Title: A keresztúton
Author: Lovik, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A keresztúton" ***


available by the HathiTrust Digital Library



LOVIK KÁROLY KÖNYVEI

Kor.

Okosak és Bolondok. Elbeszélések 3.50

Őszi rózsa. Elbeszélések 2.80

Leveles láda. Elbeszélések 1.50

Kertelő agár. Regény 2.80

A leányvári boszorkány. Regény 3.50

Az aranypolgár. Regény 3.–

A préda. Regény 3.50

Vándormadár. Regény 3.–

Egy barátságos ház története. Regény 3.50

SINGER és WOLFNER KIADÁSA

Budapest, VI., Andrássy-út 16.

A KERESZTÚTON

IRTA

LOVIK KÁROLY

BUDAPEST 1914

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI-HIRLAP NYOMDÁJA.



A keresztúton.

Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél
találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya
felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás
elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül
trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a
lépcsőn állott.

Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a
fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet
csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó
krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca
ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha
az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának
tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját,
gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját,
becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza
tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem
sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej,
jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy
tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak
általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a
kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.

– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám azonban van.

Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről
érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a
helyzetbe.

– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő
nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.

Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték
nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt,
amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert
profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az
ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol
bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán
betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar
szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a
katonák akkoriban sok verset írtak.

– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap
ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.

– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona szigoruan.

– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a
házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak
karácsony éjszakája lett volna.

– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába.

A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az
asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora
letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona
végigsimította fehér frakkját.

– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven,
eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában.

– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.

Csönd.

– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a
penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben,
nem vagyok jó társalgó, bocsánat!

– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő.

– Igenis!

– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?

A katona kelletlenül nevetett.

– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem,
aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az
okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének,
vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu
vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak,
vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A
szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!

Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros
pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két
nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban.

Signora nevetett.

– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet?

– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol,
az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap
messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és
a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg
ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a
véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a
sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend,
egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az
igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.

Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen
furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle:
iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan,
ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó,
de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a
kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra
dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány
papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog.
Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése,
pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott
menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük
első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.

– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a
karosszék szögletébe húzódott.

– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek,
zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a
világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy
boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása,
a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember
mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben
összetört.

A postamester a szobába lépett.

– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki
szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az
idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a
drámai.

– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak?

– Troilus és Cressidát.

– Ah!

A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő
bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott.

– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől.

– Ábel.

– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak.

– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él.

– Messze van az ön hazája?

– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De
mindig kiárad.

– És csakugyan próbált már verset írni?

– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat,
megkísérlem.

– És soha többé nem jön el a hazájából?

– Soha. Elég volt.

Signora az asztalra könyökölt.

– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De
felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van,
akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen,
nevezzük játéknak.

– Sok értelme nincs, – felelte a katona.

Óvatosan néztek egymásra.

– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a
táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz
rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki
átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály és Ábel
véres fejjel esik az asztal alá.

– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a
nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell
megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet,
maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával
hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival,
véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint
féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök
az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és
valamennyien. Vigyázzunk, lovag!

A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a
lépcső elé.

*

Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona
beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér
meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem
számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és
lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul
takarított lámpák illata.

Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt,
összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan
simogatta fehér frakkját.

– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga
ismeri?

– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem.

Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után
egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint
egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy
összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.

– Megengedi, signora? – kérdezte a katona.

A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, –
elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak.

– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon.

– Ah, igen. Pardon!

A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében,
kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan
írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél –
franciául – így kezdődött:

„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“

– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz.

A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. Hektor zordonan,
szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem
érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott
be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.

– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora.

– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor
kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis
csak megharagudtam rá.

Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere
fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt,
mint egy asszonyé.

– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora.

– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a
hazának. Bolondság! Fiatal voltam.

– És mikor utazik?

– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és
ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min
jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította
az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora
tartózkodó mosollyal biccentett.

A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az
ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön.
Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes
levelet, amelyből kellemes illat áradt.

– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást,
amelyet a páholy peremére tett.

A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki
boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe.

– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.

– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.

Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy
szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna
jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint
Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag
iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu
katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét.
A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy
öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.

– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő.

– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny
természetű.

– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy.

Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával
kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába
kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére
tette nehéz kezét.

– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven
Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido!

– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó vége.

– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve
sóhajtott egyet és vállat vont.

Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már
látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő
kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban,
zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly
fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét,
becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai
halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan
rázatja magát és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik és csöndesen
elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura
menni, verseket írni.

Signora gyorsan lélekzett.

– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő
sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van.

Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas felé.



Éjféli beszélgetés.

Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat
tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma,
egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az
ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával.

– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig
lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette
volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában.

– Kamilló – felelte a leány.

– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta?

– Igen.

– És te nagyon szereted, Jozefin?

– Igen.

– Ez az első szerelmed?

– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította
kezét.

Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha
elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan
szögletes, hervatag testét.

– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a
szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa
családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy
szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer
darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit
foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a
harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a
sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem
mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban
csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett.

Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá,
gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az
emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen
halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak.

– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi
kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról
leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a
kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább.

Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a
veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a
holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg
korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az
emberi élet mélységei fölött.

– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a
szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz,
haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra
rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy
kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton
engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép
Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a
katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis
tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja
és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek
csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot
egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol
harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas
és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom
és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik
a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer
Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen,
önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült
bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a
szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek
utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt
mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és
segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt.

– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány mogorván.

– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki
köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa
ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem
itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam,
gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy
– hogy is mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi
közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött
királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan
jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a
könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan
bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen
ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről
írtak naplókat.

– És mi lett belőle?

– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan
elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és
kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon
Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és
sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy
tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden
ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és
a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig
csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim,
ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek,
megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin.

– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok
lenni.

Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát,
megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos,
nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a
régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan
remegtek, mint a hegedü mély húrja.

– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt,
tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat,
könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek!

A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és
félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta
a fejét és az ölébe ült.

– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki
tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha,
pedig…

Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a
lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán
csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az
elkésett utasoké.

– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a tükröt – hadd álmodjam és
hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás,
kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes
anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer
föltámassza poraiból.



Egy hős halála.

Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban
lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit
irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr
leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki,
olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta,
s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon
neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és
megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele,
senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte
és alamizsnát akart neki adni.

Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a
kilátástalan, unalmas életét, és fölcsapott katonának. Nagyon félt, de
éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre.

– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön
alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető
lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen
fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni.

A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres
lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a
holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos
megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei
mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint
körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi
sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden
összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet
apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy
megöregedik és komorrá, hallgataggá válik.

– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé
cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt
élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének.

Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a
csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az
egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt,
mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag
húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása
volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű
ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el.
Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon
kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó
űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét.

A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket,
egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles
kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és
összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak
és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra
tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben
próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek,
elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak
körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst.

– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy.

A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki
egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit.
Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát.

– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő
pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban
tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen
káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor
megállt.

– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta
a sarat csizmájáról.

A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra
hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy
állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát.

– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva
kutyák! Hátul kartács!

De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis
ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon
újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még
mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán
utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt,
utolérte őket.

– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek
benneteket! Fölakasztatlak benneteket!

Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott
a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.

– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját
tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre
tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!

A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé.

– Mit csináljunk? – szólt félszegen.

– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd
megmutatom, hogy mit?

A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra.
Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az
ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe
beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a
szavakat csak félig hozva napvilágra.

– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!

Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb
harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a
golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a
lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona
levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva
haladt előre.

Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a
fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult
és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren.

– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A
becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!

Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan
korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér
csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy
játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott.

A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos
társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.

– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a
diáknak.

A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig
elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a
ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az
ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük
ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két
katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé
szaladtak.

Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön
és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen
lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s
a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és
szomjas volt.

A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt
megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább
szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a
szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt
és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy
kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga –
mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre
ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez
órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le
róla, anélkül, hogy baja történt volna.

Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet
kórházzá alakítottak át.

– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer.

Az ápolónő üzletszerűen mosolygott.

– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van.

Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte,
szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint
magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a
szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat,
midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek
össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a
kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt.
Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott
a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon
huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta
elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres,
kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is
megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet.

Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal
lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett,
összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére.

– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül.

A diák megfogta a kezét.

– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy
Malvin valamit jelentsen neki az életben.

A lány sírt.

– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem,
tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy
kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más
lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára,
ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit,
– mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg
akartam halni, hogy a zászló felé rohantam.

Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a
hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az
oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét,
amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé
belészúrt annak bőrébe.

– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz.

Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak
fog kinevezni.

Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd
néhány sortűz.

– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra.

– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a
tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.

A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor
belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“
Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett,
egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele
történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy
mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren
játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és
barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember
kezét.

– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a
fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni?

– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten.

Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt
mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és
összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a
sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette.

– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha
valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem.

– Nincs semmim, – válaszolta a katona.

– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és
engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk,
nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!

Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a
nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a
tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte,
valószinüleg meg kell halnia.

A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik
horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett.
Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be,
hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.

– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen
meghalni!

A nővér odaült az ágy szélére.

– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek,
az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon
aludni.

A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban.

– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt
könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről,
érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám,
a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind
hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok.

Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a
sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált.

– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a
hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem
kell megmozdulnia.

A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett.

– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon.
Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának
adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy
békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra
gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg!

– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan
imádkozni kezdett.

Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban
és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz.

A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta
vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben
állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca
helyeslőleg intett fejével.

– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a
sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a
kosárért és békesség velünk az Urban!



A csodálatos hajó.

Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a
lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék
csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon
elbúcsúzott társaitól.

– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva.

– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség
kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját.

Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a
sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni.

– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb
csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél?

A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel
lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes
gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt,
ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig
megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.

– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen
fölsóhajtott és elment.

Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz.
Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A
tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az
asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr
ezen a délután nagyon unhatta magát.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre
húzva.

Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára.

– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a
vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja.
Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen.

– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se
róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?

– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át
is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?

– Isten őrizz!

A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett.

– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal
omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.

Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a
láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba
körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint
egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de
barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a
szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán
vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.

– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott.

Az asszony visszajött.

– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte.

– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra
ketyegése bánt, meg kell állítani.

– Milyen tüzes a fejed, Heinrich.

– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával!

– Hová beszélsz, Heinrich!

A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy
Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet
nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és
kávésbögrét vett az ölébe.

E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk
határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors
fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy
rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka
kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a
vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki.

Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik.
Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról,
világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról
beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste
olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt,
amely gyakran kibomlott.

Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a
legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.

– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony.

– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves
állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a
színházban.

Az asszony kíváncsian nézett az urára.

– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót
meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni?

– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom.

– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily
furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.

– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj.

Az asszony gondolkodott.

– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod
mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod,
hogy beteg vagy?

A muzsikus megvonta vállát.

– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan
is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint
a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az
embernek csak beléjük kell burkolózni.

– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony.

– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat.

– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban.

A zenész fölényesen mosolygott.

– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan,
gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén
van?

– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska.

Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert.

– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul,
most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich!

A beteg megdörzsölte a szemét.

– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam?

– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem
vész el.

– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok?

– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg.

– És nem jönnek vissza?

– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van
a bajon!

A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott,
a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár?
És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját
forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen,
a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a
kályhaajtón.

– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy?

A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját.

– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a
kátrányunk.

Heinrich szemébe nézett az öregnek.

– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni.

A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét.

– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom,
méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal,
máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.

– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék?

Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót.

– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok
az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom
magamat.

A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt.

Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta.
Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha!
Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér
selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha
birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé.

– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás.

Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis
mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a
törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna
Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy
azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak
egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti
pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a
perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a
lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi
hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön.

– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a
házban. Mit csináljunk?

A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek
vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd
énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester
elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A
téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között.

– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben.

– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert
a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt.

Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt,
megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez
fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot
hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe
jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben
nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy
önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és
szégyenszemre meghalt.

– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este.

– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a
pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele
volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki
a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az
öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha
legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában
savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.

A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott
irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is,
de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról
beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon,
egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt.

– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék
dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis
csak szép!

Heinrich gondolkodott, aztán így szólt:

– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék?

– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga,
Heinrich! Miért akar beteg lenni?

– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és
tovább szaladt a kenyér után.

A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint
negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán
telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek
veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott,
szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát,
sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába.

Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az
ablakot.

– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van,
menten megfagyok!

A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz.

– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak
akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! –
mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha
templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így
lehet.

Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az
ura mellé ült az ágyra.

– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan
igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod
volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!

– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó
takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette
meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm,
olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és
mángorló is volt rajta.

– És sose voltál éhes? Furcsa!

– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?

– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges.
Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej
kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt
fazékba kerültek?

– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk,
Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.

Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a
sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan
igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az
életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem
történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden
éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs
egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el
éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja,
aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.

Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok
közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona,
– amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez.
Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó
úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé,
hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a
kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább
elhagyta.

Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a
csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett
körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó,
Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták
vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.

– Tessék beszállni, indulás!



Oroszlány Péter halála.

Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz
volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé
fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen,
ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők
galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig,
aztán ránézett a parasztra.

– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.

– Volt katona?

– Igen.

– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…

– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.

– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől,
gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.

Az orvos körülnézett a lapos szobában.

– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg
rosszra, hát csak túl kell esni rajta.

– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt
maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!

Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány
Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és
egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.

A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre.
A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan
aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy
teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az
egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén
érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először
emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A
birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé.
Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős
időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán
belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a
goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és
kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a
süvegét.

– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit
szeretne enni?

Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége
pillantását, így szólt:

– Töltött káposztát!

Az orvos üzletszerüen mosolygott.

– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?

– Nem az.

– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen
meg a kivánsága?

Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd
visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.

– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan.

– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a
zsebéből egy kurtát.

Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a
sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.

Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki
a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány
Péter jóindulattal mosolygott.

– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e
végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de
miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány
Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék
ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is
égjenek és a tornál sört kell inni.

Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu
feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a
szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment
tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.

Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt
legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy
fejét és össze-vissza beszélt.

– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát
hordani a portámra, fogsz bizony!

– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság
megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd
öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a
verejték.

Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő
formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül
járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban
délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment
érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.

– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.

A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére
vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság
megkönnyebbülten távozott.

Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal,
vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü
gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre.
Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta
apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér.
Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében
az elmulást.

Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra
nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.

– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.

A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony
nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra
csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter
meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb,
tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni
belőle.



Régi órák.

A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró
forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek
üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma,
szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és
napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor
pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott
özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles
mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján
kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra
és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó
báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a
pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő
ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen,
szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát;
sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a
fiatal kovács a patkót.

Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve
van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a
katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta
nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel,
kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két
beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll.
Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből
szedne elő.

Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon
kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc
örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján
áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv
verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy
fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan
következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen
hívja Phrynet a teheneket megfejni.

Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől
elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.

*

Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író,
azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott
ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.

– A fiad beteg – szólt mogorván.

Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen
gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét,
a fázós Annát.

Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek
utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még
fény csillogott.

Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy
kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek
régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen
feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.

– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.

Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a
szobába a férfi.

– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.

– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan.

Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a
köpönyegen.

– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.

Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy
szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott,
hogy a takaró meg-megrezdült.

– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett.

Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek
fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:

– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha
mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?

– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a
mesterségem.

– Akkor hát mondj el egyet.

Shakespeare megfogta a gyerek kezét.

– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt.
Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a
harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal
hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és
így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek
voltak, akik…

– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne
mondd tovább.

Shakespeare elhallgatott.

– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.

– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres
hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép
volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a
veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra,
aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren
vívjon ütközetet és…

– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a
hideg víztől. Mást nem tudsz?

– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen
fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az
udvarnak nemkülönben.

– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről.

– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az
apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy
jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn
Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját,
hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz
Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent
előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?

– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj
inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.

Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb
lett.

– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem
akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a
dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a
kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?

– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől.

– Talán a két kalandos veronai ifju…

– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három
kis disznó történetét se tudod.

Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába.
Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind
a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni.

– Rosszul van? – mondta végre a költő.

– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit
és eltünt az ajtóban.

Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a
kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny
Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és
felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy
mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.

*

Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva,
rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette.
Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve
felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom
talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a
hangokat, így szólt:

– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk
magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk,
mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram,
azokat nem tudjuk fölszárítani.



Az igazságról.

Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc
mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti
töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy,
keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt
már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta
pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak.
Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött
gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt
már túzokra lesnek.

Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a
fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek,
ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár
erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai
hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld
vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó
rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a
szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben
tér haza, a budai ormokra.

Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még
Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal,
vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt
Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma.
Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos
angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és
futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai
istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra,
árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis,
évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el –
akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a
kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket
ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának
valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.

A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A
pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező
szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák
ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a
földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához,
amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever,
az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve
találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány
szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha
végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész
ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor
diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan,
ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán,
akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel,
szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata
nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei
könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti
töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri,
félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások,
hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával.
Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros,
kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból
vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr
egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul
sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda
épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep
fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét
este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok,
amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.

Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben
ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon
karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives
elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre
emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor
elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet
elérni.

A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd
egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is
tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik.
Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött
emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó
tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz
szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört
és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.

Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak
a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs
szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő
gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre
ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből
keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva
rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?

Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral
hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen
perelt a mélyen járó felhőkkel.

Egy női hang szólalt meg a tornácról.

– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen!

De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen,
mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.

– Csönd legyen, Duchesse!

Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.

Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett
haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem
akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak
szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó
nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült,
kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.

Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre,
hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt
tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi
ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca
okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz
veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez
a vonás nyugtalanná tette a nézőt.

Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A
férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy
lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig
beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az
asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány
kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra,
és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben
mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.

Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni
az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék
rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei
nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb –
tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is,
búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből,
melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű
asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta
keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy
esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök
helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta
veszteglő tétován dacos vonást.

Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a
kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos
öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem
is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban
jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen
udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert
és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A
feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny
modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek
sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a
megbocsájtás hazájában – teremnek.

Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult
értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott
ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem
szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget
kell tennie.

A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett
ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével
elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem
a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte
zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen
fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen
biztosan hűvös.

Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával?
Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró
felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az
asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta
magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és
rászegezte kocsonyaszemét.

– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el!

A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul
állott.

– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül
kétségbeesve.

Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa
kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.

– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre
elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a
kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem
tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.

Tíz év telt el azóta.

A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a
tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt
most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság,
tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől
tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt,
elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis,
nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az
életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely
röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos
lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek
voltak, mint a téli nap sugarai.

Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak
ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A
gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos,
tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha
keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest,
zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és
lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot,
keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép
ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női
mosoly és elkergeti.

A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz
lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé
változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül
megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a
fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg
célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete
hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem
lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.

De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét,
az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek
lakóiról ma már nem lesz többet szó.

*

Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési
jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a
nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam
és az ócsai erdőnek tartottam.

Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr
(az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte
látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy
pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős
parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit,
amelyek azonban rögtön újra meglazulnak.

A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál.

– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? –
kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és
megigazítja gallérját.

– Nem láttam indulásom óta senkit.

– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös,
mint egy kifestett szinészé.

– Végig a jegenyefasoron.

A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót.

– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról
lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a
mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a
csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét.

– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony.

A csendőr folytatja.

– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt
vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.

Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött.
Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a
menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta,
gondolom magamban.

A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha
visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.

– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon
van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem
terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki
helybenhagyólag bólint.

– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét
– még a mozsaramat sem kimélték!

Nem sokat gondolkodom.

– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól.

– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után.
– Mi is hamarosan ott leszünk.

– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?

A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át
a levegőn.

– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék
megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a
szomszéd őrsöt.

Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy
szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át.
A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a
vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és
végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj
alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre
szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé
szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha
gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az
irányt.

Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre
megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők
idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát
hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább,
egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár,
úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó!

Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében
túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a
falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül,
ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s
akkor megint folytatni lehet a hajszát.

Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül.
Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott
el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop!
itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány
tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott.
Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a
homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki
hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni!

A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a
kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt
látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha
valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet
és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok.
Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és
elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre
változik.

A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő
falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna
lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü,
keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala
oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves
parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a
mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott
szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy
csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is.

A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem
találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az
innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek
a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a
dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a
gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos
zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a
rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam,
átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét
balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.

Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a
mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy
törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután
néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni
kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre
ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és
nekivezetnek a szőlőknek.

Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem
dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe
az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut
állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De
talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a
szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos,
akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.

Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a
kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan
fogta meg a zablát.

– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton!

Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös
szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad
nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos
ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint
én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl,
szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes,
mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én
napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.

Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy
is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó
szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani,
aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok
síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré
tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével,
szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?

Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna
magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre,
finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép
dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket,
aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk
haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az
lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.

Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten
kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén
sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a
fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a
barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle
gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az
ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú,
nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki
kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan
levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke?
Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém:
arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem
tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy
rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek
gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a
térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni,
pedig talán csakugyan ilyen.

Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő
útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két
nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a
folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt
választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk
szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.

– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a
tolvajhoz.

A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé
néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik
néha reám.

A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt
megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a
tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a
törvénynek. A két csendőr szalutál.

– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy
fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái
jutnak eszembe. Köszönök és távozom.

Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az
igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló
eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s
úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a
mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság,
amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem
tudott pótolni.



Ödön.

Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki
állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős,
jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös
kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét
kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik
éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan
mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a
kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál
az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris
beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt
gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli
pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is
eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint
vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge
paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik,
akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A
kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos,
haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.

Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az
állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet
gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával,
mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás
térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és
hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat;
közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban
mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert
lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott,
valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő
sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett
reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha
szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e
minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza
éjfélkor.

Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is
lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot
úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől
elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy
kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt
kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha
éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért
megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál
szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte
az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi
öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak
lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a
végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal
ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem
csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi
szerelméhez.

Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól
nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne,
hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is
látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik
érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a
sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól
nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe
táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim
tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az
ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a
táviró-oszlopok felé.

Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A
tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való
fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt
söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös
volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult
végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot
látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a
részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a
korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába,
méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a
vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt
és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne.
Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és
tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.

Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza.
Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé.
Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy
móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak
vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott.
Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos
ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny
fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán
betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta
valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött
róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte
a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.

Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk
vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba
hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett
a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a
bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a
puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük
ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és
a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a
gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a
kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején,
ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.

Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman,
kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.

– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?

Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan
kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám,
aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul
hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a
botomat és haza utaztam.

A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé
lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt
igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni,
vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig
gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön
rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki
hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi
gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem
saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és
tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan
fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl
komolyan?

Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a
verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új
kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a
neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte
ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a
gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem
együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva,
részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.



Cheveaulégers.

– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a
kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli,
furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.

Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt
kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a
világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és
nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám
sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?

De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi
alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint
egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály
terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a
tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta
mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy
sarkantyúkkal.

Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az
alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz
szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.

A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a
katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát,
cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.

– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok?
Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.

A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az
ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok
hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes
asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A
falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán,
fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.

– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve.

– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.

– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben
vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az
utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem
lesznek cheveaulégerek.

A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán
az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.

– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a
kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?

A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra
– nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú
lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még
százszor fog újra elmondani.

– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk
meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri
formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében
bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért,
egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A
cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, –
fejezi be megkönnyebbülten szavait.

A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd,
kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb
fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de
nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa
gyönge világosságában.

– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, –
ösmerte ön Artúrt?

– Nem, én nem ösmertem Artúrt.

– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?

– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan.

Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még
mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett
bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű
asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi
emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.

– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok
nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig
vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem.
Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez
nagyon szomorú.

A tiszt bólint, de nem felel.

– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit
kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek
helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt?
Én bocsássak meg?

– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr
bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe
szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?

A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata
fele úton elernyed.

– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez
az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon
ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a
következő menyasszonyát, mint engemet.

Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a
faliórára néz.

– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja
most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen
akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem
teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.

– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert
eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a
bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor
hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke,
a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni
kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.

– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély
karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy
valamennyiünk háláját tolmácsoljam.

A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.

– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit
szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a
karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint
azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék,
amely talán utoljára kerül utunkba.

A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát,
megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen
sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az
ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az
éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol
alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja
villogása marad meg belőle.

A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és
kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg
csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint
finoman dobolva verik a fagyott avart.

– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet.

– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, –
kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.

A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába.
Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot,
amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni
kezdenek és a szobába húzódnak.

A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak,
megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és
bezörgetnek az ablakon.

– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába
és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania,
szépséges asszonyom.



A Záleszki-lányok.

Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén
két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők
voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító
leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe,
hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a
kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában,
zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás,
sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.

Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az
egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben
járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a
házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok
családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes
női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára
nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak,
édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a
városi illatszerésznél.

Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az
ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is
rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt
szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy
fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam
volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt
róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki
magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni.

A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás
nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta,
aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban,
kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk,
eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel
versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk
Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve
járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat.
Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt
hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci
sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és
szerelmesen néztünk össze.

– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga.

Cecil vállat vont.

– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk.

Én voltam a legokosabb.

– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s
akkor a másikat elveszem.

Mosolyogtak.

– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen
tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.

Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos
üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették
mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld
lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka
macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel
– Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil
annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy
kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány
idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás
szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál
hitelképességét növelje.

Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A
Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal
hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az
illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy
nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak
vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt
kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák,
nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről,
összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“

– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük
választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.

– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az
asztalra súlyos, kövér öklét.

Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól
emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos
ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát
árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár
összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos
ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy
a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát,
leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a
hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát
hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha
mást, mint kútvizet nem ivott.

Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a
kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten
imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez
hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen
szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az
volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és
azt kérdeztük egymástól:

– Mi lesz ebből?

De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott
volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta,
tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább
szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből,
soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán,
elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb
táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor
összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább.

Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta
rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle.

– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan
meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen,
gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem
is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát
csináltunk.

Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A
halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol,
ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva),
aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és
összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a
krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét
nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját.

– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott!
Milyen csinos!

És sírva tömték meg a pipáját.

A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem
fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél
évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett
régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást
mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a
kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre
járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és
rendetlenül is olvastam.

Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A
sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett
évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak;
ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy
hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha
megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen?
Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek
maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott
pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt
nekik.

De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem
tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor,
gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők
pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig,
észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű
volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az
arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna.
Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két
szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből.

– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és
megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így,
legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani.
A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb
alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim,
ameddig nem késő.

Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés
után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt
s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat
gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és
csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett
rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a
kérőket. Az öreg lókupec sírt.

– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én
gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi
tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás?

Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja
egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké
váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a
történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt,
egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak
árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a
lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet
harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel
kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt
adhassák oda a szívüket?

Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“
című lapot. Megtanultam, hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az
egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha
visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és
társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten
egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő
körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait.



Korponai.

Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete,
oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta
le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent,
Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt,
akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek
hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy
ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai
mondották.

– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai
hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért,
hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen
kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér,
mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket,
odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát.
Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és
szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot
szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor
lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres
okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás
kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben
elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a
vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De
alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár
kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen
kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa
hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még
ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon.

– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene
megint? Pénz, ékszer, aláírás?

A férfi alázatosan csókolt kezet.

– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak
megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban.

Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai
megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört
madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély
barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló
fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó,
cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele.
Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis
mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még
százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona
bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.

Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a
medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott.

– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki hétszám nem
alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az
álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek
delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak?

– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul,
szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt
a kísértetekben. – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad.

– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem
tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis,
összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait.

Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely
kissé megritkult, amióta nem látták egymást.

– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és
szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e?

– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier.

Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.

– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd
várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás?

– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan fürjecskék.

Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint
a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura
mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe?

– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az?
Signora? Eltaláltam!

A katona biccentett nehéz fejével.

– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más
lehetett volna!

– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és
lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza
akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt
szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az
édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted,
hogy másnap van a temetés. És harmadszor?

– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a
lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz
ember vagyok, Zsuzsánna.

– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge
ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig
visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a
tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki
már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi
ládafiát. Mégis mindig visszatérsz.

– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona.

Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett.

– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte.

Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb
módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét.

– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se
ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat,
és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan
én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü
kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok
aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának
köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája
hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem
hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne,
ugyebár? – tette hozzá mérgesen.

A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és
elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába
alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a
gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket.

– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan.

– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska
fakardok, gyerekkori kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol
az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak
belőle, azokat engedelmesen előkotorta.

– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most
ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli
éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál.

Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek
föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult,
ütni és muzsikálni kezdett.

– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és
befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy
rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros
népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és
prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra
vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította
a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a
pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal,
és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő
felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és
mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába és Krisztus anyjához
könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le
a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott
hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az
északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint
lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor
elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és
hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az
ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor
imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy
farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az
urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a
nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az
akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a
farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek
mindent megbocsátanak, Korponai.

Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már
véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze
összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá.

Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér tölgyfahasábok,
Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna
kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra
mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok
kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy
piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával
széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával
viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy
hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva
lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne.

Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta
a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át
neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában
gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel
írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült
egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és
este hirtelen elutazott.

– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és
aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere
óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még mindig
átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga
szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám
a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy
láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy
irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely
mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején.

Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny
keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman,
biztosan mondotta:

– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz.



Velencei kaland.

A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik
karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.

– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a
legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos
tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz
le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek
az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe,
mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet
ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó
középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott
a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt.

– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány
ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni.
Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje
– a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe.
Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös,
fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott
sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására
hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak
idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.

– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt
mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben
tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a
színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt
végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz
van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de
ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a
karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a
karomba kaptam és kivittem az utcára.

– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és
mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje
vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban
megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa
meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és
talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és
bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s
az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két
lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy
sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron
megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre,
megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett.
Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette
monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet
és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz
család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben,
félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél
súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a
mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a
cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez
jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa
izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy
férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg.

– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két
tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az
idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom.
Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte
figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem
és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az
illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért.
Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“,
felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még
egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult
az előcsarnok üvegtáblái közé.

– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk,
éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan
megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor
mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni
érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt
kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten
a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat
betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az
arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük
volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte,
melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt,
majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az
arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha
nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával,
jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon.

– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az
utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat
cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam
borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk,
soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a
csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki
mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét
és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, –
„egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és
megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és
harmonikán játszanak.

– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün
keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott
valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig
ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal,
derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint
egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt
és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az
asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért
mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de
Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott
és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint
minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé
végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny
vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“,
feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a
homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt
figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni,
meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett
elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény
fácska alá és sírtunk.

– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta
nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy
úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles
homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét
szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta
határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és
mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte,
aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét
húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok
egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.

– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset
érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel,
izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a
pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és
minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza
műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, –
mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy
vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette
a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot.

– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg
akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál
állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett,
gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét
és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, –
szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a
szemembe nézett és a kezét nyújtotta.

– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a
szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar
fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és
amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé
Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a
vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és
sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert
be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem –
hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is
laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két
kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor.

– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A
boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott,
csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk
verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A
szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála
előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló
tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“

– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor
eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy
érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő
hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll
rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám
körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És,
ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes
fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen
szólal meg a panaszos angol kürt.



Nikolszkoj.

Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt;
az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be.
Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát.

– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek
hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét.

– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt,
duzzogó lány lépett az ivószobába.

– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt
dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak
el.

– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment
mellette.

Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem
szerette az ilyen kérdéseket.

– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt.
Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam.

– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is
megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy
kóbor forradalmároknak adsz szállást.

– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva
gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.

Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett.
Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz
bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a
tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és
elterült a földön.

Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott
vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.

– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva.

– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez
az idegen?

– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg.

– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember?

A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt:

– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van.

Lalszki fölemelte kezét.

– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként
szólok hozzád!

A csapláros kedvetlenül pislogott.

– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a
klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a
te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges
vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a
piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap
ide jár és elissza a gyűrüit.

Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a
földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos
mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az
alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván
szép, hófehér homlokát.

Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti
klastromig.

A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán,
köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták,
mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet
keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen
gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és
kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy
ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött
a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott
ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort
sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki
pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva
mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén
üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához,
egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére
beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan
leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat
érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának.

Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü,
délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére
és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször
lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt
tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet
vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit,
ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az,
mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt,
amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak
röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok
megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg
eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország
szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére.
Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra,
ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék
padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint
szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit,
a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál.

– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja
Lalszkit.

A forradalmár fölkapta fejét.

– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván.

– Vissza akar térni Oroszországba.

– Oroszországba?!

– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a
nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait
kifürkészni.

A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig
kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső
malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti
szobába.

– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és
kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses
lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos,
nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves
Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen
lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta
volna.

– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról.

Lalszki leült a bőröndre.

– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről.

A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira.

– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te
láttad?!

– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk
emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember.
Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett.

Lotti lihegve támaszkodott az asztalra.

– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el
Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?

– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne,
hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz
forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség
büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli,
okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak
ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván
átszökött a határon.

– És miért nem adott hírt eddig magáról?

– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át
égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát
mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott
nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva
pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki!

A lány a kép felé fordult.

– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és
keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De,
ha úgy lenne, átok rája.

Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé
ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre
fölugrott.

– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó
izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem
szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat.
Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó
orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy
Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer
embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk
hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény
iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok
Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“

– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan.

– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy
üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni
fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána
a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért
eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.

Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket.

– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre.

– Czézár csapszékében.

A leány Lalszki vállára tette kezét.

– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen
mosolygott.

A férfi fölhúzta szemöldökét.

– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli
ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy
ügynek vége van, végesvége.

*

Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten
nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől
megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe
ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé.

– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja
vidáman.

– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött.

A férfi visszafordult.

– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy?

– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű
harcosod. Talán emlékezel rája?

– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg
szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy
farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.

– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány.

– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül?

Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját
Lottinak.

– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli
erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni?

– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen.

– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a
„jelent“ mondják. – Visszamegyek.

– És mi a terved?

– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne
egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt?

– Én is orosz vagyok.

– Diák? Névamenti?

– Igen.

– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem?

Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és
csípőjére tette kemény öklét.

– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját,
amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.

– Nem tudok énekelni.

– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok
valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna
az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár
garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle?

Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre
frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy
erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.

– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva.

– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább.

Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött.
Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta,
aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a
gyöpre.

– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém,
Czézár két pohár pálinkát ad érte.

– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni.

Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait.

– Miért ne, te kis tücsök? Miért?

– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert…

Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé.

– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit
avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye.

Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj
egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:

– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém.

Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt.

– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el,
Nikolszkoj adta!

Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott
gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a
kamrája padlóján feküdt és olvasgatott.

– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna.

– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és
mily fiatal és szép!

– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele
kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.

Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és
kiment a szobából.

Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a
kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe
állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén
asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá.

– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád.

Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett.

– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, –
de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.

– Nikolszkoj!

– Nos, igen vagy nem?

– Jőjj hát!

Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor
a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és
két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár
állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a
kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra
megtöltötte és újra fölhajtotta.

– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért
iszol, te szerencsétlen!?

A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl
hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét.

– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr
van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.

Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a
kecskelábú asztalhoz.

– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian.

– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi
szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa,
aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát.

Iván helyeslőleg bólintott.

– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha
hazatérek?

– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról
megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt
hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy
követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a
földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy
te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki
életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk.
Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni!

A férfi lehorgasztotta fejét.

– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul.

Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott.

– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed
elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön.

Nikolszkoj fölkelt.

– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a
világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha
kell?

– Én meg, – felelte Lotti dacosan.

Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni
kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha
ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével,
szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre
végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a
legyek rászállták vastag bajuszára.

*

– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele?

A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát.

– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. –
Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké.

Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből
gyermekes könnyek peregtek alá.

– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te
talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?

Lotti gyűlölködve nézett bajtársára.

– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz
hasonlított.

– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik.

Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az
állati delejesség csodáiról szólt.

Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz
posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét
összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas
köpönyegét foldozgatta.

A leány hozzálépett.

– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s
amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a
minap mondtam neked?

Nikolszkoj szerényen mosolygott.

– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan
függesztette a diákra.

– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod.

Iván megrázta fejét.

– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha
figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem
sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább
a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó
fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól.

A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette
forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le
kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva,
fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.

Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a
második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte
társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha
széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a
sült hal, szeme félig lecsukódott.

– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted
ezt, mademoiselle?

Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes
fejét.

– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre
a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen
fogadjon jó lélekkel!

– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az
előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.

Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét,
és reggelre eltüntek Drinápolyból.

*

Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki
meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.

A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az
utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a
Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen
panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert
kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra
azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az
emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst
kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen,
daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához.

– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen
ugrált az emberek előtt.

– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és
rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel,
tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.

Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska
kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki
megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát
érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A
fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de
váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra.

– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent
nevében: lábhoz!

A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a
Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a
fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit
leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság
szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este
minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az
utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt
korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett
ezer darabra.

– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan
állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az
oroszlánrész a tiéd!

A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán
hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből –
Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom
apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.



A rosztovi uton.

A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska
vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple
alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a
puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a
gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes
kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az
eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal,
szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok
napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya
szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a
saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik
énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az
állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a
vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú.

– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte
félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.

– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan
körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán
Eliz kisasszony?

– Én nem félek! És maga?

– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten
egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.

– Milyen messze van még ide Rosztov?

– Két órára, ha minden jól megy.

– Két óra? Meg fogok fagyni!

Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka
volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú
lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre.

– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt
hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.

– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat
megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa
mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát.

– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a
ló talán csak haza talál?

– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először
erre.

Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos
tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket
épít a tüskés cserjékből.

– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan
eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?

– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen
hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne?
Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a
világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a
tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.

– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális
című operettet?

– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét.

Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna.

– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép
darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal,
fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?

– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük.

A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl.

– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már
régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle
van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni?

– Nem hallok semmit.

– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol?

– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva.

Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa
a havat.

– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a
cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál,
bizonyára rám adja.

– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull
találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga
van, minthogy magára segítse a halottasingét.

– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A
káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy
eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló,
hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy.

A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a
kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy
magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen,
nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt.

– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog
ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni!
Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a
lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.

– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva
néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már
megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem
alszom, nem látja?

Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e
valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a
szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a
messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz,
az énekesnő előredőlt testtel újra alszik.

– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi
köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, –
ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez
bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy
nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép
színdarab és az a tiszt – nos hallja-e?

– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány.

– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz
mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy
bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?!
Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a
lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.

A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az
Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis
lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet
csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát.

– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám
és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a
szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti
ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy
Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? –
fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan
emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!?

A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit
kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden
szorongat egy láthatatlan tárgyat.

– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy
lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában
elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára
került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent
hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki.

Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a
hóra.

– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt?

– Magának is megbocsájtok!

– És feloldoz bűneim alól?

– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat.

A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem
értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így
szól:

– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről
eltávozni.

De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc
mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.

– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két
kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!

– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang.

Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló
kaszinóépület előtt.

– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás
ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott
borzhoz hasonlít.

Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel
zsidó.

– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek
bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy
tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist.

A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja
kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint
félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.



Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből.


1. Fáni.

Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a
vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a
szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és
megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok
szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer
kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek.

– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a
szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket?

– Mindegy, semmilyet.

– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt
nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked?

– Nem.

– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát
legalább, Fánika.

A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg
megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban
és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon
lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket
ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró
lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem
dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán
fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel
csillogott ki nagy szeme.

Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy
asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb
tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű
selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid,
úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi.
Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és
ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép
dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg
a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a
korai havasi virágokon.

Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a
családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye
nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.

– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve.

– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül.

– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen
szeretlek.

– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül.

– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját
kezemtől.

– Óh, azt sokan mondják.

– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve
megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt
aludtál, ha nem únod, elmondom.

– Nos, rajta, halljuk.

Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem
előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam
fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját,
amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt
hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni.

– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz,
beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha
ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán
jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája
akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a
legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert
ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár?

– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori
visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt
megfejteni.

Gondolkodott.

– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve,
mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné.

– Igen, persze, hogy az vagy.

– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat,
amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg
fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös
voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és
megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az
apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor
békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert
gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat
előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben,
hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a
szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát…
én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a
kezét. – Bolondságot beszéltem?

Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti
kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az
asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az
iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem
volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan
viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca
kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A
kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat.
És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt,
valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony
kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott
szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már
pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó
volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra.
Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis
csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan
fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették,
karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán
csókra nyújtotta fehér homlokát.

A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A
kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet
csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó
asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét
megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony,
szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával,
mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a
holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres
éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi
embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben.


2. Tekla.

Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam,
senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem.
Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk,
én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok
megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket
gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi
templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok
is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden
születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket.

Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben
kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes
párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi
temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a
sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes
kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a
levegőben lógott.

– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az
illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt?
Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy
a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki
se zavarja őket, milyen kedves hely!

Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő,
akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy
furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne
szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj
egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj
úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül
szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál
kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő
férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én
nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát
egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És
még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis
temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra
tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat.
Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett
adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő
mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam.

– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és
a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt,
mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian
olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu
kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott
felénk.

Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl
és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak
egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett,
hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam.
Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott
bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta
szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről
tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással,
amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.

– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott
mellém.

– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy
gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered?

A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges
szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett,
lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy
menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt,
mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk,
késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem
kalapomat.

Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált.
Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély
előtt visz el az utjuk.

A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint
lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan,
mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig
én is furcsán éreztem magamat.

– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett.

Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem
beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a
furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy
durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a
kocsi födelét.

– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan
nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem!

Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város
szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen
– látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők
vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.

– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan
megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…

Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és
vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem,
hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy
a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal.


3. Mariánka.

Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken
laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött
pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép
prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor
tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában,
minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük
egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t
és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél
volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes
Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok
könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke
volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s
amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor
megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam.

Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt
útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a
lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel
zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb
tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak
behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A
levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami
csodálatos francia almát hámoztak volna meg.

– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél
királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok
úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom
megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal.

Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny
visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét,
amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el
széles tenyeremben.

– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is
szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül
haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan
kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“.

– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a
medveprémből.

– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely
szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása
egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek
leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és
kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek
vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és
megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák
csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat,
pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb
hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen.

– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt,
amelyet le próbáltam húzni.

– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban
szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a
templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen
nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két
szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor
elgondolom, hogy a sors igazságtalan.

– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi,
finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.

– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát
marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem
tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született,
s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe.
Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja
egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s
akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem
közelednének hozzánk.

– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek
táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.

A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony
kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.

– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik,
éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat
elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném,
megtenné?

– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam
a kezét, a csukló fölött.

– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és
ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs
csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van
az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül.

Elhallgatott és kiváncsian nézett rám.

– Nos, nos – biztattam – bátorság.

Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen,
mint egy megsértett királynő.

– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok
és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára
nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom,
hogyan vénülök, kedves lovag.

– Mariánka – szóltam elábrándozva.

– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt
a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok
királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy
Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel
a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná,
hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet
és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?

Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél
karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt
fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.

– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen
bolondságot! Hány óra, lovag?

– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a
toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van.

– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta
meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.

A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a
parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska
függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva –
megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró
lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk
a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az
utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya,
árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá
széjjelváljanak.

– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat –
örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert
az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az
álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon.

Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját
s a vállamra tette kezét.

– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó
éjt, lovag!

Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre:
fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam
valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe,
elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka
hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő
griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam
vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni
helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy
szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón
melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig
fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.


4. Tatjána.

Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a
Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik
hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset
beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az
ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett
égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő
felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn
lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt
sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra
keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt,
akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a
tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé
rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de
amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke,
elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának,
amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti
platánok között.

Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t
játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban
gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman
szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a
panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb
halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak
érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az
utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők
bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között
lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna –
mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók
fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy
rögtön rá semmivé foszoljon.

A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam
– a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt,
négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál
kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival
és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol
aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik
téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen
így szólnak:

– Éljen a barátság!

Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek
és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett
rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt –
az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet
se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán
beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely
aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki
italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában.

Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon,
egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából
zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem,
amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony
álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a
hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A
főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az
ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius
mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az
illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg
nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán
halt meg uráért.

Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház
melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos
költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam
menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a
Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros
köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A
templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki
játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a
legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott
paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és
szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka.
Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az
orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem
hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az
örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a
karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések
recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan
kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy
zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a
titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé
bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.

És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok,
gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és
szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben,
és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába
könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a
semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és
szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett
volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap
után tálcán hozta be a gyászjelentéseket.

– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a
kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.

Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt
és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a
játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett
élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves
korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor
képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai
megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai
sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és
bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet
nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a
sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat,
halk lélekzetü franciasággal így szóltak:

– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és
ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni.

Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek,
aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem
virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és
a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy
reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert
ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén
lovag Gluck egy elfeledett dala hevert.

Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta
megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először
megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve
bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad
kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép
lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam
volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért
volna, mialatt fekete ajka halkan így szól:

– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát!



TARTALOM.

  A keresztúton  5
  Éjféli beszélgetés  19
  Egy hős halála  27
  A csodálatos hajó  41
  Oroszlány Péter halála  55
  Régi órák  61
  Az igazságról  69
  Ödön  89
  Cheveaulégers  97
  A Zsáleszki-lányok  105
  Korponai  115
  Velencei kaland  125
  Nikolszkoj  135
  A rosztovi úton  155
  Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből  165


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


101 |sekinek se kellettem |senkinek se kellettem

136 |bocsjtkozott alá |bocsájtkozott alá

148 |újra megtöltöltötte |újra megtöltötte]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A keresztúton" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.