Title: A ciklámen és más novellák
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A ciklámen és más novellák" ***


available by the HathiTrust Digital Library



A CIKLÁMEN

BIRÓ LAJOS



A CIKLÁMEN ÉS MÁS NOVELLÁK

BUDAPEST 1914

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fentartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



A ciklámen.

– _Egy mindennapi kislány története._ –

A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli
princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis
barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó
értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem
kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy
barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága
barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat
nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és
hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent
összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd
asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy
egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány.

Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A
ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen
példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni,
akkor majd erőre kap.

A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával,
amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos
módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan
szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha
valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem
mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan
rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra;
talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái
helyett.

A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz
és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény
volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A
ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot
sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a
ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már
nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak
felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a
fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény;
szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás
is érte.

A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb
„gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a
vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem
mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem
kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap,
amikor a ciklámen víz nélkül marad.

A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban
egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz.
Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni
magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze
nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán
végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt –
bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa
marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják
ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a
mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz
remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz
jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába
áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a
kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül
természetesen ott a tócsa a padlón.

Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A
padló tönkremegy.“ „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ –
Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:

– Vera, mától fogva nem locsolod a cikláment.

A kislány megdermed.

– De hiszen, – feleli remegve, – akkor elpusztul.

– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit
locsolja.

Igen, de ez az ő ciklámenje. Kétségbeesetten védekezik:

– De akkor majd nem _adnak_ neki elég vizet… Akkor majd nem _kap_ elég
vizet…

– Majd kap. Majd adnak. Te nem locsolod többet.

Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves
zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó,
kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha
sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom
földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt,
– a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:

– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele
lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a
cikláment.

Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét
rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit és
megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.

A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa
dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen,
toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen
intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden
kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit
pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid
büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja
hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy
négyéves _nagy_ lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ,
a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.

Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem
a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány
hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából
kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve
hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja,
kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha
figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való
fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen _nagy_ lány“), –
annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg
fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a
büntetést. Sírva fakad. Elszalad.

Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Végre is nem
lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan
szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban
legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit
_kénytelen_ az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez
az állapot.

Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a
gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már
próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre
nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van?
– Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van
vele? Hát akkor mit csináljunk vele?

Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban
kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk
egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad.
Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.

Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy
kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.

Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a
virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és _rásír a ciklámenre_. Nagy,
csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután
hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy
kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; hiába próbál
még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet;
sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet;
a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.

Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy
zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és
közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát
közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás
bevezetése gyanánt:

– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te
locsolhatod a cikláment.

Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a
kislányhoz.

– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága
fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy
a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt,
amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod:
fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit
szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó
élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz
az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó,
egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő
anya drága kislányom te, – _hát ilyen korán kezded!_… Asszonysors. De
ilyen korán kezditek?



Regina kisasszony.

Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült.
Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:

– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi
szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.

Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták
föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt
a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a
szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor
fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és
indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember
járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan,
soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.

Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a
háziasszonya.

– Velünk vacsorázik, Regina kisasszony? – kérdezte.

– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony,
– küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.

Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és
elégedetlenül rázta meg a fejét.

– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. –
Bizonyosan megint a más munkáját végezte.

– Dehogy, dehogy, – felelte Regina kisasszony szeliden.

Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik
végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán,
amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné
nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.

– Regina kisasszony, – mondotta, – ma mégis jőjjön be vacsorázni.

– Miért?

– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére…
Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.

Regina kisasszony nem felelt és Bergerné folytatta:

– Özvegyember. Nagyon jóravaló, derék ember. Kéne neki egy derék…

Regina kisasszony rémülten emelte föl csillogó kis egérszemét.

– Nem, nem, – mondta hevesen, – kérem szépen… nem…

Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva
visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony
elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát
kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár
percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt
szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A
dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu
levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig
gondolkozott, azután ezt a levelet írta:

„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben.
Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem.
Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba.
Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám
akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán
rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki
nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem
adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen
vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai
házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem,
jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel

_Arday Judit._

_U. i._ Üzenetüket _Judit_ címen kérem.“


Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot
gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel
fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy
levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy
napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét:
„Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan
taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről.
Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha
azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn
volna…

Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös
figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan:
oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan
határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik
visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.

Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a
hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és
büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig
tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága,
keserü és ijedt reménytelensége.

Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak
tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve
gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a
levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult
bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá
Bergerné.

– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az
uram unokatestvére…

Regina kisasszony rémülten tiltakozott, de Bergerné karonfogta.

– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten,
hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen
a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már
unokája van…

Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A
vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt;
de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be
a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy
elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:

„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben.
Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat
teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a
más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi
szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem
fölébredt és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak
tanácsot

_egy szerencsétlen asszonynak._

_U. i._ Az üzenetet _Yvonne_ névre kérem.“


Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva
megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és
a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el
kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell
tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá,
hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“

Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, –
mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel
járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal
vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó
vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros
megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott
válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét,
remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak;
hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt
szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina
kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.

Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett
körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta;
azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség
rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A
szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány
kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső
sírás.

Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt
tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő
még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a
lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni
kezdett:

„Mondják meg nekem, – írta, – meg kell-e halnom. Megcsaltam az uramat: a
legdrágább, a legjobb, a legkülönb embert. Akit szeretek. És aki engem
szeret. Nem tudom, mi történt velem. Egy őrült óra… Most itt vagyok a
szenvedésemmel, a tört szívemmel, a tönkretett életemmel. A
lelkifurdalásommal. A megbánásommal. Mit tegyek? Van-e más út, mint a
halál? Én azt hiszem, nincs és hogy a nagy bűnömért meg kell halnom. És
úgy érzem, boldog leszek, amikor a halál kitárja elém a karjait. Mit
tegyek?

_Bünös asszony_.“


Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni.
Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel:
megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a
levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját,
fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból:
éjszaka, egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos,
hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán
és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?

Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult
vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik
utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a
füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu
vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen
eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer
fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte
a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell
halnia. És meghalt.



A király.

Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a
kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután
bemutatkozott:

– Tessék megengedni: Bocskor Sándor a nevem.

Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek
hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé,
annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni
pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól.
Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk.
Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon
szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza
és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat,
magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és ekkor Bocskor
úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.

– Csak nem az író? – kérdezte erre fölhevülten.

Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje
kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:

– Budapesten fel akartam önt keresni.

– Nagyon kedves. Miért?

– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi
fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi
magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem
lehet boszút állni. Ezt _csak úgy_ találta ki?

– Igen, ezt _csak úgy_ találtam ki.

– Hát erről akartam önnek egy másik történetet elmondani.

– Nagyon jó. Halljuk.

Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan,
nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt
mondta:

– Én tudniillik fodrász vagyok.

Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a
marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem
értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első
kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt:

– Nyolc üzletem van: Párisban négy, Londonban kettő, Ostendében egy…

Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A
dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a
tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?

– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az
elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves
fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet;
nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos
külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a
nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…

– Tudom, tudom.

– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom
elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe
küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert
a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy,
aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt?
Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király
híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand
Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis
színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába.
Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát
Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám
tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, mint
hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a
gyönyörü szőke hajából.

A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a
vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét:

– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a
bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a
parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd
Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak;
reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta
egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt,
kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de
nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó
volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de
hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü
királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután
négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az
ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett
megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová
megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem
megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom
erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a
percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen
elsápad mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: –
a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna
engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a
végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek
engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első
szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap,
megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál
fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…

Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte
sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr
biccentett egyet:

– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor
feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már
tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából
kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat,
uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan
is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is
nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is
gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám,
mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a
kétségbeesés. _Én_ nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a
király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért
vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem
még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg
megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra
megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos
tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny
volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon
tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem,
de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután
azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…

Bocskor úr fölemelte a fejét és kiragyogott az arca.

– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a
bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra
volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy
árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A
bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be
van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, –
mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába
fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk
jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót
a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a
gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu szempillás
szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak
sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul
ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem:
ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül:
miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt
láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami
okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan
hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt
akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a
mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen
fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja,
miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer,
amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely
után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel
elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat.
Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron
beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal
akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban,
Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban
cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik
a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek
köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? –
kérdezi. Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel
nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát.
Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen…
A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is
kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam
világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy
fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét.
Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra
visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a
sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a
pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a
fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már
tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is.
Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek,
akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak,
visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem,
de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a
kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első
megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a
szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét…
a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak
szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő
felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most
odalent vár, én pedig itt vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem
tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy
mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem
is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt
és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb
végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett…
most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó
legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a
szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át
a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet.
Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó
homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan
elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak
dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban
kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel,
csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta,
óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh
forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra,
ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a
párisi argot. _Viens mon loup!_

Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten
mondta a csattanót:

– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva.
Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam
máskor is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át
nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És
becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm
ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok
nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni,
ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt.
Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer
megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig…
Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül
is akart jönni hozzám.

– És mért nem –?

– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén
megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy
király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen
láthatja az egészből. Higyje el, nincs _köztük_ különbség: akár királyok
fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor _én_ házasodni akartam,
akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt
főnököm leányát.

A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is
tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat
be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja
nekem.

– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a
szót, ahogyan az angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan
másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a
gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott
gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. _Mink_ boszut állunk értük.



A gyáva ember napjai.

Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a
ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát
óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a
tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és
érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt
minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és
amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát,
karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult,
az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most
találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A
járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme
telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta
lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet
olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.

Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü
lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy
várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek
majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében
volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság
egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg
elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a
lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb
bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy
végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg
újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett
rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag
ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket
és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma
jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.

Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy
gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság
volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre
úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan,
ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor
befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét – fájdalmas merevséggel –
félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa,
anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre
megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü
nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten
és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu
társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.

Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság
kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal
tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és
jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a
ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:

– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak,
az unokatestvéremnek.

Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy
Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal
együtt fölfelé csoportosult:

– Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert…

A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és
reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába
erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá
lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a
nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént
még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré
lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.

Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése
volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt
csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó
is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett.
Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb
lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre
felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni.
Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon
eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.

Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni?
Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a
barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt
gondolni, hogy ő…

Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem
vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése
volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg
kell neki mondania, hogy –!

– Hová való maga? – kérdezte tőle szigoruan.

A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan
kivágta:

– Pócsra!

Lénárt boldog kárörömet érzett.

– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött
fel Budapestre?

A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy
tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.

– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert
Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos
emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.

Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől
elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek
egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve,
két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének,
két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.

Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem
tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend
egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor
látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben,
mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan
elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek!
Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az
összebarátkozásukat ne zavarja.

Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme.
Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már
óvatosan és gyöngéden:

– Egyedül hagytak bennünket.

A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy
végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy
pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a
fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek
tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva
egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik
területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény
ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és
könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba
reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két
jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás,
hűség, boldogság.

Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár
elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette
egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és
ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is
sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint
ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép,
fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány
kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy
a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni,
kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele
szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament.

Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a
puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte
magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője
félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és
meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és
aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre
meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig,
megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a
könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a
tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett
egyet.

Feladta magát.

– _Az_ – gondolta – olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja.

Várt. Vállat vont.

– _Én_ pedig olyan feleséget, aki engem csal meg.



A tenger.

A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, –
szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk;
azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger
éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte
nekem.

*

Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül,
onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel
ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt
még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb
hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről
szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra
szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem
kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában.

Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán
található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi
Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A
hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak
költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár
ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy
indiai utazást tett.

Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren
éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte
ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete
egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna
eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy
kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy
folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A
házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a
veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja
elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év
kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és
nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár
nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések
jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg
tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis
földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük és a testük közösségét;
még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak,
de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét,
de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.

Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren.
Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna
az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük
tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és
enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó
fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta
meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította;
ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb
voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az
ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.

Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár
órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább
indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már
nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben
tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt
lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet
alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak
a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk
tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő –
gyűlölni kezdi egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a
másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott
előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és
nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már
nem is beszéltek egymással.

A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a
félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb
lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj
partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja,
– „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta
nem beszélnek.

A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána.
Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a
kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.

Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a
kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy
vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban
partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra
vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…

Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve
bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig
habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két
kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását
legyőzi. Rablótámadás volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés.
Orgyilkos merénylet.

A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony
kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A
férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és
ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz
még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a
nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt
gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért
gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket;
szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki
önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és
tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell
magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás
bűnét.

A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és –
egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni
próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő
szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő
többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új
alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött
szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a
barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja.
Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul
tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült,
visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli
egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.

Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell
tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét
tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő
vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította
őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt
az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami
levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele
a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen,
óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny
szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a
közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét
megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik
ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben,
míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi
történjék ő vele magával?

Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban
zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára
bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő
felé.

Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor
egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól
megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan
dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem
volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy
csónakba.

Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő
hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el
a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van
kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az
első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült,
csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első
csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy
utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos,
egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton
állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A
férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó
csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt
fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra
ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul
ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.

A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már
biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A
parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan
imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne
imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát
szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura
karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul:
és reszketve bámul ki a tengerre.

A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete
hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A
partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és
görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten
visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek,
azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös
szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy
ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a
férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető
zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt,
fáradt gyereklihegés nem lesz.

*

Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen
rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, –
„thalatta…“.

– Mi lett az asszonyból? – kérdeztem később.

– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje,
amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig
sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor már csak
magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta
boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.

Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt.

– Onnan, – felelte – hogy az az asszony az én feleségem volt.



A szerelem komédiái


Kiábrándulás.

_Az asszony_: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.

_A férfi_: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve
özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…

_Az asszony_: Nem.

_A férfi_: De hiszen magad mondtad.

_Az asszony_: Hogy szerettelek.

_A férfi_: És most már nem?

_Az asszony_: Nem.

_A férfi_ (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?

_Az asszony_ (habozva): Én… kiábrándultam belőled.

_A férfi_: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a
kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek…
mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a
dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.

_Az asszony_ (habozik és hallgat).

_A férfi_: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a
visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom…
(Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)

_Az asszony_ (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg
részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani
fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is
szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak
vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.

_A férfi_ (feléje fordul).

_Az asszony_ (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni
kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az
uramnak…

_A férfi_ (meghökkenve bámul rá).

_Az asszony_ (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én…
csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen
bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog.
De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen…
piszkosan egyszerü.

_A férfi_: Hát mondd… mi?

_Az asszony_: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy
volt nekem szeretőm, mintahogy te is meggyanusítottál… nem is most
először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.

_A férfi_ (álmélkodva): Velem?

_Az asszony_: Igen. Hiszen mondtam, hogy szerettelek.

_A férfi_: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább
enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most
jönnöd hozzám.

_Az asszony_: Nem. Nem lehet. Nem eddig van…

_A férfi_: Hanem?

_Az asszony_: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán
mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt
három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és
nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De
akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori
barátság révén szeretettel fogadtunk…

_A férfi_: Igen. És?

_Az asszony_: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a
gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.

_A férfi_: Nem. Én már az első napon…

_Az asszony_: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én
akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén
azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan
többet foglalkoztál velem, mint szoktad…

_A férfi_: Mikor feladtam rád a belépődet, a nyakadhoz ért a kezem.

_Az asszony_ (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén
nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az
ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre
elaludtam… (Elakad.)

_A férfi_ (türelmetlenül sürgeti): Akkor? Akkor?

_Az asszony_: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit
szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam
maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban
úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem
aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést
és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul
az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.

_A férfi_ (boldogan): No látod, ugy-e látod!

_Az asszony_: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e…
decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te
úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak
egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy
hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.

_A férfi_: Igen. Igen. Ez igaz.

_Az asszony_: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes
asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat,
utálom a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az
uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem
friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot,
akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát
ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…

_A férfi_: De én éreztem, mi van e mögött a ridegség mögött.

_Az asszony_: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted,
mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…

_A férfi_: Csak elkeseredésemben.

_Az asszony_: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt,
hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek
tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az
álmaimnak nem.

_A férfi_: Vagyis?

_Az asszony_: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled
foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem
akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni
mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel
foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor
a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom.
Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim
így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé…

_A férfi_: Hanem?

_Az asszony_: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem
minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész
decemberben _nem jutottunk tovább_, minthogy a te arcod hozzáért az én
arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen
ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te
ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?

_A férfi_ (fanyarul): Értem.

_Az asszony_: Ez volt decemberben. Te délutánonként _feljöttél_, amikor
az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a
két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer
– este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad
a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)

_A férfi_: Januárban?

_Az asszony_: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet
és…

_A férfi_: És?

_Az asszony_: És egy napon _megígértem_ neked, hogy másnap elmegyek
hozzád.

_A férfi_ (izgatottan): És?

_Az asszony_ (szégyenkezve): És _elmentem_.

_A férfi_ (felhevülten): Te kedves, te drága…

_Az asszony_ (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek!
Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden
mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor csatakos téli utcákon
hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor
hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a
szégyenkezéstől és az undorodástól.)

_A férfi_ (feléje hajlik és meg akarja símogatni).

_Az asszony_ (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt
januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk
egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…

_A férfi_ (bámulva): Én?

_Az asszony_: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem
bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy
a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más
asszonnyal kezdtél foglalkozni…

_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen mindez nem történt meg.

_Az asszony_: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha
megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna
neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a
hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám,
brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja
az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró
kíméletre.

_A férfi_ (kétségbeesve): De hiszen én nem voltam a szeretőd.

_Az asszony_ (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az
a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. Én
akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást –
szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és
vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap…
május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem
a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.

_A férfi_: Kiábrándultál?

_Az asszony_: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az
leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz
lenni.

_A férfi_: De hiszen közöttünk nem történt semmi.

_Az asszony_: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy
közöttünk nem történt semmi.

_A férfi_ (hallgat).

_Az asszony_: Mondd meg, férjhez mehetek-e már most én te hozzád?

_A férfi_ (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más
asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.

_Az asszony_: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a
szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el.
És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki
feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen
gondolataim támadnak?

_A férfi_ (bizonytalanul): Ah, mind ilyenek vagytok.

_Az asszony_: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra
meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen
vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…

_A férfi_: Mert?

_Az asszony_: Mert… mert én már régen kiábrándultam belőled.

_A férfi_ (félig máris kiábrándultan): Mind ilyenek vagytok.

_Az asszony_ (mosolyog): Igen, mind ilyenek vagyunk.


Csalás.

_A feleség_ (zokogva térdel a földön).

_A férj_ (bánatos haraggal, de könyörtelen keménységgel tekint le rá).

_A harmadik_ (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a
szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).

_A férj_ (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára
tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem
bántalak.

_A feleség_ (zokog).

_A férj_ (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán
éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha
azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért
sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.

_A feleség_ (még erősebben zokog).

_A férj_ (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez rettenetes. Ez…
elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!

_A feleség_ (kétségbeesetten zokog és átkarolja a férfi lábát).

_A férj_ (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja
a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az
Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy
megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én…
hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?

_A feleség_ (csendesen sír).

_A férj_: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani.
Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony
vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre
rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted
minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással
szemben. Gondoltál erre, ugy-e?

_A feleség_ (sírva, halkan): Igen.

_A férj_ (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes.
Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a
nyivákolást.

_A feleség_ (zokog).

_A férj_ (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért
sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a
dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett
megfontolás eredménye… nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja;
nagyon kegyetlenül.) _a te korodban_…

_A feleség_ (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit,
szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál;
ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).

_A férj_ (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a
célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az
asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no,
ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem,
nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni,
ahogyan csak tudok.

_A feleség_ (halkan, eltakart arccal): El akarsz válni?

_A férj_: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is
gondolhattad másképpen.

_A feleség_ (halkan): Nem. És azután?

_A férj_: Mit azután? Nem értem!

_A feleség_: Azután? Mi lesz azután?

_A férj_: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez
akarsz menni…

_A feleség_ (lekapja a kezét az arcáról, fölemeli a fejét): Kihez?

_A férj_ (kényelmetlenül): Hát… ehhez… ehhez az emberhez… akit…

_A feleség_ (undorodva): Ah! (Összerázkódik.) Utálom.

_A férj_ (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted,
akkor…

_A feleség_: Utálom. Utálom.

_A férj_ (szótlanul és elképedve néz rá).

_A feleség_ (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide
hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi
gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor
megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?

_A férj_ (nem emlékszik): Azt mondtad…

_A feleség_: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem,
míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon
szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben
mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?

_A férj_ (kezd emlékezni): Nem… nem emlékszem…

_A feleség_: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok
nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a
második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor
nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te
szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…

_A férj_: Igen… igen…

_A feleség_: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság
után… néha még mindig kívánsz…

_A férj_: I… igen…

_A feleség_: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban
összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással,
valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést,
ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon
éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem.
Fuldokoltam tőle…

_A férj_: Én…

_A feleség_: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó
akartál lenni. _Akartál_ jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás.
Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos
meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné.
Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a
nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott,
kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi…
semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom,
amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól
kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és
utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem,
akinek könyöradományokat adnak…

_A férj_: Hogy mondhatod…

_A feleség_ (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután
fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már,
vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat tartottam és mint
amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt
mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom
még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.

_A férj_: Nem láttad rajtam, hogy engem boldoggá teszel?

_A feleség_ (határozottan): Nem! Te kényelmesen szerettetted magadat.
Adomány gyanánt adtad nekem a szerelmedet. Nagylelkü voltál, nem
szerelmes. Túlságosan biztos voltam a számodra. Véglegesen rád utalt.
Minden szerelmi lehetőségből kizárt. Nohát: én azon a napon
elhatároztam, hogy megpróbálom, miféle szerelmi lehetőségek vannak még
az én számomra.

_A férj_ (kifakadt): Miért nem szóltál nekem?

_A feleség_: Ha egy szikráját láttam volna benned a féltésnek, egyetlen
pici nyomát az aggodalomnak, mindent elmondtam volna neked. De te… te
biztosra vettél engem. Te… te nagylelkü voltál. Itt éltem melletted
ezzel a gondolattal hónapokig és nemcsak nem láttál meg belőle semmit,
hanem módot sem adtál nekem, – pedig egy mozdulat elég lett volna rá –
hogy mindent elmondjak. Meg kellett tehát próbálnom, miféle lehetőségek
kínálkoznak még számomra. Be kell vallanom: nehezen ment a dolog. Én
természettől fogva tisztességes asszony vagyok. És hozzá még: szeretlek
téged. De meg kellett próbálnom. Nem tudtam többé megszabadulni ettől a
gondolattól. Befészkelte magát az agyamba; minden percemet átfűtötte
izgalommal; feldúlta az álmaimat; minden éjjel erről álmodtam. _Vágy
nélkül vágyódtam_, – megérted ezt?

_A férj_ (bágyadtan): Meg!

_A feleség_: Vágy nélkül vágyódtam, de végül türelmetlenné és féktelenné
lett vágyódással. Tehát: megpróbálkoztam. Sorra vettem minden férfit,
aki a közelembe került és ekkor láttam (Remegve.), hogy nem vagyok
koldus (Ujjongva.), hogy királynő vagyok… Előbb megrettentek, mert a
kezdésem váratlan volt és merész; mert tisztességes asszonynak
tartottak, mert _érezték_ volt rajtam, hogy tisztességes asszony vagyok.
De azután… oh azután… azután mindegyik boldog lett volna. Én pedig… én
pedig kiválasztottam közülök azt, aki… aki még közülök is legkevésbbé
kellett, akit nemcsak nem szerettem, – mert hiszen én csak téged
szeretlek – hanem akit… egyenesen utáltam. És ezt… ezt, akit útáltam,
magamhoz eresztettem. (Egyszerüen.) Ma először. Ma utoljára.
(Elszántan.) Ugy, hogy te itt találd.

_A férj_ (dadog): Akkor ez… (Nagyon keserüen.) nagyon rút és nagyon
kegyetlen dolog volt!

_A feleség_: Megkínoztalak vele?

_A férj_ (hangosan): Nagyon. Nagyon.

_A feleség_ (szomoruan): Nem olyan nagyon, mint amilyen hangosan mondod.
Nem olyan nagyon… még csak annyira sem, mint ahogyan reméltem. Hiszen
(Komoran mosolyog.) _még csak meg sem akartál ölni_…

_A férj_ (hevesen): Te tudod, hogy én…

_A feleség_: Én tudom, hogyan gondolkozol te erről a dologról. Igazad
van: a hűtlenség nem ok az ölésre. De azért… de azért mégis jól esett
volna nekem, ha… (Komoran mosolyog.) ha egy kicsit meg akartál volna
ölni.

_A férj_ (hebegve): Én… igazán…

_A feleség_: Hidd el, rászolgáltam: nagyon nehéz küzdelmembe került,
hogy _megcsaljalak_. Vagy nem volt csalás? Hiszen azért tettem, hogy
megrettenj, hogy felriadj, hogy megdöbbenj, hogy megrázzon! De – nagyobb
megrázkódtatás volt az én számomra, mint a te számodra. Nekem borzasztó
volt; én előtte reszkettem a fájdalmas utálattól és utána reszkettem a
zokogó, nagy fájdalomtól… Te… te csak haragudtál. Haragudtál a csalás
miatt; az érzékenységed, a becsületed megszólalt, de a szerelmed nem
ordított fel. Igazam volt, hogy próbára tettem a vágyódásodat, a
szerelmedet, mert a próba nagyon szükséges volt már; de mégsem volt
igazam, mert ez a próba is ellenem szól. (Mély, nagy szomorusággal.) Egy
cseppet sem szeretsz már…

_A férj_ (fájdalmasan küzd magával).

_A feleség_ (látja a küzdelmét és hallgat).

(Hosszu, nagy csend.)

_A feleség_ (óvatosan kinyujtja a kezét).

_A férj_ (hevesen megragadja; odatérdel az asszony elé és megöleli).

(Szótlan, hosszu ölelés.)

_A férj_ (könnyes szemmel): Mi lesz most?

_A feleség_: Elválunk!

_A férj_: Nem, nem…

_A feleség_: De igen. Mit gondolsz: csak nem maradhatok még _az után_ is
a feleséged.

_A férj_: De ha szeretsz.

_A feleség_: Nagyon szeretlek. Éppen azért. Ha elválunk, leszek az, aki
azelőtt voltam: független, szabad, gazdag, szép asszony… (Könyörögve.)
Mondd, hogy az, kérlek, mond…

_A férj_ (elragadtatva): Milyen szép vagy!

_A feleség_: Hányszor mondtad azelőtt!… Akkor könyörögtél, hogy ha a
feleséged nem akarok lenni, legyek… legyek a… a szeretőd. Nem akartam.
Akkor még nagyon merev meggyőződéseim voltak, hajlíthatatlan fogalmaim
az erkölcsről. Most azt tartom erkölcsösnek, ami boldogságot szerez
nekem, annyi boldogságot, amennyi még juthat nekem az életben. Tehát:
elválunk…

_A férj_: És?

_A feleség_: És… ha szeretsz, ha akarod, ha forrón könyörögsz, akkor…
akkor most majd… a szeretőd leszek. Nem én kapok tőled könyöradományt,
hanem én ajándékozom neked magamat. Addig, amíg… (Aláhuzottan.) amíg
jónak látom. Addig, amíg… (Kedvesen, gőgösen.) szeretlek. Addig, amíg…
(Keményen, de alázatosan.) amíg szeretsz. Igy nem félek az öregségtől.
Igy nem számolgatom kétségbeesetten a napokat. Igy boldog tudok lenni…
amíg boldog lehetek.

_A férj_ (szólni akar).

_A feleség_: Ne tiltakozz. Nem lehet másképpen. Igy lesz. Vagy pedig –
egészen vége mindennek. Igy lesz, ha szeretsz még.

_A férj_ (lázas csókkal válaszol).

_A feleség_ (a hosszu csók után mosolyogva): Hát szeretsz még egy
kicsit? Kívánsz még egy kicsit?

_A férj_ (olyan forró indulattal, amilyent esztendők óta nem érzett):
Imádlak!



Az Ábel-család


Az Ábel-család.

Ábel Zsigmondhoz a szolga névjegyet hozott be. A névjegyen valami ügyvéd
neve állott. Ismeretlen és közömbös név. Jöjjön be.

Az ügyvéd bejött, újra bemutatkozott, leült, nagyokat nyelt a
tisztelettől és Ábel Zsigmond vizsgálódó, de közömbös és felsőséges
szemüvege előtt mélyen elpirulva, belefogott a mondókájába.

– Méltóságos uram, – mondta – rám nézve igazán kellemetlen és kínos
ügyben jövök…

– Csak tessék! – szólt Ábel Zsigmond közömbösen.

– Ügyfelem érdekeit azonban minden módon kötelességem képviselni és így,
ha méltóságod megengedi…

– Csak tessék, tessék!

Ábel Zsigmond csendes leereszkedéssel hallgatta a gondosan részletező
előadást, únott nyugalma azonban lassanként eltünt. Az ügyvédnek egyre
biztosabbá váló előadásából ugyanis a következő kis történet bontakozott
ki: Az ügyfél, akiről szó van, pár hónapja kölcsönt keresett volt. A
pénzviszonyok akkoriban igen súlyosak voltak, úgy hogy a kölcsönt csak a
legsúlyosabb föltételekkel tudta megkapni. Ezek a föltételek olyannyira
súlyosak voltak, hogy most, amikor a kölcsönügy rendezésére került a
sor, joggal merül föl az a kérdés: az ügyfél szorult helyzete annak
idején nem használtatott-e ki olyan módon, amely mód beleütközik a
büntetőtörvénynek erre az esetre vonatkozó paragrafusaiba. Ő – az ügyvéd
– nem habozik a válasszal: kihasználtatott; beleütközik. Habozás nélkül
meg is tenné azokat a lépéseket, amelyek ebben az ügyben a biróságok
döntését provokálnák, ha az… aki annak idején… a kölcsönt adta… nem
viselne olyan nevet, amely iránt ő – az ügyvéd – a legmélyebb
tiszteletet érzi…

Az Ábel Zsigmond nyugalma teljesen eltünt. Az arca megsápadt és
szétzilálódott, a keze idegesen szorongatta a széke karfáját.
Előrehajolt és halkan megkérdezte:

– Az apám?

Az ügyvéd bólintott. Ábel Zsigmond ekkor elvörösödve harapott az ajkába,
kétségbeesve fordította ég felé a szemét és tehetetlen dühvel szorította
ökölbe a kezét. Az ügyvéd tapintatosan és részvéttel mondta:

– Helyesebbnek tartottam, hogy ide jőjjek méltóságodhoz és teljes
diszkrécióm biztosítása mellett fölajánljam az ügy…

– Köszönöm, köszönöm.

Ábel Zsigmond áthajolt az íróasztalon és kezét nyujtotta az ügyvéd felé.
Az ügyvéd meghatottan fogadta el a kézszorítást, azután Ábel Zsigmond
kivánságára előadta az ügy részleteit is. Ügyfele kiskereskedő. A
kölcsön összege háromezer korona volt.

– Meg lehet ebbe őrülni! – kiáltott föl ekkor Ábel Zsigmond. – Hogy hol
tesz szert efféle ismeretségekre, hogy hogyan tud belemenni ilyen
hitvány, piszkos kis ügyekbe?

Az ügyvéd megadta a fölvilágosítást:

– Ügyfelemmel Ábel Mór úr – méltóságod édesapja – a Klein-kávéházban
ismerkedett meg.

– Hol? – kérdezte Ábel Zsigmond megütközve.

– A Klein-kávéházban. Kis terézvárosi kávéház, ahová efféle
kiskereskedők, ügynökök járnak.

– De hogy jut az én apám a Klein-kávéházba?

Az ügyvéd óvatosan felelte:

– Ábel Mór úr törzsvendége a kávéháznak. Déli sétája során szokott
betérni… és… ha kérdés nélkül szabad hozzáfűznöm: a Klein-kávéház nem az
egyetlen… efféle kávéház, ahol Ábel Mór úr törzsvendég és ahol… efféle
üzleteket szokott kötni.

Ábel Zsigmond kétségbeesett fölszisszenéssel rúgta ki maga alól a széket
és a két kezét rászorította a homlokára.

– Meg kell őrülni! – kiáltotta panaszosan. – Uram, meg kell őrülni.
Százszor megtiltottuk már neki, százszor megfogadta; olyan helyekre,
ahol rendesen üzleteket csinált, már nem is szabad járnia, eljár hát
ilyen sötét kis kávéházakba…

Elhallgatott. Összeszedte magát. Sajnálta, hogy ennyire kigombolkozott a
kis ügyvéd előtt.

– Még egyszer köszönöm, – mondta most már halkan – nagy szolgálatot tett
nekem… talán módomban lesz valamikor viszonozni. Mindenekelőtt legyen
holnap ilyentájban szerencsém, akkor ezt az ügyet az ön teljes
megelégedésére el fogjuk intézni.

Az ügyvéd elment; Ábel Zsigmond telefonoztatott a két öccsének, azután
végigment az elsőemeleti irodákon és hazafelé indult. A kocsiját
elküldte és gyalog sétált a háza felé. Mire hazaért, ott volt a két
másik Ábel is és ekkor be lehetett hívni a negyedik Ábelt: hármuk apját,
az öreg Ábel Mórt. Az öreg Ábel Mór vígan jött le az emeletről, ahol
rezideált, mert abból a hírből, hogy mind a három fia együtt van, azt
következtette, hogy ismét valami családi kitüntetés hirét hallja majd.
Vígan jött le az emeletről, kis házisapkával a fején, a jobb kezét mély
zsebébe dugva, balkezében a pipájával. Derülten sétált be a fiai közé,
de amikor közöttük volt, egyszerre elmult a jókedve. A jobbkezét kivette
a zsebéből, a pipát kivette a szájából és gyanakodva nézegetett egyikről
a másikra. A fiai sötéten hallgattak és az öreg erre harci állásba
helyezkedett. A pipát egészen a földig tolta le; meggörnyedt hátát,
amennyire lehetett, kiegyenesítette, a fejét fölemelte és jobb kezével
simogatni kezdte a szakállát.

Zsigmond fia kezdett beszélni és ekkor az öreg izgatottan, csillogó
szemmel, de még teljes nyugalommal védekezett. Hanem a vitába
beleszólott azután József fia, majd Arnold fia is, és ezt a két fiát az
öreg még jobban lenézte, mint amennyire legidősebb fiát respektálta. Az
öreg meg volt győződve róla, hogy ez a kettő csak vagyonevő és hogy a
legidősebb nélkül már régen tönkretették volna az üzletet, amelyet ő
megteremtett és amelyet Zsigmond fia tett naggyá. Amikor tehát ez a
kettő is beleszólt a vitába és amikor úri gőggel és haragos lenézéssel
beszéltek az ő dolgairól, akkor ő is dühbe jött. Most már nem
védekezett, hanem támadt. Mint egy megszorult öreg ragadozó állat, úgy
osztogatta jobbra-balra a véres harapásokat. A József fia társadalmi
törtetése, azután az Arnold fia szeretői, majd – még ezt sem hallgatta
el – a Zsigmond fia hiuságai kerültek először sorra. Az egyik meghal
érte, hogy olyan társaságba kerüljön, amely őt nem akarja befogadni; a
másik minden pénzt ellop a gyerekeitől és orfeumi nőkre költi; a
harmadik kitüntetéseket akar és azt akarja, hogy a lapok írjanak róla.

A vita egyre hevesebb lett és rettenetes jelenet lett belőle. Az öreg a
két fiatalabb fiának megmondta, hogy ha nem volnának az ő fiai, nála még
a könyvelőségig sem vitték volna és a legidősebbnek is megmondta, hogy
nélküle még sem volna ma az, aki. A fiai is félredobtak minden kíméletet
és fölindultan, keményen, pattogóan mondták meg újra meg újra, mi az,
amit az öreg csinál. Uzsora, uzsora, alávaló, piszkos uzsora.

Az öreg ezt nem ismerte el.

– _Neki_ kell a pénz, én adom neki, a pénzt meg kell fizetni. Ennek
üzlet a neve.

– Uzsora.

Uzsora? Az öreg fölemelte a pipaszárát.

– Hát ha uzsora, akkor ilyen uzsorából vagy te most _grandszenyér_ –
zuhogott le József fiára.

– Az nem tartozik ide, – mondta haragosan Zsigmond. – Mi tiszta és
tisztességes üzleteket csinálunk.

Az öreg panaszkodni kezdett:

– Mikor én fiatal voltam, senki sem kérdezte, milyen az üzlet. Volt jó
üzlet és volt rossz üzlet. És én mindig csak jó üzletet csináltam.

– Igy volt a fiatal korodban. De most már hetvennyolc éves vagy…

Az öregnek fölvillant a szeme:

– Most is túljárok akárkinek az eszén.

– Most pihenned kell már.

Az öreg megint panaszkodni kezdett:

– Nem tudok. A börzéről eltiltottál, az üzletből kitiltottál, a gyárba
be se tehetem a lábamat, – hát valamit csak kell csinálnom a… pénzemmel,
az… időmmel, az… eszemmel…

Nem lehetett meggyőzni. Újra gorombáskodni kezdett és gúnyosan nevetett,
amikor József fia azt mondta neki, hogy egyszer még becsukják majd.
Törvény, per, ügyvéd: azzal ő elbánik, azt ő jobban érti náluknál. De
amikor Arnold fia ráförmedt és azt mondta neki, hogy így majd
szanatóriumba csukatják, akkor elhallgatott. Nyugtalanul nézett egyik
fiáról a másikra. Az ilyesmi hiányzott az ő praxisából, ezt a többiek
jobban tudják. És egészen le volt véve a lábáról, amikor Zsigmond fia
így szólt hozzá:

– Hát csak csináld tovább ezeket a dolgokat. A vége majd az lesz, hogy
amikor nemsokára rákerül a sor, hogy a családunk újabb kitüntetést
kapjon, akkor a király azt mondja majd: ezeket az árvavári Ábeleket nem
részesítem többé rangemelésben, mert a család feje, az öreg árvavári
Ábel Mór olyan dolgokat művel, amelyek az egész családot méltatlanná
teszik a rangemelésre.

Az öreg ekkor megtörten hajtotta le a fejét. Ejnye… ha a király
csakugyan ezt találja mondani… hm… ki tudja, milyen ízlése van egy ilyen
nagyon nagy nagyúrnak… az csakugyan rút szégyen volna. Megtörten
hallgatott és a fiai ekkor minden igéretet kicsikartak belőle. Hogy
ezentul nemcsak a börzére nem fog járni, hanem olyan piszkos kis
kávéházakba sem, amilyenekbe titokban, az üzlettel való visszavonulása
óta járt. Általában: semmiféle üzletet nem csinál, idegenekkel nem is
beszél üzletről; ha tetszik: a birtokra kimehet és ott gazdálkodhatik.
Az öreg sóhajtva egyezett bele mindenbe.

A család békéje így helyreállott és hosszabb ideig zavartalan is maradt.
Ábel Zsigmond gondosan figyeltette az apját és értesült róla, hogy az
öreg csakugyan megtartja az igéretét. Az első időben elsétált ugyan a
piszkos kis kávéházai felé, néha már szinte be is ment, a keze
egyszer-kétszer már a kilincsen is volt, de az utolsó percben mindig
visszafordult. Nagy lelki harcokat vívott, de győzelmes maradt. A
királynak nem szabad azt mondania, hogy rossz híreket hallott róla.

A család így nyugodtan várta a nevezetes rangemelést, amelynek
előbb-utóbb majd eljön az ideje és Ábel Zsigmond teljes figyelmét az
apjáról a fiára irányította: a legidősebb fiára, aki ekkor töltötte be
huszonegyedik esztendejét. A fiatal Ábel István az utolsó három évben
külföldi egyetemeken mulatott és most arról volt szó, hol szolgálja le
önkéntesi esztendejét. Természetesen csak a lovasságról lehetett szó, de
Ábel József úgy találta, hogy a huszárok már nem elég előkelőek és hogy
Istvánnak vagy az ulánusokhoz, vagy még inkább egy nagyon előkelő
dragonyosezredhez kellene mennie. A családban nagyon alaposan
megvitatták a kérdést, de végül mégis a huszárok győztek. Az embert
kötelezi valamire a hazafiasság is.

Ábel István tehát bevonult a huszárokhoz és ez a huszári év sokáig
emlékezetes is lett az Ábel-családban. Ábel István a külföldi
egyetemeken is kiadósan mulatott, de mi egy ilyen francia, vagy angol
egyetemi év egy magyar huszárönkéntesi évhez képest.

Ábel Zsigmond ennek az évnek már a harmadik hónapjában elhivatta a fiát
magához és pedig az irodájába, ahol a komoly beszélgetések le szoktak
bonyolódni.

– Pista, – mondta neki, – komolyan és szeretettel akarlak rá
figyelmeztetni, hogy szertelen túlzásokba mégy bele. Én magam kivántam
tőled, hogy ne takarékoskodj, hogy élj a helyzetedhez és a helyzetünkhöz
méltóan, hogy semmiben se maradj el a társaid mögött, de az, amit te
csinálsz, az a másik irányban való hiba. _Igy_ sem szabad az embernek
elütnie a társaitól. Ez is az előkelőség rovására megy. Szórni a pénzt?
– jó, nem bánom. De tíz alantas embert, férfit és nőszemélyt magad mellé
rendelni, hogy ők is szórják, még pedig két marokkal, – hidd el, hogy ez
éppen ellenkezője mindennek, ami előkelő.

Pista meghallgatta az apja tanácsait, azután nyugodtan fölállt,
összeütötte a sarkantyúját és elment. Egy hónap mulva ismét ott ült az
apja irodájában: az íróasztal mellett levő karosszékben. Ábel Zsigmond
ezuttal haragos volt.

– Pista, – mondta, – ezt nem tűröm tovább. Te négy hónap alatt éppen
háromszor annyi pénzt költöttél el, mint amennyit én a legpazarlóbb
számítással egy évre szántam neked. Egy százholdas birtokot vehettél
volna azon a pénzen, amellyel többet adtál ki annál, amit én… Szóval:
ezt nem türöm. Ezentul egy fillérrel sem kapsz tőbbet, mint amennyit
előírtam. Megértetted?

– Meg.

Pista hideg arccal állott föl, összecsapta a sarkantyuját és elment. Egy
hónap mulva ő jelentkezett az apjánál és pénzt kért. A pénztárosra
panaszkodott.

– Grünfeld, – mondta, – azt állítja, hogy te megtiltottad neki a
számláim kifizetését.

– Persze, hogy megtiltottam. Hiszen te tudod.

– Akkor, adj kérlek, te pénzt.

Apa és fiú között heves jelenet támadt. Pista ingerülten védte a maga
álláspontját.

– Ha takarékoskodni akarsz, – mondta az apjának, – ne küldtél volna a
huszárokhoz. Miért nem mondtad, hogy legyek trénönkéntes? A te
bőkezüségedből arra talán telt volna.

Ábel Zsigmondot elfullasztotta a düh ezzel a hideg szemtelenséggel
szemben. Azon habozott, megpróbálkozzék-e még valami magyarázattal, vagy
üsse pofon a fiát, de a dolog vége az lett, hogy sem nem magyarázott meg
neki semmit, sem pofon nem ütötte, hanem megadta neki azt a pénzt, amit
kivánt. Utolsó eset. Visszavonhatatlanul. Most az egyszer fizesse meg
azt a kártyaadósságot gróf Drugeth Jenőnek, – egyébként igen
rokonszenves fiatalembernek látszik, – de soha többé ilyen nagyban ne
kártyázzék.

Egy hónap mulva Pista dúlt arccal megjelent otthon a vacsoránál. Nem
szokott otthon vacsorázni és így könnyü volt kitalálni, miért jött. A
vacsorának még vége sem volt, amikor Ábel Zsigmond megkérdezte tőle:

– No, Pista, mi ujság? Miért jöttél haza?

Pista fölemelte a fejét és nyugodtan, de kihívóan mondta:

– Pénzre van szükségem.

A dolog vége az lett, hogy Ábel Zsigmond ki akarta dobni a fiát, mire
Pista azt mondta, hogy e szerint megy haza és főbelövi magát. Ábel
Zsigmond így ismét megadta a szükséges pénzt, mire Pista az egész család
jelenlétében megfogadta, hogy ezentul nem jelentkezik ilyen esztelen
követelésekkel.

Nem is jelentkezett. Leszolgálta majd az egész önkéntesi esztendejét,
úgy hogy a Grünfeld liferálta havi pénzeken kivül más pénzt egyszer sem
kért. Az önkéntesi év tizenkettedik hónapjában azonban egy sötét kis
ügynök váltót prezentált az Ábel-irodában. A váltó most jár le.
Kibocsátója Ábel István. Elfogadó Ábel Zsigmond.

Az iroda felküldte a váltót Ábel Zsigmondnak. Ábel Zsigmond dühre
gyuladtan hivatta az ügynököt.

– Maga hozta ezt a váltót?

– Igenis, méltóságos úr.

– Ezen a váltón az én aláírásom hamis.

Az ügynök alázatosan vonogatta a vállát.

– Maga adott erre a váltóra pénzt?

Az ügynök óvatosan húzta be a válla közé a fejét:

– Az nem tartozik a dologra, kérem alássan.

– Hát én pedig ezt a váltót így nem fizetem ki…

Az ügynök egészen összehúzódott:

– Akkor legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek a bírósághoz fordulni.

– Hát akkor majd adok én magának…

Ábel Zsigmond fuldoklott a dühtől.

– Mennyi pénzt adott maga azért a váltóért a fiamnak? – kiáltott rá az
ügynökre.

– Ki mondta, hogy én? – felelt egy óvatos kérdéssel az ügynök.

– Hát más adta? Ki? Én azt az embert becsukatom.

– Az kérem nem az én dolgom. A váltó most nálam van.

Ábel Zsigmond másnapra újra odarendelte az ügynököt és sietve küldött a
fiáért. Pista kissé megrezzent, amikor belépett és volt is oka a
megrezzenésre. Ábel Zsigmond háromszor is fölemelte a kezét egy-egy
pofonra és a pofontól csak az tartotta vissza, hogy Pista akkor még
konokabb lesz. Mert így is elég konok volt.

– Mennyit kaptál?

– A váltó összegének a felét.

– Kitől kaptad a pénzt?

– Egy embertől.

– Hogy híjják?

Pista nem felelt.

– Hol lakik?

Pista nem felelt.

– Nem mondod meg, kitől kaptad?

– Nem.

– Miért nem?

– Szavamat adtam rá.

Ábel Zsigmond összeszorította az öklét:

– Ha pedig te ezt nem mondod meg, hát én pedig szavamat adom rá, hogy
nem fizetem ki a váltót és engedem, hogy becsukjanak. Erre meg én adom a
szavamat.

Nagy hallgatás támadt. Pista sápadtan állott föl.

– Ez az utolsó szavad? – kérdezte az apjától.

– Ez.

Pista összeütötte a sarkantyuját, hazament és mellbelőtte magát. A
golyót gondosan a szívének irányította, de a golyó félrement, úgy hogy
Pista meghalás helyett csak három-négy hétig feküdt az ágyában, előbb
igen gyengén, majd lassan megerősödve és a világba hevesen kikivánkozva.

A negyedik héten odaült az ágya mellé az apja. Közölte vele, hogy a
váltóját kifizette; nemcsak azt az egyet, hanem a többi kilencet is,
amely az ügynöknél még későbbi prezentálásra várt. Kifizette. Ez rendben
van. De most már legyen bizalommal iránta és mondja meg neki, – az
apjának, – ki adta azt a pénzt. Ilyen föltételek mellett. Ő – Ábel
Zsigmond, – most már nem akar eljárni az ellen az ember ellen, de a
nevét tudni akarja.

A hangja meleg volt, és a halálból visszatért Pista elérzékenyült.

– No, mondd meg, – bíztatta az apja.

Pista habozott.

– No, mondd meg.

– Ha… ha szavadat adod rá, hogy… nem mondod meg neki.

– Szavamat adom rá.

Hallgatás.

– No, ki volt? – kérdezi Ábel Zsigmond.

Újabb hallgatás.

– Hát ki volt?

– Nagyapa, – feleli erre lesütött szemmel Ábel István.


Daisyke.

Kuthy álmosan és idegesen forgolódzott a nagy angol karosszékben,
amelybe pihenni dőlt bele; sóhajtva vette elő az óráját és fáradtan,
lassan, kelletlenül fölállott. Az olvasóterem ajtajában ekkor megjelent
Poroszlay.

– Hová, Balázs? – kérdezte vidáman.

Kuthy nem válaszolt a kérdésre. Gondosan végignézte Poroszlayt az
aranyos atillájától a kacér lakkcipőjéig, azután a kacér lakkcipőjétől a
finoman pedrett bajuszáig, és földerülten mondotta:

– Tóni, te már kezdesz olyan szép lenni, hogy az elviselhetetlen. Nem
sajnálod azokat a szegény nőket?

Poroszlay elmosolyodott és csendes, nyugalmas mozdulattal megpederte a
bajuszát.

– Hová mégy? – kérdezte azután újra.

A Kuthy arcára csendes fanyarság ereszkedett rá. Elfordult.

– Daisy bárónőhöz, – felelte halkan és egy olyan gúnyos árnyalattal,
amely előzékenység akart lenni Poroszlay iránt.

A választ azonban hiába várta. Visszafordult.

– Antal! – mondta csendesen. – Hát így veszed tudomásul? Hát már te sem
háborodol föl? Te is abbahagyod a gúnyolódást? Akkor igazán vége ennek a
szegény nemzetnek.

Poroszlay megrázta a fejét.

– Barátom, – mondta komolyan, – én is beláttam, hogy nincs annak semmi
értelme… Meg kell őket becsülni. A vagyonukat. A rangjukat. A…
műveltségüket. A…

Habozott, kimondja-e. Kimondta:

– A… kulturértéküket.

Kuthy olyan jókedvre derült, hogy keserves erőfeszítéssel tudta csak
visszafojtani a kacagását. Elfordult rágyujtani, hogy az arcába ne
nevessen a barátjának. A gyufát lassan húzta végig a gyufatartóba
szorított gyufásdoboz oldalán, lassan emelte a cigarettájához és közben
jókedvüen és villámgyorsan gondolkozott:

– A jó Tóni… Mi történt Tónimmal? Hol szedte föl ezt a müvelt szót?
Miért tette magáévá? Mi a csudát akar Tóni? Mit várhat? Mit hallhatott?
A kaszinóban a napokban azt beszélték, hogy a Daisyke apjának a
barátsága óriási pénzekhez juttatta Drugeth Jancsit a tőzsdén. Tónim
erősen csúszik lefelé… Friss pénz reménye volna netalán az a
kulturérték, amelyet fölfedezett?

Elgondolkozott még egy másodpercig, azután frissen, jókedvüen kapta föl
a fejét.

– Tóni, – mondta reménykedve, – hát akkor gyere föl hozzájuk.

– Mikor?

– Most rögtön.

Poroszlay szemérmesen forgatta a fejét:

– Oh, csak nem gondolod… sohasem voltam náluk… most éjszaka…

Kuthy látta, hogy most már jön; karon fogta és boldog jókedvvel
kiáltotta:

– De csak gyere. Az én felelősségemre. Nagyon fognak örülni. És különben
is ötszáz ember van náluk…

Vitte kifelé és hogy végleg legyőzze az amugy is gyönge ellentállását,
lelkesen hadarta:

– Nézd meg a palotájukat. Hihetetlen… Három millióba került… A
szőnyegeik megérnek négyszázezret… a képeik ötszázezret… a…

Jókedvüen és merészen hajigálózott a nagy számokkal és diadalmasan
ragadta magával a tikkadtan figyelő Poroszlayt. Mikor odaértek a
palotába és fölmentek a lépcsőn, Kuthy gyorsan bemutatta a barátját a
ház úrnőjének, azután a barátságos háziúrnak és végül, biztos kézzel
átkalauzolván őt a vendégek forgatagán, Daisykének.

– Bárónő, – mondta, – engedje meg… legkedvesebb barátom…

Daisy bárónő kezet nyujtott Poroszlaynak. Poroszlay elkábultan hajolt
le, hogy megcsókolja a kezét; lehajtott feje fölött Daisy bárónő egy
bánatos, haragos, szemrehányó pillantást vetett Kuthy felé. Mire
Poroszlay kiegyenesedett és úgy szegte föl a fejét, hogy férfias
szépségének egész pompája érvényesüljön, Daisy bárónő már szeliden
mondta:

– Régen nem láttam, Kuthy.

Kuthy mentegetőzött.

– Bárónő, – mondta, – mostanában olyan rengeteg dolgom van, hogy szinte
mindenről le kell mondanom, ami némi örömet jelent ebben a gyászos
életben.

Daisy bárónő ismét egy szemvillanással felelt, de a beszélgetés azután
nyugodtan és finoman folytatódott. Poroszlay szeretett volna egyedül
maradni a bárónővel és magában már kezdte azzal vádolni Kuthyt, hogy
szándékosan áll útjába, amikor a körülöttük hullámzó tömegben Kuthy egy
ismerősre akadt, lendületes és fontos beszélgetésbe ereszkedett vele és
lassan eltávolodott tőlük. Poroszlay ekkor rögtön más embernek érezte
magát.

– Bárónő, – szólt halkan, – tudja, hogy hét esztendő óta várom az
alkalmat, hogy megismerkedhessem magával?

– Ah!

– Igen… a karácsonyi karusszel óta… tudja, én szenvedélyes lovas vagyok
és ha egy asszony úgy ül a lovon, mint maga…

Még halkabban beszélt. Azt akarta, hogy forró legyen a hangja:

– Tudja, ha egy asszony úgy… ül… a lovon… mint… maga… akkor… én…
sohasem… felejtem el…

Daisyke érdeklődve fordult feléje és hamarosan egészen elmerültek egy
érdekes beszélgetésbe. Poroszlay a hosszu éjszaka folyamán csak egyszer
látta egészen messze egy másodpercre fölbukkanni Kuthyt; később
fölindultan kereste is, de nem találta. Csak másnap találkozott vele a
kaszinóban.

– Barátom, – mondta neki mámorosan, – micsoda asszony az.

– Daisyke?

– Igen.

– Finom, mi?

– Elragadó.

Kuthy elégedetten nézte a mély gondolatokba merült Poroszlayt és
óvakodott őt megzavarni.

– Te, – szólt végre Poroszlay.

– Mit?

– Hát a férj? – kérdezte Poroszlay kissé elborultan, de kétségtelen
elszántsággal.

– Mit: a férj?

– Milyen ember?

– Nem számít.

– Igazán? Azt hiszed? Olyan?

– Nem számít, – ismételte Kuthy nyomatékosan.

– Mert holnapra meg vagyok az asszonyhoz híva…

Kuthy fölkelt. Elnyomta a mosolygását.

– Jó mulatást, – mondta barátságosan és elment.

Egy hét mulva Poroszlay megfogta.

– Te, – mondta, – tudod, hogy Daisyke haragszik rád?

– Ne mondd. Honnan tudod?

– Honnan! Mindennap ott vagyok nála.

– Hm… úgy? És miért haragszik?

– Mert feléje se nézel.

– Kérlek, mondd meg neki, hogy annyi a dolgom… Ments ki, kérlek, nála.

– No, ne búsulj, majd kimentelek.

– Nagyon kérlek rá.

Kuthy a következő napokban gondosan kerülte Poroszlayt; hetekig kerülte
és egy teljes negyedév telt el, amíg jött egy nap, amikor nem tudott
előle megszökni. Poroszlay makacsul nyomozta és végül elcsípte:

– Megállj, Balázs.

– Bocsáss meg… dolgom van.

– Csak ezt hallgasd meg… tíz perc mulva mehetsz… Ha barátom vagy,
meghallgatod.

Kuthy engedelmesen ült le egy székre és Poroszlay örömtől ragyogó arccal
járt föl és le egy ideig…

– Hát mi az, Tóni? – kérdezte végül Kuthy.

– Az, barátom, – felelte Poroszlay boldog sóhajtással, – hogy alighanem
házasodom.

– Ne mondd.

– De igen.

– Kit?

– Hát az, fiam… az még egyelőre titok. De éppen tőled akarom
megkérdezni, mit gondolsz: mit szólnának itt, ha… ha nem olyan leányt
vennék el… aki közülünk való…

– Na!… Hm!… Istenem!

– Ugy-e? Én is azt mondom. De hát hogy ha – – – elvált asszonyt?

– Hm… Na!

– Hát persze. Mit törődik az ember vele, hogy az irigyek járatják a
szájukat.

Csend lett. Kuthy fölállott, menni készült, de előbb csöndesen
megkérdezte:

– Hát elvált már… az az asszony?

– Még nem, – felelte Poroszlay. – De majd el fog válni. Én, barátom,
tudom, mi az embernek az ő kutyakötelessége. Ha földultam egy asszony
nyugalmát, ha magamévá tettem, akkor én… fölajánlom neki a kezemet is.

– Nagyon helyes. Ajánld föl neki.

Másnap este tíz óra tájban Kuthy haza készült a kaszinóból és a
nagyterem ajtajában szembe találkozott Poroszlayval. El akart mellette
menni, de a Poroszlay piros arca olyan sápadt volt, egész pompázó
szépsége úgy föl volt dulva, két nagy gyerekszeme olyan kétségbeesetten
tévelygett ide-oda, hogy megállott előtte.

– Mi bajod, Tóni? – kérdezte meghökkenve.

– Téged kereslek, – felelte Poroszlay reszkető szájjal.

– Tessék, – mondta ijedten Kuthy.

Bevitte Poroszlayt az üres olvasóterembe és leültette.

– No mi az, öregem.

Poroszlay sápadtan bámult maga elé, azután hirtelen végighúzta a kezét a
homlokán.

– Nem, nem, – mondta idegesen, – nem mondhatom el… Még neked sem
mondhatom el.

– Dehogy nem. Ha idejövet azt gondoltad, hogy jó lesz elmondanod nekem,
akkor csak mondd el.

Poroszlay sápadtan és erőtlenül védekezett még egy kicsit, azután
fulladozva, rémüldözve és borult szemmel elbeszélte a baját.

– Barátom, – mondta, – arról az asszonyról van szó, akit… akiről
beszéltem neked. Nem nevezhetem meg…

– Nagyon helyes. Fölösleges is. Hiszen a neve nem tartozik a dologra.

– Nem. Hát barátom, én udvaroltam annak az asszonynak. Két éve már,
hogy… hogy… szere… nem: hogy gondolok rá… és aztán… az utóbbi időben ő
is gyorsan fölmelegedett irántam. Hihetetlenül gyorsan. Mint aki nagyon
szerelmes… barátom: imádtuk egymást.

– És?

– És ma… ma megtette, amiért könyörögtem neki: eljött hozzám. Barátom:
az enyém lett.

– Úgy. És?

– És… és bübájos volt. És… és én azután megfogtam a kezét és azt mondtam
neki, hogy én tudom, mi a kötelességem.

– No. És?

– És először nem értette. Én azután megmagyaráztam neki, hogy… én
mindennel szembeszállok érte… és hogy te is bátorítottál…

– Erre mit mondott?

– Ennek örült. De azután, amikor elmondtam, hogy én földultam az ő
életét és hogy most el fog válni a férjétől és én elveszem feleségül,
akkor… Barátom: ott ült az ágy szélén, meztelen lábbal… és rám nézett,
de egészen furcsa szemmel, rám nézett és…

– És?

– És ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy fuldokolt beléje… és nevetett…
egy negyedóra hosszat… és én előbb álltam előtte, mint a bornyu, azután
kértem, hogy ne nevessen, azután, könyörögtem, azután rákiáltottam,
azután…

– Azután?

– Azután megütöttem.

Kuthy meghökkenve füttyentett egyet, azután érdeklődve nézett
szerencsétlen barátja után, aki kétségbeesve járt föl és le a szobában.

– És aztán?

– És aztán, – mondta panaszosan Poroszlay, – ő egyszerre abbahagyta a
nevetést; szó nélkül felöltözködött, hiába könyörögtem neki, hogy csak
egy szót is szóljon… felöltözködött; megállott előttem, rám nézett; a
szemembe nézett és azt mondta… De ezt nem mondom meg neked.

– De csak mondd.

– Azt mondta… de lassan, csendesen, egészen nyugodtan: „kedves barátom,
ha magának sok az adóssága és ha a szerelmen pénzt akar keresni, akkor
másnál kell próbálkoznia.“ – Ezzel elment.

Kuthy lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie a boldogtalan
csábítónak. De amikor Poroszlay megállott előtte és kétségbeesve várta a
véleményét, akkor lehajtott fejjel, a foga között megkérdezte:

– És csakugyan sok az adósságod?

– Rengeteg. Az a rettenetes, hogy ezt kitalálta. Rám nézett, a szemembe
nézett… de már előbb, mielőtt nevetni kezdett… már akkor, amikor én
mondtam neki, hogy el fogom venni és ő az ágy széléről fölnézett rám…

Kuthy még mélyebbre hajtotta le a fejét, hogy az arcát ne lehessen
látni. Poroszlay pedig tovább panaszkodott és a hangja most már úgy
reszketett, mint azé, aki a sírását fojtja el:

– Kitalálta. De hát… miért… Hogyan? Miről? Hiszen… mégis csak az enyém
volt. És én… én egy negyedévet pazaroltam rá… és most lőhetem magam
főbe… vagy mehetek Amerikába tányért mosni…

Kuthy érezte a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Tisztában volt azzal
is, hogy csakugyan nincs több útja kettőnél: vagy főbelőni magát, vagy
tányért mosni Amerikában. Őszintén megesett rajta a szíve. Sajnálta. De
amikor fölemelte a fejét, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki,
eszébe jutott Daisyke, amint – az ágy szélén, meztelen lábbal – a
házassági ajánlatot hallgatja és nevetni kezd és egy negyedóráig nevet,
– és erre a gondolatra az ő száján is ellenállhatatlanul buggyant ki a
nevetés és percekig, könnyes szemmel, harsányan, torkaszakadtából
nevetett az arcába meghalni készülő, vagy nyomoruságba induló, elképedt,
szegény, szép barátjának.


Ebédtől vacsoráig.

Az ebédnek vége volt. Ábel Aurélné, született Röder Jutka fölállott az
asztaltól és vissza akart vonulni. Az ura azonban ekkor megszólalt. Amit
mondott, sem fontos nem volt, sem különösen kellemes: a nyaralásról
beszélt, arról, mennyi időt töltsenek majd a birtokukon és arról, helyes
volna-e megvenni egy szomszéd birtokot, amelyet olcsón kínálnak
megvételre. Jutka csodálkozva és kissé kelletlenül hallgatta. Miért
szólal meg? Miért kezd most – közömbös dolgokról – beszélgetni, amikor
egész ebéd alatt hallgatott? Általában: miért beszél, amikor hetek óta,
hónapok óta, talán már évek óta hallgat?

Rosszindulatu figyelemmel nézegette az ura ritkuló haját. Sejtene
valamit? Ez alá a ritkuló haj alá bejutott volna végre az a gondolat,
hogy egy olyan asszonyt, mint ő, nem lehet büntetlenül elhanyagolni,
évek óta semmibe venni, következetesen úgy tekinteni, mintha szép
háztartási kellék volna? Megsejtette volna, mi történik az ő szívében? –
Nem. Rosszindulatu figyelemmel nézte az ura fanyar és fáradt arcát és
látta, hogy nem. Az ura arról kezdett panaszkodni, hogy a vilmavölgyi
bányák dolgában semmire sem tud menni és Jutka látta, hogy csak azért
kezdett el beszélni, mert a fanyarságának és a fáradtságának szüksége
volt egy kis őszinte bőbeszédüségre, talán egy kis vigasztalásra és
biztatásra is.

Rosszindulatuan és hideg haraggal határozta el, hogy ezt a vigasztalást
és biztatást ő nem fogja neki nyujtani és hogy még az őszinte
bőbeszédüségét sem hallgatja meg: – félperc mulva kurtán kijelentette
tehát, hogy dolga van, megfordult és fölment a hálószobájába. A haragja
itt is tartott még egy ideig, – „ilyenkor persze jönne hozzám:
elpanaszolni a bajait!“ – de a haragja lobogását kioltotta kora reggel
óta tartó nagy izgalma, amely most tízszeres erővel süvített át a
lelkén.

Még csak három óra volt. Van tehát legalább másfél órája. Félnégykor
ráér átöltözködni; ötre ott lehet. Vagy ráér elhatározni, hogy nem
öltözködik át és itthon marad.

A másfél óta alatt Jutka ötször fakadt sírva; tízszer vette a kezébe és
dobta el ismét a könyvet, amelyet olvasott; és ötvenszer ült le és
pattant föl ismét izgatottan. Félötkor megállott a nagy tükrével
szemben, tíz másodpercig farkasszemet nézett magával, azután
hátravetette a fejét és halkan és dacosan megszólalt:

– Nem megyek.

Leült. De az óramutató haladt előre és amikor félöt után öt percet
mutatott, akkor Jutka riadtan ugrott föl és lázasan kezdett öltözködni.
Háromnegyed ötkor lent volt az utcán. Az izgalma a hüvös, korán sötét
estében egyszerre elmult; sőt gúnyos felsőbbséggel gondolt vissza erre
az izgalomra.

– Milyen nevetséges volt, – mondta magában. – Hiszen én magamnak egészen
ura vagyok. Azért is: elsétálok egészen a házig, ott nyugodtan
megfordulok és hazamegyek.

Nyugodtan elsétált a házig, a kapu előtt olyan őrült izgalom rohanta
meg, hogy a lábán alig tudott megállani; szinte támolyogva befordult a
kapun, fölvonszolta magát a lépcsőn és félig öntudatlanul benyitott,
beroskadt az ajtón. Kont Gyula várta. Egyenesen az ő karjai közé
roskadt.

Az idő szép csendesen telt. Hat óra elmult. Jutka boldogan pihent a
nagyszerü és elegáns Kont Gyula karjaiban.

– Szeretsz? – kérdezte újból az elegáns Kont Gyula.

Jutka ekkor végre csendes sírásba fogott. Miután kisírta magát, ismét
válaszolt az érdekes kérdésre.

– Imádlak, – mondta hevesen. – Te vagy az életem értelme, célja és
vigasztalása. Általad lesz megint széppé ez az én szomoru és elrontott
életem.

– Te drága! – szólt föllelkesülve Kont Gyula.

Csókok tettek pontot a forró szóváltás után; majd Jutka előadta, milyen
nehéz út volt ez az ő útja ide.

– Sohasem hittem, – mondta, – hogy rá tudom szánni magamat. Azt hittem,
inkább meghalok. Hidd el, egyre arra gondoltam: öngyilkossá leszek, hogy
rossz asszonnyá ne kelljen lennem. Ellentállni a szerelmemnek nem tudok,
– inkább meghalok.

– De most már nem bánod, hogy idejöttél?

– Nem. Boldog vagyok.

Ismét csókok zárták be a beszélgetést és hét óra után Jutka készülődni
kezdett rá, hogy hazamegy. A szerelmes és boldog búcsuzkodás sokáig
tartott és búcsuzkodás közben Jutka szabadon és boldogan árasztotta rá
szerelmesére elragadtatását, háláját és bámulatát.

– Milyen más ember vagy te, mint… mindenki más. Az egész lényed!… A
férfiasságod!… Az okosságod!… Az elegánciád!… Az egész… az egész…

Kereste a szót. Végre megtalálta; elragadtatva mondta:

– Az egész stilusod!

Az elegáns Kont Gyula csöndes mosolygással szívta be a magasztalást.
Átmelegedett a lelkes dicséretektől és a terveiről kezdett beszélni.
Elmondta, hogy nemsokára egészen felülkerekedik. Mindenkinek elébe vág.
Minden az övé lesz: a legnagyobb vagyon, a legnagyobb hatalom. Pénz.
Erdők, gyárak, bányák. A vilmavölgyi bánya is…

– A vilmavölgyi bánya is? – kérdezte az áhitatos és elragadtatott Jutka.

– Az is.

– Hogyan?

– Úgy, hogy senki más nem tudja még, ki lesz az új miniszter. Én tudom:
Kalászy Gábor lesz. Holnap már nála vagyok. Negyedóra alatt lekötöm
magamnak. Mindenkinek elébe vágok.

Büszkén és mámorosan beszélt és Jutka áhitatosan és elragadtatva
hallgatta. Jutka azután felöltözködött és indult hazafelé. Az ajtóban
megismétlődött a többször hallott kérdés:

– Szeretsz?

– Imádlak. Hát te?

Ismét kiderült, hogy az életüknél jobban szeretik egymást és Jutka
hamarosan lent volt az utcán. Csendesen ment hazafelé a hüvös estében.
Nyugodt volt. Jól érezte magát. A nagy válságon túl volt. Az élete nagy
problémája elintéződött. Földúlt lelkében ismét szépen elrendeződött
minden; ha pedig a szemét egy-egy másodpercre lehúnyta, – csendes járás
közben – boldog bágyadtsággal érezte ismét a csókok izét.

Otthon átöltözködött és lement az ebédlőbe. Ekkor már félkilenc volt.
Várnia kellett az urára, de ezuttal nem bosszankodott a várás miatt.
Türelmesen várt. Amikor az ura megjött, asztalhoz ültek. Hallgattak.
Jutka azonban fölnézett az urára és egyszerre eszébe jutott a
vilmavölgyi bánya. Az ura arca még fanyarabb és még fáradtabb volt, mint
délben és Jutka különös nyugtalanságot érzett.

A déli beszélgetésük jutott az eszébe. Hogy hová mennek majd nyaralni.
Persze… milyen furcsa… együtt mennek majd valahová. Azután: megvegyék-e
azt a birtokot? Milyen furcsa: ez a kettejük ügye; az uráé és az övé;
egyformán rátartozik mind a kettejükre. Ő azt hitte, semmiféle közös
ügyük nincs már. Pedig száz meg száz közös ügyük van. Földek, házak,
nyaralás, betegség, öregség, üzletek és hosszu, hosszu évek…

Kínos nyugtalansággal ette végig a vacsorát. És vacsora végén így szólt
az urához, aki készült elmenni hazulról:

– Hová mégy?

– A kaszinóba.

Hosszu szünet jött. Habozás. Várakozás. A hosszu szünet végén azután
Ábel Aurélné Röder Jutka hirtelen elhatározással így szólt az urához,
aki már-már megfordult, hogy menjen a kaszinóba:

– Ne menj a kaszinóba. Kalászy Gábor lesz az új miniszter. Eredj el
hozzá és beszélj vele a vilmavölgyi bányákról.

Az ura elbámulva nézett rá és Röder Jutka hozzátette:

– De rögtön menj, igen, még most este, nehogy valaki megelőzzön.


Ábel István.

Ábel István délután négy órakor kelt föl és a fürdő után egészen
frissnek érezte magát. Öt óra tájban bekopogtatott a feleségéhez és
csendesen és udvariasan elbeszélgetett az asszonnyal egy óra hosszat.
Hat órakor ebédhez ültek.

Az asszony a beszélgetés és az ebéd egész ideje alatt rettenetes
erőfeszítéseket tett, hogy nyugodtan maradjon és hogy a könnyeket
visszatartsa lesütött szempillái alatt. Ebéd után azonban Ábel István
fölállott, szivarra gyujtott és kiadta a rendeletet, hogy fogjanak be a
négyesbe. Az asszonynak ekkor elfogyott az ereje és mihelyt az inas
elment, fölbuggyanó könnyek között kérdezte:

– Hová mégy?

– Benézek Marosvárra, – felelte Ábel István könnyedén.

Az asszonyból ekkor kitört minden fájdalma és minden elfojtott panasza.
Hogy neki éjszakáról-éjszakára egyedül kell itthon lennie, amíg az ura
bent kártyázik. Hogy neki tehetetlenül kell néznie, amint teljesen
tönkremennek. Hogy ő nem tudja, mikor árverezik el a kastélyt a fejük
fölül…

Ábel István hidegen és udvariasan hallgatta végig ezeket a panaszokat,
azután egy elegáns mozdulattal napirendre tért felettük és
előkészületeket tett rá, hogy finom kézcsókkal búcsuzik a feleségétől.
Az asszony azonban ezuttal nem nyugodott bele ebbe a sima és elegáns
elintézésbe, hanem mellén ragadta az urát és kétségbeesve kiáltotta bele
az arcába:

– De hiszen te meg vagy őrülve. Hát ébredj föl! Hiszen te nyitott
szemmel, részegen, kábultan mégy bele a… nyomoruságba, a… a halálba.

Ábel István ekkor egy másodpercre kitágult szemmel és megdermedve nézett
bele a jövendőbe; de azután megrázta magát, ismét higgadt, nyugodt és
elegáns volt; az asszony sikoltozását elintézte azzal, hogy asszonyok
nem értik az efféle ügyeket; lehántotta magáról az egész rémült
ostromot; mégis csak kezet csókolt nyugodt fensőbbséggel a feleségének,
azután kiment a kastély elé.

A kastély előtt ott állott a négyes. Ábel István végignézte a lovakat,
szakértő megjegyzést tett az egyik rudasra, azután felszökött a bakra,
kezébe fogta a gyeplőt és egy csettintéssel nekiindította a lovakat. A
könnyü kocsi kiporzott a kapun és gyorsan maga mögött hagyta a kastélyt.
A lovak ütemes, acélos, egyforma trappban haladtak előre; Ábel Istvánnak
gyönyörüsége volt a szépségükben és abban a tökéletes művészetben,
amellyel összetartotta őket; és tíz perc sem telt el, már bent voltak
Marosváron. A marosvári utcák kövén szikrákat hányt a lovak patkója és
Ábel István úgy érkezett a cukrászda elé, mintha maga a szelek istene
érkezett volna meg viharfogatán. A cukrászda előtt a négy ló úgy állott
meg, mintha hirtelen kővé váltak volna; a felhajtás gyönyörüen sikerült,
Ábel István hátradobta a kantárszárat a gazdag zsinórzásu kocsisnak és
egy ugrással leszökött, az urak közé, akik a cukrászda előtt
álldogáltak.

Egy negyedóra hosszat csendesen beszélgetett velük, azután az egész
társaság átment a színházba. A nézőtérre némi zajjal csörtettek be, az
első sorba ültek le és egész előadás alatt a színpad és a nézőtér nekik
szentelte úgyszólván egyesített figyelmét. Tíz óra tájban vége volt a
színháznak; Ábel István ekkor átment a Bárány éttermébe és ott
megvacsorázott. Mindenki őt és a társaságát nézte és a cigány nekik
játszott. Vacsora után a társaság átvonult a Bárány kávéházába. A
kávéházi közönség már ritkulni kezdett, de akik még ott voltak, azok
nagy figyelemmel nézték a társaság bevonulását.

A társaság a rendes asztalhoz ült le és a pincérek hozták a különböző
módon elkészített feketekávékat. Ábel István konyakkal itta a feketét.
Csendesen kavargatta a kávéját és elegáns volt, felsőbbséges és
hozzáférhetetlen.

Féltizenkettő után a pincérek hozták a pezsgőhütőt. Tizenkettőre a
kávéház kiürült; és tizenkettő után három perccel Ábel István szólalt
meg, minthogy másfél hónapja mindig ő veszített.

– Ha úgy tetszik? – mondta nyugodtan.

– Igen, igen, – felelték részben hangosan, részben dünnyögve a többiek.

A társaság erre fölkerekedett és bement a Bárány különszobájába,
amelyben másfél hónapja minden éjjel játszottak és amely teljesen
fölkészülve várt reájuk. A játszók elhelyezkedtek az asztal körül és a
kibicek letelepedtek melléjük. Ábel István tiszta és óvatos mozdulattal
letette egy hamutálcába a szivarját és fölemelt egy kártyacsomót.
Körülnézett. Minden rendben volt. Kisorsolta az osztót. A sors őt
jelölte ki. Osztott és a játék megkezdődött.

Hajnali három óráig változó szerencsével folyt a játék, három órakor
azonban a szerencse ismét elfordult Ábel Istvántól. Amit nyert, azt
gyorsan elveszítette és mert makacskodott, kábító gyorsasággal utána
úszott a nyereségének az a része is, amelyet magával hozott. Fél négykor
váltotta föl az utolsó ezresét és háromnegyed négykor tolta át a fiatal
Hadadyhoz az utolsó tizesét. Ekkor odafordult Hadadyhoz és nyugodtan
kérdezte:

– Van nálad… mennyi hitelem?

– Ötezer korona.

Ábel István igénybe vette ezt a hitelt és fél ötre az ötezer koronát is
elveszítette. Ujabb hitelkéréssel nem állott elő, mert tudta, hogy
Hadady az ötezer koronán felül való hitelt udvariasan, de
kérlelhetetlenül megtagadná; a társaságtól bocsánatot kért tehát pár
percre, kiment a kávéházba és hivatta Bokort, a kávést. Bokort álmából
költötték föl. Zavaros pongyolában és feldult arccal jött.

– Bokor, – mondta Ábel István nyugodtan, – pénz kellene.

– Méltóságos úr, – felelte Bokor, – nagyon sajnálom, nem adhatok.

– A kastélyra.

– A kastély a birtokkal együtt túl van terhelve.

Ábel István gondolkozott egy másodpercig.

– De a berendezés – mondta – még szabad. Mit ad érte?

Most Bokor gondolkozott egy másodpercig.

– Tizezer koronát, – mondta azután.

Ábel István most nem tagadta meg magától, hogy bosszusan föl ne
nevessen.

– Nyolcvanezret akkor is megér, ha handléknak adja el.

– Hja, kérem, tízezer korona is sokat ér most rögtön.

Ábel István rövid gondolkozás után belátta ezt; aláírta a szükséges
írást és a tízezer koronával visszatért a kártyázó-szobába. Hét órára
ezt a tízezer koronát is elveszítette. Mikor az utolsó bankjegy libbent
el előle, akkor váratlan szédülés rohanta meg. Nem volt álmos és nem
volt fáradt, de most egy másodpercre megint kitágult szemmel és
megdermedve nézett bele a jövőbe, amelyet hónapok óta mintha sűrü fátyol
takart volna el előle. Az a derült fenség, az a kábult elegáncia,
amelyben élt, most egyszerre megijedt és összement; az az érzése volt,
hogy el kell sírnia magát; a szája két széle rémülten húzódott lefelé.
De egy másodperc alatt vége volt a riadtságnak. Kihúzta magát, fölemelte
a fejét és nyugodtan és elegánsan készült neki a fölállásnak.

– Vége? – kérdezte Hadady.

Ábel Istvánnak ekkor eszébe jutott valami.

– Megállj csak, – mondta, – mit adsz a négyesemért?

Hadady félrehúzta a száját.

– Az ilyen üzletet, öregem, – mondta, – nem szeretem. Zólyomy András, a
nagybátyám éppen így vesztette el az utolsó négyesfogatát, mielőtt…

Nem mondta végig: mielőtt főbelőtte magát. De Ábel István megértette. A
kastélya is Zólyomy-kastély volt valamikor; és egy másodpercre újra
megszédült. De rögtön magához tért és mosolyogva mondta:

– Miattam ne fájjon a te fejed, pajtás.

Hadady erre megvette Ábel Istvántól a négyest és Ábel István fél nyolcra
a négyes árát is elveszítette. Ekkor csendesen fölállt; eltolta maga
elől a kártyát és csendesen mondta:

– Köszönöm, elég volt.

A társaság egy része furcsán hallgatott; a másik része erőltetetten
beszélgetett. Ábel István hibátlanul búcsúzott el tőlük, azután odaszólt
Hadadynak:

– Kilenc órára nálad lesz a négyes. Csak hazahajtatok rajta.

Kezet fogtak. Ábel István kiment a kávéház elé; a kocsis gyorsan
kapkodta le a reszkető lábú lovakról a takarókat; Ábel István felugrott
a bakra, kezébe vette a gyeplőt és nekiindította a lovakat. A patkók
szikrákat hánytak a marosvári utcák kövein és a kocsi tíz perc mulva
beporzott a kastély kapuján. Reggel nyolc óra volt. Ábel István
leszökött a bakról; kissé megborzongott a reggeli hüvösségtől, de aztán
nyugodtan mondotta a kocsisnak:

– Áthajtasz Hadady nagyságos úrhoz és jelented, hogy megérkeztél és
hozod a négyest. A lovak kerüljenek minél elébb istállóba.

Megfordult és fölment a lépcsőn. A hálószobában a feleségével
találkozott, aki rémülten jött el az ablak mellől.

– Hová külted a négyest? – kérdezte az asszony ijedten.

Ábel István összeszedte magát.

– Hadadyhoz, – mondta halkan. – Elnyerte tőlem.

Az asszony mindent megértett. Összeomlott és zokogni kezdett. Ábel
István kinézett a nyitva hagyott ajtón a szobájába, a fegyverei felé;
eszébe jutott, hogy egyszer már – kölyökkorában, egy semmiség miatt –
mellbe lőtte magát; eszébe jutott, hogy a kastély régi gazdája is így
lett öngyilkossá és egy másodpercig dacosan élvezte a halál gondolatát.
De azután más érzelmek támadtak föl benne; a nagyapjára gondolt; azután
az apjára, vállat vont és csendesen mondta a feleségének:

– Te majd hazamégy az apádhoz. Én pedig… én pedig ügynök leszek.



Babilon lánya


Az első.

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…

A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra
fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a
barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott,
belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De
amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke,
pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak
arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor
Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek
ezek? Mit titkolnak ezek?

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.

Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan
lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre –
elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap
beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy
tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a
mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi
történt és minek kell történnie.

Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott
orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat
követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant
egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért
diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett
élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében
utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja.
Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig
türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie,
amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl
végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a
nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj
meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben
van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden
rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent,
ne tarts semmitől.

– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.

A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb
pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen
ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön,
leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az
ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a
jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.

Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal
feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül
kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki
megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy
ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné
kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi
vagy!

A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha
sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék
ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és
elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra
remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a
kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van
tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos.
Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét
és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden
férfi a szemébe akart nézni és _ő_ játszotta a szemlesütést, eddig
minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt
akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte
tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást,
meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból
támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!

Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a
tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt.
Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem
érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen
csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az
éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat
szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret,
mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!

Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban
előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap
arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen
dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm
különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap
elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!

A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első
lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy
erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá,
hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő
küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami…
valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja
kapni a fejét. És fölnéz.

Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja,
hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és
hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan
közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután
menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével
vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús
és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású
kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.

Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal;
csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a
nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét.
Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva
és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi
lesz?

A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné
fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél
attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő
félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné
elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó
kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön
elfordítja a tekintetét… most felszabadul.

Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te
asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, –
és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz
nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már,
hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is,
hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját
még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.

Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a
remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem
néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá
vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.

Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát
oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot
és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész
felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre
ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A
pap úgy is nézi már őt.

A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot
nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és
kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden
rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan
áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan,
értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott
föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul.
Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü
asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának
jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie;
előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját
teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és
mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten,
csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt,
olyan, mintha meztelen volna.

A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá
és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi
minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh
nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön
mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy
ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre
valamit, parancsoljanak neki végre valamit…

Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt
nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy
mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul
el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani
kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki
valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt
valamit.

Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit
gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen
valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja
az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra
elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés
ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy
mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent
megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő,
nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz
Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.

Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja;
lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a
papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani
a vonat kattogását.

A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára.
De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti
magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte
sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.

Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és
hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi.
Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék
innen.

Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja
szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most
már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni,
fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl
fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy
megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.

Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott
gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a
támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke
ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy
asszony, egy férfi.

A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan
kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne
mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt
kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de
ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz
a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban
megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.

Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán
kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat,
áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló
pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt
sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…

– Mi történt?

– Leugrott a vonatról.

Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap
megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy
szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.

Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután
lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke
kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a
bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És
eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?

Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem
érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő
szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.


Szakítás.

Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását,
lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart,
ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba,
leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre
a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még
mindig a szivarján át – ezt mondta neki:

– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.

Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky
megelőzte.

– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.

Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt
és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott
meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.

– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én
ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A
lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan,
haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és
ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre
sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül
venni.

Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott.
Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a
hangját egy árnyalattal fölemelte:

– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak
magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak
úgy, amint a fajtádnak kijár.

Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most
végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata
volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett
volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy
felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát,
megfordult és bement egy másik szobába.

Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.

– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva.
Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a
ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy
ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön
nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.

Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:

– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem
bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.

Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát
hallana.

– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a
rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha
jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt…
Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak
volna.

Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a
kezét.

– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán
békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól.
Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket
együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?

– Igen.

Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky
lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és
megnyugvással sokáig beszélgetett vele.

– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?

– Most rögtön.

– Hová mégy?

– Hotelbe.

– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod.
Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy
előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami
borutazó.

Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:

– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol…
csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És
öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.

Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a
kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre
belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak,
amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.

Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában
érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött
tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába
lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának
érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.

Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta,
hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne;
végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony
már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe
a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az
ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó
mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a
hálószoba nyitott ajtajáig.

– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.

– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.

Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a
tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…

A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.

– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak
egy falatot eszem, aztán lefekszem.

Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy
tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt,
kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a
szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután
kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de
félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és
gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga
fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét
magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen
lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment.
Örült, hogy ismét kint van az utcán.

Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta,
megmosakodott, jószagú és jókedvű.

– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?

– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?

– Én… Oh, én egész nap aludtam.

Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:

– Ki kell pihennem magamat.

Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony
csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.

– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.

Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a
szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:

– Hová mégy?

Auróra nevetve legyintett egyet:

– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom
első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…

Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult
utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén
azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan
remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.

– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.

Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg,
itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és
lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az
ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza;
a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.

– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?

– Jól, – felelte kurtán Cserneky.

Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:

– És te?

Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és
mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott
az ajkába és így felelte:

– Istenien.

Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami
kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt
mondta:

– Kinél voltál?

Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és
jóindulattal felelte:

– Minek mondjam? Téged csak bántana.

– Engem? Oh nem.

– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.

– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.

Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta,
hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza
az asszonyt, így szólt:

– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az
egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol
fetrengsz.

Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint
várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:

– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.

– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.

– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.

– Csak… Te… Csak… nem?

– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál,
aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy
fölkeressem.

Cserneky levegő után kapkodott.

– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint
Amerikába ment.

– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.

Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.

– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.

– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már
Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.

Cserneky felhördült.

– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.

– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.

– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese
leszek…

Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával
fordult el az asszonytól.

– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad,
hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a
grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül
voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én
táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam…
fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen
férfiak azok!

Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig
habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy
óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül,
álmosan és feldultan.

– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem
még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis
méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg
lakájhaddal…

Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.

– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.

– Auróra, kérlek…

A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan
megfordult és elment a hálószoba felé.

Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött
a hálószobájából, sápadtan állott eléje.

– Auróra, – mondta, – itt várok rád.

Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.

– Tessék, – mondta jókedvüen.

– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt
nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem
sülyedhetsz le.

– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed
mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te
nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.

– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…

Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.

– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.

– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.

Indulni akart. Cserneky elébe állott.

– Nem engedlek.

– De öregem…

Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt
pillantása előtt.

– Nem engedlek.

Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka
verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.

– Nem engedlek.

– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól,
hogy…

Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét
és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:

– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani.
Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted
és téged semmiért nem adlak oda.

Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.

– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem
birom… nem lehet…

Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól
láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg
kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután
feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve
mondta:

– Most takarodj!

Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és
nyugodtan mondta neki:

– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az
anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék
itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban
és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten
meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha
egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és
már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor
már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most
megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden
órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással
ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj
beléje…

Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:

– És most takarodj!


Játék.

… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. –
Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg
nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk
küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A
végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, –
így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden
férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én
erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt,
aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz,
édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem
hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és
szeretettel, akkor…

Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a
történet.

Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és
ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a
felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy
olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy
elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a
szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a
haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt
és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a
rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.

Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel,
– a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged
szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el,
hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem
tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják,
merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy
elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a
székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy
hangosan ne nevessek.

… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben
volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a
folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság
után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny
nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen
lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.

Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem
nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem
hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele;
nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint
álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már
most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha
macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is
ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már
alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon…
az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…

Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a
paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de
tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én
akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van.
Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most
alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan
jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska
hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az
ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig.
– Ő egész éjjel nem fog aludni.

Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a
szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan
álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön,
én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra
üt; a szívéhez kap…

Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak;
éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor
kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor
visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni,
rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az
öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész
kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre
fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul,
felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy
fájdalomordítással kint a folyosón.

Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok.
Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm…
hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről
hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan
behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az
ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó
szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja,
hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a
föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége –
kapkod a szívéhez.

A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra
orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál
erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka
elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy
szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan
jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel
boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak
képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.

A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe
veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a
parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának,
topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent
rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát
és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és
pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután
visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra
kijönni…

Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő
látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen,
csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a
meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.

Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb
hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is
figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen
óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy
halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám,
csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem
hallottam semmit.

Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és
megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik,
összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!

Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor.
Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a
helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is
nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön;
azért is itt maradunk még egy napig.

Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen
kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat,
hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…

Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az
órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a
pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne
lássanak ingben.

Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a
folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki
éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt
már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg
a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás.
Ekkor visszavonultam a szobámba.

Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A
nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.

Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik –
villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem
a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az
öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam.
Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam
hangján:

– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…

Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam
és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében
a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a
félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a
fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.

A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért
kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.



Marosváriak


Dernay Ágota.

Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt,
hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi
levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz,
nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni
társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a
levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü
régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs
beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a
Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután –
vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a
többi mind vénkisasszony.

Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt,
fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az
lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig
úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az
előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek.
Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.

Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt
teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és
kérlelhetetlen Louise-t:

– Louise néni…

A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első
két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint
egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:

– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?

Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és
szigoruan felelte:

– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:

– Miért, Louise néni?

A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már
olyan szigoru.

– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból
valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.

Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:

– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van,
ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.

A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás
remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott,
amikor kifakadva kiáltotta:

– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…

Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált
itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem
Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.

*

Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A
csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött
oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt,
nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor
ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává
lett. De addig sok idő telt el.

Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns
fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak
menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon
sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül
táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek
voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak
tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.

Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon
álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az
egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi.
Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre
az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.

Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget
gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a
társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is
zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak
tőle.

Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is,
akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek
ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen
lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak
ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan
szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem
vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és
finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más
társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a
házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy
inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.

Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és
elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg.
Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még
Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit
azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát
Marosvárról.

*

Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog.
Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig
szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen
pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári
bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári
ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az
ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon
rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára.
Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá
csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.

A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az
ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és
habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota
apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan
mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit
hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a
második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta,
eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:

– Fuj!

Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden
energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:

– Hát te… a te házasságod…

De erre Kálmán így felelt:

– Az egészen más.

Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a
dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.

Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth
grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a
legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál.
A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható;
mámorító, de megindító.

A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott
állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a
szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között,
Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép
kezét.

A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor
megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal
Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását
végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei
azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.

*

Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón
végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az
utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt,
csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek
néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom,
zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság
igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak
sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak
nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki
is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt
maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt
is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami
egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi
asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.

*

Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa
dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban
berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és
kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen
kérdéssel fordult Ágotához:

– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?

A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még
egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő
ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és
kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány
szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása
elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:

– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem
csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet
elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta
meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és
felséges őrévé lett.


A báróné.

A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre
kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és
az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de
nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, _mit akar_ voltaképpen a
báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog,
hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép
város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet
itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A
báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok
voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik
Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A
báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a
tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan
szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki
kapitány is volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és
a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura
felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos
marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar
itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az
ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…

A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a
kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak
abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné
szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi
látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával,
egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó,
illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.

A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak.
Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt
kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett
művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog
játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a
marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt;
esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi
napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a
duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon
illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra.

Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét
leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták,
hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna
maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen
berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban
olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a
Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára
megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a
tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban
óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is
odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni.
Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután
a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári
ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a
marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott
és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két
tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely
mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.

A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két
hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra
azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra
talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett
felrúgnia; előbb – tapintata diktálta és előkelősége megkívánta ezt –
előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott
meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták
magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom
előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a _társaság_ –
fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is.
Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy
Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek
a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a
mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné
szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat
jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A
lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással,
a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal
lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a
szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással
összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint
Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk
alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból
válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya
ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és
a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú
állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan
eldadogott és mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig
tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak
arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is
kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a
báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét
egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a
báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert
a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné
kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a
fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók
voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti
őket egy rövid beszélgetéssel.

Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A
marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott
változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon
nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A
marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és
ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a
legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat
észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári
férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és
a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése,
hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy
nyilván ezért jött haza a báróné Párisból. _Ezt akarja_ Marosváron a
báróné.

Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi
kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb
csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis
társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei
tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: _ezt
akarta_ a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi
érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az
eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny
szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor
szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát,
hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a
legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a
Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány
férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást,
valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt,
hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa
Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és
gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja
magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy
szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje
óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek
egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit is jósolgatták
ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a
főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a
hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a
dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy
Zoltánt.

Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök
meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen
folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet
a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári
anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.

Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett,
az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől
mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és
sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és
aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát
könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta
magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.

– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam
itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy.
Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után,
amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül
voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek…

Hallgatott egy másodpercig, elnézett a messzeségbe és halkan folytatta:

– És… fenékig akartam kiüríteni minden örömet, amit Marosvár adhat.

Az új férj féltékenyen kérdezte:

– De most boldog vagy?… Szeretsz engem?

Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett
és a hangja forró.

– Szeretlek-e? – kérdezte halkan. – Ezt _kérdezed_?

– Nem. Tudom! – mondta boldogan az új férj.

Mosolyogva hajolt le az asszonyhoz és tréfás hangon, de büszkén mondta:

– Itt van a vállamon a szerelmed stigmája…

– Cscscs! – súgta a báróné lesütött, de mosolygó szemmel.

A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás
volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem
minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát
is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a
báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges,
gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük
első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor;
a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.

– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új
asszonynak. – Szeretném megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a
jele, és mert csak engem szeretnek így.

Az új asszony mosolyogva sütötte le a szemét.

A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új
párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé,
és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek
Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy
szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony
számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki
megfordult a kocsijok után.

A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés
kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és
a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az
égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a
felelet.

Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy
ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny
csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek;
csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a
díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő,
és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár
föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés
színterére. Az első diadalhoz.

A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a vívóverseny a Liceum
tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen
sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és
előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és
elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első
szereplés.

Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre
a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt
rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen
fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában
odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a
kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett,
előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A
báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét
vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és
méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész
ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos
csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.

Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már
türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre
befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek
elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte
őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps
hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként léptek elő a
fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.

„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, –
„Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.

Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné
meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után
mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és
feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a
kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles
mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:

– Gratulálok, öcsém.

Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető
kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A
kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban
félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…

A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt
olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú
izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen
kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent
ez? Hogyan lehetséges ez?

Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A
háta mögött harsány hang zendült föl:

„Magasugrás: Krausz István; főgimnázium; hetedik osztály.“

Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt
meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét
követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az
asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre
föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a
védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán
látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna
húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű
épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.

A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és
rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten,
rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon
valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a
szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.

„Távolugrás: Csákány Miklós; főreáliskola, hetedik osztály.“

Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli.
De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és
beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos,
szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is
fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem.
Megrántja a vállát és az érem után nyul. Az új győztesnek a vállán is
ott a stigma.

Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz.
Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját.
Gyorsabban. Gyorsabban.

Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta
mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes,
hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó
lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú…
nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik…
megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra
megtántorodik.

„Diszkoszvetés: Kakucsy Kálmán; főgimnázium, hetedik osztály.“

A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy…
A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom,
fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és
minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A
marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb
futók. Azután a legjobb vívók…

Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb
sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet
tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor,
amikor ott tolonganak előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő
oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns
tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a
fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a
fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az
utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?

Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban
féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja,
és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még
mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja,
akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és
kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és
torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az
asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy
székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt
társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a
kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra
és kiszalad a nagy csarnokból.

Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon
így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely
részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták,
mit akart voltaképpen Marosváron.


Lonci.

Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen
temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség
enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét
töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni
Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden
lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a
trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:

– A férfiak komiszak.

Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság
megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben,
fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta
tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a
legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott
alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha csak két
másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal
elsuttogja:

– Komisz banda vagytok.

… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott
közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert
féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából
fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék
anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és
minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt,
gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle
tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a
pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására,
egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét
pedig a szerelemben tombolta ki.

Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság
a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes
szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét
kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva
hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú
mosollyal hajolt feléje.

– Lonci, – kérdezte, – hát azt hallottad-e már, mi ujság Györkön?

Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a
társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta
györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös
kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos
pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?

– Bálint megházasodik. Elveszi a fiatalabb Korongi-leányt.

A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy
másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci
sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön
utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő,
türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:

– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon?
Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?

A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb
érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci
temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta,
Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és
halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:

– Ez volt az egyetlen tisztességes ember köztetek.

A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb
támadásba ment át:

– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig
tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig
gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél
egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni
nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el
fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…

Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és
föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen
szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a
haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe
mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:

– _Az_ tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen
szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.

Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének
kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak
a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen –
az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt
is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek
így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos
provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott
fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint
házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.

… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt.
Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén –
már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és
nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan
vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig
változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a
szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.

– Szervusz, Lonci, – mondta.

Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett
volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit
tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes,
édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság
sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és
futottak végig a testén.

Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten
váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit
csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban
nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…

Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor
fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.

Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis
kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott
állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci
rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az
édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy
lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne
essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.

Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel
szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten
bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos
erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt
bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele.
Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és
ijedtséget érzett.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci
fölsikoltott.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással
sírta fel:

– Hiszen te is csak olyan vagy, mint a többi.

A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és
utálattal lökte el magától:

– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is…
Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.


A Csetneky-lányok.

A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen,
szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk
elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.

– Kérlek, – mondta nekik – gyertek fel hozzám egy félórára.

– A vacsora, – szólt Hortense.

– Ráér, – felelte röviden Viktor.

A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a
bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az
iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a
karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és
idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis
családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint
máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a
bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását.
Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg
dölyffel szegték fel.

Viktor idegesen babrált a papirvágó késével, azután halkan megszólalt:

– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm
arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy
mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek
embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és
minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan
lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem
minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…

– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, –
de te olyan különös vagy…

– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát.
Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak,
minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel
vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon
kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami
talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz
szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető
gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és
talán bántó szándékkal.

A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a karosszékeken,
kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.

– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de
olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind
a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk
senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem,
mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése
súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az
ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal
vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog
hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.

A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó
szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy
megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:

– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk
Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az
anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor
meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én
csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig
selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép
parasztasszony.

A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a
bátyjára.

– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául
is… így kaptátok ti a neveiteket. Öltöztette, de az anyánk idővel
ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és
fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…

A papirvágó kés nyugtalanul forgott az asztalon. Viktor lehajtotta a
fejét.

– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről
bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk
megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…

Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó,
amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta
a fejét és kimondta:

– Az anyánk almáskofa volt.

Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense
fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze
a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült
a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.

A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan
tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de
ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két
karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve
viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre
nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le
tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és
reszkető szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek.
Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie
könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a
diványhoz és zokogva végigborult rajta.

Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz,
leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.

– Ne sirj, – mondta halkan. Csendesen simogatta a fejét.

– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat.
Hiszen…

Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy
hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz.
Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt,
megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de
csattanó hangon mondta:

– Gyere, Hortense.

Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a
szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.

A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg
ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét
múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott
meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki
köszönt neki?…

Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött
szemmel, halkan mondta:

– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében is, hogy egyszer és
mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi
az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a
te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk
megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében
megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja
szerint.

– De hisz ennek az lesz a vége…

– Akármi lesz a vége: _mi_ viseljük.

Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke
lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk
vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös,
szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró
dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.

Öt esztendő mulva ebédnél Viktor megkérdezte a két lányt:

– Jöttök-e a nőegylet báljára?

Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony
ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú
lett. A nőegyletet mérlegelte.

– Igen – szólt azután lesütött szemmel.

– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még
ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez
nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért,
hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi
részünkről senkit bántás ne érjen.

A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy
a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két
szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak
tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke
fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra
emelték és hallgattak.

Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé,
ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az
Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek
a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.

Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé.
Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke
szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.

A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk
gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos
rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két
Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:

– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd
bevezetem a hölgyeket…

Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány
emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és
a szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni
kezdett:

– Ha a… hölgyek… megengedik…

A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna,
azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt
fejjel indult a terem felé.

A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és
nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező
pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen
tömeg között.

Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát,
kiegyenesedett és elsápadva mondta:

– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a
hölgyek…

Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves
harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és
a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és
hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két
leány is meghallotta – így szólt:

– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az
anyjuk.

A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben.
Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:

– Kisérj haza bennünket.

Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót sem szóltak egymáshoz.
Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.

Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a
ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre
elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a
kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke
hervadás felé.


Marosváriak.

(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és
elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, –
ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház
urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb
szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt;
– a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben
véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem
fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut
gout-ja van.)

_A szobalány_ (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos
szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt
nálunk.

_A ház úrnője_: Hogy hívják?

_A szobalány_: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni.

_A ház úrnője_ (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát
jöjjön be.

_A szobalány_ (kimegy és pár másodperc mulva beereszti a vendéget).

_A vendég_ (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette
föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss
szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője
egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen
fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az
izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én
Holló Viktória urnőt keresem.

_A ház urnője_: Én vagyok.

_A vendég_ (mértéktelenül elcsodálkozva, de áhitattal): Ön az?

_A ház urnője_ (barátságosan): Én. Másnak képzelt?

_A vendég_ (őszintén): Egészen másnak.

_A ház urnője_: Fiatalabbnak? Kedvesebbnek?

_A vendég_: Oh nem. Öregebbnek és… (Nem meri tovább mondani.)

_A ház urnője_: Csunya boszorkánynak. Mi?

_A vendég_ (naivül bólint).

_A ház urnője_ (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé
teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz
évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára
vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy
gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan
beszélt valaki rólam.

_A vendég_ (megrezzen): Igen. Egy… barátnőm…

_A ház úrnője_ (várakozik): Egy barátnője?

_A vendég_: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.)
Radoszlávné.

_A ház urnője_: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos
asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám
eljöjjön?

_A vendég_ (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme
könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja…
hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom
elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam…
egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így
kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)

_A ház urnője_: Hm… Két szobája van?

_A vendég_: Igen.

_A ház úrnője_: A férje… keveset keres.

_A vendég_: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai
világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott
van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő
olyan jó ember, sohasem kap semmit.

_A ház urnője_: Hm. És gyerekük?

_A vendég_: Nincs. Hát hogy lehessen háromszáz koronával?

_A ház urnője_: Igen. És adósságuk?…

_A vendég_: De mennyi!

_A ház urnője_: Hát ezért… jött el hozzám.

_A vendég_ (újra megsemmisül zavarában): Ezért.

_A ház urnője_: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik
mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű
lesz. Van jó fényképe?

_A vendég_: Nincs.

_A ház urnője_: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy
barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)

_A vendég_ (nem akarja megmondani).

_A ház urnője_: Ezt meg kell mondania, hiszen úgy sem tarthatja
titokban.

_A vendég_ (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem.
Köszönöm, nem. (Menni készül.)

_A ház urnője_: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a
barátnőjének.

_A vendég_ (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a
fejét): De igen. Harkai Károlyné.

_A ház urnője_: Hm, Harkai? Hová való a kedves férje?

_A vendég_: Marosvárra. Mind a ketten odavalók vagyunk.

_A ház urnője_: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt
leánykorában?

_A vendég_: Koller Piroska.

_A ház urnője_: És hogyan kerültek föl Budapestre?

_A vendég_: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött
látogatóba, – és így!…

_A ház urnője_: Hány éve asszony már?

_A vendég_: Már négy.

_A ház urnője_ (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti):
Akkor fiatalon ment férjhez.

_A vendég_: Tizennyolc éves elmultam.

_A ház urnője_: Persze, akkor nagyon szerette az urát.

_A vendég_ (őszintén, gyorsan): Most is.

_A ház urnője_: Most is? Bizonyos benne?

_A vendég_: Oh!

_A ház urnője_ (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem
van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz.
Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden
mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?

_A vendég_ (magánkívül): Nem, nem.

_A ház urnője_: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha
megcsalná magát? Ha mást szeretne?

_A vendég_: Én… megölném magamat.

_A ház urnője_: Ugy? Hát akkor maga mért akarja őt megcsalni?

_A vendég_ (elképedve néz reá).

_A ház urnője_: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga
nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar
lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni
akar?…

_A vendég_ (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap
vége felé elfogy a pénzünk.

_A ház urnője_: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy
így rendben van?

_A vendég_ (megrettenve néz rá).

_A ház urnője_: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha
az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?

_A vendég_ (elfehéredve néz rá; reszkető ajka alig mozog): Én…

_A ház urnője_: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője
rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga
szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak,
milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az
a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony.
Pedig megtudja.

_A vendég_ (megsemmisülve): Istenem, én a Dunába…

_A ház urnője_ (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel
itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman
bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos
kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával
akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy
egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem
szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből
mégis megtudja. Jó lesz?

_A vendég_ (a rémülettől fuldokolva): Istenem…

_A ház urnője_: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt
hiszi, hogy ez olyan könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis
becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében
is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy
maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni,
arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…

_A vendég_ (dermedten): Én…

_A ház urnője_: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi,
megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és
nyomorult? De az lesz.

_A vendég_ (összeborzong).

_A ház urnője_: És sohasem akar maga többé gyereket?

_A vendég_ (reszketve): De!…

_A ház urnője_: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi
maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van
akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a
hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az
egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a
piszokban. Akar oda jutni?

_A vendég_ (az ájulás szélén van. Alig leheli): Nem.

_(Szünet.)_

_A ház urnője_ (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen
okos és ilyen erős; vigyáz a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál
másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit
szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná,
hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg
idejutottam. Van magában erre elég erő?

_A vendég_ (suttogva, lehajtva a fejét): Nincs.

_A ház urnője_ (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen
haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz
barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.

_A vendég_ (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas
zokogásra fakad).

_A ház urnője_ (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki
inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet
keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari
részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári
ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.

_A vendég_ (indul; az ajtónál megfordul és újra zokogni kezd).

_A ház urnője_ (békülékenyen simogatja meg a haját).

_A vendég_ (zokogva akar lehajolni a kezére): Köszönöm…

_A ház urnője_ (nem engedi).

_A vendég_ (mindenáron meg akarja csókolni a kezét): A… jó… Isten…
áldja… meg… (Zokogva.) Azt mondták, hogy hideg a szíve… Én nem is
érdemeltem meg, – mivel viszonozzam, hogy ilyen jó volt hozzám?

_A ház urnője_ (tolja kifelé): Semmivel. Menjen haza. (Az utolsó
másodpercben mégis visszatartja egy mozdulattal és megsúgja neki:) Én
is… marosvári vagyok, – marosvári Grün-lány. – Menjen haza.



TARTALOM.

  A ciklámen  5
  Regina kisasszony  12
  A király  20
  A gyáva ember napjai  31
  A tenger  38
  _A szerelem komédiái._
  Kiábrándulás  49
  Csalás  58
  _Az Ábel-család._
  Az Ábel-család  71
  Daisyke  84
  Ebédtől vacsoráig  94
  Ábel István  100
  _Babilon lánya._
  Az első  109
  Szakítás  119
  Játék  131
  _Marosváriak._
  Dernay Ágota  141
  A báróné  149
  Lonci  163
  A Csetneky-lányok  169
  Marosváriak  178





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A ciklámen és más novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.