Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Vándormadár - Regény
Author: Lovik, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Vándormadár - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



Google Books Library Project (https://books.google.com) and generously
made available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/uc1.aa0006399299



LOVIK KÁROLY

VÁNDORMADÁR

REGÉNY


MODERN
MAGYAR
KÖNYVTÁR


LOVIK KÁROLY

VÁNDORMADÁR

REGÉNY

MAGYART A MAGYARNAK



BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER



I.

A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és
hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány
kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg
uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy
régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot
elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon
fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a
hófehér ökrök.

A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier
Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra,
dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett
csengetyüszalagot.

– Csomagolni, – szólt az inasnak, és kiment az udvarra.

A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a
legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.

– Este utazom, Tekla, – mondta a férfi és az istálló felé tartott.

A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt.
Mikor pár perc mulva a férfi föl akart szállani a hajtó kocsira, Tekla
halk lépésekkel közeledett feléje.

– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy
és más bevásárolni valóm a városban.

Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos
szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei
útnak.

– Rosszkedvü? – kérdezte Tekla egy darab idő mulva.

– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a
válasz elől Illésfalvy.

– Hosszabb időre megy el?

– Nem tudom.

– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány
félénken.

A férfi mosolygott.

– Hamburgba, Tekla… úgyis megmondtam volna. Maga előtt nincsen titkom.

A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki
nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.

Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra
jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis
leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg –
hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével.
Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha
senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet nem
játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös
határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és
benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból
kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a
birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő
végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi
nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá
tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek
hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott
örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.

A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike
volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt
itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel
foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal.
Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet
középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei,
festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép
eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos
betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús
tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a
képzőművészetben.

A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt.
Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a
festészet, a költészet, a színpad is egyik rajongó hívére talált benne.
Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte;
az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind
muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az
utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.

Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni,
ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden
érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy
az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan
tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva
szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy
rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt,
holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi
uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas
élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy
olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a
gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör
munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében;
folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha
egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik
jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg
tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi
buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is
volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek mindig kitért, az élettel
soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet
játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem
igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se
költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban
teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes
rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki
mozgalmainál.

Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok
iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes
hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává
avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes
szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb
kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden
szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a
becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta
gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában
önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve,
csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.

Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és
minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis
távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő
legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy
se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki
magasabban szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan
kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében
az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló
szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.

A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve
Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és
Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő
volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül
iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és
mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a
földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az
Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem
törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat
mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se
adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi
otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás
az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem
lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé
tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek
nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán
nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára
tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé
tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni;
minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony,
akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek
pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a
legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik
kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.

Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de
egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette,
mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor
Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü,
kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres
oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.

May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen
rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember
az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a
lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért
May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát
gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos
keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott
a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval,
búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott,
mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu
sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi
hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal
arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.

Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek
tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban
látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan
dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd
pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt
rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha
Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl
egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg,
nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a
kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte
gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását
keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig
tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt,
egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott
Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután
újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó
asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és
elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet
az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke
gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a
színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi
megborzadt, rosszkedvü lett és sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki
soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben
találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg
neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló
portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és
megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan
elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a
hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt
egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg
May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél
szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva
– a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami
kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May
után.

A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját
az uraság előtt.



II.

Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és
Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt
csomagokkal.

– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki
csöndesen, félénken ült oldalán.

Tekla elvörösödött.

– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat,
porzsinórokat…

– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem
volna.

A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé,
azután bátorságot merített és így szólt:

– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán
meg is haragszik érte…

Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében
könnycsepp reszket.

A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány
nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a
tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az
ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki
kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava,
minden mozdulata elárulta lelki világát.

Illésfalvy rosszkedvűen csapkodta a fáradt öreg lovakat.

– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi
bensejében történő dolgokat.

– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan
felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot
ezuttal komolyan beszélünk meg.

A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás
egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla,
ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki
gavalléroknak és segédjegyzőknek!

– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit
vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra
költötte el a pénzét.

A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve,
nyugodtan felelt.

– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és
miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat
vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…

Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett
lelkének.

– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, –
de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy
fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak
Hamburgból?

A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros
körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon
utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga
előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle
Illésfalvyt.

– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt
könnyekkel.

A férfi arca megint elborult.

– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik
elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek
a helyzettel. Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim
talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán
hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem
talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén
fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?

A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve
hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett
madáré, lassan mellére hanyatlott.

Illésfalvy maga adta meg kérdésére a feleletet.

– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától.
– Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa
szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi,
akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden,
őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét
együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás
közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt
jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla,
a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.

A leány nem felelt, csak szomoruan nézett a ködös vidékre.

– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal
korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később
csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem
tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az
embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit
reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy
nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke
pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség,
csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését,
meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt
magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.

Tekla fölszárította könnyeit.

– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet
erről a dologról.

Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen
lezárni mégsem lehet.

– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog
megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell
lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen
esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a
gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi
szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és
különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi
érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az
életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.

A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy
szavai félszegen csengenek.

– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a
lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan
csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.

A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a
lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:

– Elmenjek Sámsonról? Nem ez a leghelyesebb?

Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a
bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány
csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna,
mint egy hópelyhet.

– Szegény kis gyerek, – szólt a férfi önkéntelenül.

A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó
megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította
megujuló könnyeit.

– Nem kell elmennem? – kérdezte félénken. – Itt maradhatok?

– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön
még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó,
nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.

A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a
lovak körül.

Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A
világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon
uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte
hegyeken s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok
lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.

Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már
nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen
mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában
tartózkodott.

Tizenegykor előállt a kocsi.

– Viszontlátásra, – szólt Illésfalvy kezét nyujtva barátnőjének.

– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és
félénken nézett föl a férfira.



III.

Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már
Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban,
ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a
szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés
asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a
tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött
végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is
csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az
emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy
szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll
szemben, akire tisztelettel kell fölnézni.

Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket
kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással
szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét
fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a
folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a
vele volt utazó úr másutt talált helyet.

A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek
békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz
padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős
volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a
falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén
áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.

A kalauz pár perc mulva ismét Illésfalvy mellett haladt el.

– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, –
hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk
van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki
szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.

Dénesnek eszébe jutott a Tekla plaidje.

– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy
takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges
megmondani, hogy az én holmim.

Azután csönd borult a tovasiető vonatra.

Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles
kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé
ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor
megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz
padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így
szólt:

– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem
fogadtam volna el.

A férfi fölkelt és bemutatta magát.

– Parancsol talán valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.

– Legyen oly szíves és rendeljen egy teát.

A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a
vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol
hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető
hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet.
Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és
mégis tartózkodó hangja.

A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek
csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már
késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket,
amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.

A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi
Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot.
Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban,
anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru
házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki
ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt
egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak
egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt
tekintetén, sápadt arcán.

Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony
halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította
magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és
elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi,
sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró
kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az
összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya
tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad
át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.

Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az
őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.

– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen
boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?

– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May
mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok
örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.

– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony
s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet
gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán
hozzá.

– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre
tévedve.

– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a
kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a
férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.

– Hol van az ura?

– A Zöld Faluban… ismeri?

Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s
rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin
előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német
szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu,
elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával,
messziről temetőre hasonlít.

– És mióta van ott a férje?

– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig
kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza
úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy
évet eltöltenie.

– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?

– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős
volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.

A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a
berlini színházakat hozta szóba.

Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német
fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon
szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is
sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott
eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte,
hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a
mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek
szerepe jut.

A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok
gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.

– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy
kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.

Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták
az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az
idegen asszony eltünt a kijáratnál.

Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy
kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme
előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott
csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:

– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.

Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével,
bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas
lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a
beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.



IV.

A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen
egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban,
mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki
a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.

– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem
felejtett még el?

Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de
egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit
bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész
alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme
vig alaphangját megzavarta volna.

– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy
kicsit, – felelte May mosolyogva.

Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy
magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a
mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején
ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.

– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután
beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.

– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?

– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.

Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s
nyugodtan folytatta tovább.

– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba,
Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz,
rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami
orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.

Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.

– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,

May nevetett.

– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos
dolog lehet.

– De May… Részeg matrózok közt?

– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk
ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat,
a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese
vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.

– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk
valami verekedésbe?

– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.

A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt
szemtelenséggel fordult a portáshoz.

– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.

A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist.
Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a
pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a
lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt
rendelt.

Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos
volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával
karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az
útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok
lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok
viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a
tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős
dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy
neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki
unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem
fogyott a nevetésből.

Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy
másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“
végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s
mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb
marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg
beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy
szögletben.

– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és
hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.

– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és
mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.

A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat
egymásután, s a szeme csillogni kezdett.

– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig
lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen,
zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről
beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két
szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek
tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége
teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et
játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az
asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.

A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az
asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek
nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda
annak a férfinak, akit szeret.

– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy
találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly
kemény, amilyennek első percben látszott.

Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.

– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.

– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi
lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?

May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik
előtte.

– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki
ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.

– Van-e zene? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.

– Cigányok?

– Nem. Bagno-művészek.

– Bagno?… Mi az a bagno?

– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár…
Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?

Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal,
hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött
polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette
rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá
egy ökölnyi széles szivarra.

– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.

– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és
elrobogott.

Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi
lányt“ játszotta.

May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a
füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.

– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova
lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei
vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy
mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy
ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?

Illésfalvy mosolygott.

– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez
alkalmazkodva.

May jóváhagyólag bólintott fejével.

– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?

– Igen.

– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem
feledkezni a kötelességeiről?

A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent
a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát
föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben
rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld
Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan
ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.

– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.

– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt
Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.

– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl
ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?

Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke
kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva
szorította meg May apró kezét.

– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón
vetette May finom arcára.

Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a
férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez
a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró
száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.

May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.

– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog
ellenkezni.

Dénes megszorította barátnője kezét.

– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az
asszony.

Illésfalvy nevetett.

– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?

– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán
eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben
a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?

Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi
éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók;
itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies
kardal hallatszott.

May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek
látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután
Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta
előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét
csapta arcukba.

– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a
csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.

Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a
csillagok visszfényében.

A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy
kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már
koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles,
ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.

Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden
megcsókolta a homlokát.

– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May
haját.

– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.



V.

A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor
Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos
fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak,
csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.

Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a
nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal,
nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a
férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével
próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek,
neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan
alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak
a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha
komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem
számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy
Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától:
az ok az volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres
pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több
jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a
szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket
messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes.
Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi
előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy
új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes
érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.

Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös
megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás
után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy
hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új
világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a
partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi
élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket,
önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a
fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme
a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek,
lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes
műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.

Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor
elhatározta is volt, hogy este visszautazik birtokára, ahol számos apró
teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.

Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett
kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban
meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba.
Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett
feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és
szobafogságra ítélte a férfit.

Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a
szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem
tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és
függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és
eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a
nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek
esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és
megdöbbenve nézett vigasz után.

A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett,
fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő
mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen,
félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást
és aggódva leste az orvos véleményét.

May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két
tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban,
kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette
hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon
szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia
románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az
ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a
világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett
voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és
nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira,
gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban
emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely
életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá
tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának
kultuszát jelentette.

Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az
ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a
tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos
állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat
és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.

– May, – szólt komolyan, – legyen a feleségem.

Az asszony megrezzent.

– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt
hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.

May elgondolkodott.

– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje
meg, hogy előbb önmagammal számoljak.

– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most
rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és
holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön
megtudom.

– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi,
hogy valami érdek fűz össze bennünket?

Illésfalvy elröstelte magát.

– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét
és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.

Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg
táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.

Illésfalvy fölkelt és May mellé lépett.

– Beleegyezik? – kérdezte halkan.

Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos,
határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés
előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki
idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.

– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném,
ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.

Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan,
határozottan folytatta.

– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme
telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és
ítéletünk meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok
rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem
is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni
hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más
asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel,
eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem
és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki
határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a
függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat
alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem
telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is
befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én
a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.

Illésfalvy elkomorodva nézett az asszonyra.

– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki
közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?

– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem
vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek
megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember
tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis
boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek
az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést,
gondot, megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.

Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött:
mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal,
holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a
nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta
volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely
verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.

– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig
reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.

May barátjára nézett.

– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam
önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy
egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól
esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a
barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat,
amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát.
Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre
csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez
lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi
barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és
friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek
egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen megszokottá,
hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük
lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.

Illésfalvy megrázta a fejét.

– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság,
megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni,
ahogy félig igazat se tudnék mondani.

Csönd lett.

– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, –
megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben
lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.

Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal
és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját
kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak
borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva
tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok
hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely
fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.

A férfi kicserepesedett ajakkal, leverten, nyugtalanul állt az ablaknál.

May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó
esőt.



VI.

Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a
titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot,
félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó
nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a
világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében
könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.

– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó
szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.

Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében.
Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún,
frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes
csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának,
rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette.
Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait
istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt,
jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi
világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó
indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem
akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb
formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet
indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette
meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített
lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd
hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.

Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke
ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi
felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt
vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta,
hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem
tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.

Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar
vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában,
csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején
Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet,
de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete
hajáról.

Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az
asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül,
finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak
ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett
keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről
meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki
ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős
elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé,
emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott
mutatkoztak a gondok szarkalábai.

A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval
beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos
azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony
megnyugodott benne.

– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott
a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el
tiszteletlenséget?

Az utitárs elgondolkodott.

– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.

– Ahogy gondolja.

Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott,
egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.

A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.

Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan,
egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és
lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.

A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren,
komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe.
Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság
végiglebbent, homloka még jobban csillogott.

Illésfalvyt megérintette ez a kép.

– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell
mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel
találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén
mondtam?

– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett
Illésfalvyra.

A férfi tovább folytatta.

– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai,
a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.

Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.

– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.

Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy
két hétig betegen feküdt.

– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női
ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.

Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.

– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony,
akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon
csalódtam.

Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos
mezők, ázott országútak repültek el.

– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak
és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja
önt.

– Miből következteti ezt?

– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást
keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé
könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó
és becsületes ember.

– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.

– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek
az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.

– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az
eszünkbe.

– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és
apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben
korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak
és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha
mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan
mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért
bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön.
Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is
kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.

Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és
mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől,
amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott.
Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt
hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az
ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette,
menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat,
kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a
zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a
végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának
tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az
árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi
szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera
csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.

Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt
Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az
élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán
elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.

Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.

Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért.
Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és
csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.

– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?

– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.

Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és
odanyujtotta kezét Illésfalvynak.

– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még
összevetődnek utaink.

A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az
asszonyra.

– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan
telnek a napjai… Megengedi?

Vera félénken nézett Dénesre.

– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.

– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.

Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt
az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy
régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott
bánata ömlik el.



VII.

A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett
kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen
szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt
húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember
azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a
sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész
mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban:
koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg
a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak
bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló
fűzágakat.

Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz
fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az
oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról,
bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás,
nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.

– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a
látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé,
nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb
fáradni! Héj, Anka!

A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.

– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a
magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.

– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram
fülébe.

– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja
látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!

Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag
csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu,
pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal,
dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen
ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és
Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és
haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.

Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann
bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül
lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó
ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.

A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a
cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a
füst.

– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a
legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és
felkiáltójelezte.

– Nem vagyok éhes.

– Egy pohár savanyubort?

– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.

Csönd lett.

– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz
telepedve.

– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó
gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén
készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a
gazdaság nincs prima állapotban.

A beszélgetés szünetelt.

– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló
apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.

– Az a családi kripta! – felelte az öreg.

Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és
az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy
csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.

– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.

– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte
Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.

– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?

– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál
nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama!
Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte.
Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!

Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes,
Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe,
amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a
kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék,
a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert
földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte
lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az
istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak
poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak,
palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.

Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére
nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“
olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A
kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból
kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a
messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki,
amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.

Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a
szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti
lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a
vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a
mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos
lében.

Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy
Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék
most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól
csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova.
Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait
és az árokparti cserjéket.

Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén
elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő
sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével
egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az
élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében
rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és
hirtelen megszenesedett.

A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt,
tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő
lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer
és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű
ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában
ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől,
zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények,
melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a
lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos
szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a
megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve,
lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van,
személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon
telnek üres napjai.

Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi
napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May
alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a
salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke
árnyait.

– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben
ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.

– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen
engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a
hegyről ócska alkotmányát.

A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház
komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték
egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, –
malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az
ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék
vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal
lobogott a tűz.

Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan
hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos
tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes
évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány
sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek
nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és
csak néha sóhajtott föl.

Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor
fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén,
ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően
borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak
a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon,
ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége
volna, kéznél legyen.

Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele
voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes
végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy
ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely
eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a
sétát félbe kellett hagyni.

Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig
olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a
pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos,
rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett
rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe
el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan
fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt
a tűz és a lakás egész kihült.

– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi,
– minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon
tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel
végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel,
ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot,
megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább
álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a
vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?

Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már
reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott
vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a
lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen,
el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok
laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak
nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető
levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó
falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!

Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May
alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül
titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A
látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy
vissza kell térnie Mayhez.

Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.

Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.

– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!

A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen
csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak
bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok,
meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.

Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.



VIII.

A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit
cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi
világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak
önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá
lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és
elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E
pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget
akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje
állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig
számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös
hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át
magát e sajátos érzésnek.

– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem,
amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a
kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy
megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak
az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a
megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen,
titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb
megnyilatkozása.

Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy
önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy,
hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a
meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak
körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig
jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü
szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a
legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor
ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog
legnemesebb fényben.

A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes
előtt.

– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget
megillető tisztelettel.

– Nem mondta meg, hová?

– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg
ideérkező leveleit tartsuk vissza.

– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?

– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.

Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a
hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire,
sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és
megsértett férfiui hiúság érzése járta át.

A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után
tudakozódott.

Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján.
Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna
rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol
annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a
pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.

Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen
leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb
fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta
Illésfalvyt.

Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ
megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?

– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság
Hamburgban?

– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem
a nagyságos asszonyt…

– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.

– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok
talán a nagyságos úrnak?

– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.

– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.

– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt
kalandoztak.

A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van:
Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes
és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az
asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a
szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.

Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött
volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a
Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a
Bristolhoz hajtatott.

A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig
a legjobb szobákat kérte.

– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, –
azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.

– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos
asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?

– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember,
fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.

Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész
Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a
hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt
ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált
az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden
üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a
hullámokból fölbukkanni.

Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a
vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha
messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve
megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy
csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre
kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele;
szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek
közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a
másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai
nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.

Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A
kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá
és mély tisztelettel hajlott meg előtte.

– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.

Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.

A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt
kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a
Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból.
Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét
hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és
elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és
pedig Franciaország felé.

Dénes arca elborult.

– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.

– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.

– Köszönöm.

Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A
pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az
ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt
egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert
Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az
özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a
legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?

– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e
a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a
színházban?

A pofaszakállas tagadólag intett.

– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini
tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas,
orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban,
tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.

Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt
emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe
verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan
szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a
kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.

– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.

– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása
is megerősítheti őket.

– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.

A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.

Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy
karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig
érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a
lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a
kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül
ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső
világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek
a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit,
ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló,
mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a
halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a
lelkét érte!

– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!

Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot
elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A
vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a
fenyvesek fekete árnyába.

– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. –
Vége van.



IX.

Németországi útjáról hazatérve, Illésfalvy több hetet Sámsonban töltött.
Ez idő alatt Dénes nem járt sehová, elkerülte a megyei székhelyet, a
vendégszerető szomszédokat, a különböző társas összejöveteleket, s
egyetlen szórakozása a vadászat volt. A sámsoni határ, tarkán tovahúzódó
domboldalaival, hatalmas tölgyeseivel, irtatlan nádasaival váltakozó
teret nyujtott e nemes mulatságnak, amelynek a férfi gyermekkora óta
csüggedetlen szenvedéllyel hódolt. Az idők folyamán a számtalanszor
látott erdő-mező Dénes szemében lassan kivetkőzött komor, természetadta
mezéből és lélektől sugárzó ábrázatot öltve, meghitt barátjává lett
Illésfalvynak, aki egész Sámsonon ebben a környezetben érezte magát
legjobban, ebben a világban élt gondolatainak legszívesebben.

A férfi, puskával vállán, rendszerint kora reggel indult el s késő este
vetődött haza. Utján egyedül öreg vizslája kisérte, csak ritkán történt,
hogy erdőlegényét is magához szólította. A hosszu kóborlásokon
Illésfalvy gyakran emlékezett vissza a lefolyt hetekre. Az első zord
órák után a férfi erős akarattal kiegyenesedett, úrrá lett magán, és
lelke sajgását zárkózottság, kedvetlenség váltotta föl. A húszéves
emberek kétségbeesésén Dénes régen túl volt; nála a fájdalom inkább
megadást, elszomorodást, világnézete elsötétülését, semmint lázadást és
istenkáromlást jelentett. Miután sokkal büszkébb ember volt, semhogy
bánatát bárkivel közölte volna és mindig gondosan elkülönítette belső
életét a világ zajától, a férfi még Tekla előtt se árulta el a
valóságot, s a leány csak a nők finom érzékével sejtette, hogy barátja
lelkén havas felhők vonulnak át.

Teklán nem lehetett észrevenni a megpróbáltatást, amelyen Illésfalvy
hamburgi utazása alatt keresztülment. Mint azelőtt, amikor még maga se
tudta, hogy Dénest szereti, a leány újra mosolygó, figyelmes és
ragaszkodó barátnője lett a férfinak, akinek félénk gyöngédséggel
viselte gondját. Ha Illésfalvy hajnalban fölkelt, Tekla már ébren volt,
csöndesen behozta a lámpavilágította ebédlőbe a teát, elintézte a
levelezést, s aztán följegyezte a gazdaságnak szóló parancsokat.
Illésfalvynak az a félelme, hogy a leány a rája mért csapás
következtében csöndes kisértetté, az elfojtott bánat érzelgős árnyává
válik, alaptalannak bizonyult. Mintha kettőjük közt semmi se történt
volna, Tekla szerényen, mégis fesztelenül mozgott régi barátja körül,
egy pillantása, egy szava nem árulta el, hogy örök érzéssel szereti
Dénest, elfogulatlan modora semmivel se tért el a rendes szegénysorsu,
az életet komolyan fölfogó vidéki leányétól, aki a háztartásnak, a
kézimunkájának és a virágos kertjének él. Illésfalvynak jól esett, hogy
a leány ily okosan tudott beleilleszkedni sorsába s napról-napra jobban
és jobban becsülte meg a kis hőst, aki csöndesen, félénken járta a
mindenségtől neki kijelölt kálváriát.

Egy este Dénes gazdag prédával megrakodva tért a sámsoni kuriára. Hetek
óta lesett egy vaddisznóra, amelyet a kerülő többször látott a tölgyesen
átváltani, a nélkül, hogy a hatalmas kan gazdája puskacsöve elé vetődött
volna. Végre egy délután Illésfalvy szembekerült a pompás állattal,
amelyet egy lapockalövéssel tűzben ejtett el. Mint a jó vadász, akivel
szenvedélye minden bajt, gondot felejtet, Dénes e nap fölötte boldog
volt és este mosolyogva adta át Teklának a vérbe mártott tölgyágat.

Vacsora után – szokása ellenére – Illésfalvy hosszabban elbeszélgetett
barátnőjével.

– Tudja-e Tekla, mi a szándékom magával? – kérdezte hirtelen, miután
letárgyalták volt az elejtett vaddisznó történetét.

A leány mosolyogva nézett a férfira, boldogan, hogy végre jobbkedvűnek
látja.

– Talán férjhez akar adni? – szólt nyugodtan. – Eltaláltam?

– Eltalálta, – mosolygott Illésfalvy. – Igenis, ki akarom házasítani.
Nem szabad, hogy úgy hervadjon el mellettem, mint egy betegápoló.

Tekla kiváncsian húzódott közelébb.

– És ki az, akit nekem választott? Fiatal, szép?

– Azt hiszem, meg lesz elégedve vele. Akiről szó van: a kapisztráni gróf
erdésze.

– Oláh Gábor?

– Igen… Úgy tudom, jóravaló, használható és becsületes ember. Fiatal is,
elég csinos is; mindenütt jót hallottam róla. Sőt, tovább megyek, úgy
tudom, ő is érdeklődik maga iránt. A vadőröm legalább azt mondja, hogy
Oláh hébe-korba egy csokor vadvirággal emlékezik meg magáról.

A leány nem vörösödött el.

– Igaz, – felelte gyermeki bizalommal. – Oláh sose feledkezik meg a
születés- vagy a névnapomról, sem az újévről, a karácsonyról… De
Istenem, hiszen neki nincs semmije, épp úgy, mint nekem. És… talán a
szüleinek se tetszik a dolog.

Illésfalvy megfogta Tekla kezét.

– Azt csak bízza rám. Tudom, mivel tartozom magának és az édesapja
emlékének. Az igényeik bizonyára nem nagyok és végre is… Oláh még
fiatal, munkás ember, nyitva áll előtte a világ. Azt hiszem, ez a frigy
nem lesz szerencsétlen.

A leány egy ideig hallgatott.

– Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Dénes.

– Ön bizonyára jobban tudja a dolgot megítélni, – felelte elgondolkodva
Tekla. – Én évek óta nem mozdultam ki innét, nem ismerem az embereket, a
világot, jobb hát, ha olyanra hallgatok, akinek több tapasztalata van.
Ön régi jóakaróm és tudom, hogy csak olyat tanácsol, ami javamra lesz.
Ha tehát azt hiszi, hogy férjhez kell mennem Oláh Gáborhoz, én
beleegyezem.

Dénes egy pillanatig csodálkozva nézett barátnőjére. Bár reménye volt
rá, hogy Teklát az ész szavával megnyeri a tervnek, mégse hitte volna,
hogy a dolog ilyen símán menjen. És még valami… A leány olyan gyorsan
tért volna napirendre fölötte? Első szerelme ily hamar foszlott volna
emlékké? Ez a kérdés kissé bántotta a férfit, – akármilyen erősen hitte
is, hogy helyes, ha Tekla elfelejti első csalódása keserü emlékeit és a
nyugalmas családi élet országába lép. Aztán Illésfalvy vállat vonva
siklott el a kellemetlen érzés fölött.

– Ilyen gyorsan azonban a dolog nem megy, kisasszony, – mondotta Tekla
szavaira felelve. – Előbb alaposan meg kell, hogy ösmerjék egymást, s
meg kell győződniök róla, vajjon csakugyan egymásnak valók-e?

– Ahogy gondolja, – bólintott Tekla.

A férfi egy percig gondolkodott.

– Azt hiszem, – mondta aztán, – a leghelyesebb út az lesz, ha meghívom
Oláht egy-két vadászatra. Azt mondják, jó puskás és nem rossz modoru
ember. Igy a hosszu vándorlásoknál nekem is módom lesz meggyőződni róla,
vajjon tényleg érdemes-e a maga kezére, közbe maguk is jobban
összebarátkozhatnak. Mindenesetre rajta leszek, hogy jó
házasságszerzőnek bizonyuljak.

A leány nevetett.

– Én megbízom magában, – mondta könnyen, de a szeme csillogott.

Amikor Illésfalvy nyugovóra tért, mégegyszer meghányta-vetette a dolgot.
Belső dolgokban lehetőleg lelkiismeretes iparkodott lenni, különösen az
adott esetben, amikor tisztában volt vele, hogy Tekla kiházasításával
bizonyos erkölcsi felelősséget vesz magára Isten előtt. De a tervnek
semmi akadálya se mutatkozott. Oláh Gáborról mindenkinek jó véleménye
volt, általában okos, tehetséges és szorgalmas embernek tartották, aki
nagy örömmel élt a hivatásának. Az apja – egy nyugalmazott kapitány –
tetőtől-talpig becsületes ember volt, az édesanyja maga a rendszeretet,
a pontosság és jóravalóság: miért lenne más a fiu? És Tekla? Miért ne
szerethetné meg Gábort? Mint annyi más társnője, immár ő is átesett az
első kalandon, az első gyerek-szerelmen, amely magától értetődő
tartozéka minden ifju szívnek. Melyik lány is ne lett volna sze- immár ő
is átesett az első lelki kalandon, az első uniformisba, akivel útja
összehozta? Apró dőreség az ilyesmi, keresztül kell rajta menni, mint a
bárányhimlőn. Botor bármelyik fél, aki az effélének jelentőséget
tulajdonít, gondolta el Dénes, de azért rosszul esett elképzelnie a
sámsoni kuriát a félénk, hallgatag és nagyszemü Tekla nélkül.

– Istenem, – mondta magában elalvás előtt a férfi, – hiszen annyi idő
alatt, amit mi egymás oldalán eltöltöttünk, az ember összeszokik még egy
állattal is, nemhogy egy ilyen kedves teremtéssel!

A következő héten Oláh Gábor megjelent a sámsoni portán és cserkészni
ment Illésfalvyval. A földesúr igen udvariasan fogadta a fiatalembert,
akit kellemesen érintett, hogy a zárkózott és komor embernek rajzolt
földesúr ilyen szívélyesen nyitja meg előtte házát. Eleintén kettőjük
viszonya – a köztük levő társadalmi különbség révén – kissé idegenszerü
és feszes volt, de aztán, a vadászat mindent kiegyenlítő területén,
összeszoktak és megértették egymást. Mint Illésfalvy, úgy Oláh Gábor is
keveset beszélt, inkább elgondolkodó természetüek voltak, lelkük
alaprajzát a komoly elemek foglalták el. Néha órák hosszat haladtak
egymás oldalán, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, s mégis
mindaketten érezték egymásról, hogy rokonszenvük öregbedik s hogy
kölcsönös barátságra méltó, becsületes emberek.

Oláh kitünő vadász volt s mint céllövő is ritkította párját. Ennek
dacára mindig szerényen viselkedett, nem volt nagyra egy-egy sikerült
lövésével; komoly, szinte szertartásszerü tisztelettel hódolt a nemes
szenvedélynek. Az erdésznek nemcsak az szerzett örömet, hogy
pusztíthatja a vadat, hogy golyóval szedheti le a repülő madarat, hanem,
hogy a természet szabad ölén járhat, hogy friss levegőt szívhat és
belepillanthat az állati élet százoldalu, mindig érdekes és rejtelmes
világába. Egy-egy nemes vonásu vad láttára Oláh arca kigyult s
ugyanilyen fény ragyogott homlokán, ha évszázados tölgyek vagy rejtelmes
árnyu fenyvesek közt bolyongott. Miután ezenkívül képzett, jómodoru és
fölvilágosodott ember volt, Illésfalvy gyorsan megkedvelte új barátját,
aki egyre gyakoribb vendége lett a sámsoni kuriának.

Tekla épp olyan szívesen és jó barátsággal látta a házban Oláht, mint
Dénes. A fiatalemberen nem volt mit kivetni, a hallgatagsága, amelyet a
zajos vidéki portákon nem tartanak túlságos erénynek, Sámsonban, ahol
mindenki természetesnek iparkodott mutatkozni, csak emelte értékét. Az
első órától kezdve Illésfalvy tisztán látta, hogy Gábor egy komoly és
férfias érzés melegségével szereti a lányt, akire tisztelettel és
becsületes ragaszkodással tekintett föl. És Tekla lelke is mintha
megmozdult volna. A leány viszonozni iparkodott a férfi egyszerü,
gyöngéd pillantását, figyelmességét, csöndes mosolygással hallgatta
gavallérja keresetlen szavait és hozzá próbált illeszkedni
gondolatvilágához. Véleménykülönbség sose volt köztük, a nézeteik
ugyanazon a sima, örvénymentes pályán haladtak; kettőjök lelke nem
kívánkozott túl azon a szerény határokon, amelyeket a sors a köznapi
emberek számára kijelöl. A sámsoni földeken túl mintha számukra nem
létezett volna világ, az egyszerűségen, becsületességen és
kötelességtudáson kívül mintha nem ösmertek volna más érzelmet.

– Bizonyos, hogy meg fogják egymást érteni, – gondolta el Dénes, mialatt
Tekla csöndesen himezett a kandalló mellett és Oláh Gábor a vizslák hű
tekintetével nézett a leányra. – Kell, hogy az útjaik összevezessenek,
hiszen köznapi érzésük kimerül abban, hogy jó férj és feleség, jó szülők
és kifogástalan honpolgárok legyenek. A szerelem csak nekem izgató
rejtély, titokzatos szentség, földöntúli zene, más embernek talán
takaréktűzhely, meleg szoba vagy békés családi kör, ahol az apa
csöndesen szívja a pipát, békén vagdossa a fidibuszt, míg az asszony
paradicsomot, uborkát főz be és gondosan ügyel, hogy déli harangszóra
asztalon legyen a krumplileves. És ki tudja, nem ez-e az igazi
boldogság?

A leány most fölkelt, átment a szomszéd szobába, fehér kötényt öltött és
teríteni kezdett. Oláh Gábor fát dobott a tűzre és aztán csöndesen,
komolyan segített Teklának a poharakat és tányérokat fölrakni.



X.

Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az
ebédlőbe hítta Teklát.

– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, –
meg van velem elégedve?

A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.

– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.

– Még nem.

– De… megértik egymást?

– Igen… Én legalább azt hiszem.

Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.

– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az
ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi
barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd
holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó
tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?

Tekla bólintott.

– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.

– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg
kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának.
Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás
emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.

A leány ránézett Dénesre.

– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.

Csönd volt.

– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi
mosolyogva. – Könnyen megy el innét?

– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, –
hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni.
Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat
bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez
nincs ellenére.

– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha
otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a
lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már
egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.

Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.

– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet
irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!

Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt
barátnőjének s aztán szobájába vonult.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat
leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a
rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A
férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek
következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba
kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat
az ebek soha meg nem fogják érteni.

Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit,
köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja
az istállóba a komondorokat.

A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom
acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger,
amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan
inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy
pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival,
keresetlen színhatásával álomként hatott.

– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.

Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot
látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.

A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és
elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint
amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből
végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha
megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés
honolt.

A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt
lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje
fáradtan hanyatlott mellére.

Illésfalvy összerázkódott.

A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az
elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.

Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig.
Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott
csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza
fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott;
vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes
megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben
rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette,
akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész
minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom
vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete
butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu
világukba akarták volna ragadni Teklát.

Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem
törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült
az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén –
titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes
leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.

Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben
alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha
kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes,
láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később
aztán Illésfalvy kiegyenesedett.

– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak
káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte
napirendre.

Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen,
Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a
tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni
változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint
mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy
békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre
letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan
éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon
semmi más nem létezne számára.

Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és
olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm
leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy
vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki
szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?

Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta
köpönyegét és kisietett az udvarra.

A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán
világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét
és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény
ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága
és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a
földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.

Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül,
csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még
nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben
mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva,
megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu
lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt
hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk
örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta
megtisztítva azt a földi salaktól.

Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.

A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a
tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben –
árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét
ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és
tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő
holdfényben.

Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött
Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a
csöndesen zizegő kőrisfákon.

A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.



XI.

A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve
járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a
leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye,
amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke,
emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány
csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden
elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség
borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor
ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként
csillogott az éjben.

Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve,
megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra.
Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt
el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest
mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a
parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka
alatt.

Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől
menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen
meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig
jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra
tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.

Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta
fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél
lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház
előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a
következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt,
akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.

– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.

A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje
volt kábult az erős ütéstől.

– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.

A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.

– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest,
aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.

– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.

Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.

A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér
csurgott.

– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a
leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris
agyonsujtotta volna.

– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva
nyakkendőjét.

A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a
tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra
segítette, aztán maga látott a fűtéshez.

– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.

– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De
ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.

Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a
lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két
perc mulva a kis asztalon állt a tea.

Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett
Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.

– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a
kandallóhoz telepedve.

– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg
karosszékbe.

A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:

– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell
hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?

A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán
látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem
megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán
habjait.

– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy
változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új
mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha
mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki
tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét
porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha,
érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten
teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól
senki se ment.

A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér
fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon,
szinte szomoruan így szólt:

– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…

A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki
komolyan viszonozta pillantását.

Csönd volt.

– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az
apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon
vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog
vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon
megfeledkezhetem.

Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék
támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak,
megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.

Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány
fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett.
A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve
pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru
világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.

– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh
Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.

Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett
ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán,
Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:

– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…

Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu,
törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.

– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?

A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.

– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a
világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem
lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.

Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást,
azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta
át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér
homlokán.



XII.

A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az
emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában
azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s
az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a
birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló
lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta
a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták
Illésfalvyt.

Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh
Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla
gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az
erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit,
nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s
mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott,
oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh
Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába
zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb
társaságot is elnémította.

Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik
csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang
uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten
előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes
sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki
föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az
övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve
helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti
életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne
hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta
őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve
aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle
valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül
gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.

A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti
irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a
rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a
kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek
a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint
kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt
idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán
vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat
rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz,
Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt
vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen
megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.

A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a
szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva,
hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a
veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak
s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már
roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből
semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek,
hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet
kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes
rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet,
modern parkokat mutatott be.

Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos
francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a
mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt
angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német
törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a
legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba
csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb
építészeti vakmerőségekkel.

Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott,
napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt
szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló
házakat.

– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben
lakhatnánk!

Dénes ránézett a lányra.

– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a
kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?

A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.

– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden
olyan szép, akár tündéreknek készült volna.

Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra,
az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött
világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus
emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát
testesítve meg.

– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.

A leány megrázta fejét.

– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem
ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben
vagyok.

– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó
szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák
birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust
második részét?

– Nem.

– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy
megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a
görög világ soha össze nem dülő birodalmát.

– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.

Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy
buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de
őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem
sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai
tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű
csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.

Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő
eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a
leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi
tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de
Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál
töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal
megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben.
Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak
csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a
színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata
nem ragadta meg figyelmét.

Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte.
Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait
önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a
zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt
volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte,
színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött.
Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak
közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg
szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu
óriásoknak nem volt mondanivalójuk.

A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a
titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke
sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az
emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés
nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a
kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem
akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen
tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható
volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a
magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet
gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és
ezenkívül nem törődött semmivel se.

Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a
maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt
neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl
kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe:
hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg
kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden
műremekénél.

Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott
helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy
hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek
helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a
szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és
irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi
életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák
nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a
felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü
szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő
házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.

Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett
helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás
lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt
rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá,
mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a
párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az
Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg
szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni
határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek
és meleg kályhák léteztek.

Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor
keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen
világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:

„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“

Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s
a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben
csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép
angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden
percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a
fiókjába rakta.

– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.

A férfi mosolygott.

– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már
fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?

– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.

A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba
lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni
csibukot.



XIII.

Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni
kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel
Illésfalvy, mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt
akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha
mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb
időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi
élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni.
A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de
a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben
fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen
végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt
egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles
elméjü és nagytehetségü férfi volt.

Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen
összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a
magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy
örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól
érezze magát társaságukban.

Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a
férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután
jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul
barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki
dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek.
Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért
érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy
Illésfalvynál ez az ingatagság csupán kutatást, a legfőbb szép keresését
jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női
dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra
röpdösött.

Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss
hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új
könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos
zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal,
amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.

Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek
engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb
világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő
napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott
mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg
holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző
sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és
bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.

Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott,
egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba
burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt
oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant
föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből
csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos
alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent
Tavasz néz reája.

Illésfalvyt meglepte barátjának művészi merészsége és üdesége.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve
kezébe.

Szentandrássy mosolygott.

– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris
legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül
ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának,
ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma
után.

– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket,
a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki
mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely
haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A
félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha
megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt,
világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb
kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.

– Érdekes és szép eszme, – bólintott Dénes, – méltó hozzád!

A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy
nézeteit.

– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek
azonban, attól tartok, a kép idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult
hirtelen Teklához.

A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve
bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt,
megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését,
nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.

Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében
most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő
gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy –
fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes
arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott
homlokára.

A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes
sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre
vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny
és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék,
új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek
még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a
sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni
modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert
határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy
természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő
mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, mint
a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a
tökéletesség diadalkapujáig.

Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek,
kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó,
hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi
lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az
új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek
kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög
ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő
állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a
bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg
lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki
rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és
újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap
harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos
világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó
sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily
nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez,
a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik
keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas
förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát,
szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében
tengerszemeket talál.

– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek lenni! – sóhajtott föl
Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire
irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is
van hozzá!

A festő csöndesen mosolygott.

– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. –
Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az
alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a
kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.

Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben,
s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy
ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi
háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi
gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei
fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran
túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása
megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély
viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s
bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem
maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet
szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony
befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok
hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.

Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes képeket, a szoba megtelt
sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont
Metella homlokára.

– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. –
Járjunk egy percig a kertben.

Magukra dobták köpönyegüket és kimentek a parkba.

A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra.
A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.

A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi
szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.

– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.

– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre
fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett
a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra,
amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka,
átszellemült arca.

A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem
világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem
finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott
teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből
a konyhakönyv az ölébe csúszott.

Illésfalvy fölhajtotta a kabátja gallérját.

– Menjünk aludni, – mondotta rosszkedvüen.



XIV.

Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát,
ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért
vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se
vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy
napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd
minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a
kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig
ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan,
fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és
mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is
volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük
is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak,
benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a
gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős
pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.

Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama
kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket
nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki
Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a
szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A
hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető
járókelőket, a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat
és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen
munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök
fényjátékát.

Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez,
mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen
előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az
egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra
megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő
hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán
beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban
lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el
a sötétzöld délszaki fák között.

– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához.
– Nem szabad egész elmaradni a világtól.

A leány megrezzent, azután aggódva vetette tekintetét barátjára.

– Nos, van kedve? – kérdezte a férfi mosolyogva.

Tekla nem felelt.

– Ellenzi?

A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt:
visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen,
ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt
könnyekkel.

Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket
köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt,
mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő
szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani
Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.

– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna
kedved egyet kocsizni?

A festő Teklára pillantott és hallgatott.

– Maga is velünk tart? – fordult Dénes barátnőjéhez.

– Igen, – válaszolta halkan és elvörösödve a leány.

A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben
indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek
komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.

Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely
magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a
felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott
meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton
erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és
ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos
hangulatot keltett.

A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis
falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben
néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott a
süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett,
egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.

– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. –
Térjünk vissza.

Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy
panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben
átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha
melegével.

Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve,
szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával
foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel
osztotta föl részeikre az órákat és perceket.

– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és
nyugovóra akart térni.

– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések
mindenütt előfordulnak.

– Megbántottam?

– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem
ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy
férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.

A leány nem vette észre és nem érezte meg a vágást.

– Akkor nyugodt vagyok, – szólt homlokát odatartva Dénesnek.

… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép
asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait parancsnak tekintsék,
türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz
Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak,
mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal.
Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a
végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.

Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a
szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük;
akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén,
kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a
kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan
hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas
idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be
szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés.
Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült,
hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is
akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja
az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után
leült íróasztalához.

Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát
közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért,
inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre
fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a
viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt,
életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, a deresedő haju férfi lassu
visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a
nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.

Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A
leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és
nyugtalanul nézett barátjára.

– Zavarom? – kérdezte bizonytalan hangon.

– Nem, nem. Már elkészültem.

Tekla egy pillanatig hallgatott.

– Kinek írt? – szólalt meg aztán halkan.

Illésfalvy egy percig hallgatott, majd nyíltan felelt.

– Maynek.

A leány lehajtotta fejét.

– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután
előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a
lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a
szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.

Csönd volt.

– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a
levelét?

Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s
mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi
legyen.

– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg
gondolkodásommal.

A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe.
Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán
szaladtak le sápadt arcán.

Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen
hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire,
amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias
világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.

Dénes a kandallóhoz lépett.

– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem
szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a
módjába nem mennék bele.

A leány melle görcsösen zihált.

– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig
Mayt szereted!

Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró
nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és
elhagyta a szobát.

Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak
Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a
festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így
szólt:

– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül
megbántottam az érzékenységét…

Dénes végigsimított a leány haján.

– Térjünk felette napirendre és felejtsük el.

Tekla egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután újra megszólalt.

– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit
meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg,
hogy nem fog megharagudni érette…

– Igérem.

A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan
beszélni kezdett.

– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól
féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit
csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón
elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy
csakugyan szakított May-jel…

Illésfalvy arcát pirosság öntötte el.

– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a
gondolkozásáról.

Tekla megfogta a férfi karját.

– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam…
Más asszony se cselekedett volna másképpen…

Illésfalvy lefejtette magáról a két kis kezet.

– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az
ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette
hozzá szárazon.

A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, az arcáról
egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak,
öregeknek tetszettek.

– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. –
Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát
és visszavágyik a nagyvilágba.

Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval –
világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében,
leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a
festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más
hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla
hétköznapi, csöndes világa fölött.

A leány észrevette Illésfalvy habozását és megragadta az alkalmat.

– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, –
könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el
akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne
érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.

Dénes arca elborult.

– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A
világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és
csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát
és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a
béreseivel veszekedjen, délután a vizsláját tanítsa, este a kályhánál
melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.

A leány arca hirtelen kigyult, ujjai ökölbe szorultak.

– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy
gyülölöm!

Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta
haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És
most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott,
szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára,
elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk
rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult
ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.

– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog.
Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.

Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le.
Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat
játszotta.



XV.

Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony,
amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett,
elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s
úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb
fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly
fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.

Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház
építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották,
helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a
televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a
kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a
munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett
veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan
belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a
földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a
platános felé.

A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább
a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem
foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni,
gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet
unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek
járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat
aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban
volt.

Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét,
a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme
alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében
épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok,
épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek
lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya
szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak
a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most
korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és
szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros
lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár,
tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához
van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés
határkövei közt.

És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és
röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz
ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy
Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg
volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult
a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla
arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos
glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor
azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy
megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva,
boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó
szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A
szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek
hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem
dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat
nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.

Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát.
A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve,
mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza,
mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot
kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt
megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák,
koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos
bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette,
akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép
fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként
suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít
kárpítjával.

Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta
le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal
bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos
fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak
álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet
földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.



XVI.

Nyár elején történt, hogy Dénes ösmeretlen irásu, női kézből való
levelet kapott. Egykedvűen bontotta föl a borítékot, – úgy sejtette,
hogy valami meghívó vagy jótékonysági kérőív, – de mikor ránézett az
aláírásra, a homloka egyszerre földerült.

A gyöngyszemhez hasonló, sűrűn összefutó sorok végén ez a két szó
állott: „Bogdány Vera“. – Abban a pillanatban a férfi hirtelen maga
előtt látta a német vonat rozsdavörös pamlagait, női nevekkel
telekarcolt tükrét, a párás ablaktáblán át megpillantotta a Zöld Falu
fűzfaővezte kápolnáját, keskeny fehér kőfalát, és tisztán hallotta,
amint a kerekek azt csattogják: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

Vera tanácsért fordult Illésfalvyhoz. Az ura még mindig a Zöld Faluban
sinylődött, a gazdaság, kellő vezetés nélkül, egyre gyöngébben
jövedelmezett. Az asszony szándéka az volt, hogy eladja a birtokot, s
azután kimegy gyermekével Berlinbe. Miután azonban gazdasági dolgokhoz
csak keveset értett, Dénest kérte meg, jelölné meg neki a módokat,
amelyek révén legjobban értékesíthetné Füzesért. A végén pár sort
magáról is írt az asszony: hogy csöndben telnek napjai, hogy sokat olvas
és hogy nagy öröme telik gyermeke fejlődésében. A panaszok csak a sorok
közül szólaltak meg, csöndesen, halkan, az asszony hallgatag lényéhez
simulva.

Bár a levél tartalma egyszerü és tartózkodó volt, Illésfalvy mégis úgy
érezte, mintha egy más világról kapott volna üzenetet, egy más sarkról,
ahol a lélek megújhódik, új színeket, új érzéseket talál. A csöndes
asszony, – amint évek hosszu során át nyugodtan, emelt homlokkal ül a
lassan kanyargó Tisza mellett és komoly arccal néz szembe az élettel, –
alakban, jellemben újra megnőtt előtte és végtelen rokonszenvesnek
tetszett.

Dénes két napig elgondolkodott rajta, mit válaszoljon a levélre, azután
arra a meggyőződésre jutott, hogy így, távolból, üzleti dolgokban nem
igen lehet tanácsot adni.

– Hogy volna, ha elutaznék Füzesérre? – villant meg egyszerre agyában.

Egy pillanatra meghökkent, de a következő percben már izgatni kezdte a
gondolat, amelyet okszerü érvekkel iparkodott aláépíteni. Ha tanácsot
akar adni, mindenekelőtt, nemde, látnia kell a birtokot, meg kell
vizsgálnia az épületeket, végig kell járnia a földeket, át kell
tanulmányozni a számadásokat. Csak így lehet helyes képe az egészről,
csak így bocsájtkozhatik tárgyalásba az esetleges vevőkkel. Mindez
megokolt volt, de Illésfalvy közben elfelejtette, hogy maga sem a
legjobb gazda, s hogy üzleti ügyekkel sosem szeretett bibelődni. Ám nem
akadt senki, aki ellentmondjon terveinek, a tulajdon lelke pedig már ott
járt a csöndesen keringő Tisza korhadt füzei mellett.

Este Dénes végleg elhatározta, hogy Füzesérre utazik.

– Holnap reggel pár napra elmegyek, – szólt lefekvés előtt Teklához.

A leány kérdő pillantást vetett barátjára, de nem szólt semmit.

Illésfalvy, aki ellentmondásra volt elkészülve, egy kissé
elszégyenkezett önmaga előtt, s úgy érezte, hogy mégis bővebb
magyarázattal tartozik.

– Üzleti ügyben járok, – mondotta közömbösséget színlelve, – egy
birtokot ajánlottak megvételre.

Tekla nem vette észre a hazugságot; arca nyugodt és tiszta volt. A leány
helybenhagyólag bólintott, s rögtön utánanézett, rendben van-e Dénes
podgyásza és intézkedett, hogy a kocsis ne aludja el a hajnali vonatot.

Illésfalvynak egy pillanatig fájt a hazugság, de aztán vállat vont s
azzal vigasztalta magát, hogy őszintesége esetén a multkorihoz hasonló
kellemetlen jelenetnek tette volna ki magát. Pár perc mulva már egészen
napirendre is tért a dolog fölött.

Hajnalban három órakor kopogtatás ébresztette föl Illésfalvyt. A szobába
Tekla lépett be. A leány az éjet ébren töltötte egy karosszékben, az
arca sápadt és beesett volt az álomtalan óráktól.

Dénest egy pillanatig ujra a lelkiösmeret furdalta.

– Remélem, hogy mihamar visszakerülök, – szólt, pár jó szóval adózva a
leánynak. – Gondoljon néha reám… igen?

Tekla csöndesen bólintott.

– És maga is… megigéri?

– Ezt csak nem kell külön megigérnem? – mosolygott Illésfalvy.

Az ablak alá könnyü nesszel szaladt a kocsi. A lovak zablája
meg-megcsörrent.

Egy óra mulva Dénes már a reggeli gyorsvonaton ült.



XVII.

A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a
szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett
zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút
húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a
vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé.
Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.

Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt.
Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem
akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a
vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első
házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy
figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.

– Merre kell az urasághoz menni?

A legény fölállott.

– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a
Bogdány urasághoz?

– A Bogdány urasághoz.

A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az
apró épületek hátteréből.

– Az ott, ni.

Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles
piacon át.

Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü
falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon
kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles,
orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok
kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.

– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő
hangon.

Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü
folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.

A vendég találomra benyitott az egyik szobába.

A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor
a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik
szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a
hangjegyek közt lapozgat.

Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy
vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas
vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott,
azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.

Dénes zavart érzett.

– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás
helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek
tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről
csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.

Vera ezt természetesnek találta.

– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé
átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a
szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy
ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is
ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se
tudom, mit kérjünk a birtokért?

– Hogy hívják az ügynököt?

– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.

Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.

– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon
tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik
fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig
szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana
akárcsak egy üzletet is.

Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd
megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.

Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.

– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?

– Nem – felelte röviden a gyerek.

– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.

– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az
evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a
szomszéd szobában.

– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.

– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.

Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott
el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.

– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.

– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.

A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg
magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A
fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét
Illésfalvyra és így szólt:

– Bogdány Katicának hívnak.

– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.

A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez
a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja
nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét
csak ennyit mondott.

– Nem.

– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és
talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.

Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még
karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját
tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította
vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és
életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek
voltak.

A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette,
itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat
jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott,
ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában
van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a
férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek
haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az
életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a
világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem,
kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag,
csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a
homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?

Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor
a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke
kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot
viselt.

– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!

Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket
vizsgálgatta.

Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd
továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu,
sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a
vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag
nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt
fölvilágosításokat.

Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit,
utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A
gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel
és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész
is volt az ebéd.

Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett,
ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü
színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott,
férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai.
A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a
napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a
keze közé szaladt.

Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres,
hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres
zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a
répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.

Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott,
mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben
– komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu,
zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege;
a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és
útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a
kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.

A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.

Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.

– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva
zsebében.

Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő
mulva lassan, megfontoltan így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az
ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben
reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét,
pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény
ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan,
szomorúan újra így szólt.

– Mindnyájan meg fogtok halni.

Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután
elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon.
Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen
elnémult.

Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a
kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón
magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását,
az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen
hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója
egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se
csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha
hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.

Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az
asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek
sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön.
Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig
itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó,
születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt.
Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló,
panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis
csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc
szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán
belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon,
megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha
olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat
próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó,
gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának
és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.

Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az
öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem
törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy
szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely
tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a
sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok
került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme
kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig,
míg az óra tizet ütött.

– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, –
hatkor talpon kell lennünk!

Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény
elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.

– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, –
van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve
Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és
temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut
eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik,
igazi, uraságnak való területet fog látni.

Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre
való bikát.

– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a
gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.



XVIII.

Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül
magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba,
a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos
volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést.
Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba
jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől
ezt dörmögte:

– No… Itt csinosan lophattak, nagyságos úr.

Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak,
mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.

Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre
kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy
tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja,
most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon,
mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a
Zöld Falu felé.

Ösztövéri kopóként kuszott föl a dombokra.

– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére
minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony
nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.

Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett
Dénessel.

– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt
fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…

A férfit hideg fuvallat csapta meg.

– Ellenére van, hogy itt vagyok? – kérdezte kedvetlenül.

Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután
pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.

– Elmenjek? – kérdezte Dénes fölemelve fejét.

Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig
elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé
megnyugodva – ezt mondotta.

– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen…
néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek,
hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek.
Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel
találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a
nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak boru és tövis
jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…

Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a
bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:

– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal
legyek, hogy napsugár essen rám?

Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez
az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes
nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:

– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre
nincs joga.

Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő
volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon
lelkére.

Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg
Dénes kezét.

– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes
barát.

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a
dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve
az iszapban – egy nádast vett szemügyre.

– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen
érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya,
amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések,
töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, gyakran az én
szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi
boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság,
de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek
zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való
vonatkozásban nem az. És…

Dénes ránézett az asszonyra. Egyszerre Tekla jutott eszébe.

– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal,
gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta,
szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.

Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete
felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt,
szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.

A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó
takaróját.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre,
vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, –
én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső
ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban –
visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz
az egész dologról. Van valami ellenvetése?

– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen
szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére
nehezedett, eltünt. Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony
országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a
kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb,
közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.

Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a
szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera
szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy
tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely
keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a
megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem
uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon
nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a
felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány
fénye világította meg.

– Tehát beszéljünk másról, – szólt Illésfalvy.

Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat;
hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet
társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.

Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág
eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni
bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha
volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén
átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot;
mintha egy tündéri kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk.
Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány,
réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt
gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében
elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek
mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán
emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó,
emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett
volt.

Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A
férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a
dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője
érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors
teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük
szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében
épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a
Vera bensejében.

Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga
birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent
a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd,
gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések
határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték
céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és
lelkét becsülő ember színes birodalmában – kétszeresen jól esett neki,
hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő
gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel
kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors
madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a
vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.

– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre
elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy
némaságával, fekete bolthajtásaival.

Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét
nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott
végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még
mindig haragosan nézett az idegen férfira.

– Menjünk, menjünk, – türelmetlenkedett Ösztövéri a bakon.

A kocsi elindult.

Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu
házra.



XIX.

A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri
rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi
vadászterületet.

Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban
volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem
tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet
odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó
hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a
borús felhőket.

– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és
napirendre tért a kirándulás fölött.

Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az
asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem
tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő
udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony
közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy
lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott
érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi
vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját,
akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos,
csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló
megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a
hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél
nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra
ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas
furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére
makacsan, durcásan ennyit mond:

– Nem.

Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a
medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt
a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz
lépett és kinézett a csöndes vidékre.

A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák
erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.

A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre
csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy
falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második
községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára
ismerősnek tünt föl.

Illésfalvy megrezzent.

– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.

Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között,
amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü
domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.

Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat,
hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol
mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha
újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu
termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a
hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a
hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig
előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte
parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen
szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon
álló épület szürke rajza.

Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt
vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag
vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál
őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok
legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után
hajította kampós botját.

– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt
a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a
fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar
találunk!

Dénes bólintott.

– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?

– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen
meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla
várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen,
nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.

– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.

– Igen. Maga is jól van?

– Köszönöm, tűrhetően.

– És… Megveszi a birtokot?

Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak
idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta
Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:

– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé
drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is
béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.

A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a
vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.

A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan
teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben.
Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a
földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy
a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal,
nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság
borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a
kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.

A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban
Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a
háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány
maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt,
kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem
lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest,
abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a
tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét
kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az
asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre,
mint a legócskább kalendáriomot.

A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó
fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be.
A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni,
hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot
vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz
kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az
érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza
az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg
Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon
kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.

Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s
mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben
sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem
változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a
multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta
föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny
érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében
gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.

Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat
megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy
csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette
írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát
és hazaügetett.

Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó
lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a
férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült,
maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket,
régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó
feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt
munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.

Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött,
nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot
lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet,
fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás
lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias,
nyugodt és hideg volt.

Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett
számára.

Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le
azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy
megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást
se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy
joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte
el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen
megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.



XX.

Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a
vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot
látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ
bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a
gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez
semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü
művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint
fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag,
finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan
érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha
hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében
mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem
nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte
meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes
ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.

Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de
emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu
megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, –
hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló
lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs
mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak
elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga
számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való
fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette.
Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és
gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha
hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés
– egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne,
mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette
gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.

Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében,
világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával,
ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség
csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott
gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü
sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét
műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt
távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak
szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek
a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt
találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta
szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. –
Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias,
egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre
jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben
rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a
világ harcába bele nem vitte?

A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el,
az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már
néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk.
Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a
kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a
hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz
lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes
szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e
sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival,
griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies
alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen
fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.

Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes
gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek
egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a
gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek
föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt
árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan
előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak
és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés
lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra.
Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt,
míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről
akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét
vállára és ezt mondta:

– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.

Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia.
Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy
rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy –
Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.

Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie
kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben
Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át
Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi
jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban
ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni
portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta
magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni
Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla
csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő
Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához
ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb
hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre
visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg
jellemével és lealacsonyította gondolkodását.

Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett
indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az
elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az
érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak
előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt
valamivel sápadtabb a rendesnél.

Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt
komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt
magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a
régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok
munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer
mégis el kellett intézni.

Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni
idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se
vette az órák járását.

Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor
letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az
udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek
között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben
az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró
felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a
hang szinte beleékelődött a levegőbe.

Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent,
s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét
udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet
nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra
gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már
nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora
következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a
végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel,
siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra
hideg szürkeség fekszik a házra.

Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában.
Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik
falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak
menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott,
önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró
fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti
kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.

A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák
által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve.
Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s
azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat
felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.

A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben
szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja
ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével
utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele.
Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a
férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már
nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:

– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági
ügyben el kell utaznom Budapestre.

A leány megrezzent.

– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.

– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. –
Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?

A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy
pedig csomagolni kezdett.

Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult
és a szeme csillogott.

Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü
nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony
berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta
bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló
diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a
váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még
az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál
a teherszállító kocsik között.

A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria
falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.



XXI.

A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e
két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen
kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte,
szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az
asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.

– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.

Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás
ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való,
hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van
Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt
másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és
habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját
öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta
az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors
vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel,
nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.

A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar
vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a
férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.

A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera
sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka
sötétségére függesztve.

Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az
asszony megpillantotta.

– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem
ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt
meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!

Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.

– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és
mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam
másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a
közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a
lelkem kívánságának.

Az asszony szomoruan mosolygott.

– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így
lesz.

– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.

– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy
benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…

Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a
megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony
határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban
gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére
hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a
szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a
végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.

A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon,
beszállásra szólítva föl az utasokat.

Vera kezet fogott a férfival.

– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne
mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony
volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, –
tette hozzá némi gondolkodás után.

Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt
szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete
kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra
dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors
taglejtésekkel kísérték beszédüket.

Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A
kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a
sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt
ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A
kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új
holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a
férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt
kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze,
mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor
Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni
fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt
hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen
keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki
hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt,
elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.

És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben,
aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb
reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka
rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön,
gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme
becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé
helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei
megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így
érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki
bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok
fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld
szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként –
mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ
indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.

A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán
beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem
elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.

A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a
Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi
természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben
a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.

– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem
akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?

Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg
voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább
vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem
értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi
udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették
volna.

Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a
régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme
elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly
játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok
súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal
fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel
magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye
szaladt végig rajta.

Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple
mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai
suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta
vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg
padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva
bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt,
lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem
törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs
kezét…

A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha
álmot akarna letörölni szeméről.

– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és
keresni fog.

– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.

– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…

– És most… most ne láthassam három hétig?

Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből
határozatlanság, félénkség beszélt.

– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az
asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni,
akármilyen áron, hogy láthassam.

Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő
szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó
tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően
bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze
szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild
mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.

Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési
tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom,
tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon
malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek
tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze
bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és
titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára
rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.

A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása,
a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen
melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy
higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek
előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti
Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az
élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar
eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy
mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig
a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára,
együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja
megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen
türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha
egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.

Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan
fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos
diszkrécióval nézett rá.

– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy
kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.

Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt
tova.

Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild
kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera
ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.



XXII.

Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva
a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint
kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza,
rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és
szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte,
olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba
merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze
elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a
földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a
jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó
virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az
ajka kicserepesedett.

Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte
vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet,
várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.

A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője
elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera
nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban
történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy
árnyalattal sápadtabb volt.

Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással
indult meg a város felé.

Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság
ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.

Végre Vera törte meg a csöndet.

– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő
nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért,
amit mondani fogok és…

A férfin nyugtalan érzés szaladt végig.

– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.

Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős
elhatározással folytatta.

– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem
mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám,
sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…

A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá
lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult
meg néha fájdalmasan.

– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, –
rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért,
adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára
mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt
reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni
fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek
vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal.

Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső
idegességtől, figyelt.

– És mi… és mi történt? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a
férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és
ijedten szegződött Illésfalvyra.

– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy
ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy
mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…

Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába
omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben
mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából,
öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem
maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és
reszketett, mintha kísértetet látna.

Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát,
egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok
nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos
tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem
előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud
érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és
becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében a
makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott
bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen
kell kikerülnie az ütközetből!

A férfi ránézett Verára és megfogta annak jéghideg ujjait.

– Igazán szeret? – kérdezte nyugodtan.

Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely –
valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve
sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a
lelke mindörökre.

– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni.
A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk
ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.

Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen,
szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira,
mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie
kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke.
Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban
égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult
szivére.

– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért
esdekelve nézett Dénesre.

A férfi gyöngéd kézzel simított végig Vera arcán.

– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt
bizonytalanul.

A kocsis megállt és hátraszólt, hogy hová menjen?

Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy
világos dél van.

Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony
arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt
adott a fáradt vonásoknak.

– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben
oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?

A meggyötört áldozat a sarokba húzódott és szemét lehunyva felelt:

– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő
adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, –
tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!

Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt
hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs
kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom,
amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat,
magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi
számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a
földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy
más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt
látta, hogy nem mindenki gondolkodik ily féktelenül, nem mindenki akar
győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a
veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a
tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.

Illésfalvy az ajkába harapott.

– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.

– Dénes!

A férfi nem felelt.

– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a
gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…

– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem
akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga
parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra,
hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.

Csönd volt.

A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok,
üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi
elfoglaltságukhoz.

– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. –
Várnak rám…

A kocsi visszadöcögött a pályaudvarhoz.

Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette.
Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a
büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni
akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek
sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony
kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa
megadással fogta föl a tekintetet.

Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a
perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek
egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg
az asszonyt.

– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte
voltam és…

Illésfalvy nem felelt.

A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a
pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik
felé tódultak.

– Isten vele, – szólt Dénes nyugtalanul.

Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő
tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait,
biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a
szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen
szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi
se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember
állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az
első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.

Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az emberek, tárgyak,
akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan
libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg
eloltja kanócát.

– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről
megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.

Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az
asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár
dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera
előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat
üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.

… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent
megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy
elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe.
Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik
az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük
lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a
romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos
csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.



XXIII.

Verának másnap ebéd után kellett megérkeznie.

Illésfalvy már egy fél órával előbb künn volt a pályaudvarnál és
nyugtalanul várta a külvárosi vonatot. A hosszu kocsisor pontosan
beérkezett, de Verát Dénes hiába kereste az utasok tengerében.

– Valószínüleg elkésett, – próbálta a férfi magát megnyugtatni, és
megkérdezte a kapust, mikor jön a következő vonat. Miután a közelebbi
érkezésig körülbelül egy órányi ideje volt, Illésfalvy behajtatott a

A portásnál csakugyan volt távírat a részére, szállodájába, megnézni,
nem sürgönyzött-e neki Vera? még pedig a Zöld Faluból.

Illésfalvy bement a hallba és fölbontotta a borítékot. Hirtelen futotta
át a sorokat, s aztán arca elborult.

A sürgönyben ez állott:

„Gyönge és kétségbeesett vagyok, nem méltó egy nagy érzésre, nem méltó
magára az életre sem. Bocsássa meg, ha ön ellen vétettem volna, ezt nem
akartam és nagyon fáj, hogy önnek ily nagy szomorúságot okoztam. Nem
tudom elhagyni beteg férjemet, nem tudok elszakadni gyermekemtől,
érzésem talán csak káprázat volt, megtört az első súlyos akadálynál.
Bocsásson meg, bocsásson meg, – kérem.“

Illésfalvy háromszor is elolvasta a kuszán fogalmazott mondatokat,
azután leült egy karosszékbe és lehunyta szemét. Lelkére, tagjaira
egyszerre ólmos nyugalom ült, az ajka, a homloka jéghideg volt. Benseje
nem lázadt föl, nem tombolt: inkább az az érzése támadt, mintha nagy,
üres hósivatagon menne át és most ledőlne egy jégpadra, hogy kipihenje
magát, hogy elaludjon, bár tudja, érzi, hogy ebből az álomból nincsen
fölébredés… A sok akarás, a sok vágyakozás, a remények vad kergetése
után idegei kimerűltek, szíve föladta a küzdelmet, s a kegyelemdöfést
várta. Félig sejtve, félig az ablaktáblákon át beszűrődő őszi
szürkeségbe olvadva, már csak derengve állt előtte a tudat, hogy ismét
csalódott, hogy ismét hiába tárta föl lelke bensejét, hogy ismét egyedül
van, végtelen egyedül, és künt esteledik…

Egy óra hosszat ült így eltompulva, lealázva, összezúzva, aztán lassan
fölkelt, kiegyenesedett, és a portáshoz ment.

– Kérem, – szólt rekedten, nem ösmerve meg a tulajdon hangját, –
rendeljen nekem kocsit, amely kivisz a Zöld Faluba… Lehetséges ez?

– Parancsára.

– Meddig tart az út?

– Azt hiszem két óráig. Mindenesetre jó lovakat fogok rendelni.

Pár perc mulva előállott a fogat, amely sebes iramban vitte ki a sárguló
fasoron át a kopár domb felé. Gyorsan boruló őszi nap volt, mire a
második faluig értek, már lámpát kellett gyújtani, mikor pedig a
tajtékkal borított lovak fölértek a szanatóriumig, öreg este lett.

A gyógyintézet kapuja már zárva volt. A csöngetésre a portás óvatosan
nyitotta ki az oldalajtót.

– Beszélhetnék Bogdányné ő nagyságával? – kérdezte Dénes fásultan.

– Meg fogom kérdeni – felelte a kapus, majd az előcsarnokba, egy üveges
terraszfélébe bocsájtotta be a látogatót, és csöngetett a komornyiknak.

Illésfalvy leült egy szalmaszékbe és csüggedten várt. Tisztán érezte,
hogy kísérlete eredménytelen lesz, azt is tudta, hogy ezzel újabb
szomorúságot szerez Verának, de e percben minden közömbös, színtelen
volt előtte és csak a tulajdon érzéseit becsűlte még valamire e világon.
Ami körülötte volt, abból nem látott, nem hallott semmit, az
orvosság-szagu szanatórium, a nyugvópadokkal telerakott hűvös
előcsarnok, a falakon lógó menetrendek és térképek bizonytalan
szürkeségben álltak előtte.

Pár perc mulva könnyü cipőkopogás hallatszott és egy magasvállu, őszbe
csavarodó haju, élesvonásu hölgy állott előtte.

– A hugom nem jöhet, – szólt franciás kiejtéssel, – az orvosok föltétlen
pihenést ajánlottak neki. Vera idegei erősen meg vannak viselve – tette
hozzá, hirtelen kémlelő tekintetet vetve Dénesre.

Illésfalvy meghajlott.

– Ez a válasz… Verától jön? – kérdezte mintegy álomban.

– Igen. És miután, ha nem csalódom, Illésfalvy úrhoz van szerencsém, én
is azt a kérést intézem kegyedhez: legyen tekintettel nyomorúságunkra,
szegény öcsém súlyos bajára és magára Verára, aki súlyosan megfizette a
multat. Számíthatunk erre?

Dénes tétován nézett maga elé, azután megtörten így szólt:

– Számíthatnak méltóságos asszony… mindenre számíthatnak, ami tőlem
telik… De egyre feleljen, lelki üdvösségére, elhunyt szerettei emlékére:
megmondták… közölték Verával, hogy itt vagyok és beszélni kivánok vele?

Az asszony hideg vonásai kissé megenyhűltek, zöld szeme résztvevően
nézett Dénesre.

– Tudom, hogy fájdalmat szerzek önnek, – mondta halkan – de esküszöm
mindenre, ami előttem szent, hogy ez Vera akarata.

Illésfalvy meghajlott és kezet csókolt. Még akart valamit mondani, de
azután összeszorította ajkát, megfordult és kocsijába szállott.

Másfél óra mulva Dénes újra Berlinben volt. Az utolsó képek már csak
őszi árnyékként rajzolódtak összetört lelkére, benseje mintha egészen
elvesztette volna érzékenységét. Titokzatos lázálomban újra csak
sejtette, hogy valami nagy szerencsétlenség történt vele, hogy a
szerelemben, a lélekben való hite megrendűlt, pocsékká ázott, hogy a
Vera alakja ledőlt arról a nemes oszlopról, amelyet a férfi rajongása,
eszményi vágyakozása épített meg. A világ szertelen taposó malommá,
rettenetes hivatali szobává, műhellyé lett a szemében; az emberi
gépezetet az érdek, az okosság, a kötelességek acélkerekei hajtják.
Minden kérdésre megvan itt a felelet, minden igenre a nem, minden
alanyhoz az állítmány, s azok a dőrék, akik ezen túl még valamit
keresnek, megbotlanak az első gödörben és úgy elvágódnak, hogy soha
többet föl sem kelnek. A szerelem, amelynek világító napnak kellene
lennie, szomorúan húzódik meg a sarokban; az érzések, amelyeket viharnak
teremtett az Isten, engedelmes, hű rabszolgák, akik türelmesen kövezik
ki az elvek, meggyőződések és akaratok országútját. Minden rendes, okos,
higgadt e társadalomban, minden fényes és tökéletes, és mégis, minden
oly ijesztően üres, oly förtelmesen megalázkodó, hogy a lélekben megfagy
az érzés és a szív ijedten kezd dobogni.

Amint Illésfalvy a szállodába érkezett, csomagoltatott, s azután
kihajtatott a pályaudvarra. Gépiesen adta át a podgyászát, gépiesen járt
föl és alá a folyosón és csak akkor tért magához, amint a vasúti pénztár
előtt állt és jegyet kért.

– Hová kiván utazni? – kérdezte az apró ablaknál ülő hivatalnok.

Illésfalvy egy percig gondolkodott. Hová is menjen? Sámsonra, ahol még
nagyobb szürkeség vár reá? Sámsonra, ahol oly vigasztalanul ácsorognak
az ázott burgonyaföldek, a kopott ákácosok, a hosszu csűrök? Nem, nem…
ez lehetetlen!

– Hová óhajt utazni? – ismételte türelmetlenül a pénztáros.

Dénes egy pillanatig tétován nézett át az ablakon és egy olajnyomatot
pillantott meg a hivatali szoba falán. Verőfényes napsugárban fürödve,
látomásként mosolygott rajta a doge-palota mór-gót rajza, körülötte
Velence tömérdek építészeti csecsebecséje, színes ívei, aranyos háttere,
oldalt a laguna, amelyen fekete gondolák imbolyognak, amíg túlnan, egy
beethoveni szimfónia nyugalmával bontakozik ki a százados templom
márványalakja.

– Kérek egy jegyet Velencébe, – szólt Illésfalvy, elfeledkezve róla,
hogy késő ősz van, hogy a napsugár ködbe ful és az aranyos színeken már
az elmulás boruja lappang.



XXIV.

Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a
császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak,
paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a
táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a
Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik,
akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság
halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó
éles szürkesége.

Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a
holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon,
Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol
egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt,
mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta.
Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett,
kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és
visszahajtatott a városba.

Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az
egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur
csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu
kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most
már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött
napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más
emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre
magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot
ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival
találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd
meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a
lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt
eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.

Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött,
megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől –
megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az
expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt
a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor
ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.

… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della
Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál
oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak
tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk
életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru
környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba,
idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a
tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.

Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért
be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen
jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben
ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony
mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a
keréknagyságu angol húst.

A következő percben a festő is észrevette barátját,

– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői
csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te
ide?

Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért
mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.

– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.

– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?

– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.

– Egyedül vagy?

– Igen.

– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?

– Kiváncsi vagyok.

– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj
felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu
hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?

– Nem emlékszem rá.

– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki
Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen
Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött,
megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella
szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek
tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte
ki… De gyere, Metella már türelmetlen.

Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász
elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes,
nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen
húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla
határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne
egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora,
gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü
lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és
emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember
azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia
nyelvén.

– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára
téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a
canalebe bámult… helyes?

– Valóban, – felelte Dénes meglepve.

– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van…
Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi
kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal
természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen
áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha
únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.

Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a
hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen
világította meg kristálytiszta arcát.

– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud,
mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?

Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.

– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek,
csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át
szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a
furcsa helyzetben.

Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.

– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán
föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.

– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.

Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus
nyugalommal étkezett.

– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott
a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.

Szentandrássy gondolkodott.

– Hallgassuk meg az opera-társulatot?

– Ez nagyon komoly mulatság.

– Menjünk egy halász-csapszékbe?

– Ez meg túlságosan vidám.

Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen
ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska
palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy
végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott,
gondolát rendeltek.

A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben
csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az
asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel
cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha
versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így,
könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az
éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban
épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a
vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.

Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy
figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A
társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig
a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző
színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok
kezdtek a színpad felé röpködni.

Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka
képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily
jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy
hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.

– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a
színpadra) kellene a páholyban ülniök!

Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész
közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a
hódolatot.

– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!

Szentandrássy nevetett.

– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb,
mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?

Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még
gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár
egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő
éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly
kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve
tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.

A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos
tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal,
a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A
szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása,
fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a
hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok
menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el
kellett járnia a kacér táncot.

Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy
kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola
lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel
nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek
föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban
csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény
szemlélésében.



XXV.

Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni
Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki.
Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti
táncért.

Metella boldogan akasztotta nyakába az ajándékot és így szólt:

– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és
bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik,
talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy
mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így
magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden
magasztost, komolyat, minden szomorut.

Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az
okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan
rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre,
amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt
meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya,
jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig
alakján.

– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, –
talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem
baj. A hét végén én is délre készülök.

Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a
régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje
megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az
erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával
hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai
bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.

– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám felejteni a multamat… ha
napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…

Az asszony fázott az elmélkedésektől.

– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A
San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután
megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang
van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt
játszák.

Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan,
félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket
lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről
szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes
sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség
uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva
össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások
kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.

Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja
meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott.
Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül
kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül
ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró
színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig
kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már
ösmerték, a páholyába még a legöregebb urak is virágot hajítottak föl;
ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha
valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.

Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a
szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután
legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött.
Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem
törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a
karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten,
magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság
és az ujjai lassan ökölbe szorultak.

Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy
percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis
vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között,
csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd
városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak
volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd
újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a
gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva
sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek,
akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék
eget, s másnap már hervadtan tünik el a végtelenségben. Mindez új és
meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve
mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni,
mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az
élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne,
amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és
keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek
képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken
húzódnak meg a sötét szögletben.

Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy
ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta
hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival
találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.

– Ki lehet ez? – gondolkodott el Dénes. – Oly ismerős az arca.

Fönt azután rögtön megtudta, honnét emlékszik az idegenre.

– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál
nagyherceg…

Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a
herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár
orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg
cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder
volt rajta.

Dénes rosszkedvüen ült le egy elefánt-csonttal kirakott karosszékbe.

– Meddig marad a nagyherceg? – kérdezte lassan.

Metella egész közel ment barátjához és végigsimította haját.

– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, –
a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is
őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ
el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!

Illésfalvy felállott.

– Akkor hát Isten vele, – mondta, ismét visszazökkenve fásultságába.

Metella könnyen átkarolta a férfi nyakát.

– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem
szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó
pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?

– Mindenesetre. Tehát… Isten áldja meg.

Az asszony elkezdett sírni.

– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is
tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly
rettenetes goromba…

Illésfalvy mosolyogni próbált és kezet csókolt Metellának.

Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte
az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot kért, a világ legderekabb
emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt,
amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen
a barátságuk emléke egészen tiszta.

Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét
az ablaktáblához.



XXVI.

Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz
hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás
keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a
határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta
akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb
képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a
kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta
mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét
éjszakából nincsen föltámadás.

A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép
jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja,
hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy
nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy
mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy
ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet,
amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve,
nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. Egy év leforgása alatt
indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött
másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már
csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan
vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat
kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a
gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig
égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki
fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi
az életre érdemes vonás.

A vonat gyorsan szaladt tova a szürkeségen.

Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott
Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig
evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és
szemét merőn szegezte a padmalyra.

Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment
az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer
lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik
oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely
csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a
rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy
önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése
a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt
és gyors szárnycsapásokkal repült tovább.

– Tehát vége, – mondta magában Illésfalvy.

Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra…
de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először
– a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult,
homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva,
lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó
barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja
hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az
elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge,
hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.

Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer
fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.

A következő pillanatban éles dördülés verte föl az erdő csöndjét.

… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes
téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs
fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új
tavaszról.

A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem
hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:

– Megfizettem.

Vége.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


12 |Illlésfalvy ránézett |Illésfalvy ránézett

55 |megillető tiszteletttel |megillető tisztelettel

79 |pillantottak Tekléra |pillantottak Teklára

93 |Illésfavy higgadtabb |Illésfalvy higgadtabb

124 |nyugalom es némaság |nyugalom és némaság

142 |fogott a fárfival |fogott a férfival

159 |őszi arnyékként |őszi árnyékként

160 |megalázkodó„ hogy |megalázkodó, hogy





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Vándormadár - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home