Title: A szentlélek lovagja
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A szentlélek lovagja" ***


available by the HathiTrust Digital Library



_A szentlélek lovagja_

BIRÓ LAJOS KÖNYVEI:


=1. Regények=

  A diadalmas asszony 3.–
  Nyári zivatar 3.50


=2. Elbeszélések=

  Ciklámen 3.–
  Kunszállási emberek 3.50
  A fekete ostor 3.50
  Marie és más asszonyok 4.–
  Huszonegy novella. 2. kiadás 4.–


=3. Szindarabok=

  1913. Történelmi színmű 3 felv.
  Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története) 3 felv. 2.50
  Tavaszi ünnep. Dráma 3 felv. 3.–
  A rablólovag. Színjáték 3 felv. 3.–
  Sárga liliom. Színmű 3 felv. 3.–
  A cárnő. Irták _Biró Lajos_ és _Lengyel Menyhért_. Színjáték 3 felv. 3.–

Singer és Wolfner kiadásai

Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.


_Biró Lajos_

_A szentlélek lovagja_

_Budapest 1914_

_Singer és Wolfner kiadása_

_VI., Andrássy-út 16._

_Minden jogot fenntartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA



I.

Monostory rákönyökölt a márványasztalra, amely meg volt rakva
pezsgősüveggel; egy pisszenéssel elhallgattatta a cigányt a háta mögött;
elborult szemének egy másodpercnyi ingadozása után kikereste mulató
társai közül a legkülönbet és csendesen megszólította:

– Mondd, János fiam, buta vagy?

Az aposztrofált Buzát János meghökkenve emelte föl a fejét. Monostory
nyugodtan ismételte:

– Mondd: buta vagy? – Mondd! Mondd, hogy buta vagy; mondd, hogy tök
vagy…

A hangja ingerült lett, fenyegető, mint egy oroszlán dörmögése:

– Ne kapkodd a fejedet, édes fiam, mert én belelátok ám. Én tudom, édes
jó fiam, hogy mi van benne… Nekem hiába nyalod magadat kivülről angol
lordra, belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benned. Nekem
hiába adod a tudóst, én tudom, hogy csak szorgalmas ujságolvasó vagy,
azzal szédíted ezeket a szamarakat, akik szorgalmasan még ujságot sem
tudnak olvasni. Nekem hiába adod a nagy szónokot, én látom, hogy
elsápadsz és reszketsz, amikor beszélni kezdesz; és én tudom, hogy két
hétig tanulod a rögtönzött beszédeidet. És én nekem hiába adod a
született vezért, én tudom, hogy született közkatona vagy, született
csatlós, született szolga, sima és ügyes lakáj. És én belátok a fejedbe
és tudom, hogy ezt te is tudod; tudom: remegsz tőle, hogy egyszer csak
kisül; tudom: nincs egy győzelmes félórád; tudom: nincs egy mámoros
perced. Ezért tehát, édes fiam, ha én azt kérdezem tőled, buta vagy-e,
akkor ne kapkodd a fejedet, hanem hajtsd meg, és felelj rendesen és
engedelmesen, amint illik: igenis, István bátyám, buta vagyok.

Monostory befejezte a beszédét. A beszéd azonban még a pezsgősüvegek
között és éjfél után is nagyon kíméletlen volt. A társaság nem nevetett,
hanem csendben lázadozott és boldog zúgással fogadta azt a választ,
amelyre egyikük rátalált:

– Pista bácsi, részeg vagy.

Helyeseltek, nevettek, ütötték az asztalt, tusst parancsoltak a
cigánynak és tíz hang variálta a választ:

– Pista bátyánk berugott! Monostory István részeg, mint a tök.
Dicsőséges atyánk leszopta magát:

Monostory azonban fölugrott; kirugta maga alól a széket, meghajlott
teste úgy egyenesedett ki, mintha acélból lett volna és fáradt száján
harsány kiáltás csattant ki:

– Csend!

Csend lett. A cigány is rögtön elhallgatott. Monostory félresimította a
homlokából fehér szálakkal átszőtt fekete haját, elborult szeme
szikrákat szórt; körülnézett a társaságon, amely kényelmetlenül és
rosszat sejtve lapult meg a tekintete alatt, és tiszta, meleg és csengő
hangon mondta:

– Ti nyálasok és nyálkáslelküek, ti szomjas nyakalók és tisztátlan
berugók, mit tudjátok ti azt, milyen viszonyban vagyok én a
részegséggel. Mit tudjátok ti azt, hogy én meg tudok részegedni egy
korty ital nélkül, ha úgy jön, és hiába öntöm le magamba a világ minden
italát, ha idebent józanság, szomorúság és bánat lakik. Mi tudjátok ti,
hogy én már öt napja akarok hiába lerészegedni, és mit tudjátok ti,
miféle italokat iszom én hajnaltájban, amikor ti piszkosan horkoltok
piszkos ágyaitokban.

Egy másodpercnyi szünetet tartott.

– De mert ezt nem tudjátok, – folytatta azután csendesebben és
szigorúbban, – nem tudhatjátok azt sem, mit tesz az, hogy én most
veletek vagyok és sokszor hajnalig tűröm a hitvány közelléteteket. –
Minthogy pedig szemetek van, de nem láttok, minthogy…

Megakadt. Egy másodpercre megtörten, lehunyt szemmel hanyatlott le a
feje a mellére. De azután fölkapta a fejét és magából kikelten,
kigyulladt arccal és mámorosan ordította:

– Minthogy nem látjátok a géniusz ragyogását a homlokomon; minthogy
továbbá nem ismeritek az áhítatot; mithogy tiszteletlen, arcátlan
plebejus röhögők vagytok, – én titeket, gyáva had, a szentlélek nevében,
amelynek lovagja vagyok, meg foglak fenyíteni…

Az arca lángolt, a szeme mintha szikrázva akart volna kipattanni
üregéből, két keze ökölbe szorulva emelkedett föl, és az asztal körül
ijedt ugrálás támadt.

– Részeg! – Meg van őrülve. – Kitelik tőle. – Le kell fogni. – Ilyenkor
ölni is tud. – Kényszerzubbonyt rá.

Monostory elvakultan nyúlt a pezsgőspalackok után, amelyeket el akartak
kapkodni a keze ügyéből; fölemelte a kezét, hogy azt a mulató társát,
aki hozzá legközelebb volt, megüsse, amikor az öreg cigányprímás, aki a
háta mögött állott, hirtelen előre lépett és halkan mondta:

– Nagyságos úr, lovas legény jött Erdőmonostorról.

Monostory fölemelt keze megakadt; a cigányprímás pedig már elébe is
tolta az ijedt képü legényt, akit a pincérek nem mertek bejelenteni. A
legény rémülten pislogott; Monostory leeresztette a kezét:

– Mi kell? – kérdezte halkan.

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urat, – hadarta a legény, –
tessen azonnal hazajönni. Mert igen rosszul van az öreg nagyságos úr.

Monostory úgy nézett rá a legényre, mintha álomban látná.

– Micsoda nagyságos asszony? – kérdezte lehunyt szemmel és nagyon
halkan.

– A nagyságos úr felesége, – válaszolta a legény ijedten, de
engedelmesen.

– Ki van rosszul? – kérdezte újra Monostory lomhán és álmosan.

– Az öreg nagyságos úr: a nagyságos úr édesapja.

Monostory behunyta a szemét és mozdulatlanul állt egy darabig. Azután
vállon fogta a legényt, a szemébe nézett, hozzá hajolt és csendesen így
szólt:

– Mondd meg a nagyságos asszonynak, hogy ha az apám véletlenül csakugyan
nagybeteg, – attól, ha engem meglát, egyszerre halálos lesz a baja. –
Eredj.

Meglódította a bámuló legényt, villámgyorsan a kezébe nyomott egy teli
pezsgős palackot és rákiáltott:

– Idd le magad hazáig. Takarodj.

A meghökkent legény elment; a társaság időközben szétsurrant és
Monostory szédülő fejjel egyedült ült le a pezsgőpocsolyás asztalhoz. A
két tenyerébe támasztotta az arcát és hallgatott. Sokáig hallgatott,
azután a két tenyere közül halkan megszólalt:

– Marci.

A cigánybanda csendben várakozott volt a parancsára és az öreg
cigányprímás, akinek a megszólítás szólt, most ijedten kereste
láthatatlan arcát, mert a hangja józan, megtört és kongó hang volt.

– Tessék, nagyságos úr.

A Monostory hangja nyugodtan, egyenletesen, de megtörten jött a két
tenyere mögül:

– Marci, tudsz-e valamit, amitől megrészegszik az ember?

– A borital nagyságos úr…

– Menj a pokolba a tudományoddal.

Monostory fölállott. Az arca sápadt volt és a szeme beesett.

– No várj, – mondta, – majd keresek én magamnak olyan italt.

Odaintette a kalapját és a felöltőjét.

– Ti engem itt megvártok, – mondta a cigányoknak.

Föltette a kalapját és fölvette a felöltőjét; és csöndes, biztos,
egyenes lépésekkel kiment a kávéházból. Kint hüvös tavaszi éjszaka volt.
Fázott; zsebredugta a kezét és gyors lépésekkel indult a Piac-térre. A
Piac-téren kikeresett egy nagy emeletes házat, megállott előtte és sorra
vette a boltajtókat, amelyek éjjel be voltak csukva. Végre megtalálta,
amit keresett: a patika ajtaját. Megnyomta a csengőt, előbb röviden és
udvariasan, azután hosszan, dühbe jötten és fenyegetően.

A csengő mellett kinyilott egy kis ablak és egy álmos fej jelent meg
benne.

– Mi tetszik?

Monostory most megint nyugodt volt:

– Adjon nekem, – mondta csöndesen, – egy üveg étert.

– Minek az?… Minek most éjszaka? Hozott-e orvosi rendelvényt?… Nem adok.

Az álmos fej, miután szemügyre vette Monostoryt és miután három kérdésen
át felelet nélkül is eljutott a megtagadásig, vissza akart vonulni.
Visszavonulás közben azonban meg kellett állnia. Monostoryban ugyanis
mérhetetlen düh gyulladt föl és olyat vágott az öklével az ablak
keresztfájára, hogy a kis ablak üvege csörömpölve hullott be.

– Hallod-e kölyök, – recsegte be az ablakon, – azt akarod, hogy
beküldjek hozzád egypár acélburkolatu golyót?

A dühnek még ebben az indulatában kirántotta a pisztolyát és rásütötte a
nagy házra, mintha gyűlölt, nagy sárga ellenség állna előtte. A golyó
lepattant a kőfalról és süvöltve zúgott el az éjszakába; a dördülést
csöndes mozgolódás követte a nagy téren; de még mielőtt valaki jöhetett
volna, egy remegő kéz már kinyujtott az ablakon egy nagy üveget;
Monostory átvette, egy marék ezüstpénzt és bankót behajított érte az
ablakon; elindult és az üveggel a kezében befordult egy mellékutcába.

Komolyan és feszülten figyelt lépéseinek a kemény kopogására, mintha
ennek a hangnak a csöndes éjszakában különös fontossága lett volna
számára. Elválasztotta a hangot a visszhangtól és zenei elemeket
keresett bennük, hogy minden figyelme le legyen kötve és hogy ne kelljen
semmi másra gondolnia. Siető, lépései alól azonban elfogyott az
aszfaltozott gyalogjáró, puha földön járt, rosszul világított, szűk
sikátorokba tévedt bele, rozoga fakerítés mellett rozoga fapadot talált,
reszkető lábbal ereszkedett le reá, és ekkor föl kellett emelnie és meg
kellett néznie az üveget, amelyet a kezében tartott.

Két kézzel körülfogta, fölemelte és magasra tartotta. A folyadék
megcsillant a gyér világításban és Monostory, hogy riadtan dobogó szívét
elhallgattassa, gúnyosan mondta:

– Áldozati kehely… áldozás a gonosznak: különös összetételü kén és
szénvegyületekkel…

Mosolygott. De amint ült a rozoga fapadon, nagy fáradtsága kezdett
elmulni és egyszerre ismét fölsirt a szívében részegség után való forró
vágyakozása. Részegnek lenni! Részegség! Részegség!… Villámgyors
mozdulattal kirántotta az üveg dugóját, két kezébe keményen belemarkolta
az üveget, magához húzta és ráhajolt.

Az éter édeskés szaga rögtön kicsapott az üvegből és elárasztotta az
orrát. Undorítónak találta ezt a szagot és szinte visszahőkölt tőle, de
gyors elhatározással még mélyebben hajolt az üvegre, a száját is
kinyitotta és szomjas, nagy lélekzettel szítta be az éter láthatatlan és
csodálatos gőzeit. Három, négy, öt lélegzet… ah, ez csak undorító, de
soha ettől részeggé nem lesz az ember. – Elszántan kapta föl az üveget,
a szájában érezte az üveg nyakát. Mindjárt, – most!…

A nyelvén, a szájpadlásán, az egész szájában türhetetlen égetést érzett
és a szája, a torka, a gyomra, a feje egyszerre tele lett a gyülöletes
édeskés szaggal. Fuldokolni kezdett és szörnyü utálattal köpte ki a
folyadékot a szájából; az üveget a földhöz vágta; az üveg összetörött és
a folyadék szétcsurgott; a földről is az éter gőzei szállottak föl;
olyan volt, mintha az egész éjszaka, a föld, a mindenség föl a
csillagokig tele volna ezzel a rémületes szaggal; mintha a tejút odafönt
étergőzökből sűrüsödött volna össze…

Ijedten, undorodva és szégyenkezve menekült a rozoga pad közeléből és
köpködve, fuldokolva próbálta eltávolítani a szájából és az orrából az
éter emlékét. Lángoló szégyenkezés és eszeveszett düh kínozta; józanabb
volt, mint amikor este inni kezdett és sírni tudott volna a teljes, nagy
részegség után való vágyában.

Bőszülten rohant bele a sötét sikátortömegbe, amely előtte volt, és
szinte fölordított örömében, amikor egy piszkos lebuj homályosan
megvilágított ajtaja akadt elébe. Ah, ez a Vitriol-kocsma… Itt más
folyadék szokott hajnaltájban megcsordulni, itt hajnaltájban kés villog
és vér folyik. Itt belevetette magát már egyszer egy hajnali késelésbe…
ha most is olyan kimondhatatlan szerencséje volna! Ez lesz a megváltás,
ez lesz az öröm, ez lesz a részegség: vércsordító ütéseket adni és
villogó kések ellen védekezni. Lihegett a fölindulástól és az az érzése
volt, hogy ha egy kést döfnének a mellébe, ujjongva fogadná a döfést.

Lihegett a fölindulástól és lábbal rúgta be a piszkos ajtót. Berobbant
az ajtón és ökölbeszorított kézzel, villámló szemmel állott meg a kocsma
közepén. Bent azonban csöndes és ijedt mozgolódás felelt csak a
kihívásra; nem volt ünnepnap és a lebuj hajnali élete csöndes volt és
álmos volt; egyetlen toprongyos vendég riadt föl a sarokból, és az álmos
kocsmáros jött hajlongva Monostory elé. Monostory megszégyenülve nézett
le rá és ételt és italt rendelt nála. Ha most már csak az éter emlékét
tudná elűzni a torkából és az orrából. Fáradtan ült le, éhesen evett és
szomjasan itta a pálinkát, amelyet vizespohárba töltetett magának.

A fölriasztott toprongyos vendég állt egy ideig, azután visszaült a
sarokba. Monostory ekkor ismert rá.

– Hohó, báró úr, – kiáltott föl örömmel.

A báró úr megháborodott szegény zsidó volt, ártatlan bolond, aki csak
akkor jött dühbe és akkor lett veszedelmessé, ha nem akarták neki
elhinni, hogy báró. A Monostory kiáltására gyanakodva emelte föl a
fejét, mert még nem tudta, hivéssel vagy csúfolódással kerül-e szembe;
de Monostory megnyugtatta:

– Báró úr, – mondta, – legyen szerencsém. Tiszteljen meg, kérem…

A báró úr kijött a sarokból és megállt a Monostory asztala mellett.
Cserzett arcából, elvadult fekete szőrzete közül nedvesen lángolt ki
nagy szeme.

– No mi ujság, báró úr? – kérdezte Monostory.

A báró úr fölemelte kérges hüvelykujját.

– A császár – mondta halkan és figyelmeztetően – nemsokára eljön…

– És?

– És mindenkit kivégeztet.

– És?

– Engem elismer. És akkor…

Gyönyörűség ragyogása ömlött el sötét arcán.

– És akkor? – kérdezte Monostory.

– És akkor azután, – súgta reszketve és áhítatosan a báró, – a Morgenrot
boltja az enyém lesz.

Monostory rábámult. Ezért kell a császárnak eljönnie és mindenkit
kivégeztetnie? Ebbe lehet beleőrülni? Elnevette magát.

– No jó, báró úr, üljön le.

A báró úr készült leülni, amikor Monostorynak eszébe jutott valami.

– Nézze, báró úr, – mondta, – ha már ilyen szépen együtt vagyunk, nem
lehetne előkeríteni az ön kitünő barátját: a főurat is?

A báró úr félénken ránézett a kocsmárosra; a kocsmáros, aki
szolgálattételre készen állott a közelben, sietve válaszolt:

– Itt van.

– Hol?

– Az udvaron. Alszik. Nem volt szabad bejönnie, mert nem volt pénze.

– Jőjjön be, – kiáltotta Monostory, – és ha van még egypár ebből a
nemből a közelben, csak hadd jőjjön. Én fizetek mindent.

A kocsmáros kiment az udvarra és fél perc mulva bejött az álmos, de
jókedvű főúrral. A főúr is csendes bolond volt; a román
papnevelőintézetbe járt valamikor és kétségbeesve ragaszkodott a papi
ruhához, amely mindig szétmállott a testén, mire megint kapott valahol
egy régi reverendát. Az elméjének úgyszólván semmi baja sem volt; mindig
lobogott a jókedve: ez volt az egész; mindig nevetett és öt percenkint a
fejéhez kellett kapnia a kezét és össze kellett vernie a bokáját, mintha
táncolni akarna és mintha egy lelkes csuhajt akarna elkiáltani.

Bejött. Álmosan mosolygott. Megállott. Monostory ránézett. A főúr
kényesen a fejéhez kapta a kezét és villámgyorsan, hetykén, mintha
táncolni akarna, összecsapta bokáját.

– Ez az! – mondta Monostory. – Üljön le, főúr. Maga az én emberem. Magam
is így mulatok: fölkapom a kezem, összeverem a bokám, a jó Isten tudja,
miért.

A főúr leült az asztalhoz. A báró már ott ült. Monostory ételt és italt
adatott nekik. Az ajtó lassan föl-fölnyilott és egy-egy új rongyos alak
lopódzkodott be. A Monostory intésére azok is odaültek az asztalhoz és
boldogan ettek és ittak. Monostory ott ült közöttük, csendesen
beszélgetett velük, vizes poharából még mindig szomjasan itta a pálinkát
és most végre úgy érezte, hogy a részegség köde lassan elborítja az
agyát. Kellemes fáradtságot érzett, amely mégis élénkség volt; úgy
érezte, hogy lebeg és elmerül; mosolygott és semmi másra nem gondolt
többé, csak arra, amit kimond.

Végignézett az őrülteken és rongyosokon, akik között ült és halkan,
derűsen mondta:

– Symposion.

Plátóra gondolt; és körültekintett, nem ront-e be a mulató társaságba
Alkibiadesz mámorosan és ibolyakoszorús fejjel, hogy Szokrateszről
beszéljen. Úgy érezte, görög bölcsek között ül és az őrülteknek és
rongyosoknak görög bölcsek álmairól beszélt:

– A léleknek – mondta – valamikor szárnya volt és fent repült az istenek
útján. Van lélek, amely a hitvány testben is emlékszik rá, hogy valaha
szárnya volt. Ez az emlékező lélek csapkod és vergődik…

Rongyos társasága szájtátva hallgatta és Monostory részegen magyarázta
nekik Eroszt, a Symposiont és Phaidroszt. Kint azonban hajnalodott és a
hajnal kék sugarai befénylettek a kocsma füstös lámpája köré. Monostory
egymásután ürítette ki a pálinkával telt nagy poharakat és most magasra
csapott benne a boldog mámor. Fölugrott.

– Itt az édes hajnal, – mondta, – mi most megyünk és áldozunk a
Napistennek.

Összegyűjtötte rongyos seregét és otthagyta velük a kocsmát. A báróra és
a főúrra támaszkodott, a többi rongyost maga mögé rendelte. Lassan
haladtak előre és a mögötte lévő rongyos had egyre nőtt. A kis városnak
szinte minden megtépettje, elesettje és koldusa rátalált a menetre és
hozzája csatlakozott. A tömeg zúgva haladt előre; az ujonnan jöttek
kérdezősködtek, majd türelmetlenül követelőztek. Akik már a kocsmában is
ott voltak, azok a Monostory szavait ismételték:

– A léleknek szárnya volt valamikor, – kiáltozta egy félszemü kucséber.

– Megyünk áldozni a Napistennek, – mondták mások.

Monostory boldogan haladt elől a báró és a főúr között. Élvezte a
zúgást, amelyet maga mögött hallott; úgy érezte, ez a zúgás, mint valami
nagyszerü folyam, ringatva viszi előre; nevető örömet érzett azon, hogy
hajnalodik és tudta, hogy mámoros hadával valami nagyszerü dolgot kell
csinálnia. Valamit, ami robban és dördül. Valamit, ami a föld széléig és
az ég tetejéig harsog. Valami óriási tűzvészt fölgyújtani…

A piacon, amely már elevenedett, egy hordó bort üttetett csapra. Az
igyék, aki akar. Egy ezüstpénzt megforgatott a kezében és odadobta egy
szomjasan nyakaló sántának:

– Eredj a Bárányba: a Marci bandája jőjjön ide. És ahány cigánybanda
van, mind jőjjön ide.

Most dadogott már egy kissé, bizonytalanul állt a lábán és bizonytalanok
voltak a tervei.

– A végén, – mondta dadogva, – máglyát raktok, sóval és borral hintitek
meg és engem rajta elégettek…

– Éljen a nagyságos úr, – zúgta a folyton szaporodó tömeg.

Monostory körülnézett és a Piac-tér tulsó oldalán meglátta a
Nagytemplomot. A Nagytemplom hatalmas román ívei ragyogni kezdtek a
feljövő nap fényében; a hatalmas terraszon, amelyre a templom épült,
virágzó akácfák és szentek fehér márványszobrai állottak. Az egész kép
egyre lángolóbb és egyre fényesebb lett; Monostory kitárt karral indult
feléje.

A terrasz alján megállott és bizonytalanul nézett a hatalmas fehér
kőlépcsőre, amely három menetben a templom főbejáratáig vitt. Most mi
legyen? Bemegy-e most a templomba részegen lármázó hadával? Mámoros
pillantása végigsiklott a tömegen és megpihent egy szines bábún, egy
cifraruhás kövesdi parasztlányon, aki bámulva nézte a részeg, rongyos
hadat és a rongyos had úri vezérét. Ránézett a bámuló parasztleányra és
mosolyogni kezdett örömében.

– Parasztpillangó, – mondta magában, – el ne repülj.

Odalépett a leányhoz. A leány ijedten hátrált apjához, anyjához. Az apja
védekezésre készült. Monostory belenyúlt a zsebébe és egy nagy bankót
hajított oda neki.

– Fogd meg, – mondta, – nem szúrom érte gombostűre.

A leány és az apja még mindig nyugtalankodott. Monostory a pisztolyát
mutatta nekik.

– Parasztpillangó, – mondta, – el ne repülj. – Hogy hínak?

– Orosz Zsuzsánna, – mondta a leány remegve.

Monostory megfogta kicsi, durva kezét.

– Orosz Zsuzsánna, – szólt dadogva, – mi most téged imádni fogunk.

Rongyos hadához fordult:

– Imádni fogjuk most, – mondta, – mi asszonyunkat, Orosz Zsuzsánnát.

A terrasz a lépcső két szélén erkélybe ugrott ki. Monostory odavezette
Orosz Zsuzsánnát. De itt megállott.

– Nem léphetsz a kőre, – mondta. – Szőnyeget ide.

Szőnyeg nem volt kapható. Monostory bosszúsan ordította:

– Szőnyeget ide, oltártakarót, lágyat…

A tömeg nevetni kezdett és Monostory a pisztolya után nyúlt. Egy
másodpercre úgy volt, hogy belelő a tömegbe, de ekkor a tömeg fölött
elsikló szeme virággal rakott szekeret vett észre. A kocsi lassan
döcögött a Piac-tér felé.

– A virágokat ide, – kiáltotta ekkor Monostory. – Minden virágot ide.

Tíz ember rohant egyszerre a szekér felé és ordítva magyarázta a
parasztkertésznek, aki rajta ült, hogy a nagyságos úr minden virágját
megveszi. A lovait megfogták, a szekeret megfordították, az óriási
virághalom ott volt a Monostory lábánál. A rémült kertész ordítva
követelte a pénzét. Monostory pénzt dobott neki; a kertész elhallgatott.

– Minden virágot föl az erkélyre.

A tömeg nekiesett a virágoknak. Sötétpiros pünkösdi rózsák röpködtek
mint a láng és mint a vér és végigcsordultak az erkélyen. Föléjük lila
iriszek borultak bágyadt, hosszu száron. Közbe röppent még néhány szál
késői orgona is, néhány szál szegfü és korai rózsa és az egészre mint
egy-egy ezüst pehely rálibbent néhány fürt akácvirág. Az erkélyen ki
volt terítve a dús szőnyeg.

– Állj rá, Orosz Zsuzsánna, – mondta Monostory.

Orosz Zsuzsánna térdig virágban, szégyenkezve állott a Nagytemplom
terraszának legszélső erkélyén. Monostory ekkor a cigányokat kereste. A
cigányok ott voltak már és gyanakvó arccal várták a parancsát.

– Marci, – mondta Monostory dadogva a primásnak, – most valami olyat
kell húznotok… Valami hallatlant… Valami csodaszépet… Valami lángoló
himnuszt…

Az öreg cigányprimás kelletlenül vonogatta a vállát, mert lenézte a
csőcseléket, amely körülötte tolongott.

– Hanem kevesen vagytok, – mondta reszketve Monostory. – Minden
cigánybanda jőjjön ide; és szólaljon meg odabent az orgona is és
rendüljön meg a föld a szépség himnuszától.

Keleten, a templom mögött fölbukkant a nap.

– A Napisten, – ordította Monostory. – A Napisten himnuszát! A föld
reszkessen tőle…

Mámorosan és türelmetlenül nyult a hegedü után, de a részeg és ordító
tömegen ekkor egy lovas verte át türelmetlenül a lovát. Monostoryt
ismerős hang riasztotta föl. Visszanézett. A tömeg közepén ismerős ló
állott és a lovas dühösen kiabált:

– Nagyságos úr, itt a levél. Lehúznak ezek a gazemberek.

Monostory bágyadtan intett. A tömeg hozzáeresztette a lovast, az
erdőmonostori legényt, akit az éjjel egyszer már hazakergetett. A legény
most elszánt volt, hangos és határozott. Levelet nyujtott feléje.

– Tessen rögtön elolvasni, – mondta határozottan.

Monostory kábultan, engedelmesen nyult a levél után és megborzongott,
mielőtt kinyitotta. A felesége levélpapirja, a felesége írása.
Elolvassa-e? Ne rakasson-e óriási máglyát csak azért, hogy ezt a levelet
rátegye és elégesse? Habozott. A cigányokhoz akart fordulni; meg akarta
parancsolni, hogy zúgjon a csodálatos himnusz, amelyre vágyódott, de
azután egy rántással mégis föltépte a borítékot.

Részeg volt. A betűk táncoltak előtte. A tenyerét rászorította a
szemére, hogy szeme égését hűtse egy kicsit, azután újra megnézte, mi
áll a levélben. A levél a felesége írása volt és ez állott benne:

_Jőjjön azonnal haza; apa agyonlőtte magát._

_Ida._

Monostory részegen nézte ezeket a kegyetlen szavakat; előbb az az érzése
volt, hogy arccal leveti magát a földre és egy örökkévalóságon át úgy
marad; de azután észrevette maga körül a tömeget, gőgösen fölemelte a
fejét, elrugta magától azokat, akik hozzá akartak csatlakozni és a
tömegen át emelt fejjel, égő szemmel, visszatérő, hideg józansággal,
zakatoló szívvel indult a kocsija felé.

A kocsija ott állott a Bárány-szálló előtt. Hatodik napja állott már
ott: mindennap estétől hajnalig. A kocsisnak csak akkor volt szabad
aludnia és a lovak csak akkor pihenhettek, mikor ő aludt: nappal. A
lovak most is ott állottak reszkető lábbal és a kocsis álmosan ott ült a
bakon.

Monostory odaért a kocsihoz és lassan felült a hátsó ülésre. A kocsis
ijedten kérdezte, nem ő hajt-e. Monostory szótlanul intett nemet. Hová
menjenek, kérdezte a kocsis. Monostory halkan és eltorzult szájjal
felelte hogy: haza. Nem parancsol-e valami köpönyeget? Hűvös van.
Monostory intett, hogy nem. A kocsis leszedte a pokrócot a lovakról, a
könnyü kocsi megindult és Monostory lehajtott fővel ült a hátsó ülésen.

Most tökéletesen józan volt és tudott mindent: tudta azt is, hogy mi
történt és tudta azt is, hogy mi vár rá. A kocsis suhogtatta az ostort,
hogy a fáradt lovak egyenletes ügetésben maradjanak; és a tiszta
országúton, a hűvös reggelben Monostory didergő testtel, magába
sülyedve, egy óra alatt átélte egész elmult és egész eljövendő életét.



II.

A kocsi fölhajtott az erdőmonostori kastély elé, Monostory leszállott
róla, bement a kőkockás előcsarnokba és tudta, hogy itt találja a
feleségét. Valóban ott találta. Eddig egy fonott széken ült kinyitott
levéllel az ölében, most fölkelt, elébe jött és megállt előtte. Hűvös,
tiszta, szőke szépsége fájt Monostorynak. Égő szemét lesütötte és
szótlanul nyult az asszony keze után, hogy megcsókolja.

– Bocsásson meg a levelem durvaságáért, – mondta az asszony. – Attól
tartottam, hogy ha nem írok ilyen nyiltan, azt hiszi, hogy csak haza
akarom csalni. Azért kellett ilyen brutálisan írnom…

– Jól tette, – válaszolt halkan Monostory. – Enélkül csakugyan nem
jöttem volna haza.

Elhallgatott, lehajtotta a fejét, és erre hosszú hallgatás támadt.

– Nem akarja, – kérdezte végre halkan az asszony, – hogy elmondjam:
hogyan történt?

Monostory fölnézett és összeszorított ajakkal felelte:

– Azt hiszem: úgyis tudom. Vacsoránál nem látszott rajta semmi, vacsora
után beszélgettek, ő azután visszavonult a szobájába, leveleket írt, és
tizenkét óra tájban egy dördülés hallatszott a szobájából…

– Honnan tudja? – kérdezte bámulva az asszony.

Monostory nem válaszolt. Vállat vont és elnézett az asszony szőke feje
fölött. Pár másodperc múlva azonban vissza kellett néznie az asszony
tiszta, kék szemébe, amely nedvesen és megindultan lángolt rá, mintha
látná a gondolatait. Ekkor egyszerre forró és nagy vágy rohanta meg. Ha
most megölelné ezt a tiszta és üde asszonyt, ha finom, keskeny és hideg
ajkát egy izzó csókkal meggyujthatná úgy, mint a házasságuk első évében…
Ha oda lehetne még menekülni ehhez a tisztasághoz, ehhez a szőkeséghez,
ehhez a nyugalomhoz, ehhez a hűvös és tartós szeretethez.
Összeszorította a fogát és könny szökött a szemébe, úgy viaskodott a
vágyával.

Az asszony nem vett észre a küzdelméből semmit. De mert Monostory nem
szólt, ő kérdezte meg jósággal és gyöngéden:

– Nem akar velem beszélgetni egy kicsit arról… arról, hogy mi lesz?

A Monostory küzdelmének ekkor egyszerre vége lett. Ez a jóság, amelyet
annyiszor tapasztalt, túlságosan pontos volt neki; ez a gyöngédség,
amely annyiszor lefegyverezte és megszégyenítette, nagyon is gyorsan
jelentkezett. Házasságuk ötéves harcában a mai napon ő szenvedte el a
végleges és döntő vereséget; minél nagylelkűbb a kegyelem, annál nagyobb
az ő szégyene.

Rákényszerítette a hangját, hogy hálás legyen:

– Köszönöm, Ida, – mondta, – de előbb szeretnék tájékozódni egy kicsit.
Hol vannak azok a levelek, amelyeket az apám hátrahagyott?

Azt mondta: az apám, nem így általánosságban: apa. Halott apját elvette
ettől a tiszta, szép, szőke asszonytól. Eddig harcolt az apjával, eddig
sokszor megsebezték egymást, és sokszor úgy volt, hogy ez a jó és tiszta
asszony igazán a lánya az ő apjának, ő pedig senkije; de most
nyilvánvaló lett, hogy ők, ő meg az apja, összetartoznak és ez a gyöngéd
és kedves asszony egy jószívű idegen, akihez nekik semmi közük sincs.

Az asszony habozva válaszolt a kérdésére:

– Csak két levelet írt.

– És e kettő közül egyik sem szól nekem.

– Egyik sem.

Az asszony aggódva nézett rá, de Monostory komolyan bólintott. Ezt is
tudta.

– A két levél közül, – folytatta azután félénken az asszony, – egyik
nekem szól.

A levél után nyult, amelyet az előbb az ölében tartott.

– Hagyja, Ida, – mondta Monostory. – Azt írja benne, hogy magát nagyon
szereti és hogy maga ne hagyjon el engem, ha meg tud még nekem
bocsátani…

– Honnan tudja? – kérdezte megint rémülten az asszony.

Monostory újra vállat vont. Nem akarta elmondani az asszonynak, hogy az
egy óra alatt, mialatt hazafelé jött, átélte a maga egész elmult életét,
benne az apjával vívott minden harcával és hogy ezalatt az egy óra alatt
értette meg, hogy az apjával azért sebezték egymást véresre, mert neki
nemcsak minden vonása, hanem a lelkének minden hullámzása olyan, mint az
apjáé volt. Ő is így lőtte volna magát főbe. Ő is így fogja magát
főbelőni, amikor majd –.

Egy legyintéssel elhárította az asszony kérdését és ő kérdezte meg:

– A másik levél?

– A másik levél, – felelte az asszony meghökkenve és elfogódva, –
Rostásnak szól.

– Gondoltam. Átvette már?

– Igen.

– Itt van?

– Igen. Odaát dolgozik az irodában.

– Kedves Ida, – mondta Monostory, – akkor engedje meg, hogy most
átmenjek hozzá. Később azután, ha nincs ellenére, bekopogtatok magához
és akkor beszélgethetünk.

Az asszony elfogódva bólintott és fölment a lépcsőn. Monostory végigment
a folyosón és a folyosó végén bement egy kis szobába, amelyet uradalmi
irodának használtak. Itt találta könyvek és könnyek között Rostást, öreg
tiszttartójukat, akit lecsendesített és akivel könyvek és írások fölött
négy óra hosszat dolgozott. Tíz óra után kijött az irodából, fölment a
szobájába, megfürdött, megborotválkozott, átöltözködött és azután
bekopogtatott a feleségéhez.

A feleségénél ott volt a fiuk is: négy éves, szép szőke fiú. Monostory
megsímogatta a fia fejét, amelynek egész formája és minden vonása az
anyjáé volt, azután kiküldte őt a szobából. A kis fiú engedelmesen
kiment.

– Én nem mentem volna így ki négy éves koromban, – gondolta Monostory. –
Ennek nem lesz baja az életben.

Elgondolkozva tekintett a fia után, azután visszafordult a feleségéhez.
Az asszony feszült figyelemmel nézett rá, az idegei szinte megpattantak
a várakozástól. Monostory kerülte a felesége tekintetét, igyekezett
elfogulatlanul játszani az óraláncával és úgy kezdett beszélni, mint aki
szeretetreméltó semmiségeket mond:

– Kedves Ida, – kezdte, – a helyzet valóban olyan, mint amilyennek
képzeltem: hogy úgy mondjam… azaz… egy bizonyos értelemben vígasztalan.

Az asszony sápadtan várakozott és egyelőre nem szólt semmit. Monostory
folytatta:

– Az egész birtok mindenestül úgy meg van terhelve, hogy oktalanság
tovább vesződni vele. Ha olyan termésünk találna lenni, amilyen száz év
óta nem volt, ősszel akkor sem tudjuk még a kamatokat sem fizetni. Az
utolsó nagy kölcsön, amely természetesen szétrepült a kezünk között,
mint a pelyva, betette a kaput. Itt nem szabad, nem is lehet tovább
vergődni; itt gyorsan végezni kell: eladni mindent, és örülni, ha
mindent ki tudunk fizetni.

Az asszony még mindig hallgatott. Monostory egy pillantásra fölnézett
rá, de ezután a futó pillantás után még gondosabban kerülte a
tekintetét.

– Ebben a sivár helyzetben, – mondta halkabban és minden erejét
összeszedve, hogy elfogulatlanul beszélhessen, – ebben a sivár
helyzetben egy van, ami vígasztaló: az, hogy a maga hozománya teljes
épségben megvan. A Lápos-puszta kissé el van hanyagolva, de teljesen
tehermentes; és a pénze egy összegben el van helyezve egy igen jó
budapesti intézetben. Ez, amint mondtam, vígasztaló… sőt azt mondhatom…
igen megnyugtató… igen örvendetes…

Akadozott. Az asszony elborult homlokkal hallgatta, és mikor akadozni
kezdett, sötéten, röviden közbevetette:

– Miért?

Monostory meglepetve nézett rá:

– De, kedves Ida, – mondta, – bocsásson meg…

Az asszony kék szeme szikrázott.

– Ahogy én magát ismerem, – mondta élesen, – mindezt azért találja
örvendetesnek és megnyugtatónak, mert engem most nemes módon kitehet,
mert elegánsan kidobhat, mert nagylelkű gesztussal megszabadúlhat tőlem.

Monostory zavarodottan nézett rá. Az asszony lihegett és lángoló arccal
suttogta:

– Mondja meg, hogy azt akarja ajánlani, váljunk el.

Monostory kényszeredetten forgatta a fejét.

– Mondja meg, – sürgette az asszony. – Ugy-e, azt akarja ajánlani?
Ugy-e, azt?

– Azt, – felelte lehajtott fejjel Monostory.

Az asszonynak fölbuggyant az erőszakkal elfojtott zokogása. Fölállott. A
szívére és a szájára szorította a kezét, járkált egy ideig, azután
fölindultan és fuldokolva mondta:

– És nem érzi, milyen kegyetlen ez a maga nagylelkűsége? Nem érzi, hogy
ez a maga nobilitása milyen… milyen ordináré?

Monostory még mélyebbre hajtotta le a fejét és egy ideig megint úgy ült
ott magába sülyedve, mint ahogyan a kocsin ült, amikor számon vette a
multját és a jövendőjét. Az asszony elhallgatott és várt a feleletére. A
Monostory felelete szelid volt és bánatos.

– Jól van, Ida, – mondta, – hát maga hogy képzeli a dolgot?

– Én úgy képzelem, – felelte hevesen az asszony, – hogy amim nekem van,
az a magáé. És azzal, amim nekem van, vagy meg tudjuk tartani
Erdő-Monostort, vagy ha nem tudjuk, akkor elmegyünk innen és élünk…
élünk abból, amim nekem van.

– És?

– Mit és?

– És: hogyan képzeli maga az én életemet? Hogyan kell majd nekem élnem?

Az asszony megzavarodott.

– Istenem, – mondta, – hát… természetesen… én azt hiszem…

Monostory bólintott. A hangjában nem volt semmi kihívás és semmi
rosszakarat.

– Természetesen, – mondta, – úgy, ahogyan maga akarja.

Az asszony kétségbeesve fakadt ki:

– Hát még most sem látja be, hogy az a helyesebb?

Monostory bánatosan és fáradtan elmosolyodott:

– „Helyesebb!?“, – mondta ajkbiggyesztve, – miért ne… persze, hogy az a
helyesebb…

Az asszony érezte, hogy a beszélgetés rossz irányba téved és ijedten
erőlködött, hogy megint jó hangot üssön meg. Leült, megfogta a férje
fehér és erős kezét és könyörögve mondta:

– Látja: maga _most_ verekedhetne ki még az élettől mindent; most
lehetne minden, ami lenni akart… Ami eddig történt: az a nagy iskola
volt, amelyen át kell mennie mindenkinek, aki valami nagyot akar elérni…

Monostory bágyadtan kérdezte, inkább magától, mint tőle:

– Hát akarok én?

– Akar! – kiáltotta az asszony. – Akar; és mindent elér, ha énrám
hallgat. Amihez maga komolyan hozzáfog, az sikerül. Ha csak akarja, ha
csak nekem… ha csak velem… ha csak úgy csinálja, ahogyan én tanácsolom.

Monostory nagyot lélegzett és fölállott.

– Kedves Ida, – mondta lehajtott fejjel, szomorú szívvel és lankadt
lélekkel, – mindennek volna némi értelme akkor…

Megakadt. Még nem merte kimondani, amit akart.

– Arról, – kezdte újra, – hogy mi az igazi nagylelkűség, arról
beszélhetnénk…

Megint megakadt. Próbálta melegebben:

– Arról, hogy én a maga nagy jóságát elfogadjam, arról szó lehetne
akkor, ha én azt hinném, hogy maga mindezt nem csupán nagylelkűségből
mondja, nem csupán azért, mert maga igazán nemes és előkelő teremtés,
hanem azért, mert… még szeret engem.

Az asszony föl akart sikoltani. Monostory egy mozdulattal
elhallgattatta:

– Nézzen a szívébe, – mondta mély szomorúsággal, – legyen őszinte: maga
engem már régen nem szeret.

Az arca elszürkült a rettentő bágyadtságtól, amely most ereszkedett le
rá. Olyan irtózatos fáradtságot érzett, hogy a halál nyugalma édesnek és
kívánatosnak tünt föl előtte. De mint egy elbúsúlt, nemes és haldokló
harcos, végső erőfeszítéssel befejezte a becsületharc munkáját, amelyet
elkezdett:

– És igaza van, – mondta fáradt ajakkal és hunyó szemmel, – hogy engem
nem szeret… nem azért, mert esztendők óta rosszul bánok magával, hanem
azért, mert esztendők óta már: én sem szeretem magát.

Az asszony összeszorított ajakkal, sápadtan nézett rá, ő megfordult, a
nagy erőfeszítéstől szinte tántorogva kiment, átment a szobájába,
lezuhant az ágyára és húsz óra hosszat aludt.

Amikor fölébredt, minden elő volt készítve a temetésre. Ő még megnézte
az apját a koporsóban, és amikor meglátta, egyedül akart vele maradni.
Egy félóra hosszat egyedül maradt a halottal és az apjának kemény és
makacs vonásaiból, amelyekhez úgy hasonlítottak az ő vonásai, ismét
megpróbálta kiolvasni a saját sorsát. Megerősödött az az érzése, hogy
tud mindent, ami még számára eljövendő, és amikor leszegeztette a
koporsót, nemcsak nyugodt volt, hanem szinte derült.

A temetés után a felesége hivatta. Fölment hozzá. Az asszony utiruhában
állott a szobája közepén. Vele volt a fia is.

– Isten vele, István, – mondta az asszony. – Én utazom.

– Isten vele, kedves Ida, – mondta Monostory. – én…

Nem tudta folytatni. Az asszony azonban várakozott.

– Én nagyon hálás vagyok magának, – mondta Monostory, – és…

Újra megakadt. Az asszony várakozott.

– És remélem, bizonyos vagyok benne, – mondta Monostory, – hogy az élet
mindenért kárpótlást ad még magának.

Ekkor nem várakozott tovább az asszony. Odafordult a fiához:

– Búcsúzz el édesapádtól, – mondta neki reszkető hangon.

Monostory megölelte a kis fiut; az asszonynak kezet csókolt; az asszony
a kis fiuval azután lement az udvarra és beült a hintóba; Monostory
lekísérte őket; a hintó elrobogott és Monostory egyedül maradt.

Két hét múlva ő is elutazott. A kastélyt és a birtokot ekkorra megvette
az a bank, amely a legtöbb kölcsönt adta rá; Monostorynak a finom
utiládáin, a cigarettatárcáin, a ruháin és a pecsétes gyűrűjén kívül
volt kerekszámban négy és fél ezer koronája.



III.

Budapestre frissen és üdén ragyogott rá a tavasz. A piszkos város
tisztának látszott a csillogó napfényben; a budai hegyek leküldték a
városba éles levegőjüket, és a körútakon undor nélkül lehetett
lélegzetet venni.

Monostory derülten és csendesen sétálgatott a tavaszi városban.
Mindennap órákat töltött el az utcán és nem tudott betelni a város
meglepő és mindennap új látványával. Csendesen szemlélődött; gyakran
megállott; ha megállott volt, lassan indult tovább; valami különös és
meglepő dolog nem történt vele, és a tavaszi hetek csillogva és frissen
haladtak el mellette.

A második héten felnézett a kaszinóba, csendesen és nyugodtan
végigsétált a termeken, ismerősökkel találkozott, kézszorításokat
váltott és később leült negyediknak egy tarokpartiba. Mikor a partinak
vége volt, a nagyteremben szivarozgatott még egy ideig, azután indulni
akart le az utcára. A lépcsőn szembe jött vele Jeney Ödön. Amikor
meglátta őt, akkor rövidlátó szemét összehúzta egy másodpercre, azután
kitárta a karját:

– Pistám, – mondta melegen, – te érted jöttem föl ide.

Monostory mosolyogva öleltette meg magát.

– Napok óta hajszollak, – mondta Jeney, – – tudtam, hogy Budapesten
vagy, de ne adj Isten, hogy megtaláltalak volna.

Monostory kissé sokalta azt a melegséget, amely a barátja hangjában
volt. Ez a melegség és ez a megindultság zavarta a nyugalmát és a
zárkózottságát és beleavatkozást igért az életébe.

– Pedig én, – felelte nyugodtan, – a rendes hotelemben lakom.

Jeney rövidlátó szemével ránézett, azután megzavarodva fordította el a
tekintetét.

– Ugy? – mondta. – Ott lakol. – Hm, persze persze…

– Igen… mégis csak a legkényelmesebb.

– Persze, persze.

Lent voltak a lépcső alján. Jeney zavarodottan rágta az ajkát; Monostory
nyugodtan és mozdulatlanul állott. Jeney érezte, hogy ha még egy
másodpercig így állnak, akkor Monostory egy baráti, de hideg és
leereszkedő kéznyújtással el fogja őt bocsátani.

Gyors és meleg mozdulattal megfogta a Monostory karját.

– Hová mégy? – kérdezte. – Hadd kísérjelek el.

– Ah… megyek. Sétálok… szeretek így estefelé…

– Igen. Ha megengeded, elkísérlek.

Monostory hallgatott. Jeney karonfogta és elindult vele a Dunapart felé.

– Pista, – mondta azután csendesen, – én az andorlaki kerület dolgában
akartam veled beszélni. – Ezért kereslek már negyednapja.

Monostory ránézett.

– Miért? – kérdezte meglepetve. – Mi van az andorlaki kerülettel?

– Megüresedett a madátum… Kálnay meghalt.

– Ah!

Jeney felnézett rá.

– Nem tudtad? – kérdezte csodálkozva.

– Nem.

– Hát… nem olvastad az ujságokban?

– Nem olvasom az ujságokat.

Jeney megcsóválta a fejét, azután sietve mondta:

– Mindegy. – Egyre megy. – Ha tudtad volna, akkor sem tettél volna egy
lépést se, hogy megkapd.

– N… nem.

– Nem. Én éppen azért kerestelek föl: engedd meg, hogy én
megtelegrafáljam haza, hogy te… vállalod a mandátumot és engedd meg,
hogy beszéljek… még ma este a miniszterelnökkel.

Gyorsan beszélt, könnyedén, mintha a dolognak csak a politikai része
érdekelné és mintha az egész mind a kettőjükre nézve semmiség volna.

– Megengeded? – Igen? – Rendben van.

Monostory nem felelt. Egyenesen, magasan, emelt fejjel ment előre, de a
szeme kitágultan bámult a messzeségbe és az arca lassan elsápadt.

– Rendben van? – kérdezte aggódva Jeney.

– Nincs rendben, – felelte végre Monostory.

– Kérlek! – Neked egy lépést sem kell tenned. Csak meg kell engedned,
hogy én…

– Nem engedhetem meg.

– Miért?

Monostory halkan sóhajtott egyet; a szeme a messzeségből visszatért a
nyüzsgő utcára; az arca visszakapta a színét; a szabad kezével kis
mozdulatot tett és csendesen mondta:

– Mert nekem ez a szegényházi ellátás nem kell. Az andorlaki kerület! –
letört fajlovak jászola, – köszönöm, keressenek a megyében más
lecsúszott urat, akad rajtam kivül elég, adják annak oda, annak öröme
telik majd benne…

– Pista, édes jó öregem, ennek most már vége; szó sincs róla, hogy a
mandátummal most is el akarnának látni valakit, a párt ezt a luxust nem
engedheti meg magának, ellenkezőleg: olyan kitünő ember kell oda, mint
te vagy…

Monostory fanyarul biggyesztette el a száját:

– Olyan kitünő ember?… Ha öt évvel előbb, nem, – ha tíz évvel előbb
jutott volna eszükbe. – Helyesebben: ha tíz évvel ezelőtt a te
befolyásod már elég erős lett volna. Akkor… igen.

– És most miért nem?

– Mert én nem megyek be azok közé a kétségbeesett éhesek közé, akik a
képviselőházban úgyis tucatszám nyüzsögnek. Erkölcsi sansculotte-ok! –
kimeredt szemmel és éhesen lesik, ki igér legtöbbet törvényhozói
hatalmukért, – az aranybullát négyszögletes kockákra vágva adnák el, ha
titokban el lehetne adni, – szegények, éhesek, rongyosok, szájasok, –
vagy engedelmesek, ha ez a jövedelemező, – csőcselék, enni akar, és
igaza van, és az az ország, amely szegény és éhes emberekre bízza a
legnagyobb hatalmat, amelyet adhat, nem érdemel mást, minthogy ezek az
éhesek kalácsra váltsák be a hatalmat, amelyet kaptak.

Jeney mosolygott.

– Bravo, – mondta azután vidáman. – Pompás volt. Látod, ezért kell neked
képviselővé lenned…

Monostory makacsul rázta a fejét.

– Vállald, – mondta Jeney, – mert különben a fiatal Buzát János kapja
meg.

A Monostory arca megmerevedett.

– Az nagyon jó lesz, – mondta jéghidegen és mozdulatlan arccal. – Az
nagyon kitünő fiatalember.

Jeney megpróbálkozott még a rábeszéléssel, de Monostory egy hideg
mozdulattal elhallgattatta:

– Ne fáradj, – mondta fanyarul. – Fölösleges.

Jeney nem tudott szólni. Szótlanul haladtak előre és kezdett kínossá
válni, hogy még mindig karonfogva mennek. Monostory megállott és elhúzta
a karját.

– Te merre mégy? – kérdezte halkan.

Jeney befelé mutatott, a város felé.

– Én, – mondta Monostory, – erre megyek.

A Dunapartot mutatta, amelynek a csillogó lámpássora már kigyulladt.
Lesütötte a szemét és fölemelte a kezét.

– No Isten veled, Ödön. És köszönöm a kedvességedet.

– Pista…

– Isten veled.

Megszorította a kezét és otthagyta. A csillogó Dunaparton ment előre, de
most nem élvezte a Dunapart tavaszesti szépségét. Szorongva és gyötrődve
sietett előre, mintha valami célja volna a rohanásának. A szeme mereven
és üresen bámult el a messzeségbe; tekintete az embereken, a
fénycsillagos folyón, a fénypettyes fekete Gellérthegyen túl rá volt
függesztve a végtelenségre, a lágy és nagy örökkévalóságra, amely
mindenség és semmiség… amelynek a szeretetét hetek óta ápolgatta és
dédelgette magában.

Céltalanul sietett előre a Dunaparton; azután elkanyarodott a folyótól;
utcákba fordult be és utcákat hagyott el; egy nagy korbács suhogása
kergette és süketen és vakon rohant előre, amíg a talpa égni nem kezdett
és reszkető lába össze nem akart csuklani. Ekkor megállott,
fölsóhajtott, végigsimította a homlokát és ismét látó szemmel nézett
körül. A Városliget tájékán volt. Lassan elment egy kocsiállomásig,
kocsiba ült és egy vendéglőbe vitette magát. Megvacsorázott. Vacsora
után beült egy kávéházba és maga elé állíttatott egy üveg konyakot.
Lassan kiitta az egész üveget, azután fizetett, fölkelt és elment egy
másik kávéházba. Ott ismét kiivott egy üveg konyakot, azután tovább
ment. Ekkorra elmult éjfél. A harmadik kávéház, amelybe betévedt,
elhagyott hely volt, csöndes, füstszagu menedék makacs és halk éjjelezők
számára.

Monostory a konyakos üvegje felénél tartott, amikor a kávéház ajtaja
kinyílott és egy borotvált arcu, monoklis fiatalember lépett be rajta.
Monostorynak nagyon ismerős volt az arca. Az új vendég leült egy
asztalhoz, intett a főpincérnek és a főpincér szótlanul elébe állitott
egy konyakos üveget. A monoklis fiatalember töltött magának, fölhajtotta
a poharát, azután újra töltött. Nézte a poharát és szótlanul ivott.
Monostory ingerülten bámult rá. A fiatalember a nyolcadik pohárig nem
nézett föl, de a nyolcadik pohár után fölemelte már fátyolossá vált
szemét és körülhordozta a csöndes kávéházon. A tekintete megakadt
Monostoryn. Egy darabig farkasszemet néztek, a fiatalember azután
fölkelt és odament Monostoryhoz.

– Jó estét Monostory úr, – mondta nyugodtan.

Monostory ekkor ráismert.

– Jó estét Ország úr, – felelte szinte melegen.

Ország alig észrevehető mozdulatot tett hátra a konyakos üvegje felé.

– Megengedi? – kérdezte halkan.

– Tessék.

Ország intett a pincérnek. A pincér áthozta a konyakos üveget és letette
a Monostory üvegje mellé. Ország leült és előbb Monostorynak töltött,
azután magának. Szótlanul ittak.

Ország végre fölemelte a fejét, levette a monokliját és megtörölte a
szemét. A monoklival a kezében, egy mozdulatot tett a konyakos üveg
felé.

– Amint látja, – mondta csöndesen, – önt utánzom.

Monostory összevonta a szemöldökét.

– Úgy értem, – mondta nyugodtan Ország, – hogy ezt öntől láttam, amikor
önöknél voltam odalenn a világ legkisebb és legboldogtalanabb vidéki
ujságírója. Ön néha így mulatott: beült egy kávéház sarkába, nézte az
üveget maga előtt és, halálos dühvel a szemében, ivott. Néha órák
hosszat néztem önt. Utóbb azután egyszer itt Budapesten megpróbáltam.
Jó.

Elhallgatott. Monostory lenézett a poharára, kétszer egymásután akart
megszólalni, harmadszor végre kimondta, amit mondani akart:

– De mi oka van önnek…?

– Nekem?

– Mindent elért, amiről álmodni merhetett!

A Monostory hangja szinte szigoru volt. Utólag megtiltotta Országnak,
hogy többről merjen álmodni ennél:

– Önt olvassák a legjobban. – Útban van oda, hogy a legelső legyen.

Ország lógázta a fejét és lassú, nagy igeneket intett:

– A félegyházi kislányok vasárnaponkint rólam álmodnak. Vagyonokat
keresek.

Monostory szigoruan kérdezte:

– Mit akart még? Mire gondolt? Társadalmi érvényesülés? Politikai
karriér?

Ország bosszús megvetéssel intett.

– Ah, – mondta, – ezek az ostobaságok…

– Hát mi baja?

Ország szótlanul fölhajtott még néhány pohár konyakot, fátyolos szemmel
nézte a tálcát, amelyen a pohara állott, azután a szemét föl sem emelve,
szinte a tálcának mondta:

– Engem a halhatatlanság járma nyom.

– Mi?

– A halhatatlanság járma.

Monostory szótlanul várt és Ország csöndesen beszélt maga elé:

– Engem olvasnak a legjobban és rólam álmodnak a dunapentelléri művelt
kislányok…? Én leköpöm magamat. Én leköpöm azokat, akik olvasnak. Néha
rámjön az undor és a kétségbeesés. Mit írok én, miket írok én, kinek
tetszik? mindenkinek tetszik? már az akadémiának is írok, már azoknak is
tetszik, már az egész kritikát levettem a lábáról, már az első leszek,
már az első vagyok, csak egy-két öreg kidögöljön előlem, már az első
vagyok…

Fátyolos szemét fölemelte a tálcáról Monostoryra. A szeme könnytől, vagy
részegségtől volt nedves.

– De én leköpöm magam! – ordította bele a Monostory arcába.

Monostory mozdulatlanul ült. Ország nedves szemmel hosszan és szótlanul
nézett rá. Monostory nem mozdult. Ország előretolta az alsó ajkát.

– Ön nem olvas, – szólalt meg aztán halkan. – Hát jó, olvas. – Ne
higyje… vagy ha olvas, akkor tudja, hogy amit én irok, az nem rossz. –
Az jó. – Az a legjobb, amit ma írnak. – De én néha látom…

Bizonytalan mozdulatot tett a kezével, mintha belenyúlna a messzeségbe
valami után:

– Én néha érzem… utána nyulok… már majdnem megfogom, mit kellene, mit
lehetne… Valami csodálatosat. Zengőt. Orgonahangut. Évszázadokra szólót.
Örökkévalót.

Lebillent a feje.

– A földön, – mondta, – Dante is élt. – Dosztojevszki is élt.

Még csendesebben mondta:

– Néha a halhatatlanság járma, amelyet a nyakamon hordok, véresre
horzsol. – Akkor idejövök és iszom. Nem iszom mindig. – Néha. Mikor
rámjön.

Vállat vont.

– Ugy nevezett Quartalsäufer vagyok, – mondta könnyedén. – Lehet, hogy
az egészet hazudom magamnak azért, hogy ihassam.

Elhallgatott. Monostory mozdulatlanul nézte. Ország lecsillapult,
megnyugodott, töltött magának.

– _Én_ ezt hazudom magamnak, – mondta. – Hát ön… miért iszik most?

Monostory mozdulatlan arccal nézett rá, azután csendesen megszólalt:

– Én így készülök a halálra.

Ország lassan fölemelte a fejét. Nedves szeme hosszan pihent a Monostory
korán őszülő, sápadt fején.

– Hm, – mondta nagyon halkan, – igaza lehet. – Ha tudja az ember, igaza
van. Ön… az életét akarta úgy alakítani, mint egy művészi alkotást. –
Remekművet akart és kontármunka lett belőle. – Végét veti a vergődésnek.
– Ha tudja, igaza van.

Nedves szeme megindultan tapadt rá a Monostory sápadt arcára.

– Kontármunka lett belőle, – mondta meghatottságtól remegő hangon, –
pedig remekmű is lehetett volna belőle. Az ön homlokán a géniusz ragyog…

Most már részeg volt. A hangja panaszos sírássá lett.

– Miért engedik át önök, – mondta hirtelen, – ezt az imádandó, édes,
piszkos várost, ezt az alávaló, drága Budapestet nekünk: jövevényeknek,
befogadottaknak, bugrisivadékoknak, sárgafoltosoknak, intellektuális
parvenüknek? Miért nem fogják meg, miért nem szorítják hátra a derekát,
– asszony ez, him kell neki, csókot neki. Ha egyszer egy olyan férfi
jönne, mint ön, – férfi! – ur! – race! – hogy adná ez meg magát!… Akarja
meghódítani Budapestet? Megmondom, hogyan kell.

Monostory nem felelt. Ország elfáradt, de a szeme tüzben égett és
rálángolt Monostoryra:

– Ki ez az ember? – kérdezte. A homlokán ott ragyog a géniusz. Ki ez?

Monostory halkan mondta:

– A szentlélek lovagja.

– A szentlélek lovagja, – kiáltotta Ország mámorosan.

Monostory fanyar mosolygással bólogatott:

– A szentlélek elzüllött lovagja. – A szentlélek letörött, fáradt,
halálba menő lovagja.

Ország ragyogó szemmel hallgatta. Monostory várt egy ideig, azután újra
beszélni kezdett:

– Az én szívemben, – mondta, – kinyilt és kivirágzott a halál
szerelmének a virága. – Fekete virág. – Fagyos virág. – Jégvirág.

Fájdalmasan folytatta:

– És ezt a szent virágot egyetlen meleg szellő érte és a levelei
összezsugorodtak tőle.

A szeme elborult. Mámoros haraggal kiáltott föl:

– De akkor miért nem nyujtottam ki a kezemet mohón és boldogan az élet
lehetősége után, amellyel megkínáltak?

Eltorzult az arca.

– És ha az életnek ezt a lehetőségét dölyfösön eldobtam, mi zakatol
akkor itt?

Ország figyelmesen hallgatta; válaszolt neki és kérdéseket intézett
hozzá; és késő reggelig ittak és beszélgettek a csöndes kávéházban.



IV.

Monostory fölállott a mindennapi tarokkpartijától és menni készült.
Jeney Ödön azonban, aki a szoba ajtajában várt rá, föltartóztatta.

– Kedves Pista, – mondta neki hanyag korrektséggel, – szabad egy
félórádat igénybe vennem?

– Parancsolj velem, – felelte Monostory udvariasan és gyanakodva.

Beültek egy fülkébe. Jeney lesütötte a szemét, zavarodottan játszott a
gyufatartóval, amely előtte állott az asztalon, azután hirtelen
mozdulatot tett, elpirult és így szólt:

– Bocsáss meg, – én nem birom tovább ezt a szívtelen és alávaló
tapintatot. – Három hete, hogy mindennap feljársz ide és eddig
egyetlenegy ember egyetlenegy szóval sem emlegette. Diszkréció! Uri
emberek vagyunk! Nyugalom! A szomszédod haldoklik? Csak hidegvér! Fuj!

– Mit akarsz? – kérdezte Monostory összevont szemöldökkel.

– Azt akarom neked mondani, hogy ott mindenki látja rajtad, hogy mire
készülsz. Itt mindenki pontosan tudja, mennyi pénzed maradt. Mindenki
látja, hogy úgy élsz, ahogyan azelőtt szoktál. Mindenki pontosan
kiszámította tehát már az első napon, hogy hány heted van még, és a
tarokkpartnereid legföljebb két-három játéknyi tévedéssel meg tudnák
mondani, melyik partie lesz az, amelyből már hiányzol, mert a játékban
meggátolt az, hogy az éjszaka főbe lőtted magadat. A kedves öreg urak. A
finom, tiszta öreg urak.

Monostorynak vonaglott az ajka. Hallgatott, azután fölemelte a fejét.

– Mit kinzol te engem! – kiáltott föl tompított hangon, de forró
keserüséggel. – Mit zavarsz! Mit nyugtalanítasz! Hagyjál békében
megdögleni.

– Ez az, – felelte Jeney. – Jól van. Ez az, amit én nem tudok. Én nem
vagyok olyan förtelmesen tapintatos, én nem vagyok olyan becstelenül
diszkrét, én tapintatlan vagyok, én indiszkrét vagyok, én ezennel
kijelentem, hogy tudom, hogy tönkrementél, beszélni akarok veled arról,
mik a terveid és… és fölajánlom neked a szolgálataimat arra…

Monostory egy heves mozdulattal fölállott. Ott akarta hagyni Jeneyt. A
Jeney szeme könnybe lábadt. Monostory megállott. Jeney halkan mondta:

– Pista, miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy itt akarsz hagyni?
Miért szégyenítesz meg engem azzal, hogy beszélni sem akarsz velem a
sorsodról? Azt akarod, hogy utólag szégyeljem, hogy tizennyolc évvel
ezelőtt elfogadtam a támogatásodat és a pénzedet?

Monostory habozva állott, a vállát vonogatta, az ajkát harapdálta;
azután lesütött szemét ráemelte Jeneyre, sötét szemének hideg és kemény
tekintete ellágyult és lassan visszaült a helyére.

– Hát mit akarsz? – kérdezte halkan.

– Mondd meg nekem, – felelte Jeney buzgón és meghatva, – mit akarsz
csinálni?

Monostory fanyarul huzta el a száját.

– Minek kérdezed? – mondta fájdalmasan.

– Nem! – kiáltotta Jeney. – Nem! Ne mondd azt, hogy egyszerűen főbe
akarod magadat lőni. Hiszen különben már eddig is főbe lőtted volna
magadat. Nem tetted. Bocsáss meg, kénytelen vagyok nyiltan beszélni
róla: helyes és pontos fogalmazásban tehát a dolog így hangzik: adtál
magadnak hat hetet, _ha_ addig semmi sem történik, _akkor_ főbelövöd
magadat. Igy van?

– Körülbelül így.

– No látod. Minthogy pedig rajtunk áll, hogy történjék valami…

Monostory fáradtan legyintett egyet.

– Pardon, – mondta Jeney, – az első gondolatom a képviselőséggel, igaz,
rossz volt. Azóta beláttam. Nem azon kell kezdeni. Majd azon végzed.
Előbb újra vagyont kell szerezned.

Monostory csöndesen fölnevetett.

– Ne nevess, – mondta Jeney, – neked annyiféle tehetséged van…

Monostory eddig lesütött szemmel ült. Most fölnézett, fölemelte a fejét
és félbeszakította Jeneyt. Rátette a kezét a karjára.

– Bocsáss meg, – mondta gyöngéden, – ne folytasd. Tévedsz: nekem
semmiféle tehetségem nincs. Várj csak, ne szakíts félbe, én megmondom
neked, hogy áll a dolog: nekem semmiféle tehetségem nincs… én csak
tehetség vagyok… Minden lehetőség, minden vágy, minden sóvárgás, minden
szomjuság és irdatlan sok erő… csak éppen semmi fegyelem, semmi
szerénység, semmi egyszerüség, semmi alázatos és makacs munka… ha minden
sorompó mindig kinyilt volna előttem, úgy vonultam volna be, mint… mint
soha még egy király… de soha arra erőm nem volt, hogy a sorompót
összetörjem, vagy a lakatja kulcsát megszerezzem, vagy… Isten nevében,
ha másképpen nem megy, átbujjak alatta. Nem lettem semmi. Nem leszek
semmi. Tehetség vagyok. Úr vagyok. Magyar vagyok. Elpocsékoltam az
életemet. Meg kell halnom.

– Nem hiszem. Nem igaz. Kisebb tehetséggel, mint a tied, de ugyanazzal
az ősi, uri átokkal megverve elindultak mások is és…

Monostory félbeszakította:

– Te? Az más. Ti… ti idejekorán mentetek tönkre. A ki közülünk
idejekorán tönkre megy, az boldogul. De én mostanig otthon maradtam a
vármegyémben és…

Vállat vont:

– Talán ha az apám husz évvel ezelőtt lőtte volna főbe magát…

Vonogatta a vállát:

– Akkor talán én is egy nagy biztosító társaságnak lennék most az
igazgatója.

Jeney energikus mozdulatot tett:

– Ha megengeded, – mondta, – ne is beszéljünk erről többet. Hanem
válaszolj erre: hajlandó vagy-e mához egy hétre eljönni hozzám és
megismerkedni Hollódi Arturral?

Monostory meghökkenve és elgondolkozva nézett rá:

– Hm… Hollódi…

Sötét szemének a tekintete lassan megváltozott. Elcsúszott Jeneyről,
belemélyedt valahová a messzeségbe és nedves és lágy lett és
bizonytalanul reszkető.

Jeney megindultan nézte. Várt. Amikor a Monostory tekintete remegve,
küzködve és ingadozva készült visszatérni hozzá, akkor gyorsan
megszólalt:

– Meg is mondom neked röviden, miről van szó. A Hollódi bankja, vagyis
Hollódi újra alapít valamit: egy kis intézetet, amelyből nemsokára
óriási vállalatnak kell lenni: mezőgazdasági export, a Balkánt is
belekapcsolni… tőle majd meghallod. Én beszéltem neki rólad…
természetes, hogy a társadalmi poziciójának a javitására is gondol, ezt
nevetséges volna előtted elhallgatni… de egyébként: körülbelül te
látszol a legalkalmasabb embernek arra, hogy azt a nagy vállalatot
megteremtsd, amelyre Hollódi gondol.

Monostory nehezen, halkan lihegett. A szeme újra elfordult a
messzeségbe; az arca sápadt volt és a homloka verejtékezett. Jeney
sokáig várt, de végre könnyedén megkérdezte:

– Hát rendben van? Eljösz?

Monostory lassan visszafordította rá a tekintetét. A szeme körül karikák
voltak, a pillantása nehéz és fáradt volt.

– Hát eljösz? – kérdezte még egyszer Jeney.

– El, – felelte halkan és nehezen Monostory.



V.

A kocsi megállott. Monostory intett a kocsisnak, hogy elmehet, azután
lassú léptekkel bement a nyitott kapun. A lába nehéz volt; és a szíve
mintha ki akart volna szakadni a testéből. Szorongatottnak és
megalázottnak érezte magát; az az érzése volt, hogy kinos
megszégyenülések felé megy és összeszorított foggal kellett legyűrnie
azt a vágyát, hogy megforduljon és kisiessen a tavaszi estébe.

A pirosszőnyeges lépcsőház alján egy inas mutatta gyakorlott és alázatos
mozdulattal az útat fölfelé; a lépcső felső végén egy másik inas gyors
és sima mozdulattal levette a Monostory köpönyegét és az aranydíszes,
fehér hall bejáratánál már ott volt Jeney Ödön is. Mosolyogva sietett
Monostory elé:

– Kedves Pistám, – mondta boldogan, – hogy örülök…

Karonfogta.

– Mindenekelőtt, – folytatta, – bemutatlak a feleségemnek. – Azután,
ugy-e, nem terhellek egy ideig; de ha majd rákerül a sor, megengeded,
hogy megismertesselek Hollódival.

Monostory nem válaszolt. Szótlanul intett és érezte, hogy a torka
összeszorul. Most jön az első megszégyenülés. Jeney odavitte a felesége
elé.

– Ilona, – mondta, – bemutatom neked Monostoryt.

Az asszony kinyujtotta a kezét. Monostory lehajolt, hogy megcsókolja; és
érezte, hogy közben elvörösödik. Valóban itt van az első megszégyenülés,
gondolta, de nem úgy, ahogyan vártam. Hiszen ez az asszony szép!

Az asszony csendesen és halk mosolygással mondta:

– Örülök, hogy eljött.

Monostory nem tudott válaszolni. – Ha nem is szép, gondolta, de
kétségtelenül csinos. A szeme mély és lágy; és a mosolygása tiszta és
meleg… milyen meleg a mosolygása…

Az asszony várt a feleletére. De amikor látta, hogy Monostory nem felel,
újra megszólalt:

– Hogy eljött először, – mondta, – de remélem, hogy nem utóljára.
Legközelebb, ugy-e, olyankor jön el, amikor kevesebben leszünk?…

Monostory még mindig nem tudott válaszolni. Nemes, felsőbbséges és
tiszta arcára a zavarodottságnak és a tehetetlenségnek egy fájdalmas és
megindító vonása ült ki. Az asszony várta, hogy válaszoljon, de azután
ránézett az arcára és olyan gyors mozdulatot tett, mintha a segítségére
akarna sietni.

– _Kedves_ Monostory, – mondta melegen, – engedje meg…

Megakadt egy másodpercre. A hangja olyan meleg volt, hogy a Monostory
szíve hirtelen forró hálával telt meg.

– _Kedves_ Monostory, – mondta újra az asszony, – engedje meg, hogy
megismertessem az urakkal.

Három frakkos úrral beszélgetett volt, amikor a férje bemutatta neki
Monostoryt. A három frakkos úr hátrahúzódott a bemutatás alatt; az
asszony most ismét előre intette őket. Bemutatta nekik Monostoryt és
bemutatta őket Monostorynak.

Monostory mély hálát érzett az asszony iránt, mert kimentette halálos
zavarodottságából, mert megérezte, mit érez ő és mert olyan gyorsan és
olyan jószívvel mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel akart
volna segítségére sietni. Kezet szorított a három frakkos úrral, akivel
megismerkedett, szótlanul figyelt a beszélgetésükre, és a nyugalma és
hálaérzésének a melege lassanként eltünt. Megint bizonytalanságot és
megint szorongást érzett.

Az asszony azon volt, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe; s így a három
frakkos úr is szólt hozzá egy-két szót; ő röviden válaszolt és a lelke
lassan eltelt a szégyenkezés és az undor érzésével. Mik ezek az emberek?
Egy bankigazgató. Egy ügyvéd. Egy vegyészeti cikkek gyárosa. Hogyan
kerül ő ezek közé az emberek közé? Hogyan mernek ezek az emberek átnézni
rajta, úgy tenni, mintha ő ott sem állna… és különösen, hogyan mernek
ezen a könnyed és odavető hangon szólni hozzá? Általában: micsoda hangon
beszélnek ezek az emberek! Milyen szavaik vannak! A szavaiknak milyen
hangsúlya! Milyen az arcuk! Micsoda arcélek és micsoda szájak ezek!

Körülnézett az ismeretlen tömegben, amely kezdte megtölteni a nagy házat
és az az érzése volt, hogy furcsa és gyűlöletes korcsok nyüzsögnek
körülötte… idegenek… ellenség…

A három frakkos úr közül az egyik valami lóversenyügyet adott elő és
hevesen bizonyítgatta, hogy gyanús manipulációknak kell kiderülniök,
mert Belcanto jobb, mint Hapták…

Az asszony megint bele akarta vonni Monostoryt a beszélgetésbe és
odafordult hozzá:

– Mit gondol Monostory?

Monostory halkan azt felelte, hogy ő Haptákot jobbnak tartja
Belcantónál.

A frakkos úr ekkor vállat vont.

– Lehet, – mondta, – hiszen maga jobban tudhatja…

Udvariasan igyekezett beszélni. Sok mindent koncedált. Belát mindent;
csak éppen a véleményét mégis kénytelen –.

Monostory mindebből már semmit sem hallott. A vér a fejébe tódult és a
keze ökölbe szorult. _Maga_… Ez az ember, ez a vegyészeti cikkek gyárosa
azt mondta neki, hogy _maga_. Ezt az embert, ezt a vegyészeti cikkek
gyárosát ő egyetlen kézmozdulattal leüti, egyetlen ökölcsapással a
földre teríti és…

Az izmai fájtak a görcsös erőfeszítéstől, amellyel megfékezte magát. Mit
akar csinálni? Botrányt? Itt? Ezek között az emberek között? És miért?
Mert ezek olyan hangon beszélnek, amely neki szokatlan?

Megfékezte magát, de nagy bágyadtságot és fáradt utálatot érzett.
Szeretett volna elmenni a társaságtól, beülni egy csendes sarokba,
pihenni és szótlanúl nézni az embereket. De nem tudta, hogyan menjen el.
Sokra vittem, – gondolta keserűen, – most már zavarba hoz egy budapesti
fiskálisokból álló társaság… Föltételezem, hogy a gallérom is tavalyi
divatu és a frakkom ráncot vet…

Körülnézett. Pár lépésre tőlük egy másik társaság állott. Két frakkos úr
és egy nő. A nő: fiatal lány volt és éppen elbocsátotta a két frakkos
urat.

– Higyjék el, – mondta nekik, – hogy ez mégis tudományos botrány…
Kinevezni egy ilyen tehetségtelen embert egy ilyen elsőrangú fontosságu
tanszékre akkor, amikor két valóban tehetséges ember közül lehetett
volna választani: – ez megalázza az egyetemet és kompromittálja az egész
magyar tudományos életet.

A két frakkos úr közül az egyik megkockáztatta azt az állítást, hogy
akit arra a fontos tanszékre kineveztek, talán mégsem egészen
tehetségtelen ember. A fiatal hölgy igen energikusan intett nemet:

– Nem, – mondta határozottan. – Én olvastam a renaissance kezdeteiről
irott munkáját: teljesen tehetségtelen tákolmány. Egyetlen eredeti
gondolat sem. Ami jó van benne: az Burckhardt és Gobineau. Még azt a
fáradságot sem vette magának, hogy más szerzőket is elolvasson.

Várt egy másodpercig, azután bezárta a beszélgetést:

– Teljesen tehetségtelen.

Egy kézmozdulattal megerősítette a dolgot:

– Tudományos botrány.

Ugyanezzel a kézmozdulattal és egy mosolygó fejhajtással elbúcsúzott a
két frakkos úrtól és elindult egyenesen Monostory felé. Monostory
meglepetve nézett rá. Hiszen ez egy tizenöt-tizenhat éves kis lány.

A kis lány odajött hozzájuk, kezet nyujtott a három úrnak, azután
nyugodtan mondta:

– Anyám, mutasd be nekem Monostoryt.

Monostory megdöbbenve és álmélkodva nézett rá. Jeneyné látta az
álmélkodását és a lánya felszólítását nem teljesítette pontosan.

– Monostory, – mondta, – _bemutatom magának_ a Loli lányomat.

Loli megbiccentette a fejét; nevetve nézett föl az anyjára; az anyja
elmosolyodott és az egész társaság nevetni kezdett. Most Monostory is
velük nevetett.

Loli kinyujtotta a kezét:

– Azért én mégis nagyon, nagyon, nagyon örülök. Évek óta vágyódom rá,
hogy megismerkedjem magával.

Monostory még mindig csodálkozva nézett rá. Lassan megszólalt:

– Évek óta? – mondta csendesen és mosolyogva.

– De igen, – felelte Loli, – évek óta. Tíz éves voltam, mikor a papa
elbeszélte, hogyan ugrott maga oda ő elébe, amikor a díjbirkózó
megtámadta és…

– Szszszszsz!…

Monostory önkéntelenül felszisszent, hogy Lolit elhallgattassa.
Kellemetlen volt és kínos volt neki az a gondolat, hogy ebben a
társaságban a multjáról szó lesz.

Loli ránézett és Monostory meglepetve látta, hogy a szeme egészen olyan,
mint az anyjáé. A szeme és a kis orra; és a szája; és a feje; és a
középen elválasztott barna haja. Az egész különös, furcsa, gyorsbeszédü,
éretlen kis asszony tökéletes mása volt ennek a másik megérett és
csendesbeszédü asszonynak. – Monostory egy másodpercig magán érezte a
tekintetét; azután Loli gyors mozdulatot tett, mintha valakinek a
segítségére akarna sietni és így szólt:

– Jőjjön el innen, Monostory. – Megmutatom magának a házat.

A válaszra nem is várt. Elindult. Az anyja felsőbbséges, de halk és
gyengéd mosolygással nézett utána, Monostory pedig sietve tett egy
hosszú lépést, hogy utólérje.

Szótlanul mentek egymás mellett. Monostory megint mély hálát érzett ez
iránt a kis lány iránt, aki kimentette őt egy kényelmetlen, helyzetből
és aki olyan gyorsan mozdult meg, mintha valami fizikai cselekedettel
akart volna segítségére sietni. Milyen különös asszonyok ezek a…!

Odafordult Loli felé, lenézett rá és a hálaérzése lassan oszladozni
kezdett. Milyen furcsa, éretlen és hangos kis asszonyszemély ez. Most
hallgat, de a hallgatása is olyan önérzetes, hogy szinte kihívóan
hangos. Egy tizenhatéves gyerek, aki úgy sétál végig a termeken, mint
egy királyné. Éretlen kis királyné, – önérzetes, nevetséges, budapesti
kis bankárlány, – nem is tapintatosságból hivott el, – az, hogy
elhivott, az is éretlen nagyoskodás, – tapintatlanság…

Kelletlenül és fanyar fáradtsággal ment Loli mellett. Loli meg akart
szólalni, de Monostory nem segített neki. Kis barna fejét kétszer is
fölemelte Monostory felé, Monostory azonban konokul, szinte haragosan
nézett előre. Loli végre harmadszor is fölemelte a fejét és halkan
mondta:

– Bocsásson meg, hogy elhíttam…

Monostory meglepetve fordult feléje. A Loli lágy tekintetü, mély és nagy
szeme nedvesen csillogott rá. A hangja alázatos volt.

– Milyen furcsa, – gondolta meglepetve Monostory, – hogy ez ilyen hangon
is tud…

Loli válaszra várt, de amikor nem kapott választ, még alázatosabban
folytatta:

– Azt hittem… az az érzésem volt… hogy maga nem érzi ott jól magát… a
között a három börzelény között…

Monostory meghökkenve fordult feléje és bámulva nézett bele aggódó, kis
arcába. Mi ez? Ez az éretlen gyerek, ez a zöldcsőrű kis madár csakugyan
megérezte volna, amit ő érez?

– Igen, – mondta Loli szinte bűntudatosan, – azt hiszem, általában nem
érzi jól magát itt nálunk. Nem is érezheti jól magát. Ezek az emberek
mind egy furcsa argot-t beszélnek; sőt egyikük-másikuk jargont beszél;
néha én is alig tudom elviselni őket; nagyon értem, ha magának
türhetetlenek.

Monostory habozva nézett le rá. A fanyar haragja megenyhült. Ez a korán
érett, éretlen kis budapesti lány nem kellemetlen. Nem tolakodó. De csak
nem fog ő most komolyan szóbaállni vele és csak nem fog neki az
érzéseiről komolyan beszélni?

– Ha rászánná magát, – mondta Loli, – hogy olyankor jőjjön el hozzánk,
amikor ez a frakkos népvándorlás nincs itt, akkor… akkor talán jobban
érezné magát.

Monostory elgondolkozva nézett rá. – Az anyja pár perccel ezelőtt
ugyanezt mondta. – Elgondolkozva nézett rá és szinte az akarata ellenére
megszólalt:

– Én attól tartok, – mondta komolyan, – hogy én sehol már jól nem
érezhetem magamat.

– Miért? – kérdezte Loli nagyon halkan, nagyon óvatosan, szinte a
lélekzetét visszafojtva.

Monostory mereven nézett bele aggódó, barna kis arcába:

– Azért, – felelte csendesen és szinte csak magának, – amiért egy
fájdalmas sebnek a leggyengédebb érintés is kín és amiért…

Hirtelen elhallgatott. Még egy pillantásnyi ideig elboruló szemmel nézte
a kis lány feszülten figyelő kis arcát, azután heves mozdulattal
elfordult. A szíve megdobbant és az arca elsápadt a szégyenkezéstől. Mi
történt vele? Hová sülyedt le? Hogyan botolhatott így meg? Egy
gyereknek, egy tacskónak, egy éretlen kamaszlánynak elkezdett a lelkéről
beszélni?…

A fogát csikorgatta.

– Mi van még hátra! – gondolta fuldokolva, – mi van még hátra, – kinek
fogom még elpanaszolni a bajomat, kit avatok még be a lelki életembe,
mit kérdez most majd tőlem ez a tolakodó tacskó?

Szótlanul ment előre, az ajkát harapta, és az az érzése volt, hogy meg
kell fordulnia, el kell sietnie és szökve kell kimennie a tavaszi
estébe. Loli azonban egy ideig szótlanul haladt mellette,
egyszer-kétszer fölnézett rá, azután gyorsan, szinte hadarva kezdett
beszélni:

– Ez itt az empire-szalon, – mondta izgatottan. – Minden budapesti
uriháznak az elkerülhetetlen dísze. A budapesti bankigazgató, sőt a
budapesti ügyvéd sem érzi jól magát, ha nem olyan karosszékben ül, mint
amilyenben Napoleon ült. Neki pont napoleoni karosszék kell, ha nem
olyan, amelyben Napoleon valóban ült, akkor olyan, amelyet egy
terézvárosi asztalos egyenesen Napoleon szellemében állított össze. –
Nem nevetséges ez?

Monostoryban tüzelt a megszégyenülése és halkan és haragosan odavetette:

– Nem!

– Nem? – kérdezte élénken és boldogan Loli, – nem nevetséges az, ha
valaki nem a maga korának a levegőjét akarja maga körül érezni? Volt az
valaha, hogy egy bankár mindenáron elmúlt évszázadok művészetét akarta
maga körül tudni? – Soha.

Monostory elhuzta a száját.

– Soha! – mondta gúnyosan. – A renaissance idején se, amelyet maga olyan
jól ismer.

– Tessék? – mondta Loli ijedten.

– A firenzei bankárok ugy-e nem a görög művészet levegőjét akarták
„maguk körül tudni…“

Loli még mindig ijedten nézett rá. Monostory feléje fordult. A Loli
barna, kis arca ebben a másodpercben olyan ijedt, megzavarodott és
tehetetlen volt, hogy Monostory nem tudott tőle rögtön elfordulni.
Nézett a kis lány tehetetlen kis arcába, azután lassan elmosolyodott,
azután elnevette magát. – Azt a gyereket, aki vele szemben állott, most
végre gyereknek érezte; hangos, nagycsőrű gyereknek, aki azonban
összerezzen, ha rákiáltanak. – Belenevetett a Loli arcába.

Erre Loli is nevetni kezdett, jókedvűen, fölszabadultan és boldogan. A
nevetése olyan volt, mint egy gyereké, aki az imént még sirt és aki most
fölindultan és lihegve keresi a frissen született jókedve szavait.

– Maga, – mondta boldogan nevetve, – maga… Most maga védi velem szemben
a bankárokat.

A fölindulása, a fölindult nevetése, a gyerekzavarodottsága még mindig
olyan kedves volt, hogy Monostory vigasztalóan mondta:

– No jó, hiszen magának van igaza. – Azért a firenzei bankárok is
renaissance-művészetet „akartak maguk körül tudni“; és az ember legyen
hű a saját kora művészetéhez; és ha régit akar, akkor valódit akarjon;
és ha nem telik rá, akkor ne akarjon régit; – és maga nem szereti a
történelmi darabokat se…

– Nem! – kiáltott jókedvüen Loli.

– És az nem baj… majd rájön, hogy azok a legszebbek, azok az igaziak; és
maga nagyon kedves kis budapesti képromboló; és bizonyosan ezeket a
képeket se szereti…

Rámutatott egypár képre, amely a falon függött.

– Nem, – mondta boldogan Loli, – utálom őket. Fotografikus festészet!

– Igaza van, – felelte komolyan Monostory, – vérlázító visszaélés a
művészet nevével, hogy ezek a képek hasonlítanak arra, amit ábrázolnak,
– ez a fotografikus festészet sürgősen kiirtandó, – a maga barátai majd
kiirtják, – de az nem tesz semmit, maga mégis nagyon kedves kis lány, –
és miért nem szólít engem voltaképpen bácsinak, amikor én az apja révén
valami távoli rokonságban is vagyok magával és amikor nincsen olyan
művészi elv, amely ezt megtiltaná, sőt ellenkezőleg, éppen a legujabb
művészet érdekében szükséges volna, hogy mindenkit, aki még a
fotografikus festészet híve, a könyörtelen fiatalság legalább is bácsivá
bélyegezzen…

Loli kipirultan, csillogó szemmel és boldog nevetéssel hallgatta
Monostoryt. A boldog nevetése szinte el sem akart állni; az egész kis
lány úgy tele volt valami ragyogó, nagy örömmel, hogy az örömtől szólni
sem tudott. Boldogan nevetett, ragyogó arccal fürdött a maga jókedvében
és nedves ajkai közül állandóan kicsillogott fehér fogsora. Monostorynak
kellett ismét megszólalnia. Mosolyogva szólította föl Lolit ujra, hogy
szólítsa őt bácsinak, de Loli erre semmiképpen sem volt hajlandó.
Elragadtatva nézett Monostoryra és nevetve és makacsul rázta meg újra
meg újra barna kis fejét. Monostory végre másról kezdett beszélni; Loli
erre újra visszakapta a szavát; szaporán beszélt és vidáman kalauzolta
át Monostoryt a hátralévő szobákon. Végigmentek az egész házon és
jókedvűen beszélgettek.

Amikor újra visszakerültek a hallba, egy mosolygó fiatalember uszott
feléjük a tömegben.

– Loli kisasszony, – mondta már messziről, – Loli kisasszony…

Habzó barátsággal közeledett feléjük, de a lendülete egyszerre elbágyadt
egy kissé. Észrevette Monostoryt. Monostory is észrevette őt.

– Ah, – mondta halkan, – úgy látszik, egy barátja jön…

Loli fölnézett rá, és Monostorynak megint az az érzése volt, hogy a
nyelvét kellene leharapnia. Hiszen itt már megint az érzelmeiről
beszélt. Mi szükség volt rá, hogy ez a kis lány tudja, milyen véleménye
van neki az andorlaki kerület képviselőjéről?

Az andorlaki kerület képviselője halkabban bár, de még mindig
lendületesen közeledett feléjük és az egész szívét beleöntötte a
köszönésébe:

– Kezét csókolom, Loli kisasszony, – mondta melegen.

Loli szótlanul nyujtott neki kezet, azután Monostoryhoz fordult:

– Az urak, – kérdezte, – nem ismerik egymást? – Buzát János, a…

– Oh, mi nagyon régen ismerjük egymást, – szakította félbe Buzát. –
Szervusz István bátyám.

– Szervusz.

Monostory kezet nyujtott. Az arca mozdulatlan volt, a kézszorítása
korrekt, de a szemét lesütötte és az egész lényéből úgy áradt a
hidegség, hogy pár másodpercre csend támadt. Buzát nem tudott szólni.
Loli aggódva nézegetett Monostoryra, de Monostory nem szólt és ő végre
halkan megkérdezte Buzáttól:

– Hm… az anyámat látta már?

– Oh igen.

– Hm… igen… és készül szorgalmasan az első beszédjére?

– Igen. És csakugyan elhatároztam, hogy kulturális témáról fogok
beszélni. Kétségtelen, hogy ez a legokosabb. Ez végre is nem hiába régi
parlamenti bölcseség, – fiatal politikus legjobban teszi, ha nem hívja
ki maga ellen senkinek az indulatait, hanem olyan tárgyat keres, amely
egyesítheti a jobboldalnak és a baloldalnak a rokonszenvét.

– Igen… és mit akar mondani?…

Buzát magyarázta, hogy mit akar mondani. Loli figyelemmel hallgatta,
időről-időre kérdezett valamit és néha aggódó pillantást vetett
Monostoryra. Monostory lesütött szemmel hallgatott, azután lassan
hátrahuzódott és végül csendesen elment.

Fáradtan keresett egy karosszéket, leült és nézte az embereket. Nézte
őket. Idegenek voltak. Ujra rájött az az érzés, hogy furcsa és
gyülöletes korcsok nyüzsögnek körülötte… idegenek… ellenség…

Nézte őket és a haragját és az utálatát egyszerre valami egészen
másfajtáju nyugtalanság űzte el. Szótlanul és puha lépésekkel odajött
hozzá és halkan leült melléje Loli. Mit akar ez itt? Miért jött ez ide?
Miért jön utána? Miért küldte el magától azt, a kivel beszélt? Hová
tette?

Önkéntelenül körülnézett Buzát után. Loli észrevette a mozdulatát és
bátortalanul és szinte mentegetőzve szólalt meg:

– Azt hiszem, – mondta óvatosan, – nem tehetséges ember. Nem igazi
talentum.

– De igen, – felelte halkan és haragosan Monostory, – nagyon tehetséges
ember. Rendkivül tehetséges ember. Igazi, nagy, aranyértékü tehetség.

Loli ijedten nézett rá és félénken szólni akart. Ekkor azonban az apja
közeledett feléjük egy őszülő és kövéredő úrral; Loli elhallgatott és
várta, hogy az apja és a kövéredő úr csakugyan hozzájuk jönnek-e.
Odajöttek. Monostory is felnézett rájuk. Felnézett rájuk és a szíve
nagyot dobbant. Ez a kövéres és fáradt ember Hollódi Artur.

Jeney megállott előttük. Monostory lassan fölkelt. Jeney idegesen
mosolyogva nézett rá; az ideges mosolygása biztatás, bátorítás és kérés
volt; Monostory lesütötte a bátorítás és a kérés elől a szemét. Jeney
erre odafordult Hollódi Arturhoz.

Hollódi mozdulatlan állott mellette, azután fölemelte a kezét:

– Jó estét Lolika, – mondta csendesen.

Olyan lassan beszélt, mintha minden hangnak, amelyet kimond, rendkívüli
értéke és különös súlya volna. A fáradt szempilláját úgy emelte föl,
mintha különös munkát végezne vele. A megállása, a lélegzetvétele, egész
szótlan exisztenciája, puszta léte olyan volt, mintha csupán a
létezésével hallatlan fontosságu tevékenységet végezne.

Loli egy gyors pillantással ránézett, a pillantása villámgyorsan
végigsiklott Monostoryn és az apján is, megérezte, hogy valami különös
és Monostoryra fontos dologról van szó és elfogódva mondta:

– Jó estét Hollódi bácsi.

Monostory megérezte az elfogódottságát és tompa harag lobbant föl benne.
Mit félti őt ez a gyerek? Fölemelte a fejét és a szeme lobogva nyilt ki.

Jeney ekkor megszólalt:

– Engedd meg Artur, – mondta elfogódva, – hogy bemutassam neked
Monostory Istvánt.

Hollódi lassan emelte föl súlyos szempilláját és úgy nyújtotta ki fáradt
kezét, mint aki drága ajándékot ad.

– Örülök, – mondta halkan.

Végtelen lassusággal beszélt. Minden szavának külön értéke volt. Olyan
volt, mintha hallatlan értékü drágaköveket rakna le aranylapra:

– Örülök, – mondta lassan. – Már… sok… szépet… hallottam… önről.

Monostory nem bírt magával. A szeme elborult és a feje megszédült.
Részeg düh gyulladt ki benne.

– Én… is… örülök, – felelte végtelen lassusággal és hideg dölyffel, –
már… én is… sok… szépet… hallottam… önről.

A Hollódi fáradt szeme nagyra nyilva bámult rá. Jeney elsápadt; Loli
hirtelen, rémült mozdulattal a szájához emelte a kezét, és a szeme
könnyes lett.

Három végtelen másodperc telt el. Hollódi végre összeszedte magát.
Fölkapott fejét lassan leeresztette, tágra nyilt szemére csendesen
ráhunyódtak nehéz pillái; olyan volt, mintha becsukta volna a szemét. A
szeme azonban nyitva volt, idegesen futkosott ide-oda a Monostory
lakkcipőjétől a Monostory ingmelléig; az ingmellen idegesen tétovázott
egy ideig, azután újra fölemelkedett a Monostory arcáig.

A két sárga szemből szinte pattogva sziporkázott a harag, a dölyf és a
bosszúvágy. A Monostory bánatos, sötét és mély szeme azonban kiállta ezt
a tekintetet. A két szempár összevillant. De Monostory magasabb volt és
Hollódinak föl kellett néznie, hogy megkereshesse szikár és tiszta
fejét. És Monostory olyan magasról nézett le, és olyan sötét, hideg,
megközelíthetetlen és bánatos dölyffel nézett le, hogy Hollódi újra
megzavarodott. A száját kinyitotta, de az éles és gőgös válasz, amelyre
készült, nem tudott kipöfögni a száján. A szája nyitva maradt. Becsukta.
Azután ismét kinyitotta; elpirult, és erre akadozva és gyorsan mondta:

– Ah… hiszen ez igazán örvendetes. Annál jobb.

Monostory fáradt és hideg gőggel nézett le rá és végtelen lassúsággal
mondta:

– Igen… Annál… jobb.

Hollódi egy eltorzult mozdulattal húzta szét a száját, mintha szólni
akarna, vagy harapni akarna, vagy sírni akarna; azután elpirúlva, nagy
erőfeszítéssel rendbe szedte az arcát, mosolyogva, búcsúzkodva bólintott
egyet és tovább akart menni. Monostory egy helybenhagyó, jóindulatú
fejmozdulattal elbocsátotta.

Hollódi elsápadva indult útnak. Jeney, aki eddig az ajkát harapdálva
állott mellettük, most utána sietett, karon fogta és hevesen, halkan
beszélni kezdett hozzá. Hollódi mosolyogva, vonagló szájjal emelte föl a
szabad kezét.

– Semmi… semmiség. Nem tesz semmit… Ne beszéljünk róla.

Nemsokára hozzájuk csatlakozott valaki és a beszélgetés abbamaradt.
Azután újabb csatlakozók jöttek; nagy félkör támadt Hollódi körül;
Hollódi fáradtan leeresztett szempillákkal állott a félkör közepén és
végtelen lassúsággal, halkan és udvariasan kegyetlenségeket mondott
azoknak, akik udvarolni próbáltak neki.

Monostory mozdulatlanul nézett utánuk, amint elmentek tőle és sokáig
mozdulatlanul nézte, amint Hollódi köré gyűlnek az emberek. Megérezte,
hogy Hollódi most ott irgalmatlan dolgokat művel és ez még valami
csendes elégtételt szerzett neki. Mert amint nézte, ahogyan Hollódi a
rémült és mentegetőző Jeneyvel lassan eltávozik tőle, a fejétől a
talpáig végigperzselt és végigsajgott rajta az a gyötrő szégyenkezés,
amelyet már akkor érzett csendesen izzani magában, amikor még csak
készült rá, hogy dölyfös válaszát kimondja. Mit csinált megint? Volt-e
rá mindenekelőtt joga, hogy Jeneyt ebbe a kínos helyzetbe hozza? Miért
neveletlenkedett? Miért bántotta meg ezt a Hollódit? Miért bántott meg
valakit, aki a maga módja szerint végre is jó akart hozzá lenni? Miért!…
Mert dölyfös volt. Mert leereszkedett hozzá. Mert jó akart hozzá lenni.
Mert az a csőcselék ott most udvarol neki. Mert utálja ezt az egész éhes
és szájas népséget, tolongó és piszkos tőzséreket, mert nem látják a
homlokán a géniusz ragyogását, mert ő úr és a halálba megy…

Részeg és kigyulladt szemmel nézett körül és ekkor egyszerre meglátta
maga mellett a sápadt, nagyszemű és didergő Lolit. Ránézett; a
haragjának a mámora ellobbant; a feje újra hideg lett; a tekintetét
elfordította tőle és csendesen és szótlanul leült. Loli dideregve, de
csendesen és szótlanul melléje ült. Monostory ránézett. Loli dideregve
próbált megszólalni; az ajkán erőltetett félmosolygás volt; a csillogó
fogsora látszott; úgy akart tenni, mintha semmi sem történt volna és
mintha nyugodtan folytathatnának egy közömbös beszélgetést.

– Kedves, – gondolta magában Monostory. – Milyen kedves kis bogárka…
kár, hogy ezeket is itthagyja az ember.

Loli dideregve erőlködött, hogy el tudjon kezdeni valami beszélgetést és
amikor Monostory ránézett és ő látta, hogy a Monostory arca megenyhül és
kiderül, akkor hirtelen megszólalt:

– Igen, – mondta, – én magától már régen számon akartam kérni valamit.

– No, no, – mondta Monostory szinte jókedvűen.

Loli szólni akart, de ekkor Monostory félbeszakította:

– Várjon csak, kislány, – mondta szinte mosolyogva, – azt mondja: régen…
Nem csalja meg az emlékezőtehetsége? Mi az, hogy régen?

– Négy éve.

– Oh, az már szép idő. De honnan van az, hogy nekem már négy évvel
ezelőtt szerencsém volt a maga tudatába bevonulni; négy évvel ezelőtt
maga, gondolom, a felső leányiskola első osztályából tett magánvizsgát.

– Nem; a második gimnáziumból tettem vizsgát és nem magánvizsgát, mert
nyilvános iskolába _akartam_ járni…

– Pardon, pardon, nekem pedig nem volt szándékomban megbántani. Tehát a
második gimnáziumba járt. És honnan értesült második gimnázista korában
az én szerény, bár hangos létemről?

– Oh, papa nagyon sokat beszélt azelőtt is magáról, – mondta gyorsan
Loli – és akkor hazahozta egy fotografiáját.

Hirtelen elpirult. Monostory elfordult tőle, hogy a pirulást ne kelljen
előtte szégyelnie és csöndesen mondta:

– No jó, hát most azután mi az, amit maga – már négy éve – számon akar
tőlem kérni.

– Számon akarom magától kérni, – felelte hevesen Loli, – az anyámról
való rossz véleményét.

Monostory meglepetve és meghökkenve fordult feléje.

– Tessék…?

– Igen, – mondta Loli kipirultan, – én tudom, hogy magának az anyámról
és a családjáról nagyon rossz véleménye volt. Tudom, hogy a papát
lebeszélte arról, hogy az anyámat elvegye. Tudom, hogy egy éjjel ezt
mondta neki: „ha pedig a Joel-lányt elveszed, akkor legyen helyettem az
öreg Joel Dávid a legjobb barátod“. Tudom, hogy maga a papát azzal
gyanusította, hogy az anyámat csak a pénze miatt akarja elvenni.

Monostory zavarodottan nézett a Loli kipirult arcába.

– Én, – mondta, – nem…

Elakadt. Érezte, hogy nem szabad hazudnia. Fölemelte a fejét.

– Igaz, – mondta csöndesen, – mindez így volt.

Még mondani akart valamit, de Loli elébe vágott.

– Igy volt, – mondta hevesen. – Már most: ez az elfogultság az anyám
ellen természetesen csak az ő személyének szólhatott.

– Bocsánat…

– Csak az ő személyének. Mert azt csak nem tételezhetem föl, hogy
_magában_ felekezeti vagy faji elfogultság van!

Monostory szólni akart, de belenézett a Loli csillogó, lelkes szemébe és
erre elhallgatott és lesütötte a szemét. Mit mondjon? Mit válaszoljon
erre a fölháborodott, lelkes kérdésre? Inkább hallgatok, – gondolta, –
miért ábrándítsam ki és miért bántsam meg?

Loli várt, azután biccentett egyet a fejével és folytatta:

– Tehát: személyes elfogultság.

Elhallgatott. Monostory várta, hogy tovább beszéljen; magán érezte
lelkes, meleg szemének türelmetlen, követelőző és sürgető tekintetét;
lassan fölnézett, bólintott egyet és gyöngéden, halkan megkérdezte:

– Igen… és maga szerint mit kellett volna tehát tennem?

– Én szerintem, – felelte hevesen Loli, – egy olyan embernek, mint maga,
kötelessége lett volna meggyőződést szerezni arról, igaza volt-e ebben
az elfogultságban. De ha már ezt egy évtizedig elmulasztotta, akkor tíz
év eltelte után mindenképpen be kellett volna látnia, hogy tévedett. Be
kellett volna látnia, hogy a papa igenis nem a pénzeért vette el az
anyámat, hanem azért, mert szerette. Hogy az anyám… nem az, akinek maga
gondolta, hanem… hanem a legjobb… és a legkülönb és… a legnemesebb
asszony… És ha ezt belátta, akkor föl kellett volna keresnie a legjobb
barátját, akit eltaszított magától, föl kellett volna keresnie… és… és…

Nem tudta folytatni. Az izgalomtól elcsuklott a hangja és a szeme
könnyes lett. Monostory jóindulattal és gyöngéden nézett rá.

– Igaza van, – mondta komolyan. – Én _ezt_ a hibát is elkövettem.

Halkabban folytatta:

– De magamat ezért is meg fogom büntetni.

Loli megzavarodott. A lelkessége és a lendülete elbágyadt, bizonytalan
mozdulattal emelte föl a kezét és lassan elsápadt.

– Bocsásson meg, – mondta remegő hangon, – én azt hiszem… illetlenség
volt… és tapintatlanság volt, hogy ezt most elmondtam…

– Nem volt az, – felelte komolyan Monostory.

Loli rémülten tördelte a kezét.

– Nem jól tettem, – mondta halkan és sápadtan.

– Jól tette.

Loli szólni akart, de egyszerre fölnézett és összerezzent. Egy karcsu,
feketehaju, kicsattanó szépségü asszony sétált körülöttük. Loli ránézett
és könnyes, barna szeme szikrázni kezdett. A feketehaju asszony ekkor
egyenesen feléjük indult, mosolyogva odament Lolihoz és megállott
előtte.

– Szervusz Loli, – mondta barátságosan.

Loli ekkor felugrott. Monostory is felállott. De Loli hátat fordított
neki. Egyenesen odaállott közéje és a feketehaju asszony közé és
tüntető, éneklő, magas gyerekhangon válaszolt:

– Kezedet csókolom, Mili néni…!

Monostory mozdulatlan arccal, befelé elmosolyodott. Milyen kedves.
Milyen harcias. A feketehaju asszony nem nézett Monostoryra; hősiesen
mosolygott és mosolyogva nézett le Lolira.

– Mit csinálsz Loli? – kérdezte nyugodtan.

Monostory bizonyosra vette, hogy Loli most bemutatja. Lehetetlen, hogy
ne mutassa be. Loli azonban ridegen és könyörtelenül felelte:

– Beszélgetek.

Monostory meghökkent és befelé ujra elmosolyodott. A feketehaju asszony
is halálmegvetéssel mosolygott, lassan bólintott egyet és jóindulatuan
és csendesen mondta:

– Jó mulatást Loli.

– Kezedet csókolom, Mili néni.

A feketehaju asszony elment. Loli szikrázó szemmel fordult vissza és
felindultan és elszántan ült vissza a helyére. Monostory mosolyogva ült
le melléje. Loli még lihegett az erőfeszítéstől és a fölindulástól, de
győzelmesen tekintett a lassan eltávozó ellenség után, azután Monostory
felé fordult. Monostory mosolyogva nézett rá. Loli elpirult. Monostory a
segítségére sietett.

– Ki volt ez? – kérdezte közömbösen.

– Ez? Ez egy bánatos özvegy, aki magával is szivesen megvigasztaltatná
magát.

– Ah…?

– A szép Steinschneiderné. Steinschneider és Novák. Posztóáruk, továbbá
juta és kender. Ha kedve van hozzá, csak egy szót kell szólnia és amit
most elmulasztott, azt pótolhatja.

– Úgy…?

Monostory pompásan mulatott. Jókedvüen mosolyogva nézte Lolit, de a
mosolygása Lolit most nem nyugtatta meg, hanem ingerelte.

– Utálatosak – mondta magánkívül, – ezek az öreg asszonyok.

– Öregek? – kérdezte meghökkenve és mosolyogva Monostory.

– Öregek! – felelte haragosan Loli.

– Hát hány éves lehet ez a… ez az öreg asszony? – kérdezte óvatosan
Monostory.

– Ez, – felelte remegve és megvetően Loli, – ez van már harminckettő is.

Monostory hangosan nevetni kezdett. Jóízüen, édesen és hosszan nevetett.
Loli meghökkenve és kissé sértődötten bámult rá, azután félig sírva ő is
vele nevetett. Monostory sokáig nevetett, azután lassan elkomolyodott.
Sokáig, komolyan nézett maga elé, azután csendesen fölállott.

– Kedves kis lány, – mondta Lolinak, – azt hiszem, sok esztendő óta nem
nevettem ilyen jóizüen…

Loli durcásan vonogatta a vállát.

– Én nem akartam, – mondta, – hogy kinevessen.

– Nem nevettem ki magát. Nevettem. Mindenen. Olyan dolgokon, amiket az
ember hajlandó máskor tragikusan venni. Ez jó volt. Köszönöm kis lány, –
kedves kis lány, – és Isten vele.

Loli rémülten nézett rá.

– Már elmegy?

– El. És ne tartóztasson. Nem tudok tovább maradni, nem, nem tudok, nem
szabad tartóztatnia.

– És… és, – mondta Loli sápadtan, – mit mondjak a papának és…?

– Mondja meg… mondja meg neki, hogy magával sokáig beszélgettem és hogy
magának elmondtam, hogy belátom és megbánom minden hibámat. Isten vele
kis lány, – kedves kis lány.

Loli nem válaszolt. Remegő kezét beletette a Monostory kezébe, azután
állva maradt és mozdulatlanul és sápadtan nézett Monostory után.

Monostory lassan átment a zsúfolt termeken, a ruhatárban fölvette a
köpönyegét és kiment az utcára. Kint lassan ballagott előre a csendes,
tavaszi éjszakában. Nyugodt volt: megnyugodott, lecsendesedett és
tisztán látó. De magányosnak és elhagyottnak érezte magát.

Magához füttyentett egy kóbor kocsit és elhajtatott az Ország Géza
lakása elé. Fölment és sokáig csengetett. Végre egy álmos legény kidugta
a borzas fejét az ajtón és kelletlenül és bosszúsan kérdezte:

– Mi kell, na…

Monostory rárivallt:

– Csend, kölyök! Hol a gazdád?

Az álmos legénynek kiment az álom a szeméből; kiegyenesedett és
meghökkenve felelte:

– Kint van a Svábhegyen… Már egy hete… Mert dolgozik.

Monostory odadobott neki néhány ezüstpénzt; a legény feszesen köszönt;
Monostory lement a lépcsőn, beült a kocsijába és fölhajtatott a
Svábhegyre. A csendes éjszakai út azonban fölizgatta és nyugtalanította.
Mire fölért a hűvös hegyre, lázas volt és reszketett. A hotel portását,
aki vonakodott Országot felkölteni, mert Ország megtiltotta, hogy
felköltsék, már majdnem fölpofozta; Országot, akit végre mégis
felköltöttek és aki gyorsan felöltözködve lejött hozzá, türelmetlenül
fogta karon:

– Jöjjön velem, – mondta neki rekedten. – Szükségem van rá, hogy…

Ország beült a kocsijába. A kocsi vágtatott le velük a hegyről a
városba. Egyikük sem szólt. Monostory egy kávéház előtt megállította a
kocsit és kifizette a kocsist. Bementek a kávéházba. Monostory italt
rendelt és türelmetlenül és szomjasan ürítette ki az első poharat.
Ország az ajkához emelte a poharat, de érintetlenül tette vissza maga
elé. Monostory ránézett. Ország egy mentegetőző mozdulatot tett.

– Nem iszik? – kérdezte Monostory.

– Nem, – felelte Ország. – Egy hete dolgozom. Ilyenkor nem tudok…

Monostory ivott, azután csendesen megszólalt:

– Ime, – mondta ingerülten, – ez is egy jól berendezett lélek. Rendben
tartott vegyeskereskedés… Néhány fiók van a mámor számára is; néha
kihúzza ezeket a fiókokat; de mikor a kellő adagot kimérte belőlük,
akkor gondosan visszatolja őket, és akkor jön a rendes árusítás… pontos
kiszolgálás… polgári haszonra a többi fiókból: egy kis sáfrány, egy kis
gyömbér; a színmű némi erotikával; a regény úri családok, leányos-házak
igényeihez mérten…

Ország nem válaszolt. Monostory elhallgatott, nézte az italt, amely
előtte állott, azután fölemelte a szemét.

– Nincs, – mondta halkan és megvetően, – a maga fajában az abszolutnak a
lehetősége… A valaminek a szükségszerüsége, a véglegessége, a
lezártsága, a hozzáférhetetlensége… Maguk rontották meg a világot a
mindent megértéssel is… Magukban megvan minden lehetőség, de egy sincs
meg tökéletesen és lezártan. Se szolgák nem tudnak lenni, se urak. Se
katonák, se vezérek. Se alattvalók, se fejedelmek… Hollódi Artur se
királya a pénznek. Kasznárja, nem királya. Ha királya lett volna, nem
aláztam volna meg; de mert csak kasznárja és mert nem királyi felség az,
ami benne van, hanem csak kasznárdölyf, meg kellett fenyítenem.

Ország kérdően nézett rá. Monostory erre elmondta neki, mi történt.
Ország nem szólt semmit. Monostory erre tovább beszélt:

– Mi az, amit én cselekedtem? Egy mozdulattal rámutattam arra, amire rá
kellett mutatnom: az örök szakadékra, amely közöttünk van. Egy haldokló
harcos, aki végső erejével még egy utolsó sebet ad…

Újra várt. Ország nem válaszolt.

– Mert, – mondta ekkor Monostory, – Schopenhauernek igaza van: a hosszú
elnyomatás a hibáikat érthetővé teszi; a részvétet megérdemlik; de az
ország sorsának intézését rájuk bízni: bűn!…

Keserűen és lázasan beszélt. Ország félkarral az asztalra dőlt; kezére
támasztotta sápadt fejét és sötét szemmel és összeszorított szájjal
hallgatott. Az éjszaka mult; Monostory ivott és lázasan beszélt; Ország
szótlanul nézte. Végre hajnalodott. Monostory fölállott. Végigsimította
a homlokát; kinézett az utcára; azután visszafordult Országhoz:

– Miért nem szól? – kérdezte.

Ország sápadtan állott föl, fölvette a felöltőjét és fázósan bújt bele.

– Az ön sorsán gondolkozom, – mondta csendesen.

Monostory nem kérdezősködött, szótlanul kezet fogtak és elváltak.



VI.

Monostory másnap későn kelt föl. Amikor lement, a portás jelentette
neki:

– Telefon-üzenet jött a nagyságos úrnak.

– Kitől?

– Itt van a szám. Kéretik a nagyságos urat, szíveskedjék fölhívni… a
Lóli kisasszony beszélt.

Monostory vállat vont, átvette a papirosdarabot, kiment az utcára,
összegyűrte a papirosdarabot és eldobta. Délután a kaszinóban a
tarokkpartijánál egy komornyik jött hozzá:

– Nagyságos úr, a telefonhoz kérem…

– Ki hí?

– Jeney Loli kisasszony.

Monostory habozott egy másodpercig, azután fölindultan mondta:

– Nem megyek. Mondja, hogy nem vagyok itt.

Másnap még egypárszor letagadtatta magát otthon a hotelben is és délután
a kaszinóban is. Harmadnap délelőtt, amikor fölkelt, a pincér ezzel a
jelentéssel jött be hozzá:

– Két hölgy várja a nagyságos urat.

– Hol?

– Lent a hallban.

– Kik azok?

– Megkérdezem a portástól.

Megkérdezte és jött vissza a jelentéssel:

– Jeney Flóra kisasszony és miss Jeffries.

Monostory mérgelődött. Mit akar ez a tacskó? Miért nem hagyja békében?
Miért nem érti meg: mit jelent az, ha valaki tízszer letagadtatja magát?
Eszébe jutott, hogy a legokosabb volna a hotel vendéglőjén keresztül
egyszerűen kimennie az utcára, de azután elhatározta, hogy mégis lemegy
a hallba. Legalább végez egyszer és valóban mindenkorra…

Lement a hallba. Egy nagy karosszékből fölállott Loli és öt lépést elébe
ment. A napos, nagy hall közepén élesen kirajzolódott formás kis alakja;
barna arcából aggódva csillogott ki mély és nagy szeme. A Monostory
bosszúsága észrevétlenül eloszlott.

– Jó napot, kis leány, – mondta barátságosan.

– Jó napot, – szólt elfogódva Loli.

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory kezébe, azután visszafordult a
karosszék felé, amelyből fölkelt. Monostory utána ment. A karosszék
mellett egy másik karosszék állott; a karosszék előtt pedig egy szőke
nő: miss Jeffries. Loli bemutatta neki Monostoryt. Mind a hárman
leültek; néhány szót előbb angolul beszéltek; azután Loli magyarul
mondta:

– Én azért jöttem, hogy megkérjem magát, ebédeljen ma velünk… Igaz:
telefonon már két nap óta keresem…

Monostory belenézett csillogó, őszinte és tiszta szemébe és
megzavarodott.

– Igen, – mondta, – igen… én ma akartam fölszólítani magukat…

– Annál jobb, – felelte Loli. – Hát e szerint velünk ebédel. Magán kívül
csak hárman vagyunk: anyám, a papa és én… Kettőkor eszünk.

Föl akart állni.

– Várjon, várjon, – mondta elmosolyodva Monostory.

Loli várt. Monostory elgondolkozva nézett le a földre.

– A maga édes apja, – kérdezte halkan, – igazán olyan kivánatosnak
tartja az én társaságomat?

Fölnézett.

– Igen, – felelte Loli gyorsan és elpirulva.

Monostory észrevette a pirulását.

– Mondja meg őszintén, – mondta komolyan, – ugy-e maga sürgette az
édesapját… és az anyja támogatta… és az apja előbb hallani se akart
róla, azután lassan beleegyezett?…

– Nem, nem, higyje el… a papa ma már maga siettetett engem, hogy
telefonozzak.

– De tegnap…!

Loli megzavarodott. Monostory gyöngéden mondta:

– Kedves kis Loli, köszönöm, nem megyek el magukhoz ebédre.

– Kérem, jöjjön el.

– Nem.

Loli kétségbeesve kulcsolta össze a kezét. Monostory könnyedén mondta:

– Nézze… majd máskor… várjunk egy kicsit… hadd múljék egy kicsit az idő…

Loli kétségbeesve fakadt ki:

– De mi holnap már elutazunk…

– Hová?

– Borsodjenőre.

– No hát… ha onnan visszajönnek.

– Onnan a tenger mellé megyünk és azután a Tátrába… Igen, ha… ha… ha
elfogadná azt a meghívást, hogy töltsön egypár hetet nálunk Borsodjenőn…

– N… n… nem… köszönöm… lehetetlen.

– Látja…!

– Igen: hát akkor majd ősszel… fönntartom magamnak őszre azt a
szerencsét, hogy a maga kedves meghívását…

Könnyedén beszélt; úgy, mint ahogyan egy meghívásról szokás beszélni.
Loli azonban égő, nagy szemmel nézte.

– Megigéri nekem, – kérdezte mereven, – megigéri nekem a… Megigéri nekem
a becsületszavára, hogy ősszel, mondjuk pontosan: szeptember tizedikén
ott lesz nálunk ebéden?…

Monostory elfordította a tekintetét. A szíve megdobbant. Erőltetetten
nevetett:

– Istenem, – mondta, – én őszre tartom fönn azt a szerencsét, hogy a
maga vendége lehessek, de ne kívánja tőlem, hogy ilyen pontos dátumokhoz
odaszegezzem magamat…

– Látja…!

– Igen… majd… akkortájt… valamikor…

– Megigéri nekem becsületszavára, hogy szeptember hónapban egyszer… csak
egyszer… vendégünk lesz?

Monostory izgatott lett.

– Mit tudom én, – mondta türelmetlenül. – Ne kívánjon tőlem ilyen
igéreteket.

Loli fölkapta a keztyűs kezét a szájához, mintha bele akart volna
harapni. A szeme könnybe lábadt.

– Igérje meg, – súgta reszketve, – becsületszavára…

– Most elég volt, – mondta Monostory magánkívül. – Hát én még meg sem
dögölhetek békében!

A Loli ajkán kétségbeesett zokogás buggyant ki; az angol nő fölugrott,
és Monostory megriadtan nézett Lolira. Miért kiáltott rá erre a
gyerekre? Miért mond neki kíméletlen őszinteségeket? Miért nem hazudik
neki? Körülnézett. A hallban kevés ember volt és a Loli hangtalan sírása
alig keltett föltünést.

Odalépett Lolihoz. Félretolta az angol nőt.

– Lolika, – mondta csendesen és gyöngéden, – Lolika!…

Loli fölemelte könnyáztatta arcát:

– Mit kíván tőlem, Lolika? – kérdezte Monostory halkan.

– Azt, – felelte szepegve Loli, – hogy igérje meg nekem becsületszavára…

– Igérjem meg becsületszavamra?

– Hogy ősszel… hogy ősszel még… ősszel még élni fog.

Monostory bólintott, és szeliden és derülten mondta:

– Becsületszavamra igérem, hogy ősszel még élni fogok.

Loli fölállott. Kinyújtotta a kezét. Monostory megfogta. A keztyűs, kis
kéz keményen rákapcsolódott az ő kezére.

– A becsületszavát adta, – mondta Loli lázasan.

– A becsületszavamat adtam.

– Viszontlátásra, ősszel.

– Viszontlátásra, ősszel.

Loli hosszan, lázas és rajongó szemmel nézett Monostoryra, szólni akart,
de megint könnyek szöktek a szemébe, egy szótlan fejmozdulattal búcsút
intett, még egyszer megszorította a Monostory kezét, azután elsietett.
Az angol nő csodálkozva indult utána.



VII.

A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen
villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében.
Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:

– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így
tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti
nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete
indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi
teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis
dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a
takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár
sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.

Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory
ingerülten kérdezte:

– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?

– Elkészültem a darabommal, – felelte Ország csendesen.

– No? És?

– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon
jó.

Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint
hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:

– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én
nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira
büszke?

– Komolyan hiszem.

– Ah…

Monostory gúnyosan hördült föl, de Ország a szavába vágott:

– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből
nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az
írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak…
Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a
huszadik században előkelő írónak hínak.

– Akkor hát?…

– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a
legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka,
annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell,
amennyi… amennyi öntől nem telik.

A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta;
és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.

– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat…
Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…

Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten,
megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország
előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és
iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory
végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát,
hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.

– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…

Monostory sötéten fordult feléje:

– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi…
Egy hete már fuldoklom itt és… másodszor van ilyen rossz percem…
Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…

– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen
nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni
vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam
Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is,
most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…

– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a
tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A
szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi
rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én
készen vagyok rá, hogy…!

Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor
egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a
kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:

– Én _akarom_ a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje…
Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát,
megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél…
egy hetvenéves ember!… szép, ősz feje volt még a ravatalon is… egy
hetvenéves ember és ezt tudta!

Ivott. Fölemelte a fejét.

– Hogyne tudnám én… Nekünk nincs mit keresnünk a földön.

Újra ivott.

– Kitérhettem volna előle… kinálták a menekülést… nem kellett.

Ivott és elgondolkozott.

– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár
rám… csak vissza kellene mennem hozzá…

Összehúzta a homlokát.

– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem
neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám
mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. –
Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki
vagyok én, hogy tőlem várja…

Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a
székében.

– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc
éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy
díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy
félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy
piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami
plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a
szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó
föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.

Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák
teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory
fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra
megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a
messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre
ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:

– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak
becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a
becsületszót…

Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és
gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan
reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most
villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory
mondatát:

– … meg fogja tartani.

Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan
és türelmetlenül mondta:

– Ezt a becsületszót meg fogja tartani.

Monostory szólni akart. Ország elébe vágott:

– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön
sorsán.

Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta.
Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:

– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most
nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most
még nem… Önnek még hosszú útja van addig.

Monostory szólni akart. Ország megint elébe vágott:

– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is
hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De _tudom_, hogy
még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az
ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság
útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy…
egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva azt
mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne
élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a
lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.

Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a
szemét. Ország bólintott:

– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy
elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt
pedig ön én tőlem nem fogadna el…

– Nem.

– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok…
Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan,
száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó
számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a
százhatvan koronás vackot…

Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:

– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az
egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog
jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha
akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a
szentléleknek egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő
hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és
este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?

Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és
sápadtan nézett maga elé.

– Igen? – kérdezte még egyszer Ország.

– Igen, – felelte Monostory alig lehelve.

Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró
szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az
indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie
magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét,
azután üzleti hangon mondta:

– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem
nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni
fogja.

Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat
hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével,
forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a
kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést
korrigálni.



VIII.

Augusztus végén Ország hazajött Budapestre. Éjféltájban érkezett meg.
Hazament a lakására; megfürdött; átöltözködött; lement egy kávéházba;
evett valamit, elolvasta az esti lapokat, szivarozva nézegette az
éjszakai Budapest lassan elcsendesülő életét, azután betelefonozott a
Budapesti Ujsághoz és Monostoryt kérette a telefonhoz.

– Halló, – mondta, – itt Ország.

– Monostory.

– Most érkeztem meg; szeretnék önnel együtt lenni.

– Ha kedve van rá… három óra tájban a Postagalambban vagyok.

– Hol?

– A Postagalambban… Most dolgom van.

Letette a kagylót. Ország meghökkenve nézett a telefonra, azután ő is
letette a kagylót. A kávéház főpincére nem tudta, hol van a Postagalamb,
de az egyik pincér tudta: a Postagalamb kis kocsma a Ferencvárosban.
Ország elszivarozta az időt fél háromig, azután kocsiba ült és
elhajtatott a Postagalamb elé.

A szíve dobogott, amikor a füstös, piszkos és alacsony kocsmába
benyitott. A kocsmának volt egy vendéglői része is; ez volt az előkelőbb
rész; itt egy-két asztal le is volt terítve piros abrosszal. Egy
pirosabroszos asztal előtt már ott ült Monostory. Ország elsápadva
lépett elébe.

– Jó napot… jó reggelt, – mondta elfogódva.

– Jó reggelt, – felelte nyugodtan Monostory.

A jobbkezének a széttárt ujjait nyujtotta feléje. Ország kezet próbált
vele fogni, de alig érintette meg széttárt ujjait, Monostory már vissza
is húzta a kezét. Ország zavarodottan állott előtte.

– Nem ül le? – kérdezte Monostory.

– De igen.

– Velem tart? Nem rossz ital…

– Igen, ha megengedi.

Monostory csettintett a jobb keze két ujjával.

– Hahó… Rosenstrauch bácsi!

A másik szobából egy mosolygó öreg ember jött be, akinek az ősz haján
meglátszott, hogy valamikor lángoló vörös volt. Monostory rámutatott:

– Ez itt Rosenstrauch bácsi, a földim, akit itt szerencsésen
fölfedeztem… egyetlen barátom. – Rosenstrauch bácsi is mást csinált
valamikor, mint hogy buzapálinkát szervirozott tíz fillérért poharát…

Rosenstrauch bácsi mosolyogva bólogatott; azután legyintett:

– Jobb arról nem beszélni, – mondta. – De ha csak legalább én is a
nagyságos úrral tarthatnék.

– Ugyan üljön le.

– Nem lehet… A professzor megtiltotta.

– Hát akkor adjon ennek az úrnak itt egy poharat.

Rosenstrauch bácsi poharat adott Országnak, azután megállott mellette.
Ország töltött magának és fölhajtott egy pohárral az erős pálinkából,
azután meglepetve fordult Rosenstrauch bácsi felé. Mialatt az italt
betöltötte és mialatt fölhajtotta, azalatt ugyanis Rosenstrauch bácsi
halkan és kis mozdulatokkal ugyanazt csinálta, amit ő. Fölemelte az
üveget, anélkül hogy fölemelte volna; azután jött a töltés mozdulata;
azután a pohár az ajakhoz emelődik… az ital beleömlik a szájába, le a
torkon… a Rosenstrauch bácsi szája összezsugorodott, azután halk
csettintéssel szétnyilt; kékes szeme megnedvesedett, az egész arca olyan
boldogtalan, éhes és szenvedő vágyódást fejezett ki, hogy Ország
meghökkenve fordult feléje.

Rosenstrauch bácsi erre elszégyelte magát és kiment.

– Mi baja? – kérdezte Ország Monostorytól.

– Inni szeretne, – mondta mosolyogva Monostory.

– Hát miért nem iszik?

– Érelmeszesedése van… és mert az ótestamentumban meg van írva, hogy
ilyenkor egyetemi tanárhoz kell menni és az egyetemi tanár parancsait
meg kell tartani, hát nem iszik… Elivott egy milliót és most nem meri
elinni azt a néhány évet. – Meghalna egy pohár pálinkáért… és egész nap
pálinkát mér. – Szivaroznia se szabad. Ha nagyon meg akarja kínozni,
kinálja meg szivarral, mikor megint bejön.

– Nem akarom nagyon megkínozni.

Az Ország hangja heves volt és visszautasító. Monostory ránézett, vállat
vont és csendesen mondta:

– Nekem úgy is jó.

Ország kipirult az izgalomtól.

– Nekem, – mondta remegve, – nagyon fájdalmas érzés, hogy önt itt látom
és így látom.

– Igy! Mi az, hogy így?

– Igy: ilyen züllötten… Hiszen ön… hiszen… hiszen ön… tisztátlan.

– Piszkos. Miért mondja, hogy piszkos?

– Igen… a gallérja; és az arca… borotválatlan… és az inge…

– Igen. Látja, ez az, amit a legnehezebb megszokni… Ezért
egyszer-kétszer mégis csak főbe akartam magamat lőni… De a tisztaság
pénzbe kerül; a pénz pedig másra kell. És utóbb… utóbb azután nagyon jól
megszokja a dolgot az ember.

– De én… én nem így gondoltam…

– Hát hogy gondolta? Azt hitte, lehet félig elzülleni? Fönntartásokkal
elzülleni? A maga fajtájának talán!… De nekem? – Ah, az undorító volna…
Igy jó.

Ország tovább akart beszélni, de Monostory nem engedte. Töltött neki;
kényszerítette, hogy igyék; azután csendesen és nyugodtan ivott ő maga
is.

– A feleségemtől elváltam, – szólalt meg azután.

Ország nem tudott válaszolni. Monostory nem is várt választ.
Mozdulatlanul és elgondolkozva nézett maga elé és látszott rajta, hogy
tökéletesen elfoglalják a saját gondolatai. Ország elfogódva ült vele
szemben és aggódva és kínosan kereste azt a szót, amellyel újra
kezdhetné a szemrehányásait és amellyel bevezethetné azt az ajánlatot,
amelyet Monostorynak tenni akart.

Monostory egyszerre fölnézett rá. Ország ekkor gyorsan meg akart
szólalni, Monostory azonban megelőzte.

– Ismeri ön, – kérdezte nyugodtan – az éter szagát?

– Ismerem, – felelte bámulva Ország.

– Szereti?

– Utálom.

– Én is… én is…

Maga elé nézett és borzongva rázta meg a fejét.

– Milyen különös egy szag… Hihetetlen.

– Hogy jut ez eszébe?

Monostory nem válaszolt. Ivott; nézett maga elé és lassan belemerült a
gondolataiba. Ország egy ideig töprengve szemlélte, azután gyors
elhatározással megszólalt:

– Nekem voltaképpen egy kérésem van önhöz.

Monostory fölnézett rá. A szeme olyan volt, mintha álomból ébredt volna
föl.

– Tessék, – mondta szórakozottan.

– Meg akarom rá kérni: jöjjön hozzám lakni. – Az én neuraszténiám
számára tűrhetetlen már az egyedüllét. – A lakásom négy szobája közül az
egyik teljesen fölösleges. – Engem nagyon lekötelezne vele és…

Monostory elmosolyodott. Ország megakadt. Monostory jóindulattal
bólintott egypárszor.

– Köszönöm, – mondta barátságosan.

Azután legyintett egyet.

– De ne bolondozzék, – mondta azután komolyan. – Csak nem gondolja, hogy
én elhiszem, hogy –!?

Ország elpirult. Azután hevesen mondta:

– Én a következőket akarom önnek ajánlani…

Monostory közbevágott:

– Nem fogadom el, – mondta határozottan.

Ország habozott, azután újra kezdte:

– Hát akkor azt akarom önnek fölajánlani: menjen külföldre; én…

Monostory közbevágott:

– Nem fogadom el. Nem megyek.

Szikrázó szemmel nézett Országra.

– Nem fogadok el semmit, – mondta recsegő hangon – és nem megyek sehová.
Hagyjon nekem békét. Jól érzem magamat. És elég volt.

Ország nem tudott a szemébe nézni. Lesütötte a szemét és vállvonogatva,
halkan és szinte dadogva mondta:

– Én… én… az egész ország helyett szégyellem magamat… az ön sorsa miatt.

– Bárgyuság! – kiáltotta dühösen Monostory. – A magam sorsának magam
vagyok az oka. És elég volt. Mondtam, hogy elég volt.

Szikrázó szemmel nézett Országra, Ország lesütötte a szemét, ő erre
lassan megnyugodott, lehajtotta a fejét, ivott és újra gondolkozva
nézett maga elé.

Hallgattak. De nemsokára bejött Rosenstrauch bácsi. Monostory földerülve
nézett rá.

– Üljön le Rosenstrauch bácsi, – mondta neki szinte jókedvüen.

Rosenstrauch bácsi leült. Monostory erre egy olcsó szivart kapart elő
valamelyik zsebéből, nagy művészettel levágta a szivar végét és
csendesen és hosszú szippantásokkal rágyújtott. A Rosenstrauch bácsi
arca a szivar megjelenésekor megmozdult. A szeme rátapadt a szivarra és
a szája összecsucsorodott. A szivar végének a levágását és a rágyújtást
kéjes és szenvedő figyelemmel nézte és amikor a szivar füstölni kezdett,
akkor hajlott orrát magasra emelte a levegőbe és reszketve tett vele
néhány szippantást. Monostory azonban ekkor töltött magának. A
Rosenstrauch bácsi figyelme erre elterelődött a szivarfüstről és
ráterelődött az italra. Monostoryval együtt töltött és együtt emelte föl
vele a poharat. Száraz és üres torka többször egymásután görcsösen nyelt
és amikor Monostory letette a poharát, akkor Rosenstrauch bácsi
összecsucsorított, fájdalmas szájjal, elbűvölve, vágyódva és szenvedve
bámult a pálinkára és újra meg újra még mindig nyelt valami képzeletbeli
italt.

Monostory mosolyogva nézte.

– No Rosenstrauch bácsi, – mondta azután neki, – elég volt már…

Rosenstrauch bácsi felnézett az italról. A szeme visszatévedt ugyan még
egyszer-kétszer és a szája beszéd közben újra meg újra
összecsucsorodott, de a Monostory legközelebbi poharáig azért nyugodtan
tudott beszélgetni.

– Rosenstrauch bácsi, – mondta neki Monostory, – mondja meg ennek az
úrnak, mit csinálunk mi itt minden hajnalban.

– _Smúzolunk_, – mondta mosolyogva Rosenstrauch bácsi.

– Ugy van, – hagyta helyben Monostory. – És kiknek a példáját követjük
ebben?

– A régi görögökét, – felelte Rosenstrauch bácsi. – Azoknak is a _smúz_
volt az életük. – A symposion célja nem az ivás volt, hanem a smúz, és a
symposiarcha kötelessége csak másodsorban az itali parancsolgatás, mert
elsősorban a tárgy megjelölése, amelyről a smúz folyik. – Igy ült ott
Plátó, amikor Alkibiadesz berohant ibolyakoszorus fejjel…

– Honnan tudja ezt? – szólt közbe Ország meglepetve.

– Tőle, – mondta Rosenstrauch bácsi.

Rámutatott Monostoryra.

– Igen, – mondta Monostory mosolyogva, – tájékoztattam egy kicsit a
görög filozófiáról. – Neki inkább csak talmudi tájékozottsága volt.

Elgondolkozott.

– Pedig tudja-e, – szólalt meg azután hirtelen Rosenstrauch bácsihoz
fordulva, – hogy Arisztotelesz erősen hatott Majmunira és egy egész
csomó középkori zsidó íróra.

– Nem tudom. Nem is igaz.

– De igaz. Ide figyeljen…

Ország meglepetve hallgatta őket. Monostory hosszasan bizonyította
Rosenstrauch bácsinak, hogy Arisztotelesz erősen hatott a középkori
zsidó írókra. Közben ivott. Rosenstrauch bácsi hevesen vitatkozott vele,
de amikor Monostory ivott, akkor az arca eltorzult egy-egy félpercre.
Kint már reggel volt és melegen, piszkosan és lármásan ébredt Budapest.



IX.

Szeptember tizenkettedikén este féltízkor a szerkesztőség éjjeli
inspekciós szolgája bement Monostoryhoz.

– Monostory úr, – mondta, – egy hölgy keresi.

Monostory meglepetve nézett rá.

– Kicsoda?

– Nem mondta. Azt mondta, híjjam ki Monostory urat.

Monostory meghökkenve nézett a szolgára. A szíve megdobbant, a száját
kinyitotta; és az az érzése volt, hogy élesen, hangosan és türelmetlenül
már ki is mondta:

– Eh, kergesse el…

Ezt azonban nem mondta ki, csak a fölgyúló haragot érezte magában egy
percre olyan hevesnek és csak az ijedelem rohanta meg olyan
ellenállhatatlanul, hogy a tiltakozó kiáltás a lelkében rögtön
elhangzott. Egy másodpercig megdöbbenve és elgondolkozva figyelt erre a
hangra a lelkében, azután összeszedte magát.

– Jó, – mondta a szolgának, – köszönöm.

Kiment a homályos folyosóra. A hosszu folyosó végén, már az üvegajtón
túl, a lépcsőházban egy szőke nőt látott állni. Ez miss Jeffries. Itt
pedig, a folyosón, kipirulva és fölindultan Loli jött elébe.

– Jó estét Monostory, – mondta könnyedén.

Keztyűs kis kezét beletette a Monostory vonakodva kinyújtott kezébe. A
keze remegett.

– Azért jöttem, – folytatta azután gyorsan és fölindultan, reszkető
mosolygással, – hogy behajtsam a követelésemet: holnap nálunk kell
ebédelnie… igen?

Monostory kábultan nézett rá és kábultan, nekibúsúltan, dacosan és
haragosan azt akarta felelni, hogy nem, és menjen el innen, és most már
hagyjon neki békét. De azután átvillant az agyán az a gondolat, hogy ez
a lány ebbe a válaszba nem fog belenyugodni… itt marad… tovább beszél…
nyugodtabban és figyelmesebben végignézi őt… és meglátja rajta, hogy
borotválatlan és hogy a gallérja és az inge és a keze…

A hideg veríték ütött ki a homlokán. Elsápadt és mint aki fuldoklik,
gyorsan felelte:

– Igen.

– Nálunk ebédel!

– Ott ebédelek.

– Becsületszó!…

– Becsületszó.

Loli mosolygott egyet, kinyujtotta a kezét, megrázta a Monostory gyorsan
feléje nyujtott kezét és már el is tűnt. Monostory megzavarodva állott a
homályos folyosón és sokáig bámult utána.

Másnap már délelőtt tíz órakor fölébredt. Ekkor teljes két óra hosszat
tétlenül és töprenge feküdt az ágyban. Végül elhatározta, hogy
egyszerüen nem megy el és erre befordult a fal felé, hogy tovább
aludjék. De nem tudott aludni. Valahogyan mégis csak ki kellene mentenie
magát… Fölkelt és levelet akart írni. A levelet azonban nem tudta
elkezdeni és félegy tájban elhatározta, hogy mégis elmegy. A régi
ruháinak egy részét eladta már, de annyija még maradt, hogy szégyenkezés
nélkül tudott felöltözködni. Megborotválkozott; nagy karikás szemét és
sápadt arcát sokáig bámulta a tükörben; azután felöltözködött, a cipője
miatt vissza akart fordulni; de azután ismét összeszedte magát és
háromnegyed kettőkor ott volt Jeneyéknél.

A pirosszőnyeges lépcsőházban Loli jött elébe. Fölindultan mosolygott:

– Nagyon kedves, – mondta, – hogy eljött.

Monostory nem válaszolt. Nézte ezt a fölindult, furcsa, barna, kis nőt.
Mit akar ez tőle? Mit kapaszkodik bele a sorsába? Mit hozza… mit
kínálja… mit erőszakolja rá az érdeklődését, a vonzódását, a…

Szótlanul nézte a Loli barna fejét, középen elválasztott haját, kis
orrát és tündöklő barna szemét; és a fanyarsága lassan lágyságra és
megindultságra változott. Miért? Mi történik vele? Ekkor vette észre,
hogy a Loli tündöklő, lágy és mély szeme azalatt, míg ő fanyarul és
hidegen nézte, lassan megtelt könnyel. Ő nem is látta még eddig ezeket a
könnyeket, csak megérezte őket.

– Lolika, – mondta meghatva, – Lolika, én…

Nem tudta folytatni. Loli összeszedte magát, megrázta a fejét, elfordult
és gyorsan mondta:

– Kérem, jőjjön addig az én szobámba, míg… Néha három óra is van, mire
papa itthon van; ma sietni fog; de azért egy jó negyedóránk van még.

Elindult. Monostory szótlanul ment mellette. A Loli szobájában Monostory
meglepetve nézett körül. Loli észrevette.

– Nem tetszik? – kérdezte. – Én imádom… én pácoltattam ilyenre… Az én
színem a lila. Mindenem lila.

Monostory elmosolyodott. Loli észrevette.

– Kinevet! – mondta ijedten. – Már megint kinevet.

Habozott egy kicsit. A szemét lesütötte; a nyelvét előre dugta; zavart
iskoláslány lett. Azután lassan fölnézett Monostoryra.

– Igaza van, – mondta vállvonogatva. – Milyen nevetséges. Az _én_
színem! Nevetséges.

Monostory nevetni kezdett és Loli harsányan, boldogan, féktelenül vele
nevetett. A nevetése nem akart véget érni. Végre leült, leültette
Monostoryt is és csillogó szemmel nézett rá. Hallgattak.

– Na? – kérdezte felsőbbségesen, apásan, jóindulattal Monostory.

– Semmi, – felelte mosolyogva, vállvonogatva Loli.

Összekuporodva, felhuzott térddel ült, egy meleg gombolyagban, mint egy
kis macska, amely olyan jól érzi magát, hogy duruzsolni sem akar.
Csillogó szemmel nézett Monostoryra és szótlanul, boldogan ült a meleg
elégedettségben, a maga nagy forró jóérzésében, amelyet sajnált egy
hanggal is megzavarni és amelyet féltett minden mozdulattól. Monostory
is jól érezte magát. Ez a csendes és boldog elragadtatás ő rá is
átterjedt; neki is jó volt így szemben ülni szó nélkül, hang nélkül, baj
nélkül a nyugalomban, a puhaságban egy csillogó szemü kislánnyal. Később
azonban úgy érezte, hogy ez a helyzet nevetségessé válik és csendesen,
fanyarul, de barátságosan megkérdezte:

– Hm… igaz… és mit csinált a nyáron?

Loli erre gyorsan és jókedvüen elmondta, mi mindent csinált a nyáron.
Szép helyeken voltak. De ő mindenütt nagyon unatkozott. Eleinte néha…
gyakran… küldött egy képes levelezőlapot… a régi címére… a hotelbe…

– Onnan akkor elköltöztem már.

– Tudom. Visszakaptam a levelezőlapjaimat. Nem tudtam hová írni, de
azért a levelezőlapokat mindenütt megírtam, mintha el akarnám küldeni…

– Megírta?

– Meg.

– Megvannak most is?

– Meg.

– Hol?

Loli fölugrott, odament a szekrényhez, kihuzott egy fiókot és kivett egy
csomagot.

– Ez? – kérdezte elbámulva Monostory.

– Ez, – felelte Loli kipirultan nevetve.

– De hiszen akkor mindennap írt egyet.

– Oh, többet, – mondta Loli gyorsan.

Elpirulva tette vissza a csomagot a fiókba és elfordulva babrált egy
ideig. Monostory megindultan nézte a finoman lehajló, kedves barna
fejet. Segítségére akart lenni:

– És természetesen, – mondta jókedvüen, – összegyűjtött műveit most lila
szalaggal átkötve őrzi.

Loli visszafordult és boldogan nevetett. Azután újra leült. Jókedvüen
beszélgetni kezdtek és jókedvüen, mindenről elfelejtkezve, lelkesen
beszélgettek. Beszélgetés közben azonban alulról egy gong ütése
hallatszott fel. A beszélgetés ekkor megakadt. A Loli arcáról eltünt a
mosolygás.

– Apa, – mondta szorongva és halkan, – hazaérkezett.

– Úgy? No akkor…

– Igen. Ebédelünk.

Monostory fölállott és indulni készült. Loli azonban ülve maradt.
Monostory ránézett. Loli elsápadtan és töprengve bámult maga elé.

– No Lolika, – mondta Monostory meghökkenve, – mi a baj?

– Semmi, semmi…

– Most megyünk ebédelni, nem?

– De igen, igen…

Fölállott. Tétovázva tett egy-két lépést, azután megállott, fölemelte a
fejét és remegő szájjal, közömbösen mondta:

– Igen, igaz… apa egy ajánlatot akar magának tenni.

Monostory elkomorodott.

– Úgy? – kérdezte fanyarul.

Elfordult. Loli a kezét tördelte mögötte és szótlanul várta, míg
visszafordul. Monostory végre visszafordult. Loli ekkor nagy lélekzetet
vett és elszürkülő arccal és fehér és reszkető szájjal mondta:

– Ugy-e… ugy-e… azt az ajánlatot maga el… fogja fogadni?

Monostory nem akart válaszolni. De belenézett a Loli lágy és mély
szemébe és a Loli lágy és mély szeme tele volt kibuggyanni készülő nehéz
és nagy könnyekkel. Monostory erre sietve és megindultan felelte:

– Igen… én azt az ajánlatot el fogom fogadni.

Loli föllélegzett, elmosolyodott, az arca kiragyogott, a könnyek egy
másodperc alatt csillogva oszlottak el a szeméből, elindult az ajtó felé
és jókedvüen kalauzolta Monostoryt az ebédlőbe. Az ebédlőben ott
találták Jeneynét. Monostory ujra meg volt lepetve tőle, milyen
csodálatos a hasonlatosság közte és Loli között.

– Jó napot, Monostory, – mondta Jeneyné csendesen és barátságosan, –
Loli egészen lefoglalja magát… de ezuttal nem bánom… az ő érdeme, hogy
eljött… hanem legközelebb…

Halkan, könnyed és nyugodt barátsággal beszélt, és Monostory hálás volt
neki ezért a könnyedségért. Bánjanak itt úgy vele, mintha közönséges
látogatáson volna itt… egy közönséges vendég… akivel nem történt és nem
történik semmi különös.

Egy félperc mulva jött Jeney is.

– Szervusz, Pista, – mondta gyorsan. – Hogy vagy?… Bocsáss meg, hogy
várattalak… Hiába, egy félórával én mindig elkésem… De most igazán
ebédelhetünk.

Bejött miss Jeffries is és ekkor ebédhez ültek. Ebéd alatt sok
mindenféléről beszélgettek, elég érdeklődéssel, de semmi különös
hevességgel… úgy, mintha közönséges látogatáson volna itt egy közönséges
vendég, akivel nem történt és nem történik semmi különös. Irodalomról is
volt szó és ekkor szóba került Ország Géza.

– Hallom, – mondta Jeney, – hogy Lolival közös barátotok… Tudniillik
Lolinak is jóbarátja.

Monostory meglepetve nézett Lolira.

– Igen, – mondta Loli, – jó barátom… azt hiszem, ő a legkülönb tehetség…
ha csak összeszedné magát és önmagához méltó akarna lenni…

Monostory kutató szemmel nézett Lolira. Loli akadozni kezdett, azután
elpirulva, de őszintén és becsületesen válaszolt a kutató tekintetre:

– Igen… és ő tőle kaptam meg a napokban a maga címét is.

Ezután másról beszélgettek. Ebéd után átmentek a dohányzóba. A férfiak
szivarra gyujtottak; Jeneyné cigarettára gyujtott és ügyetlenül és
mosolyogva megpróbálkozott egy cigarettával Loli is.

– Szabad ezt ennek a fiatal nőnek? – kérdezte félig komolyan, félig
tréfásan Monostory.

– Miért ne? – felelte Jeneyné. – Ha ízlik neki?… De majd meglátja:
egyelőre nem ízlik neki.

Monostory elgondolkozva nézte a cigarettával bajlódó Lolit, aki
csakugyan elég gyorsan föladta a küzdelmet és lerakta a cigarettát. Jó,
de hátha nem rakta volna le? Szabad ezt véletlenekre bizni? Szabad-e
gyerekleányoknak általában ilyen szabadságokat adni, mint amilyen
szabadságban ez él? Nem kellene e fiatal lelkeket tiszta és nemes
fegyelemben nevelni, arra szorítani, hogy az érzéseik gyermeki érzések
legyenek… hogy az érzéseiket tanulják meg szüzekhez illő módon
eltitkolni?

Elgondolkozva nézte a két nőt, akivel szemben ült. Mélyen belemerült a
gondolataiba. Ekkor Jeney megérintette a karját.

– Kérlek, öregem, – mondta könnyedén, – nem ülnénk át amoda… Szeretnék
veled egyről-másról beszélgetni… mit untassuk itt a nőket…

Monostory fölállott.

– Bocsánat, – mondta mosolyogva.

Elment Jeneyvel a hosszú szoba tulsó sarkába. Ott leültek. Loli
izgatottan nézett utánuk és rögtön átült arra a székre, amelyen eddig
Monostory ült, mert onnan láthatta a Monostory arcát.

Monostory sápadtan, mély karikás szemmel ült a helyén és csendesen
szivarozott. Az az érzése támadt, hogy annak, ami most vele történik,
nincs realitása. A karosszék, amelyben ült, a ház, amelyben van, az
egész helyzet, amelybe került, valahogyan álomszerűvé lett. Itt nem kell
cselekedni, nem is lehet cselekedni, itt az ő akaratára nincs szükség,
tőle függetlenül végbe megy valami, _történni_ fog vele valami.

– Kedves Pistám, – mondta Jeney előretolt alsó ajakkal, – én szeretnék
neked egy ajánlatot tenni.

Monostory meg akart szólalni: – „nem fogadom el“. – De azután bágyadtan
hagyta abba a dolgot. Ezt már mondta valakinek, valahol… kinek is? Ah,
Országnak… – Igen, az egész más volt. Most valami gyöngyszínű párnázat
lebegett körülötte, egy gyöngyöző, álomszerű, villogó káprázás libegett
körülötte, – nem lehet kimondani az első, harsány gondolatokat. Várni
kell. Majd történik valami.

Jeney ránézett.

– Parancsolj, – mondta ő erre halkan, mintha álmodna.

Jeney ismét előretolta az alsó ajkát, várt egy ideig, szippantott egyet
a szivarjából, azután gyors elhatározással folytatta:

– A dolog röviden így áll: az a helyzet, amelyben ma te vagy, teljesen
méltatlan hozzád.

Monostory ismét válaszolni akart, de indulatainak alig felgyulladt
lobbanása rögtön újra el is aludt. „Nem méltatlan –!“ Vagy: – „bocsáss
meg, ebbe ne szólj bele.“ – Ezt mondta volna máskor; nem ilyen laposan
és ügyetlenül, de így valahogyan. Most nem mondta. Gyöngyöző bágyadtság,
csillogó révedezés folyta körül; a feje fáradt volt, ráhagyta. Jó,
lehet, hogy a helyzete méltatlan hozzá.

Jeney folytatta:

– Ezt a helyzetet sürgősen meg kell változtatnunk.

Monostory bágyadtan várt. Jeney egy fejbólintással megerősítette, amit
mondott, azután tovább beszélt.

– Én egyelőre fölajánlom neked, lépj be a mi intézetünkbe és végezd az
én titkári teendőimet. Ez természetesen csak út volna egy hozzád méltó
nagyobb pozició felé: egyelőre a mi intézetünk keretén belül, azután
talán rajta kivül. Azt talán mondanom sem kell, hogy aki az én titkári
teendőimet végzi, az… legalább… hm… háromszor-négyszer akkora fizetésre
tarthat igényt, mint amilyent te most kapsz. És mondanom sem kell talán…
úgy-e… természetes… hogy én gondoskodnám róla, hogy a munkád és a
helyzeted kellemes legyen.

Kis szünet. Szivarfüst kavarog a levegőben. A Jeney hangja fölemelkedik:

– Erről van szó! Elfogadod ezt?

Monostory távolról hallja a hangos és világos bariton hangot. Minden,
ami közvetlen közelében van, olyan, mintha nagy-nagy távolságban lenne
tőle. Minden eltünt körüle; révedező csillogás fogja körül; semminek
nincs realitása; a saját testének alig van súlya; mintha egy
valószínütlen álmot élne, olyan az egész. És mint álmában az ember,
olyan közömbösséggel, olyan objektiv kiváncsisággal kérdezi: mi fog most
történni?

Üres és káprázó szemmel elnéz a messzeségbe. És valahol messze maga
előtt meglát egy aggodalomtól sápadt kis arcot és egy aggodalomtól
eltorzult kis szájat. Mi az? A Loli arca. Kedves, megható, hűséges
arcocska… Mi van vele? Mitől fél? És mi van a szemében? A Monostory üres
és káprázó szeme az elmeredés messzeségéből visszatér a valóságba és
megpihen a Loli kedves fején. Ebben a bágyadt és csillogó révedezésben,
ebben az álomórában, ebben az egész életben ez az egyetlen realitás. Az
irrealitásnak ebben a világában ez az egyetlen édes és megható és
parancsoló valóság. Ez az egyetlen szándék és akarat és parancs. – A
Loli feje. – Loli. – Mi van vele? Ragyogó és lágy, édes és mély szeme
miért van tele könnyel? Tele van könnyel a szeme; és az arca sápadt; és
az ajka reszket. Miért? Attól fél, hogy ő most nemet mond. Azt akarja,
hogy igent mondjon.

Jeney óvatosan megsürgeti a választ.

– Mondom, erről van szó. Elfogadod ezt?

Monostory nézi a Loli könnyes szemét és mint aki álomban beszél, úgy
válaszol:

– Elfogadom.

– No, nagyon jó. Egyetlen föltételem van: az, hogy a munkádat holnap…
nem! – már ma meg kell kezdened. Hm… oda be sem mehetsz többé… Ott
egyébként gondoskodnak is a pótlásodról…

A Monostory révedező agyán egy-egy kósza gondolat suhan át. Miért már
ma? Miért ne mehetnék be? Ah, féltenek a kocsmától? Ezt a nőkkel együtt
gondolták ki? Országgal együtt beszélték így meg? Nevetséges. Föl akarna
lázadni, de a gondolatai kúszák és bágyadtak. És az egész olyan
álomszerü, hogy neki nem is kell semmit sem cselekednie. Magától
történik minden.

– Oda be sem mégy. Innen talán együtt bemegyünk a hivatalomba.
Három-négy francia és angol levelet leszel olyan kegyes írni. Hm… helyes
lesz, ha a régi lakásodat is elhagyod. Az intézet közelében lesz a
legjobb laknod. Van nekem az intézetben egy kitünő öreg szolgám, az még
ma talál neked lakást. Estére minden holmidat át is szállítja az új
lakásodra. A fizetésed természetesen odabent már az íróasztalodon vár.
És talán egy nagyobb előleg is, amelyet azután a pénztár havi
részletekben von le. Szükséged lehet egyre-másra…

Monostory szótlanul és révedezve ül.

– Eddig van. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Mindent? Igen. Ez tehát,
úgy-e, rendben van?

Monostory a Loli tündöklő, mély és könnytől nedves szemét nézi.

– Ez tehát rendben van?

– Rendben van.

– Jó, akkor gyerünk vissza az asszonyokhoz.

Fölálltak és visszamentek. Loli lángoló és mámoros arccal ugrott föl a
helyéről és visszaült a régi helyére. A szeme tündöklött, az arca
sugárzott és az ajka boldogan nevetett. Monostory csodálkozva és
elmerülve nézett rá egyszer-kétszer.

– No itt vagyunk, – mondta Jeney.

Azután odavetően és magyarázóan folytatta:

– Egy megállapodásról volt szó. Én nekem bizonyos propozicióim voltak…

– És megállapodtatok? – kérdezte udvarias és nyugodt érdeklődéssel az
asszony.

– Igen.

Monostory álmodozva hallgatott. „Hiszen tudták“, gondolta „hiszen ők
beszéltek rá, hiszen ők akarták…“ Álmodozva és szótlanul ült a helyén.

A többiek ekkor másról kezdtek beszélgetni. Olyan dolgokról, amelyek az
ő dolgaik voltak, de amelyekről akármilyen mindennapi látogató
jelenlétében is lehetett volna beszélgetni. Monostoryhoz néha
odafordultak egy igenért vagy egy nemért. Jeney később megkérdezte a
lányát, szorgalmas volt-e ma; Loli mondta, hogy nem nagyon, ma délelőtt
nem tudott tanulni, ma majd délután pótol mindent, nem megy el a francia
festők kiállítására, ahová el akart menni. Monostory elmerülve és
szótlanul ült a helyén.

Jeney azután fölállott:

– No, nekünk most dolgunk van.

Monostory is fölállott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Viszontlátásra, – mondta, – minél előbb.

Loli közbeszólt:

– Anyám, – mondta, – nekem van egy külön meghívásom a Monostory számára.

Az anyja kérdő arccal fordult feléje.

– Jövő szerdára, – mondta Loli.

– Ah igen…

Odafordult Monostoryhoz:

– A születésnapja, – mondta mosolyogva.

Monostory bizonytalan arccal nézett rá.

– A tizenhatodik, – mondta Jeneyné mosolyogva. – Erre a napra
természetesen át kell neki engednem a meghívás jogát.

Loli fölemelte égő arcát Monostoryhoz:

– Eljön? – kérdezte.

– El.

– Becsületszó?

– Becsületszó.

Jeneyné nevetett, Monostory újra kezet csókolt neki, azután kezet
nyujtott Lolinak, Loli erősen megrázta a kezét, Jeney udvariasan előre
eresztette és Monostory révedezve, kábultan, mintha álomban járna,
indult előre.



X.

A napok így teltek el.

Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott
az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok
várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a
súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva
engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a
legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és
erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és
derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve
felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a
reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan
elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen
volt az olvasással is és a szivarral is. Ekkor átment a hivatalába.
Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.

Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette
magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég
nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga
számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan
volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai
erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy
falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt,
hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent;
jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a
nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és
meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész
lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a
felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.

Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és
derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett
számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet
csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, aki a szolgálat
rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze
volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával
személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt
alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik
elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok
mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis
megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és
hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a
beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később
azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit
elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet
vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit.
Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott
mondani:

– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van,
hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy
mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem,
de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt
megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az,
amire itt legelsősorban szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám,
ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned
valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…

Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney
elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel,
szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.

Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt
megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát
ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító
lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral
akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz
adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni,
teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas
fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre
engedte meg a tervezgetést.

Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl.
Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be
és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt
hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba ment már, de bizalmas
viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor
délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország
álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss
és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha.
Bámulva ránézett.

– No mi az? – kérdezte Monostory.

– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen
tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen
csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.

Monostory mosolygott. Ország vállat vont és fanyarul hozzátette:

– Pedig én voltam a menthetetlen.

– Miért? – kérdezte Monostory.

– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban
már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.

– Ne legyen gyáva. Az ilyen bukás tisztesség.

– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen
elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a
bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó ügy mellé
odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem
tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van,
addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt
megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de
még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt
írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.

Elbiggyesztette a száját:

– Soha többé én ezt a lépést nem merem megtenni.

Vállat vont.

– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok
írni, amelynek sikere lesz.

Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a
kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás
volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak.
Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban
mindennap fölment Jeneyékhez.

Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment
elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért.
Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is
többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, de rövid kisérletezés után
rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap
óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett,
vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben
volt.

– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt
mondta, hogy meg akarja magát híni.

– Úgy?

Lolinak remegett a szája.

– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja
el.

– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…

– Kérem, ne fogadja el!

– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor…
igazán… a világon semmi ok sincs rá.

– Csak az, hogy én kérem.

Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja
bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről
számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és
csak egy-két órára ment be az iskolába. A tanulás ezért néha-néha
megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé,
elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit
valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig
túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a
legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás
álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint.
Ebből rendesen vita támadt közöttük.

– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az
az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul
ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.

Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a
latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin
szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg
rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló
szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat
azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész
fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a
fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát,
tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a Loli
dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli
kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé
és elnézővé, mint az anyja.

Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és
Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.

– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket
megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim
születnének.

Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan
tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a
homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét.
Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint
azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a
gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas
gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.

Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát,
amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már
letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy
érdeklődéssel kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a
terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy
szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett
a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt;
elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól,
vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki
a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a
tekintetét.

Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig
szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory
lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután
fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak.
Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is,
hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek
érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.

Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal
hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen
megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a
szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és
nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor
pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt,
hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.

Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog
esztendőt.



XI.

Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy
testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és
lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe
sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli
fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete
lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan
álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját
fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből
valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan
perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott,
egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás
ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában,
amelyben három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt
ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a
parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?

Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan
lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan
megszólalt:

– Milyen furcsa, Loli, hogy maga már tizenkilenc éves.

Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban
föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a
remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:

– Hm… mulik az idő.

Tovább lapozott a könyvében. Monostory azt akarta, hogy nézzen föl.

– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve
az orvosegyetemre?…

– Igen, – felelte Loli, – a művészettörténet is nagyon szép dolog.

Fölnézett egy másodpercre.

– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az
emberiség történetének a legérdekesebb része.

Elmosolyodott. Vállat vont.

– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára
divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy
érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.

Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte
szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; –
de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy
és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van
a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg,
nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el
belőle?

Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a
könyvében. A szobában csend volt.

– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét
mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?

– Ah?

– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak.
Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…

– Úgy? Vigyázzon, Hollódi ellensége magának.

– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem neki, hogy az ő
támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. –
Nem?

– De igen… igen…

Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért
lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy
futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről
itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!

Loli fölemelte a fejét és fölnézett.

– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi
bankjába?

– Tudom.

– Látja, mégis tehetséges ember.

Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez
eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a
torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha
valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a
könyvébe. Monostory azonban megszólalt:

– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta
készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak
pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám,
jelentéktelen kis instrumentum lesz. De majd meglátja, mit csinálok én
belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és
megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy
szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a
pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke,
olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…

Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A
hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha
máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől
égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.

– Igen, – mondta. – Ez érdekes.

De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta.
Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal
és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a
hangja és végül elhallgatott.

– No, – mondta Loli érdeklődve, – és azután?

– Semmi sincs tovább, – felelte Monostory.

Csend lett.

– Igaz, – szólt Loli, – hiszen maga haza is utazik egy-két napra.

– Csak egyre.

– Úgy…?

Újra hallgattak.

– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra
és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?

– A fő-úr-ra…?

– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még.
Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a
kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?

– Ah igen, emlékszem rá. És a báró?

– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák
és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet
mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

– Ah… emlékszem. – De hogy jut ez most eszébe?

– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá,
hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…

– És?

– Etetem és itatom őket.

– És?

– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra
jutottam tőlük.

– Úgy? Igen…

Mind a ketten elhallgattak. Loli azután fölállott:

– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy
furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy
varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.

– Jobb…

Hallgatás támadt. Loli az órára nézett.

– Készül valahová? – kérdezte Monostory.

– Igen. Koncertbe megyek.

– Jó mulatást.

– Jó mulatást magának is. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az
üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt
volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott
eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a
lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve
összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.

Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta.
Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a
főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három év
óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és
hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is;
gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította,
akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta
Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és
akkor övé lesz a Morgenrot boltja.

Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az
álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés
jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte,
hogy testvérei azok, akiket megvendégel.



XII.

Monostory másnap ismét Budapesten volt. Délben érkezett meg, otthon
megebédelt, átöltözködött, azután – szokása ellenére – korán délután
fölment a vívóterembe. Nem tudott ellentállni annak a vágyának, hogy
kipróbálja az izmait; látni akarta, el bírja-e még végezni a teste azt
az emberfölötti munkát, amelyet hajdan néha ráparancsolt; a
megelégedettséget, a nyugalmas felsőbbséget, a testi büszkeséget
kereste. Lihegve, zakatoló tüdővel és szívvel el tudott végezni még
mindent; a teste nagyszerű munkájában gyönyörűsége telt, de amikor
felöltözködött, az öltözőszoba tükrében belenézett a saját szemébe,
sokáig nézett magával farkasszemet és lassan elkomorodott.

A vívóteremből fölment Jeneyhez, a hivatalba. Elmondta neki az
utazásának az eredményét és elmondta neki, hogy az új részvénytársaság
pár nap mulva hivatalosan megalakul és működni fog és hogy ő a napokban
fölkeresi Hollódit, akinek az üzleti támogatására szüksége lesz. –
Helyes, – felelte erre Jeney, – Hollódi mindent meg fog tenni, hogy az
új intézetnek szolgálatára legyen; és pompás, hogy a dolgok ilyen
pompásan mennek; ő gratulál Monostorynak, még inkább a hollandusoknak és
egy kicsit önmagának is; nagyon boldog, hogy idáig eljutottak…

Monostory szótlanul ült vele szemben és maga sem tudta miért,
fájdalmasan mosolygott. Nem tudott válaszolni; nem tudta sem a hivatali
érintkezésük formális hangját megütni, sem a baráti érintkezésük régi
könnyed és felsőbbséges hangját; révedezve ült a helyén, gondolattalanul
nézett Jeneyre és fájdalmasan mosolygott. Jeney is elhallgatott és
lenézett a földre. Egyszer-kétszer köhintett, fölemelte a fejét, mintha
szólani akarna, azután ismét a szőnyeget nézte.

Kint sötétedett és ők bent sokáig hallgattak. Jeney végre fölállott,
lesütött szemmel odalépett Monostoryhoz, bizonytalan és bátortalan
mozdulattal megérintette a vállát és halkan és ingadozva így szólt:

– Kedves Pistám, – nekem volna egy baráti kérésem is hozzád, – te,
tudom, nem fogod félreérteni és meg fogod érteni…

Elhallgatott. Lesütött rövidlátó szemét bátortalanul fölemelte
Monostoryra.

– Parancsolj, – felelte nagyon csendesen Monostory.

A szíve hevesen vert. A Jeney hangja olyan volt, mintha nagy távolságból
érkezne hozzá.

– Nézd, – mondta Jeney most már ismét lesütött szemmel, – nézd… Loli
időközben nagy lány lett… én ugyan neki teljes szabadságot adok és ő az
idejével úgy rendelkezik, ahogyan akar… és ez a te irántad való vonzalma
és általában a ti barátságtok nagyon kedves volt, ő rá kétségtelenül
hasznos és szellemileg érlelő… de az idő elmúlt, ő időközben nagy lány
lett és…

Megakadt. Rövidlátó szeme újra fölkereste a Monostory beesett szemét és
megzavarodottan siklott le a földre.

– Igen, – mondta Monostory fájdalmas mosollyal, – és…?

– Szóval… az ő jövője érdekében, azt hiszem, helyes volna, ha ez a te
mindennapos… Ez a ti mindennapi találkozásotok elmaradna… Oh, te nem
fogsz félreérteni, – én boldog vagyok, ha te mindennap megtisztelsz
bennünket a látogatásoddal. – De minket. – Nem őt.

Hosszú szünet támadt.

– Igen? – kérdezte Jeney.

– Igen, – felelte Monostory szenvedve. – Amint parancsolod.

– Te ugy-e, megérted…

– Tökéletesen.

Monostory fölállott. Beesett szeme hunyorgott, mintha erős fény érte
volna és kézadásra nyujtott keze reszketett. A szavait, úgy tetszett,
nem ő maga mondja.

– Igen, – szólt kábultan, – csak ma még… mert úgy volt… mert
megállapodtunk benne…

– De kérlek; parancsolj.

Monostory lement a sötétedő utcára. Kábultan haladt előre, de amikor a
Jeney-ház elé ért, egyszerre az egész testét megrohanta a vágynak, az
akaratnak, az elszántságnak egy olyan rohama, hogy az orrlyukai
kitágultak, mintha lihegne és hogy az izmai fájni kezdtek.

Amikor belépett a Loli szobájába, sápadt arcából, sötét szeméből
lángolva lobogott a mámoros, haragos és győzelmes elszántság. Az az
érzése volt, hogy mindenkinek meg kell éreznie azt a mindenre készséget,
annak a halálos nagy erőnek a rettentő és nagyszerű lehetőségeit, amely
belőle kiárad. Loli azonban derülten és nyugodtan fogadta; az arcán nem
vett észre semmit; nyugodtan leültette, azután tovább foglalkozott a
könyveivel és közömbösen beszélt a középkori építészetről és
szobrászatról.

– Nézze, – mondta – nem tudok ettől elszakadni; hihetetlen, hogy ennek a
csodálatos és lezárt művészetnek milyen izgató problémái vannak.

Monostory megdöbbenve és dermedten bámult rá. Miért beszél így? Miért
nem néz föl reá? Miért érdekli minden más, csak az nem, hogy ő sápadtan
ül itt vele szemben és a nyelvét harapja szét tehetetlenségében?

Nagy bágyadtság jött rá. Hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét és
úgy érezte, jó volna meghalni.

Loli nem nézett föl rá. Lassan cigarettára gyujtott, kis füstkarikákat
eregetett le a könyv felé, amely előtte volt, azután szétfujta a
füstkarikákat és figyelmesen nézte a könyvben levő fotografiákat.

Monostory összeszedte magát. Összeszorította a fogát, egyenesre ült és
lassan előrehajolt.

– Mit csinált tegnap Loli? – kérdezte csendesen.

Loli egy pillantásra fölnézett.

– Tegnap… hm? délután kint voltam a jégen.

– Délután is?

– Igen. Megbeszéltem Buzáttal. Ő délben csak későn jöhet. Kitünően
korcsolyázik.

– Úgy?

Loli tovább eregette a kis füstkarikákat a könyvre, azután szétfujta
őket és figyelmesen nézte a gótikus templomokat, amelyeknek a
fotografiái előtte voltak. Megrázta a fejét.

– Multatuliban az van valahol, – szólalt meg energikusan, – hogy egy
gótikus székesegyház olyan, mint egy ima. Csak imádkozó ember építhette.
De akik ezeket építették és kifaragták, azok éppen úgy lehettek hitetlen
emberek is; helyesebben csak egy hit volt bennük: a maguk művészetébe
vetett hit. – Abba, amit mi primitivnek látunk, szoborba, képbe, mi csak
belemagyarázzuk a naivságot, vagyis a hitet…

Monostory nem felelt. De amikor Loli tovább beszélt, akkor összeszedte
minden erejét és válaszolt neki. Vitatkozott vele. A feje fájni kezdett
attól a szörnyű erőfeszítéstől, hogy soha sem hallott szépségü dolgokat,
sohasem hallott szépen mondjon el. Loli azonban csak néha nézett föl; a
tekintete azután közömbösen siklott vissza a könyvére; nyugodtan
felelgetett, nemsokára új cigarettára gyújtott, gyorsan egymásután
eregette a kis füstkarikáit, azután szétfújta őket.

Az idő lassan és fájdalmasan telt.

– Tudja-e, – kérdezte később Monostory, – kivel találkoztam tegnapelőtt?

– Kivel?

– Steinschneidernével.

Visszafojtotta a lélegzetét és félig lehunyt szempillái alól reszketve
nézett Lolira.

– Óh, – mondotta Loli, – az örök Steinschneidernével. Hát az még megvan?
Mit mondott?

– Hogy menjek el hozzá.

Loli megbiccentette a fejét.

– Szívós egy matróna, – mondta komolyan.

– Hát elmenjek? – kérdezte Monostory.

Alighogy kimondta, elszégyelte magát. Loli fölnézett rá és vállat vont:

– Ha kedve van rá, – mondta, – ha csakugyan kedve van rá –?

Monostory elpirult szégyenletében és lehajtotta a fejét. Az idő félnyolc
felé járt. Monostory fölállott. Az az érzése volt, hogy eddig rossz úton
járt, most visszatér a helyes útra, most döntésre visz mindent, most
visszahódít mindent.

– Loli, – mondta rekedten, de keményen, – én most elmegyek. És ha maga
is úgy akarja, mint az édesapja, akkor egyhamar nem jövök vissza.

– Tessék?

A Loli szeme kitágultan, bámulva emelkedett föl Monostoryra.

– Az édes apja, – mondta Monostory, – úgy találja, hogy illetlen dolog,
ha én mindennap órákat töltök el itt. Mert maga nagy lány lett és…

– Nohát ez már mégis…!

Loli fölugrott. Monostory sötéten lángoló szemmel nézett rá. A szeméből
sziporkázva és pattogva sustorgott a könyörgése, a reszkető és esdeklő
vágyódása és a türelmetlen és szomjas imádata.

– És az édes apjának, – mondta, – igaza is van. Ha csak… ha csak…

Nem tudta befejezni. Loli toppantott egyet, sietve elindult, elhaladt
mellette, kiment a hallba és lekiáltott:

– Itthon van a papa?

– Itthon van, – felelte egy hang.

Loli erre visszasietett az ebédlő felé és a dohányzóban megtalálta az
apját és az anyját. Monostory elámultan és kábultan követte.

Loli megállt az apja előtt.

– De kedves, jó, öreg, bölcs papám, – mondta bevezetés nélkül, – mi jut
neked eszedbe!

– Mi az? – kérdezte meghökkenve Jeney.

– Hogy most akarod egyszerre szabályozni az én szabályozatlan életemet.

Jeney ránézett Monostoryra.

– Ah úgy! – mondta kedvetlenül.

Vállat vont.

– Hiszen én nem bánom… tehetsz, amit akarsz… de nagy lány lettél…

– De kedves, jó papám, légy nyugodt, én pontosan fogom tudni, mikor lesz
helyes megállapodni a barátaimmal abban, hogy ezentúl ne látogassanak
meg mindennap…

– Jól van. Én csak…

– Sőt a megnyugtatásodra kijelenthetem, hogy a kedvedért még ugynevezett
jó híremre is vigyázok legalább annyira, hogy abban a jövőben, amelyet
te óhajtva vársz, akárkinek elszámolhassak vele.

Jeney fölkelt, megveregette a Loli arcát, azután jobbról és balról
megcsókolta.

– Jól van, te bolondos, – mondta, – hát csináld azt, amit akarsz.

Monostory dermedten és szégyenkezve állott. Mi történt itt? Ezt várta ő?
Ezt a felsőbbséges és nyugodt tárgyalást? Ezt a közömbös és tárgyilagos
elintézést? Azt, hogy Loli csak függetlenségét akarja majd pattogva, de
indulat nélkül megvédeni? Ezt várta?

Megrezzent és bizonytalan, szinte részeg szemmel odafordult… hová?…
odafordult, ahonnan egy meleg szempár némán és beszédesen,
felsőbbségesen, de dús és áradó részvéttel tapadt rá az arcára. Jeneyné
nézett rá megindult, mélységesen szánakozó és aggodalmasan kérdező
tekintettel. A szeme olyan volt, mint a lányáé; nem volt olvadó és
tündöklő, mint hajdan a Lolié, nem volt üres és hideg, mint a Lolié
mostanában; két tudó és látó meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem
volt, amely most halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden
és aggódva kérdezett valamit. Mit…?

Monostory összerázkódott, egy-két mentegetőző szót mondott, azután
elment. Fázás jött rá és didergett. És reszketett a szégyenkezéstől és a
megalázottságtól.



XIII.

Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve
akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon
maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg
újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett
megint lehajtania.

A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden
idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra
elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki.
– Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?

Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A
portás elébe jött a páholyából és hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet
a fejével és tovább indult.

– Loli kisasszony, – mondta erre a portás, – nincs itthon.

Monostory értetlenül nézett rá.

– Nincs? – kérdezte azután elsápadva.

– Nincs, nagyságos úr.

Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven
biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre,
nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor
eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli
asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten,
gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.

Mit? Nem ezt e: – Szegény ember, mi lesz most belőled? – Nem ezt e?

Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország
csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem
vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap
délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben
fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett.
Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital,
amelytől elszokott, csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre
fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban
fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.

Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután
teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran
nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt
és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő
gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem
emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és
vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és
bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel
nyult bele az ő életébe?

A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A
gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi
érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli
rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és
könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme
szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli
könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt az a nap, amikor
egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet
lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory
összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült,
nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel.
Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott
meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága
leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott
óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?

Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és
amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve
egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve
felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen
csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. –
És – ezt – el – kell – most veszíteni?

A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös
rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult.
Fölállott.

– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam
magával beszélni…

– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. Nem voltam itthon. A jégen
voltam… Megigértem Buzátnak.

Monostory megdöbbenve nézett rá.

– Kinek? – kérdezte rekedten.

– Buzátnak.

Monostory megrázta a fejét, mint aki támadásra készül.

– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat
van együtt ezzel az Buzáttal.

Loli ránézett és vállat vont.

– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok
vele. Néha kétszer is. De –?

Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak
ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel
meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek
és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira
tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan
volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított
kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy
röhögő és szennyes társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és
ingerült hangon megszólalt:

– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le
a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert
a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak,
bátor, de buta csalónak tartja magát.

Loli nagy szemmel fordult Monostory felé és kipirultan kiáltott közbe:

– Nem! – Nem… Ez, bizonyos vagyok benne, tévedés.

A Monostory hangja fölharsant és megdördült:

– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék
ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas
gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni
kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért
játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga.
Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és
remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes
félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény;
– előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt
és mint a földhözragadtság a géniusz előtt.

Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme
kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott
szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:

– Ez hazugság. – Ez hazugság.

Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és
meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt
az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően
kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe,
amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne
egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati
vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő
arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő
szomjúsággal megcsókolta.

Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan
elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor
az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.

Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még
mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól.
Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart.

– Menjen, – mondta ekkor Loli reszketve – menjen. És ivott is.

Monostory szólni akart.

– Menjen, – mondta Loli türelmetlenül.

Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól
fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…



XIV.

Az éjszakát Országgal töltötte el. Másnap megint délben ébredt és
délben, otthon a lakásán inni kezdett. Délután öt órakor úgy érezte, nem
maradhat tovább otthon és tennie kell valamit. Valami dolga is volt
mára… Lement az utcára és eszébe jutott, mi a dolga: ma kell fölmennie
Hollódihoz.

Fölment. A bank óriási épülete csendes és üres volt már, de az első
emeleten égtek a lámpák. Monostory ide ment föl. Rögtön bejelentették
Hollódinak.

Hollódi fölkelt az iróasztalától és mind a két kezét kinyújtotta, amikor
elébe jött. A szavai úgy következtek egymásután, mintha drágagyöngyöket
rakna le aranylapokra, de az egész embert a maga hallatlan fontosságának
a biztos tudatán kívül ebben a percben nyilvánvalóan az a vágy hatotta
át, hogy elbűvölő legyen.

– Én nagyon örülök, – mondta csendesen és melegen, – hogy módom lesz
önnel együttműködni.

Monostory lenézett rá. Látta sárga kis szemében az öröm fölvillanását és
fontos személyén zsíros ragyogással látta szétterülni azt az
elégedettséget, hogy valamilyen módon – ha másképpen nem, egyelőre a
szeretetreméltóságával és a szolgálataival – mégis győzedelmeskedik.
Lenézett rá és föllobbant benne a gőg és a harag. Komoran hallgatott.

– Én nagyon örülök, – mondta Hollódi még egyszer.

– Én nem, – felelte erre Monostory komoran, halkan és gőgösen.

Úgy érezte, hogy haldokló harcos, aki végső erejével még vág egy
halálosat a zászló büszke becsületéért. – Hollódi előbb kételkedve
nézett rá, mintha nem bíznék a fülében. Monostory azonban komoran és
fenyegetően nézett le rá. Hollódi erre elsápadt és egy tehetetlen
mozdulattal, hangtalanul nyitotta ki az ajkát. Monostory fenyegetően
nézett le rá, azután megfordult és elment.

Az éjszakát együtt töltötte Országgal. Dühödten ivott. Ország sápadtan
és égő szemmel nézte. Hajnaltájban Monostory fölforró dühvel rárivallt:

– Hogy merészel így nézni rám?

Ország vállat vont:

– Nem is önt nézem, – mondta csendesen. – Hanem megint a sorsát.

– Hogy mer maga…! Mit mer maga…! Mit tud? Mit lát? Irócska. Irkáló
emberke. Népszerücske. Fecsegő. Kontár.

Ország vállat vont.

– Az egyik korrektorunknak, – szólt csendesen, – ma megigértem, hogy új
állást szerzek neki. Pár hét múlva el kell mennie, hogy helyet csináljon
az ön számára.

Monostory szikrázó szemmel nézett rá és egy másodpercig úgy tetszett, le
fogja ütni. De azután szótlanul lehajtotta a fejét, hallgatott és
csendesen mondta:

– Menjen el innen. – Nem akarom sajnáltatni magamat. – Ne sirasson itt
engem.

– Nem önt siratom.

– Kit?

– Senkit… mindenkihez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorsa. De ha
siratok valakit, – magamat siratom.

– Miért?

– Elzüllök.

Monostory összeráncolta a homlokát és komoran és kérdően nézett
Országra.

– Nem tudja? – kezdte Ország. – Megint nagy sikerem volt. Ma egy hete
játszották először az új darabomat.

– És?

– Rongy. – És soha többé nem merek valami jó és tiszta dologgal
megpróbálkozni. – Ezentúl is mindig sikerem lesz.

Sokáig hallgattak, azután Monostory újra ivott. Mindenáron meg akart
részegedni. Öntötte magába az italt és lázasan nézett körül. – Hogyan
támaszthatna föl valami rettentő zúgást, valami süketítő robbanást,
valami pusztító dübörgést…? Egy himnuszt az Éjszakának! Rongyosok
miséjét! Részegségnek ordítását és fájdalomnak üvöltését! – Fölállott;
elborult szemmel körülnézett és eltelt dühvel az emberek ellen és a
város ellen. Egy görcsös rándulással megfogta a pezsgőspalack nyakát;
úgy volt, hogy mindjárt rohamra indul itt az emberek ellen; úgy volt,
hogy kiver mindenkit; de egyszerre végigfutott rajta a józanságnak egy
borzongása, szégyenkezve és undorodva dobta el a palackot a kezéből,
összerázkódott és kiment.

Ország utána sietett. Kint még éjszaka volt. Monostory elborult szemmel
nézte az éjszakai várost.

– Hogy utálom, – mondta halálos fáradtsággal, – hogy utálom ezt a
várost.

Ország szólni akart, de Monostory megrázkódott és egy mozdulattal
elhallgattatta.

– Inni akarok, – mondta rekedten, – gyerünk a Postagalambba.

Elmentek a Postagalambba; leültek és pálinkát ittak. Rosenstrauch bácsi
előbb csodálkozva kiszolgálta őket, azután odaült hozzájuk. Monostory
dühödten ivott, azután pálinkával és szivarral kínálta meg Rosenstrauch
bácsit. Rosenstrauch bácsi fölemelte a pálinkás poharat, a szája
összecsúcsorodova remegett, kéjtől vonaglóan csattant néhányat, a szeme
könnybe lábadt az élvezettől, azután mennyei gyönyörtől szinte hörögve
lehajtotta a pálinkát. Monostory elbámulva nézte. Rosenstrauch bácsi
erre átvette a szivart. Levágta a végét, azután belefogta remegő kezébe.
Szinte dédelgette, úgyszólván ölelgette a szivart. Az arca kéjben
úszott; az ajka előrecsúcsorodott; a torka nyelt; remegő kézzel
rágyújtott a szivarra és lassan eregette a füstöt. Az arca olyan volt,
mintha imádkoznék.

Monostory álmélkodva nézett rá.

– No, – mondta azután, – hát most már szabad?

– Szabad! – felelte Rosenstrauch bácsi. – A professzor két héttel
ezelőtt nézett meg és azt mondta, hogy most már szabad.

Monostory egy futó pillantással ránézett Országra. Ország lesütötte a
szemét.

– Úgy? – kérdezte Monostory. – Hát most már egészséges eszerint?

Rosenstrauch bácsi remegő kézzel emelte föl a szivarját és gyönyörtől
reszketve szívott belőle egyet. Belemosolygott a füstbe:

– Volt néhány rohamom az utóbbi időben, de az nem tesz semmit. Sokkal
jobban vagyok. Ha csak iszik az ember: félgyógyulás.

Monostory megint gyors pillantást vetett Országra. Ország lesütötte a
szemét. Monostory erre ismét inni kezdett. Dühödten döntötte le a torkán
a pálinkát, de nem tudott megrészegedni tőle. Odafordult Rosenstrauch
bácsihoz:

– Öreg, – mondta hirtelen, – ivott-e már étert?

– Nem is fogok ebben az életben, – felelte mosolyogva Rosenstrauch
bácsi.

Monostory félig lehunyta a szemét, az orra remegve szítt be egy édeskés
illatot, a szája nagy lélekzettel itta egy páratlan ital láthatatlan és
csodálatos gőzeit.

– Ah, – mondta megborzongva, – az jó lehet. – Megrészegedni tőle. –
Megrészegedni tőle.

Vágyódástól eltorzult arccal bámult a levegőbe. Ország meghökkenve
nézett rá. Sokáig hallgattak. Rosenstrauch bácsi végre a pálinka felé
intett és csendesen megszólalt:

– Nekem ez is jó.

Monostory fölrezzent.

– No öreg, – mondta komor derüvel, – hát akkor igya.

Töltött Rosenstrauch bácsinak és Rosenstrauch bécsi a kéjtől szinte
vacogó foggal ivott. Monostory komoran és szótlanul ivott vele.
Rosenstrauch bácsi beszélgetni akart. Ravaszul pislogott egy ideig,
azután megszólalt:

– A léleknek valamikor szárnya volt és fent repült az istenek útján…

Monostory elborultan nézett föl reá.

– Csend, – szólt rá komoran. – A maga fajtája ne merje a nyelvére venni
görög bölcsek álmait. A maga fajtája a földhöz tapad és annak a
szerelmese, ami hitvány és alacsony.

Rosenstrauch bácsi ijedten és sértődötten hallgatott el. Monostory maga
elé bámult, sokáig hallgatott, azután fölnézett, mint aki álomból ébred
föl, megnézte a Rosenstrauch bácsi ijedt arcát, sötéten elmosolyodott,
ivott és így szólt:

– A lélek? Minek magának ahhoz Plato? Ott van Majmuni.

Rosenstrauch bácsi földerülten kezdett pislogni.

– Tudja, mit tanít a lélekről? – kérdezte Monostory. – A lélek olyan
erő, amely el is pusztulhat. Megvan benne az a lehetőség, hogy
tökéletesedjék és halhatatlanná legyen. De tönkre is mehet.

Megnézte Országot, megnézte Rosenstrauch bácsit, sötéten bólintott
néhányszor, azután keserű derültséggel mondta:

– Három lélek, amely halhatatlanná lehetett volna. – Elzüllött emberek,
akik elköltötték a lelkük halhatatlanságát.

Töltött Rosenstrauch bácsinak azután ő is ivott. Azután újra töltött és
megint ittak. Kint bágyadtan és elkésve virradt fel a szürke téli
reggel; a Rosenstrauch bácsi keze egyre jobban remegett; könnyben úszó
szeme kidülledt; és amikor nem is ivott, a torka egyre lázasabban nyelte
a vágyódás száraz kortyait. Ország végre fölállt és menni készült.
Rosenstrauch bácsi ekkor sietve emelt egy teli poharat előre
csucsorított ajka felé. Remegő keze azonban megállott útközben; a
pohárból előbb kicsordult az ital, azután halk koppanással a pohár is
leesett a földre. Rosenstrauch bácsi két hörgő, nagy lélegzetet vett,
könnyes és kidülledő szeme mintha ki akart volna pattanni az üregéből,
homlokán a vastag erek vonaglottak, meghajlott teste lefordult a székről
és lezuhant a földre. Két másodperc mulva halott volt.

Monostory fölállott, lenézett rá és elbiggyesztette az ajkát.

– Egy lélek, – mondta csendesen, – amely eljátszotta a maga
halhatatlanságát.

Azután Országgal együtt csendesen elment. – De másnap hajnalban újra ott
volt; és harmadnap is; és negyednap is, és azontúl mindig. –

*

Dühödten kereste a részegséget; és el-elbotolva, néha meg is találta.
Szörnyű utakon járt, el-elbotlott; megnyugodott és beszennyeződött; a
géniusz ragyogása lassan eltünt nemes homlokáról, és kínzott és elfáradó
teste lassan megért rá, lassan készült rá, hogy egy süket órában elhívja
a halált.

– _Vége_. –


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |is lehelett |is lehetett

65 |forró hálávalt |forró hálával

146 |Ot óra |Öt óra

163 |XI. |XII.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A szentlélek lovagja" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.