Title: Szindbád utazásai
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szindbád utazásai" ***


available by the HathiTrust Digital Library



SZINDBÁD UTAZÁSAI

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1912.

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jog fentartva.

HUNGARIA KÖNYVNYOMDA BUDAPEST.



SZINDBÁD UTAZÁSAI



Ifju évek.

A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu,
éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a
nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz
ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla
tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való
volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az
arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez
volt herceg Lubomirski.

Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között
elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e
történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon,
amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra
föstött képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás
között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a
régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a
folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék
megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát
öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur.

A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a
karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket.

A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat
terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a
túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény
tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag
falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a
pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt.

A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot
tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt
csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra,
éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél.
(Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a
herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép
térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.)

Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában,
a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti
térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is
elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)

Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a
bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott,
visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban
az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve
Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből
választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az
a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet
választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre
hallgatott, ki tudná, miért?)

Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán
emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét
kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a
sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem
volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt
bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal
tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És
Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál.
(Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a
kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez,
amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen
mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha
tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most
térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában
hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a
szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes
bizonyossággal?

*

A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád,
mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon
régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi
városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági
hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és
gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy
szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi
kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot
alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak
akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü
öklével az asztalra csapott.

– Én vagyok a szolgabiró! – kiáltotta.

Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor
csendesen felelt:

– Igen, de nem itthon.

– A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a
tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot
hallgatna ki az irodában.

– Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró
édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.

Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint
gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza.

A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni
senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és
Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva
egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes
tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként,
midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a
földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni
kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el
az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az
egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az
elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet
foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák.
Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád
kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen
tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó
Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és
hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának
kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját.

– Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony
megbuktat a Lubomirski.

Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott
emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek,
mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza
ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem
mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a
fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát…

Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot
sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az
oldalon levő leckéjét.

*

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini
diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely
markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, –
akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel
huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e
büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és
szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely
pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska
volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet
hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát,
mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a
tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira
felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy
dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér
kezével.

Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész
idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád
hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.

Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett,
hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:

– Csodálom, hogy a Lubomirski megtür ilyen rossz diákot a kolostorban.

A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte
megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain
megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen
emelkedtek.

De Róza csufolódva a hátára ütött:

– Nini, ennek a fiunak pupja van, mint a tevének.

Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd
könnyes szemmel távozott az emeletről.

Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza
kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a
vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu
könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra
adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa.

– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn
Szindbád le sem vette szemét a könyvről.

Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy,
juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan,
zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől
eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek.

– Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen
elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.

Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni
ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.

A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt
gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize.
Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a
habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a
jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat
egyik országból a másikba.

A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel
megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen
vizben.

A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor
Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott
fel:

– Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé
nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul
elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a
folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a
nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az
is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.

Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a
mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán
sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni
kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu
lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik
fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte
hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.

A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad
óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt
metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors
habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a
nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos
Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál…

De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes
volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre
kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe
nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben
Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón.
Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét
kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy
pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten
suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott
ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán.

A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló
gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált
csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak
fenekére.

Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a
viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.

Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány
földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két
partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy
nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére.

És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát,
amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a
szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe.

Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte
meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt
okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbeli képrámából és
már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a
tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran,
haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek,
rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett.
Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a
csónakba emelte.

Háttal fordult feléje és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón.

*

Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt.

A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye.

A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával
az arcába sugta:

– Te egy hős fiu vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.



Szindbád álma.

Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia
fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru
cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A
szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki
az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal,
boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII.
Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők
uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat
felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér
harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából
felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás
női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly,
halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé
elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az
jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát
nemsokára meg fog halni.

Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány
éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és
fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor
borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz
fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a
nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta
a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én
királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már,
kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a
budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a
fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én
csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át.
Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így
történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely
ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve
nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni
titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig
mozdulatlanúl figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és
benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit,
amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel
világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom
sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy
kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy
néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba
és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még
le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán
körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a
lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső
vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád
nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban
és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny
mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő
vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte
Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.

Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha
szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők
többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig
megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és
elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor
miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és
teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem
szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves
koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi
betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők.
«Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem
látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit
akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva
Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.»

Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei
meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit
még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi
nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik
halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve,
búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék
ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem
utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való
gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a
lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nem régen külön-külön
arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát,
újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl
utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések
után.

(Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol
egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen
és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a
félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve
megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen
nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn
újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét.
«Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.)

És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a
katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak
Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.

Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám
felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel
zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan
ember ezt hallgatja.

A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből,
sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy
Majmunka más vidékre költözött.

– Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? – kérdezte Szindbád.

– Itt, – felelt röviden a házmester és becsapta a könyvet.

*

Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták,
mert éjjelente néha sóhajtottak neki.

A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini,
Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a
kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.

– Hát hogy történt ez? – kérdezte Szindbád.

– Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a
régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a
földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött.

A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.

– Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár
hozzánk.

Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból,
ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A
botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat.

– Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? – kérdezte magában.

Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.

*

Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros
pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint
akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni
látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros,
lekiáltott a negyedik emeletről:

– Hé – hopp!

Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak
neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő
hangjához hasonlított.

Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett
neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és
kimerűlten a negyedik emeletre ért.

Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a
szivarka:

– Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta,
Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában?

– Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett.

Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.

– Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a
sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.

Szindbád esküre emelte a kezét.

– Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap
vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett
még el engemet?

Majmunka kivette a szájából a cigarettát.

– Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen
felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de
Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben
vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.

A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körűl a régi
butorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a
falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek
valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt:
ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári
az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék harászkendő,
mint legutoljára midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az
ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét és figyelmesen
megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját.

– Tudja, Szindbád, – mondta rövid hallgatás után, – néha már úgy
szeretem magát, mintha nem is a kedvese – eldobott, elhagyott,
elfelejtett kedvese volnék – hanem az édesanyja. De ismerem is magát.
Mintha én hoztam volna a világra.

Szindbád leült a karosszékbe, amig Majmunka gondosan begyűrte a lapot a
regényben és a regényt a szekrénybe zárta.

– Ezeket a Paul de Cock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik?
Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedűl olvasgassak. Nem is olvasok más
regényt.

Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz
esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven
esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt és arcfestékkel már
nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni és
szeretett jóizű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is
szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni és a
selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta,
mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmü nő Pesten, hogy már szégyel
közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.

– Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban, –
mondta csendesen Szindbád. – Nem tudom elgondolni, hogy miért tért
vissza a Macska-utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött
a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a
mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői.
Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?

– Nem, fiam, – felelt komolyan az asszony. – Vannak ugyan szép ruháim,
drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával
mehetek valahová. Tíz éve igéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én
nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény soha sem voltam,
hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom…

Szindbád a mult időkből ismerte már az ilyen formában elindított
beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.

– Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a
cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok
vannak ott is. Kifestett arcú nők.

– De a lovak…

– Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy
egy megkomolyodott, visszavonúlt és rendes életet élő nő hogyan törheti
a fejét éjjel-nappal mulatságon?

– De Szindbád! – szólt közbe borusan Majmunka. – Hisz tíz év előtt
igérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor
tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor igérte, hogy majd ha
meggyógyúl, elvisz a cirkuszba és azóta nem vitt el. Egyedűl pedig én
már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.

Szindbád előrehajolt és megsimogatta a Majmunka kezét.

– Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is
táncolt a karban… Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép,
napfényes délután elemózsiát pakkolunk kosárba és a budai hegyek közé
megyünk. Lóvasuttal megyünk át a Dunán és a híd majd zörög, dübörög. A
kocsis tülköl és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt
kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak és a
kerekek jókedvűen gurúlnak a sineken. A Széna-téren gyerekek lapdáznak
és egy földbe épített kis korcsmában a harmonika szól. De mi nem itt
szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl és a vidéki
házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már
szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe és úgy ülünk egymás mellett,
mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt
vagyok és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk,
megtakarított pénzünk a budai rác bankban és már régen házat akarunk
venni Szentlőrincen, ahol kis kert van és ahol maga csirkét és kacsát
nevel…

– Ó, te gazember! – kiáltott fel Majmunka és sírva, nevetve, boldogan
ölelte át Szindbád nyakát.

– Nos, ez úgy-e sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? – kérdezte
megelégedetten Szindbád.

– Százszorta jobb, – felelt Majmunka és a szeme olyan fényes volt, mint
karácsonykor a gyereké. – Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk és a
füben heverünk.

– Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem
láttam.

Az asszony vállat vont:

– Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni… Emlékszik az öcsémre, arra
a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat
éjjel az orfeumban és a vasutnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiu
valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én
pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.

– A papirosok is?

– Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom.

– Az ékszerei?

– Ugyan, kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal
fejjel.

Szindbád megcsóválta a fejét és elgondolkodott.

– Kár volt annyit énekelni az öccsének! – dörmögte.

– Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska-utcába, abba a házba,
ahol valamikor az egész első emeleten laktam és Mitrovics, a fiakkeres
egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok és én repűltem velük,
mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a
környéken mégis csak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam
esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne
hozzám, hát bizony kirugnám.

Szindbád csöndesen fújta a füstöt:

– Igen, – mormogta, – mindig szeretett ebédet főzni.

*

Hogy is volt tovább?

Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád és a kerek asztalt hatan ülték
körűl. Szindbádon kivül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már
említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel
figyelte a falról a történendőket és már évek óta nem szólt bele a
társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.

A hölgyek, akik valamennyien a macska-utcai házban laktak, többnyire
hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt
ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni,
midőn megszólal a nagydob a zenekarban és kezdetét veszi a művészélet. A
hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot
öltenek, most rendetlenűl, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte
bizonyos érdeklődéssel tekintgettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta
a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután
már a levesnél – tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette
– kiderűlt, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg:
Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé
nem törődtek vele és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz
nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóizűen ettek
itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az
evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra
emlékeztette volna őket, mint a fűző, vagy az arcfesték. Most nappal
volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az
egyik – egy finom arcú, vöröskés hajú – parasztnótára gyujtott, amelyet
a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló ujoncok nótája:
«Édesanyám, ha bejön Egerbe»… A hölgyek figyelmesen hallgatták az
érzéssel előadott dalt és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott
eszükbe?

Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású
leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával
lábát az asztal alatt és egyszer a fülébe súgta:

– Jőjjön el este az orfeumba.

Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot és felszisszent:

– Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek?

A leány elszaladt és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután
a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan,
zsebredugott kézzel oszlottak szét a macska-utcai ház különböző
részeibe, hogy estére, – midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében –
tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel diszítve
megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez és kedvükre sem
énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán
maguknak.

– Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! – kezdte
Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. – Ez a mai ebéd próba-ebéd
volt. Kiváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét,
a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már
elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát
majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni
kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni.
Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok.
Sohasem fogsz megváltozni.

Szindbád vállat vont.

– Nem értem kegyedet, – dörmögte. – A nyakamra hozza a táncosnékat,
aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.

Majmunkának piros volt az arca a haragtól.

– Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! – Uram, Istenem, ha
úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem
volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg fiam, hogy a nő a
legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amig fiatal. De még ha
megvénűl, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze és
szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel
kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg,
hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat
viselni a hölgyeknek. Pedig már igértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden
fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet
szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A _becsület!_ Ez ér
valamit az életben. – És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak
hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit
veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges
lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom
elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám és meggazdagodva,
kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se
erénnyel, se ékszerrel.

Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő
maga is tiszteletreméltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban
közölte is vele.

Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tünt el arcáról.
Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt kalitkájába, aztán lesimítva
ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.

– A multkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam
elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked, – ha már benne
vagyunk, – hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év
alatt szerelmes voltál…

– Mindig csak téged szerettelek, – felelt Szindbád.

Majmunka legyintett a kezével.

– Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek,
mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem
szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa,
magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz
évvel és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig
egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem
felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes
voltam beléd, – hisz gyakran évekig nem láttalak – szükségem volt tehát
arra, hogy veled foglalkozzam. Igy tudtam meg minden léptedet,
járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de
én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó
arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen
tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.

– Hm, megvesztegette a cselédeket, – jegyezte meg élesen Szindbád.

– Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat.
Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.

Majmunka a szekrényhez lépett és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét
vett elő.

– Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok
elfelejteni. Itt van mindjárt 19** junius 21. K. ügyvéd neje, urától
különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számu zárt
kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig
kocsiznak a lefüggönyözött ablakok mellett a hidegkuti uton. Ez a
kocsizás minden héten megismétlődik juniustól októberig. Ugyanezen idő
alatt hetenkint K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután
egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai halászbástyán… A hét
két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik,
ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.

Szindbád talpraugrott.

– Hazugság. Az tisztességes nő volt.

Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el.

– Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan
szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annakidején, de
nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre biztam a dolgot. És
ime, most itt ülsz ismét mellettem és állítólag szeretsz. De menjünk
tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban.
Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalit. Szindbád esténkint hazakiséri
és hetek, hónapok multával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja.
A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt
halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el
magát…

– Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy
szép, szomoru álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a
párnába rejtve arcát.

Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta:

– Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra
élettörténete.

*

Egy éjszaka – ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen
havazott – Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a
szivében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte, – amilyent az
utóbbi időben rendesen álmodott – női fejek, kalapos, borzas, festett és
festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak
reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon;
ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarku cipőben; majd a nők
hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt;
kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak és a
meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle
bukfencezett el a szive tájékán… Felébredt és az álomképbeli nők úgy
tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén
visz keresztűl a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon
vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye: egy-egy barna
nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy
fényesszemű és tollaskalapú is eltünik a messziségben, – Szindbád
egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi
érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra mulva meg fog halni.

Hamarosan felöltözködött és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt
ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a
dolgot, bár az utóbbi időben már sulyos beteg volt és a hangja olyan
fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna
valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiu… Szindbád, amint
szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban
mindig a Bignio-fiut hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.

– Meg fogok mindjárt halni, – mondta szótagolva a szavakat. – Igen,
igen. A Bignio-fiu szólal meg mostan is a szomszédban.

Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos
szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett
szempilláit ismét meg tudta mozdítani és a szívgörcs is engedett
odabent.

Felállott és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár
ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt és a feje
körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig
gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe, – aztán egyszerre
rövidszárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi
templom mellett bandukol a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak
ülnek a torony keresztjén és a fagyos kutról vizeskannával jön egy
tarkaruhás, pirosképű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város és ő
megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen… Mire a régi templomot
megkerüli, még lát egyet-mást, fehérfüggönyös ablakból egy érett,
nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az
orra és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlen
egyszer látott egy pillanatig valakin, – aztán eltünik a kép és ismét az
erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.

És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori,
hajlottorru, érett asszony jár az eszében, akit nagyon régen látott,
mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen
kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont
a kövérség és egy lencse is volt valahol… Fényes, apró körmök voltak a
kezén és ezek a fehér körmöcskék egy egykori Szindbádot asszonyi
bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén
látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul és
sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott
volna keresztül a szobán.

A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál és ugyanezért
elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő
halálhoz.

Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. «Mire reggel lesz,
elmegyek.» A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan,
fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt
gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numeró 5-ben, mint
hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott
éjszakánkint és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.

Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda
kivánkozott. A két karját széjjelvetette és a szemeit mereven,
kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amig azt a két villanykörtét
látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely
annyi női vállon tükröződött hajdanán.

A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amig az
egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa
is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol… Valaha az apja, szép
szomoru apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen és az ifju Szindbád
két kézzel fogta a kezét.

– Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse…

A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta.

– Azt gondolod? – kérdezte és megcsóválta a fejét.

Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors
halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmulnának a fájdalmas
nyögések, jajok…

– A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még…

Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiu és Szindbád most úgy véli, hogy
az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.

Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint
egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá
válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül
Szindbád fejét.

Nemsokára megérkezett Majmunka és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád
szempilláit.

*

Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős
apáca viselt derekán és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most
már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az
osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a
másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három
hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul,
csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen,
pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél
különbet igazán nem kivánhat magának egy nyugállomány után kivánkozó
férfiu. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal
ajtaján egy szürkeszakállu, fájdalmas arcu aranymíves lépkedett be, a
halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt,
miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a
szive a búbánatos szemű férfiucskán; magában azt gondolta, hogy odafönt
valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak,
megrugnak és akire kiváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak
alatt, – lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.

A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem.
De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerűl fésű alakjában.
Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy
életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben.
Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is
kerűlhet, asszonykéz tapogatja és ez némely embernek még a halála után
is jól esik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már
idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon,
miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között.
Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb
emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorusága
ellen, csak egyetlen egyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos
Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? – gondolta a
fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen
meghült az éjféli misén és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és
áhitat közepette Szindbád elunta magát és fájdalmasan konstatálta, hogy
nem született kegyes célokra és ha így megy tovább, sohasem kerűl abba a
kellemes helyzetbe, hogy levezekelje büneit. Most már gyakran sajnálta,
hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai
lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának
hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.

Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont
széles, bőrfedelű hintón gurúltak ki a zárda kapuján, majd vonatra
ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek
alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasuti
szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a
beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna
szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet… «Az én öregem
nagyon derék ember!» – mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a
szemét és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után
tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek
a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két
pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a mult héten
ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő.

Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura
mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak és
Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér
oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak
fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól.
Szindbád a sinek közé gurúlt, vonatok mentek el felette, tüzes hamut
lapátolt a fűtő és egy zsíros papiros is kerűlt a szomszédságába,
amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig
próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást szinlelt, mig az éj
leszállt és sikerült észrevétlenül elszökni a vasuti sinek mentéről, be
a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.

Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult, –
ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis
hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat
keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék
szellőztetik a hegyet és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző
szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az
este, kivilágítják a várost és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják:
sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. – Az ének cseng, a zene
zeng, a poharak zörögnek és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák
őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az
aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött
volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött és azt
kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon
megcsókolta Szindbádot és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony
leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem, –
akkor eljöhet utánam, hozzám. Igy kerűlt Szindbád az aranyvárosba, a
bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a
póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott és
krétával keresztet huzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd
egyszer ujra erre jár. De meghalt közben… Fagyöngy lett. De a kaput
mégis megtalálta és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.

A bányászné a tükör előtt ült és a haját fésűlte. Hosszú aranyszőke haja
volt és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó
vizén. Járt-kelt a fésű és természetesen ezen idő alatt ő volt a
legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy
pesti külvárosban. «Én is lehettem volna fésű» – gondolta Szindbád, de
aztán igyekezett észrevétlenül maradni.

A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a
selyemhuzatu ágy nagy boszuságára. Mert selyemből volt az ágy,
amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba
levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyujtózkodott – már
amennyire egy gyöngy ezt megteheti – és magában azt gondolta, hogy
milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.

Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér
álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott,
amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott és eltünt a
selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.



Duna mentén.

Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna
mentén és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szivét gyógyította.
Idegen embereknél lakott és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol
lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett
bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely
olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténkint egy
lámpa égett a víz felett és fehér sugarakat küldött a fekete vízre.
Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vizen, meg-megálltak,
horgonyt vetettek és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett
Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók
a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszu és hallgatag
kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő
vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a
bécsi hajó szelte át a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen
evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a
kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten
fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek és
hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett szines ruháju asszonyok
és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön és kis zsebkendőiket
Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehérnadrágos és aranyos
sapkáju hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos
lépésekkel megy végig a fedélzeten és hódító pillantásokat vet a
nyersselyemruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó
eltűnt a folyó kanyarulatánál és Szindbáddal csak a romok maradtak,
amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok
laktak és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok
(biborpalástban és nagy sarkantyus csizmában) a lovagokkal és az
udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszuderekú ruhát és arannyal
himzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra
ültek és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna
a hegy lábát nyaldossa, a nők nem igen fürödtek, mert az még nem volt
divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a
vártemplomban és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők
gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint
manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát
csak egyet mordult és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy
Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár
kápolnájában…)

Azután este lett.

A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejü parasztházak
eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a
régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek és
egy kibontott hosszu fehér fátyolt lebegtettek a viz felett, majd
megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben és erre csend lett a
nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova és elvitték
hirét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis
faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek, – gondolta
Szindbád – elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy
kis falu alatt feketeszemü, domboru keleti asszony füröszti fehér,
gömbölyü térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg
áramlat támad és a meleg hullámok körülfolydogálják a fehér lábakat.
Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme
tapadt.) – Aztán éjszaka lett és ekkor megérkeztek végre Szindbád
barátai, – a magas töltésen tovarohanó vonatok…

A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasuti
töltésre látott, amely ott huzódott keresztül a falucska közepén és a
töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok
mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken
sietve gurúltak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a
Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös
fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A
gyorsvonatok amerikai tipusu szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a
kis falucskára, aztán eltüntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladnak
el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma
volna az utolsó napjuk és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent
meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyrabecsült látogató lépne a
tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. «I. e.» mondta a
vashíd és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő
percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga
távirópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol
finom nők és urak álltak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó
üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villannak meg, a
szakács fehér sapkában néz ki a tájra és a mozdony hídján komolyon és
megfontoltan áll a kormos fütő. A hosszu kocsik sietve futnak céljaik
felé és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján.
(Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld
pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemében, de az
ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…)

Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a
személyvonat vastag kéménye és sűrün ontja fekete füstjét a tájra.
Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurúl a vashídon és a mozdonyvezető
kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve,
elgondolkozva néz előre a sineken. A gőz fehéren, sisteregve repked a
kerekeknél és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak
ujév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros
személyszállító kocsik fáradt egykedvüséggel sorakoznak egymásután, de
odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemü gyerekek bámészkodnak
a falura, a bőrkanapékon füző nélkül ülnek kövérkés mamák és kiterített
szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan
nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember
éppen a függönyt ereszti le gondosan, mig a vonat végéről víg énekszó
hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban és a legények
félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályu kocsik közepén
álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszu, jókedvü szemü fiatalemberek,
akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek
egy feketeruhás, fehérharisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki
megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A
széltől megborzolt haju leányok – talán utazgató nevelőnők vagy
tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek –
világos bluzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat
ablakából és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő
Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a
lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A
vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját és
úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról és a vállas kalauzok
hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasuti kalauz szeretett
volna ekkor lenni; midőn is fehér keztyüben lépne be a női osztályba,
ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemü
menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről,
indulásáról és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…)

És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a
magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, mig a
lámpások hosszu fénysávot vetnek előre a sinekre, a kocsik tompán
görögnek és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcu és tekintetü
külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak
ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül,
megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete bajuszu és
Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkájában előkelő
nyugalommal nyit be a hálófülkébe és a szundikáló szép román asszonytól
hüvösen, de finomkodva megkérdezi: «Asszonyom, nem parancsol még
valamit?» És az expressz-vonat tompán gördül tova a sineken, mig az
elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a
házigazda feleségével…

Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva huzódik tova
egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe huzott sapkával ül a gépész és
hosszu füstöket szí pipájából…

Nem, a tehervonatra már nem igen gondolt Szindbád, midőn így élt egy
nyáron a Duna mentén.



Szindbád és a szinésznő.

Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt és
a teli hold köpenyegalakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád
hallgatagon ült a kocsiderékban és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a
szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott és Szindbád szerfelett
csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajjon miért kell
neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni,
amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett:

Szindbád – akkor még csak száz esztendős fiatalember volt – falura
költözött egy barátja meghivására.

Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és
nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve
nagyanyja meséi jutottak eszébe, mig a hegyeslábu varóasztalka mellett
szomorúszemű, szép édesanyja ül és fehér vásznat varrogat a pirosló
alkonyatban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában
körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy
Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona, vagy valami
leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk
mind egy nemzetségből valók.

A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül,
megjárja a határt és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a
gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül és beborozva virágos dikciókat
mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek és a
házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott
magában, hogy egy egész, elmultnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha
századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az
emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy
furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most
is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a
háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt
és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem
látszik tudomást venni, hogy nem a százesztendő előtti ember ül az
ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani
házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az
ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és
ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé
állanak és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is
történik.

Asszony is volt a háznál.

Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a
fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború kebelű
asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony
képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel
táncolnak az unokájuk lakodalmán és aztán a falra költöznek, arany
rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő
asszonyok sorát, örömét és bánatát.

A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával,
haloványságával. Még nem volt gyermeke és ugyanazért mindig
gyermekfőkötőket hímzett.

Etelkának hívták és észrevétlenül szokott eltünni az ivóasztaltól,
amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A
kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégis csak a cselédek
gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így
szólott a házigazda vendégéhez:

– Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a
szinházba…

Szindbád elgondolkozva szivta szivarját és csendesen kérdezte:

– Talán szinésznő volt a feleséged?

Kápolnai megcsóválta a fejét.

– Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyratörő, bolondos
emberek, elvégeztették vele a szinésziskolát. Gondolták, a szinpadon
hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg
vele. Sohasem láttam szinpadon.

– Hát aztán hogy volt tovább?

– Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a
szinpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt
mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.

– Aztán mégis a feleséged lett?

– Igen, mert megigértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a
feleségem lenni, elmehet szinésznőnek. Én nem tartom vissza.

Szindbád nagyot szivott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe
borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei
között.

– Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.

Kápolnai vállat vont.

– Már nem lehet. Megigértem neki.

Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkivül
menekült el a házból, éjfél lett és a háziak még mindig nem érkeztek
meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a
szinészek a Rip van Winklét játszták ma este. Unalmában végiggondolt az
operetten, a szinésznőkön, akiket valaha Lisbeth
tarlatánszoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta ujra a kecses
bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke
röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom…

Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött
Kápolnai a feleségével a szinházból.

A házigazdának feltünően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt
és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett
hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult
volna.

– Köszönöm, – ismételgette hálásan.

Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort.

– Igazad volt, – mondta torkát köszörülve – kissé korai volt a próba.
Még csak két éve a feleségem.

– Nos, hogy viselkedett?

– A lehető legfurcsábban. A szinházban nyomban felfedezett ismerősöket.
A nézőtéren ülő szinésznőket és szinészeket. Előbb a páholyba csődítette
őket, majd elment velük a szinpadra, vizitelni a primadonnához. Egy
kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők
voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű
igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori
szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban
adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem
adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Szinész! Tudod mi van ebben a
szóban? Minden ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a szinészek között
jól érezte magát az én feleségem.

Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kivánt. És másnap nem is
csodálkozott, hogy Kápolnai és a felesége feldúlt arccal ülnek az
ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.

Egy pár nap mulva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett
haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.

– Etelka elment szinésznőnek, – mondta csendesen, fojtott hangon.

*

Igy történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros-szekéren (a hintó
Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt és visszatérésre birni.

A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal
védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai
egyszer szintén felcsap szinésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével,
ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma
és a tollas-föveg. Előbb tán a karban énekelne és onnan lesné égő
szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.

Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még
félig aludtak és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak
álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az uton mély
sár volt de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a
vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka
lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola
felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A
torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a
hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények.
Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az
utcasoron, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük
Szindbád kocsijába esett.

A fogadó az «Arany Elefánthoz» volt címezve és olyan sötét, szomorú
volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy
gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon.
Szindbád az asszonyról tudakozódott.

– Utazó az úr? – kérdezte a fogadós.

– Nem.

– Azért, – felelt fenyegetőleg az «Arany Elefánt» tulajdonosa. – Mert
nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény
sem a szoba áránál.

Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött.

– Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni, – felelt a fogadós és
egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A
szoba dohos volt, alacsony volt és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A
falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek
ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.

Délután, mikor az utcára lépett, az «Arany Elefánt» tömlöc-szinű falán
egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A szintársulat a városba
érkezett és estére a Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség
pártfogását kéri Dunai Döme szinigazgató.

– Ez az! – kiáltott fel Szindbád. – Itt van Etelka.

Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és
pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette,
amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta
csalogatnák a vevőket. A fotografus bódéja előtt gyönyörködött a
helybeli tűzoltó-főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszinű
függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát
fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette.
Besietett nyomban a citrom- és vaniliaszagú boltocskába és hevesen
ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a
sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De
Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan
fizetett és már el is ment, pedig szivesebben a cukrászdában maradt
volna. Céltalanúl őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki
asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe
és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy
öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád
lakk-cipőjét. Majd egy borbély-bolt előtt a vörhenyeges bajuszu gazda
hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen
van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban
és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt fölhuzzák.

Lassan megtelt a terem…

És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt,
a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta és
félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől és kis kard van az
oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a szinfalak közül és halkan,
szivére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos,
ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:

– Hangosabban kisasszony.

Morajlás, zúgás, pisszegés, «csendet!» kiáltások hangzanak fel nyomban.
Az ének elakad és Etelka ijedten, könybeborult szemmel áll a dobogón.
Reszket mind a két keze.

Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is
tapsolnak és hangosan kiabál valaki hátul.

Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka és a
tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.

Egy parókás szinész siet elő a szinfalak közül. Karját nyújtja Etelkának
és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:

– A kisasszony rosszul lett.

A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri
susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most
négykézlábra ereszkedve jön be a szinre…

*

– Hogy kerűlt ide? – kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn
felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.

– Magáért jöttem. Az ura küldött.

– Haza megyek, ha megigéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem
trikóban látott.



Szent Jusztina estéje.

Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven
kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli
névnapokat, mint akár a cigányok és ennek folytán sohasem hiányzott a
kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról, – mondom, Farbaki helyett is
közlöm önnel, hogy szent Jusztina napja a naptár azon részében
foglaltatik, ahol a régi természet a hónap cimében taposókádban táncoló
embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi
kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek
társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már
olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált
az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az
ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a pirosbetüs ünnepnapokon
kivül minden hónapnak meg volt rajzolva a kellemetessége. A fametsző
szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi
torony integet és nem hiányzik a havas országut mentéről a hókalapos
kőszent sem. Mindjárt vége lesz az utnak és ott, ahol a kis torony
mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos
vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen
krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában,
mig szeptemberben emberfejnagyságu almákat szednek kötényükbe a
meztelentérdü menyecskék. Betegen és szomoruan hányszor gyönyörködtem a
kalendárium-csináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában,
amely az utolsóelőtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron!
– Szent Jusztina hónapjában tehát a pirosnadrágos zenészek vonják a
nótát a képecske sarkában.

Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen
Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt és ez
Csillai Jusztina volt.

Csillai Jusztina életének nagyrészét messzi a fővárosban töltötte.
Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és
ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat és a
pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon
kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége miatt
botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel
kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövidszáru
csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem
ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon
használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorusággal tapadt az
emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem
volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga
egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy
ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a szent Jusztina napja és
megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.

Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a
környékbeli uriasszonyságok nem igen szokták felkeresni. Hajh, miért nem
ment férjhez. «Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos
férfihoz» – pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az
uriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos
ifjuságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel
hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt
vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem
állomásozik az ulánus-kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos
volt és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott azóta, mert
Jusztina egy akkora sirkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz
nyelvek szerint – mondja Farbaki – még virágot is árult Pesten Jusztina,
de még szinésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az
már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők
falusi lakán pedig a reperatura, a duplafedél és kényelmes szobák, ahol
a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden
az övék lett volna.

Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk
uriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a
hires hölgynél tisztelegjünk.

– Hadd lásson a gyerek egy kis világot – mondta nagybátyám, miközben a
kocsira emelt.

Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk és amint eltünt a
látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes
bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig
nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az
országuton a kalapja mellé és kedves káromkodásán kivül még egy kis
szónoklatot is tartott a lovakhoz.

– A szép Jusztinkához megyünk, úgy emeljétek a lábatokat!

Nagybátyám helyeslően bólintott.

Gurúlt, gurúlt a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a
kálomista Mogyoród határában és nem mutatott rossz időt, pedig a
mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer
csak ott voltunk Papfaluban és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan
megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.

– Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Úgy-e bár, nem
lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?

Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival
megtapogatta a fejem.

– Nem, – mondta – majd el lesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné,
meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt
mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd
tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb néhány
esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig
asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok
formájára göndörödik itt a haja.

– Az a pajkosságtól van – legyintett nagybátyám és panaszkodva füzte
hozzá. – Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz
belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem,
farsangon esküdött, ha jól tudom.

– Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már
mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok gavallér
nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a
háziasszonynak udvaroljon.

– Igaz, igaz – bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme
fürkészve futkározott végig a háztájon, amig a nyitott verandán
felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy
pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai
Jusztina jókedvüen hátba nem vágja.

– Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se
alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.

(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az
egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását.
Egy hegyesszakállú, búsképű festőt hozott magával, aki egész nap piros
kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)

Engem, mint afféle kis fiut, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott
Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás
után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott és nyomban
hizelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.

Az idősebb, egy elkeseredett, sovány vadgalamb-szürke ruhás asszonyság
álmélkodva csapta össze a kezét.

– Hogyan tud annyi embernek főzni, nagysád? – kérdezte.

A másik, egy kis fiatal szőke és buzavirágszemü, egy darab szappant
tartott a kezében, amelyet a szobában talált.

– Úgy-e bár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az
arcbőrt?

A háziasszony erre a kérdésre nem felelt.

– Hoztam maguknak egy kis gavallért – mondta, és gyors mozdulattal
lehuzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.

– Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már
kezdenek részegek lenni – mondta vidáman és engesztelőleg nézett az
asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.

– Jaj az uram – kiáltotta a sovány asszony. – Be csunya részeg szokott
lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!

– Majd vigyázok – mondta komolyan Jusztina.

– Az enyém meg a szolgálót ölelgeti – sóhajtotta a másik, a
buzavirágszemü. – Kérem, tiltsa meg neki.

– Nálam csak vénasszonyok szolgálnak – felelt megnyugtalólag a
háziasszony és a következő percben már fordult is a kulcs kivül a
zárban.

Az asszonyok leültek és egy darabig egymásra néztek, később a férjeik
részegségére panaszkodtak és egyhanguan dicsérték Jusztinát, aki majd
vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a témát megunták, engem vettek elő és
kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány
szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a
nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még
nem is olyan nagyon öreg ember?

Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amig az idősebb
asszony újra kezébe vette azt a himzett diványpárnát, amelyet
belépésemkor az ölében tartott és jobbról-balról, előlről figyelmesen,
hosszadalmasan nézegette a himzést.

– Borzasztó drága dolog lehet – mondta.

A buzavirágszemü kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a
nagy porcellán mosdóasztal rejtelmei között és csaknem felkiáltott,
amikor véletlenül megérintette a vízcsapot és a víz a mosdótálba
csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a
toalett-szerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz
nyult, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan
csurogni kezdett a tálba és a finom szappannal olyan csendesen mosta a
kezét a fiatal asszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a
leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett és hosszasan nézte rózsaszinüvé
válott kezét, valamint többször megszagolta azt.

– Milyen finom szappan – mondta.

– Ezeknek a nőknek – szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony –
szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta
rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyulnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész
házért.

A kis szőke a füléig elpirosodott és a háta mögé rejtette a kezét.

A sovány asszony arcán mérges ráncok jelentkeztek.

– Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok
férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas
ember. Szégyelnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen
furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is
vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek
között.

A buzavirágszemü félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan
lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.

– Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun
lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak
annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm, meg tán
finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem
függött. A gazdag Benedek úr – hallotta hirét? – mindig üzengetett az
anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem
küldött.

– Engem is hivott az esperes – mondotta felvillanó tekintettel a kis
szőke, hogy ő se maradjon hátrább.

A sovány asszony legyintett a kezével és megvetőleg fintorította az
arcát:

– Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három
háza volt a városon. Az övé volt a legjobb füszerüzlet. De ő csak este
ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül
őgyelgett és bizony Isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam
meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.

A buzavirágszemü e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb
lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak és csaknem olyan
hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon
függő képre mutatott:

– Nézze, itt van ő is lóháton, még pedig…

– Láttam – felelt a sovány asszony epésen. – Az ilyenek még a lóra is
felülnek. Könnyü nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a
testüket. De kell is, hogy mindennap mossák – tette hozzá haragos
megvetéssel.

Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a diványpárnára esett a
tekintete. Végigsimította a kezével.

– Hanem ez szép kézimunka. Nem bánnám, ha az enyém volna.

Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban és
nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.

– Jaj, az uram – kiáltott fel a buzavirágszemü asszony.

A másik egy darabig hallgatózott.

– Az a, Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy
száradna el a torka – mondta a sovány asszony.

A buzavirágszemü félénk, de gyülölködő pillantást vetett társnőjére,
majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány
asszony felé fordult:

– Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy
suszterné volt!

A sovány nagyot nyelt.

– Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt
bábaasszony Bágyon.

– Az enyém se – mondta minden meggyőződés nélkül a szőke.

A muzsika vigan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos
férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön.
Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.

– Zsiványok, rablók!

A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot
meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén és az öklét
összeszorította.

– Majd megtanítom otthon a gazembert – sziszegte.

Aztán megint rikoltott a klarinét és a nagybőgő búgásába szinte
megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn… Hosszasan
elnyujtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki… Nem
szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.

Később ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a
cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.

A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az
időjárás.

Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja
kissé kócos volt és a szeme furcsán kancsalított.

– Asszonyok, – mondta teli szájjal – az uratok haza akar már menni.

Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük
benyult Csáki Pál is értem és addig el sem eresztette a kezem, amig kint
a kocsin nem ültünk.

A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt
talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurúlt hazafelé és
nagybátyám egész uton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.



Nagyapám jó táncos volt…

Hajdanában a nagyapám volt a leghiresebb táncos (a harmincas években,
Magyarországon) és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.

Nagyapám sovány, karcsú és hosszúlábú fiatalember volt, aki még késő
öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos
szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a
szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már
kilencven esztendős is elmulott. Csak a nőkről változott meg a
véleménye… Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik
némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a
térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten,
az Üllői-úton egy sikos téli reggelen sietett. A leányka a villamos
kocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt és a
nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette.

De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg
asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig
olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.

Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg
asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú
Magyarországon akkor, akkoriban… Az apámról sohasem beszéltek nekem a
nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű
szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni,
hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a
nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron.
Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam
a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy
felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte
bodros fürteivel, énekes hangjával és anyám bizonyos elégtétellel látta,
hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis
tanítónőt.

– Mathilde – mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsipett –
jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele…
Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző
nő: lemondott róla, midőn én ezt kivántam.

Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok
folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem
beszélt atyámról. Elpirúlt és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy
falevelet valamely utbaeső fáról és a szájába vette a falevelet. Nem,
sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a
multban, hogyan udvarolt neki atyám és mit mondott udvarlás közben? És
ezért aztán nemsokára abban is maradtak a kertek alatti séták, bár
anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szivesen látta, hogy az
unalmas és egyhangú kisvárosi életben a korcsma és korhely cimborák
helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki «már egyszer letette
a vizsgát», – mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig
érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem,
amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám,
a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám
olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni
nagyságát, vagy komolyságát, vagy egyéb tulajdonságait… Ellenben abban
az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam
öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt és az
ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen
nagyszerűen táncolt a harmincas és negyvenes években… És általában
milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek és
igyekezzek nyomdokaiba lépni. – Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan,
lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy
nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években
táncolt.

… Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig
rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyárvége
volt és én Pestre készülődtem az iskolába és a folyón, amely a kertek
alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve
ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva
néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom
mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak
egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a
történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úri ház
emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott…
Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre
megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongoratanítónő volt a kisvárosban
és azonkivül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes
termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze,
már nem fiatal és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna
másképpen a kis leányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak?
És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat
gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert
abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehérkezű és vörösbarna hajú
zongoratanítónőnek!

Délelőttönkint, amig nagyapám aludt, én kisérgettem Siroki Máriát a
zongoraórákra a kisváros girbe-gurba kövezetén. Még ma is emlékezem az
utcákra, ahová órákra jártunk és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan
várakoztam. A Három Péter-utcából mentünk a Rozmaring-utcába, ahol a
szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására
szivem hölgye! A Rozmaring-utcából ismét a Három Péter-utcába tértünk
vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a
kertek között vezetett. Jobbról és balról nyárvégi, elhagyott, csöndes
kertek huzódtak, ahol őszi némaságba merűlt madarak üldögéltek a fákon.
Siroki Mária, aki a girbe-gurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt,
kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha
terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kisérgetem, a kerti úthoz
érve meglassította lépteit és az én szivem is már hevesebben kezdett
dobogni…

Manapság egy kacér és szentimentális vén kisasszonynak látnám Siroki
Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő
ifjú-tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet
megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan
a kacér szinésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított lassú
hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már
talán nem tudna megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú
folyón ringattam az uszó falevelek között, Siroki Mária hevesen
megdobogatta szivemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek
közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az
ócska templom eresze alatt…

Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elől a keskeny
gyalogösvényen és divatos szoknyáját kissé megemelintette magassarkú
cipője felett.

Kalapjának structolla néha megérintette az arcom és a ruhájából kiáradó
erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát és
hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.

– Igazán szeret? – kérdezte és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb
figyelmesen arcomba nézett.

– Sohasem felejt el? – kérdezte később.

A kezét nyujtotta, amelyet megcsókoltam… Néha, ritkán puderes arcát is
engedte megcsókolni… (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az
izére?)

Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbe-gurba
utcácskára, a Három Péter-utcára, ahol kandi pillantással lesték már az
ablakok mögül a zongoratanítónőt.

– Isten vele! – mondta suttogva a fátyola alatt. – Most már nem kisérhet
tovább. Lesnek reánk… És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem
feleségül.

– De, igen, feleségül veszem! – feleltem nagy elhatározással.

Csöndesen, szeliden, szinte megadással rám mosolygott.

– Isten vele! – ismételte. – Engem mindig meg fog találni. Mert én
sohasem felejtem el magát.

Kezét nyujtotta és titokzatosan, forrón megszorította a kezem.

És délután, midőn Siroki Mária utrakelt a zongoraóráira, már a nagyapám
várta őt az utcasarkon és harmónikás nadrágjában, amelyet acélgomb
tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollaskalap mellett.

A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette és puha kalapját félrecsapta
fején.

Vigan és könnyedén mendegéltek egymás mellett.

A kis girbe-gurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők
beléptek az utcába.

A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a
nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.

Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám
tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!

«Nem csoda, – gondoltam elkeseredve – hisz már a harmincas és negyvenes
években is a legjobb táncos volt Magyarországon.»

A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között és megint csak azt
gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt és én semmi sem vagyok,
csak egy fiatal tanuló…

S egyszer meglestem őket a gyalogösvényen, a kertek között, ahol az én
életemnek a boldogsága szokott lejátszódni és összeszoruló szívvel
láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára.
Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent
áhitattal… Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.

… Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami
fiatal szivemben történt. A bús szomoruságom, a kedvem, a bánatom nem
maradhatott előtte titokban.

– Mathilde-dal van valami baj? – kérdezte egyszer titkon és csöndesen.

Megráztam a fejem.

– Már nem ismerem.

– Nos? Tehát Mária miatt busulsz? – kérdezte jóságosan.

Eleinte nem feleltem, de később könnyezve és elkeseredve árultam el
nagyapámat.

Anyám eleinte nevetve hallgatott.

– Ki hitte volna az öreg úrról! – kiáltotta.

Később, bánatom láttára, elkomolyodott és megigérte, hogy majd segit a
dolgon.

És ezen az estén családi tanácskozás volt az ebédlőben.

A tanácskozáshoz megérkezett György nagybátyám a szomszéd faluból és a
férfiak elkomolyodva hallgattak már a vacsoránál. Még a régi családi
képek is szinte fejcsóválva nézegettek alá a falakról, csak nagyapám
látszott vidornak és megelégedettnek.

Én a szomszéd szobából hallgatózva, repeső szívvel hallgattam anyám
vádbeszédét az asztalbontás után. Szenvedélyesen, szinte haragosan
támadta meg nagyapámat magaviselete miatt… Atyám csöndesen ült helyén,
mig György nagybácsi többször dörmögte:

– Mikor nő be a fejed lágya?

Sokáig és hevesen folyt a vitatkozás, nagyapám eleinte nem hagyta magát
és csak sokára engedett.

– Helyes, nem kisérgetem többet Siroki Máriát, de a kölyök sem! –
kiáltotta. – A föld alá bújnék szégyenletemben, ha a saját unokám elől
kellene megretirálni.

– A fiú sem kisérheti többet a dámát – mondta ki atyám a határozatot.

Én nemsokára ezután elmentem a folyóról, a falevelek között ringó
csónakból, de gyakran büszke voltam, amikor hallottam, hogy nagyapám
milyen pompás táncos volt a harmincas és a negyvenes években.



A katona.

Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, középkori zsoldoskatona volt és
egyszer késő ősszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.

A háboruk akkoriban szüneteltek és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai
voltak a közelgő télre. Húszesztendős kora óta (most már ötven felé
hajlott) megszokta, hogy a háboruból éljen. A koponyáját beszakították,
a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyogatott néhány ujjat, de
mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán és csak
homályosan emlékezett már arra, hogy hány embert küldött a másvilágra.
Jó álma, pompás étvágya volt és hatalmas fogai közül alig néhányat
birtak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt és ime a
királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőrcsuha valahol egy
düsszeldorfi korcsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál) és a
szász háboru kitörését várta. A háboruból nem lett semmi és a
düsszeldorfi barát szépen kiadta az utját az ingyenélő zsoldoskatonának.
Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról
ismerte a német börtönöket. Annyit azonban megengedett magának, hogy
tüzes taplót dugjon az eresz alá és hátra sem fordulva, megindult régi
hazája, Magyarország felé.

Utközben verekedett, ahol lehetett, majd eladogatta a fegyvereit, – késő
ősszel, amikor átkapaszkodott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott
Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyolországban.
Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a
kincseskamarára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranynemüvel és
kijelentette, hogy otthon, Lőcsén várja őt a leányzó.

S egyszer csak megszökött a táborból.

– No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek? –
dörmögte magában Bőrcsuha és serényen folytatta utját a pirosló hegyek
között. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fűtenek-e télen?)

Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput még nyitva találta és
jókedvüen nézegette a csinos háztetőket, tornyokat, magas erkélyeket.

– Itt, úgy látszik, rendes emberek laknak, – dünnyögte magában, amikor
egy kurtafarkú malacot minden felügyelet nélkül látott szaladni az
utcán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malac futását és kiszámította
magában, hogy hány napra való eleség tellene a malacból?

Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be és alázatosan levette
a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utcán
futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával. Tudniillik
már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes tiszta városkában
tölti és a kovácsműhely előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni
a polgároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül
valami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér polgár haragosan kiáltotta,
hogy a szolgáló reteszelje be a kaput; majd egy bőrkötényes ember
méltatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőrcsuha csizmáit.
Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált
ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet. Már
éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban
megkondúlt az öreg harang és a városháza felől előnyargalt egy
fehérlovas vitéz. Körülnyargalászott a piacon, aztán gyorsan
visszaszáguldott a várba.

– Hát még holnap sem lesz meg a kivégzés! – dünnyögte egyik polgár a
másiknak.

Bőrcsuha riadtan kapta el a fejét, mintha golyót hallott volna
süvölteni.

– Miféle kivégzés? – kérdezte.

De választ már nem kapott.

Erősen esteledett, Bőrcsuha céltalanul csatangolt a városban, mert senki
sem állott szóba a lerongyolódott zsoldoskatonával. A kapuk becsapódtak
orra előtt, egy asszony sivító hangon csitította sirdogáló csemetéjét:

– Elvisz a vén zsivány bácsi!

És Bőrcsuhára mutatott.

– Hm, – dörmögte magában a zsoldos, – ha soká tart ez az állapot, nem
mondom, hogy bele nem nézek a templom sekrestyéjébe! Hol lehet az a
huncut Gadiva János?

Egy régi korcsma terpeszkedett az útmentén, hatalmas boltívei alatt egy
mécsest hintáztatott az esteli szél és a nyitott ajtón át kellemetes
illatok sodródtak a zsoldoskatona orra alá.

– Legfeljebb itt hagyom a süvegemet! – gondolta magában Bőrcsuha és
elszántan belépett a fogadó ajtaján.

A sötétes ivóban egy össze-visszafarigcsált hosszú asztal mellett
foglalt helyet és bátran zörgetett az öklével.

– Hej, korcsmáros!

Egy széles, potrohos, bőrkötényes férfi jött elő. Az arca vörös volt,
mert éppen bort húzott le a pincében és az nem könnyü foglalkozás. A
zsoldos nem mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az arcából az
üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünnyögte:

– Valami ennivalót akarok!

A fogadós tetőtől-talpig végignézett Bőrcsuhán, aztán a fejéhez nyult és
levette a bőrből készűlt, megvasalt süveget a fejéről és belenézett.

– Nem sokat ér már ez a süveg, cimbora, – szólalt meg kedélyesen.

Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meghallotta, nyomban felkapta a
fejét.

– Gadiva János! Hát nem ismersz már? Én vagyok a Bőrcsuha! – kiáltotta
teli tüdőből.

A fogadós tagadólag rázta a fejét és figyelmesen nézett a zsoldoskatona
arcába. Aztán lassan-lassan elkomorodott, mig végűl tökéletesen
megmérgesedett:

– Mi a manónak jöttél ide? – dörmögte. – Itt nincs háboru, aztán az
idegen frátereket a tömlöcbe szokták csukni. Jobb lesz, ha tovább mégy.
A kassai kapu még nyitva van, mert hazatérő kereskedőket várnak a
kapuőrök.

– János, János! – örvendezett Bőrcsuha, mintha nem is hallotta volna a
mogorva beszédet. – Csakhogy megtaláltalak, öreg cimbora. Emlékszel a
spanyol háborura?… Mikor Madridban gyujtogattunk?

A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem hallja-e valaki a
zsoldos szavait? Az pedig nyugodtan folytatta:

– Hát csak azért jöttem… Pénzem nincs, fegyverzetem nincs. Te talán
azóta polgár lettél Lőcsén?

– Az vagyok! – felelt a fogadós. – És azért jó lesz, ha csendesebben
beszélsz. Mit akarsz?

– Elsősorban jóllakni.

– Aztán?

– Majd meglátjuk. Hej, öreg cimbora, de régen is találkoztunk egymással!

A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó Bőrcsuhát egy
mellékszobába és ott rázárta az ajtót. Enni-innivalót hordott neki,
miközben fenyegetőleg forogtak a szemei és dühös pír borította be a
homlokát. A zsoldos teli tüdővel kacagott, közben hatalmasan dolgoztak
nagy erős fogai. A torkán tüneményes gyorsasággal folyt le egyik kupa a
másik után.

– Hát feleséged nincs? – kérdezte elnyujtózkodva a faragott székben.

– Van, de öreg, – felelt visszafojtott dühvel a fogadós.

– Hát pénz dolgában hogy állunk?

– Pénzem nincs, tavaly leégtem. Koldus lettem.

Bőrcsuha hatalmasat kacagott:

– Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán emberemlékezet óta sem volt
tűz Lőcsén.

– Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok, – felelt a fogadós. – Tavaly
csaknem az egész város a tűz martaléka lett.

A zsoldoskatona vállat vont:

– Ha ez igaz, akkor te voltál a gyujtogató, öreg bajtárs. Te értesz
ebben a városban egyedül a szép tűz csinálásához. Remélem, megszedted
magad a rémületben, zavarban?

– Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, az elmult. Minden héten
gyónni járok. Megtisztúltam. Nem akarok a pokolra jutni.

A zsoldoskatona úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.

– Hát én tán pogány vagyok? – kérdezte fuldokolva a kacagástól. – Mi már
csak egyformák vagyunk, Jánoskám.

A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az ajtó felé. Aztán
aggodalmasan mérte végig a zsoldoskatona testi izomzatát. Nem, ezzel az
emberrel egyedül nem bir meg.

Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy rövid, zömök tőrt, amely
arról nevezetes, hogy az acélinget is keresztüldöfi.

– Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De ez éppen elegendő! –
dünnyögte és ásított.

A fogadós ismerte azt a tőrt. Azzal csak egyszer szoktak döfni.

Hirtelen felvillant a szeme és a zsoldos vállára csapott a tenyerével:

– Bőrcsuha, én téged sok pénzhez juttatlak, ha rám hallgatsz.

A zsoldos ásított.

– Az ördögnek kell a pénz. Nekem már csak barátság kell!

– Kétszáz tallért kereshetsz egyszerre, csak akarnod kell!

– Nono, – dünnyögte a zsoldos. – Azelőtt volt akaratom. Nem tudom, van-e
még most is? Kivel kell verekedni?

– Senkivel.

– Gyujtogatni kell? Ezt nem szeretném.

– Gyujtogatni sem kell, csak valakinek a fejét kell venni, akit már két
hónap óta őriznek a lőcsei városházán, mert a mi hóhérunk most másfelé
dolgozik.

– Brr! – szisszent fel Bőrcsuha. – Mindig utáltam a hóhérokat!

– Ez másféle munka. Egy szép asszonyról van szó, a Schmidt
mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a büne. Aztán az utolsó éjszakát
vele töltheted. A törvény megengedi.

Bőrcsuha összeráncolta a homlokát.

– Bolond törvényeitek vannak. De hát van valami igazság benne.

– A legszebb asszony Lőcsén, még nincs húsz esztendős, – folytatta a
kövér fogadós és a nyelvével csettintett. – Olyan fehér a nyaka, mint a
galambé. A járása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A balvállán
van egy lencse. Egy pici anyajegy.

– Hát ezt már honnan tudod? – érdeklődött Bőrcsuha.

– Tudom, mert kihirdették. Még sem akadt kisegítő hóhér Lőcsén.

A zsoldoskatona felhajtott egy kupa bort és révedezve nézett maga elé.

– Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt, – dünnyögte. – Mióta
lerongyosodtam, a tallérjaimat elkockáztam, a szakállamat nem nyirattam.
Az ördög bujjék belé. Pedig azelőtt hogy szerettek!

A potrohos fogadós megveregette a zsoldoskatona vállát.

– Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség
lettem. Én már nem kellek az asszonyoknak! Meg aztán ennél az
asszonynál, a mézeskalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy
esztendeje üli a tömlöcöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak,
Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.

Bőrcsuha felhajtott egy kupa bort és csöndesen hümmögni kezdett:

– Aztán bizonyos, hogy levágja a fejét a hóhér?

– Amint haza kerűl Kassáról, nyomban!

A zsoldos elgondolkozva meresztette a szemét a barátjára:

– Okos ember vagy te, János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is
szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén aztán már nem maradhatok. Hát majd
megnézem holnap azt a menyecskét!

Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban
még szólott hozzá:

– Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál…
Németországban vagy ahol éppen akarod.

– Jó, jó, – dörmögte Bőrcsuha. – Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér
is.

És ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál és durva, rőt szakállával
lesodorta az elébe akadó cinpoharakat.

*

A zsoldoskatona arra ébredt, hogy világos reggel van és a városi
drabantok a lőcsei biró elé cipelik.

– Hej, megkeserüli ezt János, de még a város is, – mormogta
fogcsikorgatva.

Super Mátyás volt akkor a biró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt,
aki tudta, hogy mire való a város pallosa.

– Te hóhérlegény voltál Düsszeldorfban?

A zsoldoskatona vállat vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a
birók előtt.

– Tehát megparancsolom neked birói hatalmamnál fogva, hogy a fogva levő
férjgyilkos Schmidt Friderikát holnap, a város piacán, annak rendje és
módja szerint kivégezzed! – mondta szigoruan a biró.

– Elégessem? – kérdezte a katona.

– Lefejezzed!

A tanácsterem hátulsó részében egy külön szekrényben őrizték a pallost,
amelyet most ünnepélyesen átnyujtott a biró Bőrcsuhának. Széles pengéjű
egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét és elolvasta a
rajta levő felirást: Wenn ich dieses Schwert thue aufheben… So wünsche
ich dem armen Sünder das ewige Leben! Bőrcsuha bólintott a fejével.

A városháza pincéjét az itélet óta hármas pecsét őrizte. Azokat a
pecséteket csak a hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a
fogolynak egy felhuzó géppel küldik az emeletről. Sűrű vasrácsos ablakon
a borongós őszi nap világossága szürődik a börtönbe. Bőrcsuha a
pallossal a kezében belép és megáll az ajtónál.

A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál és riadtan takarja el a
szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról-balról. A fogadós nem hazudott. Valóban
nagyon szép asszony volt a halálraitélt. Még a börtön levegője sem
hervasztotta el arcának üdeségét, ajkának harmatosságát. A zsoldos az
asszony füléhez hajolt: piciny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga
fürtök.

– Ne félj, nem foglak megölni! – dörmögi Bőrcsuha.

Az asszony az egyik kezével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt
tartja.

– Ez a kard nem fog hozzád nyulni, – mondja a zsoldoskatona. – Én
véletlenül kerűltem ebbe a városba, ahol hóhért keresnek. Én azért
jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép
vagy.

Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről és tetőtől-talpig
végigmustrálta Bőrcsuhát.

– Valóban, – mondta csöndesen és megnyugodva – nem látszol hóhérnak,
inkább katonának.

– Az voltam. Sok asszonyt láttam, megcsókoltam, de te vagy a legszebb…

– Hát tetszem neked? – kérdezte Schmidtné és a katona szemébe nézett a
tengerzöld szemével.

– Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldoskatona
voltam és harminc év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, lányt,
markotányosnét meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött,
csak olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a
hóhér pallosa függ. Aki utoljára csókol. Hát azért vagyok itt. És te
nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök s akkor tovább
beszélgetünk.

Este, mikor a zsoldoskatona visszajött, az asszony merően a szemébe
nézett és a két karját a nyakára fonta.

– Te, katona, én nem hiszek neked. Te azt gondolod magadban, hogy mégis
csak levágod reggel a fejem…

– Lehet, hogy gondoltam.

– No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni! Mert én megboszorkányozlak.
Nem fogod birni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig és a
lábad elbotlik a lépcsőkön. Ha meg akarsz ölni, akkor ne nyulj hozzám,
mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak,
kettőt megbűvöltem, te leszel a harmadik.

Bőrcsuha a székre vetette magát és kigombolta a zekéjét.

– Én a boszorkányt szeretem, – nevetett, – mert nagy ördög vagyok magam
is.

Aztán kezébe vette az asszony sűrű, hosszú haját.

– Már megalkudtam a hajadra a borbéllyal.

– Nem fogod levágni.

– A fejedet kéri a megölt férjed rokonsága.

– Nem adod nekik oda.

– Kétszáz tallért kapok a munka után.

– Azt a kétszáz tallért te sohasem látod.

Bőrcsuha nevetett, mintha csiklandoznák.

– Tehát te vagy a boszorkány…

– Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett,
annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én
megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én
kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta
a kezem és őrjöngve kiáltozott szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk
ki a házból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben
ültünk és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj
izgatta a testünket, amely a gyilkolással, a vérrel, a halálhörgéssel
van összekötve… Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást és az
ölelkezés közben én egy hegyes tőrrel lassan keresztűlszúrtam a szivét
és mámorosan, boldogan halt meg a két fehér karomban. Az volt a
legboldogabb ölelésünk…

Bőrcsuha, a kalandos zsoldoskatona kimeredő szemmel hallgatta az asszony
szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta:

– Hallottam valaha erről… A spanyol kolostorokban ölik meg a nőket
ilyenformán.

Az asszony a rőt szakállára villantotta két mélységes szemét:

– A halál édes, mint a szerelem. Tetszem még neked?

A zsoldos ledobta a bőrzekéjét és a meztelen karját az asszony elé
tartotta:

– Hadd lássam, tudsz-e harapni?

Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak és vadállat módjára
harapott a zsoldos karjába. A vér szétfreccsent. Bőrcsuha egész testében
megreszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.

*

… Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték Schmidtnét, a
krónikabeli mézeskalácsosnét. A rőtszakállú zsoldoskatona a sarokban
hevert félig öltözetlenül és egy rövid, páncélütő tőr volt a szivébe
verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak és egyetlen
jajkiáltást sem hallottak.

Ez volt Bőrcsuha, alias Balkáj György vége.



Régi kocsikon.

Egyszer valahol már említettem ns. Csák Pált, (anyai nagybátyámat), aki
arról nevezetes a familiában, hogy nagyon szeretett utazni. Még Párisban
is volt egyszer, igaz, csak «tengelyen», de hát ő még azokból a régi
nagy utazókból való volt, akik a gőzvasutat módfelett lenézték és az
utazást nem tudta másképpen elképzelni, mint kocsin, amelyet személyes
felügyelete mellett félesztendeig épített Horseczki, a hires váradi
kocsigyáros. Késő öregségében is el tudta mondani a kocsi szegelését,
vasalását. Sőt arra is emlékezett, hogy mennyibe került a hajólámpás,
amelynek világosságánál utazása közben a kocsiban olvasni szokott. Amint
némely embert nem lehet elképzelni a kedves agara, kiszivott
tajtékpipája vagy egyéni anekdotája nélkül, ilyenformán volt Csáki Pál
az utazókocsijával. Mindenhová magával hordta, mindenkor megemlítette.
Ha a tőszomszédját, Gábornoki Ferencet látogatta meg estéli időben,
olyanformán beszélt a hires uti-hintóról, mintha azon tette volna meg az
utat a kocsiuton át. Temetések, torok, esküvők vagy keresztelők nem
mulhattak el a hires utazókocsi nélkül. Valamiképpen, szinte
észrevétlenül belekeverte a diskurzusba vagy a pohárköszöntőbe, mint
ahogyan az ember arról a nőről szeret beszélni, akinek képét szive
közepében hordja. Pedig az utazóhintó már réges-régen a kocsiszinben
állott azok között a régi kocsik között, amelyeket már senki sem
használt, csak a tyukok.

Igaz ami igaz: nem utolsó dolog a bécsi császári muzeumnak az a része
sem, ahol a régi császári kocsikat tartogatják. Mária Terézia koronázási
hintaja előtt elmerengve megállunk, Leopoldus csukott, vaspáncélos
gyalogkocsija régmult idők hangulatát juttatja eszünkbe. De én azt
hiszem, hogy a Csáki Pál kocsijai, azok a régi, pókhálós és rozsdavert
kocsik mégis csak érdekesebbek voltak a császárok hintainál. Volt ott
olyan kocsi, amelyről azt mondta a legenda, hogy ezen szokott kocsikázni
a megboldogult Csákiné, – a felejthetetlen édesanya; egy másik kocsi
valamely főispáni installációhoz készült; a harmadik azért volt, hogy
rajta jóbarátokat, komákat, atyafiakat szokott volt meglátogatni Csáki
Pál. Mint kis fiú, természetesen sokat tanyáztam a régi, viharvert
kocsik között és képzeletben elutaztam messzi, ismeretlen tartományok
felé. Nagybátyám néha a fejemre tette a kezét és így szólott:

– Az én vérem van benned és nem a tunya és lusta Gaálok vére.
Utazó-ember lesz belőled, aki majd nem elégszel meg kis falud
határaival. Te talán eljutsz még abba a messzi, mesebeli országba is,
ahová nékem már nincs elég időm elutazni…

– Miféle tartomány az? – kérdeztem.

Csáki Pál felemelte a mutatóujját.

– Hymen-országának nevezik, ahová nekem nem volt időm elutazni. De most
még kis fiú vagy, nem érted ezt a dolgot.

(Aminthogy agglegény maradt a nagybátyám világéletében.)

– Azt a kocsit – dünnyögte elmerengve – mindig szerettem volna
Horseczkivel megcsináltatni. Egyszer már meg is rendeltem nála, de aztán
meggondoltam a dolgot… Ejh, most már ez nem fontos. Az a nagyszerü ebben
az ügyben, hogy nagy utazó lesz belőled is, mert szereted a kocsikat.

A családbeli öregasszonyok ugyan váltig izgattak Csáki Pál ellen, hogy
fuvarost akar nevelni belőlem, de az öreg ember makacsul ragaszkodott
kedvenc gondolatához.

– Kár, hogy nem uton születtél, mint én, de ezen még lehet segíteni –
mondta egyszer. – Szüret felé majd elmegyünk együtt utazni… Tanulj,
láss, más faluk is vannak még Papkerekin kivül.

És addig is nagy lelki gyönyörüséggel nézegette, amikor a régi kocsik
között bujkáltam az elhagyott kocsiszinben és titkon a kezét
dörzsölgette. Csak akkor komorodott el, amikor gyerekpajtásaimat is
magammal vittem az ócska kocsik közé. Félrehivott és ezt mondta:

– Nem szabad az embereket megtanítani az utazásra, mert akkor majd
mindenik elkivánkozik hazulról. Nem szabad kiokosítani az embereket,
mert kellenek otthon ülő, tunya és álmos emberek is a világon. Csak arra
vigyázzunk mindig, hogy ne hatalmasodjanak el a szenvedélyek.

És ilyenformán történt, hogy egyszer késő ősszel, amikor már
elcsendesedett kis falunk és az öreg emberek különös mosolygással
kezdték nézegetni a bucsuzkodó őszi napot a házak előtt a padkán,
nagybátyámmal utrakeltünk. Természetesen nem a régi kocsikon utaztunk,
hanem Kecskés fuvaros fogatán, de nagybátyám azt mondta, hogy így
célszerü a dolog. Az ő kocsijait már mindenki ismeri, holott húsz
esztendeje nem utazott. Egyebekben is rendkivül titokteljes és zárkózott
volt. Nem mondta meg az utazás célját, állomását, csak a bajusza alatt
dörmögött valamit.

– Mit lehessen azt előre tudni, hogy hova megyünk? Ha egy ilyen régen
pihent régi utazó ismét utrakel, sohasem lehet kiszámítani, hol végződik
az utazás. Meglehet, hogy két-három esztendeig haza sem jövünk.

Az anyám szeliden mosolygott.

– A fiúra aztán jól vigyázz, Pál…

A nagybátyám vállat vont:

– Lehet is idegen emberek közt vigyázni ilyen pajkos fiúra. Ha például
Párisban elszalad mellőlem az utcán, hát talán többé sohasem fogom
megtalálni.

– Tehát ne menjetek Párisba – mondta csöndesen az anyám és ezután
elhelyezkedtünk Kecskés fuvaros fogatán, amely rendes körülmények között
ügyvédeket, végrehajtókat és más efféle embereket szokott hordozni kis
falunk határában. Sokáig tartott, amig Csáki Pál rendben találta a
bundákat, lábzsákokat és melegítőüvegeket, Kecskés fuvarossal
megigazíttatta a nyergesló szerszámját és kövér testével
háromszor-négyszer rávetette magát az ülésre, hogy kipróbálja az ülést
tartó bőrszijak erősségét.

– No, most már mehetünk! – mondta és a kezét eldugta a rókabőrbe.

– Hopp, megálljunk csak! – kiáltotta nyomban és az utazósapkát
visszatolta homlokára. – Nézzen a szemembe, Kecskés!

A fuvaros megfordult – sárga, töpörődött, félig-meddig pupos emberke
volt, vizenyős, közömbös szemében egykedvü unalom tükröződött – és
nagybátyám figyelmesen megvizsgálta.

– Józan vagy? – kérdezte csendesen és szigoruan.

Kecskés pilla nélküli szemével szaporán pislogott.

– Tekintetes úr is olyan, mint az egyszeri malac… A farkánál fogva húzta
a cigány és azt kérdezte tőle, hogy miért visít?

– Csapj a lovak közé! – szólt most Csáki Pál és teljes komolysággal
hátradőlt az ülésben.

A lovacskák megindultak, egyet-kettőt nyikorogtak a kerekek és egyszerre
csak azon vettük magunkat észre, hogy odakünn gurúlunk az országuton. A
távolban rozsdavörös hegyek, mély és csöndes erdő a baloldalon, amelyből
az ősznek sóhajtó és csöndes hangjai hallatszanak. Levélzörgés és a
bujkáló szél hangja, amely olyanformán hangzik, mintha éjszaka egy
nyitva felejtett ablakon át éjjeli madarak röpülését hallanánk. A
mezőkről a varjukárogás már élesen hangzik a megritkult levegőben és a
rozsdás hegyoldalban kopott gunyájában, amelyet szürke pókfonalak
borítanak, csöndesen ballag a szőlőpásztor. Messzire, a szürke
égboltozat alján egy falu fehér tornya világít, mint egy fehér ablak.
Nagybátyám csöndesen morog:

– Az egész világ megismeri a kocsidat a kerekek nyikorgásáról, Kecskés.
Mért nem kened a tengelyt, Kecskés?

A sárga, töpörődött fuvaros hátrafordult, a szemével sietve pislogott,
amig megszólalt:

– Tekintetes úr is úgy van vele, mint az egyszeri katona… A háborúban
ellőtték a lábát és azt kérdezték tőle, hogy miért sántikál?

Nagybátyám haragosan legyintett:

– Nem szeretem, hogyha valahová megyek, ott előre tudják az érkezésemet…

Kecskésnek erre is volt felelete:

– Éppen mint az egyszeri mester… A háta mögé dugta a nádpálcáját, hogy
meg ne ismerjék.

– Bolond vagy, bolond vagy! – kiáltotta Csáki Pál és az uton először:
lassan, meggondoltan, dörcögtetve nevetett. És ez a nevetés, amely
lassan mulott el, mint a vén lovon nyargaló öreg lovasnak hangja az erdő
mélyén, mintha megváltotta volna az öreg embert az eddigi világfájdalmas
hallgatásból. Többé nem nézte összehuzott homlokkal és elkeseredetten az
őszi tájat, hanem összeszorított kezét kivonta a rókabőrből és sapkáját
hátratolva, nagyot szippantott az őszi levegőből.

– Azt hittem, – mondotta szinte felvidámodva – hogy már nem ismerem erre
az utat… Igaz, igaz, hogy régen jártam erre. Túlságosan is régen ahhoz,
hogy minden öreg fára emlékezzem, de ime már látom, hogy jó nyomon
járunk. A legjobb nyomon. Jegyezd meg magadnak azt a bedőlt hidat ott
jobbra a dülőuton. Mikor ezt a hidat látod, akkor tudd meg, hogy
Törökfái közelében jársz, ahol a templom patrónája Simkó Gabriella úrnő
és Fegyvernekinek hívják a papot. Anno dazumal: sarkantyus csizmát és
piros huszárnadrágot hordott a reverenda alatt… Gabriella?… Nos, éppen
az ő kedvéért rendeltem meg akkoriban Horseczkinél a Hymen-országába
vivő kocsit… De te még gyerek vagy ehhez és a megrendelést is idejében
visszavontam Horseczkinél. Jobbra, Kecskés, jobbra hajts, ha mondom!
Gabriellához megyünk látogatóba.

A fuvaros közömbös arccal hátranézett:

– Tekintetes úr úgy beszél velem, mint az egyszeri borbély… A fogfájós
parasztot a másvilággal vigasztalja. Hiszen már harminc esztendő előtt
az apám is mindig jobbra fordult ezen az uton, amikor a tekintetes urat
vitte.

– Igaz a’! – kiáltott fel Csáki Pál. – Az apád volt az az
akasztófáravaló, aki egyszer kifordított…

– Csak azt cselekedte, amit az egyszeri fuvaros, – felelt nyugodtan
Kecskés – zab helyett ostorral traktálta a lovait.

– Megsántultam, pedig éppen vőlegény voltam. Sántán, bénán, betört orral
nem mertem többé a menyasszonyom elé kerülni – folytatta nekitüzesedve
Csáki Pál.

Kecskés vállat vont.

– Az egyszeri asszony is otthagyta a kelő kenyeret, amikor szeplőmosó
tavaszi permeteg hullott az égből!…

– Bolond vagy! – dörmögött a nagybátyám. – Azért vontam vissza
Horseczkitől a Hymen-kocsijának a megrendelését. Éppen az apád miatt, az
apád részegsége miatt. Kár, valóban nagy kár, hogy előbb fel nem
kötötték!

A fuvaros felelni akart valamit, hátra is fordult, de mert hirtelen nem
jutott eszébe semmi, hát csak újra a lovait nézte, elgondolkodva azon a
régi mondáson, amely sehogyan sem akart most nyelvére jönni. A
nagybátyám is hallgatott és figyelmesen vizsgálta a mindinkább közelgő
fehér tornyot. Mintha aggodalmat okozott volna neki, hogy a torony olyan
gyorsan közeledik a messziségből. Olykor-olykor ijedt pillantást vetett
az árokra, mely az út mentén huzódott és a homloka gondterhes lett.

– Attól félek, – mondta végre csöndesen – hogy te is az árokba fordítod
a kocsit, mint az apád… Nem vagy te részeg, Kecskés?

A fuvaros hirtelen hátrafordult és örömteli hangon felkiáltott:

– Most jutott eszembe… Az apám is úgy volt vele, mint az egyszeri
cigány. Mikor akasztani vitték, hát folyton azon sopánkodott, hogy fáj a
lyukas foga.

– Vajjon nem fordítasz-e az árokba, Kecskés? – kérdezte a nagybátyám
szigoruan.

A fuvaros a vállát rázogatta.

– Mint az egyszeri…

– Arra felelj! – kiáltotta Csáki Pál – hogy nem fordítasz-e fel? De
hiába is mondasz akármit, látom előre, bizonyosan tudom, hogy ott annál
a cserjésnél, ahol az út balra kanyarodik, az árokba vezeted a kocsit.
Olyan bizonyosan, minő a kétszerkettő. A szemedből látom ezt. Azért
tehát csak fordítsd meg nyomban a szekér rudját és menjünk vissza, haza.
Ebédre még otthon is lehetünk.

Kecskés, miután nem jutott eszébe semmi argumentum, szótlanul
engedelmeskedett. Kocogtunk vissza, hazafelé!…

Csáki Pál hátra-hátranézett az eltünedező fehér torony felé. És midőn
azt elfödte az erdő, megkönnyebbülve felsóhajtott.

– Mert vajjon mit mondhatnék neki a Horseczki elmaradott kocsijáról? –
kérdezte tőlem.

Amire én még akkor nem tudtam felelni.



Ferenc császár éjszakája.

A Dunában abban az időben még Ferenc császár áztatgatta a lábát vasárnap
délutánokon, mint ez a bécsi polgárok divatja volt és a császári kertek
alatt messzirül virított az orgonabokrok közül az öreg Ferenc tarka
napernyője, amelynek árnyékában a császár kolbászt evett, sört ivott,
horgászott és a lábát áztatta. Az arra tévedő bécsiek kedélyesen emelték
meg a köcsögkalapjukat, mintegy integettek neki, mint egy kedves
söröscimborának szokás vasárnapi délután a Práterban.

A kedélyes Bécs talán azóta se volt vidámabb, mulatságosabb és
«brüderlich»-ebb, mint ebben az időben, amikor messze nyugat felé
villámokkal terhes sötét felhők huzódoztak fölfelé az égboltozatra és
Párisból nap-nap után aggodalmas hireket hoztak azok a sötétarcu,
bőköpenyeges, kalapjukat mélyen a szemükbe huzott utazók, akik rendesen
estefelé, csaknem kapuzárás előtt döcögtek be nehézkes utikocsikon a
Három oroszlán-vámon és szállást vettek a Jámbor utazó-nál vagy a Piros
almá-nál. Mintha csak azt akarták volna megmutatni a bécsiek, hogy ők
nem félnek a francia forradalmi széltől, a tornyosuló felhők nem érik el
az István-torony keresztjét: már régen orgona nyílott a mödlingi
kertekben, amikor Bécsben még egyre tartott a farsang. Az öreges császár
akarta így, vagy óvatos tanácsosai? A sörös- és boros-pincéket akár
éjfélig nyitva tarthatták a korcsmárosok és a hatósági gyámkodáshoz
szokott Bécs gyerekes örömmel élt a kinálkozó alkalommal. A zenekarok
késő éjszakáig zengedeztek a pincékben és Michl, a hires népénekes arról
danolt a publikumnak, hogy forradalom azért nem lesz soha Bécsben, mert
az asszonyok kiteregetik az alsószoknyájukat a Mariahilf-úton és ezek a
bő alsószoknyák elnyelnek minden fekete jakobinust. Az öreg Ferenc
császár egyszer gyümölcsárusnak öltözve, nagy kedvteléssel hallgatta
végig Michlt egy mödlingi korcsmában, sőt még azért sem haragudott meg,
midőn a népszerű énekes a császár lábairól énekelt, amelyek miatt a
halak nem mernek Linz felől a Dunán leúszni.

– Átkozott kölyök! – dörmögött Ferenc császár és a könyei potyogtak a
nevetéstől.

Gróf Saurau, a rendőrfőnök hiába rángatta hátulról a kabátját, a
császárnak eszeágában sem volt elhagyni a sörházat. Pedig az idő már
éjfélre hajlott és a táncoló fiákeresek és diákok között kezdetét vette
a szokásos verekedés a mosónők miatt, akik ez időben még korlátlanul
uralták a sziveket Mária Terézia rendelkezése folytán. «Szép mosónő»
nélkül nem élhetett legényember a bécsi falak között, hiszen a nagy
császárnő mintegy privilégiumal ruházta fel a mosónőket a szerelem
terén. A kapucinusok őrizték a halottakat, a mosónők táncoltak és
énekeltek. Az öreges császár is kedvtelve nézegette a pirosképű,
fehérhomlokú és belisztezett nyakú leányokat, akiken repkedett a frissen
vasalt szoknya. Saurau gróf hiába súgta a fülébe, hogy véleménye szerint
néhányan már felismerték a mulatók közül. Egy barettos, sötétköpenyeges,
pirosorrú és nevető arcú férfiú, aki eddig látszólag semmivel sem
törődött, csak a kancsójával, most lekapta a fejéről a barettot és
hangosan felkiáltott.

A barett alatt a császár saját szemével láthatta a hegyes
jakobinus-sapkát. Hanem a félelmetes sapka csöppet sem volt ijesztő
látvány a pirosorrú, kövérkés uracska fején.

Inkább komédiának látszott az egész dolog, amint a pirosorrú háromszor
jókedvüen az asztal lapjához verte az ólomkupát.

– Hidegvér, Saurau! – mosolygott a császár. – Mi bécsiek szeretjük a
tréfát. Hadd mulassanak a polgárok úgy, ahogy nekik tetszik.

De ebben a percben elhomályosodott a nagy pincehelyiség, alig egy-két
lámpás maradt égve és a zenekar elhallgatván, a táncoló párok a falak
mellé húzódtak. Mindenfelől jakobinus-sapkát viselő férfiak gyülekeztek
a középre és Michlt, az énekest, feltolták az emelvényre.

– Az eipeldaui dalt halljuk! – kiáltozták a forradalmi sapkások és Michl
habozás nélkül ütötte meg húros hangszerét.

És felhangzott az eipeldaui dal, amelynek különös zenéjében, vad
szövegében már benne morajlott a közelgő forradalom zúgása.

Most nem kellett Sauraunak a gyümölcsárust biztatni. Az olasz kabátos,
papucsos narancskalmár magától felemelkedett és ijedten tipegett az ajtó
felé. Szinte sietve haladt az orgonavirágos kertek között, amelyekre
szeliden borúlt a csillagos égboltozat.

Valahol fülemile énekelt és az éjszaka enyhe szelídséggel ölelte át az
Istvántorony kivilágított óralapját.

A hűséges Saurau három lépés távolságból követte a császárt, amíg az
kimerűlve megállott egy terebélyes fa alatt.

– A gyaloghintó a Vas-szűznél várakozik, felség – szólott
tiszteletteljesen a rendőrfő.

A beteges császár keservesen felsóhajtott és szinte könybe lábbadt a
szeme, mint egy gyermeknek, akit legkedvesebb játékszerétől fosztanak
meg.

– Ó, Saurau, minek hoztál engem erre a helyre? Nincs nekem elég
fájdalmam, bánatom, álmatlan éjszakám? Saurau, te már nem szeretsz
engem. Ugyan mire való volt nekem megtudni, hogy az én hűséges bécsi
népem mulatozás közben azt az utálatos dalt énekli? Hát már
elfelejtették Augusztin régi nótáit? És még a Michl is, akinek
ujesztendőkor húsz tallért küldtem?

– Még az éjjel elfogatom, felség! – felelt komoran a rendőr.

Az öreges Ferenc császár ijedt tiltakozással emelte fel a kezét:

– Azt nem szabad tenned, Saurau. Mit szólna hozzá a bécsi nép? Talán én
énekeljek ezután nekik a sörházban? Nem, Saurau, nem szabad megrontani a
nép mulatságát. Michl csak hadd énekelje tovább az eipeldaui dalt, de az
újesztendei talléroktól örökre elbucsuzhat.

A rendőr szárazon jegyezte meg:

– Tehát engedjünk szabad utat a forradalomnak?

– Ó, te bolond, – kiáltott fel a császár – hát azt hiszed, hogy Bécsben
lehet forradalom? Tartsd reggelig nyitva a sörházakat, ha félsz
balgatagon és vasárnaponkint mulathasson ujra a nép a medvéknél, amelyet
eddig eltiltottunk. Csak mulassanak. Jőjjenek vissza a taliánok a
szinházaikkal és a Kolosszeumban bált rendezzenek a «szép mosónők».

– Ezt már mind megengedtük, – felelt konokul a rendőr – a forradalom
mégis a levegőben van. Engedje meg, felség, hogy emlékeztessem arra a
pirosorrú, kövér emberre, aki ólomkancsójával jelt adott az eipeldaui
dalra. Az a Hebenstreit, aki midőn a sörözést abbanhagyja, hadigép
feltalálásán töri a fejét. Már feltalált egy lándzsás szekeret, amelyet
a lovasság támadása ellen akar felhasználni. Biztos tudomásom van róla,
hogy a szekér tervét már közölte a francia konventtel. Délutánonként a
Hackel boltjában a Grábenen titokzatos emberek szoktak összegyülekezni,
akik a Moniteurt olvassák és átveszik a Franciaországból érkező
leveleket, amelyeket rejtélyes utazók hoznak a forradalmi Parisból. Sőt
a «barna Mici» révén, felség, akit mindnyájan ismerünk elragadó
táncáról, énekéről és gyöngysor fogáról, azt is sikerült megtudni a
rendőrségnek, hogy általános felkelés készül Bécsben. Egy reggelen
jelvényes férfiak jelennek meg az utcákon és felfordítják a városban a
rendet és nyugalmat. Diákok és polgárok, magyar nemesek és francia
összeesküvők suttognak éjjelenkint rejtett tanyákon. Felség, vannak
kézszorítások, kopogtatások és titkos jelek Bécsben, amelyeknek a
jelentőségét még a rendőrség sem tudja.

A császár, aki eddig némán ballagott és látszólag egykedvűen hallgatta a
Saurau izgalomtól remegő szavait, most fázósan burkolta nyakára a
köpenyegét.

– Miféle rendőrség az, amely tűri a titokzatos dolgokat? – kérdezte
ingerülten.

Saurau mélyen meghajolt:

– A rendőrség vigyáz felséged életére. És ime jól vigyázunk.

Egy sípot vett elő, amelybe halkan belefújt.

A síp-szóra a bokrok közül, kapuk mélyedéséből köpönyeges titkosrendőrök
léptek elő és acélok villantak meg az éjszakában.

– Jól van, Saurau, látom, minden rendben van, – mormogta fogvacogva a
császár. – Idáig azt hittem, hogy úgy járhatok-kelhetek a bécsi utcákon,
mint bármelyik békés polgárom. Sohasem hittem volna, hogy titkos szemek
kisérik lépteimet, midőn vasárnap délután a Práterben sétálgatok. Többé
nem szólítom meg alattvalóimat, hiszen bizonyos, hogy csak titkosrendőr
kerűl az utamba.

A csillagok már halványodtak az égboltozaton, amikor a Vas-szűznél váró
gyaloghintót elérte a császár. Sóhajtozva, szinte búskomoran nézett a
bécsi háztetők felé, amelyek szürke árnyakként emelkedtek ki az
éjszakából. A régimódi hegyes háztetők felett könnyü hajnali felhők
úsztak a messziség felé, a lilienthali országuton hosszú sorban döcögtek
az álmos zöldségesszekerek a város felé. Szinte érzett a könnyü hajnali
álom, amelyben Bécs szendereg és az öreges Ferenc sóhajtva fordult a
rendőrhöz:

– Nem, sehogy sem tudom elhinni, hogy az én polgáraim a sörükön és
feleségeiken kivül mással is álmodnának ama csöndes háztetők alatt?
Hiszen senki sem bántja őket!

*

A Vas-szűz, amely tulajdonképpen egy félig rombadőlt épület volt,
amelyben néhány száz esztendő előtt a templomos vitézek laktak és
mulatoztak, még ebben az időben is telve volt földalatti
rejtekhelyekkel, ahol könnyedén meghúzhatták magukat azok, akiknek
ártalmas volt a napvilág. Saurau Ferenc gróf kitünő rendőrfőnök volt. A
Vas-szűz kazamatáit és annak lakóit éppen úgy ismerte, mint a
titokzatosságot kedvelő kor bármely bécsi rejtekhelyét. Számos titkos
társaság volt ez időben Bécsben és a jakobinusok szépen elvegyültek a
többi titkos társaságok közé, amelyek politikai céljaik helyett inkább
az erkölcsi világ összeomlasztására törekedtek. Középkori orgiák
elevenedtek meg az elhagyott házakban és az emberek gyermekes és naiv
szertartások között istentagadást üztek.

Saurau kézenfogta a császárt és bevezette a Vas-szűz bokrokkal benőtt
romjai közé. Valami mennyezet nélküli teremben leültette egy kőpadra,
ahonnan az öreges Ferenc csupán a csillagokat látta, ő maga eltünt, de
néhány perc mulva visszatért egy talpig fehér köpenyegbe burkolt női
alakkal, aki törökös turbánt viselt kígyózó hajfürtei felett. A nőalak
leborúlt az álmélkodó császár lábai elé.

– Pardon szegény fejemnek! – rebegte idegenes németséggel és megcsókolta
a császár papucsát.

Az öreg Ferenc kényelmetlenül mozdult meg helyén:

– Mi ez, Saurau? – kérdezte haragosan.

A rendőr szárazon felelt:

– A policia kezei hosszúak. Ez a nő ismeri a jakobinusok főnökét. Nevezd
meg őt, Borbála!

A nő zokogva turta a fejét a császár lábához:

– Pardon szegény fejemnek! – ismételte.

– Beszélj, Borbála, – szólt közbe fenyegető hangon Saurau.

– Akit én szerettem, aki engem egykor szeretett, aki engem elhagyott és
akit én örökké szeretek: az a főnök, – zokogta a nő franciául és a fejét
a földre sülyesztette.

A régies Ferenc nem tudott egészen jól franciául, csak egyes szavakat
értett meg a nő beszédéből. Saurauhoz fordult.

– Mit akar? – kérdezte kényelmetlenül.

– Ez a hölgy egy francia leány és foglalkozására nézve szinésznő, –
felelt a rendőr. – És ösmeri a legerősebbet, a leghatalmasabbat a
jakobinusok között. Nevezd meg!

– Nem, nem, – zokogott a leány. – Amig meg nem igéri a felség, hogy
kegyelmet ad neki.

A császár felállott helyéről és fáradtan tipegett a fal mellett.
Idegesen intett a kezével és Saurau megragadta a leány vállát.

– Távozz! Holnap te is fogva leszel, ha nem beszélsz, – dörmögte a
fülébe. – Ki a főnök?

A leány hangosan felzokogott:

– Democrite Lamontagne, – nyögte.

– Elmehetsz, – felelt Saurau és a fehérköpenyeges nő eltünt a Vas-szűz
romjai között.

A császár nagy felindulással hagyta el a romokat. Nyugtalanul, fáradtan
nézett maga elé. Majd figyelmesen megvizsgálta a gyaloghintó hordárait,
mielőtt elfoglalta volna helyét a hintóban.

– Saurau, – mondta fáradtan a hintó belsejébül, – én nem szeretem a
titkokat, rejtélyeket. Csinálj rendet Bécsben.

A rendőr levette süvegét és mélyen meghajolt az uralkodó előtt.

A gyaloghintó emberei megindultak terhükkel a város felé.

… Mire megvirradt volna, már a bécsi rendőrség foglya volt Martinovics
Ignác József, a szászvári apát, akit jóismerősei Democrite Lamontagne
néven is ösmertek.



A középkori város.

A városka kőfallal volt kerítve és két kapuja mellett zömök bástyák
őrködtek. Észak felé az égbe nyúló Kárpát kékes-zöldes köntösén kúszott
fel az országút, mint egy világos szalag, amig elveszett a hegység
hófödte kebelén. Dél felé nyájas völgyek, kerek halmok mutatkoztak, ahol
vadalmafák virágoztak és rózsaszinű bokrok között kolompoló nyájaikat
terelgették a pásztorok. A városka közepén álló őrtoronyból a világ mind
a négy tájéka felé vigyázott Herman, a toronyőr, mig a felesége, egy
tagbaszakadt asszonyság, letette a főzőkanalat, ha arra kerűlt a sor,
hogy a rezes tülköt megfújja a piros cserepes háztetők felett. A
kémények békésen füstölögtek odalent és az ereszeken macskák
nyujtózkodtak a napsugárban. A mély udvarokban vásznat fehérítettek a
napon és a kapitányné éppen virághagymákat dugdosott cserepekbe. Béke és
csend honolt a kis hegyi városkában, mintha a tavaszi napok a végtelen
tél után elhozták volna a nyugodalmat onnan dél felől, a nyájas
völgyekből, kerek halmokról. Csupán a Poprád zúgott még tavaszi árjával,
de a zavaros habok már zöld, virágzó galyacskákat, friss leveleket
sodortak a Kárpát hosszan elnyúló, kék köntöse felé. A zord tél süvöltő
viharai, jeges zivatarai után a hegyi városka házikói szinte megifjodni
látszottak. A fatáblákat leszedegették az ablakokról, az ablakközből
eltávolították a fürészport és a vakolatot, amelyek a téli szelek,
hidegek ellen védelmezték a ház lakóit. Itt-ott már az ablakot is
kinyitogatták, habár az öreg emberek eleget morogtak ezen újmódi szokás
ellen. Akkoriban kezdett divatba jönni a kinyitható ablak. Az
ólomkarikás, szines üvegcserepek szinte megremegtek, amint a friss szél
meghimbálta az ablaktáblát. A sárkányfejes esőcsatornák csöndesen
csurgatták még a tetők vizét, de hó már csak az észak felé eső
háztetőkön látszott. A nap mind közelebb jött a Kárpát ködbe, felhőbe
borúlt fejéhez. A távoli szorosból már idáig látszott a fenyők élénk
zöld szine. Herman, a toronyőr, husvét vasárnapján kihúzta fejét a
medvebőrsüvegből, amelyet az első őszi szelek megérkeztével fülére
húzott és hajadonfővel szólaltatta az áhítatos hangú husvéti harangot.
Hermanné kinyitotta az eldugaszolt kürtőlyukat és alantról a városka
polgárai gyönyörködve nézték, hogy ismét fehér füst kanyarog elő kedves
öreg tornyuk tetején. Az öreg városkapitány udvarából jókedvűen
integetett kezével Kéti felé a toronyba, amidőn az belefújt délben a
kürtbe, mig Stoller János, a városka mechanikusa és műszerésze előszedte
a zugolyból ócska táskáját és szerszámai tisztogatásához fogott.
Nemsokára bekövetkezik ugyanis az idő, amidőn a toronyórát meg kell
igazítania a téli havak, óramutatókat elsöprő viharok után. A
kéményseprő, Klebák Pál, mindennap egy másik kéményből dugta elő kormos
fejét, a kéményekben a hosszú tél után csupán korom maradt a sódarok
helyén. A bástyák tájékán a városka vitézei rozsdás kardokat és dárdákat
cipeltek elő a bástyapincékből, mig Horeczki, a sánta trombitás, teli
tüdővel fújta trombitáját a sáncokon kivüli mezőn. A városka vitézei,
akik megrokkantak, megöregedtek a háborukban, amelyekért egykor külső
országokba is elmentek, kinyujtóztatták fáradt tagjaikat és arról
beszélgettek, hogy harminc esztendő előtt ilyenkor kezdődött a háboru
odaát, lengyelföldön. Akkor elmarsiroztak a városkából és csaknem
harminc esztendeig mindig verekedtek. Szolgáltak olyan királyokat, akik
azóta a másvilágra mentek a hadakozást folytatni. A pápák meghaltak és
az akkori gyerekekből szakállas-bajuszos emberek lettek. Öregségükben
még egy rendes csetepátéjuk sem akad itt a békés hegyi városka
szolgálatában, hiába őrzik a rozsdás kapuzárakat és begyöpösödött
sáncokat. Igazán nem érdemes elővenni se már a régi bivalybőr zekéket.
Az asszonyok, leányok, akik hajdanában három országon keresztűl
tapogatták az ujjaikkal a zsoldoskatona bőrkabátját, annyira
megöregedtek, hogy már az imádságos könyvben is csak az öreg betűt
látják. A polgárok erkölcsei megjavultak, nem kell többé beütögetni a
fejüket a korcsmaasztalok mellett. Csupa unalom a városi katona élete.

És ezekben a szép tavaszi napokban történt, hogy egy délutánon egy cudar
fekete felleg emelkedett fel a Kárpát csöndes völgyei közül. Szállt,
szállt a felhő a hegyek felől és rövidesen megtelepedett a városka öreg
tornya felett, hogy egyszerre sötétség lett tőle a városban.

Kéti asszony megszólaltatta a rézzel kivert tülköt, Herman ijedtében a
fejébe húzta a medvebőr süveget a fekete felleg alatt és a polgárok
rémülten futottak ki házaikból. Ott nyüzsögtek, futkostak az utcákon. A
biblia-író szent barát régi kolostor pincéjében abbanhagyta az iniciálé
festését és lengő fehér szakállával a nép közé elegyedett.

A felhő mind lejebb ereszkedett, már csaknem elérte a toronytetőt,
amikor odalent a polgárok rémülten vették észre, hogy a felhő hátán egy
fegyveres fekete vitéz ül. Tollbokréta van a süvege mellett és horgas
orra alatt hegyes bajusz látszott. Ott gubbasztott a fekete fellegen és
sarkantyús lábait lelógatta.

Az öreg városkapitány rémülten kiabált fel a toronyba, hogy a szent
harangot, amelynek Péter volt a neve, húzná meg Herman, de a toronyőr a
fülébe húzott süveg miatt mit sem hallott.

A sötét felleg pedig ott lógott a városka felett és mind sötétebb lett a
városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyujtotta le saruit és az
asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amig
összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva,
félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen
pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük,
vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó
víz felett. Öreg reszkető polgárok futottak a kapuk felé és kincses
ládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy
középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában és az órákat és
másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a
falakon és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arról
felől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek
a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyu dördült
volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna
hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána és egy kósza
villámsugár tünt el észak felé az éjszakában.

Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa,
mélyhangu üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne
a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések és jeges
szélvihar süvöltött el a városka felett.

– A világnak vége! – kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi
hangnak mondható.

Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel és a
rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült
tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant
öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához
fogtak. A lengőhajú zsoldosok hosszúnyelű fejszékkel estek a
pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak, – az ajtó nagy roppanással
beszakadt.

Néhány másodperc múlott el és a földön fekvők érezték, hogy szagos
borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város
boroshordóit és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a
gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymásután
szakadozott be és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a
kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt és az ajkak
megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a
pinceajtóhoz a megvadult vitézek és az egyik elordította magát:

– Igy volt ez Magdeburgban is. Igyanak az asszonyok.

A hordó beszakadt és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok
csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé és részeg, vad üvöltözés
hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld ujra megrendült és
valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.

– Hol vannak az asszonyok? – kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a
Stoller János hangja.

A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra és
letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a
sötétségben és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt
boroshordóban.

Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás
hangzott a nappal még szelid és napsugáros hegyi városka piacán, a
borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.

A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai
után, egy mámorban alvó, túlvilági sáppadtságú arculatú emberek feje
felől kergette el a sötét fellegeket.



Fru-fru.

A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig,
manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamos kocsin lehunyom a szemem
és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasuton utazom a Krisztinába, a
lovacskák vigan poroszkálnak és mindjárt megszólal a kocsis tülökje, –
mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.

Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Soha se járok cukrászdába, csak ebbe
a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első
ifjuság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van és
a billiárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet
jelképezi. A falon egy bécsi képes ujságon merész tekintetü nők láthatók
szines ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban és a
legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami
után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem
nincs a látóhatáron, titkon egy papirszivarkát füstöl el az ember a
fru-frus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák
álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bünjeleket
az ujságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári
tanár úr szürke kalapja bukkan föl és az égő cigaretta villámgyorsan
tünik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián-utca felé.

Tehát, Budán azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a
krémes-béles és a fru-fru. Talán már nincsenek is másfelé fru-frus
hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely
titkos jelvény volna a fru-fru az itten megforduló nők között, fiatalja,
öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arckép-albumban
lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában
körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a
nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus
régen meghalt, de képei megelevenedtek itt a kis budai cukrászboltban.
Fru-fru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első
ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.

Lássuk csak.

Most lép be az ajtón és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti
bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol.
Regényben vagy az életben? Mosolygott és olaszul köszönt, habár olaszul
már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom és illendőség,
lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem
csapongó gondolataimat.

Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája és bár gyakori
vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A
tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete, (mint azoké a fiatal
hölgyeké, akik még nem igen ismerik az életet és tőle félnek), gyorsan
fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy
ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett
ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután
bánatos ködéről sem, amely köd ide a máskor vidám boltocskába is
beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet
kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgy
is a Krisztinában kell lennie és francia leckét adnia. Uraim, hölgyeim,
kérem ne haragudjanak.

Ez a bejövetel. Sokáig nem igen meri fölvetni a tekintetét, amig az
asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját,
csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát
babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közelg a kávéval és
a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást
vessen maga körül, vajjon igazán nem bántott-e meg valakit
magaviseletével.

Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres
elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes
ember mohón olvassa az esti lapot, mig én úgy üldögélek, mintha csupán
azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem és
máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett és a kanál
nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik…
Csönd van. Öreg szivem körül, mint halk szellőcske lágyan borong el a
gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd
bérlőnél és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak,
mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérnemüjét. Vajjon mikor kerül
a sor a barna fru-frura?

Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár
már mulatni, akkor a kivánságai nem sokáig váratnak magukra. A fekete
rigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy
miért nem fütyöl ez a hallgatag madár?

Amint a kávézásnak vége és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tünnek
el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A
kis nő most már megszokottabb e helyen és bátrabban néz körül a kis
boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes
köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon.
Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul
lapozzák előlről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi
élclap, a merész tekintetü trikós hölgyekkel most mozdulatlanul függ
helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve
a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti
lapot és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén
nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely
ártatlanul hevert eddig a széken.

A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár
röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja és a táska oldala
leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer
körül néz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A
jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli és fürge, gyors ujjacskái már
ott tapogatnak a fru-fru szálai között. Szép, nagy, de csak gyöngén
fodorított fru-fruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előre dől
és a fru-fru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy
hajtincset, meg elbocsájtja.

És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos
fölállott helyéről és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a
szögről. De most köhint egyet az ezredes.

És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.

A kis nő ijedt, őz-szemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant és
összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja
nyakán, már fölállott, odakünn fizet és vékonyka, szomoru alakja a
következő percben az utca tulsó oldalán látható, amint fürge, gyors
léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a fru-fru: az
élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszinű kis
cukrászdában.



Régi kép.

Valamikor régen – mintha csak álmodtam volna, mint valami gyermekkori
csókot – a szomszédunkban lakott Vezéri Pál. A háza előtt kis kert volt
és a kerten olyan kapu, amely várkapunak is beillett volna. A kapun
vasból kovácsolt zászlótartó, az egyetlen az egész városban. Ide dugták
a zászló nyelét követválasztáskor és március tizenötödikén. Vezéri
mindig kitette a zászlót, ha erre alkalom kinálkozott.

Vezéri Pál maga is olyan volt, mintha örökösen választásra ment volna.
Vannak emberek, akik ünnepélyességre születtek. Mintha arra teremtődtek
volna, hogy mindig a menet élén haladjanak, zászlóval, forgóval
sapkájukon és az Éljen kiáltás ott látszik lebegni a kifent bajusz
alatt. Régi királyok, gazdag grófok idejében, amikor a kalendárium
minden napját megünnepelték, Vezéri megfizethetetlen ember lett volna.
Manapság már ugyancsak résen kell lennie, hogy egy kis ünnepélyt
találjon. És akkor a menet élére állott… Szép nagy szakálla volt, nagy
fekete bajusza, Bubenik, a sánta borbély csigákba fodorította haját. Bár
nyakas kálvinista volt, úrnapján résztvett a pápisták körmenetében és
nyomban a főur után haladt, miközben kalapját olyanformán tartotta
kezében, mintha csak a meleg miatt vette volna le fejéről. Mert, mondom,
kálvinista volt. Szerette a szarvasaggancsot a sétapálcán, szerette a
piros nyakkendőt, szerette azokat az embereket, akik szépen,
tiszteletteljesen köszöntötték az utcán. Egy szép köszönésért elment a
város másik végére. Egy kis görbe foltozó-varga kalapált az alvégen egy
szenes tuskón, követválasztásoknál nagy harcos, aki hőssé lett a
választás izgalmaiban, különben néma, szótalan emberke, aki sűrűn
kikapott feleségétől. Vezéri elsétált az alvégre és a kis varga
felállott a szenestuskó mellől. Már messziről meghajolt és a sapkájával
félköröket írt le a levegőben. Mindez addig tartott, amig Vezéri a
közelbe érkezett. Ekkor tekintetet váltottak. A varga néma panasszal,
mély sóhajjal és fejbólingatással jelezte mostoha sorsát. Vezéri
homlokára vonta a szemöldökét és arca igéretet, biztatást fejezett ki.
Mintha csak azt mondta volna, hogy közelg az idő, amidőn megtörik a
gonosz varázslat és egyenranguak lesznek ismét a követválasztás
rendezésében. A varga megnyugodva, földerűlve hajlongott, amig Vezéri
pompázatos léptekkel tovaballagott.

Máskor a Morgó temetőbeli sírásót kereste fel Vezéri Pál. A vén sírásó
valamely oknál fogva szerfölött tisztelte Vezérit és sapkáját mélyen
levette a temető kapujában, mintha maga a főúr jött volna teljes
ornátusban, kántorral, ministránsgyerekekkel.

Lehet, könnyen lehet, hogy a vén sírásó a város elhunyt előkelőségeinek
elmult temetéseire gondolt, mikor borravalót kapott és Vezéri Pál a
menet élén haladt.

Jogosan lehet tehát elmondani, hogy Vezéri Pál, egykori szomszédunk
számon tartotta a szép köszönéseket. Elment értük és behajtotta őket.
(Csak Udvarhelyi, az adás-vételi iroda tulajdonosa nem köszönt már
többé, miután egy ócska vizipuskát szerencsésen eladott Vezéri uramnak,
bár neki arra semmi szüksége nem volt.)

Igy élt, éldegélt Vezéri Pál szomszédunk, családjában éppen úgy élvezte
a tekintélyt, mint a külvilágban. A sors egy hallgatag és sáppadt képű
asszonykát jelölt ki számára, bizonyos Kárász Zsuzsannát. Ziza, miután
csak egy kovácsnak volt a lánya, módfelett tisztelte férjét. A többi
Kárászok elmentek, elszármaztak és Vezéri Pál gyakran mondta a
feleségének, hogy most már szerfölött kell vigyázni, mert az
elszármazott Kárászok helyett is az ő családjának kell fenntartani a
tekintélyt a városban.

Két gyermeke volt, akiket kis földbirtokából nevelgetett. A fiának azt
mondogatta, hogy egykor földes úr lesz belőle, mig leánya, Katalin már a
bölcsőben jegyet váltott egy bizonyos gőzmalomtulajdonos fiával. A malom
régen leégett, a molnár más vidékre költözött és voltaképpen tudni sem
lehetett teljes bizonyossággal, hogy élnek-e még valahol, valamerre a
molnárék. Katalinnak azonban sűrűn emlegette atyja Simonyi Róbertet, aki
egykor eljövend. Természetesen azon a hintón, amelyen egykor itt járt az
öreg Simonyi.

Jól emlékszem a napra, amikor egy lompos, csapzott, fekete emberke
jelentkezett szomszédunknál, Vezéri Pálnál. Alkonyattal jött és miután
sokáig ácsorgott a várkapu előtt, amelyen nemzetiszinű lobogó lengett
(tanító-gyülés volt a városban), hosszas habozás után beosont a házba.
Beosont és ott maradt, bár Vezéri Pál kiáltozása sokáig hallatszott.

Nagyapám, aki vénséges-vén ember létére éppen úgy szerette az
eseményeket, mint a fiatal lány a bálokat, estefelé magához intett görbe
botjával.

– Gyerünk egy kicsit nevetni a félbolond Vezérkéhez, – dörmögte. –
Vajjon miféle futóbolondot szedett fel megint?

Máskor is jártunk a szomszédhoz «nevetni» amikor Vezéri Pál katonai
rendben tartotta családját és megmutatta tíz pár csizmáját és ugyanannyi
sétapálcáját. A csizmáknak nevük volt. Az egyiket Fabinyi Teofilnak
hívta Vezéri. Mert éppen ő volt a követ városunkban. Volt ott
gyászcsizma, lakodalmas csizma. A Kakonyai nevű csizma a végrehajtóról
volt elnevezve. Állítólag ennek a csizmának dupla-talpa volt, benne a
nagy bankók és drága papirok.

Nagyapám, bár vénséges-vén ember volt, szerfölött mulatott ezeken a
dolgokon.

– Kár, – mondta hazafelé menet, – hogy én már csak papucsban járok.

Hát átmentünk a szomszédba.

A szomszédék az udvaron ültek, a csillagok alatt és a vén diófa szokás
szerint nyögött, sóhajtozott az udvar sarkában. («Odazárom az
ellenségeimet, a faoduba» – mondta egyszer Vezéri.) Az asztalnál ketten
ültek. A lompos ember – de már csizmában, (nagyapám egész este a csizmát
fürkészte, vajjon melyiket húzta rá Vezéri) – és a házigazda. Asszony és
gyermekek tiszteletteljes távolban.

A házigazda felállott és a legnagyobb ünnepélyességgel bemutatta
nagyapámnak a rongyos embert:

– Vezéri.

– Hm, – mondta a nagyapám. – Valóban. Hisz kitalálhattam volna a
csizmájáról.

– Nos, igen, – folytatja elkomolyodva a házigazda. – Öcsém nagy
utazásból jött, jogosan kopott el saruja.

Egérszemű, törpebajuszú, kékzubbonyos emberke volt Vezéri öccse, aki
láthatólag nehezen fékezte mozgékonyságát. De a szemén és a bajuszán sem
tudott uralkodni. A szeme a nagyapámon tetőtől-talpig végig ugrált, majd
engem vizsgált meg. Aztán megint a nagyapámra ugrott a tekintete. A
bajusza mintha valami láthatatlan cérnával volna a szeméhez kötve.
Izgett-mozgott a törpe bajusz. Csoda, hogy megmaradott a helyén.

Nagyapám, valamikor királyi ügyész volt, ezért szerette az ismeretlen
embereket fogas kérdéseknek alávetni.

– Merről jött, tisztelt öcsémuram? Délről vagy északról?

A kis ember sunyin nevetett.

– Északról, ha megengedi.

– Hm, – mormogta nagyapám és gyanakodva szimatolt.

– Hm, – ismételte rövid idő mulva. – Ügyészkoromban arrafelé az
országuton kirabolták a postakocsit. (Felemelte a hangját és bozontos
fehér szemöldöke alatt vészjóslóan villant meg szelid szeme.)
Pisztollyal lőtték le a kocsist. És a tettesek eddig nem kerültek kézre.

– Huh! – kiáltott fel tréfás komolysággal a kis ember. – Pisztollyal
lőtték le a kocsist – utánozta szakasztott hiven a nagyapámat.

Majd, mintha egy nem régen abbahagyott mondókát folytatna, előrehajolt
az asztalnál és a borospoharakat megtöltötte.

– Tehát, kedves Pál bátyám, látom, tapasztalom, kezemmel tapintom és
torkomban érzem, hogy a jóisten megáldotta szorgalmadat. Látom, hogy
eszed, tehetséged és szived megérdemelt gyümölcsökhöz juttatott. És
igérem neked, hogy ezután másképpen lesz. Vezéri Ignác mondja neked,
akinek hamis szó még nem hagyta el az ajkát, hogy Vezéri Pál többé nem
lesz választó, hanem ő lesz a választott. Te leszel a követ ebben a
városban, ha van még erő ebben a két karban. (Pedig van!) A te dicső
neved leng a magasan lengő zászlón… Éljen Vezéri Pál!

A poharát nagy zajjal a többihez kocintotta és fenékig kihajtotta.

Ezután nemsokára Vezéri Pál emelkedett szólásra. Felállott és a két
kezét az asztal lapjára helyezte, miután befelé fordította a
pecsétgyűrűjét, amely a szavak megindításánál már sokszor jó babonának
bizonyult.

Némely gyermekkori emlékeken megkezdve, hosszadalmasan magyarázta meg
öccsének, hogy milyen kiváló férfiú lett belőle. «Csak azt sajnálom,
hogy nem voltál osztályostársa küzdelmeimnek», – mondta többek között.

(Az ifjabb Vezéri esküre emelte kezét. Ezután az lesz.)

A poharak megint csörögtek.

Éjfélre járt, amikor nagyapám megunta a nevetést és hazafelé kocogott.
Az utcán az akácok alatt megállott és görbe botjával számtalan vonalat
húzott a porba.

– Ha tíz-tizenöt esztendővel öregebb volna ez a bizonyos Vezéri – mondta
mély meggyőződéssel – bizonyosra venném, hogy ő a postarabló. Nyomban
vasraveretném a csendbiztossal.

A kapunál még megállott és toppantott:

– Vasra veretném.

Még sokáig hallottuk szobáinkban a csendes csillagsugaras éjből a két
Vezéri pohárköszöntőit. Behúnytam a szemem, de mindig az egérszemű
embert láttam, szemben vele a kipirult és felhevült nagyszakállú
bátyját, a háttérben, a diófa alatt szótlanul lapul meg a család, a szép
Katinka anyja ölébe hajtja fáradt fejét.

Korán reggel felköltött nagyapám.

– Azt hiszem, még se ő volt a postarabló – mondta. – Ahoz több bátorság
kell, mint amennyit ebben az emberben észleltem.

Az uton csakhamar találkoztunk Vezéri öccsével. Egy fűzfagalyat faragott
a bicskájával és a csizma nagyon fényes volt a lábán. Sunyin köszönt a
nagyapámnak. A kész fűzfasíppal pedig engem ajándékozott meg. Amikor
tovább mentünk, egy utcasarokról láttuk, hogy a Vezéri öccse az utca
közepén áll és csizmájában gyönyörködik.



Téli út.

Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján
elhelyezte és a gondolatok mint búcsuzó vándormadarak mind ritkábban,
mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél,
midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy
takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában és mintha
még a küszöbön állana a feketeselyemruhás, pirosálcás uridáma, az álmok
dámája, kis lakk-topánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az
udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül, – ebben az időben
Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis
fekete szinésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas
kis kalapban és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen
fésült, mint ahogyan Szindbád a kis szinésznőt egyszer, utoljára látta.

Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt
kéjek óráiban a szinésznő, amig Szindbád, a csodahajós egy napon
elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban
jelentkezik.

Elmult éveiből, búbánatos, kalandos ifjuságából ugyanis emlékezett arra,
hogy vannak rejtélyes álmok, álmodások, amelyek egyszerre két szivet
keltenek fel, mint egy fészekből való fecske-testvérek, amelyek
egymástól messzire röpdösnek.

Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis
szinésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán,
titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint
Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire
látja a párnán maga mellett.

Lehetséges, hogy a kis szinésznő valamerre óhajtja őt, mert a szive
üres, szabad és az elmult dolgokkal édeskedik; messzitünt férfiú feje
körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakál nem látszik a
kis szív tükörén.

Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett,
útnak indúlt, – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett
csapongó jégsirály szárnya.

A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.

A városkát öles hó sáncolta körül és a hófuvásban a régi házak
olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az
emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik
mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből
megindúlnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy
értelmes szemű, rablóképű korcsmárosra, aki pontosan tudta, hogy
vándorszinészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és
merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat
kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között és a kis vonat talán
már nem is kapaszkodik.

Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a
szinészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak
zálogban a fogadósnál.

Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint
utána indúlt. Igy szinte becsesebbnek látszott előtte a kis
szinésznőcske, mint a szinestollas madár, amely az erdő mélye felé
menekűl a közelgő lépésekre.

– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában
bolyongott és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után
szaglászódva.

A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanúl
károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyaloguton
végre egy orosz-sapkás, rövidbundás urihölgyet látott közelegni. A
dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád
őt megközelítette, kiderűlt, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan
finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj
körül keskeny, kedvetlen ránc vonúlt el. Csak a nefelejts-kék szempár
tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen
városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az urihölgyeknek, mert
szerette, ha ismeretlenűl is udvarias és vallásos embernek vélik.)

A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú
lovag-keztyűjét még egyszer megvizsgálta és magában azt gondolta:

– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék és
Eperjesen maradnék!

Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebédutáni
feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a
bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.

A kávés felesége volt ő; egykor kaszirosdáma Pesten, de most figyelmesen
olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján és az
idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már
nem kiváncsi az idegen urak mondanivalóira.

Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszinű keménykalapjaikban és
gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú primás kezet
csókolt az asszonynak és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely
délutáni lakodalomhoz.

– Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga, – mondta komoly, anyáskodó
hangon a kávésné.

Szindbád később francia konyakot rendelt és emígy magára híva a kávésné
figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes
pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony
titkon, csendesen megrázta a fejét: «Nem, nem lehet… legalább is itt nem
lehet…» «Pedig maga tetszik nekem és máris szerelmes vagyok» – felelt
Szindbád a szemével. «Igazán?» – kérdezte az asszony. «Igazán, – mondta
Szindbád dióbarna szeme, – de kérem ne haragudjon ezért reám.»

A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen
a tekintetét. «Nem haragszom!» – mondta neki nefelejts-kék szeme
sugáraival. Később titkon megigazította a fésüt hajában, a hátamögötti
tükörbe pillantva.

A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett,
Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna,
elment, mint aki dolgát jól végezte.

A hófuvásos éjben, a jéghideg vasuti kocsiban, miközben a beláthatatlan,
sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi
kölyökkisértetek, a kis vasut felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok
csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában
Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete
sapkáját az eperjesi kávéházban és a kávésné most fekszik le magányos
ágyába. Most húzza a harisnyáját és a vaskályhából a parázs úgy villog,
mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét,
a gyertyát elfújja és mig kinyujtózik, egy másodpercig – vagy talán
tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint
szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.

Vajjon elutazott már az az úr?

A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges,
strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér
asszonykar csendesen, dédelegve átöleli a párnát, mintha a Szindbád
nyaka volna.

A vonat jéghideg, szeles fensíkon gurúlt olyan lassúdan, mintha szerte a
hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurúltak a
kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette
magát és elbúcsuzott az első álmát aluvó kávésnétól.

Az állomáson egy darabig megállottak.

A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni,
hogy valahol nem messzire, az országuton farkasok kullognak lehajtott
fejjel és egymás háta mögött a falu felé.

Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan
tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.

A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis
vonat döcögve megindúlt.

Szindbád a soványkás kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt
az út közepét jelentő állomás előtt.

Vajjon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves
kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?

A haja üde és jószagú a füle mellett?

*

A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot
jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugarakkal fényesítette be a kis
határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó
fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy
Paula nevű kis szinésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a
vándorszinész-trupp és esténkint a Nagy Bercsényihez cimezett fogadóban
vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője,
drámai anyája és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja,
a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott és a kastélyból
nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez
Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a korcsmában
ebédelni – jelentette Pápai, a sugó, akit Szindbád körülbelül háromszáz
esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki szintársulatok
után gyakran utazgatott és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz.
Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fujta az orrát, felire
vágott szivart nyomott az agyarára és egy régen használt gyufaskatulya
oldalán idegen gyufát próbált meggyujtani, de többet nem mondott
Pauláról.

Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:

– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig
azokkal a szinésznőkkel?

Aztán megmutatta az utat a kert felé:

– Három korcsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a
gyalogútra.

Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha
hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik
a hó alá megritkult galyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan
tiszták és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más
ártatlan látogatók lábnyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és
pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a
nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból
sohasem jártak volna ide a szarvasbokáju delnők rózsaszinű arcu
lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott
lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de
boldogan, mig a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó
férfiu.

Minden csendes, tiszta, szüzies volt, egy öreg varju lomha, fekete
szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.

Szindbád csendesen nézdelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a
rombadőlt kastély a hó alatt úgy terűlt el, mint az örök enyészet.

Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy
volt, fején kis sastollas kalap és valamit evett, eszegetett egy barna
papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban
a táskájába rejtette.

– Ez Paula – gondolta Szindbád és gyorsan megindult a hölgy felé, aki
fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú
arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő
tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a
szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az
arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat
és egy lépést előretett a hosszúkabátos dáma.

– Uristen, hogy kerűlt ide? – kiáltott fel és tetőtől-talpig végignézett
a férfin.

Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a keztyű megett
megcsókolgatta, majd az álla alá nyult félkézzel és hosszasan nézett a
szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek szine olyan volt, mint
az emlékkönyvbe préselt virágnak a szine.

– Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?

– Egyszer álmodtam, a mult héten vagy tegnap. De én sok bolondot
összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a
szinpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag.
Hogy kerűlt ide?

– Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.

– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a
szinésznő.

– Kiváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve
már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak és a
partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt
magába.

– A Gyokó.

– Remélem, nem hiába?…

– Kérem… Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.

– Nagyon szerettem.

Paula kissé meghajtotta a fejét és a hóra nézett.

– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk
gondolkozni!

– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam
megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől-talpig. Hm.
Semmit sem változott.

– Pedig beteges vagyok néha.

– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a
cipőjét, a harisnyáját. Keztyűt jobbat kell hordani. Ez a kis szalag
nagyon bájos a nyakán.

– Nincs senki, aki törődne velem.

– A szivecskéje üres volna?

A szinésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a
Szindbád karját.

– Bolondos fiu. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni?

«Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó hányszor
felejtettél el azóta!» – De azért mégis jól esett neki a Paula érintése,
valamint igen kellemes megelégedést érzett a szivében, midőn félcipőben,
friss szalagcsokorral és könnyü harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért
egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a
fehérnemü között őrzött sarjué és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék
kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben
felmelegítette a szivét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák
csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány
gyürődések és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma
látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai
között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kiváncsian
nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete
bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt
bélelve és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után
oda benyulott.

– Nagyszerü tervem van délutánra, – mondta a szinésznő, mialatt vállával
könnyen megérintette Szindbád mellét – jőjjön el velünk a pincébe.
Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe
invitálta délutánra. Ott jó borok vannak és itt nagyon divatos dolog a
pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.

– Délután a cukrásznál leszek.

– Helyes, majd ott felkeressük, – most pedig kisérjen haza, nem messzire
lakom.

*

A cukrászbolt mályvaszinű függönyei mögött még javában elgondolkozva
üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár
nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának
nevezte és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.

– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó
van a pincéig.

A szintársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas fiatal
szinészek, két szinésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki
nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki
már úgyis tudja, hogy az idegen férfiu miért tartózkodik a városkában.

Hátul Pápai sugó pipázott és a szinészujságot olvasgatta, mint akinek
semmi köze sincs az egész dologhoz.

– Menjünk gyermekeim, – kiáltotta a jókedvű tanár és a kabátja belső
zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.

Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.

– De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.

Amint a városból kiértek és egy kis kanyargós uton a hegyoldalba
fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.

De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója és a
fiatal szinészfiuk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.

– Nacsak, bicsak! – biztatta őket az öreg tanár.

Paula a Szindbád karjába kapaszkodott és boldogan, büszkén simult a
vállához.

– Segítsen, Szindbád – mondta csendesen.

Hátul jött Pápai és recsegős hangon a szinésznőre kiáltott:

– Ugyan nem várhatsz addig, amig besötétedik! Nincsen puhább pamlag a
hónál!

– A szemtelen – mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.

Szindbád a magas, puha, szüzies hómezőre nézett és magában igazat adott
a vén sugónak.



Pesti farsang.

Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci-utcában, Zoltán tehát
Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a
Váci-utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.

Zoltán akkoriban Debrecenben szinészkedett. De farsang lett, nagyszerű
bálakról lehetett olvasni az ujságokban és Zoltán, bár nem volt
táncosember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes
civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körűlnézzen a
pesti szállákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép és a
lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok
szerelemrevágyók és szenvedélyesek, mint Stuárt Mária.

Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta
megtraktálta Zoltánt és szinészpajtásait töltött káposztával és
hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszinű
volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál)
szivesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:

– Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a
mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak
akkor, ha itt marad.

Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát
megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és szélesvállú férjét
szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, – karját és mellét
már előbb megtapogathatta – de Völgyi és Pataki szinészek, akiket
botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre
készűltek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.

– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szivesek,
nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te
neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a
pesti bálakon az asszonyokat, – mondta Völgyi és Pataki.

Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár
felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre
pályáztak.

Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában
gyerekeskedett, a Váci-utca, a girbe-gurba Belváros mindig olyanformán
tünt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa.
Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan
fogta kis unokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja
Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot
Kuhinánál.

– Hacsak el nem költözött, – mondta habozva két órai keresgélés után.

Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból és Zoltán csak
egy hét mulva jutott kalaphoz.

– A teremtésit, – mondta a nagyapa, – ott ácsorogtunk a minap is a
műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már
kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!

És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot,
amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.

… De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése
dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő
utcákon találkoztak:

– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci-utca?

A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek.
A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek immel-ámmal
felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: «nix ungris»; egy
vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi
megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajjon hol van ilyenkor a
policáj?

– Ha tudnák, hogy ki vagy, – dörmögte Pataki szinész a Zoltán fülébe, –
bezzeg majd leesne az álluk.

– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a szinész utánairamodott a
menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:

– A Váci-utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!

Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a
girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé
a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három
debreceni szinész most már valóban nem látszott barátságos figurának.
Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba
igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferdevállú keztyűs gyorsan
megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert
boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember
hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.

– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a szinész kinyithatta volna
a száját.

Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak
a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította
el a homlokát.

– Bár inkább Debrecenben maradtam volna, – sóhajtotta.

– Eh, mit, – kiáltott föl Völgyi, – Pest már az édesapád idejében is
komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik
a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!

És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához
címzett korcsma előtt.

– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci-utcában laknak. Nem vezetne
el a házhoz?

A polgár egy percig ingadozott.

– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből, – folytatta a
szinész.

– No, jőjjenek, – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia
kedvéért megteszem.

Megindúlt sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta
útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől
tartana, a polgár nyomában bandukolt, mig Pataki és Zoltán kissé hátrább
maradtak.

Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:

– Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most
melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?

Völgyi Zoltánra mutatott.

A polgár kerek kalapja alól tetőtől-talpig végigmérte Zoltánt.

– Hasonlít valamicskét az anyjához, – dörmögte és gyorsan elsietett,
mintha valami veszedelemtől tartana.

Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött
barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és
kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán
vállára tette a kezét.

– No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jőjj vissza. Majd
elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a szinészek és írók járnak, Berkes
vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például
Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.

A két szinész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva
bandukolt felfelé a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra
meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen
felnyilott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.

– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a
fiatalemberre.

Zoltán hátralépett:

– A tekintetes asszonyt keresem.

– No lám, – méltatlankodott a vén cseléd, – én szamár, még azt hittem,
hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra mulva kezdődik a bál és a
cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal
most beszélni, öltözik a bálra.

– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem, – felelt nem minden
indulatosság nélkül a fiatalember.

Az ajtó becsapódott és pár perc mulott el, amig újra felnyillott.

– Tessék bejönni, – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.

Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszinű
gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga
függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring
szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszinű
krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal
állott Julia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga keztyű. Az
arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme,
amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a
beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött
Zoltánra.

– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.

Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját
meghallotta.

– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy
beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten
áldjon.

Megfordult az ajtó felé, de az anyja utána kiáltott.

– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál?
Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.

Zoltán legyintett.

– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám
meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő
vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.

– Ostoba! – felelt haragosan Julia anya. – Mégis csak szólani kell a
nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért
jöttél?

– Kiváncsi voltam a báli ruhádra, – felelt Zoltán. – Látom, hogy a
sütővas és a szabónő még mindig szivesen látott vendég házadnál. Ráncok
sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a szinésznőknél.

Julia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte
felindulását. A fiához lépett és keztyűs kezével megsimogatta annak
beteg, szomorú arcát.

– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is
tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem
volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen
jár az esze. Reggeltől-estig koptatja a lábát, nem kiméli az egészségét,
hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam,
az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki
komédiásoktól akik a világ legutolsó emberei.

– Az apám is szinész volt, – szólt közbe a fiú.

– Az apád! – sóhajtott Julia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem
szinész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala özvegyi
emlékeimet a különböző szinésznékhez írott versekkel. Nem mondom
senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom,
hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán
fiam, a szinészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt
van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.

A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony
gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról
megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről:
az abroncs-szoknyát térdenfelül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő
felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A
hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És
ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.

– Fordulj el, Zoltán, – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni,
mikor öltözik.

– De mikor olyan szép anyám van, – felelt a fiú és anyjához lépve csókot
nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.

– Elrontod a frizurámat, – kiáltotta nevetve Julia. – Te bolond gyermek,
te. Nagyon megsértettél az imént.

– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán
egész Pesten nincsen.

A cipő fel volt húzva és Julia most már a tükör elé állott, hogy haját
megsimogassa.

– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.

– Gyönyörű vagy.

Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok.
Kefék, fésük, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely
rózsaszinűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Julia anya kezében.

– Itt van a fiáker, – szólt be a vén cseléd.

– Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amig holnap helyet csinálok neked a
nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk
haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.

Hattyúprémes bundát kerített a vállára és a tükörbe belenézett:

– Nos, rendben van minden?

– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban, – felelte Zoltán.

– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem
egy nagyon szép bálba.

Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.

– Milyen jó szagú a szád, – mondta a fiú.

– A tied is, – felelte Julia. – És most jól viseld magad nálunk, mert
egyedűl maradsz a házban. A cselédem elkisér és megvár a redout
előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd
a házat.

Julia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a
Váci-utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.

Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent álldogált a két komédiás.

– Nos! – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?

– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.

– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba.
Mások gyalog mennek.

– De van vacsora, – felelt Zoltán.

Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:

– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora,
de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.

Pataki, tragikus szinész lévén, búskomoran mormogta.

– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.

Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két szinészpajtását. Völgyi,
mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, mig
Pataki karos-gyertyatartókkal ödöngött egyik szobából a másikba.

– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.

– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk
ilyenben.

– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit, – folytatta
Pataki.

– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás
karosszéket. Nem bánom akármi történik, én ebben a székben költöm el a
vacsorámat.

Igy szólt Völgyi és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.

Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal.
Borospalackok, sonkák, füstölt husok, befőttek és hideg szárnyasok
kerültek az asztalra.

– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik, – mormogta sötéten Pataki.

– Láttam az előszobában két pár csizmát, – csemcsegett Völgyi. – Hát az
olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a
milliomos jár.

Hatalmasan ettek és hatalmasan ittak.

Völgyi észrevette a rózsaszinű dobozt, benne a szépítő szerszámokat.
Nyomban kiszedegette a jószagú fésüket.

– Ne bántsd, az anyámé, – mondta Zoltán.

Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkivüli
dolgot hallana:

– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát
tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja
magától a festéket. Van belőle elegendő.

– Kérlek, tedd a helyére, – ismételte Zoltán és elpirúlt.

Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:

– Jól van. Hiszen szeretem én is Juliát, bizonyisten szeretem, csak
olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni
Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy
küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a
tekintetes asszonyt.

Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a szinészt. Felállott és a
rózsaszinű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.

– Inkább egyen, aki még éhes, igyon aki még szomjas, – kiáltotta borus
hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám,
senkim. No igyatok fiúk.

– Itt vagyunk mi, a barátaid, – felelt Völgyi. – A jóbarát mindent
pótol, igaz, Pataki?

A poharak összekoccantak.

Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta
és szeméből vad tekinteteket lövelt szerte-széjjel.

– Ezernyolcszázötvenben, – horkant fel és az asztalra csapott, – a
Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje
nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A
jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott
magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt, meg a folyosón az
udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak
alig egy esztendeje veszítette el férjét.

Völgyi a homlokába sodorta fürteit.

– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben
Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy
költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse
lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön
marad.

– Igyunk, fiúk, hagyjuk a multat, – kiáltott fel Pataki. – Zoltán
barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk
inkább egyet.

De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány
butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban
voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.

– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony, –
dadogta alig forgó nyelvvel.

Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a
pálinkát.

– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele, – kiáltott fel Pataki.

Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt
sáros csizmájával a selyem paplanra.

– Juliskám, – kiáltotta. – Hol vagy Juliskám?

Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott… Sipogó hangon
felelt:

– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!

Hancuroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a
fejét a párnára:

– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…

Lehunyta a szemét és mélyen elaludt.

Völgyi szintén elnyujtózott:

– Egy negyedórácskát én is pihenek, – dörmögte mintegy önmagának és
belebújt a puha ágyba.

Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.

– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.

De azok úgy feküdtek, mint a halottak.

– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve,
mámorosan járt fel s alá. A butorokba belebotlott, a székeket
megrugdosta.

Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette
és az arcához szorította.

– Édesanyám, édes, szép asszony-anyám, – rebegte.

Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét
a feje alá tette.



Régi pesti fametszet.

Farsang volt akkor Pesten és az Arany Sasnak, valamint a Griffnek minden
szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most
zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a
vasuti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss podgyászokat.
Maguk az utasok inkább a lóvonatot választották, vagy a fiákert. A
fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő
omnibuszt és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a podgyászokat.
Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az
esztendőben. Hogy valamire való leányok nem maradtak odahaza, arról nem
lehet még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból,
Borsodból, Abaujból. És a kisasszonykák délutánonkint a mamájuk
felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de
meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való
igaz, hogy Pesten egészen más formájuak az emberek, mint odahaza
Hevesen. A férfiak mily büszkén viselik a cilinder kalapjukat és mily
méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncs-szoknyáikban. A cipők,
amelyek alig láthatók, nem érik a havat. A hevesi kisasszonyok
bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique
ur cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag
bokrétája tartja és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakit minden
arcot. És mily nagyok, karcsuak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják
és az urak mily finoman emelik meg nagy cilinder kalapjukat… A kirakatok
üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét
dörzsölgetve áll a kistermetü borbély boltja ajtajában és a keztyüs
nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki
kedves, szeretetreméltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér
napjában tán tizszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok
tiszteletteljesen köszöntgetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan
emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesről ismerné a
kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vigan emelintik lábaikat, az
aranysapkás portás fütyül a fogadó előtt a hintóért és reggeltől
estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten,
amilyen szaga a tekintetes urnak szokott lenni, midőn háromnapos
kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve és a
tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a
városban. Estére a szinházban tündöklő lámpafény és a zenekar végtelen
bájjal, gyönyörüséggel játszik. A szinpadon tarkaruhás népek, egy
selyemruhás dáma olyan szeretetreméltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy
szinte meg lehetne csókolni. Ez igy van Pesten.

Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink,
akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének és miután a
szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról
beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégis csak jobb a tej, mint Pesten. A
mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen
mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt
véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az
ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok gyöngéden egymásra
néztek és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az
elmult bálon a tiszturral.

Az ifju tiszt szürke köpenyege eltünt a hóesésben, dámák érkeztek a
cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog
rájuk, Dominique ur leveszi sapkáját és pörkölt kávé illata szálldos be
a konyhából.

Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Julia
vetélkedve kiáltják.

– Kezét csókolom, néni.

A mama is elmosolyodik és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos
pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál.
A háza a Kalap-utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok
a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy
bámulatára azt mondta a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen és
három szobalányt tartanak.

Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejü dáma egy sárgaképü
fiatalember kiséretében megérkezik. Feketehaju, szépszemü és büszkearcu
delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyénél különb
tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka
mellett egy hamvasodó fürt… Dominique ur a piros plüssel bevont székeket
huzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a kalaputcai
háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi
asszonyságnak.

– A gazdag Szendreynek a lánya, meg a fia.

A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma
felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy: «mi gazdagok tartsunk
össze.» A kalaputcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok
társaságához tartozni, ezért közelebb huzza székét, keskeny szájáról
letörli a kuglófot és halkan, gyorsan igy beszél:

– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag
szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes
ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiu még
az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bir százezer
forintnál is.

A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert ime nagyszerü
mondanivalója akadt:

– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt és irt az
emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit irt Petőfi az
emlékkönyvembe!

– Igenis, mi olvastuk, – feleltek egymást megelőzni óhajtván a
kisasszonyok.

Gabriella később kuncogva mondja:

– Julis tudja könyv nélkül is a verset!

De a mama szigoruan pillant és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak.
Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?

Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok
most ő róla beszélnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már,
hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárgaarcu, boglyasfejü fiatalember
melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek,
akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen és
vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna
készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét.
De egyszerre megenyhül buskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen
tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb,
a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey
unokáját.

Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról,
mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt
figyelmére méltasson. A nyájasképü és nagyon fehérarcu cukrászleányra
vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképü maga is azzal volt
elfoglalva, hogy egy nagybajuszu jogász pillantásait viszonozza a
cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan szinü
függöny.

A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és
Zrinyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyu, amelyet, hogy a
rátapadt hótól megtisztithasson, féllábon állott, de szemét még sem
vette le a Dominique cukrászda belsejéről.

A fehérképü leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt…

Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette
szemügyre. Madárképü, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki
bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhitatosan, kitartóan, szent
odaadással nézni.

Nézték tehát egymást, mert a kalaputcai háziasszony most már egészen
közelhajolt, amint a gazdag Szendrey lányáról beszélt. Gabriellának
ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva
mondott szavakból.

– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan
őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.

Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös
pillantással mérte végig a két sugdosódó asszonyt.

Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl
voltak, hogy elelkapkodják a tekintetüket egymásról. A madárképü
kisasszony szinte visszafojtotta a lélekzetét, Zoltán a hajához, serkedő
bajuszához nyult igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó és a
jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a
laktanya előtt.

Az óra négyet ütött és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique
cukrászdájában.

*

– Tehát ugy volt, – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni,
midőn már a haja fehér volt, – hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes
lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is
tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való
ifju volt és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt
Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiu, szegény
Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.



Tartalom.

  Ifju évek  5
  Szindbád álma  17
  Duna mentén  47
  Szindbád és a szinésznő  55
  Szent Jusztina estéje  65
  Nagyapám jó táncos volt  77
  A katona  87
  Régi kocsikon  101
  Ferenc császár éjszakája  111
  A középkori város  121
  Fru-fru  129
  Régi kép  135
  Téli ut  145
  Pesti farsang  161
  Régi pesti fametszet  179


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |Szinbád álma |Szindbád álma

21 |zúgva-dübörögbe |zúgva-dübörögve

112 |kupuzárás előtt |kapuzárás előtt

117 |Es ime |És ime

117 |a bécs utcákon |a bécsi utcákon

120 |feállott helyéről |felállott helyéről

121 |Eszak felé |Észak felé

134 |Es a sárga |És a sárga

155 |m jd az álla |majd az álla]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szindbád utazásai" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.