Title: A lőcsei fehér asszony (I. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A lőcsei fehér asszony (I. rész) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

RÉSZ)***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=nPViAAAAMAAJ


JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXI. KÖTET

A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897



A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



I. FEJEZET.  AZ ELMULHATATLANOK.

(Tájékozás.)

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi
körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanuja;
ugyanazok az őrtornyok rajta, a mikben a czéhek férfiai összegyűltek, ha
ellenség támadását kelle visszaverni. A kősáncz vízárkaiból most már
buján tenyésző gyümölcsös kertek fáinak koronái emelkednek elő; s a
rejtekajtók, a mik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek
már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely
kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a
festő művének. Mély tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vad
virággal kiczifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá
felvezető lépcsőket díszíti a vad sóska és bodzabokor. A déli nap csak a
levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás
hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy
szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy
kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a
Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük
festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Törökféle ház udvarában,
a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy
másik kép, frescofestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő,
fehér pongyolában, a mint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával
köntösét keblén összevonja, balkezével hivogatólag int.

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az
ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze
van repedezve és megkopva; de az arcz mind a kettőnél jól kivehető még
most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arczvonásokra
ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan
«mészárosok tornyának» nevezett donjon tágas termében, melyből
csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy
szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a «fehér
asszonyt»; de itt már az akkori magyar divatu díszöltözetben, három sor
bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, arany himzésű átlátszó
ingujjakban, a miken a fehér kar keresztül világít, keblét skófiummal
himzett vállfüző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfűvekkel és
tulipánokkal himzett zsebkendő. Arczkifejezése első tekintetre megnyerő,
hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanukeltőt
talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét
megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket
kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak
szájról-szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt;
hogy e kép élő mása valóban megtette azt, a miről emléke fenmaradt;
találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik
megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, a kik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék
közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az irott adatok. A
történetbuvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, a
mik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, a melynek létezését
tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanuskodnak a
történetről, a nélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat
hagyva fenn, a mik fölött a biró sem mert itélni.

Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, a ki
nemzetáruló volt.

De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, a minőben
az árulást elkövette; azért nem engedik elmulni, csendesen meghalni,
mint más kiszenvedettet, a kinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a
világ; azért kényszerítik fényes nappal kisértetképen megjelenni,
példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hirét hirdetni,
a hol a gyermekek egymásnak mutogatják: «nézd: ez volt a fehér asszony,
a ki a hazát elárulta.»

… A neve: «Korponayné, Ghéczy Juliánna.»

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanuja a
nemzeti szabadság ügyének, tünik le a láthatáron.

Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.

Hol a megoldás ez ég-pokol külömbségű ellenmondás között egy nő
jellemében?

Két lelke volt-e ez asszonynak?

Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót
megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy
asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a
törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év
esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, a ki egyszer egy csókért odadob egy
országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifju szép
fejét?

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak
azóta. A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az
most dicsőség. Az a nagy láng, a mi egykor hevített, most már hamu.
Óriások, a kik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva,
most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldult földet s répát
ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek
mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a multtól.

A multak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért
tették?

A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Krasznahorka, az Andrássy-család ősi fészke, egyike azon kis számu
magyarhoni váraknak, a mik még nagy részben lakható állapotban vannak.
Sok régi ereklye van még most is e hirhedett sziklafészekben. A mi
legnevezetesebb mindazok között, az egy elsőemeleti szobácskában látható
üvegfedelü koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy-család ősanyja, Serédy
Zsófia, Andrássy Istvánné.

Valóban alszik.

Száznyolczvanhárom éve mult annak, hogy e koporsó födele reá borult, s
ez idő nyomtalanul tünt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok multak
volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arczszíne nem viseli magán a
mumiák visszataszító cserszinét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr
szép fehér, a haj fekete; az arcz nyugalma andalító. A szempillák félig
nyitva vannak még s a szaruhártya épen mutatja a hajdani
szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelid mosolyra vannak nyilva, s
látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanuskodik rajt az
enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent
elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra
öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá,
a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek.

Fiai, unokái, dédunokái, a kik vele egy sorban feküdtek, mind porrá
lettek már s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, a mi más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén
szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha
hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál
után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan
rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány épen úgy
megőrizte áldott hirét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt
a népnek, és azoknak, a kiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig, ez örökalvó, nem tudja már
senki. Mire vár még? mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni?
Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ennek az elmulhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István
tábornok, a ki alatt Lőcse elesett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



II. FEJEZET.  NÉMET MAGYAROK.

1710 Sylvester napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piaczán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják
rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott
czimerekkel a kapuiv felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az
egész piacznégyszöget mind patriciusok lakják, a kik a nemességüket
Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni.
Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint
hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint
alakított oszloptornáczok, az egyiknek az oszlopai harántúl dülnek a
háznak, mint egy egyiptomi gula szelvénye, a másiké tömör kapunyilások
rendét mutatja, úgy hivják őket, hogy «lábas házak». A tér legnagyobb
részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva,
mely kettős boltiveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és
iparának minden közszükségre és uri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse
város a közvetitő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától
Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy
egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában,
mint a hajdemákok harambasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három
világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett
a saját ipara is versenyez a külföldével. Hirhedtek a harangjai, mik a
legkisebb csengetyükig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a
halmaza a posztó, és len kelmének, a miknek a nevei hosszú sorban
olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros
tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja
meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek,
a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak
mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a
nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály
szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek
alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól;
aranyműveseik magyar zománcz műveit meg épen nem is tudják utánozni a
külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a
fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb áruczikkek a téli évadban:
csamlottból és csimazinból a közrendű népnek, sójaposztóból gereznák a
polgárasszonyoknak; tarka selyemmel himzett szedrázsiából a patriciusnők
unókái.

Új esztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlop-csarnokok
alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyus csizmákban; a
férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt
kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben,
a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal,
bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel
vannak díszítve.

A nagy tolongásban zsinóros egyenruháju hajduk tartják fenn a rendet, s
a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbiróhoz, ki a nagy
«kereskedőház» nyitott tornáczában szolgáltat igazságot; ez egyuttal a
börze, a hol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornácz alatt
mindjárt a pénzváltók padjai, a hol a világ minden pénznemeit meg lehet
találni.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mi külső viseletére nézve Árpád
és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.

Még az első magyar keresztyén királyok alatt telepedtek ide.

A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.

Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat
tekintik a tősgyökeres aristokratiának, s félvállról néznek le a
«kivételképen» közéjük telepűlt egynéhány magyar nemes urra. S a kis
polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy
harczban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincznyolcz czéhnek a
czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyuszóra mindenik czéh
tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestől.

Soha még ellenség az ő kapujukon erővel be nem tört.

Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt
Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék
sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a
kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságos századok során át ezek a német-magyarok mindig a
legtántoríthatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem
hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem
volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublikának, s éltek,
mint Velencze, vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a
saját városuk czímerére, a mi Magyarország czímerének egy kiszakított
darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, a mit két ezüst
oroszlán tart fenn. Ennek a czímernek a monogramját viseli minden
házajtó, minden kapubolt, és minden férfi a pecsétnyomó gyürüjében, a ki
nem a patriciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját czímereik vannak.
Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó,
harapófogó; szőlőtaposó kád, a benne tánczoló martiális kalpagos
daliával; egy koszoruzott vasmacska; egy olajütő sajtó; egy medve, a ki
könyvből olvas; egy gyalu és czirkalom; egy szivattyus kut oroszlánnal;
egy czirkalmas férfi templommal és toronynyal, három kalász és a
pelikán; egy mérleg, egy olajághozó galamb; de vannak aztán más
czímerek, a mik a harczmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon
nyargaló pánczélos lovag; a három nyilat tartó marok; a mezítelen
gyermek a kivont karddal; a fanyüvő vadember; kardfogó saskesely; medve
a pallossal; meg mások, a mik vértanui emlékeket örökítenek meg: egy
halálfő letört gyertyával; két átlyukasztott kéz; egy czímer pedig magát
az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé.
És a többiek is, kiket a magyar királyok, mint kiváló híveiket tüntettek
ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher,
Fabricius, Alauda, Engelmayer, Kornides, Cramerius, Ursinus, Lateiner,
Pfanschmied, Rhael, Richthauser, Gosnoviczer, Amman, Lang, Rholler,
Rombauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard, Tribel,
Raichenburg, Borad, Zabeier és a többi: egy egész tömeg ősrégi
patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de
különösen a magyar szabadságharczok történetében.

II. Rákóczy Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt
volt a fejedelemnek a második ágyuöntő műhelye. Ha egy elvesztett
csatában ott maradtak ágyui a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön
előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az
elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mondurja, csak
Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei.
Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb
kurucztábornok vezérlete alatt, a ki egyúttal a kurucz sereg
legdaliásabb alakja, s leventei délczegségre még a fejedelemnek sem
enged. Andrássy István báró uram ő méltósága.

Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül
magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán
hajdui; szepességi fiuk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk,
felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok,
hanem azért németek: német kuruczok. Rákóczy Ferencz legjobb katonái.

Tíz órakor megkondul az öreg harang a nagy templom tornyában, első
versét kongja a készülőnek a sylvesternapi isteni tisztelethez.

A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros
nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas
daliáktól kisérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt
pápisták, a kik azt kivánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok.
Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabaier Jób uramnak egészen
mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piaczon azalatt, a míg ő odabenn a
templomban predikál.

Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van a királyok és
dynasták emlékeivel, a kik itt időztek, a várost fejedelmi
összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide
temettették, szobraik, sirköveik, padjaik ott pompáznak most is.

A pompás cathedrale Szent Jakab nevét viseli. Az oltár a faragó és
festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab
kőből van faragva, a nagyszerű orgona mind a régi patriciusok
buzgalmáról és bőkezüségéről tanuskodik; hanem ez idő szerint protestans
szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne,
a hogy a katholikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket;
csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, a míg a reformált
szertartás végbemegy.

Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzoleum. Ez idő szerint
legféltettebb helye a városnak; melynek fentartását minden
capitulatióban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak,
nevezetes embereinek siremlékei. Művészi faragványú dombormű
csoportozatok, a mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Judás
árulása, Krisztus a Gecsemáne kertben, az utolsó itélet, a feltámadás, a
megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdreborultan
bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes,
zsinórdolmányos, sarkantyúscsizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva,
hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke.
Még jobban bizonyítja ezt a Sámson basrelief, a ki a szamárállkapocscsal
filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczy
György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos
ideig tartotta Lőcsén székhelyét.

Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patriciusok előjoga,
meg az olyan kitünő férfiaké, a kik mint tudosók, vagy lelkipásztorok
kiérdemelték, hogy a hálás utókor márvány emléket emeljen hamvaiknak.



III. FEJEZET.  A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP
ASSZONY.

A nagy harangozásnak mégis csak az lett a következése, hogy igen sok nép
felgyűlt a templomba. Egyrészt áhitatosságból, másrészt pedig azért,
hogy az új ruháját megmutassa, a mit most vett a sylvesteri
sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye,
tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, a
mit épen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek
bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a
templomajtóban főbiró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden
bemenőt szemügyre vegyen, vajjon a rangját megillető öltözetet huzta-e
fel a hátára? mert ha nem azt huzta fel, azonnal visszakergeti, hogy
cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben
kérlelhetetlen s a mint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, a
milyenben a czéhbeli mester jár, épen úgy visszafelé sem szabad senkinek
degradálni magát, s a patricius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez
igen jól van: a ki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a birónak a
neve.) Még pedig egy tanácsbelit. De-Hortis, fegyverrel és vassal
kereskedő urat. Ez egy öles termetű athletai alak, a kinek csak két
hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy
viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a
hasa nagyon is előre domborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni,
hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet
azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni,
mintha srófon járna. A birói pálczának az arany gombjára ha felteszi a
kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza,
mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert;
s mikor az egyik szemöldökét felhuzza, a másikat pedig lehuzza, az
előérzetet nyujt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán
nincs begombolva.

– Hogy látta meg onnan alulról? dörmögi a bajusztalan óriás.

– Birság: egy pint bor! szól a kérlelhetetlen itélő biró, a mire a többi
senator urak helyeslően integetnek.

A biró úr háta mögött áll egy hosszura felmagzott diákképű ifjoncz: ez a
birónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a
«birság» szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyilt kabátját.

– Oh te fiam csak hagyd úgy, téged senki sem birságol meg érte. Csak a
senátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok,
akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet
végig kigombolják s utoljára panyókának viselik a mentét. Principis
obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltives ajtajához a
városbeliek, minden családapa a maga életpárjával és gyermekeivel, a kik
a senatorok során végig haladva, emberségtudással üdvözölték a
tanácsbelieket egy «prosit Sylvester»-rel. Alauda uram valamennyit a
nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik és mi a világi
foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, a hogy
másutt szokás. Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen
koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan
szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van
a «harangozó ház», abba elhelyezik, mindennel ellátják, de rongyos ruhát
Lőcse város ruházati szabálya semmi szin alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját
kápolnájuk van, a melyben Istent dicsérik, «leprosorum ecclesia»; a
kelyhet, melyből az úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templomatya ki jön jelenteni,
hogy a kántor már elkezdte a hivekkel együtt a «Perelj uram perlőimmel»
zsoltárt.

– Ha elkezdte, hát csak folytassa, mondá biró uram. Sok verse van annak.
Még mi nem megyünk be! várunk valakire. «Frauendienst, vor
Gottesdienst». Elébb az asszonynak, azután az urnak!

– Nagy gavallér, biró uram! jegyzi meg erre Engelhard patricius. (A
hires harangöntő milliomos a maga idejében.)

– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard senator uram, mert a
nemesi czimerében egy koronás asszony vagyon.

– Kérem: az angyal!

– Angyal, vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek
annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek
vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a
kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

– Honnan gondolja kegyelmed?

– Mert nagyon kivánja. S a mit egy asszony kiván, az megtörténik, ha
mindjárt napfogyatkozást kivánna is. Ez a mienk olyan asszony: a mikor
megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s
bárónénak czimeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból.

A senator urak csendesen nevettek.

– Mi az? Mit nevetnek? tudakozódék a hosszú termetű urfi az apja vállán
áthajolva.

Alauda uram hátra csavarta a fejét.

– Te Wenczezlausz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek
a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy oda kapta a
bőrét a nyelvehegyének, hogy feljajdult rá.

– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a
senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre
nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat
is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni,
meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?

A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a
hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony
lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér
hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme
idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a
bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a
litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a
fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán
kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a
templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.

Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a
tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb,
mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb
mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte
mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz
ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos
kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve
Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az
erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd
észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a
százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.

A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az
iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha
megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

– Üh! Micsoda szarvasló ez? kérdi Wenczezlausz.

– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier:
ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép
asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord
magával, mint a nap!

– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga
is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus
megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé
hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a
nélkül, hogy a lováról leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság,
mert magyarul volt.

– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő
lovagjától.

– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok;
felel rá szabad szájjal a lovag úr.

– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga
is rögtön a lutheranus hitre tér át?

– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se
halottakban.

– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány
beszédért?

Andrássy István nevetett.

– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.

– No hiszen az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban
féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)

– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az
úrhölgy.

– Annak meg inspectióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a
templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem
censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az
úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül
csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi
leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő
szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a
lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló
jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az
úrnő, alig hallhatón suttogva:

– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég
lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva,
imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve
se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő
felé fordult.

– Hüh be szép asszony volt ez! Fohászkodék fel Wenczezlausz urfi.

– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond
fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony,
hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.

– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a
hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még
azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».

– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának iszsza.

A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a
zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor
Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.

Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse
szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű
kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony
vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba
voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem
birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha
abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság
mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A
kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!

– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós
astrologus, s tovább evezett a két mankójával.

– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi
rögtönösen.

– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom
minden tréfa nélkül. Az idei új esztendő napján épen éjfél után egy
órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a
kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a
képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor
Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy
ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az
oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e
mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de
Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már
vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a
præludiumot.



IV. FEJEZET.  SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; –
SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert
annak a pompáját nemcsak a művészi remeklés teszi nevezetessé, de még
inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, a mik minden egyes
oltárműhöz, kathedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia
nem járhat végig közöttük, a nélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha
most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve,
azt mondaná: «csiribili emberek!» ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az
ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, a mi történik:
«dobzse, dobzse!» Ha az a márványba faragott kép, a ki két sarkával egy
fekvő oroszlánt tapos, csak kinyujtaná egyszerre a karját s odamutatna
az átelleni falra, s elkiáltaná magát: «hova lett onnan az a kép, a mit
én oda állíttattam?» A hatalmas nagy dynasta Thurzó az a márványszobor,
az az eltünt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, a mit a
lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el,
szemközt a templom patronusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mind azok
az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap
prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, a midőn
nagytiszteletű Zabeier Jób uram arról a textusról tartott hatalmas
prédikácziót, hogyan verte meg Gideon az amelekitákat és filiszteusokat,
kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczy Ferencz fejedelem, az
amelekiták és filiszteusok pedig a németek és ráczok. Verjük mi azokat!
A prédikáczió után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér ő
kegyelmességének hadi rendeleteit. Amen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhitattal, csak a senatorok padjában
hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfuvás; sorba járván a
prédikáczió alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a senatorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona
karzata alatt. Akkoriban készült ez, a mikor Lőcse szabad köztársaság
volt, tizek tanácsával és elnökkel. Valamennyi souverain senatornak
czímerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az
akkor!

A prédikáczió végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán,
(Kramerius patricius készíttette azt) a művészien előadott præludiumot,
melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melodiái a Rákóczy-nóta
búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál bassus hangja,
s ez ismeretes bugásra mind az egész gyülekezet talpra áll s egy szívvel
és szájjal rázendíti a zsolozsmát: «Eine feste Burg ist unser Gott!»

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a
lélek minden arczra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A
gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanuk (martyr)
lesznek. A lelkesedés szent tüze gyujtogat. «Erős várunk nekünk az
Isten!» Benne van e dalban minden, a mi az embert a föld sarából
felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az
önfeláldozás, a jellemerő, egész fel az Istenimádásig! Kihivás a haragos
bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor
elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a
rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez,
se nem hókusz-pókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép
fölötti fülkében, a ki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral
elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt tizenkét senator az oltár elé járul, a hol a
nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úrvacsoráját. Úgy szokás, hogy
esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra
feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek
nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elől a gyermekek,
azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután
bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül
maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templom-portale alól kilép, így szól Gosznowitzer
patriciushoz, ki félfejjel hátrább lépdegél mögötte:

– Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

– Hisz a szemem is könyezik a hidegtől. (Ezt Wenczezlausz urfi mondja, a
kinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

– Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak
fűtve.)

– Majd lehűtjük őket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz;
elől biró uram egyedül, mellette a hosszú legény fia, a ki az apja
bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé
néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási
freskofestményű jelkép ékesíti; a Bölcseség, egyik kezében négy
összetekeredett kigyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában
egy serleg, baljában egy kancsó, a miből a bort nem a serlegbe, hanem a
háta mögé önti; a Türelem, a ki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, a
ki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal
és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniusok. Ellenben a
feljárás a tanácsterembe az arkádok felől van s ott a homlokzatot csak
egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre az van irva:

«Pulchritudo est civitatis Concordia». (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai
vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornácz, két sor
tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piaczra. Itt
szokták tartani a diszlakomákat, a miket a város ad rendkívüli
ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A
kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályusan van már kikopva. E nagy
vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg
egyenesen a boros pinczébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a
támlásszéke, hátlapján a rajta ülő czímerével, az elején a városéval, s
e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang
emblemái.

Mert daczára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli,
haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patricius a
tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja
van, annak a hegyébe azt az ó-német palástot, a mit még Salamon király
alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által
szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilegiumok jelvényét.

A mint azt fölvették, leülnek a senator urak az asztal körül. A fiatal
De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a birónak ellenfele. Csakhogy nem
akar nyiltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja.
Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra
a hatalmaskodó podesta ellen, a ki úgy viseli magát, mint egy doge. A
tulsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád
patricius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a
ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a
szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az
oppositióba.

Biró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félre kacsingatás.

– Próbáljuk meg elébb «in anima vili»: azaz, hogy «in carne vili»
(hitvány párában, olcsó húsban), dörmögi oda a főjegyzőnek s aztán a
táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyülést.

– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Ime itt
vagyon ő kegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró
Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk
intézett intimatuma, melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és
nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el.
Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen,
miszerint a tanács limitatiója mellett ő kegyelmének a háztartásához nem
rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

– Tizenkét font hús! kiálta fel haragosan De Hortis uram s nagyot ütött
az öklével az asztalra.

– Ököllel tanácsasztalra ütés: birság, egy pint bor! diktálá csendesen
Alauda uram.

– Jól van! Fizetem. De már most kérdezem, hogy mire egy asszonynak
tizenkét font hús? Hisz ennyit a hires nagyehető Klausz sem birt
elfogyasztani, a ki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem
poláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a
bőre fáintabb legyen?

– Csak csendesen, De Hortis senator uram, csitítá a szónokot a biró.
Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem
«guló», se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának
az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein
kívül még van tizenkét inasa.

– De hát minek hord magával tizenkét inast?

– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy
tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy
étekfogó, egy hajdu, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy
kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász, meg egy
kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni
rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a
vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei
ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, a kiknek idejében a
vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt
mondanák rá: «pfuj! fösvény utódok».

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. A mi azonban nem hűté
le De Hortis ellenmondási kedvét.

– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kisérettel hozzánk
Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt,
peczért, trombitást, bohóczot is, szivesen látnók minden pereputyostól;
de ilyen időben, mint a mostani.

Egy általános «ssssssssss» hang szakítá félbe a beszélőt, a mitől az
megijedt, s a mint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mindaketten
lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette
bátorságát s dörmögve ült le a helyére, «hát hisz én nem bánom, ha egy
egész tulkot vágnak is a számára mindennap».

A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:

– Hiszen csak ne communikáltam volna ma! majd megmutatnám én biró
uramnak.

Biró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a
város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

A próba kicsiben sikerült, sugá oda a főjegyzőnek, most paulo majora
canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen Újesztendő napja, a
mely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban
székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van
szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, a kinek méltóságát
tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy
hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek
a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a
patriciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan
megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, a mit az ösztökölésnek
véve egy újabb kisérletre, fel is szólalt.

– De hát mégis talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni
ez a holnapi barátságos ebéd?

Biró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy ügygyel-bajjal, mintha
nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kivánt étlapot s
foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, a
miknek a végén ez a horribilis summa resultált:

«1645 forint 33 krajczár.»

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész
tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetetlen
kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezer hatszáz negyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog
hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak biró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét,
volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű
polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa, ez mind a kettő az ő
embere volt.

– Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! sugá a
jegyzőnek. Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

– De már ennek állok elébe, dörmögé De Hortis uram, s mint a neki
türkőző birokhős, felgyürte a két karjáról a német palást bő ujjait.
Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

– De Hortis senator uram, vágott a szavába Alauda uram, kegyelmed
felgyürte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Birsága egy pint bor.

– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis
ellene mondok ennek a projektumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz
engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka, hanem az, hogy mi
itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha
lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, a mikor a
császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen
lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt,
arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak
kiéheztetnek bennünket s akkor mi egy dáridóban annyi mindent
elfogyasztunk, a mennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres
őrségnek. Ezt difficultálom.

– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek e miatt a fején! replikázott az
ellenzéki szónoknak biró uram. Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás
uram? annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk.
Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marczipánnal tartjuk ki
őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog
éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis senator
uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal senator sehogy sem szerette, ha a hasára czélozgattak. Hogy
nevetni kezdtek, megrőkönyödött és leült.

– Csak én ma ne communikáltam volna! agyarkodék kalap alól a harangöntő
nemes úr a szomszédjában.

A tulsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a hires
kecskefaggyugyertyák gyártója, a miket hét országra elhordanak.

– No én ugyan nem tartom a gyónóczédulát a szájam elé, pattogott ez a
nemes úr, De Hortishoz fordulva. Most már csak hagyja rám, öcsémuram;
majd én kötöm meg a nyakravalót biró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg biró uram nyakravalóját?

– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotárius úr, mondá
engedékeny hangulattal Alauda uram. A senátor urak aztán törüljenek a
tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentirás. Nem bánom, ha
egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencznek
ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans quantum volt biz az.

– No de ez ellen ne szóljunk, mert a senator uraknak egyike az érdemes
mészáros czéhnek az előljárója, sugá De Hortisnak a baloldali
szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepositiónál egészen hasonló tekintet
fordult elő. A sör-præliminárénál erősen volt érdekelve a harmadik;
az aszuboroknál meg a negyedik, a méhser, a marczafánk és
viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy
senator, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt senator, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit
nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével biró uram
térdén s a szemöldökével egyet inte. Az odasugott neki, mintha tubákkal
kinálná.

– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és
vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva
éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó positióban olyan furcsa számarányok
fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított senatorok
is el kezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre
ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban
kiabálták:

– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = husz forint! Nádméz =
harminczhárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kálmusgyökér = hét
forint!

– Estére pedig illuminatio lészen, harsogtatá, re quasi bene gesta,
Alauda uram, négy mécset minden ablakba.

Az illuminatio szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból
vékonynyá lenni s aztán folyvást lassubbá vált; mikor a négy mécs
kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: «magyar bors = négy
forint; – ez nem is sok! úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre
magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, a mikor a
rettenetes vádat kiejté:

– És sáfrány = tizennégy forint!

Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

– Nos? hát? mi az? kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

– Hát! ez a sáfrány!

– Igen is, jóféle sáfrány.

– De tizennégy forint áru sáfrány!

– Hát a sáfrány drága.

– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a
tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer a sáfrányt a levesben;
tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint áru sáfrány. Ezer kék ördög!

– Az «ezer ördög»-gel való káromkodásért – birság egy pint bor!

– No hát csak kilenczszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy
forint áru sáfránynyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de
Rákóczy fejedelem egész compánia palotásának a mundérját mind sárgára
nem festem.

Biró uram most felállt a székéről, s tekintélyenek egész sulyával vágott
közbe.

– De Hortis senator uram, a miért kegyelmed Rákóczy Ferencz fejedelem úr
ő felségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a
fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg
elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett «birság»
pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az
ellenzéki szónokok. – Így pedig «duplex libelli dos est» (kettős haszna
van a könyvecskének»). Először a tanácskozási illem fentartatik;
másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt («pro publico bono») a
birságok pintjei közczélra világítanak.

Boldog idők voltak…

… Ha visszatérnének.



V. FEJEZET.  A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re
felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a
protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől,
hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána
gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét
visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt,
az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).

– Feras mihi clavim pincernarum! parancsol biró uram az ajtónállónak.

Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű:
Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire
az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus
classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által
ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori
birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé
«feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum,
ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne
nyuljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát
holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek
mondta.

– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a
tanácsterem ajtaját maga után betenni.

– Hát a janitor mire való?

– Annak kötelessége az «extenebratio».

– Vagy úgy!

Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk
kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva
– hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót
tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a
kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli
napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem
részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép
megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal
teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre
már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek!
Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És
elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő
átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a
«divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott,
üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad,
ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a
hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az
összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz
magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor
Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai
termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor
később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább
mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket
el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay,
Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig,
ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter
czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az
utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok
közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó
kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az
asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé
tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság»
pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz
akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek
számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek
belőle, csak egy rénes forint.

A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni
nem szabad.

A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni
sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak
poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. –
Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De
Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a
neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a
tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül,
dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol
érhesse őket.

De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve
kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az első verset:

  «Vinus, vina, vinum
  Nomen adjectivum…»

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba
felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után
ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti
komoly patriciusi méltóságát.

– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb
érkezettől.

– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem
extenebraltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát
ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón
a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a
határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat
a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.

Wenczezlausz urfi nem találja a kulcslyukat.

Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög
azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei
egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor ő rajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő
eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg,
előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.

– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros
szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.



VI. FEJEZET.  KI AZ A FABRICZIUS?

Ott áll életnagyságú arczképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta
mögött a falra akasztva.

Ő az a Fabriczius István, a ki Lőcse városát a nagy tűzvész után újra
építtette, a ki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst
szent szobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a
városház falrejtekeiből napfényre hozta, ki a hatalmas Máriássy-család
kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; a ki Lőcse városát
Rákóczy Ferencz hűségében megoltalmazta, s a ki nagyobb jóltevője volt a
városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig
Fabriczius a maga birósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára,
rejtélyes vízvezetékkel, a minek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat
a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.

Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás
emlékének.

Csakhogy ebből az arczképből alig maradt az élő alakon más, mint a
rideg, kemény arczvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van
nyirva a fején, a kuruczmódra «S» betűként kunkorított bajusznak csak a
tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres
csillagokból, a mik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.

Mégis ráismernek abból a tekintetből, a mivel végig néz a belépőkön, s
hideg borzongás futja el tagjaikat.

– Nos! szól az asztalnál ülő alak, lépjenek be az urak! Mit állnak meg
az ajtóban? Nem vagyok én kisértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be,
hanem a jezsuita folyosón keresztül, a minek én ismerem a kijáratát. Én
vagyok Fabriczius István, a biró; – egy kissé megváltozott az arczom,
hanem én vagyok az.

Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a
másik alak kisértetnek.

– Foglaljanak kegyelmetek helyet. Inte Fabriczius a tanácstagoknak.

Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius
elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.

Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy
ott van.

– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, a mióta eltávoztam.
– Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták
visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf
hirtelenül elpártolt a fejedelemtől s a császáriak részére állva, mazur
csapatjaival végig pusztította felső Magyarországot: szabad királyi
városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy lengyel király ő
felsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen.
Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és arany serlegeket, a
mikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, a ki nyilván meg
van vesztegetve a császáriak által, a helyett, hogy a király elé
bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott,
megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, a hol az
ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott? azt talán az arczom is
megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett
ebbe a kelepczébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem
ennek a napja vagyon. Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hirre, hogy én
megbolondultam, más birát választottak. Ezt tehették. A ki bolond, az
nem lehet biró. – És e szerint most két főbirája volna Lőcse városának.
Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két
birája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.

– Hát akkor én vagyok a bolond! kiálta Alauda uram felförmedve. Ezer
sánczárok tele ördöggel!

– Táti, ne káromkodj, mert megbirságolnak, suttogá a háta mögül
Wenczezlausz urfi.

– Te mondád, s mondom s mondja ez a protocollum, a mit ez asztalon
hagytak kegyelmetek; felelt rá Fabriczius.

– A tanács határozata! erősködik Alauda uram.

– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő
tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet
mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig
védte azt a várat a hős Zrinyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek
dicső édes anyja. Hirhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el
hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő practicához folyamodott az
árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon azokat az
élelmiszereket, a miket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és
őszön át gyüjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a buzát vágta,
hol az ellenséget; – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni.
Lakoma, dinomdánom folyt éjjel- s nappal, s mikor aztán az ellenség
ismét körülzárta Munkács várát, akkor előállt Absolon, meg a várnagy:
elmondták ijjedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán
vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg
álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit
engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát
vette feleségül Löffelholcz generalis. Ez a császári vezér tartja most
Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalváról közelebb nem
bátorkodik az ágyuink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét.
Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni
Lőcse városa patriciusai!

Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.

– Én, kérem szeretettel, hebegé vékony hangon a protonotarius, csak
leirtam, a mit a tanács határozott.

– Alauda biró úr indítványozta, mondá a kamarás, a fejét a palástja
gallérjába húzva, mint a töviskes állat.

– Én ellene mondtam! sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő
senator.

– Nagy vitánk volt miatta! bizonyítá a harmadik; és így sorba
valamennyien. Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.

De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik
magukat, még utoljára ő marad benne a gyanuban.

– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor semmi
és semmis! mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet
húzott a protokollumon végig, egy szegletétől a másikig.

– Menjünk innen, Wenczezlausz! hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a
másik biró, Alauda uram. De Wenczezlauz már akkor nem volt ott; ő, a
mint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliczczelt onnan, magára hagyva
az öreget, a ki aztán gombos pálczájával nagyokat ütve a padimentumra,
rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra
taszigálva a «prosit Sylvester»-rel gratuláló polgárokat. Lenn a
piaczon, a mint az oszlopcsarnokból kilépett, épen akkor tolták
keresztül az útjában a sánta astrologust, Kornidesz doktort.

– Nos, Alauda uram! hát mit mondott a kétfejű gyermek? kiálta rá
csufondárosan a doktor.

Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a senatori német tunika még most
is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve,
odadobta a silbakon álló hajdu fejéhez s aztán dupla lépésekkel
vágtatott a piaczon keresztül diagonalis vonalban a Thurzó házához.

Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius
uramnak (ki szívből, ki szinből). Olyan tekintély volt ez Lőcse
városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné
tett.

– És most, igazítsuk ki a tanács határozatát, mondá Fabriczius biró.
Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg
generálisa és főtisztjei új esztendő napján rangjukhoz és a helyzethez
illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók.
A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete
kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, a minő a táborban fekvő
katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen
adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis senátor uram;
minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós
pisztolyt, a miben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek.
Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon
jól, hogy a milyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk,
báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez:
ép olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda
bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, a míg minden embert az
asztal alá nem ivott. A miért is Bercsényi Miklós fővezér uram ő
kegyelme nem is hivja őt másképen, mint «Kocsmagenerális». Ha ez elkezd
mulatni, abban nem hagyja száz ágyudurrogásért. S szép asszonyt
csókolgatni csak nem olyan gyönyörüség neki, mint ellenség vérében
gázolni.

A tanács urak mind rá bólinták a fejeikkel, hogy a biz igaz.

– A mi pedig Korponayné urasszonyomnak a dolgát illeti, folytatá
Fabriczius, ő nemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga, mint hites
felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész
léhütő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem a ki nem
fegyverrel harczoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy
negyvennyolcz óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, a
hogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a
főzőkanalat s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból
hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kis gyermekét is
ringassa el maga kezével, ne bizza dajkára, hopmesterre. Háboruban
vagyunk!

«Helyes! Nagyon igaz!» zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól
emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképen; minden ember
összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz.
Korponayné asszony sem külömb nemes asszony, mint a többi.

– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve
eltiltassék! folytatá a dictált határozatokat Fabriczius uram. Szemtelen
fehér személyek, a kik a katonákkal szóba erednek, a kik csintalan
nótákat utánok dalolnak, korbácscsal megfenyíttessenek. Takarodó után a
kocsmák bezárassanak, s a mely polgárt az őrjárat az utczán lámpás
nélkül talál, s okát nem tudja mondani a küntekergésnek, reggelig a
hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az
utczán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig a
«Ketterhäuschen»-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra
ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszoruval
ékesíttetvén, a «szégyenkapun» kiseprűztessék!

E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.

Pobszt senator ugyan ennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:

– Talántán czélszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak ő
kegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni,
ratificatio végett.

Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a
székére.

– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a
polgároknak én parancsolok.

És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett
kihirdessék a város minden utczaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű
pallóstartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős
pillér elé, s a Ketterhäuschen ajtaja kinyittasék, hogy a kik szóból nem
érthettek, a jelekből értsenek.

Most mindjárt helyreáll a régi rend!

Midőn Fabriczius biró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt
senator nyájas hajlongások között:

– Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbiró uram?

– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez
az én otthonom.



VII. FEJEZET.  A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A
KŐASSZONY.

A Ketterhäuschen[1] valóságos díszítménye volt a szentháromság piacznak;
remekműve a lakatos mesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára
alkotva, egy hatszegletű kaliczka, kuptetővel, azon födeles
tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig
egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humoristikus gondolat volt e mű
alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni
fel e vaskalitot, miután az arra a czélra szolgál, hogy szerelemből a
bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve.
Két nehéz lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van
befestve, a torony pedig piros.

(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva
kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a
lutheránusok építettek templomot később.)

A mint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb
leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa,
a kinek szeme van, hogy a Ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este
ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr
fusson át a testén a szép leánynak. A Ketterhäuschen áldozatára vár.

Nem kevésbbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi
oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan
van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, góth ornamentika
czikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony;
mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima, ajka fölött
kunkora bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős
házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két
kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyuló vaskarikába kitűzik a
palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei
szerint, a ki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.

Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, a hogy most hordják a
bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.

Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú
törvényről; kiváltképen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor
minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, a kiknek, hir szerint,
nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.

Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a
derült égből jövő száraz mennykő.

S ez annyival érzékenyebbül esett, mivel hogy azon idő óta, hogy Alauda
uram volt a biró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az
erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piaczon, nem vitték be
a biróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. A kurucztáborral
együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik
matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kuruczok
iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi
kötelességük lehetett.

Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért birónak szigorú
föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle,
hogy Rákóczy Ferencznek ő és Engelmeyer a legkedvesebb két embere a
Szepességben. Ő vele még a kurucz generálisoknak sem tanácsos kikötni. A
lőcsei biró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor
felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.

Arra az egy szóra, hogy «megjött Fabriczius!», olyan csendesség lett a
városban éjszaka, hogy nem lehetett az utczán egyebet hallani, mint az
őrjárat alabárd-nyelének a kopogását.



VIII. FEJEZET.  A MADÁR A KALITBAN.

Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai
őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb
pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze
az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló
mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték
a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy
spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy
generálisnak a kuktája. Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még
tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is
megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára
gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve
a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét
felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá:
«Hopp Gevatterek!»

– No! mi az?

– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a
hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok;
ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!

– A bizony, fehér személy czipőjének a nyoma.

– Utána!

Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az
üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy
a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az
oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a
nyomai meglátszassanak.

– Eltünt a ringyó! szitkozódék Wenczezlausz.

– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta,
véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert
jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére
törekedjék.

– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni
az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

A diáknak tetszett ez a sport.

Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A
menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt
védelmezte.

– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát
tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan!
Megkerítjük!

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s
úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot
bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az
oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör
házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki
iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.

A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz
észrevette.

– A hol fut, ni! Héj az én édes szemeim! Elejbe a ruddal!

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú
prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a
fejére húzta.

Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy
olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak
tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel
akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka
siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az
ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna
vele Denkmalnak.

– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a
városházára.

S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem
fogta a dolgot, felkisérték a városházára.

Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a
rudlámpással.

Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki
tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

– No! megállj! Ki vagy? rivalt rá, ijedtében vitézül, Wenczezlausz.

– Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.

– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a
lámpása?

– Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?

– A városházára, egy leányt fogtunk.

– No no! Hol van?

Wenczezlausz odavilágított a karos lámpással a leányra.

Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a
kantusáról (talán egyébről is).

– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán
elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu
asinorum rex. Tu bos trismegistos.

– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz
ez czélzás!

– Tudod-e, hogy kit fogtál?

– Nem mutogatja a képes felét.

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit
mond.

– Te szerencsétlen! A biró leányát fogtad el!

– Micsoda? az én hugámat?

– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A
Fabricziusét.

– Hahhó! hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális heccz lesz!

– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz
bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való.
Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos
előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a
harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a
bokrot, hogy a védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A
Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak;
a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos
tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez
nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók
golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy
a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van
a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat
leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

Épen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.

– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig
minden rendben legyen.

S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá
a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.

– Mi tetszik, nemes uram?

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott
Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

– Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbiró úr?

– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek
megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit
kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben
bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát
kegyelmed mit kiván velem közölni?

– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet
fentartani.

– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az
őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az
utczán.

– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a
parancsolatot.

– Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.

– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott
marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény
tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.

– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró
uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát
halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához
kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa
hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el
mellét, mondá ki itéletét:

– Akkor – negyvennyolcz órára legyen kitéve a Ketterhäuschenbe.

A jelenlevők mind csendesen zugni kezdtek.

– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve!
Pogánynak is sok volna!

– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. –
Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a
szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.

– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban
érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom
kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?

– Még van egy úr, a ki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.

– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon
Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

Alauda uram vissza tért az őrjárathoz.

– Jöjjenek kentek utánam.

– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda
betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két,
karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a
Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott
Andrássy tábornok.

Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.

– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne
fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s
azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik
vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy
éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal
ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne
nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt.
Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a
siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a
megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi
napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!

A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a
fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait
mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a
kalitban? Vajjon ki lehet?»

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s
dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen
illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok
felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem
tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is,
kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely
voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje
alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét
megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói
az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy
István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a
szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a
harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az
az akkori viharos időkben.



IX. FEJEZET.  VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan
késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk
meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott
volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben
mások is voltak.

– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan
órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem,
a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok
kegyeddel beszélni.

– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái.
Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék
mellém ülni a főhelyre.

– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra
ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a
Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban
egy nőszemély kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám
s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?

– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a
kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután
gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.

– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le
a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel
egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a
pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya,
biró uram.

– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az
imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én
családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s
minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a
ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.

– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a
Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a
lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt,
hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse
borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga,
nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi
pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a
divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.

Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris
leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő
senatori palástja ujjaiba.

– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az
éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.

Ez meglepte a tábornokot.

– Ezt valóban nem tudtam.

– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg
a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német
főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig
helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.

– De hogyan szökhetett meg?

– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül
szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony
mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját
csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos
építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.

Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.

Andrássy tábornok vállat vont.

– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az
egész.

– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral,
mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most
a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül
cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.

– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a
katonai parolát meg nem sérti.

– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt
ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy
nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül
számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon
átjönni.

– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy
holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd
oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet
alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.

– S ez a feladat Korponay Jánosra van bizva?

– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.

– S megbizható ember Korponay János?

– Felelek róla.

– És a feleségéről is?

Andrássy István arcza egyszerre lángba borult.

– Mit tartozik én rám az asszony! szólt felindultan.

– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének?
– nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A
feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt
eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd
szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.

– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a
kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.

Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.

– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá,
hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott
feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a
harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve,
megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így,
akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett
küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz
aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán
ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a
lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres
kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a
feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a
ki az izenetett vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a
kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota,
Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni
negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül,
végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett
más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja
levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása
meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az
elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a
vesztőhelyen eltemetve!

Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá
lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.

– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen
leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében
lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még
rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza,
és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet
oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit
zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a
szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a
felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott
már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni.
Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló
lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét,
apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve
volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha
engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja
nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs
kegyelem!»

Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.

Andrássy a keblébe dugta azokat s maga elé dörmögé:

– No ez bolond egy história.



X. FEJEZET.  AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész
vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított
kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag
levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak
dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a
léptek hangját tompítja.

Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert
világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen
rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott
reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik
ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető
ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben
a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták
dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények
közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor
Rákóczy-nótának fog nevezni.

Ismerik is egynéhány versét a kuruczok, még a tótok és németek is.

A fehérszemély elég hangosan dalolja:

  Lám a német mily kövér
  Bőribe se fér,
  Mégis mindig enni kér;
  Szegény magyar vér!

Egy pár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét,
mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

  «Ne sírj kis lyánkám, ne félj!
  Minden jót remélj:
  Megszabadít a kevély,
  Majd ha jön az éj!»

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a
huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a
zuzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani
sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki
parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő
lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.

Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes
kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény,
két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az
arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza
fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja,
de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös
félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő
cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket,
czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló!
toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált
egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy
benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy
zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy
az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.

Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából
nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi,
hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság:
a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján
pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki
két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül
tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja
azt a sajátságos reszelő kereplést.

– Hát te öcsém, Pelárgus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanuteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha tulsó
végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje
piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami
konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra
kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik
vele a tűzről pattant menyecske.

– Kávét őrlök, a hogy látja kegyelmed; felel a fiatal ember.

– Furcsa hivatal! jegyzi meg rá a kapitány. Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kaczaj támad a munkában levő menyecske részéről.

– Oh, te golyhó! Hát nem látsz?

Akkor néz oda jobban Korponay, ez biz az ő felesége.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a
tűztől piros arczára egy csattanó csókot nyomjon.

Nagyot sikolt rá az asszony.

– Jaj te! Eredj vele! Csupa jégcsap a bajuszod!

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül
össze a feleségével.

A míg Korponay a zuzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint
maga körűl; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelárgus, a ki
kávét őröl, az meg a szép Korponayné, a ki tésztát szaggat.

– De hát mit csináltok ti itten? kérdi álmélkodva.

– Én boszorkánypogácsát, Pelárgus pedig kemenczét fűt, kávét őröl, s
azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.

– Nem értem! Mi ez? Hát a cselédség?

– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn
pedig mi magunk ketten, Pelárgussal.

– Hát hová lettek?

– Beálltak katonának.

– No de ne tréfálj.

– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, a mi már tele van
pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

– No, de hát mit értsek én ebből?

– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki,
hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztitónak ki kell
takarodni a városból, a ki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza
van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint
főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynénak
csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak
kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, a kiket leginkább
nem nélkülözhetek, a kocsis, a ki lovaimról, s a præfectus, a ki
fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az
éjjel a belső frajomat is elfogták az utczán, tehát magam gyürkőztem
neki, s beálltam szakácsnénak. Oh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen
állapotban.

– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az
ablakban, a ki a porozóruhát kiverte.

– Hát az a fehércseléd is én voltam.

– De hisz ez infámisság!

– Mit? Én tőlem infámisság?

– Nem tőled, hanem a magistratustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen
helyzetbe hozni! Ezt nem türöm.

A nő engesztelően lépett hozzá, két kezét hátratartva (azok lisztesek,
sőt tésztásak voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most
semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga
ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred
számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem
van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.

S azzal csábítón mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített
cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiuvá tegye a
kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

– Eh! Hisz kegyelmed pálinkát ivott! Juj! Ne csókoljon meg!

S undorodva takarta el a kezével a száját.

Aztán toporzékolva fordult Pelárgushoz, azon töltve ki a haragját.

– Ugyan! Pelárgus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót,
hiszen kirontja vele a masinának a fogait!

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis
konyhazsámolyra s a térdei közé fogva a gépet, szakértő kézzel fogott
hozzá a munkához; aztán, nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú
munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.

– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az
összekötött kácsatollat, ott az ibrikben a tojássárgája, kenje meg vele
a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vas
födél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymásután! Kegyelmed
meg, kapitány uram, rázza le a kaczagányáról a havat, s aztán üljön le
ide mellém; szorítok egy kis helyet a lóczácskán, míg a pogácsa kisül.
Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

Korponay boszusan csapta le a kalapját a térdére.

– Hol jártam volna? Szénát, szalmát requirálni jártam. Az a lovas
kapitánynak az élete. «Csiripeljétek körül az ellenséget!» ez az
utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró
kutyának külömb az állapotja, mint egy kurucz lovas kapitánynak. A míg a
hajdutiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő
odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom
Istenem, hogy nem soká leszek én már kurucz lovas hadnagy.

A nő egyszerre abba hagyta a kávédarálást s gyorsan a férj vállára tevé
kezét.

– Mit mondasz? Hát mi lesz kegyelmed?

– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy,
mint főstrázsamester.

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy «halott», vagy
«főstrázsamester».

– Hát micsoda útra megy most kegyelmed, hogy annak olyan nagy a díja?

– Azt nem szabad megmondanom.

– Még nekem sem?

– Senkinek sem.

– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek sem
mondom el. No, mondja meg! Adok magának egy szép csókot. Egy egész,
kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsipte a férje
két piros orczáját, a hogy a «csóka csípi a fiát» s közel vitte hozzá a
tündérmosolygású ajkait.

– Nem lehet, angyalom.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a
kávédarálót, hátat fordított neki s addig-addig tolta le maga mellől a
kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

– Menj! Haragszom.

– Úgy is megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony
urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony s
felugrott hevesen és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két
meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

– Hát mégis csak kimondtad: verekedni indulsz! Te csatába mégy most!

– Hát bizony, édesem, engem nem igen küldenek diót kopácsolni; mindennap
ott járok, a hol a vasat, meg az ólmot osztogatják. De hát eddig nem
vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! se a kezedet, se a kis
ujjadat, semmi porczikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának az átalkötő selyem nagy
kendője alá.

A kapitány nevetett rajta.

– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb
kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

– Hát akkor mit beszéltél nekem főstrázsamesterségről?

– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más
is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, a mit Ocskay Lászlótól
elkoboztak. Szép birtok! Hanem hát annak, a ki azt megszerzi, meg is
kell adni az árát.

– Micsoda árát?

– Ugyanazt az árát, a min Ocskay vette.

– S ő mennyin vette?

Korponay a kardmarkolatára ütött.

– Itt van az ára az oldalamon.

– Ő kardcsapásokkal fizetett meg érte?

– Hát én nekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy
Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot, mert a felesége
szép asszony.

– Te féltékeny vagy?

– Nem vagyok az, az Isten látja lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet
is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen
erről. Hanem a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára
gazdasszonykodni?

– Ha nem volna az a kis fiu ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet.
De hát arról – tudod, hogy miket álmodoztunk.

A nő arcza e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább
szépítőszer. S ez igaz volt. Talán ez az «egy».

– Úgy-e? neki nagy emberré kell lenni? suttogá forró lihegéssel.
Hatalmas úr lesz belőle valaha?

Kaczagott ennek a gondolatnak!

S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az
aczélizmokat, a mikre gyermekének dicső jövendője van bizva, mintha
tudakolná, megbirja-e, a mit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem
kisértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

– Nem csókolod-e meg, mielőtt erre a nagy útra mennél?

– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kis gyermeket megcsókolni
nem jó. Bizonyosan sebet kap. Csókold te, helyettem is, meg érettem is.
Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki czifra
bábot, aranyos lovat.

– Mikor hiszed, hogy visszajösz?

– Ha Isten megtart s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár
hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

– Csak épen jöjj meg, semmi baj sem lesz.

– Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó útat kell tennünk,
míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a
szobákban. Jöjj le, Pelárgus és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán,
Pelárgus: rád bizom az asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott,
Pelárgus a lépcsőig kisérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak
csak odakinn az utczán jutott eszébe, hogy «a bizony!» hát abból a hires
boszorkánypogácsából, a mit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott.
De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát
kinek a számára készítették azt útravalónak, ha ő róla megfeledkeztek?

Bizony másnak! De azon ő hiába töri a fejét, hogy kinek.

Nemsokára eltünt a köd fátyolába a lovas hadsor árnyékképe, a piaczon
csak az őrtűz lobogott, a Ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a
hulló zuzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás, függött
fénytelenül a szürke égen.

Pelárgus visszatért a konyhába.

Ez a fiatal ember egy előkelő patricius család ivadéka volt a
Szepességről. Még alig húsz éves. Rajongó kedély, tele költői
hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharcz táborát, s gyönge,
nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait
viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. – Gyakran látták
őt a vesztett csatákban felragadni az eldobott zászlót, s az újra
összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott
volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elől rohant a
veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a
hősök viselt dolgait, s énekelte, declamálta azokat az őrtűz mellett, ha
egy helyen megunták, odább ment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed
paradicsomában, mint Pelárgus a magyar szabadságharcz végdiadalában.
Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz,
hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a sors Pelárgust
Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta s drabantjává tette,
mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami czímet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a
kis gyermeke nevelőjének.

Aztán lett mindenes a háznál.

Sokat nevettek rajta – s ő azt is hálával fogadta.

A kik Rákóczy hivei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a
labancz pártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Korponaynét úgy imádta, mint egy szentet.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az
aranyhimzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésben segíteni
karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenségmegszállta
falut felgyujtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, a miért
ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket irni ideál képekhez: az
neki egyforma munka, nem: gyönyörüség volt, csak azzal a különbséggel,
hogy egyiknél az ő arcza még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig
kigyulladt; ugyanazok a nagy világoskék szemek, a mik egy költemény
elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könybe
lábadának, szikrákat tudnak szórni, mikor a csatában a bátrakat
lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe
beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden
arczvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélekzete ki nem
fogyott.

Ha megdicsérték, elpirult, mint egy szüzleány, ha kigúnyolták, sírt.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de
megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az
urasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost
a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét, nem bánta, csak
a százszorszép urnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni
a tűzhöz az ibrikben, a míg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült
pogácsákat, tányérra kirakta, egy párnak odasült a feneke, mert nem jól
volt a tepsi kikenve; ej de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd
mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s
megüllepedett, leszürte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a
tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból pyramist rakott egy
tányérkába s mindezt egy nagy réztálczára téve, bevitte az urnő belső
szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az urnőnek most
más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, a mivel az foglalkozott. A
kis fiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget
petyegett: «hát már, édes, én ezután leány leszek?»

– Maskarába mentek, kicsikém, a Pelárgussal.

Annak aztán nagyon örült a kis fiu, hogy ők maskarába mennek.

– A Pelárgus is maskara lesz? Milyen maskara lesz?

– Majd meglátod.

– De nem ijeszt meg?

– Aztán elmentek szánkázni.

– Óh, az jó lesz! Csörgős szánkán? Hová megyünk?

– A nagyapához. A hol az a sok tengeri nyul van.

– Az én nyulam is ott van! Az a fekete, veres szemü.

– No most szépen imádkozzál: azután megiszod a kávécskádat.

– Elébb innám én azt a kávét; Istenke nem éhes, de én az vagyok.

Pelárgus már el is készítette neki a kávéját s odaültette a kis
leány-fiut az asztalhoz s eléje tette a csészét.

– Otthon a nagyapánál a régi csészémet is megkapom, ugy-e?

– Meg, kedveském, ugy-e az milyen szép csésze?

– Szép! szép! De nagy! nagy!

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kis fiut. A szeme csupa köny
lett utána.

A mig a gyermek reggelizett, a nő hátravonult Pelárgussal a szoba
mélyébe.

– Látod, Pelárgus, hogy igazat mondtam?

– Azt gondolja kegyelmed?

– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonynyal. Te
látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a
hivei a fejedelmet egymás után, a mint a sorsa balra fordul. Az én uram
még erősen áll, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári
generálishoz ment küldetésbe.

– Tudom. A védőrsereg szabad kivonulása s a város capitulatiója felől
alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett
megkezdve Andrássy generális által, mint hogy két napi fegyverszünet
legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmi szert és
puskaport, a mit Fabriczius biró a határon átszállított, az innen eléje
vonuló lovasság belophatja a városba.

– S gondolod, hogy csak azért ment oda Czelder Orbán Löffelholtzhoz?

– Ha komolyan akarna Andrássy a capitulatióra gondolni, akkor nem küldte
volna hozzá Czeldert, a legkeményebb kuruczvezért s nem szabott volna
olyan békefeltételeket, a miknek az elfogadása képtelenség.

– S mik azok a feltételek?

– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, a mi lelkemre kötött
titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám
néz, keresztül lát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai
capitulatión kivül, a mi a legteljesebb becsület föltételeihez van
kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden
főtisztnek, a ki az ittlevő kurucz seregből a császáriba átlépni akar,
ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a
főstrázsamester ezredesi, a generalis brigadérosi rangot kapjon. Azután
a másik föltétel ez: a kinek Rákóczy Ferencz fejedelem valamely birtokra
donatiót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény
Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát
ezt én mind előbb tudtam mint te. Nyugtasd meg a lelkedet: nem te
árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek,
a mit nekem megigértél.

– Hogy a kis fiucskát elvigyem innen a nagyatyjához.

– Lásd! én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a
császáriak ezeket a föltételeket készek aláirni, s hogy Löffelholtz fel
van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka
rendkivül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van
hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyuöntödéje,
hadifelszerelése, pénzverő mühelye és a legrajongóbb hűségü német hivei.
A mint a lőcseiek beadták a derekukat, a mi német van a kurucz táborban,
az mind utánuk esik. A ki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet
olyan nagy jutalmat, a mit meg ne kapjon. Az idebenn levő kuruczok fejei
már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért
harczolnak többé: hanem csak az előmenetelükért. Hanem én keresztet
vonok a számításaikon keresztül.

A nő szeme olyan csodálatosan villámlott e szónál.

– Mit tesz kegyelmed?

– Olyan dolgot, a mihez nem kell ez a gyermek itt a közelemben.

– Én sem?

– Te meg épen nem.

Azzal hevesen megragadta a fiatal embernek a kezét s ezt sugá a fülébe:

– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De
vigyázzanak magukra, hogy Bethsabé helyett Judithra ne találjanak
bennem.

Pelárgusnak az egész teste végig ludbőrzött. Ő értette e mondás
fenyegető rejtélyét.

– Most nincs fecsegésre való idő, – mondá az urnő; neked sietned kell,
hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – A
mi ezután történni fog, annak majd hirét hallod az atyámnál. Neki csak
annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cziczelle az
ő ős anyja volt.

Pelargus arcza egészen felmagasztosult e névre. «Rozgonyi Cziczelle!» Az
a hősi asszony, a ki a férfiakat csatába vezeti, a ki a fejedelmét a
vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép
alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leirva a dicső teremtés,
mint a ki itt most előtte áll, magas, délczeg és karcsu; orczáin
rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek hol
kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, a miknek a fenekén tűz lángol;
néha meg zöldek, a hogy mosolyog, csábít, vagy haragszik, a haja meg a
sáfránynyal vetekedő sárga. – Ezt hibának is vette minden ember a
versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? de
hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

Lehajolt megcsókolni a kezét.

«Rozgonyi Cziczelle!… Miért nem lehetek én Cserni Száva?»

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi
mondakörből.)

– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán
siess az utadra!

Pelargus többet tudott az elégnél. A költői lélek divinál.

Az alatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, a mig az urnője
felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát
kellett magára venni. Illett az az ő sima arczához. Korponayné maga
kapcsolta össze a tulipiros százránczu viganót, hozzá a csattos virágos
mellénykét, a dudoros ingujjakkal, a fejét bekötötte előbb csipkés
főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolat kendővel, elől a
homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a
piros csizmát maga is fel tudta huzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyilóból előkerült Korponayné Pelárgussal, a kis
urfi elkiáltotta magát.

– Nini, a Zsuzsi itthon van már!

– Jól van, kis fiacskám! mondá az urnő, megcsókolgatva a fiucska
orczáit; csak nevezd Zsuzsinak az egész uton Pelárgus bácsit.

– Hát ez a Pelárgus? Jaj de szép maskara!

A gyermek elkezdett kaczagni, vége hossza nem volt a nevetésnek. Még
akkor is nevetett, a mikor az anyja elbucsuzott tőle. Eszébe sem jutott
neki a sirás.

Korponayné németül beszélt Pelargussal, hogy a gyermek ne értse.

– Vigyázz a gyémántomra az uton, Pelargus. Rajtad kivül nincs az a
teremtése az Istennek, a kire rábiznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól
betakargasd a bundába az uton. Felirtam a számodra, hol szállj meg
utközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz.
A gyermekkel is tótul beszélj s Marinkának nevezd. – Ne sokat
bucsuzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy
déczbundát, utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot s az elemozsiás
tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.)
A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, a mi az utra való, s
mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyilt ajtó mellett, hogy
utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig
eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó ház elé állni, ne lássa az
egész piacz, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltüntek a szeme elől, az urnő nem ment fel a lakosztályába,
hanem betért a földszinti pitvarba, a hol a cselédek laktak elébb. Ott
most üres volt minden szoba.



XI. FEJEZET.  A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

§. 23. (Statutorum.)

«Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, a végett, hogy azon
kikönyököljön és az ablaka alatt megálló férfiszemélylyel hivalkodjék,
jövő urnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt ekklézsiát
kövessen».

«§. 24. Kivéve, hogyha az ablakon dülőrács vagyon».

Mert ez a dülő-rács olyan egészen paragraphusformára lefelé kiöblösülő,
vaspálczákból és lakatosmű czikornyákból készült valóságos félkalitka, a
mi arra a czélra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utczára
kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, a mi által a jó
erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak
ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nem
igen értekezhetett volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt
csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas ur az, a ki a megyeház felől
közeledik, rézsut a piaczon keresztül. Öltözete, arcza, modora
tanusítja, hogy franczia gavallér, tollas háromszegletü kalapja alól
fekete allonge paróka omlik alá, simára borotvált arczát körülrámázva.
Arcza fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny
bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanus fiatalság az arczán,
a mit azzal csufolnak, hogy «örök»; csak a megduplázott toka bizonyítja,
hogy ez a fiatalság már a második stadiumát éli.

Ez az ur a szép Belleville lovag, veszedelme az asszonyi nemnek, nagy
szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari
főtiszt a kurucz hadseregnél. A versaillesi udvar által is azért lett
erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem
lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltürni, – a mivel
pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy «ez a
Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni».
Elküldték aztán Rákóczyhoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, a miket
ezzel a corollariummal fejezett ki, «hét eset közül egyben pofon ütnek
és kidobnak, de hatban sikerül». Ez a theorema Magyarországon is
alkalmazható volt, azzal a kis külömbséggel, hogy hét eset közül hatban
dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt,
nagy gyülevész állta körül a Ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt
leányt körülfogta a kofa nép, mindenféle csufsággal elhalmozták,
hólabdákkal hajigálták, pálczákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem
győzte a csőcseléket távol tartani tőle.

A franczia főtiszt odarugtatott a nép közé s szidta a féktelen hadat
francziául. Abból azok nem értettek semmit. A mig a lovával közöttük
toporzékolt, addig szétzüllöttek, de a mint odább ment, megint csak
összeröffentek s folytatták az arczátlankodást.

A lovag pedig, miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy
bántalmazott hölgynek öt percznyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga
után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a
lovát toporzékoltassa.

Erre megnyilik az az ablak s az ablakkosárban megjelenik a «coeur dame».

Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den
Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a
falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy
hallgatózzék.

A társalgás külömben is francziául folyik s azt Lőcsén nem értik.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

– Jó neki ottan, – mond az urnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az
értelmét.

– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.

– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel, azokat most eresztettem
utnak.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a
belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a
generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve
lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám
látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem
alszom.

– Ő itt lakik a házban?

– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a
bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom
az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az
öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az
első óranegyedben.

– Hogyan?

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a
szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a
recipéjére.

– És az én epigrammomra? kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

– Az egy szemtelenség!

– De hizelgő szemtelenség.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a
szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az
«occasio bona». (A jó alkalom.)

– No, és az occasio bona, az itt van.

– Az igaz, hogy itt van.

– És így kapitulál a vár?

– Ostrom nélkül nem.

– Az approchok már a bástyák alatt vannak.

– De még az akna nincs felrobbantva.

– Aphorisma ez? madame!

– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a
hódolatomnak?

– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.

– Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik
is.

– De mondja meg mégis, mért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

– Ha nehéz, ne tegye meg.

– Választ kérek.

– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt
minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én
lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem
volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem
önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az
utolsónál jókor van mondanom.

– Ön tehát nem tréfál, madame?

– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából
perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön
kivánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kaczagástól.

– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio
bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme
volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy
én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha
pipára gyujtana.

– Ezer mennykő! szép kis pipára gyujtás!

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán
nem bizik a franczia szív magához?

– Mit nem bizik a franczia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a
helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a
harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud
ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos
diablesse en falbala.

– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép
asszony elől.

– Mint a bibliai József.

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.

– Meglesz? (A nő arczán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

– A mikor ön kivánja.

– Pontban éjfélkor.

– Akár elébb.

– Nem. Mert ma péntek van. Hadd muljon el.

– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

– A többi az ön dolga.

– Tizenkét óra után egy negyed mulva én itt leszek az ablak alatt.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a
kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig
beszéltünk már.

– A viszontlátásig.

– A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A
Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a
kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős czipó) meg egy korsó sört.

– Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!

S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is
emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi
kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt
werden»).

A kitett nő arra sem mozdult meg.

– No majd hozzányul, ha megéhezik! mondá a hóhér.

– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz,
összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott,
a ser kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka
rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le
magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt
szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden
ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka
építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat,
az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól,
mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást,
a min kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte
ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy «jó neki ott
lenni!»

A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a
gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos
megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a
dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél
felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem
reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van.
Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a
süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.)
Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy
beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy
szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle
semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi
nézni való.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali
szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a mik a kis fiától maradtak
itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki
vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a
fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A
kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két
süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett;
nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül
szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment
az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a
gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek
chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot
aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott
éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az
első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen
kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor
érkezik.

Ahá! mondá az életre ébredő. Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját s átkötötte a fejét egy fehér kendővel.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az
ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

– No, mi baj? kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a
kaczagást csuklás követte, a szenvedő arcza minden vonásaiból kikelt, az
ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba
és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a
többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg
kaczagni.

– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos
neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap,
hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az
ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a
szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no.
Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s
szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára
elmaradt, sirás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az
ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a
patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.

A sirásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős
bennünk az életessentia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos
füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet.
Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik
oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől
didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják,
akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal,
azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a
belső frajja az asszonyságnak?

– Ott kinn a Ketterhäuschenben, lihegé forró ajakkal a patiens.

– Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?

– Mind itthagytak. Elkergették.

– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a
háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő
indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy
maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a
paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt
elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a
szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is
hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az
nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta
a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbehozni.

– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi
szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára
való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való
virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instructiókat Léni asszonynak.

Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre
egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a
paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a
virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor
alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet
beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig
nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben
kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem
jövök. Scientia juvat: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkoczogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra,
hadd adjam be az első piluláját.

Korponayné ráförmedt:

– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a
pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelenczében.

– Ostoba állat! dühöngött az úrnő. Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban
produkálták, mint sárgaczukrot.

– Hát megtörjem, úgy-e, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott
viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott
vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem
is gondolta volna.

Megtörte hát a czukrot apróra.

De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az
akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles
lélekzet vétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak
négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva,
egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban
cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…



XII. FEJEZET.  REGINA MEA.

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van
érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi
az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a
legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört
tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell
felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a
kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra
a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az
ő seres kancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult
el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s
miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött
róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji
patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz
török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú,
fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon
átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon
filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy
szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott,
csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját
hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő
reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a
földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást
üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a
tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt
tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a
derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje
borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a
tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a
közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is
lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek
szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.

Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos
Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint
el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy
ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a
fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a
szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous,
magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva,
örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori
daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az
sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók,
parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól
veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög
félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai
eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.

– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező
elé.

– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy
ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit sugnak a fülébe.

– Ah, az nem megenni való, szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

– Éhomra nem! felel rá bosszusan és mégis nevetve.

– Mit beszélsz!

– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

– Hát miért nem?

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam
maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni;
soha sem álltam még meg konyhában.

– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…

– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva.
Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

– De miért?

– Mert bőjtölök. Péntek van.

– De hiszen nem vagy te pápista.

– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?

Ebben egy kis csendes sarcasmus volt; a mit a szép hölgy el is értett.

– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

– Hát a mai olyan fogadás volt?

– Olyan.

– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

– Ha megigéri, hogy nem nevet ki érte.

– Sőt együtt sirok rajta, ha arravaló a tárgy.

– No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek
könynyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könyeit letörülni s helyre engesztelni a kedvét.

– S miért küldte el szegénykét? kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó
nap verőfénylett vissza.

– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni lábaihoz s kezeit csókokkal borítani.

– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez,
a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

– S még hozzá a vendégét, a ki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt
egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel,
a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el,
patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb
lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák
szoktak felhalmozva látni.

– Ah! szólt elbámulva a hölgy. Kegyelmed vendéget várt?

– Királyi vendéget! A «regina mea»-t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a
szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a
maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a
miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő,
gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst
gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is
állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás
körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves
csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból
hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít
belőle, odateszi az ajkai közé.

– Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja,
annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, a miket meg tud tartani.

– A míg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett.
(Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s
elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat
ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy
kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól
a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt
meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a
hölgy.

– Annak a Ketterhäuschennek a kulcsai oda lenn a piaczon.

– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott
leányt.

– Mit vétett az a személy?

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják
megbüntetni.

– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir
vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az
orczáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz
benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart,
minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt
mondja:

– Ejh, használjuk az időt! Úgy is ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hüsítőre.

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi
közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom
megint.

A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy
remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott
marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a «közös Pantheonnak».

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten
bírtak róla tudomással.

Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A
művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi
hagyomány volt, már a székely nagyapái ott Csikszentkirályon is híres
piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a
magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett
nagyapjuk rajzolta a cartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei
várpalota corridorjai számára. Andrássy István, a tíz éves
szabadságharcz alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a
hírességeknek az alakjaival, a kik e harczokban vezérszerepet
játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, francziák;
uralkodók és hadvezérek.

Ez volt az egyik lapján az album leveleinek.

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres
nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők;
s ez meg Juliannának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot épen
egy nőnek adta. A nőszív külömben arra van alkotva, hogy eszményítsen.
Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élczesség,
kegyetlen satyra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit s a
gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek
nemcsak az arczára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni.
Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a
«nagypipájú, kevésdohányú» rebellis kurucz alakjában személyesítette.
Forgách Simonból kétkulacsost csinált, a ki a féllábával Ausztriában,
féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost
megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák
királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a satyrája; az áruló
vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében
pohárral kinálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha
ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított
márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba
megverekedjék.

De a mi a legveszedelmesebb jellegű carricatura ez albumban, az magának
Rákóczi Ferencznek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem
úgy van torzítva, mint egy drótos tót, a ki a megfordított pipaszárát a
szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István
koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a
szeméig le van húzva s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta
mögül Péter czár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel
koronát kinálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb bánásmódban. Heister
Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arczképei kész
prédául szolgáltak a dæmoni gúnyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a
hátulsó lapján nem volt semmi carricatura. Ez volt a császár maga.

– Mért nem bántja ezt is mint a többit? kérdezé Andrássy István szép
munkatársától.

– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele
tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, a ki azt
egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi
viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyit mulattak ők ezeken a figurákon: – mikor senki sem hallotta!

Mennyi gonosz kaczaj, csufolódás egyesíté lelkeiket, mikor így
kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arczába dobták könnyelmű
megvetésüket.

Nem maradt ám kigunyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlanszívű,
rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy
borbély volt, a ki a földglobust borotválja, maga olyan kopasz, mind az
a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal
csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, a ki
savanyú képpel tanulja az A B C-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak
a testvére is, a fehér barát, a kit «dervis generalis»-nak gúnyoltak: az
egyik lapon, mint ájtatos cistercita tonsurás fejjel, fehér csuklyával,
a második lapon, mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt
tánczolva.

– Biz ebből csak egy kép hiányzik még, szól Julianna, végig lapozva
nevetgélés mellett az éles lapokat. Kegyelmed maga nincs még benne.

– Mindig kértelek, hogy rajzolj le engem is, mondá Andrássy.

– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga tudja legjobban, miért
nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most épen ahhoz való az
óra. A míg a mutató a tizenkettőre ér.

– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, a milyen
valósággal vagyok.

– Minden bizonynyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg
előttem.

Azzal leültette őt a patkóalakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett
tábori székre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az
albumot, úgy rajzolt az irónnal.

Az ilyesmit még mai nap sem számítják a mulatságos légyottok közé.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén
s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített
asztal is. Ő nem fogadott semmiféle bőjtöt, s nem látszott a fölött
aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a
felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát,
hogy a hosszúnyakú lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.

– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a
pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost,
zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve
helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a
könyvet.

– Soká tart e még?

– Ha szépen megülne a helyén, már régen készen volna.

Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag s elkapta a hölgy kezéből
erőhatalommal az egész könyvet.

A hölgy kaczagva sikoltozott, a főúr szintén kaczagva káromkodék.

– Ah átkozott vad-angyal! Minő csélcsapság!

Az ő arczképe lett valamennyi között a leggonoszabbul eltorzítva, de az
még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a
másikba meg egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott
szájjal, mellette silhouette alakban Löffelholtz német tábornok
árnyképe; aláirva a torzképnek: «a kocsmagenerális».

– Ezért bosszut állok! kiáltá a vitéz, s a bosszuja elől sikongatva futó
hölgygyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé
menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe
tette magát.

– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? kérdezé az első accordok után
fejével negédesen bólintva.

– Ismerem – a czudart, felelé rá Andrássy; bajusza hegyét pödörgetve.

Pedig az a nóta elég dallamos volt.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a
Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a czíme, hogy «a
kocsmagenerális».

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozó asztal
mellett; a végső sor ezt variálta:

  «A második kupa bornál
  Mond a generális,
  Várjatok még, hadd igyon még
  Kocsmagenerális!»

És így felelt a hatodik kupa borig.

Ugyan kegyetlenül bántak vele abban a gúnydalban.

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát
is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá.
Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt
a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a
táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Julianna csengő hangjával, a mi hasonlított a kaczagáshoz és a
madárdalhoz, végig dalolta a gúnyverseket. Andrássy maga is vele
énekelte a refrainet szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik
strófát kezdett, a mit még Andrássy István nem hallott.

Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a
kurucz alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; a midőn Andrássy a császári
tábornokot, Heister Hannibált, a ki előtt a többi kurucz vezérek már
mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

  «A hetedik kupa bornál
  Kocsmagenerális
  Úgy megveri ellenségét,
  Nem marad egy szál is».

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szivének. A hat gúnystrófa után a
hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos czigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset,
bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a
zöld galyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy,
azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában
jogosulttá lesz ez a «szent» csók.

De Julianna tiltakozott ezen játékdíj ellen.

– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me
cœnas, at avis edit e regibus (Mæcenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arczát, odatelepedett az asztal
melletti kerevetre, s egy molnár ostyát dugott a szájába. (A németek
Hohlhippenek nevezik.) Ez tulajdonképen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig épen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra,
odakinn ugyan legalább félórával hátrább volt, mint ez a
megsarkantyúzott horologium; de ez már nem külömbség; az ember
megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az
hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A
molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől
fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A többihez aztán megjön a kivánság és az engedelem.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokalta azt, s a legvidámabb
kaczagás közt elkomolyodott.

– Milyen jó kedvem van ma! Tán vesztemet érzem.

– Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a
kocsmagenerális?

Pedig bizony ő kegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt, a
poharak dolgában.

De hát lehet még egy nyolczadik strófája is annak a versnek.

Van is.

A hol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony
a nótában. Eszébe juttatja-e, vagy elfeledteti vele a nyolczadik pohár?

Már azt nem éneklik fenhangon, csak úgy dudolva; félig elsugva, félig
elzöngve a szót, egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig
viszafojtva.

  «A nyolczadik kupa bornál
  Kocsmagenerális
  Nem látja már a szép asszonyt,
  Ha előtte áll is.»

Jaj, dehogy nem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy
fel nem falta!

S fenhangon dalolta az elzöngött dévaj nótát.

– Csitt! ne danoljon olyan fenhangon! Mind kihallik az utczára.

– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utczán! S ha hallik is, eb füle, a
ki hallja. Nem parancsol nekünk a lőcsei biró!

– Hát ez a kis biró? mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szive fölé téve.
Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

– Már megint kezded a gonosz játékodat? szólt kedvszegetten a lovag. Hol
meggyujtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz
nekem kisértetekről mesélni. Addig czirógatsz a bűvösbájos tenyereddel,
míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt
hiszem csak álmodtalak.

Most is nagyon közel volt már a lovag, hogy a szemei lecsukódjanak.

– Csitt! Hallga! sugá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos
ablakra bámulva.

– Mi az? Mit neszelsz?

– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram
jön vissza a portyázásból?

– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én
szivem, azt hallod.

– Nem tudom, mi lelt? úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek a kezeim. Ne
szorítsd olyan nagyon, fáj.

– Hamiskodol! Szökni akarsz. Alig várod hogy itt hagyhass.

– Alig várom? no hát lásd, hogy mennyire akarok tőled szabadulni?

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset;
azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s
ezt a négyet összefonta egy tekercscsé. Szép színt adott ki a kettő!

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint a hogy a
kigyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak
elválni.

– Terem-e még a föld két nagyobb bolondot, mint mi ketten vagyunk?

Az bizony nagy kérdés!

A nagy fali óra kétnegyedet ütött éjfél után.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öcscse szemére, mert ő
akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az
éjjeli őr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen!
Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél
csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most
odakinn lenni!

Mint annak a bezárt leánynak ott a Ketterhäuschenben!

– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! rebegé az asszony. Hogy fázik
az ember, ha a bűnére gondol.

– Legyen mind én terhem! biztatá a férfi. Az én lelkem álljon ottan (ha
ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?) s feleljen
helyetted is Isten előtt, (ha igazán van Isten?)

– Oh jaj ne káromkodjál!

– Tégy róla; taníts imádkozni.

– No hát kulcsold a kezedet az én kezemmel össze.

A nő jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta s görcsösen kebléhez szorítá.
«Mondd utánam az úr imáját.»

– De csak a két utolsó sor nélkül.

– Mit? A két utolsó sor nélkül?

– Az ám. Mert én mindig azt kivánom: «de csak vigy a kisértetbe! S
aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor «soha ne
szabadíts meg bennünket a gonosztól».

– Ah, ne csufold az Istent!

– Tud is az valamit rólunk. Ha él, más gondja van!

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kurucz főúrnál. A fejedelem
példáját nem igen követték, a ki maga nagyon vallásos volt; ki is
csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti
szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat
pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem
hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, a hogy a
fegyverek diadalt, vagy kudarczot arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok
Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki
rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

– Jéggé fagyok, ha így beszélsz, rebegé Juliánna. A vérem megfagy a
rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor; félelme nem volt
színlett, de igazi; arcza úgy elnyult, elhalványult, szemszivárványai
felhuzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a
lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

– No, ne reszkess. Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd
meg érte. Tégy rá tüzet.

– Hát hiszesz Istenben?

– Hogy ne hinnék?

– És a szentekben?

– Még te benned is!

– Hát térdepelj elém. Mondd utánnam a krédot.

A lovagnak meg kellett mindent tenni, a mi parancsolva volt.

Engedelmességének meg volt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy
tér vissza az életpirosság a hölgy orczáira; átszellemült tekintete
égnek fordul és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre
kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhitat nyilvánításával, most már szabad az
út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek oda fonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje
körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó
éjszakát; a vészláng pokolfénynyel árasztja el a termet, bezuzva a
robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a
serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár
elkezd magától végig gurulni a pallón, s az álló óra mind a két ütőjével
rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang karillonja volna.

A lovag rémülten szökik fel térdéről.

– A lőporos torony! kiáltja berekedt hangon.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az
kötve tartja.

Nincs idő azt most kibontogatni.

– Vágd le mind a kettőt! kiált a nőnek.

Juliannának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás,
s az összefont fürtök kezében maradnak.

Andrássy tábornok rohan az ablakhoz.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba,
vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák, mint tüzes
sárkányok, szállnak szerte-széjjel; majd a töltött granátok kezdenek
elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

A tábornok bódultan rohant ki a mellékszobába, fegyverhozóját kiabálva.

– Gyorsan a fegyverzetemet! A lovam nyergeljétek!

Aztán bevágja az ajtót s ott hagyja az imádott hölgyet magára.

Az pedig Delila-mosolylyal néz a levágott Sámsonfürtre, a mi kezében
lett hagyva.

Felvetett két piros ajkán a megelégedés mosolya kérkedik.

Odakinn a piaczon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az
odujából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, a mit a
zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, a mit az első
rémület a kezébe adott. «Itt vannak a németek!» Ez a kiáltás hangzik
szerte-széjjel. «A bástyákra minden ember!» üvöltik az erősebb hangok;
dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. «Itt van
Löffelholtz.» S a kiabálás közé nem sokára puskaropogás vegyül. A
falakon csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a
tüzet oltani, a mit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A
zűrzavar lassankint tovavonul a piaczról, a tüzet elnyomják, az ég
lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Julianna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piaczon
senki sincs már: üres a tér. A ki csak férfi, az mind az ellenség
rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Julianna levette az óra súlykolonczáról a Ketterhäuschen kettős kulcsát,
s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot
és a torzképek közös albumát.

Mindent megkapott, a mit kivánt.



XIII. FEJEZET.  A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A
VÁROS VESZEDELMES TITKA.

A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az
orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az
ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.

Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.

Azután levette a falról a négycsővű mordályát s az övébe dugta.

Ez az asszony kész volna ma embert ölni.

A szironyos subiczáját a vállára veté s neki indult a sötétségnek.

Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a
szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kisértetnek, a ki őt meg akarná
ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez
az asszony nem tréfál!

Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornácz rácsát, aztán a kapu kis
ajtaját. Kitekintett a piaczra.

A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az
őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wenczezlausz
nem álltak mellette. Szerencséjük!

Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska
villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.

Odaért a Ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben;
hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát s berohant a ketreczbe.

Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az
összezsugorodott alakot s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat
nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.

Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránynyal a Thurzó
házhoz.

Talán a míg észreveszik, hogy üres a ketrecz, befújja a lábnyomait a
szél hóval.

Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.

A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló
tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.

Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?

Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.

Ott lefekteté a medvebőrre s letépett róla minden ruhát.

A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem adott.

Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő,
arra borszeszt öntött s elkezdte a megdermedt tagokat végig dörzsölni.

Erre az élettelen alak lassankint felmelegült.

Hogy még jobban menjen, a szivére lehellte forró lélekzetét.

Egyszer aztán felnyiltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres
semmibe.

Szép kék szemei voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, a mi egy
ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai
olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopósgyermekéi. Hozzá
len- és selyembogárszál közt válogató haja.

A mint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő
hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.

Ekkor aztán Julianna őrjöngő kaczajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva
a leány arczát, szemét, száját.

– Mondtam úgy-e, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis
kiszabadítlak a körmeik közül.

A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.

Julianna minden arczmozdulatát értette már a leánynak.

– Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.

S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe
öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a
leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.

Jól esett neki. Kényelmesen végig nyult az ágyon.

– Bántottak, angyalom? Kinoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?

A leány mindenre azt felelte: «nem, nem».

– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt
néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam;
embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.

A leány rémültében összehúzta magát.

– No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te
kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok
mindjárt enned! Meglásd milyen jókat! Török császár asztaláról mind
letakarítom a csemegéket.

Eltünt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele
volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban
szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja hol vette? Talán a tábornok
otthagyott lakoma-asztalát rabolta meg érte.

– Válogass benne; izleld meg; láss hozzá. Aztán tedd a fejecskédet, ezt
az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a
vén asszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de
nem úgy ám, a hogy téged, meleg csókjaimmal.

S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja
hegyéig s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyerébe
tapsolt.

– Hahaha!

Milyen jó tréfa ez!

És még nincsen vége.

Még hátra van valami.

Odafenn az utczán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s
fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A
jutalmát várja. Bizony megérdemli.

Juliannának eszébe jut a hű lovagja, a kit ide rendelt erre az órára.

Egy olyan órára, a mikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a
halál elől fut, a mikor rémülettől reszketnek az asszonyok, a mikor
dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak,
hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szivének melegsége
felől. Ki volt erre képes? Az, a ki megtette.

– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt
magadban. Senki sem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.

S odaadta a leánynak a közös albumot, a mit a tábornoktól elhozott.

Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végig nézni, a hol az
eszményített, hiven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, «nagyon
szép volt».

Julianna betakargatta őt a paplannal.

– Aludjál, bárányom. Kis tuba gerliczém. Ha kell, majd felköltlek.

Bizony már elkezdek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A
lovag türelmetlen. Az idő hideg s a szív lángol.

A míg Julianna a nagy fali tükör előtt elment és belepillantott, megállt
egy pillanatra.

A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy
tündöklött a setétben, a fekete prém közül.

A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára.

S azt mondá magában:

– Lám a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a
lovag; de ezért a vállért megtette.

S büszkén mosolygott magának szembe.

Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyilik az
erkély.

Felnyitá az egyik ablakot. «Pszt» szisszentett, jelt adva.

A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy
jelen van.

– Kegyelmed az, chevalier de Belleville?

– No, régen én vagyok. Szavam tartám.

– Én is, mondá e hölgy s aláhajítá neki az erkélyről a karikával
összekötött kulcspárt.

– Enfin! Dörmögé a lovag.

Julianna pedig hamisan vihogva huzta magát vissza az erkélyablak mellé.

Történetesen a házkapu és lépcsőrács kulcsai helyett a Ketterhäuschen
kulcsait találta ledobni a lovagnak.

Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.

Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy
valamikép mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne;
utoljára alig birta belőle kihuzni a lovag. – Ez nem volt az igazi. – A
másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne
tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképen nem nyitotta fel.

A lovag kezdett csendesen káromkodni.

Az az ördöngös asszony oda fenn meg úgy nevetett magában, a függöny
mögül kidugva félig a fejét.

Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná
kiabálni, többszörösen. Az üres piacz viszhangot is ád rá.

A hang még távolból jött, a Kathedrále felől, de egyre közeledett, s a
lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még
epithetonokat is ragasztanak, a mik közül a leghizelgőbb az, hogy
«átkozott kujon!»

A közeledő csoport a Schaarwache volt, a melyre a Ketterhäuschen őrizése
volt bizva. Ezek a nagy catastropha után maguk is a veszélyben forgó
bástya felé rohantak, igen bölcsen itélve, hogy ott több hasznot
tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egyszál leányt őrzik, a ki
úgyis kettős lakat mögött van, s ime hatalmasan segítének is benne, hogy
a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától
visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham
meghiusítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve s erre aztán az
őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wenczezlausz
vezetése mellett.

A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen
Belleville lovagot gyanusítja a lőporostorony felrobbantásával. Hogy meg
volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a
császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a
főhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakát
mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.

Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá
gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás
perczéig együtt kártyázott a kurucz tisztekkel. Arról, hogy tempirozott
kanóczok is vannak a világon, a mik órára kiszámítva gyuladnak el, a
filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem
hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a
többi kaszamataboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa
lőpornál, meg egy pár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak
a hóbortos kivánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd
megfelel ő magáért.

A míg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behuzni
magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak
a künnjáró ember.

Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a Ketterhäuschentől a fris
hóban lépések nyomai vezetnek épen ahhoz a kapuhoz, a hol ő rejtőzik.

– Hüh! Ezer véka sárkánykigyótojás! üvölte fel Wenczezlausz, mikor
meglátta az üres kalitkát. Kirepült a madarunk!

Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt
sehol.

– Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtető alá?

– Biz az se égen, se padláson nincsen.

– Kinyitották az ajtót, elszöktették.

– Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.

– Adjátok ide azt a lámpást.

Wenczezlausz kezébe kapta a karikán függő drótoslámpást s a nyomcsapásra
világított vele.

– Egyenesen odavezetnek! Rajta! utánam. Megkapjuk, ha az ördög vitte is
el.

Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.

Valami lesz ebből.

De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjjétek! Bogozzátok!

– Utánam! Előre! ordított Wenczezlausz s kivont kardjával veszedelmesen
hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.

Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt
szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már
azoknak az alabárdjukat otthon Párisban is. Gavallér nem szokott
szaladni.

Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpenyegét a bal karjára
csavarva, s egyenes ví kardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt
alól.

– No hát mi kell, te nagy majom? kiálta a janitorra, vívó toppba csapva
magát.

– Ah! Itt van! ő az! Valósággal a Belleville lovag!

– No hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?

– Megfogtuk! Rajtakaptuk! ő tette! ő lopta el! Most is a kezében vannak
a Ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér
jelvénye. Le kell őt fegyverezni!

– S azt te fogod megtenni? te égmeszelő! Hát fogd jól azt a kardot!

De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wenczezlausz kardja hetet
kalimpázott a levegőben s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a
hóban.

– Hát ti többiek, hogy adjátok az ócska vasat! gúnyolódék Belleville
lovag, s mint a villám úgy czikázott köröskörül a pallosa, itt egy
sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kimélte az
elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta
hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak
fogdmegek voltak.

Hanem a verekedés, szitkozódás zajára, meg Wenczezlausz
segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingozó
fegyveres polgárok, a kiknek goromba «schlägerek» (kurta kardok, nagy
ökölkosárral) voltak a markukban s megszorították a lovagot.

– Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonálrágó
hukkepakk! Mind megeszlek!

S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak
messziről mertek hozzá vagdalni.

A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Ő érette vívnak. Őtet
mulattatják.

Tán egyébre is várt.

A nagy hajczihő közepett egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt
meg.

– Minő verekedés ez? A piacz közepén? Mi az? polgárok!

Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a biró.

A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét,
az oltást, hidegvérrel, Wenczezlausz lármakiabálása idehozta.

– Ott van! megkerítettük! az áruló! kiabált Wenczezlausz, de csak
messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.

– Belleville lovag! szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett
a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.

Belleville lovag olyan tempót tett, mint a ki kész elfogadni a biróval
is a viadalt.

– Nem, lovag! Én a biró vagyok, szólt Fabriczius, leeresztve a kard
hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. «Mi koczódása van
önnek a polgárőrökkel?»

– Tudja az ördög! Felelt a lovag daczosan.

Wenczezlausz odakiáltott:

– Hiszen ott vannak kezében a Ketterhäuschen kulcsai.

– No hát a Ketterhäuschen kulcsai! rikácsolt mérgesen Belleville lovag s
odadobta nekik a lábaikhoz. Itt van, szedjétek fel.

– Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? kérdé Fabriczius
elbámulva.

Az a leskelődő hölgy odafenn, lélekzetét visszafojtva várta, hogy mit
fog felelni a lovag? Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja,
mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.

Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden izében
nemes ember és lovag, s daczosan utasítá vissza a faggatást.

– Az az én gondom, senki másé.

– De az enyim is, lovag úr, én ura és birája vagyok e városnak.

– Nekem nem az, kegyelmed! vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy
pokolra küldök egynehányat, a ki utamat állja. Mi bajok velem?

De most már egyszerre tizen is ordították:

– Megszöktette a Ketterhäuschenből a leányt!

Fabriczius haragosan fordult hátra.

– Megszöktette a leányt!

– Igen! Igen! Kiabált Wenczezlausz. Ő robbantotta fel a lőporostornyot,
azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketreczet, a míg mi
valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton s
védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.

– Hová tette kegyelmed a leányt? kiáltá haraggal a biró.

– Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon. Hirtelen kezem van.

– Hová rejtette a leányt?

– Azt nem mondom meg.

Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna,
de így szebb volt.

– Én követelem a törvény nevében, hogy adja elő.

– Én pedig izekre hagyom magam vágni s még sem adom elő.

A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (A
kit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó
lehelletéig!)

– Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! kiáltá Fabriczius.

– De ennek a kapuját én őrzöm.

Fabriczius hátrafordult az őrökhöz.

– Kerüljetek a bástya-utczára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell
kutatni az egész házat.

Most azután itt volt az idő Juliannának a megrémülésre. Ijedten futott
el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, a hol a leányt hagyta. Az
szépen elaludt a kezében tartott könyvvel épen annál a lapnál, a hol a
fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.

– Krisztinka! kiáltá Korponayné. Ébredj! Kelj az ágyból. Érted jönnek.

A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.

– Megint visszaakarnak vinni oda!

– Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetőről ugrom le.

– Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!

Krisztinka a ruháit kereste.

– Hagyd a szoknyát. Más kell neked. Itt a Pelárgus ruhái. Éppen rád
illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!

S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára
a sarkantyus sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára
kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját s
elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget s
azzal a tükör felé fordítá a leányt.

– Nézd, milyen helyes legényke lettél!

– Mégis fel fognak ismerni, rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata
elárulá a leányvoltát.

– Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl, mondá Julianna, a Pelárgus
köpenyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.

– Merre szökjem? Hová szökjem? kérdé a leány hüledezve.

– Ne légy ostoba! Jól tudod, kiálta Julianna, haragosan dobbantva.

A leány elhallgatott nagyon.

– No ne tedd az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szűz leány vagy.

– Mit csináljak?

– Menekülj, a merre tudsz!

– Hogyan?

– Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a
földalatti ut, a min keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy
messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.

– De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készíttették ezt a
földalatti folyosót, soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott
semmit. Ez a városunk titka.

– Sodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők
tőled valami kiméletet? Nem odazártak-e a ketreczbe? télen csikorgó
hidegben, nem oda jöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek,
megdobáltak, röhögtek rajtad.

– De az atyám!

– Épen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a
biróságát, a mint haza érkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a
városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged
elfogtak a czudarok, azért, hogy tőlem izenetet vittél, a mit másra nem
bízhattam, akkor az apád volt az épen, a ki az itéletet kimondta rád,
hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor
állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, a míg
vallasz, miért jártál kinn s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a
fejed, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a
fejedre s úgy seprüzzön ki a városból.

A leány épen nem volt legényke: sirt.

– No, ne nyafogj most! milliom a lelke, hiszen kard van az oldalodon,
tedd a kezed a markolatjára, nem érzed, hogyan melegít? ha ők nem
átallnak egy kis leányra hajtóvadászatot tartani, te ne átalj előlük
elmenekülni.

A leány mégis tétovázott.

– Hallod! Már benn vannak az udvaron. A hátulsó kapun jöttek be. Nem
hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják s annak a
szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosó-ajtót sem
zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el s
engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem
tanuskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!

A leány mégis gondolkozott.

Akkor a füléhez hajolt a hölgy s valami nevet súgott neki: attól a leány
szemei egyszerre felnyiltak.

– Őt ujra meglátod. Ő fog ottan várni…

A leány most már gyöngén mosolygott s könnyedén bólintott a fejével.

– Tehát elmenekülök.

– Azon az úton.

– Azon. De ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el?

– Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. – Csak te magad szabadulj
meg. Itt a tolvajlámpás, meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék,
bátor leány vagy ott, a hol veszedelem van. Szedd össze magadat. Na még
ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képes könyvet is
tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már kinek? Erről
megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán
siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még. Kössük
batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó
lenne, ha itt találnának belőle valamit nálam.

Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást s a
konyhába vezető ajtón át elmenekült.

És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem
lesett utána, nem volt kiváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, a mit
csak egy család tud, s a mely titok az alapja Lőcse város
védképességének.

A helyett hirtelen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.

Rendben volt már minden. Jöhettek az inquisitorok.

Azoknak ugyan elébb egy kis felakadásuk volt a doktornál. A hátulsó és
az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül
lehetett eljutni, s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, a
míg megértette, hogy mi járatban vannak azok, a kik az ajtaján
dörömböznek.

Először nem volt, a ki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni
asszony, kölcsön volt adva a szomszéd patiensnek. Ő maga pedig erős
transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor
azt mondta, hogy «mindjárt!»

Ez a «mindjárt» annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli
alsó felső gunyát. Tél az idő s fűtetlen a szoba. Aztán nagy
tudománynyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelenczéből átvette a
múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta míg prüszköl tőle, a mitől az
agy megtisztul s csak aztán sietett az ajtót felnyitni.

Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.

– No, Fabriczius, hol ég? kérdezé a doktor.

– Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik,
ha csak most ébred föl.

– Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli
italba, s úgy alszik tőle az öreg ember is, mint a gyermek.
Recommendálhatom kegyelmednek.

– Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.

– Tán valakinek betört a feje?

– Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt
házmotozást tartunk.

– Házmotozást! Nálam?

– Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, a kihez nem tudunk
más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.

– S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?

– A delinquenst a Ketterhäuschenből, a kit az éjjel megszöktettek.

A doktor még egy szíppanatot vett a tubákospixisből.

– Assecurálhatom kegyelmedet, főbiró uram, hogy Korponayné úrasszony
tegnap este furor dæmoniacus extaticusba esett; általam curáltatott s
azóta mély soporban alszik.

– Ejh, uram, az ember csalódhatik.

– Az ember igen, de a doktor nem, pattant fel a sértett tudós. Ha nem
hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.

Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elől neki indult az urakat
vezetni a folyosón keresztül, a tornáczokon végig Korponayné
hálószobájába.

Illik? Nem illik? Benyitottak.

Fabriczius maga hozta az égő gyertyát a doktor után.

A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a
szendert.

A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még
az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen
játszottak, mint az álmodóé.

– Nos! Hát mit mondtam? szólt triumfáló tekintettel a doktor. – Ime, úgy
alszik, a hogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák
felfelé fordulva, a lélekzetvétel mély és horkoló, ez a sopor
necroadelphos.

– Ez nem lehet csalódás. Lehet csalás! szólt kemény hangon Fabriczius.

– Mi – hit? förmedt fel a tudományok férfia. Error, vagy dolus? Mikor
ime itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három lapdacs. Három
pilulæ de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja
kegyelmed derogálni!?

– Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait, de
nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?

– Hát azt megmondja az ápolónő, a ki beadta neki. Itt van! szóljon.

A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz s elkezdte őt költögetni. A
szelidebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála
foganattal lenni.

– Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.

Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.

Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint a ki
keresztül akar úszni a vizen, s arra a kérdésre, a mit a doktor a fülébe
ordított: «Hát, Léni asszony, bevett-e a patiens?» elébb meredt szemmel
nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: «nincs itthon
a doktor».

Most még jobban fülébe kiáltott.

– Bevette-e az asszonyság a három pilulát?

Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az
arczvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt
felelte: «három peták egy forint!» Ez most azt álmodja, hogy a
konyhapénzről számoltatják.

A doktor boszusan szorítá össze a fogatlan ajkait s aztán széttekintve
maga körül, a mint meglátta Wenczezlauszt, azt mondá neki:

– Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonynyal a szobámba és
hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.

– Hah, csavarni is tudom! állítá az úrfi.

– No, Léni, itt a gyertya! menjen kend előre! parancsolá a doktor,
kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, a mivel az úgy neki ment
a Wenczezlausz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy
kellett őt a két karjánál megfogni és maga előtt tolni, hogy valami
almáriumba be ne sétáljon.

Fabriczius azt mondá a doktornak:

– No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, a mikor jár, azt
elhiszem, hanem hogy a patiense aludnék, mikor fekszik, abban
kételkedem.

– Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni,
mint épen csak az electrice machinával.

– No, én addig, a míg a doktor úr ezzel vesződik, átkutatom a szobákat.

Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a
szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, a miket csak ő ismert. Sehol még
csak nyomát sem találta a gyanunak.

Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrácsajtaja
belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulcscsal.

Itt vagy valamennyinek, a ki a házban lakik, össze kellett czimborálni a
leány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.

– Nyissák fel belülről az utcza-ajtót. El kell nyomni Belleville
lovagot.

Ezt parancsolá Fabriczius.



XIV. FEJEZET.  A CSALHATATLAN PANACÆA.

Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind
szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent
fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már
elegen, a mivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán
a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik
csoport azalatt megszállja a kapualját. Végre azonban utoléri a nagy
veszedelme, a mint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput s
hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére.

Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg
magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget s kidugva rajta
a karját, félkézzel és kurta dákossal is vitézül ellentáll a vele
dulakodóknak s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban,
míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül s azzal
lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása daczára.

A szomszéd házban volt a kurucz tábornok főhadiszállása, de abban most
egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.

A diadalmaskodó népség boszuval ordítá: «Oda kell őt csukni a
Ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!»

Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ó-kapu
felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.

Korponay János érkezett meg!

Nem lett belőle Uriás!

A kurucz kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a
fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány
nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után
rohamot kisérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az
ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal
került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első
betűnél!)

Az ő lőporos és lisztes zsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles
utczán.

– Utcza, kutya, kurta! kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt[2] ház
szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház
előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. Micsoda disznóság van
itten!

Azzal sarkantyuba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb
tömeg közé; a mikor már épen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville
lovagnak.

– Hát ti imfámis Rackerek! A míg én a városotokat védem, azalatt ti az
én feleségem szállását ostromoljátok! Én ti nektek ennivalót hozok,
lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?

– A franczia ez! kiabálnak a polgárok.

– Micsoda? Belleville lovag! Az én camerádom! Ereszszétek el mindjárt!
Mit vétett nektek?

– Elszöktette a leányt a Ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba!
kiabálnak minden oldalról.

– Jól tette! derék ember volt érte. Az is az én cselédem volt! Hogy
mertétek elfogni? S még azért ily ribilliót csinálni! Mikor a sánczok
előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok! Haza hordjátok
az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket,
medveczukor alakjában támadtok fel az itélet napján!

E békítő szavak nem tévesztették el csillapító hatásukat, a fegyveres
polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piaczon, a melyben
azt az előrenyomuló kurucz huszárság elfoglalta; a társzekerek döczögtek
ezeknek a nyomában.

Korponay leugrott a nyergéből, hogy össze-vissza czibált vitéz
bajtársával kezet szorongasson.

«Ventre saint gris! ces cancres des bourgois!» Mi történt itt veled
bajtárs? kérdi tőle.

– Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a
kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.

– A feleségemet! Akkor gyere velem.

S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával,
útközben rátaláltak Belleville elhullatott kardjára. Azt is felvette, a
kezébe adta a lovagnak.

– Megyünk az asszonyomhoz!

No, ez szép találkozás lesz!

Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az
alvó úrasszonyt életre költse, természetesen eredmény nélkül.

Tanui voltak a sikertelen kisérleteknek többen a házkutatást végzett
polgárok közül, a kikhez csatlakozott később Fabriczius is.

A biró, a mint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett
Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki az
egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.

Ezalatt Wenczezlausz is előkerült a villamos géppel.

Megcsinálták az ember-lánczot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak.
Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta
az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép
villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat,
olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy
botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós
ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel
hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre,
kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az
ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait
az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett
férj, kisérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája
körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan
azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a
villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze
ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:

– Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!

Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét
vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:

– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum
produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a
villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette,
s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá:
«Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»

És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt
megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az
öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan
széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép
elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot
sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül
fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen
lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».

Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az
okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra
soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».

– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek
vagyunk, mondá Belleville lovag.

– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a
felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen
mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk
őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville
lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s
sietett a beavatkozását érvényesíteni.

– Protestálok! Biró uram, Belleville lovag katona.

Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a
kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.

– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi
arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville
lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás
képpel adta át a kardját Korponaynak.

– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor
a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva
s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal
mosolygott feléje.

– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy
az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a
világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s
otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

– Valami kaland volt! suttogá Korponay. Va! farceur! Kitelik tőled!

S azzal gyöngéden a hátára ütött.

– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s
aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem
háborgatlak.

– Köszönöm.

Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér
örömének csattogó hangjait.

Ő pedig aludjék békével.

Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra
megkínzására.



XV. FEJEZET.  TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harczi
feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, a ki a
legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki ő tőle várja a
parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly
igen a katonái; mert a hol más józan fővel is bakot lőtt, ott ő
kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló
ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sánczokat helyrehozatni,
a meggyuladt épületeket eloltatni, a gyanusakat összefogdostatni, aztán
a visszavonuló ellenséget kémszemlével kisértetni: ez mind az ő feladata
volt.

A városi polgárczéhek, a mint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza
lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő
eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket,
rajtuk kell hajtani a főhadiszállásokon.

– No csak lassan azokkal a Schieszprügelekkel! csitítá őket Andrássy;
ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt
a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekerczét; a ki ács, kőmíves,
álljon neki a szétdült tornyot helyreállítani; a ki meg szabó és varga,
az menjen haza sarut, mundért varrni, a mire nagy szüksége van a
katonáknak. De már több gyiklesőt, meg taglót ne hordjanak kendtek ide,
mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk
lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan
kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus
lesz; arra hivogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy
illik.

– Úgy? hát még «téged Isten dicsérünk» is legyen, azért, hogy egy
tornyunk a levegőbe repült. Jól van no. Elmegyek. Úgy sem láttam még
belülről ezt a hires lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék
a templomparádét a szokottnál, mert itt még van egy kis dolog. Ezt a
szétdült fortifikatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville
lovag? ő ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy a városból
érkező tiszt tudatá vele, hogy a francziát a polgárok elfogták az éjjel,
mert árulással gyanusítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos
tornyot.

– Hát akaszszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az
árulásért; de nekem Bellevillere szükségem van; mert nincs több egy
genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön
előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay
kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.

– No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! szólt nevetve Andrássy. És
így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi
főbirónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a
Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő
számban, mint a városi tanácsosoké, itélő birákat kinevezni, a mely
törvényszék aztán majd itélni fog Belleville felett.

– No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.

E közben valami nyilalt keresztűl a tábornok emlékezetén, a mi a nagy
zenebona között egészen kiment a fejéből.

Az a veszedelmes pantheon ott maradt kitárva a szobájában.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végig lapozhatja, s akkor
sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kurucz vezér jó indulatáról a többi
vezérek és a fejedelem iránt.

Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukó tükrét, a mit a nyalka kurucz
nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára
álljon.

– Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.

A felügyelést most már rábizhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára,
maga lovára vetette magát s haza ügetett a szállására.

A borbélya ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.

– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is, mondá a
tábornok. Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök s egy pár fürtöt
elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyirni miatta.

(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.)

És e miatt áldozatul esett az egész szép dusgazdag hajsátor. E naptól
fogva Andrássy tábornok teljes kurucz hadvezéri pompájában is úgy
jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára
nyirt hajjal.

Alig, hogy a borbélyt lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a
belső szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az
eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszin szalag a kereveten; hanem a
keresett arczképes könyv, az nem volt sehol.

– Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?

De talán mégis elvitte, s akkor épen okos volt. Ha itt hagyja, más is
rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Ő nála pedig jól lesz
addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban még sem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az
embernek fejébe kerűlhet.

A titkos átjárón keresztül egy percz alatt találkozhatik Juliánnával s
kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.

Csakhogy annak most itthon van az ura.

Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papirra, intézvén azt
Korponay János kapitány úrhoz, a ki felhívatik, hogy azonnal jelenjen
meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem
ide sietett az előljáróhoz legelébb is jelentést tenni a rábizott
expeditio kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.

Ezért meg is érdemel egy napi áristomot.

A levelet lepecsételte a gyűrűjével s rögtön elküldé a szomszéd házba az
ordináncz által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan
virasztás, mindennemű strapáczia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban
folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossznéven venni tőle; hanem
az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a
hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja,
hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem
lehetett venni.

Ő vette át az urát kereső ordinancztól a levelet.

Cseléd még nem volt a háznál.

Megismerte a tábornok irását a czimzeten s feltörte a pecsétet. Biz ezt
megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét
elolvassák.

Aztán mikor végig olvasta a parancsot, fogta az irótollat s ráírta a
következő indorsátát:

«Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van
itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; a ki is pedig legfelsőbb
engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra
van itélve s annálfogva tábornok uram ő kegyelméhez nem mehet.

Datum ut supra.

Aláírva:

«Regina Tua!»

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta,
lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és
titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncznak s aztán visszaült az
álló tükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban
nyugtalanul csikorogtak a czipői a fel s alá járkáló Belleville
lovagnak, a tükör háta mögött, a rejtek ajtón túl pedig mérges
székdobálás, ajtóbecsapkodás hangzott.

A szép tündér háromszor is újra igazította a kontyát.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategoricus
válaszszal, az első furiában nagyon dult-fult, hanem aztán meggondolta a
dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte
a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga
rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony úgy
látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez
fogtak kinn a piaczon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy
ágyuzás lett a vége.

– De hát mi az Isten csodája van odakinn! kiáltott ki Andrássy az
előszobájába, a hol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrincz, ki igen bizalmas
viszonyban állt a tábornokkal, szegrőlvégről sógorok is voltak.

– Nincs se török, se német a hátunkon kegyelmes uram, csak a polgárőrség
masirozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyuiból
viktoriát lőnek a talpasok.

– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel egy
lőporostornyunk.

– Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.

– Majornak tiszteld öcsém, mától fogva.

– Hát akkor a felesége is avanzsirozni fog, úgy-e kegyelmes uram? Eddig
csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.

– Bomolj meg! Ha a deputatio jön, vezesd be hozzám.

– Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patriciusok küldöttsége
szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István,
vagy megfordítva: azok ő reá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, a mire Andrássy
is hasonló idiomában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A
hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a
kurucz vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török
bagaria papucsot, a minek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú
számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén Niederschuhnak hitták.)

Két oldalt a piaczon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett
sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a
tábornok fényes kiséretével együtt megérkezett.

A senátorok padja már tele volt patriciusokkal, csak a két deputatus
hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész
gyülekezet, az orgonaszóra.

– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! inte kegyteljesen a tábornok.
Alauda uram aztán bizalmas sugással értesíté, hogy ez a felállás azért
történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végig zengeni a
protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok
úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fentartva. A
templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a
férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a
kacsingatásra.

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy
énekeljen.

– Szép templom! mondá körültekintve. Ez az a hires Mátyás király oltára?
Gyönyörű egy munka.

S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. A közben el
kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész
ornátusában. «Jó reggelt reverendissime,» köszönté őt a tábornok, kezét
nyujtva neki. «Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?»
S megrázta a kezét a papnak katonásan.

Aztán föllépkedett az oltár zsámolyfokain.

A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már
negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők,
azokat is remekül faragott szobrok ékesítik s a Sanctuarium előtt az
utolsó vacsora csoportozata látható, zománczfestésű faragott alakokkal;
a mű figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat
véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.

– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passio-képek
vannak. Szeretném őket látni.

Egy ilyen kivánság parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak s a
dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika
hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, a miket érdemes
megnézni; a közben erős vita támad Andrássy és Alauda között fenhangon
azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács
festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami
muzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni
tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus
kebelnek.

– És ez valósággal Mátyás király ajándéka? kérdé Andrássy.

– Igen; ő adományozta ezt Beatrix herczegnővel való házassága
örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban:
bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett czímerével.
(Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben
készült s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Most épen a pap ült a királyemlékű székben.

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kisérőivel
együtt s ott a papnak a feje fölül olvassa le a góth betüket, a mik az
emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, a
melynek a tábláján felismerte a Brandenburgi czímert, s lett abból aztán
nagy archæologiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei
ecclesiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját.
Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s
neki fel kellett menni a kathedrába prédikálni.

Ámde az a kathedra is művészileg nevezetes diszmű. A dusgazdag Kramerius
Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalól ül alatta
a kétszarvú törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején
emelni látszik; onnan a kathedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a
másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok
szobraival, közepén a Megváltó a világalmával kezében, legfelül
Keresztelő szent János a zászlóval. Ezt Andrássy mind apróra
megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib
királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak
odalenn a kathedra alatt olyan fenhangon magyarázták egymásnak: hogy ez
itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csipőficzamodásig birkozó,
hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképen?

Hála legyen a mindenhatónak, sóhajtának fel a kegyes szivek, mikor végre
odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Tovább mentek a tiszt urak, a templomfalba beépített nevezetes
műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és
oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az
istentelen assyriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálemostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, a
midőn egyszerre a prédikáczió közepén megszólalt az orgona, egész
hivatlanul, s akkor is nem valami mennybeli hymnussal, hanem egy egész
profán dalnak a melodiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak
most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a chorusban s
valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak
figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyilván, az
egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét,
magyarázgatva a Görgeiek fanyüvő vademberét, a Csákyak szaraczénfejét, a
jezsuiták napját és liliomát, a Karthausiak egyszarvuját és T. H. S.
betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő
farkasát, a Reichenburgok özönvizelőtti mammuthjait, a Márjássyak hármas
halmon álló pánczélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, a kik mind
e templom falai közt várják az itéletre hivó angyal trombitáját. Egész
Pantheon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból
összehordva.

Ez alatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebáothtal az assyrusok
bőrére. Épen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja
ismét visszakerül a kathedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó
nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinoros talárba
öltözött hosszú szakállú férfialakot ábrázoló, mely szoborműben az a
legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis
gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata
kezdődik e szavakkal: «miserrimus peccator» (legnyomorultabb vétkező).

– Ez Thurzó püspöknek az alakja: magyarázza Alauda uram a kurucz
uraságoknak; ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, a ki a
palástjába buvik, jelenti ama gyermekeket, a kiknek a nyitrai püspök
atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi
ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan
szolgája az úrnak).

– Él még ez a jó pápa? kérdé Andrássy István.

– Nem él biz az; felel Alauda uram, felfogva a kérdés fulánkját.
Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

– Mindazonáltal, kegyelmes uram, szólal meg Andrássy háta mögött a
Serédy fiu, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

A mire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a
száznyolczezer assyriainak a halálordítását is elnyomja, a kiket a
Malach-Hamoves angyal, Ezékiás kivánatára, Jeruzsálem falai alatt egy
éjszaka lesakterozott.

Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikácziónak.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kuruczokat a bélpoklosok
kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét s
más egyéb reliquiákat.

Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró
áldásmondatot:

«Der Herr segne euch, und behüte euch!»

– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni; mondá egy fiatal patricius
egy öreg senatornak, a templomból kijövet. Mi ütött hozzá egyszerre,
hogy olyan nagy archæolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a
lelkész úr szép prédikáczióját.

– Higyje el kegyelmed, mondá rá az öreg, hogy ez kicsinált praktika volt
tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram.
Ismerem én már az ő nagy praktikáját!

A templomajtóban üdvözlé a kilépő kurucz főtiszteket Fabriczius.

– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva.
Azonnal összeülhetünk.

– Hát még mi lesz?

– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött itéletet hozni.

– Hát ma már ne is ebédeljen az ember? pattogott a tábornok.

– Itéletet éhgyomorral szokás hozni, felelt rá nagy nyugalommal
Fabriczius.



XVI. FEJEZET.  A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most
azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre
gondol!»

No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni
kuruczosan, gondolta magában vissza.

A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva
Alauda uramhoz, azt kérdezé:

– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder
Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes
polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt
nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk
kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy
a többit megmentsük.

(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma
márványnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a
Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A
kor szokása szerint gyertyagyujtás után nem lehet itéletet kimondani. És
neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a
fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan
szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett
a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a
kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket
szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok
művészi becscsel birt. A mindenféle szinű márvány kolonczok domborművei
a szentirás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban.
Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, a kiknek nagymestere volt
Urbanovics Márton. (Ennek szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva,
a templom oldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a
szobrász vésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos
gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kurucz uraságoknak,
kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner sirtáblán? Ki
csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a
Hirscher család siremlékeül a Gecsemáné kerti elfogatást? Mit jelképez a
Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a
Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a fekete
halál idején a kórházat alapítá s maga is buzgóságának lett az
áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából,
a mit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé s a kép a
föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A
Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a
megváltó utolsó kínos éjszakáját az olajfák hegyén; a Heim család
sirköve különös művészi tökélylyel Lázár életreköltését választá
thémának; a Ros család az Idvezítő sirba letételét, míg a Schwab család
ellenben mennybemenetelét, mely műben az a legnevezetesebb hogy a földön
maradt elbámuló népek mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás,
bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős gereznás asszonyoknak vannak
ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a
halottak fényüzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz
nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse
városa erre a körülkerített térre. Ez az ő pantheonja, valhallája, kővé
vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné
magától elvétetni, semhogy a sirköveit!

A kurucz tiszt urak azonban egész életükre jól laktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a czinteremből visszatérő
urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven
beszéltek, a mit csak ők értenek meg egymás között.

Alauda uram ugy tett, mint a csinyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor
érzi a pirongatást, más discursushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a
temporizálásért, megelőzte a szóval.

– A kocsmárosok esedeznek alásan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg
nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd
mulasson a polgárság.

– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá. Mondá Fabriczius
egész malácziával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis
maliczia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy
ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piaczon összeröffent
kocsmárosczéhnek, a miért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt
megtelt a piacz hevenyészett sátorokkal, laczikonyha, palacsintasütő
bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szin sorakozott egymás mellé. S a
hol evők ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan
kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felverte a törvényszéket
odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint a ki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan
szelid képet csinált, mint a ki ártatlan benne. Fabriczius egy czédulát
adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből s az őrszobából
előszólítva a dobost, lement a piaczra a nép közé s elkezdett
doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá.

A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott
papirról.

Ez a valami pedig így hangzik:

– Becsületes polgárok!

Tudomására esvén a főbirónak, hogy a császári generális Löffelholz, a
múlt éjjel, a zürzavart felhasználva, a Königsbergen sánczokat hányatott
s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolást állíttatott fel, a
honnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal
kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és
megparancsolja a főbiró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal
mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói
azokat fel ne gyujthassák. A ki a parancsolatnak nem engedelmeskedik,
annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni.
Isten oltalmazza a mi városunkat.

Azzal tovább ment a kikiáltó s a másik utcza szegletén kezdé újra a
doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy
egyben megszünt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek,
az emberek hazatakarodtak, a laczikonyhák, sütőgórék mind eltüntek a
piaczról, olyan csendes józan állapot állt be az egész városban minden
utczán és piaczon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a
fedelet, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.

A nap épen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes
álmából.

– Ejnye bizony már hajnal is van! kiáltá, katonás gyorsasággal
felszökve.

– Hajnal bizony, rubintom! mondá neki a menyecske; csakhogy esthajnal:
délesti négy órára jár az idő.

– Miért nem költöttél fel hamarább? zsémbelt a férj.

– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis
pihenésre. Aztán költöttelek én egy párszor; de még mélyebben aludtál
utána.

– Hogyan költöttél?

– Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe sugtam, hogy «galambocskám!»

– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vizzel! Mit mond a generális,
hogy még sem mentem hozzá rapportra?

– Biz az galambom már egy párszor küldött ide ordinánczot holmi
parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon
parancsoljon ő kigyelme.

– No, no! Azt nem jól tetted.

– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel
a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek s vidd magaddal
Belleville lovagot is.

– Én? Belleville lovagot? Hát «avagy őrizője vagyok én az én
atyámfiának?»

– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a
saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

– Hát nem álmodtam én azt a bolond históriát? No nézd: most szentül
abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom? Hát akkor
még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli
machina, s azzal téged egy csomó veszett ember torturázott a szemem
láttára.

– Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal, meg
teveled?

– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám? mikor úgy aludtam, mint a
kifejt tej, a míg te fel nem keltettél: ha meg nem jösz, tán, egészen
odaát maradok a más világon.

– No ez czifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arczát.

– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem
lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett
gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen bele
rugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

– Hát a kis pulyánk hol van? kérdé egyszer széttekintve.

– Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

– Hol van ugyan?

– Ott kinn sétál Pelargussal.

(Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbőr kaczagányát, fejébe nyomta süvegét, s
búcsut véve az asszonyától, átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

– Hát hogy vagy? kérdé tőle.

– Mint a kutya a kútban.

– No ne busulj. Majd kirántalak én!

– Azon imádkozzál, hogy én ne rántsalak be téged!

– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de
tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az előtornáczban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő
segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére,
lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

– Belleville lovag az én foglyom. Becsületszavával van hozzám kötve; a
mi erősebb minden láncznál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják
annak a másik karpereczét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kurucz
tisztet a franczia lovaggal karöltve menni a városházáig; a hol már sok
szájtátó volt a piaczon összegyülekezve abból a fajta népből, a
melyiknek nincs leszedni való házteteje. A mint meglátták Belleville
lovagot, elkezdtek fenhangon szidalmazni.

– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a
tollas buzogányát s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. Vagy
kifordítom a bőrödet s dudát csinálok belőle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá. Engedték békén felvonulni foglyával
együtt a városház lépcsőin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok
ó-német palástjaikban, a másikon a kurucz tisztek, rangfokozat szerint;
legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök,
Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen
keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzó kamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka
kurucz vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi
medáljain, míg a fekete patricius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyilóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a
tüzes katlan, a miben egy hóhérlegény fujtatóval szította a tüzet, a
veres fény a nagyszakállu hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen
megvilágította, s a mindenféle kínzó szerszámokat is gyönyörködésre
valókká tette.

Ilyen előkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála
fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót,
minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, a mit így
is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a
fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket
követett ő el, mennyi élelmi szert és lőport hozott be az ostromolt
városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva s katonásan üdvözölve, e szókkal
kezdé jelentését.

– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem
alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne
nevesse magát, s a mint egy elkezdte, mint a futó tűz terjedt az
egyszerre végig a kurucz tisztek során, azokról elragadt a szenatorokra,
általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy
kaczagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.

– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, a mit mondok? – szólt
szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevetnek.

Csak Fabriczius ránczolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta
türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

– Vitéz főstrázsa mester uram! szólt oda Korponaynak; – ha már most jut
kegyelmed hozzá, hogy rapportját előadja, hát kezdje az elején és ne a
végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, a hol az ó-kapun kiindult a lovas
csapatjával.

– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! kiálta bele Fabriczius
türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

– No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell rapportot csinálni!
Kegyelmed, biró uram, ért az actáihoz.

– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése
szerint.

– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen
keresztül vergődve, Dunajeczhez.

– Jézus Mária! Már meg Dunajeczig megyünk!

– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem
küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekisérnem. Odáig könnyü munka
volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az
úton; nem kell neki városbiró vezetőnek; de azután, erdőkön,
hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat
lepakolni, szánon leeregetni, meg felhuzogatni; az ellenséggel vak
csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; a hol meg nagy erő áll
ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan
megretirálni; ide nem senatorbölcsesség kell biró uram!

– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? biztatá a tábornok a
tüzeskedőt.

Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkuratossággal, s
ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az
emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a
dunajeczi hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, a ki
versekbe szedje s kész az új Odyssea.

(– Igy majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyujtásig! Dörmögé
félhalkan Fabriczius.)

– Hát hiszen az inquisitiót gyertyavilágnál is meg lehet tartani. Veté
oda az elnöktárs válaszul.

– Igen! de a tanukat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kuruczaimat soha sem lehet
megesküdtetni.

– Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

– Méltóztassék. Átadom a szót.

– Belleville lovag! Álljon elő! Nevét kérem.

A lovag odaállt daczosan az asztal végéhez, egyik kezét a csipőjére, a
másikat Probszt szenator széktámlájára téve.

– Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Prés chevalier de
Haut Marne, et Moncarlier.

– Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

– Czímen: Ő felsége XIV. Lajos, Francziaország királyának
testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II-ik
Rákóczy Ferencz, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének
geniecorps vezető colonellusa.

– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy
méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással birni?

– Óh igen! Igazhitű római katholikus keresztény vagyok. Legutoljára
meggyóntam a montmartrei kolostorban.

– Az ugyan apáczakolostor, de hát nem tesz semmit. Szabad még azt
kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?

– Köszönöm. Egészséges vagyok.

– Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan – születni?

– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az
injuriát.

– Tehát úgy körülbelül harminczöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van.
Tehát feleljen már most nekem colonelle lovag de Belleville arra a
kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb mult éjszakát?
Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi
puskaporos tornyot.

– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! de inkább a
bankomat robbantották szét ezek az urak, kik itt sorban ülnek az egyik
oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt
lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy
zászlótartó uram, a ki ott kibiczkedett a hátam mögött.

– Tessék a biráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

– Azt gondoltam, tanunak jöttek ide.

– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást,
mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

– Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.

– És mit csinált akkor kegyelmed?

– Kifutottam a catastropha szinhelyére, mint a többiek, még a maradék
pénzemet is ott feledtem.

(Ez igaz! bizonyítá a kis Serédy, a pénzét én vettem magamhoz.)

– És így megvan? kérdé Fabriczius.

– Az nem logikai következés; mondá a zászlótartó.

– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville, vallatott tovább
Fabriczius: ön, a ki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogy a
midőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig
délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg,
hogy a míg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő
torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a
Heinrich-ház, a hol a generálisom lakik. Ő neki volt kötelességem
legelébb jelentést tenni az eseményről.

– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális ur ő
nagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy
lőportorony légberepült, a míg hivatalosan nem jelentik neki.

– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott
vissza Belleville lovag. És a felől kérdezősködni nincs joga, különösen
egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon czélzást,
mely a mi generálisunk ő nagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja,
lovagmódra visszatorlom.

(– Ne erőltessük ezt a thémát, főbiró uram! dörmögé az ökle mögül
Andrássy István, az urakhoz pedig fönhangon mondá: vegyük ez ügyet
egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

– Tehát kegyelmed felment a generális urhoz? Otthon találta-e?

– Dehogy is találtam.

– Tehát kit talált ott a lakásán?

– Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

– Sokáig időzött kegyelmed a generális szállásán?

– Ugyan mit időztem volna?

– Benn volt kegyelmed a generális ur belső szobájában is?

– Természetes, hogy benn voltam.

– Széttekintett benne?

– Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

– Nem hozott el onnan valamit?

– Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki
belőlem?

– Épen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

– Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius biró e szóra hátra fordította a fejét s az ökölre fogott keze
hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

– Figyelmeztetem a lovagot, hogy én nekem még más kérdezési mód áll a
rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig boszusan sütötte le a fejét,
az ujjaival az asztalon dobolva.

– Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! sugá Korponay
Bellevillenek.

– Tehát Belleville lovag ur, folytatá a főbiró, miután kegyelmed a
mathematikai kérdést ilyen jól megoldá, lássunk már most egy
arithmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél
órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virasztottam a városház szenatori
szobájában. Az a lárma pedig, mely a piaczra lemennem kényszerített,
támadt tizenkét óra és ötven perczkor. Ha kegyelmed a Herman-háztól
futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végig járta a szobákat,
sehol nem időzött, akkor minderre öt perczet leszámítva, mire használta
kegyelmed a tizenöt percznyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház
kapujáig?

– Erre aztán könnyü a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy
egynehány pimasz ficzkónak, a ki nem tudom mi okból, utamat állni
bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.

– Azok az utját álló ficzkók a Ketterhäuschen őrei voltak, a kik a
robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a
ketreczet üresen találták, a friss hóban nyomokat vettek észre, a mik a
Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták
kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.

– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az
órában a Ketterhäuschennél.

– És a lábnyomok, a mik a Ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig
vezettek?

– Nem az én lábam nyomai voltak.

– Hogyan jutottak tehát a Ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketreczéhez ott a piaczon? s mi
köze van annak a vasketrecznek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz?

– Mindenek előtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy
kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet.
Hogy pedig a Ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda
összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja
megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi uton jutott a
ketreczbörtön kulcsaihoz?

– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki, hörgé rekedtségbe mélyedő
hangon Belleville lovag.

– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ
adjon.

– Nem fogok rá választ adni! rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de a kiben nemes
vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével,
hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; – a levágott
haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi
uton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. –
Ördöngős egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani
puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, a mibe tüzet dobni
nagy veszedelem!

A biró szigorú hangon mondá a lovagnak:

– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok
ellene a kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkaczagott:

– No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra
illenek-e?

A törvényszék kurucz tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a
visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskénülő feszengés alatt Korponay odasugott Bellevillenek:

– Ugyan bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba
kulcsokhoz, hát mi baj lesz belőle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre
az őszinte vallomásra.

– Biró uram! kiálta fel, tiltsa meg kegyelmed ennek az urnak, hogy
hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

A biró hátrafordult a hóhérhoz:

– Izachár mester, tegye kend kötelességét.

A mire a mester és legényei mozgásba jöttek.

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén
hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény
hangütéssel, pattogó szóval mondá:

– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius Antal uram, Lőcse városának érdemes
birája; – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, a ki az én táborkaromhoz
tartozik, megtorturázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a
lőcsei biróé.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kurucz tisztek tetszésével,
azt tanusítá a kardtokok csörömpölése.

Fabriczius egész nyugalommal felelt:

– Megvan nálam ez a hatalom…

S azzal dolmányába nyulva, elővont egy összehajtott pergamenlapot,
melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyujtá a
jegyzőnek.

– Olvassa fel kegyelmed. A fejedelem nyilt parancsa.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő birák, tisztek
és tanácsurak s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

«Nyilt parancsolat!»

Az Atya, Fiu, Szentlélek Istennek nevében.

Mi, Felsővadászi Rákóczy Ferencz, Erdélynek nagyfejedelme, e néven
második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és
parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő hiveinknek,
katonáknak és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és
jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tüzben kipróbált
hivünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei
Fabriczius Antal főbirónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is
kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden
felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorusággal vizsgálatot
tegyen, s fölöttük itéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező
alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett
hivünkre, Fabriczius Antalra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy
rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben
nem cselekedvén.

Kelt a száz hárs alatt.

Franciscus II. Rákóczy de Felsővadász.

E nyilt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a
tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kinzó
kamara katlanában.

A csendet Fabriczius szava törte meg.

– Nem kivántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigoru
parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá.
Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló
ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait
Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert
bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy
Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még
akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De
elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És
ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári
ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor
elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a
szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a
rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! arra mintha a földből
támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot
kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt
felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder
Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket
kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a
fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső
embert, a kit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.

– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok
birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a
Ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepczéből.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan
nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ
gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily
irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy
minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára
téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:

«Szegény jó barátom».

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy
Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé
harapott szavakkal dörmögé hozzá:

– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábizott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban
agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel
elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából,
pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a
tábornoktól.

Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki
lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg
sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel
látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat.
Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott
bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez
asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a
vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha
rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak
később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára
elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a
szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a
mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a
tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben
az egész találós mesében.

– Választ kérek kegyelmedtől! kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.

– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna
Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a
ketreczből.

Hanem Fabriczius merészen keresztül tette előtte a lábát s rárivalt.

– Követelem a választ!

– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s
félvállról tekinte vissza az utját állóra. Ebben a tekintetben már ott
volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és
valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak
hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett
lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az
ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem,
hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói
széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt
mondta bizonynyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat
magába üttetni.

– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem
az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, –
nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől
követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly
fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül
kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök
kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt
összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina.
Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az
ajtóban.

«Servus humillimus! Domini Spectabiles! Bonæs vesperas pracor!»

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön
tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

– No hát itt van a Czelder Orbán!

Ő volt az valóban, a hogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden
taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember
azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás,
mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a
kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány,
hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud
ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában
trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A
magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik
jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S
miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy
fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem
zavarja.

És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi
jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta,
egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó
hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak,
vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha
nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő
előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem
engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit
a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a
maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz
hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti,
mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a
legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne
megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.

A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt
ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.

Az pedig épen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a
zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott
csók az ajakára.

Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel
czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit
tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ez az authentikus tanu.

Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most
ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy
tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te
átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy
orrú kutya kurucz! Eredj!»

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól
jobban.

Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott,
míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva,
mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos
tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius
birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes
birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a
mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait,
azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond
mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is
sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most épen közel van ahhoz, hogy
kardot rántson s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az
asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az
ellenség táborából.

– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder
Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni!
Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három
oroszlántallért.

– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött
álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt
Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg
ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a
hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen
meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez
közelítve.

– Ah! Mit gondolsz? A parlamentaire-t!

– Mert a tiszt megszökött.

– De Löffelholz tábornok parolája nem szökött meg.

– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz
parlamentaire-t lánczra verette.

– De az nem Löffelholz volt. Az kivétel.

– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát
hátrahagyva.

– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények
között.

– Miféle körülmények között?

– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem
is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony
csakugyan fölrobbant.

– Micsoda? kérdé a biró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a biró nem tud erről még.

– Hát nem tudod?

– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem
jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony
kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az
elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind
bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a
groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap,
nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a
másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet)
denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott,
történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe
kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna,
akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak
valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat
töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint
a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam
is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást
hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek
fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot
csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista
tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken.

E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő
vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai
rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal,
pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a
fegyverszünet tartott.

– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az
elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva.
Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen!
Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a
szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is
velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam
Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári
plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a
pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden
pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.»
Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely
ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy
legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe
átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget
nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm,
ühüm.»

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét «ülnök» a bajusza hegyét!)

– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott,
azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta,
hogy «no az természetes».

(Hogy gombolkoztak ki! Szük lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő
sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem
káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi
dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is
alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő
erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt
képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a
polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden
engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns
kivánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak
vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a
vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai
esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán
következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett
Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz
tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé
kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már
fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott.
«Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra
mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves
barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok,
Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd,
két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről
azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött
alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől
Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és
lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki
egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé.
«Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük
küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal
összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is
úgy hittem.

– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel
Fabriczius.

– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen
tőlünk.

– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?

– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A
piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a
pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy
czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam
Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.

– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat
a convoie elé vezeti?

– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem
megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a
fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos
ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még
az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül
annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem
eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy
sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique
pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én
hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy
veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti!
Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam,
azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz
magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda
Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.

– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál is kutyábban
éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett
se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a
groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után,
látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe
a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz,
hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek
ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki
rontottam vele hogy keresztül törjem!

Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.

– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex
tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az
egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki.
Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette
őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga
kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a
dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára,
azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros
csizmát szabtatok a lábukra.

– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt.
Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt
neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha
ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes
úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai
mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen
megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is
küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a
kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat,
nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek;
aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?»

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a
hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak
kárörvendően.

– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá
Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül
kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is
sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás
ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr
előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázugtak, hogy «igaz! úgy van!»

– És így Belleville lovag ártatlan.

– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra
van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?

S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a
huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.

– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze.
No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De
nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg
Czelder karját.

– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem
férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

– Kitől van?

– Törd fel, majd meglátod.

– Ki adta ezt a kezedbe?

– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholz báróné.

– Az Absolon-ivadék!

– De kapitális asszony. Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki
ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két
kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a
gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd
zokogni keservesen.

Hát látta valaha valaki Fabricziust sirni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még
nem volt a szemük előtt.

Fabriczius sir!

Megszünik sirni.

Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege
mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a
kardkötőt a markolata körül csavarja.

– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok
már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember;
halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy
a templom mellé temessenek.

– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a
szivére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a
magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen
fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében
a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a
kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve
tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



XVII. FEJEZET.  A FÖLDALATTI UT.

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, a míg,
mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem
tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait
össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az,
hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy
egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is
harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék,
tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen,
hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol
az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji
pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag
int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán
mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő
bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az
árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva,
tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a
légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át
nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye
senki.

A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a
sötétben.

Jövel archaeologia, hozd el a kutató lámpást.

Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben
szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek
hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy
annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem
ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a
megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel
feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a
várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan
veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog
volt, a ki elmenekülhetett előle.

A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a
kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle
valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü.
Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg
soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan
bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a
Luts patakot elfogta.

Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.

De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb
szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a
Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az
elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János,
Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy
németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe»
segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy
egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol
Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak
rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el
azt a titkos vizvezetőt, a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a
városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi
irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen
volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez,
melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték
alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha
férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta,
közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és
vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem
fog férjhez menni.

A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a
Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.

Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig
rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett
volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak,
ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai
megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal
birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett
az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz
között.

Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.

Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag
palakővel.[3]

A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember
áthaladhat rajta.

Ennek a fenekén voltak lerakva a vizvezeték ólomcsövei.

A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott
volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való
összeköttetést megnyissa.

Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik
végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik
szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová
azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.

A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről,
mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint
arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s
akkor a lépcsőkön alászállhatott.

Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem
lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők
mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e
domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára
rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a
gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég
arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg
emberlakta világot talál.

Ez volt a Fabricziusok vizvezetéki hagyományos titka.

Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel
fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón
keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak
kiegészítő része volt.

S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó
Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította,
– mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.

Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt
arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön,
egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és
vadmacska tanyázik!



XVIII. FEJEZET.  ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S
EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust
olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem
volt.

A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek
kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné
asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya,
miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn
Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi
érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás
kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő
katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn
Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A
levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes
atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.

No ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a
piaczon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a
pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen!
Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd
sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s
pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére!
Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy
labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a
koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett
belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári
ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét,
nemzetségét!

Hazament, a bástya-utcza felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt
pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn
praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az
átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb
patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a
hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet,
gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a
műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének
büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü
osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi
pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó
szobájába régi hű barátját, háza állandó lakóját, a doctort. Maga
lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.

– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az
becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a
patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a
kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a
halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy
holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz
találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni,
visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a
seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet
foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú
szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:

  «Halld meg lélek,
  Mert néked beszélek…»

Az élő-halott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és
méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor
megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt
gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát
szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

  «Dies iræ, dies illa
  Solvet seclum in favilla!»…

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos

Jacoponi-hymnust s visszatérni a rideg melancholicus protestans
zsolozsmához.

«Gyász sir! sötét kripták!»

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, a hogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden
lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához
tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a
halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak
aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára
nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás
zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom
tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az
ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint
azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába,
ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem
tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy
mindkettőben idvezült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört
az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki
székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát,
lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes
biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a
kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most
énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind
tökéletes bolondságnak vette mindenki.

Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az
elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a
mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével
pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta
Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt
tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap
megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»

Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt
hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja
még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak
minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a
derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a
németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta
Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt
serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem
sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az
oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra
mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter
kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a
fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan
magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden
ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a
bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a
landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az
Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a
faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a
havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú,
hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát
képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.

– Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? suttogá nejéhez.

– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az
álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint
máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben
valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes
birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres
embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a
Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a
Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs
olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei
tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái
két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a
felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és
hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának
van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem
látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez
volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba
lehetett jutni.

Ez a titok volt az, a mit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a
nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg
magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a
castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a
canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a
pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja
magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy
pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz
ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az
eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári
ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.

Ez volt a Türkheim ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a
parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák
szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani
jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást
véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az őrszobában, more patrio, aludt a kurucz őrség.

A pitvarban, a tornáczban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki
csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr
bundával betakarózva.

A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó
volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a
háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy
egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt
felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal
állt látogatójával szemben.

– Micsoda gyalázatos árulás ez? kiáltá szilaj haraggal.

– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az
ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön
a kezemben van: kényre kegyre!

– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő
harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok
felverték az alvó várost.

– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó
őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva;
tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy «van!»

Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan;
azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót
betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái
közé.

De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő
megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két
háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság
parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a
ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta Andrássy, neki
vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat
eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!

– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni.
Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

– Nekem csak a kardom beszél.

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

– Mi az? kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon
keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?

Meg volt riadva.

Mitől ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót
fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?

Vagy talán valakit mást féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van
a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a
katonáidnak! Ide benn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot
nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva
magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem
tudták kinyitni.

Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a
mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a
ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy
vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a
halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az
ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a
kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk
a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te
siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a
hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal,
trombitával! Nyakunkon a philisteusok!

Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon
kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást –
tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a
bástyáig, a hol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten
felugrott az ágyból.

– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol
a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a
sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok?
Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk
az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste
Burg ist unser Gott!»

S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje
fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák
egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták
oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.

«Eine feste Burg ist unser Gott!» zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában
távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és
Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából
áttévedezőre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

«Nekem csak a kardom beszél!»

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a
könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.

– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg
egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak;
nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő
ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek,
generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.

– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen
haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.

– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a
ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok
mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, –
diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek,
hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető
mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s
azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepczébe esett tigris.

– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a
kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami
sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint a másik perczben
egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát
palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan
nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar
fővezért.

És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez
Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két
öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.

– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

– Ki bánja azt most? dörmögi az asszony.

– A becsületét; suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják.
Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül
odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a
katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták
volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli
vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a
visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre
nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán
nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.

– Tüzes mennykő! kiált fel Blumevitz. Erre nem számítottam.

– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a
csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy
róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott
ajtón.

– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a
hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony
kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»

– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium.
Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed
katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat
valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium,
contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk
kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta
csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

– Asszonyom! kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga
helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a
bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm
fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s
mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra
nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.

– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én
rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.

– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a
tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a
chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel
senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek
egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak
észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket
valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki
– a fehér asszony.

– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a
pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének,
ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely
idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak.
Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének
Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében.
Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és
megbizás a császár nevében?

Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.

– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a
császári plenipotentia!

S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú
pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is
akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos
Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»

– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholz tábornoknak szól.

– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja
kegyelmed, hogy megmutassam?

– Kérem.

Azt is átnézte.

– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és
authenticatiókkal.

– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhirré
teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik
félveverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és
polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.

– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek,
indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

– Nem bánom

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két
ellenséges vezért egymás oldalán állva.

– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és
németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a
főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a
városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy
látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az
uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen?
Azt Andrássy nem tartogatja készen.

– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló
patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán.
Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben,
békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott
van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak
megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló
fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl
addig, a míg azt be nem vonják.



XIX. FEJEZET.  MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ
ODASZORUL.

Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománynyal odakötözvén az
ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér
asszonyt a szobában; a rejteknyilás táblázata ismét a helyére volt
tolva.

Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, a melyben csak néhány
sor volt irva, olyan titkos irással, a minek csak Andrássy birta a
kulcsát. Julianna levele volt az, a mit most tehetett oda. Andrássynak
se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni
szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.

S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:

– Kegyelmed most többet tudott meg, mint a mennyire szüksége van.

– Lovagi parolámat adom rá, felelt Blumevitz, hogy el fogom felejteni, a
mit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból
kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se
tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, a melyen
keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla,
kegyelmed se tudjon róla.

– Jól van.

– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő
körülmények, kezdjünk az alkudozáshoz, úgy, mint két hadvezér, a kinek a
hadserege szemközt áll csatavonalban.

Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a
patkóalakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját
mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk
közé.

– Nekem nem kell sok irkafirka; vágott elé Andrássy.

A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.

– Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a
feltételek nem olyanok, a minőket egy békére hajlandó vezér szokott
ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, a minőket nyers
visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú
sorban egy olyan hadvezető, a ki a végtelenig akarja vinni az
ellenségeskedést.

– Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.

– Arra hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki;
arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma
és e helyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi
betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kuruczok vitézségét,
s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek.
Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha a helyett
a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni
kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy siciliai vecsernye következhetik. De
hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva
Lőcse város falai közé, nem tudják mi történik a külvilágban?

– Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.

– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háboru végét járja. Magyarország
kilencz tizedrésze már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva
azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a
szijat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri
a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczy Ferencz fejedelem
maga már kiment Lengyelországba, s a mi reménye maradt a háboru
folytatására, azt most már csak az orosz czárban birja. Hát inkább
akarnak a Péter czár hűségére térni a magyarok, mint a koronás
királyukéra?

– Erre határozottan azt felelem, hogy «nem!» De a magyar király
tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában,
hogy a míg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert
le nem teszszük a kezünkből, sem én, sem más.

– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le?
abban erősen tamáskodom.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a
szenteknek, a kik egy hajótörött roncsról menekűlnek a partra? Bizony
nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, a mit eléjük nyujt valaki?

– Én pedig inkább a vizbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét
megfogjam, a melyik piszkos.

– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van
kegyelmed számára a császár-király által aláirt és megpecsételt diploma,
mely kegyelmednek és egész familiájának, mind a négy testvérének
elkobzott birtokait visszaadja.

– Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára.

– Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a
felesége is, a két kis gyermekével. Heister épen odaindult, azt ostrom
alá venni. Kegyelmed öcscse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni
fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a
romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed
fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed
nem sokat törődik ezzel?

S hogy még maróbb, szivetetőbb legyen a czélzás, Blumevitz oda
kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.

Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz s
kibámult a világba.

A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet
foglalt Blumevitzczel szemben.

– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr kapitulationalis feltételeket
akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?

– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy a kik a kurucz
helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen
át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári
seregek között.

– S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?

– Igenis, azt kivánjuk, hogy a ki nem akar a király hűségére felesküdni,
legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé
harczolni nem fog.

– Ebbe az én alvezéreim soha sem fognak beleegyezni.

– Ha ez kegyelmed részéről illusio, akkor nem siethetek eléggé annak a
lerontásával. Két ember kivételével, vagy talán hároméval, valamennyi
kurucz tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári
seregbe. Az egyik a hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban
csalatkozik, hogy a német hajduinak hűségére számít. Azoknak egyrésze el
fogja őt hagyni; ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is
nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon
támasztékul. A patriciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig
régóta a mi emberünk. A kire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az
Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez
hűséges legyen.

Andrássy iparkodott közönyös arczot mutatni erre a nagyon is éles
sarcasmusra.

– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utczai harczban alig lehet
valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt
van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitünő, sőt a
császáriaknál elébb való.

– No hát!

– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka
Du Prés de Belleville lovag egy ismeretes bonvivant, a ki egy szerencsés
légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A
kurucztüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcznál
vehette észre kegyelmed, hogy a sánczágyúk nekünk, az ostromló seregnek,
semmi kárt nem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a
gránátok mind a földbe furódva pattantak szét. Az arkoláj mestersége
olyan furfangos tudomány, mely mellett az, a kire a kezelés van bizva,
naphosszant puffogathat az ágyúval, a nélkül, hogy az ellenfélnek egy
hajszálát meggörbítené. De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet a
felől, hogy Du Prés de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse
végig ezt az okiratot, a mit Löffelholz tábornok küldött általam a lovag
számára.

Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári
tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a capitulatio ő
vele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Prés de Belleville lovag
bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával s e hivatalból származó
minden teendőkkel.

Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.

A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott
határa.

Jobb lesz leülni az előbbeni helyre.

Tompa, siket hangon dörmögé:

– Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczyhoz, én nem
szakadhatok el tőle.

Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.

– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, a míg a
harczi actio állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk
császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetlen hűségét,
mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt
eltemetett négyezer császári harczos porladozó csontja hirdeti, míg a
világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas
oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna
kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni
diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna
Érsekujvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a
bevehetetlen erősség ormán.

– Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.

– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szivében soha sem volt
meggyőződés szerinti hive sem a fejedelmének, sem a felekezetének.

– Ez merész állítás.

– Bizonyítványom van rá. Vajjon az a karrikaturagyűjtemény, a mit
kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a
véleményét a kurucz vezérek felől, nem fenhangon hirdeti-e ennek a
titkát?

Andrássy felpattant a helyéről.

– Micsoda karrikaturagyűjteményről beszél, obester úr?

– Hát biz ez egy képeskönyv, a mi az én birtokomban van, mint a
feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.

No most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek
firmamentumán. Megtudta, hogy hová lett az arczképalbuma.

Ezáltal aztán kezdett Juliannával még nagyobb ismeretségbe jutni.

Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parokája
fürtjeit s gyönyörködött a szavai hatásában, a mit Andrássy arczáról
leolvasott.

– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek
hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával,
háta mögött Péter czárral (egy sokat mondó allegoria!) hát teljes
világítást adna hozzá az a másik, a melyiknek az egyik lapján Lipót
császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak
a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kiméletlen megbirálás: ez a
feltétlen hódolat.

Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy
azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a
dæmoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.

Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollhegygyel
odakarczolta ezeket a gunyoros vázlatokat.

– Kegyelmed szive szerint elitéli azt az egész tábort, a melylyel eddig
együtt küzdött, folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. Nagy
bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, a kik
meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették,
eldobják; de az olyan pártvezért, a kit a hivek táborába igazi, szivben
gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni és megtaláljak
a számára való helyet.

Andrássynak a veleszületett büszkeség egy daczos választ diktált erre;
de Blumevitz megakadályozta benne:

– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách
Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt az ifju József
király azzal a megbizással küldé őt Rákóczy Ferencz táborába, hogy
ismertesse meg a fejedelemmel az ifju király jó szándékait Magyarország
iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczy
között. Forgách Simon elejté ezt a rábizott szerepet, s a helyett, hogy
szolgálta volna József királyt és Rákóczy Ferencz fejedelmet egyformán
jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul és saját nagyzását
helyezte a közbéke fölé. És e miatt elveszté a játékát mind a két
oldalon. Itt Rákóczy vetteté őt fogságra, amott a király számüzte.
Vegyen tanuságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni
nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi mint maga magát
megsemmisíteni.

Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:

– Jól van. Hivassuk ide a sereg tiszteit, hivassuk ide a város
előljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom
őket kényszeríteni.

Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját s a kornétásához néhány szót
intézett halk hangon.

– Vezesd őket ide.

Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.

– A míg a meghivottak előjönnek – monda neki – nem olvassa el kegyelmed
azt a levelet, a mit az asztalán kapott?

– Igaz! Majd elfeledtem ezt.

Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?

Elővette az összegyürt levelet s kisimítva a tenyerével, maga elé
helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá irta a betüket, a
miket a titkos irás kulcsával kihüvelyezett.

Ez a sor jött ki belőle:

«Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!»

Andrássy könnyedén vállat vont, – s aztán odadobta az egész megfejtett
irást Blumevitz elé.

Az is beletekintett s rábólintott a fejével.

– Ahán! Ismerem én ezt. – Csatoljuk a többi acták közé.

– A hogy tetszik.

Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok s azt mondá, mintegy magának
beszélve:

– Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!

– Szeret biz az egyebet is, mondá rá Blumevitz. Hanem ez az ő
diplomatiájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiucska. – Én
egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kivánsága az
úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kis fiára azt a donatiót, a
mivel Rákóczy Ferencz fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért
megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott stropkói uradalomba.

– Igen. És hogy adjon a fiának bárói czímet.

– Mindezt kivánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog
felől bizonyos lett volna.

– Értem. A felől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy a mi
érdemekért Korponay János Rákóczytól donátiót kapott, ugyanazokért őt
abban megerősítse.

– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom
kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kivánja a királyi
adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert
bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.

Andrássy megdöbbent.

– Azt hiszi óbester úr?

– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláirni
a capitulatiót, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy
összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a
városból a kis fiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt
magával.

– Mikor történt ez?

– A robbanás éjszakáját megelőző reggel.

Andrássy mindig magasabb helyről kezdte látni ez asszony lényének
láthatárát.

Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kurucztisztek s sűrű
talpzsurolással a városi deputatio.

A kurucztisztek ugyanazok voltak, a kik a vegyes törvényszéknél
ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán,
Korponay János, Duprés De Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül
hiányzott De Hortis.

Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mindakét fél
meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután
kihirdették dobszó mellett a piaczon. Andrássy tábornok és Trautsohn de
Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe
tette magát, őrtüzeket gyújtott a piaczon; a mihez elég anyagot talált
De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius
parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, lécz
halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.

A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta emberségesen a
kitörhető harcz előkészületeire, Korponay körülnyargalta a
bástya-utczákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől
nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De
Hortis hadnagyukra bizta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt
rés előtt állítá fel a német hajduit; ez volt a veszélyeztetett pont, a
honnan várható volt Löffelholz tábornok támadása, ha a városban
verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ő
a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyut vontatott be az udvarra,
s azt a piacz felőli kapunak szegezteté.

Nem kellettek neki a Belleville pattantyusai. Árulók mind, a
parancsnokukkal együtt.

– Majd kiszolgáljuk mi az ágyut magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok
közt nincs áruló!

Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, a mennyi csak
elég.

Azután neki állítá a fiukat csákánynyal, feszítő rúddal egy vakablak
kibontásának, a mi a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos
falába volt rakva.

Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun
lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben nem lehetett elképzelni,
hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piacz közepén,
észrevétlenül.

A németek meglepték Andrássy tábornokot s most mellére szegzett
pisztolylyal kényszerítik a capitulatióra. Így okoskodott tovább.

Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepczéből, jobbra fordulna
a koczka.

Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő a
hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó
németeket s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.

Hanem a németnek is van esze!

Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül
apródonkint beszöktetett még egy kompánia gránátost az Andrássy lakta
ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen, a füstölgő
kanócz egyik kezükben, a gránát a másikban.

No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra.
– Juliánna ott ült a tükre előtt s piperézte magát.

Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a
csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott
egymással; de nem a szemeivel, azok fényesebbek voltak.

Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, a mi ott áll a szoba mélyén,
aranyozott bronz rámában. (Áll? csak állt már, ott hever most a
Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)

Hadseregetverő szép volt!

A míg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik,
hogy «veszteg legyen minden ember, magyar, német, kurucz, labancz: mert
itt jön a békesség! lánczra veri a ki moczczan!»

– Öreg bajtárs! mit csinálsz ott? kiált a munkába izzadt Fabriczius háta
mögött valaki.

Hátra tekint: Korponayt látja ottan.

– Én tudom, hogy mit csinálok! De te mért szállsz le a nyeregből?

– Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a tulsó udvar német
gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.

– Hát hogy kerültek azok oda? szólt elbámulva Fabriczius.

– Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, a hol a
csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.

– Az én titkos alagútamon át? ordít fel, mint egy felriasztott vadállat
Fabriczius.

– Azon jött be az egész Sisera-had. S most már délig pihenhetünk. Szállj
le te is a paripádról. Most hirdetik ki dobszó mellett a
fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt
ülnek generális uraimék, tanácsbirák uraimék s alkudoznak a kapitulátió
fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzczel.

– Kinek a nevét mondtad? hörgé Fabriczius.

– Az biz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a
szobádba megint, öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, a hol
elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is
megyek fel, az én asszonyomhoz, früstükölni.

S Korponay megfordult a sarkán, keserüen nevetve.

De Fabriczius utána kapott s megragadta a vállán a farkasbőr
kaczagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:

– Átkozott legyen az az asszony, a ki mindnyájunkat megrontott!

– Micsoda asszony? kérdé elbámulva Korponay.

– Ez a Delila! Ez a Jezabel! Ez a Herodiás! A te feleséged. Ő árulta el
ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!

– Az eszed tisztul? Mondá elszörnyedve a megátkozott nő férje.

– Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a lányomat a
császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagútat a németeknek, ő
szöktette meg a leányt a vasketreczből; ő robbantatta fel a szeretőjével
a lőporos tornyot.

– Micsoda szeretőjével? Kiálta most elsápadva Korponay s mellen ragadta
Fabricziust.

– Mit kérded tőlem, bolond! a mit az egész világ tud? A szarvadtól nem
férsz be már az ajtón, s még sem tudod, hogy viseled. Keresd ki! Hatos
fogattal jár a királyné.

– Az én feleségem? hörgé kőnyomta kebellel a férj.

Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől
fulladozó hangon:

– Átkozott az átkozottak között. Kerítőné! Rima! és áruló!

Korponay vad dühvel rántotta ki kardját.

– Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! szólt Fabriczius, szétszakítva
mellén a palástot.

– Megölök valakit! hörgé Korponay, de az nem te fogsz lenni. – Azzal
felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.

Fabriczius nem törődött most ő vele, meg az ő asszonyával. A bolond
férj, meg a csalfa asszony tánczoljanak együtt a hogy tudják! Neki csak
az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon
keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.

Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a
szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, a mióta a két szomszéd házat
a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő
fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!

Hanem a helyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabásu
ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna
tőle.

Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerü
lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a
leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő
csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. A ki
az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, a ki pedig
fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül
fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel,
kurucz tiszt urak a lőcsei szenatorokkal, szép asszony a dühöngő
férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a
nagyszerü összetalálkozás!

– Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim! mondá a diákoknak,
– s hozzátok utánam.

Ő maga a legnehezebb kilás zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele
a termete.

Azalatt pedig Korponay János előre rohant már, keresztül Fabriczius és a
doctor szobáin; végig csapkodva maga után minden ajtót, mert a saját
lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt
Cornides doctort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől,
hogy az meg sem állt a szobája tulsó faláig. Rohant a folyosón keresztül
a feleségéhez.

A szép asszony készen volt már az öltözetével.

Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében,
szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, veritéktől fényes arczczal,
szétzilált fürtökkel, hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.

– Mit tettél? asszony! ordítá az eszeveszett férfi.

– Mindent… felelé az asszony… Megölhetsz!

S szép csendesen térdre bocsátkozott előtte.

– Hallod az átkot, a mi sarkamban üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a
neved, átkozott vagy az átkozottak között.

– Úgy van! Az vagyok!

A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a
fejét.

– Várlak! csapj le! – Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna
le a fejét.

A helyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt s felrántotta
őt hevesen, hogy az arczába nézhessen.

– Miért tetted ezt?

A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel
emelve fel a magasba, rebegé:

– A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. A
mit tettem, meg van irva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem
legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar. Én végeztem!

Korponay eltaszítá az asszonyt magától, s az asztalra dobta a kardját.

– Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész
praktikádat. Nem csinálsz fiadból nagyságos urat, császár szolgáját,
hazája hóhérját! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak
mostohája. Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! elviszem
magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bujdosásban, hadd
szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved
szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a
nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat
nem látod többé!

S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játszék.
Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.

Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést s
odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak a
térdeit: «Ne a fiamat! ne vedd el tőlem!»

Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról s aztán oly erővel
taszítá őt el, hogy az hanyattestében nagyot ütött a fejével a keményfa
padlón s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a
tornáczra, a honnan a kis fiának a szobája nyilott.

Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. A mióta a csetepatéból
hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével,
gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zürzavaros
jeleneteivel, hogy nem ért rá utána járni, hol van hát az a kis fiú,
miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!

Mikor aztán berohant a gyermek szobájába s körülnézett, látta, hogy fel
van vetve mind a két ágy, a kis fiué is, meg Pelargusé is. (Anyjánál
csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái
rendbe voltak rakva a lóczácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a
sarkantyus csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiucska
sehol.

Ha itt nincs, akkor máshol kell lenni neki a háznál. El csak nem
veszhetett. Hisz Pelargus őrzi!

Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha
kinozzák, majd csak kivallja.

De iszen kereshette azt már!

Nem feküdt az többé azon a helyen, a hova ő ledobta: nem volt az se
elájulva, se elszédülve. Eltünt, elpárolgott; a hült helye maradt.

Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt
hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, a merre ő bejött. Rohant
dühösen arrafelé.

Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust azzal a nagy lőporos zsákkal a
vállán.

– Nono! kiálta rá Fabriczius.

– Nem futott ki erre amaz asszony? kérdé Korponay.

– Dehogy futott! Hát kisiklott a kezed közül úgy-e? mint a kigyó.

Korponay a nyitott ablakra tekintgetett.

– Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon
repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott
el. Csak gyere utánam. Innen nyilik a te konyhádból a titkos alagút
gádora. Ott futott le a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne
félj, mindjárt utólérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.

Fabriczius nyomúlt előre, Korponay a nyomában.

Mikor a konyha ajtaját fölszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt
reájuk!

A szép asszonyt ugyan nem találták ott, hanem igen is a tűzhelyen egy
megrakott lobogó tüzet s a körül egy csoport német gránátost, a kik épen
akkor gyujtogatták meg kanóczaikat a tűznél.

Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős
gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynehányan
feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek,
látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak,
hogy a gránátjaik kanóczát meggyújtsák, az utóbb jövők épen a fejeiket
tolták elő a szűk bejárat kámvájából.

A mint aztán az a két marczona férfi betört a konyhaajtón, a granátosok
sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok ő tőlük. Korponay tekintete
olyan volt, mint a a ki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint a ki
jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.

– Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! ordítá Fabriczius, a vállán emelt
zsákot két izmos tenyerében a feje fölé tartva, hajításra készen.

– Mit akarsz, Bruder? Kiáltá rá Korponay. Mi van a zsákodban?

– Lőpor van benne! oda hajítom a tűzbe!

– De ezt ne tedd! Hisz akkor mind elvisz bennünket az ördög!

– Inkább az ördög minket, mint mi őtet!

– De azt bizony ne cselekedd. Kiabált Korponay, megragadva a zsák
bekötött száját.

Fabriczius megvetőleg fordult hozzá.

– Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal
együtt a gyalázatodat?

– Kicsoda? Én!

– Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, a ki megcsalt; meg valamennyi
latrot, a kikért megcsal! Az árulók koszoruját! Mind itt vannak a
kezedben. Hát örökké akarsz élni?

– Dobd oda! én is segítek.

S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak s
egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba belehajítani.

No, hogy ezt a párbeszédet a belepózott granátosok nem voltak kiváncsiak
végig hallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz
vissza, hogy az volt a legboldogabb, a ki a fejével mehetett előre, s a
kalimpázó lábait hagyhatta hátul.

A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás kezét
szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól
szétrobbantott tüzös üszkök közé.

Csak néztek, csak néztek a tűzbe; és aztán a rettentő robbanás csak nem
következett be.

Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott
kidült belőle, rá az izzó parázsra; de biz az meg nem serczent.

– Hát ez már micsoda? mondá Korponay elbámulva, s odalépett a
tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt
szétmorzsolgatta a tenyerében.

Aztán nagyot kaczagott rá. A hogy talán a pokolban kaczagnak, a kiknek a
szivét forró olajba mártogatják.

– Hahaha! Két bolond, egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson,
kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, a milyennel a
fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják; s azzal telenyomta
Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.

Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyjai, gyémántjai változtak
egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a
szóra:

«Vaspor!»

Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik
tenyeréből a másikba töltögette: «vaspor»!

És így eszerint az egész lőszerkészlet, a mit ő arra tartogat, hogy majd
az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú
nem más, csak egy döglött kutya! Ez is Belleville csalfasága!

Odaült az ajtóküszöbhöz és úgy motyogott magában.

Az a másik férfi pedig folyvást kaczagva futkosott végig a szobákon.

– Hahaha! hahaha! Gyere elő feleségem! Mondok neked furcsa dolgot.
Megszakadsz a nevetésben. Hahaha! Lánczos kutya megugatta lelke! Soha
ilyen czifra tréfát! Hol vagy, hol vagy gyöngyöm, kincsem! Nem
haragszom. Nem öllek meg. Még agyon sem csiklándozlak. Csak gyere elő
nevetni.

S e közben, a hol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta
szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s a mint
egyszer szembetalálkozott azzal az arczképpel, a min oly híven van
találva ez az asszony, kirántotta az öve mellől a török kését s
odaszurta a szíve tájába.

Még most is látszik rajta e szurás…

… A szép hölgy pedig ott lappangott ez alatt abban a kis rejtekben, a mi
a falitükör és a faltábla között van és hallgatott fél füllel ide, fél
füllel amoda… Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután
a seregekéről, meg a tisztekéről, és az ő kis fiacskájáról. Hogy
dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletreméltó nőnek. A másik
szobában pedig hogy átkozzák, hogy kinálják a poklok bosszuálló
szellemének.

Ezenközben megkondult a tizenkét órát hirdető déli harangszó.



XX. FEJEZET.  A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

A mint a déli harangszó megszólalt, kinn a piaczon dobpörgés támadt
utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

– Mi az? kérdé Fabriczius, a ki még mindig a konyhaajtóban állt és
bámulta, hogy «sül meg» az ő puskapora a tűzben. Mi az? kérdé a
dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

– Ejh! a labanczoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták
harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános
harangzugás minden toronyból, apraja, nagyja búgott-bongott, csilingelt
tehetsége szerint.

– Halottra harangoznak? hebegé Fabriczius. Valami nagy halott van?

– Hát nem tudod? öreg trotty! Te haltál meg. El is énekeltetted magadat.
Te rád harangoznak. Te neked dalolják:

  «Nem kell annak többé kása
  Kinek Maulwurf sírt ása!» – Hahaha!

– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: «Boooldog
Isten, hooonnan élünk?», a kálvinista azt mondja: «Nincsen kenyér
minálunk», a lutheránus rácsendíté: «Innen élnek szegények! innen élnek
szegények!» Hahaha! veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék,
tánczolhatnám.

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, ott hagyta;
maga felfutott a második emeleti terembe, a miből amaz ismeretes erkély
nyilik a piaczra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud
tánczolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek,
porczellán tálak között csak úgy rugta a kuferczest! Maga dalolt magának
hozzá:

  «Ki az urát nem szereti,
  Annak van most becsületi!
  Nem menyecske, ki nem szajha,
  Ki az urát meg nem csalja.
                  Ihajla.»

Maga magának tánczolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy
egyszer fejbe üti magát az öklével; összetöri a tükröt s akkor aztán
annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok tánczához.

  «Ki az urát nem szereti,
  Sárgarépát főzzön neki;
  Jól megpaprikázza neki,
  Hogy koporsó kelljen neki.
                  Juhajla!»

Szép nóta e’ nagyon!

– No fiam, kitánczoltad már magadat? szólalt meg a háta mögött a
visszatért Fabriczius.

– Nem én! Dehogy mára. Erre az egy napra.

– Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer
«Langaus»-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piaczon, hogy a vezérek
aláirták a kapitulatiót: a császár minden föltételt elfogadott;
osztogatja a donátiókat az uraknak, avandzsolást a kurucz tiszteknek!
Belőled is obesterlajtinánt lesz. Tánczolj fiam egy galoppot! Ennek az
örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost
hideg vizzel végig öntik.

– A kapitulatió örömére húzzák olyan nagyon a harangot. Ismétlé
Fabriczius; s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát
büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette
volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vaczogtak, s
a mit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, a milyen a
megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy
tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sirj öreg! Hadd azt a gyerekeknek.
Teleirták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt,
hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta!
Testáltak? hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.

– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

– No hát tüzzük ki melléje a veres zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve
az a piros nyakbavető, a mit Juliánna a fehér éjiöltöny fölött viselt;
azt felkapta, feltűzve a nyoszolya kárpitrudjára zászló gyanánt s aztán
futott vele föl az erkélyterembe, Fabricziust is magával hurczolva
kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély
rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője:
a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alá
kiáltott onnan az erkélyről.

– No hát gyepre labancz! gyepre kurucz! ha van Istened! Ma lesz a mi még
nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a
hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulatióról. De Hortis,
húsz patriczius kiséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett,
felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész
védelmezni a városát, élelemszer is van elég; megosztják a katonákkal.
Támadjanak közös erővel a piaczon álló labanczokra. Számra is többek ők,
s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat
tanakodott: a hajdui egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb
számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja
élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt
adni a tulsó oldalon felállított kurucz lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, a mit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak:
hogy amint a Czelder Orbán német hajdui a császári katonákkal
lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát,
hüvelybe dugták a kardot s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes
egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egy párnak betörte a fejét; de
utoljára elnyomták, megkötözték s akkor azután a volt kurucz hajdukkal
elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a
kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

«Mindennek vége. Czelder fogva. Hajduk átpártoltak.»

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végig hangzott valamennyi bástyán, valamennyi utczán.

– No hát azért sincs mindennek vége! kiálta halálos vakmerőséggel
Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a
nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, a ki
ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfuvatta a tárogatókat s a bástya-utczából előtört a
kuruczlovasságával.

A főkapu és a Ferenczesek kolostora közötti téren állt egy kompánia
labancz muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre
leereszteté a felvonó hidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a
lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre
fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savoyai dragonyos állta az útjukat. Úgy
keresztül törtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a
hűségben törhetetlen Lőcse végre valahára megnyitá kapuját a császár
előtt.



XXI. FEJEZET.  KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

Andrássy István, mihelyt a dolgok rendbejöttek, azonnal futárt küldött
Krasznahorkára, nagy paksamétával, a miben elő voltak adva az események,
mellé csatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól,
melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és
rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai
várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a hires sziklavára az Andrássy család székhelye.
Magas tekealakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő sikságot, büszke
tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, a hol az aranyozás megszünik
rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely
a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából
emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az
egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive
fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá
vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha
ő tudná azt legjobban elolvasni.

Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót
«csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak»
használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok,
pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas
tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik
önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben
messzeföldön hirhedett harczosok.

A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt
a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból
villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói
(a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen
korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a
hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és
tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség
favárainak felgyujtására szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a
gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a
húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is
tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak,
s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a
miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni
naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni
nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig
kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve,
hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én
«Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen
végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».

Miklós valamikor szerzetes volt. Cistercita barát, fehér csuhás.

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a
mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az
ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett
s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél
dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel,
a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal
bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül
az arczát, elől az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata van, a miért
is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a
legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a
minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt a templomba soha imádkozni.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte
a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a
templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga
halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét
tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De
kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb
tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség
volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még
akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy
nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem
türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más
nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették,
hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett.
Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele
hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis
vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis
fiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna,
de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt
előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük
játszani.

Azt mondta, hogy ő neveli őket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati
seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost
lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis
teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan
dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra,
majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította
őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot
ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal
verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából
nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a
fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok
könyvrágástól van az!

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és
karczolás nélkül soha.

Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták
a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak,
csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a
valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók
számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik
kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire
szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis
unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb
labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De
utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért.
Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és
az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról
a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye
maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a
tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen
soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel
berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető
folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk
be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott
töredékét látni.

Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a
hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt
emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum
gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok
elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás
emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a
mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű
majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés
volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi
meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se
régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a
szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok,
betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz
zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény,
akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s
megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez
volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek.
Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor
már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz
szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a
kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök
az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen
állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás
viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba.
Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák;
mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé;
körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú
sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három
szó van: «higyj, remélj, szeress».

Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is
belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki
Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a
hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:

  «Jó urunkra feltámadtunk
  Semit nyertunk, csak vesztetunk;
  Orszagunkbul kibujdostunk,
  Magyar bortul elmaratunk.»

Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis
hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik
a két kis fiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete
koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.
Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Mi álmodjuk vissza a multat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek
a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett,
azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar
átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István
idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője)
volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott
van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár
alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is
Andrássynénak dedikálta.

A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be
van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt
be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat
mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény
tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább
féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez
volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az
akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak
egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad
kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal
tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik
most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az
Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek
a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta
a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt
futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a
magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a
vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi
azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban
serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen
halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte,
hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt
porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és
keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész
Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról,
gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények,
a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára
menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem
hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne
birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki
se tudta meg járását, kelését.

Hajh de sokan áldták!

Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a
korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát.
Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus,
pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a
boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a
boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak
a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a
boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus
prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik
se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem
vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a
két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá,
hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz
buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást
hivőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját.
Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek
boldogasszony tenyerének a büzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik
levelei közé szoktak lapítani.)



XXII. FEJEZET.  AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Andrássy Istvánnak születésnapjára viradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta
nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború alatt bizony
sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két
lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja
volt ma!»

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz
tartozó szivek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei
szomszédházak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke.
Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga
mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet
viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek
csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb
hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak
gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új
ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem
rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról
városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak:
Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta,
mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi
fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik,
ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt;
felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek
között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra,
annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve
annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora
hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni
a dervis generális.

– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? kérdé felriadva.

– A brigadéros generális születésnapja van! felelé a csatlósa.

– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de
ne az én hajamnál fogva.

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön
húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá
a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg
ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.

A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak
el.

– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni
frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a
kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné
zsoltárait.

Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott;
papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a
csillagot tréfás emberek.

Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás
pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni,
hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos
néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész
káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába.
A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a
czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a
szabadságharcz legbuzgóbb hivei.

A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé,
megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu
belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes
asszonynak, meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették
lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a
válogatott csapatot képezte.

– Merre találom meg a Miklós generálist? kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne
félj, hogy rá ne bukkanj.

A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy
jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy
bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s
lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a
sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten
keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek
kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re
(balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van
a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott
gurulj le! Az az ő temploma.

Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba vezető tornácz.
Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban
szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.

A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a
nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban
nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul
szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze,
tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a
hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát,
kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor
maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a
lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba,
s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép
nótát:

  «Valahányszor az oláh
  Mondja «Szinetátye!»
  Mindanyiszor «binye Zeu
      Binye binye binye Zeu
  Zsupánye fertátye!»

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a «jó
Isten» («Binye Zeu).

A hirhozó odafurakodik az osztogató alakhoz s megrántja a csuhája ujját.

– Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ránczigálást érzi, odafordul a
csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

– Hát a markodba töltsem a krampampulit? vagy egyenesen a Bebek
kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának
hivják; de az ám nem krampampuli osztogatásra használta, hanem a görög
tűzhöz, a mint mondják.)

– Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

– Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

– Megismertem az épületes beszédjéről.

– Czigány vagy te, úgy-e?

– Nem én. «Új magyar» vagyok. (Így hítta magát akkor a hű Faraó ivadék.)

– Hogy olyan fekete a pofád!

– Pedig mindennap királynévizzel mosom.

– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, ide lenn
úgy hínak, hogy «szent atyám!» Hát honnan jösz Faraó magyarja?

– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a szent atyának attól a
másik generális akarom mondani szent atyától.

S oda tette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószivű jó kedv.

– Hahaha! Lőcséről jösz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még
hogy:

  «Nem szeretem az uramat; hajajahaj!
  Csak a kisebbik uramat; hajajahaj!
    Arra is, ha megharagszom,
    Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!»

– Danolja, danolja: de nem igen hangosan, válaszolt huzódozva a
hirthozó.

– Hát bátyámuram hordozza-e még «az Orbán süvegét»?

– Hordozza, hordozza; de nem igen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami
sejtelme támadt.

– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva,
mikor bejöttél a várba?

– Láttam, igen is. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

– No hát, tudd meg, ficzkó, hogy én megesküdtem, hogy a ki ebben a
várban én előttem ezt a szót először kimondja: «Lőcse fel van adva!» hát
azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes szent háromság,
boldogságos szüz Mária úgysegéljen, abba a karóba huzatom belé.

– Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép
imádsághoz, rebegé a hirthozó, kegyesen kezet csókolva a
dervisgenerálisnak. (Hát hiszen épen ezért választottak czigányt ennek a
levélnek az elhozására; mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását.
S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtaná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze
eltartva azt magától, hogy a medencze lángja jobban belé világítson,
elkezdte azt olvasni.

Eleinte tánczoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt,
öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit s
újra hozzá fogott.

A dalolóknak mind a torkába szaladt a «binye Zeu», a mint észrevették a
félelmes átváltozást a szilajkedvű vezérnek az arczán, a hogy ezek a
véres szemek kidülledtek, a hogy a ránczok vonaglottak a homlokon, a
hogy a felnyitott ajk hebegve vaczogott, a hogy az orrczimpák dühösen
tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszint adott az arcznak, a
minek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebből?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az
egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az
ordítás:

«Elárulták Lőcsét! Feladták a várost!»

– No hát csak huzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga
először ezt a szót. Azzal kotródik a hirthozó czigány.

Nincs most ő rá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával s
aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papirrongyok
egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinczeboltban, abban a
fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arcz hozzá.
Pogányisteneknek, rézből öntötteknek, tüzzel fütötteknek nem lehetett
hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.

– Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását
iszszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma?
Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyukat! Állítsátok
fegyverbe a csapatokat! Jön a német! jönnek az árulók Krasznahorkára. A
bátyám vezeti őket. Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a
talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya
Krasznahorkán. Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedenczét, nem bánta, hogy a forró
fogantyuitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt
odazudítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind
tüzes emberekké váltak s tódult aztán minden ember a pinczegádor felé,
összeperzselt bekecsprémmel, fél hajuszszal, fél szakállal; míg Miklós,
a kinek még ez sem volt elég sietség, a kit hátul kapott, azt ütötte
agybafőbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pinczelépcsőn az udvarra:
széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A
kálvinista hivek éneke hangzott ki rajta épen:

  «Az úr én nekem őriző pásztorom.»

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre
vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hirhozó czigány megelőzte már. Az úrasszony számára is
hozott levelet, s a mint megtudta, hogy azt a templomban találja,
befurakodott a népségen keresztül. A czigányész sugalta neki, hogy ott
legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene
zudítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a czifra faragott támlás székében a
tebernakulum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a
ministransfiuk piros rokolyája s a fölé öltött csipkés fehér ing volt;
ők szolgáltak a misénél, a mit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt
már nem kellett a fiuknak végig várni: de az anyjuk még ott maradt; az ő
jelenlétének kellett azt tanusítani, hogy a türelem az első erény a
földön.

Megcsókolta a két fiacskáját s elbocsátá őket a sekrestye felé.

A kálvinista hivek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős
éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a
hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyülölte őket még, mint
a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a
kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hirhozó.
Odanyujtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje irását, s ajkához szorítá a pecsétes irást.

Oly régen nem kapott már tőle semmi izenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör, meg egy büvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt
tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét
Lőcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a
templomban, s az Isten felséges szine előtt olvasni olyan sorokat, a mik
a mulandóság számára vannak irva? Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen
nem rontja vele a más áhitatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a
zsolozsmája; az alatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét.
Hosszan leirta abban férje a közelmult «Pálfordulásának» történetét:
Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit; némely dolog fölött
röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál
hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és
gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül
biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a
két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, a hol sebeit
bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy
ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az utra, a
megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szive e levél elolvasása után. A női szív
sejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült
sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erőtetni az áhitatot a szivébe. Elővette az olvasóját s
elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De bele akadt a közepén. Nem
tudta, hogyan van? Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi
az? Nem a Miatyánkban van a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó s beront rajta egy ijesztő alak: a
dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai, a mint lelocsolta
magát az égő borszeszszel. Arcza halálsápadt; szemei az üveg merev
fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés
hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes szinüek, a süveg hiányzik
fejéről, rövidre nyirott haja, mint a serte borzad szerteszélylyel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló
asszonytömegen s odarohan a tabernakulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt
felragadja, s mint a hogy a betyárok szokták, botvívásnál, megpörgeti
azt az ujjai közt s odarivall az éneklő tömegre:

– Elhallgass! Égrekiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból, sápítozó
kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondta magában: «ez most részeg!»

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava
elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a
megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a balkezével, hogy a
jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.

Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a kathedrába. Onnan majd jobban
meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta annak az izenetnek a párját, a mit ő utána
a templomba hoztak.

Őt abban a «másik» templomban találták meg vele, azért ez a féktelen
indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét s oda sietett az ádáz emberhez. Megragadta
kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, még is olyan erő volt az, mikor Miklós
kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt
fogva a kezében. Lehuzta a fejét, meggörbíté a térdeit, úgy hogy a vele
szemben álló gyöngéd nőalak magasabbnak látszott, mint ő.

Zsófia halvány arcza fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká
nyiltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az
éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő
csendben:

– Te a kaszárnyádban parancsolsz. Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arczát daczosan
felvetve, kiáltá:

– Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az
istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult
fel ellene.

De ő előre lépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a
népzugást túldörgő hangon:

– A ki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! oda Magyarország!
Elárulta a hazát Andrássy István!

– Isten némítsa meg a szádat! Sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.

– Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast. Ez most az
új Isten! Takarodjatok eléje. Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái!
Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell
több kenyérpusztító csőcselék. Nem kell több imádkozóház! Nekem
kaszárnya kell! Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

– Folytassátok az éneket! Kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, a hol elhagyta a zsolozsmát egyszerre: «és szép kies
patakon legeltetsz!» hogy a riadó harsogó énekszóban elveszett a
kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a
pásztorbottal ütlegeket osztani, a minek ránézve igen kedvezőtlen
kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok
körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a
kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhuzták, s
utoljára «sok lud disznót győz», kitaszították a teplomajtón.

S aztán énekelték tovább: «és vezérel engem igaz ösvényében!»

Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz
ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem
vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést
kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a
pincze ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár
ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a
koldusmenedék ajtaját, (egynehányan voltak is benne; azok
dörömbözhettek!) valamenyi kulcsot mind egy karikára füzött s azt az öve
mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, a mint hozzá akartak fogni a
sütésfőzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk előtt.
Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán
lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni, – ilyen nagy nevezetes
ünnepnap! – a várbeli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a
mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél) s nem igyekezett őt
álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit, s
azokból adott a szakácsoknak a saját asztalára való mindenféle jókból.
Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a
karczost, ő adott nekik máslást.

Azután az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiacskáját bevitte a
belső szobájába, a hol apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a
híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiunak e fényes alakok nagy
tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat
Erdélyországból csodamódon, hogy menekült utána a hű felesége, sátoros
czigányok által rejtegetve; milyen nyomoruság várt itten reájuk: minden
ingóbingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, a ki a
régit elüzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az
ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden
gazdaságát. De nagyon ifjan halt meg, élte virágában, egy kis fiat
hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre
megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni
szép színnel Krasznahorka várát. De erősszívű asszony volt az! Látszik a
képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem
fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának
akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon
szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene,
összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalóczokkal: az
özvegyasszony kezébe vette a férje kardját s úgy szétverte őket, hogy
azt se tudták, hányfelé szaladjanak? Úgy védelmezte meg a kis árváját.

– Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! majd én is beléjük ágyuztam
volna a czéllővő ágyummal: biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes
kölyök volt! Mig a másik, a Jóska, nagy áhitatosan leste a szót azokról
az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve s nagyot borzadt, mikor az
ijedőse jött a mesének.

Azután elmondta az anyja azt a másik regét, a nagyapa történetét; a ki
már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át,
(kálvinista volt, azért tette) annak meg a török császár volt a
szövetségese, török tatárhaddal egyesülve sok pusztítást követett el a
császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért
hozzá a meghalt felesége s oly félelmes dolgokat beszélt neki a
túlvilágról, hogy mikor reggel felébredt a kemény kuruczvezér, egészen
át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis
várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait,
birtoka jövödelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar
foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római
katholikus hitre.

A kis Ferkó nagyot nevetett erre a regére.

– No bizony akkor az én nagyapám derék egy bolond lehetett!

– Hogy mondod, kis fiam? kérdé elbámulva Zsófia.

– Hogy úgy meg tudott ijedni egy kisértettől! Hiszen csak engem jönne
egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy
elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját.

Zsófia odalett az elszörnyedéstől.

– De ki tanít téged ily vakmerő beszédre?

– Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne
higyjünk semmit, a mit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész.
Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Zsófia a kezeivel takarta el a gyermek fejét, a kebléhez szorítva azt.

Nem szólt semmit; de az égre meredő szemei beszéltek.

Azt mondhatták talán: «óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne
hagyd kárhozatra jutni!»

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferencz, az
elsőszülött hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon? mielőtt
megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon? Nem ő lett a nagy
családfa törzse, hanem a kis öcscse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta
meg.

Az ajtón Miklós bátya toppant be.

Az álmát kialudta; az arcza sápadt volt, a szemei veres karikákkal
körülfogva.

A mámor kirepült a fejéből már, mindenféle undornak adva helyet.

Vederszámra itta a vizet.

Ilyenkor volt a legkegyetlenebb.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint
a tűz. A ki az első lángjában meg nem ég, az megmenekül. De mikor
elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a
haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne
fagyni.

Zsófia a tekintetéből sejtheté, hogy mi hozza őt ide?

A gyermekeit el akarta küldeni a szobából.

– Menjetek játszani!

– De csak maradjanak! mondá Miklós, jó lesz nekik is meghallani azt, a
mit ma beszélünk.

Zsófia ösztönszerüleg szorítá a két fiát kebléhez.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, a miben Istvánnak az arczképe
nézett szembe minden ránézővel.

Zsófia, érezve a kettőjük közötti harcz kitörésének kikerülhetetlen
voltát, czélszerünek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény
hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

– Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban,
az ájtatosság ideje alatt.

– Bántottam meg valakit méltatlanul? kérdé Miklós, összefonva karjait a
mellén.

– Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet és azt, a kinek most hátat
fordít.

– Más senkit? Hát tégedet nem?

– Az én nehéz indulataim nem szoktak reggeltől estig tartani. Ott ki van
már kegyelmed mentve.

– Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a
tiedet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad
igaz.

– A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak
nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó; de még is
fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő
madarak fogják azt tenni.

– Ne disputáljunk theologiáról, édes ángyom. Ismerem én azt az urat,
szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha
tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám minden templomban
imádkoznak hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek,
millió és millió szájjal: «Tartsd meg óh uram Magyarországot! Ne hagyj
elveszni bennünket». Hallja ő azt? Érti ő azt? Sujt, mikor áldást kérnek
tőle. Elgázolja azt, a ki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak s
a pusztába kergeti az igazságost.

– Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szur a szivembe, mint az éles
tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

– Szokjanak hozzá s nőjjön kemény kéreg a szivük körül.

– Isten büneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyülölet munkáiban
vagyunk kifáradhatatlanok.

– Legyen úgy. Az úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól
teszi; miért olyan rossz.

– Nem a nép rossz, a vezetői azok!

Miklós visszafordítá a fejét a rámás kép felé.

– Hallod? István bátya? Rólad beszélnek.

Zsófia haraggal állt föl helyéből.

– Miért ócsárolod az apát gyermekei előtt?

– Azért, hogy tanulják azt a névtelen bünt még az apjukban meggyülölni.

– Minő névtelen bünről beszélsz itt?

– A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt
mondták: a bün lehetetlen, még neve se említtessék. Hát a hazagyilkos
bünének van-e elég rettenetes neve?

– De az én uram nem az!

– Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, a melyben ez az
ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

– Nem úgy van. Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A
hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba
ellenséggel. A koronás királylyal egyezkedett. A hogy egyezkednek a
fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a
nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette
volna azt Andrássy István? Ti, a kik még nem laktatok jól a vérrel, azt
mondjátok, áruló volt, a ki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni
a háborut? Kiben bíztok még? melyik potentátban? Elkötöttétek az
ügyeteket francziához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez,
törökhez! mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! onnan jön a
mi üdvöségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a sulyos
szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták,
bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én
osztályrészem, a ki, a mióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt
mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, a
ki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá és kér
békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg.

– És így utoljára Andrássy István a virtus és hazaszeretet példányképe
lesz.

– Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted
azt, hogy ős szülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a hazába, mint
földönfutó székely számüzöttek, s itt szerezték hirüket, hatalmukat,
nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most
unokájuk visszatér, s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal
átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzá illik. Te élhetsz szeretetlenül, s
meghalhatsz elsiratatlanul. De az, a kinek a képmása ez a két gyermek
itten, ha azt a szíve idevonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről
s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte: én imádni fogom.

Miklós olyat kaczagott erre a szóra, mint egy csapdába szorult ördög.

– Mért nevetsz? rebegé Zsófia, összeborzadva az eszelős gunykaczajon.

– Hm. Nem kaczagok már. Én soha sem szoktam kaczagni. Nem vagyok jókedvű
ember. Inkább cholerikus temperamentumu. A kaczagást valami dæmon miveli
bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szivemben. Nem is
azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez czudarság volna tőlem. Nem
is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár
parancsnokságát, így szólt: «Édes öcsém, rád bízom a legdrágább
kincsemet: a feleségemet és a két fiamat. Jó gondjukat viseld. Akármi
erővel, akár minő biztatással jöjjön e vár alá a császári had, az erőnek
nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe. Krasznahorka
várát és a családomat a német kezére jutni ne hagyd. Megfogadtam, meg is
tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tüzzel, vasat vassal verek
vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, a ki a császári
haddal Krasznahorkára bejönni készül: én nem tehetek. Én a németet
visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hivják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. A ki ilyen
fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

– Azért jöttem fel éppen te hozzád, édes ángyom, folytatá kegyetlen
hidegvérrel Miklós, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled;
nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért
csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem,
az első furiában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem
volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért
mimelő szavak?

– Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csőditettél ide fel a
várba, folytatá Miklós.

– Nem én tettem őket koldussá, nyomorékká.

– Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja
engesztelni a mi büneinket. Mi vétkeztünk s te vezeklesz helyettünk.
Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörüség. A hogy más asszony
gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a
könnyező szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

– Te gúnyt üzesz ebből?

– Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől
a ragyogástól. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

– Az én váramból?

– A tiedből. A hol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk,
hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be
kell hívnom a gömörmegyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a
megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensánczait megvívni. Szükségem van
minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt
mást, mint a ki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai
ungorkodásomnak ott abban az imádkozó házban.

– Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, a kiknek
minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket üzni télvíz
idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

– Nem én üzöm őket, a császár vezére üzi. Az jön a vár ellen. Az akar
betörni. Én csak annak állok ellent, a hogy rám parancsoltak, a hogy
megfogadtam.

– Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját
várából?

– S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország,
akkor is kizárnám!

Zsófia látta, hogy a józan Miklós bátyával van dolga.

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor
eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen.
Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró
kisértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak
előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor
meg is van téve.

Zsófia, a mint felismerte a rögeszméjét e hidegvérű őrültségnek, nem
küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

– Jól van, Miklós, monda neki szeliden. Legyen úgy, a hogy te
intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én
nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, a hol én és két
fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tüzzel-vassal megtámadni. Ha jön
ide hozzánk: úgy jön, mint a ki haza siet, egyedül, magában, s nem hoz
magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. A
szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom
őket a váralján. Kiürittetem a magtáraimat s berendezem számukra
szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az én vagyonom
rovására lássa el őket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom
is üres, abban elférnek az asszonyok mind. Te azután rendelkezzél az
egész palotámmal bölcs akaratod szerint. Átadom neked a lakosztályaimat,
apáid czímertermét, a vármegye tanácsházát, belső palotámat, magamnak
elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. Hanem
egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! A mivel fenyegetőztél
(bizony haragodban tetted, első furiában és talán mámoros fővel is),
hogy te még a mi templomunkból is, vagy a hogy csufolni szoktad, az
imádkozó házból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert
bizony mondom neked, hogy a milyen alázatos, hosszantürő lelket ismersz
bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt
megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az ősanyánkra, a ki
az örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza, és hasonlóul fogok
cselekedni.

Az a gyenge, ætheri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerű
jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénynyel.

A csuhás alak epés gúnynyal nézett rajta végig. Ez a szó az ő megalázása
volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt benne minden indulat, hogy egy
élő teremtésre akadt, a ki tőle nem fél, a ki őtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy
közép lény volt közöttük, egy semleges lélek; a kinek emberi gyöngeségei
nincsenek. Egy harczoló barát. Egy istentagadó, papi köntösben. Ittas
korában inkább állat, józan korában inkább dæmon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az őt fenyegető asszonytól, s szótlanul
indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e
fenyegetésre, mely haragja sárkány-farkára mert gázolni.

Hanem, a mint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s
meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, a mint a két gyermek dicsőségtől
ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik s azt csókjaival halmozza el,
egyszerre urrá lett szivében a düh ördöge. Még ez a két fiu is őt meri
kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban s
odalépve ismét, a hol az anya és két gyermeke győzelemittas csoportja
ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a
szemközt álló arczképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a
szókat.

– Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön
Krasznahorkába, mert a te ölelő karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

Zsófia ártatlan, semmit nem értő tekintettel bámult a kérdezőre.

– Hm! ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha
tusakodnék, szóljon-e? ne szóljon.

Balra dült az elhatározása.

Szólt.

– Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, a hol az
égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe, s vissza
versz engem férfi kézzel. No hát, én nem jövök ellened fegyverrel, a
mivel férfiak harczolnak: hanem csak olyannal, a mivel asszonyok szoktak
hadakozni, és megsujtalak vele úgy, hogy te lész az, a ki soha többet be
nem lépsz egy házba, a hol oltár előtt égetik a tömjént. Tudd meg, hogy
a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen,
hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, a ki
őt árulóvá tette!…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Helyesebben Gatterhäuschen. A lőcseiek egészen különös
német nyelvet beszéltek abban az időben. Egy példát megörökített belőle
a képes krónika.

«Au Voter, mei rap! Ez Nachprs Hänsl aus Holmus hot mech mit an grussen
Stein gejukt. – Kumm mei Sun, Keibe bis gein zum Richter. – Harr
Richter! hie leig ech 4 Poltroken Kloggeld, seht mein Jan! Ech vell flux
Satesfatiun, sunst dreisch ech nen die Kottln aus sein Treüber wanst
raus – Liebes Hons Mechl! ihr krikt Satisfatiun, geit nov einter a heim
und leigt nen an gutten Brandwn off. – Keibe, wu worst? Beym Richter,
ech hob dich Hänsl verklogt, her hot gesogt, her wer mer Satesfatiun
gahn – Lieber Keibe, du werst mer ja ouch von der Satisfatiun a kleb zu
kosten gahn. –

A miből megérti, a ki tud ezen a nyelven, hogy Hans Michelnek a fiát
fejbe dobta egy nagy kővel a szomszéd Hanslija, Lomniczból; ezért az apa
fiastól panaszra megy a biróhoz, s leteszi a négy poltura panaszdíjt, s
elmondja dolgát. A biró biztatja, hogy majd ád neki satisfactiót, csak
menjen haza s borogassa a fiának a fejét pálinkával. Útközben találkozik
a bevádlottal s mondja neki, hogy bepanaszolta a birónál s ez majd ád
neki satisfactiót. Ugyan kérlek, adj nekem is majd abból a
satisfactióból egy darabkát, hadd kóstoljam meg.]

[Footnote 2: Zsedényi.]

[Footnote 3: Még most is megvan az alagút egy része; a jelenlegi
Probsztner kertbe nyilik a bejárata, magam több száz lépésnyire hatoltam
előre benne, boltozata embermagasságnyi. – A hozzátartozó vizvezeték
csöveit az illustrált lőcsei krónika szerint a század elején találták
meg egy uj építkezés alkalmával a fundamentom lerakása alkalmával.

J. M.]



TARTALOM.

      I.  Az elmulhatatlanok (Tájékozás)  1
     II.  Német magyarok  5
    III.  A kétfejü gyermek, – az iramszarvas, és a százszorszép
          asszony  11
     IV.  Szent Jakab és Luther Márton; – német palást; sáfrány-kérdés
          a tanácsban  18
      V.  A tizenkét apostol. – A feltámadt Lázár  29
     VI.  Ki az a Fabriczius?  33
    VII.  A Ketterhäuschen, a jezsuitaszöglet, a kőember és a
          kőasszony  40
   VIII.  A madár a kalitban  42
     IX.  Vagy a hajat, vagy a fejet  49
      X.  Az ablakban, a tűzhelynél, a bölcső mellett  54
     XI.  A dülő-rács szabadalma meg a sánta doktor  69
    XII.  Regina mea  80
   XIII.  A megszabadított leány. A megjutalmazott udvarló. A város
          veszedelmes titka  96
    XIV.  A csalhatatlan panacæa  112
     XV.  Te Deum laudamus et cætera  118
    XVI.  A Valhalla és a vegyes törvényszék  128
   XVII.  A földalatti út  157
  XVIII.  Áruló és szabadító. Egy élő, a ki halott akar lenni és egy
          halott, a ki fel akar támadni  161
    XIX.  Mikor a tűz és víz egyezkedik, s a ki a kettő közül
          odaszorul  176
     XX.  A fehér zászló  194
    XXI.  Krasznahorka. A dervisgenerális. A védszent  198
   XXII.  Az elátkozott ünnepnap  207

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


20 |lehűtjük öket |lehűtjük őket

22 |tanács, tekíntetes |tanács, tekintetes

30 |kísugárzó szem |kisugárzó szem

87 |Attót tartok |Attól tartok

146 |Ot, a magyar |Őt, a magyar

148 |Auztán sorba |Aztán sorba

187 |O kerítette |Ő kerítette

217 |oda sietettt |oda sietett





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A lőcsei fehér asszony (I. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.