Title: Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet)
 - Aráb rege
Author: Ali Bey
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet)
 - Aráb rege" ***


available by the Google Books Library Project



KELET TÜNDÉR VILÁGA,

VAGY

SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.

ARÁB REGE.

Ali-bey után

FORDITOTTA

ORBÁN BALÁZS.

MÁSODIK KÖTET.

KOLOZSVÁRTT, 1864.

KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.



XI.  A habesh-ek és az arábok.

Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete.

Midőn Szaif, oly hirtelen, miként leesett, talpra ugrott, –
visszatekintett, ha az valójában a szultánnő keze volt-é, a mi vállait
érinté; de az nem volt más, mint egy nagy és szép virág, mely egy
szomszéd fáról reáesett. De a szultánnő keze is nyilsebességgel
közeledett s már szinte utólérte, midőn egy hatalmas ugrással kisikult
kezei közül s nehány másodpercz alatt átlépte a kaput. A szultánnő még
inkább dűhbe jövén, hogy oly közelről elszalasztotta ellenségét,
észrevétlenül túlhatolt a vészes határon; de alig tett három lépést,
Szaif hirtelen visszafordulván, megfogá szép hajzatánál fogva s mondá:

– Világ királynéja! szépségnek eszményképe! én szeretlek téged. Akarsz-é
velem jőni?

– Fájdalom – mond Maniatanufusz könyezve – én itt nem vagyok más, mint
rabszolgálód!

S azután megpillantván Akiszát, mondá neki:

– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja
királynéjokat?

– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy
nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb
hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz
tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.

Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel
azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új
szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:

– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy
lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott
szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor,
midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő
sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret,
csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre
gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem,
miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?

– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi
történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat
ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te
Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked
azon szép kertről beszéljek.

S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért,
mondván:

Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a
Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz
folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből
összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma
atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre
készülnek.

– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.

S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új
nejével az arábok országa felé.

Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre,
s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:

– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett
igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább
nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek
le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet
elszállitand hazáig.

Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és
megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.

Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is
érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre
mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több
hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező
szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók
mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok
küldé.

A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten
vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét
megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók
veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték
hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is
magukkal vitték.

Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt
meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt
elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba
borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:

– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út
megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?

– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál,
útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most
minket a jó útba visszavezetend.

Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s
minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, –
30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő
szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S
mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt
Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.

Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli
kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy
szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt
Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria
iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát,
rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely
sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen.
Szkárdion felállván, eként szólott:

– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk;
mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell
találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek –
szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik
meg.

A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s
főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek
voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól
kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki
meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a
nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat
mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait
nyugodtan gyakorolja.

– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.

– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve
bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék
arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha
a vállalatban szerencsés leend.

– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál
alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem
elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő
szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.

Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a
nagy málik kimondá s el kellett mennie.

Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a
hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben
van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog
ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn
megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s
szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján
mondá:

– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?

– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif
Rádtól!

Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.

– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?

– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy
vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy
személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom
ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről
beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem.
Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben,
hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.

A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult
Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt
a szultánnak.

Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy
hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?

– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a
ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a
világot.

Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében
leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a
hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur
Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az
élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az
arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert
vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak
médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös
útazók lekiáltának hozzájok:

– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk,
kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük
ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba
fognak igazitani.

A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:

– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok
hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.

Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif
Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s
így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak
az arábok városa ellen.

Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi
készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak
állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy
porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag
porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a
tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó
sokasága a sisakok- és paizsoknak.

Az ellenséges sergek megközelitvén málik Efrah táborát, megállapodtak;
de számuk oly nagy volt, miszerint három egész nap kellett arra, hogy
egyesüljenek s tábort alkossanak; azután nem sokára a védsánczok
elkészültek s a két sereg hadi rendbe állott egymással szembe. De midőn
a következő reggel a habeshi sergek meg akarták kezdeni az
ellenségeskedést, bámulva látták, hogy az arábok táborát s városát
tenger környezi, melyen vitorlát huzott hajók járnak és sok apró
halászcsolnakok nyüzsögnek.

A vezérek ezt látva, elrémültek; de azután gondolák, hogy az bizonyosan
egy Barnokh által kitalált Szihir (bűvészet, mágia). Ekkor Szkárdion és
Szkárdis és az úton talált Szahirok visszavonultak egy sátorba s ott
sokáig működtek, hogy a Kamariát környező sötétséget és az arábok
városát s táborát környező tengert eltüntessék.

Málik Efrah és Szádun Eszendcse pedig magukhoz hivaták Barnokh-ot s
mondák neki:

– Az, a mit tevél, minket nagyon hátráltat s nem vezethet czélhoz; sőt
meg is gyaláz, mert mi hősökhez méltólag vassal vas ellen, mellel mell
ellen akarunk küzdeni; s a te képzelt erősségeddel azt hitethetnők el,
hogy félünk.

– Az én szándékom csak az volt – mond Barnokh – hogy még egy darabig
feltartóztassam az ellenséget, hogy így ti időt nyerjetek elkészülni s
egész erőtöket kifejteni; de mivel ti ellenzitek, én nem fogok többé
semmit is tenni.

Szaif Rád vezérei és a Szahirok negyven napig maradtak a sátorban, a
negyvenedik nap kijöttek, óncsöveket hozva magukkal, melyeken réz tollal
irt talszámék voltak; ezen óncsöveket bizonyos távolságra egymástól
felszurták a tenger partján, nehány bűvszavat mondtak, s a tenger vize
elörvényült s a csövekbe szivódott mindaddig, míg egy csepp sem
maradott; a hajók és csolnakok a vízzel egyszerre eltüntek. Ezután egy
nagy fehér papiros darabot vettek elé, eldobták azt, nehány rejtvényes
(cabalisticus) szavak kiséretében, ez mindig nagyobbodva emelkedett föl,
s végre mint egy óriási sátor szállott Kamaria palotájára, hol rögtön
világosság lett s a szultánné szenvedéseitől menekült; de ő nyugodtan
otthon maradott, várva a megkezdendő harcz kimenetelét.

Ekkor a két hadsereg szembeállván, a harcz megkezdése kihirdettetett s
az éjet kölcsönös őrködéssel töltötték el.

Más nap hajnalban Szádun Eszendcse volt első, ki a jól elkészitett
küzdtérre kilépett s nehány fordulatot tevén lovával s a hábeshek
hadsora előtt végig lovagolván, kiáltá:

– Van-é köztetek harcznok, ki velem szembe merne állani? én Szádun
Eszendcse vagyok, a ki még mindig a halál karjai közzé riasztá ellenét.

Alig hangzott el kihivó kiáltása, hogy a hábeshi hadsereg leghirhedtebb
hőse kilépett, s azonnal iszonyatos viadal kezdődött; de csakhamar
porfelleg rejté el a kiváncsi szemek elől a vívókat egy egész óráig,
ekkor az őket környező por szétoszlott s a hábeshiek láthaták a küzdtér
közepén két darabra szelt hősöknek élettelen tetemeit.

Nagy zaj támadt az ellenséges táborban s szitok zápora szóratott Szádun
ellen; de ez oly nyugodtan sétált a küzdtéren mint az oroszlán, midőn az
útjába került gyenge ellent félrelöki. – Egy más lovag lépett ki, s ez
az elsőnél rövidebb idő alatt le volt győzve, és így egy harmadik, egy
negyedik s egész estvéig, s a küzdés arányfokozatosan mind könnyebb és
könnyebb lett Szádunra nézve; mert a legjobb vívók az elsők voltak;
mindössze e napon huszonnégy lovagot ölt meg, kik mind a hábeshi
hadsereg legkitünőbb lovagjai valának. Az elválás órája kikiáltatván, a
két hadsereg visszavonult táborába.

Ezen estve a vezérek Majmunnal, Dementhur-, és Szábik-Asszalásh-al
együtt összegyültek s szultán Szaif Rád mondá nekik:

– Íme, legjobb s leghiresebb harczosaink elvérzettek, s ha mi minden
lovagjainkat egyik a másik után síkra állitjuk is, bizonyosak lehetünk,
hogy Szádun Eszendcse mind meg fogja ölni. Ti – mond a három vezérhez
fordulva – azért jöttetek velünk, hogy nyugodtan nézzétek hadsergünk
legyilkoltatását?

De a három hős egyhanguan mondá:

– Ki ez a Szádun Eszendcse, hogy mi vele foglalkozzunk? állits előnkbe
fegyverünkhez méltóbb bajvívót s meg fogod látni, hogy mit fogunk tenni!

De Szkárdion felelé:

– Zahl csillagzatra esküszöm, hogy most már senki sincs a hábeshi hősök
közt, ki Szádunnal mérközhetnék.

Erre a vezérek visszavonultak s más nap a csatarend megalakulván s a
küzdtér elkészittetvén, újból Szádun Eszendcse volt, ki az arábok
részéről kiállott; több hábeshi hős kiállott egymás után, hogy Szádun
villámcsapásai alatt elhaljanak, s Szádun e nap sokkal többet leölt mint
az azelőtti napon, s ő még legkisebb karczolást sem kapott.

A vezérek nyugtalanul s elhalványulva néztek az új tábornokokra.

A harmadik napon málik Efrah jelent meg a küzdtéren, s a málik hasonlóan
hősileg vívott s csaknem annyi ellent ölt le mint Szádun, s azonkivül
nehány foglyot is ejtett. Ez így folyt több napokig; málik Efrah és
Szádun váltogatva állván ki, megsemmisiték a hábeshi hadsereg legbátrabb
tiszteit.

Ekkor a vezérek türelemvesztve mondák a három hősnek:

– Ti nem akartok Szádun ellen küzdeni, mert nem hiszitek magatokhoz
méltó bajvívónak; de láthatjátok, hogy hadsergünk hová jutott, hogy
maholnap tisztek nélkül maradunk; ha e lenne czélotok – a mit hinni nem
akarunk – azt már körülbelől elértétek.

De ezek fennyelgően felelék:

– Bármennyi vészt hozott is reátok ez az ember, mi mégsem fogjuk
magunkat hozzá lealacsonyitani; rendeljetek átalános harczot s
meglátjátok, hogy észrevehető lesz-é tiszteiteknek hiánya! Mi kipótoljuk
helyeiket, s ha a véletlen a tusa folytán ama Szádunnal összehozand,
érdemlett büntetését elveszi.

A vezérek elfogadták ezt a tanácsot s más nap csatarendbe állittattak a
sergek. Málik Efrah rögtön átlátva az ellenség szándokát, nem várt egy
perczig is, hanem rohamot fuvatva, támadólag lépett föl. A két hadsereg
összecsapott s iszonyu tusa, iszonyatos öldöklés kezdődött; nem lehetett
többé hábeshit és arábot megkülönböztetni, s a vér patakként folyt, a
fejek százait sodorva magokkal, – sok gazdag és szegény egyenlő volt e
napon a halálban; – s hogy e nap minden iszonyait jellemezzük,
följegyezzük a történeti hagyomány szavait, hogy „még a bölcsőben levő
kis gyerekeknek is megfehéredett a haja az ijedség miatt.“

De az elválási óra bekövetkezvén, a két hadsereg nagy bajjal elvált
egymástól s mindenik visszavonult tanyájára.

Reggel hasonló harcz folyt, s ilyen a harmadik nap is. Szádun Eszendcse
négereinek merész bátorsággal párosult hősiessége sokat tett arra, hogy
málik Efrah sokkal kisebb serge előnynyel állhatott meg a nagy szultán
roppant hadserge előtt. De a harmadik napon gyengült a kis sereg
hősiessége; érezték, hogy többé az ellenség túlnyomó erejének ellent nem
állhatnak; már sátraik felé visszanyomultak, midőn a hatalmas Isten egy
könyörülő tekintetet vetve reájok, segélyt küldött számukra.

Míg amazok a hábeshiek előtt gyengülve ingadoztak, az alatt két lovag
vágtatott feléjök, s az Szaif Züliázán s a tengerészeit vezető Abuttai
málik volt.

Szaif Züliázán közeledvén a két hadsereghez, rögtön átlátá a helyzetet s
hatalmas hangján kiáltá:

– Allah nagy és hatalmas! átkozottak, én Szaif Züliázán vagyok!

Abuttai ismétlé, hozzátevén, hogy

– Én málik Abuttai vagyok!

S az arábok élére állottak.

Szkárdis és Szkárdion Szaif megérkeztét látván, elhalványultak; a
mellettök elhaladó. Majmun őket remegni látván, kérdé, hogy mi félelmök
okozója; – de mielőtt felelhettek volna, Szaif Züliázán, Abuttai s
társaitól követve, előttök volt s betört a hábeshiek sűrü rendeibe, s a
fejek hullottak előtte, mint a búzafejek a sarló alatt; csakhamar a
hábeshi sergek ijedten nyomultak vissza, útat nyitva a félelmes hősnek.

A vezérek ekkor megmutatván Majmunnak Szaifot, mondának:

– Íme, az arábok nagy hőse, a ki okozója mindezen bajoknak, s ki előtt
egész Hábesh remeg!

– Hogyan – mond Majmun – ez a ti ellenségtek legerősbike? ez az, a ki
nagy szultánunk szivét annyira sebzé, hogy az még maig sem gyógyulhatott
bé? Jól van, ezzel már megvívok örömest s idővesztés nélkül megyek
megmenteni titeket ezen személytől.

De a nap lehanyatlott a láthatárról s más napra kellett hagyni e
harczias tervet. Szaif pedig kedves Shámája, málik Efrah és Szádun
ölelésére sietett, kik őszintén örültek megérkezésén s azon szükséges
segélynek, melyet hősiessége csalhatatlanúl igért.

Szaif Rád táborában pedig vezéri gyülés tartatott, melyben a két
testvérvezér nagyon nyugtalan volt Szaif reménytelen megérkezte miatt;
de a vad Majmun biztatólag mondá nekik:

– Az az ember nyugtalanit titeket? Ha azon ember az, kit én láttam, úgy
esküszöm, hogy holnap reggel egy kézzel fogom lezúzni mint egy
szalmaszálat. Legyetek hát nyugodtak; meg fogjátok látni, holnap minő
fordulatot veendnek a dolgok!

De ekkor a más két hős kérdé, hogy minő joggal akar Majmun első kiállani
Szaif ellen, s a felett, hogy ki legyen az első, el kezdettek vitázni.

– Valójában – mond Szkárdis – éppen most van ideje ilyen perpatvarnak.
Adja Hábesh védcsillaga, hogy ne kellessék holnap mind a hármatoknak
vívni!

– Igazán – mond a, három hős – a te félelmeid, vezér! egy cseppet sem
hizelgők reánk nézve s főképpen egy viadal estvéjén a vészmadarakat nem
igen szokták szeretni.

– Engedjetek meg – felelt a vezér – én nem kételkedem hősiességtekben;
de ti Szaif Züliázánt kinézéséről és termetéről itélitek; – én pedig
ismerem azon nap óta, midőn mint csecsemőt a pusztáról hozták s tudom,
hogy még soha senki előtt egy lépést sem hátrált s azon első nap előre
láttam mindazt, mi lassanként valósult; mert ő eddig valójában kard volt
Hábesh feje felett. Ne higyjétek azért, hogy valamely közepes
tehetséggel lesz bajotok, mert soha a világon nagyobb dicsőségü hős nem
leend mint az, ki Szaif Züliázánt legyőzi.

A ravasz Szkárdis igen jól tudta, hogy kiknek beszél, mert alig végezte
szavait s a perpatvar újból megkezdődött, s mindenik első akart Szaif
Züliázánnal megvívni. De a vezér ekkor mondá:

– Három egyenlő hősiességü ember között választás nem lehet, ott a
véletlennek kell határozni; azért nektek sorsot kellene huzni, hogy
melyik küzdjön holnap Szaif ellen.

A három tábornok ezt a javaslatot elfogadta s a sors Szábik-Asszalásh-t
jelölte ki.

Következő nap, midőn a nap fénylő sugárözönét a földön szétönté, a két
hadsereg csapatjai fel voltak állitva a csatatéren s Szaif Züliázán a
regg tüzétől fénylő fegyverzetével úgy jelent meg, mint a teremtés első
reggelén felötlő új nap. Méltóságos komolysággal vonul el a hábeshi
sorok előtt, s azután a vezérek- és tábornokokkal szembe megállván,
kiáltá:

– Annak, a ki már ismer, ez az ismertetés elégséges; de annak, a ki nem
ismer, tudtára adom, hogy én Szaif Züliázán, a harcztérek királya,
emberek és nemtők legyőzője vagyok.

Ekkor a sorstól kijelölt Szábik-Asszalásh rögtön kilépett s szót sem
ejtve egy erőteljes támadással lépett föl; Szaif, vágásaiból nehányat
felfogott s minden erőfeszités nélkül visszánozta, mintha csak védeni,
de nem támadni akarna. De nem sokára ellenfele balkézre vette fegyverét,
s azután kevés perczre ki volt merülve; ekkor Szaif, Asszalásh mellé
ugratott, övénél megragadván, szemébe kiáltá:

– Az Isten hatalmas s védelmezi a benne hivőket és a bálványimádókat
üldözi!

Ezt mondva, kiemelte a nyeregből, mintha egy madár lett volna, s átadta
foglyul katonáinak.

Éppen dél volt s daczára a vívott harcznak, Szaif Züliázán a küzdtéren
maradt, várni látszatván egy második bajnokra; de a meglepetés uralgott
e perczben az ellenség tisztjein s Szaif látva, hogy senki sem lép ki,
visszatért sátrába.

Következő napra a két hős újból sorsot huzott s az Dementhur-Alvahish-t
találta, a ki két oroszlánával jelent meg a küzdtéren; – ez a két állat
úgy volt betanitva, hogy urokat gyengülés esetében segiték; s midőn
Dementhur, Szaiffal szemben, állást foglalt, az oroszlánok egyike
jobbról, másika balról foglalt helyet. Dementhur megkezdé a harczot, s
mivel ő tegnapi elődénél erőben gyöngébb volt, több ügyességgel pótolta
e hiányt, s a vívás egész estig tartott; de ekkor gyengülni kezdvén s
látván, hogy Szaif éppen semmit sem vesztett erejéből, visszahuzódott,
mintha egy percznyi nyugalmat akart volna venni, s a jobb oldalon levő
oroszlánra nézett; ez rögtön ugrásra vonta össze magát; de Szaif
leugrott lováról s kardjával fogta fel az ugrást és az oroszlán fejét
két darabra szelte; a bal oldali oroszlán ezt látva, szinte Szaifnak
ugrott, de ezt is hasonló sors érte. Dementhur bajtársait halva látván,
felkiálta:

– Hogy vágják le kezedet, Szaif! s hogy ellenségeid úgy tegyenek veled,
mint te oroszlánaimmal!

S ezt mondva, dűhvel rohant Szaif Züliázánra; de ezt megrenditni nem
tudá, s bár Dementhurnak ereje lankadott, de nála az ügyesség és
tudomány pótolta az izomhiányt, s így a viadal még egy óráig tartott; –
ekkor Szaif bevégzendőnek itélte a harczot s ellenéhez ugratott,
kiáltva:

– Allah hatalmas!

S leragadván ellenét lováról, mint foglyot az aráb táborba vitte.

Szaif barátjai örvendeztek e kettős győzelem felett, míg a hábeshi
hadseregben bámulat és félelem uralkodott, s a két-testvérvezér
Majmunhoz menve, mondák neki:

– Most egyedüli reményünk benned öszpontosul; nagyok az érdekék,
melyeket kezeid közé helyezünk; mert ha te is legyőzetnél a többiekként,
akkor nem maradna egyéb hátra, mint egy rögtönzött s szégyenteljes
visszavonulás.

Ekkor Majmun fennyelgően eképp felele:

– Ha legelébb engedtetek volna kilépnem, miként én ohajtám, akkor mindez
nem történt volna meg; Dementhurt és Szábikhot büszkeségök elveszté; de
azért aludjatok csendesen az éjjel, mert én holnap összekötözött kézzel
fogom ide vezetni azt a nagy Züliázánt, a ki végre is egy nagyon kis
egyéniség.

Reggel, midőn a nap elhomályositá a csillagokat, a két hadsereg már
lábon volt. Majmun büszkén lovagolt a küzdtéren s Szaif készült kilépni,
midőn Szádun lábaihoz borulva mondá neki:

– Isten vezére! kérlek engedd meg, hogy ma én lépjek fel; mert ezt az
embert, mint mondják, csupán azért hozták el vadonából, hogy ellenem
küzdjön.

– Az lehetetlen – mond Szaif – mert arra várnak, hogy ma is én jelenjek
meg a tusán!

– Két egymásutáni nap láttak téged – mond Szádun – s ez több mint a mit
megérdemelnek; különben is ez az ember egy vad néger, mint a te alázatos
szolgád, s ez jogosan őtet illeti; azért könyörgök, engedd, hogy én
álljak szembe véle!

Végre hosszas kérések után Szaif engedett, s Szádun azonnal kiugratott s
nehány másodpercz alatt Majmun mellett termett.

Ez rögtön megismerte, hogy az nem Szaif s rákiáltott:

– Állj meg, ki vagy?

– Hát nem tudod-é te, kit ellenem küzdeni hivtak meg; s ha nem ismernél,
tudd meg, hogy én Szádun Eszendcse vagyok, a ki veled a halált ma meg
fogja ismertetni.

– Hogy üdvösség ne érjen, a szerencse soha meg ne közelitsen! – kiált
Majmun – én ma Szaif Züliázánnal küzdeni léptem ki s veled tusára kelni
nem akarok, mert te nem vagy méltó az én fegyveremre!

– És te miféle kutya faj vagy – mond Szádun – hogy uramnak nevét még
kimondani is mered? tudd meg, hogy elébb engemet kell legyőznöd, s csak
azután közelitheted meg Szaif Züliázánt!

Az ezen szavak által dűhbe hozott Majmun, Szádunra tört, de ez feltartá
a rohamot s iszonyatos harcz kezdődött; csak a kardok csattogását s a
lándzsáknak a paizsokon való csengését lehetett hallani, s ez így
tartott három egész óráig, végre két mérges szúrás ugyanazon időben
történt, Szádun átdöfte Majmun paizsát; de ez megmenté életét,
félrevonulván, s ekkor egy dühös vágást intézett Szádun fejének; –
Szádun félrekapta fejét s Majmun kardja csak vállát érheté; de azért
sebje veszélyes volt s Majmun megragadván, a tábor felé vonczolta, midőn
egy csengő hang ezen szavakat hallatá mellette:

– Hagyd azon hőst s védjed magadat, Majmun! mert ha nem, halál fia vagy!

– Hogyan? – felelt Majmun visszafordulva – engem megakadályozni, hogy
foglyomat elvihessem!

– Szeretném látni – mond az újonan érkezett – hogy egy emberemet
elvigyék, míg én életben vagyok! én Szaif Züliázán vagyok! viadalra,
mondom s félre a beszéddel!

Midőn Majmun megtudá, hogy Szaif Züliázán van előtte, elhagyta foglyát,
mondván:

– Ha te vagy az, Szaif! úgy egy perczet sem akarok vesziteni s
megbüntetem fennhéjázásodat s bosszut állok mindazon roszért, mit te
szultán Szaif Rádnak okoztál.

S a két hős egymásra tört s az iszonyatos viadal elkezdődött, s két
felbőszitett oroszlánként rohantak egymásra; fegyvereik villámként
sujtottak, s ez az elszánt küzdelem estve feléig tartott. Ekkor Majmun
egy erős vágással Szaif lovának fejét vágta szét s a szegény pára halva
rogyott össze, Szaif ekkor Majmun lovát ölte le, s így mindketten gyalog
folytatták a viadalt, mindaddig, míg lándzsájok nyelének csak
darabocskája maradt kezökben; mindaddig, míg szablyáik darabokra törve
hullottak ki markaikból, ekkor átölelték egymást, küzdeni kezdettek s
egy egész óráig küzdöttek egyenlő erővel. A nap már lehanyatlani készült
s Szaif Züliázán gondolá magában, hogy „én, a ki nemtőket s legnagyobb
hősöket legyőzék, ne tudnék ezen négerrel végezni?“ ezen gondolat
megkettőzteté erejét, megragadta Majmun karjait, s szemébe kiáltá:

„Alláh veh kebir fatapa veh Nászár veh khazala man kafir“ (A hatalmas
Isten kinyitja a győzelem kapuját s a bálványimádókat megsemmisiti) – s
megragadván övénél fogva úgy földre terité, hogy Majmun csontjai
recsegtek s eszméletét elveszté. Szaif átviteté az arábok táborába.

Estve, miután a rend a két táborban helyreállt, s miután Szaif egy kissé
kinyugodta magát, maga elébe hozatta a három foglyot s mondá nekik:

– Akarjátok-é fölvenni az igaz hitet és testvéreimmé lenni; – ha nem,
akkor kénytelenek leszünk titeket kivégeztetni, mert, ti igen félelmes
ellenségek vagytok, s ha ezen végletekre szoritanátok minket,
halálotokat könyezném; mert oly hősök, minők ti vagytok, megbecsülhetlen
érteküek akkor, midőn a jó és szent ügy mellett harczolnak.

Majmun felelé:

– Já, forisze Azamán (világnak nagy hőse)! nemtők és emberek legyőzője!
én azt hiszem, hogy ha te engem legyőzél, inkább bátorságod- s hitednek
köszönheted mint erődnek; én valójában erősebb vagyok nálad, de te
Istenedet hivád segitségül s Istened győzelemre segite; én hát hiszek az
ő hatalmában s részemről tétovázás nélkül mondom, hogy „La ilaha ila
Allah veh Ibrahim kalife Allah“ (nincs más Isten, mint Allah s Ibrahim
az ő szeretettje).

A más két fogoly is követte szerencsétlenségök társának példáját s Szaif
a testvériség csókját adván nékiek, kimondhatatlanul örült megtérésöknek
s ez az éj öröméj volt az arábok táborában.

De félelem- s remegésben volt a hábeshi hadsereg; a két vezér feledve,
hogy minő gondot igényel táboruknak veszedelmes helyzete, bezárkoztak
sátraikba s azon tanácskoztak, ha nem lenne-é tanácsos még ez éjjel
elindulási rendeletet adni, midőn a shahirok megjelentek, mondván:

– Miért engeditek át magatokat az elcsüggedésnek? ha hőseitek elhulltak,
itt vannak a shahirok! a ti seregeitek még sokkal számosabbak az
ellenénél, s rendezzetek egy átalános harczot; mi pedig Szaifot és
társait elfoglalandjuk!

– Hogyan – kérdik az örömre derült vezérek – tehetségtekben lenne-é a
hadsereg főnökeit használhatlanná tenni?

– A tűz örök hatalmára – mondának a shahirok – igérjük nektek!

Ezen biztatás alapján a vezérek visszanyerték önbizalmukat s a sergeket
előkészitették a reggel megkezdendő átalános támadásra.

Az arábok hamar értesültek e készületekről, s midőn a hajnal kétes
világitásában a tárgyak feltüntek, már a két hadsereg szembe és
harczkészen állott.

Barnokh ekkor megdöbbenve, hogy sem Szaifot, sem málik Efráh-t, sem
Szádunt, sem a három új muszulmánt nem látja, azon sátor felé sietett,
hol Szaif Züliázán társaival aludt, annak küszöbén az egyedül virasztó
Shámát találta, ki mondá neki:

– Hozott az ég Barnokh-Asszahir, mert én azt hiszem, hogy e sátorban
valami rendkivüli, valami természet feletti történék. – S ezt mondva,
szétnyitá a függönyöket s a belépő Barnokh előtt egy megdöbbentő látvány
merült fel; mert akkor, midőn egy átalános csata elkezdendő vala, Szaif
Züliázán s a hadsereg minden főnökei oly mély álomba voltak merülve,
hogy sem kiáltás-, sem megrázás által fölébreszthetők nem voltak.

– Ez bizonyosan egy Szihir (bűvölés) eredménye. Sháma, hozass hamar egy
víztelt medenczét s rögtön eloszlatom ezt a boszorkányságot!

De alig mondá ezen szavakat Barnokh, midőn kivül rendkivüli mozgást s
iszonyatos zajt hallott, s midőn kilépett, hogy annak okát kipuhatolja,
látta hogy az ellenség megkezdte a rohamot és sebesen nyomul a sátor
felé; de abban a perczben maga is körül lőn véve s elragadtatva légi
lények által, kik nem voltak mások, mint volt társai, a tűzimádók. A
rohanó ellen mind közelebb ért s már nem messze voltak, midőn a kezében
kardot ragadott Sháma két porlepte lovagot látott jobbról és balról a
sátor felé vágtatni.



XII.  Szultán Szaif Züliázán.

A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria.

A két lovag megérkezvén Sháma elébe, kérdék, hogy hol van a Mász
hurin[1]-ok sátra? A herczegnő, ki fölemelt karddal állott, mondá:

– Íme, ez itt anyám! – mert ő két nőt ismert fel a két útasban s azok
nem voltak mások, mint Akela (ki Szaifot a Kitab-Tarik-Enil
megszerzésében málik Kamrun városában segité) és leánya Táma (ki ezen
könyvet s a kalnuszát elvette, esküdvén, hogy addig vissza nem adja, míg
Szaif őt nőűl nem veendi). – Belépvén pedig a sátorba, Akela gyorsan egy
medencze vizet hozatott, valamely rejtvényes szót mondott rá s a víz
rögtön főni kezdett, s ekkor ezen vízzel meghintvén az alvókat, azok
rögtön felébredtek. Akela ekkor sietve mondá Szaifnak:

– Minden magyarázgatás előtt Szaif! siess hadserged élére, melyet az
ellenség álmod alatt megtámadott; én pedig a shahirok által elragadott
Barnokh segitségére sietek.

Szaif és társai rögtön helyeikre siettek, a két újonan érkezett pedig
Shámával a sátorban maradott. Akela rögtön bűvészi műtételeihez fogott,
a Shámával maradott Táma pedíg kérdé tőle, hogy mi a neve?

– Én Sháma, málik Efrah leánya vogyok! – felelt ez.

– Gondolám! – mond Táma. – Hát te vagy az a nő, a kit Szaif Züliázán
nálam többre becsült s a kit annyira szeretett, hogy előtted más nőt
elvenni nem akart?

S a herczegnőnek sértő szavakat kezdett mondani s vetélytársának
szépsége oly dűhbe hozta, hogy kardot ragadott rá. Sháma védelmi
helyzetet vett s a két nő verekedni kezdett, midőn Akela közbelépvén,
megragadta leánya kezét s mondá neki:

– Valójában, nem szégyenled magadat szerelemféltéseddel egy ily
perczben, midőn az ellenség itt van, készen, hogy mindnyájunkat
megsemmisitsen; – félre ilyenkor a női perpatvarral! – azután a
herczegnőhez fordulván:

– Kedves leányom – mondá – engedj meg ezen szegény bolondnak, a ki darab
idő óta férjed iránti szerelemből elveszté józan eszét; – jöjjetek velem
s meglátandjátok, hogy az én viadalom sokkal hasznosabb a tiéteknél!

Ezt mondva, a herczegnőt és Támát kivezette a sátorból, bal kezébe ötven
darab összeszedett fehér papirkát helyezett, melyekre az ötven Shahir
nevét előlegesen felirta volt, s bizonyos bűvös szavak kiséretében a
levegőbe löké sodrott papirjait; azok rögtön tűzlándzsává változva a
hábeshek felé repültek s mindenik a nevét viselő shahir felé irányulván,
a tűzimádók saját elemök által legyőzetve s átszegezve, halva maradtak a
csatatéren; csak Barnokh maradott élve, ki ellen nem volt tűzlándzsa
intézve s visszatért Szaif Züliázánhoz, a ki társaival hadsergének élén
csudaszerü bátorsággal küzdött. Nem sokára az ellen minden ponton meg
volt verve, s a főnökeitől megfosztott s lovagjainak felét elvesztett
hábeshi hadsereg visszavonult.

A két testvérvezér, Szkárdis és Szkárdion, le voltak veretve; mert
reájok nehézkedett minden felelősség, midőn Szkárdis mondá testvérének:

– Íme, hőseink legyőzettek, shahirjaink megsemmisittettek s hadsergünk
fut Szaif előtt mint egy juhnyáj, midőn a dühös oroszlán közébök üt; –
mit tehetünk mi? minő reménybe helyezzük bizalmunkat?

– Testvérem! – mond Szkárdion – add kezedet és távozzunk; mert én a
futásnál más módot nem látok, hogy Szaif Züliázán elől menekülhessünk.

S rögtön kisuhantak sátraikból, és rendeletet adva a visszavonulásra s a
hadseregnek médina Adurba való visszatérésére, – gyorsan menekültek; a
sergek, látva, hogy vezéreik elhagyják, nem várták a visszavonulási időt
is, hanem még napfeljötte előtt hihetetlen zavarban megfutamodtak.

Mihelyt a hajnal megvilágitá ez összevissza zavart menekülést, Szaif, ki
jól ismerte a rövid mellékútakat, két hadcsapatot iramitott utánok, s
ezek egy óra alatt békeriték azt, ő pedig hátulról nyomult előre, s így
a minden oldalról körülvett hábeshek nagy része elhullott; a
megmaradottakat Szaif kegyelemből menekülni engedvén, visszatért
táborába, hol hálaimák emeltettek égre a nyert győzelemért s a nehány
napig tartó örömünnep után Szaif Züliázán, családja és barátjai körében
diadalmasan vonult városába, hol a nép lelkes kiáltásai között foglalta
el atyja trónját.

Alig nyugodott nehány perczet Szaif Züliázán, Akela jelenteté be magát s
kérette, hogy fogadná el, s midőn béeresztetvén, közelébe jutott, mondá
neki:

– Édes fiam! én téged mindig szerettelek, daczára azon sok szenvedésnek,
melyet te akaratlanul leányom-, Támának okoztál; három év óta mindig
figyelemmel kisértelek, a hír elregélte nekem kalandjaidat s látva
szenvedéseidet, melyeket istentelen anyád egy Lueh segitségével neked
okozott, rögtön gondolkozni kezdettem, miképp találhatnék oly módot,
hogy tégedet az anyád birtokában levő Luehn való talszáméh befolyásától
megvédjelek s nekem hosszas tanulmányozás, hosszas összevetés
következtében sikerült egy öltöny készitése, melyen oly talszaméh van,
hogy azt fölvéve, többé téged Airud megközeliteni nem tudand; mert ha ő
ezen öltönyt érintené, rögtön megemésztené a tűz. Ezt az öltönyt hoztam
el neked messze honomból s kérlek, hogy azt hord mindig testeden s ha
éjjelre levetnéd is, tedd azt ágyadra, melyen alszol; soha magadtól
távol ne hagyd!

– Ezerszer köszönöm neked, anyám! – mond Szaif, rögtön felöltve az
értékes öltönyt – tudom, hogy te mindig jó voltál irányomban s mindig
segitél tudományod hatalma által, s most utoljára is nem e tudomány
alapján fedezted-é fel a minket elaltató shahirok cselét? neked
köszönhetjük következőleg a kivívott fényes győzelmet is s lelkem
legfőbb ohaja lenne, ha élted hátra levő napjait palotámban, városomban
töltenéd, s hogy én napjaidat kedvesekké, örömdúsakká tehetném.

Mint fennebb mondók, Kamaria a sötétség eloszlatása után nyugodtan
maradt és semmiképen belé nem elegyedve várta az események kifejlődését;
midőn azonban fiát újból visszatérni s trónra ülni látta, eléhivatta
Airudot s mondá neki:

– Airud! most már látom, hogy magamnak kell azt az átkozott pusztafit
megsemmisitenem, mert ha én meg nem ölöm, mindig módot talál, hogy
megmeneküljön; mondjon a világ a mit akar, de midőn Szaif Züliázán halva
leend, akkor az aráboknak más uralkodója nem lehet mint Kamaria; – menj
azért gyorsan, ragadd fel őt álmában, s hozd ide nekem!

Airud Szaif szobájába ment; de midőn Kamaria készitené kardját, a
megijedt és egészen zavarban levő nemtőt visszatérni látta.

– Hát mi történt? kérdé ez.

– Asszonyom! kevésbe mult, hogy meg nem semmisültem, mert midőn Szaifot
meg akarám fogni, tűzlándzsák szökelltek felém egy ágyán levő öltönyről
s én bizonyosan elvesztem volna, ha általad ismert gyorsaságommal nem
távozom onnan.

– S mit jelentsen ez? – kiált a szultánné.

– Az bizonyosan ama bölcs asszony müve, kit Akelának hivnak – mond Airud
– s én azt hiszem, hogy ő Szaifnak azt az útasitást adta, miszerint ő ez
öltönyt soha le ne vesse, s így fiad többé nincs hatalmunkban.

S míg ezeket mondá, az elégültség kifejezése titkosan ült arczán.

Kamaria pedig, mivel már Szaif életére befolyással nem lehetett,
cselszövény- és ravaszsághoz fordult újból s nehány percznyi gondolkozás
után mondá nemtőjének:

– Menj és hozd el nekem a létező legjobb aranymüvest!

Airud átérté, hogy asszonyának esze újból valami cselszövényen jár s a
mennyire teheté, útját hosszadalmassá tette; de végre is egy hires
aranymüvest hozva magával, megérkezett. Kamaria mutatván a Lueh-t ez
embernek, mondá:

– Te, mint mesterségedben kitünő ember, bizonyosan ilyent tudni fogsz
csinálni; de annak tökéletesen ilyennek kell lenni!

A művész átvette a talizmánt s nehány óra mulva egy a valódihoz
tökéletesen hasonló másodikkal együtt hozta vissza.

Kamaria ekkor egyik kezében az általizmánnal, másikban egy karddal
fiához ment; hol újból megújitá ama jelenetet, melyet már annyiszor
eljátszott sikerrel fia előtt; szétszórt hosszu haja a földet seperte,
könyei záporként hullottak s ő zokogva kiáltá:

– Én halált érdemlek, jól tudom, fiam! tégy velem, mit akarsz; vedd
éltemet, hogy megbüntess; vagy hagyd meg azt, hogy legyen időm vétkeim
megbánására; de e szerencsétlen talizmánt, melylyel az ördög annyiszor
kisérte meg, vedd vissza, – én nem akarom többé látni is, – miért hagyád
azt a multkor is kezeim között, nem tudod-é, hogy mindig vétekbe sodor?

Ezeket mondva, földre borult s Szaif lábait csókolá.

S Szaif, ki erőlködött szivét megerősiteni s megindulását legyőzni,
végre kénytelen volt a kétségbeesés ékesszólásának, melyet így játszani
lehetetlennek hitt, engedni. Ezen nő hihetetlen befolyásának tényezője
az volt, hogy ő oly mély fájdalmat tudott játszani, oly szívrepesztően
könyezni, hogy Szaif mindig áldozatul esett; az ő nemes lelkében a
gyűlölet, a bizalmatlanság érzete nem férhetett meg; s most is
szeretett; teljes szánalommal tekintvén anyjára, kezeit nyujtá neki,
mondván:

– Kelj fel anyám! vigasztald magadat; az ég bocsásson meg néked, miként
én is megbocsátok; magam is meggyűlöltem e Lueh-t, mely annyi bajt
okozott s be fogom zárni, hogy szemeim többé ne lássák.

Szaif el is zárta a talizmánt; de feledékenységből-é vagy már az öltöny
kelméje tetszett neki, az Akela hozta tunikát folytonosan viselte s így
nehány hétig nyugodtan maradt s boldogúl, hogy honába visszaérkezhetett,
s hogy anyjának szeretetét megnyertnek hitte.

S míg így béke s nyugalom uralgott Szaif palotájában, az alatt a fiatal
Táma anyjához ment s mondá neki:

– Hát azon igéreted, hogy Szaif neje leendek, mikor teljesül? már három
év óta várok s Szaif nem látszik reám csak gondolni is!

Szaifnak annyi más gondolni valója volt mindeddig – mond Akela – hogy
nem lehet csudálni, ha a nőkkel nem foglalkozott; de most hogy minden
nyugodt és csendes körülte, beszélni fogok vele ez ügyben. Holnap együtt
hozzá fogunk menni, s mivel én neki sok szolgálatot tettem, reménylem,
hogy nem fogja visszaútasitni kérésemet.

S más nap reggel Akela leányával Szaif Züliázánhoz ment.

– Mi az, kedves jó anyám? – mondá ez, mihelyt Akelát megpillantotta.

– Já, Ebeni! – felelt Akela – leányom téged szeret s az első percztől,
hogy téged meglátott, nem hágy nekem nyugtot, mert én megjövendöltem
volt neki azt, a mi igaz, azt a mit sorsod könyvében olvastam, t. i.
hogy ő egykor nőd leend!

– Táma! te tán nem feledéd el – mond Szaif – hogy én a szent Isten
nevére esküdtem, hogy mindaddig nőm nem leendesz, míg a tőlem elrabolt
kalnuszát és könyvet vissza nem adod.

– Szaif igazat mond, s te mit felelsz leányom?

– Én – mond Táma – vissza fogom adni azokat a menyegzőnket követő napon.

– Én – mond Szaif – menyegzőnk előtti napon akarom azokat!

Ekkor haragosan mondá a fiatal leány:

– Istenre esküszöm, hogy ha Shámán kivül más nőt véssz el – ki már
igéretedet birta, mielőtt ismertél engem – azt a nőt meg fogom gyilkolni
s te tudod, hogy eskümet teljesiteni szoktam.

Ezt mondva Akela leánya, harag- és nehezteléssel távozott. Szultán Szaif
pedig családjának kedves körében hamar elfeledte a fiatal leány könnyeit
és fenyegetéseit.

Egyszer, midőn vezérei tanácsában ülne, jelenteni jöttek, hogy egy
leányától kisért útas bebocsáttatást kér. Maga elébe eresztvén, az
útasban Khamiméh Atalibére ismert, a ki segédkezet nyujtott arra, hogy a
Hám-ben-Noéh várából a Lueh-t elhozza. Szaif öröm- és udvariassággal
fogadta, székeket hozatott számukra, s midőn köszönetét nyilvánitaná
megemlékezésökért, Khamimeh mondá neki:

– Azon nap óta, hogy minket oly rögtön és csudaszerüleg elhagytál,
gyakran hallottunk rólad beszélni; leányom, ki itt van, csak a
dicsőséged- és bátorságoddal foglalkozott s gondolva, hogy egy napon
ilyen hős hatalmában volt, sajnálatát fejezte ki folytonosan a felett,
hogy téged meg nem ismert s a Lueh-t jobban meg nem őrizte s csak azért,
hogy az által rád befolyása lehetett volna; végre, midőn láttam, hogy a
fájdalom, hogy a bámulattal kezet fogott szerelem egésségét megrontaná,
nyugalmát feldulhatná, elhatároztam elindulni s leányomat elhozni neked,
a ki harczias jelleme s dicsőség iránti szenvedélyéből kifolyólag hozzád
méltó nő.

Szaif ekkor felelé:

– Hozott az ég! örvendek látásodon, atyám! s ajánlatodat elismeréssel
fogadnám el; de egy fiatal leány, Táma, megesküdött, hogy saját kezével
meggyilkoland minden nőt, a kit elveszek s így nem tehetem ki szeretett
leányodat ezen veszélynek.

– Hallod-é leányom – mond Khamiméh – lenne-é bátorságod ily
fenyegetéssel daczolni?

– Atyám – mond Dsiza – a legnagyobb dicsőség reám nézve az, hogy Szaif
Züliázán neje lehessek és Szaif jól tudja, hogy midőn dicsőségről van
szó, akkor a haláltól nem kell félni.

Hiában igyekezett Szaif a fiatal amazon lelkesedését leküzdeni, átlátta,
hogy megbántás nélkül többé e házasságot vissza nem útasithatja, s így a
leányt a mindenható védelmébe ajánlván, beléegyezett; azonban a menyegző
a legnagyobb titokban tartatott s a boszulihegő Táma mit sem tudott meg,
daczára a csudálatos kalnuszának, melylyel mindent láthatott a nélkül
hogy láttassék.

Kevéssel ez események után Kamaria szobájában ült, midőn egy fiatal nő
lábaihoz borult s kezeit könyei- s csókjaival önté el. Kamaria ezen
elszomorodott nőre tekintvén megismeré, hogy az Nahida, a khinai málik
leánya, a kit néha volt alkalma a palotában látni. A szultánné leültette
maga mellé s kérdé bújának okát.

– Já, Szatti! – mond Nahida – Szaif engem nőűl vett atyám országában,
midőn menyegzőnknek estvéjén egy nemtő utána jött hogy országába vigye,
könyeim iránti szánalomból engem is magával hozott; de mióta
megérkeztünk, engem egészen mellőzött és elfeledett, s én egyedül
ismeretlenül maradtam; azért hozzád jövök oh Szatti! kérni, hogy fiadat
emlékeztesd reám, s ha nem akar nőjének megtartani, legalább küldjön
vissza atyámhoz, mert én többé ily helyzetben élni nem tudok.

Kamaria felelé neki:

– Hozott Isten, leányom! ha Szaif tégedet elvett, te neje leendesz; én
követelni fogom tőle, hogy igéretét megtartsa s téged állásod- és
rangodhoz illőleg helyezzen el; aztán nekem is leend egy kérésem hozzád,
de mielőtt azt veled közölném, esküdjél meg, hogy senkinek azt
megmondani nem fogod!

Nahida megesküdött.

– Tudd meg – mond Kamaria – hogy Szaif egy öltönyt visel, melynek
kelméjébe egy talszámé van szőve, éjjelre rendszerint levetvén ez
öltönyt, ágyára helyezi, – kérlek, hogy midőn az éjt Szaiffal töltended
s ő el fog aludni, vedd e tunikát s hozd hozzám! én csak a talszámét
akarom megvizsgálni s azonnal visszaadom neked, hogy visszatedd helyére.

Nahida megesküdött, hogy azt meg fogja tenni s Kamaria azonnal fiához
ment, kit egyedül talált, s ki őt a szokott öröm- és előzékenységgel
fogadta.

– Mivel lehetek szolgálatodra, anyám! – kérdi Szaif, miután megcsókolta
a szultánnét.

– Egy dologra kérni jöttem hozzád – mond Kamaria – melyet reménylem, nem
fogsz visszaútasitani!

– A te kéréseid parancsok előttem – mond Szaif – beszélj!

– Én Nahidáról, a málik Ashiné leányáról akarok beszélni, a kit te,
fiam! elfeledtél.

– Az igaz – mond Szaif – de igyekezni fogok helyrehozni e hibámat; mondd
a herczegnőnek, hogy uralkodónőként fog elláttatni s hogy ha elfogadhat,
holnap vele töltendem az estvét.

Nahida rögtön egy pompás szobába vitetett s a szultánné elment tudatni
vele, hogy férje holnap meg fogja látogatni, – megemlité esküvel
erősitett igéretét, melyet Nahida újból teljesiteni igért.

Más nap Szaif Nahidához ment, ki mindazon tisztelettel fogadta, mely egy
málikot megillet, s egy szerető nő minden kellemével. Ezután kitünő jó
vacsorát szolgáltatott, s midőn Szaif reggel felé elaludt, s midőn
szokása szerint tunikáját ágyára helyezé, Nahida figyelve hogy édesen
alvó férjét fel ne ébreszsze, könnyeden elvette a tunikát s lassu
léptekkel azon ajtó felé sietett, hol Kamaria várt reá, kinyitván az
ajtót, halk hangon mondá:

– Szultánné, itt vagy-é?

– Hozod-é az öltönyt? – kérdé Kamaria.

– Íme, itt van! – mond Ashiné málik leánya.

De azon perczben, a midőn Kamaria kinyujtá kezét, egy kard villant meg a
sötétben s Nahida feje a szultánné lábaihoz gördült.

Szaif, zajt hallva, fölébredt, ágyáról leugrott s éji lámpáját
felragadva a szomszéd szobába sietett, hol a szegény Nahidának élettelen
testét találta s egy meztelen kardot, mely látatlan kezektől
mozgattatott, míg Kamaria futva távozott Szaif közeledtére.

– Já, Táma!… átkozott, mit tevél? – kiálta Szaif.

– Aűla ya katiát – el Arab! (szerencsétlenség rád, arábok fia) – felelt
Akela leánya.

– Hát nem félsz Istentől, hogy egy ártatlan nőt így meggyilkolsz? – mond
Szaif.

– Nem esküvém-é meg, hogy Shámán kivül minden nőt megölök, a kit veled
fogok találni? más részről te ártatlannak mondod e khinai herczegnőt!
nézd, mit tart kezei közt, ki elfutott, az Kamaria volt s fiatal nőd
téged feláldozott, át akarván adni neki tunikádat.

– Engem feláldozni? miért?! kérdi Szaif.

– Mert elfeledted s mellőzted – mond Táma.

– Mire szolgálhatna anyámnak ez az öltöny, miután visszaadta a Lueh-t?
ha én ez öltönyt viseltem, azt szokásból s minden szükségesség nélkül
tettem.

– Vizsgáld meg az anyád adta Lueh-t, s meg fogsz győződni, ha ő olyan
nő-é, a ki előnyeiről le tudna mondani, s a ki jó útra térni képes
lenne.

Akkor Szaif vissza akarta venni tunikáját, de Táma serényebben felkapva,
távozott vele. Szaif palotájába sietett, elévette az ál Lueh-t, többször
megdörzsölte, de minden eredmény nélkül.

Meggyőződvén ezáltal, hogy anyja újból rászedte, s hogy irányában való
rosz akaratjával még nem hagyott fel, rögtön Kamaria után küldetett, de
a szultánné megtalálhatlan volt s Szaif átlátta, hogy Airud segitségével
elhagyta a várost.

Szaif ekkor a szerencsétlen Nahidát egy málik leányához illő pompával
eltemetteté, s nehány könyet szentelt a szerencsétlen nőnek, meg levén
győződve, hogy az elárulni nem akarta, s hogy az álnok szultánné
cselszövényeinek s Táma szerelemféltésének ártatlan áldozatja volt.

Most már elmondjuk azt is, hogy mi történt a szultánnéval.

Ő, midőn a Nahida fejét elesni s Szaif Züliázánt közeledni látta,
megértette, hogy a tunikától elesett s futni kezdett a sötétben szobája
felé, itt eléhivta Airudot s mondá neki:

– Hamar Airud, menjünk Khinába, én málik Ashinét értesiteni akarom
Nahida haláláról.

Airud azonnal felragadta Kamariát s felszállott vele; az út több napokig
tartott, mindazonáltal megérkeztek Khina fővárosa fölé s Kamaria látván,
hogy a málik palotája erkélyén űl, mondá Airudnak, hogy szállitsa le
ezen erkélyre.

Ashiné málik, látván ezen váratlan személyek megérkeztét, ijedten kelt
föl székéről, azt hivén, hogy valamely rosz ördög nemtő száll oda; de
midőn látta, hogy a vélt ördög egy szép nő, megnyugodott s helylyel
kinálta meg.

– Já, málik! én szokatlan úton érkeztem hozzád – mond Kamaria – mert egy
szolgálatomban levő nemtővel jövök, ki ilyetenképpen szokott útazni; én
Szaif Züliázán anyja vagyok s jövök, hogy leányod Nahida szerencsétlen
haláláról értesitselek.

A szultánné elbeszélte a herczegnő gyászos esetét, a legsötétebb színben
állitván elé Szaifot mint fő vétkest; mert ő a málikban a boszut ez
által akarta felforralni. De a málik megkönyezvén leányának kora
halálát, inkább Kamaria kellemeivel, mint fia elleni boszuval látszott
foglalkozni, s a szultánné gondolván, hogy a málik szerelme mulhatlanul
segéd leend tervei kivitelében, a kaczérság és találékony esze minden
ravaszságát működésbe hozta, hogy a khinai uralkodó szivét megnyerje, ki
csakhamar szépsége és ármányoskodásának rabjává lett.

Málik Ashiné szenvedélyes, jó asztalt és örömöket szerető ember volt, és
a szultánné több hetet áldozott arra, hogy jó élet- és bor által
elcsábitsa s eképp a málik akaratjának csakhamar ő volt vezetője.

Ez alatt Szaif Züliázán minden keresése daczára sem tudhatván anyjáról
hirt hallani, egész buzgósággal a kormányzat ügyeivel, behozott hasznos
újitásokkal foglalkozott; egyedüli a mi nyugtalanitá, Akela leánya volt,
ki most a többi elorzott kincsekhez még tunikáját is csatolta, mely
egyedül védheté Airud ellen, s bár ő ezen zhákhirák birtokában volt,
Szaif inkább szerette magát bármily veszélynek kitenni, mintsem e gonosz
leányt nőűl vegye.

Egy nap szultán Szaif Züliázán, hihetőleg unatkozván, Mániatanufuszról
kezdett gondolkozni, kit egészen elhanyagolt, mióta honába visszatért,
bár ez neki egy második fiat szült, kit Mászár-nak nevezett s Szaif
rögtön második nejének házához sietett, ki szemrehányásokat tett neki
elhagyottságáért, hozzátéve, hogy jobban tette volna, ha barátnéi közül
el nem ragadva, szultánnéságától nem fosztotta volna meg. Ez érdemlett
szemrehányások meghatották Szaifot s szerelmét fölébresztették második
gyermekének anyja iránt s élénken nyilvánitá bánatát azon tetszőleges
elhanyagolás felett, melyet az uralkodási gondok, Kamaria ármánykodásai
s főképpen Táma boszujától való félelemnek tulajdonitott, ki nem tudva
vele való házasságát, megesküdött, hogy Shámán kivül minden nőt meg fog
ölni, a kit vele találand.

A fiatal szultánné boldogsággal hallgatá Szaif mentegetődzéseit s
szerelmet lehellő szavait s beszélgetésök sokáig tartott; már az éj
sötét leplével vonta bé a földet s a teremben, a hol Szaif és a
szultánné volt, sötétség uralgott, mielőtt lámpagyujtatásra gondoltak
volna, midőn Szaif lassu lépteket hallott s a sötétben egy kardvillanást
vett észre.

Já, Táma! – kiálta az élénken felszökő Szaif.

– Aűla ya katiat el Arab! – felelt Táma hangja.

– Ne hidd, hogy hasonló jelenetek ismételhetők – mond Szaif – s hogy én
egy nőmnek meggyilkolását másodszor is megengedjem!

– Én pedig meg fogom ölni! – mond a hang közeledve.

– Megtiltom, hogy közeledj – kiálta Szaif, a szultánnét a szoba
szögletébe hátráltatván s kardot rántva, hogy Támát lefegyverezze.

S Szaif harczolni kezdett egy láthatlan árnynyal, melynek zajára a
szolgák berohanván, eléhivták Akelát, ki sietve érkezett a viaskodók
elválasztására.

– Anyám! – mond Szaif – ez mindent felülmúl, – hát leányod egy percznyi
szabadságot sem enged nekem, s én maholnap szultánságomban nem leendek
más, mint az ő alázatos szolgája azon talizmánok hatalma által, melyeket
tőlem elorzott?

– Leányom csaknem eszét veszité – mond Akela – de te nem tudsz-é módot
találni, hogy azt visszanyerje, s hogy te is zhakhiráidhoz juthass, és
hogy ez a harcz bevégződjék? s végre is nincsen-é a végzet könyvébe
irva, hogy te őt nőűl veended!

– Én csak a talizmánjaim visszaadását követő nap fogom őt nőűl venni,
anyám!

– Lássuk! – mond az öreg Akela – én igyekezem ez ügyet elintézni, s
mindkettőtöket összeegyeztetni: Te, Szaif! azt követeled, hogy a
menyegzőt megelőző nap adja vissza zhakhiráidat, ő pedig csak a
menyegzői nap után; ha én most azt mondanám, hogy a menyegző napján, az
ünnepély folyama alatt adassanak vissza, mit mondanátok?

Ez a középút mind a két rész önérzetét kielégité; Táma ráállott; Szaif –
gondolva, hogy ha elébb-utóbb el kell vennie, jobb most mindjárt bevágni
az útját azon sok rosznak, mit okozhatna – szintén elszánta magát e
házasságra, mutatván, mintha azt örömmel tenné. A menyegző nagy
ünnepélylyel tartatott meg. Ugyanakkor Khamiméh leányának egy fia
született s a fiatal szultán barátjai, négy neje és gyermekei körében
végre nyugodt s örömdús napokat élvezett.

S midőn így Szaif végre annyi hányatás után nyugodtan űlne trónján, egy
napon Akisza látogatta meg. Szaif örömmel fogadta, s miután nehány napig
ott mulatott, s miután Szaif elbeszélte mindazt, a mi vele azon nap óta
történt, hogy a szigeten elváltak, Akisza kérdé:

– Ohajtanál-é valamit tudni anyádról, Szaif! én azt hiszem, hogy könnyen
kitalálhatnám hollétét.

– Ha szives léssz még e szolgálatot tenni nekem, kedves testvérem! igen
le fogsz általa kötelezni – mond Szaif – s ha megtalálod, el tudnád-é
nekem hozni?

– Nem – mond Akisza – én nem közelithetek hozzá, mivel ő a Lueh
birtokosa!

– Já, málik Azamán! – mond az ezen beszélgetésnél jelen levő Barnokh –
engedd meg, hogy menjek el Akiszával; én már egyszer e nő karjáról
levettem a talizmánt, s az most is sikerülne nekem, főképpen, ha
kalnuszádat ide kölcsönöznéd.

Szaif rögtön átadta Barnokhnak a csudálatos süveget, s ez elindult
Akiszával s nehány nap mulva megérkeztek a málik Ashiné palotájának
erkélyére.

Midőn az éj bekövetkezett – mondá Akisza útitársának:

– Most már megkezdheted kisérletedet, én itt fogok várni reád!

Barnokh ekkor kalnuszáját fejébe nyomva, lement a lépcsőzeten, áthaladt
az előtermeken; bément a termekbe s bár halkan lépdelt, a szolgák és
testőrök lépteit hallván, visszafordultak gyakran; de senkit sem láttak.
Eként sokáig bolyongván a terjedelmes és nem ismert palotában, végre egy
szobába ért, mely úgy tetszett neki, hogy a málik szobája.

Mozgást hallván, egy szomszéd teremben fölemelte az ajtófüggönyt s látá
a málikkal egyedül mulató Kamariát a fölemésztett estebéd maradványaitól
környezetten. Midőn Barnokh bément a terembe, a szultánné láthatta
volna, hogy egy ajtófüggöny fölemelkedik és leereszkedik magától; de
Kamaria nem látszott ezen körülményre figyelni; a szétszórt üres üvegek,
a még félig tölt poharak s a két vendégeskedő állapotja arra látszott
mutatni, hogy régóta folytatják a poharazást. A láthatatlan shahir a
szoba egyik szögletébe vonult s onnan hallhatá, hogy a szultánné Airudot
eléhiván, mondá neki:

– Szeretnék fiamról valamit hallani; most látom, hogy ez a részeges
málik semmire sem tudja elhatározni magát; menj városunkba tehát s nézd
meg, ha fiam még viseli-é a vén boszorkán készitette tunikát? mely
nélkül már rég túlvilágra küldöttem volna; – szóval igyekezzél mindent
kifürkészni s azután térj vissza, engem értesiteni!

Airud távozott, Kamaria és a málik pedig elkezdettek enni és inni s
Szaif hős tetteit énekelni, melyeket a szultánné a legnevetségesebb
modorban állitott elő, kigunyolván s illetlenűl kimókázván; de végre a
részegség erőt vett rajtok s mindketten eszméletlenűl s mintegy életjel
nélkül dültek el.

– Íme, itt a percz – mond Barnokh – s Kamariához lépvén, lecsatolta a
Lueh-t s azzal sietve az erkélyre ment föl, honnan Akiszával rögtön útra
keltek s visszatértek Szaif Züliázánhoz.

Barnokh örvendve adta át a becses talizmánt s a kalnuszát is, mely oly
nagy szolgálatot tett neki, s azután elbeszélte anyjának szégyenteljes
viseletét s mindazt, mit szemeivel látott és hallott.

Akkor Szaif Züliázán mondá Akiszának:

– Kérlek, kedves testvérem! menj és hozd el azt a becsület nélküli nőt,
a ki nekem szégyent és gyalázatot halmoz fejemre, mert neki tovább élni
nem szabad.

– Bár nagyon el vagyok fáradva – felelt Akisza – mégis elmegyek a
szultánné után azon föltétel alatt, hogy átengeded nekem, sorsáról
rendelkeznem.

– Menj csak, hozd el! – mond Szaif – s majd azután meglátjuk, mit
felelhetek neked.

Akisza újból elment s nehány óra mulva visszatért, vállán hozván
Kamariát. Szaif Züliázán, Sháma s barátjai és vezéreinek nagy része a
palota erkélyén volt, midőn Akisza nagy magasságra felettök
megállapodva, lekiálta:

– Szaif Züliázán! te tudod, hogy testvérileg szeretlek téged; érted
elvesztém éltem nyugalmát, nagy szolgálatokat tettem neked; – ezen
szolgálatok jutalmául átadod-é nekem e nőt, miként tőled kértem
távozásomkor? rendelkezhetem-é sorsa felett?

– Igen! – mond Szaif – de elébb hozd ide, hogy lássam, hadd beszéljek
vele.

– Nem, nem! – mond Akisza, – mert ő téged újból rászedne, újból
megcsalna, mint mindig; mert méregbe mártott édes nyelvével újra
lecsalná nemes szivedet; – egyedül én vagyok itélőbirája, a ki érdemei
szerint büntetendem.

Ezt mondva Akisza, kardját Kamaria fejére eresztette; feje azonnal
lezuhant az űrbe s testét leveté a város piaczára.

E látványra Szaif Züliázán iszonyatos kiáltást hallatott, elszaggatá
ruháit, s eszméletlenűl esett az erkély padlazatára.



XIII.  Maniatanufusz.

A koporsók. Az asszonyok városa.

Midőn Szaif visszanyeré eszméletét s szólástehetségét, az erkély felett
lebegő Akiszához eként kiálta:

– Szerencsétlen! hogyan merészkedél anyámat meggyilkolni? Ha valaha
kezemet reád tehetem, éppen úgy fogok veled bánni, mint te a
szultánnéval; és én el foglak még téged érni, Akisza!

– Szaif Züliázán! – mondá ez – míg ez az utálatos nő élt, gyakran
látogattalak meg, mert nem volt egy percznyi nyugalmam is, mert mindig
életedért remegtem; de most, hogy a téged üldöző nem él, sorsod iránt
nyugodt lehetek, s te engem mostanság látni nem fogsz!

Akisza e szavak után elszállott; Szaif pedig anyjának holt teteme
mellett siránkozott és három napig folytonosan sirt, búsult, nem akarván
hallgatni barátjai vigasztaló szavait, kik mondák neki:

– Já, málik Azamán! te oly vigasztalhatlan vagy fájdalmadban, mintha
valamely sajnálatra méltó tárgyat vesztettél volna el; hát elfeledéd-é,
hogy ki volt ez a nő? elfeledhetéd-e mindazon roszat, mit neked okozott?
elfeledhetéd-e hatalomféltés okozta istentelen tetteit, s hogy hányszor
emele öldöklő fegyvert saját gyermeke ellen? Tudd meg, hogy ha Akisza
meg nem öli, mi magunk végeztük volna ki; mert ő százszorosan
megérdemelte a halált.

– De ő azért anyám volt – mondá Szaif – és soha más nő azt a fiui
szerelmet, melyet irányában éreztem, nem fogja szivemben
fölébreszthetni; én mindig reméltem az ő javulását s őszinte megtérését
s most remény, szeretetteljes ragaszkodás, minden megsemmisült, s azért
szomoru az én lelkem.

Szaif nagyszerüen temetteté el anyját; megajándékozta a mecseteket és
azok papjait; alamizsnát osztott ki a nép szegényei között, hogy azok
engesztelő imát emeljenek anyjáért az éghez.

Nyugodtan gyakorolta szultáni hatalmát a nélkül, hogy anyja halála
miatti búja enyhült volna.

S hogy szórakozást szerezzen magának, gyakran ment gazellavadászatra,
hogy testi fáradalmai feledtessék lelki fájdalmait; vagy
oroszlánvadászatra, hogy erejét és bátorságát gyakorolhassa, – s ily
vadász kirándulásai alkalmával gyakran láthatá országának számos
falvait; de hallván, hogy az ő uralkodása alatt levő törzs atyja halála
után számos és a fővárostól távol fekvő városokat épitett, elhatározta
vadászati kirándulásait úgy rendezni, hogy ezen városokat
meglátogathassa. Előkészületeket tétetett hát a nehány hónapig tartó
útra s nagy kisérettel és számos lovagok társaságában elindult.

Mint mindig, úgy most is, távollétében apósa, málik Efrah vezette a
kormányt; nejei pedig, maguknak szórakozást szerzendők, felváltólag
vendégségeket rendeztek, melyeken gyakran gyerekeikkel együtt
megjelentek. Egy napon Akela leánya, Táma rendezett egy pompás
estebédet, s miután a kertben való sétálás-, táncz- és játékokban
kifáradva, beszélgetni leültek, Táma eképpen szólt Maniatanufuszhoz:

– Já, Szatti! midőn én az enyelegve játszadozó vagy a távolban
elszárnyaló s szabadon élő madarakat látom, mindig reád gondolok, a ki
hajdan mindez előnyökkel birtál! De miként is repülhettél
tollhüvelyeddel? az valóban bámulandó!

E visszemlékek már gyakran fakasztának könyeket a szép Maniatanufusz
szemeiben, s most is búsan felsohajtva, felelé:

Já, Táma! a tollhüvely használata csudás titkon alapszik; hallottam
Szatti! hogy te szultán Szaiftól az én régi tollhüvelyemet kérted
nászajándékul; ha ide hozatnád, megmutatnám használati módját, egy kis
mulatságos előadást rendezvén megláthatnád, hogy miként kell repülni
azzal.

– Já, Szatti! – mond Táma – félnék azt tenni, mert te akkor könnyen
elszállhatnál s visszatérhetnél honodba.

– Miként hiheted azt – felelt Maniatanufusz – nincsen-é gyermekem?
hogyan hagyhatnám azt el? másfelől én atyámhoz, a kit megsérték, nem
térhetek vissza; nem régi társnőimhez, a kik engem megvetnének s
kínoznának, hogy nem becsültem előbb a halált egy férfinál való
raboskodásnál.

Táma e biztositó szavak után lakába távozott s nem sokára Maniatanufusz
tollhüvelyével tért vissza, ki azt örömmel öltvén magára, egy nagy
madárrá változott át, mely fáról fára repülve a szerály erkélyére szállt
föl; azután leszállott a bámulattól elragadott nők közé s a kertben
játszadozó fiát, Mászárt fölvéve, felrepült újból a fáknak magas
csúcsára.

A vén Akela e perczben érkezett a kertbe s leánya nevetve kiálta neki:

– Nézd csak, anyám! hogy egy nő miként repülhet.

Midőn a bűvésznő látná, hogy mi történik,

– Szerencsétlen! – kiáltá leányának – mit miveltél? mit fogunk mondani a
visszatérő Szaifnak, ha e nő elrepül? pedig én bizonyos vagyok abban,
hogy el fog repülni.

S ezt mondva, azon fa alá sietett, melynek tetején Maniatanufusz ült s
mondá neki:

– Já, Szatti! már eleget bámultuk ügyességedet s könnyüded kellemeidet;
most már nem lennél-e szives leszállani hozzánk, valamely komoly
tárgyban akarnék veled értekezni!

Maniatanufusz hangos kaczajban tört ki s mondá:

– Já, anyám! neked nincs más közlendőd, mint hogy könnyüded kellemeim
félelemmel töltnek el téged, mivel zavarban vagy, hogy miként tudasd a
visszatérő szultánnal menekülésemet; de te elég találékonysággal birsz,
hogy magadat a bajból kisegitsd. A mi engem illet, én tollhüvelyemmel
egyszersmind szabadságomat is visszanyervén, rabszolganő többé nem
leszek; én fiammal médina Ábánát-ba (asszonyok városába) menendek, hol
reménylem jól fogadandnak; különben nem nyerém-e vissza szárnyamat? s
ezek által a föld minden városai nyitva állnak előttem.

Ekkor Maniatanufusz elbúcsuzván a nőktől, elszállott; de egy ötlet
visszavezeté a fára, honnan lekiálta Akelának:

– Azt hiszem, anyám! hogy szultán Szaif engem nagyon szeretett, s hogy
szerelmünk ezen gyümölcsét, kis fiát szintén szereté; ha körútjából
visszatérve, távoztom felett könyezni fog, ha az irántam való szerelem
szivében újból föléledend, akkor kérlek mondd meg neki, hogy
Maniatanufusz üdvözölteté s örömmel fogná viszont látni, ha néha az
asszonyok városában fölkeresné.

Ezt mondva, véglegesen búcsut vett a nőktől s fiával együtt elrepült.

Akela haragra gyulva, leányát megdorgálta s módot keresett, hogy miként
titkolhassa el Szaif előtt ez eseményt; a többi nők is mind egyesültek
vele ezen szándokban; mert mindnyájan féltek a vádtól, hogy
szerelemféltésből segédkezet nyujtának a máliktól szeretett szép
Maniatanufusznak megszöktetésére.

Hosszas tanakodás után végre abban állapodott meg Akela, hogy a menekült
nőt s gyerekét halottnak hazudja. Két koporsót rendelt azért, két sirt
ásatott Maniatanufusz kertjében; az imámok (papok) elhivattak s
megáldák, és a békeimát elmondák a leszegzett koporsók felett s azután a
koporsók sirba helyeztettek, s a sirdombra helyezettt kövek egyikére
„Maniatanufusz, szultán Szaif szeretett neje,“ a másikra „Mászár,
szultán Szaif Züliázán nagyreményü fia“ vésetett. Senkinek ez a csalás
föl nem ötlött s csak is Szaif három neje, egy orvos és két szolga volt
a titokba avatva s Maniatanufusz emberei a legőszintébb meggyőződéssel
öltöttek gyászt.

Szultán Szaif nehány hónap mulva visszatérvén az uralma alatti
városokban tett körútjából, alig ölelé át málik Efráht, szeretett
Shámáját s idősb fiát Dumárt, bizonyos előérzettől nyugtalanitva
Maniatanufusz lakába sietett, melynek ajtójához érve, látá, hogy
pókhálókkal van körülfonva, mely körülmény mutatá, hogy az az ajtó
régóta nem volt kinyitva; szivét szorulni érzé, kiáltására senki sem
felelvén, kinyitotta az ajtót, átfutott az elhagyott házon és udvaron,
összejárta a még hallgatagabb kertet, hol csakhamar felötlött előtte a
két siremlék.

Az ezek mellett őrködő imámot kérdezvén, értesült arról, mit a városban
beszéltek, hogy t. i. azon estve, midőn Támánál összegyültek,
Maniatanufusz annyi szeszes italt vett magához, hogy annak következtében
meghalt s hogy fia, midőn látta anyjának élettelen tetemeit lakába
vitetni, ijedtében és bújában szive megrepedvén, csakhamar követé anyját
sirjába.

Szultán Szaifot mélyen hatotta meg ez a szerencsétlen hír annál inkább,
mert ő önmagát vádolta, mint a ki ez idegen és pártolás nélküli nőt
elhagyta s többi nejei, de főképpen a könyörületlen Táma
szerelemféltésének kitette; ekkor eszébe ötlöttek az elfeledett
Maniatanufusznak elmenetele előtt hozzá intézett szavai, midőn mondá
neki: Szaif, hát azért ragadál el bűvös kertemből s szeretett
társnéimtól, hogy én itt elfeledve s elszigeteltségben éljek? – Igen! –
mond Szaif – ez az elhagyottság s elszigeteltség egészen a sírig
kisérték a szegény nőt. Mert ő éppen nem akart hitelt adni azon hírnek,
tudva, hogy Maniatanufusz a szeszes italok ellensége volt, s így halálát
valamely gaz cselszövénynek tulajdonitá, s ez eszme annyira feltüzelé
fájdalmát, hogy egész napokat s éjeket töltött a sírok felett, mintha
valójában vétkes lett volna; s elhanyagolván országlása gondjait, el a
hosszas fáradalmak s útazás miatt elgyengült egésségét, nem hallgatva
barátjainak figyelmeztető s vigasztaló szavaira; egészen átadta magát
ezen képzelet okozta lelkiösmeret-furdalásnak, s ott kesergett
folytonosan a két sír felett.

Akela látván ezt s azt is, hogy a szultán őtet és leányát is a
legnagyobb hidegséggel fogadja; sőt még nem is felel nekik, megérté,
hogy ő sokkal terhesebb vád alatt van, mint valójában megérdemlené, s
elhatározta, hogy meg fogja vallani az igazat Szaifnak, ez által
mindnyájok helyzete csak javulhatván. Azért egy napon, midőn a málik
fiának, Mászárnak sirján ülne, hozzája sietett s megcsókolván őt, mondá,

– Kume Já forisze Azamán! (kelj fel, világ nagy hőse!) szünjél meg ez
üres sírok felett könyezni; mert tudd meg, hogy nőd és gyermeked él. S
ekkor elbeszélte a történteket; el, miként szedte reá Támát
Maniatanufusz, miként távozott, s mit izent Szaifnak.

A szultán ezt végig hallgatván, mondá:

– Hogyan volt lehetséges, Akela! engem ily soká csalogatni s e sötét
fájdalom éjében bolyonganom hagyni?

Meggyőződvén pedig, hogy a sírok csakugyan üresek, fölkelt s palotájába
visszatérvén, megfürdött, mintegy lemosandó magáról a fájdalom salakját;
vezértanácsát meglátogatta; rendeleteket adott; igazságot szolgáltatott;
sétalovaglásokat tett; szóval rendszeres életet kezdett élni; azok
pedig, a kik e rögtöni változás okát nem ismerték, csudálkoztak, hogy a
málik hogyan feledheté egyszerre szivét marczangoló fájdalmának még
emlékét is.

Így tölt el nehány hó, midőn egyszer a tanácsban ülő Szaif Züliázánnak
jelentik, hogy Akisza ohajt vele beszélni, s midőn Szaif mondani akará,
hogy elfogadja, akkor a nagy útaztató megjelent, Szaif azonban fejét
elforditván, mondá neki:

– Valójában, Akisza! nem hivém, hogy te oly merész légy, hogy előttem
megjelenj; remélted-é, hogy én azon kezet érintendem, melylyel te
szegény anyámat meggyilkolád?

Akisza könytelt szemekkel s érzékeny hangon válaszolá:

– Já, málik Azamán! te tudod, hogy én téged szeretlek, hogy rendithetlen
hűséggel ragaszkodom hozzád s haragodnak is kitevém magam, hogy Kamaria
halála által a te életedet biztosithassam, azt hivém, hogy elég
bátorsággal birandok haragoddal daczolhatni; de túlbecsülém erőmet, mert
most látva, hogy tőled gyűlöltetve élni nem tudok, azért jövök, hogy
kérjelek, fogadnál vissza barátságodba, hiszem, hogy mint mindig, most
is okos és méltányos ember vagy. Já, Szaif! emlékezzél mindazon
szolgálatokra, melyeket neked tettem; én sokszor mentélek meg; sok jót
és soha roszat neked nem tettem; s te mindazt most elfeleded;
gyűlöleteddel üldözsz engem, mert megmentélek egy átkozott némbertől,
kit anyádnak hivni senki nem akart.

Szaif barátjai mind meg voltak hatva Akisza fájdalma s igazság átlengte
panaszai által, s mindnyájan pártjára állva kérték a málikot, hogy
béküljön ki, hogy adja vissza barátságát s közösen mondák neki:

– Neheztelésed ez igaz barát ellen már is soká tartott; mert tudd meg,
hogy ha Akisza meg nem öli Kamariát, mi öltük volna meg, vagy mindnyájan
elhagytunk volna téged; mert a te és a már húsz év óta ezen nő
zsarnoksága által pusztuló ország elvesztének nem lehetünk vala
czinkosai.

Szaif látva, hogy minden oldalról roszalással találkozik, s hogy anyja
emlékét a szánalom csak egy kis szavacskájával sem védi senki, Akisza
felé fordult s mondá neki:

– Akisza! én igyekezni fogok, hogy csak barátságodra gondoljak; de te
ügyelj, hogy soha egy szóval se emlitsd Kamariát.

Akisza megigérte ezt s több hetet töltött az arábok városában.

Egy napon a málik búsongó kedélyben levén, Akisza közös útazásaik
emlékének felújitásával igyekezett elszoródást szerezni neki. Szaif, ki
örömmel hallgatta e kalandos útazások elbeszélését, egyszerre
felkiáltott:

– Akisza! még egy szivességre kérlek; egy oly dologra, a melynek
kivitele azt hiszem, nagyon bajos; de igérd meg, hogy bárminő nehéz
legyen is az a feladat, teljesitended!

– Ha csak reám nézve van veszély – mond Akisza – bárminő legyen is az,
igérem, hogy teljesiteni fogom; ha reád nézve is veszélyes, akkor
tanácsolási jogomat fenntartom; de ha te ezekre nem hallgatva mégis
akaratosan ragaszkodnál föltételedhez, akkor is engedelmeskedni fogok
parancsodnak.

– Ohajtanám, Akisza! – mond Szaif – hogy engem médina Ábánát-ba
(asszonyok városa) szállits el.

Akisza nagyot sohajtva mondá:

– Képzelhetém ezt, miután Maniatanufusz elszökésének történetét nekem
elmondád; de, Szaif! ez lehetetlen, mert férfi azon városba bé nem
léphet; hallottál-é már beszélni azon városról?

– Igen határozatlanúl és soha az ott uralgó szokások- és törvényekről;
tudnál-é te nekem ezen városról felvilágositást adni? – kérdé Szaif.

– A mulukok egy málikjának két fia volt, Kászán és Ászán; halálakor
felosztá az országot fiai közt; mindeniknek egy nagy város és az ország
fele jutott; Kászánnak egy fia, Ászánnak egy leánya volt, s az első
megkérte fia számára testvére leányát; de ez nem akarván ezen
természetellenes szövetségbe egyezni, a dűhbe jött Kászán összegyüjté a
hákiméhket és a tudósokat s kérdé, ha nem tudnak-é módot, hogy testvére
városából minden férfiat elkergessenek.

– Oh, az igen könnyen megtörténhető – mondának a bűvészek – ha te
engedélyt adsz, hogy városodból minden nőt eltávolithassunk.

A málik beléegyezett s nem sokára egy-egy rézszobor emelkedett a két
város kapuin, melyek egyike elüzte a férfiakat, másika pedig a nőket,
úgy hogy egyik városban csak nők, másikban csak férfiak maradtak.
Egyikben egy málik, a másikban egy málika uralkodik ugyanazon törvények
szerint. Évenkint csak egyszer mennek feredni a nők a két város között
elfolyó patakba, melyre egy bőrbetegség megjelenése kényszeriti őket, s
a mely betegség ezen fürdés után tökéletesen elmulik; ez az egy nap,
midőn a szomszéd város férfiai szintén kimennek a patakhoz s az egész
napot a nőkkel töltik; estve mind a két nép visszatér városába; a nők az
ezen nap után kilencz hónappal születni szokott gyermekeiket maguknál
tartják és nevelik; a fiuk azonban 14 éves korukban kiüzetnek a
városból.

S így láthatod, Szaif! hogy fiad nincsen elveszve; egy kis türelem s te
nehány év mulva elmehetsz a város kapujához, hogy elüzetésekor magaddal
hozd el.

De Szaif úgy találta, hogy tizenkét évig várni oly türelmet igényel,
minővel ő nem bir, s más részről – tevé hozzá – én elhatároztam, hogy
ezen vállalalot megkisértem.

– De te nem tudod – mond Akisza – hogy ezen mulukoknak szolgálatjában
nemcsak emberek, hanem nemtők is vannak. Tudom én, hogy téged a harcz
nem ijeszt vissza; de ott nemcsak vívni kell; te ott ezer cselbe
eshetsz, melyet előre látni, kikerülni nem lehet, s ha már valahogy
eljuthatnál is az asszonyok városához, minő módon juthatnál bé oda? hogy
találhatnál meg egy nőt, a kire bizonyosan nagyon fognak ügyelni, mint
olyanra, ki már egyszer a törvények ellen vétett.

– Annál inkább ezen szerencsétlen üldözött nő segitségére kell sietnünk
– felkiált Szaif – annál inkább ki kell ragadnom fiamat azon vadak
közül, kik megtiltják, hogy az atya nevet kimondja.

– Jól van, Szaif! én tíz napi gondolkozási időt adok neked; tanácskozzál
barátaiddal, s ha ekkor sem fogsz lemondani vészteljes útadról, akkor el
fogunk menni.

A tíz nap mulva megtérő Akisza mondá Szaifnak:

– Üdvözöllek, Já, málik Azamán! hát hogy állsz képzelgő terveddel?

– Én mindig ugyanazon szándékkal vagyok – mond Szaif – mert midőn én
valamely tervet közlök, azt már előre jól megfontoltam, s ha a tíz napi
gondolkozási időt elfogadtam, azt nem azért tevém, mintha az valamit
változtatni képes lett volna határozatomban, hanem azért, mert nem
akartam veled ellenkezni, s így kérlek szállits el ahhoz a nővároshoz, s
ott Allah kijelölendi teendőmet.

– Ha így van, Szaif! – mond Akisza – kérlek hivd elé szolgádat, Airudot.

Szaif megsurolván a Lueh-t, a megjelenő nemtőnek mondá Akisza:

– Ládd, Airud! mit kiván tőlem Szaif Züliázán! hogy vezessem őt az
asszonyok városába.

– Az annyi, mintha vesztire vinnéd! – felel Airud.

– S mégis semmiképp sem tudom merész tervéről lebeszélni. Szaif – mond
Akisza a málikhoz fordulva – te engem elszomoritasz, kétségbe ejtesz s
szerencsétlenné téssz; mert arra erőltetsz, hogy téged a veszedelmek- s
talán a halál torkába vezesselek; de ha reám hallgatni nem akarsz,
induljunk.

Szaif búcsut vett családjától s Akisza vállaira ülvén, útra kelt; Airud
követte őket s valahányszor Akisza elfáradt, ő vette át a szultánt.

Így útaztak több napokig, midőn egy dombot értek el, egy gyönyörü szép
zöld dombot, mely alatt egy nagy város terült el, melynek számtalan
házai, fénylő tavak s csergedező patakok által tarkázott bájos kertektől
voltak környezve; tovább egy dús ligetek árnyába nyujtózkodó folyó
kanyargott, mely a térséget két egyenlő részre látszott felosztani; a
távolban egy a láthatár végpontján felmagasuló hegy alján egy más nagy
város tornyai tüntek fel.

– Íme, itt lábaidnál ez az asszonyok városa – mond Akisza – tovább
haladnunk esztelenség lenne. Az a város, melyet ott a messze távolban
látsz, a férfiak városa, s a tért átszelő folyó az, hol a nők és férfiak
minden évben egyszer találkoznak. Most ülj le, nyugodj; én rögtön vissza
fogok térni.

S távozván, nehány percz mulva megtért, egy fehér szerszámzatu fehér
lovat s egy fehér női ruhát hozván magával.

– Szaif! – mondá a máliknak –, ma éjjel itt maradunk, hajnalban
fölveszed ezen öltönyt s arczod jól elleplezve ezen lóra ülsz, mert én
értesültem, hogy a málika jó reggel ki fog jőni, megszemlélendő a város
melletti térségen tartandó gyakorlatokat; rejtőzz el valamely sűrü
ligetbe, honnan láthasd az uralkodónőt számos kiséretével elvonulni;
testőrsége különböző színt viselő külön csapatokba leend felosztva, s
midőn a fehér csapat elérkezend, te csatlakozz hozzájok s azután Allah
védelmezzen.

– Igen – mond Szaif – Allah védelmezett eddig is, s most is reménylem
szerencsésen bévezetend a városba.

Az éjt a hegytetőn töltötték, s más nap az Akisza segitségével nőnek
átöltözött Szaif lement a város kapuja felé s ott sűrü növények lugosa
alá rejtőzködvén, nem sokára látta a vezérnéje s más nagy hivatalt
viselő nők közvetlen kiséretében a málikát; ez első csapat veres öltönyt
viselt. A második csapat, melyet a hadsereg és testőrcsapat tisztjei
képeztek, zöld öltönyt viselt. Ezek után a kincstárnok s annak számtalan
tisztjei jöttek mind fehér lovakon s egészen fehér lemezben (ez a csapat
legszámosabb volt s hihetőleg azért hozta volt a jó Akisza Szaifnak az
ily színü öltözetet). Mihelyt e csapat elvonult, Szaif észrevétlenűl
annak hátuljára sorakozott; senki figyelmet nem forditván reá, ő
Maniatanufusz után kezdett szemlélődni, kit azonban sehol sem tudott
fölfedezni.

A málika egy szép zöld fák árnyában levő aranyos széken foglalt helyet,
a többiek kört alkottak az uralkodóné körül s játszodni kezdettek repűlő
labdával; (ezen játékot két személy játsza s abból áll, hogy egy kis
tollakkal ellátott labdát kezökben levő reczével (Racket) vissza kell
egymásnak ütni; a melyik elejti, kiáll a játékból s helyét más foglalja
el). Szaif részt vett ezen játékban, s csakhamar ügyessége irigyeket
szerzett neki s több fiatal leányok mondani kezdették: „ki lehet ez a
rút nő, ki minket gátol a játékban? nagyon rútnak kell lennie; mert
arczát szorgalmatosan rejtegeti!“ Szaif hallván ez észrevételt s félvén,
nehogy a figyelmet magára vonja, akarattal elejté a labdát s
visszavonult.

A labdajátékot zene és énekverseny követé. Ez után kézviadal, (t. i. két
nő egymásnak futva, kezen ragadták egymást s az erősebb a gyengébbet
letérdelni kényszerité. Az esetszerüség úgy akarta, hogy a kincstárnok
Szaifot választá ellenfelűl; de alig küzdöttek nehány perczig, Szaifot
ereje és mozdulatjai elárulták, hogy nem nő; ekkor a kincstárnok mondá
neki:

– Ne menjünk tovább, mert te férfi vagy!

Szaif kérte, hogy titkát ne árulja el.

– Hogy te idáig eljutottál, az azt mutatja, hogy nem vagy más, mint
Szaif Züliázán.

– Igen, én vagyok; de hogyan van, hogy ösmersz? – kérdé ez.

A fiatal leányok ekkor tánczolni kezdettek a málika előtt s a
kincstárnok félrevezetvén Szaifot, mondá:

– Hozott az ég, Já, Szaif Züliázán! itten mi biztosan beszélgethetünk:
tudd meg, hogy engem Marjánának hivnak, én Maniatanufusz vezérnéje
voltam, midőn ő az ide nem messze levő leányok kertjébe ment el, nem
térvén onnan vissza; atyja gyanitá, hogy valamely idegennel megszökött s
megtiltván, hogy még nevét is eléhozzák, második leányát Nurálhudát
nevezte ki Málikának; ez szigoru jellemű s rosz lelkü nő, s mivel tudta,
hogy testvérét szeretem, nem akart vezérnének megtartani; de mivel mégis
a kormányzatban, melyhez semmit sem értett, szüksége volt reám,
kincstárnoknak nevezett ki.

Nehány év mulva Maniatanufusz visszatért atyjához, de ez elfordulva
tőle, mondá neki:

– Takarodj szemem elől, szerencsétlen! te megszöktél egy átkozott
idegennel s most egy bitanggal térsz vissza, menj, távozz szemeim elől!

S azután megfogatva, ide küldötte a könyörületlen Nurálhudához.

– Nagy Isten! – kiált Szaif – mondd Marjána, mi történt nőm- és
gyermekemmel, életben vannak-é vagy halottak?

– Élnek, de iszonyatos helyzetben – felel Marjána – a szultánné lánczra
verette s egy sötét börtönbe dobatta, hová nekem nagy veszélylyel
sikerült béhatolni; Maniatanufusz mindent elbeszélt „Az én férjem
szultán Szaif Züliázán, nem pedig egy ösmeretlen – mondá ő – ő a világ
legnagyobb hőse, s ha én most szenvedek, azért van, mert ő engem nagyon
szeretett, s bár a kormány gondjai néha elvonák tőlem, de azért ő mindig
örömmel látott engem s én távolléte alatt méltatlanul megszöktem,
elragadván fiát is, a kit oly igen szeretett. Igen, én se türelem- se
szánalommal nem birtam, és sorsomat megérdemlem. De Istenem! ennek a
szegény gyermeknek is itt kell e sötét börtönben ártatlanul meghalni.“

Szaif ezeket hallván, nőképp sirni kezdett s könyörgő hangon mondá:

– Az Isten nevére kérlek, Marjána! eszközöld ki, hogy nőmet s
gyermekemet láthassam, s te az életnél többet fogsz nekem adni.

– A mit kivánsz, az mindkettőnk életét veszélybe hozhatja – mond Marjána
– de Maniatanufusz iránti szerelmem parancsolja, hogy minden veszélyt
megvessek. Hallgass jól reám! midőn az éj bekövetkezik, jőjj a város
falaihoz, a kaputól jobbra egy kötelet találsz, melylyel én téged
felhuzlak, s majd aztán találunk valamely módot, hogy a börtönbe
béhatolhassunk.

Ezen beszélgetés végeztével a málika visszatérni készült, Szaif
visszavonult a ligetbe; s a málika kiséretével bément a városba, melynek
kapui bezáródván, Szaif egyedül maradt.

Mihelyt az éj sötét árnya elboritá a földet, Szaif a Marjána kijelölte
helyre ment, megragadta a kötelet s rögtön felvonatott a falra, onnan
Marjána lakába vezettetett, hol három napig rejtve maradt, várva a
napot, midőn a kincstárnokné szolgálatában leend a palotában. Elérkezvén
e nap, Marjána Szaifot rabnőnek öltözteté s magával vitte a palotába;
egész nap el volt foglalva hivatalával, de estve, midőn a szultánné
hálótermeibe visszavonult, Marjána bezárkozott Szaiffal a palotájában
levő szobájába s mondá neki:

– Látod e szobát? ezt én magamnak azért választám, mert ez közvetlen nőd
és gyermeked börtöne felett van; elővigyázattal és hosszas kitartással
egy kis rejtett lépcsőzetet csináltattam, mely a börtönbe vezet; most,
Szaif, bátorság! én remélem, hogy eljutandunk hozzájok.

Ezt mondván, egy kis kézi lámpát adott a még mindig rabnő ruhát viselő
Szaif kezébe, egy élelmi szereket s öltönyöket tartalmazó kosarat más
kezébe, s azután a falnak egy táblázatát felnyitván, szűk
csigalépcsőzetre értek, mely oly hosszu volt s oly mélységbe vezetett,
hogy a lámpa léghiány miatt alig éghetett, s maguk is alig
lélegzelhettek; végre egy sziklába vésett üregbe jutottak, a hol Szaif
semmi kijárást fölfedezni nem tudott.

– Most – mond Marjána – fölkeresem a börtönőrt (ez egy nő, kit én
egészen megnyertem); de mivel az ajtón álló őrök közel vannak, s mivel
gyakran vizsgajáratot tartanak a börtönben, jobb ha a nőt nem ijesszük
meg merészségünkkel; azért te maradj a rabnő szerepében, rejtsd el
arczodat s ne beszélj.

Ekkor Marjána egy addig Szaif által nem látott, alig két láb magas és
sziklaszerü vaslemezt nyitott fel, s földre feküdvén hallgatódzott; nem
hallván semmi zajt, egy másik ajtót nyitott meg, mely a börtön felől
hasonlóan falhoz hasonló kőszínre volt festve; Marjána ekkor térden és
karon csúszva, bémászott, Szaif követte őt s beérve egy nyirkos
folyósóra, ott találták az őrt, ki suttogva mondá:

– Veh Allah ya Szatti! szegény Maniatanufusz ma reggel óta számlálja a
perczeket, mert tudja, hogy ma a te napod, és hogy csak te egyedül vagy
a világon, a ki neki vigaszt és felbátoritást nyujtasz.

– Szaif! – mond sugva Marjána – maradj itt egy kevéssé, hogy készitsem
el előre látásodra, mert ő nagyon el van gyengülve s a rögtöni öröm
árthatna egésségének; – azután az őrhöz fordulva, mondá:

– Já Karkab! nyitsd föl nekem e szomoru börtön ajtaját s aztán menj
őrködni a nagy ajtóhoz; a legkisebb zajra jöjj engem értesiteni.

– Já, Marjána! minő későn jössz, én már nem reméltem, hogy lássalak;
midőn valaki ilyen szerencsétlen, hogyan higyjen a barátságban?

– Igaztalan lennél, ha barátságomban kétkednél, főképpen most – mond
Marjána – ne engedd át magadat a bánatnak, szeretett barátném! még nincs
minden elveszve.

Ezen szavakra zokogni kezdett Maniatanufusz s szeméből köny záporzott.
Hogyan reméljek én, miként jöhetnék én ki ezen borzasztó börtönből;
hogyan mehetnék ki e kastélyból, e városból még akkor is, ha levehetnéd
ezen testemet szaggató, ezen gyermekemet terhelő lánczokat? szegény
ártatlan gyermekem! bár csak őt menthetnők meg; – de csak egy lény van,
a ki elég nagy, a ki elég bátor, hogy azt végrehajthatná; az az atya,
kinek én szivét elzúztam, miként ezen lánczok zúzzák az én testemet. Oh,
igen! én megérdemlem a halált.

S ezt mondva Maniatanufusz, összekulcsolta kezeit, melyek el voltak
aszva, melyek gyengülten estek vissza térdeire, lánczaikat zörgetni.

Szaif Züliázán, nem tudván megindulását és könyeit tovább tartóztatni, a
börtönbe rohant s neje és gyermeke elébe térdelvén, átkarolta őket,
mondván:

– Szegény anya! Szárazd fel könyeid, mert Allah megenged neked s Szaif
mindig szeret téged!



XIV.  Az asszonyok városa.

Airud és Akisza. Szolimán kincse.

A kis Mászár megismervén Szaif Züliázánt, sirni kezdett, midőn
Maniatanufusz kinyitván mélyen béesett szemeit egy perczre, újból
bezárta azokat, mert a nagy megrázkódtatás eszméletétől megfosztá.

– Látod Szaif – mond a barátnéja fejét tartó Marjána – nem hagyál nekem
időt, hogy előre elkészitsem látásodra; én tudtam, hogy a nagy örömnek
rohama halálos lehet ezen elgyengült és kimerült nőre.

Szaif megijedve, ápolni kezdé nejét; hideg vizet öntött halántékára s
egy perczig halvány és ijesztőleg elsoványodott arczán legelteté bús
pillanatait, eczetet lélegzeltetett vele s kezeibe fogta jéghideg és
vassebesitette kezeit; e gyöngéd ápolásra végre életet s eszméletet
nyert Szaif neje, s visszanyervén beszélőtehetségét, felkiálta:

– Já, Szaif! miért jöttél ide? hogy halálom tanuja légy s talán, hogy a
tiédet is itt találd? mert testvérem könyörületlen; de ha teheted, vidd
el magaddal e gyermeket s én akkor nyugodtan fogok meghalni; de térj
vissza hamar honodba, hogy ne legyek okozója a te vesztednek.

– Maniatanufusz! azon Istenre, ki engem hall és a ki engem ide vezetett,
eszküszöm, hogy ha én honomba visszatérek, az csak a te és gyermekem
társaságában fog megtörténni.

– Kérlek Szaif! mondj le azon reményről, hogy engem e börtönből
kiszabadits – mond a szegény nő – az lehetetlen s ha lehető lenne is,
nézz reám! lenne-é erőm, hogy kövesselek? Hajdan szépnek találtál; nézz
most reám! csontváz, szánalom és tán utálat tárgyává lettem. Oh, jobb ha
engem meghalni hagysz!

– A boldogság, a szerelem visszaadandja egészségedet, szépségedet – mond
Szaif – mert a valódi szépség csak a szívvel hal meg; hajdan bámultalak
s szeretni alig mertelek, most ha inkább leendesz szeretve, mint
bámulva, kevésbé boldog leendesz-é, szeretett barátném!

Szaif rendithetlen megmaradt azon elhatározása mellett, hogy a várost
csak neje és gyermeke társaságában hagyandja el; hiában mondá
Maniatanufusz, hogy fel fognak fedeztetni, elfogatni, s hogy mindhárman
menthetetlenűl veszve lesznek.

– Hát akkor együtt fogunk meghalni! – felelt Szaif.

Így tölték el az éjt, daczára az őr figyelmeztetéseinek, ki szorgalmazta
Marjánát és rabnőjét, hogy távozzanak; végre Maniatanufusz összeszedvén
minden erejét, mondá Szaifnak:

– Valójában el vagy határozva, hogy életedet koczkáztasd
megszabaditásomért?

– Én változhatatlanul el vagyok határozva! – felelt Szaif.

– Ha így van – mond Maniatanufusz – ha semmi sem tud veszélyes
vállalatodtól elvonni, úgy csak egyetlen mód van annak teljesitésére, s
az a várost védő talszaméh megsemmisitése. Ez igen veszélyes mód,
ismétlem, s hogy azt tehessük, Marjána segitségére van szükségünk, s
számithatok-é közremunkálásodra?

– Ismét kétely! – felel Marjána szomoruan – légy meggyőződve,
Maniatanufusz! hogy az életben soha sem volt nálamnál hűbb s
áldozatkészebb barátnéd!

– Istenem! – felelt a rab – tegnap estve még oly nyomorult voltam, s ma
már szerencséssé tesztek szenvedéseim közepette! Most az éjnek csak
nyolcz órája tölt el, testvérem ilyenkor még mélyen alszik; a nélkül,
hogy valakit felköltsetek, menjetek az ő hálószobájába s ágya két végére
állva, azt három, négy lépéssel tovább kellene tenni (mit a nélkül hogy
föl ne ébredjen, szinte lehetetlen), azután az ágy helyén egy szőnyeget
fölemelvén, ott egy gyűrűt fogtok találni, melynek segitségével egy kis
lépcsőzetre vezető lappancsot emeltek föl; ez a lépcsőzet egy földalatti
terembe vezet, melynek közepén egy kiszáradott fa, s a fán egy mozdulat
nélküli madár áll, melynek csőre egy vasszeggel van átütve; Szaifnak e
szeget ki kell huznia, de nem egészen, hanem úgy, hogy az akkor essék
le, midőn ti a földalatti termet elhagyjátok; ha ez így végrehajtható
lenne, akkor talán menekülhetnénk; mert a talszáméh többé nem lenne a
városon s az érczszobor nem védné többé. Vissza ugyanazon útat
kövessétek, melyen mentetek; ha siker követendi lépteiteket, én itt egy
óráig várni fogok reátok s kérni a hatalmas Istent, hogy vegyen minket
oltalma és pártfogása alá.

– Gyorsan, gyorsan! – mond Szaif – ne veszitsünk egy perczet is; az éj
halad s minden percz megfizethetlen.

Rögtön fölmentek Marjána szobájába s megfoghatatlan szerencsével
teljesiték Maniatanufusz intéseit; a szolgálók, a testőrnők mind
elaludtak; a szultánnő ágyát tovább tevék a nélkül, hogy ez fölébredjen;
a madár száját elzáró szeg minden nehézség nélkül kihuzatott a megjelölt
módon, s távoztuk után három negyed órával visszatértek
Maniatanufuszhoz.

De alig léptek bé a börtönbe Szaif és Marjána, a városban iszonyatos
zajt hallottak, s egy mennydörgő hang hallatá:

– Asszonyok városa! én távozom, városotok felett többé nem őrködöm; én
szabadságomat visszanyertem, elhagyom a szobrot, melybe hakiméh-itek
bezártak volt, s melyből egy hős kiszabaditott; most védjétek magatokat
a férfiak ellen. Isten veletek, asszonyok! engem többé látni nem fogtok!

E kiáltásra a nők és leányok zajongva és jajveszékelve siettek az
utczákra; Szaif, ki már neje és fia lánczait széttörte, Marjána
segitségével annak szobájába vezette őket s az utczán való tolongás- és
sötétség segitségével (mert még éjjel volt) elhagyták a palotát s
Marjána lakására mentek; ennek kapujához érve, Marjána mondá barátainak:

– Most zárkozzatok bé lakomba; én, hogy minden gyanut elháritsak
magamról, visszatérek a málikához; ne féljetek semmit; én rabnőimnek
rendeletet adok, hogy senki másnak ki ne nyissák a kaput, csak nekem; s
ha valami vész fenyegetne, rögtön tudósitni foglak.

Midőn Marjána a málikához ért, ez utolsó ijedten s iszonyu
izgatottságban rendelte, hogy egy titkokat leleplező bűvésznőt hivjanak.

Midőn ez a nő, kit Kayhunának hittak, megérkezett, mondá neki, hogy
fedezze föl ama férfi hollétét, ki a városvédő nemtőt kiszabaditá.

Ekkor Kayhuna kérte a szultánát és Marjánát, hogy kövessék az ő lépteit,
s így kapuról kapura mentek; a bűvésznő mindenütt olvasott valamit egy
könyvből s tovább ment mondván: „Nincsen itt!“ Igy mentek a Marjána
házáig; itt szintén megállott a bűvésznő s könyvéből olvasván
felkiáltott, hogy „az, a kit kerestek, itt van!“

– Hallod-é Marjána – mond a málika – mit mond a bölcs Kayhuna.

– A bölcs Kayhuna nem tudja, mit beszél – felelt Marjána.

– Hogyan! a mi bűvésznőnk nem tudja, mit mond? kérdi nyugtalanul a
szultánné.

Marjána kiméletlen nyers feleletére a szultána rendeletet adott, hogy
fogják el a kincstárnoknét s ajtaját erőszakkal törjék fel.

De Marjána fehér csapatjának minden nőfegyveresei kisérék urnőjöket s az
elfogatási parancsot hallván, körülvették főnöküket s kardot rántottak a
málika testőr csapatja ellen.

A viadal elkezdődvén, Szaif a fegyverzörejre kitekintett az ablakon s
látva a történteket, mondá Maniatanufusznak:

– Most van a legalkalmasabb percz a távozásra; ezen zavarban a kapukon
nem őrködnek figyelmesen s én a nélkül akarnék távozni, hogy ezen nők
között vért ontsak; vedd azért fiunkat s kövess engem, majd én fogok
útat nyitni neked!

Ekkor lementek, Szaif a kapu küszöbére lépve, jobb kezével fölemelte
Hám-ben-Noéh kardját s kiáltá:

– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!

A szultána testőrei rá akartak rohanni, de sebesen forgatott kardjából
lángsugarak törtek ki, melyek elvakiták őket s visszavonulásra
kényszeriték; Szaif nem sujtott kardjával egyet is, hanem mindazok, a
kik útjában voltak, ijedten vonultak vissza s Maniatanufusz, fia és
Marjána követék őt a városon kivül.

De a szultánné dühöngve állott asszonyai előtt s mondá nekik:

– Az csak egy ember s ti nem szégyenlitek ezen ember és kardja előtt
gyáván hátrálni?

Így fölébresztve büszkeségöket és bátorságukat, az egész nősereg Szaif
üldözésére indult, már túlhaladtak a kapukon s a mezőkön nyargaltak; de
azon perczben, midőn a menekülőket utólérendők valának, nagy porfelleget
pillantottak meg, mely a villám sebességével közelgett feléjök;
csakhamar ez a vakitó porfelleg körülfogta őket s számtalan lovagok
ragadták fel nyergeikbe, s így pároslag nyargaltak bé a talszáméh által
többé nem védett városba.

Szaif és társai megállottak volt bizonyos távolra, ezen jelenetet
szemlélni, s midőn annak rájok nézve szerencsés kifejlődését látták,
lejöttek a dombról, hogy annak megmagyarázását kérjék nehány hátramaradt
lovagtól, kik nem találván nőket, ott lovaikat tánczoltatták.

– Íme – mondák ezek – ez úgy történt, hogy az asszonyok városát védett
nemtő ma a mi városunk felett átrepülvén, lekiáltott: „Ja Jamat Arijale
(Já, férfiak csapatja)! én az a Hamaz vagyok, a ki a nők városát védtem;
nekem visszaadták szabadságomat s most ti félelem nélkül mehettek
magatoknak nőt foglalni.“ – S mi úgy tevénk, ezt a várost és asszonyait
elfoglaltuk.

Szaif búcsut vett a lovagoktól; a hegyre indult, hol Akisza várt reá,
midőn Marjána mondá nekik:

– Daczára Maniatanufusz iránti szerelmemnek, én soha sem tudnám magam
arra határozni, hogy honomat elhagyjam, s így búcsut kell tőletek
vennem!

– Hogyan! – mondának egyszerre Maniatanufusz és Szaif – midőn neked
köszönhetjük életünket s még többet életünknél, azon boldogságot, hogy
együtt lehetünk, most te minket el akarsz hagyni egy városért, hol téged
a nők legalább rosz szemmel fognak nézni?

– Én tudom mind azon kellemetlenséget, a mely reám vár – felel Marjána –
de itten születtem s másutt élni nem tudnék.

– Isten veled hát! – mond Maniatanufusz, s Szaif felé fordulva
hozzátevé:

– Látod, Szaif! mennyire szeretjük mi honunkat; megbocsátod-é most az én
bolondságomat?

– Nekem kell bocsánatot kérnem – mond Szaif – hogy nem tudám azt veled
elfeledtetni.

S bal karjával gyönge nejének derekát átölelve s fiát jobb vállára
helyezve, fölvitte a hegyre, hol Airud és Akisza szerencséltették
Szaifot, s míg Szaif egy perczre leült nyugodni, Airud hozzálépett s
kezeit megcsókolván, térdre állott előtte.

– Já, Airud! mit ohajtasz tőlem? – kérdé Szaif Züliázán.

– Uram és parancsnokom! – felelt Airud – egy kegyelmet esdek tőled, én
szeretem Akiszát; engedd meg, hogy nőűl vehessem.

– Miért ne, ha ő beléegyezik – felelt a málik; – távozz egy kissé,
beszélni akarok vele.

S Akiszát elészólitva, mondá neki:

– Te tudod, Akisza! hogy Airud egy nagyon jó nemtő s hogy nekem mindig
hű szolgám volt, akarod-é, kedves barátném! férjűl elfogadni?

Szaif ezen kérdésére Akisza elhalványult s felelé:

– Bármily hűséggel ragaszkodjék is hozzád Airud, ő mindig csak szolgád
neked, én pedig barátnéd, s miként te, úgy én is, mulukok ivadéka
vagyok, és én csak hozzám hasonlóhoz fogok férjhezmenni.

– De Airud nem közönséges szolga! – felelt Szaif.

– Airud szolgál, és szolgál akaratja ellen is mindazoknak, a kik a Lueh
birtokosai; én azt hiszem, hogy erre adott neked példát. Szaif! midőn én
teszek neked szolgálatot, azt irántad való barátságból s Abduszalam
Sheik iránti tiszteletből teszem; miként vethetsz össze hát engem egy
alsó rendü nemtővel, ki annyiszor vala vesztednek vak eszköze, midőn
engem megmentésedre hivott; ha erről nekem egy szót is eléhozol, rögtön
elhagylak.

– A házasságok csak kölcsönös beléegyezéssel és nem erőszakkal köttetnek
– felel Szaif – s azért ne haragudj, Akisza! ne beszéljünk többet erről.

Ekkor indulásra készültek. Akisza Maniatanufuszt és fiát vitte, Airud
pedig Szaif Züliázánt, ki mondá neki:

– Szegény Airudom! Akisza büszke születésére; de te ne szólj neki s majd
ha városomba érkezünk, én igyekezendem rábirni őt.

Elindultak s Airud az egész úton szomoru és levert volt.

Szaif Züliázán szerencsésen visszaérkezett szülővárosába, hol barátjai
és vezérei nyugtalanul várták, mert útjának czélját nem tudták s merész
bátorságát ismervén, nagyon aggódtak s bámulásuk egészen a
megdöbbenéssel volt határos, midőn Maniatanufusz és fia – kiket már két
év óta halottnak hittek – társaságában látták megtérni. Szultán Szaif
elbeszélte nekik ezen történetét s azután Airud szerelméről is beszélt
nekik, kit a szomoru fájdalom emészt s véleményöket kérte ezen
kérdésben. A málik barátjai azt felelték, hogy Airud, bár szolga, midőn
egy oly szultán, mint Szaif szolgálatában van, úgy tekintendő Akisza
által, mint egy nagy és tekintélyes személy, s magukra vállalák, hogy
Akiszát rábeszéljék.

Midőn egy napon Szaif Züliázán vezéri tanácsában s Airud jobbján ülne,
Akisza belépett s mondá:

– Já, málik Azamán! engem rá akarnak beszélni, hogy szolgád Airudhoz
menjek férjhez; jól van, én beléegyezem ezen szövetségbe, ha nekem Airud
nászajándékba elhozza azon Ataj veh Álbedelláth-t (a koronát és
öltözetet), melyet Bálkáisza viselt Szolimán prófétával (ki üdvözölt és
áldott legyen) való menyegzője napján.

Szaif Airud felé fordulván, mondá:

– Hallod-é mit kér Akisza; mit mondasz reá?

De a nemtő ijedtében majd földre esett s panaszos hangon mondá:

– Oh én, szerencsétlen! Akisza azért kéri ezt tőlem, mert halálomat
akarja; e tárgyak Szolimán próféta kincsei közt vannak, s e kincseket a
nemtők egy málikja (Kayhun-nemtőfőnök) őrizi, kinek rendelkezése alatt
százezer oly nemtő áll, mint én; miként tudnék hát én ezen kincshez még
csak közeliteni is?

Szaif és a tanács kérték Akiszát, hogy kérjen egy más nászajándékot; de
ő hajthatatlan volt; ő csak az Ataj veh Albedellah-t akarta, mondván: –
Airudnak tudnia kellett előre, hogy én muluk leánya levén, kezemet csak
olyannak adom, ki hozzám méltó nászajándékot fog hozni.

– Jól van – mond Airud – akaratod teljesitve lesz; te vagy birni fogod
Szolimán nejének koronáját és öltönyét, vagy halálom hirét fogod
hallani.

A tanács eloszlott, Akisza visszatért kastélyába, s Szaif nemtőjének
nehány megjegyzést tett azon kikerülhetlen veszélyről, melynek magát
kiteszi.

– Já, Szidi! – felelt Airud – ha vállalkoztam a nélkül, hogy
engedélyedet kikérjem, azt azért tevém, mert tudtam, hogy te nem tagadod
meg azt oly tényért, mit te mindennap téssz, t. i. feláldozni, odadobni
az életet a becsület- és szerelemért.

– Soha sem volt gondolatomban – felelt Szaif – hogy gátoljalak; ha
eléggé szereted Akiszát, hogy élted áldozatúl hozd neki, tedd, hanem
ezen elhatározásodban vajjon nem vezetett-é inkább a hiuság, mint a
szeretet?

– Nem, uram! – felkiált Airud – mert valójában Akisza iránti szerelmem
oly nagy, hogy a nélkül élni nem tudnék s lehetetlen, hogy ez egyesülés
reményétől megváljak.

Csak az indulásról volt szó!

– Mikor s miként fogok rólad hirt hallani? – kérdi egy napon Szaif
nemtőjétől.

– Innen a Szolimán kincstárához való menetelre három hónap kell, annyi a
visszajövetelre, annyi az ottani szemlélődésre, hogy a kincstárt
megközelithessem, s így ha az év három utolsó hónapjában vissza nem
térek, hivj engemet a Lueh által, s ha a világ tulsó oldalán lennék is,
egy percz alatt nálad leendek; ha egy, kétszeri hivásra sem jelennék
meg, akkor tudni fogod, hogy rab vagyok, vagy hogy valami nagy
szerencsétlenség ért; de ez esetben nehogy háromszor is megdörzsöld a
Lueh-t, mert akkor az ég tüze elégetne.

Airud távozott s Szaif egy nyugalmas évet töltött országában, számitva a
perczeket, hogy hű nemtője megtérjen; de az év utolsó hónapjai is
elérkezvén a nélkül, hogy ez megérkeznék; Szaif elévette a Lueh-t s a
lehető legerősebben megdörzsölte azt, de semmi feleletet nem nyert;
másodszor is ismételte eredménytelenűl, s már harmadszor is meg akará
dörzsölni; de ekkor eszébe jutván Airud figyelmeztetése, félredobta azt
s két köny fakadt szemébe.

Szaif e percztől fogva szomoru és szórakozott lett, minden érdektelen
volt előtte, csak azon ohaj foglalkoztatá, hogy hű szolgáját
megszabadithassa.

Egy napon palotája erkélyén mulatván vezérei társaságában, Akisza
leszállott s üdvözlé őtet; de Szaif nem visszánozta, sőt még reá sem
nézett; ez szomorodtan kérdé:

– Uram és barátom! miért haragszol reám? Airud miatt? mit tett ez a
nemtő, hogy te annyira szereted; ő neked szenvedéseket okozott, az igaz
akaratlanúl; de végre is a legiszonyubb veszélyekbe dobott s mindig én
valék, ki a halálból kiszabaditálak.

– Igaz – mond Szaif – de ő ragaszkodik hozzám, szeret engem s te Akisza
talán féltékenységből küldéd őt vesztire?

– Én egy szinte lehetetlen dolgot követeltem tőle, hogy megmutassam neki
a köztünk levő különbséget – mond Akisza, mintegy kikerülve Szaif
kérdését –; de uram, mit tehete ő éretted, mit én tenni ne tudnék; én
rendelkezésedre állok miként ő, s én szeretetből teendem azt, a mit ő
kényszerüségből tett.

– Valójában, igaz-é – mond derülten Szaif – hogy te mindent megtészsz,
mire kérni foglak? megigérnéd-e azt nekem a szent Isten nevére?

– Esküszöm neked a mindenható Isten nevére – felel Akisza – hogy minden
kivánatodat teljesitendem, még ha tűz által kellene is elpusztulnom.

– Jól van tehát – mond Szaif – én ohajtom, hogy engem Szolimán (ki
üdvözölt legyen) kincstárához szállits rögtön.

– Szolimán próféta kincstárához? kiált ijedten Akisza – íme te egy
lehetetlen dolgot kivánsz!

– Airudnak semmi sem volt lehetetlen, s ha én a mult évben azt mondottam
volna, hogy vigyen magával, ő észrevétel nélkül megtette volna azt.

– Mert nem lett volna jogában azt nem tenni – felelt Akisza – s
kénytelen lett volna a lángok közé vinni téged, ha azt rendelted volna
neki.

– És éppen az ily engedelmességet szeretem én – felelt Szaif – s így
fölmentelek Akisza! az alól, hogy nekem ezen út veszélyeit elbeszéld;
mert én el vagyok határozva azt megtenni, ha csak te nem akarod esküdet
visszavonni, mert azt még mindig megteheted.

– Nem szegem, nem szeghetem meg eskümet – mond Akisza – s ezen vállalat
veszélyeit sem fogom elésorolni, csak azon körülményre figyelmeztetlek,
hogy én téged most csak egy hónapig szolgálhatlak, akkor egy hónapig el
kell hogy hagyjalak s ennek elteltével újból visszatérendek; szóval, én
csak egy darabig útazhatom veled, azután az útat magadra kell
folytatnod, én legfeljebb azt csak kijelölhetem.

– Ily módon először fogunk útazni – mond Szaif.

– Igen – mond Akisza – de tudod-é mily hosszas ez az út? mi nemtők azt
három hónap alatt tesszük meg, mert mi föld felett haladunk; de te mint
ember, csak hat év alatt mehetsz oda, hat évig jössz vissza; ki tudja
hány évet töltesz ott, s így öregen s összetörve térendesz vissza, ha
visszaérsz!

– Az mindegy – mond Szaif – Allah nem azért adott nekem egy oly becses
talizmánt, hogy nyomorultan veszni engedjem az ezen zakhirához kötött
nemtőt; én kötelességemet teljesitendem.

– Akisza látva, hogy szavai hatástalanok Szaifra, barátjaihoz fordult,
mondván:

– Vezérek s te málik Efrah! ki Szaifnak mintegy atyja vagy; beszéljétek
le ez oktalan tervről; mert ha távozni engeditek, soha többé látni nem
fogjátok.

Ekkor minden ott levők kérni kezdették Szaifot, hogy hagyjon föl
veszélyes tervével; de ő siket maradt könyörgéseikre, mondván, hogy a
hatalmas Isten segitendi egy szent kötelesség teljesitésében, s más
részről, a kormányzás távolléte alatt semmit szenvedni nem fog, mert azt
málik Efrah még sokkal jobban és szakértőbben vezetendi mint ő.

Akisza nyolcz napot kért a készülésre, a kilenczedik nap megtérvén,
kérdé, ha mindig azon akarattal van-é?

– Kész vagyok! – mond Szaif.

S mint mindig, helyét málik Efráhnak átadván s Khamiméh-t, Barnokh-ot,
Szádun Eszendcsét, Akélát, Dementhurt, Szabikot és Majmunt, mint vezéri
tanácstagokat melléje adván, családját és barátjait átölelte s távozott.

Szaif Züliázán első hónapi útja fáradalmas volt, veszélyes viharok
dühöngtek, nagy tengerek felett vonultak el s háromszor 24 óráig egy
percznyi nyugalomra sem szállhattak le, úgy hogy Akisza a hónap végén
már alig tarthatá fenn magát; végre egy vad és kietlen vidéken szálltak
le.

– Ma szolgálatom utolsó napja! mit vélsz, Szaif; alig tetted meg huszad
részét útadnak s már is láthatod, mily terhes és veszélyes az; akarod-é,
hogy nehány napot nyugodva visszatérjünk honodba? Szaif! Isten nevére,
barátaid, gyermekeid emlékére kérlek, gondolkozzál meg; még van idő!

– Visszatérni! – felel Szaif – nem, nem! az nem lehet! hagyj itt Akisza,
ezen a földön; Isten vezérem leend, s egy hónap mulva jöjj vissza s
keress föl!

A szegény elszomorodott lelkü Akisza megmagyarázta útját s búcsut véve
távozott.

Szaif sok napokon át miveletlen kopár helyeken útazott, hol emberrel sőt
még állattal sem találkozott; kihalt puszta volt ez, mely még vad
gyümölcsöt sem nyujtott táplálására; a vele volt élelmi szerek elfogytak
s az éhség éreztetni kezdé magát.

Nem sokára futó-homok váltá fel a rögös földet, melyen eddig haladott;
de e változás által semmit sem nyert, mert a határtalan homoksikságon
még bajosabban haladhatott; lábai visszacsúztak annak sík felületén s
keveset haladhatott előre; ily kínteljesen útazott három hétig
gyökerekkel táplálkozva, midőn végre egy dombot pillantott meg, mely a
puszta egyformaságát megtörvén, reményt nyujtott, hogy tetejéről
valamely várost vagy emberi lakot fedezhet föl. Szaif összegyüjtvén
erejét, annak tetejére sietett föl; de mily nagy volt csalatkozása és
elszomorodása, midőn egy végetlen tengert látott, várost és emberi lakot
kereső szeme.

– Nagy Isten – mond Szaif – hát azért vándoroltam annyit, azért kínzám
és fárasztám magam, hogy ide jussak! s elkeseredett szívvel imádkozni
kezdett a parton.

S míg így imádkozva az előtte elterülő tengeren legeltetné szemeit, egy
fehér pontot pillantott meg a távolban, mely perczenként bámulandó
sebességgel nagyobbodott és közeledett s nem sokára megismeré, hogy az
egy kieresztett vitorlaszárnyakon sebesen repülő hajó. Ekkor bátorságot
s reményt nyervén, hálákat adott Alláhnak, ki oly hamar meghallgatá
segély-könyörgését.

A hajó közeledvén, Szaif lebontá turbánja kendőjét s jelt adott vele,
mit a parancsnok észre is vett, mert nem sokára egy csolnak eresztetvén
le, parthoz evezett s Szaifot fölvevén, a hajóra szállitá; útasunk
kikérdeztetvén a kapitány által, nem tartotta tanácsosnak megmondani
kalandos vállalatját, s most is hajótörést szenvedett kereskedőnek adta
ki magát s megérté, hogy a hajón szinte Indiából megtérő kereskedők
vannak, honnan szép czikkeket hozva megállának a parti városokban,
cserevásárokat teendők. Szaif nehány napig velök levén eléhozta Szolimán
kincstárát beszélgetés közben s kérdezősködött annak holléte felől; de
ezek mit sem tudtak róla. Szaif átlátta, hogy ez az útazás nem előnyös
reá nézve, mert már egy egész hónap óta hajózott velök a nélkül, hogy
partot értek volna s Akisza nem tehete érette semmit a tengeren, mert ő
csak szárazon útazhatott, a hol időnként megnyugodhatott.

Hetek teltek el s szerencsétlenségre a kapitány eltéveszté útját s nem
tudta, hogy hol van; négy hónap telt el a legnagyobb békétlenségben,
mert már a víz és élelmi szerek is fogyni kezdettek.

Egy reggel azonban a figyelő őr felkiáltott: „föld, föld!“ s a fedezetre
felsiető útasok nem sokára egy nagy várost pillantottak meg s felé
irányozták a hajót.

A parthoz közeledvén, a csolnakok leeresztettek s csaknem mindnyájan
beléültek, mert mindnyájan ohajtották a száraz földet tapodni oly
hosszas hányattatás után, s embereket látni oly hosszas elszigeteltség
után. Nem messze a várostól leszállván, örömmel siettek a város felé
viritó s gazdag tenyészetü növényekkel ékes térségen át; de a midőn egy
nagyszerüen szép viráglugost bámulnának, egyszerre hat iszonyatosan rút,
7–8 láb magas ember ugrott ki az alól, kiknek fejök a tevééhez
hasonlitott.

– Ördögbe! – mond a kapitány – itt nem vagyunk a legkellemesebb
helyzetben, úgy látom; talán jó lenne visszatérnünk!

– Nem kell félni! – mond Szaif Züliázán – ezen állatok bizonyosan jól
meg fogják fizetni kelméiteket.

De e rövid beszélgetés alatt a bennszülöttek közeledtek feléjök s kerek
szemeikkel vizsgálódni kezdvén, kemencze-szerü szájakat tátottak,
melyekből kinyuló hatalmas fogaikat, roszat jóslólag kezdték
csattogtatni.

A kereskedők ez látva, visszafordultak és sebesen futni kezdettek, s
mintha a tűz kergetné, a tengerbe ugráltak s csolnakjaikba mászva,
visszaeveztek hajójokba.

Szaif magára maradván ott, a vad emberek feléje siettek, szemeik
villogtak mint lámpák, szájaik mértéken túl tátongtak s állati fejeiket
mozgatva, oly ijesztő röfögést hallattak, hogy a part sziklái
viszhangoztak belé.

Ekkor Szaif Züliázán visszalépve, kardot huzott s védelmi állásba tette
magát ezen teve-emberek ellen.



XV.  Út Szolimán Konutz-ához.

Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások.

Míg Szaif védelmi állásba helyezkedett ezen emberek ellen, kik
felfalására látszottak készülni, egy közülök kiállva, Szaifhoz
közeledett s mondá neki:

– Barátom! mit akarsz e karddal? nincs miért félned tőlünk; mert ha
nevettünk, azt csak azért tettük, mert nagyon kicsinynek s
kicsinységedben szépnek és kedvesnek találtunk téged s örömmel
szemlélünk; de társaid miért szaladtak el mint az eszeveszettek? miféle
emberek azok?

– Azok kereskedők – felel Szaif – s megijedtek tőletek, mert ti igen
szokatlan modorban nevettek!

– Hogy a jó Isten áldja meg! különben jól tették, hogy távoztak; mert mi
ily gyáváktól semmit sem veszünk.

S ezzel Szaifot málikjokhoz vivén, elbeszélték neki a történteket.

– La bész Alaik (semmi ne kedvetlenitsen)! – mond ez Szaifnak –
társaidnak távozta se szomoritson; te itt velünk jobban leendesz; s ha
útadat mindenesetre folytatni akarod, mi itten találunk a távozottnál
jobb hajót, mert szigetünkre sok kereskedő jön üzérkedni.

Szaif még nehány perczig beszélgetvén a málikkal, helyet keresett hogy
leüljön, s egyet üresen találván, elfoglalta; ez pedig egy hirneves
küzdő helye volt, ki a málikkal beszélgetett e perczben, s midőn újból
le akart ülni, helyét elfoglalva találván, szitkokat szórt az idegenre.

Szaif ekkor kérdé a málikot, hogy ki legyen ez a neveletlen ember s mit
akar.

– Ezt az embert – felelt a málik – Szháriknak hivják s azt mondják, hogy
egy páratlan erejü küzdő, kit még eddig soha senki földhöz nem vágott.

– Szeretnék vele megbirkozni, ha ő máliksága engedélyt ad reá.

A málik kérdést tett, ha elfogadja-é amaz a meghivást; Szhárik ezen
felszólitásra készséggel lépett Szaif elébe s jobb kezét megfogván,
karját hátra akarta facsarni; de az oly mozdulatlanul s hajthatatlanul
maradt, mintha vasból lett volna. Ekkor Szaif Züliázán mondván, most már
rajtam a sor, ellenének karját megragadva azt oly erővel facsarta hátra,
hogy Szhárik csontjai recsegtek s a fájdalom miatt kénytelen volt térdre
esni; de csakhamar dühösen emelkedett föl s bal kezével úgy pofon ütötte
szultán Szaifot, hogy szemei szikráztak belé.

Szaif Züliázán ezen felbőszülvén, kirántotta kardját s leütötte a
szemtelen fejét.

Ezen véres jelenet tanui meg akarták Szaifot rohanni; de a málik
feltartóztatván őket, mondá:

– Ne érintsétek ezt az embert, mert ez egy bátor férfi, Szhárikh
bárdolatlan s neveletlen ember volt, ki megsérté őt; ez a férfi tetszik
nekem s szivemből ohajtom, hogy közöttünk maradjon.

Szaif több hónapokig maradt a szigeten, nem találván módot a
távozhatásra. Neki ugyan megigérték, hogy tudatni fogják, midőn valamely
hajó érinteni fogja a földet s ellenkezőleg mindent elkövettek, hogy
azok érkezését eltitkolják előtte; de ekkor maga kezdett figyelmesen
ügyelni a hajók érkezésére s naponta többször vizsgálta a tengert.

A málik ezt észrevevén, más módot keresett, hogy Szaifot önkéntes
maradásra birhassa, s magához hivatá Rabbiát. Ez egy vén tudós volt, a
kit a málik messze országból hozatott leánya nevelésére.

– Rabbia! te tudod, hogy leányom minő szép s hogy felügyeleted alatt
mily gondos nevelésben részesült; én leányomat Szaifnak akarom nőűl
adni, s téged választálak, hogy az idegennel ezen szerencsét tudasd;
akarom, hogy ez a házasság mindenesetre megtörténjék! érted-é?

– Értem, hatalmas málik! – felelt Rabbia – s idővesztés nélkül Szaifhoz
sietett s tudatá vele a málik ajánlatát; egyszersmind a fiatal leányra
mindenféle dicséretet halmozott.

– Hogyan lehetnének a nők szépek itten – mond Szaif – midőn a férfiak
oly rútak!

– Ismétlem neked – felel Rabbia – hogy a málik leányának szépségben sem
itten, sem más helyt párja nincsen.

Szaif gondolá magában: „valójában, már régóta únom magamat ezen a
szigeten s elmenetelem előtt, ha alkalom kinálkozik, miért ne mulatnám
egy kissé magamat! az nem akadályoz, hogy az első hajóval tovább álljak,
s bizonyosan a herczegnőt nem fogom magammal a Szolimán Konutz-ához
vinni.“

S ezen gondolat után Szaif elfogadta a házasságot, s Rabbia a málikhoz
sietett megbizatásának szerencsés eredményét tudatni; a jó uralkodó el
volt az örömtől ragadtatva s nem akarván azt elnapolni, magához hivatá a
birót és bizonyságokat, s Szaif a herczegnő férjévé lőn avatva.

A fiatal leány arcza vastag selyem fátyollal volt eltakarva, s midőn
Szaif egyedül maradt vele, természetes kiváncsiságtól vezettetve
hozzálépett, s nem minden megindulás nélkül a szorgalmasan elzárt
fátyolra emelé kezét, azt elháritandó; a herczegnő ekkor nevetésre vonta
ajkait, hogy talán még szebbnek tetszhessék; de milyen nagy volt a Sháma
és Maniatanufusz szép ajkainak szemléléséhez szokott Szaif bámulata,
midőn maga előtt egy valóságos állati szájat látott tátongni, ijesztően
kiálló fogakkal! Szaif visszaereszté a fátyolt s a szoba más szögletébe
ment muszulmán szokás szerint imádkozni. Ez ima hosszu volt s midőn
elvégzett egyet, mást kezdett, így egy harmadikat, egy negyediket, egész
reggelig. Ekkor Szaif elhagyta a menyegzői szobát s sietve Rabbiához
ment.

– Mit jelent ez a sületlen tréfa? – mondá neki – te elvétettél velem egy
leányt, a ki nem a mi fajunkhoz tartozik, s inkább hasonlit azon
idomtalan állathoz, melylyel nálunk a pusztákon útaznak; én nem
szeretem, hogy olyan szemtelenül hazudjanak nekem, miként te tevéd,
midőn mondád, hogy a herczegnő szépségben páratlan.

– Uram! mond Rabbia – kérlek ne neheztelj reám; mert a málik rendelte
nekem, hogy téged e házasságra rábeszéljelek; szavaimban pedig nem volt
hazugság, mert a herczegnő az ide való szépségi fogalmak szerint szépnek
tartatik; ily nemü szépség pedig sehol sem találtatván, igazam volt,
midőn mondám, hogy a herczegnő szépségben páratlan.

– Látom, Rabbia! hogy te a furfangosságban nagy mester vagy, s ha ily
leczkéket adsz növendékednek, úgy nem kétkedem, hogy ő erényben is oly
kitünő, mint arczban; de a mi legtisztább itt, az az, hogy nekem minél
hamarább el kell hagynom ezen szigetet.

– Én is veled menekülök – mond Rabbia – mert a herczegnő nevelése
bevégeztetett s én is iszonyatosan únom itt magamat; de nekünk egy
alkalomra kell várnunk, s így még nehány napig béketürés!

– Béketürés! neked könnyü – mond Szaif – de hatalmas Isten, mit fogok én
tenni?

Az estve elérkezvén, Szaifnak vissza kellett térnie a szerályba s neje
szobájába mennie; itt újból imádkozni kezdett, s imádkozott egész
reggelig; azután Rabbiához sietett s mindketten a tengerpartra mentek
sétálni.

– Adja az ég – mond az öreg – hogy hamar érkezzék egy hajó, mert én
látom, hogy csak félig jártam el megbizatásomban; mert a te szűz
feleséged panaszra menend a málikhoz s én leendek, ki a te teve-fog
iránti ellenszenved miatt szenvedni fogok.

– Nézzünk figyelmesen – mond Szaif – nem látsz-é valamely fehér pontot e
folyékony térségen!

De egy vitorla se tünt fel.

A míg idegeneink eként vizsgálódtak, az alatt a férje áhitatoskodását
megunt herczegnő a málikhoz ment s mondá neki:

– Atyám, te kezemet egy ösmeretlennek adád; de én úgy hiszem, hogy ő
kevéssé fogékony azon megtiszteltetés iránt, melyben őt részeltetéd;
mert ő estvétől reggelig imádkozik, reggeltől estig sétál s még hozzám
mindeddig nem szólott.

A málik ezt hallván, Rabbiát hivatta s kérdé tőle:

– Meg tudnád-é nekem Szaif viseletét magyarázni? talán leányomat rútnak
találja!

– Nem málik Azamán! hanem a mi országainkban az a szokás, hogy az új
házas hét éjen át imádkozik, s csak ezen idő eltelte után közeledik
nejéhez.

– Látod, leányom! – mond a málik – nem kell neheztelned Szaifra; az
országának egy szokása s te egy szép, bátor és mindenben tudós lovagot
nyerendesz férjűl.

– Inkább szeretném, ha kevésbé tudós s szeretetre méltóbb lenne – mond a
fiatal nő, s azután visszavonult szobájába, hol nem sokára Szaif
Züliázán megjelent; de ekkor is csak folytonosan imádkozott a nélkül,
hogy reá tekintett volna.

Reggel pedig Rabbiához sietett.

– Hamar, már most szökjünk az első hajóval! Tegnap estve, midőn a
herczegnő szobájába mentem, ennek arcza le volt leplezve s nagy szemeit
oly szeretetteljesen legelteté rajtam, hogy bár nem igen szoktam félni,
még most is reszketek belé.

– Mit akarsz? – mond a vén tudós – mindenkinek megvannak gyengéi és
erényei! te félsz attól, a mi rút, miként mások félnek attól, a ki bátor
és vitéz.

Nem sokára, a parton kémlelődve, egy halászcsolnakot találtak, megvették
s vitorlát huzva, útra keltek azon reményben, hogy valamely nagy hajóval
fognak találkozni, mely a száraz földre szállitandja; honnan Rabbia
honába visszatérhet, Szaif pedig feltalálhatja Akiszát, ki már egy év
óta nem férhetett hozzá.

Több napok- és éjeken át útaztak, míg útjok kilenczedik napján egy
pompás hajóval találkoztak, mely nem messze tőlök vitorlázott; erejöket
megfeszitve eveztek ezen szép hajó felé, midőn hirtelen vihar
keletkezett. A tenger dagadozni, az ég sötétedni kezdett; a kérlelhetlen
vihar megragadta gyenge csolnakjokat s ide tova lökve, egy fél óra mulva
darabokra zúzta; ezen végzetszerü perczben sikerült Szaif Züliázánnak és
társának egy-egy deszkát megragadni, így magukat fenntartani. A vihar
eltávolitá a hajótól s nem sokára egymástól is eltávolitá, egyik jobbra,
a másik balra küzdött a bősz elemmel.

A mi Szaifot illeti, így hányatott három nap és három éjjel, a harmadik
napon egy sebes folyam által egy szűk öbölbe ragadtatott, melynek
tölcsérszerü örvényében nyargaltak a tenger hullámai s egy vad
szikláktól szegélyzett üregbe mint pokol szájába örvényültek bé a habbá
tört hullámok. Szaifot ellenállhatlanul ragadták a folyam árjai ezen
vészes örvény felé s többször éles sziklákhoz csapkodva, sebbel
terhelten, összetörve, félig meghalva a tátongó örvény szájához
sodortatott, midőn egyszerre légbe emeltetni érezé magát; de eszméletét
veszté azon perczben, midőn életet nyert.

Midőn érzéseit visszanyeré, Akisza mellette volt, ki még egyszer
kiragadá a halál torkából s egy szép gyepre fektetve, több óra óta
ápolta.

Midőn a beteg felelhete, mondá neki:

– Szaif! hát nem ment-é el kedved ezen lehetetlen úthoz? még alig tevéd
meg annak negyed részét s már két év tölt el, és látod a vészt, a mely
minden lépten nyomon megrohan. Kérlek, uram és barátom! ne áldozd fel
magad egy oly dologért, a mely nem érdemli azt; térjünk vissza, még van
idő!

– Jól tudod, testvérem! hogy ezek következetesség nélküli beszédek –
mond Szaif gyenge hangon – azt akarod, hogy felhagyjak egy vállalattal,
melyért már annyit szenvedtem, s hogy a halált félve elhagyjak veszni
egy oly hű szolgát, minő Airud? inkább gondoljunk az indulásra, mihelyt
a lég élénkségét ki tudom állani; egy hónapig válladon fogok útazni, az
alatt újból elég erőt nyerendek arra, hogy magam lábamon folytathassam
útamat.

Nehány nappal később Akisza útra kelt Szaif Züliázánnal; a hónap vége
elérkezvén, egy termékeny tartományban állapodtak meg. Akisza egész
részletességgel kijelölte az útat, melyet a szultánnak követnie kellett,
hogy a tengert kikerülje s megigérve, hogy figyelemmel fogja kisérni,
búcsut vett Szaiftól s felszállott a légbe.

Szaif több napokig útazott; néha házakat is talált, néha útat is
tévesztett, midőn út nélküli magas hegyeken kellett áthaladnia.

Egy napon, midőn így iránytalan bolyongana, sötét felhőt látott
közeledni, mely a földet érinté, alakot változtatott s csakhamar egy
roppant nagyságu óriássá változott át, kinek szemei tűzként villogtak;
midőn ezen óriás Szaifhoz ért, kiáltá:

– Ki vagy? s mi neved?

– Én ezen országban idegen vagyok, nevem Szaif Züliázán! – felelt ez.

– Szaif Züliázán! – ismétlé az óriási egyén – ah átkozott, már tíz év
óta kereslek; mert te ölted meg az én testvéremet, Mukhtatif-ot; vedd
tehát érdemlett büntetésedet!

Ezt mondva, kezeit kinyujtá, hogy Szaifot eltiporja; de ez kivonta
kardját s egy csapással leszelte az iszonyatos kart, mely mint
villámsujtotta árbocz esett a földre.

– Te megöltél engem, bitang! – orditá ez távozva – de ha visszatérek,
boszum a pokol fenekéig is követni fog.

Szultán Szaif ekkor látta az óriást nehány ölnyire a föld felé emelkedni
s nehézkesen távozni, mint egy vihar terhelt felhő.

– Íme, egy új veszélylyel több! ez az átkozott óriás kilesheti a
perczet, midőn elalszom, hogy felülről valamely követ reám eresszen.
Kövessük őt, s őrködjünk felette!

Szaif egész nap az óriás követte irányban haladott, ki mint fekete felhő
lebegett előtte; de midőn az éj bekövetkezett, egészen eltünt szemei
elől, s úgy okoskodván, hogy az óriás sem fog a sötétben látni, lefeküdt
s nyugodtan elaludt.

Reggel a sötét felleget sehol sem látván, elindult s nem sokára egy
város közelében találta magát, melybe bémenvén, átfutotta annak minden
utczáit, minden piaczait a nélkül, hogy valamely élő lényre talált
volna; a nélkül, hogy valami zajt hallott volna; olyan volt ez a város,
mint egy nagy koporsó. Szaif bámulva barangolta bé annak magános
utczáit, a házak is lakatlanoknak tetszettek, s Szaif elhatározta egy
ház belsejébe behatolni; a kapu nem levén bezárva, ezt minden nehézség
nélkül teheté. A házat pinczéjétől hijujáig kikutatva, látta, hogy ott
minden eszköz, sőt még az élelmi szerek is oly rendben vannak, mintha a
lakosok csak sétálni mentek volna ki; egy második, harmadik házba ment;
mindenütt ugyanazon magányt, ugyanazon halálcsendet találta; egy ily
házban egy kissé megnyugodván, el akarta hagyni a várost, midőn egy
magas termetü nőt pillantott meg, a ki hallgatagon sétált az utczán s
Szaifhoz közeledvén, kérdé tőle:

– Idegen! mit keressz itt? nem remegsz-é Barkalami óriástól? ki ha beteg
nem volna, már megölt volna, miként megölé tegnap e város minden lakóit.

– Ez az utálatos óriás tehát ugyan az, kinek én tegnap karját levágtam –
mond Szaif.

– Hogyan! te mentél meg minket ezen utálatos szörnytől – felkiált a nő –
hogy kezed legyen áldott s hogy végezze bé azt, a mit elkezdett; mert az
óriás még él s még talán meggyógyulhatna, s undok vétkeivel elborithatná
e földet; neki meg kell halnia. Tudd meg, idegen! hogy én nemtő vagyok s
nevem Anisza; én szeretém e város lakosait; de nem tudám megvédni ezen
szörnyeteg gyilkos ellen; ki mind leölte őket s azután nagy tüzet
gyujtott a térségen, e messze ellátszó tűz világánál jöttem ide, s
huszonnégy óra óta siránkozom a halottak ezen városa felett; de reggel
elégülten látám a gyilkost, csaknem haldokolva térni vissza, s innen nem
messze levő várába zárkozott; ha meg akarod ölni, kijelölöm a módot,
hogy miként tedd azt.

– Bizonyosan – mond Szaif – siessünk, egy perczet se veszitsünk, mert
egy ily szörnyet meg kell semmisiteni, mint egy mérges kigyót.

Anisza egy nagyon régi torony alá vezeté Szaifot s mondá neki:

– Ott fenn egy kardot fogsz találni; ez az egyedüli fegyver, melylyel
Barkalamit meg lehet ölni; mi nemtők ezen toronyba nem mehetünk bé, ezen
kardot nem érinthetjük; menj azért te; én megvárlak itten!

Szaif felment s kevés idő mulva megtért a karddal; ekkor az óriás vára
felé haladtak, melynek kapuit nyitva találták; mert szolgái, kik
gyülölték őtet, midőn betegen láták megtérni, mind elhagyták várát.
Szaif minden nehézség nélkül megtalálta a sebesültet, kinek oroszláni
orditásai rémesen viszhangoztak az elhagyott folyosókon; ott feküdt ő,
erőtlen levén felállani. Szaif ekkor két kézre fogván kardját s a
mindenható Istent segitségül hiván, oly iszonyatos csapást intézett az
óriás fejére, hogy az rögtön meghalt, s tűz fogván körül szörnyeteg
testét, azt percz alatt egy halom hamuvá változtatá át.

Midőn Szaif Züliázán lement az udvarra, Anisza kérdé, hogy hová akar
menni?

– Én Szolimán Konutz-ához igyekezem! – felel Szaif.

– Én is oda menyek – felel Anisza – mert én téged mindenütt követni
foglak.

Elindultak ketten s a vártól csekély távolra Anisza egy hamu és
meszesült csonthalmot mutatott.

– Ez – úgy mond – a szerencsétlen város lakóinak maradványa.

S Szaif még inkább örült annak, hogy a szörnyet kivégezte.

Három napig útaztak magános vidéken, midőn egyszerre az általok követett
út két ágra szakadt.

– Ne vegyük a baloldali útat, mert az egy nemtő várába vezet, ki nőűl
kért engem, s kitől atyám megtagadott – mond élénken Anisza.

– S én éppen a balfelőli útat követendem – felelt Szaif.

– Valójában azt hiszem – mondá Anisza – hogy te szereted egy kissé az
ellenkezést.

S ezután szótlanul haladtak. Egy órai út után pedig Arnish óriás várához
értek.

Hová bémenvén, az óriás, ki csak Szaif Züliázánt látta meg, haragosan
kiálta rá:

– Ember, honnan jössz? mit akarsz?

De megpillantván Aniszát, hangja szelidült s kérő hangon mondá:

– Oh kérlek, add nekem e nőt, kit én oly hőn szeretek.

– Ez a nő – felel Szaif – az enyim, mert én szabaditám ki Barkalami
óriás kezei közül.

– Igazán! s hogyan tehetéd azt?

– Megöltem az óriást, miként megöltem volt azelőtt testvérét.

Ezen feleletre Anisza szeretője félelem- és tisztelettel tekintett
Szaifra s mondá neki:

– Te nagy hős vagy s hiszem, hogy sokkal nemeslelkübb, hogysem ezen nőt,
ki szerelmemet birja, magadnak tartanád; add át nekem s én tiéd leendek
örökre, neked szentelendem szolgálatomat egész a sirig.

– Én a legnagyobb örömmel átengedem, ha Anisza beléegyezik – mond Szaif
– de azon feltétel alatt, ha muszulmánná lesztek.

Anisza és kedvese fölvették az igaz hitet s a menyegző megtartatott.
Szaif még nehány napig maradt a boldog házasok körében, de útja
czéljáról nem feledkezvén el, egy napon az elindulásról beszélett.

– Hová akarsz menni? – kérdé az óriás.

– Szolimán (kin Allah kegye legyen) Konutzához – felelt Szaif.

– Ülj vállamra – mond Arnish – s én bár hová ohajtasz is menni,
elviszlek.

Szaif felült az óriás vállára s ez fölemelkedett oly magasságra, hogy
Szaifot a nap heve égette.

– Szállj egy kissé alább – mondá neki – mert én elégek itten.

De az óriás semmit sem felelvén, még magasbra emelkedett.

– Isten nevére kérlek, szállj alább – mond Szaif.

De az óriás némán maradott s még magasabbra emelkedett. Szaif, ki félig
megsült már, haragra gyuladt s éppen szitkokba akart kitörni, midőn az
óriás, ki, hihetőleg szintén szenvedett a nap heve miatt, egy kénköves
felhő rétegei közé csapott bé, melynek fojtó légkörében a szegény Szaif
szinte megfuladt.

– Siess, siess! – kiálta ő – hogy érjünk ki hamar ezen pokolból.

Az óriás hallgatott s meglassitá reptét.

– Íme, egész önelégülten lebeg ezen pestises légkörben.

S végre türelmét vesztve, szidalmakban tört ki haragja; de az óriás
mindig némán és érzéketlenül maradván, Szaif átlátá, hogy sorsa egészen
ezen rosz nemtő kezeiben van; egészen elhallgatott s az óriás önmagától
alább szállott s kitért a felhő fojtó köréből; végre három napi terhes
út után ő maga is fáradtan szállt a földre s letette Szaifot.

Az ország, hol megállapodtak útasaink, termékeny és igézően szép volt, –
zöld lomdús fák, illatos virágok s a fényes tollzatu madarak zengzetes
dalai Szaifot elbűvölék s a kiállott szenvedések után azt hivé, hogy
édenbe varázsoltatott át s elragadtatásában elfeledé az óriás elleni
felindulását, midőn az merengéséből fölébresztve, kérdé tőle:

– Mit tehetek most szolgálatodra?

– Átkozott szörny – kiálta Szaif – miért nem akartál nekem útunk alatt
felelni? miért tetted mindig ellenkezőjét annak, a mit mondék?

– Mert elfeledélek – mond Arnish – azon csekélységről tudósitani, hogy
én olyan faju nemtőkhöz tartozom, kik ha egyszer útra keltek, nem
beszélhetnek, s a kik ösztönszerüleg s akaratlanul mindig ellenkezőjét
teszik annak, mit nekik rendelnek.

– S te feledél ezen csekélységről engem értesiteni – mond Szaif – s így
ha én még tovább kértelek volna, hogy leszállj, te megsüttettél volna a
nap sugárainál; ha figyelmeztettelek volna, hogy jobban tarts, ledobtál
volna; s valójában ez oly csekélység, hogy nem volt érdemes róla
emlitést tenni; de mivel én útam bé akarom végezni, sokkal jobb leend,
ha sokkal hosszadalmasabb, de kevésbé veszélyesebb, természetes módon
folytatandom s emberi erővel, emberi módon, lábon járva fogom azt
megtenni.

– Já, Szidi! – mond Arnish, nyugtalanul – ha megértéd azt, a mit mondék
neked, gondolhatod, hogy én téged nem útad czélja felé, hanem ellenkező
irányban röpitettelek Szolimán kincstárától, s hogy mi most éppen az
ellentétes földsarknál a Szávé Szabia veh faleki Kaf-nál (a föld hetedik
részén Kaf övénél) vagyunk.

– Hogy az ég és föld minden tüze csontod utolsó porczikájáig égessen el,
pokoli óriás! – kiálta Szaif – miféle átkozott szeszély késztete rá,
hogy útamba állj!

Nehány perczig Szaifnak időt engedvén, hogy kidühöngje magát, újból
ajánlá hűségét Arnich, és szolgálatát biztositván, hogy most, miután
értesitve van, veszélytelenül felhasználhatja, kérvén, hogy az indulás
perczében mondja meg hová menni akar, s hogy az út alatt ne beszéljen
vele.

– Ha így van tehát – mond Szaif – én Szávé Szabia veh faleki Kaf-hoz
akarok menni.

Az óriás nevetve mondá:

– Jól van, jól van! íme, te fajunk sajátságait ismered.

S azután fölvéve Szaifot, három nap alatt a már megtett útat meghaladták
s negyedik napon megérkeztek Arnishnak útba eső várába, hol Szaif nehány
napig nyugodván, újból útra kelendő vala, midőn Anisza kérte, hogy
engedje meg, miszerint ő is vele útazhassék; Szaif örömmel beléegyezvén,
mindhárman elindultak Szolimán kincstárához.

Az óriáspár felváltva vitte Szaifot s ezen módon tizenöt napig
útazhattak megállapodás nélkül; de a tizenötödik napon megnyugvandók,
egy bájos szigetkére szálltak le, hol a kifáradt két nemtő hamar elaludt
egy nagy fa árnyában, míg Szaif elzsibbadt tagjait felélesztendő, egy
sétát tett a szigeten.

Visszatérvén pedig útitársaihoz, azokat halva találta s bámulattal
nézvén maga körül, megpillantá a feléje közeledő Akiszát, ki mondá neki:

– Én öltem meg ezeket!

– S miért tevéd azt? – kérdé Szaif.

– Mert elvesztettek volna; mert oly embernek, a ki megszoká egyenesen
kérni azt, a mit akar, lehetetlen, hogy egyszerre eltalálja kivánatai-
és szükségeinek ellentétes kifejezését.

– De én visszatartóztathattam volna magam a beszédtől s nem tudál-é te
elvinni engem a nélkül, hogy szegényeket meggyilkold!?

– Boszujok követett volna – felelt Akisza – mert nem képzeled minő
féltékeny a nemtők e faja.

– Te vagy a féltékeny – mond Szaif – téged buzgóságod mindig túlságokra
ragad; én pedig nem szeretem a gyilkosságot; jobb lett volna engem
meghalni engedned, mint hogy ezen ártatlanokat megöld; én nem akarok
akként védetni, s így Isten veled, Akisza! nekem többé nincs szükségem
szolgálatodra; én csak egyedül Alláhban bizom, ki nem hagyand el engem.

– Szaif! – mond a nemtő könytelt szemekkel – eléggé szerencsétlen
vagyok, – hogy hozzád csatlakoztam, hogy téged szeretlek, mert bármit
tegyek lételed biztositására, az csak gyülöleted- és szemrehányásodat
vonja reám; el kell hát magamat szánnom, hogy téged elveszitselek a
halál- vagy száműzetés által, melyet hűségem jutalmául mindig reám
szabsz.

– Igen, igen! – mond Szaif, kinek ezen szavak anyja halálát juttaták
eszébe – bizonynyal jobb, ha én meghalok, mint hogy te engem az eddigi
módon megtarts; én megmondám, Akisza! távozz, nem akarlak többé látni!

Akisza szomoruan távozott, míg Szaif nehány könyet áldozott a
szolgálatában meghalt két nemtő emlékének.



XVI.  Út Szolimán kincstárához.

Takerur. A szhahirok városa. A gyöngyló.

Szaif egyedül maradván a szigeten, észlelni kezdette helyzetét. Airud és
Akisza segélyétől megfosztatva, önerejére támaszkodhatott csak s még
hosszu és vészteljes út állott előtte; oly út, melynek még irányát sem
ösmerte. Ekkor az isteni gondviselésre bizva magát, elindult s csak
kevés nyugalmat engedve magának, 6 hónapig útazott, midőn egy magas
várat pillantott meg, melynek számtalan tornyai a fellegek körébe
nyultak fel; Szaif ez erősség felé irányozá lépteit s annak nyitva
talált kapuja előtt megállván, felkiáltott:

– Hahó, lakói e helynek!

Háromszor ismételte ezt a nélkül, hogy valaki felelt volna; bément a vár
udvarára, de mihelyt oda beért, a kapu önmagától becsukódott.

Az így bezárt Szaif a tornyok egyikébe vezető lépcsőzetet fedezvén fel,
azon fölment s több folyosókon átvonulván, egy lakosztályba ért, hol
négy különböző szinezetü szobát talált: zöldet, kéket, sárgát s vereset.

Ezen szobák fényes butorzata ugyan oly szinü volt mint a falzat, s
mindenik szobában pazaron ellátott s ezüst medenczékkel díszes asztalok
voltak teritve; az ezen asztalokon levő ételek, melyek finom illatos
kigőzölgésök betölté a szobákat: minden arra mutatott, hogy csak akkor
tálaltattak fel, s mégis az egész várban szolgának vagy másnak még
árnyéka sem mutatkozott. Szaif, ki már régóta nem étkezett illőleg, nem
tudott ellenállani ezen bűvös asztalok vonzerejének, s leült majd az
egyikhez, majd a másikhoz s jól pofázott; étvágyát illőleg kielégitvén,
a veres szoba ablakához lépett s kitekintvén, egyenesen a vár felé tartó
négy lovagot pillantott meg. Közelebb érkezve, Szaif felismeré, hogy
mindenik a négy szoba szinezetével azonos szinü fegyverzetet és
szerszámzatot hordott.

Beérkezvén a vár udvarára, egyikök mondá:

– A kaput zárva találtuk; ellenségünknek hihetőleg itt kell lenni; ő
rászedetni engedé magát; hihetőleg jól evett és ivott s így könnyen
rátehetjük kezünket.

– Igen – felelt a másik – de legelébb magunk is menjünk enni, mert dühös
étvágyom van s képtelen vagyok addig valamit tenni, míg éhségem le nem
csilapitom.

Szaif, kit ezen vár titokszerüsége bizalmatlanná tett, hallgatózván s
megértvén ezen beszélgetést, egy nagy szekrénybe – melyet belülről
bezárt – rejtezkedett, remélve, hogy a lovagok vacsorálása folytán még
többet is kipuhatolhat. Ezek beérkezvén, éppen azon szobába telepedtek
le, hol az elrejtőzött Szaif volt, t. i. a veres szobába. A veres lovag
itatni kezdette társait s a vacsorát éldeletessé teendő, mulattató
történeteket beszélt el, a három lovag túlságosan iddogálván, csakhamar
elfeledék ellenségöket, s a veres lovag egyiket a másik után szobájába
vezeté, s így egyedűl maradván szobájában, a szekrényhez közelitett s
mondá:

– Hozott Isten, Szaif Züliázán! most kijöhetsz.

Szaif, kinyitván a szekrény ajtaját, kijött s üdvözlé a lovagot; ez
pedig mondá neki:

– Tudd meg, idegen! hogy mi nők vagyunk, Szolimán-ben-Daud vezérének,
Shaiban Hákiméhnek leányai.

– S miért akarják nővéreid halálomat? – kérdi Szaif.

– Íme, mond Takemár (ez volt neve a veres lovagnak) – atyánk egy
csudaszerü kard bírtokában van; ezen a kardon egy talizmán van s azon
tulajdonnal bir, hogy midőn hűvelyéből kivonatik, a nemtőket és
bűvészeket megsemmisitő félmérföld távolságra ható lángsugarak törnek ki
belőle. Atyánk azon reményben, hogy ezen becses talizmánt egy fiunak
hagyhatja, négyszer nősült, de csak mi, négy leányokul születtünk. –
Megkérdezvén ekkor az ős tudományt, hogy mit tegyen az őseiről reámaradt
csudás karddal, ez azt felelte, hogy „Egy Szaif Züliázán nevü idegen
leend három év mulva ezen kincs birtokosa.“

Ekkor atyánk ezen baljóslat teljesülését megakadályozandó, ezen várát
épitette az általad követendő útvonalra, s több hetek óta teritett
aszalok várnak reád, hogy azok téged elfoglaljanak s
visszatartóztassanak azon esetben, ha távollétünk alatt érkeznél, mint
meg is történt valójában.

– S minek tulajdonitsam irányombani érdekeltségedet? kérdé Szaif.

– A mult éjjel – felelt Takemár – egy öreg jelent meg álmomban, ki mondá
nekem: „Szaif Züliázán meg fog érkezni holnap; atyád azt hiszi, hogy
Isten határozatát meg tudja változtatni; de ha Isten akarja azt, hogy a
kard Szaifé legyen, atyád azt megakadályozni nem tudja; te igyekezz ezen
idegent vállalatában segiteni; mert Isten akaratja az, hogy te neje légy
s hogy hitére térj át, mert ez üdvességre s az igazság útjára vezetend.“
S most mit kell tennem, hogy hitedre térjek?

Szaif Züliázán megmagyarázá, hogy mit kell hinnie és mondania, hogy
muszulmánná legyen s aztán elhagyták a várat s a bor mámorába merült más
három testvért, s a sötétben azon hely felé siettek, hol Shaiban Hakiméh
kardja tartatott.

Következő hajnalban Szaif maga előtt csekély távolságra napként fénylő
tárgyat pillantott meg.

– Mi ez? – kérdé Szaif Takemártól.

– Az Haszaf-ben-Barkhia, Szolimán-ben-Duad régi vezérének mecsetje.

Közelebb érve, Szaif látta, hogy az egy roppant épület, melynek arany
kapuján egy gyémánt s más drága kövekkel kirakott sas van, mely
csőrjében tartja az ezen mecset kapuját kinyitó arany kulcsot.

Takemár ekkor mondá Szaifnak:

– Hogy e mecsetbe bejuthass, a kulcsot kell birnod, s hogy azt birhasd,
a kaputól balra a fal közelében 60 lépést kell tenned, a hatvanegyedik
lépésnél ásd fel a földet, ott egy ívet és négy ívvesszőt találsz,
melyekkel térj hozzám vissza.

Szaif az útasitást követve, megtalálta az ívet és a vesszőket s
visszatért azokkal Takemárhoz.

– Most – mondá Shaiban Hakiméh leánya – repitsd a vessző egyikét a sas
fejére, de jól irányozz, mert az nagyjelentőségü s négy vesszőnk van; ha
jól találsz, a sas süvölteni fog s a kulcsot leejti.

Szaif Züliázán elévette az ívet s jól megirányozván a sas fejét, ellőtte
azt, de az ivvessző a nélkül, hogy a madarat érintené, fénylő szárnyain
elsikulván, a földre esett.

Ekkor a mecset belsejéből kijövő egy hang ezeket mondá:

– Gondolatlan ember! tudod-é, hogy ezen nyilvesszők hátra levő életedet
képviselik, s hogy te életed egy negyedét elvesztéd. Ne folytasd, mert
ez a játék halálos!

Szaif nem figyelve ezen beszédre, elévette a második vesszőt s irányba
vette a madarat; de ekkor is melléje lőtt s a nyilvessző a földre
siklott le.

S a belső hang még hatalmasabb hangnyomattal mondá:

– Merész ember! íme, elvesztéd életednek felét; hagyj fel azon
iszonyatos gondolattal, hogy ez imaházat felnyisd; menj, kövesd útadat!

De Takemár mondá Szaifnak:

– Még ezt a harmadik vesszőt!

Szaif elvette azt s újból czél mellé lőtt.

Ekkor a hang olyan lett mint a pattogó mennydörgés:

– Rettenthetetlen ember! te most életed végperczét teszed játékra. Állj
meg, vagy veszve vagy!

Takemár ekkor mondá:

– Talán te nem vagy az a Szaif Züliázán, kinek a talizmános kardot
birnia kell? Szaif, most távozzunk, ne veszélyeztesd életednek
megmaradott csekély részét egy bizonytalan kimenetelü dologért!

– Ha Istenem beszélt neked, az nem lehet bizonytalan dolog! – felelt
Szaif – s elvevén Takemár kezéből a negyedik nyilveszőt, a mindeneket
teremtő Istenhez fohászkodván, csaknem irányzás nélkül repité azt el.

A nyilvessző egyenesen a sas fejébe ment, ez hét arany kulcsot ejtett le
s hétszer körülrepülvén a templomot, elszállott.

Szaif örvendezve vette fel a kulcsokat s azok egyikével kinyitá a mecset
művészi faragványokkal ékitett kapuját.

Ez a kapu egy egész mecsetet körülfolyó és elbűvölően szép folyosóra
vezetett, szemben egy második kapu volt, mely egy második s még sokkal
nagyszerübb folyosóra vezetett, s így két kapu, két túlvilágian szép
folyósóra vezetett. Szaif és Takemár el voltak ragadtatva ezen imaház
gazdag nagyszerüségétől, szemeik kápráztak az annak falait elöntő
drágakövek s dúsan aranyozott ékitmények fényözönétől, melyet ezer
önmagától s minden tápanyag nélkül égő lámpa világitott. A mecset
közepén feküdt koporsójában Haszaf-ben-Barkhia; – Shaibán Hakiméhnek
talajon csüngő kardját négy kigyó: sárga, kék, zöld és veres őrzé.

Takemár ekkor mondá Szaifnak:

– Most el kell venned ezen kardot; de valahányszor te ahoz közelitesz,
az őrkigyók egyike meg fog téged marni. Allah mentsen meg, hogy elvétsem
az ezen mérges fulánk hatása ellen alkalmazandó ellenszert, mert akkor
te menthetetlenül a halál áldozatjává lennél.

Szaif társa aggodalmaival mitse gondolva, a kard felé sietett; de midőn
kezét kinyujtá, a zöld kigyó ráugrott s megmarta őt, azonnal a kigyó
mérge elönté egész testét s az zöld lett miként a kigyó s eszméletlenül
rogyott össze.

Ekkor Takemár egy magával hozott kis szelenczét vett elé, melyben a
kigyók szinét utánzó négy üvegcse volt; kivevén a zöld üvegcsét, annak
tartalmát Szaifra önté, s ez rögtön önmagához tért.

– Most a sárga kigyó fog megmarni téged – mond Takemár –, de én hasonló
módon meg foglak gyógyitani.

Szaif megújitá a kisérletet, s újból meggyógyittatott, s ez négyszer lőn
ismételve; de a negyedik műtételnél a kigyók legyőzetve látván magukat,
a mecset talajára ugrottak fel s oda ragadtak, míg Szaif minden akadály
nélkül kezeibe ragadta a csudás kardot.

Ekkor közelebbről vizsgálandó a gyönyörü mivü fegyvert, kihuzta
hüvelyéből s annak éléről tűzszikrák sarjadtak, melyek egy percz alatt
megsemmisiték a kigyókat. Ekkor Szaif és Takemár kijöttek a mecsetből,
gondosan bezárván annak kapuit s magukkal vive a becses kardot.

S midőn kiértek a mezőre, Takemár mondá Szaifnak:

– Íme, te birtokában vagy ezen megbecsülhetlen talizmánnak, mely téged
vállalatodban hatalmasan fog segiteni.

– Igen – mond Szaif – jósálmad egy része teljesült, de Isten küldöttje
nem mondá-é, hogy te nőm leendesz? Mivel Allah akaratja az, s mivel én
itten nem mulathatok, hinnem kell, hogy minket fölmentett a szokásos
mennyegzői szertartásoktól, birák és bizonyságok előtt egybekeléstől. –
S egy árnyas ligetben, csergedező patak partján szerelmet esküvének
egymásnak. A mélán ragyogó hold gyönyörködni látszatott e két érző szív
összeölelkezésén, s a fák lombjai között csevegő madárkák víg éneket
hallattak a természet e nagyszerü templomában végbevitt mennyegzőhez.

Reggel, midőn Szaif figyelmezteté új nejét, hogy se új vallását se őtet
el ne feledje, elváltak egymástól.

Szaif útra kelt s újra hat egész hónapig útazott lakatlan puszta
tájakon: egy napon két magas hegyhez ért, melyek között áthaladván egy
mély sötét barlangot fedezett föl, melynek hátterében egy idomtalan
alakot, egy kéz és láb nélküli emberi testet pillantott meg.

Szaif közelebbről vizsgálandó, leereszkedett a barlangba; a
szerencsétlen lény pedig mondá neki:

– Légy áldott, Szaif Züliázán! én vártam reád!

Szaif gondolá magában: „hogyan tudja magát ezen fél ember táplálni?

Amaz átérté gondolatját s mondá neki:

– Meglátod, Szaif!

S feje felett a barlang szájánál egy igen szép gránátfa volt; egy
gránátalma magától leesett s leesve kihasadt és gyümölcsszemecskéi
szétszóródtak; egy csomó hangya lepte el azt s felszedvén a
szerencsétlen szájához vitték.

Szaif bámulta a müveiben változó és bámulandó isteni gondviselést.

A szerencsétlen lény pedig mondá neki:

– Szaif! te ma estvére vendégem léssz; holnap hajnalban meg fogok halni,
s kérlek tedd meg azt értem, a mit társaim, Dzsiadé és Abduszálám
sheikekért tettél. Ezen hittársi kötelességed teljesitvén, mássz ezen
baloldali hegyre; onnan egy tengert fogsz fölfedezni; siess annak
partjára, hol egy márványtáblát találandasz; ezen márványlaptól hatvan
lépést tégy; a hatvanegyediknél ásd fel a földet, ott három fényes
pálczácskát találsz, melyek egyike aranyból, másika ezüstből s harmadika
hét különböző érczből van készülve; vedd ezen pálczácskákat s vesd a
tengerbe a hét érczből készültet, akkor Szolimán csolnakja meg fog
jelenni, hogy tégedet a túlpartra, Zahára tartományba szállitson, honnan
útadat folytathatod.

Szaif az éjet ezen Szatik nevü nyomorék remeténél töltötte; miután
kiadta lelkét, eltemette, azután útasitása szerint könnyen megtalálta a
pálczácskákat, tengerbe dobta a hét érczből készültet s nem sokára egy
hét érczből készült ragyogó s egy rézszobor által hajtott csolnakot
látott parthoz közeledni. Szaif e csolnakba ült s az érczszobor éjjel és
nappal természet feletti erővel evezett.

Az út három egész hétig tartott, s minden reggel Szaif egy napi eleséget
talált; megérkezvén a túlpartra s üdvözölvén szótalan hajósát, örvendve
lépett a földre s gyorsan indult el, hogy hosszas ülés által
elmerevedett tagjait hajlékonynyá tegye.

Útja termékeny és mivelt vidéken vezette; mindenfelé gyümölcs és
virágdús kertek terültek el, mely kertek közfalát gyertyánfa-sorok
alkották; e kertek mindenikében nevető s tiszta házacskák vonták meg
magukat szerényen lombdús fák árnyában, s Szaif mindezekből e szép vidék
lakóinak boldog elégültségére vont következtetést.

E gyanitásának valóságáról bizonyságot szerzendő, egy ily házacskába
indult; midőn az azt környező kerten átlépdelvén, egy siró női hangot
hallott, mely zokogva kiáltá:

– Oh fiam! oh szegény gyermekem!

Szaif e hang felé közeledett s egy arczban szép, de fájdalom és sirás
halványitotta nőre talált.

– Nő! – mondá a lakba belépő Szaif – tudhatom-é keservednek okát?

– Já, Szidi! – felelt ez – én gyermekemet siratom, ki nem halt meg
ugyan, de jobb lenne, ha nem élne ily szenvedés közepette! Tudd meg,
hogy kerteinktől nem messze egy hamis szahirok lakta városka van; ezen
szahirok öröme abban telik, ha minket üldözhetnek; nem régen egy vén
boszorkány, ki az ők fejedelemnőjök, fiamat bűvészi tudománya által
kutyává változtatá át s szerencsétlen gyermekem kutyaszerüleg lánczra
tétetett a vén boszorkány kapuja előtt, s én szerencsétlen anya, semmit
sem tehetek szabaditásáért, sőt még a boszorkányolt városba sem mehetek
bé; legfeljebb a várost kerülgetve, hallgathatom fiamnak szivemet elzúzó
jajveszékelését, de segiteni rajta nem tudok, mert azon segiteni nem
lehet.

– Miért ne lehetne segiteni – mond Szaif – ha te a hatalmas Istenben
bizol, ő nem fog téged elhagyni. Jelöld ki nekem a városba vezető útat s
én reménylem, hogy fiadat kiszabaditom.

Szaif ezen szavára a könyeiben nevető nő mondá:

– Oh, minő szép az tőled, idegen! hogy te útadból kitérsz a
szerencsétlenek és szenvedők vigasztalására. Én alig hiszem, hogy fiam
megmentése sikerüljön neked; de annak megkisértése is nemes lélekre
mutat.

S miután Szaifnak falusi, de izletes ebéddel szolgált, mondá neki:

– Ügyelj, hogy a szahiroknál semmi eledelt el ne fogadj; mert te
menthetetlenül rabszolgájává lennél annak, a ki azt neked adná.

Azután a nő megmagyarázta a követendő útat Szaifnak, ki elindult a
szahirok városa felé.

Nem sokára sok izletes gyümölcsökkel telt kosarakat vivő egyének vették
körül, enyelegve kinálgatván őt. Szaif határozottan visszautasitá s míg
ezek őtet egész a szemtelenségig szorgalmaznák, az öreg asszony érkezett
oda s elkergetvén őket, mondá Szaifnak:

– Szerencséltesd szegény házamat, fiatal idegén! s én neked ezen
alkalmatlanok gyümölcseinél valamivel jobbat ajánlok.

Szaif úgy vélekedvén, hogy ez lehetne a nő fiát átváltoztató bűvésznő,
követte őtet, s midőn lakának ajtajához ért, egy oda lánczolt kutyát
látott, mely szomoru nagy szemeit kérőleg emelé reá, s lassu nyivogást
hallatott, mintha védelméért esdekelne. Szaif megsimitá a szegény állat
fejét, intvén neki, hogy megértette.

Belépvén a ház belsejébe, a vén asszony mindenféle izletes ételekkel
kezdette kinálni, melyeket Szaif visszautasitván, a házi nő mindenféle
elcsábitó nyalánkságokkal rakta meg asztalát; de Szaif rendithetlen
volt; s mert az öreg nő oly kitartó volt kinálkozásában, hogy Szaif a
legváltságosabb helyzetbe hozatott, egyszersmind az étkek csábjának s a
házi asszony csábjának kellett ellenállnia, végre így okoskodott
magában: „Azt mondák nekem, hogy ha a bűvésznő gyümölcseiből enném,
rabszolgájává lennék; de nincsen-é itten kardom, hogy mielőtt kezöket
reám tennék, azt kihuzva, megsemmisitsem e város minden zakhirjait.“

S ez okoskodás eredménye a lett, hogy az előtte felhalmozott izletes
gyümölcsök egyikéhez nyult, midőn egy éles kiáltást hallott maga mellett
s visszatekintvén, Akiszát pillantá meg, a ki kiragadván kezéből a
gyümölcsöt s földre dobván, mondá neki:

– Szerencsétlen! ha ezen gyümölcsöt megizleled, rögtön állattá változtál
volna. Gondolj kardodra, mely nem arra való, hogy szilvát hámozz vele.

Ekkor Szaifnak eszébe jutott jövetelének czélja, s a vén asszony felé
fordulván,

– Boszorkány! – mondá neki, a kutyára mutatva – add vissza e szegény
gyermeknek előbbi alakját, vagy ha nem, meg foglak semmisiteni
Haszaf-ben-Barkhia nálam levő kardjával.

Ezt hallván a boszorkány, remegve futott a kutyához s egy nála levő kis
könyvből valamit olvasván reá, az egy angyalian szép fiucskává
változott, ki Szaifhoz futott, kezeit csókolni s köszönetét tolmácsolni.

Szaif ekkor a gyerekkel kiment a házból s kirántván kardját hüvelyéből,
a zakhirok mind megsemmisittettek az arról sarjadzó tűz által, s
városukat a faluk lakói foglalták el. Szaif átadta a fiut anyjának s
miután nehány óráig élvezte a szegény nőnek boldogsággal határos
örvendezéseit, útra kelt S egyedül útazott, mert Akisza rögtön eltünt,
mihelyt a gyümölcs evését meggátolá.

Még sok hónapig útazott Szaif Züliázán, most terméketlen sivatagon, majd
termékeny vidéken; most magános lakatlan pusztákon, majd népes városokon
vonulva át a nélkül, hogy valamely megjegyzésre méltó esemény adta volna
elé magát. Egy napon tenger partján fekvő szerény lakhoz ért, melyből
egy tisztes külsejü öreg lépett elébe. Szaif üdvözlé s ez visszánozva
köszöntését, mondá neki:

– Hozott Allah, Szaif Züliázán! én vártalak téged, hogy kijelöljem neked
a Szolimán kincstárához vezető útat. Az én nevem Szairin-Attalib.

Ezt mondván, bévezeté Szaifot lakába, s estve beszélgetés közben elmondá
Szaifnak, hogy Takemár, Shaiban Hakiméhnek Szaif által mult évben elvett
leányával testvérei kegyetlenül bánnak, mivel segité Szaifot
Haszaf-ben-Barkhia kardjának megszerzésében; hogy Takemárt testvérei
börtönbe veték s ott fia született, kit Bulák-nak nevezett.

Szaif nagyon elszomorodván ezen eseten, kérdé az öreget, ha nem tudna-é
valamely módot a szegény nő megszabaditására s ide hozására.

– Oh igen – mond Attalib – elküldjük utána Szolimán csolnakját s lenne
bár a más világon, az elhozná, mert az vized vagy szárazon egyaránt tud
haladni.

Ekkor a sheik egy marok port dobott a tűzbe s Szolimán érczcsolnakja
rögtön megjelent a parton. Shairin ekkor az érczszobornak mondá:

Menj s hozd el Takemárt, Shaibán Hakiméh leányát!

A csolnak villámsebesen távozott s nehány nap mulva visszatért a fiatal
nővel és gyerekével, Szaif háláját tolmácslá a Sheíknek s neje és
gyereke társaságában egy darab ideig ott maradt kinyugvandó fáradalmait.

Három hónapi csendes és boldogság füszerezte ott mulatás után Szaif útra
akart kelni, de a Sheik mondá neki:

– Nekem is egy tárgyat kell birtokodba juttatnom, mely útad baj és
nehézség nélküli bevégzésére segitend; ez egy csudás ló, melyet
gyöngylónak neveznek; ennek csak meg kell mondanod, hová akarsz menni, s
az minden akadályokon át elviend a kivánt helyre. Így te azt mondod
neki, hogy „a Kafur földre Szolimán kincstárához menyek,“ s a gyöngyló
téged egyenesen ohajtott czélodhoz szállit.

– S hol találhatom meg azt a megbecsülhetetlen állatot? – kérdé Szaif.

– Neked Szolimán csolnakán Riaz városába kell evezned. Ezen város
málikja összekoczódván a nemtőkkel, ezek elfoglalták azt a kertet, hol
általok isteneik gyanánt imádott egy szobor áll. A napokban meghalt a
málik is s a városban a legnagyobb rendetlenség uralg, lakói a
legszánandóbb sorsra jutottak. Te kardod segitségével megmentheted a
zsarnok nemtőktől s jutalmul kérd a birtokukban levő gyöngylovat.

Szaif búcsut vett Takemártól, kit fiával együtt a sheiknél hagyott s
másodszor is Szolimán csolnakjába ült.

Három nap mulva Riaz városában volt s a piaczra sietvén, hol a sorsukkal
elégületlen lakosok egybe voltak gyülve, fennhangon kiáltá:

– Lakói e városnak! tudjátok meg, hogy én Hakiméh vagyok s bűvészi
tudományom által értesültem a ti szerencsétlenségtekről s eljövék, hogy
visszaadjam isteneteket s megszabaditsalak a gonosz nemtőktől, kik
felettetek zsarnokoskodnak.

A nép körülfogta Szaifot s a kert felé vezeték; de közeledni nem mertek,
míg Szaif, kardját kirántván, kinyitá annak kapuját s félelem nélkül
lépett bé azon: ekkor tűz szökelt kardjából, s a kert minden irányába
elterjedvén, a gonosz nemtőket fölemészté.

A nép ezt látván, örömkiáltások közt sietett Szaif öltönyének
csókolására:

– Te méltó vagy, – mondák a nép vénei és előkelői – hogy málikunkká
légy; akarsz-é felettünk uralkodni?

– Én útas vagyok s útamat folytatnom kell – felelt Szaif – de ha
szolgálatomat meg akarjátok jutalmazni s nekem nagy örömet okozni,
adjátok nekem a gyöngylovat!

– Ez legnagyobb kincsünk; de megérdemled, hogy birjad – mondának a nép
előkelői – s azonnal elévezettek egy gyönyörü lovat, mely finom és
könnyüded volt, mint egy szarvas.

Szaif búcsut vevén ezen jó néptől, a lóra ugrott, mondván:

– A Kafur földre, Szolimán kincstárához!

A ló villámsebességgel nyargalt pusztákon, hegyeken át a nélkül, hogy
valami féltartóztathatná; átúszta a folyamokat, madárként repült a
homokpusztákon a nélkül, hogy nyomdokot hagyna maga után, midőn Szaif
mondá, hogy „Fáradt vagyok!“ a ló rögtön s minden lökés nélkül
megállapodott, bár, mint kilökött nyilvessző, szelte a léget, s midőn
újból el akart indulni, mondá, hogy „Szolimán kincstárához!“ s a ló
csudaszerü sebes iramodását újból elkezdette.

Így útaztak húsz napig, a huszonegyedik napon Szaif egy szép zöld és
bájos vidéken leszállott nyugodni; ez a táj oly bűvölően szép volt, oly
öszhangzás uralgott a lég és természet közt, hogy a természet
szépségeitől elragadott Szaif feledé öt évi vészteljes útjának
fáradalmait, s ezen áldott földön szokásánál tovább időzött. De végre is
el kellett indulnia s lovára veté magát, de az mozdulatlan maradott, s
minden biztatása és sarkantyuzása daczára nem mozdult, ekkor Szaif
békétlenül ráütött egy kezében levő vesszővel a gyöngylóra, mely eltünt
s Szaif talpra esve, magára maradott.

S a mint – semmit sem értve a történtekből – maga körül tekintene,
Akiszát látta megérkezni, ki mondá neki:

– Íme, miként jutalmazád meg e csudás állatot, mely téged útad ohajtott
czéljához vezetett! Tudod-é, hogy te a teremtés egy legnagyobb csudáját
semmisitéd meg?

– Hogyan! – kiáltá Szaif Züliázán – én megérkeztem?

– Te – felelt Akisza – Kafur tartományában, Szolimán-ben-Daud Konutzának
közelében vagy!



XVII.  Ataj veh Álbedellah.

Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királyné.

Szaif Züliázán értesülvén, hogy már megérkezett a Kafur földre, leült,
eszméit egy kissé összeszedendő. Akisza, kit nehány hónap előtt elég
durván üzött el magától s kinek szolgálatát határozottan elutasitá, most
mellette maradott, mintha elfeledte volna a rosz bánásmódot, s nehány
percznyi hallgatás után mondá neki:

– Most, hogy megérkeztél, miként fogod Airudot a nemtők málikja Kayrun
kezeiből, ki őt bebörtönözte, kiszabaditani?

– Allah, ki eddig annyi vészen át elvezetett, módot nyujtand az ő
megmentésére is; mindenek előtt Szolimán kincstárához fogok menni.

S ezt mondva Szaif fölkelt s az Akisza jelölte irányban haladott;
csakhamar egy hangot hallott, mely láthatatlan ajkakról elszállva, mondá
neki:

– Vesd le saruidat, mert ezen a szent földön mezitláb kell járhi.

Szaif leveté saruit s úgy folytatá útját.

Tovább haladva egy nagy s az ég felhői közzé feltörő lángot pillantott
meg; Akisza megmagyarázá, hogy az azon tűz, melyben az elgyengült nemtők
magukat megerősitik.

Szaif ezen láng előtt elvonulván, egy hegy aljához ért, melyre
felmászván, végre megpillantá a mecsetet, melyben Szolimán kincstára
tartatott; az egy aranylánczczal körülövedzett nagy négyszögü épület
volt.

Midőn Szaif a hegyről alálejtve, a mecsethez közelitett, a nemtők
málikja, Kayhun a templom közepén felállitott tömör arany trónuson ült s
tizedszer vezetteté maga elébe az oly rég óta fogoly Airudot; ily
alkalmakkor rendesen megvesszőztette azon merészségeért, hogy az Ataj
veh Álbedellá-t (a próféta koronáját és öltönyét) el akarta orozni. Most
is a kegyetlen korbácsolás megkezdetett, midőn a jajgató Airud
megpillantván a közelitő Szaifot, kiáltá:

– Uram, jer segitségemre!

Szaif gyorsitá lépteit; de Kayhun észrevevén, mondá nemtőinek:

– Hozzátok előmbe ezen embert, a ki merészkedett e szent földet
érinteni!

Több nemtő rohant ekkor Szaifra; de ez kihuzván kardját, azok
megsemmisültek; ekkor a málik felé közelitett, ki mondá neki:

– Ember, te Haszaf-ben-Barkhia kardját birod, de azzal nekem nem
árthatsz, mivel én egy talizmán birtokában vagyok, mely azt hatástalanná
teszi; miért jöttél ide?

– Én három okból jöttem ide – mond Szaif – először, hogy megszabaditsam
szolgámat, Airudot; másodszor, hogy meglátogassam Szolimán kincstárát;
harmadszor, hogy az Ataj-veh-Álbedellá-t elvigyem.

– Valójában – mond a málik – csak egyetlen férfi van a világon, ki ezen
becses zakhirát elviheti, s az Szaif Züliázán!

– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!

– Azt meg fogjuk látni! – felel a málik – ha a kincstár ajtaja nevedre
ki fog nyilni, akkor te vagy az, ki e kincstárt birni fogod!

Szaif az ajtóhoz közelitett s azon kopogtatva, kiáltá:

– Én vagyok Szaif Züliázán-ben-Züliázán, a tahhabiai málik fia!

Az ajtó azonnal felnyilt s a nemtők málikja lábaihoz borulván, mondá
neki:

– Engedj meg, uram! ha rögtön meg nem ösmértelek!

Szaif bément az arany emelvényen álló s arany oszlopokon nyugvó
előcsarnokkal biró mecsetbe, felvette az Ataj-veh-Álbedellá-t tartalmazó
szekrényt, s azután kiment az imaházból.

Málik Kayhun rögtön szabadon bocsátá Airudot s fényes ünnepet rendelt
Szaif tiszteletére, de Szaif a hosszu útra, rég nem látott honára és
családjára gondolván, nehány napi ott mulatás után útra kelt.

A szegény kiszenvedett Airud oly gyenge volt, hogy alig tudta magát
vonczolni, azért a fennebb emlitett tűzhöz ment s ezen láng-gulán
átmenvén, erőteljes és egésségessé lett.

S míg Airud ezen újjászületési műtételen átment, Szaif nyugalomnak adta
át magát, midőn a megjelent Akisza mondá neki:

– Szaif! te hozád el az Ataj veh Álbedellá-t, te akarnál-é engem nőűl
venni?

– Nem, – felelt Szaif – én elhoztam azért, hogy az azért annyit
szenvedett Airud neked ajánlhassa.

– Ismét az a szerencsétlen eszme, hogy szolgáddal házasits össze! honnan
ered e megátalkodásod, hogy engem szolgálataim elismerése helyett
lealázni kivánsz? Ezen erőszakoskodásod sértő reám nézve; én váramba
vissza fogok térni s te nem látsz engem többé!

Ezt mondván, távozott; de Airud mondá Szaifnak:

– Akisza most ingerült; ne hagyjuk így távozni; kérlek add át nekem az
Ataj-veh-Albedellá-t és én igyekezni fogok őt a visszatérésre rábirni.

Szaif átadta az azt tartalmazó szekrényt, ajánlván neki, hogy hamar
visszatérjen s azután egy fa árnyába telepedvén, feje alá helyezte
Haszaf-ben-Barkhia kardját s elaludt; fölébredésekor Akisza állott
előtte s mondá neki:

– Valójában, Szaif! én nem hiszem, hogy te határozottan rendeld Airuddal
való nősülésemet, azt jogosan nem teheted, mert én nem vagyok
rabszolgálód, én barátod, testvéred vagyok s bizalmasan jövök megtudni,
hogy mi a te szándékod?

– Nekem nincs akaratomban és hatalmamban – mond Szaif – hogy téged
akaratod elleni tettre kényszeritselek; de ismétlem, hogy Airud, ki öt
év óta annyit szenvedett éretted, megérdemli, hogy igéretedet megtartsd;
s ha azt nem teended, akkor én szeretni és becsülni nem foglak téged.

Ekkor Akisza a Szaif álma alatt ellopott kardot fölemelvén, a tengerbe
dobta, mondván:

– Hálátlan és megátalkodott ember! most fegyvertelenül és ezen
ismeretlen földön szenvedd legalább egy részét azon fájdalomnak, melyet
nekem okoztál!

S ezt mondva eltünt.

Szaif egyedül maradván, nyugtalanul várta Airud megtértét; de ő nem
érkezett; Szaif azt gondolta, hogy Akisza valamely csel által eltávolitá
s elmerengve, czéltalanul útra kelt.

Egy darabig a tenger partján haladván, egy nagy fa alá ült le; nagy
szomoruság nehézkedett lelkére azon gondolatnál, hogy honának érdekeit,
családjának szeretetét elhanyagolta, s ezen hosszadalmas és vészteljes
útat megtevé Airudért, hogy őtet újból elveszitse. S a mint ezen bús
gondolatokba merült el, két madárkának hangját hallotta, melyek eként
beszélgetének a fa lombjai között:

– Üdvözöllek, Sheik Dsiadé!

– Légy áldott, Sheik Abduszalam! látod-é barátunkat, Szaifot, minő
válságos helyzetbe jutott?

– Igen, – felel a másik – de ha ő ezen fa ágaiból egy tutajt készit,
tengerre szállhat s Allah az ő vezetője lesz.

Ezen beszélgetés után a madárkák elrepültek s Szaif egészen elbámult
sajátságos tanácsukon.

– Jobb lesz – gondolá – ha útamat szárazon folytatandom; de végre
elgondolá, hogy a tenger partját követvén, megkerülhetné a földet a
nélkül, hogy honát feltalálná s másfelől elgondolá, hogy e két madárka
tanácsa élte legveszélyesb helyzetében még egyszer megmenté; s fölkelve
rögtön munkához fogott. Nagy mennyiségü faágat tördelt le, összeköté
azokat gúzszsal s nyolcz nap mulva kész tutaját tengerre ereszté, s
azzal Istennek ajánlván magát, elindult.

Húsz napig vitték tetszésök szerint a hullámok, a huszonegyedik nap egy
kis városka elé érkezett, mely mellett örömmel kötött ki, mert tutaján
való útazása nem volt a legkényelmesebb. Feljárta ezen várost; de sehol
egy emberi lényt, még állatot sem talált s meggyőződött, hogy ez a város
éppen oly elhagyott, mint ama más, melynek lakóit kiirtotta volt az
óriás; de itten egyetlen lényre sem talált, ki ezen város szomoru
történetét legalább elbeszélte volna; azonban, mint ott bolyongott,
újból hallá a két madárkának beszélgetését egy fán:

– Íme, Szaif megérkezett ezen szigetre; de hogy onnan távozhasson, négy
hónapig kell várnia; ekkor egy hajó ki fog térni útjából s eljövend,
hogy felvegye.

– Nagy Isten! – felkiálta Szaif – itt lenni négy hónapig, egyedül; mit
tegyek? újból tutajomra szálljak? az még megjárná szép időben; de ha egy
vihar keletkeznék, Isten tudja meddig kellene újból úsznom s én igen jól
ösmerem ez időtöltést, hogy ne ohajtsam! – Ezen okoskodás eredménye a
volt, hogy megadván magát, elhatározta várni. Elszigeteltségében fő
időtöltése az volt, hogy a város elhagyott házait felkutatta s minden
nap másba ment szállásolni; fő foglalkozása élelemszerzésre
szoritkozott; a négy hónap eltölt eként s egy reggel megpillantá az oly
epedve várt hajót.

Szaif jelt adott s a hajó elküldé csolnakát. A hajóra érve, kérdék tőle,
hogy miféle város az, melyből jöve; de feleletére hogy maga sem tudja, s
hogy az egészen lakatlan, az előitéletes hajósok gyorsan huzták fel
minden vitorláikat, távozva egy oly kikötőtől, mely szerencsétlenséget
hozhatna reájok.

S valójában ez az előitélet most igazolta magát; mert nem sokára a
tenger elbődülte magát s a tenger arcza iszonyatos lett; egy hullám
elsodorta a delejtűt s a kapitány nem tudta, hol van s merre irányozza
hajóját, mely szélkakasként maga körül forgott. Így tölt el az éj s
reggel egy tengerfolyam ragadta meg a hajót s ragadta ellenállhatlan
erővel; hiában igyekezett a kapitány a hajót feltartóztatni; az látatlan
természet feletti erőtől ragadtatva, rohant egy sziklahegy felé, s nem
sokára annak előfokához csapódva, millió darabokra zúzatott.

Ezen iszonyu ütközéstől a hajón levő emberek mind a tengerbe hullottak.
Szaifot is e sors érte s elkezdett úszni a part felé, de oda érkezvén,
óriási embereket látott ottan, kik őtet medenczében levő kis halként
kezeikkel akarták kifogni; ő vissza akart fordulni, de abban a perczben
érezte, hogy fölemelék s viszik s látá, hogy egy nagyszerü palotába
szállitják át.

Bámulatából felüdülve, átlátta, hogy e lények emberszerető nemtők, kik
megmenték őt a hajótörésből s kérdvén tőlök: hogy hol van, értesült,
hogy ő egy Suria-Hamera nevü muluk-leány szerályában van, ki tudománya s
nemes szive által megnyerte a jó nemtők feletti uralkodást; míg testvére
Suria-Zárka, rosz ösztöne s szívtelensége következtében a rosz nemtők,
vagy ördögök fejévé lett.

E két málika csaknem folytonos harczban él egymással s most is az
ördögök okozák a hajó elvesztét, míg a jó nemtők megmenték annak egész
személyzetét.

S míg Szaif hallgatná a nemtők ezen beszédét, egyszerre látja, hogy
mindenki felkél, midőn egy bámulandó szépségü nő lépett nagy kisérettel
a terembe; ez Suria-Hamera királynő volt, ki szivélylyel üdvözlé Szaifot
s maga mellé ülteté le s vele társalogván, csakhamar felösmerte, hogy az
nem valami közönséges ember s meghivta a vele való ebédlésre.

Együtt bizalmasan evén és iddogálván, hosszasan néztek egymás szemébe; a
málika úgy találta, hogy Szaif minden eddig látott férfiaknál szebb.
Szaif szintén kecsesen szépnek találta a málikát; de nem annyira, hogy
utolsó nejét, a szép Takemárt el tudta volna feledni.

A málika minél tovább nézte Szaifot, annál inkább érzé szivében a
szerelem lángját fellobbanni. Ebéd után visszavonulván termeibe, nem
sokára új és díszes öltözékben jelent meg; fején drágakövektől tündöklő
koronát s szintén drágakövek és gyöngy árasztotta öltönyt viselt,
melyekben Szaif csakhamar a Szolimán kincstárából elhozott
Ataj-veh-Álbedellára ismert.

– Szebb vagyok-é eként s tetszem-é most neked, Szaif!? – kérdé a
királynő.

– Já, Szatti! – felelt Szaif – te mindig és mindenképpen elbájlóan szép
vagy; de szabad-é kérdeznem, hogy tündöklő koronádat s szép öltönyödet
hol szerzéd?

– Szolgáim egyike, Avisza, a multkor egy útazó nemtőt fogott el, ki
kezében ezen koronát és öltönyt tartalmazó szekrényt vitte; én a kóbor
nemtőt bebörtönözvén, lefoglaltam ezeket.

– Oh az az én sorsüldözött Airudom! – felkiált Szaif – kit azért
szabaditék ki egy börtönből, hogy másikba essék; s erre elbeszélte
Szolimán kincstárához tett útazását.

A málika késznek nyilatkozott visszaadni az Ataj-veh-Álbedellát s
Airudot szabadon bocsátani azon feltétel alatt, ha őtet nőűl veszi.

Szaif kitérő szeretetre-méltósággal s nyájas kétértelmüséggel felelt a
királynőnek.

Nehány nap mulva Suria-Hamerához atyjának egy küldöttje érkezett s mondá
neki:

– Atyád üdvözöltet s kéret, hogy add vissza testvérednek a tengerben
talált Szaif Züliázánt; ő határozottan követeli ezen embert, s ha te
visszaadását megtagadnád, akkor harczra kellene testvéred ellen kelned,
a mi atyádnak nagy bánatot okozna.

– Nem, nem! – kiáltott a királynő – inkább meghalok, mintsem kedves
Szaifomat feláldozzam; mondd, hogy magam fogok atyámhoz válaszommal
elmenni.

Szaifot pedig eléhivatván, mondá neki:

– Én embereimmel távozom nehány napra; palotám rendelkezésedre hagyom;
légy úr itten; csak arra az egyre kérlek, hogy ezen ajtót (egy a kert
hátulján elrejtett vaskapura mutatván) fel ne nyisd.

Szaif csaknem magára maradott a palotában s a kertben sétálva, miként a
tiltott dolgokkal történni szokott: elfeledé bámulni azokat, a miket
látott s ellenállhatlan vágytól vonzatva, sétáját mindig a tiltott kapu
felé irányozta; végre egy reggel türelmetlenül kiáltott fel:

– Bizonyosan az én szegény Airudom van ottan elzárva s azért tiltá el
felnyitását a málika! – s az ajtót eltorlaszoló vasrudakat elháritván,
elzúzta a zárt s felnyitá a tiltott kaput; de kiváncsi tekintete egy
mély sánczot s annak ormán egy az előbbihez hasonló vaskaput pillantott
meg.

A rugékony termetü Szaif bámulandó ügyességgel ugrotta át a széles árkot
s a második kaput felnyitván, egy az előbbinél ezerszerte szebbnek
tetsző kertben találta magát.

E kert elrendezése nagyon szeszélyes volt; tekervényesen kanyargó
ösvények fogták azt körül, oly tömkeleget képezők, melyekből bajosan
lehetett kihatolni. Nagy és szép, de különös alakzatu s bóditó illatu
virágok környeztek oly barlangokat, honnan zuhatagok törtek ki, vagy
váratlanul kilövellő vízsugarak fereszték meg az ottan sétálót. A
legizletesebb s leggyönyörübb gyümölcsök kinálkozólag csüngtek a fák
lombjai között; de ha kéz érinté, tűzröppentyüként pattantak szét.

Szaif elbűvölten sétált a kertben, kutatva annak rejtett helyeit s
mintegy megrészegülve az illatos légtől, bolygott annak tekervényes
ösvényein, midőn egyszerre egy csudálatos és a többieknél nagyobb
madarat pillantott meg; mely a helyett, hogy távoznék, még közelitett
Szaifhoz, ki hozzája érve, megkisérté azt megfogni; de alig érinté annak
lábait, a madár megragadta s felszállott vele s hihetetlen erővel és
sebességgel ragadta. Nehány percz mulva egy más várban s más személyek
közepette tette le.

Ez Suria Zárka a rosz nemtők királynője palotája volt, ki elküldötte
volt a madáralakot öltött Afritát, hogy Szaifot elragadja.

A leirtuk kert a két testvér birtoka közt levő semleges hely volt,
melynek kapuját egyiknek sem volt szabad átlépni.

Szaif végig pillantván a gyülekezeten, átlátta, hogy az ott levők, mint
a férfiak, úgy a nők, mindnyájan fertelmes rútak voltak.

Az éppen oly rút királynő maga elébe vezettetvén Szaifot, mondá neki:

– Tudd meg, idegen! hogy én sokkal hatalmasabb vagyok Suria-Hameránál;
de én hatalmamat neked engedem át, ha engem nőűl véssz.

Szaif kitérőleg felelt s igyekezett a társalgásnak más irányt adni.

Suria-Hamera pedig megtérvén útjából s Szaifot nem találván, rögtön
átlátta, hogy őtet testvére rabolta el s eléhiván nemtőjét, rendeletet
adott, hogy az Afrita királynőjének palotáját kőesővel zúzza szét s
Szaifot ragadja vissza.

Avisza rögtön távozott s nem sokára kő- és tűzzáport özönlött le Suria
Zárka palotájára; ez átlátta, hogy testvére ellen nem harczolhat, de még
sem akarván a megszeretett Szaifot kiadni, egy marok földet vett fel,
arra bizonyos bűvszavakat mondva, Szaifra szórta, ki rögtön hollóvá
változott át, s az így átváltozott Szaifot Afrita által egy lakatlan
szigetre szállittattatott s Suria Zárka azt izente testvérének, hogy az
idegen már elútazott.

A madárrá átalakitott Szaif több hónapokig maradt itten, midőn egy napon
fáról fára röpkedve, a parthoz jutott, honnan azután soha se távozott s
így egy napon egy sebesen közeledő csolnakot pillantott meg, mely
csakhamar az ő nejét Takemárt, fiát Bulákot és Shairin Attalib Sheiket
szállitó Szolimán csolnakára ösmert.

Szaif örömtől eltelve, neje és gyermeke karjai közé akart rohanni; de
elgondolva szomoru átváltozását, mely talán örökre ismeretlenné teszi
övéi előtt, nagy könyek gördültek ki szemeiből s azután a rája nem
figyelő neje és fiához közelitett s fáról fára szállva, körülröpkedte
őket.

Ezen útra pedig Sheik Attalibot a már fölcseperedett Bulák birta, ki
anyjától gyakran kérdezte, hogy atyja, kit még nem ösmere, miért nem
tért vissza, s mivel ezen kérdésekre anyjának szemei mindig könybe
lábbadtak, átlátta, hogy szomoritó hatásu az reá nézve, s így felhagyva
kiváncsi kérdezősködésével, Sheik Attalibhoz ment egyszer s mondá neki:

– Ha akarnál, elhozhatnád atyámat, mert én tudom, hogy te egy
parancsaidnak engedelmeskedő csolnakossal birsz.

De a Sheik felelé neki:

– Atyádnak, gyermekem! nagy hivatása van e földön; neki tenni és látni
kell mindazt, mit Isten rendele, s nekünk nem szabad őt útjából
eltéritenünk.

– Hát akkor nekünk kellene hozzája mennünk – felelt a kis Bulák – s ezen
kérését oly megátalkodottan ismétlé, hogy a vén Sheiknek nem volt egy
percznyi nyugalma; ez végre a gyermek kéréseiben a végzet intését
fölismerni hivén, elhatározta Szolimán csolnakának eléhivását s
mindhárman felülvén, mondá érczcsolnakosának:

– Bárhol legyen is Szaif Züliázán, vezess rögtön hozzája!

S miképp feljebb elmondók, eként érkeztek meg a puszta szigetre, hol a
szegény Szaif holló képben röpkedett körültök.

S midőn látná, hogy az ő keresésével egészen elfoglalt neje és fia semmi
figyelmet nem forditnának reá, a Sheik felé közelitett s körülrepülvén
őtet, lábaihoz szállott, s minden módon igyekezett ennek figyelmét
magára vonni. Ez csakhamar észrevette őt s figyelemmel vizsgálván, mondá
neki:

– Szegény barátom! hát te Suria Zárka hatalmába estél?

S elékeresvén egy skatulát, abból egy üveget vont ki, melynek tartalmát
a hollóra öntvén, ez rögtön visszanyerte emberi alakját. Szaif életében
soha nagyobb örömet nem érzett, mint most, midőn vissza lőn adva
önmagának, miután oly soká tengődött egy állat szomoru alakjában;
boldogsággal ölelte át oly régóta ösmerni ohajtott gyermekét, s már rég
nem látott nejét, s azután Sheik Attalibhoz fondulván, mondá neki:

– Most menjünk az Airudot rabságban tartó Suria Hamerához s igyekezzünk
valami módon szolgámat kiszabaditani!

S mindnyájan Szolimán csolnakába szállván, mondák a hajósnak:

– Vezess minket Suria Hamerához!

A csolnak elindult s nem sokára a málika palotájához értek, kit bizalmas
nemtője rögtön értesitett, hogy az idegen, Sheik Shairin, egy nő és
gyerek társaságában megtért.

A málika ezt hallván, ő maga vendégei elébe ment s bévezetvén,
tiszteletteljesen üdvözlé a minden nemtők által tisztelt Sheiket s kérdé
tőle:

– Ki ez a veled útazó nő és gyerek?

– Ez leányom, fiával! – felelt a Sheik, nem akarván Airud kiszabaditása
előtt megharagitani a királynőt.

A málika vacsorát hozatott s az egész estvét velek töltötte, s midőn
szobáiba visszavonulna, szive Szaifnál maradott.

Éjjel azonban a féltékenység elriasztá az álmat szemeiről s fölkelvén,
az idegen nő szobája felé sietett s felnyitván annak ajtaját s Szaifot
ott találván, dühösen költé fel Takemárt és haraggal mondá neki:

– Értem, Sheik Shairin leánya, hogy ezen férfi tetszik neked; de magad,
atyád és gyermeked iránti tekintetből eltávolithattad volna őtet
magadtól!

– Nem, nem! herczegnő! én semmi illedelmetlent sem tettem; te rosszul
vagy értesülve, mert Szaif Züliázán az én férjem s én málik leánya
vagyok, miként ő málikok ivadéka.

– Igaz-é ez? kérdé a málika Szaiftól.

– Igaz! – felelt az arábok szultánja.

A málika erre semmit sem felelt s színleg kibékülve s haragtalanul
távoza.

Szaif nem tudta szemeit becsukni, s a hajnal első felpirultakor fölkelt
s a Sheikhez sietett, hogy az éjjel történteket elbeszélje neki s
értekezzék vele, miként lehetne Airudot kiszabaditani.

Nehány percznyi értekezés után Szaif visszatért Takemár szobájába; de
midőn annak ajtaját felnyitná, látá, hogy Avisza nejét és fiát ragadja
az ablakon ki; ezek megpillantván őt, sirva hivák segélyökre. De Szaif
Züliázán fájdalmas meglepetésében átlátta, hogy jelenleg nem marad más,
mint az önmegadás s egyik kezével búcsut intvén nekik, a másikkal égre
mutatott, remény és Istenben való bizalomra serkentvén őket.



XVIII.  Ataj veh Álbedella.

Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif
fia.

Gondolni lehet, hogy a szultánné és fiának elragadtatása Szuria Hamera
szultánnő rendeletéből történt. A szultánnő, ki nem tuda azon eszmével
kibékülni, hogy az ő saját palotájában egy más nő közelithessen azon
férfihez, kit ő is szeret, rendelé Aviszának, Szaif fiának és nejének
elragadását s hogy őket egy lakatlan puszta vidéken elhagyja.

Ennek megtörténte után a kegyetlen szultána Szaifhoz ment s mondá neki:

– Szaif! ha Takemárt és fiadat viszont látni akarod, azt csak azon
feltétel alatt érheted el, ha vallásomat fölvéve, engem nőűl veendesz;
ha erre rá állasz, akkor visszahozatom őket s nemtőd Airudot is
kiszabaditom.

– Hogy én a te rosz szellemü vallásodat fölvegyem! – kiálta Szaif – hogy
eltérjek az igaz útról? Tudd meg szultánnő, hogy ha a sors könyvébe az
lenne följegyezve, hogy nőmmé légy, akkor neked kellene hitedet
megváltoztatnod s muszulmánná lenned; – de ne beszéljünk erről többet!

S ezt mondva, haragra ránczolt homlokkal távozott a málikától.

Ez magához hivatván Sheik Shairin Attalibot, elpanaszolta neki Szaif
sértő visszaútasitását.

– Já, málika! – felelt a Sheik – én alig hiszem, hogy egy férfit
nősülésre lehessen erőszakolni; az egészen az izlés és akarat dolga.

A Sheik őszinte felelete nem tetszett a málikának, s elútasitása után
hivatá nemtőjét, s mondá neki:

– Avisza! ismersz-é módot, hogy Sheik Attalibot elfoghassuk? Ezen
emberek daczolni akarnak velem, s én szeretném büszkeségöket megalázni.

– Já, Szatti! nekem a Sheikhez közelitenem nem lehet mindaddig, míg egy
tárcza birtokában van, mely a mi hatalmunk ellen van; de ha neked
sikerülne ezen talizmánt valamely csel által elsajátitani, akkor én a
Sheiket le fogom tartóztatni.

A málika azonnal nehány könnyelmü nemtőt rendelt elé s megparancsolá
nekik, hogy Sheik Attalib tárczáját bármi módon is kézre keritsék.

Ezen hizelgő lények körülvették a Sheiket s annyira elámiták mézes
szavaikkal, annyira elcsábiták megnyerő előzékenységökkel, hogy két órai
ármánykodás után a málika kezeibe tették le az őt védő talizmánt.

Suria Hamera idővesztés nélkül rendeletet adott Aviszának, hogy a
Sheiket elfogva, Airud börtönébe vigye. S azután Szaif Züliázánt hivatva
mondá neki:

– Íme, Szaif! nőd, gyermeked, öreg barátod és hű szolgád mind
hatalmamban vannak; mindeniket visszanyered, ha hitemet fölvéve, engem
nőűl veendesz.

– Soha, soha! – felelé Szaif.

– Jól van! – orditott dühtől tajtékzó ajkakkal a málika – te is börtönbe
fogsz menni s majd ott megtudod, mi sors vár reád, szerencsétlen! hát
tiéid és a te saját állapotod nem tudja szivedben a szánalom érzetét
fölébreszteni?

– Allah, ki látja a te aljas tetteidet s igazságtalanságodat, megbüntet
s védni fogja a benne hivőket!

A málika ekkor Szaifot átadta Aviszának azon rendelettel, hogy a többi
foglyokhoz börtönözze bé.

Avisza felragadván Szaifot, Sheik Attalib és Airud börtönébe vitte, s
onnan mindhármokat a legsötétebb és legmélyebb földalatti fogdába
szállitotta.

Itt, midőn magukra maradtak, Szaif mondá szolgájának:

– Airud! hát te miként jutottál ide?

– Uram! – felelt ez – emlékezni fogsz, hogy én téged elhagyva, Akisza
után mentem, megkérni, hogy fogadja el kezeimből az Ataj veh Álbedellát;
ő elrejtőzött előlem s én, őt keresve, Aviszával találkoztam, ki engem,
mivel Suria Hamera uralma alatti területen talált, elfogott s urnőjéhez
vezetett; ez, elvevén szekrényemet, kérdezte, hogy ki és kinek
szolgálatjában vagyok, ezen kérdéseire nem akartam felelni s azon
felhivását is, hogy vallására térjek, visszaútasitván, börtönbe
dobatott.

A foglyok szomoru helyzetökről beszélgettek, mely lehetetlenné tevé,
hogy Takemáron és fián segitsenek, s midőn az éj leereszkedett s
jótékony álmat lehelle minden teremtmény szemeire, akkor Szaif egyedül
virasztott s áhitatos imát emele Istenéhez.

S midőn így imádkoznék s az őt mindig hatalmasan védő Isten segedelméért
könyörögne, egy holdsugár lopódzott bé a szűk ablak rostélyzatán s
megvilágositá a börtönnek nedves és penész lepte oldalfalát; ezen fal
csakhamar kétfelé nyilt s Akisza nagy feje tünt fel, ki a Szaiftól
elorzott karddal megjelent ottan.

– Hogyan! te vagy az Akisza? s minő arczczal mersz előttem megjelenni
nemtelen tetted után? mit keressz itten?

Akisza Szaif ezen kérdésére meghatottan felelé:

– Bocsánatot esdekelni jövök, Szaif! mert átlátom, hogy élénkségem által
elragadtatva, roszat cselekedtem; bűnömet megbánva térek vissza s hozom
kardodat, melyet életem veszélyeztetésével szereztem vissza; megbánom
vétkemet; engedj meg mulukok fia!

– Hihetek-é megtérésedben s indokaid tisztaságában? – kérdé Szaif.

– Oh igen! – felelt Akisza – te bizhatol bennem, Szaif! visszatértem
volt váramba, hol sokat szenvedtem; minden éjjel láttam álmomban Sheik
Abduszalámot, ki mondá nekem: „Akisza! te megigérted, hogy Szaif
Züliázánnak testvére leendesz; egy testvér tudna-é úgy cselekedni mint
te.“ Ekkor átgondolám a vészt, mely téged környez s nem tudván
ellenállani lelkiösméretem szemrehányásának, elmenék kardod után s
eljövék hozzád, hogy most még egyszer bocsáss meg nekem, Szaif!

– Megbocsátok! de nem én vagyok az, a kit te leginkább megbántál,
Akisza! öleld át Airudot, adj homlokára egy csókot, s mi csak is a te
barátságodra fogunk gondolni.

Akisza engedelmeskedett, leszedte a foglyok lánczait s kivivén a
börtönből Szaifot vállaira emelte; Airud az öreg Sheiket vette föl s
fölemelkedvén, az arábok hona felé repültek.

S míg Szaif, elmerengve, az előttök álló út fáradalmaira s oly régóta
nem látott övéire gondolt, háta megett egyszerre nagy zajt és lármát
hallott s látta, hogy az Avisza vállain ülő s nagy csapat nemtőtől
környezett Suria Hamera robog utána.

– Íme – mond Akisza – a málika nemtőinek hadseregével jön a mi
üldözésünkre; én és Airud a föld alá menendünk, hogy kardod villámai el
ne égesenek; te pedig akkor huzd ki kardodat s mindezen nemtők meg
lesznek semmisülve.

Akisza és Airud azonnal eltüntek s Szaif fölemelvén Haszaf-ben-Barkhia
kardját, megforgatá azt s a még távol levő nemtőket mind elszéleszték az
abból kilövellő tűzlándzsák; ekkor Suria Hamera haragosan mondá:

– Avisza! ha nem méssz előre, én megöllek téged.

– Ha közelitek, akkor bizonyosan elpusztulok, asszonyom! – felelt Avisza
– mert Szaifnak kezében Haszaf-ben-Barkhia kardja van, melynek
tűzlándzsái minden nemtőt megsemmisitnek; mi ezen hatalommal szemben
semmit sem tehetünk.

– Nem tudod legalább kezembe szolgáltatni azokat, kik ezen veszélyes
fegyvert kezébe adák? – kérdé a málika.

– Azt Akisza hozta el s most Airuddal együtt elrejtőzött! – felelt ez.

– Ha tehát Szaif ellen semmit sem tehetünk, hozd el nekem legalább
szolgáit, Akiszát és Airudot!

– Értettem, asszonyom! – felelt Avisza, – s rögtön Akisza és Airud
elfogására indult; de ezek észrevevén szándékát, Sheik
Bárnóászéh-Alhakim lakába menekültek, honnan nem mertek többé kimenni,
mert Avisza hatalmasabb rangu nemtő levén, mindenütt elfoghatta volna
őket, kivéve egy Sheik lakását, melyet megközelitenie azonban nem volt
szabad.

Avisza látván, hogy így biztos menhelyre jutottak, visszatért a
málikához s mondá neki:

– Já, Szatti, Szaif barátnőjét és szolgáját éppen úgy elszalasztók mint
őt magát; mert ők egy öreg Sheik lakába menekültek, melybe erőszakosan
belépni egy nemtő sem tud.

A málika vállalatának nem sikerülte felett nagyon megboszankodott; de
nem sokára egy ördögi eszme villanván át agyán, a káröröm kaján
mosolyával kérdé nemtőjétől:

– Szaifnak Bulákon kivül vannak-é fiai?

– Igen, asszonyom! még három más fia van: Dumár, Mászár és Naszor.

– Te el fogsz menni, felveszed ezen három fiatalt. Dumárt Kum-kum
tartományban hagyod el, Mászárt Kárminban és Nászort Nemát-Azamánban,
hol Kueh-ben-Kenán mecsetje van, s midőn ezen parancsom teljesitéd,
visszatérsz hozzám.

Avisza elindult az arábok városába, a málika pedig Szaifot mintegy
ostromállapotba tette, mert útját elzárván, időnként nehány nemtőt
küldött ellene, kiket azonban Szaif kardjával mindig visszariasztott.

S míg Szaif és Sheik Shárin ezen szomoru helyzetben vannak, míg Takemár
és fia egy lakatlan szigeten bolyongnak, s míg Avisza Szaif idősebb fiai
után megyen, hogy azokat szétszórja távoli országokba, mi röviden
elmondjuk, hogy mik történtek az arábok között málikjoknak távozta után.

Emlékezni fogunk, hogy Szaif Züliázán mielőtt azon útra kelt, mely
tizenöt évet fogott el életéből, országának kormányzatát fogadott atyja
málik Efráhnak adta volt át. Szultán Szaif Rád csakhamar értesült arról,
hogy az arábok hős szultánja távozott s vezérei Szkárdis és Szkárdion
nem szüntek őtet szorgalmazni, hogy az arábok ellen egy új háborut
kezdjen; szultán Szaif Rád, ki különben is harczias természetü volt,
megigérte, hogy ha Szaif Züliázán nehány év alatt vissza nem tér, akkor
boszut áll azon soha nem feledett megaláztatásért, mely addig győzhetlen
hadsergét az arábok városánál érte.

Az ezen igérettel csak félig meddig elégült vezérek vártak nehány évet,
ez alatt azonban nagy készületeket tettek, új sergeket toborzottak
Habesh és Szudán minden tartományaiban, elannyira, hogy midőn Szaif Rád
elhatározta magát a tervezett hadmenetre, már minden készen volt s egy
roppant hadsereg harczkészen állott az indulásra.

Szultán Szaif Rád öregsége daczára részt akart venni ezen hadmenetben s
sergeinek élén elindult az arábok városa felé.

Málik Efrah, ki mindig értesülve volt a Hábeshben történtekről, s ki
most is értesittetett az ők szándékokról, nagy tevékenységet fejtett ki;
de minden erőfeszités daczára nem tudott félannyi serget összegyüjteni,
mint Szaif Rád. Szaif távollététől nyugtalanittatva, mindent elkövetett,
hogy maga körül gyüjthesse a törzsfőnököket s a kitünőbb hősöket.

Egy napon az aráb város őrtornyáról a távolban porfelleget és fénylő
fegyverözönt fedezének fel, mely Szaif Rádnak előre nyomuló hadserge
volt; tizenöt nap kellett, míg a csapatok mind megérkezvén, tábort
alkothattak.

Az arábok szemben szultán Szaif Rád hadsergével helyet foglaltak s az
ellenségeskedés megkezdődött.

Málik Efrah részéről legelébb az iszonyatos Majmun lépett ki a
küzdtérre, Hábesh több hőse állott vele szembe, de azok mindenike le
volt győzve nehány percz alatt.

Következő napon Szádun Eszendcse lépett ki s éppen oly legyőzhetetlen
volt mint tegnapi előde, s eként vívtak diadalmasan mindazon hősök,
kikre szultán Szaif Züliázán bizta volt hadsergének vezénylését. Ezen
pároslagos viadal már több hetek óta folyt, míg végre a vezérek mondák
Szaif Rádnak:

– Emlékezzél, já, málik Azamán! hogy mi soha sem mérközhetünk meg
Szaiffal az egyes viadalban, s az ő szolgálatjában levő vad négerekkel;
azért rendelj egy átalános csatát, mert különben így egyenként víva mind
elpusztulunk.

De Szaif Rád attól idegenkedvén,

– Nem dicsőség – mondá – a sergek egy tengerébe fulasztani az arábokat,
midőn mi két annyinál is többen vagyunk. Midőn én átalános csatára
vezetém sergeimet, akkor Szaif Züliázán is népe élén álla s az ő neve
már magában felér egy hadsereggel. A győzelem csak úgy lehet dicsteljes,
ha aránylagos erővel vívatik, s midőn a túlnyomó szám azt nem teszi
szégyenteljessé.

A két seregnek nehány napi nyugalma után újból elkezdődtek a viadalok, s
több hónapokon át folytattattak; de Szaif Rád vezérei látván, hogy csak
megaláztatás s roppant veszteség háromlik reájok, komolyan előterjeszték
a máliknak egy átalános csata szükséges voltát.

Végre Szaif Rád beléegyezését megnyervén, következő napon elkezdődött az
általános támadás; ezrek hullottak el; vér patakzott egész estig, hogy
következő reggel ez iszonyu öldöklés újból kezdődjék, s ez így folyt
több napokon át; de a 7-ik napon azon hír terjedvén el, hogy szultán
Szaif három fia eltünt, az ő jelenlétök által lelkesitett arábok
bátorságot vesztvén, állások igen válságossá lett; Szaif Rád
felhasználván ezen körülményt, erőteljesen támadott s az arábok
visszanyomatván, városukba vonultak s annak kapuit bezárták.

Szaif Rád ezt látva, összegyüjté hadfőnökeit tanácskozásra.

Ez alatt a bűvésznő Akéla, ki az arábok tanácsában üléssel birt, látva a
sergeknek rendetlen visszavonulását, leányát Támát eléhivatván, mondá
neki:

– Já, Táma! vedd Hakime Eflatun-nak Szaif által nálad hagyott
kalnuszá-ját. Ez téged láthatlanná tevén, menj a Hábeshekhez s hallgasd
ki beszédöket, s midőn így szándékjokat ismerni fogod, jöjj s mondd el a
hallottakat.

Táma úgy tett s nem sokára visszaérkezett azon hírrel, hogy Szaif Rád
másnap éléfántjaitól fedezetten, rohamra vezetendi hadsergét a város
ellen.

Akéla ismeretére jutván e tervnek, egy papiros szobrot készitett,
bűvszavakat mondott reá, s midőn a hábesh-i sereg előnyomulna, Akéla
papiros hősét kiállitá s ez mindenfelé lángkévéket szórva, az
éléfántokat úgy elijeszté és vaditá, hogy azok rémülten futottak vissza
s eltiporták az őket követő hábeshi katonákat.

Midőn végre nagy bajjal a bősz állatokat elfoghaták, Szaif Rád mondá
vezéreinek:

– Mindaddig, míg a Szahir Barnokh és Akéla az aráboknál vannak, semmi
sikert nem remélhetünk; azonban én mégis megkisértek egy czélt: Én három
évi békét kötök az arábokkal, s ez alatt alá fogjuk ásni az arábok
városát; de e munkát a legnagyobb titokban kell véghezvinnünk, s midőn
az aláásással készen leszünk, köteleket fogunk kötni azon négy, öt
támoszlopra, melyeket az így keletkezett boltozat fenntartására meg
fogunk hagyni, s a munka egészleges elkészültével a köteleket
erőteljesen meghuzzuk, az oszlopok ledölnek s a város össze fog omolni,
s így menekülni fogunk veszedelmes szomszédainktól a nélkül, hogy
hadsergünket ily iszonyu öldöklésnek kitennők.

E terv lelkesedéssel fogadtatott s nagy elővigyázattal kezdettek a
munkához, hogy az arábok, elleneiknek színleges tétlensége által
gyanutlan biztosságban szenderedjenek el.

S most mi elmondjuk, hogy mi történt a fiatal Mászár-ral (Szaif Züliázán
fiával), kit Avisza álma közepében elragadván a Kueh-ben-Khenan
szentélyéről nevezetes Nemát Azamánba (ily nevü ország) szállitott át.
Midőn fiatalunk felébredvén, magát kopár és ösmeretlen vidéken találta,
keservesen kezdett sirni. A tizenhat éves fiatalnak, ki még hazáját s
szerető anyját soha sem hagyá el, ezen elhagyatott egyedüliség még
inkább fájt; azonban fölkelt s a hatalmas Isten segélyét esdve,
elindult.

Alig ment eként fél órát, több lovast pillantott meg, kiket egy náloknál
sokkal nagyobb termetü egyén vezényelt, s midőn Mászárhoz ért, figyelmes
megtekintés után így szólt:

– Mászár! én téged már sok idő óta várlak; te az én fiam leendesz, s
mivel gyermekem nincsen, téged saját fiamként szeretendlek.

S ekkor az ember, kit Barthamé-nak hivtak, fölvevé Mászárt, kastélyába
viendő.

S a mint így haladnának, fiatalunk a láthatáron egy a nap sugáraitól
ragyogó pontot pillantván meg, kérdé, hogy az mi legyen.

– Az – felel Barthame – Kueh-ben-Khenan szentélye, s azért ragyog úgy,
mert arany- és ezüsttel van boritva.

Estve felére e szentélyhez értek, mely ritka nagyszerü épület;
homlokzatát négy roppant magasságu arany oszlop tartá.

Mászár megkerülvén az épületet, igen elbámult, hogy azon se ajtót, se
lépcsőzetet nem tudott fölfedezni, midőn Barthamé az oszlopok egyike
előtt megállván, egy imát mondott el s csakhamar felnyilt egy az
oszlopból kiszökellő ajtó, s ezen át Mászárt magával vivé a szentély
belsejébe.

Szaif Züliázán fia el volt ragadtatva annak nagyszerüsége és ékessége
által. Az egy körded s magas kúppal ellátott terem volt, melynek közepén
egy óriás nagyságu arany szobor állott. Barthamé ekkor mondá Mászárnak:

– Fiam! te 30 napig itten fogsz maradni; én minden szükséges élelmi
szereket fogok számodra itten hagyni; a harminczegyedik napon, ha
magaviseleteddel meg lesz elégedve, a szobor összeszoritott jobb kezéből
egy becses Khurzá-nak nevezett talizmánt fog leejteni; az egy magyaró
nagyságu arany ékszer; te fölveszed azt s az én rákövetkező napon leendő
eljövetelemre fogsz várni.

Barthamé távozott s Mászárt magára hagyá. A fiatal kezdetben
megfélemlett s magányában nagyon unatkozott; de mivel azon változtatni
nem tudott – bár e volt életében az első kellemetlenség, megadá magát s
nyugodtan számlálta a napokat.

Végre a harminczegyedik nap elérkeztével a szobor kinyitá jobb kezét s
Mászár ezen szavakat hallá:

„Málikok fia! vedd ezen zhakhirát (talizmánt) s ügyelj jól reá, mert az
tenéked volt szánva; kerüld főképpen Barthamét, ki azt tőled el akarja
venni s azután téged elüzni!“

„Ezen talizmánnak négy oldala van, s ezen oldalok mindenikéhez a te
szolgálatodra rendelt nemtő van kötve, kiket te eléhivhatsz, ha a Khurza
illető oldalát megdörzsölöd!“

A szobor megszünvén beszélni, Mászár vevé a talizmánt s annak egyik
oldalát szorgalmasan megdörzsölvén, egy hang kiáltá:

„Labik já Szidi (parancsolj, uram)!“

– Ki vagy te? – kérdé Mászár.

– Én Shaihub vagyok!

– Tehát, Shaihub! – mond a fiatal – végy engem s vigy el innen, mert
Barthamé holnap eljő s én nem akarom, hogy itten találjon.

A nemtő fölvette Mászárt s nehány óra alatt egy kellemes fekvésü pompás
kastélyba tette le.

– Hová hozál? – kérdé Szaif fia.

– Saját kastélyomba! – felelé a nemtő.

S miután Mászár egy kevéssé kinyugodta magát, mondá szolgájának:

– Most menj és hozz hirt nekem atyámról, Szaif Züliázánról, én itt meg
foglak várni téged.



XIX.  Szaif Züliázán gyermekei.

Dumár és Mászár. A hábeshi hadmenet vége.

Most elmondjuk, mi történt Dumárral, Szaif Züliázán másik fiával, ki
mint láttuk fennebb, elragadtatott s a Kum-kum tartományban tétetett le.

Felébredtekor egy nagy pusztán találván magát, minden aggodalom nélkül
kelt útra, mert ezen fiatal ember bátrabb volt szelid természetü
testvérénél. Azonban, ha a félelem nem, de a szomjuság csakhamar
jelentkezett; de mivel vizet csak előre haladva remélt találni, tehát ő
előre haladott; két napi útazás és a nélkülözések férfias eltürése után
egy lakházat pillantott meg, mely előtt víztelt medencze állott. Dumár
ezt látva, futni kezdett s még megmaradott, erejét is kimeritve érkezett
a medenczéhez s annak neki feküdve, sovársággal ivott; de midőn fel
akarna kelni, arra nem vala képes; úgy tetszett neki, mintha
inszerkezete megmerevült volna s a medencze felé hajoltan,
mozdulatlanul, mint egy darab fa maradt ottan.

Ekkor a lak ajtaja megnyilván, egy nevető emberi alak jelent meg.

– Ah, Dumár! te ugyan meg vagy fogva!

Mondá s Szaif Züliázán fiához közelitett s zsebéből egy üveget vevén ki,
megszagoltatta Dumárral, s ő azonnal visszanyerte testének
mozgékonyságát.

Ekkor házába vezetvén, mondá neki:

– Fiatal! ez estvére az én daif-om (vendégem) vagy; én Abdalkádusz
vagyok; az én testvérem Sheik Attalib, kit és a te ottan levő atyádat
ostromolja Szuria Hamera. Ide jöveteledet előre tudtam s azért helyezém
e vizet házam elébe, hogy ide vonjalak; mert én neked egy talizmánt
adok. Holnap folytasd útadat, de távoztod előtt hajamból két tincset
fogok adni, s midőn valami felvilágositás- vagy tanácsra leend
szükséged, helyezd azt bal halántékodra s én álmodban megjelenek, s a
mit tudni ohajtasz, megmondom.

Dumár e lakban tölté az éjt, másnap Abdalkádusz az igért tincseket átadá
s egy darabig elkisérvén, búcsut vett tőle.

Fiatalunk gyökerekkel táplálkozva s fris forrásból iva, még három napig
ment, útjának negyedik napján megérkezett egy nagy térség közepén
elterülő város elébe, melylyel szemben egy más hegytetőre helyezett
város tünt fel; az est közeledvén, Dumár a városba volt menendő, midőn
látta, hogy a lakosok házaikat bezárva, elhagyák a várost s a hegyen
fekvő város felé irányozzák lépteiket. Dumár ezen kiköltözködés okát
tudakozván, azt kapá feleletül, hogy azon városban azért nem
maradhatnak, mivel naplemente után oly nagy mennyiségü mérges bogár lepi
el a lakokat, hogy az ott hálók mulhatatlanul meghalnak azoknak mérges
fulánkjaitól.

Dumár csatlakozott, az éjt a szomszéd hegyeken töltendő; lefekvéskor
azonban Abdalkádusz haját halántékjára helyezé, s midőn elszunyadott,
megjelent Abdalkádusz, kitől a mérges bogarak magyarázatát kéré.

Abdalkádusz felelé, hogy azon város egy Szahir által van elátkozva; de
ha ezen talszaméh hatását le akarja rontani, emeljen föl egy a fő
kaputól balra levő követ, az ez alatti üregben egy a többi bogaraknál
huszszor nagyobb oly nemü rovart fog találni; ezt megfogva, el kell
égetni, s akkor a talszaméh hatása meg fog semmisülni, mert a rovarok
királyoknak elvesztése után mind meg fognak dögleni.

A reggel elérkeztével Dumár azon tartomány málikjához ment s felajánlá
magát, hogy a várost a mérges rovaroktól megmenti.

A málik mondá neki:

– Fiam! ha azt valójában meg tudnád tenni, leányomat neked adnám nőűl!

Még azon nap alkonyán, midőn a lakosság a hegyekre vonulna, Dumár
kijelenté, hogy ő a városban fog maradni. Eredménytelen volt minden
beszélésök, hiában mondák, hogy sokan, kik azt meg akarák kisérteni,
mind a halál áldozatjai lettek.

Dumár nyugodtan csak azt felelé, hogy holnap városukban aludhatnak.

– Szegény gyermek! mit tudsz te tenni ott, hol annyi öregek és tudósok
sikertelen fáradoztak; te csak ok nélkül feláldozod magadat! – mondának.

De mind ezen beszédek nem ijeszték vissza a fiatal Dumárt; s midőn
magára maradt, a fő kapuhoz sietett; megtalálta az Abdalkádusz kijelölte
követ; azt fölemelte, megfogta a szörnyü bogarat s egy már előre
élesztett tüzen megégeté.

Ezen műtétel után lefeküdt, s midőn a lakosok reggel eljövének, őtet
édesdeden aluva találták, s mindenfelől kérdésekkel ostromolták, hogy mi
módon tudta a mérges rovarok megjelentét gátolni.

Dumár mindezen kérdésekre nem felelt, hanem biztositá, hogy ezután
nyugodtan és gondtalanul aludhatnak lakjaikban.

A málik meggyőződvén Dumár állitásának igazsága felől, igérete szerint
leányát Dumárnak akará adni; de cselszövényes vezéreinek egyike eként
szólott hozzá:

– Já, málik! ezen fiatal idegen és ismeretlen, mi nem tudjuk e nehéz
feladatot miként oldá meg s kérdezősködéseinkre semmi feleletet nem ád;
lehet, hogy ő egy Szahir (bűvész); de ki biztosit, hogy irányunkban jó
indulattal viseltetik, mert a Szahirok vagy megbecsülhetetlen barátok,
vagy veszélyes ellenségek. Megengeded-é málik, hogy én őt próbára
tegyem, mielőtt leányod neki adnád?

A málik, megdicsérve vezére elővigyázatát, teljes szabadságot adott neki
a fiatallali eljárásban.

S a cselszövényes vezér Dumárhoz egy kitünően szép, de leleményes eszü
leányt küldött. Dumár szép volt, mint atyja; de bátor jellemü,
akaratjában rendithetlen s érzeményeiben kitörő; neki a fiatal leány
tetszett s igyekezett az ő tetszését is megnyerni. A leány nem utasitá
egészen vissza s értésére adá, hogy vonzalmát talán meg tudná nyerni, ha
értésére adná, bizalmat mutatva irányában, mimódon menté meg a várost a
mérges rovaroktól, s Dumár gyermeki gondatlansággal mindent elmondott
neki.

– Úgy látszik, – folytatá ő – hogy nekem valami titkos tudományt
tulajdonitanak; pedig az én munkám igen könnyü volt, s ezen hajtincsek
segitségével tevém azt.

S felnyitá a kis szelenczét, melyben Abdalkádusz haját tartotta; de azok
onnan eltüntek, mivel Dumár elfeledé a szent ember azon intését, hogy
titkát senkinek ne fedezze föl.

S ő fölgerjedvén a becsült tincsek elvesztén, a leányt vádolá annak
elorzásával s megragadván, visszaadását követelé; de a leány
kijelentvén, hogy azokról mitsem tud, a szenvedélyén uralkodni nem tudó
fiatal ember oly dűhbe jött, hogy a szerencsétlen leányt egy ütéssel
agyon sujtá.

A zaj hallatára összefutott cselédség és szomszédok berohanván, elfogták
a gyilkost és börtönbe vezették.

A málik, leendő veje esetéről értesülvén, vezéreit értekezletre hivá, s
ezek azt mondották, hogy „ez ember, ölvén, meg kell hogy ölettessék!“

S eként Szaif Züliázán fiát átadták a hóhérnak; kivégeztetésének napja
is el lőn határozva; már a piaczon volt, már a pallos csapásra készen
állott, midőn a testvérének szolgálatjában levő nemtő, áthaladván a
város fölött, nyilsebességgel lecsapott s Dumárt felragadva,
testvéréhez, Mászárhoz vitte.

S urához eként szóla hű nemtője:

– Íme, testvéred, kit én egy városban találék, midőn szultán atyádhoz
való útamból visszatérve, esetlegesen e város fölött elrepülék s
szerencsés valék a hóhér kezei közül kiszabaditani.

Ezt hallva Mászár, testvére karjai közé rohant s szeretettel csókolá
meg, kifejezni igyekezvén gyöngéd szeretetét, s viszontlátása és a
veszélyből való menekülése feletti határtalan örömét; s azután atyja
után tudakozódott, ki mindig ugyanazon helyzetben volt, mindig Suria
Hamera nemtő-serge által visszatartóztatva.

Értesült szülővárosa aláásatásáról is.

S azután elmondák kölcsönösen egymásnak kalandjaikat.

S midőn Mászár megmutatá Dumárnak becses talizmánját s részletezé annak
tulajdonait, az utolsó gondolkozó és féltékeny lett azon előnyökkel
szemben, melylyel testvére felette birt, s gondolá magában: „Ezen
zakhira nem levén megosztható, azt egészen el kell sajátitanom!“

Estve a két testvér megegyezett, hogy egy kevés nyugalom után atyjok
segitségére sietnek s azután Mászár aludni ment, de Dumár éberen
őrködött s testvére elaludtával elvette annak talizmánját s eléhivta
Shaihubot, ki rögtön megjelenvén,

– Lábik já, Szidi! – mondá.

– Shaihub! végy engem s vigy el, hová akarsz, csak hogy innet távol
legyek.

Shaihub csudálkozva kérdé:

– Hogyan! te itt hagyod egyedül testvéredet?

– Adj neki egy nemtő rabszolgát s távozzunk!

Shaihub, bár elszomorodott ezen szívtelenségen, kénytelen volt új
gazdájának engedelmeskedni, s fölvevén Dumárt több hetekig útaztak;
mígnem egy magas hegytetőre érkeztek, melynek lábánál egy roppant
kiterjedésü város terült el.

– Ezen várost, – mond Shaihub – Dameskhá-Shámé[2]-nak hivják, s az a
föld legnagyobb városa; meglátogathatod, ha akarod; de én nem
kisérhetlek, mert oda menniök a nemtőknek meg van tiltva egy ott lakó
szent ember miatt, kit Hakiméh Bárnoászéh-nak hivnak.

– Igen, én meg fogom látogatni ezen szép várost! – mondá Dumár.

– Ha szükséged leend reám – mondá Shaihub – hivj s én felelni fogok!

Shaihub távozott s Dumár a város felé indult, s már csekély távolságra
volt a kaputól, midőn egy nagyszerü és pompás kastély elébe érkezett,
hová bejuthatni igen élénken ohajtott s beérkezvén, egy szolga felnyitá
annak kapuit s ettől megtudá, hogy az a város málikájának, Zsáhbiának
lakja, s hogy a herczegnő egyedül lakván, idegen fiatalokat nem fogadhat
el.

Dumár búsan indula el s még egyszer visszatekintett ezen pompás lakra,
hová hogy bé nem juthata, most, miután tudta, hogy egy nő lakik ottan,
még inkább fájlalá, – s a mint így végig tekintett a kastélyon, a
herczegnő megjelent egyik ablakban s meglátván a fiatalt, rendeletet
adott, hogy bocsássák bé.

S midőn a herczegnő elébe vezettetett, azt oly szépnek és kellemdúsnak
találta, hogy rögtön belé szeretett; a herczegnő is szépnek és daliásnak
találta a fiatalt s kérdé tőle, hogy honnan jön.

– Szivem asszonya! – felelt Dumár – én az arábok országából való és
málik fi vagyok, s ezen város felett haladván el, nehány napra
vendégszeretetedért esdeni jövék; de embereid visszaútasitának, midőn
egy jótevő tündért láték feltünni, te reám vetéd bűvös szemeidet s
részvétet mutatál fájdalmam iránt; – íme, most lábaidnál vagyok, hol
egész éltemet ohajtanám eltölteni.

E szívből fakadt szavakat könytelt szemekkel mondá Szaif fia s a
herczegnő kérdé tőle:

– Művész, avagy tudós vagy-é te?

– Én Shair (költő) vagyok – felelt fiatalunk.

Ekkor Zsáhbia vacsorált vele s fölkérte, hogy mondjon neki költeményt s
Dumár egy igen szép költeményt rögtönzött, melynek tárgya a herczegnő
szépsége és jósága volt. Az elragadtatott herczegnő kérdé tőle:

– Ha én atyámnak bemutatlak, Dumár! fogsz-é neki ily szép verset
mondhatni? mert ha te hozzá is ily hizelgően, ily szépen és ily
gyöngéden tudsz beszélni, meg vagyok győződve, hogy bármit kérj is tőle,
ő teljesiteni fogja.

– Já, Szatti! – felelt Dumár – egy ily reménynyel szemben a világot is
kidobnám sarkából s miként ne tudnék találni oly szavakat, melyek a
málik tetszését megnyerjék?

Más nap Szaif Züliázán fia a város felé haladott s a málik elé
kéredzvén, mint leánya által ajánlott költőt mutattatá bé magát.

A málik szivesen fogadta s gyöngéded szavakkal bátoritá fel, s Dumár
erre versben felelt, melyben e város málikjának hősi erényeit, megható
szivességét s más jeles tulajdonait festé le, oly bámulandó könnyüséggel
s oly költői magasztossággal, hogy a málik és vezérei el voltak
ragadtatva, s Zsáhbia atyja kérdé a fiatal költőtől:

– Fiam! mit kivánsz tőlem?

Én csak egyet kérhetek tőled, hatalmas málik! hanem az, remegek, érdemem
feletti leend.

– Nem, – felelt a málik – beszélj bátran!

S a felbátoritott Dumár Zsáhbia kezét kérte, mit atyja rögtön oda is
igért.

De volt vezérei közt egy kis termetü, sánta rút egyén, ki megkérte volt
a herczegnő kezét s a kit ő rútsága és ravaszsága miatt visszaútasita.
Ezen vezért sérté az általa gyereknek nevezett költő merészsége s gúnyos
mosolylyal mondá a máliknak:

– Szabad-é e fiataltól a herczegnőnek adandó menyaszszonyi ajándék
milétét megkérdeznem?

– Ezt te jogszerüen teheted! – felelt a málik.

S ekkor Szaif Züliázán fia szabályszerüleg megkéré a herczegnő kezét.

A kis vezér pedig ekként felele:

– És én a herczegnő elnyerésének föltételéül azt tüzöm ki, hogy te ezen
hegyen – át készits egy alagútat s a hegyen túl folyó patakot hozd át
azon Zsáhbia kastélyának kertjébe.

S ezt mondva a kis vezér kezeit gúnyosan dörzsölé össze s magában
hozzátevé: „míg ez a gyerkőcz a munkát bevégzi, addig bizonyosan megnő,
sőt meg is vénülhet.“

De Dumár minden nyugtalanság nélkül elfogadá a vezér föltételét s a
máliktól búcsut véve, visszavonult a számára kijelölt lakosztályba.

Másnap azon hegytetőre ment, hol Shaihubtól elvált volt s a Kurzát
megdörzsölve, annak megjelentével

– Shaihub! – mondá – gyüjtsd össze minden barátaidat, rabszolgáidat s
ezen hegyet furd át nekem, hogy a tulsó völgyben folyó patakot Záhbia
herczegnő kertjébe vezethessük.

Shaihub összegyüjtvén társait, munkához fogott s más nap reggel jelenték
a máliknak, hogy a túl völgyi patak a herczegnő kertének virágait
öntözi, s Dumár nem sokára a málik előtt megjelenvén –

Já, málik! – kérdé tőle – kivánsz-é egyéb menyasszonyi ajándékot szép
leányod kezéért?

– Nem, fiam! – felelt a málik – leányom a tiéd, én neked adom.

A kis vezér ezt hallván, haragtól pirosult arczczal új megpróbáltatást
inditványozott; de az igazságos málik reá nem hallgatván, eléhivatá a
papokat és birákat s a házassági szerződést elkészitteté.

Fennebb mondók, hogy Airud és Akisza Suria Hamera nemtőitől üzetve, egy
Sheik ismerősökhöz menekültek s ezen Sheik, kit Hakiméh Barnoászéhnak
hittak, éppen ezen városban lakott, s midőn értesültek, hogy uroknak,
Szaif Züliázánnak fia a málik leányát nőűl veszi, miután testvérétől
elorozva becses zakhiráh-ját, őtet elhagyá, engedélyt kértek a Sheiktől,
hogy ezen fiatalhoz siethessenek, neki tanácsaikkal segitségökre
leendők.

S miután az engedélyt megnyerték, a menyegzői előkészületekkel
foglalkozó Dumárhoz mentek s Airud mondá neki:

– Já, Szidi! mi a te nemes atyádnak, Szaif Züliázánnak szolgái vagyunk s
ezen városba menekültünk elleneink üldözése elől; mi tudjuk, hogy te
becses talizmánnal birsz, melyet testvéredtől bizonyosan azon szándékkal
vettél el, hogy atyádat segithesd. Hogyan van tehát, hogy te örömeidnek
útjain időzöl, midőn atyád segitségére kellene sietned.

– Én – felelt az ezen figyelmeztetés által boszantott Dumár – most nem
távozhatom; de testvéremet elhozathatjuk s ha ő nekem megbocsát, én
visszaadandom zakhiráhját s azon dicsőséget, hogy atyánk segitségére
menjen, neki engedem át.

Akisza ekkor mondá:

– Jól van, tehát hijjad Shaihubot s hozasd el rögtön Mászárt; mi itten
leszünk s megbocsátását fogjuk esdekelni.

Dumár elküldé nemtőjét Mászár után. Shaihub ezt örömmel és gyorsan
teljesité, s midőn Mászár megérkezett, Dumár átölelé s kérte, hogy
talizmánjának elorzásáért bocsásson meg. A jó lelkü Mászár azt mondá,
hogy azt már el is feledé s testvére iránt minden utógondolat nélküli
testvéries szeretetét tanusitá.

Csak midőn Dumár nősüléséről beszélt, mondá neki csudálkozva:

– Hogyan foglalkozhatol te örömeiddel, midőn atyánkat a szerencsétlenség
sujtolja.

De Dumár eként felelt neki:

– Te méltóbb vagy atyánk megmentésének nemes hivatására mint én, s más
részről is ez előny téged illet, miután tiéd azon talizmán, melylyel
segélyére lehetsz.

S miután Dumár visszaadá a khurzát, Mászár késedelem nélkül Shaihub
vállára ugrott s Airud- és Akiszától kisértetve négyen indultak el Suria
Hamera országa felé, míg Dumár menyegzőjét ülé a málik leányával.

Most térjünk vissza az arábok városába, melyet szultán Szaif Rád több
évek óta aláásatott; már kész volt a munkával s csak a meghagyott
támoszlopok megrenditése volt még hátra. De emlitettük azt is, hogy Táma
kalnuszájának segitségével a hábeshek haditerveit kikémlelé s most is
értesité anyját azoknak alattomos munkálatáról, s az arábok megegyeztek,
hogy városok egybeomlása előtt azt hagyják el. A nők, gyermekek és
öregek a szomszéd hegyekre menekültek, a férfiak pedig elszántan csatára
készültek, inkább utolsó emberig elvérzendők, mintsem a hábeshek által
megaláztatni engedjék magukat; s az öreg málik Efráhtól vezettetve,
hősileg csatáztak több hetekig, míg végre Szaif Rád átalános csatát
rendelt. Egy átalános csata pedig a sokkal kevesebb számu arábokra csak
veszélyes lehetett, s így a legválságosabb helyzetben valának, midőn egy
gyöngyház fényességü lovon nyilsebességgel elérohanó lovagot pillantának
meg, ki mint védpaizs, az arábok homlokzata elébe állván, kiáltá:

– Isten csak egyedül nagy és hatalmas! én vagyok Szaif Züliázán, a
nemtők és emberek legyőzője!

S azonnal kő- és tűzeső hullott a hábeshekre, s csaknem felét semmisité
meg a hatalmas seregnek.

Szaif Rád ezt látva s a halottnak hitt Szaif Züliázán szavát hallva,
megmaradott népével megfutamodott s Szaif, arábjaival mindaddig üldözé
és pusztitá őket, míg az utolsó hábesh el nem hagyta az ő uralma alatti
területet.



XX.  Égyiptom földje.

Az arábok kivándorlása. A hábeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán
halála.

Fennebb elmondók Mászárnak Shaihub nemtőveli távoztát atyja
megmentésére; fiatalunk atyját még Suria Hamera nemtőitől ostromoltan
találta; de Shaihub felsőbb erejü nemtő volt amazoknál. Mászár
rendeletet adott a viadalra s nem sokára Suria Hamera kénytelen volt
nemtőivel menekülni. A felszabaditott Szaif Züliázán rögtön honába
készült visszatérni; de Akisza mondá neki:

– Emlékezel-é uram azon útadban talált gyöngylóra? az most neked nagy
szolgálatot tehetne!

– Igen – mond Szaif – de én megölém!

– Nem – válaszolt Akisza – a veszszőcsapás csak egy ideig semmisité meg.
Íme, itt van az általam megtartott csótár; ha ezt a földre terited, a ló
rögtön megjelenend.

Szaif kiterité azt s a ló rögtön mellette termett. Ő hátára ugrott s
fiának mondván hogy kövesse, a csudás állatnak rendelé, hogy az arábok
országába vigye.

S kevéssel elindulása után Szaif Züliázán megérkezett népe segitségére,
mint azt az elébbi fejezetben látók.

Útjában azon város felett haladott el, hol Dumár s neje Zsáhbia voltak,
őket is magukkal vivék s így Szaif Züliázán családja együtt volt
harmadik fia Nászor kivételével, ki Kum-kum tartományba volt szállitva,
s egy ott útazó hábesh kezébe esvén, ez medina Adurba vivé magával s a
máliknak adá át. Szaif Rád megtudván, hogy az Szaif Züliázán fia, elébb
meg akará öletni; de az igazságos vezér, kiről már fennebb beszéltünk,
az öreg Rif – megakadályozá s kérte, hogy adnák át nekie, s Szaif Rád
ismerve a nép szerette Rif nagy béfolyását, megtagadni nem merte.

Szaif Züliázán, ki előre értesült városának aláásatásáról, mielőtt
bevonult volna oda, visszarakatta a kihordott földet; de ezen nehéz és
bajos munka daczára is város területe mindig sülyedező volt, más részről
a hábeshekkeli örökös harczot is megunván a nép, a tovább vándorlás, s
így nyugalmasabb és biztosabb haza keresés eszméje ébredt föl az
arábokban, s azért egy napon Szaif Züliázán eként szóla barátaihoz:

– Kedves véreim! nekünk félnünk lehet, hogy a megingatott alapon fekvő
város egyszer fejeink felett összeomland, s bár ez a város az én
szülővárosom, mégis szomoru vészemlékek, vészes harczok kötvék ahoz;
vajjon nem tennők-é helyesen, ha ezen szomszédaink örökös támadásainak
kitett ingadozó várost elhagynók s egy boldogabb haza keresésére
indulnánk?

A vezérek és tanácsnokok nem mertek szeretve tisztelt málikjok
tanácsának ellentmondani, s a kivándorlás elhatároztatott. Nagy
tevékenység és mozgás mutatkozott a városban és vidékén; mert az többé
nem volt mint azelőtt, egy kis törzsnek tovább huzódása, hanem egy nagy,
hatalmas és gazdag s annyi legyőzhetetlen leventék által vezetett s a
világ legnagyobb hőse által uralt népnek elindulása. Oly távolra mint a
szem ellepheté a tájt, mint óriási szőnyeg, mozgó lényeknek egy czél
felé siető tarka hullámzatának árja boritá; a podgyászt és kincset
szállitó tevék és éléfántok hátul jöttek; a hadsereg, mint vas fal,
környezé a népet, s a középen a fejek ezen hullámzó erdeje felett Szaif
Züliázánnak gyönyörü lovakon ülő családja haladott.

Végtelen pusztákon vonultak át, hol egy csepp vizet nem lehete találni;
s midőn a szomjuság kínzó gyötrelmeit érzé a vándor nép, Szaif Züliázán
gyöngylovát eléhiván, mondá neki: „Vigy a legközelebb található
forráshoz!“ A csudás ló villámsebességgel távozott s Szaif nehány percz
alatt egy gyönyörüen zöldellő oázisban találta magát. Egy ott levő kis
házból nő lépett ki s a ház közelében felbuzgó forrásból vizet meritve,
megkinálá az útast.

A nagyon szomjas Szaif előbb ivott s csak azután nézett a nőre. S nagyon
meg volt lepetve, midőn abban utolsó nejét, Takemárt fölismerni vélte.

– Já, Takemár! – kiáltá.

– Labik já Szaif! – felelt ez s elmondá neki, hogy a pusztában
elhagyatva s kétségbeesetten bolyongva ezen oázisra talált, s azóta nem
is hagyta el; itt, ezen magányban élt, növény- és vízzel táplálkozva, s
nevelé fiát, ki már most 15 éves.

Szaif boldognak érzé magát, hogy elvesztett nejét s gyermekét ily
esetlegesen feltalálta; kijelenté, hogy egész népével ide jövend vizet
inni s azután őket is magával viszi.

Szaif népéhez visszasietett s a forrásdús oázishoz vezeté azt, hol
nehány napot nyugvandó felüték sátraikat. Szádun Eszendcse pedig annyira
megszerette ezt a helyet, hogy engedélyt kért és nyert négereivel ottan
megtelepedni. Az arábok tovább vonultak s vagy két napi út után oly
vidékre értek, mely a föld legszebb és leggazdagabb helyének látszott.
Szaif Züliázán itt megállapodott, Akéla csakhamar forrásokat fedezett
föl s gyorsan város és faluk épitéséhez és ültetvényezéshez kezdettek.

Ezen áldott hely Égyiptom egy része volt s Szaif Züliázán új városa
csaknem egészen fölépült, midőn az öreg Rifet láták Szaif harmadik fia,
Naszor társaságában megérkezni. Ezen fiatalnak sikerült a már titokban
régen muszulmán vallást valló öreg vezért rábeszélni, hogy őtet atyjához
elkisérje; Szaif igen nagy örömmel s kitüntetéssel fogadta az öreget s
megköszönvén a fiának nyujtott védelmet, miután az ottmaradásra
megnyerte, vezéri rangot s egy gyönyörü lakást adott neki.

Naszor ekkor elmondá atyjának, hogy Szaif Rád készületeket tesz, hogy a
Nilus vizét Aldcsindel felé téritse; ezáltal elöntendő az arábok által
épitett új várost, s hogy ezt egy csekély magasságu hegynek átmetszése
után könnyen véghezvihetné, mely munka csak is két hónapot venne
igénybe. Szaif értesülvén e tervről, rögtön átlátta, hogy Szaif Rád
boszutervét új hazája termékenyitésére használhatná fel, következőleg a
Khurza nemtőinek megrendelé, hogy Csilál-Aszundáné-tól a Fehértengerig
egy csatornát ássanak, s azután családjával és népével a szomszéd
magaslatokra vonult fel.

S valójában két hónap mulva, miként Nászor mondá, özönvíz boritá a
térséget. Szaif egy perczre félni kezdett, hogy az ásott csatorna nem
elégséges a vizek felfogására, s az Égyiptomot jobban ismerő Riffel
értekezett; de a vezér megnyugtatólag mondá, hogy a Nilus már elérte
emelkedésének legmagasabb fokát, s hogy ezután már gyorsan fog
leszállani. S valójában a víz lefolyt csakhamar a Szaif ásatta
csatornába, s az így megöntözött térséget a legdúsabb növényzet boritá.

Ekkor Rif elévette a Tarik-e-Nil könyvet, s ennek útasitása szerint a
Nilt szabályozá s még ma is van egy hely Égyiptomban, mely e munkálatok
emlékét őrzi s ezt Rif Maszár-nak hivják, mert Szaif új városát fiáról,
az őtet kiszabaditott és a Khurzát megszerzett Maszár-ról nevezte el.

Szaif Rád pedig midőn megtudta, hogy a helyett, hogy ártott volna, az
arábok új honát még szebbé és virágzóbbá tevé, eléhivatá vezéreit s
mondá nekik:

Ti tanácsot adátok nekem, hogy miként zavarjam el új honukból e
veszélyes arábokat; én követém azt s inkább jót tevék mint árték vele,
mert mi nagy munka és áldozattal segiténk az ők vízhiányán.

A vezérek türelemre kérték föl szultánjokat s megigérék, hogy oly
talszáméh-t csinálnak, melynek következtében a vizet elvonják, s eként
pusztitják el az arábok új telepét.

Munkához is kezdettek s csakhamar készen voltak talszáméh-jokkal, s
midőn a Nil kiöntésének korszaka elkövetkezett volna, az nem önté el a
Szaif népe lakta vidéket. Akéla csakhamar átlátta, hogy az egy talszáméh
eredménye s Barnokh Szahirral azt észlelvén, csakhamar fölfedezték annak
ellenszerét; de az egy szomoru és kegyetlen szükségesség volt, mert
minden évben egy szép és gazdagon öltöztetett fiatal leányt kelle a
kiöntés korszakában a Nilusba dobni.

Szaif eléggé kérdezé, ha nem lenne-é mód – és lehetőség azt kikerülni;
de az sorsszerüleg el levén határozva, azon változtatni nem lehetett s
egész Ómár (Mahomed próféta követője) általi meghóditásáig Égyiptomnak
fent is maradt ez a szokás[3].

Szaif folytatta új városának szépitését, s midőn nyugalom állott bé,
Akisza kiházasitására gondolt, ki végre Airud kitartó szerelme és hűsége
által megható beléegyezését adta.

Szultán Szaif Rád azonban boszutervéről nem tudott lemondani s azt hivé,
hogy ezen új és még eléggé nem ismert vidéken az arábok könnyebben
legyőzhetők leendenek. Azért ezen reményben ellenök készült, roppant
birodalma minden harczosait összegyüjté, s így egybesereglett hadserge
600,000 harczost számlált. Fővárosa médina Adur kormányzását fiára,
Almukakál-ra bizva, roppant hadsergével médina Mászár ellen indult.

Szaif Züliázán értesülve ezen sereg közeledtéről, összegyüjté vezéri
tanácsát, s a teendők iránti véleményöket kérte. Ezek azt tanácsolák,
hogy küldje ellenök nemtőit, mert csak így menekülhetnek meg egyszer a
hábeshektől. De Szaif Züliázán ezen módot most is mint mindenkor
visszautasitá.

– Azt akarjátok-é – mondá nekik, hogy ha győzelmet vívandunk, azt ne
saját hősiességünk, hanem a nemtők közreműködésének köszönhessük! Nem,
nem! ha mindjárt mind el kellene is vesznünk ezen harczban, küzdjünk
nyilt bátorsággal emberiesen s miként eddig, úgy most se engedjük
magunkat a gyáva félelem által visszarettentetni.

Szaif önbizalmas s lelkes szavai felbátoriták a vezéreket és harczosokat
s elhatározák, hogy a város elébe felállva fogják várni a hábesheket.
Hirnökök futottak szét a külön városok és parancsnokaihoz s az arábok
hadi ereje gyorsan egybegyült.

S midőn a táborhely elkészült, egyszerre a vidéket kopja erdő boritá el,
az egész láthatárt ellepé a hábeshek roppant hadserge; tíz egész nap
kellett, míg az arábokkal szemben felfogott táborhelyre az egész
hadsereg megérkezett s a viadal kezdete a tizenegyedik napra
határoztatott.

Ez estve Szaif Rád magához hivatá vezéreit és tanácsosait s monda nekik:

– Látjátok, mily csekély számmal vannak a szegény arábok; ha mi egész
táborral ellenök rontanánk, könnyen eltiporhatnók; de az reánk nézve,
kik kétszer többen vagyunk, nagy szégyen lenne s így csak harczos
harczos ellen kell hogy vívjon; de igyekezzetek bátran harczolni s a
főnököket elejteni, s akkor a többivel könnyen végezhetünk.

De Szkárdis és Szkárdion eként feleltek neki:

– Já, málik Azamán! hányszor kisértők meg a páros viadalt velök s
mindannyiszor nem legyőzeténk-é?

– Úgy van! – felelt Szaif Rád – de akkor még az aráb hősök mind fiatalok
voltak; most az évek megfogyaszták erejöket, Szaifot magát is bizonyosan
megviselte a hosszas útazás s a kiállott vészes kalandok; utolsó
győzelme is reménytelen megérkezése okozta lelkesedésnek volt eredménye;
de most az ő varázs hatása gyengülni kezd. Szaif már idős, fiai nem
méltók hozzá, málik Efrah egy erőtlen öreg s többi főnökei mind megannyi
kis uralkodók, kik saját érdek- és nagyravágyással birnak.

A haditanácsba gyült fejedelmek pártolák a szultán véleményét s
felbátoriták a vezéreket, mondván, Szaif Züliázánt legyőzve, vagy halva
fogják elhozni.

Következő nap hajnalán a hirnökök kikiálták a viadal kezdetét; az első,
ki megjelent a küzdhomokon, Szaif Züliázán maga volt, ki a hábeshek
sorai előtt végig lovagolva, kiáltá:

Van-é köztetek bátor harcznok, ki velem mérközni akar?

Ekkor Szaif Rád hadsergének leghirnevesebb kapitánya, Rek Alfala
kiugratott s az arábok szultánja elé állva, kiáltá:

– Íme, Szaif! vedd a mit én neked szántam! – S az egy erőteljes
kardcsapás volt; de Szaif felfogá azt s fölemelve félelmes fegyverét,
kiáltá:

– Nem úgy kell sujtani, miként te; hanem így ne!

S ekkor már ellene holtan terült a földre.

A hábeshek soraiban szomoru meglepetéssel látták ezt; mert minden
reményöket az elhunyt Rek Alfalában helyezék. Azonban egy más lépett ki,
kivel Szaif hasonló módon bánt, s ez így tartott estig; vagy harminczan
hullottak el Szaif rettenetes fegyverének csapásai alatt.

Következő nap Maymun lépett Szaif Züliázán helyébe s az ő modorát
utánzólag kiáltá:

– Allah hatalmas! én a vad Maymun vagyok, ki halálra küldi megtámadóit.
Ha van köztetek valaki, a kinek baja van s ki az életre reá únt, hadd
jőjjön ide, én könnyü móddal megmentem az élet terhétől.

Ekkor egy néger, feketébb mint ő, és sokkal nagyobb termetü vágtatott
ki.

– Ki vagy, hogy hivnak? – kérdé Maymun.

– Én Alkamkam vagyok – felelt ez – ki előtt még senki megállni nem
tudott.

– Hallottam én még rólad beszélni, s ha még le nem győzettél, én
megmutatom miként kell azt tenni.

Erre a viadal a két néger között elkezdődött; összecsapásuk olyan volt,
mint két szikladarabé, melyek két ellentétes hegyről legurulva,
összeütődnek, de el nem zúzatnak. Maymun nem akarván a viadalt hosszura
nyujtani, ellenéhez szorult s mint Szaif szokta, kiáltá, hogy „Allah
hatalmas!“ S e felkiáltás szerencse hozó volt, mert Alkamkam jelenlétét
vesztve, Maymunnak egy hatalmas csapása által földre terittetett.

Egy második, harmadik harczost hasonló sors ért, s ez így folyt egész
estig; s Maymun visszatért miután éppen annyi harczost ölt meg, mint
Szaif az azelőtti napon.

S tíz napig így folyt ez; a győzelem mindig az arábok részén volt.

A dolgok ily állásában a vezérek mondák Szaif Rádnak:

– Já, málik Azamán! mi előre mondók, hogy ez fog történni; de te nem
hivéd; most már nincs egyetlen hősünk is, ki Szaiffal s hőseivel
megmérközni merne; mik most terveid?

Szaif Rád az átalános támadást rendelte el s azt remélve, hogy a nagy
számra nézve talán előnyösebb lehet sötétben támadni, – éji harczot
rendelt.

Az arábok nyugalomra készültek; de az éber Szaif észrevevén az ellen
tábor készüléseit, csapatait hadirendbe állitá s nyugodtan várta a
támadást; s bár kevesebb volt hadserge száma, de legyőzhetlen
hadfőnököktől vezéreltetve, 24 óráig rendithetetlenül ellenállott Szaif
Rád egyesült erejének. Az éj már másodszor is közeledett, mindkét rész
ki volt fáradva s a győzelem még bizonytalan, midőn Szaif Züliázánnak
egy eszme szülemlett meg agyában s maga köribe gyüjtve fiait, legbátrabb
hadfőnökeit s sergének egy jelesekből kiválasztott kis csapatját, mondá
nekik:

– Kövessetek engem az ellenség középpontjára szultán Szaif Rádhoz!

S előretörve, útat nyitott magának az ellenség sűrü sorain; mint ért
kalász a sarló alatt, hullottak azok, kik útját akarák állani, s az
elszánt kis csapattól követtetve, csakhamar a hábeshi zászló mellett s a
szultán előtt volt, ki nehány percz óta régi dicsőségének védzászlója
alá vonta volt meg magát.

S midőn Szaifot és kis csapatját előretörni látá, fel akart kelni; de
Szádun, kit egykor halálra itélt volt, átdöfé kopjájával s ledobta
trónjáról; az arábok gyorsan elmetszék fejét s Szádun kopjájába huzva,
átrobogtak az ellenség sorain s kiálták:

– Hábesh és Szudán katonái! málikotok nincs többé; kiért csatáztok hát?
Szünjetek harczolni s szultán Szaif Züliázán méltóbb uratok leend mint a
régi.

S látva szultánjok elmetszett fejét, a hábeshi sergek mind lerakák
fegyvereiket s megadták magukat Szaif Züliázánnak, ki felfüggeszté a
harczot, s csak is a két vezért fogván el, küldé médinah Mászárba
bébörtönözendő.

Szaif maga serge egy részével médinah Adur felé nyomult s ott Szaif Rád
fiával tudatta atyja halálát s sergének önmegadását. Almukalkal
összegyüjtve vezéreit, mondá nekik:

– Én megadom magamat; atyámnak nem volt igaza, mindig feléleszteni ezen
eredménytelen s annyi áldozatba került harczokat; most életével lakolt
érette. Szaif egy nagylelkü hős s nincsen miért félnünk tőle.

A vezérek kijelenték, hogy az ő véleményén vannak s Almukalkal egész
tanácsának kiséretében Szaif elébe ment s leborulva, tiszteletteljes
hódolatát jelenté neki.

Szaif boldog volt, hogy egy ily hosszas harcz, mely oly hosszasan
rongálá a két népet, ily szerencsésen végződhetett; gyöngéd jósággal
fogadta ellenségének fiát s vigasztalá szerencsétlenségében; nem bántá a
hábeshek független belkormányzatát; meghagyta máliknak Almukalkalt; de
Szaif magasztos nagylelküsége s csudált erényei s a Hábeshbe visszatért
Rif annyira megnyerték a hábeshiek sziveit, hogy az egész nép önként
átállott a muszulmán vallásra.

Szaif Züliázán visszatérve övéi közé, még nehány évig boldogul élt, népe
boldogitására forditván mindazon tapasztalatokat, melyeket eseménydús
életén át tett, mit a tanulmány s vallás kifejtett benne. S végre annyi
hányattatás után a nyugalom szükséges voltát érezvén, népe kormányzatát
fiának, Mászárnak adta át, maga visszavonult a közügyektől.

S Szaif Züliázán ekkor, mint egy patriarcha, mint vallási bölcs, élt,
uralkodva tudománya s bölcs tanácsai által mind azon mulukokon, kiknek
országokat szerzett.

De végnapjainak nyugalma és édessége nem sokáig tartott; mert alig
hagyta el az uralkodást, a halál elragadá legkedvesebbjeit. Málik Efrah,
Szádun és a szeretett nő, Sháma, csaknem egyszerre haltak el; nehány
hónappal később egy mérges kigyó marása következtében Maymun halt el;
ezt követte minden gyermekeinek halála, kivéve Mászárt, ki atyjával
túlélte egész családját. De Szaif Züliázán, kit ennyi fájdalom és csapás
ért, maga is csakhamar elbetegesedett s a tudomány minden segélye s
fiának leggyöngédebb s figyelmesebb ápolása daczára kimult fia karjai
között.

A ki a hatalom minden hiuságairól lemondott volt é földön, eltiltott
minden ünnepélyességet és pompát temetésénél; de egész népe kisérte
tetemeit s sok hónapokon át öntözé könyeivel a honszerző Szaif Züliázán
sírját.

Sőt mondják, hogy félszázaddal halála után is mindazok, kik ösmerék
vala, vallásos tisztelettel s meghatott lélekkel beszéltek róla.

Mert ő nemcsak dicsőité fényes tettei által nemzetét, hanem gyöngéden
szereté is.

(Vége a második kötetnek.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A shahirok hatalma által elaltatottak.]

[Footnote 2: A mai Damaszkus.]

[Footnote 3: Ómár véget vetendő ezen kegyetlen szokásnak, ily tartalmu
levelet irt: „A mindenható, kegyes és könyörülő Isten nevében
Ómár-ben-Alkhitáb a Nilushoz! – Ha te, Nilus! saját akaratodból öntessz
ki, mi, kik Istenben hiszünk és szolgái vagyunk, nem akarunk a te
jótéteményedről tudni; de ellenkezőleg, ha a mindenható Isten
akaratjából öntessz ki, akkor elégséges, hogy Isten ezen rendelete beléd
dobassék, s te az ő hatalmánál fogva ki fogsz önteni.“

Ezt Ómár-ben-Alkhitáb elküldé vezérének, Ómár-ben-Aas-nak, rendelvén,
hogy azt ünnepélyesen dobja a folyamba; ő azt megtevé s a Nilus
kiöntött, s ezóta a leányáldozat eltöröltetett.]



II. Kötet tartalma.

  XI.  =A habesh-ek és az arábok.= Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete  1
  XII.  =Szultán Szaif Züliázán.= A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria  23
  XIII.  =Maniatanufusz.= A koporsók. Az asszonyok városa  42
  XIV.  =Az asszonyok városa.= Airud és Akisza. Szolimán kincse  61
  XV.  =Út Szolimán Konutz-ához.= Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások  78
  XVI.  =Út Szolimán kincstárához.= Takemár. A szahirok városa. A gyöngyló  95
  XVII.  =Ataj veh Albedellah.= Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királynő  111
  XVIII.  =Ataj veh Albedellah.= Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif fia  126
  XIX.  =Szaif Züliázán gyermekei.= Dumár és Mászár. A habeshi hadmenet vége  139
  XX.  =Égyiptom földje.= Az arábok kivándorlása. A habeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán halála  151

Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


71 |nálad leeedek |nálad leendek

112 |nem árthaszt |nem árthatsz

131 |sem sehetünk |sem tehetünk

131 |Értettem, assonyom! |Értettem, asszonyom!]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet)
 - Aráb rege" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.