Title: Marie és más asszonyok
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Marie és más asszonyok" ***


available by the HathiTrust Digital Library



MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK

BIRÓ LAJOS

UJ NOVELLÁI

BUDAPEST, 1910

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 10. szám

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



Marie.

A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt –
maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a boulevardtól és
egészen közel a Montmartre minden vidámságtanyájához. Mikor a kocsim
megállott előtte, egy barna pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a
kofferemet. A kapuban egy jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur
Bodouin, a gazda, a hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól
mondta ki, a barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr
barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a
feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és vitt
fel az első emeletre.

A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére tisztelettel
bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, mert akkor fogalmam
sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen romantikus szobadísznél
egy közönséges, banális, de buzgó vaskályha. És Bodouin úr ehhez még
egyre ilyeneket mondott:

– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie
gondoskodik a reggeliről…

Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete álmodtam már
szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a parisienne-ről… És ezt Marienak
hívják. Milyen más ez, mint az otromba és formátlan Mari. Csak egy _e_
betü. De mennyi grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj…

Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, bejött egy
alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és nagy, erős kezü
nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. Mosolygott, biccentett a
fejével és barátságosan bejelentette:

– Én vagyok a Marie…

Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, barátságos volt,
segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott el, nyugodtan és
jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli lányoktól nem szabad
magamat becsapatnom, keressek csak valami becsületes, tisztességes
fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy Marie nem képviseli a francia
asszonygráciát és hogy nem minden párisi nő az a mámorító parisienne,
amelyről rossz regényeken táplált fantáziám álmodozott.

Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a
Bodouin-hotel.

Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban ült és
akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért bementem.
Harmincéves asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, finom, okos
fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. Boldogtalan lehet –
véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, szép asszony és ez a
közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: bugris!…

Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és szellemes
voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia esprit-hez méltóvá
lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. Madame Bodouinnek például
fogalma sem volt róla, hogy mi a milói Vénusz, az egész Louvre-ról csak
mint áruházról tudott, – ez volt a francia kultura. Ha a hódolatomat egy
Musset-vers segítségével tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a
francia esprit. Egyébként pedig imádta Bodouin urat.

Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam vele,
megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, a kis
leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem azt a
francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi ujságtudósítások
nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, derék, munkás emberek
voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; semmi sem volt tőlük
távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, amelyet Franciaországon
kívül annyit emlegetnek a buták; még szinházban sem voltak soha. Az
egyetlen kis lányukat imádták és fanatikusan dolgoztak érte, és nem is
ismertek az életből mást, mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy
kis borral. Tizenkét éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a
hotelt bérelték eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre
megvették a házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került
Marie; most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen
borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent.

Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a rossz
kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel pontosan jött a
csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később egyszer – a szekrényt
eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan bemutatott:

– Joseph, a férjem.

Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a második
emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és mindig
ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. Derék, munkás
egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan szorgalmas.
Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. Máskor elmondta
nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült össze, hazamegy,
földet vásárol, gazdálkodik…

Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, meghatva
búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame Bodouin-nel kezet
szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített egy pohárral a legjobb
borából, aztán megölelt, kinn a kocsi mellett ott állott Marie és
Joseph, kérges tenyérrel megszorongatták a kezemet, Marie meg volt
hatva, én is meg voltam hatva…

Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és ahányszor
eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, a
legbecsületesebb emberek; a világon a legkedvesebb helyek egyike a
Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem hazafelé.
Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre bejelentettem Bodouin
úrnak és egy szép napos párisi reggelen megint ott voltam a Rue Victor
Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, mosolygott és megölelt. Madame Bodouin
szintén meghízott egy kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és
mind a két kezével megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön
kérdezősködtem, három év óta zárdában volt, ott marad még két-három
évig, azután hazajön és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik,
tanul, jól van. És Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges,
jól érzi magát.

Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, hogy
beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy
megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a
földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az
ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. Zömök,
erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy vagyok? És
mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól mennek-e a dolgaim? És
nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, mikor olyan nagy lázam volt
és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. És gondoltam-e néha rájuk? Ők
annyiszor emlegettek.

Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, milyen
hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én kérdeztem
meg igaz érdeklődéssel:

– Et vous? Ça va bien?

Köszöni, ó igen, nagyon jól van. És a férje:

– Et votre mari?

Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják a
munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy másik és
az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent van; ő pedig
búcsúzik, dolgozni kell.

Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és amint
azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a porolópálca,
azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a derék Joseph.

Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom a
kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen ez az
ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, széles vállu,
fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új szolga.

– Csak tegye le a kézitáskát! – mondom neki. Azután megkérdezem:

– Hát nem birták már ketten a munkát, ugy-e?

A szőke ember csodálkozva néz rám. Dehogy nem birták. Nagyon jól birják.

– Hát a Marie férje?

– Én vagyok a Marie férje.

A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. Szegény Marie,
azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint boldog asszony.

Délben beszélgetek Bodouin úrral. Megemlítem neki:

– Marie azóta özvegy lett.

– Dehogy! – mondja ő.

– Joseph meghalt, – mondom én.

– Dehogy! – mondja ő méltatlankodva.

– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog nyitjára.

– Dehogy… azaz igen… azaz nem…

Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, egy
magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, magyaráz
és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben szükségük van egy
nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: Marie. Több mint tíz éve
Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a fontos. Marie dolgozik, Marie
becsületes, Marie mindent rendben tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni,
Marie úgy vigyáz a gazdái érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos.
A férfi, az mellékes. A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi
szobája ott van a Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra
a földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, Marie
itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, és az lesz
a férje.

Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, felemelte a
két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a felesége felé fordult,
mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután hozzám fordult és
természetes hangon és – mintha ellenzéstől tartott volna – kicsit
méltatlankodva mondta:

– Hát csak kell, hogy egy embere legyen!

De én siettem hozzájárulni.

– Természetesen! – mondtam buzgón.

És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá ezt az
itéletet.

Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, Bodouin úr
megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie meghatva állott
a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem Ernest-tel az oldalán,
de Ernest – amint egy hét alatt megismerhettem – szintén derék,
becsületes ember volt és én őszinte vonzalommal szorítottam meg hatalmas
tenyerét.

Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt egy
barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – ez volt
a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban megint úgy
fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két hónapot akartam kint
eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet Bodouin úrnak.

A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És otthon
volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány lett, még
emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a zárdában, már
tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. Megkaptam a régi szobámat
és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, mint két évvel ezelőtt és hat
évvel ezelőtt. Nem öregszenek az ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de
esetleg csak harminc és esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a
kedves, meleg, barna szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a
barátságos, meleg kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A
férjéről óvakodtam beszélni.

Hanem Bodouin urat megkérdeztem másnap.

– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. Volt
itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy tolvajok,
hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig Marie se vette
észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a pyrenée-beli, osztozkodni
akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy kikaparja a szemét. Az ember
ordított, kést hozott, rendőrök jöttek, borzasztó dolog volt.

– És… és az az ember… Marienak?…

– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból jött,
mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más csalásokat is
csinált. A férje volt. De mikor lopott!…

Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig Bodouin úr
várta. Hanem megkérdeztem:

– És hát… van már… új ember?

– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél szolgált a
majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, Marie tanítja
be.

Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató
elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna ember
volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. Marie már
felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre – gondoltam –
a Marie házi boldogsága rendben van.

Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Marie-nak rossz
kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, köszöntem neki, alig
fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a csokoládémat, amelyet Marie
pontosan nyolc órakor szokott szállítani; a csokoládé nem jött.
Csengettem, csengettem kétszer, csengettem háromszor; ekkor bejött Marie
durcás arccal és villogó szemmel, a tálcát a csokoládés csészével
odacsapta az asztalhoz, hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett,
megfordult, kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót.

Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor beléptem,
Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a haja
összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt kelve
magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul félretolt,
kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. Bementem. Ekkor madame
Bodouin pattant fel a székéről és – mint akinek nagy izgalomban éppen
most jutott eszébe valami megváltó ötlet – kipirulva és szokása ellenére
kiabálva rohant a férje után.

El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, aki az
utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. Megállítottam.

– Mi történik itt, Lucienne? Mi baj van itt?

Lucienne rám nézett és komolyan és fontosan mondta:

– Victor. Victorral van a baj.

– Victor? Ki a Victor?

– Az új ember. Akit a mama testvére küldött.

– Victornak híjják? Mi van vele? Beteg? Mi baj van vele?

Lucienne felágaskodott és a fülembe sugta:

– Nem akar.

– Mit nem akar? – kérdeztem bámulva.

A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és
megdöbbent-panaszosan suttogta:

– Nem akar a Marie férje lenni.

Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. Nem
kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. Mi lesz
itt?

Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan szaladozott
fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már lehetett vele beszélni.
Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten panaszkodtak.

– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt hittük, már
minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs rendben.

– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak afféle
tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem akar.

– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az ajtaja
nyitva van.

– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő husvétig!
– mondta méltatlankodva madame Bodouin.

– A Marie felszólította, akar vagy nem akar.

– A Victor azt mondta, nem.

– A Marie azt kérdezte, minek jött akkor ide.

– A Victor azt felelte, hogy ez nincs benne a szerződésben.

– A Marie kicsúfolta.

– A Victor is csúfolta.

– A Marie berohant és azt mondta, hogy ő elmegy.

– Sirt és pakkolni kezdett.

– Kitelik tőle, hogy elmegy. Dult, fult.

– Toporzékolt. Ebben nem ismer tréfát.

Kétségbe voltak esve.

– Elmegy, – mondta Bodouin úr, – mi lesz akkor velünk?

– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta panaszosan
madame Bodouin.

Azt hittem, szolgálhatok egy mentő ideával:

– Hát küldjék el Victort! – mondtam nekik.

Bodouin úr intett a kezével.

– Először is éves szerződése van…

– És Marie most már kapricirozza magát! – tette hozzá madame Bodouin.

Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze meg neki
azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol.

Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem is
belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát Victort.
Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, illemtudóan, de
nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt vele. Hogy ez milyen jó
hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a borravaló. Egypár év mulva
hazamehet, földet vehet. Victor bólogatott a nagy, csontos fejével és
amikor Bodouin úr elhallgatott, nyugodtan mondta:

– Igen. Én maradok is. Szívesen maradok.

Bodouin úr felkiáltott:

– De akkor kell… akkor kell, hogy… akkor Marie…

Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, azután
elcsavarta balra.

– Nem, – mondta csendesen, – nem, az nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte Marie-t.
Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt gyüjtött már
össze.

Victor csendesen csavarta a fejét jobbra, azután átcsavarta balra.

– Nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit akar
tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás mellett,
mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… Férfi és nő… Ugy
kell annak lennie… Bűn volna másképpen.

Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; Victor szó
nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten ejtette le a kezét,
madame Bodouin elkeseredve szorította össze az ajkát. Hallgattak. Victor
is hallgatott. Azután szedelőzködött, menni készült, félig megfordult és
már így, félig elfordulva mondta:

– Nincs benne a szerződésben.

Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a barna
pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert és
kipirulva és izgatottan mondta neki:

– Nincs benne. Hát csináljunk új szerződést.

Victor megállott és komolyan és várakozóan nézett rá.

– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – fizetünk
még… mondjuk…

– Öt frankot, – szólt közbe madame Bodouin.

Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen
megcsavarta a fejét.

– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben hatvan
frank!

A Victor csontos feje csendesen ingott jobbról balra.

– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát mit akar?

– Hát mennyiért? – kérdezte madame Bodouin.

– Tíz frankért, – válaszolta Victor megfontoltan.

Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – százhúsz
frank egy évben! – végül azonban megegyeztek.

Victor még egyszer ismételte a megállapodást:

– Minden hónapban kapok külön tíz frankot.

Bodouin úr bólintott, madame Bodouin pedig hozzátette:

– Mindaddig, amíg…

Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, bort
töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor tisztességtudóan
köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel eltávozott. Bodouinék ragyogó
arccal néztek össze, nevettek örömükben és madame Bodouin jókedvűen
mondta:

– Siess Marie-hoz, mondd meg neki.

– Megyek már. Jó, hogy közbeszóltál. Én tíz frankon akartam kezdeni.

– Akkor nem ment volna tizenötön alul.

Bodouin úr jókedvűen csettintett a kezével és elment Marie-t értesíteni.

Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a büróban. A
vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin és a kis
Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és megelégedett
családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a kulcsomat
levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár bort.

– Tizenkettőig, – mondta Bodouin úr, – mi nyitjuk ma a kaput.

– Victort szabadságoltuk, – mondta madame Bodouin, – most feküdt le.

Kissé megzavart a Lucienne jelenléte. Dadogtam:

– És… és… minden… rendben… van?

Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső felé és
egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza.

– Ott voltam! – mondta lelkesen. – Minden rendben van már.

Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is örültem,
kocintottunk, ittunk.

– Éljen az új pár! – kiáltotta Bodouin úr.

– Éljen! – kiáltotta madame Bodouin.

– Éljen! – kiáltotta Lucienne.

– Éljen! – kiáltottam én.

A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig vigadtunk.
Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a diványon és
mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson valakinek. Mi
ekkor hazavonultunk.

Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a szeme, jó
kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a szomszéd szobában.
Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin úrnak is jó kedve volt.
Madame Bodouinnek is jó kedve volt. Lucienne-nek is jó kedve volt. Az
egész háznak jó kedve volt.



Kis lányok.

A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a kuzinom,
bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia kisasszony.
Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; a kuzinom akkor
elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen svájci, Lausanne-ból
való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául elég jól beszél,
huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg fogják szeretni. Roche
kisasszony azután hosszabb ideig nem érdekelt engem. Egyszer csak három
hónap mulva, mikor megint ebédre voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a
kisasszony bejövetele előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy
figyeljem meg, hogyan néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő
bátyja volt, harmincegyéves, hatalmas, szép legény.

Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de figyeltem.
Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan viselkedett. A
pecsenyénél forgólódni kezdett, a tálról felemelte a tekintetét, azután
gyorsan ismét lesütötte; a kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és
odafordult Gézához; a tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett,
mint hogy epedő, sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és
tüzes pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem
veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt hitte,
hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst játszotta,
elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után jött. Forgatta
tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó galamb; a száját
ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, a felső teste megnyult
és megcsavarodott, az egész arca úszott az olvatag szerelemben.
Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, szerelmes, ábrándos tehén.

Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki visszatartott.
Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza bosszankodva hárította el a
gratulációt és mérgesen mondta a testvérének:

– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. Miért nem
küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt?

– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el valakit
azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok vele elégedve.

Géza dühösen riposztozott:

– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon épületes
látvány a lányaidnak, hát tévedsz.

Olga legyintett egyet:

– A gyerekek, – mondta nyugodtan, – észre sem veszik az egészet.

Többet azután nem beszéltünk a dologról.

Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt otthon,
csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot hoztam
nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk.

– Hát a kisasszony mit csinál? – kérdeztem a beszélgetés során.

A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult
Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni kezd
és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a kezét, a
két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután mindkettőjük
száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, Marianne nyitva
tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a diványra nevetni.

– Mit nevettek?

Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek van egy
feltétele:

– Add becsületszavadat, hogy senkinek sem mondod el.

Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan kacagva és
a Marianne kacagásától kísérve elmondja:

– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét
és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha
aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon
amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van,
kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is
lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána
lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent:
Géza, Géza, mon amour!

A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve
bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután
elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást.
Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok!
Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.

Két hét mulva azt mondtam Olgának:

– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a
gyerekeknek való társaság.

Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt:

– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De
ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se
ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az
ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen
dolgok számára.

Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten
mondta:

– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint én.

Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek
és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem
Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt
szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. És nagyon hasonlított a maga
gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem
játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő
emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony
fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben
magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt
lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti.

Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A
Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután
a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben
találtam Olgát a férjével.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– A kisasszony…

– Mi baj van a kisasszonnyal?

– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a
házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát
meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre.
Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El
akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem
talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom,
egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg
valami pénzt gyüjt.

Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot.

– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek meg neki, hadd maradjon
itt még három hónapig.

– De a gyerekek! – mondta Olga.

– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem
is látják ezt.

– Ez igaz, – mondta Olga.

Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános
lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony
sorsát, hogy hallgattam.

A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap
mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor
viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb,
elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá
lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot.

A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és
vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és
harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült
egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket.

Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben
ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a
kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A
karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a
kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus
lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért
hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal
test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony
szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és
könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt
szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra
a fejét.

Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből
és letette az ölébe.

– Ezt hoztam, – mondta.

A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe,
megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt
Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony
lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe.

Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A
kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy
szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili
ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az
ajkába harapott és letolta a kis lányt.

– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad
mindig.

– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan szemekkel.

– Mert megüthetsz valakit.

– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök.

A kisasszony visszaküldte Lilit festeni.

Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis
lánnyal is közölte.

– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a gólya.

A két kis pofácska kiragyogott.

– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik?

– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili kiváncsian.

Az anyjuk elnézően mosolygott.

– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie…

Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak
felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a
könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv
pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.

Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis
elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.

– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat
szegény magának, mint amilyenben itt van része.

Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor
nagy elcsodálkozás jött:

– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az
ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a
gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.

Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a
hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem,
de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik.

Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja
nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.

A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili
fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa
szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy
csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt,
állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig
talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön.

Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki
éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és
fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült
az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott
volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt.
Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal
előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú
ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután
odasímult hozzá:

– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve.

A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje
hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott,
kínos jajgatásba fogott.

Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a
kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony félig ájultan feküdt a
karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam –
félreismerhetetlen.

A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől
felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért.
Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már
találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért.

– Hogy történt ez? – kérdezte Géza.

Elmondtam neki.

– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan csinálta?

Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset,
ránéztem, nem válaszoltam semmit.

– Gyere csak, – mondtam azután neki.

Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt
ránk. Megfogtam a kezét.

– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába.

A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben.
Beértünk a szobába.

– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál?

– Nem, – válaszolta remegő szájjal.

– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá.

Sírni kezdett. Ráordítottam:

– Akkor te ölted meg!

– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva.

Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos kegyetlenséggel, hogy a
kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába:

– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az
ölébe?

A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották
végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan,
meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:

– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert
Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne
nem hitte, hogy kis babája lesz…



Hanna grófnő.

Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők
olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett
kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért,
aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent
megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi
iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő
alatt. Szeretem a pincéreket.

Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház terraszán
egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani – látván,
hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen szivarozom – odatámaszkodott
az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát.

*

– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a
Centrál-hotelben, vakmerő fickó voltam, nem féltem az ördögtől sem és
bolondultam az asszonyokért.

Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári
vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy
szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; nagyon
tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és méltóságos
asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt
Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett
nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie.

Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá.
Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor
beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt:

– Egy hordárt.

Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor
azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután
elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába
tetszett ő nekem.

Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint
kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint
elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a reggelijét
akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs
felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok az ajtóban, erre
nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Ugy vett,
mintha én nem is volnék férfi. De bennem akkor már amúgy is főtt-forrott
minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét… Meg még semmibe is vesz? No
hát majd meglássuk!

Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár
Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt
a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a
postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik rá. – Törje csak a
fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – De kinek? – Azt már nem
tudja.

Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a
vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek
semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással
beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.

– Jó napot, főhadnagy úr, – mondja neki a portás.

Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert főhadnagy,
mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyiregyházán.

Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi
vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné,
ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az
ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem könnyü.

Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam a
folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az
első emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de
mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a
főhadnagy.

November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy.
Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és
ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban,
februárban, márciusban… Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a
kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvü volt,
beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt,
becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem
miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van
a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve
sírtam, ha magam voltam.

Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az
asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy
hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa
asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap alatt, mint
azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal
elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se
láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófné.

Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és
éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam…
Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. Hallottam, hogy öreg ember
a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg
ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné.
Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről
az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak
azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének,
hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön fel. Az öreg ezt
megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is
gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a
Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A
grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a
gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap mulva
lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Igy kényelmes és biztos ez
a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes
találkozás.

Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni
tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez?

Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. Március
óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon
éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a pesti utazást.
Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján
át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában
ledobálta a kalapját és a kabátját.

– Hordárt! – kiáltotta nekem. – Gyorsan egy hordárt.

Egy percre megálltam és rábámultam.

– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök hozzátok.
Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.

Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom…
És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban,
egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele,
hogy mit kell csinálnom.

Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk.
Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan
hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt
a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot:

– Siessen vele, – mondta, – a legközelebbi postahivatalba.

A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a
postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom.

– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell feladni.

– Nem? – kérdezi ő.

– Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide.

A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam
vissza a hotelbe.

Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy szó volt
az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt:
_arrivée_. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. Jól van,
mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam
a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a
Duna felé.

Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem birta
ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott
velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez
nagyon jól.

Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám
kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő
gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól.

Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A főhadnagyot
keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett.

– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a kilencórás
gyorsvonattal.

Lementem, feljöttem, jelentettem:

– Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos Nyir-Adonyból.

Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a
vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt
türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem;
a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc
mulva csengetett.

– Küldd el ezt a táviratot azonnal! – kiáltott rám.

Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is vigyázott.

– Igenis, méltóságos asszony, – mondtam.

Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne:
_je vous attends_. Lefordíttattam a Kairó-kávéház főpincérével, aki tud
franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most
ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és
elküldtem a Dunába.

Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port kért,
másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg
borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van ez jól.

Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt
mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az
ágyában és sírt. Este új távirat ment:

_Jes suis désesperée. Qu’avez’vous?_

A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a
főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment.

Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül,
a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt.

– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a
kilencórással.

Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten fordult be
a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a
nyakát. Azután kimentem.

Negyedóra mulva becsengetett. Megint távirat:

– _Demain je pars_.

A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre
magamban, akkor itt az én időm.

A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván
nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött
haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a
tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga
elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a
karosszékben.

Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem beléje.

– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a tea jót
fog tenni.

– Köszönöm, Jani fiam, – mondta szomorúan.

Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte.

– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. Nagyon
fáradtnak látszik.

– Igen, Jani fiam.

Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam a
paplant.

– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos
grófnénak.

– Menj le, Jani fiam.

Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már ágyban volt.

– Van valami?

– Nincs semmi.

Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam
előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam.

– Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? – kérdeztem.

– Semmit. Elmehetsz.

Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem lesz
semmi.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – nem tud aludni…

– Bizony nem.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán valami
olvasmány.

Vonogatta a vállát.

– Talán az esti lapok? – kérdeztem.

– Az nem! – mondta idegesen. – Inkább hozzál valami könyvet.

– Igenis.

Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most
már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete
meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél
hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek… haj milyen képek. Akkor csak
ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott,
csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a
háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra,
aki elárusító volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia
Mulatóban énekelt.

Rohantam vissza a grófnéhoz.

– Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony.

Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, hogy
mehetek.

Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik.
Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most
nyúl a könyvekért.

Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem
birtam tovább. Bementem hozzá.

– A méltóságos grófné csengetett?

Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a paplant
magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt.

– A méltóságos grófné csengetett?

– Nem.

A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja
szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:

– A… méltóságos… grófné… nem… parancsol valamit?

Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját.
Engedte.

És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én
olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán.

*

… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg
nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az
emlékezéseit.

Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem
a befejezést.

– És? És azután, Jani?

Jani sietve elmondta a végét:

– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az ujságban,
hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt
laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy tesz, mintha nem
ismerne meg.

A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt
csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány
jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt:

– Ide jőjjön, Hanna. Itt van asztal.

Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek a
szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az
asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan
mondta az arcába és a pillája se rezdült meg:

– Nekem grenadinet hozzon.

Jani elsietett a grenadinért.



A Tassy anyja.

A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a
hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt.
Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel
a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén,
nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan
feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott,
annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit
semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes
közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele.

A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős,
magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás
volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája
alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár
megrémült, kiszaladt az osztályból; másnap az igazgatóval együtt jött be
és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a
bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már
benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a
szomszédjának:

– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik.

Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy
villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt
Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult
volna, a fülébe súgta:

– Ha árulkodol, agyonverlek.

Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre
elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály
gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt
igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály
összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy
örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé.

– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki
halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled.

Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit
mondani, azután megvonogatta a vállát.

– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed,
ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni.

– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az osztályban.

– Én nem félek, – mondta Tassy.

Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és
leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután
szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a
padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte,
csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy
ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett,
hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy
porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor
összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra;
azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja
csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy
arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle.
Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a
lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen
eleresztette.

– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom rád.

A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és
egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki:

– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt.

– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit
földhöz vágnak.

Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon
megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon
szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal
Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt.

Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép
kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a
pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott
neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól:

– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember?

– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag.

– Mi a foglalkozása?

– Földbirtokos.

– Miért jöttetek Miskolcról ide?

Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt mondta:

– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk…

Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem
szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt,
végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és
kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment.
Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt,
nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély,
szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon
szép, magas, szőke asszony volt.

Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony mosolygott, kedves,
meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt
és az asszony erre ezt mondta:

– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy
olyan jó barátságban vannak.

Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott
tőlük és kiment.

– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál.

– Igen, – mondta Tassy.

Azután elővette a fizikát és együtt tanultak.

Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy
apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte.
Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a
Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos
volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő
már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer
megmondta neki:

– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt
hiszem, te se nagyon imádod.

– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az apámat.

Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy
szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a
barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával
találkozott.

– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie Budára.

Pál is akart menni.

– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és
várja meg Viktort.

Pál szabadkozott.

– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra,
úgy, mintha Viktor itthon volna.

Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony
azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele
szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar
lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál
zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az
asszonynak.

Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült
melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok
regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy
fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony
mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem
tudta, mi történik vele.

Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és
le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába
erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem
tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt
lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és
kiszaladt. Hazarohant. Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy
senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon
forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült
és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka
nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és
kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen
megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe
belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a
maga kínos, tébolyodott zavarodottságát.

Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt.
Tassy jókedvűen jött hozzá.

– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett
mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem
a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?

– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál.

– Hát gyere el ma.

– Nem tudom… talán… dolgom van…

Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni,
összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a
karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek
haza.

– Gyere el ma délután, – mondta Tassy.

– Igen… majd meglátom…

Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és
bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és
nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött most már
a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és
reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt
fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen
vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott
és nagy étvággyal megreggelizett.

– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy.

– Dolgom volt… nem mehettem…

– De ma eljösz…

– Talán… nem tudom még…

Korán délután eljött hozzá Tassy.

– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd.

– Maradj inkább itt nálam.

– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz
hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.

Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem
találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek,
beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt,
végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó
és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam.

Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca
sötétvörösre pirult.

– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned.

Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta:

– Minek? Hová? Miért nekem?

– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni.
Senkire se bízhatom, csak rád.

Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az
asszony ekkor azt mondta:

– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy
negyedóra alatt itt vagy.

– Megvársz? – kérdezte Tassy.

– Igen, – mondta száraz torokkal Pál.

Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az
ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos
állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult
és mosolyogva ment Pál felé.

Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak:

– Ma délután elmegyek hozzád.

Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan
válaszolta:

– Ne gyere ma délután. Dolgom van.

Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a
zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:

– Elmenjek ma hozzád?

Tassy súgva és röviden válaszolta:

– Ne.

Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt?
Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte
otthonról valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit
kell csinálni?

Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy
nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen
elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól,
hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig
másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az
egész dologtól.

Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan
vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és
elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna.

Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt
azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki
tovább. Elindult a Tassyék háza felé.

Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan
ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor.

– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára.

Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál
lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította
őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:

– Gyerünk.

Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott
szólni.

– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél?

Pál nem tudott válaszolni.

– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere
hozzám.

Pál lehajtott fővel hallgatta.

– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten.

Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka
összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek,
megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek,
keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló
zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett.

Tassy ijedten nézett rá.

– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj…

Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött neki:

– No… no, hát ne sírjál…

Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült,
felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:

– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!…

Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan,
izgatottan suttogta a fülébe:

– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön?
Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra…



A fekete asszony.

Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem
néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután
kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott
át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és
sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a
szolgabíró.

Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva
rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.

– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött.

A kártyázók fölnéztek.

– Mikor? – kérdezte valaki.

– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza
Amerikából.

– No, – mondta a doktor – és szép?

Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes
torokkal kiabált:

– Szép? Az semmi. _Néger!_

A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg
igazán, egy másodpercig teljes csend volt.

– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró.

– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra,
becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál
megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy
megnézze.

– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő.

– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva.
– Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna.

– Beszéltél vele? – kérdeztem.

– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És
nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony
kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a
kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.

A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés,
hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek,
nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt
egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.

– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal.
Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut.
Készpénzzel fizetett. Rögtön. A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól
kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért,
kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám?

– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató.

– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A
félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél
szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy
legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban.

Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább
beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek
nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre
fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az
asszonyoknak.

Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak;
Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:

– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a
Felvégen. Hátha meglátjuk őket.

Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön
ajánlkozott:

– Én majd vezetlek benneteket.

Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A
templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a
férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások
történtek, nagy nevetések, elámulások: – „hallotta már“, „hihetetlen“,
„no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a
Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a
patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a
tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:

– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle.

A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta:

– Pándyéktól, nagyságos úr.

Geigerné összecsapta a kezét.

– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen asszonyt?

– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem
most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak,
azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta
János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az
udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána
szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a
szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A
Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist,
új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám.
Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak.

A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy
vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk
tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi
különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat
ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről
összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni.

Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó
félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig
levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.

– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit.

Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés
volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a
földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság
várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már
menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott:

– Hahó, ott jönnek ni…

A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert
felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván
a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát
hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül
elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok
lökdösték egymást és vihogtak.

Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta
a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt
valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a
kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, a rácsra rátette
a kezét és dühtől reszkető hangon mondta:

– Minek köszönhetem ezt a szerencsét?

A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy
Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.

– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen.

Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt
meg:

– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak.

Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt
másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:

– Ezért majd számolunk.

Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult.
Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé
elfogódva kocogtunk Gyurka után.

Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját.

– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő
beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit
idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az
egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A
törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen
gyerekek. No majd megmutatom én neki.

… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, mindazonáltal kissé
nyomott hangulatban oszlott szét.

Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt,
nagyon udvarias, de hideg.

– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el
Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.

– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele neked.

Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta
magát egy székbe.

– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem csalódtam.

Csikorgatta a fogát.

– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd megmutatom
nekik.

Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával,
nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn…

– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy
elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb,
okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám.
Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.

– De Pista: Amerika és Kunszállás.

Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott.

– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta.
A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig
ott az ő apja a legnagyobb úr.

Újra legyintett a kezével.

– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik
segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok.

… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással fogadtak.

– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka.

– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled
segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek
provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez
egy szót se. És hapták!

Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában
azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben
agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem
pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból.

A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót
sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját
kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba
közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias
lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy
becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek
bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban
mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt
gentlemanekhez segítségért.

A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is hivatkoztam, eldöntötte
az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a
lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia
azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő
gentlemannal szemben.

Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat
kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról
panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a
pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan
összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az
aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem.
Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt,
amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen
beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két
golyót látta a füle mellett elrepülni.

A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki
Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja
lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és
lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát
és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre.

Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard
lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat
kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt
állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a
fickónak…

Pándy a párbaj után karon fogott.

– Gyere, – mondta.

Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az
asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait.

– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót se.

Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az
asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott.
Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva.

– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte mosolyogva.

Azután az íróasztala felé intett.

– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom
történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.

Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután
megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet
nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta,
hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt.
Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy
franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni.

Pándy hozzám fordult.

– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk
Berlinben. Azalatt megtanult németül.

Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami
ennivalót adasson.

– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy.

Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens
volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely
fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról
beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és
francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt;
és tudott énekelni.

Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért.

– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt szeretni?

– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem.

Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés
volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami
rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem
csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől
illatos…

A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit,
mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott
szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el
merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha
merészelnék – szintén nem fogadni…

Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre
csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem
mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel,
kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az
idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie.

A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott
nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte
őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek.
Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek
hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet
látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok…
Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és
órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha
megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron
körülfogták, faggatták, kicsufolták…

A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a
szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták
meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a
gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett;
erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház
oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a
kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház.

Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a
kaszinóba s bejelentette:

– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál.
Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az
valaha…

Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb
ujságot is tudott.

– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik rá.

Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem
Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.

– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van.

Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos
úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.

– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki.

– Tudom, – válaszolta. – Váratom.

Csodálkozva néztem rá.

– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy
félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar
lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok
majd viziteljenek itt a feleségemnél.

Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a
kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony…
tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy
teremtés… igazi… igazi uri hölgy.

Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a
takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött
gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a
birtokát. Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a
takarékpénztár részvényeit.

A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat
tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas
állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép
napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt
Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban
ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye.
Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony
is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta…

Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok
indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is
szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a
túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő
várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte,
hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben…

Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem
történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi
vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az
asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot
küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény
jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes
tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt érez“; és amikor a majális
estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a
majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a
vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal
fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.

Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál.
Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt.
Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje.

– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem?

– Hogyne szeretnélek, Gyurka.

– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki
akarok békülni vele.

– No, no, Gyurka…

– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember
bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.

Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta.

– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek.
Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.

– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést.
De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod,
beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval.

Gyurka felsőbbségesen nézett rám.

– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két
üveg!… De a télen rendkivüli közgyűlés lesz. Az öreg lemond.
Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere…

– Jól van Gyurka. Holnap.

– Nem. Most.

Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését.
Pándy mosolygott.

– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az előszobában.

De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön
bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit
vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja.

– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!…

Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a
hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és
kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi
azt a hibát, amelyet elkövetett…

Pándy kezet nyujtott neki:

– Jól van Gyurka. Ülj le.

Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy
odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót.
Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka
megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet
nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára;
Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony
egy tört magyarságu mondattal válaszolt:

– Nem tudni magyarul…

Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen.
Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de
lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta,
azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott…

Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva
mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:

– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén.

– Mi az Gyurka?

– Te, ez nem is csunya asszony…

– Kicsoda, Gyurka?

– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha fekete is.

Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy nyilatkozatot.

– Hogy annak micsoda termete van!…

Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az észrevételeit.

– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!…

Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel
a hűvös, szép májusi hajnalban.

Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó
hallatszott ki.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a szobalánytól.

– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben.

Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két lovassal találkoztam. Az
egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott
meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt.
Köszöntem nekik. Megállottak.

– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve.

– Huszár voltam én, – felelte Gyulka.

– De eddig nem lovagoltál.

– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom.

Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem Pándytól:

– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran hozzátok?

Pándy fanyarul legyintett.

– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak tetszik.

Megvakartam a fejemet.

– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban töltened?…

Megint bosszankodva legyintett.

– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell…

Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy
váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt.
A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.

Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban
állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és
nagyon nyugodtan mondta:

– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha akartok.

Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan
mondta neki:

– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én
megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat.
Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg
az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.

Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a
Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna
Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a
Jablonszky-házba, tudta az egész város.

Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép
fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a
vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és
Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.

A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a
válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve
jött hozzám Gyurka.

– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt?

– Mi?

– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház
ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt?

– Ki volt?

– Rovics Zoltán.

Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva mondtam:

– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a fejét.

Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta:

– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott?

– Nem? Hát minek?

– Az asszonynál volt.

– Ne mondd.

– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is
látta már egyszer…

– No ilyet. Hallatlan.

Gyurka elkeseredve fakadt ki:

– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az
asszonytól. Most ez lett belőle.

Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött:

– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki.
Nem én. Majd megmutatom.

– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan.

Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt.

– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat?

– A Jablonszky-ház?

– Igen.

Bosszankodva intett.

– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is
én… talán más is… Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután
éjszaka is eljárnak hozzá.

Undorodva intett:

– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam.

– Minek?

– Hogy utazzon el innen.

– És?

– Nem akar.

– Miért?

Pándy fanyarul mosolygott:

– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap.

Elfordult és még egyszer intett mély undorral.

– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud ellentállni.

Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid
habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél,
jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák
nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt;
még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden
mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett
kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon.



Regina kisasszony.

Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel
fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és
lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg,
nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt,
ami itt következik:

– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő
leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt;
egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a
zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy
félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy
októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a
buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton
négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent
piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket,
mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy
Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása
szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat
eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső
szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában
trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a
negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege.

Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti
összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt
keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt,
kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a
többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább
említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem
fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam
használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a
legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért
szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én
senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy
én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik
hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes
látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok
ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le…

Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint
beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én
megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a
forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát
lapozgattam a mocskos kis asztalnál.

Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan,
elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két
csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem.
A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt
kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem…

Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a
büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg
leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem
virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt,
alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek
engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste
összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha
munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta
színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is
aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene;
amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett
veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az
ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett…

… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem
reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt
hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált
engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem…
Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu;
leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt
negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom
egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak
az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra
sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a
gép mellett és kopogtat.

Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És
harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az
ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda
fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány
volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett
belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra
is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan
olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony
alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem.

Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és
Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem.
Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem jól
magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok
szerencsét kívántak…

Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és
sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos,
kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét.

– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon melegen.

Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan.

Éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – mondtam.

Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a
fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem,
leült és ráhajolt az írógépre.

Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb
dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott.
Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy
harcot vivtam a sikerért.

Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem;
végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy
koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak,
ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek
szokás nevezni… Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba,
hadd lássák, mi lett a praktikánsukból.

Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel
azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam,
bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle
kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb
rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az
ember…

Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár
mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár
emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott
állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az
arcán.

Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan
nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány,
szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá.
Nagyon kedves akartam lenni.

– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy
látom. Hogy van?

– Köszönöm, – mondta – jól…

Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának
éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény,
fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy
nem tudtam többet szólni.

Regina kisasszony szólalt meg:

– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén…

– Igazán? És nem bánta meg?

Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt:

– Nem.

Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem
eseményeiről. Az övének nincsenek…

Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden
ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes
lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és leült.

Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök
neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is;
negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről.

A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva
megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik
évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az
ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik
évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a
nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat.
Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem
hozzájuk a büróba.

Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr
jóindulatu és még mindig sokra tartja a jó modort… És a negyedik
szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina
kisasszony.

Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két
jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel,
az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru,
gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre…

Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így
találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert
arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog
házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős
vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a
hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala
mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon,
elaszottan, meddőn.

Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis
egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem,
hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok,
– ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott –
keserü lesz a szám és eltorzul az arcom.



A harmincnégyéves asszony.

Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy
pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel
elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon
élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie
kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni.
Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel
igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve
köszönt az asszonynak:

– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide?

– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e?

– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom természetesnek.

Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom
termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek
látszott nála.

– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni
jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék.

– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek
örülök.

Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a
kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:

– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt.
Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a
gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden
reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat
elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem
és eljöttem.

Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis
csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme
csillogott.

– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas
leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni.

– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb
asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted.

– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony.

Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek
találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és
bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan
friss és hamvasan üde asszonyszépség állt eléje. Zavarodott volt, mert
nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul
elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:

– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép
asszonyt.

A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek
találta és ekkor elhatározta:

– Udvarolni fogok neki.

Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig
együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül.
Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette;
szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott
rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne.
Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb,
műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony
felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat
együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte
bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely,
amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az
asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy
elutazik.

Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az
asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement
a szobába; a szoba sötét volt.

– Marika, – kérdezte, – itt vagy?

A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott.

– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra van?

– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak.

– Istenem, hogy elaludtam.

Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett
bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a
szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a
karját és megölelte az asszonyt.

Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat.
Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az
asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy
hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra
kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje?

Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta
pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül
való.

– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes vagyok.

Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő
is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt
utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a
délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült
meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem
pirult el. Dobó elképpedve nézett rá.

Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit jelent ez a viselkedés.
Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak.
Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami
tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem
tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most.

Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután
negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában.
Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz.

A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára
a kezét.

Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a
sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá,
minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban
forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt
szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek
hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony,
kiszabadította a kezét és otthagyta.

Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el
akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe;
végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és
tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb
feleség lesz belőle.

– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád.
Őrültül szeret.

Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony bejelentette:

– Holnap utazom.

Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte.
A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de
sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.

Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és
skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott
az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és
bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt,
amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban
közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga,
segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra
volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony
föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt
akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz
többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik
és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.

Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon
mondta:

– Marika… hát így válunk el mi egymástól?

Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és
megzavarodott. Nem tudott szólni.

– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről beszélek?

Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta:

– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről
beszélni… Hogy nem szabad beszélni.

Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett
neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden
föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart
mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő
hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy
diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis
szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta:

– Marika, gyere hozzám feleségül.

Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett,
gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás
volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a
biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta:

– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a
legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy
nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül.

Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő
nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt;
elpirult és hebegett:

– Marika… nem értem… nem értelek…

Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben,
azután megfordult.

– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz.

Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az
asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az
állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment
utána és később mellette.

– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem
volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna.
Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így
szeretném. De te egy kicsit félreértettél.

Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias
mozdulattal elvágta a szavát.

– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél.
Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled.

– Nem, nem, – tiltakozott Dobó.

– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami
köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így
kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.

Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen,
csendesen és nyugodtan beszélt:

– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem
voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a
gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam
magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint
jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan
lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé a két idő közé, amelyet én
munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem
töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden
fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled
találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…

Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá,
maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden
szégyenkezés nélkül mondta tovább:

– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az
én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony
leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit…

Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte:

– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik…
mert… mert…

Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta:

– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak.

Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően mondta:

– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem
tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt
szabad egy szót sem szólni.

Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment
az asszony mellett. Eszébe jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja
őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a
száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi
ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte
magát, hogy szinte fájt.

Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a
sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony
ekkor hozzáfordult.

– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a
biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az
életem utolsó örömét.

Ott volt a vonat.

– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám.

Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti kézszorítással.

– Köszönöm, – mondta még egyszer.

Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a
vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó
fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána.



Vilma.

Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze
mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát,
csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a
faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is
lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli
kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a
cukrászdába.

Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és
kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a
derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna,
az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő,
langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való
szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy
legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra volt
elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan
puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén
sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott
volna a boldog elragadtatástól.

A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki
valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután
visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le
róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy
folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette.

Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül
és bosszankodva fizetett.

– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és
szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség.
Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele.

Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog
csinálni.

– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz.

Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt.
Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment.

Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a
szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a
lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt
ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány.
Hosszu, férfias szabásu kabát volt rajta, a termetét csak sejteni
lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének
a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány
befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.

A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal
nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja
gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést
tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és
idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem
válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért;
be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly
megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:

– Hát így hagy itt?

A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy
percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet,
villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította
meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította
magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.

Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja
pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a
leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak.
Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és
melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány
gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett egy
kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy
karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte
összevonta a szemöldökét, azután mosolygott.

– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy –
boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én
kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.

A lány megreszketett.

– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott hangon.

Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a
lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a
számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne.

– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája
mindennap tiszteletét fogja tenni nála.

A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta
csókolni a kezét.

– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten
szerelmére…

– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány.

Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte
az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és
ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt
az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt.

Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és
bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van.

– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy.

A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit;
végre kimondta:

– Én szeretnék egy cukrászdát…

Dormándy elámult.

– Mit? – kérdezte meglepetve.

A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva
magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet,
amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne
a gazdája…

– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy
sértődötten.

A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem
ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő
nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet
olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki
kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék…

Dormándy hahotázott.

– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz
kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle.

A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött,
megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett
rá.

– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy
két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.

Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva
kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész
berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a
lány.

– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan.

– És ez így lesz ezentúl mindennap?

– Igen.

Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány
egyedül állott a süteményei között.

– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem
lesz vevőd.

A lány nyugodtan és biztosan válaszolta:

– Majd lesz.

– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled.

– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány.

Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig,
különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága,
kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran
és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, idegen szép
asszony, akit még csak most kell majd meghódítani.

Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő
héten kiköltözik a lakásból.

– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott
kell lennem az üzlet mellett.

Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés
napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe.
Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy
meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt
hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához.

– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta
Dormándy halkan.

A lány hálásan mosolygott.

– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy.

– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész
üzletet. Idevettem…

Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány
azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt
másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott,
számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem
akart elmenni.

Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához.

– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a
lakásodat.

– Nem lehet… A testvérem…

– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki.

– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik.

Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele
farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a
lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott
le rá.

– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem
mehetek ezentúl hozzád?

A leány szeliden válaszolt:

– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e ez.

Dormándy elvörösödött.

– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el.
Vagy gyere te hozzám.

– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet…

Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta
maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva
szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét;
idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa
bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan
gondolkozott.

– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge
nyomást érzett a szíve tájékán.

– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért
eresztettem ki a kezeim közül!…

Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte.

– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett?

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös
unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt
és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó
és kedves hozzá.

Másnap este megint ott ült a cukrászdában.

– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is
szerettél.

A leány könnyes szemmel nézett rá.

– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni
és a lába porát tudnám megcsókolni.

Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond.

– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan.

– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt
lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most
már szégyen volna…

Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott
vele és elment.

– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem
gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis
leány volt, valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a
cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most
a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége
és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a
tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne…

Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a
végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta:

– Most társadalmi állás kell majd neki…

Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer
a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt.

– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az
életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van…

Dormándy bosszankodva tiltakozott:

– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem.
Egészen másképpen.

A leány szótlanul csóválta meg a fejét.

Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem
is teljes öntudattal mormogta oda neki:

– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek?

A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje
szomoruan lehajlott.

– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva.

– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta
Dormándy csufolódva.

Mikor hazament, ezt mondta magában:

– Dormándy Péterné Krausz Vilma…

Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor.
Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen
tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.

Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött,
szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két
napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.

Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal
fogadta.

– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat,
azután a feleségem leszel.



Adrienne.

– Hol van Adrienne? – kérdezte Laci.

– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket megvárni.
Mindjárt itt lesz.

Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón
megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta:

– Az üvegháznál akartalak fogadni benneteket. Elkéstem.

Laci kifejtette magát a karjaiból.

– Adrienne, – mondta – bemutatom neked Kurcz Pétert.

Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, fölfelé
fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta ki a kezét:

– _Nagyon_ örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat beszélt
magáról…

Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és meghajtotta
magát. A leány nyugodtan állott előtte és áhitattal, naivul, nagy
szemmel nézett az arcába.

Csend lett.

– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. Azután
majd lejövünk.

Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a verandán.
Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik a legutóbbi
élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék mellett és nem
tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány.

– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A gazdaságot
is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó?

– Nagyon hálás volnék érte, – felelte Kurcz.

Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. Kurcz kissé
feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint kellett volna és
érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene.

– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon unatkozni?
Négy hét hosszu idő.

Kurcz tiltakozott:

– _Én_ semmiesetre sem fogok unatkozni.

– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci annyit
beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát.

Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen mosolygott
rá. Végre megszólalt:

– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok mulatságos
társaság.

A leány elkomolyodott.

– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot várunk magától. Én nem
szeretem a mulatságos fiatalembereket.

Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva mentek egy
ideig, azután a leány megszólalt:

– Tudja, hogy én már nagyon vártam magát?

– Igazán? Miért?

– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit
megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem fárasztaná
– magát kérném meg, magyarázza meg nekem.

– Kérem… nagyon szívesen.

– Igazán? Nem haragszik érte?

– De kérem… Parancsoljon…

– Arra akarom megkérni, magyarázza meg nekem, mi a felsőbb matematika.

A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és becsületesen
mondta:

– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, egészen
más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel kifejezhető
matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a matematika miért egész
különálló tudomány. Hogy nagy matematikai fölfedezések vannak. És nagy
megfejtetlen problémák… És mert Laci azt mondja, hogy maga… geniális
matematikus… hogy ez az erőssége… magától akartam megkérdezni…

A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni akart,
azután megállott s kételkedve kérdezte:

– És ez igazán érdekli magát?

– _Nagyon_ érdekel, – felelte a leány. – Nagyon érdekel. Soha senki sem
volt, aki megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok.
Úgy vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért terhelem…

– De kérem, kérem, – felelte Kurcz izgatottan.

– Hát akkor mondja meg.

Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón kezdett
magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal
nézte az ajkát.

Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány néha
fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és tisztelettel.
Délután egyedül voltak a verandán.

– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – Délelőtt
megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük ezeknek a
kutatásoknak?

Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt
szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta.

Laci a negyedik napon megkérdezte Kurczot:

– Öregem, nem unatkozol nálunk nagyon?

– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem
magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek ezek
a tieid mindnyájan.

– Az apám… ugy-e? Kedves öreg úr. Tudtam, hogy szeretni fogod.

– És az édesanyád! És a testvéred!

– Adrienne?

– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen csodálatosan
intelligens. És milyen művelt.

– Művelt?

– Igen. Bámulatos, hogy érti a mesterségemet.

– A tiedet?

– Igen. A matematikát. Hihetetlen, mennyit tud.

– Ah! Dehogy tud. Tőlem hallott néhány szót.

– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon
érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány ilyen
komoly tud lenni.

– Komoly? Adrienne?

– Igen.

– Hm!

Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek jöttek egy
délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. Délután érkeztek és
még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után cigány jött és a fiatalság
asztalbontás után rögtön táncolni kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen
és sokat.

Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, azután
kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá Adrienne. Ki volt
pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. Kurcz zavarodottan
fordult feléje és nem tudott szólni.

– Utálatos ugy-e? – kérdezte a leány szelid melankóliával.

– Mi?

– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le kell
néznie bennünket.

– Oh dehogy, szó sincs róla.

– De igen. Én ezt nagyon jól megértem. Én is lenézem.

Hallgatott egy kicsit, azután szomoruan sóhajtotta:

– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A háziasszony
vagyok!

Halkan hozzátette még:

– Az ember nem lehet mindig olyan társaságban, amelyet szeret.

Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután fölkelt, kezet
nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és naivul, őszintén és
bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és hálásan pillantott rá. A
leány szomoru mosolygással ment vissza a táncolókhoz és hajnalig
táncolt.

Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. Várták a
vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz rágta az ajkát és
izgatott volt.

– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide hozzátok.

– Öregem, – felelte Laci, – nekem volt öröm. Nekünk volt élvezet.

– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. Megismerkedtem a
testvéreddel. Jól megismertem őt.

– Hm!

– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A
legintelligensebb és legkomolyabb teremtés.

– Hm!

– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek neked.
Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, akiben ennyi
érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt.

– Hm!

Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. Laci
kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre bosszankodva
kérdezte:

– Édes, jó öregem, bizonyos az, hogy te csakugyan megismerted Adriennet?

– Igen.

– Alaposan?

– Igen.

– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan érdeklődik a
matematika iránt?

– Hogyne. Bizonyos, hiszen…

– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések.
Adrienne meg éppen nagyon furcsa.

– Hogy? Hogy érted ezt?

– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a lovak iránt
és az akadályversenyek iránt, mint…

Kurcz meghökkent, gondolkozott, azután komolyan mondta:

– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… Senkit
nem akar megbántani…

– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar kábítani. Az
írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így beszél irodalomról és
a festőkkel képekről… És semmihez sem ért igazában… És semmi iránt nem
érdeklődik őszintén…

Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült és
nyugodtan mondta:

– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, hogy éppen
testvérek nem értik egymást… Ő tudja ezt különben rólad… És különben
előre is meghivott, hogy ősszel, ha Budapesten lesztek, gyakran menjek
hozzátok…

Laci elcsüggedve nézett maga elé és megvakargatta a fejét.

– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz azért.
A nők nagyon furcsa teremtések.

– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz
bizalommal.

A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste a
testvérét.

– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a
barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit akarsz; ezt
az egyet hagyd ki…

– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én bolonddá?

– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika iránt és az
ő munkái iránt?

– Én nem hazudtam – felelte a leány halkan, de energikusan.

– Nem? Úgy? Hát talán…

– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. Nem
magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy egy-két
év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le fogod tagadni.

Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány azonban
halkan és méltatlankodva mondta:

– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy velem
máskor ily hangon beszélj.

Megfordult és elment.

Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a testvérébe. Laci
sajnálkozva és zavarodottan fordult el.

– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok hozzád: nem
érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd.

– Nem? Miért? Hogy mondhatod ezt?

– Léha.

– Léha!… Istenem, hogy félreismered.

– Kacér!

– Kacér?!… A legkomolyabb leány, akit ismerek.

– Sok pénz kell neki. Nagy vagyont akar.

– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és legegyszerübb
nő a világon.

Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután fölkereste
testvérét.

– Adrienne, – mondta neki komolyan, – ne folytasd ezt a dolgot Péterrel.

– Micsoda dolgot!

– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább folytatod ezt a
dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol vele, becsületszavamra
kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom neki, hogy félig-meddig el
vagy már jegyezve Harissal.

A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk Kurcz. Behivta a
szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött.

– Ugy-e, – mondta halkan, – maga jó barátom?

– Igen, igen, – felelte Kurcz nyomatékosan.

– Én a legjobb barátomnak tartom. Most a tanácsára van szükségem.

Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a szemét és
halkan és remegő hangon mondta:

– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy
hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság volna
hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy bizonytalan jövőre.

Felnézett, azután lesütötte a szemét.

– Magának mi a véleménye? Hozzámenjek?

Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután felállott és
hősies erőfeszítéssel mondta:

– Igen. Magának nem szabad várnia egy bizonytalan jövőre.

A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a kezét. A
leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel szomoruan és
lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást vetett rá, azután
kiment.

Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a násznép
között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett szobáról-szobára,
és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. Odasurrant hozzá.

– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam kezet
szorítani magával.

Kurcz bánatosan és megindultan nézett rá. A leány még halkabban mondta:

– Ugy-e, jó barátom marad ezentúl is?

Kurcz ellágyulva bólintott.

– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan suttogta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit a szíve szerint tenne…

Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet nyujtott
neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, lágyan, bánatosan
és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen visszavonta a kezét és
elsietett.

Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött hozzá
Laci.

– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy nem sokat
veszítettél.

– Én mindent elveszítettem, – felelte halkan Kurcz. – De nem busulok.

– Nem busulsz? Annak örülök. Miért?

– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen ettől az
egész esküvőtől.

– Hogy mondhatsz ilyent? Honnan tudod ezt?

– Tőle magától. Ő maga mondta.

– Mikor?

– Öt perccel ezelőtt.

Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan mosolygott;
erre ő is elhallgatott.

Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette a lépcsőn a testvérét.
A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy tömeg ember állott. A
leány madonna-arccal ment el közöttük és szeliden ült be a kocsiba.

– Adrienne, – sugta neki Laci a kocsiban, – utállak…

– Miért, Laci? – kérdezte szeliden.

– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A szalónod dísze
lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a menyasszonyi
ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert csalsz meg így? Már
meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy csomó okos emberrel, hogy
te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? Nem érzed, hogy a legrútabb
kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak köpni itt a fehér ruhádban és a
mirtuszkoszoruddal, úgy utállak…

Adrienne hallgatott. Azután odafordult a bátyjához.

– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam talán
azzal, amit mondtam neki?

– Azt nem, – felelte Laci zavarodottan.

– Nem boldogtalan?

– Nem…

– Hanem?

Laci nem tudott válaszolni.

– Hanem? – sürgette a leány a választ.

– Boldog, – felelte Laci kétségbeesve.

– Akkor mit akarsz! – mondta a leány egyszerüen.

Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a járó-kelők
megfordultak a kocsi után.



Az ősanya.

A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A
republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy
klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik
sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort,
meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt
tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk.

Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista
orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett,
az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák
rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André
Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője
ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen,
csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes piros lett. Vékony
karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:

– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság!

Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan
végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem
kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó
nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.

A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben
már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a
Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az
éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben
libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és
mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány
pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott
a republikánus vitéz.

A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a
köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult,
zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni
kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy
mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a
kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan,
egyszerűen és fenségesen mondotta:

– Köszönöm.

Karon fogott.

– Hol ebédel? – kérdezte.

– Rue Banville.

– Én is oda megyek.

Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu
volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt.
Politikus akart lenni.

– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt.
Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám
százezer ember és millió ember lelkén.

Összehuzta a homlokát.

– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok.
Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke
ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni.

Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint
eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon
szomoru arccal jelent meg.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némi habozás után bevallotta:

– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A
fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni.

– Miért?

– Mert én visszautasítottam.

– De miért?

Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak visszautasította.

– De miért? – kérdeztem. – Hát miért?

Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal
suttogta:

– Én nem mertem vállalni.

Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta:

– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek.

Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. Sajnáltam.

– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni?
Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.

Lehajtotta a fejét.

– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy
megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap
a szíve.

Egészen az asztalra hajolt.

– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az
abroszra.

Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig,
amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a
tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“
fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát.

Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne
folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.

– Gyere velem, – mondta.

Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon felé, onnan le a
Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem
szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor
előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután
elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám.

– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha
megtudnád, hogy _ez_ volt a dédapám?

Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett
hozzám, karon fogott és elindult.

– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, –
mondta rekedten.

– Mi? Mi történt?

Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta:

– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert,
akit a dédapámnak hínak…

Nevetni kezdtem.

– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és
szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem
megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi
volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a
tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik.
Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már
második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken.
És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült a vérem, ha zugni
kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami
nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció
kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz.
Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim
nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám _ez_ volt.

Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a
szoborra.

– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A
dédanyád…

Megszorította a karomat:

– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton!

Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg.

– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean
Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született
állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de
állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt
Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi
udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790
novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével
menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban.
Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok
ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?…
Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton.
Akkor kezdett ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész
ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük.
Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon
tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt
és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja
szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a
szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez
is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes
levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele…

Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra,
összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék
hozzá.

– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen.

Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu,
nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a
mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt.

A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe
rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A
tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi
történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta,
miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá
a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem
jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést…

Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a
katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal,
egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett.

Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell
menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni.
Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell
megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök
unokáit…

Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a
gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a
harctéren.

A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen
helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az
óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két
nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután
Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő
szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom
szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell
visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!…
A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták;
a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy
pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a
fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem
respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék
meg legalább egy bizalommal jött kisebbség megtámadásával a francia
lovagiasság legszebb tradicióit…

És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember
lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám
és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.

Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy
népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A
második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg:

– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi
hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.

Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a
lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal,
fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe.

– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam,
hogy beteg vagy. Mi bajod?

Nem válaszolt.

– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod?

Elfordította a fejét.

– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább
megyek.

– Maradj.

Leültem egy székre.

– Csak egy percig maradok, – mondtam. – Megnyugtatást akartam, hogy
nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is.

– De nagy bajom van, – válaszolta halkan.

– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami
veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél.

Elhuzta a száját, mintha görcse lenne.

– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között.

– Miért! Ugyan!

Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét:

– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan.

– Hát mondd el. Mi az?

Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg:

– Az egész dolog nem igaz.

– Mi?

– Az. Az egész. Danton.

Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő
szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:

– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek.
Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit
kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A
dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó
írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is
a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, kinek szólott. Egy
posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a…
dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok.

Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni.

– Mit csináljak most? – kérdezte.

– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült,
hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.

Kínosan nevetett.

– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni.
Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.

Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat.

– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt kihevered.

– Soha. Hivatalnok leszek.

– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy
a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.

Rám nézett.

– A dédanyám! – szólt megvetően.

Megcsikorgatta a fogát.

– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé
és eltakarta a fejét.



A mama.

Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek
és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és
nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A
történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig
egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve
benyitott a nagy művésznő hálószobájába.

Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte,
Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:

– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van.

Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán.
Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult.

– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva.

– Miért? – mondta Lovász ártatlanul.

– Micsoda történetet akart maga elbeszélni?

– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája…

– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról beszélni?

Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős
meggyőződéssel mondta:

– Maga meg van őrülve.

Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat
nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le
a fejét.

– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok őrülve.

Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna
szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani,
a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a
lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász
megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe.

– Nem is kérdezi, miért?

– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát
meg vagyok őrülve.

Az asszony nevetett.

– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós?

– Nem.

– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen
mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a
lányom… Maga nem tudta?

– Azt sem tudtam, hogy lánya van.

– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos.

– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam.

– Az. Ugy-e milyen szép?

– Igen, – felelte sietve Lovász.

– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves
már.

Lovász megnézte az asszonyt.

– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker
koronázza majd. Ámbár magát _nem_ anyósnak kívánja az ember…

Az asszony fölemelte a kezét.

– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad
nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél,
azt kidobom. Érti?

– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan
unalom…

– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem,
mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni
akarnak…

– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?…

– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele.
És általában viselkedjék tisztességesen.

Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két
kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta,
hogyan intéződik el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan
magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a
lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és
tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött.

Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé.
Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a
tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok
igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon
unatkozott.

Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább
szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a
tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva
élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel.

Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a
távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:

– Zsuzsó!

A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához.

– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó.
Zsuzsika…

Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló
pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei
támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a
helyéről és odament Lovászhoz.

– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve.

– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul.

– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is
veheti…

Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és
kihivóan felelte neki:

– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el?

Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan
folytatta:

– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr…

Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó
visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve
nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy
bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket.

Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott;
mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé,
meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig.
Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután
másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot
töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja…

Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt
forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák
állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra.

– Utaznak? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Egész nyáron lent maradnak?

– Igen.

Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és
megint elhallgatott.

– Mit akar? – kérdezte végre az asszony.

– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász.

– Mit?

Lovász fanyarul mosolygott.

– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét.

Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá,
a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a
torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán,
odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és
a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből.

– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga
lesz az anyósom…

– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak
szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy
szeretem magát.

– Tegeződnünk kell…

– Persze.

– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul.

– Természetesen, – felelte boldogan az asszony.

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és
szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan
várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő
rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre
egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett.

– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna.

– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva.

Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap
megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott
neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a
boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét
és a férje szereti őt.

Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a
férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha
ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz.

– A mama így gondolja…

Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb vezetője:

– A mama ezt akarja…

Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy
fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta
kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes
függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások,
vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül
az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát
egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra
megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált.

– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy
végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban.

– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt
akarom csinálni, amit a mama mond.

– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid
lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna
helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi
helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni…

A fiatal asszony reszketett a haragtól.

– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról
így beszélsz.

Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet
mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve
támadt neki a férjének.

– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az:
előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…

Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az
odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett,
csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta;
honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg
ez ennyi rossz tulajdonságot benne?

Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását.
Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy
fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy,
a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől
elkábulva, hevesen, gyorsan, mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit
tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza,
oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát:

– A mama egy…

Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben
megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az
asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután
elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda
hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott,
eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az
ajtót.

Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az
egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt:

– Nem látta a nagyságos asszonyt?

– De igen. Elment.

– Elment?

– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és elment.

Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta,
hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen
jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak
itthon volna…

Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még
egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál
volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot
keres.

Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább.
Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek –
egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor
fölmehet.

– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy
itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.

Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és
engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt
beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit
mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az
idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük
közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel
büntetni, végre is ők szeretik egymást…

Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután
gyorsan visszajött.

– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül.
Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre
engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt.

– Minden nap vártam. Hiszen imádom.

– Majd meglátom, mit tehetek.

Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz.

– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te
dolgodról.

– Milyen dolgomról, mamám?

– A házasságodról. A férjedről.

– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle.

Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy
elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy
félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni.

– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit mondott!

– Mit mondott?

– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki.

Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután
szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti
egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok.

– De hiszen nem is szeret engem.

– De szeret.

– Nem jött utánam.

– Jött. Itt volt nálam.

A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan
kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal
nézett maga elé, azután ezt mondta:

– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé.

– Miért, Zsuzsó?

– Mert téged megsértett.

– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a
dolgaitokba. És én nem haragszom rá.

– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!!

– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit mondott.

– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én
nem tudom azt neked mondani…

– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan.

A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban kényszerítette:

– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg!

A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét,
előrehajolt és remegő szájjal sugta:

– Mit? Hát ezt: „a mama…“

Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az
anyja szótlanul simogatta a fejét.

A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan
ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és
hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:

– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető hangon.

Azután fölháborodva folytatta:

– Ezt mondta!… Ezt mondta!…

Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér,
puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított
fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás
kezdete gyanánt, halkan mondta:

– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt.



A temesvári asszony.

Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két
katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy
kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott
vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter
Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér.

– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány.

– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta.

– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint.

– Bálint után pedig én jöttem.

– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az oduban.

– Sőt Bálint is velünk lakik majd.

– Bálint is? Bálint itt van?

– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a hadtesthez.

Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén
csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a
nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték
azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az
ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük,
akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt
töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a
vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének,
emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket
egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek
zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat
beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is
ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban.
Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter.
Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy
milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony.

A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a
leveleikért. A legény visszajött.

– Van levél? – kérdezte a kapitány.

– Van. A főhadnagy uraknak is van.

Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három
levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a
levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a
levelek fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra.

– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre.

A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az
asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel
jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt.
A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás
lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a
bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a
hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen
elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt.

Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás.

A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és
felsőbbséges mosolygássá.

– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a
másik kettőtől.

Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a kapitányhoz.

– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember
nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem
uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.

Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához
emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk,
azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a
kapitánynak:

– Ez nagyszerü. _Hát te is?_

A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte:

– Hát te is?

Azután Vetterhez fordult:

– És te is? – kérdezte tőle.

A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan nevettek.

– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor
öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig.
Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni.
Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy
gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem
olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát.
Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én
róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.

A kapitány hangosan nevetett.

– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad
kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál
vele és ő kidobott.

Bálint gunyosan kacagott.

– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg
róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta:
kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu.

A kapitány hahotázott.

– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint.

– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek.

Bálint intett a kezével.

– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?…

– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta.

A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott.

– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte
Bálinttól.

– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos.

– Minden héten látta kétszer.

– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő
nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha
eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor
áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni.

A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter
sápadtan hallgatott.

– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit mondott?

Vetter halkan, a foga között válaszolt:

– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett.

Bálint vigasztalta:

– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel.

Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz fordult:

– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. –
Egy ilyen ravasz asszony.

– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe
ment, az enyém Bécsbe. A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt
működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A
Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága
nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz.
Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is,
hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról
fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így
belébombázott a három levéllel.

– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint.

Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt
javasolta:

– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy
borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.

– Pompás! – mondta Bálint.

Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek
aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is
sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter
felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe.

Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat
galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a
hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél
még mindig ott hever az asztalon.

A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a
kapitánytól:

– Mikor küldjük vissza a leveleket?

– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a kapitány.

A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány
fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket.

– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva.

– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint.

A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel
szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme
és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A
kapitány neki is átadta a levelét.

Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral,
szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult;
zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze.

– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint.

A kapitány nyelt egyet és halkan mondta:

– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a rózsalevél!

Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak.

– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk
föl ezeket a leveleket.

– Igaz! – kiáltotta Bálint.

– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a kapitány.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen
elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte,
művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és
gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután
harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a
többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége
volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak.
Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában
nem volt szó a levélről.

Másnap este Bálint elsóhajtotta magát:

– De szép asszony is volt!

A kapitány sóhajtva nyujtózkodott.

– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele.

Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este
nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás
előtt.

Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De
mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu
lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir
megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a
vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az
asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta,
de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és
örömöket adó mivoltáról.

Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány:

– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá.

A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és
óvatosan magyarázott:

– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi
hűek voltunk hozzá?

– Igaz, – mondta Bálint.

– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást
sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így
boldogabbak?

Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta:

– Ez igaz.

A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman folytatta:

– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk
neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy
előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak
nekünk tett vele szolgálatot.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta,
hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt,
mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek.

– Igen, – mondta halkan Vetter.

– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy
olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje
mellett.

Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta:

– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, ahogyan bennünket
kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!

Vetter rekedten mondta:

– Milyen nagyon jó!

Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből.

– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az
édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.

A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé:

– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a
tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.

Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a
levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.

– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó
volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.

– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint.

Vetter félénken megszólalt:

– Igen, csakhogy…

Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá.

– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk.
Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.

– Úgy van! – mondta Bálint.

– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz
rólunk.

Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A
tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány
kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe.
Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A
nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép
asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona
buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.



Suzanne.

Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. Kiugrott a
kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval találkozott.

– Jó napot Margitka, – mondotta neki izgatottan, – itthon van Gergely?

– Nincs, – válaszolta a fiatal asszony. – Miért?

– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem gondolta volna…

– És? – kérdezte az asszony izgatottan.

– Nem hagyott hátra végrendeletet.

Az asszony elsápadt és leült egy székre.

– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála Istennek.

A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután
hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak nem veszi
a szívére?

A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott neki egy
pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután megnedvesítette a vízzel a
halántékát és a szempilláit és felnyitotta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? Semmi baj?
Mi?

– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi baj. De
olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén voltunk.

– Tudom! Tudom! – válaszolta Csiszér.

– Hogyne tudná… Maga is pörölt bennünket…

Csiszér tiltakozva emelte föl a kezét.

– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: a
kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb részvéttel és
legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely dolgainak a folyását.

Az asszony intett a kezével.

– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a mészáros is
csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké a végrehajtó… A
főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így megy tovább, akkor a
tavaszi tisztujításon nem választják meg. Képzelje el, mi lett volna
belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen… én
mehettem volna Pestre… tudom is én minek… talán kaszirnőnek…

– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem kerül rá
a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… ezentúl nem
szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint eddig; mert akkor megint hamar baj
lesz…

A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, ránevetett
Csiszérre.

– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem sajnálja
tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak akkor tetszem, ha
elegáns vagyok.

– Az igaz, az igaz, az igaz, – válaszolta Csiszér elvörösödve.

Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor meghallotta az
ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot hozatott, félig
teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután kétfelé törölte
szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta:

– No most beszélhetünk róla.

Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész vagyon
a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy félmillió
forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, Tengelyéknek… Még
vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet Csiszér elkészített.
Zabolay megvakargatta a fejét.

– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó Isten
elvehetett volna még néhányat közülünk.

Csiszér egy vonalat huzott a nevek alá.

– Nincs több? – kérdezte.

Zabolay gondolkozott.

– Nincs, – mondta végre.

– Hát Sátoryék? – kérdezte hirtelen Csiszér.

– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – még
azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki?

– Sátory Suzanne, – válaszolta Csiszér.

– Mi van azzal? – kérdezte Zabolay.

– Annak csak nincs joga semmire! – kiáltotta az asszony méltatlankodva.

– Miért? – kérdezte Zabolay.

– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott olyan
életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy inkább
mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… senki sem
fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz vagy mihez… a
háremében van…

– Érdekes, – mondta Zabolay, – én ezt nem is tudtam.

– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy ki nem
seprüzték…

– És miért ne lenne joga az örökségre? – kérdezte Csiszér.

– No hallja… egy háremhölgy!… – mondta az asszony méltatlankodva.

Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a ceruzáját és
beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét.

Zabolaynéhoz délután berontott Miklosics Juliska, az unokatestvére.

– Margit, – kérdezte lihegve, – igaz, hogy Sütő bácsi meghalt?

– Igaz, – felelte Zabolayné.

Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta
Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen keringtek így
az asztal körül.

Juliska azután levetette magát egy székbe.

– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt meghálálom
neked, ezt meghálálom neked…

Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska hirtelen ezt
kérdezte:

– Mit gondolsz Margit, elvesz Hellpach, ha lesz kaucióm?

– Igen, fiam, azt hiszem, igen. Szép lány vagy.

Juliska a tükör elé lépett és megnézte magát.

– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem tartott
volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám?

– Fiam, – mondta az asszony – nagyon sokan vagyunk.

– Mégis.

– Hát lehet… úgy… huszonöt-harmicezer forint egyre-egyre.

– Az jó, – mondta Juliska. – Az elég.

– Tudod, hogy Sátory Suzannenak is kell belőle adni?

Juliska felháborodva válaszolta:

– Csak nem lesz pofája, hogy elfogadja.

– Attól kitelik, – mondta Zabolayné megvetően.

Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából Csiszér
intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak melléje. Az
első szemle mindjárt a legszomorúbb eredménnyel járt. Kiderült, hogy
félmillió forintról szó sincs, a birtok az értéke feléig meg van
terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, ha félmillió korona jut a
rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást okozott, Érdyék egyenesen azzal
vádolták Csiszért, hogy elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr
helyébe új ellenőrök jöttek, ezek is hamar elveszítették a család
bizalmát, Csiszér ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér
rágalmazási perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására
végre békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az
örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre családi
gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján szótöbbséggel
dönt a birtok sorsa felől.

Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. Ide
tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a munkáját, utána
bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe mindenki belenyugodott.
Szeptember huszadikára össze is gyült az egész család. A nagyterem csak
éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak azok jöttek el, akiknek joguk volt
szavazni, hanem eljöttek az összes asszonyok és az egész fiatalság is. A
vidékiek is mind bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és
csipogó asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak,
nevettek.

Tizenegy óra tájban bejött Csiszér.

– Kezdjük, kezdjük! – kiáltotta ekkor harsányan Érdy Kornél.

– Mindjárt, mindjárt, – mondta Csiszér. Olvassátok csak ezt.

Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy Kornél
elolvasta a táviratot.

– Ejnye, a tulipiros rézangyalát, – mondta bámulva.

A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve elolvasták,
az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi van a
táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán végre harsogó
hangon elolvasta:

_Csiszér Bertalan ügyvéd_

_Marosvár_.

_Tizenegy órakor megérkezem_.

_Sátory Suzanne_.

A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok sikoltoztak,
mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. Csiszér végre
dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá és így ordította:

– Csendet kérek!

A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné még
belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a perszónának, ha
ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér beszélhetett:

– Az a kérdés, mit csináljunk, ha idejön.

Viharos felzudulás válaszolt a kérdésre:

– Kinézni! Kitenni! Kidobni! Kiseprüzni! Kirugni! Eltoloncoltatni!

Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, kidobás és
eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított:

– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni sem. Joga van
idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. Egyet tehetünk:
nem veszünk róla tudomást, ha jön.

– Kinézni, ez a helyes, – mondta Zabolayné.

A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett volt,
az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, úgy hogy
rövid zúgás után ez lett a megállapodás:

– Kinézni.

Ekkor bejött a fiatal Rábay báró. Elmondták neki, mi történt.

– Sátory Suzanneról van szó? – kérdezte még egyszer a báró.

– Igen.

– Biztos? Sátory Suzanneról?

– Igen.

– A kedive feleségéről?

– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A háremhölgyről.

– Azt akarjátok ti kinézni?

– Igen.

– Meg vagytok őrülve?

– De kérlek!… De Viktor!…

A fiatal báró egy kézmozdulattal elhallgattatta a felháborodást.

– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – Tudjátok
ti, hogy micsoda Sátory Suzanne?

– Micsoda? Majd megmondom, micsoda – dörmögte haragosan Zabolay.

– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. – A Sátory Suzanne címe:
_votre Altesse_. Tudod mit jelent ez? Fenséged. Fenséges asszony. A
francia követ a lépcső aljáig megy elébe, ha az estélyére eljön. Láttam
Kairóban.

Nagy csend támadt.

– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az ötvenedik
felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten csudájának.

– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven között.

– Mégis csak háremhölgy, – mondta Zabolayné gőgösen.

– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna Kairóban,
hogy rokonok vagyunk.

Ezt a kijelentést nagy méltatlankodás fogadta.

– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled meg,
hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled.

Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe nyult,
megnézte az óráját és felkiáltott:

– Tizenegy óra el is múlt már.

– Különben is szamarak vagyunk, – mondta Érdy Kornél.

– Miért? – kérdezték tőle.

– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön Budapestről
vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl sem jöhet.

Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a férfiak
leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig visszavonult a
kopott bársonypadhoz, amely a terem körül futott. Csiszér megnyitotta a
családi gyűlést és az elnöklésre felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán
Sándor köszörülni kezdte a torkát.

A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról tülkölés
hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, az utcáról
sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók felugráltak az asztal
mellől és kibámultak az utcára, az utcán pedig, a Fekete Bárány kapuja
előtt egy nagy poros automobil állott meg. A hátsó ülésen köpönyegben,
nagy fátyolos kalapban egy nő ült. Az automobil megállott, a soffőr
mellől leugrott az inas, kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos
kalapu hölgy ledobta a köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a
Fekete Bárány kapuja alá.

A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután riadt
zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe:

– Menjen mindenki a helyére.

Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön megértette, az
asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak sietve és csörömpölve
ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült a helyén, a terem olyan
volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán Sándor remegő hangon kezdett
beszélni.

Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory Suzanne.
Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben halálos csend
volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény felé, az asszonyok
megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták végig, a férfiak
elámulva és kínos zavarban bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele
a terembe, végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az
asztalt, azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta
be az ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz.
Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg.

– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az orrán
keresztül.

– Igen… igenis, – válaszolta Csiszér dadogva.

– Megkaptam a meghivóját… Eljöttem a tanácskozásra…

Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével a
bajuszához kapkodott.

– Igen… igenis, – mondta dadagva.

Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az asszonyok
kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal körül
megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta a
homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán keresztül, de
dallamosan és nyugodtan kérdezte:

– Nincs itt senki, aki nekem egy széket adjon?

Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva rugja ki
a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory Suzannenak. Az asszony
mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a bokáit.

– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró Rábay
Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor még nem
tudtam, hogy rokonok vagyunk.

Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen meghajol,
széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok kétségbeesve
szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az öreg Koppán Sándort
lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon beszél; az asszony
leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan suttog neki, azután
kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel és összehuzott szemmel
nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a haragtól pirosan fordítgatják
el a fejüket.

Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és dadogva
terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva tesz rá néhány
észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e valakinek még
mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán kimondja, hogy a bizottság
javaslatát a jelenlévők egyhangulag elfogadták, az asztalon egy okmányt
köröznek, amelyet mindenkinek alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs
kezébe veszi a tollat és néhány energikus vonással odakanyarítja a
nevét, Koppán Sándor hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra,
Sátory Suzanne feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay
mélyen meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és
kimegy.

A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután felrobban. A
férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek Rábayhoz, tolongás,
sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz rajtuk és mosolyog.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik Rábaytól.

Rábay megvetően von vállat.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és sértően.

– Erre az ostoba kérdésre nem is felelek – válaszolja hidegen.

Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik el a
társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek.

– Meddig marad itt? – kérdezi Miklosics Juliska.

– Egy hétig, – feleli Rábay.

A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét alatt
vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével.

– Hanem szép ám a bestia, – mondja fejcsóválva.

– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha Schillerné
nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni.

A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes hét alatt
csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül.

– Hová mégy? – kérdezik tőle. Nem ebédelsz itt?

– Nem, – válaszolja Rábay. Vele ebédelek a Hungáriában. Meghivott.

Erre ismét nagy felzudulás támad. Rábay azonban állja a vihart.

– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt kizárjátok,
hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. Hivjátok meg.

Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay vállat von, megfordul és
elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb lesz, egymásnak
magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, rekedtre kiabálják
magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le ebédelni.

Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a Hungáriából. Hat
szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az első híradás. A második
hírhozó már ebédelni is látta. Lejött Rábayval az étterembe, Rábay ott
bemutatta neki Götz grófot, a huszárkapitányt és még néhány
huszártisztet.

Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája felől
kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége nagy,
nyomasztó csendben telt el.

Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét kellett
volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre megszólalt Csiszér:

– Én azt hiszem, csakugyan ostobaság, amit csinálunk.

Gyenge ellenmondás hallatszott fel.

– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a kedive
felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a
huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát nekünk
is jó lehet.

– De a múltja! – szólt közbe egy asszony.

– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. Hátha
itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni…

Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. Csiszér maga is érezte,
hogy az volt, és gyorsan másról kezdett beszélni:

– Legyünk rá büszkék, hogy a mi rokonunk. Hivjuk meg estére.

Senki nem mert helyeselni. Ellenmondani sem akart senki.

– Egy háremhölgyet! – dörmögte végre Koppán Sándor.

– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e
valamelyik fiad hivatalt az udvarában.

Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki
hallgatott.

– Tehát meghivjuk! – kiáltotta Csiszér.

Hallgatás.

– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte
Csiszér.

Hallgatás.

– Intézd el te tapintatosan, – mondta végre Zabolay.

Helyeslő mormogás.

– Én majd elintézem, – kiáltotta föllelkesülve Csiszér.

A társaság szétoszlott. Csiszér sietett a Hungáriába. Kihivatta Rábayt.

– Siess kérlek, – mondotta Rábay, – kikocsizom vele.

Csiszér elmondta a dolgot. Rábay nevetett.

– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne neveletlenkedjék
nekem a büszke család, ha eljön.

Gondolkozott.

– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ és
beszélünk a dologról.

Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc múlva jött
Rábay.

– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem most mondd
meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon kínos.

– Miért lenne kínos?

– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok egy szót
se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, azután…
azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos asszonyt a
családban.

Csiszér vonogatta a vállát.

– Olyan nincs, – mondta nevetve. – Minek az?

– Hogy legyen kihez csatlakoznia. Hogy legyen vele valaki.

– Zabolayné, – mondta Csiszér.

Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony meghallgatta az
előterjesztésüket, azután habozva nézett Rábayra.

– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses barátság lehet
ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát irigyelni, hogy
sárgák lesznek beléje.

– Hát jó, – mondta erre Zabolayné. – Bizza rám.

– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. Még egy
asszonyt. Vagy lányt.

– Jó. Meglesz.

Zabolayné este félrehivta Miklosics Juliskát.

– Juliska, – mondta, – Suzanne idejön.

– Tudom.

– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint én.
Igen?

– Igen.

Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a fiatalság
táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és bejött rajta Sátory
Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. Rábay a karját nyujtotta az
asszonynak. Az asszony elfogadta a karját. Bejöttek a terembe és
végigsétáltak rajta. Rábay ekkor észrevette Zabolaynét és feléje
tartott. Zabolayné egy sarokban ült, kikereste ezt a helyet, hogy
egyedül legyen. Amikor az asszony feléje jött, felállott.

Rábay megszólalt:

– Nem tudom, kell-e, hogy bemutassam a hölgyeket…

Zabolayné kitárta a karjait.

– Suzanne! – kiáltotta. – Suzanne, drágám, megismersz még?

– Margit, kedves…

Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, Zabolayné
odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, suttogtak,
összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és odaintette Miklosics
Juliskát.

– Hát Juliskát megismered-e még? – kérdezte.

Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. Akkor
Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A terem elámulva,
azután felháborodva, végül kétségbeesetten nézte őket. Zabolayné egészen
lefoglalta Suzannet, semmi mód nem igérkezett rá, hogy más is
hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen tánc is volt már és a hármas
társaság még mindig suttogott, az asszonyok végül küldték a férfiakat,
hogy próbálják táncra kérni Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a
Zabolayné karmai közül.

Elsőnek a fiatal Érdy Kázmér állott meg a társaság előtt.

– Margit, kérlek, – mondta merészen, – mutass be engem a rokonnak.

Zabolayné bemutatta.

– Egy táncot akarok kérni, – mondta Érdy Kázmér.

Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő mosolygással
válaszolta:

– Köszönöm, most még nem táncolok. Talán később.

Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne kibeszélte
magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak.

– Ha akarja, – mondta – most megkapja az első táncot.

Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy sem
ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak egymásután mentek
oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és fáradhatatlanul táncolt, a társaság
elragadtatva nézte, hogy a csárdást milyen jól tudja még, a férfiak
odavitték hozzá a többi asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid
audienciákat, azután elbocsátotta a nőket, újra táncolt és mindig
visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához nevetgélni egy kicsit.
Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: Suzanne
csak azoknak bocsátott meg a családból, akik elsőnek borultak a nyakába,
az öreg Koppán Sándor a fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve
elment, szidták Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne
pedig egy kis társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt.

Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát egy
sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. Uzsonnánál
megkérdezte Juliskát:

– Juliska, mért nem mégy már férjhez?

Juliskának könnybe lábadt a szeme. Ekkor megölelte és magához vette.

– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy ilyen
szép lány, mint te!…

Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü főhadnagy. Az
udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt hitte, hogy az
örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer forint lett az ő része,
az nem elég…

– Én neked adom a magamét, – mondta Susanne. – Akkor elég lesz.

– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem vesz
el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem.

– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. Majd
férjhez adlak én.

Juliska félénken nézett rá.

– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen okosat,
ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter ott. Az rögtön
beléd szeret, ha meglát.

Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a fejét. Mind a
hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg:

– De… annak… ugy-e… több felesége van?

– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt
megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az első.
Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége van, az
európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel cserélnék itt.
Cserélnék veled?

– Velem nem! – mondta Zabolayné sóhajtva. – Azt tudom, hogy velem nem.

– Miért? – kérdezte Suzanne. – Mi bajod neked?

Zabolayné habozott egy kicsit.

– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség kiránt a
bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek Budapestre…
guvernántnak.

Elhallgattak.

– Én… talán… segíthetnék? – kérdezte Suzanne halkan.

Zabolayné intett:

– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg elkártyázza.
Nekem pedig alig telik egy jó ruhára.

Megint hallgattak.

– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges nevetéssel,
– gyere te is velem.

Ekkor idegesen nevettek mindhárman és nem beszéltek többet a dologról.

Juliska másnap megkérdezte:

– Suzanne, igazán elvinnél magaddal?

– Hogyne. Szívesen.

– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd lennék.
Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja.

Suzanne tapsolt örömében, megcsókolta a lányt tízszer egymásután.

– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt férjhez
adlak. És jó barátságban leszünk. Igen?

Elmentek kocsizni. Mikor beszálltak az automobilba, Suzanne ezt mondta:

– Három hónap múlva a magad automobilján jársz.

Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a Suzanne
ruháját.

Egy hét múlva Suzanne megmondta:

– Juliska, holnap reggel kilenc órakor indulunk.

Juliska mosolyogva bólintott.

– Akarsz az éjszaka nálam aludni már? – kérdezte Suzanne.

– Igen, – mondta Juliska.

Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely Juliskára
vár. Reggel hét óra tájban kopogtak az ajtójukon. Suzanne kiugrott az
ágyból és kinyitotta az ajtót.

– Margit! – kiáltotta meglepetve.

Zabolayné jött be az ajtón.

– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt mondtad, menjek
én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is magaddal?

– Mi történt?

– Elvinnél magaddal?

– Örömmel.

– Akkor megyek.

Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné közben
elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják újra
megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, őt, mert egy
új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli ruhája mintájára, –
meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; ő eljött; mire felébred,
akkorra a hetedik határon is túl akar lenni.

Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, biztatta,
hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat hordhat, milyen
társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. Megreggeliztek.
Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne toporzékolt örömében, a
másik kettő nevetett rajta, azután lementek, felültek az automobilra, és
az automobil a három jókedvü nővel kirobogott a városból.



Anna.

Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az
utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a
szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a
fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele
volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és
csapkodások hangjával.

Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve
kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy
kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos
könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a
megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is
hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy
rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg.

– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, – üvöltötte Laci, aki a
nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom.

– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő.

Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a
fiúkat és szigoruan mondta:

– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak.

Azután sietve hozzátette:

– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek.

A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc
alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon
kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az
anyjuknak:

– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony
csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.

Az asszony vonakodott egy kicsit.

– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög…

– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a
saját gyerekeim volnának.

– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez
menj.

Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit,
azután Anna megszólalt:

– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók
vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna
velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk.

A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy
szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az
az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől
estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a
könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy
hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni,
meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha
el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha
valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a
nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.

Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul,
minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár
egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket
valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A
kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen
és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei
és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik
minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a
gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már
csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a
könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az
az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy
fia.

Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza
tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített
neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik
két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét.

– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis
mindegy.

– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget
tudsz. Mit akarsz most csinálni?

– Beszélgetni akarok veled.

– Jó, – mondta Anna mosolyogva.

Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis
hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat.

– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy
tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.

– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól van.

– Hát csak menj el Lackó.

Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul
állott.

– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.

Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával,
magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg
ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az
öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre
pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta:

– Szervusz, Anna.

Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap
százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a
kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a
kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És
így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha
ilyen tüzesen. Soha férfimódra.

Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az
ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy
borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét,
érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a
vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen
megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga
iránt.

– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent
rosszra magyarázok. Pfuj.

Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának,
szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot.

Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott Lacival.

– Anna, – mondta a fiu halkan.

– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan.

A fiu megzavarodott és dadogni kezdett:

– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni…

– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan.

A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta.
Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá:

– Meg vagy őrülve?

A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna
megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament
az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az
ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő
szemmel nézett bele a sötétségbe.

Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista
lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament
hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett.

– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek.

– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna komolyan.

A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta:

– Nem úgy… én nem úgy…

Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a
nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe:

– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg,
amíg mérnök leszek…

Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal fölállott és
kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára.

– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással,
– öreg vagyok én már hozzád.

A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult
és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és
fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett
vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De
milyen szörnyü dolog ez…

Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu
egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó
szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy
érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel
egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a
régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk
lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a
kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden
érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók
megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé
elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal
végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy
ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.

Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre
utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot:

– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának.

A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most
hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a
három fiútól.

Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb
és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a
fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el
voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon
kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és
lelkifurdalásban.

Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben
bejelentette:

– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök
haza.

A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora
után megszólalt Géza:

– Anna kérlek, most mi is elmegyünk.

– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve.

– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele.

Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt:

– Ezt nem engedhetem meg.

– De igen…

– Papa nem engedné meg, ha itthon volna.

– De igen… Anna… kérlek.

– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen
maradt:

– Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este
alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el
Annától.

Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és
álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig
feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy
ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk
lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a
szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel
hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és
ujra teljes csend lett.

Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a
fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt
a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát:

– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón.

De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a
szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni.

Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az
ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a
nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával
a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.

Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és hallgatózott. Itt is
csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is
nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem
hallani.

Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót
kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába.
Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.

A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a
másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála
sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak…

Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és
várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult,
teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult
egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve.
Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt
lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig
szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a
fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal
sírt.



Szentpáli Iza.

A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház
felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.

– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák…

Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába
és megfogta a bal kezét.

– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan.

– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony.

Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi
bosszankodva nézett utána.

Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony
kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony
kibontakozott az öleléséből.

– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem
valamit?

– És ha akarnék? – válaszolta Halasi.

– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően.

Halasi dühbe jött.

– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem?

– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat
teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól.

Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután
meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer
végignézte sértően és megvetően, azután elment.

Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán.

– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a báróhoz?

– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint
kezded?

– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled
összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.

– Hát mit akarsz?

– Velem kivételt tehetnél…

Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit.

– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a
legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…

Halasi vonogatta a vállát és mosolygott.

– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám.

– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha!

– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted?

Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután
gondolkozva tekintett maga elé.

– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz.

Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a térdét.

– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette!

Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan
és bizonytalanul kérdezte:

– Mikor? Vidéken?

– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a
kórusban voltál, akkor…

Legyintett a kezével.

– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra.

– Hát mikor? – kérdezte az asszony.

– Itt. Itt fent. A Király-utcában.

Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva
maradt a csodálkozástól.

– Itt?… A Király-utcában?

– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven.
Második emelet.

Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az
asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta:

– Az nem igaz. Az piszkos hazugság.

Halasi ujra hangosan nevetett.

– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már
akkor is?…

Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította
és felindultan és reszketve mondta:

– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor…
menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…

Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte:

– Kitünő! Elfelejtette!…

Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután
kiegyenesedett.

– Piszok! – mondta halkan.

És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit.

– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén:
ugy-e nem igaz?

– Mi?

– Az: a Király-utcában…

– Az? Dehogy nem igaz. Miért?

Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és
zavarodottan folytatta:

– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem
igaz?

– De igaz.

– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle
aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e?

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta.

– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek.
Fölemeltetem a fizetésedet.

– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi.

– Mondd, hogy nem igaz.

– Mondhatom. De igaz.

Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt
előre:

– Hazug disznó vagy – mondta lihegve.

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább:

– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk
meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.

Halasi nyugodtan bólintgatott.

– Ez igaz – mondta.

– No hát!

– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi
asszonnyal dolgom, mint neked férfival.

Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a
két kezét és csendesen mondta:

– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy
szó sem igaz belőle.

Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott,
újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:

– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben mondd.

– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment.
Déltájban újra félrevonta a férfit.

– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett volna?…

– Mi?

– Az… hogy… én… hogy én… veled…

– Akarod, hogy elmondjam?

– Igen.

– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám?

– Nem. Szavamra mondom.

Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan beszélni
kezdett:

– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második
emeleten. Igaz?

– Ez igaz…

– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve.
Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban
találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és
megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a
másikat Juliskának. Igaz?

– Ez igaz…

– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam.
Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari
szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk,
gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is…

Az asszony végigsímogatta a homlokát:

– Erre… mintha… emlékezném…

– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban megcsókoltalak. Azután
néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám.
Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot
magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan
beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes.

Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét.

– Én nem tudom… Én nem értem…

A halántékát szorította.

– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak…
Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy
elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…

Halasi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű.

– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem
hagyott…

Megrázta a fejét.

– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen.

Halasi nyugodtan válaszolt:

– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék
flanell-blúzod.

– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem.

– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb
voltál, amikor felgomboltad.

Az asszony kétségbeesve mondta:

– Lehetetlen. Lehetetlen.

Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony
gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.

Harmadnap újra félrehúzta a férfit.

– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy
nem.

– Mondom, hogy nem.

– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem.
Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott
az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges
voltam…

– Hát az voltál.

– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá…
egészen jól visszaemlékezni…

– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az emlékezetedet…

Az asszony undorodva legyintett a kezével.

– Áh! – mondta haragosan.

Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét
mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és
megsímogatta az arcát.

– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz?

– Ha akarod: nem igaz.

Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony
kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan,
udvariasan és engedelmesen válaszolta:

– Ha akarod: nem igaz.

A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony:

– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak.

– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod,
igaz-e.

Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este
előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után.
Halasi megjelent.

– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony.

Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul,
teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve
megkérdezte az asszony:

– Ugy-e nem igaz?

Halasi nevetve integetett:

– De igen.

Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi
megfogta a kezét.

– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet
előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.

Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a
fejét.

– Nem emlékszem.

– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak.
Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg.
Itt, a füled mögött.

Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit akar.

… Reggel újra megkérdezte Halasi:

– Még mindig nem emlékszel?

– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan.

Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva
belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:

– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen.
Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat
azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az
igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány
volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz.

Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá.

– Esküszöl? – kérdezte izgatottan.

– Esküszöm.

Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan
ismételte:

– Üss pofon.

Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek – mondta.

A férfi bámulva nézett rá.

– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?…
Bánlak is téged! Hála Istennek!

Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan mosolygott.



Apoll.

Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába,
a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni
kezdett.

– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két
leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az
ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz:
végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves
leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük,
amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha
arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád
jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian
néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri
lányok.

Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az
öregeket azután otthagytuk, bementünk a két leány szobájába. Öt óra
tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra
tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész
estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.

Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem
volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt
óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös
dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és
okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos
lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember,
semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában?
Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon
alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután
hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak
az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük
illatával…

Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és
nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le
akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a
fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben,
a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem.

Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a
váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák
vannak, amelyeknek ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések,
bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le,
idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És
még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben…

Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva
a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az
arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és
csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól.

Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem
volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek
az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az
arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és
éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül
mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá.

– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok.

Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges
türelmetlenségtől.

– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen?

– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen
felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre
lódítottam.

– Hát menjünk – kiáltottam rá.

Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam magamban, amit csinálok,
förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben
élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk.

A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én
összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az
jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és
Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni,
gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy
fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban
befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa
és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:

– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos
úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal,
parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga…

A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot
dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te
ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit
ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem,
volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt
izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom,
nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz,
hogy mellettem megy és föl-föl néz rám.

Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni.

– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte.

– Igen – mondottam.

Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü
hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új
sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk,
fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.

– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre.

Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony
parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami
szemétdombon gázoltunk át.

– Itt vagyunk! – mondta.

Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem
után nyúltam.

– Tessék – mondta.

Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak
sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.

– Majd én vezetem – mondta halkan.

Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem
rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy
vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a
lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet.

Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy
megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig
rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös,
csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok és mindjárt itt
lesz az a lány is, az a friss parasztlány…

Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk szoba
volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával volt tele a
szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult és udvariasan
mondta:

– Isten hozta nálunk.

Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a jobboldalon
egy ajtóra.

– Itt van bent – mondotta – az a lány…

– Jó.

Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém állott…
előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő ekkor elővett egy
kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő fogta a
petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy asztalra.
Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba jobb fala
mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és dunnákkal. A
tarka párnák között egy borzas, barna fej látszott.

– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a torkán át
sziszegve.

A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, rám
mosolygott.

– Ez az – mondta.

És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután
visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és
odaléptem az ágyhoz.

Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem lehetett látni.
Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, visszarántottam.

Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves kis
parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü kis
parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, akinek
az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, riadt,
gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis állat.

Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, megnyugodtam,
elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem dörömbölése egyszerre
megszünt, az izgatott idegességem egyszerre lecsillapodott. Nem akartam
már semmit. Nem kívántam már semmit.

A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint a
vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, szegény
reszkető, bezárt kis Apollónia…

Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy szánalom és
bánat és fájdalom volt a szívemben.

– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem bántlak én
téged.

Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához ért a
kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a szegény, égő
arcocskáját.

– No kis Apoll… nem bántlak… no nézz ide… leülök… ne félj no…

Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor látta, hogy nem
mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét.

Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután
hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a párnába, ő
is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos szobában; föl voltam
háborodva, el voltam keseredve, el voltam szomorodva. Minek jöttem ide?
És ez a szegény, kis lány, ez a szegény, árva teremtés…

Fölálltam.

– No Isten áldjon meg kis lány…

Fölkapta a fejét, meglepetve fordult felém, felkönyökölt.

– No Isten áldjon meg!

A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… kimondani is
alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy _csalódás_ volt az arcán
és csalódás volt a nagy szemében… Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő
mégis csak azért került oda… ha reszketett is… hidd el… utálat… de a
végén, mikor nem bántottam… csalódást érzett…

Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden férfi
gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön más, de
nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és utálattal, úgy
fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan élünk, ez az egész
becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak elmenni… kimenni…
pihenni… elfelejtkezni mindenről…

Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a kapun, ki
az utcára. A vasúthoz. A vonatba.

Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom magamat.
És utálom az egész életet.



A királyné.

Egy ordonánc jött be az irodába.

– Az ezredes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, amely az
asztalán feküdt és bement az ezredeshez.

– Parancsára ezredes úr, – mondta feszes haptákban.

Az ezredes mosolyogva nézett rá és barátságosan mondta:

– Üljön le, kedves főhadnagy.

A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután összetette a
két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, mosolygott, a
fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen mondta:

– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár lovag
ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az ezred
kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné ő felsége
udvartartásához osztatik be… Azután adja át az összes ügyeket
Borchgraven főhadnagynak, öltözzék át, lejelentkezni nem kell, s
tizenkét órakor jelentkezzék a várban, a főmarsall úr ő
excellenciájánál.

A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve bámult az
ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes lemosolygott a
körmeire.

– Nos? – kérdezte vidáman.

A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre fölnézett a
körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett hozzá és
megveregette a vállát.

– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A felséges
asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz éve nem ült
lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő excellenciája önt
választotta. Megmondhatom, hogy ebben a választásban nagy része volt az
én meleg ajánlásomnak is. Ő excellenciájának azt a jellemzést adtam
önről, hogy az ezred legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje.

A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és az ajka
remegett.

– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy kicsit. És
siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie.

A főhadnagy fölállott. Az ezredes kezet nyujtott neki.

– Köszönöm, ezredes úr, – mondta dadogva.

– Isten vele, Hohenblum; és sok szerencsét.

A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a lakására, átöltözködött és
indult a vár felé. Még mindig el volt kábulva, meg volt zavarodva, a
szíve újra meg újra ijedt dobogásba fogott. A kocsi behajtott a vár
külső kapuján. A főhadnagy szeme előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt
össze minden: az őrség a kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett
udvar, a nagy ives ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg
kellett állnia, oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára,
hogy el ne szédüljön.

A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, de
leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, meg-megcsillanó,
füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni a halántékán és a
főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a karosszék aranyos diszítései
mind a nagy, füstölgő, csillogó homályosságba olvadtak bele.

A főmarsall előrehajolt, belenézett az arcába és halkan mondta:

– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik ő
felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő felsége
parancsaitól függ.

– Igen, kegyelmes uram.

A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még
halkabban mondta:

– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon ambiciózus.
Így van ez?

A főhadnagy ijedten dadogott:

– I… igen…

A főmarsall halkan mondta:

– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja cserbenhagyni.

Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, megfordult
és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, nagyokat
lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a zsibongó
homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, a feje nem
zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, akkor egyszerre
boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl benne. Ütögette a
combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, remegett,
nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól.

– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett szerencse!… Most
nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az udvarhoz, elébük vágni
az összes mágnástiszteknek, a gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak!
Érdemes volt okosnak lenni, józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most
még egy kis okosság és ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a
hadseregben.

Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló szerszámot,
kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, behozatta a
felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra előtt tíz perccel
azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy félóra. Izgatottan,
remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed hatkor kívülről szélesen
fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan
félre a kilincsről és az ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke
asszony jelent meg. A főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven
kifeszülve, száraz torokkal hadarta el:

– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal jelentkezik
felséged parancsára.

A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek a
főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a főhadnagyot, a
vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan bólintott a fejével.

– Jó, – mondta, – kezdjük…

Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment utána. A
szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá lépett, remegő
kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az ostort, a ló lassan
megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott alázatos utasításokat.

Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a szőke
asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a nyeregbe és
idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után leugrott a nyeregből,
sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj kezéből elkapta a
köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy szót sem, nem köszönt, meg
sem mozdult az arca. Három napig megint szünet volt; azután egy délután
a királyné megint besietett, felszökött a nyeregbe és véresre
sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy félénksége, tisztelete, rettegése,
lassanként elmúlt. Boldogan és hálásan gondolt a királynéra.

– Ilyennek kell lennie, – mondotta magában.

Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet élt.
Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal és
barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és
föllelkesedett, ha a jövendőjére gondolt. Egy vasárnapja ekkor egészen
szabad volt, ezen a vasárnapon elment ebédre az ezredhez, a tiszti
étkezőbe.

Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal nálánál
kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy kedves lesz,
udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy hurrázás támadt,
amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a főhadnagy kedves volt,
udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben egy kapitány fölemelte a
poharát és elkiáltotta:

– Hohenblum főhadnagy sikereire.

Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A főhadnagy
nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és szerényen mondta:

– Az én kedves ezredem tisztikarára.

Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak nagy
jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és harsogva
nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a tányérjára, hogy a
kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan ivott; a főhadnagynak is
folyton töltögettek, új meg új poharak jelentkeztek nála baráti
koccintásra, ő azonban komoly maradt és mértékkel ivott.

Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét hordtak
körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott hadnagy odament
a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve mondta neki:

– Ne feledkezz meg a hatalom polcán szegény barátaidról…

A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy leültette a berugott
embert és szeliden mosolygott. A berugott hadnagy sírt, üvöltve
esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak becstelenség elhagynia a
szegény, árva csapattiszteket, akik közül az uralkodói kegy kiemelte; és
a társaság egyre féktelenebbül, egyre tébolyodottabban nevetett.

Öt óra tájban a főhadnagyhoz odament Guyon kapitány, a barátja.

– Gyere most már, – mondta neki.

– Miért? Olyan jól érzem magamat megint köztetek.

– Gyere, – mondta a kapitány komolyan.

A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a
többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte tolongtak,
harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az ajtóig, újra
megéljenezték…

A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. Boldog
volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az utcán
gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan megszólalt:

– Miért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután
elmosolyodott.

– Sokat ittál, öregem, – mondta.

– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit ittam, hogy
elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az igazságot.

A főhadnagy bámulva nézett rá. A kapitány újra mondta:

– Mért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy nyugtalankodást
és ideges aggodalmat érzett.

– Hogy… Miért?… Hogyan gondolod? – kérdezte dadogva.

– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a
kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak…

A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a fejét a
kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon kérdezte:

– De hát miért?… Hogyan?…

A kapitány karon fogta és megindult vele előre.

– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz te? Hát
sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a választás? Hogyan
jutottál éppen te a kitüntetéshez?

– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a
főhadnagy.

– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért választottak
éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a
marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából valakit?

A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, aggódva és
reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá
és bele suttogta a fülébe:

– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbbé
lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az
emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe…

A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány körülnézett, és
még halkabban suttogta bele a fülébe:

– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton őrzik, hogy
valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket eresztenek a
közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert
kerestek ki a számára… aki… aki… aki természetesen nagyon megbizható és
aki… aki még azonkívül a legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami
bolondság elkövetésére ingerelje…

A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, hogy nagy
ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába,
azután a mellébe. A torkát, és a mellét nagy fájás szorította össze, a
kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste
elhidegedett, a csontjai is fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a
kapitányba, hogy el ne essék.

– No, no, – mondta a kapitány. – No, no.

Ránézett.

– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. Csak
tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess.

A főhadnagy elrántotta a karját.

– Mi az? – kiáltotta a kapitány. – Mit csinálsz?

A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány
ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni
kezdett és eltünt a sötétségben.

Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, megrázta a
kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. Odaállott a
tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre
hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult
szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta.

– A görbe orrom! – mondta.

Végignézett magán.

– A görbe lábam! – mondta.

Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, szélesre
kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára.

Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította az arcát
és sírt.

Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott
a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét
múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges.
Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe,
megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt:

– Ki fogok lovagolni.

A főhadnagy megijedt.

– Felséges asszony… – mondta.

– Kilovagolok! – mondta türelmetlenül és haragosan az asszony.

– Akkor engedelmet kérek, hogy magam számára is nyergeltessek egy lovat.

– De gyorsan! – kiáltotta a királyné.

A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget egy lóra, segített a
kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné
bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és
szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van.

A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment
az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A
főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a
királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy
félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a
fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad
vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és
repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten
vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat
és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott
erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját.

A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezüstzsinóros
lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy
melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó,
borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy
melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön.

– Ez őrködni jött, – mondta magában.

Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a
mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a főhadnagy mögött a
lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; azután újra széles mezőre
értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A
királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte,
mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek;
itt megállott. Hátraszólt:

– Kinyitni.

A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset
megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj hátrafordult.

– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak belülről
lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni.

A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és megvetően és
halkan mondta bele a levegőbe:

– Át kell ugratni.

A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. Magasabb másfél
méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy
forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné
pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De
őrültséget kell csinálni.

Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az
asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre fogta a
kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni kezdett; a
fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a
sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor
újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a
kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a levegőbe, a ló repült, át a
falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután
cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön.
Újra megkapta a kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a
nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót.

A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen
csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt.
Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, izgatott
lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le
rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta:

– Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörü volt.

A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen elszakadt, az
arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szívét nagy, édes
boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen
nézett föl a királynéra.

Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy
hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az
izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét.
Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta:

– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről nézném…

A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem
tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; választ várt;
azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a fejét és el akart
fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a
lakáj:

– Felség… biztos halál volna…

A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon ekkor
újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; megszólalt, és most
válaszolt a kérdésre:

– Igen, felség.

A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a szemei újra
kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és
gyönyörűséggel mondta:

– Még egyszer… Csak egyszer…

A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné megállott
az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy lassu ügetésben
ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu nekiiramodást
vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület
szorította össze a szívét. Eddig megsüketülve és elkábulva lovagolt,
most egyszerre megrázta a félelem. Az egész teste didergett, és egy
másodpercig úgy érezte, hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és
elvágtat ettől a rettenetes asszonytól.

Azután összeszedte magát.

– Most néz, – gondolta.

Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és
rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell halni.

– Hát meg kell halni, – mondta.

Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra megszorította.
A ló vágtatni kezdett. A keze remegve fogta a kantárszárat; odanézett az
asszonyra; a félelemnek még egy görcsös rohama facsarta össze a szívét;
belevágta a lóba a sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a
kantárszárat; fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan
a nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a
fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt,
surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu ívben
átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló első lábai
átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat fönnakadt; egy
másodpercig ingadozott, azután fejjel előre zuhant.

A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két másodpercnyi
nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a szemét.

– Nem haltam meg, – mondta.

Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész teste, de
tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott.

És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a
lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk
turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a
szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei
kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot.
Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta:

– Gyönyörü volt, gyönyörü volt.

Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte.

– Gyönyörü volt, – mondta.

A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné
odafordult a lakájhoz.

– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és hidegen.

– Felséges asszony…

– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti.

– Felség…

– Agyonlöveti. És hazamegy.

A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé,
felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta
a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott:

– Jöjjön, főhadnagy.

Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá,
hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el
minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A
szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad
keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az
ajtón.

Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A
királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett
rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi
erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két
lovat. Egészen este lett.

… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a
főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a
belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza.

Egy lakáj sietett elébe.

– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a kezében.

– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a
felséges asszonynak a hazatérést.

A főhadnagy nem válaszolt.

– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt
is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak
hasznavehető tagja maradhat-e.

A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy
kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte
összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek
menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan
és büszkén indult kifelé a várkapun.



Julcsa.

– Egy jó férj története. –


I.

Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit:

– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A
kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül
minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál
valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a
vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… Tésztát ne egyél…

Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az
asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, fátyolt kötött, a
karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a keztyűjét, körülnézett, és
azt mondta:

– Indulhatunk.

A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony vigyázott rájuk.
Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a
kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton
belefüzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az
asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.

A váróteremben könyörögve mondta az asszony:

– Gyere le minél előbb.

– Az első szabad napomon.

– Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre…

– Nem lehet. Idén nem enged az üzlet.

– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent
vagyunk a jó tenger mellett…

– Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van szükségük.

Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az
asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda
fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután
átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.

– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen hosszu időre.

Vajda meg volt hatva.

– Hermin! – mondta melegen és szeretettel.

A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az
apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda
sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután
eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar
kedvvel visszament a városba.


II.

Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet
kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá,
egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és
lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti
kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában
örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a
feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement
az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen.
Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni
még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és
kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen
ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni
tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell
eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.

A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel,
akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban
földerítette a társaságot.

– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A
tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.

A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári
vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott
csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul
forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos
asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre.
Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak
egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt
mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke
lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott
le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az
asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda
azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül
erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.

A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a
lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott,
kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött
be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten
elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a
társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság
fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának:

– Magatokra hagyunk.

Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki:

– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai
kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a
Csengery-utcában.

Vajda még mindig tiltakozott.

– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.

Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves
zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és
kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva
kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán,
undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott
az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a
homloka.

Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta:

– Menjünk.

– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz?

– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve.

– Nem.

A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan
kérdezte:

– Miért?

Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és
veszekedést provokálva mondta:

– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak…

Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván
mentegetőzött:

– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok.

A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyult a
zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány
megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.

– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány.

– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.

Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és
hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni
szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a
pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató
szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát,
nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte
magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen
életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott,
otromba lányokban.

Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba
ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében
és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog
belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.

Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött
feléje. Vajda elámulva állott meg.

– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve.

– Igen. Én vagyok.

– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?

– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.

– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.

Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva
mélyen aludt.


III.

Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen
kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba
ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.

– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.

– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.

– De nem…

A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután
visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután
kisietett és vizet hozott be.

– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a jégről.

Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány
még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.

– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán lefekhetik.

Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda
kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu
ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az
ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és
jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a
rend és a tisztaság.

– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem?
Nem is csengettem.

– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány.

Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában
hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját,
azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor
Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent
termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom
zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.

Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát.

– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok
írni.

Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül
ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy
furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az
arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a
lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és
lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána.
Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt
bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?

Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és
folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt a hálószoba ajtaja és kijött a
lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az
ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána,
nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a
hálószoba felé tartott; mosolygott.

– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen.

– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és kiment.

Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a
lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd
kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez
a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába?

Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal
a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind
természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét
alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A
barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel
és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint
akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a
budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó
és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg
újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja
csalni a feleségét.

És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét,
aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével
versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal
odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.

Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról.
Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a
szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a
haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül
kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg
kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az
ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik
a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme
elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…

Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután
visszautazott Budapestre.


IV.

Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte.
Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra
sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a
társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az
irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy
lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a
munkájától elszakítani.

Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet
ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes
vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija
és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a
fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor
gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy
napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a
lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen
mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele,
rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok
nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és
már észre sem vette.

Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a
feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett
nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és
nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és
idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer
meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy
azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó
levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a
gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a
levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.

Augusztus közepén egy délután, amint hazament aludni, álmosan,
félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból
visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér
gallér.

– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos.

Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a
lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.

– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz
belőle… Szobalány akar lenni…

Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki
állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott.
A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle,
az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői
formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei
is kicsik és megfinomodtak…

Mikor lefeküdt, kinevette magát.

– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen
jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak
én nézem más szemmel…

Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor
csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte;
behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és
elaludt.

Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe.

– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van…

Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte,
megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.

– Igen, – mondta, – nagyon meleg van.

A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és
alázatosan mondta:

– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a
gyerekek is…

Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.

– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így…

A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor
megszólalt.

– Hová való maga Julcsa…?

– Losoncra, nagyságos úr.

Megint hallgattak.

– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda.

– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány…

Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében
arról, mit kell most mondani.

– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva.

– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány.

Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult
a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a
keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a
szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.

– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát.

Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és
haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda
alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy…


V.

Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az
állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak,
szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos
kinevette.

– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység.
Hídd haza az asszonyt.

Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember
tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte
az íróasztala fölött a fali naptárját.

– Még két hét, – mondta boldogan.

Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és
tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett
volna, odaszólt neki:

– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.

A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az
ijedtség.

– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen.

A lány odaadta a ruhát.

– Kimehet, – mondta Vajda.

Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal
most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos
merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a
szeretője lesz…

Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.

Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni,
minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap…
két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei
visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott.

Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel,
bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a
dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor
egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az
előszobában? Talán egy férfi van nála…

Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje
fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:

– Végre is mi közöm hozzá?

De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt
a torka. Vizet akart inni.

Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és
haragosan, hosszan megnyomta.

– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki nála.

Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki
volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.

Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla
fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény
mellét is. A lábai is meztelenek voltak.

A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:

– Mit tetszik parancsolni?

– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet adni…

A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült
szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett.
A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult.
Megállott.

Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az
ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte,
hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul
az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most
vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul
nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és
magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és
lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a
lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de
már késő volt. Azután csend lett.


VI.

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban
nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó
fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra
elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint
rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy
utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a
kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan
rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart
menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt
ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét.
Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett
gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit
csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről
az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes
testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította,
beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki,
megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében
egy kanapéra és elaludt.

Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.

– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a
hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami
hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és
dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy
raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A
munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell
tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása
felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való
találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell
történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután
gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan,
fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca
sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és
bágyadtan mosolygott.

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek
a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem
tudott mást mondani, mint ezt:

– Üljön le Julcsa.

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte,
hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és
alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele
számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és
elszántan mondta:

– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony
hazaérkeznék.

A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.

– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást
várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még
egyszer mondta:

– Hogyne…

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség.
Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött
egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez
fogjon.

– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa.

– Igen, – mondta a lány.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy
igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a
biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a
fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az
íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni
az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az
eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab
százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a
pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva
kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a
kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész
viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte,
bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte
magát.

– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja
küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban
küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és
kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett
vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült
a karosszékben…


VII.

Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes
gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!…
Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a
lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most
a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt
éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?

Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy
legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha
rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg
egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és
megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó,
furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit
gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?

Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az
elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna?
Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a
pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa
magát?

Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán.
Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá.
Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot.
Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek
szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az
utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért
kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…

Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre.
Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy
idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az
egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a
lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban
egész délután a lány járt az eszében.

Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment
már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az
ágy. Vajjon itt van-e még?

Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát.

– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.

Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.

– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember
egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.

Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén,
visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött
tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta
és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.

– Behoztam a vizet, – mondta.

Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és
magához húzta.

Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a
világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és
félig magának, félig a lánynak mondta:

– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…

A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.

– De én akartam, – mondta csendesen.

Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte,
kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett,
visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg
kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan
és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának
minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb
nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az
meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés:
miért akarta?

Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt
védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia
magát.

– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.

– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány.


VIII.

Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be.
Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és
bevitte magának.

És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a
lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben
látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés…
Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor…

Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni.
Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele,
megmondta neki:

– Három nap múlva el kell menned.

– Igen, – mondta a lány.

– Nem sajnálod?

– Nem.

Vajda ránézett.

– Nem? – kérdezte.

– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám.

– Én? – kérdezte csodálkozva.

A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy
alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:

– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.

Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel
bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.

– Ezért akartad! – mondta kiáltva.

A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A
férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.


IX.

Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen,
vidám, hetyke.

– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán?
Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó
apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.

Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az
állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a
megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a
jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.

Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki:

– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének.
Ahhoz is egy öreg úr jár…

Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az
öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.

– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük.
Szeretetet. Pénzt.

Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem
törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:

– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az
embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig
csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig
tetszeni fogok magának…

Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor
összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:

– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.

– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam.

– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt.

A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:

– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az
édesanyám.

– Az anyád?

– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.

– Ő is csak parasztasszony.

– Mindegy. De volt ő itt Pesten is.

– Mit csinált itt? Hol volt?

A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre
megmondta:

– Egy olyan házban…

– Milyen házban?

– Egy olyanban… Egy rossz házban…


X.

Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az
irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta
magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a
falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a
kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő
vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és
elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart
együtt élni.

Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a
felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti
leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy
vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes
dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor,
amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant
az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a
felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége,
mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön
azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.

A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a
homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a
szobába:

– Hermin!

Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe?
Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond
majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot
érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt
erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az
elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan
volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy
érthetetlen megtébolyodás.

Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.

– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj!

A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és
belekiabált magának:

– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember
tegyen ilyent!

Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még
egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem
volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.

– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé.

Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az
elhatározását:

– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az
úton még ingerelte magát.

– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani?
Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens
bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a
feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket
fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok
én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?

Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári
nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami
belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és
fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban
volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és
természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és
hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a
lelkében.

Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.

– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.

A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és
hidegen nézett vele farkasszemet.

– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda.

A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve
a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:

– Még… nem… vett… nekem… lakást…

Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan fölnevetett. Ez a
piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába
ordított:

– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást.
Nem kellesz nekem.

A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon
halkan válaszolta:

– De nekem kell.

Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította
rá:

– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom
én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…

– Nem kell más, – mondta a lány.

– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak.
Kiruglak.

A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még
egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a
csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta
ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a
helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen
durvának lenni, holott három nappal ezelőtt…

Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután
újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és
halkan mondta neki:

– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom
magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én
kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a
dolognak.

A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem
válaszolt.

– No igen? – kérdezte Vajda.

A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.

– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben.

A lány nem válaszolt.

– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb?
Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?

A lány hallgatott.

– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére.
Ne álljon itt így. Hát mondja már…

A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta,
azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány
makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.

Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével.
Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott;
félig magának mondta gondolkozás közben:

– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez
is mehet. Miért ne menne el?

A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de
nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:

– Mert gyerekem lesz.


XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman,
frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt,
kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás
elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda
megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és
kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó,
megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva
válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle;
de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén,
azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az
öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt
rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész
lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit
csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak,
eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés
közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához
szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az
ajkát.

– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó
vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse
szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony
azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.

– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony.

– Nem lehet. Sok a munka.

– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már
hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig,
hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a
munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást
érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az
egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt.
Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul
ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a
gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

Az ebéd végén megszólalt az asszony.

– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné,
hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt
a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma
úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy
erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy
erőfeszítéssel mondta:

– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni.
Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog
ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról
beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan
és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár
remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám
vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a
székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony
is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől.
Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen
alávalóság…

Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és
keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte
el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a
drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul?
Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen
alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen
várt találkozás örömét mutatni?

Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá.

– Mi bajod? – kérdezte.

– Nem tudom… Rosszul vagyok…

Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.

– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy
rosszul?

– Nem tudom… Talán a hőség.

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda
fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda
ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt
el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra,
megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére,
belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott,
mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.


XII.

Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei
között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.

– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve.

Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir
aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt
meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a
kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba.

– Fenét, – mondta magában haragosan.

A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan
szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő
bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy.
Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az
asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk;
megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a
levelet és nem törődött vele.

Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni,
mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a
hivatalba…

Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha
csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott,
csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy
pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.

Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától.
Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy
hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun
bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt.
Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen
cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe,
nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket.

Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a
szobát, megismerte.

– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt.

– Nem? – kérdezte Vajda bámulva.

– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.

Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta,
mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet
folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan
kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.

Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt
rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda
bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a
botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a
lakásba.

Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett
rá.

– No? – kérdezte Vajda.

A lány nem válaszolt.

– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan.

A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda
haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre
válaszolnia, nyugodtan mondta:

– Hogy tetszik a lakás?

Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban
nyugodtan tovább mondta:

– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.

Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:

– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.

– De igen.

– De nem.

– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez…

Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.

– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.

– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy
gyerekem lesz.

Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra.

– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos?

– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos.

Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a
lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a
rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe
nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.

Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és
alázatosan és mosolyogva mondta:

– Most pénz kell.

Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:

– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem
adok. És volt a háromszázból is.

– Azt elköltöttem bútorra.

Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró
porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a
lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes
csinosságu lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre?
Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz
romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész,
nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes
lett a homloka.

– Egy pohár vizet, – mondta azután.

A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd
jött be.

– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány.

Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: –
ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan
installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a
cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.

Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget érzett.

– Minek kell a pénz? – kérdezte.

– A gyereknek… Gyerekholmira…

Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából
két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány
fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután
fölkelt és menni akart.

– Nem marad itt? – kérdezte a lány.

– Nem!

– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba…

– Nem! – kiáltotta Vajda.

A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult
kifelé.

– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány.

– Nem tudom. Nem jövök.

– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány.

Azután még halkabban hozzátette:

– A nagyságához…

Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét,
azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután
a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan
beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?

Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna.
Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden
gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette
őt a hatalmába.

Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc
hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében
– ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az
éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és
kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt
is, azért maradt lány. Már az anyja is…

Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női
rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és
értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női
egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy
erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen
szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt
tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő
mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és
hadonászik…

Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével
beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja,
hogy hivják.


XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a
lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen
tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így
parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi
életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást
erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan
válaszolta:

– Tudod: nem lennék többé a feleséged.

– Elválnál?

– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen
tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az
asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha
sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a
sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért
hűséget kiván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De
mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy
otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette.
Megismerte.

– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik.

Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.

– Mi kell? – kérdezte haragosan.

A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:

– Ugyan üljön már le.

– Nem.

– Itthon van…

Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután
odaállt a lány elé és rákiáltott:

– Mit akarsz tőlem?

– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten
kétszer kell jönni.

– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó!

– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy
maga az az úr…

Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan
magához akarja őt kötözni.

– Nem, – ordította, – nem.

A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:

– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem.

Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az
ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva
kiáltotta:

– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez.
Megmondom a feleségének.

Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is
elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott
az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott
körülötte.


XIV.

– Nekem pénz kell, – mondta a lány.

– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.

– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.

Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.

– Mennyi pénz van itt, – mondta.

Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte,
mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru
volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt,
egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten
megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő
letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy
elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni.
Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos
zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.

– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.

– Igen. Majd gondoskodom róla.

A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett.
Hizelegve mondta:

– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.

Vajda rábámult.

– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.

– Tudok róla.

Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.

– Nem, – mondta halkan.

– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két
gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a
felesége.

Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította,
földhöz vágta a lányt, azután elment.

A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos
asszonnyal.

– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a
nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.

– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.

Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba,
leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki
tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen
gavallér ő.

– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban
mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt
hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden
éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy
az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A
kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A
kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A
kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt
van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…

Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét
volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A
házmesterné elhallgatott.

– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.

Vajda dadogott.

– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.

Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett
ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte,
ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.

Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem
elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az
eszméletét, megállott és belenézett az utcába.

– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet,
meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg
vagyok. Minek él az ilyen ember?


XV.

Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.

– Micsoda lány?

– Valami cseléd.

– Jőjjön be.

Bejött. Köszönt.

– Kezét csókolom nagyságos úr.

Megismerte.

– Az én cselédem, – gondolta keserűen.

A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél
aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már
tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.

– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.

A cseléd habozott:

– Igen, – mondta azután.

Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még
egyszer megkérdezte.

– Egyedül van?

A lány beszédes lett:

– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos
Bese István, Italra kell a pénz.

Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a
cselédnek.

– Na vigye el italra, – mondta.

A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az
íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt
sokáig.

Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.

– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?

– Semmi…

Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett,
megfogta a kezét és könyörgött.

– Mi bajod? Mondd, mi bajod?

– Semmi.

Az asszony fölsóhajtott.

– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze,
tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni.
Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van
veled?

Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt
sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma,
megreszketett, fölugrott.

– Semmi bajom nincs, – mondta.

Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.

– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd
beszélünk… Most ne…

Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.

– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.

– Hát jó, – mondta az asszony.

Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.

– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.

– Micsoda kisasszony?

– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.

Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A
Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.

– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.

– Miért? Minek?

– A kisasszony beteg. Doktor van nála.

Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött
elébe. Az orvos volt.

– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi
hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység,
amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.

– Mi? Mi? Mit?

– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy
jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága
választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész
éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így
nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva
talpon van.

Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az
utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt,
kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és
boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.


XVI.

Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a
gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó
ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát
szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen,
zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett
miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet
pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.

– Jól van, hogy így történt, – mondta.

Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az
öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem
hagyta dolgozni.

– Most, – mondta, – most végzek vele.

Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca.
Ingadozva járt. Mosolygott.

Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.

– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?

A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan
mondta:

– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.

Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek
ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.

– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.

– Mert nem jött be hozzám.

– Eredj haza.

– Ha megigéri, hogy eljön.

– Nem. Nem igérem.

– Addig nem megyek el innen.

Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította
magát.

– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami
pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.

– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri,
hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…

– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.

– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a
rendőrségen, hogy maga ölte el.

Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel,
fenyegetően mondotta:

– Becsukják. Majd sírhat a felesége.

Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se
szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos
szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü,
talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés;
a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.

E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és
olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:

– Meg fogom ölni.

Rögtön utána egy másik gondolat:

– Vagy magamat ölöm meg.

Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre,
Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt,
hadonászott és kiabált.

– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.

Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta,
elmondatta vele az egész dolgot.

– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.

– Igen.

– Miért nem jöttél előbb hozzám?

– Féltem, hogy a feleségem megtudja.

– Hát aztán?

– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.

– De miért?

– Ő nem bocsát meg.

– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?

– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.

Az ügyvéd fölkelt.

– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.

Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment,
rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az
elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.

Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.

– No? – kérdezte. – No?

Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:

– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki
azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.

– Igazán? Igazán?

– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen
szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal
fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet.
Elhoztam ide.

Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.

– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne
ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.

Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.

– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?

Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony
kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant.
Levágtatott az első emeletre.

A lány ott ült az irodájában.

– Ki! – ordította rá. – Ki innen!

A lány nem mozdult.

– Ki! – ordította Vajda.

A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta,
hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.

– Meghalok, – mondta sóhajtva.

– Ki! – ordította Vajda.

Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány
kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A
lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a
feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe
hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.



TARTALOM.

  Marie  3
  Kis lányok  19
  Hanna grófnő  30
  A Tassy anyja  42
  A fekete asszony  53
  Regina kisasszony  74
  A harmincnégyéves asszony  82
  Vilma  92
  Adrienne  103
  Az ősanya  115
  A mama  126
  A temesvári asszony  138
  Suzanne  149
  Anna  171
  Szentpáli Iza  181
  Apoll  191
  A királyné  200
  Julcsa  217


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


39 |Ha egv |Ha egy

159 |Kiróban már |Kairóban már

187 |igaz – modta |igaz – mondta

196 |rám moslygott |rám mosolygott]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Marie és más asszonyok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.