé, gyakran összekocczannak az apró vasasztalok; ezen a tájékon
Pénzetlen Valter megjelenése mindig végzetes volt.

Az az asztal, a melyet ő lóbázott meg, mindig beteggé tett néhány
meggondolatlant, a kik bátorkodtak valami gyámoltalannal kikötni.

Természetesen Pénzetlen Valternek némi híre támadt ezen a tájékon, s még
inkább távolabb, a Boulevard Pereire felé, a hol lakott. Megtörtént,
hogy egy-egy ügyefogyott, a ki vereséget szenvedett, fölkereste a
gyöngék gyámolát, és jogorvoslást kért tőle. Ilyenkor Pénzetlen Valter,
meggyőződést szerezvén a pártfogást kérő ügyének igazságáról,
fölkerekedett s addig nem nyugodott, míg a vétkest föl nem kutatta s
helyben nem hagyta. Olyan nyugalommal és komolysággal mérte ki az
igazságot a bünösre, akárcsak a hóhér. Ha a czimborái verekedtek valahol
idegen alakokkal, elfogultság soha se vezette hatalmas öklét;
szétválasztotta a háboruzó feleket, nagy méltósággal hallgatta ki mind a
két pártot, s ha barátai voltak azok, a kik egy pár szánnivaló ficzkóba
belekötöttek, elverte a barátait. Az osztó igazságnak lelkiismeretes
végrehajtója volt Batignolles és Courcelles állomások között.

Pénzetlen Valternek nem volt senkije, semmije; nevezetesebb
ragaszkodással csak Földnélküli János iránt viseltetett.

A ki ismerte Pénzetlen Valtert, gyaníthatta, hogy Földnélküli János csak
a nyápiczságának köszönhette az óriás barátságát. Az igazságosztó épp
olyan »jó fiú« volt, mint a látványosságbeli kedélyes óriások, a kik
kuplékat énekelnek; végtelen részvét és szánalom lakozott szivében azok
iránt a szerencsétlenek iránt, a kik a bikát nem tudták az öklükkel
leütni. Nem tudta megérteni, micsoda szerencsétlenség van a
szegénységben és a nyomoruságban, de a testi gyöngeségen mindig megesett
a szive.

De ez a szánalom nem volt minden megvetés nélkül. Nem mondta, de ki
lehetett olvasni a szeméből, hogy magán kívül csak a Herkuleseket, az
akrobatákat és a mészáros-legényeket tartja igazi embereknek. Az öt
lábat meg nem ütő emberiségre azzal a fensőbbséggel vegyes részvéttel
tekintett, a melylyel más ember például a beteg mopszlit szokta
szemlélni.

Senkit se szeretett úgy, mint Földnélküli Jánost de bizonyos lenézéssel
vegyes gyöngédséggel szerette, a hogy valaki a kanáriját szeretheti,
távolról, attól tartva, hogy egy kézmozdulat halálra ijesztheti a
gyámoltalan teremtést.

Földnélküli János gyakran eldicsekedett vele, hogyan ismerkedtek meg.

Egy nyáron Pénzetlen Valter kijárt horgászni a Szajnapartra, valahová a
pokolba, a Pont de Neuilly tájékára. Egyszer csak azt veszi észre, hogy
egy kis gnóm telepedik mellé, horgát a vizbe mártja, s ránéz, mintha
társalgást akarna kezdeni. Pénzetlen Valter elmosolyodott, mintha egy
ijedt egér nézett volna vele farkasszemet, és nem szólt semmit. Aztán rá
se hederített többet a törpére.

Pedig attól fogva a törpe mindennap kijárt horgászni.

És mindennap hűségesen odatelepedett Pénzetlen Valter szomszédságába.
Meghúzódott az óriás mellett, mint egy kunyhó a hegy tövében. Pénzetlen
Valter rá se nézett; nem akarta észrevenni.

Egy szép napon Földnélküli János nagyon el talált bámészkodni valamin s
belepottyant a vízbe. Erre már mégis megmozdult az óriás.

Hanem a horgát nem mozdította meg s csak úgy félkezével nyúlt be a
vízbe. Derékon csípte a most már igazán Földnélküli Jánost, s kitette a
partra, mint egy békát.

– Köszönöm, uram – szólt János.

És nagy tüsszögéssel, hápogással kezdett hálálkodni.

– Vetkezzék le! – parancsolt rá Pénzetlen Valter.

Földnélküli János megriadva engedelmeskedett.

Az óriás levetette zekéjét, ingét, czipőit, s odaadta az ingét Jánosnak
azzal, hogy:

– Törülközzék meg!

Aztán belebujtatta Jánost a zekéjébe, mely úgy állott a törpének, mint
egy reverenda, felhúzatta vele a czipőjét, s azon félmeztelen leült a
partra, és horgászott tovább.

Mikor János is megszáradt, meg a holmija is, együtt mentek haza.

Ettől fogva barátok voltak.

Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azok
barátkoznak meg legkönnyebben, a kik a lehető legtöbb tekintetben
különböznek. Meglehet, a barátságok kötésében csakugyan a különbözőség
játszhatja a főszerepet. De már a barátságok fentartására legtöbbet tesz
a közös sors és a közös gondolkozásmód.

Legalább Pénzetlen Valter és Földnélküli János nem azért vonzódtak
egymáshoz, mintha elméleteik ellentéte ingerelte volna őket. A művészeti
vitatkozásokat nem igen kedvelték. Megbocsátották egymásnak a
bogaraikat, s a mikor magukban voltak, nem hozakodtak elő az elveikkel.
Értekezéseik inkább közgazdasági szinezetüek voltak. S majdnem minden
értekezésüknek a tárgya e körül a kérdés körül forgott:

– Honnan lehetne öt frankot keríteni?

Mert, talán nem is kell mondanom, embereinket nem nagyon áldotta meg az
ég földi javakkal. Pénzetlen Valternek volt ugyan egy nagy
portugál-franczia szótárja, némi fehérnemüje, melyet még az óriás mama
készített a fiacskájának, és – jó emberek szívességéből – egy kis
szobája is, melyben másodmagával lakott; de már Földnélküli Jánosnak nem
volt se fedele, se kenyere, se ruhája, még a rajtavaló is másoké volt.
János összes birtoka egy hímzett névjegytartóból állott. Örökké
találgatás tárgya maradt, micsoda női kéz ajándékozhatta ezt a fényűzési
czikket a kis maki majomnak?

Jánost barátai tartották el. Persze nem annyira aranynyal segítették,
mint inkább inggel, nadrággal, páczolt marha-vesével, egy-egy franknyi
kölcsönnel, s a mi fő: dohány-maradékkal. János nem igen törődött vele,
ha nem volt mit ennie: a nyomoruságot csak akkor érezte, mikor sehogy se
tudott szert tenni czigarettára, mikor a hónapok vége felé eltünt a mű,
termek padlójáról az utolsó dohány-hulladék is. Ilyenkor természetesen
túlvilági fényben tánczoltak kopogó szeme előtt az öt-frankos
pénzdarabok, ezek a csábítótünékeny, illanó képek, fölhevült, lázasan
működő agyának szüleményei… De aztán egy csomag hatvan szantimos kaporál
visszaadta a való életnek. Másféle gondjai nem igen voltak. Ott hált, a
hol véletlenül látogatóban volt, valamelyik barátjánál.
Szibarita-kényelemben érezte magát, ha diványon feküdhetett. Inget ott
váltott, a hol épp vendég volt; a házigazda fehérnemüiből jutott neki
is. Uj ingét aztán egy másiknál tette le, a másikét egy harmadiknál, és
így tovább. A városnegyed összes ingeit megsétáltatta, egyiket a másik
után. Különben nem volt alkalmatlan parazita; sok hasznát lehetett
venni. Maga volt a megelevenedett művészet-történet; kivülről tudta
Vasarit és a Louvre összes katalógusait. Hol szerezte a tudományát? –
nem tudni. Elég az hozzá, húsz éves korában a bölcselet és a
széptudományok doktora volt, s kamasz kora óta úgy ismerte a felséges
múzeumot, meg az ábrázoló művészetek irodalmát, hogy festő czimboráinak
minden tudnivágyását kielégíthette. Aztán meg mikor a házigazdának egy
csomag gyujtófa kellett, kész volt elszaladni a harmadik határba. Ha
valahová beállított, nem zavart senkit, hanem lefeküdt, vagy elővett egy
könyvet, s addig fel nem kelt együltőhelyéből, míg a könyvet végig nem
olvasta. Soha egy gazdája se tudta, mikor állt odább; köszönés nélkül
szokott távozni, s ha egyszer eltünt, rendesen csak három-négy nap mulva
került vissza, olyan képpel, mintha azelőtt öt perczczel még a szobában
lett volna. Jöttét-mentét alig vették észre. Otthon volt vagy tíz
festőnél, a kik megszokták, mint egy házibútort, s a kiknek néha
hiányzott, mint az órájuk, melyet zálogba csaptak.

Pénzetlen Valter valamivel rendesebb életmódot folytatott, a mint hogy
egy kevéssel tehetősebb is volt Jánosnál. Időnkint valahonnan a vidékről
kapott egy-egy kis pénzecskét, a melylyel egy-két hétig be tudta érni;
még Jánosnak is juttatott belőle. Ki volt a rejtelmes küldő? – senki se
tudta. Valami jószívü rokon – volt a természetes magyarázat. Valami
jószívü asszony – suttogott a gyanu. Persze senki se merte megkérdezni.
Pénzetlen Valter pedig idegenek előtt – és Jánost kivéve mindenki idegen
volt neki – soha se beszélt pénzről. Büszke volt, mint egy herczeg.

Mikor elfogyott a nóta (a vidékről érkezett küldeményt tessék érteni),
az óriás kitette Jánosnak a szűrét s elszigetelte magát a »világtól.«
Bezárkózott, vagy megindult magános bolyongásaira. Ilyen alkalmakkor,
János szerint – a kinek néha eljárt a szája – napokig nem evett. De föl
se vette a dolgot. Épp oly természetesnek találta az éhséget, mint a
pazarlást. Csak azt nem értette, hogy ha valamicskénk van, hogyan
tehetjük el holnapra. Ezt a képtelenséget sohase tudta felfogni.

Néhanapján megesett a courcelles-i állomás környékén, hogy egy-egy
képnek lába kelt, egyik-másik rajzoló sok pénzhez jutott, vagy
valamelyik kiadónak nagylelküségi rohama támadt, s aranyakkal, valóságos
aranyakkal fizetett. Természetesen, volt nagy áldomás. Az efféle
ünnepségeken Pénzetlen Valter és Földnélküli János is megjelentek.
Ezeken az ünnepnapokon János szilaj kedvü volt, mintha ő lett volna a
nap hőse, ellenben Pénzetlen Valter olyan méltóságosan és közönbösen
itta a Château Lafitte-ot, mintha soha se ivott volna egyebet.
Komolysága és fensége mindenkinek eszébe juttatta Athost, a testőrt.

Csak a mikor a dohány, a dohány is elfogyott, akkor szállta meg mind a
kettőjüket a pénzvágy. Egyébként a szűkölködést természetesnek találták.
Hogy ez az állapot nem éppen elkerülhetetlen, hogy ha rendesen
dolgoznának, keresnének, a jobblét is beköszönthetne hozzájok: soha
egész életükben egyszer se jutott eszükbe.

Pedig dohány fogytán János tudott dolgozni is. Nagyon meg kellett
erőltetnie magát, de kibírta. Egyik műteremből a másikba csavargott s
leste: hol talál sürgős megrendelést? Ha valamelyik czimbora kénytelen
volt sietni s már-már kidőlni készült, János felváltotta az állványnál.
Kezébe vette az ecsetet meg a palettát s dolgozott vadul. Átdolgozta az
éjszakát s addig nem nyugodott, míg el nem készült. Valahányszor pénzre
volt kilátás, erre a munkára mindig szer volt. Ilyen czélokra mást nem
igen lehetett volna használni, de János tudta utánozni valamennyi
festő-társa modorát, persze jobbára úgy, mintha paródizálta volna
képeiket. Koronkint meg is szállotta az aggodalom: hátha a megrendelő
ráismer a munkájára, s nem fogadja el a hitvány portékát? Az ilyen közös
mázoláson aztán neki kellett túladnia. Mikor elkészült, rögtön kocsiba
ült, s hajtatott a képpel. A legtöbbször lehorgasztott orral tért
vissza: nem találta otthon a megrendelőt s a kocsisnak adósa maradt. De
addig szaladgált a vevő után, míg végre sikerült elfognia. Ha a sikeres
érvágás megtörtént, sugárzó arczczal, szájában vastag, finom szivarral
állított be a műterembe. Kalapját az egyik sarokba lökte, köpönyegét a
másikba, belevágta magát egy karosszékbe, s vad gyönyörüséggel szórta ki
aranyait a nadrágzsebéből oda, a hol érte, ha nagyon jó kedve volt, a
padlóra. A jutalékán aztán dohányt meg rendesen egy fehér mellényt
vásárolt. A fehér mellény szenvedélye volt.

Egyszer Jánosra is rámosolygott a szerencse. Valamelyik kormányválság
után olyan ember lett a közoktatási és művészeti ügyek minisztere, a ki
nemrégen még ujságíró volt, s némi összeköttetésben állott János
jóembereivel. Kijárták, hogy a miniszter betette Jánost valami üres
állásba. János egy lélekzetre háromezer frank fizetéshez jutott. Ekkora
összegekről eddig csak regényekben olvasott. Tudtára adták, hogy
fölösleges agyondolgoznia magát, szóval szebb jövendőt nem is
álmodhatott. Egy hétig fel is járt a hivatalba, s adósa lett valamennyi
hivatalszolgának. Hanem – vesztére – a legelső vasárnap kihívták
Bougivalba, lakodalomra. János kirándult s nagyon jól találta magát a
lakzin. Másnap, a mikor a hivatalos óra közeledett, küldték haza. »Eh,
ráérünk arra még!« – felelt János. Három hónap mulva került haza
Bougivalból; a hivatalát persze sohase látta többet.

Kevéssel rá, hogy ez a kaland történt, Pénzetlen Valter hajlékot adott
Földnélküli Jánosnak. Jánost úrrá tette a baráti ajánlat. De csavargó
életmódjáról azután se tudott letenni. Néha hetekig kimaradozott.

Egy átdőzsölt éjszaka után, korán reggel, Földnélküli János hiába
kopogtatott Pénzetlen Valter ajtaján. Rosszat sejtett. Tudta, hogy
czimborájának otthon kell lennie; koplaló napja volt, a mikor nem
szokott kimenni. A szomszédok esküdöztek, hogy nem mehetett el. János
lakatost hivatott, s kinyittatta az ajtót.

Alig tudtak a szobába hatolni.

– Széngáz! – kiáltott fel Földnélküli János.

Az óriás halva hevert ágyában. Az éjjeli szekrényen nyitva találták a
portugál szótárt. Úgy látszott, előtte való este még olvasgatott benne.
Minthogy az olvasmány nem közönséges emberi gyomornak való volt,
következtetni lehetett, hogy Pénzetlen Valter utolsóig megőrizte
filozófhoz illő nyugalmát.

János sírva fakadt. Sohase hitte volna, hogy ő fogja eltemetni a
hatalmas embert.

De hát ez a világ rendje. A villám kettésujtja a tölgyet, s a földi
féreg tovább mászik.



TARTALOM:

  Páriák  3
  A hazugság öl  14
  A határállomáson  28
  Keresztfám, Boldizsár  36
  A koporsó  51
  Szegény gazdagok  58
  A Tenbrink-eset  74
  Mexikói történet  83
  A porczellán  92
  Az utolsó húsevő  100
  Világos éjszaka  110
  Don Perez  119
  A lakáj  127
  Könyvmolyok  134
  A csodagyermek  142
  Kirándulás  151
  A bűvös ékszerek  158
  Achille  170
  A kötéltánczos  177
  A kor vezérei  183
  Bigyi  198
  Egy dollárkirály levelezése  207
  Sári és Váry  214
  Az erős ember  223
  Lilino  231
  Levelek a menedékházból  240
  Vér és arany  248
  Az akarat betege  255
  Két öreg úr  263
  Pál herczeg nevelése  269
  Pál herczeg tünődik  274
  Messziről jött levelek  279
  Martinovics  288
  Emberrablás  295
  Az utolsó mohikánok  305


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


22 |ismer emgem |ismer engem

30 |Es talán |És talán

30 |En megtettem |Én megtettem

31 |En nem |Én nem

31 |Es az ilyen |És az ilyen

77 |szegeny leányt |szegény leányt

77 |szépsegét különben élenken meltatja |szépségét különben élénkén
méltatja

111 |A csendőrtszt |A csendőrtiszt

111 |legilletéksebb körök |legilletékesebb körök

201 |megmararadt gyermekei |megmaradt gyermekei

210 |üdvözölje az állatketben |üdvözölje az állatkertben

245 |hozza megezt az |hozza meg ezt az

253 |lelkes tanít ványt |lelkes tanítványt

272 |párbajkepes előkelő |párbajképes előkelő

290 |fizizika és a kémia |fizika és a kémia

303 |tiszteleletreméltó Buxton |tiszteletreméltó Buxton]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Furcsa emberek - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.