Title: Görög tüz - Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Görög tüz - Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIV. KÖTET

GÖRÖG TÜZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

GÖRÖG TÜZ

ELBESZÉLÉSEK

MINDENFÉLE IGAZHIVŐ NÉPEK TÖRTÉNETÉBŐL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



ELSŐ RÉSZ. RIUMIN.


I. AZ ARANY SZIMATJA.

A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén
időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg
Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész
hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi
készlettel ellátva.

A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat,
ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták
dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett
átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához
hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi
parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska
másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni
az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg
ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja
s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével
megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli
lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg gyalogságunk a
várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes
medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által
eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a
négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a
folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb
feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked
leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide
hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói
kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor
néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell
kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi
baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy
valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz
leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi
rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és
szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből
háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen
rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata
a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod,
hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a
vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell
maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új
Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e
lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a
cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött
leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba
visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már
meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden
térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok
fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát
a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A
gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a
lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint
mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik
rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék
magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és
társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem
vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat
elvárod. Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be,
mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia
kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s
távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő
hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt
valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó
ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban
nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár
törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy
szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat
senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»;
negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is
volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének
leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a
rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A
felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő
leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve
annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből?
Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani
könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s
tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt
mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És
nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első
fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette;
azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán
felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak
látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak
harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki
felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin
«hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a
nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a
szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra
van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták
azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be
legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra,
követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a
mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti
nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a
fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros
szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett oda. A veres
márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt
járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A
cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós
czikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon,
ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket
betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma,
Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.

A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az
erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy
kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.

Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott
a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal
Weljaminoffhoz.

Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal
találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni,
Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a
főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A
cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt
ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő
ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is
magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is
behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a
Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak
az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá
gúnyorosan Riumin.

– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert
megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat
elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.

– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt
megerősítsük.

– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, a mit nem
értek.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős
segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin;
hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek;
erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről
tanuskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit
nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.

– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt
játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási
tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

Riumin csodálkozva rázta a fejét, hogy jön ez most mind szóba?

– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.

– Hanem hát mind ennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?

– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is
meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két
eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A
bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre.
Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart
mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.

– S mi köti össze?

– Ugyanez a sziklabirodalom.

Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.

– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem
hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh
kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s
mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a
másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel,
arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ
népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok
elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között
olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s
jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől
menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek
csakugyan nincs második a kerek földön.

– S tudod, hogy miért kell nekünk birnunk mindezt a gyűjteményt?

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai
iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa
fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló
kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A
nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál
és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek,
vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó
lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a
keletindiai útnak.

– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De
mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én
most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz
napfényre nagyobb tömegben aranyat[1] Magyarország és Oroszország.
Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,[2] Oroszországé
350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen
nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a
nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod,
ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része
elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet
fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy
annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok
évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz
birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész
kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók
feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a
világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség
hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök
még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly
bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi,
miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus
művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi
bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a
guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a
neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és
arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus
a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki,
ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag
aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg
nem felel rá).

– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben
elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész
termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből
sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen
maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy
kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet,
egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez
popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus
chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend
fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek
hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– És tudják már, hogy merre van az?

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy
kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy
város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek
a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron
egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve
selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől
körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A
selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak
«láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy
keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a
másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán
mecsetbe, se synagógába, se samán imahelyre, se buddha bálványhajlékba,
se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok
országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden
részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek
kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás
székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide
bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is?
Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen
elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a
kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes
hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a
leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a
földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott,
akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez
ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül
kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk
nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta
szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején
vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit
magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük
kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s
pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem
tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a
Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi
ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb
cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes
érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a
«saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve.

– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi
kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt
az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket
újabbkori tökéletesített mívelés alá?

– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.

– Az «Udi» vagy «Láz» nép tartományában.

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a
selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor
megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza.
Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha
sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a
vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind
odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába
be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet
találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy
egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a
többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek
magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan
gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és
tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan
rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól
éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit,
és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem
kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több,
mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők
száma, mint a férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az
«adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket
«odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai
csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő,
azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány
otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még
előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá
s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii
nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen
természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott
vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé
eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot,
tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna
kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?

– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön,
a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért
otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se
franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz
ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan
derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az
érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a
vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új
vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: –
könyveket irni.

– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon
szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff
ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a
falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát
találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz
az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül».
Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A
mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt
melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért
elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél
tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki
sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy
ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád
arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra
mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért
elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy
Udiban ne maradj.

– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem
szándékozom.

– De ha küldve volnál?

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom
kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van
Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és
mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket
élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek
tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s
menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart,
engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár
meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy
hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet
hozzá? A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle
hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz
egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű
bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem
kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a
kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve,
párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél
keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet
felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden
vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni
troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen
látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár
hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást»
s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden
rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a
«kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi
suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek.
Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket
feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz
küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod,
lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a
legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával
s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó
erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat,
harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz
vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor
vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha
ezt a megbízást intézném hozzád?

Riumin most már egészen komoly arczot mutatott.

– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van.
Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek
karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz
birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy
rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani
troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit
meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit
másnak engedem.

Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig
családiasan mosolygó arczát.

– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a
mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly
dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?

Riumin összerezzent.

– Jó barátom; felelt ezután nyugodtan.

– Ön szokott vele levelezni is?

– Ugy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.

– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a
neve «orosz phœnix».

– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és
népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok
ismertetésére vonatkozott.

– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások
előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és
elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az
iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás
történt, önnek a hazaküldött levelei után.

– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni
Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.

– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára
vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a
degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől
megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki
várőrségben.

Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.

– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a
végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy
különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a
csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi
meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az
ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.

– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy
parancsolva van.

S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a
világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».

– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá
Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját
herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték
Szibériába deportáltatásra.

– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang
elszorúlt a torkában.

Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy
viaszalak beszélné el mindezeket.

– Egyelőre csak Jekaterin várba küldték őt fogságra.

– Meghal, ha anyámtól elszakítják! rebegé Riumin reszkető ajakkal.

– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a
fogságba.

– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét
csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva
minden kényelemtől, a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden
ápolástól!

A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a
gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban
kérgesült meg.

– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff
tábornok. Ott lesz mellette leánya is.

– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most
már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy
menyasszony volt!

– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba
keveri.

Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta
el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt
onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a
szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett
érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a
gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené;
aláereszté kezét s csendes hangon szólt:

– Mennyi időre van atyám elitélve?

– Fogsága csak három évig tart s a szelídebb fokozatú.

Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta
és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a
kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell
lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az
ember.

– És ha a három év letelt?

– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban
fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját,
úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt
is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.

– És azután?

– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe,
a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a
hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se
szokja meg az ember…

Riumin most már elhallgatott.

– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt
Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk
vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer:
eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között;
igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei
vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat,
a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz
kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon
vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a
jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha
kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád
palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; –
nem nevetnél ki vele?

– Elfogadom azt; suttogá Riumin.

– Ez már okos szó volt. – Most már rajtad áll a választás.

Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi
kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez
nem kell egyéb, mint egy czitera.

– A cziterát választom.

– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár
te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem
folyik.

– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy
nyomorát enyhíthesse vele.

– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a
te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán.
Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s
megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt
katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a
mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában
nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez
nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet
eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s
még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor
megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.

– Megtudják?

– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal
azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap.
Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz
magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz
fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt
e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan
véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent
fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s
elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk
vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.

– Köszönöm.

– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az
ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és
okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a
hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy
neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél
előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.

S azzal kezét nyujtá neki.

Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt
infamiával sújtja.


II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta
az előre küldött oszszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal,
nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az
övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó,
az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a
hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába
dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni
a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos
dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum
porto.»

A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka
a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi
abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet
adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd
magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»

– Te fogsz a vezetőm lenni? kérdé tőle cserkeszül.

– Én.

– Tudod hová megyünk?

– Egy országba, a mit nem tudunk hol van.

– Hiszed, hogy rátalálunk?

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem
tudom.

– Miről gondolod?

– Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.

– Megölték őket?

– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a
cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a
vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás
alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit
vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az
oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte
Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé?
kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik
bennem a kiejtésemről az idegent.

– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe
más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez
mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő
vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész
Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép
csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra;
mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle
ragadva.

– Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.

– Hát a cserkeszek bort is isznak?

– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.

– De a próféta megtiltotta a boritalt.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz
azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.

– Hát az kicsoda?

– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj.
Ezeket akarjuk épen meglátogatni.

– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?

– Csak az «elátkozottak» völgyein áthatolhassunk épkézláb.

– Kik azok az elátkozottak?

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli
népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault
alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik
mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a
negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem
ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve;
vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem
nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint
az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a
nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy
ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a
«bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása
azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki
nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott
meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt,
meg bundát.

– Hát te nem vagy keresztyén?

– Oh igen, mi oszszetek mind keresztyének vagyunk.

– Mikor kereszteltek meg?

– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.

– Tehát hétszer?

– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden
oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing
bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is
jól esik.

– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre
elszoktál-e járni?

– Ha hozzájutok, eljárok a duchobortzikhoz.

– De hát miért a duchobortzikhoz?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban
beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– De tudod-e, hogy azok nem igazhivők, hanem eretnekek?

– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer
a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi
lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én
szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy
pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban
vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap
magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett.
Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak
nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne
lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a
számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott;
de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint
egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam
magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a
zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom,
hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik
komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok
szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki
sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt,
tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy
kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál
fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy
menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Riumin el se mosolyodott.

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet
összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az
övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva
egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a
cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a
csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.

– Mi a neved? kérdezé Riumin az oszszettől.

– Mčzchetisz.

– Furcsa!

– Biz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek?
Mčzchetisz!

– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök,
a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)

Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha birokra kerül a dolog.

Riumin ennek se nevetett.

Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a
bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg
benne magát.

– No hát nem vagy a legszebb cserkesz?

És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember
elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.

– Még az anyád sem ösmerne rád, mondá az oszszet.

– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen
tréfás ficzkó vagy te?

– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak,
hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– No, és elég mélyen vettem a hangot?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat
feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem
az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt
tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort
eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az
orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három
szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik.
Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a
lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A
cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha
mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon
törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin, belőled jó cserkesz lesz!

Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi
favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról
levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az
Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba
volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol
Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló
közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy
felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat
használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az
érdemrendet is.

– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S
felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá
Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz
tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni
nem enged.

– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te
egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött
öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák,
hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment
utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz
szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló
a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében
eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt
felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik
lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost
felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

– Mi az? kérdezé tőle az oszszet.

– Egy ukáz! felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.

Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a
hirdetményt.

«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor
herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári
senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve
visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett
a szökevény személyleirása.

– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a
kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Tudsz te olvasni?

– Hogy ne tudnék!

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény
pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt
tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg
lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!

Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a
hirdetményt fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó
magasra, te «durák».

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint
egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez
mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a
megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett
előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták
őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a
besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert
ez könnyen kilikad ebben az erdőben.

Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán
és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb
fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal,
míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő
tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény
örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a
mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt
rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az
oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a
sötétben világlik.

S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek.

Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb.
A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás
mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás
az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe
száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja
zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A
tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok
útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi
lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik
fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt
előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató
mélye tele van elrejtőzött emberekkel.


III. A DUCHOBORCZIK.

A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek,
ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül.
Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott
Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől
körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete
pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös
visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék
tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas.
Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a
lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna,
hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; ott emberi telep
van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban
töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt
rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken
csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül
kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a
gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani
törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak
rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták
körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen
hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.

– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik.
Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen
leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek,
ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak
azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre
Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy
orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak az örömére?

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak
a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret
és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht?
kérdé Riumin hitetlenül.

– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az
abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor,
békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak,
vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem
háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz
partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az
orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor
meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái
és tsinovnikjai[3] s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy
mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a
jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták:
cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a
nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele.
Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal
férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is
mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a
vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű
faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a
férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz
tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)

«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az
igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a
szent lélek «ellen» küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a
szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen
összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti
prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban
semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész
gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak
csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban.
Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári
Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába
záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas
suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit
fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra
ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a
magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a
helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor.
Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész
gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal,
utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a
leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső
hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába
között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz
szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy
oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások
remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi
fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája
rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is
elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak
asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak
marad az oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább
kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult
láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak
lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a
fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az
áhitatoskodásnak.

E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az
urvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még
most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész
sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a
sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve,
valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot
felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink
használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.

A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret
huzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen
kenyérrel áldoznak a duchoborczik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan
meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta
szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog
megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy
fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető
volt.

– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul
egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.

– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma
máglyában? dörmögé vissza Riumin.

– Az ám, de ne beszéljünk róla.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó
néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a
cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs
a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a
kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott,
letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító
dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji
szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az
egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak
volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve
volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a
fekhelyére, már a másik perczben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos
képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még
reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és
hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro»
(magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott
komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van:
«voncsik» (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú
tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge
testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát
elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely
kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a
fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek
emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar,
mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a
villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind
emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap
tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög
versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani?
Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető
bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése
keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés
áll az ember inaiba.

– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja
társát.

– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk
szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s
aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az
ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a
mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb
rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test
nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke
hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva.

– Ki az? kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.

Nem felel senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga
fekhelyén.

Kevés idő mulva megint hangzott:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva!

Riumin most már fölczibálta hajánál fogva utitársát.

– Hallgasd, mi szól itt?

Nemsokára ismét hangzott a kisérteties ümmögés.

Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul
használt, felcsapta fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez
a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt
egy órára valót.

Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem
látszott tréfálni.

– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se
nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó
előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be,
hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a
kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek
meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és
a «murtizigátorok.»

A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett
a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin
szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba
állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni
bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből
kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a
duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:

– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duchoborcziknál?

– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét láttál, annyi
esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy
sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban,
ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s
máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe.
Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a
föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt
tánczoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétákat élve!

– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél[4] ki
vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd
furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a
halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak,
ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy
«tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak
kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok
kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a
vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben
tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze
behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:

– Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára.
Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás
gerinczen végződik, s innen, a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű
őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is
hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.

– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek
megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi
téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az
alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek
vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak
a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy
látszik, munkájuk akadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt
várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg
sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.

Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést,
hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a
cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A
mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.


IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig
néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig,
miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos
hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon
lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a
benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy
szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A
cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott
azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a
számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út
ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a
folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a
cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s
átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban
emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak
futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy
sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs
Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról,
a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a
maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek
távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera
királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a
hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb
asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi,
Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány
királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét,
akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni
kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé.
Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire
ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és
országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is,
másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy
sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának.
Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt egész országában.
Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált
élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst,
sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram
elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté
könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem
jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett
legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni
asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a
babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De
Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot,
pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt
csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent
Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged
pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A
saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd
népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton
harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a
meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.

Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek
vándorútjokban dalolnak.

– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát,
hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik
keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük
bizonyítja.

– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen
leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük:
leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz
keresztyének letelepülnek a pogányok között, a helyett, hogy azokat
térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait,
mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak
megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamera királynő hős balladáját.

– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy
hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy
kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes
dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a
történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével,
szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a
szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem
mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a
legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni»
becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott
szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad,
minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek,
tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló»
orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új
települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy
burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a
sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem
nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a
közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a
sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérczkatlan
fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején
laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok
meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek
elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett
végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb
kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamera királyné vára, mondá az oszszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné
vára, viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus
valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné
várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak
visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csak hogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell
másznunk.

A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a
hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja
sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga
számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva,
embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy
azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A
lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy
haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az
pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren
megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind
egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén
lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva
készen.

– Ezekben a barlangokban párduczok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a
párduczok hazája Ázsia.

– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál
párduczbőr nyeregtakarót.

A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen,
meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga
csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi
hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd,
írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú
repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy
a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az
úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles
puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd
kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt
ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer
esztendeje! De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz
igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán
egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte
félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony
tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt
hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá
be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt,
valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint
valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges
Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról
leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen
tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította
hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban,
tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a
szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az
uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig.
Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden
gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag
szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt
zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó
sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a
Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át
lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a
megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a
rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr:
egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és
megvesztegethetetlen.

Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs
kell hozzá, a mely felnyissa!

Miért ne? Vas kapuhoz – arany kulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a
Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a
további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a
környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a
szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai
megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok
pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell
térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet
felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy
végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott
emberkézvágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony
oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós
bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet
csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a
tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig
tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami
nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s
horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s
felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kisértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé
csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett
szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép.
Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből
előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre,
hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk
van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon
istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén,
mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté
csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös
betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a
szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba
jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni
sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai
összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki
tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet
rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva,
leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát,
hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy
nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? kérdé tőle az oszszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, a ki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hiják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighe, vagy moszkó?

– Egy párducz.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit tész vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az «angyalok fiaié».

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskeczombot.

– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán
magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszivom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a
mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több
kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik
őzczombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre
beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a
nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé.
Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az
őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a
nyomorult életet.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás
csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.

A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s
akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej,
egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain,
hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok.
A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte
Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi,
mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az
Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és
bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten
előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten
izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová:
«haza?»)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő
áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek
az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá ájtatos arczczal
a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kivánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit
az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a
reszkető szentnek:

– Én is kivánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny
forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két
férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött
repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes
éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot
találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán
rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a
szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:

  «A mit legjobban szeretsz,
    Azt megöld.
  A mi legdrágább neked,
    Összetörd.
    Testedet feszítsd keresztre
    Mennyországba úgy mehetsz be
              Oh Jehova nézz reánk.

  Hogy ha véred elfolyik,
    Ne kiálts!
  Megszámlálja cseppjeit a
    Messiás.
    Jobb ha itt égsz, mint pokolban,
    Sátán körme tépne jobban.
              Oh Jehova nézz reánk.

  Kiért fiát áldozá
    Ábrahám,
  Jefta lányát elnyelé
    Máglyaláng.
    Sidrach, Misach, Abadnéget
    Kövessétek! Tűz nem éget.
              Oh Jehova nézz reánk.»

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a
mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.

A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű
hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak
tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a
bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a
bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket
bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány
karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit
az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni
látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az
adóját.

Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon
élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem
tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a
szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a
mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az oszszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy
szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te
hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az
oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a
holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz
koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a
mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok
látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított
a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek
rejtekeikben.

A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak
érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól
kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.

– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az
első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein,
könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába
elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk!

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera
vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük,
egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál
előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt.
Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden
aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában így szólt:

– Hol van a hugom?

Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében
sétált karöltve.

– Ott van! szólt Mčzchetisz, az odúra mutatva. Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek,
kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.


V. AZ ANGYALOK FIAI.

Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos
négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott
ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet
mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el.
Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét
egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek,
magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák
egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s
onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott
hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert
van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz
vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A
moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan
hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van
fogva.

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt
énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz
ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen
fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit
megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy
elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig
felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen
fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak
magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal
férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem
volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket
nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai
kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta
minden.

A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima,
szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok
fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét
tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek
voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített
ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még
damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan
viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a
cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér
állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek
szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.

Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset
eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát.
Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le
akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem
hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót
tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért
megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem
perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött
veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant
gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz
birodalomnak.

És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők
az emberinem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy
rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb,
erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden
hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében
támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok
hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának
valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus
belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-,
ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet
fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig
és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával
fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten
oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.

A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent
főlavatás ünnepe elkövetkezik».

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az
egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán.
Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés
előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden
ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.

Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy
mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra
halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát
hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette
levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!»
Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a
közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a
mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép;
hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra
rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy
lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást
terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet
seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a
legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás,
mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején
fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni?

Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette
cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a
varázstünemény elmult előle.

– Csakugyan álmodtam ezt is, mondá magában és tovább aludt.

Másnap reggel azt mondá neki Mčzchetisz:

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak
maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a
zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a
cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk
elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a
moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére,
s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell
résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A
hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára
elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az
összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak
hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak,
hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka
hidegvérét soha sem fogja elárulni.

A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.

A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű
épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya
nincsen.

A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint
és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és
hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték
lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek.

A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt
egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a
gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület
rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén
asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű
egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az
mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal
megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A
betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy
a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző,
kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott,
hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még
szomorubbá tudta tenni az éneket.

Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s
kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig
meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen
belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe
öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott
kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra
függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin
megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s
csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják
s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki
közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett s
Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek
Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez
szorítva tartá.

– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra
szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt
az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a
gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül
hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva
vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s
kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő
zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú
tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon
e rithmust dönögve:

  «po pjaszszachom
  po goruchom
  na Szionszkaju goru!»

(no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik
megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.

A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni,
folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.

Saját édes anyja tartá kezében az éles kést.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez
istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus
minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy
herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez
ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport őrjöngő
szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta
kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble
felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Istentelenek! Nem fogjátok e gyermeket előttem megölni!

Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.

Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.

– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak
legdühösebbek.

Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.

– Jertek!

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a
vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el
kell veszni.

Az oszszet utitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz
ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend
csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:

– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moraltsikok! A czár nevében
parancsolom!

– Jaj! A czár!

Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is
utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is,
a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó
szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből
Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel
volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a
gyülekezet előtt.

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak
azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a
mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj!
jaj! A czár!»

Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.

Elszántan oda lépett Riumin elé s azt kérdezé:

– Mit akarok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?

– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok
az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm
vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta
ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El
volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő.
Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak
tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját,
s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»

Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy
ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett
rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté
magát a földre s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja,
anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s
karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom
nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az
én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz.
Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta
hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy
leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy
nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé,
hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!

Riumin a szándékot észrevevé, fölkiálta:

– A ki a gyertyákat eloltja, meghal! s pisztolyát emelé a sokaság ellen.

– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához,
letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin
lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott
helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a
sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.

Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő
arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény
meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi
a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt
szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.

– Íme, fedd be magad vele.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s
aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes
öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok
mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak
látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor,
gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni,
ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig
imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt
hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra.
«Ne félj», sugá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes
süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta
meg a csendet.

(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt
állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb.
Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a
kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb
ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt
mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére,
jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt
ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem
engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér.
Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s
azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a
sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között
Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és
sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi
fog történni ezzel a leánynyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy
az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik
őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják
hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első
martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni.
Magával vigye tán? Hová?

Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle,
akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.

Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alig hogy az első hajnali
derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a
csoportok dobaja s a csendes bucsujáró ének.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta egymásután negyven férfi, azok között
a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta
kezében volt egy nagy nehéz bárd.

Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, a melyen Izméne
feküdt. Azt hitte, ő ellene van a készület. A leány még aludt.

A sztaroszta a víztartó medenczéig jött s akkor annak a szélébe
belevágta a bárdot. E csattanásra felébredt a leány.

– Mit akartok? kérdé Riumin kemény hangon.

– Te veled semmit. Felelt hidegen a sztaroszta. Sem azzal a leánynyal.
Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.

– Mit kell néznünk? kérdé Riumin sötét aggodalommal.

– Azt, hogy mit tesznek a moraltsikok akkor, mikor arra vannak
kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit?
Látod ezt e bárdot és ezt a medenczét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt
előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozat-kelyhet. Aztán majd eredj
és mondd el a hatalmas czárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden
oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen
boldog népek, a miknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak
jobbágyai, a kik el tudnak menni olyan országba, a hova az ő kémei és
hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurczolják! Első! Kezd el!

Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól, de a józan ész még
tiltakozott annak elhivése ellen, a mit érzékei felfogtak. Lehetetlen
az!

Az pedig, a kihez a felhivás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.

Szép, szőke tizenötéves gyermek.

Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medencze elé,
annak a párkányára fektette a nyakát.

– Második! kiáltá a sztaroszta.

Ekkor az ikertestvér lépett oda s kezébe vette a medencze szélébe vágott
szekerczét.

A leány e látványra felszökött helyéből s kétségbeesett sikoltással
rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.

– Ne bántsd! öcsém! öcsémet ne öld meg! öljetek meg engem! ontsátok ki
az én véremet! Tépjetek darabokra. Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!

Az apa felkapta leányát karjainál fogva s odalökte őt Riumin karjaiba.

– El innen, tisztátalan asszonyi állat! ott a helyed! Ez itt a mi
helyünk! Második! végezz!

A bárd lecsattant s egy fejetlen test ott hevert a padlón.

Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt
hallotta volna.

– Harmadik! utána! hangzott a kegyetlen parancsszó.

A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, a honnan testvére
lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, a honnét azé legördült.

– Emberek! őrjöngők! Megálljatok! ordítá Riumin, reszketve az
iszonyattól; ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek
hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó
és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem
mondok el abból, a mit itt láttam. Hagyjátok abba!

– Késő már, földi úr! kiálta a sztaroszta. Nincs semmi alku. Te hittál
bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy
fölfedezd a czárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig s
aztán fedezd fel nekik! Ime, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik
férfi a másik után az áldozatkehely felé s meg tud halni egy sóhajtás,
egy könyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, a ki az
utolsóelőttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én, az föl fogja
gyujtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat és
tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a
chlisztik, skoptsik és moraltsikok! Harmadik! végezz!

Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein
végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végig nézte! Negyven férfi
vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt s
azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig
s kirohant a szabadba.

A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.

A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének:

  «Hogyha véred elfolyik,
    Ne kiálts…
  Megszámlálja cseppjeit a
    Messiás…»

A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben s a mezőkön a juhok
kolompja csengett. Agyában oly zürzavar volt, mint mikor valaki nehéz
álmokat lát s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem
tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, a mint fejével
hátracsüggött, földet seprő hajával minden perczben gátolta lépteit, nem
tudott tőle haladni; épen úgy, a hogy álmában akar az ember futni és nem
tud.

Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornáczoszlopához
volt kötve egy paripa. Saját cserkeszlovára ismert benne. Vagy inkább a
paripa ismert ő benne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes
telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt
nem is egyedül, hanem egy félhalott leánynyal az ölében. Hová lett az
oszszet útitárs?

Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet
fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.

Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott
cserkesz-lovak egyike utána talál a másiknak s ráhagyta magát a lova
ösztönére. A leányt oda fektette maga elé a nyeregbe.

A paripa a Tamera vára felé tartott.

Félórai futás után, a mint visszatekintett Riumin az elhagyott falu
felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, a mint a fanatikusok által
fölgyujtott templom égett. Azok szavoknak álltak: «elmondhatod a
hatalmas czárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek,
melyeknek férfiai így tudnak meghalni».


VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról s az elalélt leány
fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Mind meghaltak? Ez volt az első szava a leánynak.

– Kik? kérdé Riumin, bámulást tettetve.

– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!

– Álmodtad azt, szólt Riumin. Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e
velem jönni?

A leány azt felelte rá «nem».

– No hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe s kapaszkodjál belém.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. A hová a lovam visz.

Az pedig a Tamera várához vitte vissza őket.

Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.

A paripa nyeríteni kezdett és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb
romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az oszszet itt vár rám, mondá Riumin s örült neki, hogy ismét rátalál
útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön
eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott
azután meglelte útitársát is.

De minő állapotban.

Az oszszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata
előtt s nem birt megmozdulni.

Se megmozdulni, se nyugton maradni.

Mert a mellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem birta,
minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé,
arcza zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva.

– Mit csinálsz itt? kérdé ijedve Riumin.

– Nem látod? Haldoklom.

– Mi bajod?

– Nem hallod? A békák!

Három-négy sárgahasú, kékzöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein s
fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: «ülüm, ülüm
chva!»

– Megkaptad a hideglelést? szólt Riumin, odatérdelve mellé.

– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.

– Mit kivánsz? Mit tegyek veled?

– Megcsinálod számomra a «gurbánt», s belefektetsz szépen.

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal.
Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a
kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a
hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így
meghalni. Moszkókat és oszszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is
nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s
kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél
óra mulva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak,
mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy
kőben elbotlott, s végig zuhant a földön, akkor aztán még hanyatt
fordult, a két karját szétterjesztette, és elcsendesült.

Riumin odasietett hozzá.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén
szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurczolta a bajuszos goszpodár.
Még visszajön. Aztán Weljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy
mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert
meghalt.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott utitársa számára.
Mikor beléfektette, kivánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még
a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte
hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, a mit ő egy
hosszú hadjáratban vivott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld
alá, visszavette s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a
halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki
a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A mult éjjeli virrasztás és a
kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl
akart kelni, de a feje oly nehéz volt és a karjai, mintha mind ólomból
volnának. Torka ki volt száradva és szemei égtek. Hátán borzongó hideg
futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek
köröskörül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpanggalylyal hajtotta
arczáról a muszkitókat.

– Úgy fázom! rebegé Riumin. Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék!
Oh bizony az olyan rém volt, a mitől illik félni. Ugyanaz a rém, a ki
Tagánrogban I. Sándor czárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg
lehellettel: «jer velem! szíved fölött orgyilok függ! nekem van egy jó
kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!» És a
czár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehellete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával;
azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott
mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A
füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz
a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett
oszszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ő vele bánni, az idegennel?

Ime tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is
látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal, e
földnek a lehelletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, a mely
annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak a nélkül, hogy
ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy
gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak
kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt
támasztva egy sziklához, meg a baltáját s eltünt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itt hagyott, mondá magában Riumin; tudja, hogy ragályos beteg
vagyok s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

És aztán várt visszatértének neszére.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tünnek fel, a miknek végét nem
lehet várni.

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt.
Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párducz
volt.

Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével.

Egészen odajött a bozótból s farkával csapkodta az oldalait.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bir. Riumin a párduczot
királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak kerülgette óvakodva, s fejét
lehajtva a földre, boszúsan ordított.

A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.

Ott voltak az övében a pisztolyai s ő hagymázos viziójában erőszakosan
azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy
a pisztoly nem akart elsülni, magában kiáltá a fegyver helyett «bumm!»
aztán «nesze! dögölj meg!» De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly
elsülni, a dúvad megdögleni.

Akközben magában kiszámítá, hogy a mint a körüle rakott tüzek
kialszanak, a miktől a párducz fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és
megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, a mit olyan nagyon kivánt maga előidézni, de nem tudott,
egy dörgő ropogás szólalt meg közelében s azzal a szeme közé néző dúvad
felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva,
a fejét a földhöz verve s utoljára görcsösen elnyulva. A másik perczben
előrohan a bozótból az eltávozott leány, nem, – egy másik leány, egy
dühös, szilaj mænád, kiben nem lehet az előbbeni szelid, szenvedő,
összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s a mint a
termetét fedő lepel övébe fel van tűzve s térdeit és lábszárait fedetlen
hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival s
a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducznak
a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.

Riumin bámulva nézte ezt a visiót.

Ez a «másik» leány nem sokat szemérmeskedett előtte a miatt, hogy
egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött
öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány
odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehuzta róla felső öltönyét, szétnyitotta
mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek
mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles
faleveleket rakott homlokára átkötve iszalag-gúzszsal, s gyógyfüveket
rágott össze fogai között, mint a hogy az ősmajom készíti a primitiv
gyógyszert s azokat tömte a beteg szájába. S Riumin érzé, hogy az égető
tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában,
jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a «másik» leány, lehuzta a hátáról az
ingét, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végig zsurolni azzal a
levágott párduczfarkkal, s ökleivel dömöczkölni, dagasztani, míg a kinzó
borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét
betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy
izzadásba jöjjön.

Egy perczig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány
percz mulva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból
csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán neki
állt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg
fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki,
s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két
darab fából castagnettet csinált és azokat verve, elkergette az
alkalmatlan halálhirnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel s elbujtak
oduikba.

Riumin most már nem fázott; hősége volt.

– Szomjazom, rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése
elárulá azt a leány előtt.

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A
berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a «második» leánynak a visszatértét; aztán
egyszer csak visszajött az «első» leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe, (az erdők
toilettje pazar!) s az öltönyt képező lepelnek egészen más ránczvetése
volt mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arcza is a régi
szelid kép. Két kezében egy kosarat czepelt, a mi venyigéből volt fonva
hevenyén, még zölden s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete
fürtökkel, a miket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, a hol a
szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, a mit
az Isten adott. Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak
az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló
nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg
ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami
kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, a mi mind olyan jól
esik.

– Adj még többet! lihegé.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arcza. Hogy úgy
megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyujtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin
egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett s látta, hogy az a
maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

– Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, a mit annak a
másodiknak mondtam, gondolá magában Riumin s aztán valami édes
zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb
elalszik, mint a teste. S e félébrenlét alatt folyvást látta maga előtt
a leányt, a mint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette s takargatá a
beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a
takaró alól s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette s a szájával
lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkinálta a
szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin s abból csak későre ébredt
föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is
ott térdelt előtte.

– Éhes vagyok, mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)

A leány örömtől ragyogó arczczal tapsolt kezeibe.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd
elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyujtani a kezeit s a pisztolyát
is meg tudja már ragadni s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de
felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint, azon törte a fejét, vajjon mit fog neki enni
hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető.
(Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt s előtánczolt ismét az a «másik»
leány. A haja megint másképen volt felcsavarva s összekötve egy
páponya-indával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános
gyümölcssikjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengetyű,
ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik
kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett,
valami hat-hét fáczánnal, a mik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, a mik ellenségül támadtak rá
minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes) s alig birta őket elverni
magáról.

– Lőjj hát közéjük! kiáltá Riuminhez.

Oleg felemelte a pisztolyát s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a
többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével
ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte,
a mivel leple meg volt töltve, egy sereg fáczántojást.

– Lásd, ez fog neked majd jól esni.

Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.

Izméne három fáczántojást egymásután a forró hamuban lágyra főzve,
megitatott Riuminnal; a ki ennél nagyobb delicatesset sem a «téli
palota» estélyein, sem a maison dorée lakomáin nem izlelt soha.

– Lásd, már meggyógyulsz, ha jól esik az evés.

Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ez után.

– Izméne! sugá a leánynak: légy te nekem testvérem.

A leány mosolygott, a fejével bólintva inte s megcsókolta Riumin ajkát.

És Riuminnak már jól esett a csók.

Talán igazán felgyógyul még?

Most ismét mély álomba merült, s a mit azalatt összeálmodott, azt mind
olyan elevenen látta, mintha ébren élné át.

Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre,
prücsökczirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek;
semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai
átszürődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszinnel fátyolozták be azt a
tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte
perczét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak
teremtve lenni.

Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.

– Izméne, szólt a leányhoz: légy az én szentem!

Izméne oda térdelt melléje.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, a mi lelkemet
terheli.

A leány úgy tett.

És aztán Riumin meggyónta neki mind azt a bünét, a mi őt ez útra hozta.
Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány
megtudta, hogy ki ő és miért jutott ide?

És már most itt vagyok, és nem mehetek tovább, suttogá tovább a kór.
Lefeküdtem és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne
vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukazusban sas
elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. A helyett tedd meg azt, hogy
törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja
a Szemes folyam, meg a «leányok útja». Ott keresd föl a fővezért,
Weljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, a mit kezedbe
adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy
kötelességem teljesítésében haltam meg. A mennyit a rám bizott
föladatból megtudtam, kezdetnek elég: jöjjön a nyomomon más tovább.
Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy
nő, egy férfi, meg egy kis gyermek arczképe. Te már tudod, hogy kik
azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és
halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak.
Menj, a míg reájuk nem találsz azokra, a kik az óralapon le vannak
festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha
Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg
nekik, hogy az én hugom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S
beszéld el nekik, a mit felőlem megtudtál. Úgy-e, így fogsz tenni
szentem?

– Nem fogok így tenni, mondá rá Izméne. Eszedbe se tartsd, hogy meghalj.
Én nem engedlek. Két nap mulva semmi bajod: tovább megyünk. Hiszen Isten
vigyáz te rád. Hogy az oszszet kalauzod meghalt, az Isten
gondviselésének tanusága. Ha ennek a kiséretében mentél volna tovább, a
legelső adighé aulban fölismerték volna. S tudod, hogy mit csinálnak az
adighék, ha egy kémet elfognak, a kiről megtudják, hogy orosz tiszt?
Lehúzzák a sarkáról a bőrt s az eleven husra egy darab, sertéivel befelé
fordított disznóbőrt kötnek s azt mondják, «már most szaladj, ha tudsz!»
Az oszszet kisérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni
énekes. De ha én leszek a kisérőd, az egészen más lesz.

– Te akarsz az én kisérőm lenni?

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, a
hol az ötvösök városai vannak, a városok, a mik térképeiteken meg
sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyencze.

– Kegyencz leánya voltál? s mégis oly iszonyuan föl akart áldozni!

– Hát hiszen épen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. A
mit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, a kit
előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt
szerette még minden ember!

Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta?

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy
szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. A hány völgy, annyi
népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok,
sapnuchok, catuchaiczok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták,
galgárok és jezidek, egész az Udi országig, a hol a gazdag és hatalmas
szuánok laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz
birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu s annak a czárja
erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai khán és mullaló. Ők egymás
között folytatnak harczot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek
volnának. S azokon túl az Elborus déli oldalán laknak még a tsúsok,
psávok, chewsárok, a kiknél nem jártunk. S tulnan kelet felé lakik a
csecsencz nép, a kabardi, a kikkel már harczoltatok, a lázi, a kit már
legyőztetek, az avar, a kit már elcsábítottatok.

Az érdekeltség, a mit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal,
hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom
gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?

– Igen. Én eltanultam dalaikat, tánczaikat. Ismerem az egyes népek
hőstörténeteit, a miktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni
énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és tánczol, ők csak zenével
kisérik; a mely énekes a «beke» (nemes) névre akar érdemes lenni, az így
tesz: azt megünneplik; a melyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy
dagesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, a ki tánczolva,
dalolva kisér majd.

– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! suttogá bámulva Riumin.

– Ha a czár így parancsolja, rebegé Izméne, meghajtva a fejét. («Czar
kazál!» E szó az alpha és az omega az orosz ábéczében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez!
Oroszország a maga számüzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra,
a hol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját
fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a czártól, mint a cserkeszektől,
huzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen
idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, a ki még nálánál
is határozottabban gyülöli a moszkót s a közös harag alapján barátságot
köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elől az
üldözött fanatikusok, a skoptsik, chlistik, moraltsikok, a kik
fegyvertelenül, fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt
betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhivők a kettős kereszttel és a
congrevröppentyükkel.

Ez alatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal, mint tánczosnőt. Nincs egy
öltözeted, a miben emberek előtt megjelenhess.

– Csalatkozol. Épen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi «beke», nem ad
a rabnőjének más öltözetet, mint a «csadrit». Ez az, a mi engem
körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, a milyen
a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párduczot, s annak a bőrét
ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, a
hogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs
kezéről került a párduczbőr. Legfeljebb elől, a vállon, a hol a párducz
karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már
készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párduczról azalatt, míg Oleg
szunnyadt, az a «másik» leány lehuzta a szép tarka köntöst s kifeszíté
száradni a napra.

Az a «másik» leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás
bacchansnői palást s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő
két előlába a párduczhüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes
Alexandre Newsky gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből s kaczagott gyönyörüségében. S
ezzel a kaczajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a
regékből tovább, a miket Izméne, melléje lekuporodva, s térdeit kezei
közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett, a kinek ő
kegyencz gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuch asszonyokról,
kik a csatákban kelevézzel, saskával harczolnak, s hogy elvegyék az
ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt
neki Manszur Éliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté
magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött
nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi
harczokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen
folytatják ivadékról-ivadékra a vérboszu harczát; a jezidek lakomáiról,
hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az
asztalkendőjét; a hegyektől eltemetett városról, melynek utczáit ma is
be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyresidentiáról, Aniról,
melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér,
rózsaszin és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem
lakik benne ember. A régi királyok óriási arany koronáiról, mik semmi
emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban
fölakasztva; a muriditák «naib»-jairól és «imám»-jairól, kik papok,
próféták és hadvezérek egy személyben és a «murtizigátorok»-ról, a
cserkeszek «ezer» emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük «a
halhatatlanok», kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a
természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról a vízrohamokról,
a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el s
tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a
csodaszerű kaukázusi délibábról, és aztán a «chariate» törvényről, mely
az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés
Alzahira királynéról, a kit minden nemzet fél, tisztel és imád, s
viszálykodásaiban birául, veszedelmében segélyül hiv, de a kinek
országáig Izméne és atyja soha sem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltüntek a sötét lombok sátora fölött, és
Riumin még mindig ámulva hallgatta, a mit a leány beszélt. Izméne
utóljára oda simult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a
karját válla körül fonta: «meg ne fázzál, édes bátyám!»

Saját melegét adta volna neki kölcsön.

Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:

– Félsz tőlem? kérdezé a leány szomorun.

– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.

– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.

S lecsókolta a szempilláit.

S Riumin megtanult szót fogadni a rabnőjének.


VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét
veszik a bajnak, oly gyorsan elmulik, a hogy támadt. Harmadnapra már
Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a
visszatérő életerő szállás-csinálóját.

Szerencsére, a hol fáczán van az erdőn, s asszonykéz a közelben, ott nem
lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni,
hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfülve a cziprus és babérfa
ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a
harmat, a beszivott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! mondá Riumin. Falvatokból aligha el nem
látogatnak majd ide, a régi szentet keresni s az nem jó volna, ha téged
itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket, szólt Izméne. Mert a
közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről ide menekült
abcházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én
falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg épen elárul a
cserkeszeknek, s kelepczébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre
szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd
elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamera vár kiváló
tornyára, a hol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi
gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkuszásban.

S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.

A multkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült
el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve épen olyan a felhő, mint
a hullámos oceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó
tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül, mint szigetek
válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve,
meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket, mondá Izméne, a végtelen
új képre mutatva. Befedte köddel az egész tájat s ez eltakar bennünket
az emberek szemei elől, a míg a hegyháton végig haladunk, hogy meg ne
láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a
nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk,
míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak s eddig csak
mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe
fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin észrevéve a szükséget, leszállt az éji
tanyához, leoldozta a cziterájáról a selyemszalagot (egy kantársallang
is helyettesíti azt) s azt kétfelé vágva, oda vitte Izménének: «Fond ezt
a hajad közé.»

S a leány elkészíté toilletjét.

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes
lovag aranyvirágos szövetű kashmir öve, palástnak a legpompásabb párducz
hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a
boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag
zománczképével, négy ágán gyémántszegélylyel, a másik négyen kétfejű
sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, a
miért ezer meg ezer áhitó uraság térden mászik föl a trón zsámolya
lépcsőin s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól üdvözül.
Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, a mint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a
távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült
elő. Egy férfi, a ki fegyverére támaszkodik s egy leány, a ki a haját
fonja. Két titáni árnykép, kékes-szürke szinnel az opálsápadt égre
rajzolva.

– Nézd, a kaukázusi délibábot! kiálta fel a leány oda mutatva.

S arra a fantom leány alakja is felemelte kezét és felmutatott. De az
már mintha a végtelenbe mutatna.

Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az?

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól
eleget; de azért még sem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

– Vajjon szerencsénk, vagy szerencsétlenségünk hirnöke-e e tünemény?

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját
Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány percz mulva nagy ködgomoly tolakodott elé s letörülte az óriás
árnyakat az égről.

Lehetett útnak indulni.

A «leányok útja» keresztül vonul az egész hegyországon, ha nem is lehet
alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerinczekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végig szédelgő,
rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a
természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak
elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak
olyan kicsiny lábaik, mert azok soha sem járnak gyalog. A pásztor
lóháton őrzi a juhait s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba
látogatni. Lóháton gyülnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak,
vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton
imádkoznak.

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó
emberrel. Épen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást.
A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti.
Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy
lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, a mi a völgyből
kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről neki fut, úgy ugrik
át rajta: ha gyanus sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja
a talajt, hogy megbirja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek
látszó meredek elé jut, a maga eszében zegzug útban mászik föl rá. Nem
botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját
figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel és
megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha
valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; a mint a zablát kivették a
szájából, keres ő magának, a mivel jól lakjék s nem kell neki se pányva,
se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki
a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párduczot is úgy
megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély
elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a
veszélybe, nem kell neki sarkantyu: a lovagja odavetheti a kantárt a
nyakába s mind a két kezével harczolhat; a paripája olyankor harczoló
bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton
hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mély úttól voltak
elfedve, a hol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, a kik a «galgár»
nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága
szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről s
tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja
messziről: a csecsencz magas, kalpagalakú papást visel bocharaszőrméből,
a chavsur csuklyaszerű baslikot, az oszszet hegyes süveget, a georgiai
gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udi sisakforma sima
bőrkucsmát, s a dagesztani egy lapos tányéralakú bőrt, szijjal lekötve,
míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a
hegyszoroson tul lakó galgárok mostani ghiraiját Tsenglinek hiják, a ki
Chod várában lakik. Fiatal huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait Nachalit
tavaly ölték meg a Jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, a hol a
jezidek voltak a megtámadók, a mi még mindig a rováson van nekik.
Tsengli ghirai épen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. Ez
óriás bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út
is vezet, mint a melyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó
mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb
medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást s a mint az ösvény letért a Jachwa gázlójához,
annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles
mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul
szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt
jövő arczába. Egyszer Riumin a folyamzugáson keresztül sajátszerű
kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt
látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani ércz-zuzó. De nagyon hajdani
lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtó kerék,
a vályu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér
kéreggel vont be; századok mulhattak el azóta, hogy a kallót magára
hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat.
Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet
csinált magának közötte.

Itt tehát valamikor aranyat mostak!

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót,
s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itt hagyott ércz-zúzó
élő tanuja a bányamívelésnek.

Tehát az első nyomra már ráakadt!

Ez új erőt adott szivének. Egy halavány sugár világított már előtte az
ismeretlen sötétségben.

Tovább haladtak.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsikra jutottak fel, s
ott egy másik tanujelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna
medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül
vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett
Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a
homlokzatával egy tágas zöld pázsitos térre nyilt, melyen egy egész
ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő izléssel volt építve. A szabálytalanság maga
képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által
voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig
repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai
száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonó hidjáig
s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a peczérek elverték róluk a
kutyákat s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez
épen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra
összegyült nemes urak tiszteletére s ilyenkor a lazisztáni énekesek a
legszivesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete,
kürt és dobszóval, csak medvét tánczoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre
voltak, s az ujonérkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt
adtak eléjük, érjék a többieket utól. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk
«gárni»-val, a mi nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvencz
csemegéje s erősen paprikázott vadkecsketokány. És hozzá fölséges vörös
bor, társa a hires cacheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben,
miket a cserkesz «kwevri»-nek, a tatár «kupcsin»-nak nevez: tíz
akónagyságú edények, mikből hosszúnyelű kantákkal merik ki a bort.

– Ne egyél és ne igyál sokat! sugá Izméne Riuminnak. Beteg voltál.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya s a
paprikás jól esett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy
ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az
áldomást: «Allah verdi!» ő vissza tudta adni a köszöntést: «Jachsi jól!»
úgy hogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta,
hogy Riumin versenyt «gulájázik» a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz
cserkesz voltát azzal, hogy a szűknyakú «gulából» (kulacs) fenékig ki
tudja szopni a bort a nélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt
fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abba hagyták a «mrævia!» kardalt, a mi minden
felköszöntésre következett s figyelni kezdtek a leány dalára, a mit
azután Riumin is kénytelen volt cziterájával kisérni s az alatt nem
ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, a mit atyjával tett
utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért
is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a
cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia
volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok
tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen
legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a
fiától, mikor a máguszok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor
jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a zár
alapfalából felkiált népéhez s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az
énekközben Izméne egy-egy jellemtánczot lejtett el, castagnetjeit
csattogtatva. Énekét és tánczát Riumin kisérte cziterájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes gruzi énekesnőnek
mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat s most
talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: «Amirani»,
«Dilariani», «Miri», «Omain» balladáit, miket a népajk tart fönn
századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel «Tariel» költeményét, mely
háromezer éven át megmaradt élőnek.

Tsengli fejedelem fiatal, szelid arczú férfi volt, okos nyugodt
tekintettel. Mellette ült a huga: egy szép, de mozdulatlan arczú
leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a
himzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s
szárnyai alól csak a fehér selyem bugyogó látszott ki, a piros czipős
lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat,
az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi
nép «chariate» törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanu
bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a
férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenranguak: szépségüket nem
oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, a mi övükre akasztva,
lecsügg elől.

Mikor Izméne elvégezte a Táriel, a «tigrisbőrös férfi» balladáját, a
vendégsereg tombolva ordítá rá a «mræviát!» s a ghirai odainté maga elé
az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e énekes? mondá neki a ghirai: én megveszem tőled rabnődet,
hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a
hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt
hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról-aulra.

(No még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)

Azonban büszkén kifeszíté a mellét s kevély szóval így felelt vissza:

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorlok énekelve aulról aulra,
mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden
országszerte őseinknek dicsőségét s ne hagyjam kialudni a nagyok
emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy «beke» nem szokta eladni pénzért
a társnéját; – se ökörért, se lóért; s én csak olyan jó beke vagyok,
mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig
hugom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány
szemei is kerekre nyiltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin
lábaihoz s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harczoshoz sugott titokban nehány szót s
aztán hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint a
milyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én
ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az
ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a «Zúr» vadászatra. Most
menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A
ghirai huga odament Izménéhez s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A
cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, a mi
nálunk például haute-volée és polgárleány között. Azok alhatnak egy
szobában.


VIII. A ZÚR.

A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.

A «Zúr», az ősbölény, az az ökör, a melyik tiszteletet tud magának
parancsolni.

Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a
Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét
mértföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.

Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Épen
olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé és sörényes a nyaka,
szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb,
homloka oly széles, mint egy férfi váll, s a homlokot két lant alakura
görbült fényes fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár
vad, kihivó, dühtől villogó szem.

Vastag nyakának iszonyu erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a
gerinczén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú
fényes, fekete szakáll lóg alá.

S a félelmes állatnak kedve is van a harczoláshoz; ő szokott támadni,
hogy ha rejtekében háborgatják s homlokának pézsma szagától úgy irtóznak
a lovak, hogy a hol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék
paripának kell annak lenni, a melyik a bölénynek helyt áll; míg őt magát
semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi
ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik
be a hajtók süvegeik tetejét.

Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és
vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből
készült tokba rejtve s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve,
melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok
is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kiséretében.

Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a
szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne
lovainál mulasztották el az óvó intézkedést, számítva arra a vastag
tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten,
ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat, hogy legyen majd,
a ki kaczagjon a tréfa fölött.

Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére.
Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt.

A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolni a
vadállat tanyáját s azután azt körülfogni s kiugratni a rejtekéből.

A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor
a bölénybikának tülekedő kedve van, a bőgölyök is csípik: ezért haragos;
könnyen meg lehet lepni s akkor dühbe jön és szembeáll akármilyen
sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében
közeledőket s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt
szorosra húzhatták volna körüle a kört.

Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a
nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a
közelgő zivatart előre s úgy elbujt az áthatolhatlan bozót közé, hogy
semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.

Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrü berekbe vette magát,
hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni.

A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárduczot (gepárd) is hozott
magával; az egyik peczére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a
kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.

A mit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Délfelé
olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem
lehetett tíz lépésnyire látni; egészen besötétűlt s a
mennykő-csattogástól zengett köröskörül minden bércz.

A vadászok nyakukba keríték a «burkát» (a cserkesz guba csak féloldalát
takarja az embernek, a mit a vihar ellen fordít) s a bölényre senki sem
gondolt most.

Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe s végig hasítva egy óriási
fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá.
Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez. A szakadó zápor
vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból.
S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s
az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő
a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt s kirohant a kerek
térre, a hol a ghirai és vadászkísérete állt.

A szörnyeteg ennyi embert meglátva, egyszerre a pokoli tűz és
vízvilágítás közepett elbámulva megállt, lábait előre feszíté s farkával
csapkodta két oldalát.

A vérebek rárohantak minden oldalról.

A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat
agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a
többi vonítva szaladt szét; a nagy tizenhat mázsás állat oly gyors
szökellő, mint egy kecskebak.

Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból.

A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végig fekteté a
baltenyerén s odaczélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad
szikrát az ilyen szakadó záporban.

– Lőjetek ti! parancsolá kísérőinek.

Egytől-egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos
lett minden lőpor a lőserpenyőben.

– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Ereszszétek rá a párduczot!

A peczér levette a párducz fejéről a sipkát s leereszté azt a földre. A
nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni
feléje. De ez is észrevette őt, s néhány lépésre visszavonult. A
vadászpárducz egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett s oly
ügyesen ragadta azt meg, hogy a míg felső teste a bölény két széjjel
álló szarva közé jutott, a nélkül, hogy azok egyikébe felnyársalhatta
volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták
karmaikat s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta
keresztül.

Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terebély platánfa derekának s
a fején csimpajkozó párduczot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az
összetört hátgerinczczel fordult le róla, élettelenül.

Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök
királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: «Van-e hát
az emberek között, a ki az ökröt megveti?» Öt-hat dárda süvöltött
feléje, (a lőfegyver használhatlan volt mind) azok mint tüskék álltak
meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre
szegezve, neki rohant a ghirainak.

– Most lőjj rá. Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.

És a leány a fegyvert, melyet Mčzchetisz hagyott rá örökben, arczához
emelve, ő a vadállat ballapoczkájára czélzott. Ez a fegyver elsült;
gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad
egyszerre megváltoztatta rohamát s arra felé fordult, a honnan a lövést
kapta.

A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül
várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal
bánni. Mikor nyolcz lépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin
épen a homloka közepén, s az aczélhegyű golyó keresztül fúrta az iszonyú
koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa, helyet adva a mellette
elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is tovább robogott,
míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött
utána a föld.

Egy átalános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama
csataordításhoz, a mi álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról s
kindzsálját kirántva, oda futott az elejtett szörnyeteghez s levágta
annak hosszú fekete, fényes szakállát.

Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megoszsza azzal,
ki a vadászhőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot
követte, hanem a diplomatiát. A diadaljelvénynyel oda lépett a ghirai
hugához s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak;
megköszönte az ajándékot, és rögtön feltüzte azt kerek sipkája mellé, a
honnan az hosszan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.

Riumin úgy tett, a hogy Weljaminoff tábornok utasítása parancsolá.

– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!

Kettőt már megnyert.


IX. A LEÁNYKÉRÉS.

– Azt már látom, hogy igazi beke vagy, mondá a ghirai Riuminnak, midőn a
vadászatból visszatértek; hanem már most magyarázd meg nekem, micsoda
fegyver az a tied, a mi még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek s megmagyarázta neki a csappantyús
fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány, szólt a ghirai. Ha az én harczosaimnak ilyen
fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején s
legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– Hazámban Lazisztánban készítik.

– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?

– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, a mi a gyutacsban van.

– S te tudod, hogy az miből van?

– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.

– Én adok neked aranyat, a mennyit akarsz.

– De ahhoz nem olyan arany kell, a mi már használatban van: ahhoz csak
olyan aranyat lehet használni, a mi tisztán, vegyítetlenül jön elő.
Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban
is, de már nem tudják hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen
túl, ott sok van. Riumin közönyös arczczal mondá:

– No hát hozass onnan tiszta aranyport.

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari
jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon
még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át
vezetne, s az most el van zárva.

– Ki által?

– A jezidek által, a kik megszállva tartják.

– Ki kell nyitni, ha el van zárva!

– Az lehetetlen!

– No hát érd be a kovás puskáddal!

Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint
és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt huga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a
fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy
magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az
énekesnődet, hanem cserébe és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked
adom a hugomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy
vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőtetett. A
személyes bátorság teljes varázszsal szokott hatni az egyszerű, félvad
és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve
megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő
morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S
a ghirai hugának lesütött szeme s elpirult arcza tanuskodik róla, hogy e
szó az ő szívében sem maradt viszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt s
félve tekinte Riuminra.

Riumin arcza elborult. Egy pillanatra azt látta csak, a mi körüle van.
Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jó indulatú fejedelme; egy
szegény árvaleány, a kinek a fejedelem hazát, családi boldogságot,
örömteljes életet kinál, s a kit, hogy magának tartson, ahhoz semmi
joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem
is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: «nem adom!»

És mégis azt kell mondania. Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem
tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová? Már
meg van mutatva a távol jégorom, mely végczélját képezi: ez az
aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér
visszajönnek Szibériából.

Mit parancsolt az útraküldő rettenetes zsarnok?

«Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze!
Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül
léphess a következő lépcsőre.»

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett esdeklő tekintet
valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy czéljához
közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a
ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, a ki
bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül
szabadítám meg egykor: az volt az ára, a min magamévá tettem; hugomul
tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok
hugodnak, a kinél szebb lányt a két tenger között nem láttam! De jusson
eszedbe ifjú ghirai Csengli, hogy igaz kalgár ifjú addig lakadalmat nem
ül, sem hugát addig férjhez nem adja, a míg megölt apjának halála
megboszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos
szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai s kirántva
oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

– No hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.


X. A VÉRBOSZÚ.

Riumin lázító felhívása lángra gyujtotta az egész kalgár törzset; a
felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját
választotta vezéreikkel, harczhoz szokott, a halállal játszó férfiak.

Azt a szót, hogy Načhali ghirai haláláért vérboszút kell állani,
mindenki megértette. A vérboszú a kaukázusi törzsek törvénykönyve. Ha
egy apát, testvért megölnek, annak a fia, testvére adósa lesz a megölt
lelkének a gyilkos vérével s mindaddig nyomja a lelkét az adósság, míg
az áldozatvért be nem iszsza a föld. Akkor megint ennek a pereputyjai
lesznek adósok a vérboszúval. Egy család vérboszúja magával viszi az
atyafiságot, az atyafiság egy egész ault a másik ellen. S ha fejedelem
családja tartozik a vérboszúval, akkor az egész törzs feltámad a
megtorlásra s aztán folyik a harcz ivadékról-ivadékra, míg az egyik vagy
elpusztul, vagy kivándorol, mert a míg a határaik összeesnek, addig
minden szemközt találkozó szomszéd adósa a másiknak a maga vérével s a
süvegének a különböző alakja ad jogot a másiknak, hogy őt dúvadnak
nézze, a mit bokorból, fa mögül, rálesve, agyon kell lőni.

Ilyen vérboszút indított meg Riumin a kalgár törzs közt a jezid törzs
ellen. A két testvértörzs között egyébiránt az a különbség van, hogy a
kalgárok süvegének tetején veres posztóbetét van, a jezidekén pedig kék.

De hát mit vétett ez a két nemzet Riuminnak s mit vétett az orosz
czárnak, hogy egy ilyen irtó harczot kellett közöttük megindítani?

Hát azt vétette, hogy útjába esett annak az egyenes vonalnak, mely a
Kaukázus aranytartományába vezet; s hogy ez az út parallel vonalt képez
azzal, a melyen a Szibériába számüzöttek oda- és visszatérnek.

Az orosz fanatikusok között találni olyanokat, a kiknek csupasz testére
van felakasztva a Szent György-kép, olyanformán, hogy egy vékony
aczélláncz fut körül a derekukon, az eleven bőr alá húzva, azon függ a
kép. Ilyen örökké kínzó láncz volt az, a mivel Riumin meg volt fogva.
Ezen viselte ő is a maga sárkányát megölő Szent György-képét.

Hadd folyjon ezernyi ezer családnak a könyje, csak az ő családjáé legyen
letörülve!

Az orosznak még a leggyöngédebb érzelmeiben is van valami őslénytani
vonás.

Riumin a maga katonai tudományával fölényt gyakorolt a primitiv
harczmodorú törzs népe között; szervezte a csapatokat, kikémlelte a
csatatért, elkészíté a haditervet.

Megtudta, hogy a legnagyobb akadály, mely útjában áll, a Jachwa-völgyet
elzáró Aada-Choch hegyéből kivezető szoros, mely az egész hegygerinczet
többször megtört vonalban, mint egy árok repeszti ketté, a falak csaknem
függőlegesen merednek fölfelé mind a két oldalon s a sziklaút alapja
néhol nem szélesebb húsz ölnél.

Ha e szorosban egy halálra elszánt csapat útját akarja állni a
keresztültörni szándékozónak, ott csontház marad a harcz után, nem
csatatér.

Riumin azonban tanult valamit a kirgizektől.

A mint meggyőződött felőle, hogy a jezidek erős csapatokkal megszállva
tartják az aada-chochi útszorost, összetereltetett ezer szilaj tulkot a
mezőről, azokat neki hajtatta a hegyszakadéknak; a vad ökröket hátulról
dárdaszúrásokkal terelték előre s égő farkasszőrből gyúrt kanóczokat
hajigáltak közéjük, a minek a bűzétől a szarvasállat megszilajul.

A stratagémának sikerülni kellett. A vad baromtömeg olyan volt, mint az
áradat; az letiport maga előtt mindent, a mi ellent akart állni, azt meg
nem állította se lövöldözés, se tűzrakás; a mint a sziklaút folyvást
összébb szorult, az egymást szorító vadállatok annál bőszültebbek
lettek, bömbölésük hadi lármájától dörgött a szikla-folyosó. Ez eleven
mozgó sáncz kiseperte a nyomában rohanó kalgárok előtt a szorosútat, a
nélkül, hogy az ellenség dárdáik hegyét meglátta volna. Egész a
hegyszakadék túlsó kapujáig harcztalanul, mégis győzve hatoltak elő.

– Látod, mondá Riumin a ghirainak, a mi be van zárva, azt ki is lehet
nyitni.

– Csak várd el még a végét, viszonzá rá a fejedelem.

A sziklafolyosó egész a túlsó kijáratáig meg volt hódítva. Az előre
hajtott baromcsorda megtörte az emberi ellenállást; hanem itt a folyosó
egyszerre félregörbült s ott azután következett valami, a mit ökörerővel
nem lehetett legyőzni.

Az éjszaknak fordult sziklafal olyan képet mutatott, mint egy
darázsfészek. Rendszeresen egymás mellé és egymás fölé vájt üregek
tátongtak négy-ötsoros folyosókban, mellvédekkel és karzatokkal s
fölvezető lépcsőkkel egymással összekötve. Ez a jezidek bevehetetlen
vára.

A kétezer láb magas sziklafal még a függélyesnél is meredekebb, mert a
felső párkánya előre hajlik. Onnan a barlangokhoz le nem lehet szállni.
Alulról lépcsők vezetnek föl hozzá, de azok oly keskenyek, hogy egy
embernél több egyszerre nem fér el rajtuk. A darázssejt pedig nincsen
darazsak nélkül: minden üregből a jezidek fegyverei villognak elő. Azok
onnan a hozzájárulhatlan sziklaodúkból a betörő sereget
megsemmisíthetik, a nélkül, hogy az árthatna nekik valamit.

– No hát ezt nyisd ki, ha tudod, mondá most a ghirai Riuminnak.

– Pedig tudom, felelt Riumin, s azzal lovagjai egy részének
megparancsolva, hogy foglaljanak állást a sziklaút egyik kivölgyelt
öblében, a többit visszaküldé, azzal az utasítással, hogy kiki hozzon
magával az erdőből annyi nyers galyat, a mennyit a lova elbír. Ezeket
rőzsekötegekké csomagoltatá, s azután egyenkint minden harczosnak két
ilyen csomagot adott a kezébe. Az egyiket az a darázsfészek közelében
letette, a másikat a hátán visszahozta. A rőzseköteg megvédte az
ellenfél golyóitól. Lassankint egész torlasz rakatott így a sziklasejt
alá. A jezidek csúfolódtak vele; azt hitték, a rőzsetorlaszon át akarja
a várukat megostromolni.

Riuminnak pedig más szándéka volt velük. Ezt megint a turkománoknál
tanulta.

Mikor a torlasz a fél sziklafolyosót egy oldalán magasra tölté, akkor
megvárta, míg egy éjfél után fölkerekedik a rendes éjszaki szél, akkor
meggyujtatta az egész rőzsehalmazt.

A szél egyenesen belehordta a barlangodúk torkába a nyers bozót vastag
keserű füstjét s reggelre, a mire a tűz elhamvadt, már nem volt, a ki a
darázsfészket védje.

Így füstölte ki tábornokja a turkománokat is bevehetlen barlangjukból.
Azok mind odafulladtak. A jezideknek volt egy egérútjok a
sziklaösvényen, azon megmenekültek; de a várukat üresen hagyták.

– No, úgy-e, hogy ki lehet mindent nyitni, a mi be van zárva? mondá
Riumin.

Erre már azt felelte neki a ghirai, hogy «mesterem vagy!»

A kalgárok pedig most már Riumint nagyobbra becsülték, mint a
fejedelmüket.

A félelmes útszoros el volt foglalva egy ember elvesztése nélkül.

Riumin egy országgal ismét közelebb volt útja végczéljához.

Most már eszköze is volt hozzá, hogy erőszakkal elvehesse azt, a miről
eddig csak álmodozott.

A szoros elfoglalásával azután megnyilt a harcztér.

S az valóban jól van elrendelve, hogy cserkesz harczoljon cserkesz
ellen, mert ezen a harcztéren a nehézkes orosz katona, a ki ahhoz van
szokva, hogy mindent parancsszóra tegyen, mind elpusztulna. Csak úgy
lehet itt győzni, ha egyik hegyszülött törzs harczol a másik ellen, ezek
a kifáradhatlan, megrémíthetlen vitézek, kiknek mindegyike külön
egymagában is hős, s közvitéz és csapatvezér nem jön zavarba, ha előre
nem látott akadályt talál maga előtt.

Maga a harcztér is oly kuszált. Csupa erdő, hegyszakadékok, három-négy
ház egy csoportban, azoknak egy közös magas tömör tornya. Abba
menekülnek a körüllakók a rögtöni támadás esetén s ott azután férfi,
asszony, gyermek védi magát a kétségbeesés erejével. Ha egyet
elfoglaltak, következik a másik, minden erdő kelepcze lehet az
előrehatolónak, a hol nem várja, ott fogja egyszerre az ellenség körül s
mire szembe akar vele szállni, már akkorra megint eltünt előle; támadása
gyors, váratlan, védelme makacs, törhetlen, megfutása csalárd; futtában
visszafordul a nyeregben s úgy lövi le üldözőjét. Mintha földből nőne,
égből hullna, úgy támad elő, s mintha ördög volna, úgy tünik el megint.

Riuminnak csak a kalgárokkal sikerülhetett a jezidek városáig
előretörni. Azonban ő is ügyes hadvezetőnek vált be. Fel tudta az orosz
hadviselésnek a sajátságait használni: az ellenséget több ponton
megtámadni s a főerővel egy helyen keresztültörni; merész
megkerülésekkel állásából kizavarni, cseltámadásokkal erejét félrevonni.

Ott állt már a jezid törzs tartománya közepén; mind a két rokonfaj
összegyüjté csapatjait a főváros előtt egy döntő ütközetre, s ha a
kalgárokat hevíté a biztos győzelem reménye, a jezidet is félelmessé
tette a kétségbeesés.

S annyi vérszomjas férfi között volt egy gyenge leány is, a kinek semmi
köze se volt sem a hódításhoz, sem a vérboszúhoz; csak épen, hogy nem
tudott elmaradni attól a férfitól, a kit oly nagyon imádott. Pedig
Csengli ghirai jobb szerette volna Izménét otthon hagyni a hugánál; de a
leány azt mondá: «én követem az én uramat».


XI. ALZAHIRA.

A mint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik
táborból a másikba kezdett áthangzani, a hogy a nyugtalan paripák
nyerítenek egymásra s a hetvenkedő harczosok ingerlik egymást kölcsönös
kihivásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima
fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze
fehér kucsmát visel.

Riumint meglepte az új csapat megjelenése, a mire nem számított; a mint
azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arczán valami különös
elfogódást vett észre.

– Legyünk nyugton, mondá neki a legvénebb. Itt jön Alzahira.

– Ki az az Alzahira?

– Az udi királyné.

– Ellenség, vagy jó barát?

– Egyik sem. Ő a biró.

S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a
két táborban pihenőt fujtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és
túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérűl
kiszemelt helyre előjőjjenek.

Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az
elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy
megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udi
királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket,
ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat ép oly hirtelen összerakják
s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton,
míg az egész völgyet uraló sziklafensíkon egy üteg röppentyű háromlábú
állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.

A királynő kiséretével a hadrendben felállított lovasság előtt megállt,
s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel s e trombitaszóra a hadsor
közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke
volt kivarrva aranynyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold
ölelte azt át.

Erre a jelre mind a két ellenséges sereg vezérei tétova nélkül vágtattak
a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot
tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hivást, ha azt
akarták elhitetni, hogy igazhivők.

Az udi csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az
öltözet, a süveg fehér. Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek
rendes katonák.

A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a
kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét s fejét
ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.

Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arcza: az királynői volt. A
reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? ez
arczot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető,
az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké s csak a
lélekteljes nagy sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, a kit
sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon
s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele
legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek
belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából,
hogy soha se kivánt többet eléjük kerülni.

– Szelim aleikum.

– Aleikum unallah; mondának a cserkesz vezérek.

– A királynő viszon üdvözlése így szólt «Daal áldjon».

Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az
üvegharangé; mindig nyugodt, soha sem szenvedélyes, de azért mégis
ellenállhatatlan.

Cserkeszül szólt hozzájuk, a szuáni kiejtés szerint, mely
leghangzatosabb.

– Adighe férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a
nagy próféta Manszur Elia a népnek? azért szüntette meg a tíz ivadék
harczát a szunnita és shiita között hogy most az egygyé lett muriditák
néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!

Csengli ghirai felelt, ellenfelére mutatva.

– Vér van közöttünk. Apám vére van az ő fején.

A jezid vezér válaszolt:

– Az én bátyám vérét mosta az le. Apád megölte testvéremet.

– Mullah! Nincs igazad. Szólt közbe a királyné. Načhali nyilt harczban
ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül
Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A «chariate» ellened szól.

– No úgye? szólt bele a kalgár vezér. A chariate is azt mondja, hogy a
vérért meg kell fizetni.

– Igen, szólt a királyné; de azt kivánja, hogy a vétkes helyett ne
fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás
ellen, a miknek férfiai egymásnak nem vétettek s egy vérboszúból ezeret
csináltok.

– No nem bánom, szólt Csengli ghirai, legyen hát kettőnk között a harcz.
Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé s végezzünk egyedül.

– Én sem bánom, szólt erre a jezid főnök.

– Hallgassatok, csitítá őket Alzahira királyné. Több vérnek nem szabad
az adighe törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, a ki
mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták
az izlam hivei egymásnak bocsátani Haszszun vérét, a ki fényes arczú
próféta volt s a kit az égbe fölvitték a próféták; meg kell alkudni az
apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért
csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönmarad az adósság, csak
hogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes aranynyal; akkor vége
szakad a viszálynak. Te Mullah vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért
fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.

Az elitélt szabadkozott.

– Nekem nincs annyi pénzem. Egész népemre adót kellene érte vetnem.

– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem
ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én
országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan
torlaszt rakott le, mely a vizét felszorítja az én vidékemre s ott egész
völgyeket csinál tó-fenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani.
Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában
kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket
feltöri. Ez az én itéletem. Belenyugosztok-e?

A jezid főnök hogy ne nyugodott volna bele? Így ő minden vérontás és
fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere
pedig hadd törjék; hanem a kalgár ghirai nem vette olyan könnyen az
egyezséget. Ott állt mögötte Riumin s az meg-megrántotta a mentéje ujját
s Izménére mutatott, a mit a ghirai meg is értett.

– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Ime egy derék
lazisztáni beke van velem, a kinek a hugát nőül kértem, a mire ő azt
felelte, hogy kalgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét
a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem
vezérlését. Itt van a vezér s itt van a huga. Itéld meg, vissza
vehetem-e tőle adott szavamat?

– Jőjjetek elém! szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett
sötét lélekbelátó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.

Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie.
Nyugalmat erőltetett arczára s midőn a királyné némán inte neki a
kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá:

– A kalgár sereg vezére én vagyok, nevem…

A királyné eléje vágott:

– A neved «Riumin Oleg».


XII. RIUMIN OLEG.

Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harczban le nem győzi,
asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most
ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy
holt embernek érezte magát egyszerre.

Alzahira pedig nem Oleg arczán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A
férfiarcz kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé
elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, a mint Riumin nevét
kimondatni hallá.

Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királyné most
elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?

Alzahira pedig megveregette a lova nyakát s aztán megszólalt a
legtisztább latin nyelven.[5]

– Nekünk jobb kémeink vannak, mint ti nektek.

Riumin diák korában mindig átkozta azt a tanárt, a ki Cicero nyelvét
verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.

Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja,
hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű
asszony, a ki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepczébe jutott
hőst. Ez visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.

– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonynyal azt is megtutad,
hogy én az orosz czár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki
oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.

Alzahira csendesen intett a fejével.

– Az lehet igaz, szólt nyugodtan; és lehet hamisság! Hogy melyik? azt én
bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass és tedd, a mit én mondok.

Riumin fejében valami terv kezdett vajudni.

Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza s azzal a
cserkesz vezérekhez fordult:

– A kalgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te Csengli Ghirai átveszed
az ezer tumánt, mint apád vérdíját; te Mullah Khumai elvégezteted a
folyamgát széttörését országod területén s aztán éltek kölcsönös
békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült
erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket.
Helybenhagyjátok-e?

Mind azt mondták, hogy «Allah ekber!» Még Riuminnak is azt kelle
mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, a
mit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, a mit
innen is, túl is őriznek.

A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még
babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. «Saját» fegyvere ellen
senki sem harczol.

Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két
szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli
Ghirai Riuminhoz fordult.

– És már most lakodalmunknak semmi sem áll utjában.

Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják s itt fogják
fejedelemnek.

Alzahira inte neki, hogy csak hallgasson!

– Az nem megy oly gyorsan, Csengli Ghirai. A szövetség meg van kötve, de
nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah
Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását
vállalta el; ha ti ez alatt őt hitszegőűl megtámadjátok, ő nem végezheti
el a munkát, a mit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a
te menyasszonyodat és a hugod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza,
mint mikor az igért munka elkészül!

– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok és segítek a
jezideknek követ vágni! mondá elbúsultan a kalgár fejedelem.

Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez s megfogva annak a kezét, oda
vezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével,
legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. Minden vágya
teljesült így. Mintha csak a szive legtitkosabb óhajtásait olvasta volna
betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ő vele
menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer
aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege
országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy
magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az
is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül,
Riumin önérzetének hizelkedett. Miért volna a királynő más anyagból
alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?

Hanem erre a hiúságra nagyon hamar eljött a kiábrándulás dere.

A békekötést nagyszerű lakoma követte. Kalgárok, jezidek a dáridó alatt
tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss «lángos»-t, a mit az
asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából,
a teljes barátság jeléül, különösen tépegették szét, darabjait a
bográcsba mártva s úgy tömve a szomszédok szájába, a mi épen nem oly
undorító szeretkőzési jel, mint mikor orosz módra két férfi, pálinkától
csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég
s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra,
kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a
királynő fekete selyem cserkeszszabású ruhát viselt, minden czifraság
nélkül.

Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fuvatott s
búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs
üdvrivallása közt tért vissza saját táborába, kiséretével és a túszul
elvitt Riuminnal és Izménével.

Riumin, mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak
iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből
a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta
őt azért a munkáért, a mi nagy akadályokat gördített a czár és az ő
tábornokai elé.

Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat mikép
szedik ismét szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, a
mi látszólag hatfontosok számára készült, hogyan birhat el egy öszvér a
hátán? – Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.

– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad úgy-e, hogy a cserkeszeknek
nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de még sem ágyúk.
Puskákat kitünőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink,
rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre
szétrepednek. Ezek, a miket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt
rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbirja a
hátán. Lehet is velök lőni de csak egyszer. A mint az első golyót
kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második
lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod,
hogy az orosz czár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A
szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e?
Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat arra, hogy minők azok az ágyúk, a
mikkel az oroszok lőnek!

Ez volt aztán a szép kelepcze!

Alzahira úgy játszott Riuminnal, mint a macska az egérrel.

Erre lehet igazat mondani és nem mondani. De mind a kettő nagyon drága
lesz.

Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi
népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára s talán még a
királynő szivét is; akkor eljut a végczéljához, az egész Kaukázus
gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat
által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s
ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harczban használni,
ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé s a saját honfiainak
a vérét pazarolja el. Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt
mondja «én ehhez nem értek!» azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi
el; azt mondják: «áruló vagy! csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy
jó hired fusson előtted közöttünk!» s azzal úgy becsukják egy hűs
toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.

Elvégre is; az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: «uszíts
egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kimélj se pénzt, se
vért, csak elérd a czélt!»

A czél itt van; a vár ugyan rossz vár lesz, de hát az nem tesz
különbséget: vedd úgy Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene
megostromolnod ezt a sziklát; úgy hogy a holttestek betöltsenek egy
szakadékot az utánuk jövők számára!

Riumin azt felelte a királynénak:

– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni![6] Ő maga
is beutazta ez országot, s azonkívül Curson, Makintosh, Spenczer és
Vilbruham stb. leírásait használta föl kútforrásul.

«Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt
században megbizatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék
fejedelmeinek ajándékot vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon
hirek hitelességét, a mik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó
(orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiák)
tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, a mikből a régiek
csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok
elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a
bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany,
azt bizonyítják az Elborus hegyei közül jövő folyók, a mik mind
aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs
jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot Kaukázusban,
kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába
jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen
is, a ki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e
vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetlen
forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kisérletet tettek orosz
kalandorok, hogy a szuonoknak e titokteljes országrészébe
elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda, – de soha se tértek
vissza.



MÁSODIK RÉSZ.


I. A DAAL ISTEN.

A mint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, a mit
magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt
czivilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőkön
keresztül s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.

E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból
hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri
kalmárasztalon szemlélünk s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy
őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden
segítőgép nélkül egy üreg fölé emelni birtak.

Az Udi hegyvidék egy élő muzeuma volt az emberi művelődés fokozatos
haladásának.

Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első
istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy
meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab
kőből; a homlokzaton irás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok
síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel
körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid-alakú tűzhelyei,
tűzveres maga a kő is, a runairás ölnyi jegyei oldalaikon ezer
lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint
egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok
kapui, benőve repkénynyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető
utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyptomi tömör oszlopsorok
magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerincze, megaranyozva
a lemenő naptól s ködlepte völgy homályából, mint álmodott tündérkép
rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda
szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan
mauzoleum.

A hajdani istenek és emberek ősszármazásának classicus földe ez itt. S
az újkori emberek és istenek temetkezési helye.

Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett
titáni várakat, tornyokat, obeliskeket egymásra halmozni; egy négyszögű,
gömbölyüen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból
egészen úgy tünik fel, mind az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély
hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan,
egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.

Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene
építeni, a mi nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nemcsak
a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind
nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem
figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.

Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi
jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől-végig beláthatá Riumin
az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.

Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvécziában, hullámzó
halmokból, völgyekből összerakva s köröskörül fogva óriási hegyektől, a
mik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájczi jelleg tökéletes
legyen, a völgy egyik oldalát több mértföldnyi hosszúságban elfoglalva
tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak
beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a
Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány
egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá.
Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet- vagy emberkézalkotta
akadály.

Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak,
mely minden völgyből ezüst szalagkép kigyózott alá, a lapályon öntöző
csatornákba volt szorítva, s azok, mint ragyogó tükörrámák foglalták be
a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld
gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő
olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva
lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros
tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a bujazöld közül.

De a Riumin figyelmét nem az elragadó bűbájos tájkép kötötte le, hanem
az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak
bejutni? Ime, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje
került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon
keresztül törhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni
és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok
kellenek. Átusztatni lóháton a széles tavat nem lehet.

A hegygerinczről a sziklába vágott szabályos kanyargó út vezetett le
egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuávok kompjai,
mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő
csapatja átkelt a tulsó partra.

A tulsó részben több ház, a mi a parthoz közel épült, egész az ereszéig
el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a
hinár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A
folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s az
által e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a
paradicsomi kertekből.

A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg
emelkedett ki a vízből, melynek fensíkján tömör bástyák voltak építve,
lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg
olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.

Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol.
Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de
minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ
minden építészeti rendszere volt képviselve.

Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a
tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És e szerint az ki tud
állítani harminczezer harczost.

A tó tulpartjára érve, tovább haladt a királynő csapatja a tartomány
belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe
alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa-
és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a
bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű
törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskigyók,
kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat
udvarostul beborítani s tízezerei a biborfürtöknek csüggtek le róla.
Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak, mint körülkoszorúzott
oltárok tüntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől,
az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemenczéik előtt aranyat
játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntöző csatornák
menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel
volt tele minden kerített völgy.

Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább
a lakosok viselete, mely, a hány házcsoport, annyiféle volt. Maga a
főváros, «Dauri», hasonlított egy roppant terjedelmű nyári
lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási
cziprusfák; valamennyi utcza zöld sövénynyel szegélyezve, s
gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles
kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a tövér
kövirózsa bokraitól, mint az El-Baruhi palotáknál látni.

A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti
kastély volt, négy oldalán tornyokkal, s egy körülfutó, doriai
oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn;
belső elrendezése, a freskó-festmények a falakon, a tágas atriumok, a
tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patriczius lakokra
emlékeztetett. Hanem a mi a haladó korról tanuskodott, az volt – a
villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja:
egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két
karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha
Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy
itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.

Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt
Riuminnak:

– Ime, ez az Udi ország, a mit még ellenség meg nem taposott soha.
Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed
szerint.

Riumin pedig azt gondolta magában:

– Leszek én ebben házi gazda.

Hanem mást mondott:

– Leszek ez országban oktató, a ki megtanítom népedet az újabbkori
fegyverek használatára.

A királynő e szóra kezét nyujtá neki, s azt mondá:

– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, én utánam.

Riumin pedig utána gondolá:

– Leszek én első ember ebben az országban – te előtted.

A «cœnához» Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára
rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen
tepidariumot, a mi viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére
esett.

Az étkező teremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, mind a
római mintára készültek. Maga a cœnához megjelenő királynő ezuttal a
latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke
termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arczának szelid
méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei
sötétek. Csak naparanyozta arczszíne árulá el keleti eredetét. S a
selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz
nőt.

Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetették a vad bacchansnői
gúnyát, s a királynő kiséretében ő is abban a testhez simuló tunikában
jelent meg, melyben a többi kisérő hölgyek; ő rajta halvány rózsaszín
öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a Horák
egyikéhez.

Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. A kik
felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik,
de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és izletes, a bor édes és tüzes.
A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa
nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket
hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké.
Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka
gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s
kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. A ki a dohányzást
föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.

– Ime, látod, szólt a királynő, a nyugatot és keletet együtt. A mi Róma
és Singapoor között esik, az mind egy országban összegyülve. Az Udi
tartományban háromszázféle nép lakik, a kinek nyelve, öltözete, eredete
egymástól merőben idegen, és a ki egymással mégis békében él.

– Hogy kerültek itt össze? kérdezé Riumin.

– Ezredévek gyüjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó
országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta
diadalmas harczait; az udi népet a byzancziak «Zychy»-nek nevezték. Itt
volt Colchys, a Jázon-mondakör végczélja. A nép minden világrészből
özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a
kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt
találtak emporiumot. A békés iparüző népek, kiket a persa, méd, örmény
nagy hódítók országaikból kizavartak, a kiket Nagy Sándor, Aurelián
lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palæstina vándorai, Egyptom
számüzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások
maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar
csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parsok
felekezetei, a száműzött görögök, franczia emigránsok, hugonották,
hassiai németek, velenczei olasz kalandorok, szaraczénok, török
eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön,
világgyülölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg
visszakerültek azok közé a hegyek közé, a honnan az emberiség kiindult s
itt találtak egy olyan közös hazát, a mely azt, a kit egyszer megfogott,
nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó czivilizácziója
talált itt végmenedéket.

– S mi tart ennyiféle népet össze?

– Épen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fentartja
ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös
nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin.
Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.

– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.

– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba
Sextus Pompejus szétszórt hivei, de azok egy tömegben nem maradtak.
Műveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek s
azokban elmultak úgy, hogy nyelvük és műveltségük fenmaradt utánuk. Ős
rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamera királynő
volt, s azt tartja az egész Elborus vidéke hajdankori fejedelemnőjének s
ő rajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról-leányra
száll.

– Épen úgy, mint Madagascar szigetén.

– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem
támad.

– Én ismertem országokat, a miknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek
háborut viselni.

– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.

– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy a hol
háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell
lenni, s ha egyébért nem, vallásgyülöletből tépik, marják a külömböző
felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülömbségen, de
csak összevesznek a tornyaik külömböző jelvényein!

– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban
megnyugszik, annak a neve Daal.

– S ki az a Daal Isten? Az a láthatatlan Isten?

– A Daal a látható Isten, a kit mindenki rögtön megismer, a mint
rátekint, és meglát mindenütt, a hova tekint, a ki minden élőnek
egyformán atyja és anyja, a ki csak szeret, megtart, megáld, soha sem
gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal Isten a föld.

– Az Udi nép a földet imádja?

– Az ő istene a föld. Nem a nap, a ki magára nézni nem enged, s a ki
éjjel elhágy, megszünik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt
jelenlevő, ez, a ki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja,
álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, a ki nem kér magának
templomot, a mit ő épít, szebb a münsztereknél és a basilikáknál; harang
se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se
Imám, se Protopopa, se Láma, se Pontifex, egy búzakalászban benne van az
egész katechismus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal Isten! Hisz a
kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáczió? Más Istennek vérrel
áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal Istennek adott áldozat
pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. A Daal hivők
vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt
nincsenek próféták, a kik azt hirdessék a népnek: türj, nyomorogj,
izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, ontsd ki a véredet
érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál
nagyobb lesz a bologságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a
másik világba is utánna fog menni a hivőknek az a próféta, s ő ott is
olyan rest lesz és olyan éhes, és olyan dicsszomjú, s megint egy
harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal Isten azt
akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind
egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban. –
Riumin gondolta magában:

– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz
pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium
tiszteletére!

– És aztán nézd, szólt Alzahira, a földisten meg is tudja védeni azokat,
a kik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart
minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba
erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, a ki egy
személyben «Isten» és «haza».

– Királynő, szólt Riumin, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy
tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal Istentől még egy kis rezet és
czinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt
a paradicsomot; mert e nélkül nincs tökéletes boldogság az «isteni»
földön!

A földimádás külömben római hagyomány. A föld maga volt az ős istene
Latium lakóinak, s megmaradt még a classicus mythosz fényes korszakában
is, akkor «bona Dea» néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak,
s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg
e cultus a Kaukázus havasai között.


II. A PARADICSOM.

Riumin beváltotta a szavát, a mit a királynőnek adott. A szentpétervári
ágyuöntőde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas
fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba,
hogy az ágyucsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző
sziklaerődöket ellátták hatalmas tűzokádó csövekkel s ezzel az
aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.

Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is
Oroszország kezében?

Nincsenek-e meg azok a fegyverek, a mik elfoglalták Mingreliát,
Daghestant, Armeniát, Gruziát; szép szóval, hizelkedéssel, a királynők,
herczegasszonyok szivén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a
férfit, megejtve mind a kettőnél a hiuságot? ezek az idegen szürke
szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el
Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.

Riumin napról-napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány
gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld
maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg
százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, a mi az iparban
tökély; a velenczések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a
virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából
kiüzött babismus híve a szőnyeg és shawl készítést, a szaraczén a
kardvasgyártást, a chinai a selyemtenyésztést, s az egyptomi a
holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben
versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a
főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak
kincsekkel vannak megrakva.

Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét
abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? melyik
mulja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem
nemes verseny.

Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájczban
három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban
egymással a legelkeseredettebb harczot viseli, úgy összeszövetkeznek a
Kaukázusban is az idegen ajkuak egy hazaszerető néppé. Ki tette a
helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-Isten tette
azzá: a hegyek.

A példát megadta rá Manszur Elia, a nagy próféta, ki a mohamedán
vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a schiitát és szunnitát itt a
hegyek között ki tudta békíteni s miridita név alatt egyesíte törököt,
persát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az Udiak tovább mentek, ők
egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával,
a buddhistával és a tűzimádóval s azt mondták: közös Istenünk a föld, a
haza.

Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin, saját
nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne
legyen.

És a másik, a mit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.

A rábizott ágyugyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány
hegyeit, a hol érczet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, czinket, ként
eleget, de sehol se találta nyomát ezüst-, vagy aranybányának.

Pedig az ország népe ragyog a két nemes ércztől. Az előkelők
ezüst-tálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből
van, az asszonyok aranylánczokat, karpereczeket viselnek, s a vezérek
lovainak zablája és kengyelhágója szinarany. A királynő trónja tömör
aranyból készült, s az asztal-táblája, melynél a törvényt szentesítik,
egy roppant aranylap maga.

És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt
szabad. Az gyanut keltett volna ellene.

Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott
hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar- és gazdálkodás
teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által.
Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik
nagy időközökben ide vetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány
kiváló embereivel s a jó siker hálára kötelezte a népet.

Hogy Alzahira szivében minő foglalást tett a hódító, azt a «királynő»
nem vallotta meg, de az «asszony» epedő arcza, s titkos sóhajtásai annál
inkább elárulták.

Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és
Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát
egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, a hol csak egy
óriási bazalt-tömeg állta el a folyam rohamát, a mit egy földrengés
döntött oda le a mult esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A
folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a
mögötte levő tó felszinét épen annyira felemelte, a mennyi saját
magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a
sziklához, s az alatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a
szokatlan vízárban.

Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni.
Buvárharangot készített, a mi még akkor Európában is új találmány volt,
s annak a segélyével a tóban, a víz alatt furatott tűzaknákat az
ellenálló sziklatömegbe. A mikor ez elkészült, akkor a jezidek
kényszermunkája be lesz fejezve.

És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Chod várába a kettős lakodalmat
megtartani.

Izméne kedvencz hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud
titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné busongva gondol
arra a napra, a mikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne
mindent megsugdosott Riuminnak.

A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a
nő, a ki szeret; már féltékeny is volt.

Egyszer azt kérdezé Riumintól:

– Mikor készülsz el a tűzaknával?

– Már készen vagyok.

– Mi van még hátra?

– A megtöltés és felrobbantás.

– S mikor történik ez meg?

Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek s azt felelé:

– Ha akarod, holnap; – ha akarod, egy év mulva; – ha akarod, soha sem.

– Tehát – egy év mulva! mondá a királynő, kezét nyujtva a délczeg
férfinak, a ki szemébe merte ezt mondani.

(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, a míg föl nem
fedezte az ország aranytelepeit.)

Alzahira megtudta azt, hogy viszont szerettetik, Riumin addig marad itt,
a meddig ő kivánja.

Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. A hol a szerelem
napja süt, ott az árnyékot is vet.

E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől
eltávozhatni s Riumint fölkeresni.

Oleg az arczáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.

– Mi lelt? kérdé, megczirógatva a leány arczát.

A leány sohajtva felelt:

– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.

– S ez neked fáj?

– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra,
hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani
Csengli Ghiraihoz.

Riumin nevetett.

– No és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?

– Én nem akarok férjhez menni.

– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!

– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.

– De ezt nem mondhatod a királynénak.

– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.

– Azt hinné, hogy valakit mást szeretsz.

– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! szólt a leány kigyuladt
arczczal.

– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, a mit mond, s tégy úgy,
mintha beleegyeznél.

– Te nem akarsz elküldeni magadtól? kérdé Izméne félénken repeső
várakozással.

– Nem! felelt Riumin s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.

A leány szemeiben öröm sugárzott a könyeken keresztül.

Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a czél felé. Felkereste
Alzahirát.

– Királynő! kezdé Riumin. Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából,
én azt csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből
történetet csináljak.

A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.

– Ez a nép addig boldog, a míg története nincs. Láttad utolsó
királynéjának sirját, a ki hadat viselt; siremlékén olvastad a khuczuri
betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arczképe, a mi sírja fölé van
fölállítva, a meghódított Gündzséból lett ide hozva. Mind a kettő félig
sülyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott
tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a
nép háborut. Fegyverét csak arra tartja, hogy a hol egymással viszálkodó
törzseket talál, közéjük álljon és szétválaszsza őket. Olvasd végig
arany krónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, a
kiknek nevei után csak az van irva: «boldog volt, szerette férjét, és
népei szerették őt». Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen
följegyezve.

– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hirül hoznak
mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít
tartományod felé, mint a milyenekkel Tamera királyné küzdött. Én
ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti
egész Európa minden népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének
boldog népek lenni; ifjuságuk boldog korát nem tölteni
fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, a ki fegyvert
hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak s a mit ő
akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít
feléd!

A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját
nemzetének, a miért a czár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.

– Hadd jöjjön! Mondá a fenyegetésre. Három nap alatt harminczezer
fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.

– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes
hadcsapatokat kell tartani.

– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem s tanácsunk
helybenhagyja.

– Ezzel szemben sulyos költség fog nehezedni az országra.

– Megbirjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve:
aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de
még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.

– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet buzával és selyemgubókkal
fizetni; oda arany- és ezüst pénz kell, a mi kis tömegben nagy értéket
képvisel, s a hogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a
királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.

Alzahira erre fölkelt a helyéről s azt mondá Riuminnak:

– Kövess!

A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott
megállítá őt a trón előtt.

– Tudod, hogy ez szinaranyból van?

– Nagybecsü ereklye.

– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt
pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kivánná. Azonban elhiheted,
hogy a mely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak
bőven kell tanyázni.

Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az
elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek
hármas zárját a királyné felnyitá s a feltárult ajtón át egy szűk
kőlépcsőn levezette Riumint.

A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem
padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak
látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott
tömegei a zacskókba kötött kivert ezüst pénznek. Közöttük nagy
érczurnák, megtöltve aranynyal. Megannyi millió!

A földalatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő
lámpa lobogott, távolról ide vezetett naphtha lángja, minő a tűzimádók
bákui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak.
Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök
érczeket.

Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany-
és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga
fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak
mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegeczig s
megannyi csodálatos cabbalisticus képletei a föld alatt működő
istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges
idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztül furkálva.

Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb érczet, mely
fehérebb a hónál és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban
«Androdamant»-nak nevezték, a mi annyit tesz, hogy férfiszelidítő; egy
gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik,
kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez érczből van készítve
egészen, Európában csak a muzeumok rejtegetik még.

Alzahira rá mutatott a kincsekre.

– Ha kell, ez mind a tied.

S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.

– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?

Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanuk. Az elevenné
lett álmok, az ezeregy éjszaka mesés kincsbarlangja maga.

Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét s azt
szivéhez ne szorítsa, azt kérdezve: «hol vannak ezek a bányák?»

Észrevette-e a királynő azt a dæmoni tűzfényt, a mi e perczben Riumin
szemének világot adott? elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a
maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:

– Én nem tudom.

Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.

– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?

– Egyedül a bányászok.

– S azok nem a te népedből valók?

– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te
honfitársaid: «oroszok».

– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?

– Azért, mert az ő nevük «Bezszlovecsnie».


III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.

Riumint úgy leverte az az egy szó, mint mikor a tengerész hajóját a sík
oceánon meglepi a szélcsend.

S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta
neki, mit tesz ez a szó: «bezszlovecsnie?»

– A hány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után
honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet
képeznek. Emberemlékezet óta ők mivelik az aranybányákat; ők fedezték
föl azokat ujabb időkben. Hogy hol vannak ez ércztelepek? Azt nem tudja
senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden
hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók
egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyilt volna
meg előttük, s úgy tünnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket.
Érzik rajtuk a penészszag, mint a kik hosszú utat tettek a föld alatt.
Ki nem leste őket senki. A ki velük ment, náluk maradt. Minden évben
őszszel, tavaszszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta
vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe
gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak s a mily titokban jöttek, oly
észrevétlenül eltünnek ismét és senki sem tudja meg, hová? Te tudod,
hogy mit tesz e szó?… Ez a «némák» felekezete. A ki közéjük áll, annak
utolsó szava életében az az eskü, a melylyel elátkozza magát, hogy soha
többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem
imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki birónak, nincs
kínzás, a mivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia,
asszonya örök hallgatást fogad, a mit rettenetesebb szigorral megtart,
mint a carthausi, mert az legalább a «memento mori» egyetlen mondatában
ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz
bezszlovecsnie csak egy halott, a ki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de
nem tartozik többé az Isten világához.

Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hivei mind s azoktól
nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak? Ők
hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kivánnak érte
egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az
egész ország védelmezi őket.

Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, a kiket
az orosz hadvezérek az arany-tartomány felkutatására küldöttek?
Eljutottak azok mind a czélhoz, – és ott ragadtak.

Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: eltagadni az emberi
szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi
beszédet, mely külömbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi
beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több
iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden
bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely
édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol;
ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva, se leírva! A «némák»
felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a
vásárlás s «ott beszél a pénz». Valami dicsőséges megvetése ez az emberi
hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem
lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy
elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: «ha
meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!»

Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e sectát összeköti.

És most azután kétségbeeshetett a fölött, hogy a mit keresett azt valaha
föltalálja.

Itt a czél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a
kincseket, a miknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt
tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt ismeretlen.
Ők készen veszik át a nemes érczeket, terményeket, iparczikkeket adnak
értük; de a kik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok
legkérlelhetetlenebb fajtája, a kik fölött nincs hatalma semmi
szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.

Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait.

Másnap ismét fölkereste őt Izméne.

– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli Ghirai
nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?

Riumin két keze közé fogta a leány kezét s így szólt hozzá:

– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?

A leány ránézett, aztán lesüté szemeit s fejével csendesen tagadólag
inte.

A kérdés rosszul volt feltéve; Riumin újra kezdte azt:

– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?

Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva
rebegé: «nagyon! végtelenül nagyon!»

– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem életedet?

A leány nem szólt, csak ragyogó arcza beszélt.

– De nem ezt az életet; hanem az örök életet? Magát a mennyországot, az
örök üdvösséget! A lelkedet magát.

– Tied az! felelt a leány. Bizony mondom, a tied?

– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet, mondá erre Riumin. Te
ismered a bezszlovecsniek felekezetét?

– Rettenetes secta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál
is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak s azt még a végső
halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban.
Még mi is szánakozva szóltunk róluk. A ki belép közéjük, egy eskűt tesz,
melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden
csepp vérét, köröskörül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld
beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, a ki még egy szót
kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte és
bűneiről beszéljen; kisértet üldözze, álmai kinozzák, lelke
megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy;
nyelve megrohadjon, szive elszáradjon, lehellete dögvészszé váljon;
emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sirjában ne legyen
nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, a ki
egyetlen egy szóval megtöri a némaság fogadalmát.

– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?

– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet
hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a
férfinak. Minket kinoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, a mi fáj; s
ha senkink sincs, a kinek elmondhassuk: jól esik azt eldalolni,
elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, a mi szivünket
nyomja. Az, a ki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint
ha élve eltemetné.

– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?

– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől.
Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak
vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kisértetek, a kik itt
felejtették magukat a kakasszó után, mikor sirjaik becsukódtak. Mindig
féltem auljok közelébe menni.

– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy
titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, őszszel és
tavaszszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott
ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, a kik az én általam üldözött titok
kulcsát birják.

– Akkor azt soha sem fogod megkapni.

– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy
akarsz-e Csengli Ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? azt feleled rá
neki: «nem!» És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, a
melyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a
szent szűznek, hogy ha csodamódon megszabadít, akkor neki szenteled
magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie
felekezetbe, a hol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.

Izméne összetette két kezét keblén s szemeit ég felé emelve, mondá:

– Ha te úgy kivánod, azt teszem.

Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.

– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?

– És nem vagyok-e rabnőd? tevé hozzá a leány.

– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?

– Ha kivánod, leteszem.

– És azután elmersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen
sirjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, a hol örök hallgatás
van, a hol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? valami
elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfurt hegy túlsó
oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, a hol nem terem se kenyér, se
gyümölcs; a hol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, érczsalak,
rozsdaviz-patakok, örökké csattogó érczzúzók és örökké hallgató emberek.
El mernél oda menni?

– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem
sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak s a te szavadat nem
hallom, az fájni fog holtig. De te boldog lészsz idefenn, s ez
megnyugtat engem oda alant. Úgy-e nőül fogod venni a királynőt? ő téged
szeret nagyon.

– Ne beszéljünk most én rólam és a királynőről.

– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sirba,
hogy ti szeretni fogjátok egymást.

– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sirban.

– Hát mit akarsz?

– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon?

A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.

– Mit akarsz?

– Azt akarom, hogy ha őszszel elmégy a halottakkal, tavaszszal
visszajőjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy
a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt és mondj el nekem
mindent, a mit láttál, a mit kitanultál.

A leány arczát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál;
szemei kerekre felnyiltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához
kapott: ez iszonyú kinzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy
össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait
öleléséből, vágyott a földre leesni s arczát eltemetni a porba.

– A lelkedet kértem, mondá neki Riumin kegyetlenül. Az örök életedet
kivántam áldozatul.

A leány aztán térdre emelkedék kinos vonaglással, s oly arczot meresztve
Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé
fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná
oda neki.

– Úgy lesz.

És úgy lett.

Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy
szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az
orosz raskolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a
szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza
magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.

Hisz a czivilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a
vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba
megy. Csakhogy «ez» épen orosz methodus.

A mint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes
emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte
arczvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.

A félévi arany- és ezüsttermelés, a mit magukkal hoztak, annyi lehetett,
mint az uralhegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel
fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.

Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmi szerek félévre vannak
szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a
bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében
nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a
népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, a kik az
igazi sirba elmennek.

Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a
küldöttség véneit, a kik szótalanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket,
fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő
egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a
sztaroszta elé a beavatandó neophitát, Izménét.

Még most is az a rózsaszinű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá
tette egy olympi félistennőhöz.

A némák sztarosztja pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló
szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, a mit a férfiak viseltek,
a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány
elé.

Mindenki érezheté a daróczköpenyen azt a mellfojtó, nehéz szagot, a mit
magába vesz az az öltözet a földalatti nyirokból, az érczrozsdából, a
penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sirboltlehelletet terjeszté
maga körül.

És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni
vele azt a szép rózsaszinű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, a
melyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt.
Fölvette.

Akkor a sztaroszta előhúzott egy papirtekercset az övéből. Fakó volt az
is már és penészfoltoktól iromba; az irott betűk olyan szinűek rajta,
mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.

Erre volt fölírva az a rettenetes eskű.

És a leány elmondta ezt az eskűt az eléje tartott papirról,
mondatról-mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az «Amen» a végén, az
volt az utolsó szó, a mit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még
csak azt sem többé, hogy «Isten hozzád», valakihez fordulva, a ki a
királyné jobbján áll.

És nem reszketett a szava, mikor az eskűt végig mondá.

Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok daczára
meg fogom szegni ezt az eskűt: «Isten engem úgy büntessen!»

És szörnyű ez eskűt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni. – A végső
szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt
zárva. A szép szeráfarczból nem látszott más, mint a bezárt ajk, a mi se
hangot, se csókot ne adjon soha többé.

A következő éjjel nyomtalanul eltüntek a némák. Szokásuk volt folyamok
medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is
volt őket kiváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy
szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.


IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.

Bekövetkezett a tél.

Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, a mely alatt Toscana,
s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A czyprus, olajfa
és babérfa a szabadban tenyészik s már februárban jelentkezik a tavasz,
a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszi baraczk virágzó
ligeteitől s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Laspari és Leila
hegytetőket belepi a hó, a köröskörül befoglalt völgyországban minden
mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.

Riumin napról-napra jobban érzé, hogy a Föld-Isten őt is mily
titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata
elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven
megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb
ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polczot, a mi e
kis országban legfölül van: ő a királynő vőlegénye, a leendő
együtturalkodó. S e koronás mátka csak ő vele szemközt nem királynő; ott
nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse.
S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb
absolut hatalom. Kivált midőn ugyanez a nő a házon kivül igazi királynő;
mikor trónján, lova nyergében, a birói tribünön ül, fejére téve a
földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek s rendet
tartani háromszázféle együttlakó nemzet között s hizelegni csak a
háromszázegyediknek tud: a ki ellenségül támad honára, a ki kémül lopta
be magát országába és szivébe.

Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német
fejedelmeknek a szerepébe, a kikre nézve hosszú időn át lehetetlenné
lett téve minden beavatkozás a világtörténetbe; a kiket nem zaklatott
fel se háború, se forradalom, s a kik aztán fejedelmi hatalmukat a zene,
építészet, művészet, gazdálkodás szelid országaiba vitték át. Riumin
szinésztársaságot toborzott, irókat, zenészeket jutalmazott, drámákat,
operákat adott elő; megismertette a gazdagokat a tánczestélyek
élvezetével; összegyűjtötte a festőket s a nagy nemzeti mult emlékeit
örökítteté meg velük, s téli kertjében a kaukázusi flóra csodaszép
növényeit gyüjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá
váljék, a kinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a Chariate
alkotmányt, mely szerint Tamera királynő óta folyvást leányágra száll a
korona. Riumin a törököt, a ki soha sem énekel, megtanította dalolni, s
a cserkeszt, a ki soha sem nevet, megtanította kaczagni. Szinházában
énekeltek és kaczagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még
ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerályban egy
sajátszerű czukrot készítenek számukra, a minek neve «helau hindi»; ez
ingerel a nevetésre.)

S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-Isten
kinálja azt. A Föld-Isten azt akarja, hogy minden ember itt ezen a
világon, és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, a mi a
halhatatlanságnak való. Éljen magának és engedjen másokat élni. Tegye
azt, a mi magának jól esik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig s
ne vegye észre, mikor őszült meg?

Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva.
Mert a Föld-Istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, a mikor
egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld
arany terítővel. Nálunk «gólyahir»-nek hiják ezt a virágot, s mikor az
megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.

A gólyahir-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.

Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot
mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét
eléri a víz s a gyümölcsligetek úszni fognak.

– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? kérdé Alzahira
Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.

– Még nem, felelt rá Riumin.

És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez
akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat s a
galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a
maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen
védekezni? Ágyúk már vannak. Harminczezer moszkó ellen meg tudja már
magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, a mivel egyetlen
egy embertől megvédhesse magát, a ki a saját adott szavával jön ellene.

– Hogy lehessen azt megmondani Csengli Ghirainak: «a te hugod vőlegényét
magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a
halott emberekkel a földalatti világba?

Azért csak hadd úszszanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.

A Föld-Isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a
fájó gondolatok, mint a férgek, lebujnak a földbe, s mint mozdulatlan
rovarbábok alusznak.

De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat!

Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, a miről már a római irók azt
jegyzék föl, hogy bódító hatással bir. (Tán az azaleák virágnedvétől.)
Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan
érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra
nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.

Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő
naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint a ki előtt a nőszívadta
boldogság még ismeretlen titok.

S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó
éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s
akkor a völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: «itt a
tavasz!» S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.

Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az északi havasok
felől hirtelen egy fagyos hózivatar zudult alá; ritkaság a kies udii
tartományban de épen úgy előfordul ott is, mint a hogy meglepi a nápolyi
narancsligeteket az, hogy nyiló virágaikra fehér lepkék szállnak, a
miknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az
egész mező, mely a gólyahir kivirágzását várta.

Riumin aludt és mesés boldogságról álmodott, a midőn egy kellemetlen
siró, panaszló hang ébreszté föl álmából.

Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A
jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az északi tenger
mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és
veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kisérni.

Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos
fái görnyedtek a hóteher alatt s a szökőkút vízömlenye helyét
jégcsapcsipkézet váltotta fel; a vizöntő triton vállán ült a sötétzöld
jégmadár s onnan kiabált alá.

S a mit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.

– Van egy ország, a hol még hó a mező, jég a virág, északfény a nap.

– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a
havon, ablakából nincs kilátás.

– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, a ki tőzegtűznél
derczepogácsát süt, az ura számára.

– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány s egy rongyos
kabátot foltoz vastag czérnával; az apja gunyája az.

– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány
el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan
éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, a ki az ólombányában
dolgozik, nehéz csákánynyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a láncz.
Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének,
másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije
elszakadt, megfoltozhatják.

– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te hugod, ez a
rabember a te apád.

– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jóllétben
éltek egykor.

– Te vétettél a czár ellen, és ők szenvednek.

– Ők szenvednek te miattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak,
letérdelnek a szent kép elé és teérted imádkoznak.

– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket és
megteszed magadat tündér-királynő férjének, tündérország királyának.

– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan
kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.

– De te elfelejted őket s örülsz a magad gyönyöreinek.

– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, a kik tégedet szeretnek. Jaj!

Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?

Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a
Föld-Istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, a ki fölébreszt! Ő az, a ki
az emberi szenvedélyeket uralja, a mik rombolnak és teremtenek. Ő az, a
ki csinálja a zivatart és a világtörténetet.

A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.

Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított
boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött s
kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél
kapta magát s telerajzolta az ablakát phantastikus virágképekkel, hogy
nem nézhetett ki többet rajta.

Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.

Eszébe jutott az áldozatul oda vetett leány, a ki eltávozott az ő
parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között
némává, a holtak között halottá lenni.

Annak is «jaj!» Az is szerette őt. Mit tett ő e leánynyal?
Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsufolók, a kik meg akarták
csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá
tette testét, lelkét, elrabolta a szivét, minden érzelmét, s akkor
eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a
panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt,
mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kisértetet csinált
belőle. Az alcedotól kellett-e meghallani ezt is? olyan jó álmokat ád a
Daal Isten?

Egyszer az át nem látszó ablakot halk koczintás éri kivülről.

Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélekzete melegével olvasztott egy
kerek foltot a jégbokréta közepébe.

Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely
mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt huzva.

– Ki az? kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.

Az éjféli látogató nem felelt.

Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál
a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette
arczát.

Izméne állt ott.


V. IZMÉNE.

– Izméne! suttogá Riumin, felnyitva ablakát s hogy az alak hivására is
mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát és felemelte
magához az ablakon át.

A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az
a szürke, földpenészszagú palást keresztül volt ázva rajta.

Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!

Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg
fekhelyére s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos
kezeit s lehelletével melengeté fel azokat, a hogy a leány tett egykor ő
vele a Tamera váránál.

– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?

A leány nem felelt rá semmit.

– Istenem! Hiszen épen most gondolkoztam felőled!

A leány nem mondá rá, hogy köszönöm.

– Téged az Isten küldött ez órában hozzám, suttogott tovább Riumin.
Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! szólj!
szólj!

A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.

– Te esküdre emlékezel? szólt Riumin elrémülve. Te félsz az átkot
átlépni? örökre hallgatni akarsz előttem is?

A leány csak fejével inte.

– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő
családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az
iszonyú itélet alól! Hiszen én érettem mentél a föld alá, az én szavamra
vetted föl ezt az áldozatot s most néma maradsz-e?

A leány összerázkódott s arczát eltemette kezei közé. Még a sohajtást is
visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van.

A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!

A kinpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, a ki a szörnyű fogadást
elmondta.

A kínpad nem; de hát egy édes kérés?

– Izméne! szólt Riumin, felölelve a leányt. Szeretsz-e még engem?
Szeretsz-e úgy, a hogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e
velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat,
anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy ime ez a ti leányotok,
a te testvéred, az én imádott nőm?

Oh ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott
varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ
kell hozni.

– Igen! Igen! Igen! kiáltá a leány gyönyörlázzal szivében s elfeledte e
perczben a lánczraverő minden átkokat, a bosszuálló elementumokat és az
örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök
némaságból kitörő szót: igen! igen! igen! Az utolsó már nem is volt szó,
csak félig sóhajtás, félig csók.

A szerelem a legerősebb vallás.

– S most már el fogod nekem mondani, honnét jösz? kérdé Riumin,
diadaltól sugárzó arczczal.

– Mindent! igéré a leány.

– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy
mire megvirrad, az Alezán-tavon túl lehessünk.

– És te itt hagynád én értem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első
napjára van kitüzve a menyegzőtök?

– Azt a napot betakarta a hó! nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi
öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes chewsuri viselet. Ezt te
fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.

– Mennyivel szebb ő, mint én!

– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön, mondá Riumin, s
a míg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket
Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az
aranyhimzett szandált felhuzta neki, előbb megcsókolta a lábát.

A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg
betakarta nyomaikat.

A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.


VI. A FÖLD-ISTEN.

Senki se látta őket mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A
bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek.
Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek,
megtudta azt, hogy árulók…

… De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja
azt el.

Rájuk kiálthatott volna: «megálljatok!» Fölordíthatta volna álmaikból az
őröket: «fogjátok el őket!» fölébreszthette volna Alzahirát: «el vagy
árulva, királynő! meg vagy csalva, asszony!» de a bezszlovecsninek nem
szabad emberi szót kimondani…

Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, a míg
bebocsátották.

Alzahira álmait is elrontotta az északi vihar. Mikor elvált az este
Riumintól, azt sugták egymásnak: «boldog álmot, rólam álmodj, együtt
ébredj velem a csalogányszóra!»

Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.

Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl
egy fiatal párt, a ki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep
volt rendezve mára; hanem a Föld-Isten ünnepei nincsenek a naptárba
előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt
madárdal és üdvözlő ének.

A helyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a
föld alól az aranyzsákmánynyal.

Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői
jelmezt, fejére a mirtuskoszorú helyett az androdemant sisakot, a
Föld-Isten jelvényével.

Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep
küldöttei.

Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy
leányarczot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene
ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarczot elfödi is, a
néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló
tekintete kérdezé a vén sztaroszttól, hogy hol maradt Izméne? S a néma
ember megérté a néma kérdést.

A sztaroszt Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s
aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való por-aranyat, azt
szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az eskűt tartalmazó penészes
iratot, azt ledobta a földre s sarujával rátaposott, és sirt.

– Mit jelent ez? kiálta a királynő.

A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arra felé, a merre a
szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarcza
keserűségéből a választ.

A királynő megérté a néma beszédet s reszketve mondá:

– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?

Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza,
hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva.
Paripái eltüntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. Asztalán egy
levél volt, a királynőhöz intézve.

Alzahira nagy szivdobogás közt nyitotta fel a levelet s ezt olvasá
belőle:

– Királynő!

– Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom,
mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. Országod a czáré, a kinek
azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a czár elveszi azt
tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt, és
megtaláltam. Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök,
ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyuitok olyan jók, mint a
mieink. Légy készen és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!

S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt
írta oda:

– Izméne kedvesem volt, minden titkot elbeszélt, s most együtt menekül
velem.

Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?

Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet s kezeivel a
homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem
főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.

– Lovakat hozzatok elő! kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja
rostélyát, hogy arczának szégyenpírja ne lássék. Üldözni kell a
szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.

E szóra a bezszlovecsniek ajkai egyszerre megnyiltak, mintha örömtől,
bosszutól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki
szájukon, az csak egy néma lehellet volt; a forró kilehellt pára
meglátszott a hideg légben.

A lármakürtök megszólaltak, az ércz tám-tám bömbölése fölverte a népet,
az ágyúk megdördültek; minden uton vágtattak az üldöző csapatok az
Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.

Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nem hiába járt a
maga iskolájába.

Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat
és dereglyéket ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő
maga volt azoknak az admirálja, a ki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a
kis flottillát.

A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott
valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kisérjék őt át a túlsó partra.

Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét,
királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész
dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a
vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a
mély tó oly hullámokat hányt, mint a tenger.

S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek,
mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, az alatt a szökevények
két ország határán túl lesznek üldözőik elől.

A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.

– Csendesen! kiálta Alzahira felcsattanó hangon. Hívjátok ide a
halászokat! Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban
a hullámokkal daczolni s átverni magát a Jachwa torkolatáig, a hol a
sziklagát áll?

Tizen is jelentkeztek egyszerre.

– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. A melyik odajut, keresse föl a
munkavezetőt s mondja meg neki ezt: «Daal Isten nem hagyja megcsufolni
magát». Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre? Siessetek!

A halászok neki indultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly
magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha
bukkant fel egy a hullám gerinczén. Hanem a sok hajós között volt egy
vakmerő, a ki a bőszült vihar elé felhuzta a vitorláját. Azt aztán
repülve vitte előre a szél. Az nem uszott, hanem szökött egyik
hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.

S a mint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszünt a
télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni,
mint a hogy tegnap elhagyta.

A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa-torkolatból
felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább
a tóból a folyam.

Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek
kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez két oldalt szerteomló
vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.

A föld alatt siketítő moraj zugott hosszasan s az álló föld reszketett
az élők lábai alatt.

– Föld-Isten nem hagyja megcsufolni magát!

Alzahira leszállt lováról és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a
földet.

A nép pedig bámulva látta, hogy a mint a víztorony leomlott, a felleg
szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.

S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint
kiemelkedni a viz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg,
mindig odább huzódott.

A távolban folytonos mennydörgés hangzott.

Alzahira felmagasult s kezét kinyujtva az Alazán-tó felé kiálta:

«E dörgésben izeni meg a Daal-Isten, hogy e hegyek országa nem volt a
szultáné s nem lesz a czáré soha!»

(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a
török szultán a drinápolyi békekötéskor aláirta e szókat: átengedek
«több» tartományt a Kaukázusban. Pedig «egy» sem volt az övé soha. A
czár ennélfogva elvette «mind».)


VII. UVILSZÁSZ VÁROS.

A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.

A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befutta a nyomot, a jezid
falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak.
Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófuvás alatt siettek előre.
A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszünt a vihar, a nap ujra
kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a
folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny
ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki
sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egy napi járó ugrás volt
közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, a mik
napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap
nincsenek kifáradva.

Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak s előszedték élelmi
készletüket, Riumin maga leült egy sziklára s Izménét ölébe vette, hogy
meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg
sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.

Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kíncseket, a mikre
Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a
rutalevél mintáju aranyjegeczeket, a hogy azok a föld méhéből
előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi
Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.

– Hogy jutottál ezekhez? kérdé Riumin.

– Úgy loptam.

– Te loptál? szólt Riumin elbámulva.

– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a
pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat,
anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van
még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl
a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.

Riumin a leány kezét a saját fejére tette.

– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!

És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, a mi most ő vele történik,
már megtörtént egyszer a világon, s talán épen ezen a helyen? Talán épen
itt ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e
szókat: «Én megloptam a földalatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt,
megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet te érted, hogy a mesés
aranygyapjut elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az
isteneket!» Vajjon ő is úgy meg fogja-e csalni Izménét, mint Jázon
megcsalta Medeát?

De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? vagy a
«Simpleidok» mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták
idejében?

– Siessünk!

Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a kalgár
tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.

– Én jól ismerem erre az utakat, biztatá Riumint a szerető leány.
Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bizd magadat én
rám!

Hogy ne bizhatta volna rá magát Riumin?

– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt
megtaláljuk Uwilszász várost.

– Várost? szólt Riumin megütközve.

– Ne félj! holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két
összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az
éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem
félsz velem ott tölteni egy éjt?

– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!

Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról
leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek
alászállni, melyet egy itéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A
vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat,
a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklákba s a kőrózsa, a kövér
szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem.
Talán valaha Cicero virágos kertje volt ott.

Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba utitársát.

– A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utólér!

A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztül tört
fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha
otthon volna.

Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya
félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó
hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy
természetalkotta ördöghidja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn
hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé
értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg
egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architrabok
szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornáczok
össze voltak döntve; a cziszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium
kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték
keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kavicscsal volt
kirakva mozaik módra s a forrásvizet most is csorgatta a szájába fogott
csövön át egy chalcedonból faragott satyr fő.

– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! suttogá Izméne.

Egy szerető párnak épen elég.

A kik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnükkel, a mik nem
közönséges halandók bűnei. Bűnök, a miknek neve hőstett; szerelem, a
minek neve mysterium.

A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, a
kik nem félnek tőle.

– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye
lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve
mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk
egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!

Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?

És azután átölelték és megcsókolták egymást s nem féltek tőle, akárhogy
dörög az ég fejük fölött.

Az pedig nem az ég volt, a ki dörgött, hanem a Daal-Isten.

Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört
Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög mint a
hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem a hogy víz szokott, kigyófutásban,
kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban,
keresztül törve halmokat, szirteket, a miket útjában talál, kiforgatva
helyéből az álló bérczet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi
őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyüvi gyökereiből, s
az egész rengeteget pozdorjává törve zudítja maga előtt, míg egy-egy
szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdő-tömeg betömi a
hegyszakadékok kijáratát s daczolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár
küzd az önrakta akadálylyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta
ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart
engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat
azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal alább az
összezúzott sziklát és rengeteget.

Még az örökkévaló hó is megszünik előtte; hát még a mi halandónak
született…

Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált
szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Sheherezádé
végnélküli regéi a földalatti gnomok titkos életéről, kik a sziklák
kincseit kizsákmányolják és soha sem beszélnek, mégis megértik egymást.
A satyrfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.


VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.

Weljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített helylyé alakította át
Szucsuk-Kálét. Nem is az most már annak a neve, hanem Weljaminovszk.

Bevehetetlen csillagsánczok, redouteok lánczolata őrzi a kikötőt,
messzehordó ágyúk ütegeivel ellátva s a Szemes folyam partján végig már
elkészült a hatalmas katonai étappe-út csaknem egészen a Tamera királynő
váráig.

Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből
folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló
katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el
támadás nélkül s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a
kétszersültet, a ki a forró vízben megáztatta.

Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az
egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a
Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyujtott tűz nem terjed benne tovább;
kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni
fejszével az erdőn keresztül s aztán minden puskalövésnyire magas
őrházakat állítani fel, a mik olyanok, mint a galambducz. Az őrt hágcsón
bocsátják fel s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a
tovavitt lábtóval.

Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája
kerítésén kívül is, azt nem tette a nélkül, hogy a kétcsövű puskáját
magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza
szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a
hintaja előtt haladt egy kerekes ágyu; az ágyúknak előtte-utána egy-egy
pulk kozák. Csak épen hogy esernyőt nem vitt magával.

– Pompás szibériai idő van! mondá egy napon a tábornok, mikor az északi
szél tele fútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az
ablakán, a gyülölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra
emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel
dolgozik, tudom, s a cserkesz elbujik az odujába!

Hadsegédét hivatta:

– Mi ujság?

– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.

– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?

– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállító hajónkat
mind elsülyeszté.

– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?

– Parancsára, tábornok, tizen kívül mind a tengerbe fuladtak.

– No hát annak a tíznek kancsukát kell adni.

– Engedelmet tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.

– Micsoda kiváltságuk?

– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilenczfarkú macskát.

A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele
volt hajói roncsaival s az egész végtelen Pontus-tükör simára volt
söpörve minden vitorlától.

S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan
olvadni kezdett.

Mikor este felé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult,
megtekinteni a nagy Weljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a
legelső munkafelügyelőtől:

– Mi ujság?

– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.

– Hogyan száradt ki?

– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, tekenős békák mind
ott nyüzsögnek a meder kopotyúiban.

– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek.
Fogjanak halat.

S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén neki állt a
halászás legolcsóbb nemének.

A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt s találgatták
az okát, fenhangon.

Hejh! ha valaki meghozta volna Mčzchetisz végrendeletét, a mit az
Weljaminoffnak hagyott hátra: «mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor
őrizd magadat az árvíztől».

Szokott ez így történni máskor is.

Az oka bizonyosan az, hogy a gátattört Alazán tó a Jachwa régi medrét
elfoglalta s a magával hozott szálfa és sziklatömeggel a Szemesbe
szakadva, azt a sziklaszorost, a mit a Tamera várhegye képez,
eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő
fenn uszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha
azok azt végre keresztültörik!

… Nyolcz óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam
medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha
ilyen préda nem kinálkozott a számukra.

Reggel három óra tájon aztán valami apocalyptikus világomlás robaja
hangzott föl a távol hegyek mögül, a mi nőttön növekedő pokoli
hangemelkedésben közelített Weljaminowszk felé.

– Mi az? kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.

– Parancsára, tábornok, uszunk.

– Uszunk? Hol?

– Itt a vár közepén.

– Miben?

– Vízben. Épen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a
Newa elöntötte egész Szent-Pétervárát, s a tengerről a gályákat a czári
palota erkélyeihez csapkodta oda.

Ez hihetetlen volt.

Weljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a
sáncztetőre s a mit látott, az káprázatnak is sok volt.

Egy uszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy
messzeségben s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő
váracsai, csillagsánczai.

És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani,
elsepertetni, eltünni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló
legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s
jajkiáltásával tölté el annak környékét.

Mint mikor Farao üldöző hadaira ráomlott a Vörös-tenger dagálya, úgy
menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva,
egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba
kapaszkodva: a magas őrházak galambduczai megteltek fölmászó emberi
hangyabolylyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a
letört alkotványt.

S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter
magasságot emelkedett, s már a fellegvár sánczait fogta körül. Az
itéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott lapdakép s azokkal
döngette a fellegvár falait; aláfurta magát a földalatti tűzaknáknak s
azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk,
bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a
tengeröbölt s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.

A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott szent Kristófnak, hogy
kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb
hegyoldalra s onnan nézhette, mikép nyeli el az irtóztató szörny
egymásután Weljaminowszk erődét; sáncz sáncz után mint omlik le előtte;
csak az őrtorony védi életre-halálra magát és azt a tetején lobogó
büszke zászlót.

Estére Weljaminowszk várából egy sáncz sem volt.

… A Daal-Isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.

S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor
rombolta szét így az oroszok által a Kabárdában épített védműveket, s a
Kázbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe
feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint
a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt
elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész
meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal-Isten népei, a kik
védik a maguk Istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamera
királynő óta; – védték már Semiramis ellen, – védték Mithridates ellen,
– védték Róma minden cæsárjai, – Dzsingiszkán minden hordái ellen; –
védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen s védeni fogják
még akkor is, mikor Szent-Pétervár palotái fölött épen úgy összecsap a
tengerfövény, a hogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy még ma
nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.

* * *

A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt,
s a Szemes megint visszatért a medrébe.

Oda volt az egész élelmi készlet, minden raktár eliszapolva, s új
élelmet beszerezni az abcház parton tiszta képtelenség tavaszszal és
ellenségnek.

De a mi még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a
lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlen egy töltény,
s a lőfegyverekhez csak annyi, a mennyit a katonák a tölténytáskáikban
elvittek.

Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig
az erdőkön keresztül. Azok pedig tele vannak boszúszomjas cserkeszekkel,
a kik minden napijáró földet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.

Weljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet
Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a
kaukázusi láz.

Ott a beomlott sáncz ormán, a magára maradt ágyu ürlyukában
gubbaszkodott a sárgazöld béka s énekelte: «ülüm, ülüm, chva!»

Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!

*

Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de
minden küldönczük odavesz most is.

*

Hát Riumin és Izméne?

Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a satyrfő
vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város.
Daal-Isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.



HARMADIK RÉSZ.


I. SAMYL FIAI.

Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat
Szent-Pétervárra.

Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik
Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is
kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.

Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg
fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami),
elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi
a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg
Samyl fiaival?

Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván
nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy
Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat
koptatják.

Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol
megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.

Mert Finnország ilyen jó iskola.

Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan,
szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott
népnek nyugodtan élni?

Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést,
hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?

Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad
boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy
jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának
minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot
keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a
kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza,
és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.

A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével
nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi
bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul;
kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti
karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben
van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer
azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.

A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított
népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni,
semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és
reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.

A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.

Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a
hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős
Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény
megörökítette.

A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is
volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik.
Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a
legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.

Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az
élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének
változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon
nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem
mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy
európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni,
hová lett?

És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test
kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal
kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az
egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a
börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából,
nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet,
jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni,
az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az
öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg
magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának.
Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve
tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban
alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút
tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából
hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az
akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit,
senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a
hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos
szabadsága.

S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő
lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai,
szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag
vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem
siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen.
Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy
hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották
a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot
szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza
fognak sóhajtozni!»

Ebbe az iskolába hozták el tanúlni Samyl fiát.

Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga
sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga
növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak
csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a
kardok árnyékában található!»

Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő
neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.

Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került
orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg
tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett
ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két
társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely
fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen.
Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a
sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko
vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban
volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai.
Onnan ujra kezdte a harczot.

Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta
elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok
kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig
még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.

Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal
keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a
feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és
Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a
herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.

Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két
asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek
maguknak másik feleséget.

Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.

S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én
nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»

Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel
ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák
ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.

A mollák visszajöttek – üres kézzel.

– Nem találtátok a fiamat?

– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.

– Börtönben van? Lánczok között?

– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem
szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.

Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből
ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy
tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.

Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.

Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.

Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen,
minden váltságdíj nélkül.

Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme
nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak
a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.

Samylt most győzte le először az orosz.

Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével
összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!

Nyomban kitört a keleti háboru.

Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A
legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most,
mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia
csendes maradt.

Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az
ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A
világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a
visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a
miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak
semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú
deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál
tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz
vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most
megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a
minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi
megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa
meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán,
a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».

Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az
orosz klima hidege veszedelmes a hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az
orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.

Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett.
Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.

S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s
eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra
jutott.

Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második
fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni,
hanem elküldte eleve Sztambulba.

Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a
sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra
jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági
boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon
szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül
nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi,
hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg
szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.

A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját
Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei
paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek
az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba,
rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst.
Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.

Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet
drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?

A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel
jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot.

(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy
őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a
gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a
vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra
méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki
elfelejtette azt?)

Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az
engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint
deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó
szertartásoknak alávetni.

Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk
azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán
a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet
egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.

A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem
muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti
korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa
volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít,
fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal
és szamárfülekkel vannak földiszítve.

Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem
gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s
olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön
leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.

A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és
a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek
a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe
sorakozni.

Senki sem neveti el magát.

A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, s ünnepélyes
komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent
utálatos jelmezük?

Az allegoria értelme ez:

– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. –
Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók
vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. –
Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, –
ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!

Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak
adni.

– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater»
ki fogja belőletek verni a vadállatot!

Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé huzogat.

– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!

E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a
«három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a
novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind
lehullanak róluk.

– És ki fog benneteket csiszolni!

Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra
lefektetett diákot.

– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokol kormát!

Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az
ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.

Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a
nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak.
Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi
elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy
eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi
társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.

S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák,
meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat
fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide
került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak,
eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!

Ezen kezdődik a finn diáknak az ujonczesztendeje.

Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics
Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.

– Hát én kinek fogok szolgálni? kérdezé a dékántól.

– Neked sehol sincs hazád: – te mindenkinek fogsz szolgálni.

… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a
kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.

És a mit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.

Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.

Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni.

A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen
években fényesen bebizonyított.

Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk
rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk
nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték
nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.

Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a
kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden
bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.

De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való
dicsekedésnek.

A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta,
hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»

A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép
versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.

Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal
törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.

Most aztán kaptak censurát.

Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.

A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen
olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt
énekelték.

Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.

Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a
finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon.
Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják
oroszúl:

  «Eläköön armiász
  Rakkahin Ruhtinász
  Kanszlerimme!»

A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn deák.

A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.

Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az
alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű
balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s
egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.

Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár
báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják!

A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre
úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam
alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja
hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni
fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik
az egyetemet Kiewbe.

Már pedig a diák csak mindig megmarad diáknak.

A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik
is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.

Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol
hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet.
– Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam
soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.

Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve.

Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi
tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt
még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem
consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek
találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött
szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az
országból, mert egy hallásra megtanult mindent.

Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi
életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös
búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A
helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet
együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást
oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik
nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se
kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a
könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel.
Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért.
Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak
tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt
soha.

Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a «doctorrá» emeltetés.

A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós
székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve;
ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a
világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá
emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre
a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany
gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép
Te-Deumot énekel hozzá.

Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni?
azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!

Vakmerő mondás!

A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.

A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot
nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a
babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a
tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a
babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az
neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s
annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy
örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú
magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete
nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a
nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg kell küzdeni
sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz
tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti
számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel
encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög,
zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud,
az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise,
Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon
Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.

Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a
feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, –
approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non
approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.

Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti
vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha
sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az
neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van
semmivé téve.

Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit
affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.

A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes
ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a
templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben
foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a
köpenyét.

A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a
szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a
melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú
arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz
arcz reá vetett.

Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy
kenetteljes classicus latin beszédet.

Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst
buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az
ünnepélyes esküt.

De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az
esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús
lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s
szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.

– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits
Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden
oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa
és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent
orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja
azt a minden oroszok czárja!

Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk
megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a
hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette
fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes
nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak
görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.

A koszorú ott maradt gazdátlanúl s a város legszebb leánya társtalanúl.

Iván megtudta, hogy az ő neve «Mohamed Szadi» s hogy a hazája Circassia.

* * *

Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden
czeremonia nélkül –, hogy rögtön indulni fog, cserkesz csapatjai élén,
az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.

Mohamed Kázi azt mondta rá: «Valahára!»

* * *

De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát
meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz
népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.

Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani
is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?

Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban
az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:

  Μῆνιν ἄιδε θεὰ Πηληϊαδεω Ἀχιλλῆος
  Οὐλομένην, ἥ μυρἴν Ἀχαιοἱς ἔθηκε.
  Πολλὰς δ᾿ ἰωθίμους ψυχὰς Ἄϊδι προΐαψεν Ἡροων

…[7] hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy
ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón?
Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor
ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a
kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e
valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk,
tudsz-e hadakat vezetni?

Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy
tudott már valaha. Hiszen ötesztendős Samylfiúnak már kellett lovának,
kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó
hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.

De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!

Ez ám az álomrontó kérdés.

Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből
«laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire
nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a
Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai
dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas
magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium
cum Jove Cæsar habet.)

Itt a göcs!

Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot
beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!

Meglesz.


II. URGULANILLA.

(Még mindig bevezetés.)

Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban,
hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz
fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt
annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját
viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina
volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.

Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.

De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy
azt a világ előtt viselje?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott
Szentpétervárott.

De volt is benne módja.

Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken,
mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.

A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba
látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival.
Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy
a gyermekeket beoltsák.

Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz,
termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével,
huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat
fölvitte magával a metropolisba.

Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az
így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész
hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.

Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a
rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde
tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem
szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével,
lelkével tartozik mind halálig.

Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő
közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban
megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő
beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát
czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni
urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?

S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy
gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a
műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?

De hisz ezen nem kell megütközni.

Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr
eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki
megvette.

S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk.
Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki
jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg
is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.

Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is
adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra,
Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok
nem szoktak keresztelni.

Így jutott egynek ez a név «Urgulanilla».

Gyönyörű egy példány!

Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának
császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.

Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó,
duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik
ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel,
karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai
árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon
bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai,
izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.

Klenodium!

Nem is olyan olcsó az ára.

A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt
igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.

Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. Nevezetes
utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S
nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne
okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi
gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie
passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos
fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál.
Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.

Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly
szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű
vállán egyet rántva:

– Hisz ezt a kis czukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.

Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak
Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó:
élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.

Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag.
S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú
pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki
kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek
ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg
veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket
mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki
szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.

S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább
választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a
bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.

De hát a leányra is volt tekintettel.

Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy
soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem
tessék leutazni Tifliszbe s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik
Örményországot meghódítani indulnak.

Ezzel aztán a szép Urgulanillától is bucsut kellett venni.

– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály,
mondá a herczegnő Urgulanillának.

A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett,
mint a másiknál.

– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonboszantom.

A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a
versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a
meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.

Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt,
a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az
intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői
szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a
hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el
a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő
ajtaján betoppant.

– Itt vagyok!

– Azt látom. Hanem későn jött ön.

– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az
ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy:
hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a
liszten.

– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.

– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?

– Azt nem mondom meg.

– Szerződtette talán az operaházhoz.

– Akkor még önre nézve meg volna.

– Talán professornét csinált belőle az asszonyakadémiában?

– Arra nem lett volna elég az idő.

– Hát talán csak igazán férjhez adta?

– Uram! Ne sértegessen.

– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én
visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová
lett.

A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy
hová tette Urgulanillát?

Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir
Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert
süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja
a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.

– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky
prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép
Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s
azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!

Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre.

A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött
szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.

A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes
egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus
eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá
lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a
mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei
méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.

A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke
mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott
levőket, míg lova caracolirozott.

A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás.
Procopovics Mihály utána rohant.

– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból
huszárkapitányt csinált.

– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a
herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.

– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt
nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a
kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!

Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes
herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria
helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit
egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel
«dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a
«magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája
kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által
kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a
fejét.

Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész
palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt
várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga
előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette
el a fejét.

Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly
nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt,
a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál
fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó
pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend
gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s
kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek
eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie
a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának Sergius
főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem
vesztette el a fejét.

Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred
gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi
karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t
ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló
védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja
zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva,
mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és
húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a
fejét.

Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet
megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem
viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani
táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett
föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember
egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a
meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi
Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből;
egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást
követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy
rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem
vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.

S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni
herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből
alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága
alatt.

Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi
leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a
hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak.
Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak (a
mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s
ezzel már több van mondva).

És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját
Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja
hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon.
Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét
zárták be hajdanában.

S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, a mi rá van bizva.

Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is
megtudni, hogy mit álmodik.

Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül
meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától
meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele
tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani
dicsőség napjaira.

Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok
csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá,
hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a
bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér
melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy
megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér
szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa
kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér
lettem ettől a fürdőtől».

S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni: annál rosszabb reá
nézve.

A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor
ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.

Akkor azt fogja neki mondani a «daghesztani herczegasszony»:

– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének
lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le
szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd
föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván
nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis
pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj
haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis
feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem
a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb
férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a
hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint
minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett
engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én
engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.

* * *

Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen
hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol
Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.

Most épen útban vannak.

Ez történetünk bevezetése.

Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő
napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly
türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.

A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései,
a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy
mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot.


III. IRZAMBEK HERCZEG.

Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez
orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s
harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.

Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha
«ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.»
Attól függ, ki az a másik?

A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és
Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai
napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett
menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz
menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.

Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.

Az első meséje szólt Irzambek herczegről.

Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig
Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok
fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá
jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga
küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a
czárnak.

Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma
szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem
kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül
félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de
természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá
tette.

Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a
Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki
legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett,
miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák
egyike), veszített el méltó bünhődésül.

Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s
ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió
főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s
szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió
tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése
megérdemli a fáradságot.

Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy
bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre
áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd
meglássuk!»

Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb
öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű
szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai
irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be
magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.

A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a
jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz
egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.

Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal
nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai
még czifrább s ő azt is látta.

Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár
kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz
a kemény hosszuszárú csizmákhoz.

Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az
asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt
és tolmácsul szolgált.

Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy falatot sem
evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak
valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott
tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig,
még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s
látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé
Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége
volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által
kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? –
Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a
pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva
ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s
annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi
kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté.
Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták,
előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a
poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve
lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok
nekem nagyon tetszik».

– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már
hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a
huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot
elfelejti.

Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a
te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha
minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».

Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi
levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi.
Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való
mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember
pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.

Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult
negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal.
Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy
bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta
azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt
kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit
ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer
ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet
hozzon haza a vadászatból.

Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem
megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia
ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a
vad ember lelkére?

Megijedt tőle.

Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:

– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy
templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg
nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével
s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.

Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén
vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten,
a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.

– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó
Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is
tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is
szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a nélkül
is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent
tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az
emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a
tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat
cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos
hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt
ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is
elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az
ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen
velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen
afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s
meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a
gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám,
a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe
kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik
rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez
ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres
kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a
rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A
pusztában a rossz Isten az úr!

Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a
raffinirozott butaság miatt.

Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.

A téli palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.

De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az
arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák
csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a
szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem
látott.

– Périk ezek a paradicsomból? kérdezé tolmácsától.

Az megmondá neki, hogy ezek herczegasszonyok.

Irzambek herczeg azt mondá:

– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor
számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy
ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék
szemekkel! s minő hófehér keblek!

S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e
látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni.
Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.

Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még
pedig igen kellemes módon.

Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére
szánva.

Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját;
utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.

E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő
otthoni nótája volt az.

S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a
tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.

Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az
izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő
jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is
emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne
toppantson a lábával.

S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.

Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben
álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez
odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra.

A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát
kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta
el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.

Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a
szultána?

Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a
leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van
Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.

Irzambek herczeg nagyot sóhajtott. Szivébe volt már a nyil lőve.

Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket
átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.

– Te! mondá Tseremikoffnak. Ez a tábornok nekem valamit adott.

– Nem tábornok az, hanem inas.

– No hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.

– Levél az.

Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint
tündérbőrnek.

– Hát mi az a levél?

– Ezt Axantine herczegnő küldi neked.

– Hát te azt hogy tudod?

– Itt van a levélben.

– Ő maga benne van a levélben?

– Azt irja neked, hogy holnap estére szivesen lát palotájában.

– Hát ez a levél beszél?

– Bele van irva.

– Hadd hallom!

S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff
megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta
meghallani az ember.

Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre
igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte,
akkor hamarább lesz este.

Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff
társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás
kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s
vezették számtalan illatos termeken keresztül.

Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s
itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.

A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott
neki helyet.

A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a
herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését,
hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta
megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?

A herczegnő rámutatott a névaláirására.

Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan
tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.

– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te
hozzád.

– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?

– Azt hasonlóképen teheted meg, a hogy a herczegnő tette.

– De én nem tudok oroszul beszélni.

– Tud a kezed.

– A kezem? Ezt meg épen nem birta felfogni a herczeg.

Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje
terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a
herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy
töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s
az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját
kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:

– No hát mit akarsz a herczegnőnek oroszul elmondani?

A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.

– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki
föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a
Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.

Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre
hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.

– Ugyan mi lesz ebből? gondolá magában a kalmuk herczeg.

– Vidd oda a herczegnőnek magad.

Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető
kézzel a levelet.

S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött
szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis
fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére
mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan
többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.

Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor
eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig
szerelmes lett bele.

A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a
fejedelemfit máskor is.

– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a
szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.

– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te
kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene
megtanulni oroszul.

– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a
ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a
nyerítést s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem:
az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli
kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy
aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a
merre magától forog.

– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a
te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.

És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott.
Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a
szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek
egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a
beszélgetést.

Ily áldozatra képes egy orosznő az ő hitéért és hazájáért.

(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)

Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre
áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen
megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb
vezető volt a szerelem.

Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk
nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.

– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok
aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták
gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja
kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült
a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember
esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a
beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit,
kirakja a beteg körül az agyagból gyurt «Csort» ördögbálványokat s
azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg
nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy
vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.

– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell
neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a
herczegnőt és hozzád megy.

Fejet csóvált erre a fejedelemfi.

– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem
tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.

Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak
fizetni.

– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat,
ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon
szerelmes beléd.

Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát
Irzambek herczeg.

Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál
elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.

A herczegnő azt mondta rá, hogy Tseremikoff igazat mondott.

Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz
borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.

Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb
férfia.

– S mit kivánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?

– Nagyon sokat. A lelkedet.

– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, a míg élek?

– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.

– S mi szükséged van neked az én lelkemre?

– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig
azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s
több asszonya ne legyen rajtam kívül.

– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a
némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted
szeretni lehessen őket.

– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká
teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek,
az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba
jusson, a hová én.

– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?

– Az, hogy megkereszteljenek.

– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?

– Minek?

– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem
akarok járni.

– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.

– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha
megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.

– Beszélj.

– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy
kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni
a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga
rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka
prémeivel: a telet abban tölti velem.

– Be fogom érni azzal a gunyhóval.

– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a
mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott
kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a
férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette
szironynyal.

– Megtanulom azt és elvégzem.

– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a
jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.

– Megtanulok rajta játszani.

– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző,
mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.

– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.

Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet
csókolni.

Másnap megint eljött a herczegnőhöz s azt mondá neki:

– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul
keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én
nemzetem szokása szerint történjék meg.

– S miből áll az a szokás?

– Megosztod velem a falatomat.

A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá.
Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni,
mikor szép, derült napos idő van.

Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek,
nemzeti öltözete teljes pompájában.

A herczegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.

Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt
felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari
kiséretét befogadhassa.

A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk
fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy
fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű
selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A
legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy
rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy
halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat
ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain
himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú
két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol
az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői
szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága
perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő
pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a
szertartáshoz hivatalos násznagyok is.

Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége
sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.

Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített
szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont
kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak
számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s
ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül
kérés jelképe gyanánt.

A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a
jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre
mindenféle állatok voltak himezve.

– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet,
mondá neki a szép ara.

A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból
kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz
szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany
kettős keresztet kinált neki cserébe.

– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam
azt.

Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain
eltávozott.

Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog
visszatérni?

Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági
szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi
birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő
állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a
másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van
hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox
egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe
szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes
menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.

Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott
egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit
keresett.

Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka
között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes
pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat,
félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.

Irzambek herczeg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.

Azzal visszatért a sátorba.

– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a
herczegnőnek. Ime megtaláltam.

Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok
féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.

A herczegnő meg volt lepetve.

– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek
herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet.
Ez adja a nőnek a munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden
hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.

A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon
szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.

– S mi fog történni e pókokkal? Kérdezé vőlegényétől.

– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.

A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy
szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor
pókokkal.

– S mit fogunk velük tenni? kérdezé.

– Megeszszük őket.

… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel
volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő
elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása,
szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.

Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem
értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye
kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe
fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő
vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az
áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje
idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza
számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is
megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad
gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk
fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se
riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós
segítségével.

Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész
világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szivének
minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól.
– Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit
kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait
összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott
tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a
szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.

Irzambek hasonlót tett a pók hímjével.

Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind
jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a
sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést
szerzett magának.

Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s
azt mondá csengő hangon:

– Nem is volt rossz. Az ize tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.

– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá
Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó
hőstett fölött.

Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá s azt mondta fitymáló hangon:

– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a
kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha
mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az
élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek,
mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja
a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a
sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják
kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó
volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.

– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai
nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő
hazaszeretetének!

– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget.
Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok
ideálja.

– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedveért, a kit szeretsz?

– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a
pókot az igazhivőknek.

– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból
doktor.

– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a
szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá,
hogyan költötte el a kalmuk herczeget?

– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész
udvar jelenlétében.

– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a
czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox
egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első
keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.

– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!

– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e
sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva
lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő
kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A
pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek
s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!

– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy
ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy
egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a
miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel kellett végig
várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző
napjait egymástól távol tartják.

Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével,
ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes
oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A
menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.

Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem
esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész
fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család
jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.

– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága
miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom
mondani a menyegzői ágyba.

– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös
szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár»
körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és
eltünnek boldogságuk menedékébe.

– A hová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.

– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt
az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei
gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.

– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog
vőlegény.

– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a
melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem,
este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot,
negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.

Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak a szükségét, hogy a
jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven
teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a
dolgon.

– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még
Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy
motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy
imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett
Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra.
Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet
szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott
imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem
is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát,
kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak
születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.

A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s
folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.

Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra
ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti
alá.

– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog
ez így tartani?

A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:

– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet
legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi
frigyünket.

E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem
szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur
tája felé, a hol az örege lakik.

Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még
télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!

Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó
frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is
adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és
szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott
fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal
megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani
s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor
végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki,
ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.

Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a
czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki.
Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz
a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.

Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség,
felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához,
jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt
hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért
s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt
lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű
kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a
megállapítására, hogy ők ébren vannak.

Ez így ment egész Jekaterinburgig.

Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az
Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és
teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül,
küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel,
tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő
erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a
civilisált Irkutzkban; átkelés a Bajkál tavon; átmászás a dauri
hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely
Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva,
leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg
keresztyén hitre térése óta.

No, és találd ki, hogy mire való volt az egy esztendői időhaladék?

Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az
orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur
vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s
Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e
szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van
rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog
uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a
melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja
jutalmazni a czár az ő hiveit…

– No! és az atyai áldás? sürgetőzék Nikolajevics Iván.

– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely
napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is
átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába,
azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy»
van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben,
feltámadásomban. Amen.

A többit nem mondta.

. . . . . . . .

Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba
jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá
még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater
megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát?


IV. TALAPÓR KHÁN.

Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő
görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?

Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon
hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig
elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.

Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már
az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe
azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a
paripával és a rabnővel.

A jó Kharimante vándor dervisektől hallá ezt a történetet.

A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó
körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol
szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával,
ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga
előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül
el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az
orosz czár országa.

Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat
legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a
veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.

A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől
rájuk adott gunynév.

Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének
csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.

Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha khán, a törgauták
fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.

A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat
besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a
kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe
áttérítsék.

Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért:
nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja
megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden
gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy
nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig
félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh
népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer
törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.

Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a
kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.

Ivadékei nagy tiszteletben részesültek Szent-Pétervárott.

A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz
hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni
hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában
itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot,
hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén
pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott.
Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a
sátorba.

A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e
palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem
függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros
ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, máskor annál
ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A
pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de
eleget tesz mind a kettőnek.

Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt
kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a
tájról?

Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte
tenni holnap.

Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és
mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.

Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg,
melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni.
A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a
miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek,
mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha
gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva
a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek,
kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab
fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már
csecsemő korában lovagolni tanul.

A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s
elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz
sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz,
tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban
főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító
italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára,
fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva,
négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták
gyermekeiket.

Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat
szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve
hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból
kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a
meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a
lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra
eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt
a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj
csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt
a láthatárról, mely útjokat jelölte.

– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!

A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.

Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban
megtudhatod.

Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák
tisztet Asztrakánban.

Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért
és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai
ólombányákban.

Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök
fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen
hozzá, tőle bucsut venni.

– Mit tehetünk érted, öcsém? kérdé az egyik bátya.

– Azt ti nagyon jól tudjátok. Felelt az öcs.

Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén
keresztül lőtte vele.

– Köszönöm! mondá a haldokló.

… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz
alattvalóknak.

… Milyenek lehetnek még azok, a kik elmentek előlük!

A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az
előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb
pihenőt egy helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig
észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték,
hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s
mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a
nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren
befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik
nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig
nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a
nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat,
a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek
mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a
pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a
Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak.
Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete
csontnak.

Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá
áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott
velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv
a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a
folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk
a földet.

Mégis előre haladtak.

Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy
tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör,
mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem
maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a
hógörgeteg.

Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs
tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor
eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint
útbaigazíták.

Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.

Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld
pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan
vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s
fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg
hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a
százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.

Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a
nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi
kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt
az ő elhagyott hazájuk.

Az ismét kebelébe fogadta őket.

Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet
visszavándoroljon atyái őshazájába.

Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a
testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező
paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.

A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s
nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.

Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik
apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz
szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se
vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok
népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal
kényelmesebb.

S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett
férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol
országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek
megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.

Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék
örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha
tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is
fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere
által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász
megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a
másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni,
és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon
ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a
palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik
az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek,
még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy
csináljanak a fűmagból kenyeret.

Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen
népekre.

S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen
földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.

Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő
foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak
és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami
munkában találtassék.

Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy
az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik
vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az
otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a
neve, s ember és állat van beléjük fogva.

Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már
nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább
keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes
helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se
chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.

Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar
felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a
nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?

Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású
folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre,
a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre,
nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy
zöld fűszál.

A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni
kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni
kellett az embernek is.

Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e
sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az
ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».

S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt
összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól
kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták,
aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított
elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni.
Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik
a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között
meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.

Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh,
az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már
csak bogarakra vadászunk seprüvel».

S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast
keresni.

Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek
felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét
visszakerült elhagyott rokonaihoz.

Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk
nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott
szavakkal.

Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.

Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került
vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló
világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy
ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből
viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre,
mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.

Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek,
vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?

A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot
megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert
ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki
birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos
Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi
magát emberektől megtaposni.

A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás
országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba
belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is
odament, onnan soha vissza nem tért.

Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a
neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az
arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s
lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.

Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.

A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától,
úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely
hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen
hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen
kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved,
elvész.

Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a
vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló
lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.

E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem
találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott,
de az énekesektől hallott felőle regélni.

Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta
nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott
vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét
járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve:
«dzsiggetáj».

Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő,
vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a
szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az
oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.

S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és
szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.

Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a
dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki
indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel,
széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.

Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját
fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már
közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt
meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s
elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az
elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle.
A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt
keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök
hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek
belépni.

Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér
házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő
fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét
ház mellett patakzott egy forrás.

Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás
vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.

A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór
éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a
chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.

A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a
rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi,
egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e
gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».

Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei
völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott
van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett
a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg
nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert
ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja
a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon».

E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol
vadászkedvét kielégítheti.

S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre
tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új
titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.

Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek
(tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült
időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti.
Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró
vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el
télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik
vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.

Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg
megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország
folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.

Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok
csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a
miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak
emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra
hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a
megfogyatkozás.

Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy
sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta
nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő
ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes
vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és
halott város.

S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem
beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat
tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.

Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a
világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a
vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még
most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik,
hadvezéreik, tudósaik voltak.

Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből
készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a
jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a
fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.

Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak,
nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s
halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.

Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal,
egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon
egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha
összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak
meg fekete.

Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha
nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét,
tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy
gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.

Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk:
ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.

Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák
sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat
annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre,
melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a
csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást
megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.

Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is,
mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen
csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.

Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával
kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban,
valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.

Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível,
a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán
Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.

Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek
a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket
megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték
fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a
mézüket.

Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van,
bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek»
már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve
viselik.

Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy
ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.

A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel
magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi
szultánt választ.

A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az
«ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a
fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár
fővárosát, elhatározták országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek
Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek,
tizenötezeren.

Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk
azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért,
mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az
asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a
marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez
még emberkorából való s azt nem eszik meg.

A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet,
elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek
hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön,
hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy
elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére
s rendesen el is riasztják.

Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje,
nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint
az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a
medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta
mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják
és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más
medvét választanak meg istennek.

Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg
valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a
vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a
bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik,
s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy
birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a
barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül
vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott
a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a
hust nyersen eszi.

Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A
lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak
a rossz szellemek laknak.

De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van
még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.

S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy
országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik,
minőket ő soha nem látott életében.

S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és
lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s
csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A
dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól
védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon
sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók
a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas
gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a
fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.

S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek
s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta
azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely
gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya
füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.

S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind
azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a
folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól,
mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz
forralná.

És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak
rábámulnak: hát ez micsoda vad?

Itt nem lakik ember.

Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt
bizonyítják a hátrahagyott nyomok.

Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek;
most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant
kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos
süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és
emberalakokkal.

Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját,
hitványát halomra szórva hagyták ott.

És sátoraik nincsenek már sehol.

A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet
látni, élő ember hirdetőjét.

Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön
keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű
állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és
mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől
elbuvik.

Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a
mélyén egy «giráj»-ra.

A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a
Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s
a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint
tartott vásárok jelzője.

A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az uti lapu és a csalán.

Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.

A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta már a folyondár, a
mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve
keresztül-kasul fonódott indákkal.

Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált
egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.

A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne
térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha
tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne
üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme
Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben
egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz,
mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin
Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe
szorult béka.

A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett
kimondani a «mendumur»-t.

«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez
tartozzanak, egymásra ismernek.

A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre
visszamondá a «mendumurt».

Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az
élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat,
gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt
megáldotta s vendégül ott tartá magánál.

Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.

A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a
saissánok tudnak egymással beszélni.

Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak
mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok
«karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat.
Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a
többi világtól elválasztva.

Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú
összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül
hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer
mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden
ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér
Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép
ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az
egész földnek azon kívül.

A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a
meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az
emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet
eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret
szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s
tetszik neki a rabszolgaság.

A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket
mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az
elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek
maradtak erdők és mezők.

Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa
és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei
birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki
a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a
szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy
gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből,
fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott
és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.

Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt
ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla folyamok közötti lakhelyét s
azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit
minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.

A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó
törgauták sorsát.

Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban
élnek?

«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő
ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és
az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.

És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl
ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év
alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára
három hold megtelése alatt.



NEGYEDIK RÉSZ.


I.

A Lámák végig hallgatták a hazatért regéit, s akkor azt mondták neki:

– Hazudsz!

Akkor aztán Zikohór saissán előkereste iszákjából igazmondásának
bizonyítékait. Az argali juh tülökszarvát, a pézsmaállat ambragubóját, a
kiói madár farkatollát, a mindenszínű drágaköveket, az idegen fák
hullatta diókat, s végül a mindennél erősebb tanúbizonyságot, az «orkind
zsit». A mi, mint tudva van, egy széles bőröv, teleaggatva lecsüggő
bálványképekkel, s kiczifrázva vadállatok és szörnyetegek alakjaival. Az
orkindzsit csak a Lámák készítik, s igen nagy kincsekért osztják
fejedelmeknek, vagy igen nagy kegyelemből azoknak, a kiket fejedelmekké
akarnak tenni.

E beszélő tanújeleket meglátva, azt mondák a Lámák a saissánnak:

– Loptad!

Mert a Lámák (papok) mind czinkostársai voltak a mongol fő Lámának, a ki
a törgauta népet nem akarta a maga markából kiszalasztani s más Láma
hatalma alá kerülni, s különösen nem kivánta, hogy egy ilyen nagy vándor
horda az ő «örök béke uradalmán» keresztül vonuljon seregével egyben.

Zikohór pedig ezt mondá a Lámának:

– Meg fogjátok látni; a Tuptsin Láma megmondá, hogy ha a törgauták el
nem akarnak menni a Góbi pusztáról, maga a föld fogja őket lerázni a
hátáról.

És bekövetkezett, a mit jósolt. Nem sokára oly földindulás támadt a
sivatagon, hogy a kútakból kiömlött a víz s színig teltek homokkal, és a
hegyek meghasadtak s elkezdtek vándorolni s a tavak eltüntek a
helyeikről.

Ekkor átlátták a törgauták, hogy a saissán igazat mondott s többé semmi
sem tarthatta őket vissza, összegyültek a giráj mellé, a főlámájukat, a
ki az elköltözést ellenezte, befalazták a girájba, csak a fejének
hagytak egy lyukat, a melyen keresztül etetni lehessen a szent embert.
Az pedig még a lyukon keresztül is fenyegetőzött, hogy ha a «haragos
isten» hegyeihez mernek közelíteni, az majd lerohan rájuk és pozdorjává
töri őket.

S a jóslat be is teljesült, mert a mint a vándorútra kelő törgauta had
az «arany hegy» lábánál összetalálkozott az útját elálló mongol
sereggel, egyszerre oly vihar rohant alá a hegyekről, a minőt csak egy
megharagított isten képes támasztani.

Ámde a haragvó isten nem a törgauták ellen fordult, hanem ellenségeikre
támadt, a mongolokra, oly homokzáport vágva a szemeik közé, hogy azok
feledték a harczot, hátat adtak rémültükben s elfutottak a törgauták
elől. A Dalle Isten, dzsiggetáj paripáján száguldva, elfujta a
csatatérről az egész mongol tábort. Így szokott a hadisten harczolni a
sivatagon, ha felharagítják.

E diadal után a törgauták kikiáltották Zikohór saisszánt vezérüknek s az
elvezette őket három holdmegtelés alatt a fekete folyam országáig, a mit
a Tuptsin Láma az ő népének ajándékozott; a mi tele van őrzetlen
nyájakkal, szedetlen gyümölcscsel, megtaposott drágakővel, s a hol nem
lakik ember s a mit még nem fenyegetett ellenség sehonnan.

Húsz esztendő mult el, hogy a törgauták vándor előcsapatja megtalálta az
első mandzsu «obon»-t a fekete viz mellett. Obonnak nevezik azokat a
kőhalmokat, a mikkel a nomád népek meg szokták jelölni azokat a
vidékeket, a miket a magukénak tartanak. Mikor egy ilyen vidéket
elhagynak, az onnan eltávozó nép apraja, nagyja, hajít a dombra egy
követ s a kőhalom így nő magasra.

Ez idő alatt folyvást Zikohór khán uralkodott felettük, bölcsen és
eszesen intézve országa dolgát.

Az elhagyott girájok környéke újra megnépesült felczifrázott jurtákkal,
a gazdag legelőket ellepték a gulyák, ménesek és nyájak; s a fekete
folyamon chinai és japán hajók kezdtek járni, cserébe hordva a törgauták
terményeiért fényes szöveteiket.

Hanem ez idő alatt kezdték a törgauták észrevenni, hogy onnan felülről,
észak felől, nyomja őket valami.

Még nem tudták, hogy mi az?

Fölöttük lakott a moszkó!

Hetven esztendeig futottak előle a messzeségbe s a hetvenedikben megint
odataláltak a szomszédságába. Olyan szörnyű ország az.

Csak a határmutató obonok választották el őket egymástól.

Azonban itt e világrészben a moszkó még nem volt olyan hatalmas, hogy
erőszakkal és nyiltan támadhatta volna meg őket.

Mindazok az apró-cseprő népfajok, a miket Zikohór khán, még mint
saissán, kóboroltában megismert, a fehér czár alattvalói. Ezek között
legerősebb a tungúz.

A tungúz is állattenyésztő nép, mint a kalmuk; csakhogy az ő állatja
egyetlen egy: az irám.

Az irám az ő tehene, a mit fej; a juh, a mit megnyír; ökre, a mit
szánjába fog; lova, a mit megnyergel, és vadkorában szarvasa, a mire
vadászik. Az irám az ő életfentartója.

S az irám az a csodálatos állat, mely ennyi szolgálatra engedi magát
használtatni s még sem kér a gazdájától enni soha. Ló, birka, tehén azt
akarja, hogy télen takarmánynyal tartsák, vagy letereljék olyan vidékre,
a hol zöld legelő van; az irámnak pedig vannak jó lapátvégű szarvai,
azokkal ő fellapátolja a havat, s megkeresi a maga táplálékát. Ez a
tápszer a zuzmó (lichen). Az a virágtalan lopvanősző, a mire nézve nincs
se tél, se nyár; a hó alatt is nő, s a nap alatt se virágzik, a mi olyan
keserű, hogy azt semmi fűpusztító állat meg nem ízleli, még ennek a
számára is alkotott a teremtő egy állatot, mely azt szeresse. Az irámnak
nem kell más, csak a zuzmó, s a zuzmó nem kell másnak, csak az irámnak.

A tél az Amur vidékén is meg szokta hozni a havat, s mikor az belepi a
mezőt, a törgauták lejebb huzódnak nyájaikkal a déli vidékre, a hol
erdők vannak, az állat könnyen kitelel.

Akkor aztán, a hogy elhagyta a téli vidéket a ló, teve és ökör: leszállt
bele az irám. Előbb a vadirám, a melyre vadásznak; azután a szelíd, a
melyen vadásznak. A tungúz megtelepedett, az irám felkereste a zuzmót s
mind a ketten jól otthon érezték magukat.

És aztán a tungúz megtette azt a ravaszságot, hogy felszedte a kalmuk
határdombjait s az egész kőhalmazt messzire, napi járó földre lehordta,
ott rakta le neki az obont.

Mikor aztán elolvadt a hó, a télre nyomban jött a nyár, a tungúz megint
visszament irámjaival együtt a maga nyirfatermő országába s a törgauták
újra fölvonultak: ezek bámulva vették észre, hogy az ő obonjaik
vándorolnak. Az országuk évről-évre szűkebb lesz. A határt valaki
folyvást tolja előbbre.

Az a valaki volt a moszkó.

Nem kellett neki diplomatia, nem kellett neki hadjárat, conventió, mégis
mindig előbbre nyomult. Elég volt hozzá az irám.

Valóságos harcz volt ez az irám és a paripa között.

S a ménnek veszteni kellett. A hólepte vidéken nem verhette ki a betörő
szomszédot a kalmuk a maga birtokából, mert a ló elsüpped a hóban, a
széles talpú irám pedig elfut a szánnal fölötte, s a tungúznak hószánkák
vannak a lábain, csak úgy korcsolyázik a hó tetején, vagy befog tizenkét
kutyát a szánjába, s úgy kutyaszánkázik végig a ragyogó sikon; míg a
kalmuk megreked a hóban a maga paripájával.

Ekkor a vén Tuptsin Láma, ki már akkor száz éves volt, azt a tanácsot
adta Zikohór khánnak, hogy őszszel, mikor a fű megszárad, gyujtassa föl
az egész avart, melyet télire el akarnak hagyni.

Zikohór khán úgy tett; az avart mindenütt fölgyujtották s végtől-végig
leégették a mezőt, mielőtt odább költöztek volna.

És aztán megjött a tél az elhagyott tájra s megjöttek a tungúzok, és
megjöttek az irámok.

De egy hét mulva tungúz és irám, a hogy csak szaladni birt, úgy futott
el az elfoglalt tájról, s feledte az obont odább czepelni.

Mi lelte őket?

Az, hogy az avarfűvel együtt leégett a zuzmó is, s az irám hasztalan
kereste egyetlen táplálékát; nem volt sehol. Futni kellett más vidékre.

Jövő nyáron pedig a leégett mező annál bujábban zöldült ki, a visszatérő
paripák diadalmas nyerítése hangzott végig az ujjászülető pusztán. Mégis
csak a mén verte ki az irámot a csatamezőről végképen; mert az egyszer
leégetett zuzmó ötven esztendeig vissza nem kerül arra a vidékre.

És így a moszkó diplomatia ravaszsága megbukott azon a nyomorúságos kis
lichen növényen, a mit nálunk a gyógytárban árulnak köhögős emberek
számára s egy reszketős fejű vén Láma túljárt az eszén a szentpétervári
állambölcseknek.

Ezen győzelem után bevégezte életét és uralkodását Zikohór khán s a
kíóitollas süveg és a fölszentelt orkindzsi a fiára maradt, a kinek neve
volt Talapór.

Talapór khán komoly, szelid természetű férfi volt, a ki minden
czivódást, bajt szeretett elkerülni; inkább eltűrte, ha bántották, hanem
azután, ha egyszer benne volt a bajban, akkor annál gyorsabb volt az
elhatározása, s a szelid alamuszi ember akkor mutatta ki egyszerre, hogy
mi lakik benne.

A felesége volt Arizme, Olmán mongol emir leánya, a kit Talapór khán
tízezer lovon, hatezer birkán, kétezer tulkon és négyszáz tevén vásárolt
meg az apjától. Derék asszony volt: megérte az árát!

Ettől született neki egy fia, Irzambek. Ez volt Talapór khán büszkesége.
Azt maga tanította lovagolni, vágtató ló hátáról visszafordulva,
kézíjjal czélba lőni. Ennek minden öltözetét maga a fejedelemnő Arizme
varrta és himzette; a Buddhavallásra pedig a vén Tuptsin Láma oktatta.

Tehát igazi fejedelmi nevelésben részesült.

Talapór khán azt akarta, hogy a fia szokjék hozzá a fejedelmet ékesítő
bátorsághoz, a mit a veszélyek edzenek meg. Elhordta őt magával a
vadászatokra a Sachalim Ula vidék dúvadai ellen.

Két ilyen, harczraméltó fenevada volt az erdőknek, az egyik a fekete
medve, a melyiknek ott fehér örv alakú folt van a nyakán. Ezt kelevézzel
szokták megtámadni; de Talapór khán azt is megtette akárhányszor, hogy
hosszú késével kezében, birokra ment a medvével s úgy szúrta azt szíven.
Ezt azonban még nem engedte Irzambéknek megkisérteni. Ahhoz nagy hideg
vér kell.

A másik dúvada az Amurvidéknek a «sokatevő». Csunya, idomtalan állat,
széles, vastag fejével, sunyi gonosztevő pofájával első tekintetre
megvetést költ maga ellen. Falánk, egy egész ökröt meg bir enni. Maró
bűze van, mely közellétét elárulja. A mellett gyáva, pedig iszonyú erős,
s állkapczája oly erővel bir, hogy fogaival a vaslándzsát ketté tudja
harapni. De csak akkor védi magát, ha üldözőbe veszik s méregbe jön. S
minthogy a nyil és lándzsa kemény bőrének nem sokat árt, parittyával
szokták egyetlen érzékeny részét, a fejét megostromolni s vasbunkóval
verik agyon.

Egyszer az történt, hogy az éjszaka Irzambéknek a kedvencz paripáját a
pányváról ragadta el valami dúvad s elvitte az erdőbe. Senki se látta,
éjjel volt, a pásztorok aludtak; nem tudták megmondani: medve volt-e
vagy sokatevő?

Most már azt kérte Irzambek az atyjától, hogy hadd legyen neki is szabad
ezen gonosztevőn boszút állni, személyesen s késsel leszúrni, ha medve,
bunkóval leütni, ha sokatevő.

Talpóra khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen
fogja letenni a vitézi próbát a vadállat elleni harczban; az ifjú derék
legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott
fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő dúvad, annak
Irzambek fejedelemfi majd meg fog felelni.

Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyetlen fiát s alattomban
megbizta a szolgáját Tekuszt, Irzambeknek gyermekkori játszótársát, hogy
mindenütt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna,
segítségére siessen.

A dúvad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, a hová a
vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt
mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután, a
hogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Irzambek fogta az
egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg nekipirult
orczával lépett be a sűrűbe, a hol a fenevad lakott.

Lehetett hallani a sűrű bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai
közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő
vadászsereg nagy zajára.

Rövid időn Irzambek herczeg futva rohant vissza a bozótból. Arcza nem
volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés,
se buzogány, azokat eldobta.

– Az én fiam megszaladt! ordítá dühösen Talapór khán, s azzal leszökött
lováról s fogta a hosszú szijostort, azzal rohont a fiának. Kés nélkül!
Buzogány nélkül! Diadal nélkül! Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz!

Most azután Irzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a
bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a
korbácscsal. De alig volt Irzambeknek a kezében a fegyvere, egyszerre
csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott áll előtte.

Ez nem volt se medve, se sokatevő; hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy
idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél
öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt
fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok.
Fölnyitott álkapczája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a
vadkan agyara; vörös karikájú szemei zöldes-sárga haragtűzben égnek. S
kigyóalakú farka oldalait korbácsolja; teste rőtbarna sávokkal van végig
csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. Ez a
királytigris.

De ha királytigris volt is, Talapór khán mégis a szeme közé vágott
hosszú szijostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki
előtt az ő fia arczra bukott és fegyvereit elejté.

A korbácscal megütött tigris e perczben hátra vonult és hasra lapult; de
úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s
az alatt azt válogatva, hogy melyikre rontson, az apára-e, vagy a fiura.

De mielőtt elhatározta volna magát, a hű Tekusz kétségbeesett ordítással
rohant előre s kopjáját ráhajítá a fenevadra. A hegyes vas csak
fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszúját mégis a megsebző ellen
vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán s átharapta az ember
nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá
azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez
hasonlatos morgást hallatva, nézett széjjel néhány pillanatig a
körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant
prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, a
minek a haragjától minden paripa megfordult és elfutott a bozótból és
futott oly messze, a mennyire ez a hang üldözé, s az elhangzik
mértföldnyire.

Ez volt az az ellenség, a kivel a kalmukok nem birtak.

A nyil, kelevéz ezt meg nem öli: nekik pedig más fegyverük nem volt. Az
önlövő gép, a mivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem
használt semmit; mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem
lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után
nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba
belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a
lovast, a lovat ott hagyja s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű
ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghuzza magát
s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt.

S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmuk telepekből mindenünnen
jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadak pusztítják a
népet és a nyájakat: senki sem tud ellenük tenni.

A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az
erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak
és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák.

Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végig
száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával
rettegésben tartott mindenkit.

Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s a
hol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is.

Talapór khán ez ellen az ördög küldte ellen nem tudott semmi segítséget.
A Lámák új áldozatokat indítványoztak a bálványnak, de az vagy nem birt
a tigrissel, vagy egyetértett vele.

Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig
sunnyogott a khán csordája előtt is; fel sem véve a jurtákból felé
röpített nyilakat.

Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a
földet a farkával s koronkint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy
őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját.

Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egyforma kalmuk jurták alkottak,
egy magányos férfi közeledett lóháton.

Öltözete idegen volt, sürű szakállú, szőke hajzatú arcza mutatta, hogy
nem e népből való.

A jurták nyilásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg
gyorsan, és fusson, a hogy csak tud; ott fekszik a tigris!

Az idegen pedig, a helyett, hogy megrettent volna, levett a válláról
valamit, a mi hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az
arczához szorítá, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrásra készülő
dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőből tűz lobbant ki, füsttel
vegyest, azt nagy dörgés követte; erre az óriási vad nagyot ordított és
nagyot fordult, azután megint felszökött s egész rettentő dühével rohant
a lovas férfira. Az pedig még egyszer felé irányozta a lyukas csövet;
még egy tűz lobbant ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási
szörnyeteg a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlenül
fetrengve, mint egy eltaposott féreg.

A férfi pedig megczirógatta lova nyakát, mely sem a tigris-ordítástól,
sem a dördüléstől még csak meg sem szökkent.

Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az idegen elé.

Talapór khán maga volt az első, ki a jövevény kengyelvasát tartani
előjött, a míg az leszáll a lóról; s nyakába borulva, testvérének
nevezte őt, ha ugyan nem Buddha küldötte egyenesen az égből.

Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmuk nyelvet. Elmondta, hogy ő az
orosz czár alattvalója, neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy
derék szomszédait, a nemes törgauta népet megismerje.

Azok tejben-vajban fürösztötték a hősi vendéget, ki őket legnagyobb
ellenségüktől megszabadítá, az pedig nem késett őket felvilágosítani,
hogy hőstettének eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesített
lőfegyver, mely biztosabban lő, mint a kézijj és halálosabb sebet okoz.
Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze van az orosz czárnak annyi, a mennyi
férfi, asszony és gyermek együtt véve lakik a Sachalim Ula országában.

És ha kivánja a khán, az orosz czár igen szivesen fog küldeni elegendő
számú olyan vitézeket szomszédai oltalmára, a kik az őket pusztító
vadállatokat innen kiirtsák; sőt azt a kegyelmet is éreztetni fogja
velük, hogy ha maguk a nemes törgauták is óhajtanak e tökéletes fegyver
gyakorlatába beoktattatni, azoknak a számára a saját vitézei között tért
nyit s ellátja őket saját nagylelküségéből fegyverrel és lőszerekkel.

Lehetett volna-e e megmérhetetlen nagyságú kegyelmet arczra boruló
hódolat nélkül fogadni?

A Lámák és a népénekesek ugyan emlegettek valami törgauta ősök hajdani
történetéről, a kiknek már egyszer torkukra forrott az orosz pártfogás;
de azóta az idők változtak, a haza is más világ szélére lett áttolva:
száznegyven esztendő utáni ivadék másképen gondolkozik már. Talapór khán
nagy örömmel fogadta az ajánlatot, hogy eleinte a hatalmas szomszéd
vitézei jőjjenek be az ő országába s minden nagyobb telepen szálljanak
meg, és segítsenek a tigriseket kiirtani, később pedig az ő válogatott
vitézei is menjenek ki a czár városaiba, a tűzfegyverrel bánást
megtanulni. Meg volt ezért az a gyönyörüsége, hogy Irzambék herczeget a
legjobb lövészszé idomulni látta, a ki most már nem futott el a bozótból
többé; hanem rendesen haza hozta a tigris bőrét a vadászatról. Azok a
diadaljelek ékesíték a sátorát köröskörül.

Egyszer, mikor a lakoma végén együtt nyakalták a tömlőből a jó karczos
kumiszt, a mit maga a drága Arizme készített, Irzambek fejedelemfi azt a
furfangos kérdést intézte kedves vendégükhöz:

– Ugyan mondd meg, te Tseremikoff, hogyan lehet az, hogy mink már eddig
megöltünk legalább ötven «márét», (így nevezték el a kalmukok a tigrist:
«parancsoló»), de azok mind nagy felnőtt öregek voltak. És soha egyetlen
egy kölykét nem találtuk járunkban-keltünkben, a hogy lehet találni a
medvének, a sokatevőnek ijátfiját. Hogyan támad itt nálunk a «máre», ha
nincsen fia?

Tseremikoff e szóra megtaszítá Talapór khánnak a vállát.

– Hallod-e ezt, fejedelem? No mondhatom, igazi fejedelmi ész lakik a te
fiadban! Mert ilyen messzelátó bölcseség, ilyen mély belátás ritkaság
egy fiatal embernél. Ebből még nevezetes uralkodó lesz! Igenis, Irzambek
herczeg, nagyon jól tapogatózol. Itt van a dolognak a bibéje. Hogyan
lehet az, hogy az Amur balpartján tigrisek laknak? Mindig csak felnőtt
tigrisek, kölykek soha. Holott a tigrisek hazája Bengál, a honnan a
tigrisnek csak egész Chinán keresztül lehetne idáig hatolni, egy nagy
népességű birodalmon át, vagy pedig úsznia kellene a tengeren olyan
messzeségre, a mi egy czethalat is kipróbálna. Én fel foglak téged a
felől világosítani, hogy mi módon kerülnek a tigrisek a ti országotokba,
ha rászánod magadat, s nem restelled a fáradságot és a veszedelmet.

Irzambek herczeg rászánta magát mind a fáradsággal, mind a veszedelemmel
szembenézni, hogy országának ily nagy baját kipuhatolja. Tseremikoff
azonban nem engedte meg, hogy a saját népéből vigyen magával valakit
kiséretül, neki egyedül magának volt szabad a titkot saját szemeivel
meglátni.

A Sachalim Ulán ketten egy nyirfahéjcsónakba szállva, éjnek idején
leereszkedtek a folyam mentén, nappal elrejtőzve a szigetek berkeiben,
egész a folyam torkolatáig, a hol a tenger kezdődik. Ott azután sátort
ütöttek és rejtve tartották magukat több napig, annyira, hogy még tüzet
sem raktak, nehogy a füst elárulja őket.

Tseremikoff ez alatt egy hosszú csövön keresztül nézegetett gyakran a
messzeségbe, a melyiknek mind a két végén üveg volt. Egyszer aztán azt
mondá: «megvan! ez az!»

Irzambek is arrafelé nézett: éles szemei voltak, valami füstöt vett
észre a tengeren.

– Valami pásztortűz ég a vízen, mondá.

– Nézz e csővön keresztül, szólt neki a vezetője.

Irzambék a távcsőbe nézett s ezt mondá:

– Egy nagy csónak, a mely pipázik.

Később, mikor ismét belenézett s meglátta, hogy a nagy csónaknak kerekei
is vannak, ezt mondá:

– Egy vizi szekér, a melybe bizonyosan nagy tengeri lovak vannak fogva,
azok huzzák.

A vizi szekér egyre közelebb pipázott, utoljára az Amur torkolatánál
horgonyt vetett s akkor aztán azon a varázsló csövön keresztül olyan
közelre hozta azt Tseremikoff, hogy a hajó födelén járó-kelő embereket
is ki lehetett venni, hogy mit csinálnak?

A hajó hátuljában volt elhelyezve tíz ketrecz, rácsajtajaival a tenger
felé fordítva mind. A hajósok felhuzták az egyik ketrecz csapóajtaját s
arra a ketreczből egy roppant nagy hímtigris szökött bele egyenesen a
tengerbe s aztán feltartott fővel úszott a part felé, míg egyszer elérte
az Amur torkolatát ellepő fatorlatot, s arra kikapaszkodva, felemelte a
fejét s torkát eltátva, nagyot ordított. A távcső oly közel hozta a
dúvadat, hogy Irzambék a puskáját ragadta fel s csak azután bámult el,
mikor a távcsőtől elkapva a fejét, nem látott maga előtt semmi tigrist
és nem hallott semmi ordítást.

– Csak nézd tovább. Még több is jön, mondá neki Tseremikoff.

Irzambek a távcsövön át tíz darab tigrist látott a tengerbe ugrálni a
hajón levő ketreczekből, a mik mind kiusztak a partra. Ezt elvégezve, a
vizi szekér megint tovább füstölt a tengeren.

– Már most lássunk az evezéshez, hogy a tigrisek utól ne érjenek minket,
sürgeté a bámuló herczeget Tseremikoff.

– De hát magyarázd meg nekem, mi volt ez, a mit én most láttam ezen a
bűbájos csövön keresztül, ha nem káprázat?

– Ez bizony valóság volt. Így szállítják ti nektek a «márékat» messze
földről, heves Indiából a Sachalim Ula torkolatáig hajó hátán, szép
kinőtt példányokban.

– De hát kik szállítják azt, és mi okból?

– Azt bizony egy olyan nép cselekszi, mely a tigrist imádja Isten
gyanánt, a hogy imádják az osztyákok a medvét. Ennek a vallása azt
parancsolja, hogy a saját istenét minden országban meghonosítsa s más
népek rovására táplálja, nehogy az otthoni híveket falja fel mind.

– Rettenetes vallás! Miért nem pusztítják el ezt a népet?

– Mert nagyon hatalmas. Vele csak egyetlen egy nemzet mérkőzhetik meg:
ez a moszkó. A tigrisimádó népnek a neve: az «angol».

Irzambék herczeg most már szíve mélyéből meggyűlölte az angolt és annál
jobban megszerette az oroszt.

A jámbor vadfejedelemnek nem volt elég ösztöne kitalálni, hogy a mit
látott, az ugyan igaz, hanem a kik az ő országát ezzel a szép ajándékkal
ellátják, azok maguk a moszkók, a kik a tigrisvadászat útján jutnak
hozzá, hogy az Amurvidék lakóinak országában, mint pártfogók
letelepüljenek s ott befészkeljék magukat. Ők szedetik össze az anami
királyságban a tigriseket, a honnan a legszebb példányok kerülnek az
európai állatseregletekbe s ők eregetik azokat el időről-időre a jámbor
kalmukok új hazájába.

S a következő évben már láthatott Irzambek herczeg egy egész hatalmas
orosz hadi flottát az Amuron végig füstölni s hallhatta a rézcsövek
dörgését, a mikkel Muravieff az Amurról minden angol, franczia és chinai
hajót kiparancsolt.

Ez ugyanabban az évben történt, a melyben Oroszország a keleti háborút
megindította az ozman birodalom ellen. A moszkó ráért még akkor is, a
midőn Európa három nagyhatalmával kellett megküzdenie a legnehezebb
harczot, Ázsiának egy másik nagyhatalmától elvenni egy egész országot. A
világ figyelme most épen másfelé volt elvonva.

Mert az Amur vidék nem volt a senki országa, hogy azt a Tuptsin Láma és
a Buddha isten csak úgy rövid kézből elajándékozhassák akárkinek. Az a
mandzsuk országa volt, s miután a mandzsuk mind bementek Chinába
uraknak, s az ő fejedelmeik lettek chinai császárok, természetes, hogy
elhagyott hazájuk China tartományává lett. A szolga lett az úr s az anya
lett a leány. Az Amur vidék birtoka fölött erős harczai voltak már
Oroszországnak Chinával, s ránézve mind kedvezőtlenül ütött ki, a
mandzsu harczosok meg tudtak felelni a kozáknak. Más úton kellett hát
őket megkerülni.

Irzambék herczeg e felfedezéstől fogva dühös ellenségük lett az
angoloknak.

Arra a kérdésére, hogy hol találhatók ezek a tigrisimádók? azt a választ
nyerte Tseremikofftól, hogy «mindenütt a földön». A hol csak a moszkónak
ellensége valaki, az mind angol és – tigrisimádó.

A mellett annyira telebeszélte a fejét a fiatal fejedelemnek az orosz
czár hatalmával, a szent orosz birodalom dicsőségével, Szentpétervár
pompájával, hogy annak nem volt nyugta többé az apai sátorban. Arra
unszolta Talapór khánt, hogy engedje őt felmenni Szentpétervárra, s
hódolatát a törgauta nemzet nevében átadni a hatalmas védelmezőnek.

Talapór khán erős kezű, de gyönge szívű ember volt: egyetlen fiától nem
tudott semmit megtagadni. Beleegyezett, hogy menjen hát el a czár
fővárosába s jelentse ki népe hódolatát.

– Ha Irzambék úgy kivánja: legyen úgy.

Tseremikoff azonban felvilágosítá Talapór khánt a felől, hogy Irzambék
herczeg nem beszélhet a czárral máskülönben, mint ha ő maga is már
uralkodó fejedelem, a kinek a szava egyenlő a czáréval. Mert
szemtől-szemben egy uralkodóval csak egy másik uralkodó beszélhet, más
halandónak, hasrafekve előtte, lábcsókolás és hallgatás a dolga. Azért
fölöttébb szükséges, hogy útrakelése előtt Talapór khán Irzambek
herczeget emelje magához trónra s tegye őt uralkodó társává.

Talapór khán abba is beleegyezett.

– Ha Irzambek úgy kivánja: legyen úgy.

És azzal átadta a fiának a kiói-tollas süveget és a szentelt orkindzsit,
a fejedelmi investitura jelvényeül.

Tseremikoff még olyasmit is emlegetett, hogy jó volna Irzambék
herczegnek valami irott meghatalmazást is adni, a mivel megjelenését és
kijelentését kellőleg legitimálja.

Erre Talapór khán nagyot bámult Tseremikoffra.

– Hát chinai butorfestő vagyok-e én, hogy te neked mókus farkkal
ákombákomokat mázoljak halhártyára? Hát nem odaadtam-e fiamnak az
orkindzsit? Nem láthatja-e, a kinek szeme van, mindazokat, a mik arra
fel vannak vésve, és a mik arról lecsüggnek? Ez a ló, ökör, teve nem azt
jelenti-e, hogy az övé minden, a mi ez országban él és mozog? az egymás
mellett fekvő ember és kutya pedig azt, hogy ez a nép neki tartozik
hűséggel? A nap és a hold nem azt mondják-e, hogy az ő dolga az
uralkodás? a kard és nyíl pedig, hogy a hatalom az ő kezében van? A
repülő madár nem a szabadságot jelenti-e, a miben a törgauta nép él? Ez
a félgömb nem a fejedelmi sátor? Hát ez a háromszög nem a Buddha
girájja? S vajjon tagadná-e valaki, hogy ez a lecsüggő rézalak a jó
Isten képe? S ez a másik a négy szarvával a rossz istené, a kik mind a
ketten az adott szó megtartása fölött őrködnek? s hogy ez a lovas alak a
had istene: Dalle? ez a halat nyergelő alak a termékenység és a vízek
istene? Hát hiszen a kinek szeme és ép esze van, az jobban megértheti
ebből azt, hogy Irzambek a törgauták fejedelme, s a mit kimond, az
fejedelmi szó, mint ha én egy kaszás póknak kitépem a hat lábát, azokat
belemártom festékbe, s aztán eleresztem egy fehér lapon, s a mit azok
összerugdaltak, arra azt mondom, hogy «írás!»

Tseremikoff megnyugodott a khán biztosításában, s följegyzé annak a
szavait az irótárczájába.

Hanem most meg Talapór khánnak támadt egy nehézsége.

A törgauták fejedelmi tevebőr szőnyegére nem ülhet olyan férfi, a ki még
nőtelen, vagy eljegyezve nincs. Irzambek herczegnek addig, a míg útra
kelne, előbb feleséget kell keresni. S minthogy a nagy kalmuk nemzet
fejedelme holmi aprócseprő fejedelmecskék herczegasszonyaival kháni
jurtáját be nem szennyezheti, annálfogva a feleségválasztás ránézve
nagyon meg van nehezítve. Hol kapjanak most hirtelenében számára
eljegyezhető menyasszonyt, nehogy az a szégyen érje, hogy mikor a czár
ki fogja kérdezni, hány lova, hány tevéje, hány tulka van s végül arra
kerül a sor, hogy hát felesége hány van? nagy arczpirulással azt
felelje, hogy «egy sincs».

E fönakadásból kisegíté a férfiakat a derék Arizme.

– Van az én atyámnak Almun khánnak még egy leánya; az Irzambéknek igen
jó lesz!

– A bizony tökéletes szó. Monda rá Talapór khán. Ha Irzambek is úgy
kivánja, legyen úgy.

Irzambek pedig miért ne kivánta volna? Az anyja is szép asszony volt,
annak a testvére is bizonyosan szép leány lesz.

Keresztyének és mozaisták ugyan ezt rendkivüli dolognak fogják találni,
hogy egy fiú az anyja testvérét vegye nőül, de hát könnyű nekik, mert ők
az életet úgy rendezték be, hogy annak a boldogabb fele még a halál után
következik, de a szegény sivataglakó pogánynak, a kinek a lelke halála
után mókusba és marmotába költözik, nem igen lehet az innenső világon
nagyon válogatni a jóban.

Talapór khán Irzambek herczeggel együtt útra kelt ipa ura a mongol khán
látogatására, s egyúttal leánynézőbe.

Kiséretüket képezte ezer lovas, a kikkel együtt egy pár heti utazás után
fel is találták a mongol khán fővárosát, melynek nem volt állandó
tartózkodási helye.

Irzambek herczeg a kiszemelt menyasszonyban minden tökéletességet
feltalált. Gyönyörű karcsú termet volt, oly eleven és rugékony, hogy
földről fel tudott ugrani a nyeregbe, s apjának a legjobb paripáján
versenyt futtatni a széllel; arczszine olyan volt, mint mikor a finom
kormos alma napsütötte oldalán keresztül tör a tündöklő pirosság, szemei
olyanok, mint a szén, a minek a közepe még izzó parázs s fölöttük a
szemöldök pár, mint két vonagló kigyó; gyönyörű pisze orra, lihegő,
táguló orrczimpákkal, gyöngysormutogató piros ajkai s olyan hosszú sűrű
haja, hogy mikor azzal lovon nyargalt, a két karfonat, mint a korbács,
verte a paripa két oldalát hátul.

Hát ez a menyasszony egészen megtetszett Irzambeknek.

Hogy a leánynak tetszik-e Irzambek? Az nem jött kérdésbe.

A leány bizony azt találta mondani, hogy külömb férfi az apja, mint a
fia.

A leány neve volt Ain Kháne.

Hanem ezt a nagy szépséget nem is adták ingyen.

A khán tizenötezer lovat, nyolczezer ökröt és hatszáz tevét követelt
érte khalym gyanánt, a maga részéről fölajánlva a menyasszonynak
hozományul tizenkét öltöző ruhát, egy egész sátort selyem szőnyegekkel,
hat persa szőnyeget, egy teljes chinai theázó készletet, egy ezüst övet,
meg egy aranynyal hímzett tarbust; két sor kláris gyöngyöt, meg két
topáz kösöntyüt és kedvencz paripáját, a minek a szél sem ér nyomába, s
a mi a leány nélkül nem eladó.

Talapór khán alig tudott a menyasszonyi dijból valamit lealkudni s még
egy veresréz bálványt a hozományhoz kicsikarni, a mongol khán nagyon
rátartó volt a leányával. Azt mondta, hogy többen is kérik. Buddhára
esküdött, hogy dzungár szultán Khúz még nagyobb díjat igért Ain
Kháneért; s csak azért adja inkább Talapór khán fiának, mert az apja
régi vásárlója.

Ezzel megkötötték az alkut, Irzambek herczeg megtartotta az eljegyzést a
szép Ain Khánéval, a minek a szertartása az, hogy mind a ketten lóra
ülnek, a menyasszony ölében van egy kis kecskegidó, a vőlegénynek azt
kell tőle elragadni. Irzambeknek sikerült a kecskegidó elrablása s ezzel
bekövetkezett a jegyváltás. A szép Ain Kháne egy pompás, aranynyal
hímzett övet adott Irzambeknek; ez pedig a maga részéről egy gyönyörű
chinai gyöngyös fátyolt a menyasszonyának, a mit a majmatsuni bazárban
száz tevebőrön vett meg Zikohór khán, az öreg apja. S ezzel megegyeztek,
hogy mihelyt Irzambek hazakerül Szentpétervárról, azonnal megülik a
menyegzőt, fejedelmekhez illő pompával és fényűzéssel.

Az eljegyzés után rögtön útnak indult Irzambek herczeg, elválhatatlan
Tseremikoffjával, s nagy kozák kisérettel a tündéri Szentpétervár felé,
biztosítva az apját, hogy onnan minden bizonnyal olyan szép piros
palástot fog haza hozni, és mellé akkora arany rendcsillagot, mint a
minőkkel a dzungár szultán Khúz khán dicsekedik.

Mert Khúz szultán is egyike azoknak a felkent főknek, a kik a hatalmas
éjszaki kolossz árnyékában kerestek oltalmat, szomszédaik ellen. Ezért
kapta azután jutalmul a fentemlített gárderobot.

Khúz szultán nyalka legény volt, kivált ha a piros palástot föltette s
az aranycsillagkeresztet a nyakába akasztotta. Így mutatta be magát a
mongol khán előtt, mikor a szép Ain Kháne kezéért először esdekelt.
Ekkor, mint tudjuk, kosarat kapott.

Azonban Irzambek herczeg alig pihenhetett még meg Szentpétervárott, a
midőn Khúz szultán násznagyai újra megjelentek Almun khán előtt, a
megujított menyasszonyi díjfelajánlást megtoldva még ötezer ezüst
rubellel.

Honnan vette Khúz szultán ezt a sok rubelt? ezt vége felé majd
kitaláljuk; Almun khán fülében azonban ez igen kellemes csengésü hang
volt; mert a sátorozó fejedelmeknél a kivert pénz ritka madár.

Almun khán tehát «megrágta a szijat», a mi napkeleti virágnyelven annyit
tesz, hogy megtörte az adott szavát s visszaküldte Talapór khánnak az
eljegyzési gyöngyös fátyolt, megizenve neki, hogy a leányát mégis csak
inkább Khúz szultánnak adja feleségül; mert ez egy láda rubelt is hoz, s
azonkivül másfél annyi ökröt, lovat s egyéb marhát, mint a mennyiben
Irzambek herczeggel megalkudtak.

Erre a goromba hitszegésre Talapór khán csak annyit felelt, hogy «jól
van».

Csendes természetű ember volt: sót lehetett a hátán vágni, hanem aztán,
mikor egyszer a türelmének az olaja kifogyott, akkor egyszerre úgy
szétrugott maga körül, hogy mindent levert, a mi útjában állt.

Nem szólt semmit, csak kikereste a legjobb tiz paripáját s kiválogatta a
vitézei között a legjobb ezer lovast s aztán a feleségének azt mondta,
hogy elmegy dzsiggetájt vadászni.

Oda pedig nem ment, hanem neki indult egyenesen Almun khán fővárosának a
sivatagokon és rengetegeken keresztül.

Úgy rendezte el az útját pedig, hogy százat-százat a lovas vitézei közül
imitt-amott hátrahagyott, erdőkben, sziklaszorosoknál, sebes folyamok
átjárói előtt, sűrű nádasokban.

Az utolsó százat az Urtán tó egy félszigetére rejté el, s azután egy
maga, minden csatlós, szolga nélkül, elindult Almun khán tanyáját
felkeresni.

Az épen akkor ülte javában leánya menyegzőjét Khúz szultánnal, s nagy
volt az ünnepi pompa az egész sátorvárosban.

Khúz szultánnal azonban időközben valami kellemetlenség történt. Ő
tudniillik, mint igazi jó államgazda és takarékos fejedelem, úgy
gondolkozott, hogy a menyasszonyi hozományul fölajánlott nagy mennyiségü
lábas jószágoktól kár volna a saját országát megfosztani, mikor az
másutt is megszerezhető. Egy éjjel összeszedett nehány ezer vakmerő
ficzkót s azokkal beütött a szomszéd Batyúr szultán birodalmába.

Az ilyen éjjeli rablóhadjáratot «barantá»-nak hijják. A sivataglakóknak
ez egy nemes mulatságuk, s egyúttal tisztességes keresetmódjuk. A
szomszédtól elhajtanak hevenyében tiz-huszezer lábas marhát, s a ki
ellentáll, azt lekaszabolják; asszonyt, gyermeket, ha megkaphatnak, azt
is elviszik.

Tehát Khúz szultán is egy ilyen nagyszerű barantát rendezett, s azt
saját maga vezette, mely alkalommal hadvezéri tehetségeinek teljes
érvényt is szerzett, a mennyiben sikerült elhajtania Batyúr szultánnak
tizenkétezer lovát és hatezer ökrét, de annyiban mégis ő maradt a
vesztes, hogy otthagyott a csatatéren valamit, a mit nem adott volna a
világ minden lováért. A csata hevében tudniillik valami bolond kirgiz
levágta Khúz szultánnak az orrát.

Most azután mehetett orr nélkül a lakodalomra.

Ez nagy boszuság volt.

Khúz szultán azt gondolta ki, hogy a kapott csillagkeresztet a süvegére
akasztja ezentúl zsinórra kötve, úgy, hogy annak az arany fityegője épen
ezt a hiányzó arczrészt takarta el, a mi egészen helyreütötte a dolgot;
úgy, hogy rangjához illő pompával jelenhetett meg a mongol khán
udvaránál, a hol az átadott ajándékok sokasága miatt senki sem ért rá az
orra felől tudakozódni.

A menyegzői hét utolsó napján érkezett meg Talapór khán s még lehetett
része a vendégségben.

A khánnak azt mondta idejövetele okául, hogy ő is visszaadja Ain
Khánénak a jegyül adott vőlegényi övet, s ipának az adott szót, hogy
adósai ne maradjanak egymásnak.

Nagyon szivesen látták, s aztán kinálták, hogy ő is igyék. Meg is tette,
versenyt ivott a khánnal és a szultánnal a savanyú kumiszból, s az édes
tűzitalból, a mit a szultán hozott csobolyóval. Csakhogy ő azt a
ravaszságot tette, hogy a míg felséges ivótársai lelkiismeretesen a
torkukba eresztették le az italt, ő a kobak nyilását a ködmöne
gallérjához illeszté, s oda csorgatta le a drága borszeszt, úgy, hogy
midőn azoknak a fejük egészen megtelt a jó rostopsinnal, ő neki csak a
két csizmaszára lett vele csordultig. Mikor aztán amazok a világról
semmit sem tudtak többet, akkor az egyedül maradt Ain Khánét megszólítá
Talapór khán.

– Ain Kháne! Szebb férfi-e Khúz szultán, mint Irzambek herczeg?

A leány ellökte az öléből az odaheveredett részeg vőlegény fejét, s így
szólt:

– Mikor orra volt is csúf volt; most pedig épen utálatos.

– Ha te akarod, én elszöktetlek tőle s elviszlek az én országomba,
Irzambek feleségeül.

– Én örömest elszöknék veled, csak szerét ejthetném; de lásd, nagyon
őriznek, soha magamra nem hagynak, Khúz szultán mindig vigyáz rám. Jobb
lett volna, ha az egyik szemét ütötték volna ki a csatában. Nézd most
is, pedig holt részeg, úgy alszik, hogy az egyik hajtekercsemet a
markába szorítja.

– Megmondom neked, mit tégy, ha rá akarod magadat szánni. Ma alkonyatkor
lesz a nagy szertartás, a mikor a vőlegény a menyasszonyát karjai közé
ragadja, elfogva őt a kecskegidóval. Te válaszd ki apádnak a legjobb
paripáját, a mi nálad nélkül senkinek sem eladó. Azután mikor a
nászfuttatást megkezded, tekints szét a rónán s a hol meglátsz egy
legelésző lovat, mely egy letüzött kopjához lesz kipányvázva s a kopja
hegyére ez az én süvegem feltüzve, irányozd arra felé a lovad futását. A
többi azután majd az én gondom.

A leány kezet adott rá, hogy úgy tesz, s aztán tovább legyezte a
jakfarkkal az alvó apát és vőlegényt; Talapór khán pedig felült a
lovára, s egyedül, a hogy jött, visszatért a pusztába.

Alkonyat felé, mikor gazdák és vendégek kialudták a mámort, s a nagy
dobverésre és kürtölésre fölébredtek, következett a menyasszony
átadásának szertartása, az egész mongol és dzungár nászkiséret láttára.
Lovon ült minden ember. Ain Kháne kiválasztá legjobb paripáját, s aztán
szétnézett, hogy merre van a megigért jel?

Mintegy négyezer lépésnyi távolban legelészett egy paripa a
felsüvegezett kopjához pányvázva.

Ain Kháne arra felé irányozta futtatását. Csak a szokásos egérút volt
adva a menyasszonynak a vőlegénye előtt, a ki szintén bizott a maga
paripájában.

De Ain Kháne nem engedte magát elfogatni, kezébe kapta a hajfonadékát s
ostor helyett azzal vágta a lovát, hogy gyorsabban rohanjon, s még a
kecskegidót is eldobta magától, hogy azzal is kevesebb teher legyen a
paripán. Mikor aztán a kipányvázott paripa közelébe értek, egyszerre
kiugrott a pusztai rekettyebokrok közül Talapór khán, felszökött a
lovára, szembe került Khúz szultánnak s a fejszéje fokával olyat mért
neki egyet a nyakszirtjére, hogy az csak lefordult a lováról.

– Most aztán előre!

A bámuló ezernyi meg tizezernyi lovas nép elszörnyedve ordított föl e
vakmerőségen.

Elrabolni a felséges khán legszebbik leányát, az apja szemeláttára, a
vőlegénye orra elől (a mi nincs is), az egész násznép tömege közül! A
drága leányt, a kinek az ára huszezer ló, teve, ökör, meg ötezer ezüst
rubel, elkapni csak úgy ingyen, minden khalym-adás nélkül; meggyalázni,
megcsúfolni Dzsingiszkán ivadékát! ez nem történhetik meg a nap alatt.

Az ezernyi lovasnép mind utána rohant a szökevénynek és a szöktetőnek.
Ütötték a tám-támot, fujták a kürtöt; az egész sivatagot fellármázták,
mindenünnen lovasok ugráltak elő; egy csoport útját is állta a
menekülőknek; de Talapór khán, mint a hadisten maga, úgy vágott közéjük,
egyet fejbe, mást nyakszirten csapott fejszéjével, a többi eloldalgott a
keze ügyéből. Ez alatt elértek az Urtán tóhoz, onnan Talapór khán
kürtszavára a félszigetről előrohant a száz kalmuk harczos, s míg azok
összeverekedtek a khánt és a menyasszonyt legközelebb érő üldözőkkel s
feltartóztatták azokat, azalatt a menekülő pár nagy egérutat nyert
előttük s végre eltakarta őket a sötét éjszaka.

De az éjjeli árnyak csak megnehezíték, de meg nem állíták a szörnyű
hajszát. Tovább folyt az, erdőkön, mezőkön keresztül, meredek
hegyoldalaknak fel, mély hegyárkokba alá. S míg hátuk mögött az üldözők
vad ordítása üvölté be a pusztát, köröskörül a vésztüzek kigyuladtak a
hegyormokon, fegyverbe szólítva az egész mongol népet.

És Ain Kháne ennyi veszély, rémség között látta Talapór khánt meg nem
rettenve, arczczal fordulni a halállal szemközt; látta őt útját álló
ellencsapatok közé merészen bevágni, szétszórva azokat, mint farkas a
juhnyájat, látta őt futását gátoló folyamok zuhatagaiba vakmerőn
beleszöktetni, társnőjét magával rántva, s a feje fölött átcsapó
hullámot korbácscsal megütni s azt a vizet, mely csaknem megfojtá,
visszaköpni az üldözőire, kik nem mernek utána rohanni, hanem messze
lekerülnek, a sekélyes gázlót keresik, újabb egérutat nyeretve a
menekülőkkel. S e vágtatás ezer veszélyen keresztül így tart reggeltől
alkonyatig s estétől virradatig. Az üldözők rohamát fel-feltartja
egy-egy újabb segédcsapat, de az csak annyi annak, mint a tengernek a
homoktorlat. Mint a zúgó tenger jön utánuk harsogva a mongolok,
dzungárok haragos tábora s ők csak ketten vannak már, mire a nagy
homokpusztára elérnek, melyen túl a Sachalim Ula csillámlik. Itt egy új
ellenség támad eléjük szemközt. Tábor az is, tenger az is. A
homokzivatar az, a puszták réme. Az ég elsötétül, a szélfergeteg
homoktölcsérei, mint egetemelő oszlopok orsóznak végig a sivatagon; a
fövény hullámra kel, mint a háborgó tenger. A két futó e két bőszült
óriás közé jutott.

Melyiknek adja meg magát?

Egyiknek sem.

– Mersz-e velem jönni tovább? kérdi Talapór khán a menyasszonyt.

Az a szemébe néz a férfinak s azt hiszi, hogy az egy isten.

– Megyek veled!

S Talapór khán neki vág a homokviharnak, keresztül vágtatva a leánynyal,
két közeledő homoktölcsér között: a «szél menyasszonyai» között harmadik
menyasszony. A forró homok éget, mintha tűzzápor volna. Le kell előtte
feküdni a földre. Talapór khán keblére fekteti Ain Kháne arczát s
köntösével takarja el, hogy a forró szél meg ne fojtsa; a fövény
elsirolja őket, hogy csak a férfi kevély feje látszik ki a föld alól.

A vihar elvonul, Talapór khán kivonszolja a homok közül vele eltemetett
társnőjét, szájába tölti kobakjából az utolsó maradék italt, életre
támasztja; aztán a paripák után lát. Azok közül csak egy maradt élve:
Talapór kháné, a menyasszony paripája a homokba fuladt. Most Talapór
khán maga elé emeli a nyeregbe a leányt s így viszi az aléltat tovább az
ölében. Csendesen haladhatnak már előre: az üldözők táborát is
szétkergette a vihar. Tisztára seperte az a láthatárt. Az utolsó mén még
kitart. Kettős terhével is elüget a Sachalim Ula partjáig. Ott nagyot
iszik a fekete vizből s aztán biztatás nélkül beleveti magát, s átkaptat
prüszkölve a tulsó partra, ott megrázkódik, térdre rogy, nagyot nyerít,
gazdája szeme közé nézve megtört szemeivel, még egyszer csülökre kap,
aztán levágja magát s kileheli nemes páráját.

Hazáig elhozta az urát.

Itt aztán már Talapór khánnak az ölébe kellett venni az elalélt leányt s
így vinni tovább.

És az a férfi, a ki annyi napon és éjszakán át, egyik paripáról a
másikra szökve, vágtatott úttalan országokon keresztül, harczolt, vérben
fürdött, ellenséget gázolt, agyonnyargalt lovának a husából evett s
akkor ivott, mikor a fejét elborító zuhatag megbuktatá s ez idő alatt
álomra le nem hunyta a szemeit; a rettentő roham után, melyben elhullott
mind az ezer kisérője, melyben elveszett az utolsó két paripája is,
melynek a végén az érczből alkotott hős menyasszony maga is, mint egy
bágyadt, halavány gyermek roskadt össze, megvallva asszonylétét, ez a
férfi még akkor bírt elég testi-lelki erővel, felvenni a karjára az
elrabolt menyasszonyt s úgy vinni azt a legközelebbi emberlakig.

Az pedig a feleségének a sátora volt.

A jó Arizme, mikor megtudta, hogy férje minő útra vállalkozott,
leköltözött minden jurtájával a Sachalim Ulának a partjára, a honnan
Talapór khán visszatértét várhatta.

Talapór khán odafektette a karjain hozott leányt a jó Arizme ölébe, s
azt mondá neki:

– Ime elhoztam Ain Khánét, Irzambek aráját. Itt van.

A mire a jó Arizme így szólt:

– Ain Kháne már itt van; de most meg Irzambek nincs hozzá. Ma érkezett
tőle Szentpétervárról egy moszkó lovas izenettel, a kitől visszaküldte a
menyasszonyának a jegyben kapott vőlegényi övet, Irzambek
Szentpétervárott már megházasodott: elvett egy aranyhaju
herczegasszonyt, a ki szép, gazdag és hatalmas s a ki mellett több
feleséget tiltva van neki tartani.

Talapór khán e szóra körüldörzsölte az üstökét s azt mondá:

– Ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy.

* * *

De már most mi történjék Ain Khánéval?

A khánleány, a kit menyegzője napján a vőlegénye keze közül, az apja és
az egész nemzet láttára elraboltak, hogy előbbi vőlegényének juttassák,
most egyszerre azzal legyen meggyalázva, hogy ismét visszaküldjék az
apjához azzal a szóval, hogy most már a vőlegénynek nem kell a leány.

– Hisz az olyan országos gyalázat volna: elragadni egy khánnak a leányát
és nem adni annak egy másik khánt férjül, a mi méltó ok lenne rá, hogy
az egész mongol nemzet felkerekedjék s haddal támadja meg a törgauta
nemzetet s az ebből támadó keserves háborúnak vége ne szakadjon addig,
mig a megsértő népből egyetlen férfi él.

– Mit tegyünk most? kérdé Talapór khán a jó Arizmétől, miután jó maga
hasztalan törte a fejét azon, hogy valamit kitaláljon.

– Én megmondom, hogy mit tégy? mondá neki a jó Arizme; vedd nőül te
magad Ain Khánét.

– Hogyan? Rajtad kivül még egy feleséget vegyek?

– Ez nálunk szokás. Apádnak, nagyapádnak mind két neje volt.

– De mikor én téged olyan nagyon szeretlek.

– Azért csak úgy fogsz szeretni. Hátha egy apának több gyermeke van, nem
szereti-e valamennyit, a később szülöttért elvesz-e a korábbszülöttől
valamit az eddigi szeretetéből? Nem egy asztalhoz ülteti-e valamennyit?
Nem egyformán öleli-e meg valamennyit? Ha két gyermeket lehet egyformán
szeretni, hát két feleséget miért ne lehetne?

No, képzelem, hogy erre az okoskodásra hogy kiáltana fel elszörnyedve
minden keresztyén ember, a ki ezt hallaná, (a mozaista már ne szóljon,
mert annak ott van Jákob a két feleségével, meg szent Dávid négygyel,
hogy bölcs Salamonról ne is szóljunk); pedig hát lehet-e annál nemesebb
vonás egy nő jellemében, mint mikor a keleti nő azt a kincset, a mi a
nőnek legdrágább, legféltettebb, a férj szerelmét egy más nővel meg
tudja osztani, harag, gyűlölség nélkül; nem kever mérget a másik nő
italába, a kinek mosolyától szerelmesének arczát felvidulni látja, hanem
tanítja a saját gyermekét jó testvérnek lenni annak a másik asszonynak a
gyermekével?

A jó Arizme, mikor látta, hogy Talapór khán nem idegen ettől a
gondolattól, maga fogott hozzá, hogy a szép Ain Kháné szivét megnyerje a
számára. Felmagasztalta előtte Talapór khán nemes jó tulajdonait, a
miket csak egy boldog feleség tudott egy férjben kiismerni. Annak az
engedékenységét, derült kedélyét, hosszú türelmét, józanságát, harag
nemtartását, míg egészen megszeretteté őt Ain Khánéval, s akkor aztán
megkérte őt az ura számára második feleségül.

Ain Kháne azt válaszolta, hogy ha a nénje megengedi, ő kész férjhez
menni Talapór khánhoz.

Akkor aztán ketten együtt hozzáfogtak a menyegzői öltöny hímzéséhez,
hogy hamarább meglegyen s ez idő alatt, egy himző ráma mellett ülve mind
a ketten, a jó Arizme folyton oktatta a menyasszonyt, hogy kell viselnie
magát, ha Talapór khán szeretetét meg akarja nyerni? mik annak a
szokásai? hogy szereti a kedvencz ételeit elkészíttetni? micsoda
indulatai vannak, a mik elől az asszonynak ki kell térni, hogy a
férjével meg ne utáltassa magát? S Ain Kháné figyelmes tanítvány volt.

És azután Arizme egy külön jurtát készíttetett Ain Kháne számára, a hol
mint új asszony lakjék; abba átrakta legszebb selyem szőnyegeit, prémes
takaróit, chinai ládáit; még a házi istenei közül is a leghatalmasabb
rézbálványt az ő számára választotta ki. A menyegző napján ő fésülte
meg, ő fonta be a haját s mikor megcsókolta őt és bevezette az új
sátorba a menyegző éjén, a csortában minden kakast leborított fonott kas
alá, hogy meg ne háborítsák a boldogok álmát.

S ettől fogva Talapór khánnak jobbról is ült egy asszony az oldala
mellett, balról is, s mind a kettő versenyezett, hogy izes falatokat
dugdosson a szájába, édes szavakat sugdosson a fülébe s édes
mosolygással nézzen a szemébe s Talapór khán épen nem érezte magát
szerencsétlennek.

*

Hanem hát mi közünk nekünk a pogány bálványimádók bolondságaihoz, hogy
én azokat neked úgy hegyiről-tövire elmeséljem, kedves Kazi Mehemet?

Nem arról van itt most szó; hanem hogy mint jutott hozzá a moszkó az
Amur vidék birtokához.

Mint tudod, Ázsiában az orosz szent birodalom s a chinai mennyei
birodalom régóta határosak egymással.

Csakhogy az iránt nem voltak tisztában, hogy mi az a «határ».

Mert voltak ugyan határköveik, csakhogy azokat, ha a chinaiak lerakták
valahová, az orosz mérnökök neki mentek, s egy-egy repülő hadoszlop
fedezete alatt messze földre belebb vitték, ott tették le. Egy-egy
ország volt a közbeeső külömbözet.

Eközben az történt, hogy a chinaiak valami hiábavalóság miatt
összevesztek az angolokkal és francziákkal. Azok hadsereggel jöttek
boszút állani e sérelemért. Könnyű munkájuk volt. A mandzsu hadsereg rég
elveszté hajdani harczi erényeit s régi rendszerű rossz fegyvereivel meg
sem állhatott az új találmányú hadi gépek előtt. A francziák és angolok
a birodalom fővárosa előtt álltak s csak akarniok kellett volna, a
fővárossal együtt az egész mennyei birodalom az ő hatalmukba eshetett
volna.

A mandarinok, a császár kétségbe voltak esve.

Ekkor előállt a hajdani legveszélyesebb ellenség, s a most még
veszélyesebb jóbarát, az orosz birodalom követe. Ugyanaz, ki ez évben,
mint sztambuli követ magát a szultánt is meg akarta venni husz millió
rubelért. Az most megvette a chinai császárt. Még pedig igen olcsó áron:
egy kis ijedségért.

Mikor a császár, a mandarinok, a fővezérek, a varkocsaikat tépve
szaladgáltak kétségbeesetten, akkor odament hozzájuk a moszkó s azt
mondá:

– Én megszabadítlak titeket a veres haju szörnyetegektől, ha aláírjátok,
hogy az Amur balpartja legyen a határ a két birodalom között.

Törődtek is ezek az Amurral akkor, mikor a «sárga folyó» volt nekik
legforróbb. Aláirták minden kivánságát. Még azt is, hogy az orosz
karavánoknak legyen egyedüli joguk Chinával a kereskedést fentartani.

– De hát hol vannak a hadseregeid, a mikkel a vereshaju gonosztevőket
elűzöd? kérdezék a mandarinok a moszkótól.

– Elfujom én azokat a szájammal, mondá az orosz diplomata s azzal
kivitette magát hordszéken a szövetségesek táborába. Ott elmondta a
fővezéreknek, hogy a chinaiak négyszázezer harczost tartanak Peking
körül elrejtve s csak azt várják, hogy a szövetségesek megszállják a
várost, akkor minden oldalról meg fogják őket rohanni s lemészárolják az
utolsó emberig. Az orosz követ felfedte európai barátainak csupa
emberszeretetből az egész pokoli hadi tervet – a miről a szegény
chinaiak maguk egy szót sem tudtak, s azzal úgy megrökönyíté a
betörőket, hogy semmit sem tartottak tanácsosabbnak, mint békét kötni a
chinai császárral, a minek a végén ők kaptak egy kis tengerpartot, de a
közbenjáró moszkó megkapta az egész Amur vidéket, egy akkora országot,
mint az egész európai Törökország; a minek elnyerése után már most az
orosz költők a pompás magnolia-erdőkről énekelhetnek, a mik tavaszszal
lilaszin virágözönnel borítják az Amur partját s azt mondják, hogy ez a
paradicsom, ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán – Szibéria. És tökéletes
igazuk van.

Csak nép kellett még a boldog Kanaánnak. Azt is meghozta a jó sors.

A nyolczvanezer kalmuk család, a mi százötven év előtt elhagyta a Volga
vidékét, hogy elfusson az orosz elől, addig ment előre, míg kilenczven
délkörrel odább, az egész kerek föld egy negyed részével távolabb megint
belement Oroszországba. Félig ő húzta magához Oroszországot, félig az
húzta magához őt. Alája furta magát, mint a vakond.

Csak még meg kellett hódoltatni a letelepült törgauta népet s ezt
végezte el egy pár bűbájos kék szem ott a Néwa mellett.

Annak a bűbájos kék szempárnak a tulajdonosnéja előkelő herczegasszony
volt Szentpétervárott, a kinek a férje magas államhivatalt viselt.

A szép hölgy szenvedélyesen szeretett egy más fiatal bojárt, ki a
császári testőrségnél szolgált.

A fiatal szerető és az öreg férj egy napon találkozót adtak egymásnak a
Néwa szigetén s onnan a férj nem tért vissza.

E párbaj miatt a testőrtisztet elküldték a Csendes-oczeán partjára, egy
akkor keletkező város: Nikolajewszk kormányzójáúl kinevezve. A szép
hölgynek pedig, kinek a férjét megölte, be kellett menni egy kolostorba.

Ekkor került a lámpafény elé Irzambek herczeg, a kit az orosz birodalmi
városban rendkívüli kitüntetésekkel fogadtak.

Az mind nem hatott a nomád ifjura.

Egyszer aztán előhívták a kolostorból a szép varázsló kék szemek
tündérét, s tudtára adták, hogy van egy út, mely őt Nikolajewszkbe
elvezeti: ez a nászút a kalmuk fejedelemfi oldalán. Mint a kalmukok
fejedelemnője, eljuthat Nikolajewszkbe s elfoglalhatja rezidentiáját,
mely szomszédos lesz a kormányzó palotájával!

Mit meg nem tett ez a szerelmes asszony azért, hogy régi kedvesét ujra
föltalálhassa! Még a kalmukok eljegyzési lakomáját is elkölté
Irzambekkel, a mi pedig egy pár keresztes pók. Hisz ő maga gonoszabb pók
volt annál, a ki úgy körül tudta hálózni a gyanútlan kalmuk herczeget,
mint egy dongót, s mikor aztán megkötötte, akkor elvitte őt magával
hálója tulsó szegletébe, a mi a jégtenger partjához volt kötve.

S a míg a nászút tartott, közelíteni sem engedte magához a fejedelmi
házastárst, azt mondta neki: «hitünk tiltja, hogy addig megöleljük
egymást, a míg atyád ránk nem adja az áldását!»

Irzambek khán sietett haza az atyja áldását megnyerni.

* * *

Talapór khán pedig azalatt ült békében a tevebőrön, egyik felől a jó
Arizmét, másik felől a szép Ain Khánét engedve vállára dülni. Délelőtt
vadászott, délután pipázott.

Tigrisek nem nyugtalanították a birodalmát többé. Minden aulnak volt
védelmező kozák őrsége.

Egyszer aztán visszaérkezett Szentpétervárról a jó Tseremikoff.

Talapór khán nagyon örült, hogy ujra megláthatta a derék, jó barátot.

A nemes férfiú előmutatott a khánnak egy irást, a mire nagy veres pecsét
volt ütve kétfejű sassal s azt magyarázta ki neki ebből az irkafirkából,
hogy a hatalmas czár Tseremikoffot tette meg az Amur vidék
főfelügyelőjévé, ki a kháni méltóságban megerősített Irzambek fejedelem
mellett az országot rendben fogja tartani: rendőrséget, rendes
postajárást szervez, az arany és ezüstbányákat mívelteti, a védelem
költségei fejében valami kis adófizetést is óhajt s a törgauta nép
javából rendes ezredeket szervez, a miknek szabad lesz a czár
hadseregében szolgálni.

Talapór khán azt felelte rá, hogy «ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen
úgy». És tovább pipázott.

S attól fogva a kozák szolgáltatta az igazságot a kalmuknak, s tanította
őt engedelmességre és egy helyben maradásra.

Rövid időn megint előkerült Tseremikoff s hozott magával egy hosszú
kabátos és magas süveges urat, a kit úgy mutatott be, mint Dundukoff
archimandritát, ki a fenséges, Volga melletti uralkodó kalmuk
fejedelemág sarja; a czár kegyelméből a solovetski zárdában papi pályára
neveltetett s most az Amur melletti kalmuk nemzet főpapjává lett
kinevezve, ki a keresztyén hitet be fogja plántálni ez országba.

S azzal előmutatott egy másik írást, a melyikből megint azt mutogatta
ki, hogy Irzambek khán az egész népével együtt áttért az egyedül
üdvözítő orthodox hitre.

Talapór khán kiverte a pipáját s azt mondta, hogy ha Irzambek úgy
kivánta, hát legyen úgy! s azzal maga is neki vetkőzött és meghagyta
magát kereszteltetni s aztán megint megtöltötte a pipáját s tovább
pipázott.

Tseremikoffot aztán nem látta többet; hanem Dundukoff ott maradt nála és
igyekezett őt a felvett hit alapelveibe bevezetgetni.

Megmagyarázta neki, hogy a hittérítés nem megy a nélkül, hogy a régi
rézbálványok más szebb jelvényekkel ki ne cseréltessenek s a Lámákra
sincs szükség: azokat ki kell űzni a Góbi pusztára.

Talapór khán azt mondta rá, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen
úgy, s azontúl a kozák tanította a kalmuknak a katechizmust.

A törzsek vezéreinek mind nem tetszettek ezek az új dolgok; fel is
gyülekeztek Talapór khánhoz s elmentek a jurtájához s ott pipáztak vele
együtt, körülülve a tevebőrt és szürcsölgetve a marhavérrel kövesztett
téglathea finom italát, hanem szót emelni mind nem mertek Dundukoff
archimandritától, a kinek ékesen szólása hatalmasabb gyorsaságú volt,
mint a dzsiggetáj nyargalása a pusztán. Csak úgy a szakálluk közé
dohogtak, hogy nem jó dolgok ezek!

Egy napon aztán, mikor Talapór khán ismét együtt ült országnagyjaival a
fejedelmi jurtában, hosszú pipaszáraikból szopogatva az édes füstöt s
pipáikat mind a középen egymáshoz rakva; – egyfelől ott ült mellette a
jó Arizme, másfelől a szép Ain Kháné, s ha Arizme megtölté a pipáját,
akkor Ain Kháne hozott rá parazsat a tűzhelyről, gyöngéd markában
rázogatva azt, hogy meg ne égesse a tenyerét, ezért jutalmul Talapór
khán a saját theás csészéjét egyszer a jó Arizmének, másszor meg a szép
Ain Khánénak nyujtá oda szürcsölésre, – hát ekkor rátért a kényes pontra
Dundukoff archimandrita.

– Talapór khán! Az új hit, melyet fölvettél, tiltja neked a két
feleség-tartást.

– De ha az nekem jól esik, s a két asszony meg van vele elégedve.

– Ez nem elég az üdvösségre. A vallás csak egy feleséget enged elvenni.

– De hátha egy keresztyén ember két asszonyt talál megszeretni, akkor
mit cselekszik?

– Az egyiket titokban szereti, s azzal bűnt követ el, a miért, ha pap
föl nem oldja, (az pedig pénzbe kerül) a pokolra jut.

– Az apámnak is két felesége volt, meg a nagyapámnak is.

– Azok mind a pokolra jutottak.

– De már akkor én is megyek oda, a hol az apám, meg a nagyapám van; mert
ott jó társaságban leszek.

– De azonban a bűnös életnek még ezen a világon is meg van a maga
büntetése. Ha te két feleséget tartasz, akkor nem vagy udvarképes. Soha
meg nem jelenhetsz sem a czár, sem az ő helytartói előtt, s feleségedet
be nem mutathatod. Azonkívül a törvény előtt is meglakolsz, mert két
feleségtől származó gyermekeidet nem fogják elismerni törvényes
örököseidnek, s vagyonod holtod után a czárra száll.

– Tehát hogy segítsek ezen?

– Az egyik feleségedet el kell bocsátanod.

– De hát melyiket?

– Azt magad határozd el. Talán az öregebbet.

– Hogyan? Az én drága jó Arizmémet, a ki húsz év óta takargatja be az én
lelkemet az ő meleg hűségével: az én Irzambek fiamnak az anyját, ki
gyermekemet világra hozta, tejével táplálta, szavaival szelidítgeté; a
jó tanácsadót, a ki helyettem gondolkozik, mikor az én eszem pihen; a ki
ifjusága virágával az én szivemet megkoszorúzta; a kinek a hangját ha
hallom, akkor tudom csak, hogy otthon vagyok; a kihez hasonló áldott
lélek nincs több a világon. Dejsz az én Arizmémet el nem bocsátom.

S gyöngéden magához szorítá a jó asszonyt a jobb karjával.

– Hát akkor bocsásd el a másikat, az ifjabbat, mondá rá Dundukoff
Eleuther archimandrita.

– Micsoda? Az én drága Ain Khánémtől váljak-e meg, a kit fegyverrel,
harczczal ragadtam el az atyja sátorából; kiben minden tökéletességet
föltalálok, a mi a tündér és az asszony között van, a ki mellett nekem a
sivatag is paradicsom, s a ki nélkül a paradicsom is sivatag. Ah az én
Ain Khánémat én magamtól el nem taszítom.

S ezzel forrón ölelé kebléhez a szép asszonyt balkarjával.

– Már pedig, ha a szent orosz birodalomban igazhivő fejedelmül meg
akarsz maradni, vagy az egyiken, vagy a másikon túl kell adnod.
Válaszsz!

Talapór khánnak szájából kiesett a pipa. Megállt az esze.

– Mit tegyek?

Ekkor mind a két asszony, a kiket magához szorítva tartott, oda sugott a
fülébe valamit. Talán mind a kettő ugyanazt a szót mondta.

Talapór khán szemei egyszerre kivillantak erre a szóra, fölugrott
ültéből, kiállt a tevebőr közepére. Először az egyik öklét, azután a
másik öklét lökte föl a levegőbe, lábaival dobbantott, kirántotta öve
mellől a baltáját, azt elkezdte forgatni, tánczra kelt és dalolt hozzá:
valami mélán vontatott, s éles fölkiáltásoktól megszakgatott dalt. És
arra a többi törzsvezérek is fölugráltak: ugyanazt a tánczot kezdték
járni, s ugyanazt a dalt dalolták, – ragályos volt az, mint a szent
őrjöngők táncza, Dundukoff Eleuther maga is sápadt és reszketett, mikor
azt a tánczot látta, s azt a dalt hallá. Valami eszébe jutott
gyermekkorából, mikor még a pusztán lakott. Utoljára ő is fölugrott,
félrecsapta a püspöksüvegét, övébe dugta a palástja végét s együtt járta
testvéreivel a fegyvertánczot.

Kivonultak a jurtából a szabadba, e tánczot, e dalt folytatva; az aul
minden jurtájából előjöttek a férfiak, s aztán végig terjedt az egész
országon az az őrjöngés, hogy a férfiak elkezdtek tánczolni, dalolni s
baltáikat forgatni a fejük fölött.

A kozákok bámulták, hogy mit jelent ez?

* * *

Irzambek khán szerencsésen megérkezett kék szemű tűndérével
Nikolajewszkbe. A kormányzó megcsókolta először őtet, azután a
feleségét.

A szép tündérnő megmagyarázta ezt neki. Oroszországban ez a szokás: az
idegenek megcsókolják egymás ajkát üdvözlésképen.

– Ejnye, de szeretnék én akkor a feleségemre nézve idegen ember lenni!
mondá Irzambek khán. Neki még nem volt szabad a hitvese ajkait szájával
érinteni, a míg az apja áldását el nem hozza.

De sietett is minél előbb felkeresni a Sachalim Ula vidékét, s a
törgauta népet.

A Sachalim Ula vidékét megtalálta; de a törgauta népet sehol.

Ott voltak a lerakott obonjaik, lókoponyákból emelt emlékguláik; de ők
maguk sehol.

Mikép nagy apja Zikohór khán egykor, úgy vándorolt Irzambek
erdőről-erdőre, s nem talált egy élő embert, nem egy őrzött nyájat, a
buja legelőket ellepték a dzsiggetáj ménesek s azok rábámultak a
közeledőre: hát ez miféle vad?

Míg aztán az utilapu és a csalán elvezette őt is ahhoz az ősi girájhoz,
a miben a Tuptsin Láma lakott.

A Tuptsin Láma száznegyven évet számlált már, s helyéből nem tudott
megmozdulni többé. Keze, lába és feje folyvást apróra reszketett s a
hangja csupa suttogás volt.

A kő mellett, a melyen ült, minden reggel nőtt ki a lágy nyirkos földből
egy husos gomba, a minek «Kemma» a neve. Ezzel táplálta őt csodamódon a
föld. Csak le kellett hajolnia a lábához: ott volt az étke.

Mikor Irzambek khán belépett a girájba, a Tuptsin Láma ráismert s
elkezdett mosolyogni. Kiszáradt arczán a száz redő nevetésre torzult el.

– Hol van apám? Hol a törgauta nép? Kérdezé tőle nyers, parancsoló
hangon Irzambek.

A Tuptsin Láma reszketve, suttogva felelt.

– Visszamentek a pusztába, a kinek neve Sámó.

– És nyájaim, gúlyáim, méneseim?

– Azokat is magukkal vitték a pusztába, a kinek neve Sámó.

– De hiszen hódolatot fogadtak az oroszok czárjának.

– Azzal együtt mentek a pusztába, a kinek neve Sámó.

– De hogy mertek az én akaratom ellen cselekedni? Nem vagyok-e én a
törgauta nemzet khánja?

E szóra felemelkedett helyéről a Tuptsin Láma s reszkető kezét kinyujtva
Irzambek felé, mint a mécs, mely a kialvásához közelg, suttogó szavát
hallható hanggá emelve, kiálta:

– Mi vagy te? A törgauta nemzet khánja vagy te? Majd én megmondom neked,
hogy mi vagy te, Irzambek? A nikolajewszki kormányzó szeretőjének a
férje vagy te; – az irám szarvainak viselője vagy te; – a kutyának a
farka vagy te, a kit az eb, mikor a gazdájának hizelkedik, jobbra
csóvál, balra csóvál. Ez vagy te!

Azzal hanyattesett a kőre s megszünt reszketni: meghalt.

* * *

Így vesztett el az orosz birodalom egy pár szép szem epedő ragyogása
miatt egy millióra menő, békében, harczban erős népet, annak minden
lábon mozgó gazdagságával együtt.

Azóta folyvást igyekezik az üresen maradt paradicsomot benépesíteni
száműzött lengyelekkel, elfogott cserkeszekkel és szabadelvű oroszokkal;
de lassan megy a munka.

No majd ha a szerbek, románok és bolgárok is hozzájárulnak a maguk
illetékeivel, akkor gyorsabban fog menni Szibéria benépesítése.

Vége.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: 1836-ban még sem a kaliforniai, sem az ausztráliai
aranytelepek nem voltak fölfedezve.]

[Footnote 2: Egy pud – 32½ vámfont.]

[Footnote 3: Igy neveznek az oroszok mindenféle rangbeli embert.]

[Footnote 4: Ohitüek.]

[Footnote 5: Több kaukázusi utazó, orosz, német és franczia bizonyitja,
hogy az Elborus környékének ős települői latin eredetűek; még a nevek is
ősrómai hangzásúak. Sextus Pompejus idejében kerültek oda, a Nagy
Pompejus fia seregének romjaiból, a kisázsiai leveretés után, a mi
könnyen kimagyarázható a felülkerült caesarpártiak kegyetlen
üldözéséből.

J. M.]

[Footnote 6: E regény alapeszméjének igazolásaul szolgáljanak a
következő adatok dr. Koch Károly legjobb hitelű Kaukázus leírásából.]

[Footnote 7: A mi magyarúl ilyenformán hangzanék szabad fordításban:

  «Zengd hát, Istennőm, a Pélida Sámyl haragját,
  A veszedelmest, mely sok orosznak okozta halálát
  S sok főtiszt lelkét gyóntatlan küldte pokolra.»]



TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ: RIUMIN.

  I.  Az arany szimatja  1
  II.  Mczhetisz, az Oszszet kalauz  20
  III.  A duchoborczik  28
  IV.  Tamera királynő vára  37
  V.  Az angyalok fiai  51
  VI.  A kaukázusi láz  65
  VII.  A kaukazusi délibáb  79
  VIII.  A zúr  87
  IX.  A leánykérés  92
  X.  A vérboszú  95
  XI.  Alzahira  100
  XII.  Riuminoleg  104

MÁSODIK RÉSZ.

  I.  A Daal-isten  110
  II.  A paradicsom  119
  III.  Leverte az az egy szó  126
  IV.  A visszatérő lélek  134
  V.  Izméne  140
  VI.  A zöld-isten  142
  VII.  Uoilszász város  147
  VIII.  Ha a Szemes kiszárad  151

HARMADIK RÉSZ.

  I.  Samyl fiai  157
  II.  Urgulanilla  173
  III.  Irzambek herczeg  183
  IV.  Talapor Khán  205

  NEGYEDIK RÉSZ  225


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


126 |lázas szvídobogás |lázas szívdobogás]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Görög tüz - Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.