Title: Felhok - Elbeszélések
Author: Petelei, István
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Felhok - Elbeszélések" ***


available by the Google Books Library Project



FELHŐK

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

PETELEI ISTVÁN

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1897.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



TARTALOM

  Felhők  5
  Menekvés  33
  A becsület  69
  A fal  95
  Az óra  119
  A csomók  137
  A könyörülő asszony  151
  A székek  165
  A felszerelés  177
  Lobbanás az alkonyatban  199
  A játék  239



FELHŐK.

– Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért.

– Rosszat álmodtál, Sárika?

– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy nem is
tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; talán az éjjel
hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem tudok. Reggel
kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy én éneklek. Mert
tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is éneklek. De a reggel
hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött meg a Judit társzekere.

– S az vette el a kedvedet, Sárika?

– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy kicsit
félek tőle.

– Judittól?

– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő erős, fekete
szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat egyszerre meglátja
vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat, ha látom őt. Ugy tetszik
nekem, hogy ő a valóság, én csak az ő árnyéka vagyok. Ő olyan nagy és
erős. És az ő villogó fogai, vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én
szóljak, ha az ő mély tiszta hangját hallom?

– Oh te gyönge Sárika…

– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed. «Vigy
Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» ezt mind én
csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge, apa. Én
erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz te Juditnak a
testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Judit pedig akkor is
rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet. Hanem
haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miatt
nyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem, nem
is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csak ide a
kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott a szivemnél, hogy
repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedt madár?

– Talán, mert szerelmes vagy, Sárika…

– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsz nevetni.
Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miért nyughatatlankodjam?
Miklós már reggel köszöntött, mikor még a harmat sem száradt föl. Ő a
vizslájával a tarlóra ment, de mindjárt visszajön. Ő ugyan ma se lő
nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg. A kutyák lefogták mindjárt s
mikor Miklós hozzá ért, a szegény állat panaszosan sírt föl reá s elhaló
szemének bús tekintetét reávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett
vígasztalnom Miklóst, úgy fájt a szive a szegény nyúlért.

– A szegény…

– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő is olyan
gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van…

– S a társzekér?…

– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nem tudsz
kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak a
társzekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben a
drágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasas ládákat, a
melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezett más ládákat. Én
nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jött Judit? Hát az ura?
talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (most tudom) akkor kezdett bennem
úgy rebegni valami.

Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom sugaraival a gyönge
leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, a hatalmas fák
alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat. Gyönge, üde kis teste
volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel, mintha nedves fényben
csillognának; puha, húsos, eleven piros szája s oly fehér és puha az
arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe. Az apja, Buyk Mózes, fáradt
vérmes szemeivel úgy kísérte minden mozdulatát, mintha vonzaná. Ő már
öreg embernek látszott, gyönge, gyér hajával, sovány fejével, keskeny
vállaival s szélütött, hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt
támasztva.

– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkel mérni.
Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egy hirtelen
föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urára fogta a
puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem én is. Beh
régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát a gerbenesi
nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. A kihajszolt vad
Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jó lövése érte a farkast,
mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. Akkor Judit éktelen haragjában az
urára fogta a puskáját, mert az ő vadját lőtte el előle. Mikor aztán
elütöttem a fegyverét s a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a
nyakamba s úgy ölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te
el Juditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelen
haragjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühös szeretettel
megy vissza az urához s öleli át a lábait.

– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva már az apja
történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magas legénynek, ki
akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorította az apja fejét s
kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtam meg, úgy-e, hogy
mindjárt itt lesz?…

Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedt bajusza
finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók az udvaron elevenen
sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczra ugrálva. A leány elébe
futott:

– Hozott valamit? gyönge szívű vadász?

– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták a
törökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájú
gyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna át az
erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében…

A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztán
beleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogy
Sárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol menta illatozik s
oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó paraszt fajta állat s az
agyara nem respektálja a szoknyát:

– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mert az nem
asszony.

A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonban mindjárt erőt
vett magán.

– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? A társzekere már
hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellett elindítani az igás lovakkal.
Judit, ha reggel indúlt is el, mindjárt itt lesz.

Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét s gyorsan
szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vén fenyőfák zöldje
haragosnak látszott a hervadó lombok közűl, verbenák illatoztak az út
szélén s a georginák égő labdái kaczagtak rájok.

Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelen
megállott s kérdezte:

– S szép este az erdő, Miklós, úgy-e?

– Miért kérdi, Sárika?

– Hát igazán nem leszek én jó pajtása magának az erdőben, este?

– Se most, se soha, senki sem lesz kedvesebb.

– Miért beszél így én hozzám, mikor nem engemet akar vinni magával?

– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy ne akarnám én?
A bácsi mondta, nem én.

– Juditot is ő akarta kivinni magával?

Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig, aztán
hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leány megfutamodott. Miklós
utána iramodott az ő hosszú lábaival, persze mindjárt beérte az első
égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leány derekát és szembe fordultak.
Egyszerre igen jó kedvűek lettek. Miklós kézen fogta a leányt s úgy
lóbálták a kezöket, mint két jókedvű gyermek és bementek a berek
ösvényére. El is felejtették Juditot s az országutat is egészen.

Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagy kőházban
magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s a Miklós anyja, míg
élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna. Míg Miklós az iskolát
járta, Sárika pótolta a nagy házban.

Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek és Sárika, a
gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buyk házban s a Miklós
nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakban lakott egyképen; a szivekben
is.

Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok között
bujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze. A gát
alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebéd idő volt,
mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve az időt. Mind a
ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek, hogy idegen kocsi
áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyik sem emlegette.
Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüket eleresztették az ajtó előtt
s elkomolyodva léptek be.

Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg, mint egy
harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra és csendesen,
nyugodtan mondta:

– Kószáltok? Még se untátok meg a berket? Pedig megnőttetek, látom.

Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezet fogott,
keményen megrázva.

– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én. Sárika csak
ha a szivedig ér.

Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szép volt.
Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfényben állott, valami
finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, mely csodálatos lágygyá,
puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelen végződött, mely keménynyé tette
tekintetét, éles metszésű ajaka alatt. Szemköre finom barnább színnel
volt belehelve, mintha foglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét.
Miklós egész testén fölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte
volna minden tagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s
kipattintotta, mert az izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott
volna kiejteni megszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla.
Megfélemlítve érezte magát; gyöngének, megtiportnak.

Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézett Miklós
elborúlt szemébe s lassan így szólt:

– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvben találsz.
Örvendek, hogy látlak.

Aztán Sárikához fordult s röviden kérdezte:

– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz s azt
mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek a szemem
elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos kedvemben vagyok, Sárika.
Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségem van reá, ah! Én is
megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek…

Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézte Miklóst.
A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszó Maros fodros,
csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtan hallgatta a Judit
kitöréseit. Egyhangúan szólt:

– Meg fogod bánni, Judit, ismerlek.

Judit lángba borult egyszerre.

– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kit
hűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a ki kicsibe
vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet, azt én, ha nem
becsül meg, megvetem, szétzúzom, szétmarczangolom…

– S hátha tévedsz?

– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműen játszom
a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet? Szegény te!…

Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklós
nesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egy szót
sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba kő-virágváza
képezte; arra telepedtek le egymással szemben. Mind a ketten el voltak
foglalva a maguk gondolatával.

Csak későn hívták őket ebédre.

A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. A kutyák
és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédet tálaltak. A
desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldséget csonka cserépben
tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereket adtak mellé. A
szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták.

Ritkán szóltak.

Miklós megrúgott egy vizslát.

– A maga kedves vizslája az, Miklós…

– Úgy-e? – kérdezte szórakozottan.

Mózes így szólt az ebéd végén:

– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked. Elszórakozol.
Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be.

Sárika lopva nézett Miklósra.

– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni, Sárika? Ki a
vezető? Tógyer?

– Nem. Miklós maga.

– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annak egyeben jár az
esze.

– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós. Úgy érezte, mintha valami
röstelni való szeplőjét fedezték volna föl.

A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vette körül a
házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetején volt lomb,
mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idét a kedvesük
kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonban rengeteg
nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól a nedves, hűvös
gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól. Mózest is kihozták,
két felén tartva a hónaljától fogva, Judit elől ment, a neki is ismerős
pihenő helyre.

– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyon szenvedsz, ha
lépsz, úgy-e? szegény!

Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig a csendes
levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipen suhog le s a
folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgött végig.

A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egy csippenés
szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legények hangosan
kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hang bús nótát
dúdol, valami keserves panaszhoz hasonlított, a milyent halott mellett
szoktak dalolni a sirató asszonyok.

Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbe tévedtek.
Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egy hangtalan sóhaj rebbent
el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét: nem hallja-e meg valaki?

Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlan korondi
lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egy mocskos cseléd. A
kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlába előtt, ki régi mívű
czukortartót tett a gyepre s fölszeldelt barnakenyeret egy rozsdás
drótkosárba. Mindnyájan ettek s mert meleg szellő suhant át a kerten,
bementek mind.

– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik. Velünk
tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondta anyáskodva.

– Szeretnék veled menni, édes – mondta Sárika, csendesen feléje hajolva.

– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg; nagyon
szeretlek.

Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes, hatalmas,
lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán.

Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz kárpitot tolt föl
éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagy gyászos lepel
szélén.

A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe. Tógyer elől
baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. A borulat egyforma
mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durván fölszaggatott ugaron
mentek át.

Judit Miklóshoz így szólt:

– Szeretném, ha Sárikát segítené. Elfelejti őt.

Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtotta kezét,
hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklós megszorította
a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mint érintette.

Tógyer komolyan morgott:

– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nem disznót a
sötétben.

Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresett búvóhelyet. Az
erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradt leveleken járva. Vak
sötétség ereszkedett le; csak olyankor látva egymást, ha valamely
felhőfoszlány mellől suhant át a hold. A rejtelmes, mély némaság súlya
ereszkedett rájok. A lusta járású meleg szellő beszédre késztette a
kukoriczaleveleket, de az inkább sóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt
az erdőben. Talán párjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor
mélyén; rebegő nyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott
egy nyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő ideges
mozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelenné
megnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer maga mellé
állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább.

– Én félek, – rebegte halkan a leány.

Aztán, mert senkisem szólt, ismét megszólalt.

– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadt volt.
Homlokát a mohához szorította.

Egyszerre a kukoriczásban erősebb recsegés hallatszott messziről.

Miklós az izgalomban közelebb húzódott Judithoz.

– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika a suttogás
irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A hold végig húzódott
egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdő szélét. Meglátta Miklóst,
a mint Judit mellett állott. Akkor hirtelen fölemelkedett s
visszahúzódott Tógyerhez. Keserűséget érzett a torkában, mely gonoszabb
volt az epénél és megnehezedett a lélekzete.

Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismét elhúnyt a
zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre. A mint egy
csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva a kipirult arczon,
úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszította volna meg, hogy
fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán s fölemelkedett. Félhangon szólt
Tógyerhez:

– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam? Segítsz-e,
Tógyer?

– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran, drágám. Hát
az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer, drágám?… Ez nem is
vadászatra való idő, nagysás úrfi.

Aztán dörmögve gyöngédkedett:

– Hol fogod meg Tógyert, drágám? Ne félj, míg látod Tógyert…

Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néhol megbotlott a
göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan:

– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akar segíteni? –
kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában.

Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot? Aztán
ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges. Hátha érinti a háta mögött.
Tulajdon azon vérből való Sárika is, mint Judit s a vadászt, ki előle
ellövi a prédát, arra ő is irgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos
fegyvert.

A mint a faluba értek, röviden, érdesen mondta Miklósnak:

– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Maga közelebb éri
itt a házát.

Miklós kezet nyújtott a leánynak.

Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nem nyújtott
kezet, hanem előre ment Tógyerrel.

Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá se ért a
karfához.

*

Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra. Az eső
jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúlt lombokra. Mózes a
hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a veranda üvegfalával szemben
állíttatta. Fáradt tekintetét a nehéz feketeségen pihentette. Valami
foly körülötte, a mit nem ért. Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek
tetszett neki. Mintha megkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott
volna.

Sárika is kis fehér fészkébe vonúlt.

Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott a várárok felé néző
tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll. Ott minden
mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazított meg magának egy
nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónak találta. Hiányosan
bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagy néha hazatért.

Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Minden szertelen nagy
volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakot nyitva tartott. Halk
neszre állott meg.

– Te vagy, Sárika? Hát mit keressz itt? Ki kísért ide a vak folyosón?

– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság, szinte
keménység volt.

Judit Sárikához ment s anyáskodva szólt hozzá:

– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhát sem
váltottál. Egészen nedves a hajad.

Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedő hangja
egészen megzavarta.

– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, a könnyet
csak hírből ha ismered. Mit akarsz?

Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett s
kibontakozott az ölelő karokból.

– Azt akarom, hogy menj el innen, – mondta remegő, csendes hangon.

– Nem értelek, Sárika.

– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? – folytatta
sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, te veszedelmet
hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Én igen szeretlek
téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért? Hanem most már
tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Most tudom, te megharagszol
reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nem akartalak megharagítani, de
mondd meg, mit tegyek?…

– Nem vagy te beteg, Sárika?

– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Én azért
jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek, Judit. Én
azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérek tőled. Te úgy
is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet is úgy-e? Én tudom, te meg
is hallgatsz engemet, akármint beszélek is hozzád.

Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjai alatt,
a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt. Érdesen
kérdezte:

– Rajtam keressz valamit, húgom?

A leány lehajtotta fejét.

– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor és igaz
fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám. Ne ijedj
meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak, Sárika. Hát olyan
asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Az uram odahaza. Micsoda
férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyan merész, mint egy oroszlán.
A tekintetét árulónak találtam, egy rosz pillanatban. Mintha jobb
szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre, mintsem illenék egy férjhez.
Ott hagytam. És odahaza a leánykám, olyan tiszta, mint a harmat, fehér
és szép, mint a liliom. Azt hiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben
gőgös és boldog vagyok, azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s
elvegyem a vőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz,
Sárika. Ezért szégyenlenem lehetne magamat.

A támadásra Sárika szemei megelevenedtek. Judit felé fordúlt.

– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezd így. Hát
ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied. Észre sem vettem
eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nem akarom, hogy elvedd a
szeretőmet.

Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezte Sárika, hogy
heve elragadja, egy hanggal alább folytatta:

– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, én védekezni
jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mit vessek én
ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubának hívtak. Én egy
beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit sem tészsz, csak
megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugarad perzselő sugarába
belehull egy gyönge bogár, hát ne világítson azért az égi test?

Aztán elnyomva a hangját, csöndesen mondta:

– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom, ha meg
is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem. Add te. Menj
el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg sem támadtál még s már
megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj el innen. Ne hallgass se
büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak? Felejtsd el, ha
megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj el innen.

Hallgattak.

– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg. Menjek el
innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt ma reggel gonoszsággal,
ártani, rontani áhítoztam. Vissza szeretném fizetni a sorsnak, a mivel
engemet ver. Ha az uram hűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek
tanyát és megrontom mindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam.
És oda már a szándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a
milyen volt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogy
megcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szintén
attól félek, hogy megcsalnak.

Aztán félre fordúlt. A sötétbe nézett.

– Pedig meg fog csalni. Minden férfi hűtlen, ha módja van reá.

A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhaj gerendái
közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak be a világra,
keringve oktalanul a láng körül.

– Minden pillangó, – mondta Judit halkan, kezeivel legyintve lustán.

Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forró kezéhez
szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volna kinn. A csend
nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malom táján lecsurgó víz
belocscsant a keskeny malomárokba. Valahol messze kutyák ugattak s
mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok, azt odább s odább adták a
falun keresztűl. Az udvar kopói is nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy
vakkanás hallszott, aztán a várárok túlsó felén keservesen vonított föl
egy kopó.

– Zajt hallsz-e Judit? – kérdezte tompán.

– Csak képzelődöl, Sárika.

– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd sem lakik
ezen az oldalon.

– Gyermek vagy, – suttogta Judit. Aztán hirtelen elfújta a gyertyát.

Átölelte Sárikát s mellére vonta a fejét.

A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztán hallotta egy
lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpa alatt. A kopó vonítása
örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy a kopó az ismerősnek örvend.

Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg az ugatás a
vak éjszakába.

– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét s megszorította
azt.

A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszó hívta a
bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagy rivalgásba. Ekkor
világosan hallszott, hogy egy új, más, erős férfilépés, mind sietősebben
közeledett a veranda felé. Valaki a rosz tornácz kőkoczkáin állott meg.
A kutyák alant maradtak a gyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések
hallszottak, a mint megkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső
szoba felé közeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről
meg akart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. A
Judit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtót megkapja.

Nyitva volt.

Abban a pillanatban elfújta. Tétovázva lépett a küszöbre.

Judit megszorította a leány kezét s az ajaka ezt rebegte:

– Az uram…

Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hát utána
jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forró szerelem.
Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellére rohanjon. Azonban
erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsolta kezeit a Judit újjaira.
Tudni akarta ő is: ki van _még_ oda kinn? Mert még van _oda kint
valaki_… Istenem…

A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És így
kiáltott a sötétbe:

– Valaki van ott kinn. Szóljon.

Csak a malomvíz suhogása hallszott.

– A hársos úton mozog valaki. Akarom, hogy szóljon. Lőni fogok.

Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattak kinn. A
férfi hangja mind erősebb lett.

– Látok – mondta. – Akarom, hogy szóljon. Nem fogom ismételni többet.

A mély csendben egy kerczegés pattant. Puska kakasát vonta föl valaki.

Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt és megfogta a
férfi kezét.

– Mit akarsz? – kiáltotta.

– Ki vagy?

Judit csendesen szólt.

– Itt én vagyok, én uram…

Aztán világot gyújtott.

A férfiu lustán leeresztette a puskát s belépett a szobába.

– Te is itt vagy, Sárika? Mit tesztek itt? – kérdezte csodálkozva.

Judit kiragyogott arczczal fordúlt szembe.

– Reád vártam, – mondta s fogai kivillantak mosolygó ajkai közűl.

Aztán elfelejtve magát, kitárta a karjait s így szólt:

– Meg sem öleltél…

Hozzá ment s hízelgő meleg hangon, ragyogó szemmel kérdezte:

– Miért jöttél?

– Hogy haza vigyelek.

Azonban hirtelen elkomorúlt arczczal tette hozzá:

– Valaki van oda kinn.

Sárika rebegve mondta:

– Senki. Csak a kertész bizonyosan…

– Tudod bizonyosan, Sárika?…

– Ki lenne más? – szólt Judit.

– Te is tudsz róla, Judit?

– Tudok róla. Sárikát kisérte ide. Akarod, hogy most indúljunk haza?

– Most akarod? ez éjben?

– Éjszaka van-e, ha te itt vagy?

Sárika halkan, remegő, gyermekes hangon mondta:

– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal. Nagyon
alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg? Kérlek, oh!
milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal.

S aztán minden ok nélkül… keservesen sírni kezdett.



MENEKVÉS.

Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék a
miniszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokat kellett
útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszter azért jött,
hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igen nyájas,
barátságos, adakozó férfiú ilyenkor.

Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régi ismerőseitől azt
hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igen jeles kuglizó német
garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sor bábút veri le, a melyiket
akarja. A miniszter csak másnap volt megérkezendő, ezért haladéktalanúl
fölnézett a kertbe, hogy lássa az emlegetett kozákot.

Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak. Ő addig
szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nem veri a híres
játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt. Vakmerő,
kifáradhatatlan lett, vízben, erdőben, játszó-asztalnál, lóval,
asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgy ösztönből. Tele volt erővel, s az
kibugygyant belőle egy kis parázs izgatásra, mint a rügy a fából.

A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt s mester a
maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott.

Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a háta mögött.
Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagában megemelgette a
golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csak az alkonyat a kertre
nem esett.

Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében is mind
vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe, úgy dobálta
a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, még fiatal, ruganyos és
deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogy az úton köszönőket alig
vette észre. Pedig sok ismerője volt. Itt nőtt föl.

A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember.
Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. De bizonyosnak
lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar, biztos fogás,
tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addig játszott magára, míg
csak a mulatók ki nem zavarták. A játszók mindenek fölött érdekelték.
Mennyi esetlen kuglizó lézeng a világon!

A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak a kuglizó
színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán, hogy csak
úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat, míg csak
egészen beleizzadt.

A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyan nem
érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kis város persze
föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtak virágokat, bandérium
parádézott a piaczon, a miből az volt a valóságos haszon, hogy senki sem
alkalmatlankodott Magyarinak a kuglin. Estére már szép gyakorlatot is
szerzett. Eh! nehézség nincs a világon, csak erős akarata legyen az
embernek.

Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső. Magyari
zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségein néhányszor pompásan
győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Este néhány polgár vetődött be.
Azokat kedve szerint megrakta és sajnálta, hogy a német nem hozta oda a
fogát.

Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet: leitatta
a polgárokat egészen a sárga földig. A mint ivott, mind kedvetlenebb
lett; a kik házsártoskodtak, azokat kidobta; a ki ellágyult, azt
eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt, vígasztalta és oly szépséges szépen
énekelt tökéletesen kiművelt bassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki
hallotta.

Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg sem mérkőzött a
némettel. Inkább csak kedvtelésből dobott egyet-egyet.

A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesen legyűrte.
A szegény az egyik hibát a másik után követte el. Valósággal elvesztette
a fejét. A végén a német egyszer mezitlábost is dobott, a mi
közderültséget keltett.

A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogy Mohácsnál
sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el a veszteségét.

Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módon találkozott
a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki iránt érdeklődött s egy-egy
szíves szava volt mindenki részére.

Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt minden
mozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igen nyájas;
igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele. A boltos
vagy a fogadós, a kinek régebbről adósa maradt, kedvtelve mondta: «Lám,
a mi bárónk; lám, hazatért; vajjon végképen-e?» Azon mindenki örvendett
volna.

A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jó emberét
pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, az öreg
gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig. Elnehezedett,
jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr. Megszólította:

– De milyen kedves dolog, hogy látom, Orbán. Hol jár itt?

– Én itthon vagyok… Igazi szerencse, hogy méltóságodat láthatom.

A kezét alig akarta odaadni.

– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyen sugárzó
legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon, maga marad
csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak a feje fölött…

– A titkom, méltóságod, a boldogság. Én megházasodtam és itt lakom.

Meg sem mozdult és tisztelettudással nézett föl régi kisebbik gazdájára.

– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogy megismerjem a
feleségét?

– Nem is mertem volna kérni ezt a kegyet.

– Ismerem-e vajjon a feleségét?

– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszer beszélt
méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszer útbaigazította
méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felől jött. A lovat még én
vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem meg vele. Hogy is emlékezhetnék
reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagy leány volt. Azonban csak most
hajlott a kérésemre. Alig két éve. Azóta igyekszem boldoggá tenni. De
méltóságod megró e sok szóért.

– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjárt abba az
irányban, a merre a vén tiszt tartott.

Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmas
közeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagy
emeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában, láthatja
egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély, melyben
uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizony mások szavaira
hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyari csak szegényebb
lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér, mely ereiben buzgott,
nem kevésbbé drága, a miért a zsebében kevesebb pénz van.

Oh, drága nyugalmas, szép kis városom!

Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú,
rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietős dolga;
hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal, vérig kell
dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, s elégedettség. Mert
hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha azt óhajtjuk; és mert nem virrad
hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogy jönnie kell. És mert minden meg is
jön a maga idejében és mivel minden úgy van jól, a hogy van – hát mire
való emésztődni, szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan
kevés kell az embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra,
hogy meghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kis
városokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a hol
kényelmesen kikerülheti a másikat…

Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festett kőház;
leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornácz fáján a
ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A víz láthatatlan párája
lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid, álmos csend terül el az
életen, mint egy finom fátyol.

– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok, hogy a
küszöbén átlép.

Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn az oleanderekkel
megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgy tett, mintha fölemelte
volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmas házába.

Aztán kinyitotta az ajtót s beszólt:

– Nagy tisztesség ért minket, Matild… Itt vagy-e?

Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kék szemei,
vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egy virág, melynek
szirmait az ősz érte.

– A báró… látod.

Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta és hozzá
dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelő alakjára
szögezve.

*

Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer a gátháti
marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertész leányát.

– Ez ösvény visz a városba, kisasszony? – kérdezte.

– Nem mindenkinek.

– S nem nekem?

Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú, fiatal.
A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott az oldaláról.
Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából való képeskönyvéből.

– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgős útjok
van.

– Higyje azt, hogy én is sietek.

– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálain
veszedelmes átmenni.

Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngéd pettyeket
képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekben kaszáltak.

– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt – átmegyek
rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-e akkor a várost?

– Nyomban. Csak a domb fedi el.

Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta a lova
kantárját.

– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó? Megmutatja
így az útat?

A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogva nézte a
kis szőke leánykát.

Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényes
szemeket!

– A koszorút kinek kötötte, kisasszony?

A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállal kötött
koszorút.

– Mire kiváncsi még az ösvényen kívül?

Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak el sem
pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit az imént hagyott
abba.

– Itt lakik? Sok, ha ezt is kérdezem?

– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban. Oka
van, hogy ezt is kérdezi?

– Gyönyörű a mező. Tűzzön hát egy szál szekfűt a gomblyukamba.

– Elfelejti az ösvényt. Pedig sietős az útja.

– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, s néha erre
jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban.

Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leány
egyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorsága elszállt.

– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt… igazán
soha sem.

A megrettent szóra az idegen is tartózkodóbb lett.

– Az ösvény?

És arra indúlt, Matild kiejtette a szekfűkoszorút.

– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműen
leszállani a gátra.

Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedén leugrott
a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt:

– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná meg az
ujjahegyével.

A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével a helyes
vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat. Matild ott
felejtette egy perczig.

Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábával a
vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intett és
frissen tovább ment.

Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, mily réginek
tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta a dobogó zörgését,
a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csak a meséből való volna;
olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszer úgy tetszett neki, hogy az
ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az. Egy elsuhanó madár szárnya
illette meg csak az ablaküveget. A berek ezüst nyárbokor pihés ága
meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyője mellől? Csak egy kóbor nyúl
illan odább.

A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé ha lefoly,
ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberek járjanak át rajta
a városba, de többet, egyszer sem, de soha nem fut át rajta a szép
királyfi.

A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékú falusi
legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló az egyetlenhez.
Matild olvasta érzékeny német verses könyveit a szerelmes pásztorokról,
a kékszalagos bárányokról és álmodozott és várt valami lehetetlenségre
és hitt valami hihetetlenbe.

A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvitték messze, csak
legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött a nagy csontos kaszás
és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűl maradt a kis
kertészházban.

Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól,
szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy még egyszer
a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és a meghervadt
kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész.

*

Egyszerre megismerte a bárót.

A vér a fejébe szökött, elszédült.

Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogy látta
volna valaha.

A vén tiszt aggodalommal sietett a felesége felé. Mégis azt mondta:

– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelen zavartam
meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző lesz irántam.

A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltak piperézve női
munkákkal. Mindenik pedans rendességgel volt elrendezve. Magyari az első
tekintetre megismerte a régi bútorokat. Hazulról, az apja házából valók
voltak. Az esztergált kőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit
ugrált! És a vörös karosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei
gazdátlan képeiből is egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében,
írásos szalag a száján. Egy kissé megilletődött.

Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. A homlokát
megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt a Magyari
tekintetével.

Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitvány állatnak
a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt, aztán
fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét.

– Ah! te vén dög… a Mira? – nem?

A vén tiszt tisztelettel meghajolt. Nem tudott volna szólani.

A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébe fogta
az öreg kutya fejét.

Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangja
megremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett és
szeretetreméltóan az asszonyhoz fordult:

– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbán régi
barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttem volna.

Az asszony rebegve felelte:

– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbán nagyobb
ünnepet nem ért, mint a mai nap.

Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be, keskeny
nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leány megtöltötte a
poharakat, az asztalra tette és kiment.

– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetes termés,
méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem is adja több
tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk.

A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissé zavarták a
váratlan benyomások. Küzködnie kellett magával, hogy kedélyének
rugékonyságát visszakapja.

Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjárt
lehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig a régi
volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz, a mint
látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a báró lábai elé
feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetve csendesen pislogva.

A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ült kisebbik
gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát, szüntelenűl
locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porba hurczolt régi tisztelt
névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy. A helyett a vadakról
beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróval jártak a szabadi hegyekbe.
Már csordával járnak le a kukoriczásokba a vaddisznók; a maczkó ki sem
mozdul az aljból málnaéréskor, kedélyeskedik a parasztokkal s ha
pásztortüzeket raknak a cserésbe, másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És
nincsen már vadász, hozzá méltó.

Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha meg akarná
győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kellene berendezni.

Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. A báró
egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet és
lekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesen ült
Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna minden perczben
felszökni.

A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett a vén
gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő is lévén…
hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Még az öreg báró
bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt ő szerezte meg az… az…
«elmult időben». A vén virágos szék is ott van, a mit a méltósága báróné
szeretett. Azt emlékül kapta.

Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett a báróval.
És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a báró podgyászát a
fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor a kegyet és élete
legboldogabb napjának nevezte.

Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúl élvezte
a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el, hogy elment.

Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében s a feltörő képek
ellágyították, akármint küzködött ellene. Nevetségesnek találta magát s
boszús lett.

– Rég járt itthon a báró?

– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta: «Higyje
el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy az idehaza jobb,
mint akármi hely».

Az asszony megzavarva kérdezte:

– De a gyermeki álmok, örömeinek boldog tanyája?

A báró kicsinylőleg folytatta:

– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van a
gyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogy
vagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük már
egyszer az igazi bút.

A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Mintha csak
nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt s
váratlanúl kérdezte:

– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra, mint e
derék, hű ember?

– Mit kérdez? – felelte szorongva.

Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kellene elhitetni, hogy
szereti az öreg embert. Igaz-e? Ha igaz, elveszti azt, a kiről örökké
álmodozott, mert íme szívének csak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor
így szól, miért mentél hát hozzá, miért hazudtál az oltár előtt?

– Mit nevez annak? A kötelesség hűséges teljesitése? Bizonyosan…

Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz. Hanem
megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s így szólt:

– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öreg ember. Azt
hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon és lám, az mind nem
igaz. Van a világon. És mikor az ember ezt megérzi, olyan könnyűnek érzi
magát.

*

Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólag csak
gépiesen cselekedett.

Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtek az
ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfa gyümölcsös
ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő.

Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfi kezének
melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnak érezte magát
s közeledett az álmodott férfiúhoz.

Ekkor így szólt valami beteges fénynyel szemében:

– Nem adja nekem a virágát?

Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matild érezte,
hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartan mondta:

– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott. Elfelejtette-e már?
Inkább csak az emlékért mondtam vissza.

Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellene mondani, de a
tekintetéből látszott, hogy nem értette.

– Az emlékért?

Az asszony akadozva mondta:

– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba a gáton s
azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbi ösvény a
városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta s Orbánt küldte
utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt a koszorújából?» Már nem
emlékezik reá?

Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészen megszépült
elhervadt arcza.

– Emlékszem. Orbán beszélt az úton felőle…

– Csak Orbán? – mondta s leverten leejtette a karjait.

Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját, mintha valami
ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el. Egészen ruganyosan
szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta:

– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogy Matild nem
volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam. Én magam
rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod. Örvendek, ha
Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgy örvend a szerencsének,
mint én, csakhogy ő kissé szótalan és kedvetlen. Mi igen ritkán látunk
vendéget, s kiszokunk belőle, de ilyen kedves vendég soha sem járt…

A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásán járt. Mert
az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, a jelentéktelen eset
apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szót az asszony megtartott az
eszében, úgy, mintha csak az imént hallotta volna, vagy mintha örökké
hallotta volna – attól fogva. Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny
jel után áhítozik és az érzékeny múlttal indokolja. Egyszerre
jelentékenynek találta a Matild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta.
Nem véletlen rosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait
és a rosszullétet.

Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egész esetet.
Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egy jelentéktelen
asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán felesége az.

A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött. Rendelkezésével
fölverte az udvart, nehogy valamiben szükséget lásson az ő kisebbik
gazdája.

Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobott volna
mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: a múltnak emlékeit
és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyát megsimogatta gyöngéden és
kiállott a tornáczra. Az udvaron sürgölődött a kis piperés cselédleány.
Megszólította:

– Katinak hívnak?

– Nem, méltóságod, Erzsinek.

– Mindegy. Csinos leány vagy.

És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett, hogy
hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetét érezte magán.

Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedve volt, hogy
megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ez asszonyban. Hiszen
egy világlátott embernek mi se könnyebb annál, mint hogy belelásson egy
haszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogy
foglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödje vele.

A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kis Matildhoz
fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangon kérdezte:

– És gondolt-e néha reám?

Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte és hallgatott. A
fiatal ember kegyetlenűl folytatta:

– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó. Nem
óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint a végzet.
Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam, talán ez a
percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgy tetszett nekem,
mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszer láttam már; egy
álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán. És mintha az álom
megújult volna ismét…

A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Az asszony keble
gyorsan hullámzott.

A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyel kérte a
báró a szolgálatot, bátorrá tette és a szép úrfin végig vonogatta fényes
szemeit.

Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy leste Matildot, mint
a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász, fölhúzott puskával
kezében.

– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogó vízre és a
koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, ha emlékeztetem reá?

Az asszony rebegve mondta:

– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő… Én
segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem, hogy
visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha sem többet…
soha sem tért vissza.

A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégezte sürgölődését a
szobában és kilépett a verandára. A vacsorát jelentette ragyogó
tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, mintha egy királyt invitálna az
asztalához.

Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható ok nélkül
megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket, nesztelen
lépéssel.

Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű nyájas úr lett. Fesztelenűl
beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott. Mindent pompásnak talált s
udvarias figyelemmel halmozta el az asszonyt. Orbán boldogan nézte
azokat, kiket a legjobban szeretett ezen a világon. Mohón, gyorsan
ivott. Mikor a bortól egy kissé megmelegedett, fellengezve mondta:

– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, így
felelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint. Szolgád
már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Az asztalnál ül az a
két lény, a kik legdrágábbak szívemnek. Bocsánatot kérek, hogy egyszerre
emlegetem a két nevet. De hódoló ragaszkodásomon kívül Matild, a
legdrágább nekem. Bocsánatot kérek.

Magyari később így szólt:

– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öreg barátom! hogy
most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogom kapni annak a módját,
hogy hosszabb ideig is láthassam mindkettőjöket.

Orbán elkomolyodva kérdezte:

– Miért? Méltóságod csak nem akar elhagyni minket?

– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra szeretetének értékét? Azonban
jókor reggel indulnom kell. Maga azt hiszi, öreg ember! hogy nekem nincs
«muszáj». De van. Holnap reggel messze leszek. A kötelesség parancsol
velem.

Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább a vén tiszt
házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt a határozatával,
egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan meleg tekintettel nézett az
öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magát képesnek reá. Annál
kedveskedőbb lett.

– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal. Még
adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját. Elfelejtette
már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja be velem a falut
éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hát féljen, Orbán! ma ismét
olyan kedvem van.

Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott. Alig hogy
megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti már el ilyen
váratlanul.

– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mint reám,
együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol.

Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg tiszt sokáig fűzhesse ezt a
kérdést. A borát a világosság felé emelte és magasztalta arany színét,
pompás ízét. Fenékig itta és késztette Orbánt, hogy igyék. A mint az
öreg tiszt látta, hogy kisebbik gazdája élvezettel iszsza a vén bort,
kedvébe járva, fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az
öreg embert.

A vén tiszt így gondolkozott: «Hátha igen sokat fog inni, akkor itt
marad».

Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul, akkor
könnyebben békül meg az eltávozásommal».

Egyszer így szólt Orbán kigyúlt arczczal fellengősen:

– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hozta Frankföldről
és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet sok török vére áztatta…
Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mind elmentek őseikhez… egy
van csak, ki méltó, hogy megízlelje… a nagyok szegény szolgája nyújtván…

A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött. Akkor
Orbán elkeseredve kiáltotta:

– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegény szolgáit… Ő
saját kezével tölti meg a poharakat… te elnézed ezt?… elnézed?

Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt.
Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét és elaludt.

Magyari halkan szólt az asszonyhoz.

– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjék Orbán. Így a
búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem marad hátra, mint hogy
én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedves véletlen volt, a mi
idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljon reám.

Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette a kezét a
Magyariéban, mintsem helyes lett volna.

A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ez szaladt
át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad a gyönge,
érzelgős asszony szívében…?

Az asszony félve kérdezte, (az ajaka rebegett a nagy fölindulásban):

– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbán helyett a
kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nem képes reá.

Magyari nyájasan utasította vissza!

– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzék
ösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek az álomra…
Engedje, hogy ismét köszönjek…

Az asszony hangtalanúl ejtette le a kezét s visszalépett.

Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt, rezedák
illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyés lehelletével elegyülve.

Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtette volna
talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volna és boldoggá
tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozás és gyöngédség.
Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesen érzékeny asszony
szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyen lesz így a jó öreg
tiszt élete mellette!

Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hű szolgával
találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltek mind életre…
Magyari, az erős birkozó természetű ember megadta magát ez érzésnek.
Súlya alatt ellágyult.

Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte? Mint
altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen, hogy jól,
becsületesen cselekedjék? Máskor talán nem töprengene ilyen kérdéseken.
Talán máskor léha hiuskodás arra unszolná, hogy hagyjon hátra egy
megsebzett szívet. Azonban az egész délután másképen hangolta.

Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézett tanácstalanúl.

Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsiet valaki s a
kertajtó homályában eltünik…

Ki az?

A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábai mellett, a
kis cselédleány az asztal körül rendezkedett.

Az istálók is elsötétedtek teljesen.

A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki, hogy a
másik felhőrongy alá bujjon.

Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményel vajon?
Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandot keres?

Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke? vagy rosz
fajta a vére?

Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felé ment. A
léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyari egészen
fölháborodott. A porondos úton gyorsan végig ment. Sehol senki… Bokrok,
virágok, madarak, minden aludt.

Visszatért.

És mégis nem könnyelmű hölgy ez, a kit a háborgó vére ösztökél…

Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását keresi.

Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete támadt,
gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon mondta: «ez az»…
Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s megutálja, hogy soha
se gondoljon reá…

Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse álmaiból
örökre.

Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így szólt:

– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben szemednél
gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját idetartsad szivaromhoz?

A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a világot.
Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, megszorította;
meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:

– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt láttam… Nagyon szomjas
vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda egy üveget e jó
borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…

– Egy poharat is?

– Kettőt talán, gyöngyöm…

– Kinek kettőt?

– Mindenki alszik talán?

– Mindenki alszik.

– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért?

– Nem, nem. De a bort viszem szívesen.

Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a leány
kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.

A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s elfújta a
lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.

– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel.

– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan.

A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, mintha
választ adna óvatosságával a hangos szóra.

Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe ültette. A leány mind a két
tenyerét a fiatal ember elé tartotta védelméűl.

– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj el egyet
sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, mint az eperszem…
akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle másnak is.

A kis cseléd nesztelenűl súgta:

– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna körülöttünk.

– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a világon
a szerelemnél.

S ezzel átölelte a lyányt.

A kis cseléd halkan föl-fölszisszent.

A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd kifeszítette
testét az ölelkedő karból s fölállott.

Halkan így súgott:

– Valaki szalad az úton a ház felé.

Magyari megismerte.

Akkor komolyan így szólt:

– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom…

A cseléd csalódottan kérdezte:

– Nem szomjas már?

Magyari mit sem felelt.

Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel megriadva
suhant át az Orbán felesége.

Ballagott…

Megnyugodottnak érezte magát. Jól cselekedett.

Mégis igen kellemetlenűl érezte magát.

Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több a
világon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő…

És elhagyja őket örökre.



A BECSÜLET.

Utolsónak érkezett meg a mulatságra Emil, a főhadnagy.

A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak a korcsolyázók. Az
éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. A lámpácskák szelid világa
érdekes félhomályba öltöztette a nagy park tavát s a parkot őrző óriási
fekete fákat még nagyobbnak mutatva, mint a mekkorák.

A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz Torda Dávid
beszélgetett a tisztes Pókainéval.

Az asszonyság a Torda kis fiacskájáról beszélt.

– Tizennyolcz hónapos a ficzkó?

– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyat egészen
értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egy janicsár.

– Mondja inkább, mint egy Torda, a katona Torda-vérből való.

Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette a parkon át. A
szomszéd falubeli birtokos leánya, a gazdag, kissé lomha járású Tar
Ilona ez.

– Megkéstél, öcsém. A feleségem Klári, már tudakozódott utánad.

– A mienk a veszteség, ha késtünk.

– Ugy-e Ilona hugom, te tartóztattad?

– Az apámmal jöttünk, – felelte ártatlanúl magyarázva.

– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróan nevetve. – S
azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatott valaki.

Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legényke vitte el.
Emil alig elegyedett a beszélgetésbe.

Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. A Torda
felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint a főhadnagy
mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egy percz alatt
utólérte, kézen fogta s előre haladt vele.

– Soha se futhatsz úgy el előlem, Klári, hogy én ne érjelek utól.

– Rosz futó vagy. Mindig csak a második helyre érsz be, – lihegte.

– A szeretetedre is, Klári?

– Bolond.

– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s a nehéz
leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikított Klári a
futás hevében, Emil szótalanul követte őket.

A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecses férfiak
szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, Prini Gábor ült rajta
s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyek mellett futott.

– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát, méregeti
a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehen maradjon.

– A csúfság csak úgy virágzik ki a szájadon, egyszerre, mint a portulák.

– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vette el az
ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram! adj neki
eszet hozzá valót.

– Mit javasolnál te neki, Gábor?

– Először ezt: hogy haljon meg, mert élhetetlen.

– Másodszor?

– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogy takarítsa ki
az utat Prininek a kis Klárikához.

A csufolkodó gyorsan tiltakozott.

– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kis virág!»
(és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébre jogom, mint
nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnek volna joga. Én? Mit
gondolsz?

– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra, melylyel
akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át – Klárika mellett.
S akkor jött Torda, a penzionált generális, ép lábakkal, kastélylyal,
erdőkkel, mezőkkel.

Mind kaczagtak.

Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőrös lábzsákját
figyelmesen igazgatva.

– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Maga feláldozza
magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét, csakhogy régi
barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg is várhatom magától,
Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltem fel Klárit. Ő boldoggá
teszi magát; maga lábzsákot szerez a lábamra. Ilyen a férfiak
háládatossága.

– Kivánja, hogy elvigyem?

– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mit beszélek. El
akar vinni valakit?

– Bocsánat, figyelmetlen vagyok.

– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja magát, mert nem egyszer ma
visszás feleletet adott.

S mosolyogva fenyegette meg.

Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötét el-elfedte
mindkettőjüket a hajlásoknál.

– Szeretném, Klári, ha elesnél.

– Miért?

– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhez szorítani a
melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsó oldalra a hattyúházig.
Utól se érnének a segítők. Egy percz az egész. No, megteszed?

– Boldog volnál, ha blamirozhatnál?

– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék, hogy te
boldog légy?

– Arra is törekedtél egész életedben, – felelé idegesen felkaczagva.

– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mit tehettem.
Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így, hogy én csak
sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád.

– Nem egyszerűbb is így? – kérdezte gúnyosan.

– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted? Az enyém lennél-e inkább
akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon, hogy az ő tulajdona
légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a te életedet a szegény
katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, a fényre, ragyogásra
teremtettet. Miért kinzol, Klári?

– Ügyelj, utólérnek.

A fasorból tánczzene hangzott fel.

A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura felé
fordította.

– Mindig egyformán kedves, figyelmes.

Aztán odább futott.

Torda nyájasan bólintott felé. Az öreg Pókainé hozzá fordult:

– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággal zavarban van
vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az esze az uráéhoz való, a
kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogy anya s elmosolyogtam ma
is, a mint látom a nagy fiát az ölében. Mondja, hogy boldog vele. Jól
esik hallanom, ha mondja.

A sánta, gonosz száju Prini új hallgatókat szerzett magának.

– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Persze nekik
kevés idejök van még hátra. Azt a kicsit jól akarják eltölteni. A mi
erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. A ki pedig hátul jön,
tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta alig pihenünk a Torda házában.
Juttat neki is az asszony, marad nekünk is. Az a rend. A ficzkó erősen
támad. Nézd Emilt, hogy meg akarja mutatni Klárinak a hangjának a
lágyságát. Csak ki ne essék a sajt a szájából, a míg énekel.

– Micsoda sajt?

– Tar Ilona. Nem izes falat?

Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. A
korcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messziről a
park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe.

Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva.
Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. A
hattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffja messzire
elgurult, maga végig vágódott a sík talajon.

Emil mellette állott. Féltérden így súgott:

– Édes vagy.

Klári haragosan kérdezte:

– Azt hiszed, a te megrendelésedre tettem?

Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott: «Négyesre!» A
muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodva sorakozott a tánczra.

– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbe egy
hajlított padra.

Emil a háta mögé állott s halkan súgott a fülébe:

– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyém vagy. Én
érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem, rólad
ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnem magamat. Az én
dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári. Mert te hagytál el.
Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s te is tudtad, hogy az enyém
vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nek hivtalak. Mikor elrendeltek
mellőled, nem is eskettelek meg, hogy az enyém léssz. Hát kié lehess? El
akartam dobni a kardbojtomat, hogy elvehesselek. A míg terveltem,
álmodoztam utánad, a néni, a ki minket nevelt fel, odahányt téged az
uradnak. Az övé vagy? Még csak nem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem.
Mért hagytál el? No, hát itt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz
körül. Torda minden ragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged.
Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat minden
pompát, hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszi magát érted. Tudom! De
nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébren légy és visszakövetellek.
Visszakövetellek, mert te az én tulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon
áron. Igen olcsón vették meg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el.
Vagy azt is eladtad? Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El
mered tagadni, hogy az enyém vagy?

A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem volt felhevülve,
de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondana el.

Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébe szállongó hó
befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek, a muzsika élesen
hangzott a csendességben. Mikor a beszélő elhallgatott, halkan szólt
hozzá:

– Menj, menj el. Miért jöttél vissza?

A tánczot sietve végezték el. A hó sűrűbben kezdett hullani.

Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt, vadász
kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csapos volt a
hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjába öltötte Klári
karját. A park széles útját behavazva, messze fehérlett; a nagy, fekete
fákról lágy pehelyek szállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó
Ilonával s titkolódzva nevetgéltek.

Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamáslis cselédek
szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordák régi pompás
kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrös rámás tükrök
ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillár csüngött a faragott
mennyezetről. Minden vén, erős, pompás. Muzsikaszó is rikkant fel. Prini
Gábor állhatatosan biczegett Klára után.

– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend?
Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgy veszik
körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, persze éjszakon; mi,
a kövek a falban, szegény hívei; keletre?

– A fiam.

– Hát Emil? Nincsen bástyája szegénynek?

Emil mellettük ment Ilonával. Röviden odaszólt:

– Nem szeretem, ha a nevemet a szádra veszed a hátam megett.

– Mit? – kérdezte Prini kicsinylőleg.

– Reménylem, épen olyan jól hallasz, mint beszélni tudsz.

A szőke leány tovább vitte Emilt.

Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette, megsimogatta a
haját s így szólt:

– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság van a
tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valami kellemetlent? Ne
áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal. Tán Torda mondott
valamit? Ő sincs különben. A míg a jégen futkostál, az én időmet
rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, ma szórakozott s néha olyan
össze-visszaságokat mondott, hogy zavarba ejtett. Volt tán valami
közöttetek?

Aztán makacsan folytatta:

– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza s zaj,
izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nem szeretem azt
a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Az urad nem arra
való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Ma este Emil szokatlan
sokat kerülgetett. Torda szemmel tartott titeket s szórakozottan beszélt
velem. Együtt nőttetek fel az én fedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj,
Klári. Eszedbe jusson, hogy te szegény árva leány voltál és ma
királynéja vagy Tordának. És a fiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg
nekem igazán, történt valami köztetek? Kivel?

Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét s rebegő
ajakkal mentegetőzött.

– De édes néni…

A katonás öreg asszony kissé hevesen folytatta.

– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát a levegőben.
Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nem megy. Bár vinné
el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az urad valósággal pazarol. A
milyen egyszerűen élt, olyan bolond módon pazarol; a mi itt foly az a
prédaság, valósággal oktalanság. Tán te kivánod, tán ő kivánja éretted.
Mi lesz ennek a vége? A gyereked koldulni fog, azt megjóslom neked. A
mulatság el se pihen s újból kezditek; még a muzsikus is megőszül benne.
Mi történik közöttetek? Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom,
mikor lobog ki a láng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az
urad egy nyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nem
valami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt, hogy
bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésből mentél
férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látnia kell. Hát hadd
lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarsz felelni, Klári?

Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nem nagyon
friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnak látszott.
Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Az ajaka keskeny,
színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain a rózsaszinű körmök fölfelé
hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonát vezette a karján, szinte
tüntetve vele.

– Nem csatlakozol, Klári, hozzánk. A néni egészen lefoglal téged.

– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a te szép
társad iránt.

Torda a felesége mellé áll.

– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadt kissé?
Akarja, hogy helyette intézkedjem?

– Kerestem, Dávid, hol volt?

– A gyermeket néztem meg.

– Alszik?

– Boldog.

Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellé vonultak.
Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszéd kastélyokból való
fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet. A jóvérű legénykék
körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönség elevenné tette a rossz
szájú embert.

A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinű pezsgőt, a
keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőke leány mellett
ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyen beszélgetve. A kis
Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak. Torda az asztal derekán
ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe vele az egyik ősének a képe
csüngött a falon. Feltünően hasonlított hozzá. Tulajdon az a csontos,
erős arcz, tulajdon azon kemény tekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon
széles, szegletes áll s duzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve,
megmarkolva, úgy tartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü
karmai lennének.

A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett a társaságon.
A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsika felhangzott a
terem régi divatú galleriáján. A beszélgetés hangosabban megeredt.

– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legényke Prini
Gábortól.

– Többre, mint a mennyit megér. Kettőt is lehetne venni olyat piaczi
áron.

– Kiről beszéltek? – kérdezte egy távolabb ülő, kis tömzsi gyerek.

A czigányképű félhangon mondta:

– Emilről. Vevője akadt, úgy látszik.

– Ki az, szegény?

– Pszt…

És az Emil szőke társára vágott a szemével.

Gábor elkomolyodva mondta:

– Durvák vagytok.

Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány, csahos,
solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy, hogy hangos tőle
az erdő. «Eladó, ki veszi meg?»

Mind kaczagtak rajta hangosan.

– Mik a tulajdonai? Mit tudsz róla Prini?

– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomát
vesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. A kopó
szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egy dús bokor
alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most is futna, ha meg nem
jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt, körültekintő most, meg
nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg a kopómat? Eladó. Ki mit ad
érte.

A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. A szünetek alatt
élesen hallatszott rikácsoló szava.

– A neve?

– A kopóm: Emilke.

A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanul néztek
egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka ki volt gyulva.

Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonban visszaült
vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólt a czigányképű
legénykéhez:

– Nem kocczintasz velem?

– Hogyne veled, bátyám.

A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól: «történt-e
valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatás makacsul ismét erőt
vett a társaságon. Torda szigorúan nézett a legénykékre s hangosabban
beszélt a szomszédnéihez.

– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta. Azonban a
tánczra lesz hangulatunk bizonyosan.

Azonban beszédes tekintetet vetett a kis Klárira. Arra az asztal
felbomlott.

Emil minden sietés nélkül Prini Gáborhoz lépett.

– Reménylem, világosabban is tudsz beszélni, szemtől szemben is?

– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűen és
elfordult.

Klári mellettük ment el. Emilhez fordult, a karján ment be a terembe.

A csillár fel volt gyújtva.

Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétről
panaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt. Bocsánatot
kért és visszavonult.

Torda minden udvariassággal unszolta a fiatalságot.

– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidám napot
kedvetlenül végeznétek be.

Mindenkihez sürgető, szíves szóval fordult.

Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatok egymás
után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilona oldala mellett
ült a kocsiban.

*

Akkor Torda Dávid csendesen ment be a lakószobába.

A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozó arczczal.
Aztán benyitott.

A szoba félhomályban szendergett. A cseléd álmosan emelkedett fel.

A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felett
nyújtózkodott.

Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint a Tordáké;
arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövér keze ökölbe
szorítva.

Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformán lélekzett. Haja
rendetlenül a homlokába hullott.

Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte s
nesztelenül lépett ki.

A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, a szürke
égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele.

Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át a folyosókon.
Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztán gyöngéden megillette
az asszonykának a vállát s belépett a szomszéd kis dolgozóházba.

Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágú rézgyertyatartókban
lobogtak a viaszgyertyák.

– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nem hallgatna
ma reám?

Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s alig észrevehetőleg
igent intett.

– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégis meg kell
beszélnünk némelyeket.

– Semmit se mondhat kellemetlenséget, – felelte halkan.

A vén gavallér meghajlott.

– Óvakodom.

Aztán szembe ült minden sietség nélkül a feleségével és így szólt:

– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ez igen
boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra, melyekkel
megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott, mint a mennyi
megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelen életéhez kötötte magát,
Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nem kerestem soha: miért hozta meg
ez áldozatot? Úgy vettem, mint az üdítő harmatot. Áldja meg érte az
Isten. Ne vegye rosz néven, ha most magamról is szólok.

Elhallgatott s megtörölte a homlokát. Nem találta mindjárt a szavakat.

– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mit érdemetlenül
elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatot kerestem. Társaságot
gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremteni körülötte. Tán igen sokat is
fárasztottam vele, de féltem, nehogy megunjon. Önzés volt, sajnálom, ha
terhére voltam. Így gondoltam, lássa: utolsó vagyok abból a fajtából,
melyből származtam. A mi még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz
addig nekünk, a míg megjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek
tart. Ne itéljen meg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság,
az elevenség ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen
veszi. Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A
fiamról beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam
reá. Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az
én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem kell
megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten tegye
boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.

Elhallgatott s mélyen fellélekzett.

– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. Látja, Klári,
az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl számítottam,
könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és eltűr a maga
körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. Azonban fiam
született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én fiamból? Van-e jogom őt
szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a mi nem az enyém, de az övé,
a fiamé? Ősei szerezték becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a
nevüket viselik. Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület
lesz-e ez? Ha felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog
tartani felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét,
Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?

Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. A
felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:

– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom
feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim van, az
elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy gyereknek.
Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az áldozatkészség és
az áldás. A mint boldoggá tett engem és megengedi, hogy becsületesnek
maradjak, becsületben neveli őt fel, és az én tiszta nevemet tisztán
őrizi meg. Én tudom, Klári és én nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis
Torda Dávidot. Ezt akartam elmondani, Klári.

Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy pillanatig,
aztán hangosan kaczagott fel.

Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste egészen tánczolt bele.
Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az erek. A kezével
belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a két szeme könnybe
borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. Kezeivel görcsösen az
ablakra intett kínos kaczagásában.

Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. Arra
egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.

– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem.

Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte.

Aztán elhallgattak mind a ketten.

A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a
réztartókban.

– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos bágyadtságban.
– És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa meg e gondolatát.
Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész életében, Dávid. Itt hagyna
ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, kit irgalomból neveltek fel? Itt
hagyna birhatatlan teherrel megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én
megtiltom, Dávid, én megtiltom.

Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs visszatérésétől
félne.

– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge asszony meg
fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én féltem magamat.
Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének becsületét. Én megtiltom,
hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az én lelkemre. Torda Dávid nem
üldözne a sírjából is, ha elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. _De
vigyen el magával._

Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára.
Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a maga
kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:

– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis leányát? A
kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e magával Torda Dávid.

*

S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel,
Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas úton.



A FAL.

Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert
itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz
szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem
a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli,
kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy
valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter
ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.

Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed,
hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem
szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy
félméternyit, de egy hajszálnyit sem.

A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.

– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton.

A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam
én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»

A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek
indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt.
Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami
felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a
méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép
nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A
mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a
parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a
béresekkel.»

Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László
faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve.
László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan
felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott,
hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg
vasvilla van a pajtában.»

A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s
tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így
szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték.

Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László
udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr
a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az
egész falu.

A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is
ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy
annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált
meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas
pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az
oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól
felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr
ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári
délután.

A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is
áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé
mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen
tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy
illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer
élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a
fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha
esküdni kell, engemet se felejtsen el.»

– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya,
a kis Bede Juli.

– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám,
ha már az ember adót fizet. Mi?

A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:

– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.

E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede
Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán?
Nincs-e valami köze a méltsás úrral?

– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan.

– Tőlem kérdezi kend?

A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.

– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.

– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.

Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven
kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett
vér.

A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment
a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak
s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna
diadalt.

A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a
kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna»
miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze
az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a
László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban
töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek
a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban
ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk,
hiszen nem látsz te minket.»

Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami
pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a
pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra.

A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen
valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az
rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját
akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől,
azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe
maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.

A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a
faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át
sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer
ily kiáltást hallott:

– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én
neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában
két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.

A leány tréfásan így feleselt:

– És a gazdája is.

– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.

– Azt szeretem én, – felelte félvállról.

– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát?
Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.

Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos
szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás
hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A
legény haragos volt és odakiáltotta:

– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már
engem?

Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:

– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.

Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte
látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna.
Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az
urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg
volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:

– Bántják magát, leányom?

Maga a méltsás úr volt.

– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.

– Sajnálom, ha miattam történik.

Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő
volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig
ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a
leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:

– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.

A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?»
azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót
pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul
legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra,
kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok
kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr
enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a
kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.

László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami
parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a
leány nevét kiáltotta.

A leány felfortyant a hívó szóra.

– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.

Juli könnyen mondta: «a bolond.»

– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen.

A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között
végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes
uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az
ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve.
A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt
arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány
kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt
egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.

Még messziről is ezt hallotta:

– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a
csepegés ne mossa a falat.

A méltsás úr morgott:

– Nem fogja mosni sokáig.

S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a
béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép
falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei
munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak
haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna
a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn
a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud.

Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből,
a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével
szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas.
Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel
nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy
egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton
leszálltak a fedélről s így szóltak:

– Arra való a törvény, László.

Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt
található.

Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége
bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket
ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait
s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját
tépte s vad szavak szakadtak ki a száján:

– Rablók, rablók!

*

Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó
ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát,
annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a
városba.

Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a
lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban
ott váratta Lászlót egy jó fél napig.

Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a
törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót
itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó
árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt
kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett
meg.

– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott
szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az
megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.

Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért
László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból
sincs meg semmi, igazán!

Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a
dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A
szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája,
rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem
épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért?
Bizonyosan eladta magát…

A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az
ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár
négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú
a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.

A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel
vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival.
Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit
méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok
így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:

– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a
szándékod?

Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat
nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki
beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték.
A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta
Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat.
Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a
szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett
vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett
állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen.

A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült,
mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A
Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit
adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni
lehetett volna, s nagy hideget hozott.

Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt
ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a
jegyző háza mellett.

– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart
tetejéről.

Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis
leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás
urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s
rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy
kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén
jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.

– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.

A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a
leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a
méltsással.

– Hátha szerencsédet utasítod vissza?

– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így
megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:

– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár
hozzá se kezdjen.

– Hát akkor miért megy ki?

– Akarja, hogy maga mellett maradjak?

A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki.
Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:

– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.

A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.

– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett?
mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.

– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy
szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint
fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.

– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?

– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!

A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s
a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de
ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.

A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny,
rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta
mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig
nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott
uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.

– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi.
Meghallgat úgy-e?

Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.

– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy
bántottam-e valaha?

A méltsás úr kérdve nézett a leányra.

– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én
késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?

Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha
betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva
fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.

– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak,
hogy így üldözi a te ellenségedet?

– Hát ellensége Adorjánnak?

– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én
beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?

– Én mondjam? szép leány.

– Miért hív így? kérdezte merészen.

– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az
árnyékban ilyen bájosnak?

Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal
tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.

– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.

– És aztán?

– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának
vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek
elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt
kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha
hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja)
mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt
visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja?

– Aztán?

– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy
leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e?
Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?

Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha
vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta
meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja
után.

A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a
mit az ő alázatos pennájába diktált.

Mikor alá is írta az írást, így szólt:

– Aztán?

A leány nevetve nézett reá.

– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem
mutatja meg, a mit lőni fog?

– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép
leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat?

A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:

– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.

Aztán gyorsan betette utána az ajtót.

Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.

A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta
meg a kilincset és bevágta az ajtót.

– A szemembe mersz nézni, te szégyen?

– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.

– Fogadsz-e most?

– Mim vagy, hogy vallatsz?

– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?

– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A
te házad ez?

– Bár a te házad a föld alatt lenne.

– El is tennél, ha tőled függene

Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja
élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László
hozzáfordult s elkeseredve mondta:

– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe,
semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson.
Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend?

Juli felcsattanva az apjához fordult.

– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha
sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak
miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen
engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád?
Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A
becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát
neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel,
hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza,
a mikor hívlak.

Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad
ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:

– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?

A leány felpattant és élesen vágott közbe:

– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s
úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad.
Érted?

Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba
fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.

Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte
Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.

– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad,
látod?

A leány felszökött és kikapta az írást.

– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd
ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja
magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az
is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek.

Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.

– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te
házadat.

– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben.

A legény így szólt kétkedően, tompán:

– Mit adott érte?…

A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő
pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára
feleletül.

A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a
prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet,
magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta
csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát.

Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta:

– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?



AZ ÓRA.

Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr
megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem
pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett
volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép
szók mászkáltak át az agyán.

A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A
városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden
hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül
vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra.

Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy
feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő
emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján
csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság
kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné.

A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott
volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg
a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a
néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején.

– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi.
Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző
fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor
s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust
emlegette, megölelte és tegezte. – «Szépen kivirágoztál», így szólt
kedveskedve. Rózsika egy igét se szólt, de kipirult egészen a hajáig s
alig kikukkanva, beszaladt mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a
kötet énekel? a sápadt, magát emésztő ideál?

Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a gyepből
kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás szemetével a
szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó burjánokkal tele a
hely.

Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az udvar
ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott volna meg,
de a szemetet kereső tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé
dohos, szőrülésü székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván
felett (édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju
emberekkel megnépesítve.

– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva az
asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt Rózsika
szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a jöveteledet. A pogácsát
is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király is. Szép holmiid vannak,
fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi egyszerűségünket. Vagy talán azt
a libaczombot kóstolod meg? Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az
Isten úrimóddal áldott meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a
kerek világon nem kinálunk meg szívesebben.

Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket veregetett
le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden oldalról
jókedvűen nézegette a vékony legényt.

Az udvarról harsány szó hallszott be.

– Bátyám!

– No!

– Jól jár-e az órája?

– Hát a tied?

– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám csak 11-et
mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több lesz 11-nél.

– Kerülj fel, fiú!

A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg mosolyogva
felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit s azért
tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s
csalhatatlannak tartotta.

Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a fejét s
tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s ezért egyenesen
Déneshez fordult:

– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat nálad?
Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.

– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan húzta ki az
arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et mondanék, a
földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen Greenwichtől számítva 9
óra 22 percz volna.

A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve mondta:

– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a földrajzit. Te
mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a dolgosoknak akar kiküldeni
ételt.

Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt:

– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az óra
meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra nézve:
küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?

A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes sértés
volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, azonban akkor
lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a szemét s abbahagyta az
órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika igen bájos kis leány volt.

Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a Rózsika a
levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, bájos, sugár,
kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha édes, finom illata
volna, mint a levendulának.

Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint a hogy
nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:

– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem sifli». A
leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült hajában egy késői
rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot
ellenségesen, merőn nézte. Az öreg úr, e félhangon ejtett szóra
hunyorogva, évődve szólt az úrfihoz:

– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű kérdésre.

Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta Rózsikát s
kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a tornáczra:

– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél fokkal van
nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. A zavarok
kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit mi zónaidőnek
nevezünk azért…

– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál semmit. Te
kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly is elfogad egy
pohárkát.

Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros lombot
képezett a vadszőlő. Oda vitte.

– Gondolt reám?

– Nem felejtett el?

– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem örökké.

– Bizonyos, mert ime meglátogat.

– Mert magáról énekeltem.

Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle a
könyvének emlegetése.

Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban hagyakozott
neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe vitte Rózsikát.
Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem sietett a költeményekről
szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy zsályabokor előtt, tépegetve a
szürke leveleket.

– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét megőrizte.

Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól festett,
dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A «környezet» az
apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl érintette Rózsikát ez a
két szó. Ezért nem tudott kedvességeket mondani s nem szólt a versekről.

Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten elhallgattak.
A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett burjános uton jártak,
döczögve indult meg a beszélgetés, kurta feleletekkel tettek pontot a
kérdésekre. Mind a ketten másképen álmodtak erről a találkozásról.
Költőinek, gyöngédnek képzelték. Dénes így fog sohajtani: «ah», s
Rózsika ellágyulva hajtja szőke fejét a Dénes széles mellére. Ők
gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.

Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén ült. Kevés
beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg tiszttartónak
segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi birtokra. Az öreg jó
szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. A néni ellenszenvvel
tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő helyüket; az árnyas kertet, a
nagy házat, ha az öregek majd a temető-kertben nagy örökös házat
szereznek. A néni úgy tekintett rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna
benne. Aztán nehogy Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a
néni.

Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az ajánlgatásból.
Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A legkihízottabb
darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr kényesen
választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig volt miről
beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit is szóljon a
tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár felett tartott
szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy madarasi tyúk!… A
fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet feszélyezte a fiatal
párt. A bácsi malicziával elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni
készülő vért.

– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is?

A fiatal tiszt kapta el a szót.

– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a greenwichi
observatorium direktora húzza fel.

– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily délkörtől
kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?

– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót erősen
megnyomta). Itt kel fel a nap…

Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba állana. A
«barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű hegye hatolt volna
be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a vakmerőt. Őt nevezte-e a
napnak? Mi jogon mond szépet neki?

Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt át a
Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz elejébe.

A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a bók,
mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika?

A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e előtte.
Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És piszkált is az
ételekben.

Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott csendesen
Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan beszélgetett a
leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan felelt a bizalmasan
tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő pipára gyújtott a végén s
Dénes halkan köhécselt, arra mind felkeltek.

Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a
harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt a
pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.

A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga telepedett
a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket csend oly nehéz
volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy lélekzetnyi hang se hallszott.

– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen Dénes.

Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt rá:

– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni.

Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett
ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta meg.

– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos súrlódás; az
idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a boldogság.

– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló clown; a
méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus konczertet. Jőjjön
hozzánk, hogy megtanulja.

– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont hibás,
kedves, a miből kiindul.

Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen szót
elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő hideg
fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért jött, hogy ezt
mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: «Ugyanazon kedves
ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. Ők állandóan
leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika ortografiai hibái is
kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben üresebbnek találta. Rózsika igen
kihivónak találta Dénest s oktató hangja izgatta. Tán lenézi őket…

Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is
alkonyodott. A beszélgetés közt Rózsika az ablak közé állott. A
csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes finom gesztusok
kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A körvonalak bizonytalanokká
lettek. A mező szürke félgyásza kimondhatatlan bússá tette a képet.

Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is felugrott.
Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. Semmi mozgás. A
kétségbeesett jajszó ismét megújult.

A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez fordult
hevesen:

– Hát jőjjön, jőjjön.

Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta valahol.

– De hagyja, hagyja az Istenért.

A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi valamit
mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s vele szaladt
a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a dolgosokhoz ment a
mezőre.

A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, Dénes
zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház háta mellé
szaladt. A kiáltás onnan szakadt.

Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően hadonászva
kezeivel, lábacskáival. Egy nagy mocskos ártány állott pár lépéssel
előtte. A gyermek rémülten védekezett ellene. Az állat nyakát
meggörbülve, vékony habbal a szája szélén, támadóan szegte meg magát.

Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját
lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:

– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad?

A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat lustán, a
kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán a nagy kert
felé oldalgott.

A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és
megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes izgatottságtól
rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:

– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat.

Rózsika így szólt magyarázólag:

– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény bogárka.
Megijedtél nagyon, szegényke?

– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz?

– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika.

– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség?

– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika.

– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni.

– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden tagja.

– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? Mért
nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?

Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. Gyorsan
leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek sáros, hitvány
lábszárára.

– Még ez is.

Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes iramban
közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a gyermekhez:

– Mi lelt, szegény?

Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket.

– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? Majd ha
bekötözzük, haza küldöm.

A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új kabátjába.
Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre.

Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor Dénesre
tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a fehér
keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.

– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején…

*

Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány Károlyhoz
fordult:

– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha akarja.
Az jól jár.



A CSOMÓK.

Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember
volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen
kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek
voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem
Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt.

Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste
otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig
verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az
orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A
szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat
nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt.

Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem
szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb
barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem
volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi.

A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a
sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott,
nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap
ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a
parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat.

Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer,
egy kedvetlen esetbe keveredett.

Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó
támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió.

E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész
világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait.
Ezért a doktorhoz fordult velük.

A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről,
oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja
táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes
halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt,
flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.

Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba
jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj
felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet,
megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki
foglalkozott velük.

A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget
ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan
álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is
azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de
minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni.

Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?»
«Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is
tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény!
erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy!
puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót.
Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy
körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk,
melybe beszorult.

Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki
a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte
izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek
jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni»,
mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak
a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába.

«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy
teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így
apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta.
Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején
csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a
sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat.

Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben
állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás –
bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta.

Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták
(beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe.

Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az
emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson
senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne
találkozzék valami szánakozóval.

A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták,
megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is
vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a
Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.

Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is
erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a
tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját,
visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt.

Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az
egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem
vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is
töprenkedett elpusztításuk módja felett.

Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát
teljesen a bogokra.

A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki;
kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem
esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy
mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat,
kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles
férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával.

Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt
szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak.

Perlhutnak ezek lehettek az okai:

Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló
volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével
gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében
tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit
a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az
özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a
berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete
volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait.

Viszont az asszonynak is lehettek okai:

Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s
nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy
szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó
korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se
tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva.

Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony
házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a
mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a
nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a
bogok, mint azt mindenki tudta.

Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört
ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.

Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem
fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte,
tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves
Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen
mívelt beszédes ember, a ki ismeri.

Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel.
Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és
beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak
jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.

Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt
ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges
igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan
alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés,
rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a
német részére sütött a kávéjához.

Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna
a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát,
hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag
némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a
német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze
alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt
házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az
utczában.

A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a
bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és
új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül.

Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az
orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán
hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva
beszélt valakihez.

– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény
leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen,
de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez
forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor
én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a
világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó
az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál,
hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még
_neki_ se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak,
édes Istenem! De én tudom, hogy _mi_ csak ketten lehetünk boldogok. De
lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon _tőle_?…

Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin
kívül.

«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana…
minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de
én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény
fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk
egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga
szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha
nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó
szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én
tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle.

Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:

– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg
fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna
elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát
miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket?
Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.

Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.

Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló
özvegyhez:

– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az
úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal
orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni,
nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen
asszonyokat. Nem vehetem el.

S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán
a városból is.

Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis
leányát.

Soha se hallottunk többet róla.



A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.

Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg.
Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az
ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.

– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.

A szekérből alázatos szó felel.

– Mostanra rendeltél, édes Kata.

– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak.
Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom.

A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy
pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni
akartak.

– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával
hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz
nem kell segítség.

Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a
száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak
az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait
kedélyesen megveregetve.

– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a
vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten
hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig
szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt…
Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka
Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény.
Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz.
Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem
tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen
most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a
barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a
szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott,
szívesen látlak.

Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.

– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te
kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt
nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs
első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja
az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be
kedvesem. Én nem kisérhetlek be mint egy frajla, mert a boltot nem
hagyom itt. Eredj csak be; én bizom benned, menj csak magadra.

És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen elégedett
volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem volt elégedett
életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.

Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő érte
volna.

Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. Mások
kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ő sovány,
szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, a
hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait
hitelbe adta a városvégi czigányoknak nagy interesre s ha nem fizettek,
perelt s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy
barátnét fogott, a kit nyakon ragadt a nyomoruság s leteperte s ő rá
szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a
derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.

Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott:

– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnek.
Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a vevőkhez. Az ember
megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első
szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere s öregségére nem marad az
utczán, mint valami kidobott kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem
éhezünk, úgy-e kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot
tehet azokkal, a kik rászorulnak… Úgy bizony…

S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán és
malmot csinált a hüvelykeivel.

Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért.
Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy élvezettel nézze,
mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint
háborodnak fel kinosan. Utálta a vén kisasszony a gyermekeket. A
szegény, megsiketedett egy kissé s ha a gyermekek kaczagtak, bizonyosra
vette, hogy rajta kaczagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra
ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél
többet ér Pepi.

Beszédes lett; a vevőkhöz fordult:

– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk
fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres,
asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy
lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most
szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide
magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd Pepim a
sót! Az embernek meg kell becsülni azt, a kitől a kenyeret kapja.

S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal
simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett
a pártfogásban.

Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az utczán is
ment, mind adta neki a jó tanácsokat.

– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely
asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az
emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz,
nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha valami érne…

A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén
kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a fordulónál.

A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s szó
nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte.
Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a korsót.

– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem szépelgett
neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi s az
emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek.

Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit akgatta reá.
Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru ujjakkal ellátott
reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyujthatta oda
neki: hogy legyen a szegényeknek is.

Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt.
Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek
oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a
pádimentumot.

A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt:

– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal
egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az urát s a kinek az
volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak
kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony,
Pepim, látod! itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek
vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.

Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége
után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes
anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit,
czukrot adott neki s így szólt.

– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek
Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére
gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De
nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. Lássa, urasan
éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat magához szólította
az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el?
Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a
gyermek. Egy szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy
meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…

Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen nyiltak a
borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága verekedő
rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy nagy csokor fehér és
lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen.

– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s benyujtotta a
virágokat Pepinek.

Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta boszantani vele s
ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az
alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, utána hajította a
csavargónak.

– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te
tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled,
hogy éjjel kirabolj.

És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi
röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így rikácsolt a
vén leány:

– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz
fényes nappal az efféléket?

Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért
nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat s
innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hizelgő
szóval:

– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt dolgozni
kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz kezed legyen
egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha,
hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s
egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem?
Nem szorultam én rád kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit.
Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most
segíthetsz is nekem betegségemben.

Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében
pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven piros foltok
gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:

– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok
roszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna
rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orczád volt. Az urad
mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett meg, soha se is hittem, hogy
érted, engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy.
De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a
különbség. Mégis ő tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!…
S ki vagyok én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek,
mikor senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s
megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk…
Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.

De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontig
ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos karjaival
szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.

Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a piszkos
Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, tánczoltak s
vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az élhetetlen Pepit…
annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda adta volna vérét… Verje
meg az Isten… a szörnyü erős Isten, az igazságos Isten…

Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi felé.

– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem
azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a mint beszél…
A beteg nem uralkodhatik az eszén…

S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges
borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben
lehajtotta kis fejét és sirt… sirt.



A SZÉKEK.

Egy szegény jó ember halt meg.

Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A
legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott,
hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a szemeit. «Szerette
az isten» – mondták rá.

Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép temetést
rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott
felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a halál; s hogy az
igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a halott igyekszik) a
jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete posztó-mennyezetet is vontak; a
koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette.

A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok
szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek,
hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva helyeselték
sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a
veszteséget. Mily derék, szives, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily
fáradhatatlan. A tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el
egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele
lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:

– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt
hagyja a világot?

Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot,
puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell
elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még
akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van az utczában, a
ki szivesen meghalhatott volna helyében?

Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s hálával nézett
a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát ki marad nekem a
világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»

Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek
többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott
helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a szomszédokba, hogy
székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva.

A pap énekelt s végtére így szólt:

«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…»

S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr örömébe… A
temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s nagy dér-durral
srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt katonásan, – emberek!
elő hej! egy-kettő.»

Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült egészen
a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki marad a
világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy roszkedvűen
kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-é valami
gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?…

Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás
temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Bele
izzadt a munkába.

A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan tisztelték
meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A
rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a
vérem volna.»

Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis
körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet.

Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a bogarak
meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget.
Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette a sírt. Sietve
dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló nép.

Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga
bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről beszélgettek.

Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót értek, s
oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a kőrisfák alatt…

A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak,
csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza
takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az
övegyhez:

– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma.
Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.

Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves.
Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a
bús házra.

Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor
mégis haza küldte a szomszédokból hozatott székeket.

Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét s
keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell
kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… Ekkor egy hang szól át
a szomszédból:

– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem
küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. Nem azért mondom,
a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… Majd, kedves, elékerül.
No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani
könynyel se…

Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.

– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… Utána
futtatom rögtön… Hat volt szívem?

Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda:

– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.

Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura
veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet.

Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A méltatlankodás
mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a tömlöczre való cseléd
csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a
leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak
mindenfelé.

Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint belebújt a
párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a szék verődött
vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott
(alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog s énekli:
«Éljen Garibáldi.»

Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette
magát.

A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi
tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… S vajjon 5 szék volt-e
vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság
van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e?
Hát keresse meg, a ki hozatta…

– Megnézted-e _jól?_ riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a
korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a székem?» De estig
semmi alkalmatlankodás sem volt… A szegény Gergely egyetmásait
rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen.
«Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem az utolsó rongyig. Nem is
hagytam volna másképen», tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan
este, mikor egy kis fiú érkezett a szomszédból: «Ha itt volna – a
székünk, azt izeni a mama.»

Az özvegy egyszerre felháborodott.

– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott keresse a
széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom
a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.

A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának nevezteti
magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit,
megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége?

– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta tenyerével a
térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette magában, mit tegyen e
perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a históriát. Bizsergett a
vére. Csak hadd jőjjön a reggel.

El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén
feküdt.

– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a asszonytól
valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne
paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az
árát? Nekem izen? Nekem?

Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász
ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon
belőle…

– Hogy én? én? Én hozattam a széket?

– Az asszonyság, az asszonyság.

– Nekem? Az _asszonyság?_ Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely,
egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse… Tőlem
követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se tudja 5 vagy 6 széke
volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani,
ha csak egy szék kell. A ki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál’
Istennek! Semmi familiám nem ment a szomszédba egy székért. De a kinek
nincs, jőjjön. Hej leány, leány!

És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! leány!

– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg,
a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos… Vedd
fel s menj vele a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába
vagy az udvarra… a hová akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.

Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. Rebi
kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt
fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig
rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral:
«Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… túl is találsz… Mindenütt szék,
van itt elég.» Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem
ajándékoz? Nekem?» A cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a
kezéből. A csatatér porral telt meg.

Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… Hagyd
el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy szegény
özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a mit akar…
Velünk már tehetnek… akár mit.

Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott kimerülten
lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.

Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, beteges, rogyó
lépéssel ment ki és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel
nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kisérte.

– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább sajnálja őt,
az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor
így szólt szeliden a cselédhez:

– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj…
Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló könyvet. Mindent
tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki,
egymáson így segítünk… Egyedül, látod leányom! nem jó támasz nélkül
élni. Így támadják meg a szegény özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s
kérdezd meg, hogy méri a cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később
meglátogat, megbeszéljük az árakat…

S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát
s mohón evett.

*

Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt.



A FELSZERELÉS.

Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve,
megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen
köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég látott
valakit a szülővárosából.

– Hosszabb időre jött haza?

– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám.

Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök tovább
fűzte a beszédet:

– Az anyjához száll a hadnagy úr?

Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s
leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a
czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való költséget
akarta megsürgetni az anyjától.

Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A szegénységét
szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik el nem mentek a
pályaháztól. Akkor beindult gyalogszerrel az ösvényen.

Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város a
hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm odahaza!
Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a nénje, már nagy
leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az erősebb, ügyesebb s a
fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes özvegyi ház ékessége ő. Vajjon
mit tesz most? Az anyja bizonyosan szorgalmasan varr, s Magda tüz
serényen mellette. Elérzékenyedett. Érette rontják magukat, hogy
ellássák őt mindenekkel. A régi ház fedele mohos, rongyos, fala hámlott,
vedlett, csakhogy Ákos úri módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja
most mindezt ő; vissza bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre
született szép leány nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy
rebegett, hogy meg kelle keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e
gondolatokra. Az volna aztán szép egy kinevezett hadnagytól!…

Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt talált a
poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén asszony
ballagott. Meglátva Ákost így sápított:

– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi.

– Megismer, slajferné? Hogy van?

– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem várták s
azért nem küldték ki a kocsit elejébe.

Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, rücskös
asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A slajferné
azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a beszédet:

– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi portéka,
bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király is
beleülhetne…

A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, azért a
gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt valakivel.

Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor ablakában.
Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az is ismerős volna,
pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. Megnedvesítette az ajakát
s felnézve az ablakba, megsimogatta serkedő bajuszát. Aztán félszemmel,
ellenszenvvel sandítva a vén asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába,
hol a házuk áll. A lépéseit úgy megsebesítette, hogy majdnem futva ért
oda.

A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, mérges
ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, füttyentve a
haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem tévedett-e be
valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos utakkal, gyepágyakban
virággal a tornácz előtt. Minden új és festett. Jó helyt jár-e? A kutyák
morogva sunnyogtak vissza. Valahol zongora szólt.

Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis belépett. Az
előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, ott egy
papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan szolgálatkészséggel
a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét hajlással nyitotta meg. A
zongorán zúgott a walczer.

Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig ülve,
félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy aranygallérú, mellén
kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony magyaráz az idegennek. A
hangszer a belső szobából zeng.

Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra intett. A
zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az anyja volt.

– Te vagy az?

A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány szaladt
feléje.

– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét.

A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy libegett
utána a belső szobából.

– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. Magyarázólag így
szólt az idegen felé: «A fiam».

A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». Azután
elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».

Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt:

– Nem várták?

Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága étszerek szerte
szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az asztal körül.

– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos.

A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten meghajolva.
Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a papagály nyitott be,
jelentve, hogy a kocsi előállott.

Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig készülődött, a
kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.

– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra
bizonyosan. Mi nem zavarjuk a viszontlátás örömét, épen készülőben
voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? Nem?

A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül.

– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, a
kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem?
holnap?

Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz szólt:

– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, nemde?
Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? Köszönöm a mai
napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma örömét, féljük a
holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, punktum. Nem igaz
Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? nem igaz, Ákos?

Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven nézte, míg
csak eltávoztak.

Magda visszamaradt.

– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és hozzáhajolt.
Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón magához szorította,
hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak s feltünően hasonlóak.

– Csinosnak találsz?

– Gondoltál reám?

– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így «nénje»
mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk helyett. Mert
már férfiú lettél. Szép legény lettél.

Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz vezette
az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos ülésről s
kedvetlenül szólt:

– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi diván?

– A régi?

– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú kőrisfaszékek? a
bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát mi maradt a régiből,
Magda?

Az anyja lépett be akkor.

– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig nézve.
Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.

Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, terített. A
leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja után.

– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ nem
várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid?

Ákos a leányra nézett s kérdezte:

– Mindenütt ilyen szép a házatok?

– A _mi_ házunk gyermek.

Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt kárpitozva, s
apró kaczér butorok.

– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is hallotta
volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s önkénytelen
mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.

– A kocsi is a tied?

– A _miénk_ Ákos.

– Vagy az anyádé?

– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e
róla?

– Az utczán beszéltek felőle.

– Ki?

– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom.

Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a
bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját.

– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot
nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára
csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint
régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se
lesz.

Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt
hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a
melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az
apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán
szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás
háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan
megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú
bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott
tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos
vászon ernyőjű pihenőke.

Semmi… Semmi…

Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért
a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a
testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A
jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott
alóla.

Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy
targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt…
gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány
volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette.
Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú,
elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán
kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a
kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja
asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a
bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel
csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is
bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a
kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül.
«Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El…
eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos
szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember
könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az
áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad
tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van
mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből
ime…

Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a márványon.
Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha posztót, aranyrózsát a
sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, húsának árán. És mintha ki
akarna fordulni belőle mindaz, a mit mulatságos dorbézolásokon megzabált
valaha: az utáltság úgy felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni,
rogyásig vájkálni vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek
szemei elé, a ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén
levakarhatatlan folt van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se
égi, se földi hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes
erejével nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a
bepiszkolt becsülete után.

A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. Zokogás
fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.

Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a leánya
szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült Ákos, az
alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai összezavarodtak. Mit
tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön
tanácsolta-e neki ezt a halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki
a bűnös?

Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba.

Egészen könnyű lépéssel állott be.

– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés kék
kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a nénjének. Ez az
ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem viseled?»

– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. Akarod látni?
Az imént ügyet se vetettél reá.

Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély tekintettel nézte
meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.

– Nem sír-e az anyám?

– Ah! tesz-e is ő egyebet?

– Miért? kérdezte rebegő ajakkal.

– Tudna-e annak a végére járni valaki?…

Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja mind. A
vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia munkák. Apró, kis
szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem találod-e pikánsaknak?»

Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. Igazi brabant dessinek.
Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A csecsebecséknek mind
históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:

– Az anyám vette neked ezeket?

Magda mosolyogva felelte:

– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a hamis
feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? Az a
lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? Nem?

– Ha nem igen drága, Magda…

– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép.

Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet látni. A
lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik bizonytalanok lettek,
sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… Ákos szembeült a homálylyal.
A térdét felhúzta a kezével s az árnyakat nézte s színtelen hangon
mondta:

– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a jó
pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni velem, úgy
mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom vagy-e? Akarsz-e
kezet adni reá?

A leány nevetve nézett reá.

– Nagyon forró a kezed, Ákos.

– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó?

Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak.

– Nos?

– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó kameráddal. Egy
kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert sírni tudtam. Mindig
«leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé férfiú lettem. Már sírni se
tudnék; érzékenységet nem veszel észre rajtam. Hát felelsz?

– Hogyne, hadnagy!

Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte:

– Jól elláttad magadat, nagy leány?

– Hogyan?…

– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, ajakodnak
párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. A hajad, a
csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?

– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd…

– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem kényeskedsz. Te
érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e az ezredes?

– Feleségül?

– Feleségül.

– Nem kérdeztem meg.

– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már szeretem, nagy
leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű itt, az igaz. Ez az
elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik nekem. A kocsi, reménylem, a
tied. Egészen izléses. Az aranysárgát többre tartom, bárha a szürke se
megvetendő. De hát miből fogod tartani a lovaidat? Azt hiszem négy
esztendősek… Hát tíz esztendő múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?

Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát.

– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, gyerek. A
lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.

Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy czicza.

Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső testével rá se
nézve Magdára, összerázkódott.

– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az életet,
azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk világa majd
beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony takarított reánk s anyám
a gép mellett dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A
boltoslegény udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel
a régi híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf
maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el is
vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted nekem. Az
ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No hát enfin…
vége.

– Teljesen?

– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb holnapot? ha
nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… megváltoztattam… Mit akarsz.
Panaszolkodhatsz?

– Én?

– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám csak reád
gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen kadétnak, ha azt
réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én effélékről nem szeretek
beszélni. Hagyj nekem békét… és a lovaimnak, tudod.

– És aztán?

– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem képeket. Az
anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves kolléga vagy, kedves…
Tudom is én a hónapot?… Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd
el, megkerül az ő zabjuk is…

– És mit mondanak az emberek?

– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; most
lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e én a
világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, élvezni,
szeretnék beleharapni…

Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal
csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:

– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha az
eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál Miklós
bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a mivel a szivébe
lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor éheznie kellett volna.
Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? Nincs-e abban a mentség?

Ákos csendesen folytatta:

– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam.
Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az
anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. «Mondd
meg az uradnak, hogy fizessen ki mindent, a mit pénzzel lehet
kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az eszedbe. S megvan még a karabélya?

A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. Későn
mondta.

– Akarsz itt lakni ebben a zugban?

Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel közeledett az
anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe s megfogta a kezét.

– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden
megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, hogy
megcsókolhatom a kezedet, kedves.

– Nem vártunk, kedves kis fiú.

Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak most vette
volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:

– Hadnagy lettél, kedves?…

– Nagyon szép lett, Magda…

– Mikor láttad utoljára?

– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi kedves.

Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát.

Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát
leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.

A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. Magda az
ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:

– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod.

Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel
körülölelt mezőre vezet.

Csendesen végig bandukolt rajta.

Azt hihette volna valaki, hogy ittas.

Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal.



LOBBANÁS AZ ALKONYATBAN.

Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. Zöldségekből,
dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. Nagy, vásáros zaj,
dulakodás volt körülöttük.

– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a kofaasszonyhoz,
illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.

A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az asszonyság
fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.

Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő
rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba vonult
kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra vadászott
reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, vevőt.

Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt német
nyelven a vásárlásba.

– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább.

Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott.

Az öreg legény szolgálatkészen folytatta.

– Bízza reám magát, nagysád.

Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány szálat
vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.

– Idegenek nálunk nagysádék?

A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot.

Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép
fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen
érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. Köszönt
mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy igen barátságos
állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen magyarázta a piacz
nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a hegyen a vén góthikus a
reformátusoké; a piacztéren a nagy kút muzsikus kút volt; ez a
tanácsház.

Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a pudli
mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, szépen kivasalt,
kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, nyakkendő-tűvel,
gyűrükkel.

– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár mellett, – mondta az
asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, – tette hozzá
magyarázólag.

Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel hallgatta a
beszédet, de nem szólt.

Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a hölgyeket.
Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét adatokkal szolgált a
saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé a barátok temploma
mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág igen szereti a helyet.
Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, fiatal éveit itt töltötte s itt
is akarja élvezni az életét. Nyaralója van a szőlőhegyen.

Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár mellett a
bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták trombitáikat.

Az asszony így szólt:

– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a trombitaszót.

Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy tán
katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház előtt
állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal hálálkodott a szíves
segítségért.

– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen ismerősünk a
városban.

A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely szegélyezte a
tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld hegy.

– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte a vén
legényt.

– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás felett a
piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép hölgy
tisztelné meg. Nem remélhetem?

A leány szelesen köszönte meg.

– Megmutatja?

Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el.

*

Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő ismerőse
lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem talált odahaza
senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról a kosarakat,
zöldségneműekkel a délebédre.

Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. Bizonyos,
hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, de kivánatos
szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. Üde, hamvas,
gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és rátartó. Szeretett volna
tudakozódni felőlük a járókelőktől. De kitől? Szegényes állapotban
élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság.
Mihály úrfit erősen érdekelt minden szoknya. Hajszolta egész életében.

A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány
Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály
köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább ment.

– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már fölfedezte az
idegen hölgyeket, vén kecske…

Mihály mohón kérdezte: «Ismeri?»

– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az úr, a
kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem tudja, ki ez?
Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta volna valaha.

– Ez ismeri jobban a hölgyeket?

A hadnagy felvonta a vállát.

– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az ura.
Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. Ismerhette.
Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az asszonyt a gróf.
Tűzről pattant fehérnép, – mi?

– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul.

– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az anyjával?
Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég volt.

A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt.

– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi kedvetlenül.
– Csak nem néz le?

Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a hadnagy
mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?

Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós cseresznyét
talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, mint a leány
ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette meg, a mire
szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. Együtt enni meg
az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. Megforgatta a húsdarabokat
s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom virágot s elégedetten hazatért.
Fütyörészett s olykor csettintett a nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén
szakácsnéval s délfelé jól kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros
nyakkendőt kötött, ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.

A vár mellett a kis Pogányba botlott.

– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – kis leány korában
hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? Hozzájuk megy?

Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy odakészül.
Érdekelték a nők.

Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett neki,
felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem látja-e valaki s
hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.

*

Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez Mária
napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, hogy szerdán
találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az életet, de
életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel jó barátságban
élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a hitelbe vásárlást,
a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a megkezdett utat félbeszakítani
s efféle ártatlan dolgokat. Mindenben szerencséje volt, az élet
kedvezett neki. Hogy élvezhesse, még javakorában abbahagyta a
boltosságot s bársonyos, aranyozott lakást rendezett be.

Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, mintha
fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s valami
előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt Virginiának
hívták. Dallamos, ritmikus s úri név ez.

Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. Úgy
tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a Mihály úrfi
kezeit meleg, puha fehér ujjai között.

Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. A mama
jóakaróan nézte e barátkozást.

A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, melyek
nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes volt. Inkább
máslik, csipkék töltötték a kis szobát.

A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. Uszályos,
koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, húsos karjait s
széles derekát kiméletlenül mutogatva.

A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A férjével
látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt volna itt. A
bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város fekvéséről. Sőt II.
József császár is időzött e kies városban. A leányát is helyismeret
szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik azonban neki, de hisz az
ember szellemileg mulat. Virginia angolul olvas s maga regényeket ír…

Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami hűvösség
volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a tekintetével
elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta mozdulatai voltak. Némi
jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle szóló hizelgő véleményeket,
melyekkel a mama elhalmozta.

Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta fehérnéppel nagy
bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. Azonban alig tudott
boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel szemben. Nem volt képes
beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott volna Mihály kitünni. A
nyájas leereszkedés, melylyel Virginia fogadta a megjegyzéseit, leverte.
Ügyetlennek érezte magát s fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis
maradt e szép, egészségben pompázó, üde leány mellett.

A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a társalgás
megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere megizzadt. Egyszer így
szólt:

– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat.

Egészen zavart lett.

– Miért? kérdezte lassan a leány.

A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha felajánlhatna
valamit. Tán gyémántot, aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú
leány. Soha se látott hozzá hasonlót.

Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk olyan,
mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan lakni? Behunyta
a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, bársonyos lakásába. Ott
ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály urfi. De az anyjára is gondolt,
– ösztönszerűleg idegenkedett tőle.

Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A lódoktor
özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, előkelősége
imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.

Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a nyakkendőjébe és
brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen öltözködött fel. Reá
gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. Szorongott s az ürügyeken törte
a fejét, hogy fölkereshesse ismét. Szórakozottan köszöntgette a piaczon
a szembejövőket s boszúsan felelt a kérdezősködőknek.

Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal
találkozott össze.

– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e hölgyekkel.
Művelt nők. Maga ismeri is őket. Az ember nem unja meg magát velük…

– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy.

Mihály kaczagott.

– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen vagyok.

Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot tesz,
mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! Kimondta. Ha
észrevenné töprengését, kikaczaghatná.

A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle avatag
újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi munkák. Az asszony
szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy fejbiczczentéssel köszöntötte,
mint valami bizalmas, számba sem vehető, közönyös ismerőst. A leány
élénkebben nézett az ügyes, eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A
hadnagy az asszonyhoz lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves
útján sétáltak le s föl.

– Rég láttam, Vilhelmina.

– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy
felkeressen.

– Kiestem a kegyéből?

– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. Tudtam, hogy itt szolgál
most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. Meghalt. Az ember most
komolyabban veszi az életet.

A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s a
véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen szépek
voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.

– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az asszonyhoz.
– Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a szája.

Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan.

– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik.

– Annak a vén legénynek tán?

– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen foglalkozik vele.
A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik egy-egy perczig. De maga ne
nézegesse.

– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett?

Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde nyakát,
bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. Halkan suttogva
hajolt felé:

– Ajándékozzon meg egy kegygyel.

A leány derűlten nézett reá.

– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én tűmnek a
köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. Boldog volnék, ha
megengedné, hogy feldiszítsem vele.

Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. Azonban
elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az anyjával. A
hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem emlékszik reá tán. Öt
esztendő előtt látta. Erre a társalgás általánossá lett. A lódoktorról
beszéltek. Mihály úrfi mintha emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul
nevét beleelegyítette a beszédbe.

A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte
önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét
elfoglalta az asszony.

– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az úrfitól. –
Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem tudnám önnek?

Mihály boldog hevességgel súgta:

– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha elfogadja. Az
anyámé volt.

A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az anyjáról
szóljon. Le akarta venni.

A leány így súgott: «Majd ha magunkra leszünk.»

– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan.

A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt:

– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. Nem volna
kedved a meghívást elfogadni?

Az asszony kérdőleg nézett a leányára.

– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány.

– Miért ne?

Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. Azonban
boldog volt.

Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy:

– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával.

– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna fel a
hadnagy részére ezt a kincset.

*

Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a diadalát –
a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, hangosan
szerette volna a leány nevét kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész
világot. Fiatalnak, frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje
sarjadt vén koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán
Mihályné.» Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy
beleveresedett s köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt
a cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.

Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel fesztelenül
fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány melegen fogadta
Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, kék szalaggal átkötve.
Széles szalmakalap árnyékolta friss orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka
és gömbölyű karjainak finom színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi
karjára dobta s előre indult vele.

A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák
kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott,
poros volt.

Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a
leányt a magyaros kiejtésre:

– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg _kell_ tanulnia most.

E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem ment-e
igen messze?

A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. A
szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt Mihály,
mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»

A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt az üde
pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.

Mihály az asszonysághoz csatlakozott.

– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a leányra
mutatva

– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A leányát nézte
aggodalmaskodva.

Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját ledobta a
fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.

– Tartson velem, – mondta.

Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. Virginiának
versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg hallgatta. Ő nem bajlódott
versekkel soha életében. Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat
gyűjtött a leány hajába.

Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, semmint
kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele s
megiramodott vele. Leszaladtak az erdőárokba, áttörve a mogyoróbokrokon.

– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen felsikoltott.

– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság.

– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy.

Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s kedvetlennek
látszott.

– Elfáradtam, – mondta csendesen.

Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott.

– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony.

– Hát esett valami kár a leányodban?

– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. Ismerlek.

Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint a szűk
ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így szólt:

– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére.

– A tűt?

– Megengedi?

A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte.

– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen?

Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta.

– Boldoggá tett.

Remegett, a mint a leány kezét érintette.

A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal mellett. Az
asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány vonakodással érintette a
hadnagy poharát.

Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó
hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s
figyelmeztette.

Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. Aztán
Mihályhoz fordult:

– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van.

Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő borának?
Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. Kicsinylő
köhintéssel vigyorgott reá.

– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal.

Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama töltött
s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú engesztelődéssel
folytatta:

– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel megbirkózik. S nem is akarok
roszat mondani felőle. Egy kis doh ide-oda, a bor megiható.

Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány
tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag intett a
hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor kissé hatott reá.

– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi bort,
melynek épen ilyen zamatja van.

Vincze nem engedett.

– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol székel a
konzul?» s vágott a szemével.

A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a szőlősorok s a
bokrok közé s befedte fátylával az utakat, ösvényeket. A csendes város
lámpái alant, hasonlóan felette a fekete bolton a csillagok, gyúltak ki
a világok.

A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással Mihályhoz.

– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki körülöttem, csak a
ki szeret. Valahol messze, elzárva minden zajtól, nem látva embert,
semmi fényességet, pompát. Mindig szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő
közepén, a melyiknek végét meg ne találja az ember. S én nem is keresném
bizony…

– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze.

Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra.

– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?…

A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, szólította
Mihályt. Kalapját megigazította.

– Már késő az idő.

Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban csak
felkelt s Mihályhoz lépett.

– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. A bor
jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén korhely.
Egy-kettő s ennyi.

Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina előre ment
a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami érzékeny dalt
dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.

A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett.
Össze-vissza beszélt:

– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én most igen
szeretnék sírni, sírni. Semmi okom sincsen reá. Majd elmúlik. Meglátja
holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, ha látom. Ha magának ekkora
leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem apám lenne, mint szeretném. Én
igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, mi lesz holnap? Mert élni kell,
tudja. És aztán…

És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította a
lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.

Alig köszönt Mihálynak.

– Menjen odább, ne is várja meg a többieket.

Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput.

Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd
összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt
mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály úrfira s
nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos udvariasságával. A gróf
alig vette észre.

Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a leányt? Egy
perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság állott, odáig
kísérte a vendéget.

Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt.

– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem egyszer keresett fel minket
Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas gavallérok.

A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha szemét
kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság annál
szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne valamit a sok
beszéddel.

– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A
szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb izgatottság.
Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A hadnagy úr ma
szerencséltetett s igyekezett felvidítani.

Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. Udvarias,
gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:

– Nem volt látogatójuk?

– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre.

A hadnagy a leány mellé ült.

– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma másodszor
keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt vannak s lássa
a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi őrzi, mint egy
szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel ezelőtt szépen
megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány volt. S ma csak játszik
már velünk, s az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb
lehetne. Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor
az voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?

A leány mosolygott.

– Mit akar? – kérdezte.

– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok.

Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. Hallgatva
babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.

Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s derülten
korholta:

– Hát reám se néz már?

A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt:

– Valami bajod van, Vincze?

– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy.

– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted a
szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már tegnap
s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég lesz egy
háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne nézz, megtiltom.

– Tartogatod valakinek?

– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El akarod
tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy elcsavard a
fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?

Vincze vontatva szólt:

– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a leányod.
Reád hasonlít.

– Bolond vagy.

– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a sarkatokban jár s
az ő keze van abban, hogy itt vagy.

Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára.

– Bolond vagy.

Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, derült
arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így szólt
sétálva:

– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz?

Vállat vont s hevesebben folytatta:

– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk napszámba? Vagy
te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? Megtiltom, hogy a
leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én jó vagyok, de
bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett Mihály felé) abba,
látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. Ha sikerül neki, jó. De
nehogy elkéssék vele. A mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az
kenyér. Akármilyen hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked
megtiltom, hogy hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is
megúnja. Jó. De te ne elegyedj belé.

A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén legényhez:

– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha egy jó
barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. Látja, már
nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta mennyit vetődtünk és
senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a kezét. Nagyon nehéz
megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol senki se látja, hallja a
sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, mit csináljak. A ki reám néz,
attól félek. Magától nem, egyedül. Én már tudom a tekintetekből, hogy
mit akar? a ki reám néz. Maga szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga
leánya lettem volna, olyan jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én
tizenhat éves vagyok. De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és
tudom, hogy el fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon
meg. Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).

Aztán folytatta:

– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? Mondja! A
szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen háladatos leánya
volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy maga nem akar roszat
tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és sötéten nézett a
hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a derekamat. Utálom. Ő azt
hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. Megmerné-e tenni, ha apám
volna? De miért hagy maga engem?

Vincze visszatért az anyjával.

– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát?

– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a barátait. A
hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A barátunkat tőlünk
elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. Virginia is igen fogja
nélkülözni, mint én.

A leány bágyadtan bólintott.

– S mikor látjuk ismét?

– Nélkülöz?

– Mindenesetre.

Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő esze
teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos utat, melyen
elindították.

Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az anyjától?
Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?

Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a szavak
mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény kétségtelen. Ő
benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. Behunyta a szemeit.
Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit marczangolni áhított;
valami állati romboló vágy forgatta fel az ő szelid természetét.
Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította az ingét végig.

De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen
lüktetett s a vér a szemébe futott.

Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány ragaszkodott
hozzá.

Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: «Elveszem».

A kiáltásra a vén cseléd nyitott be.

Mihály rárivallt.

– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van.

Becsapta az ajtót és bezárta.

A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s hallotta
hangjának bánatos rezgését.

Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem tudta, mi
lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének legnehezebb
óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden kérdést jól
megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. Azonban a kérdést
se tudja helyesen feltenni.

– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De hát ki?
Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen hölgyekkel örökös
bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat utálatos volt. Elűzte
magától. A veszedelem világos.

A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra s
tenyerébe temette a fejét.

Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a szobából s
kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki a világ. Neki
vágott a magányos, sötét sikátoroknak.

Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. Félhangon így
szólt: «Elveszem».

Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a legnehezebb
gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a leány akarja őt.
És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive mélyéből. A szive
érző és fiatal.

Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát jőjjön.
Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.

S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének
visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.

Mire hazatért, már derengett a hajnal.

– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra.

Csak délben ébredt meg.

Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely tettre készen
megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi állott.

A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak fontos
mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a leány, hol az
asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: «Legyen a
feleségem».

Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága oda
volt.

Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s szemeit a
kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és visszatért. A
kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve megállott. Nem is
gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és uras volt. Vár valakit?
Felindult a hegybe és fellépkedett a kis nyaralóba, hol a szép leány
ült. Mintha hallaná még a hangját. Megjárta az erdő szélét, a hol
karjába akasztotta meleg kis kezét. Mintha látná lábának nyomát a gyenge
gyepen. Tán ugyanazon madár csipog a cserebokrok között, mely neki
szólt. Nyughatatlan volt. A csendesség bántotta s lehevert, mert
bágyadtságot érzett a testében. A templomba délre harangoztak.

Mihály felkelt és a kis házig ért.

Az utcza üres volt. A kocsi elment.

A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a kézelőjét.
Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.

Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház néma
volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. Járta az
utczát szüntelenül.

– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki az
utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.

– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s ugyan
felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. Megismertem reggel a
szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom abban a lóban, a mely
örökké forgatja a farkát. Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!

Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály
áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza ment
és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a hadnagyot.
Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. Hátha
megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind zavartabban
járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem találta. Arra csak
kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. Leült a sétatéren. Akkor
már az alkonyat szürkesége este meg a várost. Láza volt. Egyik gondolat
űzte a fejében a másikat. De elment, elment és keserűség fojtogatta a
torkát s cseppek szivárogtak a szeméből.

A gróf?

Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze akarta kötni
a leány nevét a gróféval.

De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl elhurczolták. Ő
nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, hajlékot.

Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos panaszának egyes
szavai verődtek vissza az agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját,
vergődését.

Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy igét se.

Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó sors
kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se engedékeny nem
volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. Felébredni érezte az
erejét.

El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás kedvében ajánlt
neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, hogy harczolni fog érte.
Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. Kit? Nem tudja még tisztán.

Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult.

A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. Foltokként
a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének verte fel a
csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta a zaj. Tele volt
a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami éktelen düh gyúlt ki
a szemébe.

Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, mérges
ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü vezetése mellett
mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid képeken. Elvették tőle,
ellopták gaz módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a
szemébe.

Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna leszökni,
hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották a fejét. A
Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét bántotta a
fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. Sötét
tekintettel kísérte a röpülésüket.

Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító s
tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így szól:
«Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, ha kívánja.
Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia sírni fog és
nyakába borul.

A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a faluban)
erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy térhessen be egy
idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól messze fekvő falusi
ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s nem tudta merre menjen. A
kastély ablakain a faredők le voltak zárva. A falu ki volt halva. A
perzselő nap osztotta sugarait az egész völgyre.

Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi ládájából a
revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja a kezét. Zsebébe
dugta s megindult elszántan. A kastély nagy kertjének ajtaja tárva
állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki rajta. A nagy gyepet
szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett ki.

Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. Egészen
bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte a kert
útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A kastély
hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály úrfi a kapun.
Minden erejét össze kellett szednie. A széles gyeptáblán nem mert
átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig s úgy tért be a fasorba.
A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban Virginia magára járt. A zajra
felnézett, a szemével összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg.
Hol járt a lelke?

Mihály halkan szólította meg:

– Virginia!

A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is csodálkozott.
Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén legény itt van.

– Keresett-e tegnap?

– Kerestem mindenütt.

– Miért?

– Miért kerestem?

Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót:

– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. Azért
kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy odahívjam; hogy
felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?

A leány halkan kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?

– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. Csakhogy
megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, úgy
szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne megszeretni?

A leány remegve kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?…

– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű emberhez,
úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, mint hogy
örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába soha, a kezét se
fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se kívánnék, mint hogy egy-egy
jó szót dobjon egy nap egyszer. Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad
reá gondolnom?

A leány alig hallhatóan kérdezte:

– Hogy feleségül vegyen?

Aztán elfordult.

– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem volna az
asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?

A hangja remegett.

– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem?
Feleségül?

Végig nézett s nyersebben ismételte:

– Menjen el! – És visszalépett.

Aztán a szeme megtelt könynyel.

Mihály remegve dadogta:

– Azt hittem, azt hittem…

– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a kivel
ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? Én hívtam,
én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja emlékét. Én
rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek kell egy ilyen
szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a kezemet, hogy mentsen
meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.

Mihály remegve nézett a síró arczba.

– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. Menjen.
Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam s ezért
siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. Hogy mernék
én a maga becsületes szemébe nézni?

Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály lábához:

– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány viseli. Az
anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.

Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza se
nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan haladt át.

Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai nem
bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a leány testét.

Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra.

Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy elrejtse
magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy felé, czél
nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége mindennek.

Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér.

A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros.

Megállott a partján.

Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét.

Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba.

A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros.



A JÁTÉK.

Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis gyerek
elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a leánykák. A
tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba nézett, a néma
völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt.

Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba
elegyedett a gyermekkel.

A gyermek ezt mondta:

– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott.

Aztán ezt kérdezte:

– Maga is szereti úgy-e?

A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna.

Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok.
Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak
vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés
tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített,
hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A
kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és mosolygott, mintha álmában
csinálná. Azután a kalapjára is tettek.

Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok vadsarkantyú-virágot és
az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt visították: még! még! S még
hoztak.

A pap így szólott:

– Milyen jó élni!

A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt a
kisasszony ölébe.

– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így
beszélt:

– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el a
mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a semmivé lett örömből
mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a
szeretet? Szeretném megfogni!

Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A
gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha az
erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, tiszta és
friss.

Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik
gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte.

Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító
nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és
tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító
kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. Mindezekért csak olyan
bátrak voltak vele, mintha közülök való volna.

Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a menyecskék
nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – mondták – míg
kinőnek a fogai.»

A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak bizalommal.

Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig a mit
mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg
tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert olyan ártatlan volt. A
presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, hogyha nem változtat
természetén, senki se fizeti meg a kepét…

– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy csavaros
vén paraszt, – különben harap!

A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig
ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok
között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág. Ő
olyan, hogy mindenki szereti. Mindig csendes és kissé komoly. Tudja
vigasztalni a betegeket s minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz
leány jött haza egyszer a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől
inkább félek, mint a tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a
gyermekek igen szelidnek találták.

Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos
oldalon. A gyermekek énekeltek.

Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a homály, de
a paplak még világos volt.

Akkor ez történt:

A hegyi ösvényen két férfiú jött le.

Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga.
Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük.

A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A leány
ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.

A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy
pillanatig nehéz csend volt.

Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:

– Eltévesztette az útat?

Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!

Pedig mi oka se volt köszönni.

A leány már mosolygott.

– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a
mély útra mutatott.

A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal
ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte.

– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.

– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják.

Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.

Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.

*

Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón
vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A
nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák
búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin.

Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki
ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az
idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte.

Később kiszállott és végig ment a falun.

Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:

– Jársz-e iskolába, kicsi?

Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek
remegve nézte.

– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.

Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».

Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos
réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.

Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek
futkosott. Ekkor így szólt:

– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.

Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába
hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat.

Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen.

– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb?

Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen
valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a
versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E
helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba,
lefeküdt s elaludt.

*

A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel:

– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.

A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott:
«Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak
mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?

A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:

– Szólott-e valamit?

Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők
elfelejtették addig az idegent.

Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős
sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen.
Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke
szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a
gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül
reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra.

Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak
árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott
valaki az ajtón s ő nem hallotta.

– Jó napot – mondta Suhay Pál.

A leány megfordult s felpirult.

A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal
telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a
porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult.

– Jó napot – ismételte.

A leány csendesen bólintott.

– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert
ingerelt.

A leány egyszerüen kérdezte:

– Közölni valója van velem?

– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az
igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat.
Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom
megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább
mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok.

Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott
ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az
iskolában». Ezen mosolygott.

Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.

– Nevetségesnek talál? – kérdezte.

A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek:
«szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:

– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál
azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig
marad itt?»

A férfi sovárogva nézett rá.

– Követhetem?

– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.

A férfi ingerülten csettintett nyelvével.

Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes
ekkor érkezett.

Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran
tette kezét az ajtókilincsre.

Az úrfi felriadt.

– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte
be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»

A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily
ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni.
Megállott s szemébe nézett

– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.

Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak
s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a
délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is
szólottak.

*

A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak.
Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító
kisasszony s a látogatására ment.

Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest.

Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában.
Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát.

Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.

A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az
anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos
volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó!
nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal
válaszolt. És most lám!…

A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba.
Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és
kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.

– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.

Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.

A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva
visszadőlt.

– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes
tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a
kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni
akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki
azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő
is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának.
Féljen, a ki útamba áll. Istenemre!

A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész
könnyedén:

– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én
szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint
dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem
tudta levetközni

– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán
gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy
csak megszoktam, pedig szerettem.

Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?

A leány közbe szólott derülten:

– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes.

Aztán a gyermekhez fordult:

– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe
viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról.

Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis
leányosan a hátára vetette.

Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában.

– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a
bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én
mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy
szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam!
Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is
makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös
harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom».
Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott:
«szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem.
Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!

A leány behunyta a szemeit.

– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való?
A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És
tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely
ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell
azon felül kettőnknek.

A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen,
szaporán felelte:

– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya
voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a
városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?…
szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és
meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival
nagy tervei voltak a családnak.

És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan
vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)

– Mit akar tőlem?

A férfi keményen a szemébe nézett.

– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a
virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és
el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam.
Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett
volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha
szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors…

Valaki kopogott.

A leány így szólott:

– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én
is akarok valamit.

S hangosan mondta:

– Szabad!

A pap lépett be.

A férfi oda ugrott az ajtóhoz.

– Hivta valaki? – riadt rá nyersen.

Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.

– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?

A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz:

– Jőjjön ide.

Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:

– Én ezt akarom!

Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg
gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz.

Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély,
de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit.

– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti.

Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja.

Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?

Már este volt.

A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház
felé haladtak.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

184 |Akos feszesen |Ákos feszesen

186 |szégyenleni fo od |szégyenleni fogod

231 |világot azűrzavarban |világot a zűrzavarban]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Felhok - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.