Title: A három márványfej
 - Regény, kritikával elegy
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A három márványfej
 - Regény, kritikával elegy" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXIII. KÖTET

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A HÁROM MÁRVÁNYFEJ

REGÉNY, KRITIKÁVAL ELEGY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



SZERZŐI ELŐSZÓ.

Jól tudom azt, hogy a tisztelt közönség épen olyan szivesen olvassa a
kritikát, mint a regényt: czélszerűség tekintetéből mindjárt
egyesítettem mind a kettőt; ez által kitüntetve tanulmányaimnak mélyen
lerakott alapját; feltárva a kútforrásokat, s lélektani és korfestési
magyarázatokkal értelmezve azokat a rendkívüli és lehetetlennek látszó
eseményeket, a mik ez elbeszélést hosszúra nyujtani törekesznek a
nélkül, hogy a szükségesnél több archæologiát, geognosiát, botanikát,
táj- és jelmez-leirásokat vennének igénybe.

Ez által megkönnyítem a kritikának a dolgát és elveszem a kenyerét, a mi
kettős jó cselekedet.

Tehát:

«_Disputa._»

_Kritikus._ Micsoda inkorrekt czím «Márványfej»? Fej alatt az organikus
test részét értjük. Ha márványból van, akkor már szobor. Tehát helyesen:
«Három márvány mellszobor».

_Szerző._ Engedelmet kérek, ezek épen csak «fejek». Semmi sincs hozzá
más. Hogy miért hiányzik náluk a test többi része? ez az elbeszélés
legutolsó lapján lesz olvasható, a mit előre elárulni nem lehet, tehát
hadd következzék az első fejezet.



A HÁROM TÜZES SZENTEK KLASTROMA.

Megálljunk!

«_Disputa._»

_Kritikus._ Miféle tüzes szentek? «Fagyos szenteket» ismerünk. Pongrácz,
Szervácz, Bonifácz. De tüzes szentek? Kik azok?

_Szerző._ Ezek a három bibliai férfiak: Zsidrák, Mizsák és Abednégó, a
kik Nabukodonozor arany bálványa előtt nem akartak térdre borulni, s a
kiket ezen akaratosságért a «káposztaevést» feltaláló nagy király (dicső
ősünk) a hétszeresen befűtött kemenczébe vettetett. (A nagy
antiszemita!) És a kiknek ebben a nagy tűzben még a hajuk szála sem
perzselődött meg. A király kihozatta őket a kemenczéből s mind a hármat
babyloniai nemességre emelte.

_Kritikus._ Ezt elhiszem. (Mert muszáj.) Hanem ez még nem elég arra,
hogy keresztyén szentek legyenek belőlük.

_Szerző._ Előrebocsátom, hogy az esemény szinhelye Dalmatia, s a
történet ideje úgy a keresztes háborúk első századára esik. Akkor még
nem voltak tisztázva a fogalmak, hogy kik a keresztyén, kik a zsidó
szentek? Egyébiránt Dávid királyt is szentnek szoktuk nevezni, pedig
senki sem kanonizálta, sőt Simeon valósággal szentnek is van
nyilvánítva; pedig (kútforrásaim szerint) csakugyan zsidó volt és
maradt, holta napjáig.

_Kritikus._ De hát miért neveztek el egy kolostort épen Zsidrák, Mizsák
és Abednégórul?

_Szerző._ Azért, mert ezen tiszteletreméltó áhitatos menedéknek a
boltozatai rejték kőkoporsóikban ezen dicső férfiak csontmaradványait, a
mikhez messze földről (sőt tengerről is) elvándoroltak a hivő népek.

_Kritikus._ De hát hogyan kerültek Ninivéből Dalmátiába ezeknek a zsidó
hitregebeli hősöknek a csontmaradványai: kétezer esztendei földben
pihenés után? Előre kijelentjük, hogy holmi csodatételeket nem fogadunk
el: vagy tessék azt irni az elbeszélés alá, hogy «legenda»: akkor más
megitélés alá esik; de ha regény, akkor realis, circumstantiális,
minutiosus magyarázatot követelünk. Tehát ilyenformán a lorettói és
tersatói kápolna szállítás módja ki van zárva.

_Szerző._ Nem is folyamodom semmiféle csodatételekhez: mindennek urát
adom. Tehát: volt a hajdankorban egy hirdetett utazó: Jónás prófétának
hítták. Ő találta fel a hajótörés elleni biztosítást s ő utazott a
legelső gőzhajóban. Ő volt a legelső alapító, a ki részvényleveleinek
gyors pusztulását megérte, akkor még ezeket «töklevélnek» hivták.
Egyszer ellátogatott Ninivébe is: előre bejelenteni, hogy jön a nagy
«krach». Ennek a jó szolgálatának a jutalmául nyerte a királytól
ajándékba az ez ideig mauzoleumban tartott három hires hazájafiának a
csontjait. Ő azokat haza vitte Jeruzsálembe, ott elrejtette a Gecsemáné
kertjében, mikor aztán a keresztes hadak elfoglalták a szent várost,
Jónásnak egy dédunokája rávezette őket a becses ereklyére s nem kivánt
érte semmi jutalmat.

_Kritikus._ Szerző visszaél a kritikus elnézésével! Hisz ezek mind zöld
mesék!

_Szerző._ Hiszen még nem mondtam el végig. Lakozék abban az időben
Raguza falain belől, mely akkoriban igen hatalmas köztársaság vala, egy
gazdag és hires patricius: névszerint Galeatoris János. Divat volt latin
neveket viselni. A család ősei már, mint «gályázók» voltak ismeretesek,
kik hajóikkal a Pontusig és a Veres-tengerig eljártak. János maga
kiválóan ereklyékkel kereskedett. Egy egész raktára volt ezekből a Borgo
Ploccén, a melybe a széles világból mindenünnen szállították a kegyelet
által megőrzött kincseket a hitetlenek országaiból, s viszont innen
hordták ismét ugyanazokat széjjel az igazhivő népek tartományaiba.
Ugyanennél a firmánál vásárolta II. Endre királyunk is azon nagybecsű
ereklyéket, a melyeket nevezetes palesztinai hadjáratából hazahozott.
Galeatoris Jánosnál (a hogy majd közelebbről meg fogjuk ismertetni
nagyszerű üzletét) kapható volt mindenféle ereklye, a melyre csak a
kegyelet figyelme kiterjedt, duplikátumokban is; sőt a keresettebb
czikkek többszörös készletben. Maga a keresztyén vallás még akkor a
dalmata partokon a kiforrás és erjedés stádiumában volt, mindenki annyit
tett hozzá, s azt választotta ki belőle, a mi neki tetszett: lehetett
hinni, lehetett tagadni, s a kettőért verekedni; minden város, minden
falu, minden kolostor más védszentet választott magának, s annak az
ereklyéit a szomszédjától féltette és védte, mert azoktól várta a
boldogságát. Megtörtént pedig, hogy két-három helység is ugyanazokat a
szent maradványokat nevezte magáénak, ez nagy viszálkodást szült. Azért
az elővigyázóbbak olyanokat választának, a kik nem forognak annyira
közbeszédben; így jutott a Brantavölgyi kolostornak a «három tüzes
szent», mind a Galeatoris firma közvetítése által.

_Kritikus._ Kezd a szeg kitörni a zsákból. Tessék hát leirni a
kolostort. Majd a végére tartjuk fenn az észrevételeinket.

* * *

Szerzetesek és apáczák mindenha ki tudták jól választani a legszebb
vidékeket, a hová csendes visszavonultságuk hajlékát építsék, ezek közé
tartozik a Branta völgye.

Az Adriai-tenger sziklazátonyai őrzik a völgy torkolatát, hajósoktól
rettegett tengerfenék van ott, a mely nem alkalmas se halászatra, se
osztrigatermelésre; csak egy életmód van itt, mely eltartja az emberét:
az aranymosás. A sziklanyelvek és scogliok között megtorlik a fövény, a
mit a Branta hegyipatak seper alá magával, s a között nagy
ügygyel-bajjal felkereshetők az apró csillámló szemerkék, a mikből a
népek bálványisteneit készítik. Odafenn a bérczek között bizonyosan
gazdag erek vannak a sziklában, a mik ontják a latin költők által
megénekelt dalmatiai aranyat, hanem ide le már csak a porszemek jutnak.
Szegény kenyér, a mely meztelenül hagyja a mívelőjét. E félvad emberek
ott laknak a meredek sziklapart oduiban, számuk egyre apad, testük egyre
véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor
kalmárok veszik meg, a kik aszalt gyümölcscsel fizetnek, meg zsinegre
felfűzött kőkeménységű pereczfélével.

A Branta, a hol a tengerbe szakad, négy öles zuhatagot képez s zúgása
egész messzeségben viszhangoztatja az erdős völgyet, melynek két oldala
gyors menedékességgel emelkedik magasba. Az északi oldalt tölgyerdő
fedi, abból a fajból, mely semmi szakában az évnek nem hullatja el a
levelét. Valódi óriásai a növényvilágnak, a miknek koronája négy-öt
ölnyi magasban kezdődik, s a dereka olyan egyenes, mint egy oszlop, négy
ember ölelése át nem éri kerületét; mikor átnéz alattuk a szem, mintha
egy templom belsejébe tekintene, a mit ős istenek emeltek. A déli
hegyoldalát a völgynek ellenben olajfák, szelid gesztenyék és cziprusok
fedik. Legalant az olajfák ezüstszürke lombjaikkal, kék gyümölcseikkel,
feljebb a nevetőzöld gesztenyék, csoportos gyümölcsbarkáikkal, a mikkel
keveredik a magasra felnyuló cziprusok sötétzöld obeliszk sudara, mely
aztán mind feljebb a többi fajrokonaival, a thujákkal, piniákkal egészen
elfoglalja a hegymagaslat ormát. Ezek a fák is vetekednek az átelleni
oldal tölgyóriásaival s a völgy mélyén egymásba borulnak a lombkoronáik.

Csak egy keskeny ösvény vezet a Branta partján fölfelé a völgy mentén,
áttérve hol az egyik, hol a másik partra, ott, a hol a hegyi folyam
gázlói vannak; néhol az ösvény a meredek sziklapárkányra kapaszkodik
fel, a honnan veszedelmes a félre lépés, a hogy ezt a sziklafalba vágott
fülkék fogadalmi képecskéi bizonyítják; alant a mélységben egy kőhalom,
melyre minden vándor dob egy követ. Valami szerencsétlenül jártnak a
sírja talán?

Egy kanyarulatánál a völgynek egyszerre kétfelé nyílik tátongva a
hegyvágány, szétrepedt sziklafolyosót mutatva, a melynek csompói és
vápái kétfelől egymásba illenek; itt a Brantapatak negyvenöles zuhatagot
képez, széttört vízporából örök fehér felhőt képezve a mélyben, melyre
ha rásüt a delelő nap: szivárvány koszoru ívlik át egyik partról a
másikra. Az ösvény e zuhatag alatt vezeti át a bucsújárót; (másnak mi
dolga itt?) s onnan aztán száz sziklalépcsőn járdogál fel addig a
párkányig, a honnan a zuhatag aláomlik.

E párkányra felérve aztán térdre borul a vándor: pihenés végett is, de
még inkább az áhitattól.

Ott látja maga előtt a «három tüzes szentek kolostorát».

A háttért egy meredek gránithegyszakadék fogja körül oly félkörben, mint
egy colossæum, melynek szürkéskék alapjából rikítón válik ki a kolostor
ochra-sárga kövekből épült sima fala; ennek a völgy menetele irányában
se ablaka, se ajtaja nem látszik: azok mind a sivár, kopár gránit
semmiség felé nyilnak.

A kolostor lankás, meneteles dombon fekszik, mely lassú emelkedéssel
haladja meg a Branta zuhatagait s végre hozzá tapad a csaknem föléje
hajló gránitfal egyik oldalához.

Ez a domb maga, mintegy különválva a többi őserdő honias növényzetétől,
csupa tropikus fákkal, virágokkal van benőve vadon. A fák alakja,
levele, virága, gyümölcse mind oly csodás, ismeretlen, mintha más
világrészből került volna ide; vannak köztük olyan fák, a miknek
életföltétele egy másik fának a halála: csak veszni induló korhatag
faderékból nőnek elő (valódi metempsychosis a növényvilágban);
góliáthjai a hagymás virágoknak, mik esztendeig készülnek hozzá roppant
virágkelyheik kibontásához; gyümölcstermő fák, a mik nem ismerik az
évszakokat: egyik évenkint háromszor terem, a másik másfél évig érleli a
gyümölcsét, a harmadik együtt hozza a virágot a gyümölcscsel, ismerős
gránátalma, narancs, füge egész pagonynyá keveredve; s a mit a mérsékelt
zóna alatt mint fanyar, kemény vaczkort ismernek, a birs körtéje itt
édessé, zamatossá, puhává érik meg. Magasra emelkednek az örökzöld geszt
körül a datolyapálmák lehajló szilvafürteikkel, mik nyers korukban
aranynyal versengők. S a Hesperidák kertjének még kerítése sincsen,
bemehet akárki s szedhet a földre hullt gyümölcsből a mennyit tetszik.
Csakhogy valami lankasztó melegség, átfülve a fűszerfák minden ambra
illatától, úgy meglepi a jövevényt, hogy valami más világba képzeli
magát, a hol az embert nem gyönyörködteti az evés. A mint azután beljebb
halad a sok tekergő ösvények egyikén, valami kardalszerű énekhang által
kalauzolva, lassankint olyan fák tömkelegébe jut, a mik lábtókon járnak:
a derekaik magasra vannak kiemelkedve a földből, s három-négy vastag
gyökérág nyulik alá belőlük. Ezek nem akarnak egész fürdőt venni, csak
lábvizet használnak: ott a talaj vizenyős. Egyszerre megnyílik egy nagy,
vastag moharéteggel fedett tér, a miben öles páfránbokrok képeznek
szigetecskéket, telefuttatva csillagtermő szulákokkal. Ennek a
mohaszérűnek a széleiből csupa emberfejek bukkannak elő: de ezek nem
valami levágott fejek, hanem élő emberek szemhunyorgató agyai, a kik
énekelnek, ki vékonyan, ki vastagon, mellettük egy mankó, vagy kettő;
gunyáik a bokrokra felakasztva; ezek bénák, nyomorékok, kik messze
földről ide vándorolnak, a csodatevő láphoz, gyógyulást keresni. A
gyógykezelés igen egyszerű. Lyukat ásnak a mohába, annak a gyökerein
alól forró iszap van; abba a beteget lebocsátják nyakig, a hóna alá
rudat dugnak, hogy le ne szálljon a pokol fenekéig, s azután a mohával
jól körül tömik a fejét, hogy a feljövő pára meg ne fojtsa, aztán ott
hagyják napestig. Énekelhet is. A moha körül a fák alatt burdékok vannak
összetákolva venyigéből: az a vendégszállás.

Hogy milyen csodatevő ereje van e mohafürdőnek, ennek tanubizonysága az
a tömérdek hátrahagyott mankó, a mit a felgyógyult lázárok letüzködtek a
moha szélében, itthagyva a nyomoruságukat.

Ezt a mohos lápmezőt élteti egy tó, mely egész a kolostor faláig terjed;
úgy, hogy az embermagasságnyira zöld a nyiroktól.

A tó fölött állandóan rezeg a levegő, mint ahogy a délibáb szokott
hullámzani; abból a vízből kéngáz fejlődik ki. Azért ebbe a kolostorba
se orozva, se erőszakkal halandó ember be nem törhet; mert a dereglyére
szálló, ha mind Sámson legyen is, menten ott fullad; helepolissal se
közelítheti azt meg, mert az a kokojszásban menten elsülyed; a ki
becsületes szándékkal akar bejutni a szentelt magányba, annak ezt csak
nagy alkudozások utján lehet elérni, a mi ki s be lövöldözött nyilak
utján váltott levelezés által történik meg: ez esetben a kolostor
ballustradejáról egy átelleni három singnyi magas mellvédre lebocsátanak
egy csapóhidat, azon mehet át az elfogadható vendég; odáig nem hat fel
az ölő gáz.

Tehát ennek a kolostornak hármas védelme van az ártó világ ellen; az
egyik a nyomorékok által letüzködött mankók pallizádja, a másik az
öldöklő tó, a harmadik, a leghatalmasabb pedig maga a Nabukodonozor
király.

Igen is, ő maga az kőből kifaragva, koronázott ökörfejjel, a ki a
sziklaoduban ül a trónusán, a lábai alatti tüzes kemenczéből füstölgve
omlik elő a koppasztó forró vízsugár, mely a tavat és a mohát örökké
táplálja, s a forrás üregében látható a három tüzes szentek alakja,
Zsidrák, Mizsák, Abednegó; az egyik jaspisból van, a másik chalcedonból,
a harmadik carneolból; így daczolnak a pokollal.

S ez a meleg forrás egyuttal a titka annak a rendkívüli
növénytenyészetnek, mely a kolostor kertjét az év minden szakában
diszíti. A mit megtagadott Jupiter, megadja Pluto.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Csak megállhattam eddig beleszólás nélkül. Ez azután a
miroboláns tájleirás. Piktor legyen, a ki lefesti! Már most majd én irom
le, hogy milyen ez a Branta völgye, meg a völgykatlanba zárt
paradicsomdomb a valóságban.



A KRITIKUS LEIRÁSA.

A Brantavölgy, a mint előttünk áll: a halálnak és az enyészetnek a
képmása.

Két meredeken csapinós hegyoldal fut össze egy élesen alákanyargó
sziklavágányba, mely folytatását a tenger alatt találja; a sziklák
vakítón szürkék, vagy piszkosan sárgák; a kopár hegyoldalban fölfelé
vonuló barázdák látszanak, az egyik népmonda szerint az ördög szántotta
azokat végig ekével, a másik szerint azok a szekerének a kerékvágásai,
mikor sátán ő felsége a menyasszonyával nászutra kelt, ebben, az ő
rezidentiájának a bejáratához egészen méltó, vidékben. A sziklák között
nincs egy szál fű, moha, moszat, pörs, kőtarjag: semmi! Ez a déli oldal.
Szerző szerint az az áldott őstalaj, melyben az olajfák kék bogyót, a
szelid gesztenyék drága marónit teremnek. Végtől-végig az egész
hegyoldal egy szikla sivatag, melynek látása fáj a szemnek. Az északi
hegyoldalon kesereg elszórva az egyetlen képviselője a növényvilágnak: a
zavoriai boróka, nagy vörös bogyókkal rakva. Ez is csak ott, a hol
hozzájárulhatatlan csompók között meghúzhatta magát.

A völgyvágány tengerbe szakadó nyilásában még csak homok sincsen, nem
hogy abban az aranyásók drága porszemeket kereshetnének és az egész
Dalmatiában nem jön elő bányászati uton annyi arany, a mennyivel egy
karácsonfára akasztandó diót be lehetne aranyfüstözni.

A Brantapatak, mely azokat a viszhangzó cascadeokat képezi, egyszerűen
nem létezik. Nyáron a medre száraz, tavaszszal, mikor a hóolvadás
megindul, egy pár napig ömlik rajta végig az iszapos moslék, mely húsz
mázsás sziklákat hömpölyget alá magával, s a vágányt egyre mélyebbé
vájja; hanem a mint a hó elment, nem marad a vízből egyéb hátra, mint a
mi a völgyvápákban odarekedt; az aztán ott poshad, míg a forró nyár ki
nem szikkasztja, termesztve irtóztató szunyograjokat, s terjengetve a
lázerjesztő bűzt az egész völgyben; olyan benne a lég, mint egy
elhagyott pinczében, a hol ászok, hordó mind halomra penészedett.

Eleven állat a szunyogon kívül nem lakik itt, csak magasan a légben
hallani a rikácsolását a kóválygó tengeri sasnak, mely halat hord haza a
fiókjainak.

De hát menjünk odább, keressük fel a szerző által leirt brantavölgyi
csodálatos paradicsomot. Ne resteljünk egy kis lábtörést koczkáztatni;
hisz ott van az a minden sántaságot meggyógyító mohafürdő, a hol a három
tüzes szentek azonnal segítenek a bajunkon.

Igen is: ott van az a féltekealakú domb, egy oldalon a sziklafalhoz
simulva, a többi sziklasivatagtól annyiban különböző, hogy ennek a
hepehupás szirtjei között csakugyan terem valami növényzet, a miről a
kecskék azt hiszik, hogy az is jó, ha nincs más; vadzsálya, démutka még
virágot is mutat, a szerb tövis, az már meghonosult az útfélen, hanem a
gránátalmákból mentül kevesebbet találunk. Azonban legyünk igazságosak.
Azon a helyen, a hol szerző azt a pandanusokkal körített mohos lápot
látta, csakugyan van valami kert. Egymásra hordott sziklákból
négyszegletű kertelés van emelve, a minek széle-hossza lehet vagy húsz
lépés, erre a kőfalra vannak felfuttatva a szőlővesszők, a mik elég bort
teremnek egy háznép (azaz hogy a férfinép) számára. Alattok zöld és
veres szinű tökök hevernek: (az asszonynép télire való mindennapi
csemegéje). Bizonyosan ezek csábították el a regényírót, hogy a mohából
kiálló emberfejeket lásson maga előtt. Egyébiránt ezek is birnak annyi
észszel és tudománynyal, mint a gazdájuk, a ki hétköznap iszik és
pipázik, ünnepnap pedig iszik és czélba lövöldöz, s a ki characterére
nézve igen jeles rablóhős volna, ha a császári csendőrök az
élethivatását meg nem zápították volna. Leánya is van. Derék személy,
odakinn őrzi a kecskéket és dalol mellette magának. Arcza halovány,
szemei veresek, ajkai hasonlítanak a gomblyukhoz, hanem szederjesek.
Nagyon jó lenne regényhősnőnek, mert már kétszer elrabolta a kutnál
valami uskók vőlegény; de mind a kettő visszahozta. Recommendálhatjuk
szerzőnek!

No de végre rátalálunk magára a szokatlan barokk vagy bizánczi
(egyszóval furcsa) architekturával épített nagyszerű klastromra is,
melyet szerző szerint nem az angyalok hoztak ide a levegőn keresztűl
Lorettoból, hanem a mely a kigyógyult lázárok bő adakozásaiból
emeltetett szent Nabukodonozornak meg az ő három «Hausjud»-jainak a
tiszteletére.

Itt áll előttünk (mert nem dűlhet el). Körültámogatva minden oldalról
nagy ormótlan sziklákkal, egy lapos kövekből vakolat nélkül felrakott
épület, a hézagok mohával kitömve. Két szoba az egész, de az sem egymás
mellett, hanem emeletre. A felső szoba az istálló, alól az emberi
családtagok laknak. Azért így, mivel az emeletről a tolvajok nem
lophatják el olyan könnyen a kecskét, birkát, malaczot.

Ez a nagyszerű Brantavölgyben emberi kéz rakta egyetlen épület.

Nabukodonozor királyról azonban itt nem tudnak semmit. Zsidót itt nem
láttak soha és kemenczéről itt még fogalom sincs, miután kenyeret nem
sütnek; a mi pedig a világhirű thermæket illeti, azok ugyan ha volnának
is itt, bizony hiába volnának; mert itt se férfi, se asszony elvből nem
fürdik soha.

Voltam bátor bemutatni a Brantavölgyet a maga valóságában.

* * *

_Szerző._ Eddig a kritikus. – És én kénytelen vagyok neki tökéletesen
igazat adni. Valóban egészen ilyen a Brantavölgynek az ábrázatja «most».
Csakhogy az én históriám ezelőtt hétszáz esztendővel ment végbe. Akkor
még olyan paradicsom volt Dalmatia, a milyennek én festettem elébb.
Különben hogy választotta volna Róma legfényüzőbb cæsarja Diocletian e
vidéket állandó lakhelyéül, a ki válogathatott Olaszország minden
virányaiban? Hogy lehetett volna egyes városoknak az a mesés hatalmuk,
gazdagságuk, a mi volt Raguzának? Az én leirásom Fiume környékéről, a
gyönyörű Abbaziáról van lemásolva. Ott nőnek szabadban a pálmák, ott
fakadnak a dúsgazdag források, a mik vetekednek a római «aqua
virgo»-val; ott látni még azokat a sok százados cserfákat, a miknek
darabjáért a hajóépítők háromszáz forintokat kinálnak. Kétszáz év előtt
ilyen volt a Brantavölgy is, s egész Dalmatia. A magyar királyok
uralkodása alatt még földi paradicsom, hős népek által lakott dicső
ország, melynek ellenálló erején visszatorlódott a mongol hordák
világirtó rohama, egy ország tele csodákkal! Mikor aztán a velenczeiek
elfoglalták, cselszövénynyel, erőszakkal, egyik fajnak a másik ellen
uszitásával, a keresztes hadak őrült testvérgyilkos dulásával, akkor
legelőször is azon kezdték, hogy a dalmatiai erdőket a saját hasznukra
kiirtatták. Azokból az ősvilági fákból készültek Velencze gályái,
hajóhada, kereskedelmi flottája; azokat verték le pilotáknak az új
palotákhoz, s mikor aztán Velencze maga jól lakott az erdővel, akkor a
maradékot eladta a török szultánnak.

A keresztyénség esküdt ellensége ezekből a mi őserdőinkből építtette
azokat a hajóhadakat, a mik századokon át rabszolgákkal népesítették meg
a tengereket.

És mikor aztán már ki voltak vágva a csodaszép őserdők óriásai (a
sarjaikból új erdő keletkezett volna), akkor Velencze odatelepítette a
dalmata völgyekbe mindazokat az Istentől elrugaszkodott kóbor
népvakarcsokat, a kiknek se nemzete, se hazája, a kiket itt-amott
foglyul ejtett, mindenféle zagyvalékot, mert az «uskók», a «morlák» név
nem népnek a megszólítása, az csak «szökevényt», «tengerlakót» jelent s
ennek a szabadon bocsátott rabszolgahadnak volt feladatául hagyva, hogy
a kivágott dalmata őserdőknek még a bennhagyott tuskóit és gyökereit is
irtsa ki, szedje ki; s ezt a rakonczát hajóteher számra hordták át
Velenczébe tüzelő-szernek.

Utoljára aztán meghonosították a kecskenyájakat a letarolt erdők helyén,
s azok még sarjunövésben elpusztítottak minden újra csirázó növényt,
végtül végig az egész dalmata parton.

A velenczéseket egyszer csak elkergették Dalmátiából. Akkor aztán a
honosak elkezdték újra beültetni olajfákkal, gesztenyékkel a puszta
avart. Hanem ott maradtak a morlákok. És ennek a vitéz, balladákban
megénekelt fajnak az a sajátsága, hogy ha valakin boszut akar állni, hát
egy éjszaka kivagdalja a gyümölcsfáit, a szőlőtöveit; boszut áll a
kerten, az erdőn.

Akkor aztán jön egy harmadik boszuálló, a dalmata partok réme: a Bóra. –
A hajdani erdőfedte vidék a nevét sem ismerte. Az északi szél, a hol
erdőt talál, kibékül a földdel. De a hol a letarolt hegy áll előtte, azt
elemészti. Tél nem volt az előtt soha e vidéken; havat nem láttak e
hegyormok soha. A mióta az erdőket elpusztították, az egész klíma
megváltozott. Viharok, záporok, hirtelen hóolvadás elmosták a talajt;
hétnapos hideg szél porban elseperte, lefujta, lehordta egész a meztelen
szikláig a termő földet; nem egy fűgyökérnek, de még egy mohának való
porondot sem hagyott rajta: így lett a paradicsomból a rettenetes
«Karst». S a mint elmúlt az erdő, a pagony, a geszt, a cserje, a pázsit,
a moha, úgy múlt el lassankint a folyam, a patak, a csermely, az ér. A
szikla kiszáradt. És támadt a forrásgazdag virányok helyén a rettenetes
Karst.

És azután jöttek a törökök. Hajtották maguk előtt a kétségbeesett,
hazájuktól megfosztott mindenféle népek egész zagyvalékát. Az uskókok
még csak az erdőket ették meg, a törökök már a kőfalakra voltak éhesek;
város város után dőlt halomba előttük. A kolostor nem volt szent hely
többé, a templomok nem álltak Isten oltalma alatt. Paloták országa volt
egykor s romok országa lett Dalmatia.

És utoljára mikor már minden kínszenvedések pohara megtelve látszott
lenni, megjött a legnagyobb csapás Dalmatiára: az irtóztató földindulás,
mely Raguzát rombadönté s fele lakosságát sírul eltemette. Ez a
catastropha szikkasztá ki egyszerre a hajdan oly kedves meleg forrásokat
a Branta völgyében, s azoknak elvesztével átadta az enyészetnek a
tájakon meghonosult tündérvilági növényzetet. Bizonyosan ez temette el a
gazdag aranybányákat is örökre.

Ime itt van a magyarázata a két ellentétes tájleirásnak. A kritikus
leirása a jelen, az enyém a mult.

*

_Kritikus._ Szent Minos, Aeacus és Rhadamanthus! pokolbeli három
kritikusok! E szerint, miután már volt alkalmunk «egy tenger alá
elsülyedt világrész» történetében gyönyörködhetni, (?) most megint be
kell vennünk egy «levegőbe elröpült országnak» a regényét. – No hát
lépjünk be abba a híres «három tüzes szentek klastromába!»

*

_Szerző._ Csak lassan a testtel! Ott apáczák laknak!



AZ APÁCZA-FEJEDELEMNŐ.

A brantavölgyi kolostor egyenesen apáczák számára lett építve, kegyes
adakozók nagylelküségéből.

Voltak ott különféle categoriái az apáczáknak. Olyanok, a kik fogadalmat
tettek rá, hogy hajadoni életet fognak élni. Ezek között voltak
fájdalmas szivüek, balsors üldözése elől magányba menekülő lelkek, és
végre rajongó áhitatos keblek. Azután volt egy másik categoria, azoké,
kik vártak rá sokáig, hogy valaki férjhez viszi őket, de miután
kimaradtak az időből s átlátták, hogy hiába várnak, senki sem jön értük,
megnyugodtak a sors végzésében, hogy nem teremtett a számukra párt.
Ezeknél a szépség csak ráviteles fogalom volt, többnyire túl voltak a
veszedelmes koron. Azután voltak özvegy-apáczák; de ezek csak mint
szolgálattevők alkalmaztattak, s ha nem jól viselték magukat,
elbocsáttattak. – De a mi a legnagyobb számot képezte, ez volt a férjhez
menendő szüzek osztálya; ezek azután mind szépek is voltak és fiatalok.

A helyzet megértése végett meg kell ismerkednünk a raguzai
patriciatusnak arról a bevett szokásáról, hogy ott a férfiak csak
hajlott korukban házasodtak. Igen helyesen. A míg fiatal az ember,
könnyelmű az ember. Hajlandó a csapodárságra. Bármilyen szerelmes volt
is, mikor a mátkája után járt, időjártával kiszeret belőle. De a komoly,
megérett férfiu, a ki úgy az ötven és hatvan esztendő között szakít le
egy fiatal rózsát, hogy azt keblére tűzze, ugyancsak megőrzi a hitvesi
hűségét és nem szeleburdiskodik többé. Egyéb indok is van. A raguzai
patricius ifjunak levente éveiben más hivatása van, mint a feleség
rokkájának a surrogását hallgatni. Egy pár esztendeig a szentföldön kell
neki időzni. A dicső Ptolomais az a város, a hol a fiatalság a világ
bölcseségét legjobban megtanulja. Később az apja gályáján be kell
utaznia a fahéjtermő afrikai partokat és beletanulni a hasznothajtó
kereskedésbe a pontusi phœniciai népeknél. Oda feleséget nem hordhat
magával. Otthon hagyni pedig veszedelem. Azért nem hal meg éhen az úrfi.
Hiszen ha neki nincs felesége, van másnak. De meg ha komolyan
megfontoljuk a dolgot, hát az ilyen sima képű ifjoncz, a kinek még
bozontokban lepi el az üstöke a halántékait, azzal a kifejletlen karcsú
termettel, azzal a vigyorgó gömbölyű pofával, a mit még egy becsületes
ráncz sem ékesít, nem is lehet egy helyes itéletű kisasszonynak az
eszményképe; hanem ha a férfi egyszer már tökéletesen megérett, a
homloka szépen felvonult a feje tetejére, a hajfürtei megnyerték a
gyönyörű ezüst szint, s szép kecskeszakálla az övéig lelógg, s egész
ábrázatját rendbehozták a díszes redők, a mikben jellemének kifejezését
megtalálni: az ilyen férfiu azután méltó a törvényes szerelemre. Van
tekintélye, rangja, saját palotája, saját kápolnája, saját védszentjével
és saját diaconusával; kertje, lova, gyaloghintója; otthon a háznál
ezüstje és porczellánja, a pénztára kulcsát az övére akasztva viseli,
nem kéri a pénzt az apjától, vagy váltóra a sadduceustól: a maga ura,
tehát méltán a feleségének is ura; az ily úrnál aztán az ifju asszony
mindent megtalál, a mi szivet gyönyörködtet, ellenben nem talál se ipát,
se napát, se ángyot, se sógorasszonyt, se osztozatlan testvéreket; az az
ilyen aztán az igazi vőlegénynek való férfiu.

Azért becsülöm az eszét a raguzai senátusnak, hogy ezt ilyen okosan
rendezte.

De hogyan rendezte hát?

Ennek a titoknak a megoldását rejti a brantavölgyi zárda.

Az előkelő családok leányai egész tizenkét éves korukig otthon
neveltettek, s igen természetesen társaságba nem kerültek. Irni, olvasni
nem kellett nekik tudni. Ez volt a legjobb methodus: megakadályozni a
világi csáb incselkedéseit. Mert ellenben Raguza tele volt poétákkal, a
kik egyébbel sem töltötték az időt, mint szerelmes versek firkálásával.
Ezért is hivatott ez időben Raguza a «szláv Athenænek». Azonban enyhítő
körülményül legyen felemlítve, hogy a dalmata költők verseiket latin
nyelven irták; úgy, hogy azok csak férfiak gyönyörködtetésére
szolgáltak. Ezt a nyelvet pedig csak irástudóknak lehetett elsajátítani,
mert nem használtatott a közbeszédben, csupán a tanácskozásban, az
igazságszolgáltatásban s az idegenekkel való közlekedésben. (Hiszen mi
magyarok is voltunk egyszer ilyen athenæiek.)

Mikor aztán kezdett a kis leány abba a korba lépni, a mikor szeret az
ablakon kikukucskálni, akkor érte jött egy tisztes matrona, fehérfekete
skapuláréval a fején, a kék palásttal a vállán, melyre ezüst csillagok
és arany lángok voltak himezve, az átvette a szülőktől a reményteljes
csemetét s maga mellé ültetve a gyaloghintóba, elvitte a három tüzes
szentek zárdájába. Ott aztán addig maradt a kis leány, a míg évek
jártával támadt a számára (néha már ki is volt szemelve) egy ilyen
fentebb leirt szeretetre méltó, hozzá illő vőlegény, a kinek a
kecskeszakálla már ezüstbe játszik, a ki a szülők tetszését megnyerte; s
miután az érdekelt felek a hozomány és móring, s más ily lényeges
tárgyak felett szépen megegyeztek, akkor a kék köpönyeges matrona ismét
visszahozta a gondjára bizott kisasszonyt, a ki a kolostorból azután
egyenesen az oltár elé lépegetett kiválasztott vőlegénye karján (azaz,
hogy csak az ujjainak a hegyét érintve kezével).

De hátha a fiatal leánynak nem tetszett ez a szeretetre méltó ábrázat, a
melyet az idők már úgy telerajzoltak zónákkal és meridianusokkal, mint
valamely földglóbust? Hátha inkább szeretett volna egy olyan
kiállhatatlan deli sihederrel, (a ki még lépni sem tud, hanem ugrál), az
áldásosztó pap elé járulni? Hátha már álmodott is valaha ilyenről?

No hát épen az volt a három tüzes szentek kolostorának a legfőbb
dicsősége, hogy még az álmokat is meg tudta őrizni.

Az álmokat! A fiatal leányok álmait! Hisz az túl megy az emberi
hatalmon. Túl is ment. Azért volt az ő hirük olyan nagy!

De nem csak a raguzai patriciusok küldték ide a serdülő leánykáikat a
biztos zárdába, hanem a szomszéd tartományokban lakó knézek is. Azoknak
megint egészen más okaik voltak erre az elővigyázatra. A knéz valami
olyan fejedelemforma volt: «kis király», a hogy a magyarok mondják.
Várban lakott, fegyveres csoportot tartott, háborut viselt, majd az
egyik, majd a másik szomszédjával. Aztán megesett, hogy egy harmadik
szomszéd az alatt rajta ütött a várkastélyán, s a mit elvihetett,
elrabolta. Ha szép leányt talált, azt bizonyosan ott nem hagyta. Sőt
legtöbbször épen a szép leány volt az ok a háboru viselésre. Tirimir
knéznek volt egy szép leánya, Dragomir knéznek meg egy levente fia. De a
kettőt elválasztotta a vérbosszu. Ez volt a «törvény» arra befelé a
hegyek között. Itt csak úgy lehetett a leányt feleségül venni, ha az
apját, vagy egy pár bátyját agyonütötték. Ebből azután megint ujabb
vérbosszu füződött s ez szállt hagyományul ivadékról-ivadékra.

Sokszor meg a tengeri rablók rohanták meg a vidéket s a védtelenül
mulatozó leánykákat ölre kapták, elrabolták; elvitték a marokkói császár
háremébe.

Még ezek ellen is a legbiztosabb menedék volt tehát a legféltettebb
kincs, az ifju szüzek számára a brantavölgyi kolostor; mert ha még akadt
volna is oly vakmerő, akár kéjencz akár martalócz, a ki erőhatalommal
támadta volna meg a magányos zárdát, azt először is a három tüzes
szentek mindenféle pokoltályoggal verték volna meg; de sokkal inkább a
nyakába zudították volna a bátorszivű apáczák azt a gát közé szorított
tavat s egész seregestől leseperték volna a tengerbe, a hogy ezt egyszer
meg is izente az ott kóborló Hayreddinnak, a kalózkirálynak, az
apácza-fejedelemasszony, a büszke Lubomira.

A brantavölgyi zárdában nem tűrtek meg semmiféle hímnemű állatot, legyen
bár annak a neve férfi, kakas, vagy kandúr. Még a galambokat sem
engedték megtelepedni a padláson. Hiszen két csókolódó galamb épen a
legjobb jelképe a szerelemnek. Itt nem szabad senkinek és semminek
szeretni! Ha csalogány jött a kert bokrai közé, elfogták lépvesszővel;
kitekerték a nyakát. Ez is a szerelem énekese.

Az egyetlen férfi, a kinek hetenkint egyszer meg kellett jelenni a
zárdában, volt a gyóntató atya, Onufriósz, archimandrita. Ez már özvegy
férfiu volt. Nemnélküli ember. Hajdan a nápolyi hölgyvilágnak
legkegyeltebb gyóntató atyja; de irigyei addig áskálódtak ellene, míg át
lett rendelve az Illyricumba. Még akkor is szép alak volt, igazi
patriarchai eszménykép; vállát verő haja, övéig érő szakálla fehér mint
a selyemvirág szöszsze; de orczái pirosak, redőktől össze nem
barázdálva; két szemében most is világítnak a varázstevő lángok, a mik
annyi háborgó kebelnek megnyugtatást szereztek; duzzadó ajkain, sima
nagy homlokán olvasni lehet a büszke öntudatot, a nagyravágyást. Ezzel
az alakkal valami más is lehetne az ember, mint a brantavölgyi apáczák
gyóntatója.

*

«_Disputa._»

_Kritikus._ Most megfogtuk szerző uramat! Ha Onufriusz Nápolyban volt
elébb gyontató, akkor a római egyház alattvalója volt; az is mondatott
fentebb, hogy a raguzai fiataloknak egy pár évet a szentföldön kellett
tölteni, ebből megint az következik, hogy a brantavölgyi kolostor is, a
hová azalatt a menyasszonyaikat elrejték, szintén Róma fenhatósága alatt
állt, a papi cœlibatus pedig már akkor, 1059 és 1063 között, be lett
hozva VII-ik Gergely pápa által; miképen lehetett tehát az ön Onufriusza
a keresztesháboru ideje alatt özvegy ember?

_Szerző._ Ha csak menekülni akarnék a vád elől, kétfelé is kibujhatnék
egy mellékajtón; azt is mondhatnám, hogy az én történetem épen 1059–63
között esik, vagy utasíthatnám a kérdezőt I. Ferdinánd
reformatio-czikkeire, a miket a tridenti zsinatnak benyújtott, előadva,
hogy meg van ugyan hozva a cœlibatusról szóló törvény, de azt az ő
országaiban, úgyszólván, senki sem tartja meg; hanem hát én be akarom
bizonyítani, hogy igaz történetet irok, s semmi rendkívüli expedienseket
nem használok fel; csupán arra hivatkozom, hogy a nem schismaticus
keleti hívek főpapjainak a római pápák megengedték az egyszeri
házasodást, s «a mellett» a gyóntatás és egyéb szentségek feladása is
meg lett nekik engedve. Történetem egész legalis, realis és morális
alapon van fölépítve.

_Kritikus._ Ezt jó lesz el nem felejteni.

*

Hogy a kolostor homlokfalának egy ablaka sem volt, annak az okát könnyű
kitalálni az előtte elterülő tó és mohafürdőben, mely éjjel-nappal
látogatva volt.

A keskeny gyaloghidat az épület mellvédőjéről a látogató archimandritán
kívül csak a női jövevények előtt bocsátották alá. Ezen keresztül
lehetett bejutni az egyetlen bejárathoz, mely olyan alacsony volt, hogy
Onufriosznak mindig meg kellett hajtania a fejét, mikor belépett rajta.
Ez ajtó egy szűk sötét folyosóra nyilt, mely a tömör bástyafalon
keresztül a nagy épület belsejébe vezetett. Az épület zárt négyszöget
képezett, a hátulsó osztályában egyetlen tömzsi toronynyal, melynek
kékre zománczolt teteje a tó felől jövőkre nézve láthatatlan volt;
ellenben a völgy tulsó oldaláról nézve annál ékesebben tünhetett fel.

Csakhogy a kik a völgy tulsó oldalán laktak, azok onnan ebbe a világba
soha sem jöttek elő. Ott lenn a mély völgykatlanban volt a kolostor
majorsága, mely az odafenn lakókat tápszerekkel ellátta.

Abba a völgybe még a nap is csak delelőre pillantott be; világi
emberszem soha; csak a kolostorlakóknak volt oda kilátásuk.

Odafenn a kolostorban konyha sem volt. Meleg étellel itt nem éltek. Az
esztendő háromszázhatvanöt napja közül kétszázharminczkettő volt a bőjti
nap, s a közül nyolcz olyan, a mikor még vizet sem volt szabad lenyelni.
Volt válogatás is a bőjtökben, a tojásnak, a vajnak, az olajnak és a
vízben főtt zöldségnek a napja; a halevő nap már az enyhébb bőjtök közé
tartozott, a húsevésre felszabadított napok száma azonban még a
fogadalmak és gyászesetek által is meg lett rövidítve.

Hanem ez csak a fogadást tett apáczákra nézve volt rendszabály, s a
fogadást csak a negyvenéven túl volt szabad letenni. Nem kötelezte ez a
szigorú életmód a fiatal növendékeket, és magát a fejedelemasszonyt.
Lubomira még nem volt több huszonnégy évesnél. A raguzai érsek
rendeletéből lett ideküldve e kolostor felügyeletére már tizennyolcz
éves korában.

Valódi Minerva arcz volt, egész hozzá illő termettel, csak a lovassisak
a fején, a pikkelypánczél a keblén, a medvefej a paizsán hiányzott neki
hozzá, hogy Pallas élő szobra legyen. Az a hideg láng a szemében, a mi
Arachnét pókká változtatta. A puszta ránézéssel uralkodott az
alattvalóin. Áhitatossága példát adott valamennyinek.

Reggel hét órakor hangzott naponkint az első harangszó az ájtatosságra,
a mire az apáczák czelláikba összegyülekeztek a templomba. Lubomira
mindig legelső volt az oltár előtt. Azután következett a véghetetlen
zsolozsmaéneklés, imádkozás, térden járás a szentek koporsói körül, a
miben a fiatal leánykáknak is mind részt kellett venni. Ez így tartott a
déli harangszóig. Akkor következett az ebéd. Az étterembe egyenesen a
templomból mentek le egy csigalépcsőn, az épen ott volt a templom alatt.
Elébb a fiatal leánykák ebédeltek meg, a drága csemeték, a kiket a
szülőik menyegzővárásig küldtek ide, azoknak nem kellett itt
elnyomorítani a testüket. Az apáczák hordták nekik körül az ételt. A mi
azoktól megmaradt, abból nekik még izlelniök sem volt szabad, azt
kiadták a tó mellett ácsorgó zarándokoknak. Ők maguk hozzá ültek a maguk
sovány bőjti ételeikhez. De azalatt is egyre folyt az imádkozás. Se
száraz hal, se retek, se olajos hal nem kerülhetett elő, hogy az
asztaláldás meg ne előzte volna, s az étkezés alatt egy testvér
felolvasást tartott a szentek életéből. A mi azután még ezektől is
megmaradt, tányérhulladék, kenyérhéj, ízék, morzsa, mócsing, az össze
lett seperve, s azt leadták még egy emelettel alább a «vezeklőknek».

A templom a kupolája ablakaiból kapta a világosságot, az alatta levő
refectórium a keletnek fekvő mély gömbölyű ablakokból, a miből sokat
elvettek a boltozatot tartó tömör oszlopok, a miket az étkezésnél
négy-négy testvér szokott körül ülni, a harmadik (lefelé számított)
emeletbe már csak egy szűk folyosó csúcsos részein át szivárgott a derü;
ez már magába a sziklába volt vágva. Itt voltak azok a szűk czellák, a
mikbe azokat az apáczákat zárták el, a kik valami vétket követtek el.

De micsoda vétket?

De meddig kellett nekik ott maradni?

Volt olyan közöttük, a ki már hat év óta ki nem jött egy olyan szűk
oduból; nem tudta már, mikor van tél, mikor van nyár? A szikla egyformán
hideg.

A többiek úgy hívták, hogy «Soror Kozima».

A fiatal leánykák csak suttogva emlegették egymás között. A
felügyelőnőik azt mondták nekik, hogy Soror Kozima az ördögtől van
megszállva.

Annyit emlegetik azt az ördögöt, hogy az ember utoljára kiváncsivá lesz
rá, hogy vajon milyen lehet ő?

A brantavölgyi kolostor falai ugyan tele vannak festve az alakjával, a
hogy a keleti egyház templomai szoktak lenni. Hanem a különböző
formáiból az tünik ki, hogy még a pokolban is változandó a divat. A két
századdal elébb festett képeken, a mik a folyosókat, a tornáczokat, a
kapuíveket ékesítik, nagyon ocsmány alakja látszik az ördögnek, fekete
szőrös, szarvas, bivalylábú szörnyeteg, hosszú, kilóggó vörös nyelvvel,
a ki vasvillára szúrva viszi a bűnösöket a pokol tüzére. Ez a neme a
festészetnek akkor keletkezett, mikor az ikonomachia megszünte után, a
Kopronimos Konstantin által levakart templomfalakra ismét elkezdtek az
elpusztított remek egyházi képek helyére ujakat festeni. A művészek után
a mázolók.

Később aztán az Illyricumban is újból lábrakapott olasz izlés
becsületesebb kinézésű ördögöket honosított meg az ájtatosságnak
szentelt falakon; de még azok is magukon hordták pokolbeli ismertető
jeleiket, a gonosz kifejezésű ábrázatot, a hegyes Mefisztó szakállal, a
denevérszárnyat, a sántító lólábat, s rendszerint ellentétbe hozatván
égi ellenfeleikkel, a lángpallosú arkangyalokkal, rögtön elárulták, hogy
minő elveket képviselnek.

Hanem hogy az ördög a maga valódi alakjában bemutattassék, ez az érdem
az új apáczafejedelemnőt illeti meg.

Ő volt az, a ki az apáczákkal, kik minden művészetben jártasok voltak,
az ördögöt nyalka deli ifju legény képében festette le a zárda falára, a
ki nem tüzes vasvillával, hanem drága ékszerekkel csábítja az ártatlan
szüzeket magához, gitározik és virginál; térdepel és esküszik;
paradicsomot épít és rózsákon jár, hanem aztán ha egyszer megkaphatta a
kezedet, szegény ártatlan szűz, ha átölelhetett, akkor egyszerre elveti
az álarczát, a szarvai előtörnek, a szája tűzlángot okád, s áldozata
előtt lólábával berugja a pokol ajtaját. – Ilyen az ördög! – Ellenben
ott van másfelől a mentőangyal, tisztes meglett korú férfiu képében.
Szép szürke üstökkel, tekintélyes kecskeszakállal, bársony talár a
vállán, nyuszt-prémmel, tollas barét a fején, akár egy raguzai szenátor.
Más formának nem is lehet képzelni a védangyalt emberi alakban. Nem jár
az mezítláb, mert annak szép spanyol maroquin saruja van. Ez
megszabadítja a pokol torkából a kétségbeesett áldozatot az ördög keze
közül s aztán bevezeti kezén fogva az igazi paradicsomba.



SOROR KOZIMA ÉS SOROR KEKHARIZMÉNE.

Az a tetszős alakban megjelenő ördög, ha egyszer bevette magát a női
szívbe, nehezen birható a megszökésre.

Vannak szelidebb és erősebb módszerek ő kelmének a kiűzésére. Ha szent
képek, zsolozsmák, áhitatos beszédek, imádkozások, bőjt, vezeklés,
önkorbácsolás, hangyákkal tele rakott alsó öltönyök, rémek megjelenése,
titokteljes hangok – nem segítenek, ott van végső gyógyintézetnek a
katakomba.

Mélyen a kolostor fundamentuma alatt, a sziklába vágva vonul el a
szikla-folyosó tört szegletben; a szegletnél át van törve a sziklafal
ölnyi vastagságban, s e nyiláson át jön be a friss levegő és valami
világosság.

Egy sziklaér csordogál végig a folyosó csatornájában, ez tartja tisztán
a cellákat.

A folyosó a cseppkőbarlangok természetével bir, a kolostor előtti tó
vize szüntelen szivárog át a mészkövön, s kisebb nagyobb stalaktit
csapokat képez a cellák előtt. Az ablakkal épen átellenben levő üreg
vasrácsa már csaknem be van nőve alul-felül a lassan növekedő
mészsipoktól.

Ebben az üregben lakik már hat év óta Soror Kozima.

A mellette levő cellában Soror Kekharizméne van bezárva, még ez is kap
egy kis rézsut világot a szikla-ablakból, a többi cellák már a
sötétségben vesznek el.

Kozima és Kekharizméne!

Talán nem is ez volt a nevük, mikor még az Isten szép napvilága sütötte
arczaikat?

Hiszen Kekharizméne szép név, (azért, hogy olyan különösen hangzik), azt
jelenti, a legklasszikusabb nyelven, hogy «kedves». – Talán
«Milinká»-nak hivták, még nem rég, mikor lantpengés mellett invocálták a
nevét – Ez utóbbi vezeklő még csak jelen tavasz óta lakik itt e
cellában.

Mind a ketten nagyon veszedelmesen vannak megszállva az ördögtől.

Kekharizméne nem tudja elfelejteni azt a napot, a melyen a deli termetű
ördög, menyasszony útjában, elragadta őt, kisérőit szétverve, pedig a
neki szánt vőlegény száz tulkot vágatott már a lakodalomra s ez a
vőlegény egy fejedelem volt; igaz, hogy vén, de hatalmas úr, az elrabló
ördög pedig csak egy raguzai kereskedő fia, a ki csak verseket tud
dalolni; de milyen verseket, a mik a csókok tudományát tanítják; de
hogyan tanítják! Egyetlenegy tündérvilágú nap, melynek a csillagai még
fényesebbek voltak, mint a napja, volt az egész életük; de ez az élet
fölért az egész mennyországgal. Akkor vége szakadt. Az ég boszuja
utólérte őket. A szép arát idehozták e zárdába, a szeretőt elvitték, ki
tudja hová? És azt a napot nem tudja Milinka elfelejteni soha.

Pedig már nincs is Milinka a világon. Az elmult. Ez itt Kekharizméne.

Még a menyasszonyi öltönye van rajta; mert az apáczakantust nem akarta
vele felcserélni, elejétől fogva konokul megtagadta az engedelmességet;
még nem lepte be a penész a szép kihimezett sarukat; még a nyirok nem
vette ki a szinét a kantus selyembársonyának; még a hideg pinczelég nem
hervasztotta el orczáin a rózsákat; a könyhullatások nem homályosították
el szemei tüzét. Olyan most is, mint azok a vila eszmények ott a dalmata
hegyek között, a kiknek az arczuk szívalakú, hegyes álluk, kis
gödröcskével; finom ajkaik, lánggyujtogató szemeik, hosszú,
sötétségkergető szempillákkal, keskeny, egyenes szemöldökük hozzá, s
átkozott picziny rózsaszinű fülecskéik; egész termetük csupa ideg,
tetőtül talpig báj.

Ilyen még most Twartimir knéznek a leánya.

Még most igen csendesen viseli magát. Szelid alázatos; nem kell
meglánczolni. Ha jön a gyóntató, felel szépen a kérdéseire. Ha
meglátogatja a fejedelemasszony, kinyújtja eléje a kezét, hogy
megfoghassa az övét és megcsokolhassa azt. – És azután elmondja neki,
hogy mit álmodott. Azok az álmok mind az ördög káprázatai. De mikor
olyan édesek mégis!

Soror Kekharizménét szándékosan helyezték el Soror Kozima közvetlen
közelébe. Ez az első foka a gyógykezelésnek.

Lássa a rossz szellemtől megszállott, mi lesz ő belőle is időjártával,
ha szivéből azt az édes dæmont nem hagyja számüzni.

Soror Kozima rettenetes alak. A termete is oly szokatlan magas, hogy nem
állhat fel egyenesen az alacsony üregben; kénytelen térdepelni. Hat év
óta, hogy a földalatti odúba be van zárva, az öltöny lemállott testéről:
csak az aranyhimzet tartja még a rongyokat össze rajta. Csak az
aranyhímzet mutatja, hogy azok valaha fejedelmi öltözet voltak. A
testének nagy részén ezek sem takarják, vállai, karjai, háta, lábszárai
meztelenek, s a hol a hosszan leomló vörös haj nem borul rájuk,
mutogatják az ütések foltjait, a karczolásokat, a mik bőrét
eléktelenítik. De azt az alakot a hat éves bőjt és kínzás sem birta
megtörni; mikor egy meztelen karját kinyújtja a rács vasrudai között,
csak úgy dagadnak rajta az ínak és izmok; ha bőrének fehérsége nem
vallaná rá, azt kellene hinni, hogy az egy férfi karja. A széttárt
tenyere pedig egy óriási keselyünek a karma. Néha odafekteti az arczát
egy olyan négy rozsdás vasrúd által képezett rámába. A mi szörnyarczot a
mesék emlegetnek: Meduza, endori boszorkány, vasorrú bába, mind türhető
pofa hozzá képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi
düh és az állati szenvedély.

Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan.

Orczáit oroszlán-ránczokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása,
szemöldökei pióczákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyilva ragyognak
beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot köpköd a gyóntató
felé.

Ha pedig egy apácza jön felé, a ki ételt hoz a számára, akkor az a
rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség vigyori
torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével, az égi
szerelem bestialis lealjasodásában; akkor kaczag, röhög, vihánczol;
rákezd dalokat énekelni, a mik a legszemérmetlenebb bujaságot
magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, tánczol mellé a két lábával,
hogy csak úgy csörög belé a láncz; míg önkivületében hozzá üti egyszer a
fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor aztán elszédülten esik le –
a rohadt szalmára, a mit minden évben egyszer kikaparnak alóla, mint a
tigrisek alom ízékét az állatketreczben.

Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater Lubomirának. Ha
őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre ereszkedik,
összezsugorodik, a meztelen tagjait hajával igyekszik tiltúl takargatni.
A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához, nem fél, hogy megragadja
és összetépi; szól hozzá majd csendesen, engesztelőleg, majd keményen,
parancsolólag. Ennek szót fogad. Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb.
S ha ilyenkor az arczát fölemeli a két összefont karja közül, az az
iszonytató kifejezés eltünni látszik arról; lesz belőle – nem fenevad,
hanem asszony.

Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy s Soror
Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szeliden súgva: «Pax
tecum, Kyrie eleison».

Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a
fejedelemnő palástjának szegélyét.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater
Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel
félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a
jámbor apáczák azt az ördögűzési methodust; ha egy fiatal, lehetőleg
ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült
satyriázistól őrjöngő mænade szomszédságába; a ki azután a maga
szemérmetlen, eroticus dalaival tökéletesen megmérgezhette szomszédjai
kedélyét.

_Szerző._ Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se
Kekharizméne, se más apáczák nem értették.

_Kritikus._ Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dülj alattunk! Hisz
ez a waræger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a warægerek a dalmata hegyek
közé? Ezek a félelmes harczosok, a kik a rémei voltak három
világrésznek!

_Szerző._ Igen egyszerüen. A byzanczi császárok, mint segélyhadakat
fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket
ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harcz
alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy
megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, a mi már nem volt
elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a
féktelenségeivel magát Byzanczot felforgatni, akkor a Komnénok ide
telepítették az illyr hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi
történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei
között. Derék, becsületes nép volt, a ki a szomszédjaitól nem rabolt.

_Kritikus._ Nem rabolt? Hát mit csinált?

_Szerző._ Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban
rabolt. A tengeren félelme volt Velenczének, Génuának, épen úgy, mint
Tripolisnak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte
magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta
a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett
pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára
megkeresztelkedett az egész waráng nemzet s elfogadta a nagy Onufrioszt
patriarchájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen
következése lett. Az örök harczban és tengerviharban élő waráng nép
között nagyon félrement a férfi és nőnem közötti számarány. Minden
waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet,
kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten
az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni,
mely szerint meg volt engedve a waráng apának, hogy ha valamelyiknek
több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe s ott
rábizhassa a vadállatok gondjaira. (Kritikus: «Ime a lelenczház eszméje
megvalósulva!») Azonban a keresztyénség alapelvei épen úgy nem engedvén
meg a többnejüséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a
kényszerüség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az
egyiket. Hogy a nép bevegye az ujitást, maga a waráng fejedelem ment jó
példával előre s a két felesége közül épen a fiatalabbat, Bravallát,
eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem
volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy
Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel
kényszerítették rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is
azonban igen heves temperamentumot tanusított, nem akart se imádkozni,
csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez
vezették, a mik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti
külömbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a
dæmontól megszállotak katakombájába bezárva, a hol őt Mater Lubomira
minden nap meglátogatá, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a
megszálló dæmont kiűzze belőle.

_Kritikus._ Mi módon? ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem
értett más nyelven, mit warángul?

_Szerző._ Lubomira beszélt warángul.

_Kritikus._ S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Ő rá is
leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, a melyek az első apostolokat
minden nemzetek idiomáira megtanították? vagy pedig már akkor a waráng
nyelv be volt hozva a dalmatiai felsőbb leányiskolákba, mint kötelezett
tantárgy? vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és
Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három
expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a
biblia mondja.

_Szerző._ Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igen is: az
egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában főgondot
fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A
raguzai szláv nép a legszebben beszélte a Cicero nyelvét, s
tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle
nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásnak egyik titka.
Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor
lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és
öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra,
pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott
telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és
hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai
közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedő hajó
békén vitorlázott el a gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad
népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt
Raguzának. Az, a ki Lubomirát gyermekkora óta apácza-fejedelem
asszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.

_Kritikus._ Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak irásjegyeik?

_Szerző._ Voltak.

_Kritikus._ Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé
semmit. Ismerünk glagolitbetüket, ékirást, rúnákat, hieroglyphokat,
mexikói, örmény, tamul, bug, sanskrit, szerecsen, tübeti, mongol,
ó-assyr, pehlvi, etrusk, kopt, stb. stb. alfabetet, de waráng betüknek
még nyoma sem maradt sehol a világon.

_Szerző._ Dehogy nem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmatiai
lakhelyén waráng betük, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir
Gardener Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.

_Kritikus._ Opus várában? A hová csak gyalog lehet felmászni, a kinek jó
lába van; az út egyik oldalán a csernagorczok lövöldöznek az utazóra, a
másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a
waráng betük bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. Csak
tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!

Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül,
éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.

A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is
csak a rács elejére, a hátterébe már nem vetődött égi világ. Ámde a
földalatti országnak is vannak fényt adó teremtései: (ugyan kinek a
számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon
mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kigyós vízi
csillag, mely olyan, mintha öt kigyófark volna összenőve. Ezeket mind
világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a
tüzet sem; a gomba úgy éget ha hozzá nyulnak, mint a pokolkő; a százlábú
marása fájó hólyagot húz, s a kigyós csillag érintése olyan viszketeg,
mint a döbröcz. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül;
némelyik felfut az ölébe s megnyalja az ujjai hegyét.

Ő pedig szemébe mosolyog a látogatójának, a mint az hosszú nyelű
mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arczába lásson.

Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetreméltó az ostobaságában.

Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kis macska,
mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem
tudja, hogy mit beszél.

Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemaszony:

– Még mindig vannak álmaid?

– Azokban élek.

– Kínzanak? Csábítanak?

– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.

– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?

– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül,
mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az
neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.

– Hát mikor körülfog a nagy földalatti csendesség; ez a holt siket
némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?

– Oh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta
fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a
csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója
andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám,
szeretlek. Nem hallok egyebet.

– Bűnös teremtés!

– Miért vagyok bűnös? Soha sem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a
falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs
nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsipett: nem
öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha
utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?

– A tiltott szerelem.

– Ki tiltja azt?

– Az isteni és az emberi törvények.

– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga
jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, a mi jó. A szerelemnél pedig
nincs semmi jobb.

– Van. Az az üdv.

– Hát ha az üdv örökkön örökké tart és még az örökkévalóságon túl száz
ifjukorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, a
mit nem töltött be más, mint a szerelem.

– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.

– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült
leszek.

– Ez az ördög káprázata.

– Nem láttam soha ördögöt.

– Az volt, a ki elcsábított.

– Oh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! ha ha egyszer hallanád őt
hozzád beszélni, akármi tárgyról: egy falevélről, egy futó felhőről az
égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme
szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.

– Mosolygó arcza álarcz, hizelgő szava hazugság.

– Akkor a vőlegényem, a kihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az
angyal, mert annak az álarcza csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de
mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.

– De atyád akarata az. Tudod a tíz parancsolatot? Szereted az atyádat?

– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor
megharagítják, ő megveri az anyámat s az anyám megint megver engem. A
tíz parancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja:
tiszteld az apádat, a másik helyen: «ne ölj», a harmadik helyen «ne
lopj». És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt
van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora
zsákmányt ejtettek, a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a
termeink virágos szőnyegekkel, a miket nem mi szőttünk. Hát ha három
parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a
harmadikat!

– Te vakmerő! kiálta fel Mater Lubomira, minő esztelen szavakat ejtettél
ki? Téged nem egy dæmon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál
és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne
feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.

– Megcsókolom sujtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a
gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől
annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem
szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én
szerelmesemnek az egy haja szálát, a mit a ruhámba elvarrva viselek.

Míg az ostoba kis leány megdicsőült arczczal ilyeneket mondott, egy
skolopendrum oda mászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva
ütötte le a kezével a czudar férget onnan.

– Nem érezted a százlábú marását a válladon?

– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.

A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a
dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyu osztalékán, egy-egy fel is
akart mászni a rudjára s czinczogott, ha lepottyant.

– Undok férgek! szólt Mater Lubomira borzadozva. És te inkább választod
a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbándd, vezeklést tarts, s
atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.

Az ostoba kis leány nevetésre indult gödrös orczácskáival.

– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök
fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd
választ vissza, hogyha rátalálnak.

– Bárgyu lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izeneted egy ilyen
állatocska?

– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, a
kinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő
izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?

– Te Manichæa! Még a negyedik dæmon is megszállt: Azáziel; a káromlás
ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.

– A hány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek,
szeretlek, szeretlek.

– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt én tőlem. Tudd meg, hogy kit
oly őrjöngve szeretsz, a kiért így szenvedsz, a kiért megbántod az
Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canovelli Zeno,
lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve «Frater
Aktæon».

Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre,
és zokogni kezdett, arczát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között
is e szót fuldoklá: «szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is
szeretlek!»

Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát még is csak
kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?

A szomszéd ketreczben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog.
Eddig még soha sem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a
vasrostélyt s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt
stalactit-csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: «Te
is sírsz már! Téged is marnak már! A kigyók királynéja! A ki a
százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam a mit mondok!»

Hanem az, a mit ő mondott, warang beszéd volt, azt Kekharizméne nem
értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A
szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója
fejére.

A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba
kulcsolva.

– Fáj! Fáj! Nagyon fáj a mit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a
fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa
áldást vissza. Adják az egek, a honnan minden sugallatok jönnek, hogy
azt az édes fájdalmat, a mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy
teljen meg a szived attól a gyönyörtől, a mi az enyimet kínozza, hogy
lepje meg minden érző idegedet az a kéjadó láng, a mi az alatt, a míg
megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes
poklot, a minek neve szerelem!

Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát s futvást hagyta
el a penitencziák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az
áldása az ajtóig üldözte.

Az átoktól nem félt, de az áldás, a mit a gyötrött martyr megkínzójára
mond, foganatba megy. Ettől rettegni lehet, hogy beteljesül.

– Érzed te is azt az édes poklot, a minek neve szerelem; s légy benne
üdvözült!



AZ ÉNEKLŐ DABÓZA, A TENGERI SZÜZEK ÉS A KEREKES HAJÓK.

Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy
Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius,
Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket.
Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi
baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe
elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés.
Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent
meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer
volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a
Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.

Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a
veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.

Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény
nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő
hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata
partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden
italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös
gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől,
hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik
azoknak a partraszállást megnehezítsék.

Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a
mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első
sorban az éneklő Dabózák.

Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt
Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a
mi történetünk idejében semmi sem található.

Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és
barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a
víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt
első sorban a Dabózák.

A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a
kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy
pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget
szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a
szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint
egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább
azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.

A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából
préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni
olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha
erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és
összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit
utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk
hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig
jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata
népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre
kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni.
Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát
pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s
mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva,
oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran
oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak
neveznek.

Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket
szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy
tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó
hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata
paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván,
hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat
felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy
énekelni mint egy ember.

Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.

Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása
által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad
barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.

Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a
kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.

A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.

A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.

Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye
meg.

A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.

– Itthon van-e a Dabóza?

– Dehogy van itthon a Dabóza.

– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!

– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.

– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!

Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra
csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen
a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap
egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy
száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a
pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán
beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No
ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel
odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a
tervezett ujabb kirándulásoktól.

Ilyen állat az a Dabóza.

A második rém pedig a tengeri szűz.

A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb
bemutatottnál.

A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott
lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De
jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a
hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi
szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal
felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg
lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a
tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában.
A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a
tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel,
hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent
rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy
hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s
aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal;
csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily
óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az
éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett!
hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az
ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.

Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A
cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak
önérdekében állott.

Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt
épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.

A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú,
nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak
jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a
dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a
hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon.
Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A
dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor,
jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a
kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az
emberalakot eltorzítja.

Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három
világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó
házaikkal egyben.

Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat
védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen.
Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész;
nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét.
Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két
oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat
olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el
részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel
találkoztak össze.

«_Disputa._»

_Kritikus._ De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit
elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő
hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia
elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a
XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson
végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy
regényt?

_Szerző._ Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a
juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt
határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész
Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem
bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi
állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották,
egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is
kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási
tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a
szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában
meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval
hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem
érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat
nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.

_Kritikus._ Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója
előtt!

_Szerző._ Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem
csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva
találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer
Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus
idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam
pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas
humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus,
ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel
capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis
lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes
radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus
elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente
discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes
operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias
Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»

_Kritikus._ No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát
csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.

*

«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani
tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin
alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra,
rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét
keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó
engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt
fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a
sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a
kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen
összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség
döntötte el a csata sorsát.

A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri
hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai
polgárháboru idején.

Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint
egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a
paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez
nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati
virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom)
mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán
két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal
csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek
lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül
tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által,
hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit
gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a
waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni,
s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül
törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával
már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az
evezéssel, miként amazok.

Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei
lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem
birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták
volna.



DÁVID KIRÁLY.

Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet
s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt.
Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben
nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid
király is belevonatik a condolentiába.

Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök.
Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve
zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík
hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról
viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.

Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A
waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő
gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi
dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng
nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.

A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges
meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a
világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények
rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik.
Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma
bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden
alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor
fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a
lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű
tövisindás bozótjai tanították meg.

Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok
még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek;
kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába
egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng
férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a
mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli,
fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a
mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a
további kötekedéstől.

Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az
egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi
családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.

Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés;
tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak
kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb
ideig, megölni valakit.

Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.

Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius
megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek
állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a
küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes
ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem
azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata
hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a
sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak
rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.

Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett
látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett
faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római
irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I.
N. R. I.

Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant
csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek
már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben
az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide
kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.

Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj,
az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a
dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó
szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.

A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az
orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.

A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja
öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve
aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül.
Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól
ismerik.

Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és
szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által,
mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a
ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde
halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az
ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok
csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid
király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell,
elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól
összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a
parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett
olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a
kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt;
rájuk nem üt.

Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a
habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven:
«kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára
megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe.
Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.

A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a
vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a
csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra.
Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a
vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész
hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a
felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra
szállítják.

Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a
forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak
megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.

A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt
megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.

A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy
nagy irott könyv társaságában szokta tölteni idejét.

A mennyit a fejére húzott csuklya az arczából látni enged, fiatalnak
látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű
ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arcza halavány, de
szemeinek tüze meghazudtolja az ascetát.

A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan
erre az állomásra rendelve.

Dávid király odajárul eléje s meghajtja előtte a térdét alázatosan,
áldását várva.

A szerzetes a koronás főre teszi a kezét s elmondja rá:

«Benedicat tibi Deus.»

Az még csak ott térdel és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a
hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki:

«Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater filius et spiritus
sanctus, Amen.»

Erre aztán fölemelkedik térdéről az óriás, s elmondja hiven, hol járt,
mi szörnyű tetteket vitt véghez? hány gályát sülyesztett el a rajta levő
népekkel együtt? milyen városokat égetett le porig? hogy mosta meg a
kezeit szép hajdanok könyeiben, a kiket az egyik parton elrabolt, s a
másikon rabnőül eladott.

Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a
warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképen, s az jutalmat adott
érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors Somogl
és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség
fölvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába
tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.

A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit ember-áldozatot
szokott ilyenkor követelni, még pedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős
fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot
elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a
warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősó koczkákat, tömjént,
távol Arábiából, a mivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, a
mikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; arany-brocátot vég
számra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az
apácza-fejedelemasszony kantusához, a ki ott uralkodik a brantavölgyi
kolostorban.

A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő
maga mindent háton felczipel a kolostorba, a mi benn a hegyek között
fekszik.

– Hát az én jó Bravallámnak vajjon mit küldhetnék, hogy örülne neki?
kérdé Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott
felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.

– A te elvált feleségednek a neve most Kozima, felelt neki a barát.

– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve.
Láttad őt egyszer?

– Én nem láttam, hanem a főpapom, a ki gyóntatni jár oda.

– Mit beszélt neki?

– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.

– Tehát válaszsz tetszésed szerint a kincsek közül, a mik előtted
hevernek, mi kellene neki ezekből?

– Nem tudom, van-e ezek között kigyókő?

– Kigyókő? Mi az?

– Mikor a kigyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani,
egynek maguk közül valamennyien a fejére fujnak mindaddig, a míg a sok
méreglehelletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kigyókirálynő
fején, mint egy diadém.

– S mi ereje van ennek a kigyókőnek, ha ember kezébe jut?

– Az, hogy megvédelmez a kigyók és minden mérges csúszómászók és férgek
marása ellen.

– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kigyókő?

– Azért, mert az az odu, a melyben ő lakik, tele van ilyen kigyókkal és
maró férgekkel.

Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.

– Az én Bravallám a kigyók vermében!

– Nem Bravalla, hanem Kozima.

– S miért zárták őt ebbe az odúba az apáczák?

– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, a kitől erővel
elválasztották s nem akarja őt megtagadni.

Erre az a kegyetlen erős ember, a kinek mikor tüzes vasat fúrtak a
testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult
a köny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint
egy oroszlán.

– Az én szegény kis Bravallám a kigyók vermében. S azzal felemelte az
öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezuzza vele, legyen az élőfa,
szikla, vagy ember.

Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte.

Lelkébe tért, összeszedte magát.

– Nagyon fáj érte a szivem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved
én miattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én
már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a
sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, bele
mártott a vízbe, keresztyén lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek
izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált
asszonyomnak, engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt
parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.

– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha, mondá erre a
barát.

– Mit mondasz, te barát?

– A mit az irás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv, a miben mind
azoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, a
kiknek a Jehova parancsokat osztott.

– Hol van ilyen könyv?

– Lássad és halljad.

A szerzetes bement a sziklaoduba s kihozta a nagy kapcsos könyvet,
melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok irás, czinober,
ultramarin és sárarany nem volt kimélve tőle.

Ráfordított egyenesen a Sámuel II-ik könyvére, kikereste annak a III-ik
részét.

– Ime vedd szivedbe, a mit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a
szentről beszélnek e sorok, a kinek a zsoltárait hangoztatják a
templomok, éneklik a szentek, kisérik az orgonák. Ő a királyok
legdicsőbbike, Jehova kegyencze a koronás fők között, a kinek a nevét
számodra kiválasztották.

– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.

– A próféta, az Isten követje, Sámuel, így számlálja elő szent Dávid
királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött
Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon,
Maákától, a negyedik Adonia, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a
hatodik Ishreám, Eglától, a kik mind egy időben valának Dávid feleségei.

– Ez abban a könyvben van? mormogá a waráng fejedelem.

– Hallgasd meg tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat
feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király
leányát, kit erőszakkal elválasztottak tőle.

– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? kérdi hüledezve a
király.

– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett
szent Dávid után a király.

A waráng fejedelem tombolt haragjában.

– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolcz feleséget tartani s én
tőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál
igazat?

– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.

– De nagy külömbség van ám a szó és a szó között, épen mint a szél és a
szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, a hová én akarom, a másik
oda csapja, a hová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed
meg; de ha a mándrutz nyávog, attól az elefántok is a pusztába
iramodnak. A mit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde,
neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésüs kagyló
rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, a ki nekem
ezt az arany koronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az
a főpap drága selyem palástot viselt, a mely koczkákra volt felosztva,
egyik koczkában egy arany oroszlán, másikban egy ezüst kakas. Az az
igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta
nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet
eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt s engedelmességet
esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, a milyenből most
nekem daráltál.

– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, a kinek arany
oroszlánok és ezüst kakasok vannak a palástján, majd annak jobban fogsz
hinni.

Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes s nyalábra fogva,
bement vele a sziklaodujába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyult
fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.

Dávid királynak pedig a szivébe volt lőve az a nyil, a mit nem lehet
onnan kiszakítani.

– Dologra szakállasok!

A parancsszó szájról-szájra lett adva. Hozzá fogtak zúgolódás nélkül. Az
pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő
öbölbe. Hol van az? ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a
waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a
vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri
csigák.

A ki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség
ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.

A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, a milyenről azt
mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, a mint a menyasszonyát a
pokolba haza kocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal
legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felűlről sima
fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, a
míg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket
a fenyőket a belső oldalaikon megkenik fagygyuval, azután ezekre a
sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára,
azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, a
mennyien hozzá férnek, emelő dorongokkal, segítik a nehéz hajót fölfelé
csusztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot,
a hová lábaikat megvessék, s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig,
hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. A ki eltalál bukni, a szikla
aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymásután mind az ötven liburna
felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész
a nagy tengerszemig, a hová aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve
valamennyit.

Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják
fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor
magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a
háromöles evezőket viszi utánuk.

Az ökrökkel elbántak, azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben,
nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden nagyven warángra jutott két
ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd
eljönnek a dabózák s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak,
hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastul. Kereshetik őket az
ellenük összeröffent génuai, velenczei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket
a Cadmus sziklája.

És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng
népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik elvesztek, míg egyszer
megint előbukkannak valahol s azt mondják, itt vagyunk.



A MIRÁKULUM.

A warángok eltünése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a
sziklák megszüntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok
elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan
általános csend volt az, a miben a magányos ember azt hiszi, hogy maga
is meg van halva.

S a cadmæi sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat
kivéve emberi teremtés nem jön az odujához. Állat is ritkán. A tengeri
sasok fenn a sziklaodukban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár
itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák csak éjszaka járnak ki
a partra, azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert
ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a
forrásvízhez egy-egy patkány, az mulattatja a remetét; talán már ismerik
is egymást, a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte
fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a
saját farkát, aztán oda megy hozzá, megszaglászsza a faczipőit,
összeköszörüli a hegyes fogait és czinczogva fut odább.

Talán ez az izenethordó patkány?

Ez a remete itt a Frater Aktæon, a Soror Kecharizmenének a kedvese,
mátkája, – talán férje?

Mi volt ennek a két embernek a története?

Az ifju a leghatalmasabb raguzai patriciusnak a fia; a hölgy egy dalmata
zsupán leánya. A huszonhat patricius családnak egyike, a Boboliaké, a
kikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák
király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között
ivadékról-ivadékra szálló vérboszu áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett
szokás, a mit meg nem szüntet semmi civilisatio. Aztán a zsupán
hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a
velenczei dogénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban
juh és sertés nyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hirhedett mosszori
aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura
a tengereknek, vannak márvány palotái Raguzában és a tengeri szigeteken
pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán
bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a
zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patricius igen buzgó
római katholikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.

Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával.

S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.

Hogy történhetett ez meg?

Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer, tizenegyszer) a római pápa kiadta a
fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga
vazalljának a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait,
hogy a minden Istent és papot megtagadó patarenus vallás követésével
hagyjanak fel s az eretnekséget szüntessék meg.

Mert akkor száznegyvenkilenczféle keresztyén felekezet volt Dalmatiában,
s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak
Raguza falain kívül, belül csak az egy idvezítő hit templomai és hivei
voltak megtűrve.

De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarenusok, mert azoknak
semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még
az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az
Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilencz
hónappal előbbről számították.

Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a
pokol útjáról.

A sok parancsolatnak utoljára még is lett foganatja. A magyar király
kiküldte a rámai herczeget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák
királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király,
látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait
sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést,
megadták magukat s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik
parancsolva, hogy mind valamennyien családostul menjenek le Raguzába s
ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.

Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastul,
leányostul.

Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé
nevezetes látvány volt Raguzában, a minek magasztosságát emelte az a
körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert
belemártották a vízmedenczébe, de még érdekesebbé tette a szertartást
az, hogy Raguza városának se utczáján, se piaczán, se templomában ifju
hajadont soha sem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és
megmutatni magát idegen szemek előtt, épen olyan botránynak tartották,
mintha mai nap festő-modellnak állana ki egy jó nevelésű szűz.

Az utczán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt
voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit
sem volt szabad tudni, hogy szőke-e vagy barna? még az esküvőnél is
fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel
a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül?

A Zsupán leánya megcsodálni való szép volt.

Minden megkeresztelendő neophitának egy keresztapát kellett választani,
a kinek a nevét maga egy urnából húzta ki.

Hát vak sors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?

Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.

Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan
gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették;
másodszor vérboszu volt a két család között, mely arra kötelezte őket,
hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor
az ifjunak apai fogadalom következtében (épúgy mint II. Endre királynak)
kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állani és elmenni
Palestinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el
volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, a ki a jegykendőt is elküldte a
számára; és negyedszer: a mi legfőbb impedimentum, az ifju Boboli
keresztapja lett a Zsupán leányának, s hogy a keresztapa feleségül vegye
a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!

De azért mégis megtették.

Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a czimboráit, a fegyvereseit,
lesbe állt a völgyben, a melyen keresztül kellett a veliki Knéznek a
nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány czernagorczának
beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult, a
menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag s elvágtatott vele a
legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes
czeremonia nélkül összeeskette magát a leánynyal, s azzal menekült vele
egy sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán
neki a tengernek!

Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velenczébe s ott beáll az
ellenséges köztársaság szolgálatába.

Ámde a boszuálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e
hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indítá a legnagyobb
vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren,
visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a
leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába, a míg az ördögöt ki
nem űzik belőle, ott marad; az ifju lovagot pedig a bazilita barátok
közé dugták. Ezek pedig oda parancsolták őt a cadmæi sziklák öblébe, a
remete-oduban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta
börtön, a melyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a
warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.

Ez volt a két fiatal szerelmes története.

Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.

Frater Aktæon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A
sima tenger összefolyt a sima éggel, úgy, hogy a láthatár egészen
eltünt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem
repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak,
a mikor az örökké éber tenger alszik.

A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt
apróbb szigetein, s két oldalt, délnek és északnak a partvidéken a
gravosai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.

Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, a hol most
már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsu tornyú Argyruntum,
a nyomtalanul eltünt Blandona, a mit a régészek hiába keresnek,
Delminion, a mi Dalmatiának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még
akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva
kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el
rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó
zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszélylyel, a
minek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden
város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tünik elő, beburkolva
kékes átlátszó páraködbe.

A szerzetes végig bámult a hallgató nagy világon. Azután felvett egy
kavicsot a kezébe s azt nézte merően.

S a széles nagy világ, és a között a kavics között volt valami
eszmeközösség.

Frater Aktæonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok
sziklái közt egy mély barlang, a melybe ha egy kavicsot belehajítanak,
olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is,
mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így irja Plinius. S a
tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai patriarcha
bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van.
Satának nevezik. Frater Aktæon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol
van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy bele hajítsa-e azt a kavicsot?

Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek,
a scogliok elvesztik a szineiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt
szakgatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan
tányér tünik fel az égen.

Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan
rémséges nagy tömeg, a minőt tenger nem hordott soha. Talán csak a
rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árboczai, mind a három; a
vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyuló rudján,
domboruan feszül előre. A hajó északtól délfelé siet.

Nehány pillanat mulva egy másik hajó tünik fel, az elsőnek az árnyképe,
épen annak a hegyében, de fenekével fölfelé s az árboczaival lefelé
fordulva, úgy hogy a két hajóárbocz hegyei egymást érintik. Mind a
ketten egyesülten tartanak délfelé.

S a hol a két fantomnak az árboczai találkoznak, abba a vonalba esik a
nap sugártalan gömbje.

Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a
fenekén, alul és fölül még egy napkisértet támad, három sápatag, beteg
nap az égen.

Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken
mindenütt látták és bámulták és az égi jelenségből nagy schismaticus
szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktæon
elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Az astrologusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között;
a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy
szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a
photographiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat
felvilágosíttatni. Vajjon volt valami elfogadható oka ennek a Frater
Aktæonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenonak neveztesse magát,
a másikban pedig a Boboli patricius család ivadékának iratkozzék be?
vagy épen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: «lapsus
memoriæ», elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hivták a
regénye hősét?

_Szerző._ Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza
híres versiróinak, s az irói neve, a min kortársai ismerték, volt
Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék
pompázni. Hogy a költők családi neveiket nem használták, ennek az okát
fel lehet találni az aristocraticus előitéletekben, s a minden korszak
versiróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk.
Az angoloknál Boz, a francziáknál George Sand, a németeknél Anastasius
Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Boboli egyúttal Canavelli is,
ezentúl azonban megmarad Frater Aktæonnak.

_Kritikus._ Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Már most tehát azt
kérdezem, hogy miféle subát, vagy micsodát tetszett ráadni a római
pápára, a mire a kakasok és oroszlánok voltak kihimezve. Pápát már
csakugyan láttam, még pedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást
husvét napján a szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen
czifra szürt nem láttam ő szentségén.

_Szerző._ Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni,
akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a
divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa.
Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira
imponált, meg lehet találni Spallart minden népek és korszakok
jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és
hatalmat, a kakas pedig szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi
főpapok épen olyan koczkákra osztott palástokon a galamb és bárány
himzett alakjait viselték: a szelidség és engedelmesség jelvényeit. Most
már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? azt fürkészszék a
historikusok.

_Kritikus._ No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a
jámbor warángoknak az a rézöv, a mibe őket szerző kegyelmesen
felöltözteti? (mint czigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a
rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, láncz, fibula, mikor
hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a
téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.

_Szerző._ Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok
viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsó inget, de
hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik
választott magának egy «ját»-ot, a kivel a hadjáratokban elválhatlan
volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett
harczoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk
lecsüggő lánczoknál fogva egymáshoz csatolta magát, ha az egyik elesett,
a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét
magával vinni a harczmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt
elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a
bronzöv, függő lánczaival együtt.

_Kritikus._ S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó
bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?

_Szerző._ Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos
museumban.

_Kritikus._ Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a
warángok?



A WARÁNGOK OTTHONA.

«Hazának» nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem
ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem
települve meg állandóul, mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A
skandináv partok épen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga
pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas
bolgár nemzet nem tarthatta fel aczélrohamukat, a Bosporus
tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is
a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább
űzte őket a harczvágy, nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre
szálltak, bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a
hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem
hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna.
Hanem megjelöltek minden országot, a hol egykor otthonuk volt, csatában
elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karpereczek, üveggyöngyök,
a mik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a
világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik,
mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem
lakta, csak meglakta; végig tanyázott rajta.

Mindenkinek feltünik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja
olyan kicsiny. Egy mai korbeli férfiököl nem szorul bele, egy ujja
lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.

Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették
bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok aczélba
öltözött harczos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, a
hol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát, de
annak is nehéz volt a czivilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük
csupa hegylakó harczias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a
czernagorczok, albanok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza,
Zára, a tengeren Velencze, Genua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a
keresztes vitézeknek hordták a szentföldre. Hanem azért a warángok mégis
tudtak maguknak utat nyitni a világba, s ha behajtották a maguk adóját,
mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az
otthonukba s nagyot pihentek.

Ha hazának nem, talán «tanyának» lehet nevezni a warángok tartományát.

Ha kétezer volt a harczos férfi, akkor lehetett az egész népszám,
asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva harminczezer.
Több nem is élhetett volna itt meg.

A tenger felől magas meredek sziklafalak zárták el a tanyát, a miken
áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bérczszakadékok mélyen
bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges
szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy és
bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiuznak, s a
hogy irják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott.
Az erdő mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a
válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő
sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök
gyanánt borul körül a henye krumpuczfenyő.

A ki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.

A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fensík szakítja meg, melyen
egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat
képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai
(faépület mind) és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a
homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgyczölöpzettel. Ez a
város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata;
cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot
felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy
az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a
warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét
egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az
embernek.

A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő
volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s
támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros
csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, a miket
rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert czölöpökre vannak
elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni, a
kunyhó csak nyavalyásnak való.

Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható
smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor
pihenőben vannak.

Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz
tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú dombok
fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az
aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Twartimir (a szép Milenka
apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik
az erdők közül.

Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a
három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról láthatni a
kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott katakomba
egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng
vadászok füléig elhordja a szél, még talán az apáczák ájtatos
karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.

Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».

Még a gerli is a warángoké.

Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert nem lehet
meglátni.

A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt
hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a
másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja
meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek,
egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány
krumpuczfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, mely egyre
meredekebb hajlásba hanyatlik, végre csak a nyomorult áfonya csenevész a
sikamlós fenyéren s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a
sziklameredély; az átelleni hegyoldalak köröskörül meztelen
sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól
fel nem vert homályban enyész el. – Ez a «gerli».

A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy
segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.

Ez a gerli itt a «népek sírja».

Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a neveit
valamennyinek?

Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel
temetőjüket.

Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb
megmérgezték őket borral.

Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok
nemzetmaradványa.

Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az
avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton
hadai.

Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat folytatott s
aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta
meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva,
halmokat képezve a «gerli» fenekén, a nappali sötétségben – s várják az
utánuk jövendőket.

Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén vannak
ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden
fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt
is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem
ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen
ereklyéket napfényre hozni! És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a
derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen
nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli
fenekére azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra
akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak
kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat
otthagyniok érintetlenül?

_Szerző._ Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá
bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva
húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a
«Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda
leszállni.

_Kritikus._ De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak nem
fojtaná meg a Visticza tündér.

_Szerző._ Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg
széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott
teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le
nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, a
mi a mélységet eltakarja.

_Kritikus._ És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az
élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen
kár!



AZ ŐRPATÁK.

Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése
az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk hogy mit tesz, a
«pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így «pars pro
toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.

A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi
harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas, amazonok uralta
országról Dalmátiában is tesznek említést.

Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű. Hogyan
tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi nincs? A
világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek
folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna
ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak
kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy
az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes
házasságot, ez megy kicsinyben, de egész tömegben!

Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, a mit
a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se
pásztor, se iparos, se földmíves, se heverő úr, mely a beteget, véznát
már sarju korában kigyomlálja a soraiból, melynek minden férfia csak úgy
duzzad a harczvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd
regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda
adja a vitézségét bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű
követeinek hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható
legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a
tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra ül, s
megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön vissza
felőlük.

Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a nyájakat őrző s
a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az otthont, a tűzhelyt,
a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a bálványok berkeit védelmezni
kell. Ez a teher az asszonykarra marad. S ez a kar, ha nem bir is olyan
izmokkal, mint a férfié, de a hozzávaló fegyvert kezelni elég ügyes. Az
asszonykézben félelmessé válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek,
czélozni jól tudnak, testük hajlékony, futtában visszafordulva is tudnak
nyilazni. S aztán a mi erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a
szenvedély, az indulat. A nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg
mozdulni képes. Tanubizonyságai e vad, szenvedélyes harczi modornak azok
a kurta fogantyus bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz
fegyverei. Támadó harczban vágásra nem valók, csak a védelmi
kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, a mikor már a küzdők forró
lehelete egymás arczát éri, olyankor marokra fogva e kurta kétélű kard,
úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, meg újra kezdi a már
vesztett harczot; a ki ezt kezébe vette, azt élve el nem fogták,
harczolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a karma, a foga a
nőstény oroszlánnak, a hime csak szekerczével, buzogánynyal vagy
lándzsával harczolt, az volt a férfinak való fegyver.

Lóháton is csak az őrpaták harczoltak, a waráng férfi megvetette azt a
harczi modort, a hol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy egész
hős lehessen.

Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harczoló férfiak
asszonyainak. Az alatt az otthont rendben is kellett tartani, határaikon
betörő ellenséget gyakran visszaverni, lázadozó rabszolgahadat féken
tartani, a mellett a serdülő gyermeket fegyverforgatásra tanítani, az
isteneknek áldozni, s vadakat irtani. Rajtuk állt a kormányzat és
honvédelem. Így támadhatott az amazonok országáról való fogalom.

Hanem azután ha egyszer viszatért a hosszú harczokból a férfiak hada!
Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak! Hogy
rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a szerelemre.
Volt ott ölelkezés!

Dávid király maga futott legelől, hogy hitvestársát, a hős lelkű Teuta
királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem is állta
volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a maga
királyának, csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles csípőkkel,
büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá holló fekete haja. A hős
asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a csatában gátolja
a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak, úgy repül utánuk,
mint lobogó zászló.

Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, aranynyal áttört,
selyemmel himzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket a férfiak
vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a kelmekiszabás és varrás
magas tudományát, a felvett szövetek szálait arany- és bronzkapcsok
tartják összefoglalva, derékban érczövvel, a melyről a kurta kard alá
csüng, a karok és lábszárak szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek
fogják körül, a keblet összetekert nagy fibula takarja,
karperecznagyságú ezüst-, arany- és bronzfüggőiket a fülkagylóra
akasztva viselik, ezekre körtealakú fityegő van akasztva, a mit vékony
sodrony tart a pereczhez kötve, hogy ne lógjon futás közben. Ezek a
függők a férj szerelmének bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a
halottak is magukkal viszik a sírba. Kiegészíti a warángnők viseletét a
vállukon keresztül vetett tegez. Teuta királyné kézijja két roppant
ökörszarvból készült; kar legyen, a mi annak a feszítő húrját meg birja
húzni.

S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké.

Némelyik még ölbeli baba volt, a mikor itt hagyták, s ma már az anyja
előtt fut s az apjára ráismer.

Hát ez a délczeg siheder itt, a ki Teuta királyné szoknyájába fogózik. A
kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas, mint az anyja. De
azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.

– Vajkom! kiált az atyja. Vagy mit mondok? Hisz már megkereszteltek.
Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már bölényt?

– Lőni nem lőttem, de leszurtam kelevézzel.

– Esztendőre már velünk jösz ficzkó! Fel leszesz avatva.

– Ejh, még korán lesz. Veté ellen az anyja, még csak tizenkét virágos.

– Hát a kilencz holdtölte!

A fiú pedig tánczol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az apjának,
hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a földre.

Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmultán, mikor minden férfi a
párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy
lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.

Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, a hol szét
lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden fajta. A hadi
foglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a munkaerőset, a
leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták bálványaiknak,
ezeket pedig magukkal hurczolták, dolgozónak, teherhordónak,
nyájőrzőnek. Van köztük sarmata, dák, tatár, bessenyő. Egymás nyelvét
meg nem értő. Így nem esküdhetnek az uraik ellen össze. Ezek nem járnak
meztelen, vadbőröket, maguk szőtte daróczot viselnek öltözetül. Csak az
uralkodó fajnak van nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór
takarja be magát!

Vannak olyan rabszolgák, a kik kürtök és tülkök fuvásában ügyesek,
ezeket előre bocsátják a város felé, riadót fuvatva, s aztán megindul az
egymásra talált nemzet, dicsekedve, ujjongva, tombolva.

Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú csoport,
valami hatvan asszony, még több gyermek, a kik eleinte szétszórva
ödöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz húzódnak, egy
tömeggé válnak.

Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi kalandozásból.

Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz annak
egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja meg a
feleségét, a kis gyermekeit.

Ezeknek a neve most már özvegy asszony és árva.

Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a
fegyvertársaival, a kik velük egymáshoz lánczolva küzdtek a
viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harczolva esett el a
bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.

Máskor, a hogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a szokás,
hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű czimbora elmaradt
kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a gyermekeivel együtt magához,
s lett egy asszonynyal több a háznál, s egy csoport gyermekkel több
lármázott az udvaron. Megfértek azok egymással, meg is éltek szépen.
Ezért mind ekkorig az özvegy és árva név nem volt ismeretes a warángok
előtt. Most már majd hozzá kell szokni.

Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng nemzet
apródonkint.

Az elhagyott csoport hátramaradt, a míg az ujjongó népséget eltakarta a
mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden asszony, a
gyermekek sivalkodtak; sírt, jajgatott a viszhang is, mintha ő volna a
legözvegyebb valamennyi között.

A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe fogva, a
nemzetgyűlés szinhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő waráng vitézeket
a honnmaradt vének üdvözölni, a kiket a nép bölcseinek tartottak,
mivelhogy fehér volt a szakálluk.

Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi tisztes
aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó díszpalástban,
mely állt vad tulok és dámvad bőrből, a melynek az agancsos fejbőre az
agg férfi fejére volt huzva. Egy szarvas fejet sem látott, egy
bundaviselő férfit sem.

– Hát az én bölcseim hová lettek? kérdezé szigorú tekintettel Teutától.

– Elmentek mind remetéknek.

– Remetéknek? kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy a
«bölcsek» czímét vesztegette rájuk. Hát mi ütött hozzájuk?

– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették a szent
életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded őket, kit
barlangoduból, kit meg reves fa bütüjéből.

– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették, szólt belenyugodva
Dávid király s azzal helyet foglalt a kőkolonczon a felesége mellett,
mely számukra királyi székül szolgált.

Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, a minővel még soha sem
találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos asszony, a mely
keresztül tört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek voltak, tegezzel,
puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az
öltöny, til-tul takarva tagjaikat, a mikről lefogyott a hús, csak a
kemény inak feszülnek a bőr alatt. Az egykor pompás, drága szövet
tüske-bokortól czafrangozva lógott le térdeiken, lábaikon nyers bőrből
volt a takaró (az első opánka!). Arczaikon az elkényszeredés, a
szenvedések torzkifejezése, a kúszált haj csimbókba bogozva, mint a
lónak a farka, repkénygúzszsal volt a fejükre felkötve s elől bozontos
sörényként lógott szilaj villogású szemeik elé. Vérző seb, karmolás
helye az utolsó ecsetvonás az istenség remekén, az asszonyi arczon.

– Miféle némberek ezek? kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó csoporton, mely
oda törte magát eléje.

– Miféle némberek! kiálta fel egy rikácsoló hang. Talán nem is ismertek
ránk többé.

S azzal előre furakodott a többi közül egy magas, csupa csont alak, a
kinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna rajta.
Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy hiuznak a
nyúzott bőre volt húzva, lenyulva a hátára, a jobbjában egy hosszú
kelevézt tartott, a baljában a waráng paizst, a mi két egymáshoz háttal
összeragasztott félhold alakot mutatott, az arczán ott látszott a hiuz
harapásának a nyoma, a melyiknek a bőrét kölcsön kérte – piperének.

– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk azok az
asszonyok, a kiket ti kitaszítottatok. Ugy-e megszépültünk azóta? Nem
kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová bujdosunk? Nagy
az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az urainkat, soha nekik nem
vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket, soha meg nem vertük. Mért
kellett bennünket elkergetni tőlük?

– Azért, mert a Jehova Isten így akarja. Felelt szigoruan Dávid király.

– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, a ki előtt mi az urainkkal a
kakast megáldoztuk újhold estéjén. Addig mi boldogok voltunk, volt
tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s a mi több
mind annál, volt szerető urunk, a ki jó szót adott, szép kis
gyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az erdőn, mint
a farkas, a medve, s dideregve bujunk a zivatar elől a tüskés cziherbe.
Nézd a szép köntöseinket, a miket utoljára hoztak az uraink kedves
ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, a mit takargasson, ha csak a
sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk, medve, hiuz karma, a ki
megczirógat, s van kit dédelgetnünk, a vadmacska kölykét!

A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félre fordítá az
arczát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De a merre fordítá a
tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok csoportja
tódúlt eléje, árva gyermekeiket hurczolva, czepelve karján, kéznél
fogva.

– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény
asszonyokból, a kiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel minket?
Ha fegyvertársaknak nem szabad?

Nagyott kaczagott erre az elüzött asszonyok vezére.

– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, a mi mink vagyunk. Rongyos vadijesztő!
Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a rózsát az
arczotokról a deli legény, az inség. Majd lesztek olyan szépek, mint mi
vagyunk.

Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.

– Engedd meg a síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a férjeik
fegyvertársainál, régi szokás szerint.

Azok mind oda borultak eléje s a lábait csókolták.

– Nem tehetem. Tiltva van, mondá Dávid király. Az ősi szokás pogány
szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még nagy fájást
okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt, hogy az én
kedvesemet, a szivem egyik felét el kellett magamtól szakítanom. Én is
szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó. Engedelmes, szelíd. A
Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó volt. Soha össze nem pereltek.
Olyan volt neki, mint egy édes testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt
szabad. Én csak választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs
olyan kincs, a miért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt
kivánja, és azért megtettem. A kik szenvednek itt a földön, boldogok
lesznek az égben. Ezt mondta a patriarka. S nyugodjunk meg benne.

Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az asszonyok
vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.

– Könnyű neked Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete szüzek
palotájába, ott is királynénak tartják, tejben mézben fürösztgetik,
selyembe, patyolatba takargatják, mandulával, aszuszőllővel hizlalják. Ő
ottan is boldog!

Felszökött erre a szóra Dávid király s bőszült haraggal kiálta.

– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a legmélyebb
sziklabörtönben, a hol kigyók, maró férgek laknak, lánczait ott rázza,
saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani, hogy engem nem szeret
többé.

Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek elcsendesült
minden lélek. Az ő szenvedése valamennyinél nagyobb.

– Honnan tudod te ezt? kérdé Teuta királyné.

– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.

Teuta hitetlenül rázta a fejét.

Erre a szülei háta mögött álló fiu kiálta közbe hévvel.

– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran eljutok
a mély sziklavölgyig, a honnan a kolostorra látni. Hallom, hogy valami
waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám hangja. Jól ismerem
én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De nagyon szeretett, mint az
édes anyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett, soha sem szidott, soha sem
tépett meg. Most már tudom, honnan jön a dal? Onnan a sziklaoduból a
várfal alatt. De én a kisebbik anyámat ott nem hagyom, majd
kiszabadítom!

– A te szavad «hallgass» a gyülekezetben, dorgálá meg a hebehurgya
ficzkót Dávid király, mire a Sólyom gyerek befogta a száját, de a vadul
forgatott szemei beszéltek a magavivású sihederekhez, s azok is vissza
felelgettek rá a szemeikkel. Értik ők már egymást. S a mit a waráng
kölykek feltesznek a fejükben, azt semmi tüzes szentek ki nem verik
onnan.

Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz s szigorú
hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.

– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz vád az én
lelkemen. Mikor én a patriarka kegyes intésére kiadtam a parancsolatot,
hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül egyet, ugyanakkor
atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott szegény teremtések el
ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a számukra, a hol lakhassanak saját
házaikban, kettő-három együtt. Külön szakítottam a számukra gulyát,
nyájat, kondát, s azoknak az őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget
ne szenvedjenek. Hát hogy jutottak mégis erre a nyomoruságra? Ki
kényszerítette őket arra, hogy a vadüldözésből éljenek, mint holmi vad
népek, a kik a tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s a kik
a becsületet nem ismerik, nem pedig úgy, a hogy illik a dicsőséges
waráng nemzet asszonyaihoz, a kik első asszonyok a széles világon? Mondd
meg ezt.

– Megmondom, szólt Teuta királyné. Az történt, hogy a férjeiktől
elszakított asszonyok közül többen, a kik még fiatalok és kedvesek
voltak, azt mondták egymás közt, hát az új vallás szerint egy férj csak
egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új vallás
szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más, ha férfi,
férjnek jó! s feleségül álltak a rabszolgákhoz, a kiket te házépítésre
és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban megijedtek, hogy ha te
visszatérsz, majd boszu éri a fejüket, mert waráng nőnek rabszolgához
hitvesül állnia nem szabad. Féltükben azután egy napon mind
felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt átszöktek a mosszori knéz
tartományába, de magukkal hajtották a nyájakat és gulyákat is, az itt
maradt asszonyoknak semmit sem hagytak hátra.

– S te mit cselekedtél? kérdezé Dávid király Teutától.

– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind remeteségre
nem adták volna magukat; így azonban csak a magam eszén kellett járnom.
Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát küldtem el, a legvénebb
asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal. Szájába adtam az izenetet a
szomszédhoz: «küldd vissza a szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és
az ellopott nyájakkal együtt. Igazságot is adtam a kezébe, a rovásbotot.
Magam faragtam bele a mogyoróhajtás háncsába a betüket, a mik elmondták,
hogy én Teuta királyné küldöm az én követemet Palpát Tvartimir knézhez.

– És mit válaszolt a knéz?

– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt s arra
volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, a mi jelekben
annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az esze; ne avatkozzék
férfiak dolgába.

– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?

– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az őrpatákat s a
guzsalyszárt a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam tábori jelnek, ez
legyen az őrpaták zászlója ezentul a harczaikban. Nem vártam míg a
férfiak hazakerülnek.

– Hát aztán mi történt? Nem birtatok az ellenséggel?

– Az ellenséggel bizony birtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor
leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, ime szemközt jön ránk a
főpap egész csapat zarándokkal, énekelő gyermekekkel, a kiknek mind
kereszt volt kezükben, nagy selyem lepedőket hoztak rudakon szent
képekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté a karjait, a
keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt hozzánk
szépen és szeliden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a boszuállást,
előtte minden vérontás utálatos, s a ki felebarátját megöli, az pokolra
jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem szabad. Mivel pedig a
mosszori knéz minden jobbágyával együtt megtért az eretnekségből,
befogadtatott a hívek számára készített közös akolba, ő is annak a
pásztornak a juha, a kié mi vagyunk, annál fogva az a pásztor meg nem
engedheti, hogy az ő juhai egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az
Isten testével, s elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan
szépen, hogy az őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése
miatt le kellett a kezükből tenniök a kopját és a vértet.

– A biz igaz, mondá megjuhászodva Dávid király. Nekünk most már a Jehova
Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy egyik keresztyénnek a
másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak engedelmeskedni kell. A
sérelmet azonban meg kell torolni, mert a Jehova tíz parancsolatja nem
csak azt mondja, hogy «ne ölj», hanem azt is, hogy «ne lopj!» – meg
aztán, hogy «ne kivánd a te felebarátodnak se ökrét, se szamarát». A
mosszori knéz pedig ugyan elkivánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most
azonban erről ne határozzunk. Pihenést adok az én népemnek új holdig.
Minden ember térjen a maga tűzhelyéhez haza és örvendeztesse meg az
otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét s akkor megmondom,
mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott asszonyoknak adjatok
osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel felruházzátok őket. Juhokat
és teheneket adjatok nekik, hogy csendesen éldegélhessenek. Az újhold
majd más tanácsot ád. Az özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s a
kinek fia van az gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.

A waráng nép szokva volt az engedelmességhez Minden morgás nélkül
megnyugodtak a király szavában a lázadó asszonyok is megvígasztalódtak.

Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhanczok.

Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz, a dalmata vidéken az volt
a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiut, leányt nem mártják a vízbe,
addig csak nevet kap, valami szentirásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A
sihedereknek még égett a tűz a sarkukban, nagy mehetnéjük volt a
mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tíz parancsolat,
mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.

Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem mondták,
hogy mit főztek ki magukban?



A BOR A WARÁNGOKNÁL.

Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az
Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai
maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.

Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak
neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi
megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprüjére nem jutnak.
Ellenben a mit kereskedelmi czikknek szántak, az eladni való bort,
kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket igen ügyesen tudnak nyers korában
kicserezni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket
egész guláknak felhalmozva lehetett látni szent Márton napján a szent
Vida piaczán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hivogatá
a kalmár világot: «Numine sub nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii
vestri, quidquid habetis erit», a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk
alatt bizvást megpihenhettek népek, a mitek van, kényetek szerint
bánhattok vele»; világosabban szólva: «nem fizettek vámot». Márton
napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy
csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.

Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a boros
hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett, hanem a
kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a Cadmæi sziklák
öblében halommal halászták ki a libegő boros tömlőket.

S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne vesszen.

Pedig ők maguk nem itták a bort.

Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.

Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a mibe a
király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.

Mire használták hát a warángok a bort?

A rabszolgáik megbüntetésére.

Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztá, vagy
ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor
előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a
rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész
nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta minden ember, «ni hogy tántorog a
nagy hős!» hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot,
a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot
jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak
fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb
büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.

A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek
lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy
meggyógyult, vagy belehalt.

A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer volt.

Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező
hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörüsége volt az, a mit
akkor is most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben
megénekeltek és énekelnek: a bor.



A WARÁNG FIUK.

Ez a bor volt az ő stratagémájuk.

A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit a
természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek gazdáját
maga a bosnya király is minden megszálló seregével megtörni nem tudta,
csak alku útján birta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak
várvívók; az egész harczmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors
menetekkel meglepni az ellenséget, nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó
tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük;
de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük
szerint.

A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan
mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton
napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol
Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva.
A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül
Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy
a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a
karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel
járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett
bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem
mondanak le.

Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a
híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi
vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az
ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet
el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a
hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.

Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad
Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála
a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már
betanított a furfangba a barangoló élet.

Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el
fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az
ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre
rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu
az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott
elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok,
megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége
ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját
is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan
kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény
rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek
benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges
mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot
szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a
várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi
bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor
aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul
csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a
lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból,
arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a
kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron
elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem
hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a
hazatérők előtt a vidéket.

Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.

Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a
megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.

A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel
volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti).
Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy
mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis
leánynyal.

A kihuzott nyíl Solom fiué volt.

Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon
megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a
mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a
büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek
felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet
odaát.

Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a
tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.

A waráng népnek volt alkotmánya.

A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben
hagyja. Arra való volt az országgyülés.

Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai
alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy
melyiknek az előnyére?).

Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a
mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga
adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen
azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a
mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó
törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a
szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy
az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a
gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak.
Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem
voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a
jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és
röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.

_Kritikus._ Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a
nemzet között? Az istenek?

_Szerző._ Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen
egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti
szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás
mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum
Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a
királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a
gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás
szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!»
akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a
kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat,
annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt
a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.

_Kritikus._ Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be
lehetne vétetni!

_Szerző._ Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».

Azonban folytassuk a történetet.

Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről,
hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy
megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett
gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész
felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt
dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik
keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák,
szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén
és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a
most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó
casulát s ezentúl szent legyen a békesség.

Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható
alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő
felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.

A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.

Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.

Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő,
mint maga Teuta királyné.

A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban.
Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő
képességű alkatrészt.

Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő
dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum
dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves
alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal
fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő
megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással
tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált
nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást
engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a
kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve
azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta
elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi
koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni,
mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.

Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.

A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.

Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a
ház asztalára, a gyepre.

A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s
kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe,
szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.

Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő
szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a
harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem
lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a
nyíl utol nem érhette.

E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a
királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.

A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s
kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott
volna.

Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben.
Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából
ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget
egyszerre.

– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes
fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.

És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén
keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a
szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.

– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.

Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.

– Miért követted el e vakmerőséget?

– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.

– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted
nincsen, a mi a férfisorba avat.

– Majd lesz.

– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és
számkivetést.

Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta
tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.

Dávid király hajthatatlan volt.

– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta,
kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.

A fiu nevetett.

– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.

Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a
Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a
hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a
fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem
tudtok jobban?»

Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt
fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté
tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már
most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.

A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az
elitéltnek volt igaza, nem birájának.

A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták
czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás
melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.

A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék
alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.

– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.

– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.

– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő
rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.

Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi
lény meg nem előzhette.

– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a
megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.

– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az
egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a
megboszulása.

– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló
férgeket.

– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy
kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben
őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir
knézen, a ki erős sziklavárában lakik.

– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a
menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a
héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.

– Valóban az vagyok.

– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új
Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel
mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a
patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit
mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal
és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy
mint bánjunk az ellenségeinkkel?

Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a
rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga
felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a
szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből
kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még
a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.

– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért
volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar
tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.

– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?

– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!

Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.

– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól
tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül
abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután
összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét.
Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a
várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.

– Ki mondta el neked?

– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre
menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb
neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel
nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első
elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek
begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez.
Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a
mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a
mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha
majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda
hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a
gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot,
mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol
imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom,
hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell
érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb
útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog
utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben
álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor
a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad;
azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen
olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek
a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón
parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este
újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni
az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod
lesz, mert te neked kell őt leinnod.

– Én pedig soha sem ittam bort.

– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros
pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem
hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy
nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem
emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a
kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez
szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük
róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem
azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont
tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan
előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre
nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még
van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve
közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt
itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a
groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a
menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel
megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán
kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy
rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A
rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra,
hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.

– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az
Isten?

– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott
hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem
város összes lakosságát.

Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos
könyvből!

– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné
gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet:
a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor
beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.



AZ ARANYHEGY.

Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy thrák vadász az
illyriai erdők között szarvast ejtett el s mindjárt lakomát csapott
belőle, nagy tüzet rakott s fanyárson szarvas czombot sütött. Mikor már
csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a
vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá
lett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az
egyszerre aczéllá edződött, s szép ragyogó, lilakék zománczot kapott.

Mikor a thrák Nimród kihúzta a forrás-medenczéből a kelevézét, a midőn
az már megszünt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még
mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányult, hideg volt. Hideg láng! A
kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya épen egy
aranygazdag kőzetre volt rakva.

Így fedezték fel az illyr-aranyat.

Még akkor a föld szinén termett az, hozzá volt nőve a tölgyfák
gyökereihez, nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az
első lelet után hozzá fogtak a turzásához, gödröket vájtak a földbe, a
mit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban
a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek
azok a durván kovácsolt arany csákányok, tálak, kösöntyük, tekercsek, s
a gombafej alakú pénzek aranyból.

Mikor azután a római civilisátorok meghódították az Illyricumot, ők
rendszeres bányaművelést kezdtek el az arany vidéken, a maguk módja
szerint.

Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a
legolcsóbb a mozgató erők között.

A legyőzött thrák, illyr, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig
az életet, az aranyat üldözve.

A ki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha
kiszabadulni lehetetlenség volt.

Az aranygazdag hegy, vulkán alaku gula, melynek tetején lett megnyitva a
függélyes akna, a minek a kutjából, a mint a termő kőzetre akadtak,
folyosót vágtak s azt fúrták előbbre, mig az érczben tartott. Ha az ér
elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret.
Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszinére, hogy a szabad
levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le
a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori
hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy
keresztül-kasul furva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya fészek.

Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyilásokból folyvást füst gomolygott elő.
Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra
hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és
meggyujtották, a mig a máglya égett, a rabszolga munkások hasonfekve
maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhuzódó füsttől meg ne
fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázszsá vált, akkor az
átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével eczetet lövelltek, mire
azok egyszerre porlékonynyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a
csákánynak és kalapácsnak. Igy haladtak egy-egy lábnyomot előre
naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út.
Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a
belsejében. Hova lettek maguk, a kik e hegyet kivágták?

Elszökni innen nem lehetett.

Az aknaúton csak tömlővel lehetett fölemelkedni s a tárnaszádákból
kitekintő elé olyan kép tárult, a mi a bedeszkázott világról ad
fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár, azon alácsuszni nyaktörő
merénylet, és nincs semmi czélja a menekülésnek. Átellenben szédítő
magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori
aranyhegyet körül s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas
hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban, a «Bludár». Ezzel szemközt haladni
emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel
a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és czölöpzetek elszakítanak
belőle egy részt. Az innenső martot zuzógépek foglalják el, a melyeknek
kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok
dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat
mélyen alá mosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át s
aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal,
egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába s ott eltűnik a
föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, a kinek van hozzá kedve.
Csakhogy a kik azt az utat netalán megkisértették, épen úgy nem tértek
vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint a kik a más világra
vándorolnak.

A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, a miből azt
gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.

Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt,
legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, a
hol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon
keresztül összegyűjtve, egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és
valaha élt lelkes agyagból. Vajjon miféle érczet teremthet elő egy ilyen
földréteg?

Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt
mutatják azok a törmeléksánczok, a mik a tárnák szádáitól a hegy aljáig
vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, a miben valaha arany volt, keverve
hegykristálylyal és amethyszttal. Ezek a törmeléksánczok teszik a
mosszori várat megvívhatatlanná, mert ezekre a gördülékeny halmokra
felmászni nem lehet. Hasztalan ezek ellen minden vakmerőség, a ki a
felhágást megkisérli, ha tíz lépést haladt fölfelé, egyszerre megindul
alatta a talaj, s ledobja a hátáról, s még azután utána zúdul a felső
görgeteg s eltemeti maga alá.

Az erdők mind ki vannak irtva a hegy északi, keleti és nyugati
oldaláról, egy bokor nincs meghagyva rajtuk. Csupán a déli oldalon áll
az ősrengeteg, nagy gesztenyefáival, mely aztán eltakarja a további
hepehupás hegyormokat, s összevegyül a warángok lakta erdőkkel.

Ezen az erdőn keresztül vezet az út egyenesen a mosszori várnak. A vár
azonban oly magasra emelkedik a hegytetőn, hogy annak a falait semmi
kőhajító gép meg nem dobálhatja.

A kapuhoz vezető út mély és egyenes, a lezudított malomkő, a szeges
gerenda csak úgy vágtat le rajta, ha ellenség akar vele megpróbálkozni.

A külső bástyafala etruszk építmény. Ez még a hajdani római castrum
maradványa. A kapu bejáratába két felől be vannak falazva a márvány
sirkövek, a miket egy római tribun, vagy centurio «uxori incomparabili»
(hasonlíthatlan nejének) emeltetett: «posterisque suis». (És az ő
utódainak.) Hol vannak azok már?

A bástya kapuja öntött rézből van, s tólózárral csukódik.

A bástya párkányain roppant szikladarabok hevernek; ezek az öreg
lövegek, a mik az ostromlók üdvözlésére vannak szánva.

S a ki a római sánczot elfoglalta, még azzal nem nyert semmit. Előtte
áll az újabb vár, magas, ablaktalan falaival, mély sánczárkával, a min
vas felvonóhid vezet keresztül egy alacsony szűk kapuig. De annál
tágasabb a kapu feletti nyolczszegletű torony egyetlen ablaka, a melyből
egyszerre ötven lövész zudíthatja alá a nyilait.

A kaputól az ablak erkélyéig egy roppant nagy kereszt emelkedik, csupa
emberkoponyákból kirakva. A falak köve fekete már, a koponyák
megmaradtak sárgáknak. Ugyanilyen a torony-erkély párkányzatának a
keritése is. A másik oldalfalán a toronynak van egy ötágú csillag
koponyákból, a harmadikon egy háromszög, közepén egy óriás fővel.

Ezek mind becses emlékek. Rabszolga fejét ily tisztesség nem éri. Ez a
kitüntetés csak csatában levágott hős ellenség számára van fentartva. A
mosszori knéz egy mindezeknél nagyszerűbb monumentumhoz kezdett, egy
gúlához koponyákból, a mi a tornyot betetőzi; de még nincs hozzá együtt
a megkivántató anyag.

Most is ott hajladozik a szélben, hosszú dárdára feltűzve három nem rég
zsákmányolt fej, sisakostul, sipkástul; az egyik ősz már, a másik
bajuszos férfi, a harmadik még szőrtelen arczu legény.

«Jövel, jövel», mondják mind a hárman a közeledő idegennek, folyvást
integetve felé onnan a magasból.

Solom azoktól sem riadt vissza, bekopogtatott a nehéz rézkapun.



A BOGUMILOK.

Mielőtt a mosszori várba betekintenénk, a dalmatiai bogumilok
törzsfészkébe, jó lesz megismerkednünk ezzel a mesés népfajjal, melynek
létezését csak azok a minden archæologra nézve hires sírmezők
bizonyítják, a melyek Dalmátia sziklasivatagaiban itt-amott előjönnek,
néha épen a városok tövében. Ezek az egyedüli krónikái az elmult
népeknek, mert e síremlékeket keresztyének és izlamhivők egyiránt a
félelem tiszteletével őrizték meg, a várakat elpusztíták, a sírokat
meghagyták.

Erről a szintén «elhangzott» népről sok érdekes szokást jegyeztek föl a
köztük élt idegenek, Minucio Minucci, zárai érsek, azután az
archimandrita, Padre Paolo, Valvassor, és az amelosi De la Houssaye, a
kik mind irástudók voltak, a cyrill, glagol és waráng betük szerint
egyaránt.

Nyelvük szerint a bogumilok szláv eredetüek voltak, a fekete szlávok
közül, óriás termettel, aránytalanul kicsiny koponyával, a mit a kirugó
állkapcza s az előretörő szemöldök-csontok különböztetnek meg, fekete
hajjal és bajuszszal; az állukat és a fejük hátulját borotválták. Csak
elől viseltek üstököt, fekete szemeiket bozontos szemöldök árnyékolta, s
a bőrük olyan színü volt, mint a cserzett irha. Hanem a leányaik, az
asszonyaik színe olyan, mint a hajnalodó havas! Nem is adják a bogumil
leányokat ingyen. Egész lovas csapattal megy a mátkájáért a vőlegény, ha
nem adják szép szerével, elragadja erővel, ha pedig szép szerével adták,
útjába áll egy másik szerető, kardélre bízza az eldöntést; összeront a
két szerelmes dalia, s a melyik élve marad, azé lesz a szép menyasszony.
S azután élnek boldogan. Nem is lehet máskép. Az asszony két dolgot tud,
az egyik az, hogy ha ő panaszkodik, akkor az ura megveri, a másik meg
az, hogy ha özvegyen marad, másodszor férjhez nem viszik. Azért inkább
boldognak érzi magát.

A mióta a keresztyén hitet fölvették, azóta a pappal is megáldatják a
házasságukat. A pap különben csak olyan ember közöttük, mint más, kivéve
az öltözetét, a hosszú ujjú dalmatikát, a mi a tarka ruhás nemes uraktól
megkülönbözteti. Dézsmát, stólát nem kap, hanem a maga gazdaságából él;
juhokat tart s a gazdagokat megsarczolja, a szegényeknek jövendőt mond,
a betegeket kuruzsolja, lakomákra, paszitákra, torokra eljár, s azokból,
a mennyi a dalmatika zsebébe elfér, annyit hazavisz. Házasodnia is
szabad; de csak szigorú regula szerint. Szeplőtlen hajadont szabad neki
feleségül venni, s ha az első felesége meg talál halni, nemcsak hogy
másodszor nem házasodhatik, de soha többet húst nem szabad neki enni, de
még halat, békát sem, semmi állatot, a minek vére van, csupán csigát és
rákot, s mikor a nagy bőjt ideje eljön, akkor még vajat sem, csak babot
olajjal; a borsó és a lencse már tiltott eledelek, mert azokban
meglehet, hogy zsizsik lappang és az már húsféle! Ezért a bogumil pap
nagyon megbecsüli a feleségül vett asszonyát, mert annak az életével
együtt tart a jól evés ivás.

Vagy pedig úgy tesz, mint a mosszori knéz udvari papja, a kinél már a
tizenkilenczedik asszony járja. Tizenyolczon túladott rövid időn, azzal
az alapos joggal, hogy nem feleltek meg a regulának, nem érvényes a
házasság.

Templomuk nincs a bogumiloknak, sem harangjuk. Egy felakasztott kemény
fadeszka, a mit vaskalapácscsal ütögetnek, jelenti az ima idejét; akkor
a nép a kőkereszt elé gyülekezik, melyen nincs sem kép, sem szobor. Ott
eléneklik mélázó, búskomor dalhangon a reggeli és esteli áriát a pap
után.

A reggeli ima így szól: «Oh te öreg apánk, a ki az égben ülsz és
mindeneket látsz, küldd el mi hozzánk Péter és Pált. A mit ezek a jó
emberek tesznek, azt követjük mi is Amen».

Az esteli imádságuk már határozottabb jellemű s így hangzik: «Szent úr,
mi aludni megyünk, éjszaka van. Téged hivunk segítségül. Kiáltásunkra
leszáll az égi király a völgybe, a hol a pásztorok a birkákat
legeltetik. A birkák nem ismerik őt meg. Azért pokolra fognak jutni s
onnan majd szomorú leveleket irogatnak haza. Alleluja! Alleluja! Segíts
rajtunk szent Vasárnap. Vezess bennünket szent György vitéz a zöld
gyepre, meg a meleg vízre, a hol a szent Mária fehérre mossa a
kezeinket, felfrissíti fekete szemeinket, megitatja szomjú sziveinket.
Amen».

A «Miatyánk» és «Ave Máría» még ismeretlenek előttük.

Az óhajtott vasárnapon aztán, a várudvar közepén levő kereszt előtt
misét tart a bogumil pap: a szabad ég alatt. A férfiak köröskörül
térdelnek, a homlokaikkal érintve a földet. A nők és leányok is jelen
vannak. Minden családnak megvan a maga kijelölt helye, a nagyapjának a
sírköve mellett. Mert az első ősöket, a kik a mosszori várat
felépítették, mind az udvaron köröskörül, a fal mentében temették el,
fegyvereikkel, ékszereikkel, kancsóikkal együtt. Mindenkinek sírhelyét
egy-egy ropant nagy, egyenes kőkoloncz jelöli, a melynek faragatlan
oldalába pogány runák, majd később glagol betűjegyek vannak bevésve.
Legfelül mindegyiken ott van durva dombormű faragásban a kakukmadár: a
bogumilok szent halálmadara. Ezeket az ős sírköveket térdepli körül az
asszonynép, a míg a pap a misét tartja.

A szertartáshoz elővesz a pap egy ostyát, a minőt szüntelen kell a
zsebében hordania több példányban. Nem törik az ott össze, mert
savanyított kovászból van keményen gyurva és megsütve: legjobban
hasonlít a debreczeni mézes lepényhez. A bogumilok úgy hivják ezt, hogy
a «peti klebi» (ötös kenyér); öt pecsét van belenyomva, mindegyikben
több betű, a miknek az összeállításából ez a mondat jön elő: «Jézus
Krisztus a keresztségben megkereszteli Ádámot». Ezt az ostyának nevezett
lepényt magasra emeli a kereszt előtt a pap, a míg a hivek az imádságot
énekelik s egy hegyes késsel kivágja belőle a középső pecsétet. «Ez
magáé a Jézusé!» Azután a második pecsétből kivág egy háromszegletű
darabot. Ez a «Bogarodizáé». A Bogarodiza a Boldogságos szűz. Majd a
harmadik pecsétre kerül a sor, abból kilencz háromszöget szurkál ki; ez
a «devet khorán angelszki» (a kilencz őriző angyalé). Ekkor a negyedik
pecsétből annyi morzsát farag le, a hány élő embert lát térdepelni maga
előtt; ezek a «szjuiké» (az élőké). Utoljára az ötödik pecsétből, a hány
sírkoloncz van körül az udvaron. Ez szól a «mersnik»-nak (a
halottaknak). Ezeket a darabkákat és morzsákat azután mind egy kehelybe
teszi, és szomorú éneklés hangja mellett beszenteli.

A pecséteitől megfosztott ostya maga azután új nevet kap; ez a Krisztus
jászolkája, a miben születésekor bölcső gyanánt hevert. A nafórát a pap
beleaprítja egy nagy ezüst medenczébe, apró csipetekként s azt leteszi a
kereszt talapjára. Mikor aztán a népet megáldotta, s kimondta, hogy az
«Ur veletek!» akkor fog egy kanalat s megkeverve a tálba aprított
csipetkéket, hangosan kiált a népnek: «Durie tás, hogyie szem». (A ki
józan, idejöhet.) S minden hívének ád a szájába a kanálkával egy
darabkát, a mit annak rágatlanul kell lenyelni.

És ehhez a szertartáshoz a bogumilok épen olyan buzgón ragaszkodnak,
mint akár a rómaiak, akár a byzancziak a maguk pompás ceremoniáihoz,
oltáraihoz, zsolozsmáihoz, liturgiáihoz.

S az egyszerűség jobban hódít, mint a pompa. Arra, hogy valaki a
bugomilok közt pap lehessen, nem kell elébb a kolostorban, vagy a
seminariumban agyontanulni magát; csak jól kell neki érteni a peti klebi
elkészítéséhez.

Ez volt a főoka az üldöztetésüknek.

Mert az, hogy rablónép voltak, kegyetlenkedtek, az mind csak vitézi
tempó, hanem hogy az ostyát kovászos tésztából gyúrták: az manichæusság.

Pedig sokat lehetne a mentségükre felhozni. Történetük abba a korszakba
esik, a mikor még a poroszok az ősi pogány vallást követték s egész
Német- és Francziaország nem volt képes minden fegyverhatalommal rábirni
őket, hogy a bálvány-isteneiket a szentháromsággal fölcseréljék. A
dalmátiai népchaosz között jött-ment, vándorolt a sok hazátlan istenség.
Mythrász-imádat, nap-hold vallása, faragott szörnyetegek, Astaroth,
Mylitta mind végmenedéket találtak a Balkán hegyei között, s aztán
valamennyi fölött, mint eszményi hatalom terjeszkedett ki a görög-római
mythos Olympvilága. Jupiter, Juno, Venus fánumai emelkedtek fel a
halmokon; nymphák szentélyei jelölték meg a forrásokat. Mikor aztán a
classikus Róma dicsőségének terhe alatt összeomlott, a romjai felett
kiemelkedő kereszt foglalta el az Olymp helyét. De a régi emlékek azért
megmaradtak. A tűzisten ünnepe átváltozott a szentiványéji
tűzszenteléssé, a Kaleda istennő szent tivornyáit örökölte a farsang
utolsó napja, s a fiatal Badnyák istengyermek eljövetele átváltozott
karácsony ünnepévé. De azért a régi neve csak megmaradt «Badnyi vecser».
(A vendég estélye.) S a hajdani Saturnaliak napja, azért hogy
háromkirályok ünnepévé lett elkeresztelve, csak megtartotta azt a régi
szabadalmát, hogy ezen a napon szabad volt mindenkinek a más leányával
és feleségével úton-útfélen összecsókolózni.

A karácsony ünnepnek még a pogány időkből való alakja a «Badnyák» ötszáz
évvel később is megmaradt ezen a vidéken.

Egy fiugyermek, idegen földről való, megjelenik a házakban, fején
repkénykoszoruval, egyik karján kosár, zöld illatos levelekkel, azokkal
van betakarva egy kenyér, a másikon egy füles korsó, tele borral; a
korsó is körülfonva repkénynyel. Minden háznál tárt ajtó fogadja: «jön a
badnyák!» az erdőből támadt szentfiu, a ki áldást hoz a házhoz: minden
embernek ád egy csókot, egy szeletet a kenyeréből, egy kortyot a borából
és az mind szerencsét, egészséget hoz. A badnyákot az asztalfőhöz
ültetik, adnak neki tejet, mézes buzát, tojást, hagymát, minden gazda
egy ezüst pénzt, a pénz bele van dugva egy vadalmába; talán azért, hogy
a zsiványok az erdőn agyon ne üssék érte a gyermeket: a vadalmáért, ha
tele kosárral viszi is, nem bántják. Mikor aztán odább megy a badnyák, a
karácsonnak négy ünnepnapja volt akkor, ismét megtölti a gazda a
korsóját borral, a kosarába ád új kenyeret, úgy bocsátja más házba, más
vidékre.

S a badnyáknak sok hivatala van. A melyik leánynak egy szál haját a
karjára köti, annak kérője akad a jövő farsangon, a mely asszonynak
gyertyahamvával keresztet húz a homlokára, az keresztelőt várhat; a mely
házban egy gyékényszálat eléget, attól távol marad minden nyavalya;
rossz csömör elmulik, ha a nyálával bekeni; avult seb begyógyul, ha a
kosarában hozott lapukat rárakja.

Frater Aktæon jól betanítá a waráng királyfit a badnyák szerepére, a
gondjaira bízott pinczéből kikereste a számára azt a felséges cyprusi
bort, a mit mázos korsókban, ólom pecsét alatt szállítanak tengeren át a
velenczei nobilik asztalára. A papok is ebből veszik ki a maguk
dézsmáját; a warángoknak az mindegy. Gyógyhatású és ellenmérgű
növényeket is szedett a számára s megtanítá, melyiket minő talajban,
milyen lankán, lapályon, mocsárparton, sziklarepedésben lehet otthon
találni. Ott volt az a csodagyökér, a miről azt irják, hogy még a
fazékban fövő húst is képes összeforrasztani (fekete nadálytő), meg az a
másik, a mitől a bor mámora egyszerre eloszlik; azután meg az álomhintő,
a nyelvbénító füvek, miknek titkait csak a kolostorban tudták.

Mikor aztán a bogumilok karácsonja közeledett, útnak ereszté a Frater
Aktæon a Solom fiut.

Ez volt a rendes időszak, a melyben Tvartimir és a válogatott vitézei
zsákmány-kalandra ki szoktak menni a várból.

A bogumiloknál deczember közepén tartották a karácsonyt. Így számították
ki az ő astronomusaik. Ez is egyik eretnekségük volt. A raguzaiak már
elfogadták a római pápa által megállapított napot: a deczember 25-ikét.
Ellenben a byzanczi kereskedők még tartották magukat a régi szokáshoz, s
egy héttel előbb ünnepeltek. És így idejük volt az áruczikkeiket vásárra
vinni Raguzába a saját karácsonyünnepeik után. Viszont pedig a
bogumiloknak legkedvezőbb idejük volt a görög kalmárokat terheiktől
megszabadítani.

Az egészet pedig Frater Aktæon számította ki legjobban a maga csendes
sziklaodujában; senki sem sejtette, hogy ő milyen merész kézzel nyul
bele a világ rendének a szokott folyásába.

A mosszori vár kapuja megnyilt a jövevény-gyermek karácsonyi énekére.
Már a toronyból látták őt közeledni, s a mint belépett a kapubolt alá,
egész csoport hajadon fogadta.

«Bokszics! Bokszics!» kiáltá a vendéggyermek a szüzeknek, mire azok
közre kapták, sorba csókolták: egyik a másik karjába dobta.

A warángoknál utálatos szokásnak tartják a nyilvános csókot. Az náluk
halálos megbántás.

Solomnak türnie kellett ezt mind. Ez még az édese volt a csóknak, a
mézízű, a tejillatú, a csillagtüzű csókok, szűzlányok ajkáról. De
következett azután a többi, vaczkorízű, a hagymaszagú, a csalánégetésű
csókok; ránczos képű boszorkányok, borostás állú férfiak szájáról.
Azoknak is azt kellett mondani: bokszics, bokszics; s visszacsókolgatni
őket.

Nagy örömmel vitték fel a vendéget a palotába a knéz fia pitvarába,
kiabálva: «itt a Badnyák!»

A knéz legkisebb fia, a Szlón (az elefánt) ott hevert egy halom
birkabőrön, a mik drága bokhara szőnyeggel voltak leterítve.

Nagyon jól találta, a ki ezt a nevet adta neki, mert a knézfi, a kinek
még csak most ütközött a bajusza, már úgy el volt hizva, hogy a nyaka
elveszett a két válla között, a tíz ujját nem birta egymásba dugni a
kövérségtől, s a lábait nem tudta meghajtani térdben. Nem is szeretett
mozogni, csak hevert és azt kivánta, hogy mindig a keze ügyébe rakják az
ételt, italt. Fogadásból meg tudott enni egy borjut, s egy egész
kecsketömlő bort minden fogadás nélkül elfogyasztott egy fekvő helyében.

– Honnan jösz, Badnyák! kiáltá a vendégifjura, olyan hangon, akár egy
vizilóé.

– A paradicsomból, felelt rá a badnyák.

– Milyen bort isznak a paradicsomban?

– Olyant, a mely a napsugárból van sajtolva, mézharmattal édesítve,
gyöngyvirággal illatosítva s szent Péter maga adott belőle egy korsóval.

– Hadd lám!

Solom lecsavarta a görög amphoráról az ólom zárt, s elébb, rendes szokás
szerint, maga megkóstolta a bort (lássák, hogy nincs megmérgezve),
azután ráköszönté a Szlónra: «szállok hozzád».

A Szlón elébb gyanakodva izlelte meg a bort; de az első korty után
karikára nyiltak fel a szemei s addig húzott a korsóból, a míg a
lélekzete elfogyott; csak akkor vette le a szájáról s nagyot fujt utána.

– Hüjh! Ez az a másvilági ital! Egyszer hozott belőle az apám egy
korsóval; de nekem csak egy kupiczával adott belőle.

Megbánta aztán a herczeg nagyon, hogy úgy eldicsérte a badnyák borát;
mert a főrendei neki estek, kiragadták a kezéből a korsót; mindenik meg
akart felőle győződni, hogy igazán paradicsomi bor-e az? A Szlón a
fejükhöz dobált mérgében mindent, a mi a keze ügyébe akadt, tálat,
kupát, utoljára a papucsait is: felugrani még is rest volt; a sorba
kóstolás után a körömpróbáig üresen került vissza hozzá az amphora.

Sírt mérgében a nagy elefántgyerek.

– No ne sírj czimbora, vigasztalá őt Solom. A hol ez volt, ott több is
van. Oda vezetlek a pinczéjéhez.

– De köszönöm! Én szent Péterhez nem megyek. Én az égbe nem repülök. Nem
arra való a testem.

– Hiszen nem az égbe vezetlek én, hanem a warángok pinczéjéhez, a
melynek én tudom a rejtekútját. Ott van sok bor. Még ennél jobb is.
Annyi bor van ott, hogy tavat csinálhatsz belőle. Keresztül úszhatol
rajta; úgy ihatol belőle s ezt mind neked adom; mert rászabadított a
szent Péter.

Ezzel a szóval csodát mívelt a badnyák: talpra állította a Szlónt. Felé
rohant, szétvetett lábakkal, a hogy a két esztendős gyerek szokott
futni, a ki most tanulja a járást s alig várja, hogy megint négykézláb
lehessen, s mikor nyakába borult Solomnak, ugyan jól kellett ennek
állnia a lábán, hogy le ne rántsa magával a földre, s olyanokat csókolt
rajta, mint egy békaugrás czuppanása a pocsolyában.

– Mikor megyünk oda?

– Várj sorára. Tudod, hogy én a badnyák vagyok. Jó izenetet, gazdag
áldást kell vinnem minden házhoz. Azért töltesd meg a korsómat a magad
borával, hadd vigyem a szomszédba. Ma az én napom van: a «badnyi
vecser», holnap lesz a «Boxiohu» napja (karácsony). Holnap délben a
warángoknál az a szokás, hogy minden ember a házában marad;
csillagfeljövetelig ki nem mozdul. Ez alatt én a junákjaidat elvezetem a
pinczéig.

– De én is veletek megyek. Van nekem két öszvérem, a ki elbir. Meginnák
a gödények a legjobb bort.

– Van ott elég. Csak ti legyetek hozzá elegen.

– Ha kell, kétszáz legény is akad.

(Kétszáz legény! Ez egy kissé sok, gondolá magában Solom. Mégis sokan
maradtak itthon.)

– Holnap mind legyenek készen. Most vezettess a süvedhez.

– Jaj, kedves badnyákom. Azt ne kivánd látni. A Verblud nem olyan jó
gyerek, mint én. Az nem ismer semmi badnyákot; mert az a fekete hegyek
knéze. Az nem iszsza meg a borodat, mert ha bort iszik, még jobban ordít
a sebes lába miatt. Ahhoz ne menj. Mert az, ha idegent kap, lavágja a
fejét.

– Még is oda megyek; mert az ő számára is hoztam áldást. Ha szeretsz,
jöjj oda velem.

– Én menjek fel a Verbludhoz? Nem tudod, hogy a Verblud a toronyban
lakik? Nem hisz senkinek: még az apámnak sem, oda vette be magát a
sebesült lábával, a fekete sipkás hivei vannak körülötte; ott tanyáznak
a toronyban, a honnan messzire ellátni, hogy nem jön-e valami ellenség.
A Verblud nem alszik soha. Engem oda a toronyba fel nem visz egy öszvér.

– Felviszlek én, mondá Solom s letérdelt a knézfi előtt. Két mázsás
teher volt a kövér fiu, de olyan könnyen fölemelkedett azzal a badnyák,
mikor a nyakába ült, mintha csak magaforma suhancz lett volna.

– Ej ha! Ilyen ló kellene nekem, mint te vagy.

Még azután a korsóját és a kosarát is felvette Solom, s a vállára vett
Szlón igazgatása mellett feltalált a tekervényes folyosókon, a szük
kőlépcsőkön át a kaputoronyba a Verblud tanyájára.

A toronynak három oszlopon nyugvó boltozatos erkélye egyetlen nagy
tornáczot világított be, a miben ötven ember elfért. A tornácz hátterét
vastag, egymást támogató gerendák képezték, a melyeken a nehéz, rézzel
fedett tetőzet szarufái nyugodtak. Egy ilyen gerendák és szelemenfák
által képezett zugban volt felütve a Verblud tanyája. Medvebőr fekhely,
koczkás, talitarka gyapjuszőnyegek, a mik a szarufákról lecsüggtek s a
fekhely előtt kárpitot képeztek, hátul pedig a vaczok superlátján drága
fegyverek csoportja, egy nagy kerek ezüst paizs körül s azon keresztül
fektetve.

A többi gerendazugokban a knéz fegyvertársainak a sátorai voltak
felütve; lótakaró, nyeregszerszám, puzdra, paizs diszítéssel.
Tizenketten voltak mellette, félnaponkint felváltva.

Mikor a badnyák felérkezett a toronyba a Verblud tanyájára, ennek a
junákjai épen nagy játékban voltak. A hosszú toronyerkély igen alkalmas
volt tekepályának.

A tekebábok is, meg a golyó is emberkoponyákból teltek ki. Derék játék
volt! Az elgurított koponya hányat üt ki a társai közül?

(Ezt a mulatságot még a napoleoni háboruk alatt is lehetett látni ezen a
vidéken.)

Mikor a Szlónt meglátták a vitézek, abba hagyták a mulatságot. Solom
letette a válláról a knézfit, s attól nagyot rendült a torony padlata.
Erre a dobbanásra-e, vagy hogy a megszokott tekegördülés abba maradt,
félrehuzta a nehéz gyapjuszőnyeget a fekhelye elől a medvebőrön heverő
Verblud s kidugta a nyiláson a fejét.

Vén, ripacsos ábrázat volt, himlőritkította bajuszszal, szakállal,
melynek még visszataszítóbb kifejezést adott a kedélyén uralkodó nehéz
indulat, a gyanu, irigység, boszuvágy, kegyetlenkedés. Ezeknek mind volt
egy-egy ráncza, a miben meghúzta magát s azt még mélyebbre véste. És
mindannyit fokozta még a testi kín, a mit az elmérgesedett seb okozott.

– Mit akartok? rivallt a látogatókra, onnan a vaczogból.

– No no! csak meg ne egyél, mondá neki a Szlón. Nem látsz? Én vagyok
itt: a süved.

– Süve vagy az ördögnek! Mikor még a szakállamat sem dörzsölhettem a
nénéd arczához, úgy elkapták az ölemből.

– Majd visszakapod még, Jovó. Ne káromkodj. A badnyi vecser napján.

– Kukulj meg! Én nem hiszek a ti badnyákotokban.

– Pedig higyj benne, mert itt van. Engem hozott fel ide a vállán.

– Téged? Szlón? Kövér állat. Akkor csakugyan derék ficzkó lehet. Jöjj
ide, badnyák. Jöjj ide egészen közel hozzám.

Solom oda járult a knéz elé; a ki egészen elhárítá maga elől a kárpitot,
hogy most már az idomtalan termete is meglátszott. Felemelkedék fél
könyökére, úgy nézett a fiu szeme közé fürkésző tekintettel.

– Hát te csakugyan a badnyák vagy? Az égből jöttél? Szent Péter küldött
azzal a korsóval a paradicsomból?

Ha erre a Solom a szokott babonás választ adja, úgy leüti a fejét
tréfából hátulról a Katovszki (nyaklevágó), hogy észre sem veszi, mikor
esett meg rajta; hanem szerencséjére feltámadt benne a nemesi büszke
lélek, s azt a fenyegetett szép főt daczosan magasra emelve, azt felelé:

– Nem vagyok az! Nem vagyok én badnyák. Hanem vagyok a waráng fejedelem
fia, azért jöttem ide, hogy téged meglássalak.

– Ahán! Igazat mondasz, szólt a Verblud. Tudtam én jól, hogy ki fia
vagy? Ha hazudtál volna, bizony a lábadhoz tetettem volna a fejedet.
Különben így is levágatom előbb-utóbb.

Ez ellen sietetett tiltakozni a Szlón.

– Azt ugyan nem teszed, a míg nekünk meg nem mutatja, hogy hol van a
warángok boros pinczéje.

– Hát majd később. Mondd el, mi hozott ide én hozzám! Mi bámulni való
van rajtam?

– Engem megkorbácsoltak otthon a nép előtt.

– Hallottam hirét. Vesd le a palástod. Mutasd a hátadat. Jól van.
Csakugyan te vagy az a megvert. Hát most boszut akarnál állni a magad
fajtáján, ugy-e? Hát mit vétettél, a mért megkorbácsoltak?

– Megloptam a warángok boros pinczéjét.

– S most ezért boszuból elárulod a bogumiloknak az egész pincze titkát?

– Nem csak azt. Nekem vérért vér kell. Én szolgálni akarok te alattad a
warángok ellen.

– Én alattam? Nem látod, hogy sánta vagyok?

– Azt is tudom. Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Te béka! Engem akarsz meggyógyítani? Mikor senki sem bir vele. Hát nem
itt volt már a jajczai derjacsnik, a ki a byzanczi barátoknál tanulta ki
a mesterségét, adtam neki hat lovat, meg száz birkát, a mért idejött,
itt hagyott egy varázskopját szent fából, olyant, a milyennel
megsebesítették a lábam. Azt mondta, ezt kell beledugdosni a sebbe.
Ördögöt sem használt, még rosszabb lett utána. Hát aztán nem elhozattam
a narentából a híres pustolovicza boszorkányt? Adtam neki egy vég
posztót, egy füzér klárisgyöngyöt. Azt javasolta, hogy eleven ember
felvágott hasába dugjam a lábamat, attól meggyógyul. Ez sem használ.
Csak azt nyerem vele, hogy ketten ordítunk egyszerre. Én jobban, mint a
felhasított belű rabszolga. S te akarsz most lábra állítani? Te
obesiána!

– Én jobban tudom, mitől gyógyul meg a sebed; mert az én anyám aliromna;
ő tőle tanultam a módját. Füvekben van az erő. Hoztam számodra olyan
leveleket, erdőről, mezőről, a milyennel minálunk a warángok hegesztik
be a csatában kapott sebeiket. Engedd meg, hogy felépítselek.

– No ha te engem megajándékozol a lábammal, akkor én megajándékozlak
téged a fejeddel. Mondá a Verblud, toportyánmódra sandítva a királyfira.

– Ne úgy mondd, zsupán; szólt vissza Solom; mert ezzel azt is értheted,
hogy a fejemet majd a tenyerembe teszed. Hanem fogadd meg szent Péterre
és Pálra, hogy ha én a lábadat meggyógyítom, semmi porczikámat meg nem
rontod.

– Látom, hogy nyitva van nálad mind a két ablak. Magad vagy a molnár a
malmodban. No hát fogadom szent Péterre és Pálra, hogy ha a rossz
lábamat helyrehozod, a mosszori váron belül semmiféle bántódásod nem
leszen.

Az óvatos királyfinak ez még nem volt elég.

– Tegye meg ezt a fogadást a knézfi is.

– Miért tegyem én is? kérdé a Szlón. Fáj nekem a sógorom lába?

– Azért, hogy a warángok pinczéjét a birtokodba juttatom.

– Az már más.

– No hát «fújd ki» szent Péter és Pál nevét.

A Szlón is megtette a fogadást s kezet nyujtott Solomnak.

– Megálljatok, szól közbe a Verblud, még ne csapjatok fel! Azt hallom,
hogy a warángok boros pinczéjéről beszéltek. Hátha azok a tömlőkbe,
kancsókba elrakott borok meg vannak mérgezve, s te csak azért vezeted rá
a mi népeinket, hogy elpusztítsd vele?

Solom készen volt a felelettel.

– Elfogom a rámlőtt nyiladat, zsupán. Hogy a korsókban és tömlőkben levő
bor nincs megmérgezve, sem megbabonázva, s a ki abból iszik, se
nyavalyás, se nederes, se kórságos nem lesz, bebizonyítom azzal, hogy
minden korsóból, tömlőből én iszom meg az első húzást; s aztán láthatja
mindenki, hogy semmi vajákos szert nem veszek be utána, s még csak nem
is tántorodok majd tőle.

– De bizony tántorogsz; mondá rá a Szlón, ha te száz korsót sorba
szívsz.

– Tettem azt már. Ennek a tanusága a korbácsverés a hátamon.

– Ne kelepeljetek annyit! szólt türelmetlenűl a Verblud. Mutasd meg hát,
mit tanultál az anyádtól? Ha szája volna a lábamnak, kiabálna.

– No majd elnémítom én mindjárt.

Azzal a Solom lebontotta a sok köteléket a Verblud sebesült bokájáról;
eczetet hozatott, azzal kimosta az eves sebet; azután elővette a
kosarából azokat a sebforrasztó, in-nyujtó tövér leveleket, a mik
Dalmátia szikláin otthonosak, fogaival összerágta, galacsinná
hömpörgette, s azt tette rá a nyitott sebre.

Az első pillanatban nagyot ordított a Verblud, s már a handzsárjához
kapott; hanem aztán csak elcsendesült, a nyilalló fájdalom megszünt a
bokájában; átment zsongító bizsergésbe, utoljára egészen megszünt. A
körülálló vitézek bámulva látták, hogy a Verblud szemei lassankint
lecsukódnak, a szája felnyílik, s a vezér elkezd aludni nagy
horkolással. Már régóta nem volt a szemén álom.

Most sem tart az sokáig, hirtelen felriad.

– No nézd! Elaludtam. Pedig már azt hittem, hogy örökre elvette tőlem az
ördög az álmot. A te szered okozta ezt?

– Még jobban is fogsz aludni, biztatá Solom. Parancsold meg a
szolgáidnak, hogy hozzanak jeget: azt kell a fájós lábadra rakni.
Halálodra tört, a ki azt javalta, hogy forró vérbe dugd az égő sebedet;
meg hogy varázskardot dugdoss bele.

A szolgák előhozták a jeget sajtárral, a királyfi egy nagy felfujt
marhabelet töltött meg azzal, s így köríté azt a Verblud sebesült
bokájára.

– Szent Péterre Pálra mondom. Jó ez! hörgé a Verblud.

– Nálunk otthon ezt teszik a sebbel.

– No hát ez nekem jó. Neked is legyen jó. Ne maradjak adósod. Mit adjak
az első jó álmomért?

– Add nekem annak a rabszolgának az életét, a kinek ma fel akartad
hasítani a gyomrát, hogy a lábadat bele dugd.

– Legyen a tied. Hozzátok elő.

A toronynak egyik zugából előczepelték a fegyveresek az áldozatra szánt
rabszolgát.

Az különben is sápadt volt a félelemtől, de a mint Solom királyfit
megpillantá, még jobban elképedt. Ráismert. Ő is egyike volt azoknak a
szökevény rabszolgáknak, a kik az elválasztott waráng menyecskékkel
együtt a mosszori knézhez menekültek. Ugyan jó helyre kerültek.

– No ne reszkess, mondá neki a Verblud. Nem eszlek meg. Itt van az új
gazdád. Ennek adtalak. Ez a badnyák. A Boxiohu ünnepre jött. Eredj vele:
vezesd házról-házra; te már tudod a járást. Hadd vigye el a Bokszicsot
minden cselédnek. Azután vezesd el a rabszolgák tanyáira is. Azoknak is
hadd vigye el az áldást, hisz azok is a mennyországba jutnak; hogy a
pokolba ne jutnának oda? hát ki az ördög szolgálna bennünket, ha ők ott
nem lennének? Elvezesd a badnyákot a taposókhoz, a kohókhoz, a
kallókhoz, a foncsorítókhoz: ismerje meg valamennyit; a bányába is
levidd.

Ezeknél a szavaknál villogni kezdtek Solom szemei. Ez kellett még neki!
A rabszolgák tanyáira lejutni.

Mint született hadvezér, az első körültekintésre észrevette, hogy a
kifőzött haditervének egy igen nagy hibája van. Nem fog az úgy menni, a
hogy ő gondolta. Ha a jól elkészített bortól mind álomnak ejti is a
fejét a bogumil had, itt marad a toronyban a Verblud, meg az ő tizenkét
strázsája. A vár homlokfalán az ő összeesküdött pajtásai be nem
lopózhatnak; a többi bástyákat pedig hozzájárulhatlanokká teszik a
törmelék-hegyek.

Hanem aztán mint hadvezér fia, rögtön készen is volt a haditerve
kiegészítésével. Itt vannak a rabszolgák. Ezek a halálra kínzott, föld
alatt sinlő, méreggőzökben fuldokló, nyomorgatott rabszolgák; itt vannak
a warángok szökevényei, a kik megbánták hűtlen elpártolásukat százszor,
s annál elkeseredettebben fognak harczolni azért, hogy bűnüket és
büntetésüket egyszerre leróják. Ha a waráng fiuk felülről nem hághatnak
be a várba, majd előtámadnak ezek alulról, a tárnákból.

Fejhajtva köszönte meg a Verbludnak azt az engedelmet.

– No már most azután, ha mindent megláttál, szólt a Verblud, akkor
válogathatsz benne, hogy melyikben szeretnél inkább ott rekedni? a
bányában-e? vagy a taposó malomban, vagy az érczizzasztóban, vagy a
foncsorítóban, vagy a kohóban? Mert bizony mondom neked, hogy a ki
idegen a mosszori várba belépett, az innen élve el nem távozott soha. Ha
te megismerted ennek a várnak és bányáinak minden titkait a föld felett
és föld alatt; akkor innen ugyan el nem mégy, hogy azt otthon a tieidnek
elbeszéld. Hanem ha tőlünk szökni akarnál, bizony mondom, hogy a mit
szent Péternek és Pálnak megfogadtam, azt hiven megtartom; semmi
porczikádban kárt tenni nem hagyok; hanem oda küldelek azokra a
helyekre, a melyekről, ha csak madár nem vagy, hogy elrepülj, ha csak
kigyó nem vagy, hogy elcsuszamodj, soha elő nem jösz többet.

– Én pedig fogadom neked valamennyi szentedre, viszonzá a királyfi, hogy
ha minden kaput nyitva hagyatsz is előttem, de ha még kergetnél is
magadtól, el nem hagynálak tégedet és a mosszori várat, a míg csak én
élek és te élsz.

A Verbludnak tetszett ez a válasz. A dölyfös agyával nem is gondolt
arra, hogy ebben a mondásban még vakmerő fenyegetés is van.

– Majd visszajövök hozzád reggel, a mikor új írt kell tenni a sebedre.
Addig neked is Boxics!

Most azután még nyalábra kellett fogni a Szlónt, hogy levigye a
toronyból; mert lefelé meg épen nem tud a lábaitól lépegetni.

– Ugyan hengerítsétek le a hágón! kiálta utánuk a sógor. A medve is úgy
szokott alá görögni, ha lejtőre jut.

A mint az udvarra lejutottak, a nép körültérdepelte a csodatevő
badnyákot, a ki még a Verbludot is meg tudja gyógyítani s vitte aztán
nagy zsolozsmaénekléssel házról-házra, nyavalyásokat gyógyítani, áldást,
bort, kenyeret osztogatni.

A mosszori vár egy roppant nagy négyszögre épített bástya-alkotmány
volt, melynek felső tornáczaiban lakott a knéz és testőr serege.

A négyszög belsejét lakóházak foglalták el. Ez volt a hajdani dalmata
városok mintája. A házak mind fából vannak.

A leghátulsó északi bástya istállókat rejt, melyekben a paripák
tanyáznak: ezúttal kevés van belőlük otthon.

A keleti bástya boltozataiban van a felhuzó gép, melyet a rabszolgák
hajtanak; és a foncsorító mühelyek.

Egy óriási bodon képezi a taposó malmot, mely köröskörül hágcsókkal van
ellátva: a sorba állított rabszolgák folyvást lépkednek ezekre a
hágófokokra, azok a lépés terhe alatt lesülyednek; akkor a következőre
kell lépni, a ki a gép alá kerülni s összemorzsoltatni nem akar, s így
forog szünetlenül, szakadatlanul az örök mozgású henger, az egyik
lánczot alá bocsátva, a másikat fölemelve a két korongján. Ebbe az örök
egyformaságba meg lehet őrülni.

De van rá gond, hogy a rabszolgák egymást fölváltsák.

Mikor már a malomgázolást megunhatta a rabszolga, akkor beleültetik a
bivalybőr tömlőbe, mely a zúzott érczkását fölszállította s leeresztik a
bányába. Ott azután változatosabb munkát talál. Ott nincs se nappal, se
éjszaka, csak hét órákra felosztott munkaidő, két órai alvás idővel
közbe-közbe. Kap egy csákányt, a mivel a sziklát vághatja. Majd
beletanul, hogyan kell a sziklaporlasztó máglyát szítani a nélkül, hogy
megfulladjon a folyosóba rekedt füst miatt, a míg megtanulja átkozni
édes anyját, a ki a világra szülte, s azt a másik édes anyját, a földet,
a ki az aranyat szüli.

Akkor megint változtatnak a sorsán.

Nem tetszett a földalatti örök sötétség? Változtatnak a munkakörön. A
rab kijut a völgybe.

Ott aztán láthatná az Isten egét, ha el nem takarná az örök füst, mely
az érczizzasztók kupaczaiból, a kohók kéményeiből felszáll. Egy
folytonos kékszínű köd üli el a völgyet, kén és mirenykigőzölgésből,
melynek undorító szaga émelyít, kínoz, kétségbeejt. Itt már csak két
órai időközökre van felosztva a munka: többet emberi testalkat meg nem
bir az óriási fütőkemenczék pokoltüzénél, a katlanokból kifolyó
érczsalak, a kemenczeszájból szétlövellő érczszikra zápora között. Ha
soká tart, inkább beleugrik a kínzott rab az égő kohóba. Változtatnak
rajta. Ha a kohók izzó legét nem állhatja, odább viszik az érczmosókhoz,
a kallókhoz, ott azután más munka vár rá: a jéghideg vízben, derékig
állva szűrni, szitálni, szapulni az érczpépet, kimerni dézsákba. Ezt a
gyötrő munkát legkevesebb ideig állja ki; az érczmosóból visszakönyörgi
magát a pokolbűzű izzasztóba, a gyehennába; onnan megint a bányák
földalatti sötétségébe; míg aztán, ha nagyon jól viselte magát, ha
szépen engedelmesen szót fogadott, nem zugolódott, akkor megkegyelmezik,
hogy ujra felvontassák a tömlővel a várba. Ott vár reá az utolsó munka:
a foncsorítóban dolgozás. Itt aztán elvégzi. A kényeső gőze, a mit
kádakban emberkézzel kevernek (a hordókban foncsorítást még nem ismerik)
megszállja minden zsigereit, beveszi magát a csontjaiba, nyomorékká
lesz; kínlódik és belehal.

Ez a mosszori rabszolgának az életszekerkéje.

Solom királyfi sorba látogatta valamennyi telepeiket, a karácsonyi
bokszícs-osztás örve alatt. Ráismert közöttük a warángoktól megszökött
jobbágyokra. Meghallgatta keserves panaszaikat. Leszállt hozzájuk a
bányába, a kohókhoz, a kallókhoz; úgy fogadták mindenütt, mint égből
jövő követet.

– Holnap meg fogtok szabadulni. Ezt sugta azoknak a fülébe, a kiket
ismerősökül fölfedezett. Szerzett magának hadsereget.

Csak az első kis csapat meglegyen, majd nőni fog az, mint a hógörgeteg.
Éjszakára ismét visszatért a várba a Szlónhoz, s rábeszélte, hogy keljen
föl a helyéből, s a mint a hold felkel, induljon el az ő vezetése
mellett a vitézeivel együtt a warángok rejtett bortartó-barlangját
fölkeresni. A Szlón szomjas volt a jó cyprusira, a mibe már belekóstolt
s nem veszett nála kárba az unszolás; föllármázta a hiveit, fegyverbe
öltöztek, a Szlón számára két öszvért hoztak, azok két rudon egy nyerget
czepeltek: arra ült fel a köpczös fejedelemfi; egy ló el nem birta
volna.

A várból kivonuló csapatot az erdők mélyén a farkasok vonítása fogadta.



A HYPNOPOIE.

Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.

Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a
bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok
jeladásával értesíték a távolabb levőket.

Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az
egész.

A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami
kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet
ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt
használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó
szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó
barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének
az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember
föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor
megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater
Aktæon pharosi módon.

A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és
tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána
következők pedig mind meg lettek mérgezve.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz
itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze
ügyében?

_Szerző._ A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt,
s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta
volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan
ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós
életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik
méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az
áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek:
ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a
legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint
a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták
mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt,
s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a
szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi
olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi
méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása
alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel,
hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi
nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat,
hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi
elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s
azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva
prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd
mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat
ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a
hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy
üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki
csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok
számára elkészített borok.

_Kritikus._ Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera,
achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög
nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol
vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?

_Szerző._ Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja
volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való
anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga,
melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A
latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel
megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a
népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két
hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak
a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s
egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és
a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani
leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek
ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal
dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s
még jobban itatja magát.

_Kritikus._ No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle
a Solom királyfi?

_Szerző._ Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket
feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az
ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a
mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto
Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek,
(épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a
fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a
bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban
megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a
gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött
korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása
volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt
felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első
húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor
meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk
köszönté, ép testtel maradt.

_Kritikus._ Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se
fügefakermesz-gubics.

_Szerző._ Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei
mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.

_Kritikus._ S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.

_Szerző._ Sok obolusból telik ki a talentum.



BOGUMIL MENYEGZŐ.

A pinczerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, a hol maga a kincs is
el akarja lopatni magát.

A tömlők és korsók egy részét Frater Aktæon titkos jegyekkel látta el,
azok nem voltak megmérgezve. Abból a czélból, hogy ha a zsákmányolók
áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyaszszák; azok a
holnapi általános lakomára valók.

A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mossztori
várba. Solom királyfi most már egészen kedvencze lett a bogumiloknak.

Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága
is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony
napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom
éves.

Felöltöztették a fiút pompás, aranynyal, ezüsttel kihimzett ruhákba, a
mikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha
öltözet nem volt rajta, a míg hazulról a megvert testére a rabinget rá
nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett
vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.

Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajczából küldték ide, a
mióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott
olvasni, de csak glagol irást, abból olvasta a misét (templom még nem
lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, a hol a jászol volt
az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy
karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt
egy hajdani diakonusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind
a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a
harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki
meghagyva a püspökétől.

Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a
többi bogumil nem barátja ennek a ceremoniának, náluk a menyegző egészen
más szertartásokkal jár, mint a keresztyén hiveknél, de valakin végre
kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második
nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a
szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni
az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez
könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsony-éji tivornyán minden
bizonynyal agyonütnek egynehány czimborát. A gyónáshoz azonban
okvetetlenül mindenki odajárul, mert addig nem adja ki a pap a zapizát.
A zapiza pedig minden igazhivőnek szükséges. Ez egy három szögletű
irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beirva egy-egy védszent neve. Azt a
bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől,
dobrocztól, mirigytől és gutától, szivesen megfizeti ezüsttel,
aranynyal. S a ki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a
petizákból is kaphat. Ezek a Szent-Ilona pénzei, voltaképen
magyarországi dénárok, a patrona hungariæ képével. Csodaerejük a
nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká
lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.

Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremoniájának. Az itt ezen a
vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mind
végig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a
görbe végű szőlővenyigebotot s olyan sort ver vele a hátára, a milyent
bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres
kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.

*

_Kritikus._ (Nyugtalanul toppant.)

_Szerző._ Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így
írta le egy kegyes apátur, Alberto Fortis, a ki maga látta az ilyen
szertartást.

*

A mint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez
a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vén
ember, vén asszony a hány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig
elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már
hozták a mátkát lóháton a «szuátok». Elől jött gyalog a «parvinácz»,
selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a «Cziájus» hosszú
virágbokrétás pálczával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban.
«Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!» Hátrább a menyasszony
mögött következett a két «komorgia», czifra ládában czepelve a
menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a «sztari szuát», az öreg
vőfély.

A vár belső tornáczának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó
«diveri» és a «kuma».

Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a
sógor.

Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt,
akkor hivatják elő a vőlegényt.

A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát
még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.

Világoskék morankája feszesen simult karcsú termetéhez, elől kihimezve
üveggyöngyökkel, tarka kagylókkal, derekát széles bőröv szorítá át,
ezüst sodronynyal kiverve, fején veres süveget viselt, a miről fűzérei
lógtak alá az arany és ezüst pénzeknek, vegyítve ezüst és réz
félholdakkal, csigákkal és baltácskákkal; e fűzérek egész a válláig
hulltak, eltakarva álla alatt átkötött két hajfonadékát, s folytatásukat
találva a nyakán elkezdődő s fél melléig érő kláris-, üveggyöngy- és
kagylófüzérekben; a sok csengő-bongó csülleng csilingelt, a hányat
mozdult a fejével.

A kuma lesegíté a nyeregből a menyasszonyt, mire az letérdelt az első
lépcsőfoknál és azt megcsókolta. Ez az engedelmesség jele. Erre egy öreg
asszony egy kis fiucskát tartott eléje, a menyasszony azt karjára vette
s összecsókolgatta. Ez a szeretet kifejezése.

Most azután a kuma és a diveri megcsókolják az arát, s ezzel be van
fogadva a házhoz.

Most lehet előhozni a vőlegényt.

A Szlón förtelmes jó kedvében volt ma.

– Hivjátok elő a badnyákot!

Solomot elővezette a két szuát. A czifra vőlegényi jelmez fölé még egy
földig érő skarlátvörös köpönyeg is volt rajta, a minek az alsó szélén
rézbolondságok csilingeltek, gyűrűk, holdak, lánczszemek.

– No nézd Solom, dicső királyfi, én veled szövetséget akarok kötni.
Neked adom feleségül a hugomat, a Darinkát. Legyen szövetség a két
fejedelmi család között. Az apáinktól nem kérdezzük, beleegyeznek-e? Hát
tetszik-e neked a menyasszony?

Solom ránézett a leányra, s a szivében sajnálkozás kelt miatta. Arra
gondolt, hogy ha a következő éjjel ezt az egész népet le fogják ölni,
ennek a nyomorult gyermeknek is a többiekkel együtt kell majd meghalni.

– Kár érte! Ez a szó szaladt ki a száján.

– Mért mondtad, hogy «kár érte?»

– Hogy olyan gyermek még.

– Elég idős lesz az teneked, csak te légy majd elég legény ő mellette.
No hát elveszed-e?

– Elveszem.

– De nem addig van ám az, hogy csak «elveszem». Egy knéz leányt! Azt meg
is kell érdemelni. Le mered-e tenni a hármas vőlegényi próbát?

– Csak tudjam, mi az?

– Hát legelőször is egy piros almát le tudsz-e lőni a dárda hegyéről?

– Az nem nagy vitézség. Csak tegzet és nyilat adjatok hozzá.

Úgy eltalálta az almát nyillal, hogy a torony tetejéig repült.

– A második próba, hogyha ezt az öt lovat egymás mellé állítják, a min a
menyasszony, a szuátok, a sztari szuát, meg a Buklia jöttek, keresztül
tudsz-e rajtuk ugrani egy szökéssel?

– Azt is megteszem, csak hadd vetkőzöm neki.

Solom levetette a köpönyegét a válláról, az opánkáit leoldta a lábairól,
s könnyedén, mint az evetke egyik fáról a másikra, szökött keresztül az
egymás mellé állított öt paripán.

– No de most jön a harmadik próba. Fölismered-e majd a menyasszonyodat,
ha heted magával jön eléd, lefátyolozottan? Előre megmondom, hogy ha
mást találsz kiválasztani, az olyan meggyalázás lesz a törzsökömön, a
mit a véreddel mosok le. Ha nem az én hugomat választod, a fejedet
leüttetem rögtön. Még most visszaveheted a szavadat, akkor futni
hagylak, hanem korbácscsal kisértetlek.

– Vállalom a próbát.

Erre a Darinkát félrevitték s nemsokára ismét visszahozták heted
magával, mind egyforma termetű leányka volt, tarkótul talpig letakarva
fehér lepellel.

– Válaszd ki hát, melyik a tied?

Solom leteríté a kerek köpönyegét a földre, maga odaállt a közepére,
azután lehúzta az ujjairól a gyűrűit, (minden ujján volt kettő) s oda
szórta maga körül a köpenyre.

– A ki szeret, szedje fel! kiálta a hét leánynak.

Nosza mind a hét leány ugrott a gyűrűket szedni! Hanem ekkor Solom
hirtelen kirántá a handzsárját s megvillantá a feje fölött.

– De ha más nyul a gyűrűimhez, mint a mátkám, tőből levágom a kezét!

A mire hat leány ijedten visszahőkölt, csak a hetedik térdelt le a
gyűrűket felszedegetni.

– Íme, ez a menyasszonyom! kiáltá Solom, lekapva a leplet a leány
fejéről. Valóban az volt Darinka.

– No, te ravasz róka vagy. Bizony «falosnyi» a neved, nem más. No hát
tied a menyasszony. Csak meg ne bánd. Hozzátok elő a lovat!

A bogumilok lóháton esküdtek a szabad ég alatt; vőlegény és menyasszony
nyeregből tették a fogadást, egymás kezét tartva, maga a pap is lovon
ült, úgy mondta ki rájuk az áldást, a mi látható jobban is ki volt
fejezve, egy nagy koszorú alakjában csupa pávatollakból, a mit a pap a
menyasszony süvege fölé helyezett. Ez az a koszorú, a mit a lakodalom
estéjén a vén kuma egy kardcsapással fog leütni a menyecskévé leendő ara
fejéről.

Akkor aztán az örömanya (valami vénasszony) egy kosarat nyujtott fel a
menyasszonynak, az tele volt mandulával, mogyoróval, azt ő az alatt, a
míg a szuátok körülvezették zabláján fogva a lovát, marokkal hányta a
vállán keresztül a násznép közé, hogy nagy legyen az áldás. Így kerülték
meg a belső várost nagy üdvriadallal, a miben több volt a
csufondárosság, mint a tisztesség. Ez már szokás a bogumiloknál, hogy a
fiatal párt csintalan tréfákkal boszantják.

S a pajkos dévánkodás még folytatását találja, mikor az ifjú pár a
«domachin» házába vonul. (Valami nagyon vén harczos adta ki magát
örömapának.)

A domachin és a diveri versenyt gunyolódtak a vőlegénynyel: «no te ugyan
beleválasztottál magadnak a feleségbe!»

Hisz az egy lusta, renyhe, szófogadatlan czefre! A kórság járja
holdtöltén. A pofája ki van festve. Ha kenyeret süt, szalonna van
mellette. Délig aluszik, estig nyujtózkodik. Ördögökkel tánczol. Söprün
lovagol. Hét szeretője volt már, mind a hét ott hagyta. Csupa halpikkely
a bőre!»

Az efféle ingerkedés mind nemzeti szokás. Solom tudja, hogy mit kell
erre felelni.

– Hát hiszen ha hét ördög van is benne, majd kiverem én belőle! mondja a
vőlegény s olyan mozdulatot tesz a tenyerével, a mi hasonlít a
pofonlegyintéshez; néha meg is érinti az ujja hegye a menyasszony
orczáját.

– No hát most már jőjjenek a csimpolyások s kezdődjék el a lakoma!
parancsolá a Szlón a Bukliának. (Ez a vendégség rendezője.)

– Megálljatok még! szólt Solom. Nekem egyéb dolgom is van, mint
vőlegénynek helyt állni. Tudjátok, hogy odafenn a toronyban fekszik a
süvünk, a Verblud; az nem jöhet ide a sánta lábával, hogy velünk
tánczoljon; sőt inkább engem vár, hogy új balzsamot tegyek a sebére. Ezt
addig hadd végzem, a míg bort nem ittam. Boros fővel eltalálnám
téveszteni a füveket s baj lenne belőle.

– Jól van, badnyák! Hát eredj fel a Verbludhoz, addig hagyd itt a
mátkádat.

– Bolondoknak! mondá Solom. De bizony magammal viszem, tőlem el nem
marad. Meg is kell mutatnom a süvünknek az ő ángyikáját.

– Vigyed, vigyed! kaczagott a Szlón; s valamennyi junák segített neki a
nagy röhögést növelni. Hogy a badnyák oda viszi a Darinkáját a
Verbludhoz, bemutatni azt, mint a dölyfös fejedelem ángyikáját. Olcsó
lesz ott a dárdanyél!

Solom azonban, alig hogy kiszabadulhatott a kaczagó bogumilok
társaságából, a torony lépcsőjénél megállítá a Darinkát s erősen a
szemébe nézve, azt mondá neki:

– Te nem vagy knéz leány, hanem rabszolgáló!

Az ara elnevette magát.

– Hát ezt honnan találtad ki?

– Onnan, hogy mikor feléd legyintettem a kezemmel, mintha pofon
akarnálak ütni, te a helyett, hogy, a mint szabad nemes leány szokta, a
kezedet az arczod elé emelted volna, egyszerre mind a két kezedet a
hátad mögé dugtad. Erre a rabszolga leányokat tanítják, hogy a
pofonütést hátratett kézzel kell fogadni.

– Én nem is mondtam neked soha, hogy knéz leány vagyok. Meglehet, hogy
az apám knéz volt, de az anyám rabnő. A többi hat is az volt.

– Ne nevess rajta. Mert te sem tudod, hogy hát én ki vagyok?

– A badnyák.

– Én nem vagyok a badnyák, hanem a halálmadár. Én megölök mindenkit, még
ma éjjel, a kiben élő szív dobog e falakon belül.

Erre a szóra a Darinka elkezdett reszketni.

– No ne remegj, szólt a Solom. Te neked mégis megkegyelmezek.
Megszerettelek, el nem hagylak. Itt várj reám a legalsó kőfokon, a míg
visszajövök. Őrizd a lerakott czifra ruháimat. Én megint felveszem a
rabingemet, a miben idejöttem, úgy megyek fel a Verbludhoz. Mikor
visszajövök, újra felöltöztetsz a czifra köntösbe s aztán lemegyünk a
násznéphez. Lesz nagy eszem-iszom. Én is részt veszek benne.
Valahányszor korsót, tömlőt felnyitnak, abból mind nekem kell húznom a
legelső kortyot, azután töltik meg vele a nagy «bukkarát». Te ott
maradsz mindig mellettem s aztán – tudod, hogyan itatja galamb a fiát?
úgy lesz. Te másként nem iszol, mint a mit az én számból kapsz. Ez jól
illik a mátkapárnak, a ki egymást nagyon szereti. No hát tégy úgy,
mintha nagyon szeretnél.

– No azt bizony könnyen megtehetem.

– Azután elhozod magaddal a guzsalyodat, s a devernya alatt ott fonsz
rajta.

– Hol veszem hozzá a kendert?

– Az én gondom lesz az, hogy mit fonj és miből? Te csak hozd el a
guzsalyod. Azután ne félj semmit. Megtartalak. Urad leszek. Nagy
asszonynyá teszlek. Hanem nekem engedelmeskedjél, mert különben egyet
lehellek rád s meghalsz.

Mikor a toronyterembe betoppant Solom, a Verblud épen akkor riadt fel az
álmából.

– Megfoglak! Nem eresztelek! motyogá félébren, a két kezével kapkodva a
levegőben. Valamit látott álmában s azt akarta megfogni. Dühös is volt
aztán, hogy elszalasztá ébren. A helyett ott látta maga előtt a
badnyákot.

– Minek ébresztettél fel! Fakutya! Mindjárt levágom a fejedet!

Solom nem ijedezett tőle.

– Ne vesződjél te az én fejemmel, hanem a magad lábával. Fáj-e még
nagyon?

– Rúgnám ki vele a kutyafogadat! Az is fáj; de jobban fáj, hogy nem
álmodhattam végig, a mit elkezdtem. Olyan szép volt. A menyasszonyom, a
szép Milenka ült mellettem, otthon a magam várában; ő töltötte a bort a
serlegembe: az a serleg pedig annak a ficzkónak a koponyájából volt, a
ki elrabolta őt tőlem. Szomjas voltam, de mégsem akartam a serlegből
inni, a míg ő nem iszik belőle, s ekkor, te bolond, fellármáztál.

– Lásd, miért nem ittál hamarább? nem volnál szomjas. Most pedig bort
nem kapsz, hanem nyirvizet. Nyujtsd ide a lábodat, de meg ne rúgj, mert
az neked fog fájni. Azt a szép álmodat az én balzsamfüveimnek
köszönheted; ha újra bekötöm velük a sebedet, megtalálod folytatását az
álmodnak, szép menyasszonyt, koponya-serleget, édes bort.

– No jól van. Ha te én nekem az álmomat visszaadod, háladatos leszek
érte. Majd adok én teneked olyan jó álmot, hogy végigálmodhatod alatta a
zsidók történetét.

Solom kibontotta a knéz lábát, a seb tegnap óta erősen javult, megszünt
a tüzessége. Ismét bekötötte azt a gyógyfüvekkel s azután elmondta a
junákoknak, hogy a vezér lábát csak szorgalmasan borogassák jégbe
mártott lepedőkkel.

– Beszélhetsz ezeknek, vak apád! zsémbelt a Verblud. Hisz ezeket
éjszakára más tizenkét ficzkó fogja felváltani, azok pedig részegek
lesznek, mint a kecske szüretkor a törkölytől, ma karácsony napja van.
Hanem magadnak kell ide feljönnöd éjszakára, te fogod szépen a lábamat
az öledbe s kergeted rólam a szunyogokat.

– Csak be tudjak jönni hozzád a toronyajtón.

– Hát vedd ki a kulcsot az övemből, aztán tartsd magadnál; aztán majd te
ereszd ki ezeket a junákokat, s bebocsátod a másik csapatot.

Azzal elővette az ásítás a knézt, elnyujtózott s rögtön elkezdett
horkolni.

Solom magához vette a toronyajtó kulcsát, a junákokat felbiztatta, hogy
lesz estére nagy lakzi, aztán visszament a Darinkához. Újra felszedte a
czifra köntöseit s visszatért vele a násznéphez.

Ősi erkölcs szerint külön teremben volt a férfiak, külön az asszonyok
számára terítve, a vőlegénynek nem adtak kést, neki ezen a mai «kötés»
napján semmit sem szabad elvágni, ha felhozzák óriási fatálon az egész
vadkant vagy ürüt, abból a kuma szel le a számára egy darabot, az is
metéli fel apró falatokra. A menyasszony pedig épen nem ül egyik
asztalhoz sem, hanem oda kuporodik le egy zsámolyra a vőlegénye háta
mögé, s azt kapkodja el, a mit az dobál oda neki.

A bogumiloknál megfordítva járják az étekfogások. Legelőször jön a sajt
meg a gyümölcs, legutoljára maradnak a mindenféle levesek, a miket
kanállal kell enni, a lében uszkáló konczokat ellenben divat három ujjal
kihalászni. Erre aztán a menyasszony kötelessége körülhordozni a
mosdó-medenczét és vizes korsót, s a vendégek kezeit leöblíteni és
megtörülgetni, a miért kiki tartozik egy ezüst pénzt dobni a medenczébe.

Az ivásnak annál nagyobb a czeremóniája. Minden korsó bort előbb
ráköszöntenek egy régi istenre, vagy egy újabb szentre, a távol levő
atyafiakra, az örömapákra, azután a vőlegényre, a kumára, a deverire, a
szuátokra, s akkor az első húzást a vőlegénynek kell tenni a korsóból,
így jár az sorba a vendégek karéjában.

Ezt a szokást Solom még azzal is megtetézte, hogy a szájába vett borból
egy gyűszűnyit a menyasszonyának engedett ízlelni. Azt mondta, az ő
nemzeténél ez így szokás. Legyen neki az ő hite szerint.

Az az első korty volt a kermeszszel telített olaj. Ő vele azért itatták
azt meg, hogy bizonyosak legyenek felőle, hogy a zsákmány-bor nincs
megmérgezve.

– Ittál már valaha bort? kérdé Solom Darinkától, mikor megitatta, mint
galamb a fiát.

– Sohasem, hiszen még pártás vagyok.

– Édes-e?

– Mint a méz.

Az pedig keserű volt, mint a tárnics – a kermeszbogártól.

Hanem Darinka azt mégis édesnek találta.

Tíz, húsz, harmincz – ötven korsót, tömlőt kellett Solomnak sorba
köszönteni a násznépre. S ugyanannyiból meginni egy kortyot. Ha tiszta
bor lett volna, ittasan kellett volna ledülnie a székéről. Így kiállta.
A keserűséget lenyomtatta egy falat haricska kenyérrel s együtt dalolt a
víg társasággal.

Egyszerre azt mondá neki a Darinka:

– Hallga csak! Milyen összevissza megy ez a danolás. Minden ember más
nótát fúj.

– Majd mindjárt vége lesz annak, súgá neki Solom. Te most eredj, hozd
elő a guzsalyodat.

A Darinka felkelt s visszakerült a rokkájával.

Már akkor az egész társaság össze-vissza beszélt.

Hiszen szokás az jól bekapott embereknél, hogy kiki magára kiabál, s a
szomszédját nem engedi szóhoz jutni; de ezek úgy kiabáltak mint a
hagymázosok, egyik sem ügyelt a másik szavára, s a kezeik nem mozdultak
hozzá, a szemeik mereven kidülledve néztek; az egyik vigyorgó arczot
csinált, a másik rémledezőt; olyan is volt, a melyik kéjt mosolygott,
mintha a hetedik paradicsomban volna.

A kuma a nagy bukkarával ütötte az asztalt, kiabálva:

– Bort! Bort! Görög bort! Tengert iszom ma!

– Eredj oda, tölts neki, mondá Solom Darinkának.

A Darinka felvette a cyprusi kancsót.

– Nem abból, te! kiálta rá Solom. Hanem ebből a jóból.

S azzal fogta a piszkos vizet a medenczéből s azzal töltötte tele a
bukkarát színig.

A kuma felhajtotta körömpróbáig a kupát.

– Királyi ital volt! hörgé utána. No még egygyel.

Darinka bámulta, nézte, mit csinál az ő vőlegénye. Hisz ez
boszorkányság.

Ellenben a sztari szvát oroszlánölő kedvében volt, mind a két öklébe
handzsárt kapott, s ordítozott, hogy neki elefántot hozzanak, hadd öli
meg!

A Solom pedig kihúzott egy hosszú szalmaszálat az ágyból s annak a
kalászos végével megcsiklandá a vérengző hősnek az orrát.

Arra a sztari szvát bátorsága egyszerre az inába szaladt, reszketve
dobta el a fegyvereit, s fogvaczogva könyörgött:

– Jaj, kegyelmes bögöly! Irgalmazz, kegyelmezz, ne szúrj agyon a
fulánkoddal! s elbujt az asztal alá, onnan dödörögte dideregve: Jaj
megöl az a nagy dongó.

Ezen még jobban elbámult Darinka. Bűbáj van ezzel a fiúval!

Majd meg azt tette, hogy a holtmereven bámuló Stacheonak ráfújt az
arczára s arra az elkezdett kezével-lábával rángatózni, vihogott,
sikongott, hogy őtet az ördögök csiklandozzák.

Minden férfinak valami szokatlanul el volt változva az ábrázatja; de
valamennyi között legcsodálatosabb volt a Szlóné, a ki azt hitte
magáról, hogy ő repül, azzal az idomtalan kövér termettel;
tündérországba repül, a hol bájos arák veszik körül; csókot ád jobbra,
csókot balra. Ahhoz hozzálépett Solom s adott neki egy pofont jobbról,
egyet balról, csakúgy csattant.

A Szlón gyönyörittasan mondá rá: köszönöm, szőke tündérkém, köszönöm,
barna tündérkém! Azt ő csókcsattanásnak vette.

– Jaj, te mit csinálsz? szörnyűködék a Darinka.

– Te, fogd össze a lepcsest. Ülj a guzsalyodra és fonj.

– Ugyan mit fonjak? Gyapjut vagy lent?

– Mindjárt kapsz, a mit fonj! szólt Solom, s kihúzva a görbe kést a kuma
öve mellől, levágta vele annak a két hosszú üstökét, a mi befonva
csüggött a vállára. A kuma engedte, pedig ez a legnagyobb csúfság egy
bogumilra, ha az üstökét levágják. Aztán sorba vette valamennyit,
mindannyinak lenyiszálta a hajfonadékait.

– Nesze medveszőr, nesze oroszlánsörény! Fond össze kötélnek.

Darinka azt gondolta, hogy az ő vőlegénye maga az ördögök nagymestere.
Megtette, a mit parancsolt neki.

– Mit csinálsz? Mit csinálsz? kérdezé rebegve.

– Mit csinálok? Itélet napját csinálok. Nem látod, hogy ezek mind meg
vannak már gárgyulva? Méreg volt, a mit ittak, csak mi ketten nem
vettünk benne részt. Annak köszönd, hogy az én szájamból ittál.

– De a Verblud meg annak a junákjai még meg vannak a toronyban. Azok nem
ihattak a méregborból.

– Jó helyen vannak a toronyban, nálam az ajtójuk kulcsa. Majd eljön az ő
soruk is. Ha a köteled készen lesz, leereszted a bástya fokáról s a
fehér fátyoloddal jelt adsz. Ott rejtőznek az én bajtársaim; felmásznak
a kötélen s akkor kiszabadítjuk a taposómalomba meg a foncsorítóba zárt
rabszolgákat, azok csak arra várnak, hogy a jeladó kürtöt hallják, elő
fognak rohanni, s akkor aztán megfizetünk mindannyian, ki mivel tartozik
a házigazdájának. Csak te jó erősre fond azt a kötelet, csomókat köss
rajta, hogy jól lehessen benne megfogózni.

A másik gyermek szót fogadott a vakmerőnek s fonta a kötelet hosszúra.
Az egész násznép hagymáz-álomban őrjöngött már, senki sem látott és nem
érzett semmit, a mi vele történik. Beszéltek embertelen szavakat s
verték fejeiket a falba, a sztari szvát a nagy fakupát, a bokkarát rágta
a fogaival s ette, mintha mézeskalács volna; a Szlón az égő fáklyába
nézett, oly közelről, hogy a szemöldökét elperzselte nála, s azt
dadogta: milyen sötét van; a vőfély a földön hevert és uszott, azt
hitte, a tengerben van, s fújta a szájába tóduló hullámot, és kiabálta:
segítség!

Egyszer csak berohan a terembe az a rabszolga, a kinek az életét
megváltotta Solom, s a kinek a dolga volt az udvaron levő nép között a
tömlős bort kiosztani, s ha aztán mindenki el lesz kábítva, felnyitni a
taposó-malom kapuját, s kibocsátani a rabszolgákat.

– Végünk van! hebegi a rabszolga. Itt jön a Verblud a junákjaival. Hogy
te nem küldted a felváltó csapatot, kitörték az ajtót.

– Bocsásd ki a rabszolgákat! kiáltá neki Solom.

– Nem lehet, a Verblud junákjai elállták a hozzájuk vezető kaput,
nyolczan. Ő maga idetart negyed magával.

– Darinka! Fuss a bástyára! szólt erre az arához fordulva Solom.

A menyasszony felkapta a guzsalyat, a fonott kötelet s elmenekült a
terem hátulsó ajtaján.

A Solom is elfuthatott volna azon a résen, de neki más gondja volt, nem
a futás. Útjába állni a Verblud dühének addig, a míg a társai felmásznak
a falra.

– Te vesd magad az asztal alá s tégy úgy, mint a többi bolond! utasítá a
rabszolgát. Az meg is fogadta a szót.

A Verblud recsegő hangja már ott hangzott a tornáczban, éktelen
káromkodásokban nyilatkozva.

A waráng királyfi érezte, hogy most nagy próbát kell kiállnia. Ha ebben
helyt nem áll, az egész terve dugába dült. Holnapra ezek kialuszszák a
mámort, s azontúl a méreg hatása is enyészni fog. Nyugodtan kellett
szembenéznie a veszélylyel.

Eléje ment a Verbludnak.

Az, jobb kezében a kelevézet tartva, s a fájós lábát azzal támogatva,
jött sántikáló lépésekkel; utána négy junák, kivont karddal és a balján
pajzszsal. Mindenféle rossz indulat rítt ki a tekintetéből. Szerteszét
nézett, elbámulva az őrjöngő atyafiakon s aztán egyszerre a dárdája
hegyét a Solom mellének irányozva, rárivalt:

– Megállj, kölyök.

– Én állok. De te ne állj, hanem ülj le, mert megrontod a lábad.

– Ne legyen neked gondod az én lábamra, hanem a magad kutyafülű fejére.
– Te badnyák! – Ej de czifrára fel vagy öltöztetve!

– Fel bizony, mert most vőlegény vagyok. De mihelyt leteszem ezt a
gunyát, megint a badnyák leszek, s a te csontodat hegesztem.

– Nincs annak már semmi szüksége rád. Ebcsont beforr. Ha fájna, nem
jöhettem volna ide. Hát te csak vőlegény vagy most? Hol a menyasszonyod?

– Mindjárt itt lesz, csak a kontyát felfőkötőzzék a nyoszolyóasszonyok.

– Hát a násznépeddel mi történt itt?

– Látod. Vigan vannak.

– Nem értem, hogy mit beszélnek.

– Nem bizony, mert görög borokat ittak, s azoktól az ember görögül
beszél.

– Hazug babuka vagy! Méreg volt a borban, a mit ellopattál velük a
warángok pinczéjéből, attól lett az egész vár népe mind kórságossá.

– Én magam együtt ittam velük egy korsóból; magam izleltem meg minden
bort legelőször, s látod, semmi bajom.

– Mert az ördög szereti a magáét. Neked nem ártott az meg. Jó szerencse,
hogy én meg a tizenkét vitézem nem ittunk belőle. Hát ezeknek a
bogumiloknak hova tetted az üstökeiket?

– Azok bizony fel lettek áldozva a keresztyén vallásnak. Tudod, hogy az
üstökfonás pogány szokás. A pap rábeszélte őket, hogy vágják le.

– Hamarább elhiszem, hogy a medve azért nem visel farkat, mert fogadása
tartja. Te csufitottad őket így el. Te vágtad le a kontyaikat.

– Ugyan hová tettem volna?

– Eladtad anyádnak, a pusztoloviczának, hogy fonjon olyan kötelet
belőle, a min fel lehet kapaszkodni az égbe. – Nem mégy oda. Az én lábam
meggyógyítottad. Látod, járni tudok rajta. Ezt neked köszönöm. Hát
meghálálom. Hazaküldelek az apádhoz. Ördög volt az apád, oda küldelek
hozzá a pokolba.

– Nem félek én a te ijesztgetéseidtől, zsupán! Te megesküdtél, hogy én
nekem semmi porczikámat nem engeded bántani, s ez a te esküvésed engem
jobban betakar, mintha a láthatlanná tevő tündérpalást volna rajtam.

– Ezt jól mondtad, bagoly! Nem is bántja senki semmi izecskédet. Semmi
tagodat el nem szakítjuk, sőt még jobban hozzád ragasztjuk. Egy darabban
hagylak. Csakhogy épen megfürösztelek egy kis jó forró szurokban. Hogy
fog tetszeni?

Solom nagyot kaczagott erre a szóra. S a nevetés egész természetesen
jött magától az ajkára. Az villámlott a fejébe, hogy a szurok
felforralásához idő kell, s ha időt nyer, életet nyer. Még ő kapja majd
a halál kaszájának a nyelét a kezébe.

– Hahaha! Hisz ez meg épen gyönyörüség nekem. Otthon a tündéranyám mind
abban fürösztött. Majd meglátod, hogy úgy jövök ki belőle, fehéren, mint
a hattyu. Csak egyre kérlek.

– Akármit kérsz, ráadásul a szurokfürdőre, a tied.

– Azt, hogy a menyasszonyom is hadd fürödjék meg velem együtt.

– A forró szurokban? A bizony úgy is illik. Kiki párjával. Badnyák a
mátkájával. Junákok! Készítsétek a fürdőt. Hétféle füvet hányjatok bele,
hogy illatos legyen.

A nagy ivóterem végében volt az óriási kandalló, a minek a kürtőjéből
vastag vaslánczon csüggött alá a roppant nagy kondér, a miben egyszerre
egy egész tulkot, vagy vadkant szoktak vetreczének főzni. Annak a ma
estére való tartalma már kifogyott, csak a fenekén rotyogott még a
zsiros borsos lélötty. A tűz égett alatta.

Ez jó lesz most szurokfőzésre.

A míg a junákok a szurkot a tűzön forralták, a Verblud sorra járta az
atyafiakat, rázogatta, költögette. Az mind másról beszélt neki, csak azt
nem akarta tudni, hogy felébredjen.

– Ilyen pokolbeli varázst hozni a házhoz! agyarkodék a Verblud. Rám néz
valamennyi s az egyik menyecskének néz, a másik sárkánykigyónak. – Hát
te rabszolga itt az asztal alatt! Te is bort ittál?

S a kopjája nyelével nagyot lökött a rabszolgán, a ki Solom hive volt.

Az azt mondta rá, hogy «köszönöm az áldást».

– Ki vagy te? rivalt rá a Verblud.

– Hát csak ismered a királyodat? dörmögé a rabszolga.

– Ez abban van, hogy ő a bosznya király! Hát engem kinek tartasz?

– Te vagy Chrysostomus archimandrita.

– No már ahhoz csakugyan hajazok. S aztán mit hoztam neked?

– Az arany rózsát hoztad el a pápától.

– No már azt Isten ugyse megkapod!

S azzal fogott egy szurokfáklyát, annak az égő kanóczát oda szúrta a
rabszolga kinyujtott tenyerébe.

A rabszolga arczán egy vonás sem rándult félre a fájdalomtól, a míg a
kanócz a tenyerét égette.

– A Szentháromság Isten fizesse meg ezt neked százezerszer, mondá
álomjáró hangon.

– Bakfitty! Vad szamár! dörmögé a Verblud, s oda köpött a ficzkó
markába, hogy a kanóczot eloltsa. Ez az áldás szeget ütött a fejébe.

A kandallóban fortyogó üst okádta már a fekete füstöt a benne fövő
szuroktól, a mit a junákok dárdáik nyelével kavartak.

– No királyfi, kész a fürdőd! mondá gonosz nevetéssel a Verblud.

– Mindjárt megyek, szólt a királyfi, csak a gunyámat vetem le.

S elkezdett vetköződni.

Azzal is készen volt.

– Hozzátok elő azt az üstöt.

A négy junák két rudat dugott keresztül a nagy üst négy fogantyuján s
leemelte azt a tűzről; oda tette a terem közepére.

– Mindjárt ugrom, csak a menyasszonyomat várom.

– Kiálts neki, hogy siessen.

– Héj Darinka! Darinka! hol vagy? jöszte már sebtiben! kiabált a Solom.

Egyszer aztán felhangzott a Darinka szava onnan a feljáróról, a mi fel a
bástyára vezetett.

– Jövök, vőlegényem!

– Repülj hát. Nézd, de nagyon várlak!

– Itt vagyok, ragyogok! kiáltá a leány, a hágcsóról nagyot ugorva a
terembe, kezében forgatta a guzsalyszárat a körüle csavart kötéllel.

– Hahaha! nevetett a Verblud. Ez ugyan derék menyasszony! Épen hozzád
illik. Egy királyfi meg egy rableány! Panka! vetkőzzél szaporán! Most én
vagyok a kuma.

(A bogumiloknál az a szabadalma volt a násznagynak, hogy a
menyasszonynál a nászéjen ő teljesíté a szobaleányi szolgálatot.)

– Jaj, szégyenlem, mondá a Darinka. Ne nézz ide, kérlek.

– Hogy ne néznék? mikor nézek!

– No hát vakuljon meg a jobbik szemed!

Erre a szóra egy ijjhur pendülése hangzott valahonnan a magasból, s
abban a pillanatban egy sivító nyilvessző állt meg a Verblud jobb
szemében, s arra mintha az égből potyognának alá, rohantak elő a
hágcsóról a waráng suhanczok, nagy rivallással.

– Ne hagyd magad, Solom!

A királyfi párduczi gyorsasággal ugrott az egyik alvó férfihoz, kirántá
annak az öve mellől a handzsárját.

– No hát Verblud! Most már én viszem el a te koponyádat a menyasszonyod
szeretőjének. Jó lesz neki imádságos könyvet támasztani.

De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt mint a megsebesített
medve; végperczében a legfélelmesebb. Nem vesződött a szemébe lőtt
nyillal, hanem kétkézre kapta a nehéz dárdáját s úgy rohant a
királyfira. Ő rajta lánczból font pánczél volt; az pedig mezetlen, mint
Dávid a Goliáth előtt.

Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Épen azt a sebesült
lábát, a mit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást szinlő rabszolga
volt az.

A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól s térdre bukott. A második
kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással leütötte a
fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy mutatta fel a
magasba.

– Ilyen magas volt valaha!

A waráng fiúk rézszekerczéiket villogtatva rohantak a vezérükhöz, a míg
a menyasszonya diadalmasan borult a vállára.

A négy junák pedig rémületében elejté a czepelt üstöt, a szurok feldült,
a füstje lángra lobbant a tüztől, s akkor aztán a szétfolyó pokolsár,
mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket lövelve a
magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az ajtónak,
felszedve az opánkáikon a lángoló degetet s úgy szaladtak ki az udvarra,
minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után, kinn levő társaik nagy
rémületére.

A waráng suhanczok pedig a hátulsó hágcsón keresztül menekültek el a
királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt fel az oszlopos
erkélyre, ott hagyva a pokolmódra égő termet, elkárhozottul ordító
lakóival.

Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolcz junák ott hagyta az őrzött
kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai utolérték
őket, hirmondónak sem futott el egy is.

Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s megkezdődött a
gyilkos boszuállás, a minek a magja emberöltő időn át el volt vetve.

A bogumilok még védeni sem tudták magukat, álmukban dicstelenül
rabszolgafegyver ölte le őket.

Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova lett az
éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet, völgyet és
csillagos eget.



AZ OSTROM.

Tvartimir knéz ezalatt igen jó fogást csinált a byzanczi úton s azzal a
nyert zsákmányt öszvérestül, tevéstül hajtva maga előtt, nagy sietve
igyekezett hazafelé, hogy legalább az ünnep utolsó napjára otthon
legyen. A gyónást nagy kár lett volna elmulasztani. Biz az ilyen vitézi
kaland nem megy végbe némi áthágása nélkül a tízparancsolatnak. A
legényfiuk is igyekeztek haza a kedveseikhez, ámbár az esketési napról
el is voltak késve.

A mint azonban az égbenyuló Dinára hegyszakadékából kibukkantak,
megdöbbentő látvány tárult fel egyszerre a szemeik előtt. Mintha az
átelleni gömbölyű hegy mögül akarna feltámadni a nap, nem is a nap, az
északi hajnal inkább, az egész ég tűzvilágban lángol, az ős
tölgyfa-erdők feketén csipkézik ki a lángpalástot.

Azon az erdőn túl van a mosszori vár.

A bogumilok most már neki eresztett kantárral vágtattak előre, Tvartimir
és fiai elől a csapat élén, a prédát hátrahagyták, nem törődtek vele,
utat sem kerestek, hanem keresztül erdőn-bozóton törtettek hanyatthomlok
a sűrűnek, a tűzvilág a fák között is átcsillámlott, jó vezér volt. A
híres dalmata paripák, hosszú bozontos sörényeikkel, széles homlokú
fejeikkel, földet verő farkaikkal, a mint a vészt megérezték, annál
jobban rohantak előre; a mitől más mén megijed, az éjjeli tűzvilág, az
őket dühbe hozta, vad nyerítésük volt a trombitaszó, a mivel egymást
ösztönözték.

Az égő vár nappali fényt áraszta maga körül, mikor a knéz csapatja az
erdőből előtört, úgy hogy a bogumilok bronz sisakjai s a tüszőik
boglárai ragyogtak benne.

Tvartimir ordított a kétségbeeséstől. Fiam! Szlón! Feleségem! Vőm!
Váram! Kincseim! – Pedig még nem tudta, hogy mi történt?

Megsarkantyúzta a lovát, hogy sebesebben kaptasson fel a várhegyre
vezető úton. A közfalon nem látszott rés; a kapu nem volt betörve: nem
lehetett azt gondolni, hogy a várat ostrommal vette be valaki. Talán
csak véletlenül támadt tűz gyuladt ki ott benn, s a faházak égnek, még
azokért nem kár.

Ámde a mint fele utján járt, egyszerre csak hall három ismeretes
füttyentést a légben s arra egy nyilvessző a sisakján koppan nagyot, egy
második a tüszőjét furja keresztül. Jó szerencse, hogy tele volt
aranynyal, abban eltompult a hegye. A harmadik nyil azonban a lova
nyakában akadt meg s arra a paripa elkezdett ágaskodni, hánykolódni,
majd ledobta a lovagját a nyergéből.

Azután egy egész kardala hangzott a süvöltő nyilaknak, s mintha óriások
hárfáját vernék, úgy pengett a vár bástyáján a sok tegezideg.

– Ellenség van a várban! kiáltá Tvartimir a fiainak.

– Talán a rabszolgák lázadtak fel! mondá Tirimir, a legidősebb fiu.

– Tíz rabszolga nem ér fel egy bogumillal.

– A mieink bizonyosan részegek voltak. Mult éjjel Boxiohu ünnepe volt. A
Szlón rest barom s a Verblud sánta kutya, azok miatt felfordíthatták a
várat.

– Majd mindjárt meglátjuk, hogy ki van a várban.

A knéz rögtön parancsokat osztott a vitézeinek. A bogumilok mindenféle
stratagémával jártak, a várostromhoz is értettek. Egy részük leszállt a
lóról: azoknak hosszú, teknő alakú pajzsaik voltak bivalybőrrel bevonva.
Ezek a rövid egyenes kétélű kardot a fogaik közt tartva, a jobbjukban a
kelevézt szorítva, mint egy zárt palánk haladtak előre: hegynek fölfelé.
Azalatt a többiek lóháton nyomultak utánuk, lovaik fejére legörnyedve s
kézijaikat felajzottan tartva, s a mint a bástyafalon egy fő, egy
emberderék felbukkant, jól czélzott nyilaikkal egybe üdvözölték.

A bástyatetőről azonban most már nem nyilakkal lőttek, hanem nehéz
köveket hengerítettek alá; a robogó szikla egy-egy rést ütött az
érczpalánkon; de azért fel nem tartóztatta azt: a pajzsok ismét
összezáródtak s az ostromló fal nyomult előre rendületlenül.

A bogumilok elértek a bástya alá, daczára a kőzápornak. Ők nem
használtak lábtót a bástyaostromláshoz. Egyik sor harczos a másik
vállára lépett; az alsók pajzsaikat a fejük fölé emelték, s mikor
négy-öt sor harczos, mint egy lépcsős lejtő, a bástya párkányáig fölért,
akkor a hátul maradt lovasok egyszerre leszöktek nyergeikből s bal
karjukon a kerek pajzszsal, jobbjukban a kétélű karddal, egy futamodásra
felrohantak a pajzstetőzeten, mintha házhiúra futnának fel; s onnan
szilaj ordítással szöktek fel a párkányra az ellenség közé.

Az ostromlottak csak ekkor mutatták meg, hogy mit tudnak. Egyszerre
csoportostul álltak fel a bástyafokra: buzogány, szekercze, nehéz
pőröly, faltörő vasrúd volt a kezeikben, a mik ellen nem oltalmaz meg a
kerek pajzs és pikkelypánczél, a mit a bogumil visel. Ők maguk csupa
félmeztelen alakok, a minők a bányák üregeit lakják, daróczrongy,
irhabőr lógg a csipejükön; de a vezérükön még az sincs, az egész
meztelen. De még szakálla sincs, sima képe azt vallja, hogy gyermek,
csakhogy a két keze mást mond, mind a két öklében egy-egy szekerczét
forgat, sújt jobbra, sújt balra, s a hová üt, pajzs hasad, koponya
törik, vér kiomlik, olyan mint egy valódi hadnemtő. S a közben szavával,
csattanó hangjával biztatja a népét, s mikor a füle mellett egy-egy nyil
elsivít: ráfúj, mintha szunyogot fujna el.

A boszuálló rabszolgahad és a waráng legények visszaverték az első
rohamát a knéz harczosainak; s akkor egy nagy vaskondérból égő ként
zudítottak alá a falig emelkedő öt sor pajzsos vitézre. Arra a pajzstető
egyszerre kezdett beroskadni. A lecsorgó kén elkábította a vitézeket. Az
egész testudo felbomlott, a támadóknak hátukra vetett pajzsokkal kellett
tova menekülniök; s a mint aztán megkezdték a futást a lejtőn lefelé,
addig meg sem álltak, míg az erdő széléhez nem értek. Egy-egy utánuk
lóditott malomkő gázolva taposta el a menekülőket.

Tvartimir, mikor a visszakerült vitézei homlokán meglátta a sebeket,
paizsaikon a hasadásokat, azt mondá:

– Ez nem a rabszolgák keze szennye! Ez a warángok szekerczéinek a
köszöntése. Ismerem a szavajárását!

A warángok vannak a várban.

Az ő csatadaluk az, a mi a visszavert ostrom után felhangzik.

Hősi rohammal, bogumil módon, ez a vár be nem vehető.

Ezt csak görög módra lehet elfoglalni. Visszahuzódni az erdőbe s ott
maradni lesben lappangva. A lovakat azalatt leviszik a völgybe, hogy a
nyerítésükkel el ne árulják a megszállók ittlétét.

A vár és a város porig fog égni, a bennlevőknek ott nincs maradása. A
vereskakas lángfarka már a kőfalak ablakain is kezd kilobogni, s a
főtorony rézteteje sem állja sokáig, hogy ott rázza a válláról a ráomló
zsarátnokot, a gerendázata majd meggyulad az izzó burkolattól s akkor az
is beomlik. A várban levő ellenség kénytelen lesz kijönni az elpusztult
omladékok közül s az erdőn menekülni. Akkor aztán belejut a kelepczébe,
a honnan egy sem viszi el a fejét. – Vagy pedig leszorulnak a
bányaüregbe; a hol azután maguk magukat fogják meg, mert a buvó folyam
völgyéből nincs kijárás. Az egy csapda: farkasverem. – Vagy pedig jön
egy-egy éjjeli zivatar, melynek palástja alatt észrevétlenül lehet
megközelíteni a bástyafalat, s mielőtt az ostromlottakat az álmos őrök
fellármázhatnák, bennteremnek a bogumilok a várban.

Kedvezett a szerencse.

Még két napig égett a vár: utolsó volt a nagy torony, mely kigyuladt
belülről, mikor a nehéz réztető lezuhant, az egész hegy megrendült az
omlásától s aztán lángolt ott magában a kőóriás, mint egy rengeteg
pogányoltár. A falba beépített koponyaábrák úgy vigyorogtak a messziről
néző bogumilok szeme közé.

A második nap éjjelén megfordult a szél s a füstöt úgy leverte, hogy az
egész völgy megtelt vele. Nagy gomolyogva jött az erdőt nyövő dalmata
forgószél onnan a Dinára hegy felől. A puszta légnyomás kioltá egyszerre
a tüzet a toronyban, a füst közül csak az izzó gerendák világítottak még
elő. Azután nekieredt a hófergeteg, a mely úgy ontja a havat, hogy
ilyenkor a pásztornak folyvást körben kell hajszolni a juhait, kecskéit,
hogy szérűt tapossanak maguk alá, különben reggelre pakulárustól együtt
el vannak temetve.

Ez volt a lesben állóknak való idő.

Se eget, se földet nem lehetett látni. Egész a bástyafalig
felnyomulhattak a hózivatar alatt, senki sem vette őket észre.

Nagy bámulatukra még a bástyakaput is nyitva találták. Még csak a
koloncz sem volt rajta. Bemehettek akadálytalanul az udvarra.

Az egész bástyán egy őrt sem találtak.

A tűz mind kialudt már a romok között, a szakadó hó kioltotta az utolsó
zsarátnokot is, csak a torony pinczeboltjából emelkedett még ki, mint
egy halott vár kisértete, valami fehér gőzfelhő, ott még a megolvadt
réztető lávája forr.

A torony kapujának kettős szárnya pedig ki volt fordulva a sarkából és
azok is félig elégve. Be lehetett menni a várba.

A vitézek ovakodva hatoltak előre, magasan tartva a pajzst, hajításra
készen a kelevézt, fogaik között a kardot: cselvetéstől lehetett
tartani. Sehol sem ütköztek élő ellenségbe. Ellenben a földön heverő
hullákba minden lépten-nyomon, a miket már nagyban eltemetett a hó, csak
egy megmerevült kar emelkedett fel itt-amott a hófuvás alól.

Az ostromlók maguk is alig láthattak a nagy förmetegből a dárdájuk
hegyénél odább. Csak megbotló lábuk tudatta velük, hogy itt egy háznak a
tanórkapuja volt, a mely földig égett, emitt egy mestergerenda a nagy
őrduczból. Itt volt valaha a város!

Itt nem volt kit keresni; a kőépület lépcsőgádorán siettek fel: ott már
nem hordta a szél a szemükbe a havat, hanem annál sötétebb volt.
Rátaláltak a nagy ivóteremre. Ott még volt valami világosság. Abba a
gödörbe, a miben a fekete dalmata bort szokták tartani, mind összefutott
a nagy tűzben megolvadt réz, czin, arany, ezüst, vas, serleg, kondér,
sisak, az még most is izzott s veres fényt kölcsönzött a pokolsötétnek.

Visszatoppantak az ajtóból. Egy csontház volt ott, feketére égett
embermaradványok. Csak a koponyák hiányzottak belőlük. Hát azokat hová
tették?

Felkutatták a rom minden zugát: az ellenségnek csak a keze nyomát
találták mindenütt, de a lába nyomát sehol. Hová futhatott el?

A bástyáról jelt adtak a knéznek, kürtszóval, hogy a vár el van
foglalva, s az rögtön nyomult utánuk egész hadával.

– Le ne öljétek őket! ordítá messziről. Ő akarta a meglepett ellenséget
szemenkint halálra kínozni.

Nagy volt aztán az elbámulása, mikor a toronykapuhoz érve, semmi
csatazajt sem hallott, s a kapuban állongó őrök azt mondák neki, hogy az
egész várban egy élő lelket nem találtak sehol.

– Egy élőt sem? hördült fel Tvartimir. Hát az enyéim? Hát a leányok? Hát
a gyermekek?

Senki, senki!

Mint a kölykevesztett medve, mint az oroszlán, mint a behemóth, úgy
rohant ordítva végig a puszta folyosókon, kedvesei nevét kiabálva, ha
egy holttestbe botlott, felkapta karjánál fogva és még fájdalmasabb
sikoltással ejté ki kezéből. Nem volt annak feje.

Felfutott a kőlépcsőkön abba a lakosztályba, a hol saját
hozzátartozandói laktak. Az is ki volt égve.

– Hová lettetek? Hová lettetek?

S aztán sorba kiáltozta a neveiket.

– Te Marinka! Te Szlón fiam! Te Verblud vőm!

Egyszerre csak felszakadt a hófelhő, a szél ketté repesztette, s a sötét
kék égen előtündökölt a tele holdvilág.

S arra száz meg száz férfiajk kiáltása csendült fel egy egyetemes
jajszóban, a milyen egy sziven talált férfinak a jajkiáltása.

A leégett város helyén, a minek a négyszögű határát még jelölte a
szerteszétdult, félig elégett palánk, ott épen a piacz közepén, a hol
azelőtt a kereszt állt, volt egy iszonytató gúla emelve levágott
emberfejekből; a legfelső koponyákon nem volt már emberi ábrázat, ezek
az ivóteremben úgy összeégtek; csak a gúla zárköve, a legfelül tett fő
volt ép és ismerős: az volt a Verblud feje, a vőlegényé, a szemébe lőtt
nyillal, a mit a Solom levágott és magával hozott.

Tvartimir knéz onnan a folyosó magas erkélyéről csak egyenesen levetette
magát arczczal az udvarra, ha társai fel nem fogják a karjaikkal,
bizonyosan nyakát szegi.

A koponyapyramidon még volt valami nevezetes; de azt csak később értette
meg az ember, hogy mi az? Egy hosszú guzsalyszár volt odatűzve a
csúcsába, s azon lobogott a sok levágott üstök, mint valami lenköteg,
mint a rokka bábja.

Tvartimir odarohant a rémséges gúlához, s lerántotta annak a csúcsáról a
Verblud fejét, s két kezébe fogta, nagy zokogva.

– Oh te hősöm! Te dicsőségem! Házamnak fényes világa! Ki oltott ki
téged? Ki tudott tégedet megölni? Hah! Gyáva nyil döntött le!

S a koponya szemébe lőtt nyilon megismerte a waráng betüket; küldőjének
a rovásnevét.

– Hol a többiek? Az öregek? A gyermekek? Szólj! mondd meg! Verblud!
Dicső fiam!

Az nem mondta meg, hanem az a szélben lobogó zászló megmondta neki.
Kezébe akadt a guzsalyszár.

Azon aztán felismerte a levágott kontyokat.

– Ez a komám üstöke volt, ez a fakó! Ez az ősz a legvénebb kapitányomé,
ez a szénfekete volt a panduré. Ez a guzsalyszár a boszuállás a waráng
királyné felcsufolásáért!

S azzal odavetette magát a koponyahalomra és sorba csókolta valamennyit.
Mind az ő kedvesei voltak.

– Kelj fel apám! kiálta Tirimir, a legidősb fia. Nyomára akadtunk az
átkozott gyilkos hadnak.

– Hol vannak? hörgé feltápászkodva az apa.

– Itt vannak a föld alatt, alattunk. A bányába menekültek le a gyávák.

A harczosok a taposómalmot felkutatva, annak a gépezetét még elrontatlan
találták, más minden műhely össze volt rombolva, kádak széttörve,
hajtókerekek szilánkká hasogatva; de a felhúzógép megmaradt.
Természetes, hogy a legutoljára leszállók nem ronthatták azt el.

S hogy csakugyan ezen az uton szöktek ki a várból, és hogy mi szándékkal
tették ezt? azt sejteti a padlaton elszórt rozs és árpa. Ezek az
élelmiszereket is levitték magukkal a bánya üregeibe s hosszú
ellenállásra készülnek.

Onnan a bányából ugyan nincs hová menniök többé, mert a tárnakijáratok
mind a Bludár völgyébe nyilnak, a melyből nincs szabadulás; s ha a
bogumilok az aknalejáratot befalazzák, akkor azok oda alant
elénekelhetik a saját halotti zsolozsmájukat: el vannak temetve
eleventen.

De az ilyen temetés nem oroszlánok szája izéhez való. Ők a vérét akarják
az ellenségnek inni. Igenis, meginni. Serlegbe öntve, a hogy a görög
történetirók festik a «vérbulcsút».

– Utánuk! Le a föld alá!

Ez volt az általános riadás.

Hat ember fér csak el egy bivalybőrtömlőben, mely egyszerre alá száll a
taposómalom korongján. Ennek a hatnak az egész ellenséggel kell
megütközni és viaskodni addig, a míg a másik tömlő új csoportot szállít
alá. A küzdtér szűk, egy bányafolyosó: karddal, szekerczével vágni nem
lehet ott, mert a sziklapadmaly alacsony, csak két ember küzdhet egymás
ellen. Azok közül az egyiknek meg kell enni a másikat.

Ki legyen az első hat, a ki alászáll?

Mindenki tódult a leszálló tömlőhöz, mindenki első akart lenni.

– Félre innen! kiáltott Tvartimir, az öreg. Én leszek az első.

– Ereszsz engem inkább, szólt Tirimir, visszatartva az apját.

– Lódulj! Neked nem volt feleséged, se fiad, se vőd, a kikért boszut
állj.

S azzal beleugrott a tömlőbe. Még öt vitézt választott maga mellé.

Az öklébe fogta a jazditot, a végső harcz fegyverét. Ez olyanforma, mint
egy kengyelvas, a végén háromszögletű tőrrel. Ezzel csak taszítva
harczolnak, mikor már a sűrű sokaságban se kard, se buzogány nem
dolgozhat, hanem ennek az ütésétől aztán se pajzs, se vért meg nem
védelmez. Ilyen kell a föld alatti harczhoz.

– Ereszszétek a bodont! kiálta a knéz, s még aztán azalatt, hogy a tömlő
alászállt, elővette az oldaláról a kürtöt és belefujt háromszor. Hallják
meg azok a vakondok oda alant, hogy érkezik és álljanak vele szembe!

*

«_Disputa._»

_Kritikus._ De már ez még is erős dohány, a mivel a szerző az olvasó
pipáját megtölti. Ilyen pogány vérontás, pusztítás, betlehemi
gyermekgyilkolás, vérbulcsú, koponyapyramid egyhujjában! És mind ezt
miért? Azért, hogy a waráng király feleségének egy guzsalyszárat küldtek
prezentbe. Tudom előre, hogy mit akar rá a szerző előhordani. Hogy ez a
kegyetlenkedés mind az akkori elvadult erkölcsöt jellemzi. Az
ótestamentumban is találunk ilyen vérfürdőket. Dzsingiszkán is emelt a
bokharai pusztán koponyapyramidot, még pedig negyvenezer fejből, s a
törökök által épített koponyavár Nish mellett még nem régiben is látható
volt. Ez mind historice megáll. Sőt az is Nemesisnek vehető, hogy az
állítólagos mosszorivár homlokfala olyan szépen ki volt rakva ellenséges
koponyák architectonikai ábráival és így csak a kölcsön lett nekik
visszafizetve a saját várukban, azonban itt a regényiró jön birálat alá,
nem a historikus; a mit megtehetett Dzsingiszkán, Józue és Kara Mustafa:
azt nem teheti meg egy tizenhárom esztendős fiu, ha még úgy
oroszlántejet szopott és sárkányvért ivott is, gyerek korában; egy
kezdődő regényhős, a kit a szerző a közönség rokonszenvével akar
megajándékozni, de a kitől aztán arra a hirre, hogy ez a nemes
érzésekkel teljes királyfi képes volt az ellenséges törzs asszonyait,
leányait, gyermekeit mind halomra gyilkoltatni, nemcsak az olvasó fordul
el iszonyattal, de még magam is, a ki külömben flegmatikus ember vagyok,
képes volnék a papirvágó kést kezembe ragadva, együtt szállni alá az
öreg Tvartimirral, s ha meg nem kapjuk ezt a ribancz kölyket és ki nem
fordítjuk a bőrét, hát a szerzőt négyelem fel ezzel az ollóval!

_Szerző._ Bocsánat. Hátha nem ölette le a királyfi azokat az
ártatlanokat?

_Kritikus._ Akkor hová tette őket? Ahá! Ezt magunk is szeretnők tudni.
Így tehát nagy vigasztalás az olvasóra nézve, hogy most következik egy
olyan fejezet, a miről még a szerző sem tudja, hogy mi mindenféle lesz
benne?

*

Az öreg knéz nem várhatta, míg a tömlő földet ér; előre kiugrott belőle,
jó szerencse, hogy a nyakát ki nem törte.

Még akkor is belefujt a kürtjébe, hogy kihívja a tusára ellenségeit.

Azonban a kürtszó végig visszhangzott a sötét tárnafolyosón s nem felelt
rá semmi nesz.

– Nem vártak be itt a szorosban a gyávák! agyarkodék Tvartimir. Pedig
tudták, hogy hatnál többen nem jöhetünk le egyszerre! Nem tetszett nekik
a tusa ököl-ököl ellen! Bizonyosan a nagy templomban gyültek össze, a
hol nagy sokaságban harczolhatnak rendes fegyverekkel. Keressük ott
őket!

A junákjai le akarták beszélni, hogy hatod magával ne rohanjon neki egy
egész tábornak, de nem vett be semmi tanácsot. Addig azonban mégis csak
türtőztetnie kellett a haragját, a míg a vitézek előkeresték a
tűzszerszámot, hogy fáklyát gyujtsanak, mert a nélkül az ember a
bányában falnak rohan, gödörbe esik. A kova, aczél, kénfonál minden régi
harczosnak ott volt a tüszőjében, még ha eltemették is, vele ment a
másvilágra. Nemsokára égett a két fáklya, egyet elől vittek, másikat
hátul.

Az a nagy templom pedig nem azért neveztetett így, mintha abban a
földalatti istenek számára lett volna felállítva valami kárhozatos
oltár, hanem csupán az alakjánál fogva. Egy roppant átmérőjű körterem,
magas kupolával, hasonlatossá tette egy dóm belsejéhez s az
oldalfalakból kimeredező sziklacsompók könnyen elnézhetők voltak
szobroknak. Ez azonban egy régi római bánya ürege volt, a mit egészen
kivájtak a nemes ércz végett; ez időben a bányamunkások közös
alomhelyének volt használva. Itt volt a pihenőjük, a hol nem mondhatni,
hogy éjszakáztak, mert éjszakájuk volt mindenütt és örökké.

Tvartimir knéz csodálkozva állt meg a folyosó végén, mely a templomba
vezetett: meglepte a nagy üresség. Itt sem talált semmi élő teremtést.

– Még tovább szöktek! Keressük őket a kriptában.

De itt mégis engednie kellett a kisérői okosabb szavának. Ez a bánya
nagy labyrinth, annak a tekervényes katakombáit egy csoport be nem
járhatja; jobb lesz bevárni, míg a többi vitézek is alászállnak, s akkor
aztán terv szerint kell felosztani a kutatást; minden csapat más-más
sánczfolyosót járjon be, s utoljára úgy jöjjenek össze valamennyien a
kriptánál.

A kripta egy szédítő mély örvény volt, az is a régi római bányamívelés
emléke. Két vagy három olyan egymás fölé vájt dóm, mint a nagy templom,
valami catastropha alkalmával egymásba omlott, s azután egy mély üreget
képezett, melynek a fenekét be nem járta a fáklyavilág. Csak ha égő
szalmakoszorut bocsátottak alá, annak a világánál lehetett kivenni, hogy
ott a fenéken valami tó van. A későbbi tárnafolyosók mind ide vezették
le a vizeiket; azoknak a szádái látszottak köröskörül, mint a
partifecskefészek a Balaton partjaiban. Egy sziklába vágott karzat
futott körül a kriptán háromnegyedmagasságban, a mi mellvéddel volt
ellátva.

A junákok nemsokára olyan nagy csapatban voltak együtt a bányában, hogy
neki indulhattak az ellenség keresésének.

Keresték kürtölve, kiabálva, szidalmazva. Az nem jött elő sehonnan. A
folyosók egyik vége a szabadba vezetett. De arrafelé ember számára nem
volt mód a menekülésre. A sziklafal meredek, a kihordott kőtörmelék
csúcshalma száz lábnyira van az üregszádától. Bejárták az alsó, felső,
legalsó bányákat, a tüzelőszekerek raktárait, a fáskamarákat, az
eczettartó cisternák kamaráit: sehol sem találtak elbujva senkit.
Utoljára valamennyien kibukkantak a kriptához vezető fecskefészkek
szájain s a mint alább, följebb meg-megjelent egy-egy fáklya a tág
sziklaüregben, úgy tetszett, mintha a pokol égboltozata kezdene megtelni
csillagokkal.

Ellenséget nem hozott magával egy sem.

Az öreg knéz ki volt fáradva a dühtől, mikor legutolsónak megérkezett a
kivilágított nagy üregbe.

«Sehol sem találjuk őket!» Ezt hallá mindenünnen.

Kihajolt a mellvéden s lekiáltott harsány hangon a mélységbe:

– Hej ti gyáva czenkek! Hová bujtatok? Jertek elő!

Az örvénynek nevezetes visszhangja volt, tizenegyszer adta vissza a
belekiáltott szót; a vége felé úgy tetszett, mintha egész embersokaság
kiabálna odalenn. Csak a sziklák kiáltottak.

Az üregbe égő szalmakévéket hajigáltak alá. Azoknak a lángjánál sem
lehetett fölfedezni senkit.

– No, ha itt nincsenek, akkor odakinn vannak a völgyben, mondá
Tvartimir. Ott megkapjuk őket.

S ha azt tették a lázadók, hogy a bányaüreget elhagyva, a hegyoldalba
épített kohókba, érczpárolókba és a még alantabb fekvő érczzuzókba
vették be magukat, akkor a legveszedelmesebb menedéket választották,
mert felülről az ellenfeleik sziklákkal verhetik őket agyon. Azok a
faépületek ellent nem állnak az aláhengerített csompóknak.

A vezértárna folyosója kivezetett a völgybe.

Azonban itt következett még csak a nagy meglepetés.

Az egész völgy mentén nem volt se egy pajta, se egy kunyhó, a mi fából
készült, a kohóknak kőfalai álltak, kialudt kemenczéikkel, de azokból is
hiányzott a fűtésre felhalmozott tölgyfa. S a mi még élő fa volt a
völgyben, az mind ki volt vágva.

Odább haladtak a völgy szorosán, a hol rendes hidak vezettek az árkokon
keresztül. A hidak is eltüntek.

Mikor aztán a Bludár partjára leértek, alig ismertek a helyre. Nem régen
még egymást támasztotta egyik faépület a másik után, érczzúzó,
gubakalló, őrlőmalom. – Nyoma sincs már. – Hát azok a hatalmas gátak, az
erős zsilipek, a mik a Bludárt szolgálatra kényszeríték, hova lettek?
Simára eltisztítva minden.

De hova lettek azok, a kik mind ezt elkövették? A rombolók, a gyilkolók,
az égetők!

Ki nem futhattak ebből a rabok völgyéből, mert ennek nincs több nyilása,
mint az az egy odafenn a várban.

Ég vette fel, pokol fogadta be őket?

Denevérekké lettek-e? gyikokká változtak-e?

– Hová lettetek ti átkozottak? ordítozá tomboló dühében Tvartimir, a
Bludár szikláit rugdosva.

A Bludár pedig nagy harsogva, zúgva tört elő a szédítő sziklafal egyik
oldalából s bömbölve omlott be az átelleni oldalán a mély pokolüregbe;
beszéd volt az, csak érteni kellett.

Csak nem tették azt talán, hogy annak a bujdosó folyamnak a hátára
üljenek, hisz ez elviszi őket a hegyek világtalan mélységébe, s soha az
Isten napját meg nem látják többet.



A BLUDÁR.

A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni
hadvezér leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek
megoldásában szerencsés.

Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosznyák király összes
seregei hasztalan ostromoltak az elmult években, ravasz csel által
elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megboszulta, nem kapta el a
diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt; –
tehát szítania kell.

Rögtön a vár felgyujtása és az álomitaltól elkábult bogumil harczosok
legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat
is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová
futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított
rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek s még
büntetést is kapjanak régi uraiktól, a kiknek nyájait elhajtották s
elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiuknak sem lesz tanácsos a
saját városuk piaczán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a
waráng király ellen, a mit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd
nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke
idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa, és a magyar király és a
raguzai köztársaság tilalmával daczolva. E miatt Dávid király minden
bizonynyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára
hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja
a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a
bogumilokon kívül még Raguzával és a bosznyák királylyal is, s abban az
ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.

Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek,
ha a vazalljait összehivja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a
rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellent nem állhat.

Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó
vadat, mint a kóbor zsiványt?

Messzelátó terveket főztek ők ki frater Aktæonnal a remetebarlangban.

Az a sziklaoduba száműzött asceta onnan a vizipatkányoktól látogatott
nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő
valósággá, a minők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják
sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a
társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti külömbség
fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát
felváltja az «arany lánna», – tollkoszorút a főkötő, s a szarvakat a
cserfüzér.

*

_Kritikus._ Ezt értse meg ember kommentár nélkül!

_Szerző._ Majd kiderül ez mind a vallatásnál.

*

A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a
félelmes fészkét a patarénoknak, a kik a nagy tervnek leginkább utjában
álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett
vőlegényét, a kinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl
kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiuk, a kik azt így
merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.

Kijönni a mosszori várból és hová menni? Ez volt a második ugrás.

A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó,
Tirolban az Inn. A mosszori völgyben három öles magasból szakad alá,
szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön
megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy
részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a
malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább
kényszeríti a folyamot tóvá gyülni, mely az egész völgyet átfogja; ezen
alul aztán, közel tolt sziklakoloncz között, nyilsebesen vágtat a folyam
alá, egy ujabb zuhatagot képezve, s onnan aztán folyvást haránt hanyatló
mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő
hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmalylyal mosva alá a
sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét
berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök
zuhatagtól.

Hová lesz azután a Bludár folyam?

Frater Aktæon ezeket mondá Solomnak:

«A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat
tör magának a tengerhez. A hol ismét napfényre jön, távol, más hegyláncz
völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta
folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a brantavölgyi
aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, a mit
a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák
érczzuzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy,
csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár.
Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban
kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy
más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nem rég egy nehéz sulykot találtam
a patakban, a minőt a czölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe
billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a czimere, egy keresztbe
fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb
része a brantavölgyi szikla-amphitheatrumból tör elő. Az is egy olyan
félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A külömbség csak az,
hogy a Branta kitör a völgyből s a három tüzes szentek kolostora mellett
elzuhogva, alá omlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg
nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben
van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő
üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell,
a ki a lehetetlenséget kineveti.

– Az vagyok én, monda Solom. Bizd rám a többit.

S azzal neki indult a «lehetetlenség» legyőzésének, mint a mesék
sárkányölő vitéze. Igazi «Hüvelyk-Palkó».

Mikor a Tvartimir csapatja megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más
választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és a warángoknak, mint életre
halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés
erőfeszítésével visszaverték.

Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább
itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről.
Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák
legvénebbjeit, s mint okos vezető, először az alsóbbaknak engedte
magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő
kiki a maga bölcsességével.

A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez
és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben
hagyatnak, ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged s hitével
fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha
ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogjuk az
asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni.
Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy
vérengzés alatt az ártatlan asszony, gyereknépet leöletni, hanem maga
bezárta őket a földalatti raktárakba.

– Úgy beszéltél, a hogy vén rabszolgához illik, monda neki Solom. Én
azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, a mikor az
egyikben kard van. S inkább bizom a pajzsomban, mint a bogumilok
fogadásában. Ezek Istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek.
Esküvésüket kijátszszák. Nemde nem igérte-e meg nekem esküszóval a
Verblud, hogy semmi porczikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán
bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna
megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a
bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.

– Hát mire akarod őket tartogatni?

– Azt is tudom.

– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban, mondá a waráng fiuk
legidősebbike. Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a
megszálló ellenségen.

– Rossz tanács, felelt rá Solom. Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az
erdőben folyvást fürészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várból
kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfürészelik a szálfákat, s
mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az
erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl
harczoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így
rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk
dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.

Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harczolni, ha az is
beleártja magát a csatába.

– No hát mit tudsz te?

– Elmenekülünk a Bludáron.

– A Bludáron! Szörnyedt fel e szóra apraja nagyja a volt rabszolgáknak.
Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, a ki annak az utján
elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.

– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se
a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, a hol boldogabb
világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.

– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott; erősíté az öreg rabszolga.
De gondold meg vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi
folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima
tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsómódra csavargó örvény
az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét
nem találni sehol, majd megint neki lódul, s akkorát esik, mint egy
torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre
tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban:
annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.

– No hát majd lemegy valaki közülünk hirmondónak a Bludár barlangjába s
az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt. Mondá Solom.

– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében
felfelé úszni, nem hogy ember tudna.

– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő uti társnak?

Erre a szóra mind elhuzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem
tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.

– Inkább a knéz huzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány
barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, a
kiket vaslovakká változtat.

Senki sem akart társul menni vele.

Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő
esküdt hitestársa, Darinka a rabnő.

– Te csak eljösz velem?

Darinka felugrott erre a kérdésre s odaborult a királyfi vállára.

– Bizony veled megyek én, ha a vizi hüvelvényekkel kell is viaskodni.

– No hát kisérőm már van, a kitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg
a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika
lesz a végében, a mikben meg lehet fogózni. Ezt hozzá kötjük egy hosszú
kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a czölöpzethez.
Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik:
abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, a mikből fáklyákat
hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet
bocsátjátok, a míg mi a tutajjal elérjük a barlang szádát, akkor hurkot
vettek rá s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar
jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik
a parton állók segítségével.

– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? kérdé az öreg.

– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, a min
keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban s nem
tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, a miket nem tudott
kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az
ember. Bocsássatok utánuk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a
sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal viszszük. A hol a folyam
zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a
veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a
barlangban, mely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani
időkben, ott én hátramaradok s a Darinkát vissza küldöm a tudósítással.
Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.

Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhült sziveket.

Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hirét nagyapáitól
kőfejszékkel harczoló embereknek, a kik barlangokban laktak.

– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, a mi meglehet, hogy soká fog
tartani. A mi gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek,
ökrök, birkák húsát füstöljétek. Ha mind ez elfogy, még akkor sem vész a
nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord
magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is
megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a
sziklából kiömlő vizzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha
minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, a mi csak fából van, a
bányákban, kallókban, malomban, még a czölöpöket is vágjátok ki s
ereszszétek el a viznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szükebb
sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát veszszük. Azután
készítsetek apró tutajokat, a melyek csupán két-három, legfeljebb négy
ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan
alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég,
a mivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy
egymáson segíthessetek. Aztán a mi aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt
öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereczeket az asszonyok és
leányok számára; a férfiaknak pedig készítsenek sárgaréz kösöntyüket,
hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy
szabad emberek vagyunk és nem üzött szökevények.

Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karpereczet viselhetni a
csuklókon, a hogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az
örvöt. Egy ilyen czifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy
viseljék magukat, mint nemes emberek: kövessék a fejedelmüket hiven s ne
féljenek se földi ellenségtől, se földalatti rémektől.

– Oszd ki parancsaidat. Vezess, a hová akarsz.

Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a
kohómunkásokat, az érczzuzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más
feladat jutott. A bányákból minden czölöpzetet kihordani, az épületeket
szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni,
faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni,
köteleket fonni, lánczokat egybe forrasztani. Még az asszonyoknak is
akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom
kiszámította, hogy meddig kell az élelmi szereknek kitartani.

«Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a földalatti
uton abba a másik völgybe, a hol új világ van. Lehet, hogy hamarább is
oda érünk; de akkor is várnunk kell és meghuznunk magunkat a földalatti
rejtekünkben, a míg az ünnepnap el nem érkezik. Így igértem meg annak a
szent embernek.»

A rabszolgák vénje a fejét rázta erre, öreg volt. Több esze volt, mint a
gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hitták, mint a «nagyfejű».
Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy
«te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!» de asszonyaik
neve, a míg fiatalok: «te kis szuka!» ha megvénültek: «te vén banya!»

Tehát a «nagyfejű» ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom
királyfit.

– Az ám, uram. De hogy tudod te meg oda lenn a föld alatt, hogy hány nap
mulik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, a
ki elkiáltsa magát: «hajnal van, szép piros hajnal!»

Csak nevetett erre a királyfi.

– De van ám olyan őr, a ki az éjszakát megjelenti: «éjjel van, szép
sötét éjjel!» ott vannak a denevérek. Ott lóggnak egész raj számra,
lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, a míg a nappal tart s
mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik
akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És a mint a hajnal első
kaczagása feltünik az ég alján, jönnek nagy visitozva vissza a
földalatti sötétségbe: «jön a fény! a csunya, rút napvilág!» Ezek
lesznek a mi napszámlálóink.

A «nagyfejű» csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcseségén.
Bizonyosan lidércze van ennek!

Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak
a waráng fiuk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos
rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak
az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csuszva előre hatolni, mint
a gyík. Azzal a hirrel tértek vissza, hogy az ellenség a tulsó völgyben
táboroz s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához.
Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.

Solom királyfi azonban, a mint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik
által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzszsal a
négy rövid fenyőgerendát, melylyel a barlang szádáig le kellett
ereszkedni. Nem vitt magával más uti társat, mint a Darinkát. Nem tudom,
a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a
vőlegénye hivná.

A tutaj a vizen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a
kecskebőr-tömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még
szurokfenyő hasábokat vittek magokkal. Két szekercze és két vashegyű
rúd, a tulsó végén keskeny lapátvéggel volt az uti készülékük, amaz az
övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy czombtakaró bőrkötény.

Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczzuzó gátjától, a honnan
el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos
eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyil vesszejére, s ezt ellőtte a
barlang nyilásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s
megmérte singgel a fonalat. Épen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, a
mely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczzuzó
kelepének a korongjához kötötték, a mely aztán egészen a folyam
sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.

A vakmerőknek nem kellett még elbúcsuzniok társaiktól, hisz még a
visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani
merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hirt
adhassanak az ittmaradtaknak a felől, hogy a folyamásta labyrinth mentén
lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak
még valami emlékére?

Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.

– Te állj az elejére, monda Solom a másik gyermeknek, a csáklyával
igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.

S azzal neki ereszték a gyarló járművet az árnak.

A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s
tajtékzó hullámgerinczeket vetett, a hol magasabb csompók állták utját,
egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a
túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a
kis forgácsszilánk ott a középen azzal a két emberalakú hangyával csupa
játékszer volt halhatatlan istenségek egyikének.

Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátáról a felzökkenő tutaj a
Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek
kontyát s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.

– Egészségedre, parányim! szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt.
Többször is lesz ez így.

Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak
rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat, az anyja sütő teknőjében,
a mit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a
vidra. A waráng fiukat már a születésük órájában beledobják a hideg
vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kis kutyának, s a
melyik két esztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a
beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.

Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban
vigyázott magára.

A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a
földalatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltünt a sziklaüreg
sötétjében az utána néző bajtársak elől s azután nemsokára megfeszült a
kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a
mélységbe.

Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, a ki benne van,
égszinkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő
cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.

A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt
magára kell hagyni, hadd tánczoljon alá, Solom és Darinka kiugrottak egy
sziklára.

Az a szikla egy rengeteg nagy bazalt koloncz volt, mely a barlang
bejárata előtt keresztben feküdt.

Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles észszel rögtön
fölfedezett valamit, a mi biztató tájékozás volt ránézve.

Az a vízfenekén keresztbe fekvő koloncz fekete volt és nyolczszögű
prizma-alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt
czikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a tengő tarjagoktól
és szürkének a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a
csodálatos optikai szintörés kék zománczczal festett.

Ez a nagy kőkoloncz tehát nem eshetett ide a márvány közül.

Azt emberkéz szállította ide, messziről. Micsoda emberek lehettek azok!
Talán óriások.

S miért volt ide téve az a bazalt oszlop?

Ez volt a sarkantyu, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá
ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába,
a márványrétegbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.

Ez tehát annak, a ki az eszével is tud látni, utmutató a sötétben.

A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyő hasábokat
vékony karókra, s aczéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.

A mint széttekintett maga körül, azt mondá: «itt emberek jártak valaha».

Arról a szikláról, a melyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva
lefelé is, abba a mélységbe, a hová a Bludár alá zuhog, meg fölfelé is a
barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk
fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta
el a távolt.

Azok a lépcsők félember magasságnyira következtek egymás fölött,
mindegyikre kapaszkodni kellett, a mi annál nehezebb volt, mert a
sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától.

Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.

– Megfagyunk itt! rebegé Darinka fogvaczogva.

– Majd találunk még olyan helyet is, a hol melegünk lesz. Buzdítá Solom.
Csak jöjj utánam a fáklyával.

A mint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta
utjokat, annak az alja kapubolt nyilást engedett, a melyen keresztül a
folyam eltünt a föld alá.

Azonban Solom fölfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik
zsák-utczában, egy szikla-gulát megkerülve, előttük tátong egy folyosó
nyilása, mely tovább vezet.

Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előre hatolni.

Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykéz láb
mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani, s sötétben haladni előre.
Egy kötelet hozzá kötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha
valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsuszni, a másik
felhúzhassa.

A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé,
hogy a végéhez közelítenek, a hol ismét tág üreg nyilik.

Lassankint újra felemelhették a fejüket, a nélkül, hogy a padmalyba
csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.

Itt Solom újra meggyujtotta a fáklyát.

S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban.
Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.

Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról
óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat, tornyokat képezett a
ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és kővé vált szenteket mimelve,
az élő kő, mely fantáziája képeit előteremti. Egy csoportban csupa
óriási csigák medenczéi voltak, olyan egyformák, mintha az igazi kagylós
állat alkotta volna őket, azok is a kőtündér keze munkái, azokat is
folyvást vájja és tágítja a felülről leeső meszes vízcsepp.

Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy kerek tó:
felülről nézve egészen tejszinű a boltozat kristályos fényétől s miután
e tó lassú körben forgó örvényt képez, közepén behorpadó köldökkel,
annálfogva az egész visszatükrözött képet még nagyobbá teszi. Ezt a
tavat a Bludár képezi, mely rézsut nyomul bele alulról fölfelé, fentebbi
nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se uszva, se tutajjal keresztül
hatolni nem lehet, mert a mi ennek a sodrába belekerült, az onnan partra
nem szabadulhat, a víztölcsér alásodorja ismeretlen mélységbe.

Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány ívboltozat
hidalja át az egész termet: valóságos ördög hidja.

Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik partjáról
a másikra, azt bizonyítják a hid felszinébe vágott haránt csatornák.
Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz lefolyjon rajtuk,
ott ne tömörüljön stalaktit csövekké, melyeken mezitláb járni nem volna
üdvösséges.

Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott.

Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny ösvényről,
úgy vezette át a tulsó partjára a tónak; a hidról ismét durván ábdált
lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a vízig.

A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett
találni.

– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt megfagyunk,
mondá Solom.

De merre?

A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt vágva.
Csakhogy az évezredek alatt, a mik azóta elmultak, hogy az ősemberek itt
keresték a világ urai számára való menedéket, a körben forgó örvény
folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét, melyen át valahol másutt utat
tör magának, s az örökké dolgozó cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal
takarta be a valahai barlangnyilásokat.

A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.

– Keressük az utat! Itt kell annak lenni, mondá Solom, végig kopogtatva
fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen döngő hang felelt a
kopogtatására.

– Itt van!

Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át kellene
törni.

Solom megkisérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra olyan
szépen zengett a megütött cseppkő oszlop, mint az orgona, de azt mondta
vissza, hogy «nem szabad».

– Csak a feszítő vasam jönne már utánam! sohajta fel Solom a hasztalan
fáradság után. Mondtam a fiuknak, hogy azt küldjék legelőször is
utánunk, a nélkül nem érünk semmit.

Darinka minden didergése daczára elnevette magát.

– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud uszni a vízben?

– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a vízből.

Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy eviczkél a halak serege a
tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a menekülő hadnak. A
Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a hegyoldalból, húsz
fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazacz, potyka egész rajjal jár benne
ívás idején.

Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy gerenda.
Ezt már a bajtársak küldték utánuk.

A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a víztől
sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, csáklyával kihúzták a
partra.

Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.

Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet
elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe s egyenesen lement a
víz alá, a mi különben a fának nem szokása.

– Ott jön! kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.

– Mi jön?

Valami párjával tánczoló gömbölyüség. Egy pár felfujt kecskebőr-tömlő,
melynek csak a háta látszik ki a vízből. A míg a tópart mentét
körülkerülik, az alatt egymással keringőt tánczolnak; a fogas
pisztrángok seregestől kisérik s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a bőrt.

– Ott uszik a vasrúd! kiálta Solom. Az a két kecskebőr hozza! Látod,
hogy a vas is tud uszni!

S azzal elkezdett a cseppkőből letördelt darabokkal hajigálni az uszó
tömlők felé, hogy a pisztrángokat elriaszsza tőle, ki ne likaszszák, a
míg ide ér. Mégis csaknem bele czibálták a forgóba, s annyira
eltérítették az utjából, hogy mire Solomhoz ért, már csáklyával nem
lehetett elérni.

– Mégis az enyim lesz az, monda Solom, s a Darinka baltáját a kötél
végére kötve, utána hajítá az uszó tömlőknek; a balta elfogta a
szökevényt s a kötéllel partra húzták. Ott volt a várvavárt vasrúd, a
mit megtanítottak az uszásra. Egy anyányi angolna úgy beleharapta magát
a tömlő egyik csücskéjébe, hogy vele együtt partra került; azt szivesen
vették, majd jó ebédet ád! Hanem elébb a hozzá való tűzhelyt kell
felkeresni.

– Hát ki vesztené el a hitét? Ha már tüzelő fát és pecsenyét kaptunk; a
tűzhelyt is csak feltaláljuk.

S hozzá fogtak a kemény munkához.

A faltörő kecskeláb a kősipok közé feszült, s taszítva, rángatva egyet
ki tudott törni a többi közül. Azon belül volt egy sima kárpit, egy pár
erélyes döfésre az is keresztül lyukadt, az a lyuk egyszerre süvölteni
kezdett, s a fáklya lángját bekapta, majd eloltá a sebes légáramlat.

– Tartsad ide a kezed! Innen meleg jön ki, szólt örvendve Solom.

Darinka is érezte az ütött résen kitörő meleget.

Most azután megfeszített erővel folytatták a munkát. Még két pillért
kidöntöttek helyéből az egymáshoz nőtt cseppkőzetből, azután egy
katlanforma lyukat vájtak az elzáró falban, mely utoljára annyira
tágult, hogy egy ember keresztül kuszhatott rajta.

Darinka bujt be legelébb az üregbe. Solom odaadta neki a fáklyát, hogy
haladjon előbbre s hozzon hirt, mit talál?

Rövid vártatva visszatért Darinka azzal az örömhirrel, hogy egy tágas
barlang van ide át, a miben meleg van.

Most azután Solom nekiállt a katlantágításnak, hogy az ő széles vállai
is keresztül férkőzhettek rajta, s előbb beadogatva Darinkának minden
magukkal hozott eszközt s a két kecskebőr-tömlőt vízzel megtöltve, maga
is átbujt a felnyitott üregbe.

Azt a csepkőbarlanggal egy alacsony sikátor kötötte össze, de az olyan
tágas volt, hogy két ember egymás mellett járhatott benne. A sikátor
egyre magasodott és tágult, a mint a nagy üreg felé közeledett, a
kitorkollásánál azonban el volt szükítve egymásra rakott ormótlan
szikladarabokkal, a mik mesterségesen voltak egymásba illesztve, valódi
cyclopi építés, csak a közepén a falnak volt egy kapuforma hézag hagyva.
S az előtt feküdt tulnan egy nagy nehéz kőlap, ez lehetett az ajtó.

A barlang, melybe átkerültek, még sötétebbnek látszott, mint a bejárati
üreg volt. A falai koromfeketék, s ezért nem lehetett a gyér
fáklyavilágnál a terjedelmét kivenni. Solom széthasogatta az utána
küldött gerendák egyikét s tüzet rakott belőle.

Melegedni is jól esett mind a kettőjüknek, ámbár ez a barlang nem volt
olyan hideg, mint a többi; de a lobogó lángnál most már az egész barlang
belsejét is szemügyre lehetett venni.

Egy óriási tojásdad amphitheatrumot képezett az, a mihez annyival
nagyobb volt a hasonlatossága, hogy három karzat futott félkörben az
egyik oldalán; mindegyik több, mint embermagasságnyira egymás fölött.
Azokra feljutni tornázó ügyesség kellett.

– Te maradj a tűznél, mondá Solom Darinkának, húzd fanyársra a
pisztrángunkat, a míg én körülnézek.

Azzal vállára vetve a vasrúdját, elindult a kémszemlére.

Az üreg valóban olyan nagy volt, hogy egy népcsalád ellakhatott benne, a
boltozata oly magas, hogy még a tüzlobogványa sem mutatta meg a
padmalyát; a padozata emberi munkával látszott egyenletessé téve lenni.

Ezt a padlatot azonban egész vastag rétegben fedte a tengeri csiga,
különösen azok a tekeredett nautilus fajok, a mik a fejlábuak
(cephalopoda) hüvelyei.

Az áttört bejárattal szemben ismét egy olyan nagy kőtáblára bukkant
Solom, mint a milyen az ide vezető folyosó előtt feldöntve feküdt, ez
azonban még fennállt, s egy másik sziklakaput látszott eltakarni. Solom
megpróbálta a vasrudjával mozdítani rajta, de nem boldogult vele. Ennek
az elemelésére több embererő kell.

Ebben a barlangban tehát valaha a tenger lakott. – De hát akkor az
emberek mikor lakhattak benne? Az a cyclopi fal pedig emberi munka. De
még eddig semmi más nyomát nem találta emberi kéznek.

Egy élő állat sem volt a barlangban. Akár hogy lobogott a tűz, egy
denevér sem repkedett fölötte. Pedig Solom ezt szemelte ki nap és
éjszaka bejelentőnek. Nem mennek ezek olyan mélyen a földalatti
üregekbe. A teljes tökéletes sötétségben a denevér sem lát. Ide pedig az
elzáró cseppkő kárpiton keresztül nem is jöhettek volna.

Azonban jól gondoskodott arról a természet; megérzi az emberi idegzet
egész összesége, mikor van az álom ideje, mikor az ébredésé. (A míg a
nagyvárosok idegrontó életmódja ki nem forgatja az Istenadta rendjéből;
átélve az éjszakát, s átaludva a nappalt.) Különben a vakok hogy
ébrednek fel, a kikre nézve nincs «szép piros hajnal?»

Mikor az éjszaka közelít, az embert a föld felé huzza a feje. Tudják azt
a földalatti börtönök lakói s az éptestü ember szeme felnyilik
napfelköltekor, ha csupa sötétséget lát is maga körül.

Miután hasztalan probálgatta meg Solom, újból visszatérve a kőajtóhoz,
azt feszítő rudjával félredönteni, lábát neki feszítve, neki agyarkodva,
földre dobta a vasrudat s odament a Darinkához, lekuporodott a tűz
mellé.

– Elfáradtam és éhes vagyok.

– Halunk volna, de sónk nincsen.

– Láttam én valamit. Amottan egy sziklagödörben valami fehéret. Hátha só
lesz?

– Oh te golyhó! Nem terem ebben az országban só. Úgy hozzák azt ide
hajóval az óperencziáról.

– Épen ilyen a tengeri só, a mi a parti gödrökben hátramaradt, mikor a
víz elpárolog róla.

– Ugyan hogy jött volna ide a tenger vize?

– Odamegyek, megkóstolom.

– Nem! Nem te! Hátha méreg. Majd én kóstolom meg.

Azzal felugrott Darinka a tűz mellől s nem hagyta magát utólérni;
hamarabb ott volt a gödörnél, a melynek a fenekén látszott valami
szürkés fehér por, felpattogzott kristályrétegekkel vegyest. Nem engedte
Solomot hozzá nyulni, maga dugta bele az ujját, s aztán halálos
kiváncsisággal érteté a nyelve hegyéhez. Hátha gyilkos méreg? Tele van
ilyennel a sziklák mélysége. De ő már nem fél a mirenytől. Az a völgy, a
miben ő növekedett, folyvást a mireny füstjével van tele, a kik azt
beszivják, hozzá szoknak. Némely bányász megszokott mirenyevő, apró
szemerkén kezdi, s mindig többet megbir belőle, egészséges szint kap
tőle: ha abba hagyja, elpusztúl, összeesik.

– Ez só! kiáltá Darinka.

Hogy megörültek a felfedezett kincsnek!

Oh te örök gyógyszere a világnak! A mi nélkül nincs szerelem, nincs
bátorság, se teremtő erő, se költői láng!

Most tehát a lakomához minden megvolt. El is fogyasztották. A maradékot
a tűzbe dobták, pogány szokás szerint.

A szemeiknek nem kellett se denevérszárny legyezése, se homokóra
figyelmeztetése, lezáródtak azok maguktól is. Solom végignyúlt a földön,
fél karját a feje alá téve. Darinka meg a Solom mellére tette a fejét,
meg sem mozdultak reggelig.

Odafenn az ezerlábnyi magasban a rigók fütyülése verte már fel az erdők
csendjét, mikor Solom felébredt. Darinka még aludt. Solom szép csendesen
felemelte az alvó fejét, s hogy az észre ne vegye a változást,
alácsusztatta azt a lapos követ, mely a tűz előtt a nyárs végét
tartotta, az még jó meleg volt. Darinka alhatott tovább. A tűzrakás
hamvában még pislogott a parázs, annál újra meg lehetett rakni és
gyujtani a máglyát. Solom hozzá fogott a barlang felkutatásához.

Az a hármas szikla-lonka (gallerie) várt reá, hogy beszéljenek
egymással.

A mint a legelsőre felmászott, már akadt beszélő társa elég. Egy halom
állatcsont. Többnyire őshyenák maradványai, a mostani Dabózák dédapjaié.
A mint felturkálta a halmot, kovaszilánkokból hasított nyilakat talált
közöttük; sőt egy hyena-koponyának a szemüregébe mélyen bele volt ékelve
a tűzkőnyil hegye.

Ahogy tovább kutatott, lelt egy gömbölyű követ, a mit valaha
gabonadaráló malomnak használhattak, azután több gömbölyű, középen
átlyukasztott köveket, a mik arra vallanak, hogy hálók sulyai lehettek.
És utoljára rábukkant a legnevezetesebbre, egy üst alakún kivájt
medenczére, valami hajszállyukacsos kőből, hegyes fenékkel; a mi két
sziklahasáb közé volt felállítva, úgy, hogy a hegyes vége szabadon
maradjon. (Az ősemberek csak nem voltak tán olyan inyenczek, hogy szűrt
vizet igyanak?) Még talányosabbá tette ezt az edényfélét a vastag
szélébe fúrt gyüszünyi lyukak sora, mely körülfutott azon; s egyikébe a
lyukaknak egy félig fehér, félig fekete kavics volt helyezve.

Ez már nem csak emberi kéz alkotása volt; de egy nagy talány, feladva a
késő ezredéveknek.

Solom megszámlálta a karimába fúrt lyukakat, huszonnyolcz volt a szám.
Mit jelent az a huszonnyolcz?

Egyik holdtöltétől a másikig.

Valami ötlött az eszébe.

A vacsorához, mikor jóllakának, vizet hoztak a szomszéd barlang tavából
a két kecskebőr-tömlőben. Az egyik tömlő még tele volt vízzel. Leszállt
érte, s a vizet beletöltötte a csúcsos medenczébe, a míg az a rovátkot
elérte. A porózus kő rögtön elkezdett a csúcsos fenekén cseppeket
keresztül bocsátani, a mik számlálva hullottak alá.

Solom felkapaszkodott a második szirtlonkára. Az is végtül-végig terítve
volt olyan állatok csontjaival, a minők mai nap már nem léteznek; köztük
legnagyobbak a barlangi medve koponyái, hatalmas agyaraival. Az
állatkoponyák nehéz kövekkel vegyest hevertek szerte-szét; a legtöbb
erős zuzást viselt magán, a lábszárcsontok ketté voltak törve. Egy
medvekoponyának a fogai közé oda volt szorulva a beletörött obsidián
lándzsavég, a mint azt ketté harapta.

De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé.

A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel lábbal
fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póczkot kellett
összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát s
aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.

Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés
elzsibbasztá a tagjait.

A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult
föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.

S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból,
olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte.

És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.

Mintha valami óriási irtóharcz végjelenete folyt volna le e helyen itt.
Szörnyetegek, a mik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék
és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a
sziklák sötét mélységében s marakodtak, míg egy élő maradt közülök, itt
összeszorulva egy sziklaüregbe, az elesettek hulláira álltak az utánuk
jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek
együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem.
Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejü ember.

Azok a koponyák, melyek a csonthalom közt vannak, mind hosszukások
(dolichocephalus); a homoktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok mint
onnan az állkapocsig s hegyes kúpban végződnek.

Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon
a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a
mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított
fejek, hanem valóságos emeletes homloku koponyák, a minők
természetjátékul sem jönnek többé a világra.

S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas
kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián
késeket, a mikkel a hosszúfejü ember fát vágott s magát a karmokkal és
agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott
hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.

Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.

Kevély, hetvenkedő, elbizott legény volt, de a mikor ez óriás csontokat,
e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghült benne a vér. Ha
ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a
csonthalomnak a tetejére s folytatni a harczot a minden oldalról
rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, a mikor azt a
csonthalmot építették, minő csattogása a sulyos kőfejszéknek, minő
jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.

Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.

Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte,
hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe
jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az
erdőben.

Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.

Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.

– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.

– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.

– A más világban. Jer ide hozzám.

Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első
párkányt sem.

Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki.
Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.

Megmutogatta neki a szörnyű leletet.

Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.

– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk
bukkanunk. Ezek minket megesznek.

Solom megnyugtatá a remegőt.

– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett
pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a
csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger
járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi
csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.

«_Disputa._»

_Kritikus._ De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan
szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem
akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor
Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről
megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól
kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem,
hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába,
hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De
végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az
ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?

_Szerző._ Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel
akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy
ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi
állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre
most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről
betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy
mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a
mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a
holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»

– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz
előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink
nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg,
mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.



A SOLOM ÁLMA.

A napot (fekete, földalatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni
az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a
ledöntése nem sikerült.

Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az
elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott
egy rakáson. Egy csoport teknőczöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó
lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közülök, a többi
elszaladt. Amazokat leadogatta Darinkának, a ki nagyon megörült a drága
pecsenyének, odahaza ezt a finom inyenczséget csak az uraság számára
volt szabad halászni. A teknősbéka bőjtös eledel: hús, a ki úszik: tehát
hal.

Ime két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra.
Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot
tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett
használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette,
hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medenczéjéből
aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perczeket. Megint úgy aludtak, a
hogy a mult éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem
volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt
és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csakúgy
nyekkent bele, a mit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak
– törvény szerint s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házas élet
gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj
megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva alugyék.

Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az
első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó
cseppjeit a bele töltött víznek a két koloncz közé.

Most aztán kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő? Ez volt a
barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt
arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi
chronometereinknek.

Solom elébb megtöltötte a medenczét ismét szinültig vízzel, s a tarka
kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó
társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.

Darinka, a mint az ökleivel kitörülte az álmot a szemeiből s a pattogó
tűz világánál meggyőződött róla, hogy ismét a földalatti Isten világában
van, rögtön azt kérdezé Solomtól, gyermeki kiváncsisággal, «no hát
megálmodtad-e a hosszúfejüek meséjét».

– Meg, szegényt! felelt Solom. Kuporodj ide mellém, mindjárt elmesélem.

– Jaj! csak borzasztó ne legyen.

Solom elkezdé az álom meséjét.

«Hol volt, hol nem volt; mikor még egészen más világ volt, a «Zágon»
Isten azon gondolkozott, hogy kit tegyen ennek a világnak az urává?
Először megpróbálta a «nagy» medvével, az hatalmas termetű állat, két
talpán jár, fára is tud mászni; derekasan ordít; de nincs semmi ész a
fejében. Azután megteremtette a «nagy» majmot az «obesiánát», ennek már
esze is van, négy keze is van; de ez meg nem tud beszélni, ez nem
parancsolhat a többi állatoknak. A Zágon Isten pedig olyan állatot akart
teremteni, a melyik ő vele beszélni tud, és ő neki áldozik. De hogyan
teremtse ezt meg? A sárkányt megteremti a posvány, a táltost a forgó
szél, a vizi hüvelvényt a tenger, a lidérczet a hulló tűz; de ki teremti
meg a beszélő embert? A Zágon Isten tehát készített agyagból egy alakot,
kezekkel, lábakkal, jól megnyujtott fejjel, s azután segítségül hivta az
üstökös csillagot. Ez az Isten lelke. Mikor ez olyan közel jön a
földhöz, hogy beleütődik, akkor ez a tüzes lélek egy új teremtésnek ád
életet, a milyen még eddig nem lakta a világot. Így teremtette az
embert, a hosszufejüt.

– Ezt te mind most álmodtad?

– Nem. Ezt az anyámtól hallottam. A régi papjaink beszélték eképen az
ember teremtését. – Ez a faj aztán elszaporodott, sok családot alkotott,
de csak akkor vette észre a Zágon Isten, hogy elfelejtett neki olyan
körmöket és agyarakat adni, a milyeneket a medvének adott. E miatt nem
hogy az új ember lett volna ura a világnak, de ő lett az egész világ
üldözöttje, egy állat sem félt tőle; bölény felöklelte, medve megtépte,
vadkan megkergette; kénytelen volt az öklei számára fegyvert keresni: a
kőből készített fejszét, buzogányt, azután a barlangokban keresett
buvóhelyet, menedéket a porontyainak. Ekkor támadt egy hatalmas, nagy
király a nemzetségéből, a kinek a neve volt Kaján. Ez föltalálta a
nyilazás mesterségét. Hogyan lehet nagy távolból az ellenséget elejteni?
gyorslábú vadat futtában megsebesíteni, erősebb állatot gyöngébbnek
legyőzni. Ez a nyil, ez a kézíj megtette őt a világ urának. A Kaján
nemzetsége diadalmaskodott sűrű harczaiban a medvék és dabózák rusnya
fajzatai fölött, s lehuzta azoknak a bőrét, és a saját testét takarta be
vele. Ebbeli nagy büszkeségében elhatározta, hogy királya, a nagy Kaján
örök emlékére egy halhatatlan művet fog alkotni, a miről azt, míg a
világ világ leszörökké megemlegessék: egy óriási barlangot, a mely egyik
hegy lábától a másikig tör keresztül. Úgy törték, rakták, tágították,
rovátkolták a Bludár mentében, a sziklák kebelében ezt a rengeteg nagy
barlangot egy emberöltő időn keresztül. – Azonban ez alatt a
hosszúfejüek a hatalmukat, a melylyel őket a Zágon Isten felruházta,
gonoszul használták. A nyilaikat nem csak a fenevadak ellen fordították;
hanem a saját embertársaik ellen is. – Megölték a maguknál gyöngébbet.
És miért ölték meg? Azért, hogy megegyék. Az erősebb ember megölte a
gyöngébbet, azért, mert jó izű volt a husa.

– De ezt csak álmodtad már? kérdé összeborzadva Darinka.

– Nem bizony. Ez mind igaz; mert az anyám mondta. A hosszúfejűek
emberevők voltak. «Ejnye!» kiálta fel, ezt látva a Zágon Isten, «ezt
ugyan megbántam, hogy megteremtettem! Nem kellett volna neki ilyen
hosszú fejet csinálni, abban lakik a nagy gonoszság!» S azzal fogta
magát, rázudította a tengert a földre. S az özönvízzel elseperte az
egész ivadékot. Eddig az igaz történet. Ezt elhiheted. Ezt minden ember
tudja, a ki csak valaha pappal beszélt. Most következik az én
álomlátásom, a mi az éjjel a szememre szállt. Úgy jött, mintha én volnék
a Kaján királynak a legkisebbik fia, tizenegy bátyámnak legifjabbik
öcscse. Épen nagy diadalútról kerültünk haza a királyi palota
barlangtermébe s tartottunk nagy áldomást a velünk hurczolt foglyok
véréből és konczaiból.

– Huh te, hogy tudsz ilyen csunyát álmodni?

– Azt én. Emlékezem rá, hogy én is egy ilyen szép leánynak a fehér…

– Jaj! ne mondd tovább! félek tőle!

– Hiszen most már én nekem is a hátam borsódzik bele, ha visszagondolok
rá; de mikor odaát voltam a hosszúfejű világban, csak olyan örömet
éreztem én azon, mint mikor az ember egy szép fehér hattyut lelő
röptében. Az is de szép állat! Hanem azért jó a husa! Aztán ellenség
volt. Selypített. Egy egész nemzetség volt, mely az «r» betüt nem mondta
ki, hanem «ly»-et hangoztatott helyette. «Ezért» megérdemelte bizonynyal
a kiirtást. Leöltük az utolsó gödölyééig. Aztán megettük őket. Ez nekünk
gyönyörűség volt, nekik pedig dicsőség, így a vérük megmaradt
embervérnek, a husuk emberhussá vált; nem lett belőle féregabrak. Én
voltam a legszebb királyfi, nekem jutott a legszebb csemege.

– S ez azt csemegének mondja.

– De most is számban az ize.

– Ne mondj már több ilyen bolondot! Mi lett azután?

– Hát azután a nagy tüzet égni hagytuk, a nehéz kőtévőt a barlang két
nyilása elé támasztottuk s akkor elfeküdtünk a tűz körül a leterített
medvebőrökre, az asszonyok a lombból vetett ágyakra és elaludtunk. Nekem
úgy tetszett, mintha az egész barlang ingana, rengene alattam, ez is jól
esett, azt hittem, ringatnak. Hát egyszer csak nagy földrengető
csattanás riasztja fel az egész alvó népet. Az egyik kő-tevő, (az a
melyik most is a földön fekszik) magától bedült, s arra mi valamennyien
úgy éreztük, mintha a barlang padlata egyszer erre, másszor arra hajlana
lefelé úgy, hogy a tűz körül fekvők majd az egyik, majd a mási oldalról
gurulnak a parázs közé. Aztán meg egy nagy darab kőszikla zuhan alá a
magas padmalyról a máglya közepébe s azzal szétrugja a tüzet, szerte
szórva mindnyájunkra a parázshalmot. Erre mindannyian felugráltunk s
menekültünk az első lonkára. A barlangban szerteszét repült üszkök egy
pillanat alatt meggujtották a sok száraz almot, a medvebőröket, úgy hogy
lángba borult minden. Ha az bele talál kapni a felhalmozott száraz fába,
a mi hasábokban feküdt toronymagasan a barlang mélyében, mind odaégünk.
Éreztem, hogy süti a testemet a láng, a hajam pörkölődött.

– Jaj! fuss hát onnan a tűz közül!

– Hiszen csak álmodtam, te golyhó! Csak az apám, a nagy király nem
vesztette el az eszét. Hatalmasan ordítá el magát!
«Arrarerrerrirrirorrorurrur!»

– Hajh te! Mit tesz az?

– Ez azt teszi, hogy szaladjon minden ember a tüzet oltani, kobakkal,
kecskebőrtömlővel hordjanak vizet a külső tóból.

– Okos ember volt az a te álomapád. Vajjon hogy hivtak téged akkor?

– Volt is akkor nekünk nevünk. Mindenkit annak hivtak, a milyen volt,
«pirók», – «pufók», – «orros», – «agyaras», – «pisze», – «suta», –
«balog», – «kesely», az asszonyokat «szemők», – «emős», – «üsző», –
«boglyos». Neve csak az egy királynak volt «Kaján». Meglehet, hogy azt
is a jó tulajdonságaiért kapta.

– No hát eloltottátok-e a nagy tüzet?

– De nagyobb bajunk lett annál. A tóhoz küldött embereink nagy hamar
ijedten rohantak vissza, kiabálva: «harraherrehirrihorrohurru!»

– Hát az mit tesz?

– Azt, hogy nyakunkon a medvék, meg a dabózák! Hirtelen helyre akarták
állítani a feldült sziklafedőt a barlangnyilás elé! de már nem vala
idejük hozzá, mert a sötét folyosóból nyakrafőre tódult elő egymás hátán
keresztül kapaszkodva, a sok bozontos fenevad, iszonytató ordítással, a
mi még most is a fülembe cseng.

– De hát hogy jöhettek azok ide? Hisz azoknak nincs tutajuk, hogy a
Bludáron leereszkedjenek.

– Hát hiszen épen ez volt a Zágon Isten boszuálló csodája. A tenger
hajtotta őket ide. A tenger kicsapott a partokon felül, a legmagasabb
hegyek tetejéig, s visszafelé hajtotta a Bludár folyót ugyanazon a
barlangfolyosón át, a mit az magának a hegy alatt ásott, egész odáig, a
hol a tengerbe ömlik, s erre valamennyi barlangi medve, sokatevő,
halottásó vadállat, a kiket a visszatóduló víz odujából kizavart, uszott
az áradó vízzel együtt, a merre az nyomta fölfelé, az egymásra következő
barlangokon keresztül, míg utoljára a szomszédunkban levő
cseppkőbarlangig eljutott. Itt világosságot látott maga előtt, mely az
égő barlangból terjengett, medvefővel azt gondolta, hogy az ott
«napvilág» s mind odarohant, nagy dühvel s elzárta előlünk a menekülést.

– Jaj ti szegények! Mi lesz belőletek?

– Mi felfutottunk az első lonkára s hirtelen kézbekaptuk a tegzeinket,
lándzsáinkat s azzal elkezdődött a végső irtóharcz a két fenevad, az
ember és a medve között. Alant a lánggal égő barlangban a szőrös vadak
sem maradhattak, el kellett nekik foglalniok a felső lonkákat, a
meztelen vadaktól. Ebből támadt az ádáz haláltusa, a melynek nem
lehetett addig vége, a míg valamennyi ki nem adja a páráját. Eleinte
könnyű volt a védelmünk, a dabózákat kivégezni elég volt a nyil is, s a
felkapaszkodó medvének a fejét bezuzta a kőfejszénk, mielőtt a körmét,
fogát a husunkba vághatta volna. Azonban a barlang torka egyre okádta az
utóbb tóduló szörnyetegeket, s azok nem sokára az elesett társaik
testhalmazára hágva elérhették az első lonka szélét, úgy hogy nekünk fel
kellett menekülnünk a második lonkára. Ott ujra kezdtük a védelmi
harczot; de már a nyilaink elfogytak, a lándzsáink kőhegyei beletörtek a
medvék agyaraiba, közelről kellett velük harczolnunk, buzogánynyal,
kőfejszével, szijon csóvált szegletes kövekkel. Ez alatt meggyulladt
maga a barlang hátuljában felrakott magas farakás, s nem sokára tetőtől
talpig lobogott, recsegett, mint egy égő torony, magasan bevilágítva a
barlang sziklaboltozatának meredező csompóit. A sütögető tűztől még
dühösebbekké lettek a mi bősz ellenfeleink, a bundájukat perzselte a
rájuk hulló zsarátnok. Nekik is fel kellett jutniok a védelmet kináló
sziklagádorba, ha meg nem akartak sülni. Végre kénytelenek voltunk a
harmadik, a legmagasabb sziklafokra felmenekülni, a hová csak lábtókon
juthattunk. A mint ezeket felvontuk magunk után, a medvék ellen nagyon
erős állásunk lett; ők a sziklapárkányt, még ha egymás hátára
kapaszkodtak sem érhették el, míg mi őket felülről lezudított kövekkel
agyba-főbe verhettük. Az asszonyok hordták a köveket.

– Hát én nem voltam melletted?

– Csak te maradhass! S ne kivánkozzál oda, a hová nem hivtak. Nem sokára
megjelent egy harmadik küzdő fél a csatatéren, a ki mind a kettőnknek
ellensége, s mind a kettőnknél erősebb.

– Vajjon ki lehet az?

– A tenger. Az alulról felnyomuló özönvíz, mely a barlangi állatokat
idáig kergette, még magasabbra áradt; betöltötte a cseppköves üreget s
onnan aztán a folyosón keresztül kezdett beömleni a barlangba. Az első
dolga az volt, hogy a barlang aljában égő tüzet egyszerre kioltotta.
Csak a magas farakás égett még. De mi még akkor sem vettük észre, hogy a
tenger jön ellenünk; mert a víz szine úgy el volt lepve állatok
hulláival, hogy mi csak azt láttuk, miként emelkedik a barlang feneke,
az egymáson heverő vadakkal, tengeri csigákkal, hinárral terítve
folyvást magasabbra? Elébb az első lonkát takarja el, majd fölemelkedik
a másodiknak a párkányáig. Ekkor már rémülve vettük észre, hogy a
bejáróinknak a kapujai egészen elsülyedtek valahová. Egyszer aztán
erővel tört keresztül a zuhatag a folyosó nyilásán, harsogva s arra
elkezdett az egész hullatömeg sebesen forogni az örvény sodrától, a hogy
annak a másik tónak a vizét látjuk orsózni.

– No ugyan nem szerettem volna ott lenni!

– Én sem mennék még egyszer oda. A vízár egyre emelkedett, s a mint a
második lonkát is meghaladta, az ott tomboló medvéket is felvette a
hátára, azok a vízzel együtt emelkedtek fel egészen mi hozzánk, a míg a
párkányunkat elérték. Ekkor aztán elkezdődött a végső haláltusa
közöttünk. Ember és fenevad összeszorulva abba a legfelső üregbe, a hol
azt a csonthalmot találtuk. Ember és vadállat ordított, üvöltött, egyik
sem különben, mint a másik, a kőfejszék csattogtak a kemény koponyákon,
az asszonynép sikoltott, a haldoklók hörögtek, a tűztorony recsegett, a
tenger csapkodta a sziklákat, s a sziklák rázkódtak. Fogyott az élet.
Egyre magasabbra nőtt a hullahalom; egyre feljebb hágott a vízár, már
csak az a halom állott ki belőle, megvetve a hosszúfejűek és a medvék
testeiből. Annak a tetején harczolt még egymással a két fajzat
maradványa. Ott láttam magam körül eldülni a tizenegy bátyámat,
kőkéseiket a megölt ellenség szivébe merítve, ki őket is megölte. Ott
roskadt össze előttem a Kaján király maga, iszonyún szétmarczangolt
testtel, de még egyszer fölemelkedett fektéből, hogy a kőfejszével még
egyet üssön a leterített ellenfél fejére. Azután egyedül maradtam.
Minden halott volt már körülöttem. A tenger a lábamat locsolta, a mint
nemzetségem hulladombján álltam. Az égő farakásnak csak a hegye lobogott
még a körben forgó víztükör felett. «Hát én velem senki sem jön
megküzdeni? Hát én mire maradtam itt egyedül?» Erre a felkiáltásomra
egyszerre felbukkan a víz alul egy roppant nagy medve, nem olyan, mint a
többi, ez egészen fehér s a feje keskenyebb. Ah, ez az én párom, ez van
nekem szánva.

Nem kerestem se fejszét, se dárdát, puszta kézzel, kitárt mellel vártam
be, s míg az engem rettentő karjával átölelt, hogy agyonszorítson, én a
torkába dugtam az öklömet s megragadtam a nyelvét, hogy kitépjem.

– Jaj, hogy nem lehettem én akkor melletted.

– Hiszen ott voltál. Mikor legjavában folyt a nehéz harczom, te meg
belemarkoltál az üstökömbe s addig tépásztál, a míg felébredtem.

– Igen bizony, mert a mit te ki akartál tépni a tövéből, az nem a fehér
medvének a nyelve, hanem az én kontyom volt.

Erre aztán mind a ketten nevetésre fakadtak, szép fehér fogsoraikat
egymásnak mutogatva.

Erről a fogsorról valami jutott Darinkának az eszébe.

– Te hallod-e? Ha te annak az emberevők királyának a fia vagy, akkor én
félek te tőled, hogy egyszer engem meg találsz enni.

– Bizony, mondok, hagyá rá Solom; magam is úgy érzem néha, mikor sokáig
nézek rád, hogy szeretnélek megenni, meg is tenném, ha valamit nem
fogadtam volna! elkezdeném a szádon. A Darinka össze is szorította az
ajkait azonnal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Kritikus._ És e szerint szerencsésen a nyakába varrtuk a jámbor Solom
királyfinak az egész paleontologiai megfejtést. Azonkívül gazdagítottuk
a világtörténelmet egy præhistoricus katastropha adataival, a
nyelvészetet pedig egy özönvíz előtti idiomával, melyben egyedüli
magánhangzó az «r» betű.

_Szerző._ De kérem «h» betü is volt benne. S ki tudja, hova
tökéletesítették volna még a nyelvüket, ha az akadémiájukat
felállíthatják?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– De már most lássunk a dolgunk után, elég volt a mesemondásból. Hozd a
fejszét, én meg a vasrudat.

S hozzá fogtak egyesült erővel a kőlap tovább töréséhez. Délig rést
törtek benne, akkorát, hogy át lehetett rajta bujni. Ki mondta meg
nekik, hogy dél van? bizonyára a gyomruk; nincs olyan toronyóra, a mely
annál pontosabban elverje a déli tizenkettőt.

A mint kipihenték magukat, összeszedték a szerszámaikat, élelmi
szereiket, s átkusztak az újon tört résen.

Hosszú, haránt lefelé hanyatló sikátor nyilt meg előttük, mely messze
elvezetett zeg-zugos futásban, jobbról is balról is oldalnyilásoktól
megszakgatva, melyek a járatlan kutatót könnyen megtéveszthetik. A
hajdan járt utat azonban meg lehetett ismerni arról, hogy a falai
kormosak voltak, az itt járó-kelők fáklyái füstjétől. Ez jó vezető volt.

A napszámláló követ nem volt szükség magukkal hozniok, mert hiszen a
felvilágban levő társaiktól megtudják, ha megint összekerülnek, hogy
hány nap mult el földalatt járásuk óta, arra az eszközre majd csak akkor
lesz szükségük, ha mindnyájan ide alant lesznek.

A tekervényes sikátor messze elvezette őket a hegyek belsejébe, siket,
hangfullasztó oduk tömkelegébe, a hol egészen elvesztették a Bludár
földalatti zugásának neszét.

Darinka aggódott, hogy el talál fogyni a szurokfenyő hasábjok, s akkor
hogy találnak vissza? Vékonyabb szilánkokra hasogatták azonnal a
fáklyáikat. Az élelmi szerük is fogytán volt már, csak a száraz borsó
járta.

Egyszer aztán úgy tetszett Solomnak, mintha, a földre fekve, távoli
morajt hallana.

– Közeledünk hozzá. Mindjárt megkapjuk a Bludárt, s ott aztán lesz fa
is, meg teknőcz is, majd sütkérezünk, vendégeskedünk ott.

A moraj egyre hallhatóbb lett, a folyosó, mely eddig szikkadt volt,
elkezdett nyirkossá lenni, a tetejéről lecsüggő cseppkő a fejeiket
fenyegette, egy éles szögletű kitérőnél aztán megcsapta a füleiket
egyszerre a mennydörgő zuhaj, a mit a Bludár támaszt oda alant.

Milyen örömrivallással üdvözölték a keresett jó ismerőst! Futottak
feléje, hogy minél elébb meglássák. S hogy megijedtek tőle, a mikor
meglátták.

Nem egy barlang; egy egész földalatti tájkép tárult fel előttük,
szétnyilt sziklafalak, egymásba illő csompókkal és vápákkal,
bérczszigetek, félredült tornyok, s azok között a zuhogva, harsogva
vágtató szilaj folyam.

Mindjárt a völgy elején volt egy kerek tómedencze, miként az első
barlangban; csakhogy ez nem képezett körülforgó örvényt, közepén
bemélyedő orsója köldökével, hanem inkább magasra felbugygyanó dombot.
Egy hegy, egy gúla – vízből. A mint a felülről nyomott folyam
sziklabörtönéből egyszerre kitör elemi erőszakkal, s két ölnyi magasra
túlemelkedve a medrén, a tó közepéből szétküldött hullámgyűrűit
egymásután paskolja a part szikláihoz, alámosva azokat egyre mélyebben s
azután egy keskeny teknőbe szorulva, a kilőtt nyíl sebességével vágtat
odább, iszonyú zuhajjal omolva alá fenekét látni nem engedő mélységbe.

– Te, galambom! mondá Darinka, a mint a bámulattól magához tudott térni,
ezen a folyón emberek át nem kelhettek soha.

– Rajta nem, de alatta talán? Szálljunk csak le a mélységbe.

Az őslakók gondoskodtak lépcsőkről, egymásra hengerített sziklák: nem
lépegetni, de fölkapaszkodni valók, egész addig a völgyfenékig vezettek
alá, a melyet a magasból alárohanó folyam tajtékká tört habjaival
elborít.

És Solomnak jó sejteme volt. A százlábnyi magasból alárohanó folyam, a
kirugó sziklapárkányról ívtöredékben omlott alá, messze elválva a
meredek sziklafaltól. Ámde az egész völgyfenéket alatta sűrű köd takarta
a porrátört víztől.

Ki mer e félelmes ködbe leszállni, hogy az átjárót keresse? Nem fölötte,
hanem alatta a haragos folyamnak; fittyet hányva az ő egész felséges
haragjának!

– Gyujtsunk most két fáklyát, mondá Solom. Te az egyikkel maradj itt a
parton, én a másikkal leszállok a ködbe s keresem gázlót.

S azzal fogta az egyik fáklyát s neki ment a láthatatlannak.

A fáklya perczegett a ködtől, a mint leszállt bele, de nem aludt el.
Csak annyit látott mellette, a mennyit egy lépéssel átgyőzhet: egy-egy
fekete követ, mely a vízből kiáll; hanem azt megtalálta minden
lépésnyire: rakott ösvény volt itt «Themzetunnel». Egyszer csak azt
vette észre, hogy a köd elhagyja s a tulsó part sziklái merednek fel
előtte. Átjött a vízesés boltozata alatt.

Most aztán inte a fáklyával Darinkának, hogy ő is jöjjön utána.

A Darinka is megtalálta az utat.

– Jaj te! holyannak láttalak! Szörnyüködék Darinka, a mint Solom
felsegíté a sziklapartra. Ha én azt el tudnám úgy mondani! Mikor a fehér
ködben, a víz mögött jártál. Mintha valami tündér volnál; mintha fényes
holdudvar vett volna körül, s annak a közepett szivárványos volt az
arczulatod azután, hogy bementél a vízboltozat alá, s azt a fáklyáddal
bevilágítottad. Talán ilyen lehet a templom, a miben az Isten lakik.

– Hát én épen olyannak láttalak téged, mikor te jöttél a vízesés alatt
keresztül.

S aztán, hogy mind a ketten olyan tündér formának látták egymást,
összeölelkeztek.

– De már most siessünk. A fákat kell megtalálnunk, a miket társaink
odafenn a folyón leusztattak. Azoknak valahol fel kellett itt akadniok,
fa nem marad a víz alatt.

A Bludár kanyarulata miatt csak a balparti sziklákon lehetett tovább
hatolni. A folyam csupa zuhatagokban esett alá.

A völgy aljában aztán a tágas barlang egyszerre két részre vált. A
boltozatról egy bástyaszerű oszlop nyult alá a szikla fenekéig, s az a
Bludárt két felé osztotta. A bal ágnak jutott a keskenyebb szakadék, a
jobb ágban maradt a folyam testesebb része. Ezért a baloldali ösvény
kinálkozóbb volt. Azt már meg lehetett győzni könnyű tutajjal is; annak
a mentén lehetett gázolva követni a sziklafolyosót.

– Ez nekünk baj! mondá Solom, mert ha idáig jutunk a népeinkkel, azok
mind kapni fognak rajta, hogy a könnyebb járatú ösvényen jussanak ki a
szabadba. Ez a sekély víz pedig nem oda vezet, a hova én akarok eljutni;
ez a remete barlangjának a völgyébe visz. A nagyobbik ága a Bludárnak a
Branta folyó, az vezet engem a «tüzes szentek» kolostorához. És én
megesküdtem, hogy addig nem nevezem magamat férfinak, se mástól nem
hagyom annak neveztetni, a míg a kisebbik anyámat börtönéből ki nem
szabadítom. Addig tacskó legyen a nevem! s a férfiu, a kit tusára hivok,
az asszony, a kitől csókot kérek, azt felelje: «eredj kölyök! törüld meg
az orrod!»

Már erre a fogadásra a Darinkának is át kellett látni, hogy a folyam
szélesebb ágának a futását kell nekik megtalálniok. És fát még mindig
nem találtak, hogy a fogytán járó szurokfenyő fáklyáikat pótolhassák
vele.

Még is csak átgázoltak a sekélyebb ág vizén a szélesebb barlang
torkolatába.

Ott aztán a legelső kanyarulatánál a vízmosta üregnek nagy örömmel
kiáltának fel egyszerre: «itt a gerendák!»

A barlangüreg e helyütt lapos volt, de széles; az egész üreget azonban
úgy eltorlaszolta az egymás hegyére hátára tolt mindenféle fatömeg, hogy
azon keresztül hatolni nem lehetett. A felbugyogó hullám egyre hányta ki
magából az elnyelt czölöpöket, s a vágtató vízhát hordta őket a
többihez. Azok odafent ugyancsak hozzá láttak a takarításhoz.

Megvolt tehát a fődolog, a tüzelőnek és fáklyának való.

– Az sem lett volna baj, ha a fáklyánk elfogy is, biztatá Solom
Darinkát, az oldalamra tekert kötél földi gyantába van itatva, ez
eltartott volna a visszafelé való útban. Nem indultam vaktában a
veszedelemnek. De most lássunk utána, hogy mi tartja itt fenn ezt a sok
úszó fát? Mert mi nekünk át kell jutnunk a folyam tulsó partjára megint.

Az pedig ez idő szerint lehetetlenség volt, a gerendatorlasz a barlang
padlásáig elzárta az átjárást; a folyam alatta zúgott el, s ha egy
gerendát elvettek a torlaszból, jött helyette a víztől hajtva kettő.

– Neked innen vissza kell térned a népünkhöz, mondá Solom, hanem elébb
szerezzünk ennivalót az utadra.

Volt abban válogatás: csak meg kellett bolygatni a köveket, csoportostól
jöttek elő azok a hatalmas dalmátiai rákok, a miknek akkora az ollója,
mint egy kis gyerek-kéz. Nagy hamar tüzet raktak egy szikladöbörben s
belehányták a rákokat, azok szép pirosra sülve jöttek ki a
tüzkeresztségből; egy pár napra ismét el volt látva a herczegi pár
istenadta apanagezsal.

– Te most végy magadhoz négy szál fáklyát, annyi eltart a Bludár
szádáig; utasítá Solom a Darinkát; kapaszkodjál át a kötélen, s mondd
meg a népeinknek, hogy jöhetnek utánunk bátran: itt elférnek
valamennyien; de ugyan siessenek ide hozzám; mert az a sok gerenda,
deszka, czölöp, a mit a Bludárba hánytak, itt ennél a szűk torkolatnál
mind egymásra torlik, s ha itt elzárja, akkor úgy járunk, mint a
hosszúfejüek jártak, hogy a Bludár megtölt lassankint minden üreget, s
itt fulladunk benne. Hát csak siess.

A Darinka elbúcsúzott a királyfitól s neki indult magában megtenni a
nehéz földalatti utat visszafelé.

Most aztán Solom egészen magára maradt.

A mint elgondolkozott az állapotján, rájött lassankint, hogy nemcsak az
a veszedelem fog abból származni, ha itt a mosszori telepekből leúszó
fák elzárják a víz lefolyását, hogy a felső barlangok megtelnek vízzel;
hanem még az is, hogy a főágból elszorított víztömeg egyszerre mind a
mellékágba fog tódulni; s akkor az a kis vidám patak, a mi a cadmæi
sziklák völgyében végig csergedez, egyszerre hegyi zuhataggá alakul át,
s az ő prófétáját ott remetebarlangostól együtt a tengerbe sepri.

Ezt a veszedelmet el kell fordítani.

Hozzáfogott a lehetetlen munkához: széjjelszedni az összetorlódott
gerendahalmazt; szálankint, darabonkint kihurczolni a partra és rendes
határba rakolni.

Sikertelen munka volt. Ha egy gerendát kiszabadított, a hullám hozott
helyette kettőt. Azok odafenn egyre dolgoznak. Azok sokan vannak, ő meg
egyedül. Még sem hagyta abba a munkát.

Arra is gondolt már, hogy felgyujtsa az egész fahalmazt. De akkor meg
nem lesz később a tutajépítéshez való anyag, a minek szintén eljön a
sora.

Mást gondolt ki.

Hadd nőjön felül a torlasz; ha alul, a vízszin alatt lehet a folyamnak
utat szabadítani, akkor az áradás veszélye megszünik, hisz a víz magától
felemeli majd az egész fatömeget, ha még olyan nagy is.

De miért nem emeli hát fel?

Valami akadálynak kell lenni a folyam medrében alant.

Gyakorlott buvár volt, annak nevelték; nem irtózott leszállni a víz alá;
pedig tudta jól, hogy a víz fölött úszó gerendatömeg magához rántja az
emberi testet, úgy, hogy odatapad hozzá s nem tud tovább úszni. Ez ellen
biztosította a magával vitt vasrúd és a fejsze. Ezek lehuzzák a víz
fenekére. Úszni nem lehet, járni kell a víz alatt.

Csak tapogatózva haladhatott. Sok időt nem tölthetett oda alant, mert
lélekzetet venni vissza kellett térnie, s azt csak kerülővel tehette,
feje fölött összezárultak a gerendák.

Ezen kellett legelőször is segítenie. Kitalálta a módját. Tüzet rakott a
víz hátán uszó fahasábokon, a víz alatt azután megtalálta azt a rést, a
hol a világosság az egymáshoz záródó gerendák hézagai között
átszürődött. Az épen elég volt, hogy a fejét átdugja rajta, mikor
lélekzetet szivni felbukik a víz szine fölé. Így aztán meg lehetett
élni.

Lábai alatt kavicstalajt érzett, ezt a folyam hordta ide. Bizonyos, hogy
az egész medrét azzal töltötte meg. Talán ebben akadnak fenn a gerendák.
De ki állította azokat hegyükre?

Tovább tapogatózott a sötétben. A felső tűzvilág nem kisérte messzire.

Végre rátalált egy egyenesen álló czölöpre, mely egész a kavicstalajba
volt elsülyedve. Ez tartja fel a torlaszt; legalább egy részben. Itt
felemelkedhetett koronkint a víz fölé, ha lélekzete elfogyott: a czölöp
rést hagyott. A mint újra leszállt a vízfenékre, a fejszéjét két kézre
fogta s hozzásujtott a czölöphöz. Ki akarta azt vágni.

Mekkorát ijedt! Ütésére egy futó pillanatig világosság támadt a víz
alatt. Mi volt ez? A fejsze nyele keményen megrugta a tenyerét, mintha
kőbe vágott volna vele. Ismételte a csapást. A villanó fény ujra
felszikrázott. A tűzkő és az aczél a víz alatt is szikrát ád. De hát
tűzkőből van az a czölöp? Fának látszik és mégis kova. Az ujabb ütések
ismételték a pillanatra világító szikrát, s annál kivehette, hogy két
ölnyire e czölöptől egy másik mered föl a vízfenékből és azontúl ismét
egy harmadik. Ezek itt hidlábak voltak!

A történet előtti korszak melyik évezredébe verhették azokat itt le
emberi lények, kiknek minden eszközük az élesre köszörült kő volt? Az
égerfaczölöp azóta maga is kővé vált a kövek világában.

Most már sietett kikapaszkodni a gerendák közül.

Úgy örült a fölfedezésnek, mintha egy csatát nyert volna meg.

Most már semmi kétsége sem lehetett, hogy a földalatti tömkelegnek
biztos kijárása van.

A kik ide ezeket a czölöpöket leverték, azért hidalták ezzel át a
földalatti folyamot, hogy a tulsó partjára átjárhassanak.

Óriások munkája volt ez!

Most már nem törte a fejét azon, hogy az uszó fatömeget feltartóztató
akadályt elhárítsa. Hiszen ezeken a kővé vált duczokon keresztül hidat
lehet majd építeni.

Hanem a fatömeg lassankint úgy elzárta az alacsony padmalyú ponort,[1]
hogy a Bludár szélesebb ága túláradt a partján s átömlött a keskenyebb
ágába. Valószinű, hogy azért a fatorlasz alatt is elég víztömeg
hatolhatott keresztűl, mert a barlang még sem telt meg magasabban
vízzel, mint a hol a folyam ketté szakadása kezdődött.

Solom most már az időszámítással sehogy sem volt. A mióta a Darinkát
elküdte, semmi rend sem volt az életben. Nehéz, fárasztó munka után
elnyomta akaratlanul az álom. Az is rövid volt. A mint fölébredt, ismét
a munkához látott. Hány nap, hány éjszaka mulhatott el azóta odafenn?
Visszatalált-e Darinka? Jönnek-e utána hivei? Hátha azóta megrohanták a
Bogumilok a várat, s leölték valamennyit?

Egyszer aztán következett valami hosszú idő, (nap volt-e vagy éjszaka?
azt nem tudta) a mi alatt nem hozott a Bludár több deszkaszálat a hátán.
Azért tetszett olyan hosszúnak ez az idő, mert az álom kerülte a
szemeit. Annál jobban elővette a lelkét a kétség.

Vajjon kiszabadul-e innen valaha?

Elgondolta, hogy azok a nagy bérczek, a miken máskor vadakat kergetett,
most mind a feje fölött feküsznek. Elővették az egyedüllét rémségei. A
míg a Darinka itt volt, addig nem érezte ezt a szorongatást.

Dolgozni sem volt már kedve. Meghúzta magát egy oduban, s mereven bámult
a sziklára, melyet a pislogó parázs megvilágított.

És egyszer aztán észrevette, hogy nincsen egyedül.

Az örök sötétségnek lakosai vannak!

Két vékony cseppkő csapja nyult alá egy kirugó szikláról, a két csap
között egy pók fonta a hálóját. Egy fehér pók. Mit keres ez itten? És
nem sokára jött egy fehér legyecske, beleakadt a hálójába, a pók
elfogta, megkötözte, odujába vitte.

Hát még itten is van élet?

Ez a kis parányi állatkája a mélységes éjszakának visszaadta lelkének
érczét. Hisz itten is Isten világa van!

Bódultan és gyermeteg észszel így okoskodá ki: hogy ha az Isten itt a
mélység fenekén egy pókot és egy legyet teremtett, akkor Istennek itten
kellett járni, s a hol Isten járt, ott embernek is el kell igazodni az ő
nyomdokain. Kedve támadt az élethez megint. Lement a vízhez, keresgélni
valami rákot, vagy teknőczöt.

És aztán kapott a vízben valamit, a minek jobban megörült. Egyet a
hosszúfejű koponyák közül.

Először csak egyet, azután több is jött; a Bludár sodorta, hempergette
őket alá.

Ezek a koponyák izenetet hoznak! Azt a hirt hozzák, hogy a hivek
lejöttek már a barlangba, a csonthalmokat takarítják el arról a helyről,
a hol pihenőt kell tartaniok.

No hát ezek a koponyák még tovább is fogják vinni az izenetet. Majd
meglátja azokat a remete oduból az ott merengő próféta a patak megáradt
vizében végig hömpölyögni, s arról megtudja, hogy az a varázs-kabala, a
mit maga elé a homokba rajzolt, minden számában pontosan teljesül. Csak
az utolsó van még hátra. Az lesz a legnehezebb, de az lesz aztán «minden
a mindenekben».

Solom a feje fölött egy csillagot látott megjelenni és egy pacsirta
énekét hallotta.

Csillag és pacsirta! Ezer ölnyi mélységben a sziklák alatt!

Pedig az volt. Darinka jött vissza. Az ő fáklyája volt a csillag. Az ő
dala a pacsirtaének.



A FÖLDFELETTI SÖTÉTSÉG.

Solom királyfit és a népét most már ne féltse senki. Ők jó helyen
vannak. El is férnek benne, meg is töltik azt. Senki ott meg nem
támadhatja őket. Éhséget nem szenvednek; a Bludár ellátja őket bőven.
Van tüzelő fájuk elég. S az is bizonyos, hogy a bujdosó folyam mentén
megtalálják majd a kivezető utat; gyakorlott bányásznép az egész: teljes
életét abban töltötte, hogy a sziklán keresztül törje az utat. Ezt sem
mélység, sem magasság fel nem tartóztatja. Emberész és embererő az
időtlen időkben is tudott itt alkotni, hát most, hogy ne tudna, mikor
már vas van a kézben? Talán sokáig fog tartani a kemény munka, de véget
ér napjára.

Az a nap, a husvét ünnepét megelőző péntek: a «nagypéntek!»

Ha hamarább kitörhetnek is a napvilágra, ezt a napot rejtekükben kell
bevárniok; mert a próféta így parancsolta.

Az a próféta pedig ott ül a tenger partján és rajzolgatja a
tengerfövénybe az apály idején a bűvös vonalakat, a mik a jövendőt
jósolják; a visszatérő dagály szépen betakarja azokat megint.

A mint a patak egy ős emberfőt, egy ős medvekoponyát hemperget alá, azt
kiveszi a vízből és gulát rak belőle. Ki tudja, minő babonára való az?

Itt nem látogatja meg senki, börtöne ez a völgy. Az ösvény egyik végét a
tenger zárja be, másik végét a kolostor fala. Onnan sem jön senki hozzá.
Nem futhat el innen. A warángok útján a meredek sziklára felkuszhatna,
ha volnának sziklamászó czövekei, mint azoknak: de azzal is mit nyerne?
A waráng nép Onufriosz főpap hive, azok elfognák s visszavinnék a
zárdába.

Élelméről sem gondoskodik senki. A tenger ád neki kagylót, balánt,
tengeri pókot; a föld ád hozzá gombát, mi kell egyéb egy remetének?

Egy napja van, a melyről bizonyos, a klastromi regula szerint.

Nagypénteken érte fognak jönni és elviszik.

A passió-játékban ő fogja képviselni az ördögöt. A világot elcsábító
ördögöt.

Odáig készülhet a szerepére.

Ez a szerep abból áll, hogy az ördög vitatkozik az angyallal. Végül
aztán az ördög természetesen legyőzetik és kegyetlenűl
megkorbácsoltatik.

De hát ha egyszer ő talál győzni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha azok odalenn a föld alatt «láttak», annál nagyobb sötétségben
maradtak mind azok, a kik őket keresték idefenn.

Dávid király kereste a fiát; a hadnagyok a vele együtt eltünt fiaikat.
Twartimir és Tirimir pedig keresték az elveszett asszonyokat, lányokat,
gyermekeket, a kiknek a holttestei nem voltak a várromok között.

A warángok annyit kiokoskodtak, hogy a karácsonéji nagy mészárlás az ő
suhanczaiknak a munkája volt. Megrabolt borospinczéjük erről
felvilágosította őket. A mosszori vár égését láthatták saját városuk
falairól. Azt is megtudhatták, hogy a rablókalandról visszatérő knéz a
várát nem birta első rohamra visszafoglalni. A fellázadt rabszolgahadat
waráng legények vezették az ostrom visszaverésénél. És azután a
bogumilok ott leskődtek az erdőben egész gyertyaszentelőig; csak akkor
birtak a váruk kapuján betörni, egy nagy zivatar alatt. Hogy pedig
azután mi történt? arról nem szivárgott ki a warángok közé semmi hir.
Emberi ész szerint azt hitték, hogy a fölülkerekedett bogumilok leöltek
mindenkit, a kit a várfalon belül odaszorítottak.

A knéz és fia ellenben azt hitték, hogy a gyilkos ellenség, az ő
pereputyjukkal együtt valahol a bányaaltárnákon keresztül szökött meg az
ő boszujok elől. Hogy az asszonyok, leányok kellettek neki, az talált
magyarázatot; de minek vitték magukkal még a gyermekeket is? Rendes
észjárás szerint nem lehetett egyebet gondolni, mint hogy a lázadó
rabszolgák és waráng vezetőik, a várból elosonva, a warángok kerületébe
menekültek s most ott tartózkodnak.

E tévfelfogás miatt mind a két fél kölcsönösen el volt egymás ellen
keseredve.

S az ingerültség nyilatkozatai abból álltak, hogy egy-egy csapat harczos
majd az egyik, majd a másik félről át-átcsapott a szomszédja területére;
a mi tanyát útban kapott, azt felgyujtotta, a ki élő embert utólért, azt
levágta, csordát, nyájat erővel elhajtott. Az egyik nap az egyik tette,
a másik nap a másik. Ezt nevezték abban az időben diplomatiai
értekezésnek. Követeket küldözni egymáshoz nem volt tanácsos, mert
azokat mind a két fél karóba huzatta. (Ezt még a római követtel is
megtették.)

A nagy bőjt kezdetén volt a «jurjendán» ünnep. Ez akkor az egész
keresztyénségre nézve a Balkán félszigeten az általános béke napja volt.
Senkinek fegyvert nem volt szabad e napon kezébe venni; minden férfi
zöld ágat hordott a kezében s ha a halálos ellenségével találkozott is
össze, a zöld ág földig hajtásával üdvözölte.

A jurjendán ünnepén minden ember megfürdött a császárkutban. Ez volt a
neve egy meleg forrásnak, mely a rómaiak által «Citorea»-völgynek
nevezett hegykatlanból buzgott elő, körülbelől azon a helyen, a hol
Medea Absyrthot darabokra vagdalta. Egy vén Druida volt a meleg forrás
őre; a ki annyira vitte az állatszelidítést, hogy a kigyók barlangjukból
odacsusztak hozzá, mikor ebédelt, s résztvettek a lakomájában, s a
sirályok körülülték és a tenyeréből ettek.

A császárkutnál összetalálkozott a jurjendán ünnepén a két népatya.
Dávid király és Tvartimir, az archizsupán. A békefa, az olajág volt
mindkettő kezében.

– Mért pusztítják a te vitézeid az én országomat? kérdezé Tvartimir.

– De miért dúlnak a te junákjaid az én tanyámon? mondá Dávid.

– Felelj elébb te az én kérdésemre.

– Azért, hogy mért nem küldöd nekem haza az én fiamnak, Solomnak a
fejét, a mit te levágtál? meg a többi hadnagyok fiainak a fejeit, a kik
a kezedben maradtak? Tudod, hogy a warángok nem türik azt, hogy a
nemzetségükből valakinek a feje csufságra idegen házban legyen
mutogatva.

– Hiszen bár küldhetném meg neked a fiad fejét, meg a többi kamaszokét,
a kik a váram felgyujtották, a népemet részeg álmában leölték! Bizony
mondom arany kosárban küldeném haza! De nem hogy én tartogatnám az ő
fejeiket dugaszban, de ők vitték el az én váramból valamennyi asszonyát,
leányát, gyermekét az én népemnek. Hová dugtad el őket? Add elő!

– Bizony esküszöm neked az új Istenre, meg a régi istenekre, hogy én
hozzám, vagy az én országom tájékára nem hoztak egy porontyot sem a te
ivadékodból. Asszonyra meg épen nincs szükségem; magamnak is több van,
mint kellene. Bizonyozott Dávid király.

– Akkor én viszont esküszöm neked a még ezután következendő istenekre
valamennyire, hogy én nem tudom, a te fiad, meg az ő társai hová lettek?
merre vesztek? mert én még a lábuknak a nyomát sem tudom megtalálni sem
a földön, sem a föld alatt. Ezt meg a mosszor knéz állítá.

Mivelhogy pedig mind a ketten megfürödtek már a császárkutban,
annálfogva hitelt kellett adniok egymás szavának, mert ha a fürdő előtt
mondtak volna hamis esküt, azt a víz lemosta volna róluk, de a fürdő
után hivatkozni hamis hittel az istenekre annyi volna, mint inzsábákat
és petécseket szerezni a testére. A két fejedelem kezet szorított s
megigérte, hogy majd a páska ünnep után folytatni fogják az
ellenségeskedést.



A «DAIMONOMACHE.»

Még most is divik Dalmatia hegyvidéki kisebb városaiban az az ős
keresztyén világból fenmaradt szokás, hogy nagypénteken, a midőn a
Krisztus koporsója egyházi pompával felállíttatik a templomban, az
összegyűlt nép előtt az angyal és az ördög egymással szóharczot vívnak.
Hétszáz év előtt ez a játék valódi magasztos ünnepély volt.

Az angyal hivatalát rendesen valamely kiváló főpap viselé. Ez igen
háládatos feladat. Az ő segítségére vannak az ó- és új-szövetség könyve,
a szentek minden iratai, a martyrok példái, az apostolok élete, a
messiás szavai és a patriarchák bölcsesége, a Sion hegyén kiadott
Isten-törvények táblái, Mózes vesszője és Áron ékesszólása, Dávid
hárfája és Salamon példabeszédei, ő mellette állnak táborkarok gyanánt
egyfelől az egyházi rendek, a szerzetesek képviselői, a kik
messzeföldről ide vándoroltak; a zarándokok, a kik a szent sírtól tértek
vissza, a jeruzsálemi port még le sem verték saruikról; – másfelől a
szent szűzek, az apáczák magasztos zsolozsmáikkal bele vágnak a vitába,
mikor az ördög nagyon fennen kezd dicsekedni s elnyomják vele istentelen
beszédét. – Hanem a szegény ördögnek annál keservesebb a szerepe. Neki
nem segít senki, minden ember eltagadja a vele való ismeretséget.
Egyedül áll a szinpadon, mindenkitől eltaszítva, kiakolbolítva, előre
elitélve. Gúny, szidalom, csufolódás kiséri minden mondását. A merre
csak tekint, mindenütt kinyujtott kezeket lát, a melyek átokkal tetézik.

Tudja jól, hogy neki meg «kell» buknia.

Erre a szerepre mindig azt szokták kiválasztani a «testvérek» közül, a
ki abban az évben legnagyobb vétket követett el, vagy a szent fogadalom,
vagy az egyházi fegyelem ellen.

De legalább szabad neki egy óra hosszatt perelni a lelki fejedelmével s
ez is gyönyörűség az ördögnek.

Ki lett volna ez ördög szerepére méltóbb, mint Frater Aktæon? A kevély
patricius fiu, a raguzai poéták vezére, a ki istentelen szerelmi
költeményeivel minden fiatal léleknek csengetyüt adott a pokolkapujához.
Ezek a pengő rímek, ezek a sapphicusok valóban az ördög cziterái!

Ő neki kellett a nagypénteki délestén megaláztatni, például szolgálni az
egész gyülekezet előtt.

Az egész gyülekezet csupa nőkből áll. A megcsontosodott és a már egészen
kővé vált apáczák, azután az olyanok, a kik még érzékenyek, de leginkább
a fiatal növendékek, ezek azok, a kiknek a megrémítésére szolgál az
ördögnek ily módon való megidéztetése, kivallatása, elitéltetése és
megfenyíttetése.

Fenn a templomban az üdvözítő koporsója van felállítva, rózsalugasok
közé, melyeknek illatos árnyában fiatal zárdahölgyek képviselik a
virrasztó angyalokat.

Az egyik angyal szent Kekharizméne.

Őt is felhozták börtönéből, hogy legyen jelen bűnös kedvesének
megszégyenítésén. Ez volt a penitencziának a legmagasabb foka.

Csak az őrjöngők maradtak lenn a katakomba zárkáiban.

Az ördög bukása különben is mindig bizonyos, de különösen az, midőn az
angyal szószólója oly hatalmas szónok és mély tudományú bölcs, mint
Onufriosz archimandrita, ki a dæmonnal való vitákban annyi győzelmet
szerze már; pedig néha napján kevély ellenfelei voltak.

A theatrum a templomajtó bejárata alatt van felállítva, mivelhogy az
ördögnek a templomba bejönni nem szabad. Csak onnan kívülről feleselhet,
míg ellenfele a templom hajójában foglal biztos állást egy emelvényen.

A mellékoltár fülkéje előtt van felállítva a mennyezetes trón, melyen az
igazságosztó nemtőt jelképező fejedelemasszony ül, kezében pálmaággal,
melyet a nagy vita végén a győztesnek fog jutalmul átadatni, s az
elbukottat elítéli.

A mai ünnepélyen Mater Lubomira négy ágú koronát visel a fején, mely
ragyog a karbunkulusoktól, s e korona alul hosszú kék selyem palást
omlik alá, ezüst csillagokkal átszőve, mely betakarja egész termetét,
alig engedve láttatni a bő dalmatikát, melynek fekete bársony éjéből
arany lángok világítanak elő. Minervai arcza oly hideg és mozdulatlan,
mint egy szoboré. Erről nem olvasni le kegyelmet.

A felavatott apáczák a két oldalt szemközt fordított padsorokat
foglalják el. Olyan egyforma helyzetben ülnek ott, arczaik egész
szemöldig és ajkig eltakarva, kezeik bő kantus ujjaikba eldugva, mintha
élők sem volnának.

A fiatal szüzek a márványon térdelnek összetett kezeiket ajkaikig
emelve.

Csengetyűhang e napon nem szólal meg, hármas kalapácsütés jelenti, hogy
a főpap megérkezett.

De előtte is zárva van erős vasrostélylyal a templom hajója s annak az
ajtójánál áll őrt a legidősebb apácza: «Mater Fulgentia», kezében csomó
kulcscsal. Azt kérdi tőle: «Ki vagy?»

– Az angyalok küldötte, felel a szent ember.

Erre a főapácza kinyitja előtte az ajtót s bebocsátja a férfialakot a
nők szentélyébe.

Onufriosz ugyanazt a fénytelen fekete bő talárt viselte, a mivel
nagypénteken, a legfőbb paptól kezdve mindenki a világ gyászát
jelképezi, fején az a gömbölyű magas nemez süveg, melyről hosszú fekete
fátyol leng alá. Csak szép ezüst haja s leomló selyemszakálla ad fényt
megjelenésének. Három ujjával áldást osztva halad végig a padsorok
utczáján, azután leborúl arczra az idvezítő koporsója előtt, s úgy marad
ott, homlokát a márvány lépcsőfokra fektetve, a míg a szent nők
gyülekezete egy siralommal teljes «lamentácziót» végig énekel.

Akkor aztán feláll a lépcső magaslatára s csengő, érczteljes hangon
kiáltja felhivását.

– Beliál fia, jelenj meg parancsolatjára a te Uradnak!

E szóra a templom belső ajtaját takaró fekete kárpit lehull, s a
czinterem közepén ott áll az ördög.

Nem a csuhás remete, nem Frater Aktæon alakjában, hanem a hogy igazi
ördög korában szokott járni, mint raguzai nobili. Fején tollas zöld
kalpag, arany abroncscsal, dolmánya féloldalon piros, a másik fele kék
és veres sávolyos, nyakában aranyláncz, derekán aranyöv, abba dugva
hosszan lecsüggő háromszinű selyemkendő, az egyik nadrágszára hosszában
lefutó fehér kék és veres csíkokkal összeállítva, a másik pedig piros,
azonfölül kék abroncscsal, s aztán sárga alapon veres S betükkel,
félválláról hegykén odavetett kék selyem köpenyke csügg alá, lábain
sárga szattyán-topánkák arany sarkantyúval, balkeze büszkén nyugszik
czifra tőre markolatján, jobbjával kalpagját daczosan nyomja még
mélyebben a fejébe. És aztán felel merész, éles hangon.

– Megjelentem, de nem parancsolatodra. Mert uramnak el nem ismerlek,
hanem, hogy megküzdjek veled!

Onufriosznak egy békeszerző kézmozdulata elcsitítá a felzúgó
elszörnyedés hangját, melyet a gyülekezet hallatott e vakmerő szavakra.

A nagy mester biztosan érezte magát az ifjoncz himpellér ellenében.

– Mi a te neved, dæmonok legkevélyebbike, hogy így mersz megszólalni én
előttem?

– Az én nevem Asmodái, a szerelemnek dæmona, a szivek édes fájdalmának,
az álmok nyugtalanságának, a gyönyörök keserűségének, az örökké égő
tűznek dæmona, a ki ura a királyoknak és a szenteknek és mindennek a mi
él: voltam vagyok és maradok.

– Hazugság minden szavad! Nemde nem megirta-e a bölcs Lactantius, hogy
egész fajzatod, a Beliál ivadék legyőzetett a Jehova parancsára és
fogságra vettetett? Rafáel angyal leküzdte Azráelt, az óriások apját. A
kinek a föld leányaival való érintkezéséből támadtak az Elihudok és
Nephitimek, a hosszúfejű óriások, a kiknek csak egy szemük volt, de
disznóagyaruk, emberevők voltak, s a kiknek a koponyáit ma is hányja ki
a föld magából. Tán te is azért jösz, hogy ilyen egyszemű, hosszúfejű
szörnyetegekkel népesítsd meg a világot? Nem bizonyítja-e szent
Chrysostomus, hogy a mely földi leányok a Beliál fiaival szeretkeznek,
azoknak mind ormótlan óriás fiaik lesznek?

Szinte lehetett hallani a didergő fogvaczogást, a mit e rémséges
fenyegetés előidézett a hallgatóságnál.

Onufriosz folytatta.

– Hát Szemiázázt nem Gábriel angyal kötözte-e meg, s aztán a Dudáel
pusztában nem hegyeket rakott-e rá, ő rá és valamennyi testvéreire, s
nem ott fognak-e kínlódni hatszáztíz emberöltő időig, a midőn az örök
tűzre vettetnek?

– Ez mind úgy lehet, felelt rá Asmodái. A többi dæmonok mind el lehetnek
temetve, de én magam élek, mert én vagyok az élet, én a szerelem
nemtője. És nálam nélkül nincs élet a földön. Adjatok nekem egy üres
planétát, s én azt egy nap alatt megnépesítem. Űzzetek el engem a
földről, s lesz belőle kopár, hideg, üres jégtenger, miként a hold.
Mikor Jehova a virágokat teremté, én világítottam neki, a szerelem
szelleme!

– Ki adta a szádba ezt a vakmerő mondást?

– Mózes, vagy Ben Akiba, a ki a teremtést leirta. A harmadik napon mondá
Jehova: «legyenek fák, füvek és virágok, a mik magot teremnek és
gyümölcsöt hoznak!» És lettenek. A negyedik nap teremté a napot és a
holdat. A szerelem elébb volt, mint a nap! S a nap hiába süt a
jéghegyre, ha én ott nem vagyok, nem olvad az meg. Én vagyok a világon a
melegség, én vagyok a lélek. És én mindenütt ott vagyok, a hol a
teremtés foly. Mert vannak kövek, melyek úgy nőnek mint a virágok. Ezt
bizonyítja Plinius. És vannak virágok, a melyek elevent szülnek, és élő
állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely-alakban
párosulnak, és vannak állatok, melyek fennállva járnak, és vannak, a
melyek gunyhókat építenek, és madarak, a melyek beszélnek, és a
mélységtől a magosságig mindenütt ott van a lélek, ott vagyok én! Az
örökké alkotó szerelem.

– Átok a nevedre! kiáltá közbe haraggal Onufriosz. Nem te voltál-e az a
gonosz szellem, a ki Évát elcsábítottad, s az első emberpárt bűnbe
ejtetted?

– No! S hát vétettem vele, hogy most a Jehovát egy pár ember helyett
száz milliók dicsérik?

– De elveszítők a paradicsomot!

Asmodái gúnyosan mosolygott.

– Csak nem adsz tán hitelt a rabbinusoknak, a kik azt állítják, hogy
őseink nem jó házaséletet éltek! mintha Ádám apánk azon szépségek után
csábult volna, kiket «Isten leányainak» nevez a talmud? Ne hidd el azt a
fescenninát «Lilith»-ről. Bizony mondom, a dæmonok közt nincsen nőnemű.

– Jól mondod. Előbb a nők szivét szállják meg, s azok által rontják meg
a férfiakat. Nem te vagy-e a szerzője az első háboruságnak az emberek
között, nem a szerelem ördöge veszítette-e el Ábelt Kain által?

– Úgy történt! De Kainnak volt igaza! És Ábel méltó volt a halálra!

Hah! Milyen zúgás támadt e szavakra a gyülekezetben! Még Lubomirának a
szemei is megvillantak egy pillanatra. Asmodái észrevette e villámot, s
mélyen meghajtá magát.

– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges
birónőm. Kérlek hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy
Eutichæus, alexandriai patriarka irásaiból, hogy a két e földön
született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt «Azma»,
Kainé «Ovaén». Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk
azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel
mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az
ikerhugát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi
ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld.
Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is, meg Ovaént is, s
mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra
olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A mult
századokban támadt egy secta Arragóniában, Abeloniták neve alatt. Ezek
hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni,
hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett
paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes hæresis hirdetői
ellen adta ki VIII. Leo pápa a «Ne quid nimis» bulláját, s megparancsolá
Arragonia királyának, hogy az Abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is
történt. Ime tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az itélet, hogy
Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, a mit az arragoniai
király.

Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja, ez az ördög nagy
dialecticus!

– Oh te átkozott sátánfi! kiálta felgerjedve Onufriosz. Még te a
szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges
nyilaidat! de megállj! én kihuzlak e biztos buvóhelyedből szarvaidnál
fogva. Hát nem megirta-e szent Cyprián «De filiis Dei» nagy munkájában,
hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik
szülött «Seth?» Ennek az utódai népesítették meg a szent Thábor hegyét.
A míg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők,
vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el
a két ivadékot.

– Ismerem e történetet! szólt nevetve Asmódái. Magam is ott voltam.
Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth
ivadék legényei a bűbájos Kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a
Thábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton
csábtánczukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek
énekeltek és tánczoltak.

– De meg is lakoltak érte, mert a mint visszaakartak térni a Thábor
hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel
nem juthattak többé.

– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott
maradtak, egy családdá lettek a Kain leányokkal, s ebből a keverékből
támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két principium: jó
és rossz, a hogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.

– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.

– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.

– Én bebizonyítom példákkal.

– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.

– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a Madianita nők által az Izrael
fiait bálványimádásra csábítottad?

– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra
birtam.

– Te miattad veszté el Sámson két szeme világát.

– De én általam nyert Judith diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.

– Még a szent királyt Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját
vontad fejére Bethsabée szerelme által.

– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! hát
Salamon bölcsesége ragyogna-e most, ha Bethsabée lángját föl nem gyujtom
Dávidnál?

– Az a vér, melyet Herodes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító
tánczának ingereért, (a melyhez te fujtad a tilinkót!) Keresztelő szent
Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!

– De a ki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a Babyloni
szolgaságban az átkozott Hámán boszújától, hát az nem én voltam-e ismét?
Ki lehellte Ásvérus király szivébe a szerelmet a szegény rableány Eszter
iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a
zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden
bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e
ezt a csodát megtenni, a mit megtettem én magam egyedül, a szerelem
nemtője, Asmodái?

Az ifju oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás
miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megitélésre
találjon.

– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e
meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét egymás után? míg a
kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, a midőn
a kegyes ifju kisérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a
füledet s elhurczolt magával a lybiai pusztára, ott belevetett egy
száraz kutba, követ hengerített rád, s azt lepecsélte bölcs Salamon
pecsétjével. Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor
nincs szavad.

Erre a vádra épen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.

– Oh tudós patriarcha. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, a
miket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apocryph! Hogy
Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet
vittem volna neki, ha hozzám fordul.

Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.

Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, a ki ez ünnepélyes helyen ily
hangot kiszalaszt a száján?

Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de
mindenki csak ijedt arczokat látott maga előtt, senki sem vallott magára
lesütött szemével.

Csak a birónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arcza volt
lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?

– No hát megállj, Beliál vakarcsa! kiálta nekihevülve Onufriosz; ha te
neked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt
is, a mitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy
a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot,
az Izrael prófétáját Arabiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed
hitére?

– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át
egyszerű pásztorból a világ leghiresebb tudósává, a kinek huszonnégyezer
tanítványa volt, s egész könyvtárt irt tele csupa arany mondásokkal. És
az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyilt meg; és ennyi
világosságnak egy csók volt a szülő anyja; egy csók, melyben a világ
minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint
harminczháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!

– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét, szólt
felmagasodva Onufriosz. Tekints oda, ha dæmoni szemed nem káprázik, ama
ravatalra, az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke
«harmincz ezüst pénz», ennyit adtak Judásnak egy csókért, melylyel
elárulta az Idvezítőjét.

Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.

Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a
kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes «Halleluja» zengés,
mely a hármas boltozaton keresztűl emelkedék föl, mint egy messze
túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajjon a
katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?

Asmodái az alleluja hangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet
daczosan föltéve viselt eddig, s arczravetve magát, beesett a czinterem
ajtajából a templomba.

«Az ördög megtért!» mormogák az apáczák elszörnyedve.

De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter
szerepéhez.

– Kelj fel! és takarodjál ki a szentegyházból, dæmon! A te ájtatosságod
csufolódás. «Diabolus ægrotans se monachum fecit». (A nyavalygó ördög
baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a
ludtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.

A dæmon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztberakott
karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra
térni.

Most már győzedelmeskedő fölénynyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.

– Állj fel és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.

Asmodái hallotta azt már.

Ujabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaoduk mélyéből. Azt hallgatta a
földretett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába s
felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.

Frater Aktæon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr. –
Onufriosz szólt.

– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon
hirhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az
ünnepnapjait töltenék be, a kik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek
találták; csupán azokat verem a fejedhez, a kik népek és országok
romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te
gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok
történetébe tartozókat, nem Helenát a trójai háboru okozóját; nem
Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, a mi a
keresztyénség megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt.
Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház
közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a
keresztyénség két táborra van oszolva?

– Nem! kiálta Asmodái nagyot dobbantva lábával. Épen úgy nem, mint a
hogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének
a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s a melynek
alapja épen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője
voltam megtámadva a cœlibatus törvénye által, a keresztyén világ fele az
én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha
épen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést és ha te magad is ott lészsz
a szavazók között, esküszöm Vénusra, hogy az egyik urna üresen marad.

Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanus zaját
szükséges volt a patriarchának mennydörgő szóval túlkiáltani.

– Te átkozott dæmon. Vénusra esküszöl?

– No hát ki ő? Az esthajnal csillag az égen. Ott találod a nevét a
kalendáriumban. Zsidók és keresztyének áhitattal várják a feljöttét. A
három szent királyokat ő vezette Bethlehembe. A míg az ég áll, mindig
legfényesebb csillaga lesz annak a Vénus.

– Szállj le csak onnan az égből! A hol semmi kereseted nincsen. Gyere
velem Hispaniába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország
leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király
szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma
is «La Cava»-nak, «gonosznak» neveznek. E bűnös szenvedély juttatá
hitetlenek kezére a keresztyén világ legszebb tartományát!

– Nem tartoznám ugyan elvállalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert
annak a dæmona nem én vagyok, hanem az öcsém, a puposhátú Belfegór. De
hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is.
Tehát a szerelemféltes boszúja veszíté el az utolsó góth király kezéről
Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót.
Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király
özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont
keresztyénné tette Abdulassint, koronázása napján.

– A miért aztán a szaraczénok megölték Abdulassint koronázása
éjszakáján.

– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova
elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem egyensúlynak a másik
sepernyőbe. Vajjon nem az alig mult időkben történt-e Antiochia
megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes
vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört
helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlen egyet a
háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló
sereget pusztította-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett
volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém Belfegór a
segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király
szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési boszúból
megnyitá éjjel a rábizott várkaput Bohemund vezér előtt, s a mit véghez
nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlen egy
nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával,
vitézi védseregével, felbecsülhetetlen kincseivel, azok közt a
Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre
szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palæstina
védbástyája.

Onufriosz csak mosolygott ez alatt, egyik hüvelykujját a másik körül
forgatva. Engedte a dæmonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd
torkára lesz az forralva azonnal!

– No ugyan jó helyre léptél most, a szentföldre; ide vártalak,
Palæstinába. Itt meg lesz fogva a lábad vas csaptatóban. Hát nem ezekben
az években történt-e meg épen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet,
melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét
elveszté a keresztyén világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme
Sybillához, Balduin király hugához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett
árulóvá az egész keresztyénség ellen annak egyik legnagyobb hőse Raymond
királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához,
ezért árasztá el dúló seregekkel újból a szentföldet, míg végre magát
Jeruzsálemet is elfoglalta s jaj mi nekünk, háromszoros jaj, hogy most a
pogány szaraczénok lovainak patkói tapossák az idvezető sírját. S most
újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol
tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.

E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülezetben. Az
apáczák között voltak tört szivek, kik a szentföldön elveszett
mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még
visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.

De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.

– Tenmagadat sujtott le a fegyver, a mit ellenem kovácsoltál! kiálta
csattanó hangon. Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a
megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a
szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös,
én-e, a ki a lángot gyújtogatom, vagy ti, a kik eloltogatjátok? Ha az én
ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja,
úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti
Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a
másikba Sybilla meddő erényét, melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái
győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan
fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek
nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a
szerelmesség, vagy a szerelmetlenség?

Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.

– Így okoskodnak a farizeusok, a sophisták! Hiszen a szerelem dühét a te
harapásod oltotta Raymond lovagba!

– Ezt tagadom! A nagyravágyás dæmona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm.
Előttem a királyok és a lovászlegények egy formák. Én nem védem magam
azzal, hogy soha sem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az
emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem
megszállásától az egyik felistenné emelkedik, a másik félfenevaddá
sülyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a
szerelemnek ép olyan dicső martyrjai tudtak lenni, mint mások a hitnek.
Babylon függő kertei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta
szerelmét; Berenice levágott arany haját a csillagzatok közé magasztalák
fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története.
Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy duló háborunak veti
végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős
lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy
szerelmesét Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem
hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött
egy földalatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden
öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s
az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem
gyümölcseit, két szép fiut, ott a sötétségben szülte és nevelte fel.
Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, a mely ehhez
hasonló csodát teremtett valaha!

A szép délczeg ifju most már a lángoló érzelem hagján beszélt, arcza
átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni
és hallgatni női teremtésnek.

– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! dörmögé halkan Onufriosz.

Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett a vita
alatt?

Soror Kekharizméne nem a kedvese arczát nézte, a míg az beszélt, hanem
Lubomiráét. Amannak az arczát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de
ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.

Mert vannak női arczok, a mik önkénytelen beszélnek, és vannak női
szemek, a mik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy
átfutó pír az arczon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy
elfojtott sohaja a megnyiló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy
könytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek,
annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a
ráfigyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az
áldásra, melylyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák
börtönében elbocsátá: «adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, mit én
most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived azzal a
kéjadó lánggal, a mi az alatt a míg megemészt, az égfelé ragad!» Vajjon
ragadja-e már?

Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.

– Mind azok a példák, a kiket felidéztél, pogányok valának; de mutass
fel nekem csak egyetlen egy esetet, hogy igazhivő keresztyének között a
testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőitve, halhatatlan
emlékekben megörökítve lenne és én akkor megengedem néked, hogy belépj a
szentélybe és idebenn védelmezd magadat.

– Tartom a fogadást! mondá Fráter Aktæon, s lekapva fejéről a süvegét,
messze elhajítá azt a háta mögé, mint a ki a maga dolga felől egészen
bizonyos. «Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos birám! A te kezeidbe
teszem le ügyemet. Igen is, van egy kolostor Normandiában, közel
Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: «a két szerető
klastroma».

– Úgy van! mondá rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e
világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.

Erre a helyeslő szóra aztán a délczeg ifju képviselője a szerelem
dæmonának, rögtön keresztül hágott az őt körülzáró csontváron, s miután
elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a
templomba a hová éles fegyvert bevinni nem szabad.

– Halljad meg fejedelemnőm és ti egybegyült hivek a két szerető
kolostorának keletkezési történetét. A szép Normandiában, mielőtt az még
Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy
előkelő frank herczeg, a kinek neve volt seigneur de Banneret.
Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások hiresztelték; de valamennyi
kincse között leghirhedetteb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arczra,
termetre tündérek mintája, a hogy arczképe mutatja; szemekkel, a minők a
tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai
oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge
nő volt, kinek szive nem olyan mint az ércztükör, mely a napsugárt
visszaveri és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint
az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár
volt a szerelem s annak a bolygó napja egy ifju lovag: Balduin
troubadour; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt
egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem
tiltott érzés volt; mert a szemere[2] apának gyönyörű leányát egy
szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.

Lubomira helyeslően bólintott rá fejével. Hasonló eset volt Boboli
lovagé is (Frater Aktæoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).

– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora
reggelenkint a virágok nyilására? folytatá beszédét Asmodái; láthattad,
hogy a mint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre
kipattannak a rózsák és tulipántok, és azután kitárt kehelylyel
fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipántok újra
összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a
tulipántok a hiuság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem
virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha
fölébresztette.

Lubomira nem tilthatta meg az arczának, hogy egy futó mosolylyal ne
üdvözölje az ifju kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is
vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.

– Ez történt Genovévával is, folytatá az ifju, most már a templomajtón
belül állva meg. Midőn szive megnyilt a napsugár előtt, azt az atyai
harag éjszakája nem birta bezárni többé. A nemes úr halálboszuval
fenyegetődzött, ha a Balduin, a hontalan troubadour vára küszöbén belül
mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen
eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón
keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont s egy
lépést nyert vele előbbre).

– Elég! kiálta bele Onufriosz. Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább
csábító szinekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!

– Ott termett az, valóban oly rögtön, a mint te kivántad. A fülemüle még
be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag oda toppant az ábrándozók
közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.

Itt az actus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli
úrfinak előre. «Így» toppant oda az öreg a szerelmes pár elé.

– Halál a fejedre! czímerem meggyalázója! kiáltá az apa. A troubadour
némán szakítá szét mellénye himzett szárnyait keble fölött, kitárva azt
a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és
kedvese közé vetette magát s megragadva atyja jobb kezét, a boszuálló
pallossal, meggátolta a gyors itéletet.

– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a
kardját? vágott közbe Onufriosz.

– Értsd meg, patriarcha! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szivét is
megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. «Elébb az én szivembe mártsd
a kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád!» sikolta a leány; ha vétek volt
egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őtet
hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgy is a szivemet tépnéd ki, s szív
nélkül ki élhetne tovább?»

– Tranca-franca! kiálta közbe Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. A
szív nem gyomor, a minek enni kell adni.

– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét.
Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt
a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban
ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, a míg a
szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.

– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon. Aggodalmaskodék
Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb
élethűségét példázva, térden csúszott a fejedelemasszonyhoz.

– Legyen! Nem bánom! szólt Banneret lovag, beleegyezést szinlelve.
Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy «trufátor» egy «jocasta».
Ámde egy föltételt szabok hozzá. Birjad a leányomat, de rögtön és
azonnal, ha elbirod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak
odáig, ama hegytetőig, a mi ott a cziprus fák között kopáran néz felénk.
Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne
vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben megállsz,
elveszíted örökre. Balduin hévvel kapott az ajánlaton, a drága kincsét
ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán
a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.

– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt
végrehajtatni Bannaret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz
legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a
hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy
tanui legyenek, hogyan váltja be a troubadour fogadását.

– Nem kell én nekem semmi kincsed, drágaságod, mondá Balduin az apának,
egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is
adj vele mást.

– Elhinném azt! szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. Úgy még könnyebb
teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, a
mit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban
megterhelte a leányát arany kösöntyükkel, násfákkal és bogláros övekkel,
a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csattos bársony
palástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az
egyetlen leányát.

– Megindult az ifju troubadour kedves terhével az útra, nyomában a
násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is
közbe, bár kedvese óva inté: «Hagyd abba, mert kifáradsz!» «Nem vagy te
nekem nehéz»; mondá a troubadour, «hisz te emelsz engem, nem én téged.
Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!» De a
mint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradtság. Bármint
törülgeté arczáról a veritéket aggódó arája patyolat kendőjével, egyre
jobban izzadt. «Pihenj meg!» suttogá ez. «Nem szabad!» felelé vissza.
«Akkor elvesztelek.» Egyre fejjebb hágott, egyre jobban fáradt.
Lélekzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta
kedvese arczát elhalványodni, szemeit homályba borulni. «Oh vess el az
öledből, megölöd magadat!» rimánkodott neki. «Nem, nem, győzni fogok»,
lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kisérő nép biztatta, buzdítá: «ne
csüggedj lovag! ne törjön meg erőd! Nézd itt van már a czél!» Reszketve,
tántorogva haladt az előre.

(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a menyezetes trón
felé, melyen a fejedelemnő ült: az egész gyülekezet elfojtott
lélekzettel hallgatá szavait.)

– Csak még nehány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a
hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére
szorítva. «Győzelem! Enyim vagy!» lihegé boldogan. S azzal összeroskadt,
és egy forró sohajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét
susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, a mint a vőlegényét
holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult a drága tetemre, s azon
pillanatban megszakadt a szive. Az odaérkező apának két halottja volt
ott. Ennek emlékére épült a roueni «két szerető kolostora».

Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt
Asmodái, s ott egyszerre arczra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira
elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:

– Itélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem dæmonának a
műve!

És Lubomira ekkor, a helyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az
apáczák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő dæmont végig korbácsolni,
hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a
kezében tartott pálmaágat pedig oda ejté a dæmon képviselőjének ölébe.

– Áldásom reád! csendül fel egy leányi hang a szent ravatal mellől;
Kekharizméne szava. Égj te is abban az édes lángban, a mi az égbe visz,
a míg megemészt.

Nem sajnálta tőle a kedvesét.

A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal
növendékek, a kik mind ilyen formában tanulták meg gyűlölni az ördögöt,
egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az
idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen
esetet, hogy a «mysterium» alkalmával, az itélőbiró a dæmonnak adja oda
a pálmát s még a kezét nyujtsa neki, úgy emelje fel a porból.

Onufriosz szertelen boszusága olyanforma szakadozott hangokban tört ki,
mintha kaczagna; csak kholerikus hangdöczögés volt az.

– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a birót! De mit kezdesz már most
a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába
keríthetett, körmei közé ragadhatott!

Asmodái visszaadta a kaczagásszerű hehentést.

– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még
Semiázáz és itt van Beherik, a nagyravágyás és a boszuállás dæmonai, a
kik épen úgy fogva tartanak egy szentet.

– Kit?

– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum patriárkája! Neapolisi
metropolita. Pontifex in Dalmatia.

S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett s lekapta
annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemez-süveget, a
hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai
tiarát.

Onufriosz türte tehetetlen szoborként, a mit Asmódái tett vele. A
rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kigyó harapása.

És azután azt tette vele a dæmon, hogy megragadta a derekát átkötő
cordát, leoldá róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta
elől.

– Ide tekintsetek!

Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyem casula,
melynek koczkára felosztott mezőiben váltakozva arany kakasok és veres
oroszlánok voltak himezve, míg elől a mellét a sokszinű Úrim és Thummim
fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században.
Kiegészítette azt az arany tiara, mely akkor még nem állt hármas
koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld
topázzal.

– Ime II-ik Cajus pápa, Dalmátia és Illyricum pontifex maximusa! kiálta
Asmodái, s satyr-alázattal hajtá meg magát előtte. Engedd meg, hogy
legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a
papucsodat.

És azt is meg kellett neki engednie.

Onufriosz az eldobott süvege után nyult, s fekete palástját huzta-vonta
fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.

– Ha felöltötted, viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztyén világ
lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te
ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért
száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbar népek közé.
Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna
avignoni érsekké lenned, s a helyett egy huszonnégy éves herczegecskét,
ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig
degradáltak patriarkává. Boszudat nem takarták be a fekete palásttal,
nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott
gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; szent Péter kulcsai a
te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító
áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó
szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II-ik Cajus pápa!

S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső
szőnyegéről, odanyujtá azt Onufriosznak.

Nevezetes egy pálmaág! melyet először egy apáczafejedelemnő nyujtott egy
dæmonnak, s azután a dæmon egy ellenpápa jelöltnek, a szentek szentében,
az asceták gyülekezetében; a Megváltó ravatala előtt, melyet
angyalalakok térdelnek körül.

Az nem lehet, hogy a dæmonok így diadalmaskodjanak!

Az egész apáczagyülekezet, mint «egy férfi» riadt fel. (Kétszáz hölgy
bizvást mondható már «egy férfi»-nak.) «Apage Satanas!»

Mater Fulgentia előlépett a többiek közül s hallatá rikácsoló kemény
hangú szavát.

– Ha ti mind a hárman a dæmonok szövetségesei lettetek, én elitéllek
mind a hármatokat. Tudjátok meg, hogy a római szent kuria által nekem
van adva a titkos hatalom, felvigyázni a zárdafejedelemnő és a gyóntató
atya fölött; s ha bűnben találtatnak, elitélni őket. Én mind a
hármatokat máglyára küldelek! Mindenki én nekem engedelmeskedjék. Le
velük a katakombákba!

– Akkor legyünk négyen! kiálta az egyik őrt álló hölgy a szent ravatal
mögül s leszállva a katafalk lépcsőin, rózsaszín angyalszárnyakkal a
vállain odasietett a hármas csoporthoz.

S mikor odaért imádott kedveséhez, kit menyegzője éjén ragadtak el tőle,
odaborult annak a jobb vállára.

A bal vállán már ott pihent Lubomira feje.

A fejedelemasszony álmodni látszott. Nem tudott semmit arról, a mi
körüle történik.

Asmodái pedig magához ölelte mind a kettőt s azt kiáltá:

– Ne féljetek! Ha engem szeretni fogtok, én ti nektek adom a földnek és
mennynek minden gyönyörűségeit.

Ellenállásra, menekülésre pedig gondolni sem lehetett. Kétszáz apácza
fogta őket körül, mindegyiknek a kezében suhogó flagellum, a szegekkel
kivert korbács.

– Le a katakombákba velük! parancsolá Mater Fulgentia hétágú ostorát
rázva az öklében. Ismerték ez ostort, ez öklöt eléggé. Itt könyörgés nem
engesztel, erő nem szabadít!

Ő maga ment elől a sekrestye melletti vasajtó felé, utána Asmodái a
vállára borult két hölgygyel, nyomukban következett Onufriosz, a
pontifexi pomparuhában, elől összekötött kézzel, cordája a nyakára
kötve, s annak a két vége két apácza kezében.

A míg lassú ünnepélyes menetben a katakombákhoz vezető lépcső ajtajáig
vonultak, az apáczák kardala zengé a «diæs iræt».

És mikor a zsolozsma végződött, ismét hangzott az a rémséges viszhang
oda alant; mintha az eltemetettek énekelnének kriptáikban, s következett
rá a tompa dobbanás, tizenhárom.

– Halljátok! mondá Mater Fulgentia, a bűnösök megtérnek, s a
felszenteltek elkárhoznak!

Azzal levette övéből a karikán függő kulcsokat s kikeresve közülök a
vasajtó kulcsát, felnyitá azt, messze kitárva.

«Isten irgalmazz!»

A felnyilt katakomba ajtaján mi szörnyalak támad elő? Pokol királynéja?
Emberarczot öltött fenevad? Egy félmeztelen óriás nő, kinek tagjain
aranyzsinórok szálai tartják össze a lerohadt királyi öltöny rongyait,
szemeiben pokoltűz, arczvonásain örjöngés; kuszált haja testét
körülfogja, még a sarkával is rátapos; ösztövér karjainak inai
vonaglanak s görbe karmokban végződnek; ajkai forró gőzt fújnak beszéd
helyett.

Ez a szörny, ez a lázálmak csodája megkapja egyszerre két griffmadár
markával kínzójának nyakát. Ah, jól ismeri ő ezt az arczot, ezt az
alakot. Még a korbácsát is. Megragadja őt a két öklével, a miknek a
csuklóin még ott csörögnek a széttört bilincsek vaskösöntyüi, szemeibe
mereszti öldöklő szemeit, arczába fújja perzselő páráját s aztán
odadobja őt a márványpadlatra – élettelenül.

S akkor előrelép kevélyen s sűrű haját hátravetve, mellére üt sulyos
öklével s odakiált a megrémült népnek:

– Én vagyok Bravalla királyné!

És aztán nyomában ugrálnak elő a gádorajtóból a waráng legények, Solom
királyfi, mind abban a díszben, a melyben a Bludár földalatti folyosóján
végig küzdötték magukat, a mosszori vártól a tüzes szentek kolostoráig,
az Isten földalatti világán keresztül.



EGY ÚJ NÉP.

A waráng fiúk csapatja tódult ki legelől a katakombák ajtaján át a
templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt, az
előrerohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apáczák az
oltár mögé menekültek, a felriadt nénék serege azonban az első
rémjelenet után hanyatt-homlok rohant a főajtónak és menekült ki a
szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános
riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek
kolostorát elfoglalták az ördögök.

Egész részletességgel azonban csak Soror Theodozia beszélte el az ott
később történteket, a ki énekvezető lévén, odafenn szorult a chorusban,
s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végig nézte az egész dæmoni
látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg búvhelyéről, s
apácza köntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott
tovább.

Solom királyfi és Asmodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval
üdvözlé a másikat: «én királyom!» a másik «én hadvezérem»-mel az
egyiket, és aztán mind a ketten «mi főpapunk»-nak nevezték Onufrioszt,
lábaihoz vetve magukat s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és
Milenka az alatt feloldák kezeit.

Arra azt mondá Asmodái a főpapnak:

– Ime itt van a te új néped, a kit a föld keble szült a mai napon.

És az a katakomba ajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után
szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kis gyermekeikkkel
karjaikon, százat, meg százat, számlálhatatlan sokaságot. Mindnyájan
fegyverbe öltözve, karjaikon arany- és bronzkösöntyűk, a nők varrás
nélküli drága szövetekkel derekaik körül, a férfiak csaknem mezitelen,
arcza valamennyinek halovány, (száz napi földalatti bujdosástól)
megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufriosz
egyenkint a nagy tómedenczénél megkereszteli őket; mind pogányok voltak,
most kapnak neveket. Az új nép erre átvonul a lebocsátott hidon a
paradicsomkertbe, s annak érett gyümölcseit gyönyörrel izleli. «Itt
lészen jövendő lakástok!» mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják,
magasztalják s hymnust énekelnek a dicsőitésére, ki megigérte nekik,
hogy a szolgálatnak házából a földalatti utakon keresztül a
tejjel-mézzel folyó Kanahánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett
szavának.

«Jó mi nekünk itten laknunk!» mondják azok, s mindjárt hozzá látnak,
hogy sátorokat készítsenek az asszonyaik és gyermekeik számára.
Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alul előkerült nép nem tudja, hogy ez
az Idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Néhány ijász kirándult
az erdőre s hevenyében elejtett egynéhány vadtulkot, a mi még akkor sűrű
lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzá láttak a
feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétek a szájukban.

(Pedig ma sem lesz!)

A waráng legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi
állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és
nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva; a bogumilok által szaporítva
a warángoktól megszökött rabszolgákkal, a kik azokat megint három
világrészből hurczolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek.
Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiéből összeábdálva, de az
bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált
közvetítőül; parancsszónak pedig mindenki a warángok idiomáját fogadta
el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, a hol «egy» katonai
vezényszóra kilencz különböző nyelvű nemzet áll sorba, czéloz, tüzel,
jobbra néz, balra néz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.)

Solom királyfit azonnal megértette mindenki. Őt imádta az egész nép s a
mit ő kimondott, az szentség volt előtte.

Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy «ti pedig ezekhez a nyárson
pirított szép konczokhoz «ma» nem fogtok hozzá nyulni», hát senki még a
szagát sem fogja beszivni a csábító pecsenyének.

A keresztelés nagy munkája után az új hivek ismét felgyülekeztek a
templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. A ki
nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép
angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül.

Lubomira és Milenka a megriadt, de futni képtelen ifju noviceket szép
szóval megnyugtaták az iránt, hogy nem ördögök azok, a kik most a föld
alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek, a kik épen most vevék
fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja
erősíteni a hitben, ha a khorusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent
leánykák bizalmas kebellel.

A minthogy valóban annyira megszelidíté a vad népeket a magasból jövő
áhitatos ének, hogy kézijaik húrjait pengetve, képezének zenekiséretet
hozzá, s mivelhogy a kézíjak húrjai a hanglajtorja minden fokait
képviselték, úgy ebben a kézíjpengetésben bizvást feltalálják a
hajdankor Wagnere által feltalált «multak zenéjét». (Lásd bővebben e
thémát Priscus Rhetor interviewjában Atilla királynál.)

Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél,
hogy szót emeljen a templomban, támaszkodván arra az arany mondatra,
hogy «vox populi: vox Dei». (A nép szava Isten szava.)

– Mink, szabad uskók nemzet, «szökevények» szabad nemzete, megválasztjuk
a mi fejedelmünkké a mi jóltevőnket, a Raguzából való Bobolit, az
énekest, a jóst, a bölcset. Éljen a király!

Ezernyi összevert dárda és szekercze csattogása felelt a
nyilatkozványra, helyeslésképen.

Az ifju költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufriosz mellett,
annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a
süvegét a fejére.

Ekkor így szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi.

– Mink, szabad uskók nemzet, legifjabb hivei Jézus Krisztusnak, a
Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházi
fejedelmünkké, főpapunkká, Onufrioszt, az aranyszájut, az Isten felkent
prófétáját, a szent embert!

Ezt is még egyszer oly nagy riadalom szentesíté.

A lánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen
keresztül zeng a két diskant és szoprán arkangyal szózat, Lubomira és
Milenka hangja.

Onufriosz malasztteljesen terjeszté ki a karjait az új hivek gyülekezete
fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végig gondolá, hogy
ennyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára.
Azok letérdepeltek előtte mindannyian.

S még ki voltak terjesztve a karjai, a midőn lassú rezgő hangon szólalt
meg a csendességben:

«Frater Aktæon!»

S e névre az ifjú Boboli, az Asmodái ördög, a most megválasztott király,
karjait összetéve mellén, s megsüvegtelenített fejét mélyen lehajtva
rebegé:

«En adsum, genuflectens, famulus tuus.»

«Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!»

S erre a délczeg ifju felvette az oltár mögött heverő barát-csuháját s
azt a czifra lovagöltözete fölé felölté, a csuklyáját a fejére húzva.
Tökéletes Frater Aktæon volt.

Onufriosz folytatá a parancsolást.

«Redibis in cavernam tuam, quæ est in deserto, et ibi manebis; donec
Dominus te vocabit, et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem
resurrectionis. Ait Deus Zebaoth: mitte sapientem et nihil ei dixeris.»

«Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.»

«Amen.»

Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy
bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be
magát a barátcsuklyába s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta,
hogy micsoda hatalom az, a mit Onufriosz gyakorol!

«_Disputa._»

_Kritikus._… No már… Nem szokásom a szerzők gyomrát dicséretek
szalonczukkedlijeivel elrontani; de annyit el kell ismernem a jelen
munkáról, hogy még Klimius Miklós óta így megutaztatva az olvasó nem
volt, mint ebben. Ez egy valóságos humoristico-sentimentális válfaja a
romantico-realisticus irányműnek. Systematisált lehetetlenségek
napirendje. A mik itt történnek, azokhoz képest Mózes sétája a
Veres-tengeren át száraz lábbal tréfadolog. Ötezer embernek a
megvendégelése hat árpakenyérrel még csak összehasonlításba sem jöhet
azzal a csodatettel, miszerint egy egész új nemzet, az uskókoké,
karácsonytól nagypéntekig, a föld alatt bujdokolva megélt. – Elhittem
szerzőnek mindent; még az özönviz előtti víz-órát is. Meghallgattam,
hogy mit beszélnek a földalatti koponyák, és a köztük lakó fehér pókok?
Harczoltam ásatag medvékkel, s megsirattam antediluviánus hosszúfejű rút
apáink (szép apáinknak csak nem mondhatom) szomorú végzetét. Felültem a
hyppogryphra, melyen szerző az ördög és angyal közötti Ringelspielben
körüllovagoltatta az olvasót az elmés thema járgányán, mely szerint
minden jó és minden rossz a szerelemből ered. Bámultam, hogy lehet az
encyclopædiát crystallizálni? Tűrtem beavatkozás nélkül, hogy az ördög
győzedelmeskedjék az angyal fölött, s megbotránkozásomat elhallgattam,
midőn a raguzai jeunesse dorée egyik paladinja a szentek gyülekezetének
közepette elcsábít egy apáczafejedelemnőt. (Ezért majd kikap szerző más
oldalról!) Készséggel elismerem, hogy vakmerő phantasiával boronálta
össze azt a történetet, a melyről senki sem hitte, hogy annak egyik
része a másikhoz hozzá tartozik s kezdem elhinni, hogy a sakktáblai
lóugrásokból utoljára mégis kikerül az az igért «három márványfej».
Hanem a mi már mégis több a soknál, ez a legutolsó váratlan fordulat,
ezt nem hagyhatom meg ellenzés nélkül. – Hogyan? – Elhigyje azt valaki,
hogy egy ilyen roué (nem lenne jó új szónak erre a «kerekes?» Szerző
szereti az új-ős-ásatag szavakat szaporítani), tehát, hogy ez a fráter
Kerekes (annyi nevét hallottam már, hogy magam is adhatok neki egyet), a
ki nem restelte «azért» hogy az elcsukott kedvesét újra megkaphassa, és
magához köthesse, elpusztíttatni a mosszori várat, megmérgeztetni a
bogumilok népét, kiraboltatni a hires aranybányát, földalatti barlang
országúton át kihozni az uskók népet, fenekestül felfordítani a békés,
istenfélő szent szüzek kolostorát, elcsábítani a fiatal szűzeket,
kiszabadítani celláikból a dühös örjöngőket, kikiáltani ellenpápának egy
rejtett ambitióktól megszállt száműzött főpapot, saját magát pedig
megválasztatni az egyesült zsiványok és rablók nemes hadai által
királynak, hogy ez a dühös, szenvedélyes, Istennel és szentekkel
vakmerően szembeszálló gavallér egyszerre csak, annak a saját maga által
megválasztott ellenpápának egy reszkető szavára: «Frater Aktæon» rögtön
keresztbe tegye a mellén a kezeit, s azt mondja: «en adsum», s aztán
tessék velem parancsolni! S mikor ez azt parancsolja neki, hogy vedd fel
a te barátcsuhádat, eredj vissza a cadmæi szikláknál lévő remeteodudba,
légy halott és várd a feltámadás napját, hát erre ez a Don Juan szépen
fejére húzza a csuklyáját, ott hagyja a szerelme tárgyait (most már épen
pluralisban) s visszaballagjon a kolostora kapuján keresztül a rabság
sziklavölgyébe s ott rajzolja tovább az abracadabrákat a tenger
homokjába. No már ezt a vakmerő fordulatot mohamedán hit legyen, a mely
befogadja.

_Szerző._… Hm… De hátha ez a főpap meg az a fráter összebeszélt egymás
között és kölcsönösen értették egymást, hogy mit miért cselekesznek?

_Kritikus._ No lám! Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Hogy nem tudtam
eléggé gyanakodó lenni! Tehát csupán csak «ad terrorem populi!» No akkor
hát csak «loquamur latine». Hanem jóakaratúlag figyelmeztetem szerzőt,
hogy a midőn az én nyilaimat könnyedén lepattogtatja a kigyóbőréről,
vigyázzon magára, mert majd a magasabb hatalmak kezéből lesújtó
villámokat nem fogja olyan könnyen kikerülni, s azok bizony lesujtanak a
fejére.

_Szerző._ Ne fájjon önnek az én fejem. Azok a magasabb hatalmak fel
vannak ékesítve annyi igazságszeretettel, hogy mielőtt itéletet
mondanának, elébb bevárják, hogy mi lesz a vége a történetnek? S miután
én magam is előre kimondom, hogy ez az esemény (mely krónikailag és más
alakban is át van adva az örök emlékezetnek) bizonyára egyike volt a
legbüntetésreméltóbb merényleteknek s ennek a megbüntetése nem fog
elmaradni: itéletükben azt fogják mondani, hogy ime a gonoszak elvevék e
földön bűneiknek zsoldját; a túlvilágon sit Deus eis misericors!



A FELTÁMADÁS NAPJA.

A mikor Onufriosz elküldé Frater Aktæont a cadmeai völgybe, azzal a
szóval, hogy ott maradj «usque ad diem resurrectionis», nem értette ez
alatt az itélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a
holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, a mikor a délben
megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó ime feltámadott!

Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános
próbája által az új keresztyén neophiták kedélyét ünnepélyes hangulatba
hozni, hogy a midőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő
új királyuk, és látják annak a folytatását, a midőn a főpap maga
egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az
emblemákkal kihimzett casulát, leteszi a fejéről a drágaköves arany
tiarát s felölti magára a fehérítetlen gyapjuból szőtt egyszerű palástot
s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó
lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és
vezeklésnek a napja, a melyen minden igazhivő szigorú bőjttel és testi
vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert
s az új embert öltötte fel.

És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a
merész kezdeményezésnek meg lett volna hiusítva, ha az új keresztyén nép
azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztrefeszítésének
napján dobzódó dinomdánomnak veti oda magát.

De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas harczoló waráng nép
legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az «uskók» nép csak
gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király
hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen,
a melyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata
pontifex.

A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához
méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés
hiányzott. Még ahhoz majd egynéhány gazdag szomszédot kényszeríteni kell
az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, a kik a
hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is
festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre
templomba járni pedig nem szerettek.

A Kadmus völgyét elzáró fensíkon volt az az őskolostor, melyet
hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt
egyuttal Onufriosz patriárka rezidentiája. Azok a barátok az ő hívei
voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a
legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagy hét utolsó napján
hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban
vezessék át a hegyeken keresztül a Brantavölgybe, s aztán fel a három
tüzes szentek kolostoráig; a hol is a férfisereg kívül maradván a
gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón
keresztül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de
hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik;
míg végre az apáczák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita
főpap s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.

Frater Aktæonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra,
hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok
által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem
tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jött-ment néppel
összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek.
Náluk az előtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész
tölgyfaderékből faragtattak ki maguknak derék tekintélyes úri istent, s
annak a neve volt «bálvány», a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak
maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére s annak a neve volt
«balita».

A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktæont remete
barlangja előtt. A harangláb két dúcza közé volt kötélre akasztva egy
nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal.

– Mit mívelsz most? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid
király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.

– A kereplőt verem.

– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?

– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.

– Hát meghalt az Isten fia?

– De fel fog támadni halottaiból.

– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent
koporsóhoz. Mind elmentek már.

– S te miért nem mentél velük?

– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.

– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a
homályát.

– No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt? a
kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült?

– Bizony feltámad az, a ki hisz.

– És te mit hiszesz?

– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek
egy szülött fia feltámad e mai napon.

– Mikor?

– Délben, mikor a nap délpontra hág.

– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?

– Megmutatja azt nekem ime e keresztnek árnyéka.

A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre
volt irva egy szám.

– Mikor a XVIII-ik koponyához ér az árnyék, akkor van dél.

A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot s a déli órát
tizennyolczadiknak számították.

– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó
feltámadott és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton
minden campanile és a hol keresztyének laknak széles e világon,
mindenütt ezt zengik: «Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a
Krisztus!»

– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál
igazabb lesz?

– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.

– Tehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni
fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, a kit
elfelejteni nem tudok soha; a kit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét
feltámad, elém jön, épen, egy testben, a milyen volt, elevenen, s még
egyszer felém nyujtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani
fogom a szavát, mikor kaczag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját
megöleli és az ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból;
– hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?

– Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.

A waráng király nagyon meglóggázta erre a biztatásra bozontos nagy
fejét. Tovább folytatá.

– Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az
elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még
újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár
párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az
elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál
belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek?
Megtörténhetik-e ez?

– Higyjenek benne és meg fog történni.

Dávid király most egy keserves nagyot sohajtott. Igen halk hangon
mormogta el az utolsó kétkedését.

– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény
elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, a kinek halálhirét hozták a
mult télen; a kinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába,
hogy állítsák föl a sírja fejéhez, – még ő is feltámadjon?

– Higyj benne és meglátod!

– De hát miért lássam meg őt? Miért kivánjam neki a feltámadást? Ha nem
szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?

– A feltámadás vissza fogja őt neked adni s megszünteti a tilalmat.

Dávid király kétkedve ingatta a fejét.

– Úgy beszélsz, mint a ki látja azt, a mi még láthatatlan. Hát meg tudja
ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol
van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek
ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, a mi holnap
történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem te
tőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? – Nem sírverem-e ez
az egész völgy itt előtted? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó
tenger. – – S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? – Fiatal
vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint
azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te
számodra hoz-e a mai nap feltámadást?

Frater Aktæon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzá kezdett a két
fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez.

Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé s azt mondá
a királynak:

– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a
déli csengetyűszót már nem én fogom itten elharangozni.

Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a
kétségeiből.

Frater Aktæon leült a kereszt talpkövére.

– Ülj mellém! mondá a királynak.

E rövid meghivásra Dávid király egy kissé feldúzta az orrát.

– Ide ülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely
dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is
bizvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.

Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király
kimagyaráztatni s helyet foglalt a remete mellett.

Fráter Aktæon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta
neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik,
miképen keresé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s
ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az
Izrael királyának.

– Sámuelnek hivták a prófétát? kérdezé a waráng király.

– És Saul épen Dávid királynak volt az előde.

– Annak, a kinek öt felesége volt? Ha irva van, akkor igaz. – Tehát ha
te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi
történt vele azóta, hogy én nem láttam?

– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket
vezérelt hegyeken és vizeken keresztül és megházasodott.

Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.

– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az
odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind.

– Még is úgy van.

– S mifélét vett el? ha tudod.

– Magához méltót. A mikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd
olyan szivesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.

Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két
fogalom «tréfa, hazugság» ismeretlen volt.

A mint igy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tünt elő a
bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.

A út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan
átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nem igen sietett: nagy
idő telt bele, a míg a keresztig eljutott.

A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg s az
alatt bőséges ideje volt Frater Aktæonnak felolvasni a bibliából a
waráng király előtt Saul és Dávid történetét.

Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifju Dávid párharcza a
Goliáthtal.

– No nézd! Ezt én is épen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én
nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.

– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a
keresztségben felvevéd.

– Hanem egy dolgot nem értek, kapczáskodék a puczér király az ő egyűgyű
eszével. Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt
a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?

Frater Aktæon nem ért választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a
loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le
közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. A mi a
legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.

– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz, mondá Frater Aktæon. Ismerem a
hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.

Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s
térdepeljenek le eléje és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent
ember.

Andronikosz épen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater
Aktæon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt
egy hosszú, keresztben végződő pálcza, a másikban egy kobak.

Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz
kenetteljes hangon szólalt.

– Üdv néked az Úrtól, oh király.

Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.

– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.

– Nem neked szól az égi üdvözlet; hanem ennek itt! Mondá szigorú
tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép választott
királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy
kihivjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.

(Frater Aktæonnak az üté meg a fülét, hogy «pátriárka!» Tehát a zárdában
még nem vették hirét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára
erőtetni!)

Dávid királynak a bámulattól szeme szája nyitva maradt.

Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is, – a mik abban a
szent könyvben irva vannak? S ez az ifju itt ezt előre tudta? hiszen
megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, a kiben az Úr
szelleme lakik.

Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifju homlokát a szives agg férfiu, diák
mondásokat mormogva hozzá s mikor azzal készen van, így szól hozzá.

– Térj a te remete odudba, mint szerzetes és jöjj elő onnan mint király.

Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy a mely ember a
barlangban eltünt, mint kopott, szurtos remete, egy nyíl süvöltésnyi
rövid idő alatt előtoppant onnan, mint ragyogó délczeg dalia.

Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a
hatalmas agg szerzetes, a ki az ifjut remetéből királylyá kente fel: ő
maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a
fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a dél-órát
jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halottfőn.

És aztán így szólt.

– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a
remete oduban, mindaddig, a míg el nem jön a nap, melyen
visszahivattatom.

Frater Aktæon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen
meggyőződésű férfi volt, a kire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt
szükséges volt eltávolítani, – a míg az új bor kiforr.

A kereszt árnyéka elérte a tizennyolczadik koponyát, Andronikosz kezébe
fogta a harang kötelét s elkezdé a delet kongatni.

Ime tehát az a szava is beteljesült Frater Aktæonnak Dávid király
bámulatára, hogy «a reggeli kerepelést még én végezem, de a déli
harangozást már más».

«Üdv neked, testvér!» mondá büszkén János király, Dávid királynak,
jobbját nyujtva neki, kollegialis kézszorításra.

Dávid király szivesen viszonzá a kézcsapást.

– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus
feltámadásának napján. A te Solom fiad, és a waráng legények, és
Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig
eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.

– Mindent hiszek!

A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyilt s
zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új
felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztyén népnek királyát.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most
teljes szinpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hokusz-pokuszt, a
midőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjönni
látja mindazokat, a kiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó phantasiája
már úgy is kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: «hát te
akasztófa-czímere, hol csavarogtál annyi ideig?» – Bravalla asszonyt is
kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak
rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondá: «ejnye
babám, de megránczosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!» És a
midőn egynémely uskók generális prezentálta maga előtte, nagyot hőkölt:
«nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!» – Tudjuk már. Nagyszerű
volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel
bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mind ennek olyan
simán megtörténni?

_Szerző._ Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a
waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták
megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz épen
hokusz-pokusz, vagy szinpadi tableau; hanem valami sokkal furcsább.
Azonban ha előlegesen valami kivánni valót talál a kritika: én azt is
kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.

_Kritikus._ Igenis kivánunk valamit. Eddigelé meghurczolt a szerző
bennünket olyan helyen, a hová csak kerekes liburnákon lehet eljutni;
felvitt olyan sziklaországokba, a hová waráng láb kell, a ki utána megy;
mutogatott völgyeket, a mikbe nem lehet halálveszedelem nélkül
leszállani; klastromokat, várakat, a miknek a köveire sem találni többé;
aranybányákat, a miket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni;
megjáratta olvasóival a Bludár földalatti útját; gondolta mindezeknél:
«ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy
megczáfolja a leirásaimat». De már most álljon szavának és lépjen rá
valami olyan földrészre, a mi valósággal megvan, látható és
hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.

_Szerző._ Épen a tollam hegyén volt az a név.

_Kritikus._ Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy
ilyen világbontó merénylet épen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő
szerint hires hatalmas köztársaság vala: Velencze versenytársa,
császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugált elfoglalni
segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét
esztendeig diadalmasan kiállta. A mellett a római pápa hű városa,
püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó
hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetiró bizonyítja,
csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bizott a saját
honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak minden nap más
vezért adtak, olyanformán, hogy az ifju nemesek közül minden este egynek
a nevét kihuzta az urnából a Rektor; azt az ifju lovagot az utczán
elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne
ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Már most tehát,
ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apáczák Raguzáig szaladtak,
ott a várost azzal a hirrel telelármázták, hogy az ördögök
garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük czimborál, sőt
pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak
azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, a
kik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrü waráng
úrfiaknak is, kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok
Istenét?

_Szerző._ Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.



A HAJDANI RAGUZA.

Az, a mit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedült óriás töredékeinek
maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög
Epidaurus fölött épült az ó Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas
raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötő város. Még
maradványaiban is fölséges.

A kik odaépítették a tengerbe nyuló sziklanyelvre, melyet köröskörül
kopár bérczek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa,
hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek
gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, a kit a világ
hatalmasai üldöztek; s a kit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is
tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be
nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; a mint a város népessége szaporodott, új
meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a
körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé,
mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világító
torony, öntött réz oszlopával, legfeljül az aranyozott földteke.

A mostani egymás föle emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól
csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes
családnak volt saját temploma, a melybe a palotájából át lehetett járni.
Ez volt a fényüzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a
drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt
drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága
szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényüzését,
mert a külső viseletük egyszerű volt.

És valamennyi templom körül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű
kathedrale, melyet Oroszlánszivű Rikhard emeltetett Raguzában. Mikor a
hős király visszatért a szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol
a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy a hol révpartot talál,
azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma
szigete volt a legelső száraz föld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön
hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patriciusok azt kérték
tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű kathedrálét Raguzában, a
lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom
átruházásához, s a Megváltó imolája ott emelkedett fel büszkén a többi
tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az
utczakövezetet megfordítják, találnak a felyül fordított köveken egy-egy
felirat, domborfaragvány töredéket, mely sejteti, hogy egykor a hires
oroszlánszívű Richard templomának falához tartozott.)

A hol most áll a városháza, ott pompázott a «Rektor» palotája hajdan;
homlokzata egészen a velenczei dogepalotának mása, óriás lépcsőzetével,
czifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron
nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották
sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó
«Rektor»-nak a kőszobra. Minthogy pedig Rektort minden évben újra
választottak, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt
róla: a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új Rektornak a fejét a
csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak
fejet kellett mindig ujból készíteni. A szobor most is meg van még, a
Salonai museumban; de a hozzávaló fejek ki tudja hová lettek?

A rettore palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop
fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland pánczélos szobra, a
legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt
a mesés győzelem hőse, mely az adriai tengert a saraczénoktól
megszabadította, a félelmes Spucento diadora.

Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újra alakították
azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghuzódó alak,
kezdetleges faragvány, alacsony piedestálon egy szerény gyümölcspiacz
szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.

A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is, (ez az egy a mi a
régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy a kik építették,
arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról.
Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló
hatása meg nem látszik rajta.

Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló
kincseknek, ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének
kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbevésett
feliratok: «a hogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten». Itt volt a
köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portaléja fölött ez volt
olvasható: «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré», s a pénzverő
szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan
kéz Belzázár palotájának architrabjára felírt: «mene, tekel fáresz»
(megmérettettél, könnyünek találtattál). Itt minden idegen pénzt
ujravertek a körtársaság czímerére.

Ez a czímer volt szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében
kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve.

Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapui fölött.

Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép
legenda szerint jutott.

A velenczei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán
felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát.

Nyiltan soha sem harczoltak egymással, hanem mindig «kalap alatt». Ha
valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik
segítette pénzzel, jó tanácscsal: egymásnak a zendülőit
vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a
szomszéd kereskedelmi hajóit.

Egyszer aztán a doge véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte
tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.

A nyilt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem
lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál,
hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak
halász-bárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek
balistákat, helepolisokat czepelni képesek, nem találnak elég mély
vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő
jól védett Gravoza öblében horgonyoz.

A velenczei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.

Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga megillető
kiséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett, mint
békés látogató.

Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács
fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt
rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta
végét vetni, a ki az asztal mellől kidült, félrevitték, lefektették;
mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a
helyére s újra kezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.

A nagy dáridó közepén azonban a raguzai Rettoret kiszolíták egy szóra az
asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezitlábos barát várt reá a
kapuczinus rendből.

– Vigyázz a városra; súgá a barát a köztársaság elnökének. Ma a délesti
ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság s ez alatt megjelent előttem
szent Balázs vértanu. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenczeiek a
hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri
bástyát s a míg az egész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz,
felmásznak a falra s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.

A Rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen
összegyűjtve az ijászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák
mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték
a velenczei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre
meggyujták a mólón felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél
szerte kitünt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De épen olyan
gyorsan el is kotródott az onnan; a mint a falakon elhelyezett ijászok
nyilzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított paizson. Látták,
hogy a raguzaiak jól el vannak készülve a fogadásukra. Magát a velenczei
tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szives
vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja
foglalni.

E csodás megmenekülésnek a hálájából lett szent Balázs Raguza
patronusává és czímere jelképévé.

Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a
régi okiratok tára, a pergamenre irott könyvek vannak elhelyezve. A
földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istálló-sorban vannak
a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig
mind feketék. Soha pedig Raguza utczáin lovat, vagy kutyát nem látni.
Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utczái mindig olyan
tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa
bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le
lóhátról, vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni,
asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord s a
teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely
ha felölti űnneplő öltözetét s saját zászlói, zenekara mellett megindul
a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek
ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbbé szabad az utczán
láttatni. Azokat a miniatür dabózákat tarthatja minden ember a házánál
patkányüldözésre. Vadászebre pedig épen semmi szükség. Vad nincs Raguza
környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel
vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és
fekete kutyák, a mikkel tele egy egész ház?

Ez is egy diadalmas korszak emléke.

Mikor a bosnyák király Dusan megtámadta haddal Raguzát, a vitéz
köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utána mentek egész Jajczavárig,
ott kényszeríték a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül
tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér
lovat, és két fekete kutyát küldeni.

Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kivánták azt a két tárgyat. A
nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két
gránit oszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy
guggonülő eb.

A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár kúpidomú hegy,
annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből
kiemelkedő kolostorral. Ez volt (a míg ott volt) a szent
István-kolostora.

Ennek is igen érdekes a keletkezési története.

Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán
jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király
ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek, ott
volt nekik anyai örökségképen házuk és kertjük, a melyben meghúzhatták
magukat.

A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény
rokonait szolgáltassa ki neki.

A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a
királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, a ki Raguza földére
lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz
adva.

Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a
város ostromlására.

Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egy pár
idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött
kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az
emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek
vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt s egyre
szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat
építettek, a honnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai
hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.

Ekkor azok a szerb királyi menekülők, a kik miatt ez a hosszú hadjárat
keletkezett, szivükre véve a romlást, a mit a köztársaságra hoztak: egy
éjjel kiszöktek a városból s önkényt megadták magukat üldöző rokonuknak
a szerb királynak.

És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül
lefejeztette s a fejeiket kitüzette magas póznákra a hegytetőn épült
vára kapuja fölé.

Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a
fekete halál s jobban, mint a megszállottak hajító gépei, megtizedelte a
fegyveres népét.

Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes
ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten
szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan
kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az
Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt,
hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta a mit elkövetett s bűnei
kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja
fölé, s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.

Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját
emlékére emelt, rég eltünt már. Történetünk idején a raguzaiak
birtokában volt már.

Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre
ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, a mit ostrommal
lehetetlen volt bevenni.

Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként ujjal
felváltva.

Egy husvét ünnepén a raguzaiak meghivták barátságos vendégségre a
szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt
bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes
malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére.
Mikor aztán már kivül is belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében
egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor
odaérkeztek a felvonó hidhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy
előbb danolják el a «zsaloszona piszanzát» (szomorú jajdal.) Erről
ismernek rá a maguk fajára.

A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől s
elfújták szép harmoniával az ó-szerb nótát:

  «Szento sze bjeli u gorje zelenoj?
  Al-szu sznyezi, al-szu labuteve?
  Da-szu sznyezi, vech-bi okopnuli;
  Labutove vech-bi poletjeli.»

  (Mi fehérlik ott a zöld erdőben?
  Hó az ottan? vagy talán hattyú-pár?
  Hó ha volna, rég elolvadt volna.
  Hattyú volna, rég elrepült volna.

Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat s beereszték az
álczázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott
őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol
keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is;
mai nap is az övé. Ez a hét éves megszállás emléke.

Bizonyosan erre a várelfoglalási methodusra gondolt a fiatal Boboli,
mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszóri várőrségnek
borral elkábítására; csak hogy ő azt még tökéletesítette egy kis
applisia depilans præparatummal.

Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell
tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé
nyiló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a
Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles tömör
bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit
tartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat
rémkifejezése volt adva irigység, rémület, boszu, káröröm, csufolódás,
kegyetlenség.

De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek
sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok
mulatóvillái, a miknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről
hordták dereglyével. A narancsfa igazán «arany almát», a granátfa igazán
«granátalmát» termett, annyiba került az elültetőjének.

A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra
halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, a melyekben a világ
minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a
városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett, a
kapunál elébb a fegyvereit elszedték, azután a városi orvos a pulsusát
megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e? akkor a
szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, a kinél szállásolni
fog, éjszakára a házi gazda kötelessége volt a vendégét bezárni a
szobájába.

A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva, napfölkelte
után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy
a kapu megnyilt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött
élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok
málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patriciusok kisérő
szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival,
keresztes vitézekkel. Három óra mulva ismét tudatták a dobütések, hogy a
kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé,
ha benn nem akart rekedni.

A ki később jött, az várhatott másnapig.

Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mélyvizű kikötőjével, melyet
olajfa-erdős, és bortermő hegyek vettek körül, azoknak egyikén a régi
térképek még mutatják a «Palazzo di delicie» helyét, a hol a város
főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az
Omblavölgye, festői szépségekben, s természet áldásaiban gazdag vidék,
melyet az Arion folyam hasít végig, azontúl volt még San-Stephano,
Preulaca, a stagnói város; (Perseus hajdani Draudacuma) majd a
Sabioncelloi félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes
előfoka, mely 30 mérföldnyire benyulik a tengerbe, azon szigetcsoport
közé, melyet a rómaiak «Elaphites insulæ» név alatt jegyeztek fel,
talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához?
Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett
jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.

Valamennyi sziget kertté volt átalakítva, több nép lakott rajtuk, mint
magában a városban, az a nép ott gazdagabb volt, mint a kik aranyat
termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring
vize, a lugasok nektárja, s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghiresebb
volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza
birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.

A gazdag Lesinát épen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, a hogy ő
szerezte meg Bodino király várát, de ez már négy századdal későbbi időre
esik. A velenczéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében,
terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem
igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak
adott tanyát. Egy éjjel a velenczések azon a sziklafokon bástyákkal
körülvett erődöt állítottak fel, a bástyák ablakaiból fényes ágyucsövek
meredtek elő. A köztársaság megrettent, ez boszorkányság! Egy éjszaka
várat építeni! Azonban már ott volt. A velenczéseknek joguk volt a maguk
sziklájára azt építeni, a mi nekik legjobban tetszik. Ebből a várból
azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A
veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt, alkudozásba léptek
Velenczével, az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda
kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a
várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.



DAMIANI JUDÁS.

A régi Raguzának a képét fel kellett mutatnunk, hogy történetünk
fordulatait és egész befolyását érthetővé tegyük.

A tüzes szentek kolostorából elriasztott apáczák Nagypéntek napján már
nem juthattak be Raguzába, mert a kapuk csak délelőtt vannak nyitva. De
különben is épen ezen évek folytán nagyon rossz szemmel nézték itt az
apáczákat, a kiknek egész serege rajzott vissza az elvesztett
szentföldről, elzüllött állapotban. Azoknak épen csak a perjelnőik
vezetése mellett volt megengedve a városba bevonulni és csak akkor, ha a
rendjük be volt jegyezve az érsek lajstromába, s ez nagy teketóriával
járt. E szerint a rémhír hióbpostái kinnrekedtek.

A következő napon, husvét szombatján pedig sokkal nevezetesebb esemény
tartotta lekötve az egész polgárság érdekeltségét, mint hogy valami
másról is lehetett volna még valakivel beszélni. – E napon volt az új
«Rettore» választás.

Raguza Rettoréja ugyanaz volt, a mi Velenczében a doge.

De a raguzai államfőt minden évben újra választották.

(A későbbi századokban meg épen minden hónapban új rettore-választás
volt.)

Minden raguzai polgárnak, a ki házzal birt a város bástyafalán belől,
szavazata volt a választásnál, de rettore csak a 26 patricius család
tagja lehetett, az is csak ötven éves korán túl.

A választás kettős fokú volt. Először a polgárok szavaztak három
jelöltre, akkor a mely három névre a legtöbb szavazat esett, azokat
külön arany tartókába téve, közülök egynek a nevét kihuzatták. Erre a
tényre egy ártatlan fiú gyermeket választottak. Ez megint úgy történt
meg, hogy a tizek tanácsa megállapodott bizonyos egy számban, s mikor az
anyadik számú gyermek átlépte a szent Balázs templom küszöbét, a
feltámadás szertartásából kijövet, azt kézen fogták, fehér ruhába
öltöztették s úgy vitték a város palotájába az uj rettore nevét
kihuzatni vele.

Két erős párt között folyott mindig a küzdelem, ezek voltak a Boboli és
a Damiani név alatt sorakozók.

Gazdagságára mindkettő egyformán erős, multjában épen oly nevezetes
hősöket számít az egyik, mint a másik, őseik felváltva viselték a
rettore hivatalt, az engesztelhetetlen párttorzsalkodás csak akkor
kezdődött el, a mikor Damiani Judás megnősült. Boszniai knéz leányt vett
el. Ezt a tősgyökeres olasz patriciusok és polgárok nem bocsáthatták meg
neki soha. Ellenben a dalmata eredetű polgárok annál inkább ragaszkodtak
hozzá. A Boboli párt azt is hiresztelte felőle, hogy a házán belől
erkölcstelen életet folytat, valami tilos szerelmi viszonyról sugdostak,
mely a felesége testvéréhez fűzi, kivel nem átall még az utczán is
karonfogva sétálni, sőt még azt is megengedi neki, hogy piros csepeszt
hordjon a fején, a fiatal asszonyok fejékét, holott tudva van felőle,
hogy még hajadon.

– Azt mondja, hogy ez bosnyák szokás! – Sőt azt is suttogják felőle,
hogy az egyetlen leánya, a mind testi szépségben, mind tudományokban oly
tökéletes Lubomira, ki már el is volt jegyezve a szép és gazdag ifjú
Benessa Pirróval, azért ment kolostorba, azért vette fel a három tüzes
szentek kolostorában a fejedelemnői fátyolt, mert az atyja bűneiben
megutálta az egész férfinemet. Ezt a csorbát a jó hirén kissé
helyreütötte az a Boboli családot ért szerencsétlenség, miszerint a
rettore egyetlen fia, – a hires költő – szintén egy knéz leányába lett
szerelmes, azt el is szöktette, még pedig a czimboráival összebeszélve,
a vőlegénye nyergéből ragadva el, a ki már vitte volna haza, s azzal meg
is esküdött. – Ámde az apa, Boboli kiköszörülte ezt a csorbát azáltal,
hogy a szökevényeket üldözőbe vette a tengeren, elfogta s a fiát bedugta
a Baziliták kolostorába, a menyasszonyát pedig a tüzes szentek
zárdájába, s nem engedte családja czimerén azt a foltot ejteni, hogy azt
egy patarenus nő, egy bogumil-ivadék meghurczolja. Inkább magvaszakadjon
a családnak! Ez atyai szigor ismét odahódítá az olasz hazafiakat Boboli
zászlói alá.

Két főnemesi család tartozott a Boboli ligához, a Ghessaldi és Cerva. Az
ő párthívei rendesen e három nevet irták fel a szavazatjegyeikre, míg a
Damiani párt tesserain a vezérén kívül rendesen a Prodanelli és Palmotta
nevek álltak.

Évtizedeken keresztül győztes volt mindig a választásoknál a Boboli párt
s akármelyiknek a nevét huzta ki a három közül az ártatlan gyermek-kéz,
azért csak Boboli Pietro uralkodott annak a neve alatt.

Egyszer aztán micsoda furfangot gondolt ki Damiani Judás?

Nap nap után fellármázták az út mentében épült előváros népét azzal a
rémhírrel, hogy jönnek a warángok! A városon kívül lakó hordárok
nyugtalankodtak. Tömeges küldöttséggel járultak a Consiglio Grande elé
azzal a követeléssel, hogy az ő városnegyedük védelmezéséről
gondoskodjék. A Consiglio Grande hatvan pregadiból állt, kiket minden
évben újra választottak. Ezeknek sok dolguk volt, azért leginkább fiatal
embereket szemeltek ki pregadiknak, ezek elfogadták az indítványt, hogy
a fenyegetett külváros védelmére bástyafalat kell huzatni, őrkapuval,
árokkal és felvonóhíddal. – Az elfogadott indítvány azután a «Consiglio
dei Dieci» elé került. Abban már öreg emberek ültek, a kiknek az a
szokásuk, hogy a fogukhoz vernek elébb minden tallért, mielőtt kiadnák.
Ezek (mint szokás) elvben elfogadták az indítványt, de azt hitték, hogy
majd elodázzák ők annak a kivitelét azzal a szóval, hogy «most nincs rá
pénzünk, majd ha lesz, akkor!»

Hanem erre rögtön ott termett Damiani Judás s azt mondta, hogy ő maga az
egész költség terhét elvállalja s fizeti a bástya és őrkapu árát a saját
erszényéből.

Ezt a nagylelkűséget általános magasztalás fogadta, hanem aztán
csakhamar kisült, hogy mi volt a titkos czélja ennek a bőkezűségnek.

A mint a választások közeledtek s a házbirtokosok feljöttek a
városházára kivenni a provizoréktől a választási tesserákat, csak
megjelentek ám a külvárosi teherhordók is és követelték, hogy nekik is
adjanak szavazóczédulát, mert ők is «a falakon belül lakó házbirtokos
polgárok». S nem is lehetett eltagadni, hogy igazuk van.

Ilyenformán egyszerre megszaporodott az eddigi szavazók száma sok száz
vad ismeretlennel, a kikről nem lehetett tudni, hogy kinek a malmán
őrölnek.

A Bobolipárt sem volt ugyan rest (és fukar sem), hogy az új szavazókat
tyúkkal, kalácscsal a maga részére hódítsa, azonban Damiani részére
nyomta a mérleget az a körülmény, hogy a hordárok mind illyrek voltak s
ennélfogva Damianihoz szitottak épen azért, a mivel az ellenpárt
eláztatta, hogy a felesége bosnyák knéz leány.

Ez első összemérkőzése a két versenyző pártnak tartotta rendkívüli
izgalomban egész Raguzát husvét szombatján. – Beszélhettek ezek ma
«tüzes szentek»-ről, meg azoknak a kolostoráról! A választás napján a
«tüzes ördögöknek» van a nevenapja!

A brantavölgyi apáczáknak még rendes időkben is akadályokkal járt a
városba bejuthatása. Öltözetükről már messziről rájuk ismert mindenki s
félre tért utjokból. Az ő vidékük volt a bélpoklosok gyógyhelye. Addig
be sem eresztették őket a kapun, míg a ragályos vidékről jövők
füstölőházában a szokásos bepáczoláson keresztül nem estek. Ezúttal az
elővigyázat annál szükségesebb volt, mivelhogy a választás és
feltámadási ünnepélyességek miatt az egész város népe mind az utczákon
és piaczokon van.

Csupán csak ama bizonyos énekmesternőnek, a ki a karzaton elbújva hátra
maradt, sikerült az angyali öltözetben könnyű szerrel bejutni a tengeri
kapun, azt hitték felőle, hogy ő is a ceremoniához tartozik. Ez rögtön
sietett a rettorét fölkeresni.

Ámde most Boboli Pietróhoz lehetetlen volt bejutni. A délelőtti órákban
a nagy szavazási mozgalom tartotta forrongásban az egész polgárságot,
minden utczán izgalmas jelenetek folytak le. Az olasz, mikor capacitál,
úgy handabandáz, mintha veszekednék. Egy-egy új csoport jött a maga
jelöltjeit vivátozva, annak útját állta az ellenpárt, azt lehetett volna
hinni, hogy mindjárt hajba kapnak, olyan lármát támasztottak; a közéjük
tévedt apáczának, a ki a rettore felől kérdezősködött, azt mondták, hogy
menjen az ördögbe, az pedig szegény épen onnan jött, de senki sem
hallgatott a lamentálására. Túlordított minden szót az «evviva Boboli»,
«evviva Damiani» kiáltás.

Délig mind a két párt embertelen nagy igyekezetet fejtett ki a
szavazatok szaporításában. Előhordták a betegeiket nyoszolyástól együtt,
így vitték a városházához, a tesseráját beadni. Vörösre, rekedtre
kiabálták magukat, szidalmazták az árulókat, az elpártoltakat, vállaikon
vitték a megnyerteket, egyik huzta, a másik tolta az utolsó
sereghajtókat, a kiket még előkutattak a házakból. A nagy riadalnak a
déli harangszó vetett véget.

A husvét szombati déli harangkondulás kétszeresen ünnepélyes Raguzában,
először a Megváltó dicső feltámadásának pillanatát jelenti, azután pedig
a rettore-választás berekesztését. A harang első kondulása után több
szavazatjegy nem fogadtatik el.

S e harangszóra egyszerre elhallgat az egész lárma. A piaczon álló
sokaság mind térdre omlik, a férfiak lekapják fövegeiket, a sbirrók
lándzsáikkal utat nyitnak a néptömeg között a processiónak, mely egyik
templomtól a másikig vándorol.

Az énekmesternő keresztül furakodott a néptömegen a processióig, hogy a
rettorét megtalálhassa. A sbirrók azonban elfogták s látva, hogy
ceremoniális jelmezben van, odavezették a mindenféle jelöltözetű szent
szűzek sorakozott csoportjába, azokkal együtt volt kénytelen énekelve
végig lépdelni az ünnepélyes körjáratot. A rettorét csak távolról
láthatta.

A szent Balázs templomának közelében hátramaradt s ott letérdelt a
lépcsőre. Itt útjába kellett esnie a visszatérő rettorénak.

A szent szertartás végeztével, midőn a processio újra megindult, az
apácza, megpillantva Boboli Pétert, ki négy alabárdos által emelt bibor
baldachin alatt jött a lépcsőkön alá, hirtelen odarohant hozzá, s
megragadva a rettore lángszin selyem palástjának földig érő bő ujját,
rikácsolva kiáltá fülébe:

– Hallod-e, Boboli Pietro! Elfoglalta az ördög a három tüzes szentek
kolostorát, s elcsábította a fejedelemasszonyt, Lubomirát, – a te fiad
volt az ördög!

Boboli Péter hidegvérrel parancsolá az oldalán járuló dárdásoknak, hogy
fogják két felől karon az apáczát és vigyék a signoria épületébe, s
zárják el abba a rekeszbe, mely a vádaskodó nők számára van rendelve. –
Azzal folytatta az ájtatos körmenetét.

Mikor a szent ceremoniának vége lett, Boboli Péter visszatért a város
palotájába. A tisztelgő őrség dobverése jelenté megérkezését. A nagy
gyűlésterembe érve, leveté hivatala jelvényét, a vörös selyem palástot,
az arany süveget, az arany lánczot, a rózsás botot és a fejedelmi
gyűrűt, azokat mind elzárta a kincstartó senator egy remekművű kovácsolt
vas szekrénybe. Boboli Péter a közönséges fekete selyem talárt ölté fel,
a melyet a többi senatorok viseltek.

E percztől kezdve a szavazatok összeszámításáig nem volt uralkodója
Raguzának. A két versenytárs, csak mint egyszerű patricius van jelen a
gyűlésteremben.

Együtt van ez alkalommal mind a három tanács, a hatvanas, a harminczas
és a tizes, teljes százak tanácsa.

Ennek a jelenlétében szólítja fel a proveditore a pártok vezérét, hogy
nevezzék meg a három jelöltet, a kikre az új rettore választásánál
szavazataikat adták. Két pregadi innen is, túlról is megfelel a
felhívásra.

Akkor a proveditore felhívja a hat nobilit, hogy nyilatkozzanak,
elfogadják-e polgártársaik megtisztelését? Az igenlő válaszra mind a
hatot fehér gyapjúpalástba öltöztetik s a város palotájának két
donjonjába külön zárják, a piaczra sereglett nép láthatja őket és
elhalmozhatja magasztalásaival vagy ócsárlásaival tetszése szerint.

A palota kapuit azután bezárják, senkinek azon kimenni nem szabad.
Bejönni csak a titkos szám szerint került sorshúzó gyermeknek.

Odabenn a szavazatokat számítják össze.

Ezen a napon a választás eredményének kihirdetéseig senki se ételt, se
italt nem kap Raguzában. (Bölcs intézkedés!) Éhen, szomjan, epedve,
tikkadva lesi a nép, a míg az erkély szárnyajtai megnyilnak, s kilép a
proveditore, a dieci kiséretében és kihirdeti a némán figyelő sűrű
sokaságnak, hogy a mai napon a nép akaratából és Isten jóvoltából új
rettorévá megválasztatott – «Damiani Judás!»

A milyen harsogó üdvrivalgás fogadja egyrészről a kijelentést, olyan
dühordítás kiséri azt a másik oldalon. A Boboli párt átokban,
szidalomban tör ki; de elnyomja valamennyit az összes harangok bimbam
zúgása. Siet azonban mindenki a közlakomához, a nép közé odavegyülnek az
italárulók; ma minden a győztes rettore rovására megy: a választás után
szabad a dobzódás. (Különben a mi az olaszoknál dobzódás, az a
magyaroknál kóstolónak se járná meg.)

A várospalota kapui azonban még mindig zárva vannak.

Odabenn olyan szertartás folyik le, a melynek titkait csak a száz
tanácstagnak szabad megérteni.

A volt rettore ruházza át a hivatalát az ujon megválasztottra. Ez a
dicséretes szokás. Magának az elődnek kötelessége az utána trónra lépő
fejére feltenni az arany rettoresüveget, feladni rá a biborpalástot és
resignálni a kezébe a köztársaság kormányzatát.

Boboli Péter és Damiani Judás körülbelül egyforma életkorú férfiak: mind
a kettő közel a hatvan évhez. Boboli galambfehér hajat és szakállat
visel; Damiani haja és szakálla ellenben fekete. Nem festi ő azt, csak
ólomfésüvel szokta fésülni.

A megbukott rettore fölséges nyugalommal jár el tisztségében. Még csak
rezzenése a hangjának sem árulja el belső elkeseredését.

Átadja az utódjának a köztársaság törvénykönyveit, a mikre az a
jelenlevők előtt ünnepélyesen megesküszik; az eskü végén kötelezi magát
fejedelmi méltóságának a jövő husvét szombatján való letételére.

Arra a proveditore átadja neki a jelen hónapra szóló rettori fizetését:
piros selyem erszényben öt darab aranyat. (Tehát egész évre 60 arany a
hatalmas Raguza köztársaság uralkodójának civillistája.) Azonban mint
legfelső bíró, azonkívül mindennapra kap egy aranyat; de ezért minden
törvényszéki ülésben jelen kell lennie.

– És most halld meg tőlem a kötelességeidet, a melyeket a saját
vállaimról a tieidre rakok, szól Boboli az új államfőhöz. Viseltem
azokat készséggel, leteszem megnyugvással.

Nagy sora van azoknak!

Hadat és békét intézni, külhatalmak követeit elfogadni, s azokhoz
követeket küldeni titkos utasításokkal, még szorgalmasabban pénzzel.
Mert a raguzai köztársaság legnagyobb hatalma a pénz. Fizeti a
nagyhatalmakat, fizeti a jó barátjait, fizeti az ellenségeit! a hogy a
régi közmondás tartá: fizet a pápának szeretetből, a spanyol királynak
barátságból, a maltai lovagrendeknek önérdekből, a franczia királynak
tiszteletből, a magyar királynak hódolatból, Velenczének gyülöletből.
(Pár század mulva még egy hetedik is került a társasághoz: a török
szultán; ennek fizetett félelemből: nem sokat, csak 500 zechinot. De a
mi a nagy vezérnek, a Kizlár agának, az anya-szultánnőnek, meg a
szultana aszszekinek adott ajándékokkal felment 20 ezer zechinóra; s
ezért biztosítva volt, hogy az ozmanok se szárazon, se vizen nem
bántják; Orkhán szultán kötötte Raguzával ezt a szövetséget; az eredeti
okmányra egész tintába mártott tenyerét rányomva manupropia gyanánt.) –
Ezért az olaszok úgy csúfolták Raguzát, hogy «sette bandiére» (hét
zászlós; – magyarul «hét kulacsosnak» mondanák).

Azután elmondta Boboli az új rettorenak, hogy a polgári és bünügyi
igazságszolgáltatásban mi dolgai lesznek a «pregadi»-nál, és azután a
rendőri, kereskedelmi és az ærarium publicum ügyeiben a
«Consigliatto»-ban, (melynek tagjai évi fizetésül három aranyban
részesülnek) minő ügyek tartoznak a «consulok»-ra, minők ismét a
«vérbirák»-ra? minők végre a hatos senátus appellatorium forumára?
Miféle törvényszék itél a «gyapjukereskedés» felett? meg a másik az
Indiából hozott áruczikkek forgalmából támadt ügyek felett? kik
vigyáznak fel az ereklyékkel való kereskedésre? Mi teljesítendő
feladatai vannak az öt közegészségi tanácsosnak, a kik a pestis
behurczolása felett ellenőrködnek? minő rendszabályokat kell e miatt
fentartani? kivált a mostani mozgalmas időkben, midőn egyik hajóraj a
másik után érkezik Palæstinából haza s hoz mindenféle urat és koldust,
szentet és rablót, apáczát és kéjarát vegyest? hogy kell azokkal
minőségükhöz mérten elbánni? Azután adott neki utasításokat a vám és
accisabeszedés módjairól, a pénzverés ellenőrzéséről, az idegen pénz és
hamis pénz irányában követendő rendszabályokról; a «della Raggione»
ellenőrző hivataláról, mely a depositumok, az árvák és özvegyek pénzei,
a köztársaság kincstára fölött őrködést gyakorol? majd hogy minő egyházi
beneficiumok várnak kiosztásra; Azután a fegyvertár milyen állapotba
helyezendő, az ujabbkori találmányok a vetőgépekben, a görögtűz
alkalmazásában, a kerekes hajók rendszerében hogyan érvényesítendők? A
két élelmezési biztos hol és miképen szerezze be az egész város számára
szükséges gabona- és húskészletet egész esztendőre? A pinczemesterek
hogyan ügyeljenek fel, hogy a bor meg ne hamisíttassék? Az építőmesterek
a város járhatóságára, az utakra miként vigyázzanak; a templomokat és
palotákat hogyan gondozzák? A nagy tanács secretariusa a titkos ügyekről
miként referáljon? S a consulok a nyilvános okiratokat hogyan állítsák
ki?

Azután következtek az instructiók, melyek szerint a szent Lőrincz
váracsban levő magyar helyőrség miként legyen vezényelve? majd hogy az
iskolában miféle tudományok taníttassanak, a dalmatáknak a latin és
olasz nyelvet mi módon, ha másként nem, erővel is a fejükbe verjék és
végül, hogy az öltözetek rendjét miként állapítsák meg?

Mikor aztán ezt a sok szép feladatot mind megértette az új rettore az
antistese ajkairól, végül azt mondá neki Boboli Péter:

– És azután még, utoljára hagyom, itt vagyon neked egy apácza: a ki
hírül hozá nekem mai napon, hogy a brantavölgyi három tüzes szentek
kolostorát elfoglalta az ördög, Boboli Iván képében, s elcsábítá annak a
fejedelem asszonyát: Daminai Lubomirát. Végezd el vele a «te» dolgodat!

Damiani Judásnak legelső hivatalos ténykedése az volt, hogy az apáczát
kihallgassa. Megértette az egész mesével határos történetet.

Azonnal parancsot adott, hogy a város kapuinál feltartóztatott
brantavölgyi apáczákat az énekmesternővel együt a Sant Andrea szigetre
kell szállítani. Ott van nemes hivatásukhoz méltó tér, a keletről
érkezett pestises betegek ápolása. Eddig az önfeláldozó missiót a
Parabolana apáczák töltötték be; de az ujabb időkben azoknak a száma
nagyon megfogyott. Ott szivesen lesznek üdvözölve s aztán lassan
időjártával eltakarítva.

Az énekmesternővel feliratta Damiani mindazoknak a fiatal szűzeknek a
neveit, a kik a tüzes szentek kolostorában csak ideiglenesen
férjhezmenetelükig voltak jól eltéve. Természetesen azért, hogy majd
azoknak a szülőit értesítse a veszedelemről, melyben ártatlan magzataik
forognak.

Azonban nem a szülőket értesítette Damiani, hanem azoknak a leánykáknak
a titkos imádóit, hogy «szabad a vásár!» A csélcsap leventék tudták meg,
hogy a szerelmi sóhajtásaik előtt megnyiltak a vaskapuk, s nem is késtek
a figyelmeztetést felhasználni.

Ez volt az első – keresztnevéhez méltó – perfidiája az új rettorenak s
ez csak bevezetés az egész uralkodása alatti szörnytettei sorához.
Raguza történetirói átokkal halmozzák el Damiani nevét, s az egész
korszakot, melyre árnyékot vet.

Ez az ember zsarnoka lett Raguzának, mert nemcsak hogy az év leteltével
nem köszönt le az uralkodói rangról, mint a köztársaság törvényei
parancsolták; de hét évig maradt meg abban erőszakkal s e hét év alatt
felfordult világ lett az egész dalmát tengerparton.

Damiani Judásnak ördögi gyönyörüséget okozott az az istentelen botrány,
a melynek a brantavölgyi kolostor volt a szinhelye. – Az a leány, a ki
kolostorba lépésével saját atyja fejére oly lesujtó itéletet mondott ki,
megbélyegezve annak szenvedélyes kicsapongásait, ime maga is ugyanazon
szenvedélynek tőrében esik fogva. Láthatja, érezheti most, hogy a
szerelem még az oltár hideg küszöbén is rátalál az emberi szivre: az
ellen nem védelmeznek meg se a litániák, se a jejuniumok. Damiani saját
bűne számára talált felmentést eddigi vádlója megestében. – S ehhez
járult az a káröröm, hogy a ki e hét országra szóló merényletet
elkövette, az ő régi ellenségének, Boboli Péternek az egyetlen fia.
Hires két név Raguza történetében! Az apát «Galeatoris» melléknévvel
diszíté fel a nép, a fiát «Canavelli a költő» pseudonymmal. Mind a kettő
ragyog: az egyik aranyban, a másik aureoleban. És e ragyogásnál azt
fogja olvasni az utókor, hogy a Boboli elrabolt egy szent szűzet az
oltár mellől! A tenger minden vize le nem mossa róla ezt a szennyet! –
És aztán a kapzsiság is talált táplálékra, a mitől meghizzék. – A fiatal
Boboli kénytelen lesz Lubomirát feleségül venni. Első házassága a
mossori knéz leányával érvénytelen, mert «raptus» és «clandestinus»
(rablás és alattomosság) esete forog fenn. Akkor a roppant gazdagság, a
mit Boboli halomra gyüjtött, egyesülni fog a Damiani-családéval. Ki fog
azontúl birhatni velük? – Végül aztán elősunnyogott az álszentesség
szemforgató szelleme is s azt suttogta, hogy a jó sors rendelte el ezt
bölcsen ekképen. A két ellenséges család gyermekei ily módon egyesülve,
szerelmük által végkép megszüntetik az apákról fiakra szállott ősi
torzsalkodást; és így minden, a mi történik, a béke és nyugalom helyre
állítására szolgál s Istennél tetsző dolog.



A DAVIDITÁK.

A míg Raguzát az új rettoreválasztás izgalmai tarták lázas forrongásban,
azalatt a közel szomszédságában, magán a köztársaság területén valóságos
forradalom folyott le. A három tüzes szentek kolostorában a feltámadás
szombatnapján új pápát kiáltottak ki. Az Illyricumba küldött szerzetesek
és világi papok nagyobb része canonicus hibák miatt volt ide relegálva,
elégedetlen, sértett becsvágyú, elkeseredett nép. Csak vakmerő ember
kellett közéjük, a ki kimondja, hogy «én első akarok lenni közöttetek és
mindenki fölött», hogy riadallal fölemeljék.

Példa volt már rá két izben is, hogy Dalmatia adott pápát a keresztyén
világnak. Az egyik volt I. Cajus, a másik VII. János s akkor Salona volt
a világ közepe. Miért ne történhetnék meg harmadszor is?

Az összesereglett elégedetlenek zsinattá nyilváníták a gyülekezetüket s
conclavét alakítottak magukból.

Volt elnöknek való királyuk is: János, az uskók nemzet ma választott
fejedelme.

Magát az uskók nemzetet is csak tegnap szülte a föld, édes anyánk. (Ha
nem a pokol?)

Hogy a kikiáltott Onufriosz csak patriarcha volt, azon könnyen
segítettek: a püspökségnek hét fokát jelezték hét székkel, mindegyikbe
sorra beleültették a jelöltet egy pillanatra, s ezzel elég volt téve a
fokozatonkint való előléptetésnek, mely rendszabály épen a dalmata I.
Cajus pápa által lett behozva. A hetedik székből aztán már elérhette a
szentséges trónt.

Az alulról jövő reactióra megvolt a nagyon népszerü jelszó: a papi
nőtlenség eltörlése.

Csakhogy e merész határozat fentartásához több kell a kimondott szónál.
Kell hozzá szárazföldi és tengeri haderő, kell hozzá pénz, és különösen
a népkegy pártolása. Külömben kiáltó szó lesz az a pusztában, a hogy
láttuk Erdélyben épen ez időtájott, hogy a jámbor papokat, a kik nem
akartak feleségeiktől elválni, összeterelték egy völgybe fegyveres
csapatokkal, s ott egytül-egyig lenyilazták őket. Azután tetemhalmot
raktak belőlük. Ma is «paphalál» a neve annak a nagy dombnak.

Onufriosznak megvoltak a warángjai és uskókjai. Az első egy harczos nép,
mely története végéhez közelít, a másik, mely még csak most kezd hozzá.
Mind a kettő elszánt kétségbeesett had, melynek nincs mit veszítenie a
földön; mely a tegnapra nem emlékezik, a holnapra nem gondol: csak azt
teszi, a mi jól esik mára.

Ámde mind a kettő nagy árát szabja a hűségének. Nem akar tűrni semmi
lánczot, és ezek között legkevésbbé azt, mely egy férfit egy asszonyhoz
elszakíthatatlanul hozzáköt. A szabad warángokat a harczias életmód
kényszeríté a többnejüségre. Az évekig távollevők többnyire új feleséget
hoztak a házhoz, s az elesett vitéznek az özvegyét a fegyvertársnak
kötelessége volt nőül venni, habár volt is már felesége; az uskók
szökevények pedig meg rabéletükben így voltak szoktatva. Ez ős szokás
jogait követelték vissza az új pápa hübérisége fejében.

Dávid király, miután második nejét, Bravallát újra megtalálta, annak
megkorbácsolt, bilincsektől kisebesült testén a kegyetlen kinzás nyomait
szemlélte: hajdani isteneire kezdett esküdözni, hogy inkább visszatér a
régi pogány hitre, semhogy még egyszer elhagyja őt magától szakíttatni.
Növelte a waráng király felháborodását a Solom fiának a házassága, a mit
a mosszori várban köttettek vele, megesküdtetve egy rabszolgálóval!
Holott ő már eljegyezte a fiát Jozsue vezér leányával. Készebb megölni a
fiát, Darinkával együtt, semhogy az adott szavát rútul megszegje.

A zsinatban az a szó hangzott, hogy kivételt kellene tenni e két
új-keresztyén nép kedvéért a mostani élők holta napjáig. Ebben nem
tudott megállapodni a gyülekezet, hogyan és miképen? «palam»-e, vagy
«indulgenter»? «facultative»-e, vagy «obligatorie»? vagy csak «erga
dispensationem?»

Utoljára az éneklő király vágta ketté a gordiusi csomót.

– Ejh, mit. Mondjuk ki dogma szerint, tisztán és világosan, hogy a
keresztyén vallás szavai nem tiltják a kétnejüséget. A Sionhegyén
kiadott tíz parancsolat nem emlegeti ezt. Jákob patriarcha, szent Dávid
király, bölcs Salamon fényes példákat adtak az ellenkezőre. De nem fér
össze az egynejüség szabálya magával a keresztyén vallás szellemével
sem. Mit hirdet a Credo? Testünknek feltámadását és az örök életet. E
szerint a kiknek a földön két felesége volt, a kiket egyiket a másik
halála után vett el, a végitélet napján mind a kettő feltámad s ismét az
övé lesz; örök időkig együtt kell hogy éljen mind a két hitvesével a
paradicsomban. A mi nem lesz bűn a paradicsomban, a szentek egyetemében,
hogy lehetne az bűn itt az árnyékvilágban, az indulatok uralkodása
alatt? Állítsuk fel a daviditák gyülekezetét s mienk lesz hét év alatt
az egész világ.

Erre a szóra fejet csóváltak a bölcsek.

«Totus orbis conclamabit!» (Az egész világ fel fog kiáltani.)

«Totus orbis jubilabit!» (Az egész világ ujjongni fog) felelt vissza
János király.

– Hadat fogsz hozni a fejünkre, inté őt Onufriosz, busan ingatva fején a
nehézzé váló arany tiarát.

– A hadat haddal verjük vissza! De visszaverjük a szellem hatalmával.
Alapítunk itt e helyen egy új világvárost. A míg Cœlestin hasztalan
igyekezik a régi Jeruzsálemet visszafoglalni, mi Cajussal ezalatt
felépítjük az új Jeruzsálemet.

– Hogyan? miképen? kiáltoznak rá mindenfelől.

– Két szónak a kimondásával. Az egyik szent Dávid király példájának
követése, a másik pedig «asylum a bukott kalmároknak».

Az utóbbi még vakmerőbb szó volt az elsőnél is! – A világ minden
országából összehivni a bukott kalmárokat, a kiknek a padjait a
kereskedő czéh összetörte, hogy jöjjenek ide Raguza tövébe, a nagy
világkereskedelem góczába: itt kapnak egy biztos asylumot, a melyben
kereskedőpadjaikat ujra felállíthatják s üzletüket szabadon
megkezdhetik, hozzák ide a Branta öbölbe a gályáikat, a hol nem
félhetnek a lefoglalástól, a hol a hitelezők üldözése megszünik; építsék
ide a palotáikat, a melyeket régi adósságokért dobra nem üthet senki;
mert az új Jeruzsálem sérthetetlen menhelye minden üldözöttnek!

(– És ettől a két szótól hét év alatt egy új város támadt a Brantavölgy
tengeröble körül, magas palotákkal és tágas raktárakkal és volt benne
tizenhét templom; mind a daviditáké, melyeknek tornyait két egymásra
fektetett kereszt jelölte. – Milyen malitiosus értelmű symbolum! A
kétnejüség jelvénye.)

Amaz emlékezetes festum Paschatos negyedik napján ment végbe az első
capitulatio «Uj Jeruzsálemben» Dávid ritusa szerint. Maga Dávid király
volt a megnyitója a hivek seregének. Ő vezette a két feleségét
egyszerre, egyiket jobb, másikat bal kezén tartva az oltár elé, ott
térdepeltek egymás mellett mind a hárman, míg Onufriosz rájuk adta az
áldást. Utánuk következett a Solom királyfi két menyasszonyával,
Darinkával és Magdával. (A waráng legény akkor lesz nagykoruvá, a mikor
levágott ellenség fejét adhatja jegyajándékba.) Azután jöttek sorba
százával a waráng férfiak, a kik a keresztyén hit felvételekor második
feleségeiket maguktól eltávolíták. A Dávid dogma megengedé nekik, hogy
azokat ujra visszafoglalják. Előhivták a bujdosó asszonyokat, a kik még
megmaradtak, a nyomor és inség szállásaiból, ujra felöltöztették őket
drága viseletekbe s hozta mindenik a magáét párosával. És a csatában
elesett vitézek özvegyeinek is mind akadt pártul fogója a
fegyvertársakban. Nagy volt az öröm az «új Izraelben».

Onufriosz maga nem győzte az esketést, segítségére kellett jönni a volt
szerzetestársainak, a kiket mind bibornokokká avatott fel; a warángok
hoztak számukra skarlát posztót, selymet, hogy hivataluk külső pompáját
is viselhessék. Az a biborszín a hatalom érzetét kölcsönzi a viselőnek,
császárpalást, bibornokköntös, tábornokdolmány.

(Kritikus. Még egy negyediket is tudnék, de nem akarom a szerző
előadását megzavarni.)

Komolyan, áhitattal ment végbe az egész szertartás. Távol maradt tőle
minden frivol pogány szinezet. Ez nem volt mása a babyloni
Astarte-ünnepeknek; a hűség teljes, őszinte fogadalma mellett vitte haza
mindenki a két feleségét, megnyugtatva őket aziránt, hogy ezzel
semmiféle isteni és emberi törvénynek nem vétett.

Hisz az egész nép csupa vademberekből állt még. Se a waráng, se az uskók
nem ismerte a polgárosult világ erkölcseit. Előttük volt egy nagy
termékeny vadon, ős földével, járatlan rengetegeivel; a tengerpart
minden sziklája egymást felváltó meséket őriz itten, a mik
folytatásaikra várnak, Cadmus, Perseus, Jason, Medea, Absyrthos, Aeneas,
Odysseus itt hagyták emlékeiket, majd Diocles, szent Péter és a
martyrok: mythos és legenda egymással összevegyülve; az oltárkő egyik
felén a mythras kép, a másik felén szent Balázs; a búcsújárásba még
belevegyül az ægipanok táncza, csakhogy a corybantok nem «evoe»-t, hanem
alleluját kiáltoznak; maga ez a csodatüneményekkel teljes földdarab,
különzárva az egész világtól, paradicsomi növényzetével, fűszerterhes
levegőjével, örök tavaszával, mely egyszerre hoz gyümölcsöt és virágot,
a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé
bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely
fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az
egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki
hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint
az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros,
lehetetlen álmokat lásson?

A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló
emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt
virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A
mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi
híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a
föld szinéről eltörülni.

Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók
népet – az első napokon.



A KETTŐS CSILLAGOK.

A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égi
testek, a melyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős
látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük, némelyiknél a színeikben
is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga, vagy kék és fehér és ezek nem
egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül,
mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld s azt járná
körül két nap.

Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánynyal birni, miért ne
jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?

– Megfogott engem a te átkod, mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep
negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a
tömeges esketési szertartást végig nézték. – S aztán egy fügefalevéllel
eltakarta az arczát.

– Fáj? kérdé Milenka.

– Gyönyör! – De eléget.

– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról s azt
kérdezted, nem fáj a marása? én azt feleltem, csak a csók édességét
érzem.

– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.

– Oltsd el.

– Mivel?

– Új csókkal.

– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.

– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle
kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.

– Nem értem azt.

– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két
bánat két szerető szivben csak fele bánat.

– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk
jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az
oltár elé? Hisz ez a pokol!

– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?

– Nem azt a poklot értem én, a mely a föld alatt van, hanem a mi itt a
szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: «nincs lelkem, nincs
túlvilág! nem hiszek semmiben», de nem tagadhatom el ezt! Ha szent Dávid
király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a
canon, a mely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők
szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint házi
állatnak; de én bennem olasz vér forr, nálunk a ki ha szeret, egészen
szeret.

– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a
királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a
te szerelmedé a hadi zsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed
sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset irsz
majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.

Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá
a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.

Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.

Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a
türelem.

Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két
menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget
esküdött.

S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza arany fiataljai,
kiknek a szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul
vándoroltak az új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek
ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.

S minthogy a Daviditák ritusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem
vihették, mert ott fejvesztésre itélték volna őket, tehát ott kellett
maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás
villák, paloták a Brantavölgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek
távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szive, vagy a
becsülete kapott sebet, itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem
kértek itt se dispensatiót, se dimissorialét, se matrikulát;
összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok,
elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő
zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új
világvárosban.

S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifju Boboli a
költeményeivel. Versei, a melyeket Pindar név alatt irt, a legkábítóbb
mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem
egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben,
mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat
sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a
vándor énekeseké; a troubadourok, (minnesängerek, hegedűsök), a kiket a
szigorú erkölcsű magyar királyok nem hiába pusztítottak ki bottal és
karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait
s hordták a szivbeli ragályt városról-városra; piaczokon, kastélyokban,
várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, a hol szabad a szerelem.

Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az
utóbb jövő települők nem fértek el a Brantavölgyben, hidat vertek
czölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglioig, s ott kezdtek új
házakat építeni a tenger hullámai közé.

Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy
csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele
hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római
pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész
keresztyén hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és a mi fődolog, hogy
csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, a
mit más ország, gyomrából emészthetetlenül kivetett, mindenféle
törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő
üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngős varázsló, baklovag s
támad mind azokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket
megcsalni; – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet
feltalálnunk, a melybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore,
Damiani Judás alatt került.

Damiani Judás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse,
folytonos czivódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velenczével. Ez őt
otthon népszerűvé tette.

Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor
arról volt szó, hogy Velenczének valamely túlkapását kell megtorolni, a
patriotismus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.

Ez elfeledteté velük az új Jeruzsálemben történteket.

Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az
egész. Hogy ennek a megindítója épen a volt rettore, Boboli Péter fia
volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bujt az öreg, Lacroma
szigetében, egy évig nem mutatta magát.

A városból időnként megszökött s új Jeruzsálemben letelepedett fiatal
nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják
magukat, s akkor eszükre térnek, ott hagyják a donnáikat s visszajönnek;
szakált eresztenek, okos emberekké lesznek.

Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore,
Damiani Judás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd új
Jeruzsálembe s a felesége nővérével, Davidita ritus szerint megesküdött
volna. Ez bir ugyan a valószinűség indokolt látszatával, de adatokkal
nem megállapítható.

II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve épen
nagyon üdvösnek látszott a Davidita hitvallás. A kik két világrész
között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két
helyen otthonra találhatnak.

Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a cœlibatus ellen
föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet
tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmátia határain
túl is, Boszniában, a Fekete-Hegyek között. A volt patarénok, a kik úgy
is gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a Dávidságra, mint
későbbi időkben az Izlam hitre. A bogumil régi sírkertek tanuskodnak
erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a
kereszt van kifaragva; ez az apa: mellette a másik kettőnek a csúcsán
már turbán van faragva; ezek a fiak.

A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi
hajóikat ezek védelmezték a velenczei czirkáló hadihajók s a szaraczén
kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes
zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata
lett.

Így emelkedett évről évre az új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal,
folytatta márvány palotákkal.

A következő húsvét napján történt meg az államcsiny Raguzában. A tizek
tanácsa eltörölte a rettore választást évről évre, s kimondta, hogy a
rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.

A szabadságért rajongó Boboli párt meg volt lepetve; az utczákon, a
piaczokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani
hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt izlése szerint az utczai
sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások,
mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshuzás szerint
vezényelték őket, ravasz mesterfogással, mindig az uralkodó pártból
lettek kiszemelve. Damiani Judásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy
mindent merhetett.

A tizek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli
zűrzavarban, melyet az elmult, tönkrement keresztes hadjárat s egy új
megindításának mozgalmai, a római és byzanczi udvarok közötti
ellenségeskedés, a szaraczén piratéria, s a zavarosban halászó Velencze
torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan
uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni,
nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, a mit a másik
megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn
megrontotta a szabadságot.

S Damiani Judás évről évre megmaradt a hatalmi polczon. Barátságos
viszonyt tartott fenn az új Jeruzsálemmel. E miatt voltak is
izetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy
fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek
czímezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa
végre az ellene kiadott excommunicáló bullát, fegyveres erővel. Damiani
Judás mindig talált ürügyet a megbizás alól kicsuszamlani s titokban
értesíté az ifju Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb
veszedelmek s elfeledteték a kisebbet, az ó Jeruzsálem siralma az uj
Jeruzsálem ujjongását.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Nem vádolhat a szerző, hogy keresztyéni (sőt daviditai)
türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, a melylyel
az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a
regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett;
hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem
halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez
megtörténjék? bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent
Dávid és szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem
szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk chaosvilágában. Ez is
jól van. A fiatal ragusai «kerekesek» kapnak rajta, házasodnak «in
duplo» tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még
hozzá tehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék
mindjárt. Hires missionarius járt a Karaib szigeten a keresztyén vallást
hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kaczika szivét, odament hozzá s
felkérte, hogy vegye fel őt is a szent ecclesiába mind a két feleségével
együtt. A szent férfiu tudatá a vad királylyal, hogy a keresztyének közt
egy férfinak egy feleségnél több nem competál. «Jól van», mondá a
kaczika és visszavonult. Egy hét mulva megint eljött, kérve, hogy
keresztelje meg, most már csak egy neje van. «S hova lett a másik?»
kérdé a hittérítő. «Azt megettük.»

_Szerző._ Köszönöm az anecdotát, én irtam azt az «Üstökösben» épen most
huszonöt esztendeje.

_Kritikus._ Tehát ezüstlakadalmas anecdota. Csak azt akartam vele
jelezni, hogy a mi rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár
népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilisált népek között s
a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.

Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a
többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy
azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges
házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt s
megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, a míg fiatal
volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az
uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még
egy társnéja is akadt. – A waráng is vad nép volt, de annál megint
megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz
volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát, maga mezitelen
járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy
azokat selyemben, kashmirban járassa; s a spartai módon nevelt fiak az
ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. – De mi
lesz belőle, «ha majd a majmok csinálják azt, a mit az oroszlán?»
Először is, ha majd azok a «kettős csillagok», kiket tündérekül vett el
a vállalkozó ifju, egyszer csak megvénülnek s a két szerelmes fülemüle
helyett két saskeselyü énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem
várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a
harmadik? de miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi.
S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsabé! A ki igazi Davidista
akar lenni, még azt se mulaszsza el. Innen majd aztán következnek az
agyonütött Uriások, s hol annyi fajta mérget tudnak előállítani, mint a
mennyit frater Actæon megismertetett velünk, valószinű, hogy abból az
útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan mint
a gyöngyvirág: a míg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor
megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is
jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják
az ó-kútba Lea fiai a czifra ruhában járatott, a kényeztetett
Rachelfiut? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát
sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete
az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, a hogy azt sorban következni
láttuk, egész a hajánál fogva ágonakadt Absolonig? Majd mikor idáig
eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.

– _Szerző_. Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom,
de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Judás uralmának vége szakad; az uj
Jeruzsálem hiveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük
sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyükké
izmosodjanak, sem az ujszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak, –
az egész új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely
hét évig nőtt ragyogásában az északai égbolton s aztán egyszerre elmult,
vagy mint egy szappanbuborék.

_Kritikus._ Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.



A KÖSZÖNTÉS ÉS NEMKÖSZÖNTÉS.

Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város
keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem
volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné)
meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj
szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az
egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem;
Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha
annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot
árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos
bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép
márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.

Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S
ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.

– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától.
– Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott
érte.

– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a
homlokán.

– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul
kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal
beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból.
Mi van még, a mit megkivánhat?

– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.

– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk
sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?

– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy
raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem
köszön neki.

– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem.
Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak
rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int,
másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt
mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb
tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a
bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi
távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg!
«Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor
azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó
szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s
addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki
ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi
városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint
köszönt, és az mind nevetni való.

– És a te Lubomirád mégis sir rajta.

– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant,
a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.

– De mikor?

– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a
remete összeadott?

– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?

– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja
kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza
tiszteletét.

… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira
arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új
rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be
a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a
világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt
képviselve.

A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás
hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.

Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs
székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.

Templom után felment a városházára a rettoréhoz.

Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.

– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt
az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus
knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét
évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra
itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta
ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a
feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter,
Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó
irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a
köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.

– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam,
hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására
figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak
Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok
Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.

Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.

– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz
várát kiraboltatta, felégettette.

– Az a bogumilok kára.

– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s
azt megfertőztette.

– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.

– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.

– Ez a theologusok kára.

– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.

– Az meg az ő saját kára.

– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a
világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt
kincsekből egy új Bábelt épít.

– Az meg épen a mi hasznunk.

– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal
egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy
mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden
butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása
alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak
elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a
Boboli nevet viselő lazaretum számára.

Azzal ismét visszatért szigetmagányába.

Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája
árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.

Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely
szerint a kótyavetye megejtessék.

Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint
holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a
kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?»
igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a
két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi
palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.

Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék
be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.

Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A
beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába
helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat
még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos
stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg
formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a
rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az
embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és
kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának
és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy
minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni
felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.

Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a
kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A
küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször
beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami
írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre
festve; belül arany mind, s az árhoz számít».

S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.

Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli
János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».

Így: elől a raguzai polgár, utána a király.

A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás
egykori vőül kiszemelt kedves embere.

A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának
szánta a Boboli palotát.

Sejtette, hogy mi fog ebből következni?

Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a
büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint
ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában
letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új
jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.

S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg
az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja
palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja
mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba
még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai
polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint.
A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép
fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a
köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy
zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő
leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.

Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.

A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve
Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se
kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az
utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást
üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak
mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy
zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt
fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem
üdvözöltek az utczán.

Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része
el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.

Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s
ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az
ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb
kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb
karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára
teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még
ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan
kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási
tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé
dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.

Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze
túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az
oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg
lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a
feleségeihez.

– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a
Boboli palotába beköltözünk.

E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.

– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette
volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem
értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi
királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta
felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és
csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa
becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.

Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de
kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!

Eddig gyöngyös gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és
most a lelke is kaczagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az
egyszerű skarlátpiros főkötővel, a mit csak az előkelő férjes
asszonyoknak szabad viselniök Raguza utczáin.

Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is a bogláros
homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett.

Lubomira holdtölte után harmadnapra kivánta az ünnepélyes bevonulást
megtartatni, a mikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen
virradatkor.

Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve,
kiséretében az új Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek
gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt.
Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kiséret.

Az új Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart
mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen
az úton indult meg Boboli János és kisérete végzetes diadalútjára.

Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött eléje egy
magas női alak, kiben földönúszó selyemruhájáról Bravalla királynéra
ismert. Csak a ruhájáról, az arcza a királynénak nagyon megvénült, a
haja megőszült.

– Megállj király, egy szóra! mondá Bravalla királyné. Az éjjel álmot
láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő
a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide
hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon,
három halált jelent.

Boboli János mosolyogva viszonzá:

– Az én csillagászkönyvem másképen magyaráz. A három fő egy vállon,
három koronát jelent. Raguza, új Jeruzsálem, – és Moszor; – Lubomira, –
János és – Milenka. – Ime együtt a három. – Béke veled. – Üdvözlöm Dávid
királyt.

Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.

A mint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó
hangzott eléje, s a város érczkapuja megnyilt, a csapóhíd alácsörömpölt.

Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.

Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s
visszatartóztatá.

– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél, most hallgasd meg a vezérednek
a tanácsát. A waráng harczos azt mondja: «soha se lépj be egy kerített
városba annak a kapuján, hanemha a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be,
akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város
a te urad». Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: «nehéz
volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!» Én
nem megyek veled.

– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.

– Nem féltem keresztül menni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem
meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a
földalatti mélységek pokolországait, de az olaszok hizelkedő
mosolygásával szembe menni félek.

És ott megfordult s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok
hegyei közé.

Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű
barátaitól kisérve.

Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza
utczáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy hogy két felől a
két asszonya hordszekereit vitték mellette.

A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az
érkezőket. Különben is Damiani hivei voltak; de sokat köszönhettek az uj
Jeruzsálemnek kereset dolgában.

Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával,
melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony
volt egyúttal a campanilé, a honnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A
többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok.
Ezuttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.

A Boboli palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső,
szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból
egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás szinével fog birni.
Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piacz közepén
felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutcza nyitott ablakai,
melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott
erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és
a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló
tarka férfi sereg, tollas kalpagjaival, szines köpenyeivel,
aranyhimzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli
János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg
megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!

Megtudta nem sokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hizelgő
mosolygása a földalatti és feletti rémeknél.

Kiséretének a vámház felé indulva körmenetben kelle körüljárni az egész
nagy piaczot, s úgy vonulni be a Boboli palotába.

Ekkor tünt ki aztán egyszerre az összeesküvés, a maga raffinált
kegyetlenségében.

A mint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról
Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérbe: egyszerre fölzendült a
baloldalon álló férfisereg ajkairól a hangos «evviva la Reina!» (éljen a
királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik
körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A
baloldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s
virágzáport szórtak a hordszék felé, a melyben Milenka ült; a jobboldali
ablakokból pedig mind visszahuzódtak, a mint a Lubomira hordszéke
előttük elhaladt. S miután az utczai köszöntés a törvény tilalma
ellenére történt, az ezt megszegő urak és urfiak rögtön siettek a
törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsöllyehordók
kezéből a rudakat s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a
«királyné!» a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni
házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész
tüntetés.

Kiszámított megszégyenítés volt ez!

Milenkát, az első asszonyt, a kivel a remeténél esküdött meg Boboli
János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a
másikat, a kit a Davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.

Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos
ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.

Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden
indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, a mitől az ember egyszerre
megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.

És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a
kínját is átérzi, s halálos itélete hangját hallja az üdvözlő riadalban;
s mentől jobban rivallja a sokaság: «evviva la Reina!» annál jobban veri
a mellét rebegve: «oh én bűnöm! oh én nagy bűnöm!»

Lubomira halálsápadtan dült hátra, hordszéke mélyébe.

Boboli János odaszólt hozzá:

– Légy nyugodt, légy erős! A mit igértem, megtartom. Én meg fogom őket
hódítani te előtted, ha ég föld megrendül is bele.

És mikor szétnézett a sokaságon, mely két felől utat nyitott előtte,
egyetlen egy arczot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő
családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a
Damiani párt hivei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek, hogy
kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen
feltünhetett neki, hogy egyetlen egy papot sem lát Raguzában, a papok és
zarándokok gyülhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek
megszállójában. Itt ő excommunikálva volt. És mégis győzni akart.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Kezdem nagyrabecsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az
egyetlen egy okos ember ebben az egész historiában. De jó orra volt,
hogy ide nem jött a kedves profétájával. De hát ha tudta azt e
regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a
saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak
az apának a kezében van, a kinek a leányát a kolostorból elcsábította;
és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kiséretében, magával
hurczolva közszégyenre azt a nőt, a kit a katholikus vallás háromszoros
tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte
hozni egy olyan apa elé, a ki Raguza tyrannusa, s a Boboli család
halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?

_Szerző._ Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.

_Kritikus._ S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.

_Szerző._ Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem
fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni,
hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a
szerelem. Imádta Lubomirát s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen
drágakövet, a minek neve tisztelet, a saját szülötte városában.



«FIAM.»

A város palotája előtt várt az érkezőre a Rettoréval az élén a tanács.
Ez a tisztelet megillette azt, mint idegen nemzet fejedelmét.

Mindenki kiváncsi volt rá, hogy minő czimmel fogja őt megszólítani a
Rettore: «király!» vagy «polgár!»

Damiani Judás így szólítá meg őt:

«Fiam».

És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli
Jánost vejének, akkor elismeri a Davidita schisma jogosultságát, s azzal
együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás:
«evviva il Re!»

Az ifju Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a Rettore
rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli
palota felé tovább haladni.

– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert
számüzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba
belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.

Ezzel tartozott minden visszafogadott számüzött. Ott a piacz közepén, a
dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a
pregado után elmondania.

Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szivet Boboli János. A
raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király s koronátlan fővel
kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.

A mint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyült
népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól,
ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő teljes érczű hangja
betöltötte a nagy piaczot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el,
az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy szinész;
felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur, és esküdött,
mint egy vértanu. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El
lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivallgásban hozta
meg a hecatombéját a hidegvérü kalmárok köztársasága a detronálhatlan
királynak: a költőnek.

Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra
a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.

Ez alatt a két gyaloghintó, a két nővel megérkezett a Boboli palota elé.

A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett
beférjen rajta: egymás után kellett következniök.

A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból
Lubomira székhordóit s előre siettek.

A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornácz
foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkut delfinje fújta szemein
és orrlyukain keresztűl a vizet egy nagy onyx medenczébe; azontúl
következett egy tágas oszlopcsarnok, szines üvegekből összerakott
ablakok kal: ez volt az elfogadó terem, körül antik szobrokkal megrakva;
egyik féldomboru fülkéjében alabástrom canephorától emelt
csigamedenczében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák,
fügék, a hesperidák aranyalmái; egy massiv ezüstasztalon pedig a
fényüzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, arany lábozattal,
korall fogantyukkal.

Itt várt két hölgy az érkező királynékra.

Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a Rettorénak, hogy a
nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király
elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. A hol az
asszonyok országa kezdődik, ott megszünik a felségi jog. Csak a maga két
asszonyának parancsolhatott Damiani Judás. Az egyik volt a hitves
felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még
uralkodói hatalom volt.

Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az
életkorkülömbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja épen olyan
szoborszerű szépség volt, mint huga: magas termet, telt idomokkal; római
szabásu arcz, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel.
De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltünő; a mint Barbara
megszólalt: a márványarcz egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó
kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.

Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor.

Az anyja, a ki őt gyermekkora óta apáczának nevelte, szigoru ascetai
elzárkózottságban, a kinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta
ismerni s azok miatt az egész világot meggyülölni és azután a nagynénje,
a ki e szenvedéseknek okozója volt, a ki miatt az apját elitélte, s a
szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell
találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak
a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt türje a megszégyenülést.
Mert az első, a ki ő előtte a Boboli csarnok tarka márványmozaik
padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a «régibb», az
veszi el az első ölelés tiszteletadóját.

Ő csak másodiknak következik. És mikor ő rá kerül a sor, az édesanyja, a
helyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette
azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és
megcsókolja, a hogy egyik bünös a másikat, a kiben saját vétkének
bűnmását találja.

És Lubomira még sem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide.
Férje künn a piazzán, ő idebenn a palotában.

Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végig vonuló uton
folyvást oda tüzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.

Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.

– Milenka! szól parancsoló hangon. Eredj! végy egy kristályt és hozz
nekem a szökőkutból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.

S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt
«jobbik» engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt
egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt
a szökőkutnál, visszahozza: övén függő tőrével ketté vág egy narancsot,
belefacsarja s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.

Lubomira ez alatt az erkélyre lép ki s hideg egykedvüséggel tekint ki a
sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.

– Parancsolj velem. Rebegi a visszatérő «jobbik».

Erre a «szebbik» hátrafordul s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán
izleletlenül visszateszi a tálczára hevesen, s indulatosan szól.

– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.

– Így mondtad. Rebegi az alázatosan.

– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, sohasem szerettem a
narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!

És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy
neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán
rövid idő mulva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a
gránátalma levétől rózsaszinű. Mosolyogva nyujtja azt Lubomirának.

És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve
kiiszsza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.

És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtá fel egy
huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.

S mikor a pohár alját az utolsó seprüjéig kiürítette, akkor derült
mosolylyal közelíte Lubomirához s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira
pedig megveregette Milenka piros arczát kegyesen a lágy tenyerével.

Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd
vigye a helyére.

Monna Teresinát megszólalásra birta a bámulat e jelenet fölött.

– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel Barbarával! akkor bizonyára
jól tenném, ha ő vele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután
magam.

– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony; suttogá Barbara;
ha az volnék, a mi ő.

E szóra Lubomira egyszerre sebesen oda lépett hozzá. Nem szólt neki
semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel; mintha azt
mondaná neki: «hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyiltan eltagadod?
Ott alázod meg magad, a hol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, a hol
alázat a sorsod?» Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S a mint
Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt
Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.

Láthatták azt a nobilik és a cselédek, a kik a terem hátuljában s a
tornáczban csoportosultak.

A Rettore felesége most aztán megölelte a leányát és megcsókolta annak a
homlokát.

Ezt a drágakövet kivánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezzel egy uj tant hirdetett ki a női világban.

A míg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még
nagyobb harczot döntött el győzedelmesen a két felesége.

Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott
szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, a kit nem
győzhet le más, csak egy galamb.

Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, a melyet a két nő
behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő.
Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a
ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik
asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az
osztály. Ez volt a titok, a mit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is
elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.

A következő napon Damiani Judás azzal lepte meg a várost, hogy általános
amnestiát hirdetett ki minden számüzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség
volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan
asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.

Ennek azután az lett a következése, hogy az új Jeruzsálembe menekült
nobilik, kik ott Davidita szokás szerint rendezték be a családi
életüket, visszatértek Raguzába s kezdett fel nem tünő látvány lenni,
hogy a nagy piacz arkádjai alatt egy nobili két asszonynyal a két karján
sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti két
felől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!

Az új Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Sodoma lesz
belőle!

Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek
pohara. Hogy a Daviditák az oltárig tolakodjanak.

Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a
birtokukban, a Boboli palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.

A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon? nem a
Rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.

E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt,
hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életü kápsáló
barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott
ellenőrködött egy Balázsrendi guardián s az érkezőket szigoruan
kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy
elutasítandók? A Davidita papoknak pedig feltünő viseletük volt,
lángveres palást, fehér dalmatica, a mellen az efóddal, fejükön a
kétszarvu Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.

És még is megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén
megkondultak a harangok a Boboli palota templomtornyában, annak a
hirdetéseül, hogy a holnapi urnapján istenitisztelet lesz a kápolnában.

Hol veszik hozzá a papot?

Ide be nem jöhetett Dávidos pap, ha csak repülve nem jött.

Az ingerült kiváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét.
Búcsúmenetek jártak alá s fel az utczákon, lámpák mellett, énekelve,
mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a
városról ezt a csapást.

És hajnalban újra hangzott a csengetyüszó a Boboli palota tornyából. A
templom ajtajai nyitva voltak a piacz felé, a viaszgyertyák fénye
ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.

Vajjon megjelennek-e a hivek? Lesz e bátorságuk vakmerő tanaikat
ünnepélyes alakban is bevallani?

Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi
hozta magával a két asszonyát, világ daczára.

A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt narancscsal,
ha a Rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak
volna nyitva a templomba sietők számára.

A nép bámulata egyre nőtt, a mint a Davidita hiveket hármasával előjönni
látta, hát ez is köztük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a
szent eliszonyodás, a midőn egyszerre a Damiani palotából, keresztül a
téren, közeledni látták a Rettorét, Damiani Judást, jobb karján Monna
Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő
volt a fején, Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara
szemérmesen földre süté az arczát, félig kendőjébe takarva. Damiani
Judás pedig hatalmaskodó büszke arczczal nézegetett szét, így lépegetett
a Boboli templomajtó felé.

«Hát még ez is!»

Történnek-e még több csodák?

Történtek. – Mikor már tele volt a templom a Davidita hivekkel, a
kiváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából
átvezető corridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve
a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső
oldalpadon, ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszinű
palást, fehér dalmatica, mellén az efóddal, fején a kétszarvu
Áron-süveg. – Ő maga volt a pap.

Legelőször is felolvasta a gyülekezett előt II. Cajus pápa brevéjét,
melyben őt, mint hivét, Aktæon atyát, raguzai érsekké installálja, s
ugyanakkor kiküldi őt, hogy Bulláját kihirdesse, melyben a papok
nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó
intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész
egyházi rendre: «jobb házasságban élni, mint égni!» Akkor aztán Aktæon
atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citatumokkal,
szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a sophistica és
dialectika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a Daviditák épen a
valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt épen az, a ki
megvédelmezte az irástudók által megkövezésre itélt asszonyt, azt
mondva: «bocsánat neki, mert sokat szeretett». Tehát «sokat szeretni»
nem bün. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával, a Daviditák tetté
változtatják az igét.

Így emelte fel fejét az egyszarvú, a kit szent János Jelenések könyve
igér, hogy megöklelje a templomot!

Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálitéletét.

Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság
között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja
előtte oroszlánszivű Richard székegyházának ajtajait, akkor innen
felforgatja az egész világot.

Ezt már nem lehet eltürni.

Még magán e «dies nefastusnak» éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le
a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste
az öreg Boboli Pétert magányában.

Pirro Bennessa mind e napig leghivebb pártfőnöke Damiani Judásnak,
egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden
áron! Még azon áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság
legnagyobb ellensége előtt.

Velencze volt ez az ellenség.

De azt mondák az igazhitü, jó erkölcsü keresztyének, hogy inkább
Velencze foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.

És valóban igazuk volt.



A FÉRGEK HARCZA.

A míg a Daviditák vezérei fenhéjázó merészséggel keresték a világ
oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy hős ellenségről, a
mosszori knézről, a kinek a haragját már-már semmibe sem vették.

Pedig nem feledi kigyó farka levágását.

A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe: a tornyát
be sem fedték, úgy maradt, a hogy a pinczeboltjáig beégett. Egyik
szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket
meglakták, azon kormosan, a hogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is
volt ott élet; asszonyt, leányt, kis gyermeket mind magukkal vittek az
uskókok. Rabszolga sem maradt, a kiknek parancsolni lehessen, s a
Bogumil maga inkább a nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot
fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne;
a tolvajok kiszedték a folyosókból a czölöpöket, a föld alatt járó vizek
keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, a ki az
ércztermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig
felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az
inség a mosszori várban.

Négy fia volt Dragomirnak: Vuk a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón,
a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék
volt. Megrontotta a pusztolovicza, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt
nem is türték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett
egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a
forrás melletti bokrokra felakasztva, a köszvényét csak nem hagyhatta
ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen
el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos
mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla.
Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.

A Brankó az apának a kedvencze. Öles szál legény, a ki megküzd a
medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harczos. Most ez hordja a
junákok csapatjait martalócz járatokra távol vidékeken. Mert élni csak
kell, s uj rabszolgákat is szükség beszerezni, – az sincs, a ki a
nyájakat őrizze.

A Tirimirt épen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az
meg a föld alatt jár.

A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép
felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár földalatti folyása
mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta vízesésen
odataláltak épen a kolostor völgyébe s azt orozva elfoglalták, azután
letelepedtek a Branta völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kis
gyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.

Tirimirnek a felesége és két kis fia is közöttük volt. Szerette őket.
Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz
kiválogatott junákkal, a kiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat
sarkantyuz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a földalatti
úton, másfelől a Brantavölgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem
támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir neki indult a merész útnak vitéz
társaival. Annak már tenger ideje mult. És még semmi hírt nem hall
felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban s most aztán
nem tudnak se visszajönni, se előre hatolni. A knéz mindennap bocsáttat
utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s
szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De valjon megkapják-e?

De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott
rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, «uskók»-nak nevezik
magukat s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik új
Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik, hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a
maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.

Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!

De a legnagyobb könyhullatás oka még is csak a leánya marad. A többiek
ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él és már is a pokolba került. Egy
pogánynak lett feleségévé, a ki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy
fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa egy kámzsás
barátnak, a ki magát királynak csufoltatja.

Hogy türheti ezt az egész keresztyén világ? A római pápa, a bosnyák
király, a magyar király és a Ráma herczege, a hatalmas Velencze, a
büszke Raguza, és keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palæsztinába
szaraczént üldözni, hisz itt vannak a leggonoszabb szaraczénok, a
Daviditák, az uskókok, a warángok!

Küldözte is a fiát Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket,
hogy ha tudtak nem régiben hadakat küldeni ő ellene a mosszori várhoz,
hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat
most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész
keresztyénség truczczára; ezeket sujtsák le, ő is segíti őket ezernyi
ezer harczosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza
Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van
összeakadva; a rámai herczeg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok
most egymást ölik; Cœlestin pápának az a fő-főgondja, hogy új keresztes
hadat gyüjtsön; Raguza főnöke, Damiani Judás maga is a Daviditákkal
tart, Velencze ingyen nem tesz semmit.

«És még is el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a «gerli»-be a
többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopós
gyermekéig!» Dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól
pedig csak az ökle lett kormos.

És az alatt benőtte az udvarát az árva csalán, a seprü laboda, a
maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepübodza; mindazok a
növények, a mik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a
várromok általános örökösei. Senkisem irtotta itt őket.

Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta
nyomorékot lát felfelé biczegni a knéz nagy magányosságában, a szive nem
akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt
az, a Vuk.

– Hát te mért jösz haza? mordult rá mérgesen.

A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint
egy bölénynek.

– Neked jó hírt hozok.

– Akkor bújj ki a bőrödből s egyenesülj fel!

– Annál jobbat hozok. Az új Jeruzsálem el fog pusztulni bizonynyal.

– Ki pusztítja el?

– Én.

– Te! Te lidércz! Te ember-vakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy
talán a «pilinkó», a ki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a
sárkánytól elragadt bátyjait megboszulja?

– Én vagyok az.

– S hogyan pusztítod el?

– Ezzel a mankóval.

– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.

– Nézz csak ide, monda Vuk, a mankója támaszkodóját lecsavarva a
botjáról. A bot vasból volt és belül üres. Tudod-e, mi lakik ebben? Az,
a ki milliókat elpusztít, az a kitől százezerek rettegnek. Egy féreg.
Csak várj, majd mingyárt előjön.

És néhány percz mulva kidugta a bot nyilásán a csápjait egy kis szennyes
fehér puhány, a levegőben tapogatózva.

– Látod e férget? Ezt úgy hijják, hogy a «hajófúró». (Teredo navalis.)
Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, a
melyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. Ez az a
pusztító féreg, mely a Verestengeren járó hajók fenekeit két-három
esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli
össze a velenczei Lido vastag czölöpjeit, úgy hogy azokat minden hét
esztendőben meg kell ujítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket,
hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és
tengerparti lakók réme, a furdancs.

– Hát már most mit vegyek én magamnak ezen a férgen?

– Egy várost, népestől. A miről te éjjel-nappal álmodol: az új
Jeruzsálem. Épült a Branta völgy előtti tengeröbölben. A Branta völgyet
elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a
lapályon van egy tó, a mely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévvíz
forrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, a melyben az
oda zarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant
vízmedenczét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van
építve, hanem erős levert égerfa czölöpökből. Azért nem építették azt
kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések, alatta kell
lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben
nem rothad meg a vízben. Már most hát halld meg, hogy mit végeztem én? A
mióta az új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak,
azok ott a féregrágta fenék palánkjaikat újakkal helyettesítik s a
korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal
a partra s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal.
Azután felbiczegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó
vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy
esztendő alatt csendesen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem
gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő
tóhoz eljuthassanak, végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól
elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész
gát ledüljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon
a Branta völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész új
Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem
marad, a miről megtudják, hol volt valaha?

– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! Kiálta a knéz,
széttárva prémes kaftánját s beletakargatva nyomorék fiát s összevissza
csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arczát. «Te vagy az én
nemzetségem boszuállója. Tied az áldásom!»

Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a
feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg, mohón
kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfa tuskóból volt vágva.

– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.

– Valóban az lesz, mondá Vuk. Hallgathatod egész nap a perczegését. S ha
majd az ülőkéd tulsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az új
Jeruzsálem utolsó napja eljött. – Addig, – legyenek jó álmaid.

– Maradj még itt nálam.

– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok
lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre
tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s
majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ
felfordul s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett czölöpön, s
onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: «itt jövök uskókok, hajczihéj!
fel a tánczra!»

Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s
sajnálkozva rebegé:

– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből
kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja,
ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát,
de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a
többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, a ki a Bludáron aláment
száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig
egyre várom.

– Hát csak várjad öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A
fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük? a
koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok neked itt valamit.
Tudtam, hogy te itt inségben vagy. Jártomban, keltemben sok alamizsnát
kaptam. Meggyüjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.

S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, a mibe egynehány arany volt
csavarva, s azzal biczegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát
szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.

Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy
mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja
keresztül a hajófurdancs a tölgyfa ülőkéjét?



AZ EGÉRFOGÓ.

A láz gyorsan halad! A siker, melyet a Daviditák kivívtak, valóban az
volt: vészes tévtanaik az egész tengerpartot behódították. A diadal
mámora egészen elvakítá őket; azt hitték, hogy már nincs ellenség.

Az igazi ellenség pedig csak azért engedett át nekik minden tért, hogy
elhitesse velük teljes győzelmüket.

Damiani Judás hatalma tetőpontján látszott állni. Legnagyobb ellensége,
Velencze is szövetségét kinálta cserébe az eddigi torzsalkodás helyett.
Felszólítá, hogy az új keresztes hadak szállítását együtt vállalják el a
velenczei és raguzai gályákon. Ez a megtisztelés nagy haszonnal is
kecsegtetett. A raguzai fiatal nobilik, a kik a régi erkölcs és szokás
szerint a nősülést a meglett kor feladatának tartották, s nem követték a
gyönyör és könnyelmű mulatságok ujkori divatját; hanem testedző
küzdelemben, harczi dicsőségben kerestek az ifju pezsgő vér számára
kielégítést, mind felesküdtek a keresztes vitézek zászlói alá s indulni
készültek a szent földre. Itthon csak a sybariták maradnak. Velük együtt
készülnek útra az ájtatos papok, a szigoru egyházi rendet követő
szerzetesek: nem állnak útjában a testi örömök apostolainak.

A mint ezektől megtisztul (!) a város, akkor azután meg lehet kisérteni
az utolsó csapást, behozni II. Cajus pápát Raguzába: megnyitni előtte
szent Balázs templomát; s a hitszakadást világra szóló módon kikiáltani.

Az alkalom, mely e czélra ki volt szemelve, a husvét ünnepe leendett.

A velenczei hajóhad, melynek rendeltetése volt a raguzaival egyesülten a
frank és német keresztes hadakat felvenni, megjelent Raguza előtt, s ott
a magas tengeren horgonyt vetett.

A velenczei admirál, Blandino Máté elébb maga ünnepélyes látogatást tett
Raguzában s részt vett a tiszteletére rendezett mulatságokban. Nagy
indulgentiáját tanusítá az által, hogy pompás ajándékokat hozott Monna
Teresina és Monna Barbara számára, épen úgy Lubomira és Milenka
királynéknak is: ez által fejezve ki a Daviditák szokásai iránti
tiszteletét.

A nagyhét napjai következvén, a világi mulatságoknak meg kellett
szünniök; a velenczei admirál visszatért a tengeren horgonyzó hajójára.
Azonban meghívta szives vendéglátásra mind Damiani Judást, mind Boboli
Jánost.

Mind a ketten megigérték, hogy viszonozni fogják a látogatását.

Az olasz azonban csak «kötve hisz a komának». Damiani Judásnak gondja
volt rá, hogy kiséretül vigye magával a magyar helyőrség legkipróbáltabb
vitézeit, azoknak hadnagyával, Benessával együtt.

Nem is álmodta, hogy Pirro Bennessa legnagyobb hivéből hogy változott át
elbuktató ellenségévé. Ő és Boboli Péter titkos szövetséget irtak alá a
velenczei dogéval, mely szerint Velencze megszabadítja Raguzát a
zsarnokától és az eretnek apostoltól, s ennek az árában Velencze
fenhatóságot nyer Raguza fölött, s egy kinevezett grófja fog székelni a
köztársaságban, s ezzel megszünik Raguza függetlensége. Ezek igazán a
földet adták oda maguk alól, hogy megtartsák vele az eget. Tökéletes
igazuk volt! Az idegen zsarnok ütése nem fáj úgy, mint a honfitársé.

Midőn Boboli János rászánta magát, hogy ő is megtegye a látogatást a
velenczei admirál hajóján, nagyon eszében tartá, hogy ott az ő számára
kelepczét is vethetnek; s nem indult neki oly könnyü szerrel, mint a
Rettore. Ő magával hozta a waráng hajóhadát, a kerekes liburnákat Dávid
király személyes vezénylete alatt. Ezek is fel voltak ajánlva a
hitetlenek elleni hadjáratra: tehát mint jó barátok közelítettek a
velenczei hajóhadhoz.

Boboli János azon a liburnán szállíttatá magát az admirál hajóhoz, a
melyen Dávid király maga vezényelt.

Mikor bucsuzva kezet szorított vele, azt mondá neki:

– Lehet, hogy engem itt kelepczébe csalnak. A velenczeitől minden
kitelik. Ha én ezt a gyöngyös süvegemet ezzel a három piros tollal a
levegőbe felhajítom, az azt tudatja veled, hogy árulás történt velem:
veszélyben vagyok. Akkor te tudod, hogy mit cselekedjél.

– Tudom. Bizd rám. Monda Dávid király, s kezébe fogta a hosszú póznára
tüzött kereket, melylyel a hajósainak vezénylő jelt szokott adni.

Damiani Judás és Boboli János egyszerre hágtak fel, két oldalról jövet,
a velenczei admirálhajóra. A magyar testőrök és Pirro Bennessa
csatlakoztak hozzájuk.

A hajó födélzetén pompás biborfüggönyü sátor volt felállítva, a látogató
magas vendégek a kétfelől sort képező fényes öltözetű velenczei
alabárdosok között haladtak odáig.

Akkor két hajóapród félre vonta a sátor függönyeit, s azok közül
kilépett az ősz Boboli Péter.

Kezében tartá kivont kardját. Tetőtől talpig pánczél volt rajta.

– Damiani Judás, Raguza zsarnoka, és te hitetlenek királya, Boboli
János; szólt az öreg nyugodt, kemény hangon. Én titeket a raguzai
köztársaság nevében elfoglak!

Damiani Judás hirtelen kardot rántott s kisérő testőrei közé vonult
vissza, védelemre készen; azonban egyszerre megbénult a karja, a midőn
Pirro Bennessa megragadta a kezét hátulról s a saját testőrei
kifacsarták a kardot az ökléből. Látta, hogy a saját hivei által van
kiszolgáltatva az ellenségeinek.

Azonban Boboli Jánosnak volt annyi ideje, hogy a süvegét felhajíthassa
magasan a levegőbe, mielőtt a kezeit bilincsekbe verhették volna.

– Birátok előtt álltok! Kiálta Boboli Péter.

– Még nem! Dávid király is itt van! Mondá János.

Akkor aztán betömték a száját.



A HARCZ.

Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.

Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a
liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye
sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirál hajó oldalának.

Azonban a velenczeiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a
warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harczosokkal megrakott
dereglyéik, a melyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tünt ki
a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bizták a liburnáikat az
evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten,
s az összes harczi legénység használhatta a fegyvereit. A legelső
fegyver volt a parittya. «Csak a kormányost czélozd!» volt a jelkiáltás.
A velenczések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő s egyik
ember a másik után dült ki a kormánytimon mellől, a mi tétova irányt
adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták
kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő paizsaik
érczpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az
egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen
kanyarodtak félkörben s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az
orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszu
egyszarvuja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A
velenczei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham
elől s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban,
melynek kormányzóját épen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt
eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy
pillanat mulva fel volt döntve a dereglye, harczosaival, evezőseivel
együtt; a sok emberfő ott uszkált a tánczoló hullámokon. Erre a többi
gályáktól is előrohantak a dereglyék.

Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az
ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindúlt félhold
alakban a velenczei hajók felé, s elfogadta a nyilt tengeri harczot.

A velenczei hajósok is gyakorlott, harczedzett vitézek voltak a
tengeren. Diadalaikról a szaraczénok és mórok sokat beszélhetnek. A
waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a
vitézségen kivül még a ravaszság is. A milyen gyors volt a támadásuk,
épen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral épen oly ügyesen
tudtak előre haladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harczos
evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az
utána nyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velenczei
dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.

Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanúl. A míg a
királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta
a cadmei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt
mozdulatlanúl az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre
nekilódult mind a három a nagy három árboczosnak. Annak volt kétszáztíz
evezőse, a kik hármasával ülve a külső gályatornáczon, egy-egy hosszú
evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze,
nyolczvan lövésze számszerijjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító
balista; egy dárdalövő csappantyu mind a két oldalán, s a hátulsó
fatornyában, a honnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűz
vető gép, melynek byzanczi tűzmester volt a kezelője. Azonkivül a gálya
oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes rézkosfejek meredeztek elő,
melyeket lódító lánczczal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának,
ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.

És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga
három liburnájával. A hogy megtámadják a fizeterek a nagy czethalat.

Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva,
elsülyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, a mikor
aztán a párkányon álló harczosok kópjával, szekerczével öldökölték
egymást.

Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a
hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak,
hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen
elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercze csapásai alatt a
hosszú evező lapátok csonkára töredeztek.

Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király
fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harczos; a rézláncz övön kivül
egészen meztelen, csak a négyágu paizs a védelmük; kezükben kópja és
szekercze. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt viselt palást
gyanánt, úgy hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona
gyanánt.

Valamennyi ijász mind őt veszi czélba; de a nyilaik nem találják őt el.
Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahoz!

Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!

A byzanczi tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet s mikor a
hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen
meggyujtja kanóczczal a belétett pokolszerveket, s a mint a következő
pillanatban a gép peczke felpattan, a visszarúgó aczélkar messze köpi a
vaskanálból a sziporkázó tűzcsillagot, mely a hová leesik, olthatatlan
lángot gyujt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A
szikragomoly jól volt czélozva: egyenesen Dávid király felé repült. A
király hirtelen lekapta vállárul a nyers ökörbőrt s azt a két karjával
szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a
tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre
fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evező
tornáczára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt s aztán szórta
szerteszélylyel veszedelmes szikráit, a gályapadhoz lánczolt rabok
között halálordítást támasztva.

Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja.

A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal,
rádobált paizsokkal paráholva a harapózó lángot; s ez alatt döngöttek a
warángok ütései a gálya oldalán, a mint a vaskapcsokat beleszegezték, a
miken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.

S a míg e harcz folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad
az orvtámadás. A waráng buvárok fúrják a gálya fenekét.

A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király
alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a buvár Kund.

Azonban a velenczei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember,
meg egy furó könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e
munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az
egyik buvárnak hegyes kajmóju pőrölyével keresztül kellett ütni. Akkor
egy második buvár jött a furójával s a furó nyelét a mellének feszítve,
elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélekzete elfogyott,
jött a második, a harmadik buvár, felváltották egymást, míg elég mély a
fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztűl egy hét alatt sem telne meg a
gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele
oltatlan mészszel, melynek a nyitott része apró kavicscsal volt elzárva,
s az ismét sodronynyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán
magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz
inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki;
azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a
gálya fenekén.

E harcz ott ment végbe az új Jeruzsálem kikötője előtt.

Ez akkor is tele volt hajóval.

Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a
warángok merész harczát nézni a velenczések ellen.

Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s
belekeverődni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették
volna a harcz kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték
azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a
waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harcz
lefolyását.

– Ejh, ti ügyetlenek! kiálta Boboli Péter az ijászokra, akik hasztalan
lövöldöztek a waráng király felé. Ide azzal a számszerijjal, majd én
veszem czélba!

S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyillövő peczkes tegezt.

De mielőtt a nyilvesszőt belé helyezte volna az ágyába, a kebléből
elővett egy kis hegykristály palaczkot, s abba belemártotta a nyil
hegyét. Csak egy karczolás az így megmérgezett nyilhegygyel, s a
leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.

Boboli Péter czélba vette Dávid királyt; a nyil odatalált a hős mellébe.
A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt
túlzengte, s azzal végig esett a hajóban halottan.

Dávid király életével egyszerre elveszték a warángok a szivüket.

«A király elesett!» hangzott egyik liburnától a másikig.

S azzal egyszerre abba hagyta mindenki az ostromot; a kik már fenn
voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe s úszva
igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekerczét, kopját
eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj
igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonúlt társaik után a
cadmaei sziklák felé menekülni.

A velenczei dereglyeraj és a gályák harczos népe diadalordításban tört
ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirál hajón nem
sokára az örömriadal a rémület zürhangjába kezdett átkeveredni: a gálya
féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a
hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: «a gálya sülyed!»
A buvárok munkája sikerült.

A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, «elveszünk!»
ordítá minden ember, s futott előre hátra, nem hallgatva az admirál és a
hajóskapitányok parancsszavára. A dereglyék, a miken a hajós nép
menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.

A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe
vitorláztassa a nagy hajót, a honnan a hajós nép mentésére segélyt
nyujthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak
parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek
a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz lánczolt gályarabok üvöltöttek
halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekerczéikkel a folyvást égő
palánkokat hasogatták le, a miket a görögtűz meggyujtott; a nagy
zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harcz megkezdése előtt a
két fejedelmi foglyot, Damiani Judást és Boboli Jánost a hajó mélyében
levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.

De valakinek mégis eszébe jutott valaki.

Az édesapának az egyetlen fia.

– A fiam! ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön,
a mik a zárkákhoz vezettek.

Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó
vízfelé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, a melyik fogoly
abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második
rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő
ember lehet.

Boboli Péter fejszét hozott magával s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló
víz tetején a fiának a szép férfias fejét pillantá meg. Még élt.
Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.

Hanem a mint azt az arczot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent
előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének
adott helyet arczán: nem apja, birája, hóhéra volt az! Boboli János
egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő, most
az is eltünt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére,
de az apa oda rohant hozzá s utána bukva a víz alá, megragadta a fiát
szép hosszú üstökénél fogva.

A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de
lábait neki feszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását
megakadályozza. S a ki időt nyer, – halált nyer. A hajó egyre mélyebben
sülyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.

Azonban Boboli Péter részén volt a hideg vér, s a víz alatt ez a
hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva
tartotta vissza lélekzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört
össze, akkor nyalábra fogta s kereste a lépcsőt, a melyen idáig jött. Az
is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.

Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harczosok segélyért
ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok lánczaikat
tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a
hajó féloldalra volt dülve.

A mint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép
födélzetre, a hol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek
mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.

Visszatekintett, Pirro Bennessa volt az.

A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.

– Csitt! susogá Pirro; utánam jőjj! Itt a mi bárkánk!

A raguzai bárka, a melyen Pirro jött az admirál hajóhoz Damiani
Judással, nem vett részt az ütközetben, s a mint a nagy veszedelem
kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani
a maguk számára, hogy más el ne foglalja.

Csak Boboli Péterre vártak még.

– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! szólt az öreg, elalélt
fiát Pirro vállára helyezve.

– Él még?

– Szent Balázs adja, hogy éljen!

Pirro tovább adta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló
hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végig fektették a
fenékpadon.

Utolsó volt Boboli Péter, a ki a bárkába leszállt.

Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velenczei admiráltól.

Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dült meg, s
minden ember az ellenkező oldalra menekült.

A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot s a bárka tova sikamlott.
Egy lánczáról leszabadult rab utánuk uszott, s belekapaszkodott a bárka
horgonylánczába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal s aztán
elmaradt.

Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé s ölébe
vette annak a fejét.

Az arcz halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé
fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük
elő; a hol piros volt az arcz, ott most szederjes foltok vannak, homloka
feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.

Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti
ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szive? Megdermedt karjait
mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz
elő, (a nélkül okos ember soha sem jár) eret vág a karján; a vér még
fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a
napsugárnak! Aztán ajkára teszi ajkait s lélekzetét átfujja belé; míg
egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák
lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott
életre tér. Csak álomra elébb.

Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette
őt.

Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az
segélyül: maga végzett mindent.

– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a
haláltól.

– Hogy ne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. A milyenre csak egy Damiani
Judás volt méltó, a kinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy
könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége? De
Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, a kiről fel kell jegyezni a
csillagászoknak, holt volt a zenithje, hol volt a nadirja?

– Tehát ha úgy szereted a fiadat, folytatá Bennessa, azt tanácsolom
neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni;
legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.

– De én épen Raguzába fogom őt vinni, mond az agg patricius. Mert nem
azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem
benne, hanem hogy átadjam őt biráinak; s a milyen fényes volt az élete,
legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette
a fiát – a vérpad számára!



A HARANGKONGÁS.

A sülyedő admirál-hajón zűrzavar közepett a hajónagyok igyekeztek
megmenteni a legbecsesebbet: először is a hajó védszentjének, szent
Katalinnak ereklyeszekrényét, az oltárkészleteket, a hajóhad pénztárát;
ezeké volt az egyetlen díszbárka, mely a hajófödélzethez volt lánczolva;
ezt bocsáták a szomszéd gályához legelébb, mely lassan tudott a sülyedő
hajó felé közeledni evezőivel. E perczben teljes szélcsend állott be; a
vitorlák mind lohadtan csüggtek alá árboczaikról.

A segélykiáltó tülökszó elveszett a harczi lármában, a mit az
összekeveredett dereglyék harczosai támasztottak, folyvást távozva a
gályasortól.

A tenger ilyenkor veszi fel ünnepi pompáját: foltonkint tarkállik, akár
csak egy tündér himezte szőnyeg: a láthatár felé, hol az éggel összeér,
ezüst szinben játszik, míg a partok előtt hihetetlen merész
ecsetvonással zárja el a tarka képet egy széles sötétkék sávoly. Csak
néhol húz rajta egy keskeny fűzöld csíkot valami végig suhanó fuvallat,
mely egy pillanatra feldagasztja annak a gályának a vitorláit, melyet
útjában talál. A nap bálványképe még nem tükröződik vissza a tengerből a
parton állók szemébe, mert még alig haladta meg a Vellebit hófedte
ormait, kora reggel lévén.

Az új Jeruzsálem lakói mind kicsődültek a kikötő gátjára, onnan bámulják
az érdekes látványt: a két dereglye közötti harczot, mely épen az ő
tengeröblük előtt vonul végig.

Különben is pihenő nap van: husvét szombatja; processiók, templomjárások
ideje. A daviditák épen úgy megünneplik a Krisztus halálát és
feltámadását, mint a többi keresztyének; hisz a názáretbeli Jézus anyai
ágon egyenes utódja Szent Dávid királynak.

A hirtelen kitört harcz okát mindenki sejti itt. A waráng liburna-hadat
azért vitte magával János király, hogy ha a velenczések árulást követnek
el ellene, azt hivei megtorolják.

A partról jól lehetett látni a warángok vakmerő támadását s aztán
visszavonulásuk után az admirálhajó veszedelmét.

Az uskókok örömujjongása köszönté e látható sikert. A warángok ismét
megmutatták, hogy mit tudnak? Ilyenkor aztán az üldözők elől gyorsan
vissza szoktak vonulni sziklás kikötőjükbe, melynek vészei közé
idegennek behatolni bizonyos hajótörés.

A nap a reggeli tizenöt órát mutatta az égen, a midőn egyszerre
megváltozott a tenger ábrázatja. A nélkül, hogy egy szellő keletkezett
volna, hirtelen sötétzöldre vált a széles víztükör nagy messzeségben, a
habok elkezdtek tánczolni: nem úgy, mint midőn a szél torlasztja őket
barázdákra döntve, de mintha csupa ugrókút szökellne felfelé
rendetlenül, egymásnak ütődve, néhol ívnek hajolva, s a hullámtánczban
valamennyi dereglye és liburna bukdácsol, kalimpázik, orrával, farával
fel és lesülyedve, csúffá téve a kormányt, evezőlapátot.

E megfoghatatlan tünemény közepett valamennyi tengerész fülét megüti egy
vérlázító hang: az új Jeruzsálem templomának tornyaiból harangszó
hallik.

Hisz ezek pogányok és Krisztuskáromlók!

A kik nagy szombat reggelén megkondítják a harangjaikat; a világba
kiáltva a kihivó gúnyt, hogy nem utaztak e napon a harangok Rómába!

A velenczések haragja a harangszó hallatára egyszerre az új Jeruzsálem
ellen fordult. A warángokat hagyák menekülni a maguk búvó kikötője felé,
a melynek vészeit minden pilotájuk ismerte, s mintha közös parancsszavuk
lett volna rá, neki fordultak az elátkozott városnak.

Úgy is ki volt arra mondva az itélet: el kell pusztulnia a földszinéről!
Ez a harangszó csak sietteté a végrehajtást.

Néhány dereglyének a parancsnokai észrevették az alatt, hogy az
admirálhajó árboczai félre vannak dőlve, s egyszerre visszafordultak a
sülyedő gálya segélyére; a nagy tömeg azonban, mint egy zárt phalanx
nyomult a Brantavölgyi kikötő felé.

Az akkor is rakva volt kereskedő hajókkal; jó hadizsákmány a hajósoknak.
Azoknak a tengerészei nem is gondoltak ellenállásra; hanem a mint
észrevették, hogy a velenczések támadása ő ellenük fordul, menekültek ki
csónakjaikon a partra, telekiabálva rémhirrel a várost, hogy itt jön az
ellenség a tenger felől. Odabenn azonban még nagyobb rémületre találtak:
a lakosság eszeveszetten rohant az utczákon, hanem némán! Ennél e
veszélynél elveszti az ember a szavát. Ha tűz van, ha árvíz jön:
tüdőszakadtáig ordít a halandó, de mikor a földalatti ellenség jön,
akkor a rémület néma.

Az, a ki a tornyokban a harangokat kongatta, nem a hittagadó davidita
nép volt, hanem a földrengés.

Már napok óta rebesgették azok a lázárok, kik a mohásból lejöttek a
kikötőbe alamizsnát szedni, hogy a tüzes szentek kolostoránál szokatlan
tünemények járják: a Nabukodonozor üregéből rendkívüli tömegben omlik
elő a forró víz, zavaros iszapos keveréket okádva a tóba, mely már egész
a gát párkányáig megtelt, s abból oly nehéz gőz párolog fel, hogy a tó
feletti csapóhidon nem lehet a kolostorból kijönni, mert leszédül az
ember. Néha a hévizponor üvöltő böffenéssel gyantaszagú pokolsarat hány
ki, mely a víznél könnyebb.

Nem is igen mertek már a nyomorékok a gyógyfürdő burdékjaihoz
visszatérni.

Az is feltünt, hogy a számos vadkan, mely ott a makktermő erdőkben
tanyázott, milyen nagy röfögéssel igyekezett több nap óta a hegy tulsó
oldalára átköltözni, valamennyi visitó koczájával együtt. Vadmacska a
fiát vitte a szájában, a dabóza fényes nappal kijött a barlangjából s
futott a tengerbe. Minden állat előre érzé azt a névtelen rémületet.

Csak egy élő lényre nézve volt ennek az előérzete gyönyörűség.

A mosszori knéz nyomorék fia ott hevert éjjel-nappal a tó czölöpgátján.
Neki halálélesztő volt az a fullasztó gőz, a mit a kénköves sár
felpárolog. Ott hallgatta figyelve a földkebel morgását, a gerendafuró
csigák perczegését, s biztatta a köszvényes tagjait, hogy majd nem soká
tart már.

– Az Isten nyomorékja nem sokára hős lesz. Olyan paripára ül, a milyenen
még Deli Markó sem lovagolt soha, s úgy gázolja maga alá ellenségeit,
miként a Fanyövő, a Vasgyuró, a Kőmorzsoló: a nagy óriások. A Pilinkó, a
Hüvelycsik Palkó bosszút áll a sárkányon az elrabolt hugáért, megölt
bátyjaiért! Beleveri az ólomszérübe a vasbuzogánynyal!

Csak az a nap jőjjön, a melyen a harangok megkondulnak maguktól a
toronyban.

Hát eljött az a nap.

A mikor a tenger azt a tüneményt láttatta, hogy elkezdett szélcsend
alatt hegyes hullámokban szökellni, ez a földrengés első tünete volt: a
szárazon még jobban érezték azt, a megrázott tornyokban kongtak a
harangok. A nép lélekvesztve rohant a főtemplomba, az oltár elé
kényszerítve a főpapot, II. Cajus pápát, ki tiarás fejével épen olyan
reszkető alak volt, mint hívei egyenkint, s rémültében nem találta meg a
könyörgése kezdő szavait.

A partraszállt velenczei harczosok nem találtak fegyveres ellenséget, a
ki ellenállni merészeljen. Ott kezdhették a munkájokat, a hol akarták.

Az a nyomorék dæmon is érzé azt a lélekijesztő földrázkódást odafenn, a
czölöpzet párkánygerendáján ülve, mint egy paripán, ő is hallá azt a
rémséges harangszót odalenn a város tizenhét tornyában, aztán elnézte
felmagasztalt tekintettel, hogyan kezd kifelé hajlani az egész gát a
közepén, a tulsó oldalán levő vastag mohát, bürükérget túrva, repesztve
szerteszét.

– No még jobban! no még jobban! kiabált, mankójával paskolva a gerendát,
a melyen lovagolt. «Czo fel sárkánylovam! czo fel táltos paripám! se
fejed, se lábad! még is te fogod el!»

Egyszer aztán nagyot buffant a hévíz sziklatorka, olyan tömeg sarat
vetve ki magából, hogy vele együtt a három tüzes szentek drágakőszobrait
is kihányta a tóba; a mit egy felfelé taszító lökés követett, s erre
iszonyú robajjal dült ki az egész czölöpgát, melynek gerendáit a
hajófurdancsok össze-vissza pudvásíták, egész hosszában a völgy felé.

És azzal az egész roppant víztömeg, a tó összes tartalma, egyszerre
alázudult a völgybe.

Nem mint egy zuhatag, de mint egy hömpölygő lavina, mint egy
apocalyptikus szörnyeteg gigászi feje, ágaskodva, égnek emelkedve,
hullámot hullám fölé túrva, omlott alá a népirtó csoda.

A nyomorék Vuk átnyalábolta karjaival, lábszáraival a párkány gerendát,
mint a szilaj paripát a lovagló vadember; a hullámtorlat leszakította
azt a kapcsairól s felkapta a hátára! Ott nyargalt az őrjöngő dæmon a
saját maga alkotta szörnyeteg tajtékturó hátán, vihar sebességgel
vágtatva hanyatthomlok a mélységbe alá, aztán eltemette őt is az özönvíz
árja.

A hömpölygő áradat egy álompercz alatt leseperte maga elől az egész
paradicsomkertet, pálmaligetével, gránátalma pagonyaival, s aztán dült
földrengető robajjal a mély völgybe alá: letördelt sziklákat hajigálva
előre s kinyűtt erdővel tömve meg saját maga előtt a völgyszorulatot,
hogy aztán megint összegyüjtött haraggal törje keresztül a torlaszt s
annál iszonyúbb rohamban zúduljon alá az utjába épült veszendő
embertanyára. Se kőfal nem állt meg előtte, se százados erdő.

Mi történt odalent az új Jeruzsálemben? Maradt-e idejük a győzőknek és a
legyőzötteknek egymással kibékülni? mondhattak-e el egy utolsó imádságot
az irgalmas Istenhez? menekülhettek-e fel a magas tornyaikba, házaik
tetejére? arról hírt nem mondott senki. Védő fal, bástya, palota,
templom tornyostul mind egymásra omlott, s maga alá temette, a mi élt; a
lezuhanó áradat még a mólót is keresztül törte, felforgatva a kikötőben
horgonyzó hajókat, pozdorjává zuzta a dereglyéket, s aztán beleomlott a
tengerbe. Még ott sem szünt meg. Mintha ő volna az a Leviathán, a ki
átúszsza a tengert, tovább hömpölygött, kigyó alakú hánykódással, a
kinyűtt erdőtől zöld sörényes háttal, gályaroncsot, templomtetőt,
holttest-gomolyt zúdítva maga előtt hullámtúró fejével; egy itéletnapi
szörnyeteg a sima kék tengerszín közepén.

Az admirál-hajónak már csak az árboczai álltak ki a vízből. A hömpölygő
csoda egyenesen neki tartott, harsogásával elnyomva a kétségbeesett nép
halálordítását. A vitorlapóznák, az árbocz-kosarak el voltak lepve,
mentésre váró, kapaszkodó hajósokkal. A vizek csodája keresztül
gomolygott rajta, árboczokat, embereket a tenger mélyébe temetve, a
gályát fenekével fölfelé fordítva, s még azután messze elúszott a
felzavart tengeren, szertefutó barázdákat küldve szét a ringó víztükör
felett, sárga iszapszinnel s zöld fatörmelékkel jelölve meg az utat,
melyet végigfutott.

Új Jeruzsálem városa nem létezett többé. Sem a brantavölgyi paradicsom.



A BETELJESÜLT KIVÁNSÁGOK.

Raguzában mind erről nem tudtak semmit.

Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni
indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a
földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen
otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé
építik, vagy a tenger sekély vize fölé czölöpökre állítják.

Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.

A lefolyt tengeri harczról sem volt a raguzai népnek tudomása: a
sabioncelloi hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyuszó
nem hirdette tíz mértföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a
fehérbőrüek – Huiczilopochtlinak.

A brantavölgyi catastrophából pedig hirmondó sem maradt; de még a
járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.

A husvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A
harangok délre haza kerültek Rómából s a népsokaság tolongott egyik
templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás
szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, ha csak apáczák nem voltak,
tiltva volt, akár a passio-játékokon, akár a szombati ceremoniákban
megjelenni: várniok kellett a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt
az óhajtott mézeskalács és husvéti felfüzött perecz készítése odahaza.

Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, a kik a
feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámitás
szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt:
a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.

A Boboli kastély belseje az Eufratparti paradicsomot mimelte. Azt János
király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas
köralaku tornácz, magas kupolával fedve képezte a kertet, melyben messze
földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő
fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő
madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában, vagy a Szenegál-part
fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó
máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal
összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.

Egy tündérgrotta, a koralok mindenféle fajából összerakva s befuttatva
virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelü pálmák között; az
egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy
kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig
ólomcsöveken át. Szelid evetkék, madárkák odajártak belőle inni.

Még olyankor is, a mikor a két hölgy ott ült a grottában.

A nap hevesen sütött; Raguzában már husvét táján nyár van; a paradicsom
terme át volt fülve a füszerillatu bokrok ambrájától. Ilyenkor teher az
öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tür magán egyebet egy
átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve
a haját fésülni.

Lubomirának ez gyönyörüség. Milenkát cziczomázni, a haját százféle
alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő
királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott
szavakra. Hogy mondják római, hogy athenæi nyelven azt az örök szép
szót, a szerelmet? Hogy kell annak, a kit imádunk, szivünk szerint
szólni, hogy megértse, a mit mi érzünk? Lubomira azt akarja, hogy
Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őtet. Nem Milenka kedvéért
teszi azt, hanem Asmodáiért.

Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni?

De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, a mi
a szebbség, a mi a jobbság.

S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.

– Ah, ha az én álmom teljesülne; szól ábrándozó elandalodással Milenka,
szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. Azt álmodtam, hogy odajött elém a
Jehova, szép ezüstfehér szakállu agg férfi képében, s jóságos
tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt
mondá hozzám: «mit kivánnál magadnak, szólj! én teljesítem!» S arra én
azt mondtam: «Oh uram! mindent megadtál nekem már, a mit csak sziv
kivánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kivánok én tőled egyebet,
mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon
felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová
hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet,
s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni, és szeretni a míg meg nem
halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, a ki meghal.»

Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s
megcsókolta annak az ajkait.

– Én nem azt kivánnám tőle, ha én hozzám leszállna a Zebaóth; mondá
Lubomira, szép társnője fejét körülkoszoruzva befont hajával s aztán a
saját arczához vonva annak arczát s egy gömbölyü aczél tükörből, mit
félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban
gyönyörködve. Én azt kivánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi,
ki a multak és jövendők ura: «Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom,
melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a
három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett
valaha, márványban megörökítve!»

«Ez a kivánságod be fog teljesülni!» kiálta egy erőteljes férfi hang, s
a két andalgó nő egy ősz szakállu férfit látott kilépni a tündérgrotta
bokrai közűl. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli
Péter; a költőnek, a királynak, az Aktæonnak az atyja.



A HOLT KIRÁLY NÁSZÚTJA.

A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan
várták visszatérő hőseiket.

A cadmæi sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velenczei
naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tüntek elő
árboczerdejükkel, mozdulatlanul.

Hanem a kürtök elárulták a gyászt.

Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor
riadó énekeiket viszhangozzák a parti sziklák; a mikor gyászolnak, akkor
csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.

A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek
sziklavágányokon a férfiak elé.

Kinek van gyásza? Kik lettek özvegygyé?

A csatában elesett paizsát oda szokták felfüggeszteni a liburna
árboczának a tetejébe. A király hajóárboczán függött a paizs. Messziről
rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike
aranyból volt, a másika ezüstből.

Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött
Dávid király! – Csak mérgezett nyillal tudták elejteni.

A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából s a
hányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt és kihozzák a partra.

A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árboczánál áll a holt
király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött láncz tartja
egyenesen az ég felé, arcza még feltekint a napba: annak a sugarai
tündökölnek vissza halott szemeiből.

Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebbik, vad ordítozásban
tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja
marokra kapott kavicscsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát
egy olyan nyomorult kis nyilvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az
öregebb királynő, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és
helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben
kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél
halottjához: «Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!» – S aztán,
mint a ki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A
waráng férfi soha sem visel ruhát, csak a mikor meghal. Akkor az
asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős
tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját
külön becsavarják szalaggal, szironynyal.

A férfiak az alatt elkészítik a ravatalt.

A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harczban kormányzott,
a melyben hős halált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos
terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét tele öntik földi gyantával, s
koszorukat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsü boróka ágakból.

Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a
gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját nagyját; Solom vezér marad
utoljára: azt megáldja mind a kettő.

Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.

Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a
férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese
is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.

Oda állnak ők is háttal az árboczhoz. S előbb a saját érczöveiket
hozzácsatolják a halott ércztüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat
összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival. El nem szakadhatnak így
egymástól.

A régészek találnak mindenféle érczből, bronczból, aranyból, leginkább
csigamódra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az.
Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta
és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a
király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvencz fiuk a kettőjük kezén
levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatlanok lettek.

Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát s
visszavitték a tengerre.

Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy
vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.

Egyre harsogtak a kürtök szomoruan. A parton maradt asszonyok gyászéneke
kisérte a távozókat.

A nap utolsó sugár-küllőit vetette szét az égen s a mint elsülyedt a
tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült
csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kisérője, az esti csillag
hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.

Ekkor feltámadt az esti szél s végig fuvallt a felfodrozott óriási
víztükrön.

A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árboczon lengett, az
megfeszült a széltől.

Solom vezér akkor egy kanóczczal meggyujtá a királyi liburna orrára
helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. – S azzal útnak ereszték a
liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte
azt a vitorla segélyével csendesen.

Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak;
folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben.

A mint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre
kaptak s elkezdtek baromösztönnel szaladni.

Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek s vitték sebesen előre a
liburnát.

A waráng hajósok dereglye-rajáról kardalban zendült fel a «térj
hazádba!» rivallás s azzal mind hátra maradtak.

A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.

S a mint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az érczedényből hátrafelé
csapott s meggyujtá sziporkáival a gyantával bemázolt jármüvet.
Nemsokára összecsapódott a láng az árbocz körül, eltakarva a három
egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő
még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.

A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni.

A dal nem sokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok
bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a
láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz
eloltotta a ráhulló tüzet.

S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól
hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velenczei hajósok rémülve
láttak egy tüzes szörnyeteget uszni gályáik felé, a sík tengerszín
felett, mely a szerint, a hogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a
bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kigyózó
futással czikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.

Rémséges zürzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék
ki a tűzszóró csoda rohamát, a ki bömbölve jön rájuk. A kik közelről
látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi
alakok ijesztő képétől, a kik az égő árboczhoz támaszkodva, holtuk után
boszut állni jönnek tűzhajójukon.

Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképen elbukott: megölte a
hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor
aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna
csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve
bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának
s a vízalatti sarkantyujával odafurta magát annak a fenekéhez. A
bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harczolni pokolbeli rémek
ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesülyedtében
levonta azt magával együtt a tenger fenekére.

Dávid király még holta után is győzelmesen harczolva ment át a
túlvilágra.



A HALÁLRA ITÉLT NÉP.

Damiani Judás elfogatása igazi velenczei politika volt. Raguzának,
legfélelmesebb vetélytársának visszaadta vele a szabadságát; de cserében
a saját maga uralmát állította fel benne.

Hogyan számolt le azután egymással Velencze és Raguza? hogy tudta az
utóbbi lerázni nyakáról az önkényt felvett jármot? arról beszéljenek a
történetirók; mi a regény catastropháinál maradunk.

A politikai vívmány nagy árba került Velenczének, illetőleg a
köztársaság hajóhadán szállított keresztes tábornak. Még mielőtt
szaraczénokat láttak volna, már egy csata veszteségeit sirathatták el, a
melyre senki sem számított: egy elsülyesztett gályát és egy elégett
teherbárkát, negyven dereglyét, melyet az új Jeruzsálemi öbölben
összetört a vizomlatag, és sok százait a romok alá temetett, a vízbe
fullasztott legjobb harczosoknak és hajósoknak.

És ez mind a warángok bűnlajstromára rovódott. Még a tüzes szentek
kolostora alatti tó alázudítását is nekik tulajdoníták. A kolostor az ő
szerzeteseik lakhelye volt, a mióta az apáczákat kiűzték belőle. Azon a
néhány dereglyén lévő hajósok, melyek az admirálhajó segélyére
visszafordultak, mind jól látták, a mint az a hófehér gomoly onnan a
vágányból aláhömpölyödött, a legmagasabb fák koronáin túlcsapva, s
döntögette le maga előtt az útban talált házsorokat, tornyokat,
bástyafalakat; látták azt az öbölbe lezúdulni, a hajókat egyszerre a hab
hátára felemelkedni, s aztán kőgáton keresztül a nyilt tengerbe
bukfenczezni; maguk is rémülten igyekeztek, hogy a csodaáradat futásából
félre meneküljenek.

Tehát szerintük e kétségbeesett csapást is a warángok mérték a
velenczeiek fejére. Ez a maroknyi mezitelen embercsoport már több
délczeg vitézt elpusztított, mint a mennyit saját maga számít.

Legyen hát kiirtva az utolsó lélegzetvevőig!

Addig a keresztes had nem távozik el Gravoza öbléből, a míg a nehéz
itélet végrehajtva nincs; a szaraczénok fölött elsőbbségük van a
warángoknak.

Ezek is hitetlenek. Daviditák.

Az ellenpápa veszedelmesebb ellensége a keresztyén világnak, mint
Coradin vagy Szelaheddin.

A szép, rendezett keresztes hadat azonban lehetőleg kimélni kellett.

Vannak félvad népek a Balkán-félszigeten, a melyek méltók arra, hogy az
egész vad waráng népet tövestől kiirtsák. Itt van a mosszori knéz a maga
bogumiljaival. Annak a hivására ezrenkint csoportosulnak össze a
hegyekben élő törzsek junákjai, a kiknek úgy is mindennapi kenyerük a
harcz és préda.

Velenczének van pénze. S aranyért könnyű vasat kapni.

Raguza is részt fog venni a boszú hadjáratában. Magyar helyőrsége úgy is
unja már magát a hosszas tespedésben.

Brankó vezér, a mosszori knéz fia, a meghivásra feljött Raguzába s ott
megpecsételte a szövetséget az egyesült köztársaságok főnökeivel. Ő kész
fegyverbe öltöztetni hatezer junákot, ha Velencze a költségeket
előlegezi hozzá. Azonkívül kikötötte, hogy a végrehajtott megtorlás után
a warángok által birt terület a mosszori knézséghez csatoltassék.
Megigérték neki. Azt is megkivánta, hogy a raguzaiak a leégetett
mosszori várat ujból és egész diszében fölépíttessék, a bogumilok adnak
hozzá követ, meszet, meg levágott koponyákat, a mennyi szükséges.
Megigérték neki. Azután a magyarok küldjenek nekik tanult hevéreket, a
kik az elpusztult aranybányát ismét mívelhető állapotba helyezzék. Ez is
irásba lett adva. Azután a Levantéból Raguzába járó karavánok fizessenek
a mosszori knéznek védelmi vámot, mikor a Demir kapun átkelnek. Ezt is
jóváhagyták. Még valamit! A rombadőlt uj Jeruzsálem omladékait egyedül a
mosszori knéz alattvalóinak legyen szabad felkutatni az ott eltemetett
kincsek eltőkítése végett. Ez sem talált ellenvetésre. Végre, hogy a
bogumilok a Jézus nevét az ő szertartásaikban így ejthessék ki «Ihzusz».
Megengedték nekik.

Akkor aztán mondá Brankó a szövetséges vezéreknek:

– Már most csak azt kötöm ki magamnak, hogy én vezethessem a magam
hadait, s csatázhassak a warángokkal a bogumilok módja szerint.

– Igen jó lesz; mi pedig majd harczolni fogunk a velenczések módja
szerint.

Azzal megitták a szövetségpoharat, Brankó megkapta a nehéz erszény
pénzeket a hadak felszerelésére s hazatért az apjához.

Az öreg knézt már akkor nemcsak a cselédjei szolgálták rosszúl, hanem a
lábai is. Egész nap a csatlósait szidta, s ha azok elmaradtak, a fájó
térdeivel veszekedett.

Még mindennap utána küldte az eltünt fiának, Tirimirnek a sült ürüt a
Bludár vizén. A csatlósoknak volt annyi eszük, hogy a husát megették
maguk s csak a csontját dobták a vízbe.

Nem félt már senki az öregtől, annyira, hogy a nagy varangyos békák
odamásztak az ülőhelye közelébe s onnan kuruttyoltak a szemébe: tudták,
hogy nehéz neki a helyéből felkelni, hogy velük kergetőzzék.

De a mint Brankó hazaérkezett a junákjaival s felhordatta az öreg elé a
pénzes zacskókat: egyszerre meggyógyult annak a két lába, még a dereka
is kiegyenesedett. Hát még mikor az örömhireket elmondta a fia! Le van
már döntve az új Jeruzsálem. A tolvaj, szökevény, áruló uskók nép vízbe
fojtva, eltemetve. Ah be jól esett a szivének! «Ezt az én Vuk fiam
cselekedte! Az én szegény nyomorék fiam! Azt tette, a mit a Hüvelycsik
Palkó! összetörte a sárkányt mázsás buzogánynyal! A Pilinkó! Mind
megölte őket!» Halva még az asszonyok is, a kik a rabszolgákhoz adták
magukat. Hát az elszökött leány, a «ki-ne-mondd-nevű!» Meg annak az
elcsábítója? Börtönben várják nehéz itéletüket. «Nehéz legyen nekik!» És
a gyilkosok? A waráng vérengzők? Solom királyfi! Ki van rájuk mondva az
enyészet! A Gerlibe velük? Oda, abba a nagy sziklasírba, a hova már
annyi nép utolsó maradványa el van temetve! A hol feküsznek egymásra
halmozva a cimberek, a liburnok, az antariátok, az avarok! Utánuk a
warángokat! Egy visító poronty ne maradjon utánuk!

Velencze és Raguza segít a nagy öldöklő munkában.

Erre a szóra az öreg még tánczra is kerekedett, hanem aztán, hogy a
lábába nyilalt a köszvény, ismét visszatért a józan esze; elkezdte a
dolgot birálgatni.

– Hát a mi jutalmunk mi fog lenni?

Brankó elszámlálta előtte a megállapított igéreteket.

Az öreg fokozatos jó kedvvel mondogatá: «jó! elég! sok!» Hanem aztán,
hogy a fia egyre nagyobb igéreteket sorolt elő, lefelé hanyatlott a jó
kedve, boszús lett; «ez már nagyon sok! ez már hihetetlen!» Az utolsó
igéretnél már csak fütyülni tudott, s mind a két fájó térdét dörzsölte a
tenyereivel.

– Hallod-e, Brankó fiam. Mondok neked valamit, el ne felejtsd. «Igéret:
adósság». A ki sokat igér, sokkal adós. A kinek én adósa vagyok, azt én
nem szeretem. A kit az ember nem szeret, azt nem kivánja látni. Azért
azt mondom te neked, hogy a mikor te a velenczésekkel szövetségben hadat
kezdesz: egy pajzst a melledre akaszsz, a másikat meg a hátadra!

– Ne félts te engem, öreg, mondá Brankó, magam is kötve hiszek a
komának.

Egy éj és egy nap alatt fel lett lármázva a környék s gyűltek a törzsek
harczosai közelből és távolból a mosszori vár alá. Ott a völgyben
ütöttek tábort, rögtönzött sátorok alatt, mindenik a maga zászlóival. A
várba nem hivták fel a vezetőket, nincs ott mit keresni. Puszta rom ott
minden.

Az öreg knéz felmászott a kőlépcsőkön a kiégett toronyba, melynek a
boltozata még tartotta magát gerendák nélkül is, onnan nézte a vár
aljában gyülekező hadat. A nagy erkély párkányát szépen benőtte a
bogáncs, a kigyószisz, meg a fekete üröm, jó árnyékot adtak a vár
urának, mikor a nap forrón odatűzött; kormos gerendacsonkok szolgáltak
ülőhelyül. A felfutó vadszeder savanyú bogyóval nedvesítette a nyelvét,
ha nagyon elepedt: még sem hagyta el ezt a helyet, a honnan a gyülekező
táborra láthatott; onnan számlálgatá a kétszázával rendezett
zászlóaljaikat: «egy csata, két csata, három csata!» később aztán: «tíz
csata, húsz csata, harmincz csata!» Együtt volt már háromszor annyi
harczos, mint a mennyit a waráng férfisereg számít, s ezek is jó
vitézek: bivalybőr pánczélja, rézsisakja, teknő pajzsa van
valamennyinek, kelevész a kezükben, kétélű kard az oldalukon.

Csak a «jó időre» várnak, hogy megkezdjék a maguk módja szerint való
hadjáratot.

Az a jó idő, a melynek jöttére a bogumilok várnak: a bóra, az északi
szél.

A bogumilok haditerve az volt, hogy egy olyan hét napig tartó északi
orkán alatt a warángoktól lakott erdőket felgyujtsák.

A bogumilok erdőpusztítók.

A vandalok kegyelmesebbek voltak, mert azok csak az emberi műveket
pusztították el: a palotákat, a szobrokat; a patarénok az Istenkéz
remekeit, az élőfákat irtották ki haragjukban. Még ma is azt teszik
morlák utódjaik, hogy ha megharagusznak a szomszédjukra, éjszaka
lefürészelik tőben az olajfáit.

A pogányok, a mohamedánok nem tették azt soha.

Minden Istennel járó nép előtt templommal egyértelmű az erdő.

Kivált ez a minden nemzetek vérével megáztatott ősrengeteg itt a Bludár
és a Branta között, a hol minden, a csatákban megfogyott népmaradvány,
mely hazát veszített, végső menedékére talált, melyben még néhány
évtizedig dicsősége emlékeit elsírathatta. Ezek a hat-hét századot
látott óriási tölgyek rejtik összeforradt oduikban a vándor fajok minden
honi oltárról elüzött bálványait, aranyból, bronzból öntve, kőből
kiábdálva, csontból kifaragva; az összeboruló geszt őrzi, sűrű moha,
páfrány takargatja Pérunt, az oroszlánfejű istent; egymásra dőlt hársfa
óriások alatt alszik Khorsz, a mennydörgések istene; mély
völgyszakadékban, hová a szarvasok agancsaikat lehányni járnak
tavaszkor, kussad a Svantevit, a legtöbb szarvú bálvány s az avarok
védistene, a Volos belenőtt az élőfába, melyhez oda támasztották; s a
viszhangadó méla csendességben a megtagadott istenek sóhajtását hallja a
bujdosó.

S ezt az erdőt akarják felgyujtani!

A hol a tölgyek és bükkök országa végződik: ott felváltja társait a
veresfenyő és a szumakh, melynek illata, mikor a delelő nap rásüt, a
túlvilág légkörét sejteti a halandóval, s odacsalogatja magához a délkör
minden énekes madarait; míg gyümölcsös ligetében apró majomsereg
czivódik egymással, utolsó képviselője fajának Európában. De lenn a
völgy sötét mélyében a vad bölény búgó szava harangoz, s a vad páva
jajgat, a lombhullám fölött, mint egy uszó hajó, suhanva végig; míg a
szikláról aláhulló zuhatag örök orgonaszava mondja egyre: «szent, szent,
szent az Úr a magasban!»

S ezt az erdőt készülnek felgyujtani.

Miért?

Mert ez az erdő hatalmas erőssége az ellenfélnek. Ostromolhatlanabb
minden sáncznál; dönthetlenebb a bástyáknál; ez erdő védelme alatt a
waráng ijászok és parittyások az egész keresztes had ellen időtlen
időkig megvédhetik magukat. Más oldalról pedig meg nem közelíthetők. A
Brantavölgy meredek sziklafallal zárja el tartományukat, s a tengerpart
felől, azokon a sziklavágányokon, a melyeken a waráng harczosok szoktak
liburnáikkal hazatérni, az ellenséget lehengerített sziklákkal az
asszonyok és gyermekek is leseperhetik. Kiéheztetni sem lehet őket
itten, mint a körülzárt várban levőket, mert a pagony tele van nagyszámú
nyájaikkal, s vaddal bővelkedik a rengeteg, ingyen termő gyümölcsöt,
gesztenyét ontanak a vad fák; sziget ez a szárazföld közepén; egy
maroknyi vitéz nép elég, hogy tengert csináljon körülötte megtámadója
véréből.

És még sem tette azt soha egy ostromló sem, hogy felgyujtsa magát a védő
szent erdőt. Talált ki más furfangot.

A gallusok úgy győzték le e helyen az antariátok nemzetét, hogy
mérgezett bort küldtek nekik zsákmányul: hagymáz kinjaik közt öldösték
le őket; de az erdőt megkimélték.

A thrákok és szarmaták az ideszorított cimbereket hozzájuk bocsátott
szép nimphák árulásával ejtették meg: feláldozták értük a leányaikat, de
megőrizték az erdőt.

A scordiakat az avarok éjjeli tusában győzték le, saját nagy veszteségük
árán.

A liburnokat a velenczések úgy törték le, hogy az ő nemzeti viseletükbe
öltöztetett ellenséges hadat csempésztek közéjük.

Az avarokat pedig, bizanczi módra, egymás között veszítették össze, s
mikor azok legédesdedebb testvérharczban voltak, akkor ütöttek rajtuk:
úgy temették el őket a népek sírjába.

S mind e népek után még csak annyi sem maradt, hogy hivták nyelvükön a
«szerelmet», az «életet», a «halált». A mint a bóra megindult a Vellebit
felől, a bogumilok alászálltak a mosszori hegyről a völgybe.

A néphit szerint van egy völgy a dalmata hegyvilágban, a melynek
mélyéből szokott előtámadni ez égi rém: a bóra; indulását előre hirdeti
a távoli zugás; az ég sötétkék szinű lesz, s a távol hegyek mind
közelnek látszanak; a szárnyas nép nyugtalanul kóvályog a légben s
lármásan keres menedéket. Előre tudják, hogy közelít a bóra.

A bogumilok összefogtak negyven vad tulkot, azoknak a szarvaik közé
szurokba mártott rőzsekötegeket szorítottak; s aztán a meggyújtott
rőzsével a fejükön szabadon bocsáták. A megriadt tulok a lángoló
köteggel a szarvai között a széllel szembe nem futhatott; mind a széllel
ellenkező irányba rohant a warángok erdeibe, s ottan igyekezett
ösztönszerüleg a legsűrűbb bozót közé menekülni, hogy kinzó terhétől
szabaduljon. Ezzel felgyújtotta a bozótot, a melybe menekült.

Egyszerre negyven helyen gyuladt ki az erdő; a többit megtette a bóra.

Eleinte csak az alsó bozót kapott lángra; majd felfutott a tűz a fák
mohos derekain, a repkény és vadszőlő venyigéin s fellobbantá az
olajterhes lombokat. A bóra szította a lángot. Nemsokára tengerré
változott az, tengerré, mely fölfelé halad, lánghullámokkal özönölve
előre. A félezredes élőfák mennydörögve durrantak szét a tűzben; a
recsegés elnyomta a futó fenevadak, a marhacsordák bömbölését és
valamennyit túlordította a dühöngő szélvész harsogása. Ez volt a pokoli
dithyramb!

Az a vén ember ottan a mosszori vártorony erkélyén gyönyörködve nézte
ezt a Luczifernek való látványt!

– Tovább! Tovább! Fujjad jobban! kiáltozott a bórának. Fujjad, hogy
megpukkadj bele!

S a szövetségestárs megfogadta a biztatást; gyorsan, rohammal hajtotta
felfelé a lángokat a hegyoldalra; s aztán le a mély völgyekbe. Elmult az
éjszaka, világosabb lett mint nappal, a távol Vellebit ormai úgy
ragyogtak, mintha maguk is izzadnának. Az égő erdő lángtengere fölött
elkezdtek tűzforgatagok támadni, ezek is a szél menyasszonyai, minők a
porforgatag, a víztölcsér; csakhogy a tornyaik nem porszem és vízcsepp,
hanem szikra és zsarátnok; a forgószél égő oszlopokat sodort fel az
égig, melyeknek szétterülő üstöke hullócsillagokkal szórta tele a
világot, mikor két ilyen orsózva tánczoló tűzóriás összetalálkozott
egymást ölre kapva, mint egy vulkántorok, úgy lövelt fel az égbe.

Embererő e pokoli hatalommal szembe nem szállhatott. A warángok sorsa
meg volt pecsételve.

Ezt nevezte Brankó vezér a maga módja szerinti hadviselésnek.

Három napig tartott az erdőégés; ezalatt a dühöngő szélvész végig
hajtotta a lángtengert a warángok valamennyi hegyein, az égő fenyők és
szumakhfák füstjét messze elhordva magával, úgy hogy egész az istriai
partvidékig elterjedt a tömjénillat az óriási oltárról, melyen egy egész
nép áldoztatik meg.

Az erdőkből kivert marhák és vadállatok bőgése ezalatt oly rémséges
kardalt támasztott, hogy Raguzában éjente nem lehetett a polgároknak
békében aludni miatta. A medve, farkas, hiuz elbujt a barlangba; a vad
tulkok, a csordamarhákkal együtt, állati ösztönüket követve, mind ahhoz
a tengerszemhez menekültek az égés elől, melybe a warángok rejték el a
liburnáikat, s ott összevegyűlve dámvaddal és bölénynyel, meghúzták
magukat a víz alatt, csak az ezernyi ezer szarvhordó fő látszott ki a
vízszinéről; ott rejtőztek el az alatt, a míg a szikrafelhők, a
zsarátnokfergeteg végig tombolt a fejük felett.

E világromlás alatt minden patak kiszáradt; még az a hegyi folyam is,
mely a warángok székhelyét körülfolyta.

Harmadnapra a lángtenger elérte a sziklapartot; a hol nem talált több
erdőt maga előtt, ott még tovább is pusztított a fenyőerdőben: a szép
szál lucz és bór, ha egyszer meggyulad, végig ég, mint a fáklya, de az
északi hegyoldal már fekete volt: a tölgy, a bükk, ha a koronája és a
kérge leégett, ott marad elszenesedve; a hideg szél, a hogy felszította,
úgy el is nyomja a tüzet; azok az erdők már csak füstölögnek.

És a bóra még egyre süvölt: negyednap van a legnagyobb haragjában.

– Hallod-e czimborám, Tvarkó! mondá a negyedik napon Brankó a
főkapitányának. Nekünk ma rohamra kell mennünk. Ma még jó szövetségesünk
a bóra; a hamut, pernyét mind az ellenség szemébe fujja. Ha
késedelmeskedünk, a warángok támadnak meg minket a leégett erdőn
keresztül, s még keresztül vágják magukat valamerre.

– Én megyek veled a pokolba is, mondá a junákok kapitánya; s ha akarod,
megfogom az ördögöt a szarvánál; de megmondom igazán, hogy örömestebb
harczolnék a kamenári hétfejű sárkánynyal, mint hogy keresztül gázoljak
ezen a még füstölgő erdőn, a hol ha a hátamra kötök egy nyers berbécset,
mire a tisztásra kilyukadok, kész pecsenye lesz belőle.

– Segíteni fogunk magunkon. Minden junák nyers kecskebőrt kössön a
lábára; a füst ellen a száját eczetes kendővel kösse be; s a pajzsát
takarja be frissen vágott tulok irhájával, azt tartsa a feje fölé.

– Megteszszük, ha parancsolod.

– Most pedig futtass egy követet a velenczések vezéréhez, hogy a míg mi
szemben támadunk a warángokra, ő a maga vitézeivel lábtókon mászassa meg
a sziklavágányokat a tengeri oldalról, s fogja az ellenséget hátba.

A parancs végre lett hajtva.

Brankó vezér maga adta meg a példát a junákjainak, hajító kelevézét és
pajzsát ragadva, hogy a leégett erdőbe betörjön.

A föld még izzott a lábaik alatt, a holt szén recsegett, a hamu még
szikrákat vetett fel minden lépés nyomán, s a füstölgő fatörzsek keserű
bűze fojtotta a torkaikat; de azért merészen haladtak az erdő mélyébe.

Nem Isten temploma: a pokol temploma volt az már.

A félezredes óriások koromfeketén, lombok nélkül, lecsonkult ágakkal,
melyek, mint a kétségbeesés karjai merednek szerteszéjjel; olyanok,
mintha egy végtelen palota oszlopai volnának, melynek már nincs teteje.
Egyes tömpölyökben még tánczolt a veres láng, a hová a fenyőkből kifőtt
szurok összefutott s a végig ledőlt faderék, hosszában fekve lángolt:
azt nem olthatta el a szél; úgy kellett a tüzet elfojtani ráterített
nyers bivalybőrökkel. S mentül tovább haladnak az erdőbe, a hőség annál
fullasztóbb lesz. De panaszkodni nem lehet; minden arcz alsó része be
van kötve eczetbe mártott kendővel: lélekzetet csak azon keresztül lehet
venni; a ki megszólal, azt megfojtja a füst. Egy-egy odvas fa, mely
belülről kiégett, ropogva dől ki tövéből, a hány élőt maga előtt talál,
ugyan eltemeti. A rézsisak és a pajzs égetni kezdi a koponyát és a
vállat.

Csak előre!

A mint az erdő közepét már elérték, kezdenek a zárt sorok bomlani;
egy-egy vitéz kidűl és ott marad. Csak előre! Innen már visszatérni is
veszedelem. Találnak tisztásra. Ottan megpihennek. Az ott valami karám
volt. Körülpalánkolt tér. Egész juhnyáj hever ott, egymáshoz szorongva.
Meg vannak mind sülve szépen. Jó ebéd az ostromló seregnek. Itt már
leoldhatják a kötelékeket arczaikról: a füst a fejök felett száll el.
Hanem a csergedező patak ponorja szárazon tátong; egy csepp víz nincs
benne; még a fenekén lakó eskarapok is oda vannak száradva a sziklákhoz.

Tovább! Előre!

… A waráng nép, a mint az erdőket maga körül felgyújtva látta, megérté,
hogy halálra van itélve. Isten itélete, vagy ember itélete, meg kell
előtte törni.

Minek is az élet, ha nincs többé erdő?

Nincs a világon hely a számukra többé.

A tengeren át nem menekülhetnek a liburnáikkal, mert azt a velenczei és
raguzai hajóhad tartja zár alatt. Itt kell bevárni napjaik végét.

A pusztító tűz házaikból is kiűzte őket, városuk porrá égett; a kis
folyam, mely kertjeik között elfutott, a tengerszemhez bújdosva, a nagy
tűz alatt medre fenekéig kiszáradt, három nap óta nem volt már a
szomjukat mivel csillapítani. Házi barmaik elfutottak szerteszét, egy
tejelő állat nem maradt a gazdájánál. A gyermeknép éhezik s nincs mivel
biztatni.

Leégett városukon túl terül el a sziklákkal borított fensík, melyen túl
a hegyoldal abba a mély ismeretlen völgybe hanyatlik alá, a melynek
«gerli» a neve. Ezen a kopár téren vannak összegyülekezve valamennyien,
férfia, asszonya, gyermeke.

Solom vezér tartja fenn közöttük a rendet.

Apja halála után őt kiáltották ki fejedelemnek.

Az ifju hős még nem tett le a szabadulásról. A mint az északi szél alább
fog hagyni, zárt hadirendben keresztül tör az égett erdőn, s utat vág
magának fegyverrel valamennyi ellenségen keresztül.

Hallgattak rá és tűrtek.

Még várni kell, mert a vihar szembe hordja a pernyét, a harczolók
megvakulnak tőle.

Ámde az esküdt ellenség nem várt az ő idejükre, a bóra az ő szövetségese
volt.

Alkonyra járt az idő, a szélvészes ég biborvörösben égett, mintha még
most is az égő földet tükrözné vissza, a midőn felzúdult az égett
erdőből a közelgő bogumil sereg csataordítása. Előtte járt egy fekete
felhő, a léptei nyomán felvert szénpor, mit a szélvész gomolygatva
hajtott az egy tömegbe gyűlt warángok felé.

A közelgő ellenség láttára iszonyú visítás tört ki a warángok
csapatjából, némely asszonynép erőszakosan kiszakítá magát a férfiak
sorai mögül s eléje rohant az ellenségnek.

Miért rohannak? Mit akarnak?

Azért rohannak, mert szomjaznak, s a szomj őrültté teszen. Azt teszik,
hogy ketten-hárman megrohannak egy bogumil harczost; egyik a karját
kapja el, másik a lábszárát szorítja át, míg a harmadik a fejét öleli
magához, s késsel felhasítják az ereit; úgy iszszák meg a vérét. Nem
törődnek vele, hogy az ő testüket is átfurja kard, lándzsa, csakhogy a
szomjukat elolthatták egyszer, a százszoros szomjat.

Felséges kezdete egy népirtó harcznak, a hol az ellenséget azzal
köszöntik, hogy a vérét iszszák!

Az Eumenydák örjöngése következett: férfi, gyermek, asszony, késsel,
nyillal, szekerczével rohant a tusába s küzdött, vakmerően esztelenül,
míg agyon nem gázolták, csoportokban, gomolyonkint, egy-egy csoportból
lassankint egy halom vált; egy vonagló halom, a hol waráng és bogumil
egymáson hevert, még haldokoltában sem bocsátva el egymást.

Csak egy zárt harczvonal küzdött a középen. Ötszáz waráng vitéz a
javából Solom vezetése alatt.

Régi harczmodorukat vették elő, a hogy szoktak tulnyomó ellenséggel
szembeszállni. Félkört alakítottak magukból, melynek két vége a meredek
gerli párkányára támaszkodott. Minden harczos hozzákapcsolta a rézöve
lánczánál fogva magát a fegyvertársához; egyik érczpajzs a másikat érte.
A hátuk mögött hagyott térben voltak az asszonyaik és a gyermekeik.

Solom mögött ott állt a két ifju felesége; a Darinkának volt egy hat
éves fia, a ki már nyilazni tudott: a másik asszony még szoptatta a
kicsinyjét; az nem vehetett részt a harczban.

Ezt a félkört ostromolta kétezer bogumil, minden waráng vitézre jutott
négy ellenség. Azok meg három csapatban jöttek; egyik a középnek, kettő
a két szárnynak. Mindegyik csapat háromszöget képezett, az utolsó sorok
nyomták az elsőket előre, mintegy éket furva az ellenálló félkörbe. De
az érczkaraj erősen tartotta magát s letörte a háromszög élét
tizediziglen. De végre a két széle megtört a tulerő alatt, s akkor az
egész hadtest kénytelenült hátrálni a gerli meredélye felé.

Solom egy szót kiáltott társainak, a mire azok csendesen kezdtek
hátrahuzódni a meneteles gerli oldalára.

E meredeken a háttal a mélység felé fordultnak előnyösebb a helyzete a
tusában, mint a szemben levőnek, mert ő egy-egy kiálló kőben,
bokortövében megvetheti a sarkát s ha térdre bocsátkozik, egész testét
védi a hosszú pajzszsal; ellenfele pedig csúszik a száraz füvön,
bizonytalanul lép, s a térdei ki vannak téve a waráng paizsok élének.
Itt vesztettek el a bogumilok legtöbb vitézt. A gerli meredek oldalán
többé nem folytathatták a háromszögben előnyomulást, mert attól
tartottak, hogy ha a tömeg lökésével a warángok csatalánczát megtörik,
ők maguk is utánuk bukfenczeznek alá a mélységbe; a csúszós avar lejtőn
alig csenevészik itt-ott egy-egy borókacserje, a miben meg lehessen
kapaszkodni. Kénytelenek voltak ők is hadsorban verekedni
ellenfeleikkel. S ekkor kitünt a warángok előnye ellenfeleik fölött. Ők,
a meztelenül harczolók gyorsabban, ügyesebben vívnak nehéz
fegyvereikkel, a két bárdú fejszékkel, mint a nehéz bivalybőr pánczélt
viselő szarmaták kardjaikkal és kelevézeikkel, s a kettős félhold alakú
érczpajzs gonosz támadó fegyver volt bal kezükben, melylyel a tusakodó
társ térdét megsebezték, az ő sűrű hajbozótjukat nem járta meg a kard, s
az ő csákányaik áttörtek a bogumilok réztutyiján.

Brankó ekkor kiválasztotta vitéz junákjai közül a legedzettebb
harczosokat, s azoknak a századait hosszú arczvonalba állítva, maga
rohant az élükön az ellenálló warángokra. Egy zászlóaljat Tvartkó
kapitánynyal hátrahagyott, azt adva alvezérének utasításul, hogy «elől
is, hátul is szemed legyen!»

(Elől voltak a warángok, hátul a velenczéseket lehetett várni.)

Azzal ő maga kezébe kapva lángalakú pallosát, neki vezette a meredélynek
a csapatját.

Ráismert a warángok ifju fejedelmére nemcsak arany fejabroncsáról, de
még inkább arról, hogy annak a lábainál hevert a legtöbb megölt junákja.

– Hejh, te méregkeverő gyilkos! kiálta Solomra. Testvéreim megölője!
Állj elém, ha van szived Az én nevem Brankó: a boszuálló.

– Jó, hogy magaddal hoztad a koporsófödeled! kiálta vissza Solom, a
bogumil vezér hátahoporjás teknőalakú vértére példázva. Dióhéjt is
tettél a fejedre? Hozd ide! Feltöröm.

S aztán beszélt tovább egymással a pallos és a csatabárd; az egész
harczvonalon csattogott a fegyver az érczpajzsokon, mintha a cyclopsok
kovácsműhelyében dolgoznának vásári munkán, egyik embertömeg a másikon
feküdt. Nem gondolt már senki az életével, csak az ellensége halálát
óhajtá.

Ekkor egyszerre sűrű fekete porfelleg omlott onnan felülről a küzdőkre
alá, hogy elvakult bele mindenki, s nem látta többé, hová üt? Az
ellenségek olyan közel voltak szorítva egymáshoz, hogy nem vehették a
fegyvereiknek hasznát többé. Valami megnevezhetlen, kitalálhatlan
erőszak taszította őket együtt aláfelé. Az asszonyok sikoltozva ragadták
gyermekeiket az ölükbe, mintha jobban esnék úgy együtt a halálba
rohanni. Solom fejedelem elvetette karjáról széthasogatott pajzsát,
eldobta csorbára vert harczi szekerczéjét, s halálos haraggal ölelte át
derékon óriási ellenfelét. Nem akart már győzni, csak magával rántani le
azt is a sírba. Társai is mind hasonlót tettek, az egész waráng
csatárláncz mind ölrekapott ellenesével: a fekete forgószél vakká tette
valamennyit s valami pokolbeli zűrhang, mely onnan felülről jött, mintha
az ördögök röhögése volna, süketséggel verte meg füleiket; nem látott,
nem hallott, nem érzett többé senki.

Vadállattá vált minden ember, marta, harapta, tépte egymást; a letepert
vitéz a Szentháromság Istenét hivta segítségül, aztán hivogatták a régi
isteneiket, a ledöntött bálványokat, utoljára átkozták valamennyit; egy
pokolhódító káromlás hangzott a fekete porfelhő közül.

Brankó, az óriás, neki feszíté a lábát egy borókatörzsnek, hogy
fentartsa magát ellenfele ádáz tusája ellenében, de Solom vezér kis fia
felkapta az apja kését s azzal vagdalta el a bozót gyökereit: a borókafa
ingott, hajlott, recsegett a kettős teher alatt.

S az a kitudhatlan erőszak még nehezebben feküdt a küzdő tömegekre.

… Az történt a küzdők háta mögött, hogy a velenczések felhatoltak a
sziklavágányokon a warángok telepére, egész odáig, a hol azoknak a
liburnái voltak a tengerszem fölött elrejtve. A víz szine tele volt
szarvas állatfejekkel. A velenczések felgyujtották görög tűzzel a vizen
lebegő dereglyéket s arra az egész felriadt állattömeg rohant ki a
vízből, az erdőbe nem futhattak, mert az még akkor is égett, hanem neki
zudultak a fensík mentében az elhagyott mezőnek, az elhamvadt
vetéseknek, ezeknek a rohama verte fel azt a fekete szénporfelhőt, a mit
a szél a harczolók szeme közé sodort, ezeknek a bömbölése volt az a
dæmoni chorus, a mely azokat elkábítá.

A veszettül rohanó szilaj csordák útjukban találták Tvartko kapitány
hátvédül hagyott csapatjait. Azoknak a dárdái pozdorjává törtek a vad
bölények koponyáin. Hátulról a görögtűz perzselte a bőszült állatok
inait, rohantak, a merre nyílt út volt előttük. Az utóhad is bele lett
szorítva a gerlibe, az állati lavinát emberi erő fel nem tartóztathatta.

A vad csorda oda is utánuk rohant, akkor aztán omlott alá waráng és
bogumil és fenevad, egymáson keresztül hömpölyögve, feltarthatatlanul!
egy élő görgeteg, ezernyi kialvó élet, halandó test, halhatatlan lélek,
veszendő pára; istenhivő és istentagadó, bűnös, ártatlan, angyal és
ördög és barom, összegomolyodva, le a mélybe a népek sirjának a
fenekére! Vannak ott már sokan… A fekete porfelhő követte őket csendesen
alászállva szemfödélnek… Alant már néma volt minden…

És így egy füst alatt kettőnek lett vége, a warángnak is, meg a
bogumilnak is.

A velenczéseknek meg ez volt a maguk harczolási módja.

S ezzel két feladat lett elintézve, a boszu az ellenségen, s a fizetés a
szövetséges társnak.

Ezt nevezték velenczei taktikának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mosszori knéz sokáig várta vissza a diadalútra eltávozott fiát, az
óriást, vítéz junákjaival. Várta, hogy mikor hozza már a levágott waráng
fejeket, a mik az új várfalakat fogják ékesíteni? aztán a kincseket, az
elpusztúlt új Jeruzsálemből? a rabbátett asszonyokat? az igért
hevéreket, a kik az aranybányát ujból helyreállítják? Többet álmodott
már, mint ébren volt. Mikor álmából felriadt, a fia nevét kiabálta. «Hej
Szlon! hej Tirimir! hej Brankó! hol vagytok? mégis alusztok? Lám a Vuk
már dolga után jár!» Aztán elnézte egész nap a palotája küszöbén ülve,
hogy utazik végig a porondon hosszú egyenes sorban egy hangya nemzet
vándorserege egyik hangyabolytól a másikig, azokat számlálta szemenkint;
mikor kétszázig ment, akkor azt mondta, «egy csata». Estig megszámlál
tíz csatát, húsz csatát, harmincz csatát. Jönnek, mennek. Hát amazok
mért nem jönnek vissza? Azokat is így látta a torony erkélyéről,
hangya-apróságban a távol fekete erdőbe sorban elügetni, «egy csata, két
csata;» mikor térnek vissza? A küszöbe alján nőtt ki egy nagy
bogácskóró, az az ő kalendáriuma; nagy gombos fejei előjönnek a tüskés
levelek közül, kivirulnak, elhervadnak, pelyhes maggá érnek, a repülő
mag szárnyra kel, elszáll a levegőben, a száraz vaczok ott maradt és a
Brankó még sem jő vissza.



A HÁROM MÁRVÁNYFEJ.

Az ősz Boboli Pétert egyhangulag választá meg Raguza új rettorénak. A
Damiani párt félrevonult; a kik vétkeseknek érezték magukat,
elmenekültek. Az egész pregadi tanács újra lett választva.

Legelső feladata volt a tizek tanácsának itéletet tartani a főfő
bűnösök, s azoknak koronázott fejedelme, János király fölött.

Egyszerre állíták őt a két feleségével együtt a legfelső biróság elé.

Boboli Péter, a rettore, volt az elnök, Bennessa Pirro, a sindaco,
olvasta fel a vádlevelet.

– Lovag, patricius Boboli János, más néven Canavelli poéta, más néven
Frater Aktæon, más néven Asmodái ördög, más néven János király,
vádoltatol, miszerint:

rablókézzel elragadtad a feketegyi fejedelem eljegyzett aráját és minden
kánonok, impedimentumok és prohibitiok ellenére feleségeddé tetted;

a mosszori knéz várát, czinkosaid által felgyujtattad, fiát, hadi népét
elébb borral megmérgeztetted, aztán leöletted;

varázslói hatalommal keresztül hoztad a poklokon és minden föld alatti
mélységeken át a veled szövetséges uskók gonosztevő faját;

ördögi csábalakban legyőzted az angyal képviselőjét s elragadtad kigyói
hizelgéssel Éva kezéből a pálmát;

bűnös szerelmet gyujtottál a szent szüzek fejedelemasszonyának szivében,
s az ártatlanságot megejtetted;

a nagyravágyás ördögét felébresztetted az egyház szolgájának, a
felszentelt patriarchának elméjében;

ellenpápát kiáltottál ki szent Péter valódi utódja ellenében, kit
Rómában a szent cončsilium emelt uralkodói székébe;

uj hæresist támasztottál, veszedelmesebbet minden eddigieknél, mert
dogmává emelted benne a többnejüséget;

várost építettél, mely a tolvajoknak, csalóknak és hamis bukottaknak
menhelyül szolgált;

megkeresztelt népet a bálványimádásra visszatérítettél;

templomainkat megfertőztetted hamis profétasággal;

háboruságot támasztottál közöttünk és szövetségeseink között, melynek
áldozatul estek számos derék hajók, vitézek és hajósnépek;

okozója lettél két vitéz keresztyén nemzet végkiirtásának, egy egész
tartomány elpusztulásának.

– Ime, tizenhárom vádpont! Tagadhatsz-e egyet is belőle?» kérdezé a
rettore.

– Egyet sem tagadok.

– S mit tudsz ennyi nehéz vád ellenében felhozni a védelmedre?

– Azt, hogy szerettem.

– Szerelemért követtél el annyi végtelen bűnt?

– Megérte az árát! Lehoztam magamnak a paradicsomot az égből. Hét évig
voltam olyan boldogságban, a milyent az üdvözültek nem ismernek, s az
istenek irigyelnek!

Boboli Péter egy intésére hirtelen fejére rántották a sbirrók a
vádlottnak a bőrcsuklyát, hogy több ily szentségkáromlás el ne hagyhassa
a száját.

Aztán kimondta rá a tizek tanácsa az itéletet.

Frater Aktæon és két bűntársa, soror Kekharizméne és mater Lubomira
Raguza főpiaczán a nép láttára bárd alatt veszítsék fejüket. Legelső
legyen a bűnhödésben a knéz leánya, utána a Damiani leány, a főbűnös
nézze végig kedvesei fejének legördülését.

Azoknak még ott a vérpadon is az volt utolsó szavuk egymáshoz:

– Szerettelek, szeretlek, szeretni foglak!

A véritélet végrehajtása után felhivatta magához Boboli Péter Raguza
hires kőfaragóját, a gyorskezéről nevezetes Florenczi Odoardo Fa
Prestot.

A rettore előtt, a nagy alabástromasztalon ott állt pompás ezüst
tálczára téve három levágott fő, egy férfi és két asszony fejei.

– Odoardo Florentino Fa Presto, szólt Boboli Péter. Most tégy ki
magadért, mutasd meg művészetedet. Végy mintát e három fejről s készítsd
el azokat márványból, egymás mellé állítva, a hogy itten állnak. Az árát
te szabd meg munkádnak. Műved az északi kapu homlokzatát fogja
ékesíteni, melynek eddig Damiani kapu volt a neve.

Attól fogva a három márványfej kapujának nevezték azt.

Ez a három márványfő még most is látható Raguzának egyik kapuján, s
mindenki tudja a történetét. (A másolata terra cossábul nálam is
megvan.)

«_Disputa._»

_Kritikus._ Ez volt aztán a tömeg-gyilkolás! Herculanum és Pompeji
pusztulásához hasonló. De ezekből legalább szabadulhatott el hírmondó, a
ki leírja a többiek veszedelmét. Ámde Raguza még most is áll, ha nem is
hatalmas köztársaság többé; – ilyen monumentális szerelmeskedésnek nem
lehetett nyom nélkül elenyészni; már pedig a kik eddig a dalmata
partokat beutazták, a régi időkben De Fortis apát, Schulenburg admirál,
az újabban Paton, Wilkinson, Noe, Yriarte, és Karacsay Tivadar, e
regényes helyekről nem tesznek semmi említést.

_Szerző._ Annak az oka egyszerűen az, hogy azóta az egész táj képe
megváltozott. Először is a velenczei uralom alatt a dalmata hegységek
meg lettek fosztva őserdeiktől. Velencze nem csupán a saját hajóhadát
építette azoknak a fáiból, hanem még a török szultán hadihajóihoz is
onnan szolgáltatta jó pénzért az anyagot. A legszebb szálfákat elhordták
a velenczei Lido czölöpzetének, melyet a tengeri furdancs minden tiz év
alatt úgy összeőröl, hogy meg kell újítani. A fenyőfákat halomra
vágatták és szurkot főzettek belőlük, s mikor már le voltak tarolva az
erdők, akkor odatelepítették a tengeri harczok alatt összefogdosott
mindenféle népzagyvalékot, a mór kalózokat, s ezekkel hajtatták végre a
pusztítás nagy művét; kiszedették a földből a levágott fák töveit,
gyökereit s gályateher számra szállították át tüzelőnek Velenczébe, s
hogy még aztán valamikép az elhullott magból se támadhasson új erdő:
ráeresztették a kecskenyájakat; utoljára bevégezte a pusztítás munkáját
a bóra, s a növényeitől megfosztott földet leseperte a sziklákról, s
támadt az egykori paradicsom helyén a rettenetes Karst. – De a
legnagyobb csapás, mely Raguza hajdani dicsőségét romba temette, az a
nagy földrengés volt, mely 1667. ápril 6-án éjjel oly rögtöni rohammal
kezdődött, hogy a ledült paloták omladékai alatt hatezer ember lelte
halálát. Székesegyház, kápolnák, kolostorok egy kőhalmazzá váltak
egyszerre, s azok között hevert Roland szobra, oroszlánszívű Richárd
érczemléke; egy óriási sírhalommá lett a pompás város, melyből napokig
szállt a magasba az élve eltemetettek jajkiáltása. S mintha minden elem
összeszövetkezett volna, a földrengéssel együtt jött a typhoni vihar; a
romhalmazban tűz támadt, s az óriási katafalkból lett egy titáni máglya:
ott hamvadt el évszázadok dicsősége. A mi megmaradt, azt elhordták a
szomszéd hegyekből odacsődült uskókok. – Az egész catastrophát borzalmas
élethű részletekkel írta le Damm Jakab, hollandi consul, ki épen akkor
követségbe érkezett oda, s egész kiséretéből maga egyedül menekült meg
egy nyomorult bárkán. Az ő adataiból szerezhetünk fogalmat e
világváltozásról. A tenger egyidőre lefutott a kikötőből, úgy hogy a
gályák mind a zátonyon feneklettek meg, aztán megint olyan rohammal tért
vissza, hogy leszaggatta a hajókat horgonyaikról s a parthoz vagdalta. A
szárazföldön pedig egész hegyek sülyedtek el, melyeknek a helyén most
tavakat találunk; folyamok, melyek a tengerbe ömlöttek, utat vesztének s
földalatti mélységekbe zuhantak alá; itt egy völgy lett sziklákkal
betemetve, amott a hegygerincz hasadt ketté s új völgytorkolatot
nyitott. S ez a földindulás eltartott nyolcz napig. A mostani Raguza, a
hogy az áll, a földrengés pusztításai után lett fölépítve. Annak a
tizenhét templomnak a köveit, a melyekben a daviditák tanait hirdették,
ma is megtaláljuk a Raguzát körítő bástyafalban, a hogy a dombormű
ékítmények töredékes maradványai, s elkopott feliratok betüi
bizonyítják.

_Kritikus._ Radikális kura! Égszakadás, földindulás! Tehát ezért nem
maradt nyoma többé az új Jeruzsálemnak, meg a mosszori aranybányának; s
nagyon természetes, hogy Nabukodonozor melegvízforrása is ennek esett
áldozatul. Csodálatos, hogy ennyi kőemlék közül épen csak annak a három
márványfejnek kellett mind e mai napig megmaradni. De ha ez megmaradt,
akkor a hozzá kötött legendának is fel kell valahol tartatnia. Nem
elégíthetné ki a szerző az olvasó kiváncsiságát a kétségtelenül kezében
levő történelmi adatok közlésével?

_Szerző._ Ha kivánják tőlem, megtehetem; ámbár ez esetben azt ismételem,
a mit a franczia hajóskapitány tett, a ki a lőporát megosztotta az angol
ellenfelével, hogy az is lövöldözhessen ő rá. Azonban őszinte akarok
lenni, s előadom a docékat. Ezeket az én tudós collegám, Thallóczy
Lajos, a bécsi országos levéltár igazgatója, szedte össze Raguzában, s ő
volt szíves azokat nekem regénytárgyul kiszolgáltatni, a hogy
következnek.



A HÁROM KŐFEJ.

Raguza éjszaki kapuja fölött, a gravosai út felől, kisded alakban, egy
négyszögletes márványlapon három domborművű fej látszik. Közepén egy
bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arczvonású barátfej; jobbról balról
egy-egy szelid kifejezésű apáczafej. Kétféle hagyomány regél erről:
irásbeli és szóbeli. Az irásbeli hagyomány, mely a dominikánus kolostor
egyik codexében maradt meg, (1615-ben kelt) kétféle versiót említ.

Fráter Vjekosláv a XIV. században élt a raguzai dominikánus zárdában.
Kegyes, istenfélő ember volt, egyetlen szenvedélye a könyvek s az
imádság.[3]

Szorgalmasan irta a szent atyák műveit, szépen festett. Történt azonban,
hogy sok copisalni valója lévén, panaszkodott a priornak, hogy nem győzi
az initialisok kifestését. Prior Aleardo úgy segített rajta, hogy a
szépen leírt codexeket átküldötte a clarissa apáczákhoz, kiknél akkor a
betüfestés nagyban cultiváltatott légyen. Sour Teresa és Sour Anna két
unokatestvér voltak a betüfestés mesterei. Fra Vjekosláv codexei ezekhez
kerültek. A művészek kiváncsiak lettek egymás személyére. Először csak
titkos irásjelekkel érintkeztek, majd légyottot adtak egymásnak a
templomban. A szent barát egy művésznő helyett kettőt talált a
légyotton. Et cognitionem factus, huncinde sæpius convenire eos dicunt.
Vjekosláv megváltozott, kerülte, ha csak szerét tehette a közös
imagyakorlatokat, nem dolgozott, gyakran beszélt hajósokkal, priorja nem
tudta, mi baja lehet. A két istentelen apácza megbabonázta. Mindig
együtt voltak. Szent Bertalan éjszakáján, a két apáczának hült helyét
találták. Keresték mindenfelé őket, nem találták. Azonban Fráter
Vjekosláv is hajós ruhát öltve, elszökött. Bárkát fogadtak, hogy majd az
éj leple alatt leszöknek az arnauták földjére. De vihar támadt s reggel
ott találta mindhármukat a parti őr, kétségbeesve, összefogódzva a
bárkában. Ismerte őket, de nem segíthetett rajtuk, a révfőnök (capo del
porto) utasítása szerint jelentést kellett tennie. Bevitték őket a
tanácsházához. A szerzetesek nem akartak ez istentelenekről tudni
semmit. Törvényt látott hát felettük a tanács. Nem vallottak egyebet,
mint hogy szerették egymást. S a két apácza egyetértve szemérmetlenül
megvallá, hogy mindkettőjüké volna a «frate nero» s hogy ők meghalnak
érette. Vjekosláv megadással tűrte sorsát. Kivégezték őket, előbb Sour
Annát, aztán a barátot, végül Sour Terezát. És meggyóntak mindhárman,
egyéb kegyelmet nem kérvén, csak hogy megcsókolhassák egymást, mielőtt a
bakó hozzájok érne. A nép sajnálta őket, kiásták őket a bűnösök
temetőjéből s bedobták a tengerbe, hogy a delphinek tündére segítsen
kinjaikat elviselni. Fejeiket azonban a tanács kiszegeztette,
elrettentéseül azoknak, kik több asszonyt szeretnek, s miután
elrothadtak, márványba vésette. Prior Aleardo könyveit azontúl nem
festette a clarissáknál és szomorú ember volt élte végéig és
megtiltotta, hogy beszéljenek a szegény Vjekoslávról.

*

A másik irásbeli hagyomány rövidebb.

Stracimir albán királyfi beállott barátnak; két szeretője volt, akik
egyakarattal clarissák lettek. Stracimir csak később tudta meg, kik azok
a szűzek, kik mindig nyomában járnak. Szerették egymást, míg el nem
árulták őket. A tanács kivégezteté őket.

*

A szóbeli hagyomány ezt tartja.

Sandal Hranič híres herczegovinai vajdának fia, Milos, – apja s családja
patarén (bogumil) hiten lévén – belészeretett egy pásztorleánykába, ki
egy barát-klastrom jobbágy emberének leánya, buzgó katholikus vala. A
leányka megtérítette Milost, ki apja ellen pártot akart ütni,
letaszítani őt a trónról s a pápa uralmát szilárdítni meg a vidéken.
Ugyancsak a vén Sandal udvarában növekedett Lokris, Balsa arnót herczeg
tüzes leánya, a ki szerette Milost, de buzgó patarén volt s nagyravágyó.
Birodalmat akart alakítani az adriai tenger mentén, császári koronát
óhajtott fejére, leverni a törököt s uraltatni magát a keleten. Erre
kellett neki Milos. Milos az elégedetlen hegyi törzsek élére áll, de
apja cselt vet neki s a pásztorleánynyal együtt elfogatja. Mint lázadót,
ökörbőrbe akarja bujtatni őket s úgy tűzre tétetni. Ekkor Lokris
odalopódzik a foglyokhoz, kihallgatja bús éneküket s kiszabadítja őket.

Azt az ajánlatot teszi erre a pásztorleánynak, érje be Milos fél
szívével. A vitát Milos úgy oldja meg, hogy mindkettőt szívébe zárja,
megfér ott mindkettő együtt. Lokris s a pásztorleány erre tündérei
lesznek. Megérkeznek Raguzába, hol apjának a kémei már várakoznak rá.
Lokris erre is gondolt s a leányok apáczáknak mennek a clarissákhoz,
Milos dominikánusnak. A két leány csakhamar megnyeri a priorissa szívét,
Milost meg priornak teszik meg, kitudván herczegfi voltát. Így éltek ők
teljes boldogságban.

De Lokrist nagyravágyása emészti; kémeket fogad fel s Nápoly királyát
izgatja, jöjjön Raguzába és segítsen leverni a herczegovcz, fekete hegyi
s dalmát, meg albán törzseket, elismeri hübérurának. Nápolyban van egy
régi imádója, ki Lokrisért még mindig rajong s rábírja a királyt, hogy
egy kis hajóhadat küldjön a gravosai révhez.

Raguza követei azonban rájönnek ez üzelmekre. Figyelemmel kisérik a
három szeretőt, kikkel Lokris azt a hírt hiteti el, hogy a nápolyi
király országot akar nekik adni, azért küld érettük. A raguzaiak
felbőszültek, mert mint vendégeket fogadták őket s most veszélybe dönti
a köztársaságot egy hóbortos apácza. Lokris bárkákat fogad s ráveszi
Milost s a leánykát, hogy éjjel kimennek a tengerre csillagot nézni s
fogadni a nápolyi izenetet. Vesztükre, a nápolyi bárkához közel elfogták
őket mind hármat. Halálukat a mese is úgy beszéli, mint a legelőbb
megirt irásbeli hagyomány. – «Egyek a halálban» – «Nagyon szerették
egymást; Isten úgy segélje őket.» – «Vigyázz leány, ne hogy úgy járj,
mint a két kőasszony» – ezek a közmondások élnek a mesékkel, babonákkal
teli hajósnép között róluk.

Mint látható, én azt a szabadságot vettem, hogy a szájhagyomány idejét
hátrább toltam egy pár századdal, a kész történetet egy kissé
kiczifráztam egy és más apró körülményekkel. Ezt biz utánam csinálhatja
akárki. S már most tessék rám kimondani az itéletet. Tűröm békével.

_Kritikus._ De bizony nem úgy tett ön most, mint ama franczia tengerész,
ki lőport kölcsönzött az ellenségének; hanem úgy tett, a hogy Commodus
császár, mikor a circusban producálta magát, mint gladiator. –
Szembeállíttatott magával holmi vékony dongájú legénykét, s miután azt
nagy vitézül levágta, felvette a vállára s kikiáltotta magát
győzhetetlen Herculesnek. Hát én velem – az önalkotta homunculussal –
csak könnyű volt önnek megviaskodni; – de bezzeg, ha majd eljön az, «qui
habet centum oculos!»



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Urát adom e szónak: legközelebb hallottam ezt Kállay Béni
minisztertől, így nevezik az olyan sziklaüreget, melybe egy buvó folyam
beleszakad.]

[Footnote 2: Dúsgazdag; régi magyar szó.]

[Footnote 3: Dalmátiában a raguzai dominikánusok voltak a legtudósabbak.
Fenmaradt egy pápai bulla a XII. századból, mely helybenhagyja a
dominikánusok könyvtárregulamentumát s egyházi átok alá veti a
könyvtár-olvasókat.

Th.]



TARTALOM.

  Szerzői előszó  1
  A három tüzes szentek klastroma  3
  A kritikus leirása  10
  Az apáczafejedelemnő  16
  Soror Kozima és Soror Kekharizméne  25
  Az éneklő Dabóza, a tengeri szüzek és a kerekes hajók  37
  Dávid király  45
  A mirákulum  55
  A warángok otthona  63
  Az őrpaták  68
  A bor a warángoknál  80
  A waráng fiuk  82
  Az aranyhegy  93
  A bogumilok  97
  A hypnopoie  116
  Bogumil menyegző  120
  Az ostrom  139
  A Bludár  153
  A Solom álma  177
  A földfeletti sötétség  195
  A «daimonomache»  199
  Egy uj nép  224
  A feltámadás napja  231
  A hajdani Raguza  242
  Damiáni Judás  252
  A daviditák  264
  A kettős csillagok  269
  A köszöntés és nemköszöntés  277
  «Fiam»  289
  A férgek harcza  298
  Az egérfogó  304
  A harcz  307
  A harangkongás  316
  A beteljesült kivánságok  322
  A holt király nászútja  325
  A halálra itélt nép  329
  A három márványfej  346
  A három kőfej  350


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5 |duplíkátumokban is |duplikátumokban is

68 |a barangösztöntól |a barangösztöntől

84 |olyan térmészetű |olyan természetű

85 |elégtetelt fog |elégtételt fog

106 |En menjek |Én menjek

193 |egy harmadík |egy harmadik

256 |Oltözetükről már |Öltözetükről már]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A három márványfej
 - Regény, kritikával elegy" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.