Title: Utazás a Balaton körül (1. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Utazás a Balaton körül (1. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

I. KÖTET

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

I

Eötvös Károly Munkái

I

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



KÉSZÜLÜNK AZ UTAZÁSRA.

(Kik azok, a kik utaznak? – Miért késett ez az utleirás? – Napkelet
felől napnyugat felé. – A Balaton költői. – Mindenütt szép, de legszebb
a Balatonnál.)

Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen neki a dolog közepének: ez
a természetem. Most mégis máskép cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az
olvasót: miről lesz szó.

Az utazás, a melyet leirok, ezelőtt huszonöt esztendővel történt.

Az utazók hirneves emberek. Négyen voltak s mind a négy erdélyi ember.

Salamon Ferencz az egyik.

Gyulai Pál ur a másik.

Szilágyi Sándor a harmadik.

Nagy Miklós a negyedik.

Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik és én
magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, a mi vele
az utazás alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz
az irással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem irtunk, csak
azt beszélhetem el, a mi emlékezetemben megmaradt.

Huszonöt esztendő nagy idő. Azóta én se jártam azon a vidéken. A feledés
hullámai folyton verdesik az emlékezet omlós, fövenyes partjait s
azokból a partokból sokat elmosnak. Pedig azokon zöld pázsit és illatos
virág tenyészhetett s a fövenyben aranyporszemek is voltak. A hullám
elmossa mind. Mi maradt meg azóta: majd kitudódik lassanként.

Nagyon kell vigyáznom.

Két derék nemes barátom azóta messze utra költözött. A történetiró és a
hivatalos anyakönyv ugyan azt bizonyitja, hogy Salamon és Szilágyi csak
a kerepesi temetőig távoztak el, de én ezt jobban tudom. Ott
szállonganak ők sziveinkben s ott szállonganak a csillagos ég közelében
s keresik a magyar faj dicsőségét a multban s örrökkévaló életét a
jövendőre. Minő nemes szellem s minő jó magyar volt mind a kettő!

De Gyulai Pál ur se maradt el mögöttük.

»Gyulai Pál ur.«

Mikor e szót kiejtem: nagy nyomatékkal teszem azt. Nem azért, mert
főrendi ur. Nem ád ő arra semmit s én se sokat. S mikor nagy utazásunkat
megtettük a Balaton körül: akkor még nem is volt ő főrendi ur.

Hanem hát ő nem tegeződik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg és
nem is pajtáskodik senkivel, hanem e helyett vitába keveredik
mindenkivel s vita közben csak egyetlen megszólitás illik hozzá
komolyan: »Gyulai Pál ur«. Én pedig még az életben sohase találkoztam
vele, hogy rögtön vitába ne keveredtem volna vele. Elég baj az nekem,
talán neki is, hogy oly ritkán s akkor is oly kevés időre találkozunk.

Behunyta szemeit örökre Szentirmay József is. Ki volt, mi volt: erre is
rákerül a sor. Vitéz honvéd volt, s már e miatt is megérdemlené, hogy
megemlékezzem róla.

De él és futkos és szerkeszt még Nagy Miklós. A ki irt és iratott már
tizezer holt és eleven emberről, de a kiről még se nem irt, se nem
iratott senki.

Ha emlékezetem egyben-másban cserben hagy: Nagy Miklós és Gyulai Pál ur
bizonyára helyreigazitással áll elő. Ezt nem szeretem. Ezért kell
vigyáznom.

De hát miért vártam én huszonöt esztendeig?

Jó okom volt.

Gyulai Pál ur lelke egy pillanatra lángot vetett a Badacsony tetején.
Fényes és melegitő lángot. S azt mondta előttünk, hogy »Romhányi«-jában
fel fogja dolgozni utazásunk emlékeül a Balatont és a Badacsonyt.

Ezt akartam én bevárni. Hogy fölülkerülhessek és én birálhassam meg őt.

S volt gonosz szándékom más irányban is.

Azt mondta, hogy ő olyan szélbali embert, a ki igazán szépen tudna irni,
még nem látott. Régen mondta ezt, de azóta is vallja. S én ugy akartam
ezért megboszulni, hogy »Romhányi«-jára hasonló versben mondjak
birálatot. Ha szép lesz a versem: akkor nem bántja többé a szélbali
embert. Ha pedig csak olyan lesz mint a »Romhányi«: akkor ő is
elhallgat, én is.

De most már nem várom tovább. Lehetetlen. Én ugy érzem, hogy én halandó
ember vagyok. »Romhányi« huszonhét év óta készül és negyedfél ének van
belőle készen. Tervezve van pedig tizenkét énekre, tehát még hetven
esztendő mulva lesz készen. Eddig várni nem akarok. Tehát csak megirom
már ezt a Balaton körüli világutazást.

Czélunk nem az volt, hogy voltaképen fölfedezzük a Balatont. Pedig még
ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az ó
világban van-e vagy az uj világban. Sőt az orvos urak nagy része szentül
hiszi, hogy valamely nyugoti országban fekszik s a földrajzban Ischl,
Franczenszbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel.
Olyan orvos is van, a ki azt hiszi, hogy nem is hivja más Balatonnak,
csak az ostoba magyar közönség.

De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én
leirok, ugy se az orvos urakra tartozik, csak azokra, a kik a
betegségeken kivül és a gyógyitó szerek mellett még a költőkért, szép
asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is
lelkesülnek. Mert – hála isten – ilyenek is vannak az orvos urak között.

Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyitja ezt az
a husz-harmincz tudós férfiu, a kit a történetirás balatoni bizottságnak
nevezett el, és a ki tiz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de
munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban.
Herman Ottó már korábban fölfedezte a Balaton halait s madarait. Daday
fölfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel
jár ahhoz, hogy fölfedezze partjait s mások közel járnak ahhoz, hogy
fölfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és
mélységek még mindig nem a Balaton.

A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bus mesék
gyüjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a multból s
ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbuvár azt
igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, a ki egyuttal
költő és történetiró s azonkivül erdélyi ember.

Csak tuladunai ember kell közibük egy vagy kettő, a ki a költőnek, a
történetirónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.

De hát miért éppen erdélyi ember?

Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet.

A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt
Atillától és Árpád apánktól. A kik napkelet felől jöttek és napnyugat
felé törekedtek. Csak a ki bujdosik: az tart kelet felé.

Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Mármarosnál. Ott még koldus,
napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugot
felé s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két
vármegyével beljebb kerül: már nagy birtokos és urodalmat szerez.
Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik s ha már
egy pár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is
magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyittatja, minden
nyaralását osztrák fürdőben tölti s minden ékszerét és drága ruháját
lánya, asszonya Bécsből és Párisból hozatja.

Épen mint a magyar mágnások!

Az erdélyi ember kétfelé költözik. A ki szegény akar maradni: vagy
otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. A
ki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.

Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugot felé rá nézve a világ
vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, a kit Pécs,
Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga
kebelére telepedni látott volna.

És ez jól van igy is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint
a struczmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kigyót,
békát, tótot, csehet, németet, galicziai jövevényt befogad évenkint,
hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem épen hánytatónak, hanem
gyomorerősitőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek
fölöslege is. A ki már kicsordul a tele pohárból s ha Romániába hull,
örökre a porba vész.

A négy erdélyi iró soha se látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor
elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet.

Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi férfiuval. Még többet is akartam.

Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga
terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott,
melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő épen az eltévelyedettek
közé tartozott, mert imádság helyett verset irt s költő daczára
miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és
miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi
tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!

Fölkerestem Szász Károlyt is. Meghivtam a nagy utazásra őt is. Nagy
örömére volt e meghivás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból
nem lesz semmi. De határozottan megigérte, hogy ha én azt a csodát meg
tudom tenni, hogy Salamon Ferenczet és kiváltképen Gyulai Pál urat
valamely napnak reggeli 7 órájára a déli vasuthoz állitom: akkor ő is
eljön s megénekli a Balatont.

Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a
Balatonnak most már van ugyan költője s nehány írója is, de huszonöt év
előtt még nem volt igazi költője.

Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty
az ifju kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke
csak a hősiség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös
rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek
is érte, sőt Berzsenyi nem egyszer meg is kisérlette, hogy bevonja
költészetének arany fátyolával.

Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára
mindig készen álló visszhang birta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan
korán össze nem tört volna!

Volt idő, a mikor négy báró regényirónk volt egyszerre. Jósika, Kemény,
Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán hová
lettek mágnás iróink? Jó lenne e fölött egy kissé eltünődnünk. Ugy
látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük.
Azóta a Pegazus nem türi meg őket a hátán.

Minden mivelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az irók. Költők,
tudósok, utazók, katonairók, hirlapmivelők. Nagyszámban volnának nálunk
is, ha az egyik fele már meg nem halt volna s a másik fele már
megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai
nemzedékből s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy khinai
utazása után.

De ez a négy báró regényirónk se vette költői tolla alá a Balatont.

Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz,
a mikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját s hóval,
viharral, förgeteggel nem törődik.

Ezt a Balatont irja le Jókai az »Arany Ember«-ben.

Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó
nádasához ötven lépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha.
Mégis azt irta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra
vágyik, hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót
állitsa az olvasónak lelke elé.

Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi
körül Tihany, Hegyesd, Csobáncz, Badacsony, Tátika bérczeit s néhány
költői beszélylyel és hősi költeménynyel lesz irodalmunk gazdagabb.

S még egy erdélyi embert akartam az utazásra birni.

Zeyk Ferenczet, a vitéz erdélyi vörös sapkást.

Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál.
Minden Zeyk honvéd volt valamikor, a ki már elbirta s a ki még elbirta a
fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül.
Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak ugy neveztem.

Vidám oldala is volt a függetlenségi harcznak, a tábori életnek, a sok
győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a
történetirók eddig meg nem irták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást,
csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai
nemzedék.

Miért van ez igy?

Mohács óta sohase volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb,
mint az utolsó Rákóczy kuruczkorszakában. És sohase szenvedett nemzetünk
többet, mint akkor és az után. S nézzétek meg dalait, költészetét,
zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és
nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága,
délczegsége, dévajsága. Sohase busult annyira a magyar, hogy csupán
busult volna és sohase dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy
önmagához egy keserü-vidám ötlete ne lett volna.

Hova lett hát függetlenségünk harczának vidámsága? Miért titkoljuk el?
Miért felednők el? Hova lett a harcztéri szerelem titkos költészete?
Hiszen Vénusz, a bájos istennő, hányszor fölkeresi a kegyetlen Marsz
istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink nem lesznek
kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a
férfit is közelről megismerjük. S a nagy franczia forradalom fensége
semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz az által, ha szerelmi harczát,
hadjáratait, cselszövényeit és pajzánságát is igazán ismerjük.

Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak
minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S
mester volt ebben Salamon Ferencz is. Csakhogy Salamont, mint kevés
szavu embert nehéz volt szóra birni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy
önmagáról is beszéljen s minél többet beszéljen önmagáról.

– – Nos hát ezek az én erdélyi barátaim, valahányszor velük összejöttem,
nem győzték nekem eléggé dicsérni Erdélynek tájszépségeit.

Az Aranyos völgyét Tordánál s a tordai sziklahasadékot. Salamon Ferencz
és Nagy Miklós ott nőttek fel.

A Detonáta bazalt oszlopait, e csodálatos hangtalan orgonát
Alsófehérmegyében.

Brassó óriási erdős kupjait.

A Hargitát Csikban s annak húnregékben gazdag bérczeit.

A hátszegi völgyet Hunyadmegyében s a Hunyadyak dicsőséges emlékeit.

A Szent-Anna tavát, a Csucsai szorost, a Csetátye Bolit, a Retyezátot,
melyeket regényköltőink annyiszor megénekeltek.

És azután Erdély borai!

Ennél a kérdésnél már Nagy Miklós is tüzbe jött. A ki azt merte volna
állitani, hogy van a világon jobb bor, mint az erdélyi és van a világon
jobb Pojnik-alma, mint a tordai: annak még Nagy Miklós is ugy neki ment,
mint az oroszlán. Pedig Nagy Miklósnál szelidebb eleven lényt a tudomány
sem ismer.

No de hát még Gyulai Pál ur! Ő előtte még Kolozsvár környéke is a
csodálatos szép tájak közé tartozott.

De hát én a tuladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak
szépségében, régi századok fenálló emlékeiben, még a Pojnik-almában is a
Dunántult a legelsőnek állitottam.

Gyulai leczáfolt keményen.

– Jól van Gyulai Pál ur! Ön a Dunántult és a Balaton vidékét soha se
látta. Tehát kettő közül választania kell. Vagy eljön velem Badacsony
vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem, se mással.

Mit? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál ur velem az
éjszaki sarkra.

Igy született meg a Balaton körüli utazás nagy gondolata.

Csak az idő és mód meghatározása volt még hátra. Badacsonyban még akkor
nem volt fürdőtelep. Kocsmának, vendéglőnek hire sem volt. Valahol
kellett pedig szállást keresni. Hiszen heten lettünk volna s pár napot a
vidékben kellett volna tölteni.

Igaz, hogy jó miniszterünk, Pauler Tivadar ott lakott. Volt ott neki egy
kis szőlőhegyi hajléka egy szobával és konyhával és sajtóházzal. Ebben
laktak az asszonyok. Ő maga pedig vett egy elhasznált gőbölyszállitó
vasuti vaggont, berendezte azt lakószobának, tetejére földet hányatott,
hogy a nap agyon ne süsse s ott lakott kényelmesen.

Még Diogénesz se lakott kényelmesebben.

Csak Kerkapoly pénzügyminiszter multa őt felül. Mert ő meg a
Szentgellérthegyen szőlőbeli elődjének szamáristállóját meszeltette ki s
abban lakott egy pár nyáron át. Volt benne egy szalmafonatos ágya, kis
asztala és két széke. Mikor turkesztán-dinnyére és őszi baraczkra
vendégeket hivott, a vendégek a kopasz földre tették zsebkendőjüket s
arra ültek. Mindenki ehetett gyümölcsöt a saját öléből. Pedig voltak ott
gyakran szép asszonyok is, nagy urak is.

Ilyen kegyelmes urai voltak ez előtt huszonöt évvel Magyarországnak. Az
igaz, hogy egyik se hagyott maga után örökséget. De az is igaz, hogy
azért országnak-világnak elhirdették, mig éltek, hogy az ország vagyonát
fosztogatják.

Hát én az én erdélyi barátaimnak még is különb szállást akartam
keriteni.

Közöltem a dolgot Szentirmay Józseffel, a ki rokona és egyik
főigazgatója volt a veszprémi püspöknek s nekem benső barátom. Rögtön
ment püspökéhez.



JÁNOS PÜSPÖK.

(János püspök urasága. – János püspök szegényei. – Kis városi nagy ebéd.
– A nemesség eredete. – A szarvasbika. – A reggeli a rengetegben. –
János püspök az én falumban. – A római szent zsinat. – A római pápa és a
somlyai bor.)

Abban az időben János volt a veszprémi püspök. Családja nevén Ranolder
Jánosnak hivták, de mindenki tudja, hogy a szentegyház elnyeli a családi
nevet. Törődik is azzal a szentegyház, hogy az ő szolgái és fejedelmei
kinek a nemzetségéből származnak. Püspök, pápa, hitvalló, vértanu, szent
vagy boldogságos, remete vagy zarándok: mindegy az. Apja, öreg apja, ős
apja nevére az egyház történetiróinak nincs szükségük.

Erről a püspökről sok mindent el kell mondanom. Élete egészen oda
tartozik a Balaton történetéhez. Mert a Balatonnak első fölfedezője
ugyan a tihanyi apát, de második fölfedezője minden esetre Ranolder
János veszprémi püspök. És aztán a Balaton körüli világutazásunkban is
szerepe volt neki.

Nagy ur-e a veszprémi püspök?

A veszprémi püspök nagy ur, ha a természete megengedi.

A Rába vidékén van egy közpéldabeszéd. Igy hangzik: »Nem mind úr ám az,
a ki fölházban lakik«. Ott ugyanis a földszintes házat alháznak, az
emeletes házat fölháznak nevezi a nép. Ez a példaszó pedig nem csak a
fővárosban igaz, hanem a vidéken is.

A veszprémi püspöknek van hetvenötezer hold földje. Ebben van
negyvenezer hold szántója, rétje, kertje, belső telke és legelője, a
többi pedig erdő. Van neki két vára, két székes palotája, három
vármegyéje, öt-hat ezer holdnyi Balatonja, közel két milliónyi
tőkepénze, ötvennél több temploma és kápolnája, ugyanannyi szentje, 1848
előtt 60 ezer jobbágya és zsellérje és szolgáló embere, hatszáz zsidaja,
negyven vendégfogadója, ötven korcsmája, több mint harmincz utszéli
csárdája s közel egy millió forint kegyes alapitványa, a melyre János
püspöknek már nem volt szüksége, tehát a szegényebb papok és káplánok
számára elalapitotta.

Azért a veszprémi püspök még se ur; – csak akkor ur, ha természete
megengedi. János püspöknek megengedte a természete.

Veszprémi várpalotájában ő maga lakott. Legkedvesebb rokonai se laktak
vele együtt. Csak titkárja és a szentszéki jegyző lakott vele egy födél
alatt. Azután az udvarmester, három huszár, egy kulcsárnő, egy szakácsné
s egypár konyhabeli szolgáló személy. Összesen vagy tizenketten. Még
udvari orvosa is a szomszéd palotában lakott.

Tehát 12 személy számára főztek.

Kellett pedig a háztartáshoz évenként tüzelőnek és élelmi szernek, a
mint következik:

Kétszáz erdei öl hasábfa. Ezt beszolgáltatták az erdők.

Száznégy hizott disznó háromszáz bécsi mázsa hussal és zsirral. Ezt
beadták a malmok. Száznégy bécsi mázsa finom liszt. Ezt is a malmok
adták be.

Naponként 120 kifli, tehát egy évben 43 ezer nyolczszáz darab. Ezt a
sütők szállitották.

Huszonöt szarvas, harmincz őz és dámvad és ötven vaddisznó. Ezt
fölnevelte a Bakony és beszállitotta az erdőszemélyzet.

Hogy tej, vaj, turó, szelid és vadszárnyas mennyi ment be naponként a
várpalota konyháiba: ezt kiszámitani nem lehet.

Hanem mindezen felül sóra, husra, füszerszámra, eleven és nem eleven
halakra kellett naponként ötven forint, tehát egy esztendőre 18 ezer
forint.

A zöldséget, főzeléket, czukrász-süteményeket, sajtot, nyalánkságokat,
gyümölcsöket senki se tudta szám szerint és érték szerint.

A pinczékbe a bort Tálya, Csopak, Badacsony és Somlyó termette. A világ
leghiresebb és legdrágább borai. Kétszáz holdnyi szőleje volt a négy
hires helyen. Csak tokaji aszú-bora hatszáz akó volt rendesen. Mikor
meghalt is, ennyit találtak pinczéiben. Pedig nem ez volt legjobb és
legdrágább bora. Badacsonyi kéknyelü bora és somlyai aszúja kétszer
olyan drága volt, mint a legdrágább ötputtonyos tokaji. Mert
ötputtonyosnál vékonyabbat nem szürtek pinczemesterei.

De hát ki ette-itta meg ezt az irtóztató tömeg enni-inni valót? Hiszen
minden napra annyi mázsa esett, a mennyit a várpalota 12 személyből álló
személyzete nyomott. Pedig a kácsa is saját sulyának csak harmadrészét
tudja megenni naponként. A papok falánksága pedig még se éri el a kácsák
falánkságát. Tudni kell pedig, hogy a várpalota lakói közt mindenki
sovány volt és kistermetü. Még az udvarmester is. Egy még most is él
közülök, az én Jánosi Gusztáv barátom, a Kisfaludy-társaság legujabb és
egyik legérdemesebb tagja. Még most is sovány, pedig már veszprémi
kanonok régóta. Akkor János püspöknek kedves titkárja volt.

A rejtélyt könnyü megoldani.

Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy
naponként hatszáz szegény, ha rá nem szorult is, szivesen elfogadja a
püspök kegyes adományát. S mind a hatszáznak volt otthon legalább egy
kisdede vagy beteg öregje, vagy hozzátartozója. És azután az uri rendhez
tartozó szemérmes szegények. Ilyenek ugyan kevesen voltak, de hát
ilyenek is csak akadtak. A hol annyi hivatal s annyi szegényedő
kézmüiparos és munkás ember van.

János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek
és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson mindennapra kenyér, sült és
egyéb enni való annyi, a mennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is.
Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek.

Két erkélye volt a várpalotának. Az egyik nézett a Séd völgyére, a
Cserhátra, a Bakonyra és el messze napkelet felé, a másik nézett a
várudvarra. És pedig egyik oldalon a Gizella-kápolnára, melyet még Szent
István felesége épittetett s a másik oldalon a püspökkutra.

Innen szokta nézni János püspök redőnyös ablakok mögül a maga
szegényeit. A mint jönnek a vármegye háza felül vagy a Szent Benedek
sziklája felül. S a mint elmennek megrakodva minden felé. S mindig
elszomorodott, ha kevesen jöttek. Olyankor mindig attól félt, hogy
elfogynak a szegények egyszer s ő többé istennek tetsző munkát nem
végezhet.

Jámbor János püspök: ne félj te attól! Nem fogynak el a veszprémi
szegények!

Ha huszonnégy esztendei alvás után most kilépnél sirboltodból, melynek
faragott vörös köveit már belepte a moha ott a városvégi temetőben s ha
fölmennél palotád erkélyére, hogy megnézd szegényeidet, a mint jönnek
hozzád bögrével, csuporral, tálacskával és isten áldásával: talán senkit
se látnál ott. Talán el is felejtették már az emberek, mi volt egykor a
püspöki várpalota. Talán rendőr állana ottan, hogy megvédje a kéregetők
tömegétől palotád nyugalmát. De ha végig mennél a Cserháton, a
Buhimvölgyön, a Jeruzsálem-hegy oldalán s a Csapószeren és benéznél a
sziklák tövén, a hegyek oldalán s a folyó partjain épült kis
házacskákba, hol egykor a kis iparos családja szerény jóllétben élt:
akkor vagy visszamennél palotádba s háromezer szegény előtt nyitnád meg
naponként szivedet és éléskamrádat s bizony nem maradna el onnan tőled
egy se, – vagy visszamennél sirboltodba a faragott vörös kövek
árnyékába, melyeket már belepett a moha ott a Balaton felé vezető utnak
jobb oldalán. Hogy aludnál örökké s ne látná könyes szemed a te
városodnak pusztulását.

Bizony más világ van ma abban a városban, mely a Bakony és a Balaton
közt fekszik. Magyar kézmüiparunk eltünt. Nemzeti gyáriparunk nem állott
helyébe.

– – Hanem hát mindez még nem nagy uraság. Alamizsnálkodni szegény ember,
szegény asszony is tud.

De János püspök mást is tudott.

Egyszer meghivott bennünket vadászatra, sarvalyi erdejébe. A sarvalyi
erdő ott van Sümegh mellett Zala vármegyében. Jól elmult már ennek
harmincz esztendeje.

Ott volt a főispán báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző Csapó, a
bakonyi főbiró Hunkár, a bakonyi egyik szolgabiró Ányos s velem együtt
vagy nyolczan, tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk
kettő-három.

Vadászat – vadászat. Nem egyéb, mint kirándulás. Kiki megy a
vadásztanyára a maga költségén. Ott a gazda ellát meleg szobával,
enni-inni valóval. S ha az ember kijárta, kifázta és kivadászta magát:
megy haza.

Igy gondoltuk mi is.

Január 7-ike volt, kegyetlen hideg, ködös, zuzmarás téli nap. Korán
reggel elindultunk, az etetés és ebédelés Tapolczára volt kitüzve, a
derék Mojzer uram falusi vendéglőjébe.

Leszállunk, lelökjük a bundát, bemegyünk a nagy ivóba, bajuszunkat
kiszabaditjuk a hóból, jégből. Mojzer uram hozza az illatos
törkölypálinkát s mai sütetü kalácsot. Kinálja ő is, Szentirmay József
barátom is, a püspök sógora s megbizottja és a vadászat rendezője.

Fiáth bárónak, főispánunknak jó kedve kerekedik. Elfázott kezét
megdörzsöli és azt mondja:

– Urak, ha megengeditek, ma az én vendégeim lesztek.

Igy is jól van. Szentirmay is elfogadja szó nélkül, Mojzer uram is
mosolyog hozzá.

Mosolyogva kinyit egy nagy ajtót, mely a szomszéd nagy szobába vezetett
s oda szól a főispánhoz:

– Méltóságos uram, tálalva van.

Bemegyünk. Szemünk-szánk eláll a nagy fényüzésen.

Nehéz ezüst teriték mindenben. Csak ugy görnyed az asztal. A legszebb
metszésü velenczei üvegek s a legdrágább porczellánok. Karos
gyertyatartók, mint az erdő. Az ország legdrágább borai kisebb-nagyobb
palaczkokban. Asztaldiszül csodálatos szépségü gyümölcsök s egész
szőlőtőkék ragyogó érett fürtökkel.

Hát még az ebéd!

Nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelid és vad, vizi és szárnyas
csemegehusa, a mely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett
volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős
pogácsa is.

Derék főispánunk ki nem fizeti ezt az ebédet nyolczunk után ezer
forinttal. Pedig nem tett zsebjébe többet kétszázötven forintnál, mikor
elindultunk. Vadászni akartunk, nem kártyázni.

Aztán a czigány is huzta. Rosszul huzta, de azért jól huzta. Főispánunk
mégis alig várta a fizetést. Azt már látta, hogy vele nincs elég pénz,
de mégis kiváncsi volt a számlára.

– Vendéglős ur, vendéglős ur, a számlát kérem.

– Ki van az már fizetve, méltóságos uram.

– Hogyan? Mit beszél? Ki fizette ki?

– Méltóságtok az én kegyelmes püspököm vendégei, már én csak ugy látom
el uraságom vendégeit, mintha uraságom maga volna itt.

Ezt csinálja utána az Angol királyné vendéglőse. Igaz, hogy Mojzer uram
János püspöknek volt fogadós bérlője.

Kemény téli szürkület volt, mikor innen elindultunk. Öreg este, mikor a
sümeghi palotába értünk. A sarvalyi rengetegen át vezetett utunk. Ittas
volt kocsis, huszár, ló, uraság egyaránt. Nem lett semmi baj.

A palota emeletének homlokzatát s balszárnyát rendezték be számunkra.
Minden vendég számára volt külön előszoba, elfogadó terem és hálószoba.
S minden vendég számára külön komornyik és külön vadász.

Az én vadászom volt Prapatich. Derék fiu. Őse Szigetvárnál esett el
Zrinyivel együtt. Annak volt egyik hadnagya. A mint ezt a költő Zrinyi
Miklós megénekli.

A vacsora rövid volt. Az egész napi utazás, hideg, a tapolczai nagy ebéd
kissé kifárasztott bennünket. Korán lefeküdtünk.

Reggel hat órakor megszólalt a kürt a várudvaron. Tessék fölébredni.

Hét órakor ujra megszólalt a kürt. Tessék fölöstökömre megjelenni a nagy
ebédlőben.

Fél nyolczkor ujra teleharsogta a kürt a vár udvarát. Előállottak a
kocsik, el-ki gyorsan lóhalálában a pagonyba.

A nap még nem kelt föl, csak erősködött. Nem sikerült neki egészen.
Ritka és szürke téli ködök az égen is, a földön is
vissza-visszaszoritották éjjeli ágyába.

Nyolcz órára elértük a pagonyt. Fölálltunk egy hosszu nyilt vonalra.
Hátunk mögött a zárt erdő, előttünk öt-hat éves vágás. Messze-messze a
ködboritotta távolban kétszáz rabszolga vagy jobbágy kezdte hajtani az
erdőt. Rabszolga hajdan, jobbágy ötvenkét év előtt, napszámoshajtó ma.

A fő erdőmester kijelölte az állást. Puskát a karra, kezet eltakarva,
meg kellett állani mereven.

A hajnali szél azonban bele avatkozott a mulatságba.

Tizennégy fok volt a hideg. Észak felől jött a szél. Nem nagy szél, de
téli szél és mégis csak szél. Senkise volt köztünk eszkimó-ruhában. És
azután az eszkimó se áll mozdulatlanul órákon át az éjszaki sarkvidéken.
Nekünk pedig két egész órán át kellett állanunk mozdulatlanul. Tizennégy
fok hideg mellett éjszaki szélben!

Vadászruha dolgában én nem legénykedtem. Fel voltam öltözve jól.
Legalább tudtam elmélkedni, türelemmel várni s vadásztársaimmal később
jókedvüen évelődni. Olyan megfázott embereket soha se láttam az életben.

De rövid a téli nap mulatságra, hejh de hosszu az a téli nap csikorgó
hidegben, fent a hegy ormán, északi szél süvitése mellett. Mikor az erdő
nem zúg, hanem zörög. Mikor a lomb nem zöld, hanem száraz. Mikor a
kandalló, édes szó, meleg falat olyan messze van.

Eszembe jutott Kane, a sarkutazó, a ki elbeszéli, minő télen a hideg a
Hudson-öböl és a Parry-fok táján. Hejh, derék Kane, kár volt neked
Franklin után olyan messze járnod, hogy megismernéd a hideget s
elbeszélnéd, miként fáztak matrózaid.

Jöttél volna ide mihozzánk s nézted volna meg, miként fázik Veszprém
vármegye főispánja s miként dideregnek a Bakony vármegyéjének oszlopos
kormányzói. Matróz fázhatik, hiszen az csak matróz. De hogy merészel
olyan idő lenni, hogy még a bakonyi főszolgabiró is fázzék? S azután
pandur se volt közel, hogy vele rá lehetett volna ijeszteni a hidegre.

Hátam mögött állt Prapatich, a vadászom. Bajusza jégcsappá vált rögtön.
Orra kihamvasodott, mint a beszterczei szilva. Meg nem engedte, hogy
beszélgessek vele. Szemmel, szájjal, kézzel, füllel intett,
figyelmeztetett, hogy a beszéd elveri a vadat. Engedelmeskedtem.

Szegény hajtók! Egy nagy völgy választott el még tőlük. Ők a másik
hegygerinczen kezdték a hajtást s még a hegy lábához se érhettek el. Hát
ő nekik mennyire kellett fázniok szakadozott, vékony téli gunyáikban?

Hajdan a hajtás szolgálatszámba ment. Akárhány uraság robotszámba se
vette be. Most napszámfizetésért jön a hajtó, nem kénytelen vele. Mégis
kétszer annyi jön, mint a mennyit fölszólitanak. Az egyiknek mulatság; a
másik látni akarja, az uraság miként öli meg a vadat, hogy folyik el
annak meleg vére?

Embernek, állatnak haldoklása kinos látvány és szomoru. De minden
gyilkosnak élvezete van abban, ha áldozatát elejtette s azt haldokolni
látja. Vajjon nem ebben gyökeredzik-e a vadászat szenvedélye?

Beszél-e valahol Shakespeare a vadászat szenvedélyéről? Kiváncsi volnék
az ő felfogását ismerni.

Nem is király, a ki háborut nem folytat. Nem is uraság, a ki nem
hatalmaskodhatik. Nem is nemes ember, a ki nem vadász.

Miben állott az ősi nemesség?

Agyon ütni az ellenséget.

De hátha nem volt ellenség se közelben, se távolban?

Akkor agyonütni a bölényt, a szarvast, a duvadat. Vagy ha alkalom jött s
föllobbant a szilaj harag: agyon ütni a jobbágyot s fizetni érte negyven
forint vérdijat, vagy ha másé volt a jobbágy, adni urának érte
kárpótlásul tizenkét tinóborjut.

Ez volt a középkor.

Intézményei elmultak már. De az ős ember szenvedélyei ma is élnek. Ezek
közé tartozik a vadászat. Eszterházy herczegnek van százmilliója, de
azért elmegy horgászni a patak partjára, leül a meztelen földre, meghül
bele s harmadnapra meghal.

Mindegy. Uraság volt, mert nem fojtotta el az ős ember szenvedélyét.

Volt egy öreg alispánom. Azt mondta, csak az az uraság, a ki még
élvezettel tud csibukozni. Az utolsó csibukkal eltünik az utolsó uraság
is. Mert a csibuk mellett dolgozni semmit se lehet. Ahhoz a tökéletes
tétlenség kell. Olyan ember pedig, a ki épen semmit se dolgozzék, nagyon
kevés van már. A kinek pedig dolgozni kell: az nem uraság.

Az ölés és gyilkolás is az ős ember szenvedélye. És egyuttal uraságának
módja és bizonysága. Kezdte Kain s folytatta Nimród. Nemes lélek nem öl
ma már embert, de nemes ember még mindig öl állatot. Hatalom nélkül
nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom s vérontás nélkül nincs igazi
erőszak. A persa trónörököst öt-hat éves korától arra szoktatják, hogy
néhány eleven galambnak tekerje ki a nyakát naponként. Kérdezik a fő
tanitómestertől, mire való ez a kegyetlenkedés?

– Hát hogyan lehetne uralkodó, ha nem lenne kemény szive?

Ezért kell vadászni.

Mert nem az igazság és bölcsesség csinálja a világtörténetet, hanem az
akarat, a szenvedély és a vakmerőség.

És nem az okosság, szelidség és szorgalom szüli a míveltséget, hanem a
szükség és nélkülözés.

»Kaparj kurta: neked is lesz.« De a Kurta csak akkor kapar, ha éhes és
ürgét, egeret akar fogni vagy ha rókát, borzot sejt a lyukban s azt meg
akarja ölni. Ha egyikre sincs oka: akkor a Kurta lefekszik s naphosszat
szundikál. S a szundikáló Kurta sohase fedezné föl a gőzmozdonyt és
villanyos világitást.

Messze-messze lent a völgyben valami ismeretlen zaj kezdődik. Fél
mérföldnyi közben kétszáz ember tiporja a csikorgó havat s verdesi
botjával a fiatal vágás avar lombjait. De embert, mozgó lényt nem látni
sehol. Ha mikor sötét este seregélymadár suhan át fejünk fölött: az
ezernyi ezer láthatatlan madárszárnynak suhogása hasonlit a messze völgy
zajához.

Szisszenést hallok hátam mögött.

Fejemet oldalra forditom. Prapatich szemöldökével int, hogy nézzek
előre.

Ott áll előttem husz lépésnyire a szarvas. Három éves bika csodálatos
szépségü termetével. Koronás fejét magasra emeli, két szép fülét
hallgatódzásra fesziti, fényes szemével, gazdag szempilláival néz le a
völgy felé.

Háttal állott előttem egy szobanagyságu tisztáson. Tünődött a zajon, a
mi kelt a völgyben.

Puskámat leemelem balkaromról s vállamhoz akarom fesziteni. Lábam
önkénytelenül a lövő álláshoz igazodik s alattam megcsikordul a hó. A
villám nem gyorsabb, mint a hogy a gyönyörü állat rám tekint s egy
óriási ugrással odább szökell. Hejh Donáth barátom, ha te ezt a
szökellést érczben, márványban szoborrá tudnád alakitani!

Sohase láttam többé azt a szarvast. Az állatkert foszlott szőrü, kopott
szarvasai, a mint ott kéregetnek a közönség előtt, minő szomoru alakok e
remek teremtéshez képest.

Sohasem bántam meg, hogy megmenekült.

Prapatichot kérdeztem aztán, hát ő miért nem lőtt rá?

– Nem szabad. Ilyen állatot csak az uraságoknak szabad meglőni.

Teringettét! Az uraságok számára a természetnek is, még a rengetegnek is
külön darabot kell szállitania, mint a szabónak, vagy az ékszeresnek.

Igy is jól van.

Vége volt a hajtásnak. Mentünk reggelire.

Száz éves tölgyek levágva. Vastag águk az ülőhely. Öt halomban öt
máglyahasáb ég. A lobogó lángok a fák koronájáig érnek. A máglyák
körének közepén szabad tér, a hótól eltisztitva. A tér közepén óriási
mennyiségben hideg sonkák, ürü czombok, pulykák, kalácsok és pogácsák.
És a boros és pálinkás palaczkok sorban, hadi rendben mint a hadsereg. A
máglyákon belül telepesznek meg az uraságok és főtisztek és vadászok, –
kivül a hajtók, kocsisok és szekeresek. S közepén Szentirmay barátom
osztja a sültet, az italt, a jó szót és parancsot. Mint Napoleon az
austerlitzi csatában.

Ez volt a reggeli a sarvalyi rengetegben.

Egyszerre fölharsan a kürt, előállanak a kocsik, előre föl a sümeghi
várpalotába!

Négykor ebéd, nyolczkor tánczvigalom. A város és környék ragyogó
szépségei együtt. Hajnali három órakor tértünk nyugvóra. Mert hiszen pár
óra mulva, reggeli hat órakor ujra megszólal a kürt a várpalota udvarán.
Ujra ki a pagonyba!

Igy volt másnap, igy volt harmadnap, igy volt egész héten át.

Igaz, hogy a harmadik nap hajnalán én már semmi kürtszóra föl nem
ébredtem. Hanem Prapatich kérlelhetetlen volt. Addig zaklatott, mig
utóbb lelket vert belém s nagy nehezen megértettem tőle, hogy a kocsik
már befogva s az uraságok az étteremben várnak reggelire.

– Édes jó Prapatich, csakugyan a maga ősapja volt az, a ki dicső
halállal esett el Szigetvár védelmében?

– Az volt uram, az én ősapám.

– S nem sajnálja maga azt a dicső ősapját?

– Nem én uram, sőt büszke vagyok rá. De miért tetszik azt kérdezni?

– Mert én is büszke volnék magára, ha maga esett volna el oly dicsőn
Szigetvár védelmében. Egyszer legalább ki tudnám magam aludni kedvemre.

– – Hát ilyen vadászatokat rendezett János püspök a vármegye urainak.

Ilyen fejedelmi mulatság azonban mégis csak mulatság. Minden gazdag
ember megteheti, ha van hozzá elég hiusága. Mélyebb és magassabb és
szebb lélek is van még, mint a mely a szegényeket kenyérrel s az urakat
költséges szórakozásokkal látja el.

János püspök valamikor egyetemi tanár volt itt Budapesten. Egyik
karácsonyi szünet alatt meglátogatta szülőit Pécsett s jött onnan ismét
a fővárosba. 1840-ben történt. Vasutnak hire sem volt. Csak ugy kocsin
koczogott éjjel-nappal. Valamely ok miatt a
Budapest–Székesfehérvár–Kanizsai hadutra tért ki Somogyon keresztül.

Tél volt, éjszaka volt, zimankós idő volt, a mikor Enyéng körül kocsisa
eltévedt s jó késő éjszakán az én falumba, Mezőszentgyörgyre botlott.
Tovább menni nem lehetett, ember-ló kiállott, itt kellett éjszakázni.

Kocsisa megáll egyik szélső ház előtt. Zsöllérház volt, szegény ember
lakta. Leszáll a kocsis és bezörget az ablakon.

Fölébred a zsöllér, nyakába keriti a bundát, kilép a ház elé.

– No mi baj?

– Utasok vagyunk, eltévedtünk, micsoda falu ez?

– Nagyon eltévedhettek, ha azt se tudják, hiszen ez Mezőszentgyörgy.

– Nem mutatná meg kigyelmed, merre van a vendégfogadó?

– Nem én, mert az itt nincs a mi falunkban.

– Hát akkor hol hálunk az éjszaka ebben a veszedelmes időben?

– Akár én nálam. Hányan vannak, kik vannak ott a kocsin?

– Csak egy tisztelendő ur van a kocsin.

– Ez már baj. A papot nem tehetem se a konyhába, se az istállóba, nekem
pedig csak egy kis szobám van s abban feleségem, öt gyermekem. Nekünk
kell valahogy a konyhában meghuzódnunk.

Zsöllérkonyha: hideg konyha. Nyitott tüzhely, nyitott kémény, csak ugy
ordit bele a szél, csak ugy szitál benne a hó.

Ranolder ezt el nem fogadhatta.

– Köszönöm jó ember a szivességét. Vezessen el a plébánoshoz.

– Olyan nincs a mi falunkban, de még a szomszédban sincs. Mert mi igaz
kálomisták vagyunk. Hát a tisztelendő ur miféle szerzetbeli? Talán csak
nem pápista?

– Az vagyok biz én.

– No hát akkor a mi tiszteletes urunknál lesz csak jó helye. Tessék csak
ezen az utczán a templomig menni. A melyik háznak keritése, kapuja van:
ott lakik a tiszteletes ur.

– Köszönöm jó ember, mi a maga becsületes neve?

– Fazekas Mihály – szolgálatjára.

Papunk Fábián Sándor volt. Nőtlen ember, szelid, tudós, nemes ember.
Másod nagybátyja a volt aradi főispánnak. Majd a mikor függetlenségi
harczunk mezőföldi történetéről irok, róla is megemlékezem, de Fazekas
Mihály zsöllérről is. Volt szerepe benne mind a kettőnek.

Mikor 1867-ben bevégeztük a tisztujitást: tisztelgés végett
meglátogattuk János püspököt. Akkor mondta el nekem a püspök, mikor és
miként töltött az én falumban öt napot. Mert akkora förgeteg támadt,
hogy a fuvatagok miatt öt napig ki nem mozdulhatott. S hozzá tette:

– Isten megengedte, hogy hálás lehessek e jó lelkésztársam akkori
szivességeért, mert apám, testvérem se láthatott volna szivesebben.

Tizenkét esztendő mulva lett püspök és vagyonos ember. Akkorra már
Fábián Sándor régen soponyai pap volt. Küldött neki egy szekér drága
bort ajándékba. Megért ezer forintot. De a zsöllérnek is küldött egy
borjas tehenet. És szép köszönő levelet mindegyikhez. A zsöllér
különösen megérdemelte vendégszerető gondolatáért.

– – – Mikor az ökuméni szent zsinatra Rómába ment: már akkor harmad
izben látogatta meg ő szentségét, IX. Pius pápát. Sohase ment üres
kézzel. Elhitette ő szentségével, hogy csak az élhet el jó erőben,
egészségben az »emberi kor legvégső határáig«, a ki somlyai bort iszik,
különösen pedig az ő termését iszsza. Gondoskodott is arról, hogy ő
szentségének egyszerü asztaláról sohase hiányozzék a jó somlyai bor.

A szent zsinatra Jánosi Gusztáv barátomat vitte el magával. Meg egy zsák
aranyat. Barátomnak vette hasznát, de aranyának nem.

Olaszországnak tizszer annyi püspöke van, mint Magyarországnak. De
milyen püspöke. János püspöknek volt egy hopmestere, Gergelyi uram, még
az se cserélt volna egyik-másik olasz püspökkel.

Ugy rémlik előttem, hogy Kápri szigetén is van egy püspök s egy székes
káptalan tizenkét kanonokkal. Ide nagyon szeretett ellátogatni János
püspök. Valahányszor ellátogatott: mindig eljöttek hozzá kézcsókra az ő
püspöktársa és a székesegyház kanonokjai. S akkor aztán minden kanonok
kapott emlékbe egy-egy aranyat, a püspök ötöt. Legalább busásan élhettek
abból az aranyból egy pár hónapig. Vagy addig, a meddig.

De a mikor aztán a csalhatatlanság fölött összevesztek s János püspök
egy remek beszédben kifejtette, hogy ő mint Szüz Mária országának, a
szép Magyarországnak egyházi fejedelme, a csalhatatlanság hitét el nem
fogadja: olyan zsivajjal riadtak fel ellene, hogy csak ugy harsogott
bele Szent Péter temploma. De sőt még attól se irtóztak, hogy a
katedrából kitaszigálják. Szép uj selyem püspöki palástja egészen
rongyossá lett a nagy ellenmondástól. Mikor már letuszkolták a
szószékről, csak akkor vette észre, hogy a ki legjobban tolta, huzta,
ránczigálta: az az ő kápriszigeti püspöktársa volt.

Hazament szállására. Átöltözött s azt mondta kedves titkárjának:

– Van-e még a zsákban arany, édes fiam?

– Még félig van, kegyelmes uram.

– No hát vigyük vissza Magyarországba s ezentul az olasz püspököket és
kanonokat hozzám ne ereszd kezet csókolni.

De még keserübb boszut állott ő szentségének udvari környezetén.

Mert ezen tul csak annyi somlyai bort küldött, a mennyit ő szentsége
maga fogyasztott el.

– Az én borom ne igyák ezen tul a »jezsuiták«.

De ő szentsége halálos holtáig mindig azt itta. El is ért akkora kort, a
mekkorát előtte a pápai szent székben egyetlen pápa se. Még maga Szent
Péter apostol se.

»Non videbis annos Petri.« Ez azt teszi magyarul: »Meg nem éred Szent
Péter korát«. Másfél ezer éves hagyomány ez Rómában és az egész
világban. Igaz is volt ez János püspökig. De az ő somlyai bora s IX.
Pius asztali bölcsessége csuffá tette ezt a másfél ezer éves igazságot.

A szent zsinat óta sohase ment el többé Rómába.

Hanem a helyett szaporitotta a leánynevelő intézeteket. Veszprémben
kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolczán, Keszthelyen, Kaposvárott
egyet-egyet alapitott. Belekerült neki másfél millióba. És minden
alapitó levelébe bele tette, sőt keményen kikötötte, hogy a kis
lánykáknak magyar nyelven magyar nevelést adjanak. Inkább pusztuljanak
el az intézetek, semmint németek legyenek.

Ezen kivül az összes uradalmakat ellátta uj gazdasági épületekkel. A
birtokrendezést ő vitte keresztül. Mindenféle jótékony, nemzeti és
közczélra többet áldozott négy millió forintnál. Legkedvesebb rokonait
is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők se törekedtek a meggazdagodásra.
Csodáltuk ezt mindig.

Minden kálvinista jól járt az ő urodalmaiban. Birtokrendezéskor annyi
földet adott egyháznak, papnak, tanítónak, iskolának, a mennyiből úr
lett valamennyi. Még a zsidók is mindig dícsérték. Rájuk parancsolt,
hogy igaz mértékkel jó italt mérjenek, de csaknem ingyen adta nekik az
italmérést.

– Egyházamé és hazámé az én birtokom, az isten azért bizta rám
kezelését, hogy egyházamnak és hazámnak visszaadjam.

Ilyen avas nézeteket táplált magában János püspök. Saját személyére alig
költött el évenként néhány száz forintot.

Volt azonban nagy büne is. Kálvinista embert tett egyik fődirektorává,
Kenessey Pongráczot. Igaz, hogy tekintélye s egyik főtisztviselője volt
a vármegyének magas míveltséggel, nagy vagyonnal s példás becsülettel –
de mégis csak kálvinista volt ő. A többi egyházfejedelem ezt meg nem
bocsátotta János püspöknek se életében, se holta után.

Badacsony hegyén száz hold szőleje volt. Miért szerzett annyit: annak
története van.

A természet szépségeit nagyon szerette. Beutazta Európa minden szép
vidékét. Mindenki azt mondta neki, utóbb maga is azt hitte, hogy Nápoly
és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Még Markó is azt mondta neki,
az öreg is, a fia is Florenczben.

Egyszer bérmaköruton Badacsony vidékére is ellátogatott. Fölment a hegy
tetejére s körülment a hegy vállain is. Egy helyen a bazalt tornyok
alatt, az omlástól nem messzire megállott és körülnézett.

És a mig körülnézett: lelke előtt végig vonultak a nagy világ legszebb
tájképei. És látta azt, hogy valamennyinél szebb az a vidék, a melyet ő
most lát s az a pont, a hol ő most áll. Lelkét magasztos érzelem
töltötte el s nagy gondolat fogamzott meg agyában. Magához intette
urodalmainak kormányzóját.

– A mi országunk a legszebb ország s ez a hely, a hol állunk, a világ
leggyönyörübb vidéke. Ide épitsetek nekem lakóházat s fölöttem, a
bazalt-torony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözitőnk
emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket és tanitsátok
az embereket az okos szőlőmívelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói
ezren és százezren jönnek ide majd, hogy a mikor már minden szépet
láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!

Ugy lett, a hogy megparancsolta.

Ez volt az a János püspök, a kinek Szentirmay barátom ezt mondta:

– Kegyelmes uram, a koma öt-hat budapesti barátjával meg akar bennünket
látogatni Badacsonyban.

A »koma« én voltam. Sok ember volt keresztkomám a vármegyében. Ott még
most is erősebb a »koma«, mint a »vajda«. Tudta a püspök, hogy
Szentirmay is, Kenessey is, az ő kormányzói: keresztkomáim s Kenessey
rokonom is. Mosolyogva mondta:

– Fogadjátok őket szivesen. Kik azok a barátai?

– Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy
Miklós, Zeyk Ferencz.

János püspök nagy meglepetéssel és nagy örömmel felelt Szentirmay
Józsefnek:

– Józsi! tudd meg, hogy ez mind iró, mind kálvinista és mind erdélyi. A
mint egyházmegyém határain belépnek, az én vendégeim. Aztán a becsületet
meg mentsétek.



SALAMON FERENCZ.

(Az indulás. – Béla király Névtelenje. – Miként kell megirni a nemzet
történetét. – Mikor Salamon Ferencz követjelölt volt. – A bujdosó
Salamon. – Mikor szép a bölényborju? – A siketnéma beszél. – Meglátjuk a
Balatont.)

Julius 4-én reggeli 6 órára rendeztem az összejövetelt a déli vasut
budai állomásához. Megjelent valamennyi. Csak Zeyk Ferencz maradt el, a
kinek a honvédminiszteriumban akadt el nem halasztható dolga. És csak
Szász Károly maradt el, a kinek meghalt valami kedves ismerőse s a
család őt kérte meg, hogy a holtat mint lelkész ő temesse el.

Eljött még Nagy Miklós is. Életében akkor hagyta el először egy hétre a
»Vasárnapi Ujság«-ot. Bántotta is a lelkiismeret mindaddig, mig a
Balatont meg nem látta. Száz irka-firkát vett elő zsebjeiből s nézte,
hogy mit feledett el. S irta irónnal vissza kesze-kusza leveleit s
rettentő utasitásait s adta föl a vasuti postán Tétényben,
Martonvásáron, Fehérvárott, Lepsényben.

Eljött még Gyulai Pál úr is. A déli vasut indóházának csöndes csarnokait
még sohase verte föl a társalgás zaja annyira, mint a mikor oda Gyulai
Pál ur belépett s ott meglátta Szilágyi Sándort és Salamon Ferenczet. És
a többit.

Kirobogott a vonat a szin alól. Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta be
nem tette a lábát egy csopron Tuladunára. Annak pedig elmult már 256
esztendeje.

Öten voltunk.

Kényelmesen elfértünk az első osztályu szakasz hat ülésén.

Szilágyi Sándor ritkán ült le, Gyulai Pál úr sohase ült le, Nagy Miklós
pedig mindig az ablaknál állt vidéket látni. A csöndes öregek mi voltunk
ketten: Salamon Ferencz meg én.

De Salamon Ferencz csak addig volt szótalan, mig a Vértes hegységre nem
került a szó. A vasutról meglátni ennek nyugoti sarkát ott Csókakő és
Moór táján. Itt választja el egy keskeny völgy a Bakonytól.

Salamonnak a Vértesről eszébe jutott Béla király Névtelen Jegyzője s
arról eszébe jutott a honfoglalás.

Salamon akkor már történetiró volt. A török hódoltság történetét és
természetét, az első Zrinyieket s a Pragmatica Sanctio történetét akkor
már megirta s irt már akkor egy csomó történeti kisebb értekezést.
Nemzetünk hőskorába még egy oldalról se kapott bele, noha a legrégibb
forrásokat már jól ismerte.

A Névtelen Jegyzőről nem volt akkor nagyon jó véleménye. Sokat is
vitatkozott e miatt Szabó Károlylyal magán társalgásban. De akkor velem
is kemény vitába keveredett.

A Névtelen azt mondja a Vértesről, hogy: »nagy erdő az, melyet a
németeknek ott elhányt vértjei után most Vértösnek neveznek«. Salamon
ezt ostoba szójátéknak, Horváth István-féle történetkoholásnak
tekintette.

Ebben nem vitatkoztam vele. De abban igen, hogy a Névtelen Jegyző hol
született, vagy hol nevelkedett?

Félig komolyan, félig tréfásan azt mondtam, hogy a hires Névtelen is ott
született vagy ott nevelkedett, hol én, mert »kenyér« helyett ő is
»könyér« szót, a középső »e« betü helyett ő is »ö« betüt használ.
Bizonyitja ezt a »Vertus« szó, melyet a latin betük hiánya miatt
Vertösnek kell olvasni. Ha Vértesnek nevezte volna: ezt le tudta volna
irni latin betükkel is változatlanul. Minthogy pedig »ö« betüvel csak
Somogyban, csak a Mezőföldön és csak Kőrös, Kecskemét, Szeged táján
beszélnek, tehát a nagy Névtelen e három vidék egyikén nevelkedett.
Talán épen az én falumban Mezőszentgyörgyön.

Akárhol nevelkedett: én többre becsültem, mint akkor Salamon Ferencz.

Ő azt mondta, ha az elmult időkről egyáltalán nincs krónika: ez nem oly
baj, mintha hamis krónika van. Én azt mondtam, a valódi itélő tehetség
se az igaz, se a hamis krónikát se el nem veti, se el nem fogadja
föltétlenül.

E szavakkal vetett véget a vitának:

– Már ahhoz igazán kedvem volna barátom, hogy a honfoglalás történetét
megirjam. Nem is nyugszom addig, mig meg nem birkózom vele.

Nem is nyugodott addig, de azért még se birkózott meg vele. Nemsokára
bele kapott a főváros történetének megirásába s abba bele is halt. Hanem
azért maradt a honfoglalásról két becses müve. Az egyik arról szól:
mikor foglalta el Árpád végkép e mi szép országunkat.

A másik arról szól: minő volt Árpád seregének szervezete, katonai
képzettsége, fölszerelése és hadakozó képessége.

Gyönyörü tárgy. Méltó olyan elméhez, a minő az övé volt. Méltó a világ
legnagyobb elméjéhez.

Ötven éves volt akkor Salamon Ferencz. Hatalmas elme, mely a dolgok és
tünemények titkainak mélységeig volt képes lemerülni. Nagy kincsekkel
gazdagitotta nemzetünk történelmi öntudatát. De későn jutott eszébe,
hogy történetiró legyen. Abból az ezer tudományból, melyet a
történetirónak tudnia kell, ő már sokat nem tanulhatott meg tökéletesen,
sokat pedig nem tanulhatott meg eléggé.

De azért nem áll mögötte egyik történetirónknak se. Se azoknak, a kik
előtte, se azoknak, a kik vele és utána éltek és dolgoztak. Elméjének
csodálatos ereje tán valamennyinek föléje emeli.

A tudomány és cselekvés minden ágában több a nagy buvár, a remek iró, a
nagy ember, mint a történetirás terén. Mert a történetirónak a nemzetet
s a nemzeti életnek korszakait hiven s költői ihlettel kell kora elé
állitania.

Mi az: hiven? Mi az: költői ihlettel?

A nemzet hadakozik, kormányoz, törvényeket alkot, vallásos életet él,
vagyont gyüjt, mivelődik s büszke önmagára.

Tehát van neki hadvezére, államférfia, törvényhozója, egyháza,
tudománya, költészete és vagyona s mindezen felül van faji jelleme. A
hogy él, a hogy szeret, a hogy imádja az istent és az asszonyt és a
becsületet, a hogy az erényt és a bünt gyakorolja, a hogy fél valamitől
s a hogy a világ első nemzetének érzi magát.

De hát ki az a történetirók közül, a ki elsőrangu hadvezér, államférfi,
törvényhozó, hitvalló, bölcs és költő tudott lenni? Vagy a kinek
módjában állott mindezek müködését közvetlen közelből látni, megfigyelni
s megbirálni?

A ki nem igazgatott községet vagy vármegyét s nem kormányozta az
országot: miként értheti az meg Szent István, Szent László és Könyves
Kálmán korát, alkotásait, erkölcsét és törvényeit?

A ki nem ismeri utolsó gombig és zsinórig a mai huszárt: miként
ismerhetné az Árpád hadseregét?

S a ki azt nem érzi minden csöpp vérében, a mit a költő Zrinyi érzett és
hirdetett, hogy sohase volt nemzet a világon, mely a magyarnál derekabb
lett volna: miként lehetne az a magyar nemzet történetirója?

Ez már a költői ihlet kérdése. Ha nem fönséges hősköltemény a megirott
történet: nem méltó az akkor a magyar nemzethez. Nagy történetirói
voltak a hellen népnek, de egy se érte el, egy se közelitette meg
Homert. Ő a hellen fajnak egyetlen igaz történetirója.

Ismerem én azt az ezer ellenvetést és kifogást, mely ugy zúg felfogásom
ellen, mint a darázsraj. De nem törődöm vele. Mert nem igaz egy se.

Nemzeti történetirónk még nem született meg. Még Salamon Ferenczben se.
De ő legalább érezte, milyennek kell annak lenni.

Nyelve nem volt zengő. Nem volt simán hullámzó. Macaulayt és
Tocquevillet meg se közelitette. De nem járt közel a római történetirás
remekeihez se. Gondolatai tiszták, mélyek, egészek, de azok alakjai nem
dallamosak; sohase látszik meg a költő keze azon az alakon, melyben
gondolatát elénk állitja.

De olyan elme, mint az övé, idáig el se juthatott. Ő feldolgozásra
semmiféle anyagot készen el nem fogadott. Minden anyagot megvizsgált
előbb, hogy valódi-e az? S a mellett és a miatt még gyüjtő és buvár
törekedett lenni. Gondolkozása és tanulmánya csaknem egészen birálattá
és elemzéssé alakult át. S valósággal fiatal korának legtöbb irodalmi
munkája is birálatból áll.

A ki mindig birál és csupán csak birál: az nem kellemes lélek. De
Salamon lelke csupa báj és kedvesség volt nagy elméje daczára is. Akkora
volt benne a gyöngédség, gyermekkedély, emberszeretet és magyarság.

Alacsony, zömök termet, előrehajtott fejjel. Menése tétovázó, keze
mozdulatai nehézkesek, ügyetlenek. Arczbőre cserszinü és sötétbarna,
szemei aprók, villogók, sötétek. Szeme fehére nem látszott a pillák
miatt, de szemei örökké mosolyogtak, még akkor is, ha haragra gerjedt.
Tatárjellege volt az egész arcznak s a ki találkozott s futólag beszélt
vele: nagyon megtisztelte volna azzal, ha benne egy falusi kálvinista
tanitót ismer föl. Egyébként egy jóképü miskolczi csizmadia alakja állt
benne előttünk.

Pedig a történet nehéz kérdéseinek földeritésében a nagy gondolkozók
közé tartozott s büszkén vallaná magáénak a világ minden nagy nemzete.

Elmondom gondolkozásának egy iczi-piczi történetét.

A csucsai ütközetben sulyos sebet kapott. Ezzel befejezte honvédéletét,
függetlenségi harczunkban viselt dicső, de névtelen szerepét. Talán
eljutott a káplárságig, talán a hadnagyságig, talán addig se. Sohase
kérkedett honvéd dolgaival. Mikor Tordán, kedves városában fölléptették
képviselőjelöltnek: ellene föllépett Tisza László. És győzött is,
minthogy Tisza Lászlóról elbeszélték kortesei, minő vitéz honvéd volt,
minő hősiesen harczolt s mennyi sebet kapott Moórnál. Harmincz év előtt
ilyen érvnek győzni kellett Tordán. Hiába ismerték, hiába szerették
Salamont: Tisza László győzött, mert ő vitéz honvéd volt. Boldog idő,
nemes férfiak, dicső nemzedék, mely bizalmát tünődés nélkül ruházta a
vitéz honvédre.

Választás után busan beszélgetnek barátai Salamonnal a bukásról.

– Hejh barátom, ha te honvéd lettél volna csak egy napig is!

– Hiszen voltam én félesztendeig.

– Ne beszélj no! Voltál-e csatában?

– A Mezőségtől Csucsáig valamennyiben.

– Ne te ne! De csak már sebet kaptál volna!

– Hát hiszen Csucsánál ágyukerék törte össze a lábamat, mikor elvettük a
némettől.

Barátai ugy rohantak neki, mint az oroszlánok.

– Hogy nem tudtad te ezt nekünk előbb megmondani? Hiszen akkor ebben is
eléred te Tisza Lászlót!

Salamon elnevette magát. Hogy ő ugy megtréfálhatta barátait, szülőföldén
való gyermekpajtásait. Akiknek még akkor sem mondta el honvédérdemeit, a
mikor képviselősége függött attól. A mikor barátai csak azzal győzhettek
volna.

Kolozsvárott állott be honvédnek. Sulyos sebének hosszu gyógyulását is
ott várta be. Tordai barátai mind honvédek voltak szintén, ki erre, ki
amarra. Hogy tudhatták volna azok Salamon honvédérdemeit?

A harcz végén nem volt kenyere s nem volt fejét hova nyugodtan
lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra tul a
Királyhágón.

Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemü az iszákban, félig viselt
tisztes fekete ruha a testen, egy melegebb köcze, amolyan félig felöltő,
félig köpenyeg a vállon: igy indult utnak Salamon Ferencz, hogy
hóditson, foglaljon, éljen, jövőt biztositson magának.

Szerencsésen elért Nagy-Váradig s mire odaért: szerencsésen elfogyott a
pénze.

Ennek is volt egy kis oka.

A Királyhágón a csucsai magaslatra gyalogszerrel bandukolt föl. A
történetiró ösztöne támadt fel benne. Igazán meg akarta nézni a csucsai
ütközet szinhelyét. Át akarta tekinteni a »terepviszonyokat«.

Itt állott a központ, erre-amarra a balszárny és jobbszárny. Föntebb a
főhadiszállás, a hol a csata alatt ittasan szunyókált a hadvezér ugy,
hogy Dobay őrnagynak kellett átvenni a honvédsereg vezérletét.

A jobbszárny egy csapatja, kétszáz vörös sapkás fönt a Sebes-Kőrös
balparti magaslatán. Hat ezer oláht ver szét, a ki oldalt és hátba
szeretné támadni a magyar sereget. Lent a befagyott Körös medrén egypár
század vasasnémet robog előre, mig vezénylő főtisztjét két honvéd
szuronyhegygyel le nem veszi a lóról.

Szemközt a német sereg központja kétszeres erővel. Itt egy üteg, ott egy
üteg. Köröskörül hó, zuzmara, csikorgó hideg. A kéz odafagy puskacsőhöz,
kardmarkolathoz. Magyarország történetirója megáll s édes és keserü
érzéssel keresi azt a helyet, a hol rohamra ment, a hol az ellenség
ágyuját elfoglalta s a hol piros vére kihullott a hóra.

Megáll, körülnéz, apró fekete szeme messze-messze révedez az erdőkön és
bérczeken át. Lelke visszaszáll a Rákóczyak, Bethlenek és Hunyadyak
korába.

Pákh Albert mindig azt mondta: Salamonnak bivalyborjuhoz hasonlit az
arcza. Nem volt igaza Pákh Albertnek. Én is jól megfigyeltem. Inkább
hasonlitott a bölényborjuéhoz, de nem az ujvilági hanem az óvilági
bölényéhez, a melynek utolsó sarja 1808-ban halt ki Erdélyben. Nem az a
hátraálló homlok és hideg, merev szem, mint a bivalynál, hanem az a busa
homlok, széles arcz, csillogó szem, mint a bölénynél.

Akár bivaly, akár bölény: csunya arcz férfinak. Hajh de fenséges
szépségü arcz az, mikor a magyar ifju lelke tele van hazája dicsőségével
és fájdalmával s a mikor megáll ott a csatatéren s elnéz vissza kis
hazája bérczeire s elnéz előre a Tisza-Duna sikjaira s honfiérzetének
rózsás ködén át dicsőnek látja a multat s nagynak és boldognak a
magyarok jövendőjét! Csak istennek arcza lehet olyan szép, mint akkor az
ifju bujdosóé.

Nem önmagára gondol. Pedig zsebje üres, lába fáradt, nem tudja: mit
eszik s hova hajtja le fejét holnapután. Mégse magára gondol, hanem
arra, hogy ha már az oláht, a szászt, a horvátot, a ráczot, az osztrákot
és az oroszt legyőzhettük volna s most fénylő lobogóval vonulnának
büszke csapataink az ország fővárosába diadalmi hálát adni a magyarok
istenének!

– Hó! Megállj! Ki vagy? Hol a passzus?

Zsandárok jönnek, eléje állanak s kemény hangon kérik tőle az igazságot.

Oda adja s oda ad még egy forintot is.

– Azt láttam ki a szemükből, hogy valami csavargónak néznek.

Igy fogyott el utolsó krajczárja is, mire Nagy-Váradra ért.

Ott Lukács Györgygyel találkozott. Ugy emlékszem, őt emlité. Annál volt
és pihent pár napig.

Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján
nevelőt keres fia mellé s igér szállást, mosást, élelmezést, fütést,
világitást s havi tiz forint fizetést. Özvegy Jakabnénak hitták a jó
asszonyt.

Salamon Ferencz itt maradt s elfogadta ezt a fényes állást. Bujdosó
honvédnek fényes volt ez. Pestig jó lesz egyik pihenőnek.

Két fiu volt a háznál.

Az egyik ép, egészséges. Ez volt az idősebb, talán nyolcz-tiz éves. E
mellé kellett a tanitó és nevelő. Orvosnak szánták, azzá is lett, ma is
él.

A másik pár évvel fiatalabb. Ez siketnéma volt, istennek nyomorékja. Ezt
nem szánták semminek.

E siketnéma kedvéért mesélem el ezt az egész történetet, hogy tanuságot
tegyek Salamon Ferencz elméjéről s emberszeretetéről.

A tiz forint havi fizetésért tanitotta az idősb fiut. Gondosan,
lelkiismeretesen, a kötelesség egész érzetével. De maradt még ideje
elég. S eszébe jutott, hátha azt a szegény kis siketnémát megtanitaná ő
beszélni. Hisz a siketnéma nem sokkal különb lény az eleven bodzafánál,
hátha lehetne belőle okos állatot, beszélő embert alakitani?

A siketnémát ötven év előtt is tanitották már arra, hogy a gondolatot
lehessen vele közölni s hogy ő is közölhesse mással. A kézfej öt ujjának
változata képezte a huszonöt-harmincz betüt. A betükből szavak s a
szavakból beszéd és társalgás. De arra, hogy a siketnéma hangos beszédre
legyen képes, még nem gondoltak. Lehetetlennek tartották.

Salamon Ferencz tünődött: miért volna ez lehetetlen? Gégéje, hangizma,
nyelve, szája, ajkai a siketnémának is olyanok, mint a beszélőnek.
Tüdeje is rendesen fujtat. Csak ki kell a módját a beszédnek találni.

Ő kitalálta.

A szegény fiu elé tartott egy botot. Ugy tartotta eléje, mintha mondta
volna neki: ide nézz fiam ez bot.

Akkor ujjával saját ajkára mutatott s kimondta a szót: »bot«.

Mikor az ember e szót kiejti: két ajkát erősen összeszoritja s aztán a
levegő kirobbantása közben nagy hirtelen kinyitja, de ugy, hogy a két
ajk közepén támadjon a nyilás, melyen a levegő kirohan.

Az élesen figyelő gyermek nézte az ajkak mozdulatát. S megkisérlette
utánozni. Tiz, husz kisérlet után eltalálta. S mikor eltalálta: Salamon
elismeréssel helyeselte s a fiu vállát megveregette, fejét megsimogatta.

A »bot« után jött a »fa«, azután a »mama«, azután a »macska«, »kutya«,
»szem«, »ágy«, »nyelv« s igy tovább. Az első hónapban 14 szónak
kiejtésére tanitotta meg.

Összesen ötszáz szóra törekedett megtanitani. Sikerült. A szavak a
legközelebbi környezetre vonatkozó közhasználatu szavak voltak. Minek is
több? Müller Miksa szerint a hegyi angol parasztnak, a ki falujából
sohase lép ki, háromszáz szava van. Egy szegény siketnémának untig elég
ennyi is.

A fiuból betüszedő lett s talán ma is él. De az egész Jakab családban,
de az egész Nagy-Váradon senki se tudja, minő hires és nagy ember lett
abból a szegény bujdosóból, a ki azokat a zsidó gyerekeket oly nagy
szeretettel tanitotta.

De másutt se tudják Salamon Ferencz találmányát.

Ma már száz intézet van a világon, a hol a siketnémákat igy tanitják. De
a tanitás története Salamon nevét nem ismeri.

Hanem mikor ott hagyta a nevelői állomást, az asszony húsz forint külön
jutalmat adott neki elismerésül. Ezzel jött Pestre és ezzel ment még
Nagy-Kőrösre is tanárnak, hol nyilvános életének második és igen kedves
állomása volt.

Elhagytuk Székesfehérvárt, tovább zakatolt velünk a vasut, elhagytuk az
én falumat Mezőszentgyörgyöt s gőzkocsink felcsavarodott velünk a
Balatonpart aligai magaslatára.

Érdekes a Balatonnak itt a partja. E partot egyes részei szerint más meg
más név alatt ismeri a vidék.

E nevek is furcsák. Gamásza, Világos, Aliga, Akarattya, Csittény,
Kenese, Máma. Mindegyik a partnak egyik érdekes részét jelenti. Régi
nevek, régi szavak. Ugy tetszik, mintha Árpád magyarjai már itt találták
volna. Legrégibb magyar okirat a tihanyi apátság alapitó levele. A
korábbi keletüek vagy másolatok, vagy hamisitványok. Ez igazi. S e
szavak közül egy-kettő már ebben a levélben is előfordul.

A mikor a vasut már fönt robog a parton egy mély bevágásban: egy helyütt
a világosi földszakadéknál egy pillanatra elénk bukkan a Balaton. Nagy
Miklós rögtön oda állt az ablakhoz s szemeit kimeresztve bámulta a viz
tükörét. De csak egy pillanatig. Ujra bevágás jött és csak pár percz
mulva szünt meg az akadály. Attól kezdve Nagy Miklósnak nem lehetett
többé szavát venni. Elfelejtette Erdélyt. Elfelejtette a Pojnik-almát és
a tordai pogácsát. Elfelejtette a »Vasárnapi ujság«-ot. Csak bámulta a
vizet.

Gyulai Pál urra nem tett nagy hatást. Vagy ha tett is: el nem ismerte
volna a világért. Mert, hogy ő elismerjen valamit, a mi hiányzik az
Akadémia kiadásai közül, »olyan nincs«.

Salamon Ferencz is némán gyönyörködött, de annál többet kérdezősködött
Szilágyi Sándor.

Szilágyi azt kérdezte: hajókáznak-e a parti lakosok?

– Azok bizony nem hajókáznak.

– De hát hogyan érintkeznek egymással?

– Nyáron sehogy, télen a jégen át.

– Fürödnek-e?

– Azt ugyan nem cselekszik.

– De hát mire használják ezt a nagy vizet?

Salamon felelt meg helyettem.

– Ez bizony Sándor se ló, se szamár, hogy terhet rakjanak rá.

Várjatok csak erdélyiek, majd máskép beszéltek ti a Balatonról két nap
mulva!

A vaskocsi fent robog a magasban. A part 60–70 méter magas s oly
meredek, mint a fal. Oldala tele a parti fecskék és varjak lyukaival, a
hol fészkelnek.

Lent a vizszélen selyem szőnyeg és sima fövény, melyen messze-messze be
lehet menni a tiszta vizbe a nélkül hogy elnyelné az embert.
Közben-közben keskeny sávokként zugó nádasok. Azontul a nagy viz tükre,
a tulsó parton ködbe és távolba enyésző hegyek.

Ezer és ezer vizi madár a nádason belül. Tarka libucz, fehér sirály,
szürke vadlud csapatokban. Itt-ott egy-egy gém áll őrt mereven,
mozdulatlanul feltartott fejjel. Minő kedves zaj volna a madarak
csevegése, ha nem zugna-zörögne ugy a gőzkocsi!

Száz szinü pompában játszik Nagy Miklóssal a vízszin tüköre.
Ezüst-fehér, halavány-kék, haragos zöld, égszin, barna-kék óriási
foltonként és vonalanként váltakozva. Itt állandó, amott változó, itt
eltünik, amott felbukkan egy-egy szinárnyalat. Nagy Miklós nem érti.
Mert ő csak a vizet nézi s az eget nem nézi. Pedig az ég s a Balaton
vize együtt sir és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt
mosolyg, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az
egyiknek nézesz a szemébe: tudod már mi van a másikban is.

A tihanyi templom tornya s az akarattyai nagy szilfa farkasszemet néznek
egymással. Melyik vénebb, melyik magassabb, melyik fenségesebb? Emberkéz
épité az egyiket, istenkéz a másikat.

Erdélyi barátaim figyelmét oda irányoztam a nagy szilfára.

– Oda nézzetek!



A MAGYAROK FÁJA.

(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a
török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e
még zsidó. – Papi birtok, zsidó birtok.)

Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga
büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlős
gunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, nehány puskalövésnyire tőle
mindakettő.

Csárda egykor, pusztai lakás ma.

Hova lettek a csárdák? Hova tünt el a csárdai élet?

Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Ugy megőrzi, alig jut belőle ma
már magamnak is. A hogy elmult a gyermekkor, ugy mulnak el a csárdák,
ugy mulnak el az élet emlékei.

Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok
még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, a ki Attillánál járt, nem beszél
csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé
telepedett. Ha lett volna akkor csárda, hun vezetője oda vitte volna
éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső s a görög urak feje
fölül elvitte a sátort s uti málháikat belesodorta a szikes tóba: a
csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjuság elől.

Ősmagyar szó a »csárda« is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok,
törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a
persáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy persa
nyelven azt jelenti a szó: ágas szin. Bizonyos, hogy őseink hozták
Európába.

A hol ivóviz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas szint, leveles szint
állitanak. Az ágas szin mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három
épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a
balbeki napisten templomának romjai, de czéljuk, rendeltetésük ép oly
kegyes, ép annyira istennek tetsző.

Keritése nincs, kapuja sincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki
előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.

Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember türheti az
éhséget, szomjuságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi.
Megitatja a kutnál, beállitja árnyékba a szin alá, vet neki egy marok
szénát, zöld füvet vagy eleséget s pihentetés után ugy megy tovább. Maga
az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz.
Árnyékért, pihenő helyért, itató vizért ugy sem szabad pénzt elfogadni
magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és
födeles árnyékot.

Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak.
Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégis csak benéz
a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat
megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot huzni
embertelenség.

Ott volt még az én gyermekkoromban a czinkotai, a pinkóczi, a tekeresi,
a gamászai, az akarattyai, az alsó dakai, a felső dakai, a geleméri, a
füzfői, az almádi csárda. Egy pár még ma is fenáll, ma is csárda. Busul,
szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utas
ember elkoczog mellette, a muzsikus czigány rá se gondol többé, hanem
azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági
tanyává alakult át. A pinkóczi csárdát a nemes vármegye pusztittatta el
ott a hodosi erdő mellett. De végkép kipusztult már a hodosi erdő is.
Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.

Az akarattyai csárda se csárda már több mint negyven esztendeje.

A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok
a magas és meredek partok, a melyekről már megemlékeztem. Azt a
magaslatot, a mely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven
nevezte el az őslakó.

Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai
csárda aljába.

Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vizmosás
volna. Itt le lehet szállni a vizhez. Ide jön vasárnaponként száz meg
ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a
cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a
nádason kivül. Ha a partról a magasból néznők: ugy tünik elénk a sok
emberfej, mintha télen óriási varjusereg lepi el a havas mezőt. Mert
kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbe
telepesznek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot s jó
kedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vizbe. Uszni nem
tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy a ki nyakig érő vizbe bemegy,
ha uszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszivja a
Balaton.

Apám tudott uszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi uszólápon. Ma már
ez sincs meg az ősi telken.

1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a
nyilt vizen fürdés, de ő is eljött s egy pokróczon leült a homokos
partra.

Apám beuszott a nádason belül s a mint ott lubiczkol, jön vele szemközt
lassu mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő
tolta, de a viz szinén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl.
Akkora volt mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.

Mikor közelért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vizben, puszta
kézzel viaskodni nem okos ember dolga. De a mint mellette uszkált,
észrevette, hogy a hal tátogat s többet fekszik oldalán, mint hasán.

Haldoklott a gyönyörü állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg
kora miatt. Apám a kopoltyuja alá tette balkezét s jobb kezével
iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyü lesz elbánni.

Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is
hatalmas, a mikor haldoklik.

De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán ő felsége, de apám erős
ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vizig; ott ölébe vette
s anyám lábához oda tette a homokra.

Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek
mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb
ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor
legvégső határáig.

Hanem hát mégis csak király volt, a ki fogát se könnyen, se ingyen oda
nem adja.

Ott feküdt anyám lábainál. Életnek jele nem látszott már rajta. Anyám
minden gondolat nélkül czipellős lábafejével megérintette az orrát. Erre
egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábafejét s irtóztató
fogait összeszoritotta.

A sikoltásra apám oda ugrott, letérdelt s két kezével megkisértette a
fenevad állkapcsait szétfesziteni. De roppant ereje se volt erre képes.
Talán a test sikossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De
hihetetlen erő van a hal állkapocs-izmaiban.

Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi gyerekek meredt szemmel
néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s oda kiáltotta
kocsisunknak:

– Hozd ide a kalapácsot.

Bükky István volt kocsisunk. Öreg, pupos, régi hü cseléd. Oda czammogott
a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a
kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat
állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.

Szerencse, hogy akkor nem volt még félczipő vagy kivágott czipő. De igy
is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk s mentünk fel a csárdához.
Ott apám finom törkölypálinkával kimosta s aztán bekötözte a sebet.
Begyógyult szerencsésen.

Hanem az eset miatt mégis csak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig
e napra már előre kitüztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét,
leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.

A mi elmaradt akkor: megcsináltuk máskor.

Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak ember
magasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyezett
senkivel, vele se versenyezett senki. Születése óta magánosan állt ott a
dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett
volna társa vagy szomszédja: magasbbra nőt volna törzse s nem fejtette
volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.

A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a
lengyel a fenyőt, az olasz és franczia az olajfát. Ezer falu, város,
halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S a hol
ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.

Mert a magyar csak a rónát, csak a sikot, csak a végtelent szerette. A
minthogy a lova is azt szerette. Van fája a siknak is. De csak puha
fája. A nyár, a füz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős,
kemény, szivós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan
szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem
terem, de éjszakára tanyát ad varjunak, seregélynek. A villám kikerüli s
ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csucsára odaszáll a turul madár.
Onnan nézi a napot s a legelésző és ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal
hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt
szilfát még senki se látott.

Az akarattyai szilfa messze lát. Északfelé a Bakony csucsai, az Iszka, a
Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy zárják el látó
körutját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szegzárd hegyeit
látja. Dél felé a Mecsekig néz s napnyugat felé Tihanyon keresztül
Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig
végig néz a Balaton szinén s nem látja partját sehol, mint a tengernek.

Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei
országgyülés már ott látta, ott találta. A Batthyányi, Tahy, Zalay,
Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth,
Mérey, Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő
nemzetségek öregei, föbbjei apródaikkal, kisérőikkel, huszáraikkal
lombjai árnyékában poroszkáltak el, a mikor a kenesei országgyülésre
gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!

Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Az előtt
egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök
ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztitotta mint a másik.

Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, a mint az ország bölcsei és
vitézei a fölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e
vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel?
Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni s felállitani a szabad
köztársaságot s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?

Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott,
a te lombod belebólintgatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz
esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet
feje fölött. Végig nézted a törökkel és a némettel lezajlott keserü
küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor
elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És
mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd
meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e
azokra a kérdésekre ma igazán felelni?

De hát hagyjuk ezt a dolgot öreg szilfa. Ugy se tudod, miért beszélek én
rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl
nem keres nyaraló közönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád.
Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz
s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért
beszélek én rólad annyit.

Azért, hogy tanubizonyságul hivjalak: miért pusztulnak oly gyorsan
gyökeres nemzetségeink.

Mert te tudod azt a legjobban!

Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: »régi család, gyökeres nemzetség«.
Mit tesz ez?

Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számu őse
van. Annak a Szemerének, a ki Huba nemzetségéből származik, nincs több
őse, mint annak a drótos tótnak, a ki csak annyit tud őseiről, hogy az ő
neve Janó, apját, anyját nem ismerte s mint talált gyereket közköltségen
nevelte föl Nyitramegye valamelyik jólelkü kis tót községe.

A Neander-völgyi koponya lehet fél millió éves vagy lehet százezer éves.
Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a
koldus az ó világban, a ki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya
az ő ősének koponyája volt.

Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok
az ősi s nem a család. A ki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik
öreg apámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen nem
lehet, minthogy Árpád apánkig a kinek legtöbb öreg apja volt, annak se
lehetett több harminczháromnál.

Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, a kik
családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, a kik öreg apjukat és
unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat
nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.

Mi magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó
birtokunk.

Hát a zsidók?

Az öreg Mózes ugy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel
több-kevesebb nem igen számit. Ha mi magyarok ezer évre számitunk
vissza: a zsidók háromezer évre számithatnak. Joguk van hozzá. Ma is van
elég zsidó, a kinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot
kötött Babilonban s a ki tisztán örökölte századik ős apjának vérét,
szemeit, szakálát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy
nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar
ember.

Ostoba beszéd.

Mintha az a tizenöt ezer kemény legény, a kivel Árpád berontott
Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!

»Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.« Ezt mondja a
költő. De a költő csak a főurakról beszél, a kiknek hegytetőn volt
kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fen. Faját, jellemét,
tiszta vérét, zömök alakját, széles arczát, eszes tüzes szemét nem a
főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerinczalkata is egészen más,
mint a magyar főuraké.

A magyar főurak jellege hosszukás arcz, keskeny orr, hideg szemek,
hosszu kéz, gólyaláb, vegyes szin s olyan gerinczhajlat, mely a vesék
táján nem elég mély. Az ős magyar gerincz hajlottabb, mint a magyar
főuraké, tehát az ős magyar termet egyenesebb és nyalkább, mint a hogy a
főuraknál látjuk.

Csak Erdélyben van még tiszta magyar származásu főur. A Kemények,
Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik
huszárhadnagyát. A legnagyobb vagyonu magyarországi főurak kétszáz év
óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százfélekép összeházasodva.

A mint a gothai könyv bizonyitja. S a mint a természetök és testalkatuk
még jobban bizonyitja.

De térjünk vissza hozzád akarattyai öreg szilfa!

Van a magyarok közt ősi család, noha csak ezer év van mögöttünk.

De nincs a zsidók közt ősi család, noha három ezer év van mögöttük.

Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken
át volna egy család kezén.

Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó
ember ingatlan birtokot.

Majd megfelel erre az öreg szilfa.

Tul a Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll
át a harmadik izre. S az is régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág
hamar elvész.

A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két
példabeszéd.

Tul a Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s
vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.

Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Az előtt nem voltak gazdagok. Ha
tizenöt évet számitunk egy papi beneficziumra, kétszáz év óta csak tul a
Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak
kellett volna meggazdagodni, vagy tisztes vagyont szerezni.

S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi
szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy
szerző pap kegyes alapitványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem
mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.

Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az
első, második nemzedéknél.

Ép ugy, mint a zsidóknál az ingatlan birtok.

A nevelés eredménye ez.

Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: ugy kell
nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot.
Ne a csürben örüljön a buzának, hanem a hogy a dülőn nő fel. Ne
menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, a mint bimbót
hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog.

A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tizezer,
százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontul családi emlék,
hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiuságnak és
ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a sziv ábrándjainak is. És
a hatalom és önérzet nemes kincsei!

Minő hatalmas ember az, kinek ezer holdnyi szép birtoka van ősi házzal,
nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, a
kiknek parancsol, de kenyeret is ád; a kiket munkára hajt, de szeret is
s a kik engedelmeskednek neki s a kikkel együtt lakik, együtt megy az
isten házába s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt busul.

Megválik-e ilyen ember birtokától?

Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a hires bikát, melynek
utódjai.

Van udvarán hatalmas hársfája. Öregapja ültette el.

Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában száz esztendős
borostyán-lugas. Dédanyja vitte oda egy napos menyecske korában.

Ott van egy árokpart: rajta mászkált gyerek észszel.

Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ős apja ott birkózott
a hatalmas szomszéddal s megmentette a birtokot.

Közel a temető: tizenhat őse nyugszik hantja alatt.

Megszólal a déli harangszó: azt a harangot is elődei adományozták.

Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta
az ő apját, öregapja öregapját. Nem is lop többet, csak épen a dohányra
valót. Tehát meg kell becsülni.

Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyuttal hagyomány,
ábránd és költészet.

Mondd meg öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tiz
nemzedék egymásután hüsölt volna árnyékodban s a tizenegyedik megválna
tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e
meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonka ágadra akaszszák föl?

Arra az ágra, melyet 1853-ban csonkitott meg egy kósza villám?

Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről
nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: ugy
neveld a gyermeket, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játsza, leg
szebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dülőit,
hajlásait, kutját, kutfejeit, messzelátó szépségeit, emberét, asszonyát,
kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.

Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép
szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.

Argentina messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De
ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papirok felényire buknak holnap
minálunk is.

Felényire a papirok, de egészen a papirok gazdái. De akárhogy bukik
Argentinában a bankár, a hajótulajdonos, a rozsföld, czukornádföld: azt
a magyar birtok egy könyedén meg nem érzi.

Kivált ha jó magyar ember a birtokosa.

Most már megérted jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit
Gamászától Siófokig Salamon Ferencznek, Szilágyi Sándornak, Nagy
Miklósnak, de még Gyulai Pál urnak is.



BALATON-FÜRED.

(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német
szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes
leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)

Elértünk Siófokra.

Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabiró akkor még
nem volt fürdőbiztos s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar
falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi
ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. A ki németül beszélt:
arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak
németül.

Csudálatos nép ez a fővárosi fürdő közönség.

A mint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél.
Külföldön jó magyar.

A mint meglát egy pinczért: németül szól hozzá.

A mint a vasuti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet.

A mint utazóval találkozik, a mint üzletről beszél, a mint katonai, vagy
épitészi, vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a
magyar szóra.

S mindegy ám az, akár keresztyén, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros,
nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pinczér: mindjárt német.
Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?

Tuladunán minden kőmives német. Vagy az volt vagy azzá lesz valamikor.
Igy van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Tuladunán, a hol
másként volna.

Apám negyvenkét év előtt házat épitett. Délelőtt minden kőmives magyarul
beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas
volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.

Berky nevü kocsisunk csak hallgatja ezt a beszédet nagy álmélkodással:

– Miről beszélnek ezek? Kérdem tőle kötekedve.

– De nem tudom én azt urfi. Ugy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja
isten, talán azért ezek is megértik egymást.

Igy volt a népünk ez előtt huszonöt évvel még Siófok táján.

Idegen azt el nem hinné, minő türelmesség lakik a magyarban.

A hatvanas évek legelején Kecskeméten laktam… A Király-testvérek czimü
vendéglőbe jártunk Kecskemét tőzsgyökeres magyarjaival s
főtisztviselőivel együtt. Csak a hires történetiró Hornyik János tudott
köztünk németül, de ő is inkább tótul tudott, de azt is ugy eltagadta,
hogy a ki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzá vágta az ötfontos
ólomkalamárist.

Megtörtént.

Egyszer Zágrábvármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét
városához. Senki se értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János
érti a tót nyelvet, ő majd leforditja. De ki szólitsa föl? Jó barátja,
tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen
aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga
után. Ugy cselekedett.

– Tekintetes főjegyző ur, tisztelettel kérem, legyen szives ezt a
levelet magyarra forditani.

Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelid, mint
ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék.
Átveszi a levelet, megigazitja szemüvegét, leteszi pipáját s megnézi az
irást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanuba fogták, hogy
tótul is tud.

Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, ugy kapott az
ólomkalamárishoz s ha az a boldogtalan fiatal ember gyorsan ki nem
ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát
Bizancz kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi rozzant városház
falára. Ez is egyik ok, a miért uj városházat épitett a büszke város. –
De azt az aljegyzőt nem is türte meg többé Hornyik a városban. Ki
kellett őt tenni rovónak a bugaczi pusztára. Ott is halt meg száraz
betegségben.

Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél estennen – a
kurucz magyarok közt.

Volt ott egy biljárd asztal is s a mellett egy márkör. Törpe, pupos
szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkör: csak németül
beszélt.

Hát az egész kurucz tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék
alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltürte ezt a
természetellenes állapotot szó nélkül?

Végre is felbujtogattunk egy csöndes kuruczot, az öreg Mádyt, csináljon
rendet. Az öreg Mády vidám eszü ember volt s magához inté a vakarcsot:

– Hány dákód van édes fiam?

– Tizenegy jó, öt rossz.

– Van-e ólomtöltelék mindegyikben?

– Van kérem alássan.

– Nos hát édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te
még egy szót szólsz itt németül.

Igy mentettük meg Kecskemétet anno 1863. a németségtől. Mert hát az a
márkör is csak ugy tudott magyarul, mint akármelyik halasi utczai
gazdaember.

– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balaton-Füred nyelvét, azt
a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pinczérhad és a fővárosi
közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan
tudna ezen segiteni!

Nem ugy volt ez régen Balaton-Füreden! A mikor még a Balatonnak ez volt
egyetlen fürdőhelye.

Negyed század előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi,
Alsó-Örs, Fülöp, Badacsony, Balaton-Földvár, Boglár, Fonyód. Mind e
gyönyörü fürdőhelyek sivatag partok voltak s idegen közönséget nem
ismertek. Egy-két uri ember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt
fürdött s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult
kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.

Holt tenger volt a Balaton s még zarándokok se látogatták. Csak
Balaton-Füred állott és Keszthely s kissé távolabb a Héviz. Ez se
régóta.

Hejh Balaton-Füred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyu pengett,
de sok legénysziv felpezsdült, de sok leánysziv megrendült, de sok szép
asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony
te benned!

Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből,
a vizből, a forró szivekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér
melege és a jó kedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?

Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is
más volt, mint a mostani.

Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, a
mennyiről most még a számtiszt is értekezést tart a kartársai előtt. A
mindenféle hisztériákról s férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak
se beszéltek s ma már a társalgónők és komornák is szakszerüen
elmélkednek. A sok czukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór,
gyomorhurut, vérszegénység hirből se volt ismeretes s a ki igazán beteg
volt: az otthon maradt, herbatét ivott s az isten nyomorékjai nem jöttek
össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.

Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csuzosak és köszvényesek keresték
föl. Beteg asszony éppen nem ment a fürdőre. Csak a meddő menyecskék
mentek oda s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok
keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes mult emlékeit még egyszer
átélték, ujra átérezték. S a hajadonoknak is használt. A ki
balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta
szive mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg mária-czelli
szüzanyához.

Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a
légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az uj ismerkedés. Tudom én
ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a
betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes
emberbarátok szerető gondjai s szigoru szabályai alatt.

Okos orvos?

Jőjjünk csak tisztába ezzel a kérdéssel.

Van okos és jó orvos elég. A ki a tudománynak, emberszeretetnek és
gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szive számára
s a test és lélek szenvedéseinek enyhitésére. De az ilyen orvost nem a
fürdőorvosok közt kell keresni.

Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad s jól ismert közönségét el nem
hagyja és se télen, se nyáron más vidékre nem költözik: akkor helyet
foglalhat a jó orvosok diszes seregében.

De a ki csak nyári orvos vagy a ki csak téli orvos, vagy a ki nyáron
északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a
rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, a ki
óvatosan kerüli azt, hogy a ki egyszer betegje volt, az őt ismét
föltalálja, megismerje.

A csavargó orvos, a ki fürdőről fürdőre jár, olyan mint a patkányirtó. A
hókusz-pókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte s a mint odább
áll: megint csak annyi a patkány, a mennyi előbb volt. Igaz orvosnak az
a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék és
egymásban megbizzanak. Minden betegségnek egyénenként megvan a maga
különössége, a melyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a
csavargó orvos olyan betegnél, a kit azelőtt sohase látott s a kit, hogy
ujra lásson: arra semmit se ad?

Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munkanélküli pénzkeresés, a
könnyelmü időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat,
az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.

A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy
kisegit a betegségből, vagy enyhiti azt. Ez vidámabb kedélyre birja a
fürdővendéget. S a vidámabb kedély szivesebben fizet.

Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a
fürdő-vendég is azt hiszi, hogy divat és jó izlés dolga, ha már fürdőn
van, valamely orvossal tanácskozni vagy ha nem teszi is, valamelyik
orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdő-orvosnak, mint buzgó rendes
orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.

Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő
az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajjon
nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?

Hogyan töltötte hajdan napjait a nemes ember? Mert más emberrel ugyan
nem törődött a világ, csak a nemes emberrel. Az ő számára készült minden
az ég alatt és a föld szinén, az államban és a társadalomban és
mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az
erdők, a ligetek, a tavak, erek, kutfejek, folyóvizek értte éltek, neki
ragyogtak, neki voltak gyönyörüségére. Minden vad, minden madár, minden
hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni,
meghalni. De a nemes ember joga más volt még a születésben, még az
életben, még a halálban is.

Ha kereskedőnek, iparosnak, zsidónak, görögnek, czigánynak fia vagy
lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiu,
vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal
se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeirásának ostoba
munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a
nemes vármegye. A népösszeirást pedig bolondságnak tartotta. Mert ugy
gondolkodott: akár összeirják az embereket, akár nem: azzal se többen,
se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat,
telket, igás barmot igen is össze kell irni, – egy vagy más okból arra
szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem
nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe az ember, hogy rovásra vegyék,
számon kisérjék, számadóra bizzák. Nem hajtják azt a vásárra s nem kell
az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik
megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda
utszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?

De ha nemes embernek gyereke születik: az már egészen más.

A nemes fiu, ha már megszületett, más egyéb is volt, nem csak sivalkodó
poronty.

Születésével már »mag«-jává lett a családnak. A leány soha se volt
»mag«, csak a fiu. Ha tiz lány volt is egy családban, de egy fiu se,
azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy
legalább az az ága attól kezdve »magvaszakadt« ág lett. Ezen nem
segitett senki. Legföljebb, ha egy leány volt, nagy jószág volt, hires
család volt: akkor a király és a vármegye fiusithatta a lányt is s vele
fenmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága s kikerülte a család
a magvaszakadást.

Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is
csinálhatott fiut.

De a mikor a nemes fiu megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak
csecsemő, nemcsak »mag« volt, hanem egyuttal »örökös« is.

Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiu, hanem több fiu
született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl
majd Veszprémmegyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja
az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel,
cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értéküvé kell tenni. Ha sok
a fiu: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen
valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos,
fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamu gyereknek a másik vármegyébe
kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha
ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és
rakonczátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédü s szeret vadászni és
verekedni: jó lesz főbirónak, alispánnak.

A nemes embert aztán számba vették. Arról készitettek összeirást s abba
bele vették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemes ember volt az
alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a
nemzet.

Ő volt az alfa és az omega. Ha Mózes összeirta a zsidókat, Homér a
helleneket: nosza összeirta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó
vagy egy görög a magyar nemes mellett?

De még a lány se csupán lányszámba jött, ha nemes lány volt.

Hajh, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s
nem is nyugodtak addig, akármibe került, mig lányuk nem született annyi,
a mennyi csak kellett.

Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemes lány: mindjárt kivánatos.
Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért még se szabad az ősi
vagyont megbontani. Férjem uramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell,
otthon kell maradni, követválasztásra és tisztujitásra keveset szabad
költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit apritani férje
tejes csészéjébe.

S még sem csupán ezért szerette a mama, hogy lánya legyen.

Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és tánczvigalomba, a
székvárosba és az ország fővárosába. Hogy ujra ott legyen s gyakran ott
legyen, a hol leányálmait álmodta egykor s édes visszaemlékezésben ujra
átélje szüz-hajadon korának s menyasszony örömeinek édes titkos
izgalmait. Oh az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral
elmulik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában s büszke arra s
boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És oda vetődik
egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei,
társadalom előkelői s egy meghajlással, egy kézszoritással, egy forró
kézcsókkal egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjukor
örömeit.

Huzza a czigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama,
nézi az agg egykori imádó.

– Hejh asszonyom, mikor ön még Vilma volt s mikor én még fenegyerek
voltam!

Egy szemvillanás, egy mosoly, egy köny a felelet.

– Hátha a mit mi eltévesztettünk: gyermekeinknek sikerülne!

Ezért kell, hogy lánya legyen a nemes anyának.

Hajdan nem volt kaszinó, nem volt ujság, nem volt vasut. Otthon kellett
lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanitó, jegyző
társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyülés, tisztujitás,
követválasztás, országgyülés ritkán. A hol többen laktak nemesek együtt:
ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep,
szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő, összehozta az
embereket. Hát azon kivül?

Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egy hónapi üres
idő. Készülj asszony, fogj be Miska, megyünk Balaton-Füredre.

Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok
jó barát, sok szép asszony, sok ifjukori ismerős, sok országos férfi ott
mulat egy csopron. Hamvadó sziv ujra lángra lobban, száradt kedélyt
vidámság harmatja felüditi; multnak emlékei, hazafi remények ott
röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.

Huzza a czigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet
is össze lehet szidni kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a
legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet
sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar.

Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket:
Bártfát, Parádot, Balaton-Füredet egészséges emberek. Paraszt a bucsun
és a vásáron, nemes ember a fürdőn csinál magának jó napot.

S miért ne csinálhatna még ma is?

Öt házból állott valamikor Balaton-Füred. A tihanyi barátok vendéglője,
a Szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és
a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, a
kinek lova volt. A kinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A
nagy bajuszu Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot
is lenézte, a kinek a lova lábán kopott volt a patkó.

– Hány hold földje van az uradnak ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén,
még 1848 előtt, Magyari Kossa Sámuel kocsisától.

– Van annak vagy tizezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban,
Veszprémben és a Tiszán tul.

– Mégis csak félig ur az a te urad ecsém, a ki ha patkót lát az
országuton, leszáll érte s bedobja a saroglyába!

Biz az ugy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszu Ladi egyet
sodorintott araszos bajuszán s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.

A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a
fürdőélet mégis csak szebb volt öreg apáink idejében.

Ma már Balaton-Füred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából
áll s közeli környezetében másik ötven egyszerübb nyárilak fehérlik a
verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét s vitorlás hajók
szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis Balaton-Füred
messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig
néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán,
holott Balaton-Füred már száz év előtt is találkozó helye volt
Tul-a-Duna nagy családainak.

S magyarok tették nagygyá az osztrákok fürdőit!

Miért van ez igy? Hogy történhetett ez?



MAGYAR FÜRDŐ, MAGYAR ORVOS.

(Magyar orvosok pusztitják a magyar fürdőket. – Országos fürdőbiztos.)

Mibe kerül nekünk szegény magyarnak a külföldi fürdőzés esztendőn át?

Nem tudjuk bizonyosan. De én azt hiszem, négy-öt millióba belekerül.
Talán több pénzünket is fölemészti. Hiszen csupán az osztrák, cseh,
morva, stájer, tirol és szalczburgi fürdőkben több magyar megfordul
évenként tiz ezernél. Hát még Abbázia, hát a Riviéra, Svájcz és a
nyugati tengeri fürdők?

Ennek oka kilencz-tized részben a magyar orvosi kar rövid esze és még
rövidebb hazafisága.

Van-e mértéke az észnek? Van-e mértéke a hazafiságnak?

Az a magyar orvos, a ki Bécsben nyerte oklevelét, csodálatos példánya a
hazátlan és nemzetségtelen emberalaku emlős állatnak. S ha még csak
hazátlan és nemzetségtelen volna! De ha a kórház és gyógyszertár, a
bonczoló terem és a temető meghagyott szivében valami érzést: az az
érzés csak Bécshez vonzza őt. A bécsi tudomány, a német nyelv, az
osztrák felfogás, a bécsi tanárok!

Különösen az idegen uralom alatt, az ötvenes és hatvanas években
szaporodtak el az efféle orvosok. Igaz, hogy ez időben az épitészek, a
gépészmérnökök, az összes technikusok is német nyelvü istenverte
hazátlan magyarokká lettek nálunk! Minő röstelni valója ez az ország
fővárosának!

Ismerek orvost, a ki huszonöt év óta orvos Budapesten s egy szót se tud
magyarul. Olyan mérték nincs a világon, a melylyel az ilyen ember eszét
meg lehetne mérni. Huszonöt év alatt a szajkó, a papagáj, a holló és a
seregély is megtanulja azt az emberi szót, a melyet mindennap hall. A
hegyes fülü puli kutya egy év alatt teljesen megérti juhászgazdájának
minden szavát. S hogy lehet beteget bizni olyan észre, mely tanult, mely
orvostudor, mely egyetemet végzett s mely még se tudott huszonöt év
alatt magyarul megtanulni Magyarország fővárosában?

S akár hiszi, akár nem hiszi a világ: a magyar orvosoknak német nyelvü
szakhirlapjuk van Budapesten.

Mi ez? Mit jelent ez?

A bécsi orvosok és orvosegyetemi tanárok jó hazafiak, jó németek és jó
osztrákok. Azt hiszem: komoly tudósok is. Áldja meg őket az isten.

Még sohase hallottam, hogy bécsi orvos azt tanácsolta volna betegjének:
menjen Budapestre orvossal tanácskozni vagy hivjon Bécsbe magához
budapesti orvost.

Mert a bécsi orvosok okos és becsületes emberek, a kik tudják, hogy a
budapesti orvosok se különbek mint ők. A józan ész és hazafiság pedig
azt parancsolja, hogy inkább hazánkfiának adjuk a pénzt, ne az
idegennek.

És tökéletesen igaz, hogy évtizedek óta a bécsi orvosok és tanárok se
egyenként, se összesen nem állanak fölötte a budapesti orvosoknak. Hogy
van az mégis, hogy a mi orvosaink minden szére-szóra Bécsbe küldik
betegjüket tanácskozni és tizszeres orvosi dijat fizetni?

Hát – bolondok a mi orvosaink?

Nem bolondok azok! Csak eszük nincs. És öntudatos hazafiságuk nincs!

A bécsi orvos természetesen osztrák fürdőt ajánl.

Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő
jobb.

És mit csinál a magyar orvos?

Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl. Ő is olyan okos ember akar
lenni, mint a bécsi orvos. Pedig a magyar orvos jól tudja, hogy egy,
talán két betegséget kivéve, a mi fürdőink a kerek föld minden
gyógyfürdőjével versenyeznek, sőt részben jobbak és hatásosabbak, mint a
külföld leghiresebb fürdői.

Ötven esztendő előtt Balaton-Füred már országos hirü előkelő fürdő volt,
sőt ismerték Bécsben is. Onnan is jöttek előkelő vendégei. Sok
betegségben, kivált tüdőbajos betegségben csodákat mivel ez a fürdő.

Ötven esztendő előtt Gleichenberg dombjain tehenet legeltetett a szegény
sváb. Hire se volt a fürdőnek.

Egyszer véletlenül dolga akadt ott dr. Skoda hirneves bécsi tudósnak és
orvostanárnak, beszélt két ottani birtokos osztrák gróffal, ajánlotta
nekik valamely kezdetleges fürdőtelep épitését s elkezdte tüdőbajos
betegeit oda küldeni.

Ma Gleichenberg a tüdőbajosok gyüjtő csatornája és egyuttal vesztőhelye.

És ma közel háromezer magyart küldenek oda évenként még is magyar
orvosok.

Tisztelt magyar orvos barátaim Kárpátoktól Adriáig!

Mi különbség van az ember és a majom közt? Megmondjam? De szivesen
megmondanám, ha azt hinném, hogy okultok belőle!

Ne beszéljünk azonban olyan magas értelmiségü okleveles tudósról, mint a
majom. Maradjunk meg a szajkónál. A szajkónak sok kedves jellemvonása
mellett még az a természete is meg van, hogy ha egyszer megtanulta ezt a
szót: ebadta, hát akkor ezt beszéli örökösen. Ebadta! Ebadta! Ebadta!

A szajkó nehány évtized óta például azt beszéli, hogy az osztrák
fürdőben nagyobb a kényelem, mint a magyar fürdőben.

Kedves szajkó – ne fecsegj! Igazad van, de még se fecsegj! Te azt nem
tudod, hogy két évtized óta Gleichenbergben évenként ott hagytak a
magyarok százezer forintot. A mi husz éven át kamataival legalább három
millió forint. S kedves szajkó te csak egy ostoba madár vagy, te azt nem
tudod kiszámitani, hogy ha ez a három millió Balaton-Füreden maradt
volna: ott most tizszerte nagyobb volna a kényelem, mint abban a ködös
stájer fürdőben.

Százharmincz hatalmas erejü magyar fürdőt tesznek tönkre évenként a
magyar orvosok. S kiváltképen a budapesti orvosok. S azért teszik
tönkre, hogy az idegen népek gazdagodjanak.

Hejh, pedig az osztrák fürdők támogatását ugyancsak csinálják rajtok
kivül a császárok, királyok s mindenféle fejedelmek is. Nagy fénye van a
koronának, ugy csalja magához a csiri-biri embert, mint villanylámpa
esténként a szunyogot, éji lepét s a mindenféle röpülő férgecskét. De
nem jönnek a császárok, királyok és fejedelmek a magyar fürdőkbe. Nem
látogatják azokat még a főherczegecskék se. Ugy tesznek, a hogy
tanácsadóik tanácsolják, a kik pedig elméjük tárházában a magyar
érdekért nem tartogatnak egyetlen futó gondolatot se.

Volnának nekünk bölcs kormányzóink is. Hát ők mit csinálnak?

Ne bántsuk szegényeket.

Hiszen felállitottak ezelőtt tiz-tizenkét évvel egy
fürdőkormánybiztosságot. Mi kell még több?

Pedig lelkes férfiut tettek kormánybiztossá. Valóságos orvost, a ki
azonban ez előtt huszonöt évvel képviselő volt. A jászok küldték el
képviselőnek. Egy orvosuk volt, azt is képviselőnek küldték el.

Ott van közel a Balatonhoz a hires Rátót nevü falu. Ennek lakóiról
beszélik, hogy egykor kovácsuk rossz fát tett a tüzre, összedolgozott
Sobriékkal s e miatt a nemes vármegye egy kissé föl akarta akasztani.
Nosza fölkerekedtek erre a rátótiak, megkötöztek két takácsot s bevitték
az alispánhoz.

– Tekintetes alispán ur, a kovácsunkat már csak nem hagyjuk
fölakasztani, mert annál az egynél nincs több. Őt csak tessék haza
ereszteni, de hogy a közigazságban hiányosság ne legyen: hoztunk
helyette két takácsot, mert ebből még maradt otthon vagy tizenkettő.
Ezért nem lesz kár.

A jászok nem gondolkodtak ilyen bölcsen. Meg is mondta 1872-ben az öreg
Pulszky Oláh Gyulának, a fürdők országos kormánybiztosának:

– No veled ugyan furcsa lábon állhatnak betegjeid, hogy elküldtek
Budapestre.

– Miért bátyám?

– Hát hogy magukhoz közel meg nem szenvedhetnek.

Hajdan valamikor Tisza Kálmán volt az ország főkormányzója. Az volt
természete, hogy minden hivének adott valami hivatalt. Minthogy pedig
hive több volt, mint hivatala, mikor a hivatalból kifogyott: adott neki
kormánybiztosságot. Utóbb annyi lett a kormánybiztos, számát se tudtuk.
Hol lakik a varju nyáron? Hol vannak a kormánybiztosok országgyülési
szünet alatt? A mint az őszi dér beköszönt, a mint az őszi ülésszak
megnyilik, csak jön ám a varju, csak jön ám a kormánybiztos seregszámra.

Az én Oláh Gyula barátom is hivatalt kapott, oszlopos tisztviselője lett
Biharvármegyének.

Történt azonban egyszer, hogy Zsigmond veszprémi püspökkel egy vasuti
vonaton utazott. Zsigmond püspöknek az a rossz szokása volt, hogy ő
magának az első osztályra, inasának pedig a második osztályra váltott
jegyet. A hol a birtokosok, tisztviselők, tudományos emberek szoktak
utazni. A kik ugy vélekednek, hogy a cselédember vagy utazzék uraságával
egy szakaszban, vagy utazzék a harmadik osztályon.

Oláh Gyula barátom fura boszut állott ezért a rossz szokásért.

Fogott öt drótos tótot, váltott nekik első osztályu jegyet s betuszkolta
őket Zsigmond püspök szakaszába.

Tudni kell pedig, hogy a drótos tót sajátságos intézmény. Némi részben
ugyan tót is kell hozzá, de nem ez a fődolog. Veszünk egy nagy kalapot,
melynek legalább husz évesnek és tiz fontnyi sulyunak kell lenni a bele
ivódott zsirtól, szennytől és szagtól. Veszünk hozzá három karika
drótot, tizenkét egérfogót, ugyanannyi kisebb-nagyobb tepsit, egy fényes
bőrtarisznyát, egy borzasztó bőrövet s azután bocskort,
kukoriczanadrágot s rövid szürt s irtóztató mennyiségü pálinka- és
foghagyma-szagot, mindezt összekeverjük s akkor elénk áll a drótos tót.
Hogy az intézmény tökéletes legyen: czélszerü még egy szortyogó pipát s
egy maréknyi bagót is hozzákeverni.

Nos hát ilyet ötöt dugaszolt be Oláh Gyula barátom Zsigmond püspök
odujába.

De alig várta a jámbor püspök a legközelebbi állomást. Se holt, se
eleven nem volt, mire állomáshoz jutott. Ugy emelték le a vasutról,
mentőkért kellett izenni, hogy visszahozzák e nyomoruságos földi életre
s ettől kezdve mindig roszul lett, ha tiz mérföldnyiről látott is drótos
tótot.

Nem is hagyta e szörnyü bántást torlatlanul. Jól megjegyezd azt a napot,
mikor megbántod a papot. Régi példaszó ez s mindig igaz. Oláh Gyula
barátomnak le kellett mondani diszes állásáról, ha az országot
egyházpolitikának és nemzetközi bonyodalmaknak kitenni nem akarta. Le is
mondott csakhamar.

Ekkor találták ki számára az országos fürdői kormánybiztosságot.

Dolga semmi. Hatásköre semmi. Pénze semmi. Törvény nem szól róla.
Helyhez kötve nincs. Naplót, iktató könyvet nem kell vezetnie. A kormány
sohase kérdez tőle semmit és sohase fogadja meg egy tanácsát is.
Fizetése tisztes s minden évben két fürdőt meg kell laknia. Hatvanöt év
kell hozzá, mig végig lakja valamennyit.

Nos hát az ország kormányzói ennyit tettek eddig az ország fürdőiért.
Maguk azonban szintén a belga, holland és német tengerpartokra szeretnek
menni fürdőzni.

Mintha a Balaton homok-szőnyeges partjai nem érnének annyit.

Szerencsénk még, hogy egy csomó jóravaló orvosunk mégis csak van már s
számuk folyton szaporodik. És szerencsénk a közönségnek józan esze.

Ha ez nem volna: Magyarország minden pénzes emberét és asszonyát nyáron
át átköltöztetnék idegen országba, idegen nép gazdagitására.



EMLÉKEZÉSEK.

(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. –
Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az
első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas
uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)

Politika, szerelem, pajkosság és dinom-dánom: ez volt a régi
Balaton-Füred fürdő-szórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa
nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy
gyógyuló hely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a
debreczeni, miskolczi, győri vásárokon s a megyegyüléseken tombolta ki
magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretüvé csak az ötvenes
években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak
nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagy uri
korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de
Pestmegye se maradt el messzire.

Balaton-Füreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az
országgyülés előtt. A király szeptemberre hivta össze az országgyülést s
juliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek
való ember jött össze a fürdőn.

Tizenhárom év óta nem volt országgyülés. Adót szedtek, katonát szedtek,
a só árát fölemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal
zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az
országgyülés a király hütlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel,
az országrontó »gazemberekkel«.

– Egyet legalább exempli gratia föl kellene akasztani.

Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi hires borsodi követ, kemény ellenzéki
férfiu, a ki később gróffá lett s elhagyta az ellenzéket.

– Ha már egyet, akkor inkább valamennyit.

Ezt meg Deák Antal mondta, Deák Ferencz testvérbátyja.

Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öreg apja, komáromi követ.
Ott volt a hires Nagy Pál, kinek Magyarország ujjászületésében kifejtett
nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt
Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti
költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hirneves követ és alispán.
Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi
László voltak Deák Ferencznek a zalai nagy alkotmányi harczokban legjobb
barátai.

Mindezt szentgyörgyi Horváth József beszélte nekem, ki Balaton-Füred
egyik földesura volt s kinek apja az odagyült országos hirü férfiak
állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhancz volt s folyton
ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hóditó, később
honvédezredes, egész életében bölcs és vidám férfiu. Nagy vagyont vert
el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy hires szépségü
nőt.

– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi
czélja. A többi mind szamárság.

– Hát a haza? Hát a függetlenségi harcz? Hátha ugy véletlenül hasba
lőttek vagy felakasztottak volna?

– Ez mind a jó kedvhez tartozik.

– Hát a czigány?

Nagyon szerette a czigányt – azért kérdeztem tőle.

– A czigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a
fürdő is. Uton, fürdőn és czigány mellett udvarolj az asszonyoknak.

– Hát Deák Ferenczre emlékszel-e?

– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagyfejü, barnaképü,
szótalan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a
bajuszát. E miatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk ugy állt, mint a
kecske szarva, ő meg csak lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ
ugráltatni a vizen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a
lóusztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett s azokat ugráltatta. A
mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tizet is. Nagyon erős, vaskos
fiu volt, akkor tájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött.

Elmondott azután egy más érdekes dolgot is.

Eljött Füredre Bihari is, a hires czigánymuzsikus s a legnagyobb magyar
zeneszerző.

Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavota, se Csermák, se
Erkel, se a többi meg se közeliti az ő zenéjét eredetiségben,
gazdagságban és magyarságban.

Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg
fölrakott két kocsira való czigányt s egy este ott termett a lóakoknál.

Egy vegyes hangszerü zenekar volt akkor Balaton-Füreden, vonó, fuvó, ütő
és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi
székesegyház zenekarának igazgatója, akkor hires zeneszerző s néhány
kitünő magyar dalnak alkotója is.

Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz s annak egyik
hátulsó szobájában zenét hall. Oda áll az ablak elé s hallgatja a zenét.
Végre megfog egy háziszolgát s megkérdezi, micsoda zene ez?

– Ruzsicska ur uj országgyülési zenét komponált, azt tanitja be a
khórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja
eljátszani a promenádon az uraságok előtt.

Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán
rántott, bajuszán pödöritett egyet s aztán még egyszer nagy figyelemmel
végig hallgatta az uj zenealkotást. Végig hallgatta és megtanulta.

Visszaballagott társaihoz.

– Gyerekek mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor
befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.

Ez egy szomszéd falu, tiz percznyi távolságban.

A czigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhuzta
Ruzsicska zenedarabját s megtanitotta rá czigányait. Nyolcz órára már
ugy huzták, mintha gyerekkoruk óta mindig huzták volna. Tizenegy órára
aztán visszamentek a fürdőtelepre s azt mondták, most érkeznek Pestről,
Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt s nyomban
elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt
Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi khórusnémet.

»Khórusnémet«!

Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a
czigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a
boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a czigánynak muzsikája.
Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek
tetsző dolog.

Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.

Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy
haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként
s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig
legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.

Nos hát ez a khórusnémet. Igy hivja őket a veszprémi polgár. A ki
különben szóba se áll velük. Csak a kapczások, bábsütők, posztónyirók és
kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók
többnyire.

A czigány egy óra alatt betanul egy operát kotta nélkül. A
khórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, mig
megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a khórusnémet lenézi a
czigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a czigány még csak
lenézésére se tartja érdemesnek a khórusnémetet.

– Még azt se biznám rá, hogy a hegedüt hozza utánam!

Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi
ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.

Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke
dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a
bujdosónak bucsudala, a kemény kurucznak sarkantyupengése, a
menyecskének ezüst kaczagása. Imádság, szerelmi mámor, harczi dal és
dalia mérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.

Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti félvállára. Előre áll
egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes
egekbe s egy pacsirta-dalnyi előjáték után rázenditi Ruzsicska
országgyülési diadalzenéjét.

Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a
lelket, sohase hallották ezt a zenét. Odanéznek arra a lánglelkü öreg
czigányra s szivükbe ölelik szürke fejét.

Hanem a hány khórusnémet a világon van: az mind sóbálványnyá meredt az
első hangok után. A khórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is
enni, ha ingyen adják. De lehetett ő előttük akármilyen étel-ital, hozzá
nem tudtak volna nyulni egy világért. Hisz ez az a dal, a melyet ők egy
hónap óta tanulnak. S az a czigány mégis huzza, mégis jobban huzza,
pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a czigány?

Szegény jó Ruzsicska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt
gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt
neki és sirva fakadt.

– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot
én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.

Sirt, mint a záporeső. A jó öreg apátur megsajnálta.

– Ne sirj fiam. Bihari az, a ki huzza a te zenédet. Inkább légy rá
büszke s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a
bécsi kongresszuson.

A harminczas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos
nevezetességek találkozó helye Balaton-Füred. Könyveket lehet irni
élményeiről, kalandjairól, társaságáról, szép asszonyairól. Széchenyi,
Deák és Wesselényi első emberei az országnak. Deák ott tölti nyarának
négy-öt hetét rendesen. Kedvéért, szaváért, látásáért öreg és ifju
államférfiak seregelnek oda hosszabb vagy rövidebb időre. Pestről
gyakran egész társaság rándul ki egy-két napra. Vannak már irók,
jurátusok, jogászok, Dunán tul, Tiszán tul messze fekvő kálvinista
főiskolák ifjai, kik összebeszélnek, fölkerekednek s hol kocsin, hol
gyalog, hol lóháton, ki a hogy birja, elindulnak, hetekig utaznak, hogy
fölkeressék Deákot és Kisfaludy Sándort, Balaton-Füredet és Csobáncz
vidékét, a költészetnek, ábrándnak és rég eltünt századoknak tanyáit és
emlékeit.

Gyulai Pál ur mind nem tudta ezt eddig, de mind megtudta ezt ebben az
utazásban. Majd ha odaérünk Badacsony tetejére, elbeszélem én ezeket
szép rendben egymás után.

Wesselényi Miklós a nemes ifjuság szilaj képzelődésének hitregeszerü
hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába
akasztják nyakába a hütlenségi pört: él a magyarok istene s itt állunk
mi, legyőzhetetlen ifju magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is.
Hiába küldik rá a sárkánykigyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető
vasas németet, az európai hirü vivót, Wurmbrandtot: Wesselényi a
Szent-György-lovag, a ki ketté vágja a vasat is, a németet is, de meg
nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átussza a
Balatont is s két szemtanu beszélte nékem, a ki látta, hogy egyszer uri
barátainak tréfájára uszás közben meg is borotválkozott a Balatonon.
Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepelt alakját. A ki még a
viznek is ugy tud parancsolni. Magyar ember nem igen adta fejét arra,
hogy uszni tanuljon. Halnak, békának, csibor bogárnak való mesterség az.
Jézus ugyan tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki
nem volt se paripája, a ki lángot fuj; se négy lovas hintaja, a ki
Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruczczan. Wesselényinek pedig
mindene van s nem csak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, a
mit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.

Minő imádandó önteltséggel beszélgette nékem az ily eseteket a füredi
egyszerü falusi gazda.

Oda járt az ifju Balogh János is országos hirével s asszonyhóditó fényes
alakjával.

Megfordultak ott nyaranként az ország leggazdagabb mágnásai.

Eljött oda nem egyszer Vörösmarty, mikor neve már nemzeti dicsőséggé
alakult át.

És eljött oda Széchenyi.

Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a
nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön.
Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagitsa az idegen népeket.
S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon
keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton
mulattassa őt.

Gőzhajó, nemzeti szinház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: ime
ezek a harminczas-negyvenes évek nagy alkotásai Balaton-Füreden.

Ma ezek mindennapi utczai szavak.

Nemzeti szinház! Ma ugyan van a fővárosban tiz is, az országban ötven
is, de hetven év előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti szinház is csak
hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi.

Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerü
fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület
alkotta, táplálta, lelkesitette ezt az intézményt s ennek közönségét és
szereplőit. Még czigányát, még jegyszedőit is. A mint a következő
fejezetben mindezt apróra elmesélem.

A füredi szőlős gazdák közt is volt osztálykülönbség. A kinek ezer akó
bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember
volt, azért még se volt becsülete, ha egy szinészt meg nem tudott fogni
pinczéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre.

A hogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: ugy régen minden
magyar szinész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi
gazda annak tisztelje.

Kisfaludy-szobor! Gránit alapon, érczből öntve, nemzeti ruhában,
el-kinézve Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk
szivébe.

Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de még se elég. De nem
volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt,
fából, kőből durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomru ember
belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait.

Hogy költőnek, még pedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csoda számba
jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát.

Gőzhajó!

Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak
három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott
részvénytársaságot. Maga Deák Ferencz is alapitó lett, részvényeket
jegyzett, áremelkedésre számitott.

Igaz ez?

Igaz!

Hát még Deák Ferencz is panamázott? A kinek a császár se adhatott egyéb
jutalmat, legföljebb egy kézszoritást?

Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferencz. Az egyik a
»Kisfaludy«-gőzhajó társaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik:
valami árvaház. Meghalt és eltemettetett a nélkül, hogy valaha egy
fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna.

A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe
hozták s nagy termetes német lovakon Füredre szállitották. A hajótest
Füreden készült nehány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.

A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt lerakva a parti
gyepen. Természetesen vasból minden darab.

Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hivták a csőszt. Később
apámnak volt vinczellérje. Gyönyörü lányát Jókayné hozta el
szakácsnénak. Fia fiakkeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas
eszü, szemrevaló külsejü, vidám kedélyü fiatal napszámos volt. Ötven
pengő krajczár volt nappali és éjjeli napszáma.

Nos hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákom-bákom
géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölcsufolódnak ezzel a
bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégis csak bolond az ángol.

Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.

– No János, mit csinál ez a sok ember?

– A szemeit mereszti.

– Magyarázd meg nekik János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke
lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tüzből-vizből csinálják kazánban.

– No majd megmagyarázom.

Nehány nap mulva megint odamegy Széchenyi.

– No János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?

– Meg én.

– Mit mondtak rá?

– Nem hiszik.

– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?

– Meg én.

– Hát arra mit mondtak?

– Azt se hiszik.

– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?

– Azt nem magyaráztam meg.

– Miért?

– Mert azt már én magam se hiszem.

Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta
tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámu
mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis
redővonal. Kossuth tudott parancsolni arczának Deák pedig csak lefelé
szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha.

Széchenyi hát nagyot nézett Ujj Jánosra, a ki neki hinni nem akart.

– De ha én mondom, János!

– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe
mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.

Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csőszszel tovább
nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:

– Szeretem a magyar parasztot. A mit saját eszével be nem lát, azt ugyan
semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak Muki, olyan
feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.

Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is egyenes
termettel bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más.
A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent
elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz,
de nem ingyen. Nem ingyen, mert szive szerint nem szereti képviselőjét.
De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való
ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkisértik
is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: a ki a babáját
igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi.

A negyvenes években rendes közlekedést is szerveztek Budapest és
Balaton-Füred között.

Delizsáncz nem volt 1848 előtt. Az osztrák uralom alatt 1850 óta is
kevés vonalon. A külföld regényiróinak a vasut előtti világban kényelmes
és könnyü anyagjuk volt a delizsánczban. A regények bonyodalmait ezzel
könnyü volt szőni-fonni. Delizsánczon könnyü volt a találkozás,
szerelmeskedés, összeveszés, szökés, szöktetés, utolérés. Az utlevelek
és a póstahivatalok, a rendőrök és vámosok ezerféle szereplése önkényt
kinálkozott a regény- és beszélyirónak mindenféle jelenet
összetákolására.

Nálunk nem volt se utlevél, se rendőr, se vámos, se delizsáncz. De azért
lova se volt mindenkinek s gyalog se indult el hosszu utra, a ki rá nem
szorult.

Széchenyi először is kikötőket épitett a Balatonon. Kevesebbet nem is
épitett tiznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak ugy kezdetben. Mert
csakhamar belátta, hogy balatonparti ember azt ugyan nem használja.

Nem azért, hogy félt volna tőle. Más oka van a magyar gazdának.

A magyar oda nem megy, a hova nem hijják.

Oda nem megy, a hol dolga nincs.

Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.

A mi a másé, azt nem bámulja.

A mi nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.

Még a czél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.

Mi köze Somogyvármegyének Zalavármegyéhez? Bizony kevés köze van. A hol
pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban épen semmi. Okos
ember csak nem megy neki a viznek. Nincsen annak gerendája.

A jég – az már egészen más.

Ha csendes időben fagy be a Balaton s ha igazán befagy: akkor bizton
lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet
hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli
vasutat épitették: ez előtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a
jégen egy csopron nyolczvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva
követ szállitott a siófoki oldalra. Ugy állt a jég, mint a szikla. Még
csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyu teher
alatt. Pedig mozgott az a teher.

Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez s a somogyi ember
zalai atyafiához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban s bort is vásárol a
somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul utnak a
jégen. Sohase tudja az ember, téli napon mikor támadhat köd. Ködben
pedig nincs az az okos ember, a ki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen,
végenincs körbe bele ne szédüljön. A ki pedig beleszédült: annak a
számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utol éri, megfagy,
éhen hal, nincs a ki segitsen.

Azért kell kocsival, lóval menni. A ló el nem téved soha. A ló se
földrajzot, se csillagászatot, se mérnöki tudományt nem tanult. Nincs
tehát olyan tudománya, a mit rosszul tudhatna, a mivel magát és gazdáját
csuffá tehetné. A szerszáma, a tájirányzója se hibás soha. Ostoba körbe
bele nem keveredik. Csak a kocsis hagyja rá a gyeplőt és az irányt. El
nem téveszti ő az egyenes irányt. Se könnyelmüségből, se tünődésből, se
alaptalan fontolgatásból. Nem is részeg, nem is ábrándozó. Szóval:
télben, fagyban, jégen, ködben csak a lóval lehet menni biztosan.

Hajdan nem volt gőzmalom. A tuladunai ember a szélmalmot se igen
ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolcza körül hatalmas
vizimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember
őrletni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy
kerülővel Keszthely felé vette utját. Gyakran egy hétig odajárt, mig a
liszttel haza ért. Használták néha a réveket is.

Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz
keskeny, emez széles vizi ut.

Jól emlékszem: Vas uramnak hivták a negyvenes és ötvenes években a
fülöpi révészgazdát. Gyenge suhancz voltam, mikor 1855-ben át akartam
menni a Balatonon somogyi rokonaim látogatására. Husvétkor volt, erős
napéjegyenkori szelek zugtak, állandó vész tombolt a Balatonon. Hiába
kértem Vas uramat, nem eresztette el a kompot. Pedig én viharban
szerettem volna utazni.

– Nem lehet urfi, csunya idő van odakint.

– De én nem félek ám.

Rám nézett Vas uram. Magas szál ember volt, hatalmas bajuszszal,
borotvált állal, egyenes termettel.

– Nem is az urfit féltem én, hanem a dereglyét, mert az nem az enyém.
Aztán kár lenne a legényekért is.

Ott üldögélt és pipázgatott négy révészlegény a gunyhó előtt. Egyik
burgonyát hámozott a pörkölthöz, a másik a tűzzel barátkozott, kettő
pedig hálót kötött.

Nesze neked hetyke önérzet! Mi vagy te? Pápai tintás ujju diák vagy te.
Semmi se vagy te. A dereglye – az már valami. Az már érték, a mit
kimélni kell. Mert az a másé. A másét megőrizni pedig a becsület dolga.
Hejh Vas uram, kend se lesz az az ember, a ki a más pénzével valaha
Amerikába vitorlázzon át.

Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán a
pandurok és komiszáriusok.

Egyéb utas ember mit keresne a Balatonon?

A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék
közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni.
Hatvan-hetven év előtt még a pandurnak se volt szabad túlmenni az árkon,
ha orra előtt volt is a bünös ember.

Almádiban van egy csárda. Vagy legalább volt hajdanán. Az almádi puszta
a veszprémi káptalané s két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában.

Valami pajzán eszü kanonoknak az jutott eszébe, hogy a csárdát ott a
Balaton partján a két vármegye határára épitse. A csárda tetejének
szelemenfája volt a két vármegye határvonala. A tulsó parton jó két
mérföldnyire szakad ki a Sió a Balatonból. A szelemenfa a Sió-torkolat
közepére nézett. A szelemenfa iránya szabta meg a határt a vizen is s ez
mutatta meg, hogy ettől napkeletre fekszik Veszprém Balatonja,
napnyugatra pedig fekszik Zala és Somogy Balatonja. De sok vidám
perpatvar keletkezett ebből. Talán ha a téli Balatonról lesz szó,
elmondok egyet apróra.

Mind a három balatoni vármegye tele volt egykor duhajjal, szegény
legénynyel, katonaszökevénynyel, Sobri Jóska pajtásaival.

Ott iddogál most is öt-hat az almádi csárdában. Az ivószobának X lábu
hosszu asztala is a két vármegye határán nyulik el. Az egyik oldalán a
pad az egyik vármegyében, a másik oldalán a pad a másik vármegyében.
Körül ülik a legények.

Jön be a tehenes, szól valamit a csárdásnak. A csárdás oda fordul a
duhajokhoz:

– Gyerekek, jönnek a pandurok.

– Honnan?

– Vörös-Berény felül.

No ez Veszprémmegye hadserege.

A duhajok átülnek az asztal mellett a zalai padra s tovább isznak
nyugodtan. Még rá is gyujtanak a régi dalra: Czifra szüröm Beszperémben
vettem.

Jönnek a pandurok, jön elől a nyalka őrmester, berugja az ajtót s
betoppan a szoba közepére. Utána öt legénye.

Kerek kalap túzoktollal, lelógó fekete szalaggal a fejükön. Rövid
dolmány, hosszu rojtos kék gatya, pitykés mellény rajtuk. Oldalukon
bőrtarisznya mindenféle lövöldöző, pipázó és étkező készséggel, vállukon
a duplacsövü puska, jobb kezükben rövid nyelü fokos. Csizmájukon
sarkantyu kiabál.

Meglátja az őrmester a duhajokat. Első pillanatra fölismeri, hogy ez a
Hatlábu Jóska Sümeg vidékéről. És társai. Hires betyárok. Össze is
lövöldöztek már egyszer-másszor a zalai pandurokkal. No ezek ugyan
kapóra jöttek.

De hát Zalavármegyében vannak. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet
utánuk. Nincs parancsolatja az alispántól. A nélkül pedig nem lehet.

– Adjon Isten!

– Kendteknek is.

A pandur csak tegezi a betyárt, a betyár meg kendezi a pandurt. Mikor
igy békességben vannak.

Odanyujtja Hatlábu Jóska a vászonkorsót az őrmesternek.

– Igyék egyet, őrmester uram, adom becsülettel, ki lesz fizetve az ára
emberséggel.

Nagyot kiált az őrmester.

– Az áldóját az öreg apádnak, régen kereslek már benneteket, ha legény
vagy, jere idább egy lépéssel.

De azért csak huz egyet a vászon-korsóból. Tudja azt ő jól, hogy ezt az
egy szavát Hatlábu Jóska meg nem fogadja.

Letelepesznek a pandurok is. De ők már csak a veszprémi padon. A csárdás
szó nélkül rakja eléjük a vászonkorsót.

Elkezdenek egymással évődni, legénykedni, kalandjaikat elbeszélni.
Elvégre Hatlábuék fölkerekednek s a maguk ajtaján kimennek.

– Isten megáldja kenteket.

Az őrmester a fokosát rázza utánuk. Hatlábuék pedig eltünnek a
felső-őrsi Öreghegy sürü csalitjában.

Másnap az őrmester jelentést tesz a főhadnagynak, a főhadnagy az
alispánnak, hogy Hatlábu Jóska hatodmagával az almádi csárdában
láttatott Kisasszony-nap után való csütörtökön délután s onnan a
felső-őrsi Öreghegy felé menekült. Nosza az alispán stafétával értesiti
azonnal Zalamegye alispánját, a ki meg is kapja a sürgős levelet két hét
mulva. Parancs megy erre haladéktalanul a sümegi pandurhadnagyhoz, hogy
Hatlábu Jóskáékat hol keresse. Ki is küld ez egy őrmestert öt legénynyel
Almádiba, kik aztán nagy sebten odaérnek Kisasszony-nap után egy hónap
mulva.

Hatlábu pedig ez alatt végig sétált egész Zalán, egész Göcsejen, egész
Muraközön, kifosztotta a szentgróti vásárosokat, megnyaggatott egy pár
zsidót, kirabolt egy babkárt, elszeretett egypár csaplárosnét s most ott
mulat a Dráva partján Varasd vármegyében, Almáditól épen negyven
mérföldnyire.

Nos hát ilyen világ volt a vasut és táviró korszaka előtt a Balaton
partján. Ezelőtt hetven esztendővel.

S ide épitett gőzhajót Széchenyi.

És épitett kikötőt és hidat Balaton-Füredre, Alsó-Örsre, Almádiban,
Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon,
Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.

Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El
kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is
pusztult valamennyi.

S hogy elpusztult!

Az ötvenes években valamikor lementem az alsó-örsi homokos partra, a hol
most már gyönyörü villák állanak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol
emberi lény. Meleg juliusi nap volt, megkivántam a fürdést. A parton
találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve.

Leülök, levetkőzöm, fürdöm. Fürdés után öltözöm, s felhuzom czipőmet.
Valamit érzek benne, lábam nem egészen fér bele. Ujra levetem, hát csak
ugrik ám ki belőle egy fél rőfnyi hosszu siklókigyó. Okos szemeivel rám
néz. Szemei tele csodálkozással és szemrehányással. Nem értette: mit
háborgatom én őt?

Hát bizony én a kigyók tanyájára találtam vetkőzni. Mig fürödtem: egy
gondos anyakigyó már egyik czipőmet elfoglalta állandó tanyának.

Hejh pedig néhány év előtt, a mikor a Kisfaludy-gőzös első körutját
tette s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is
eldördültek üdvözlő ágyui. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb
magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó
szépségü asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsó-Örs, Felső-Örs,
Lovas, Kövesd, Szent-Király-Szabadja egész lakossága ünnepi öltözetben,
lobogóval. Huzta a czigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf,
kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni
mind az öt világrész utazói.

Igy volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek és
kigyóknak tanyája.

Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő
előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei.

De megérnek egészen. S megérnek királyok, herczegek, nagyurak és egyházi
fejedelmek nélkül. S megérnek az okos társadalom bölcseségének
segedelmével.

De Széchenyi terve szerint Pestet is össze kellett kötni
Balaton-Füreddel.

Ez is megtörtént.

Nem vasuttal, hanem gyorskocsival. A hogy repült Bécs felé a »gyors
paraszt«: ugy repült Balaton-Füred felé a »gyors kocsi«.

Kedves jó olvasóm! Kérdezd csak meg öreg apádat és dédanyádat, mikép
utaztak az emberek a század elején az ő fiatal korukban? Valamit majd én
ebből elbeszélek.

Ne a nagy urakról szóljunk. A nagy ur mindenütt és minden időben egyenlő
volt. Jó ló, váltott fogat, sok cseléd, kényelmes étkezés, biztos éjjeli
tanya. Ez a nagy ur.

A középosztályról, a jómódu polgárról, a szerény, de biztos vagyonu
nemes emberről beszéljünk. A kikből áll ma is a nemzet, a mívelt
társadalom, a tisztviselői kar, a lelkész, tanár, tanitó, iró, művész,
vállalkozó, kereskedő, nagyiparos, kisiparos, mezőgazda, bérlő.
Egyszóval a nemzet. A mindenféle herczegek s világi és egyházi főurak
csak czifrasága a nemzetnek. Sujtás a dolmányon. Nem melegebb, nem
tartósabb, csak czifrább és költségesebb a dolmány általa.

De meséljük el előbb, hogy készült az első magyar nemzeti szinház.



AZ ELSŐ MAGYAR NEMZETI SZINHÁZ.

(Számüzött a magyar szinjáték Magyarországon. – A költő társasága
Balaton-Füreden. – Hol lakik a magyar szinész? – Kis-jókai Szabó István.
– Az adakozás. – A füredi uraságok. – A papság adakozása. – A vármegye
gyülése. – A taps. – A tihanyi apátúr föltételei. – A költő és
Vasvármegye. – A kis-czelli gyülés. – A kanczamente. – A kormány tilalma
semmit se ér. – Miért nyitották meg kétszer a szinházat? – A népnek
szent ünnepe. – A költő diadala. – Szegedy Róza rózsája.)

Apróra el kell beszélnem azt a történetet, mely a balaton-füredi szinház
alapitásáról szól. Szép történet ez. A szinmüvészet első szentegyháza,
melyben más szó, mint magyar szó, nem hangzott soha.

Erdélyországnak már volt magyar szinháza Kolozsvárott, de
Magyarországnak még nem volt magyar szinháza sehol. Voltak állandó
szinházak már tíz városban. Szépek, nagyok, költségesek, díszei a
városoknak. De német szinház volt valamennyi. Magyar művésznek ott
föllépni, Árpád nyelvének ott fölhangzani nem volt szabad. Csak alázatos
könyörgések után, csak kényre-kegyre, csak időnként és pénzért és rövid
időre engedték meg ott magyar szinmüvésznek föllépését.

Talán nem volt még magyar művész?

Volt.

A nagyok, a hősök, a remek kor alkotói, a hagyományban örökké élő alakok
már mind meg voltak. Csak tul a Dunán már ott volt Megyery, Lendvay,
Telepy, Komlóssy, Hubenay, Kántorné, Lendvayné, Komlóssyné, Balogh Nina,
kik közül még én is láttam aggot, őszet, multjának dicsőségében sugárzót
egyet-kettőt. Voltak nagyok és dicsők a felső vármegyékben s a Tisza
táján s voltak a szomszéd Erdélyországban.

Csak magyarul játszaniok nem volt szabad Magyarország ékes szinjátszó
palotáiban. A városok német tanácsa, a főurak német szíve, az ország
magyar főkormányzóinak német erkölcse csak a német szinészek számára
tartotta nyitva az állandó és kényelmes szinházakat.

Magyar müvész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki
csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének
nyelvén szólania. Mint a czigánynak, csepürágónak, vásározó komédiásnak,
medvemutogatónak.

Pedig akadt már vármegye is, mely közgyülésén tárgyalta az ügyet, mint
fontos nemzeti kérdést. Vasvármegye 1828-ik évi októberi közgyülésén már
hazafias örömmel iktathatta jegyzőkönyvébe, hogy a »Dunántuli Szinjátszó
Társaság« Komlóssy Ferencz és Tóth István igazgatása alatt végleg
megalakult s most már a vár megyék segélyezése mellett biztos leend e
nagy nemzeti ügyünk virágzása.

De állandó magyar szinház még se volt. Ehhez nem csak lélek kellett,
hanem pénz is. A magyar királynak pedig magyar ügyre sohase volt pénze.
S nem volt azoknak se, a kik a királyra hallgattak s szine elé
kedveskedni jártak.

Hiába jött össze az országgyülés Pozsonyba s hiába jöttek össze
nyaranként az urak Balaton-Füreden. Búsulni és panaszkodni tudtak, de
segiteni nem tudtak.

De hát utóbb segíteni is tudtak.

Julius havának első napjain jó barátok, jó hazafiak állandó társasága
szokott együtt beszélgetni Balaton-Füreden. Hevenyészett asztalok és
székek voltak kirakva a nagy vendéglő mellett a sűrű lombu cserfák alá.
Ide telepedtek a hazafiak s itt elmélkedtek és vitatkoztak fajunk
pusztulásán, erőnk lankadásán, régi dicsőségünk örökre való elenyésztén.
A czigány lent huzta a savanyuvíz forrása mellett. A zene hangja és a
perzselő nap sugara alig hatott el a hazafias társasághoz.

1830-ik év juliusában történt az eset.

A társaság központja Kisfaludy Sándor volt, az ünnepelt költő. Akkor még
csak ötvennyolcz éves erős férfialak, kopasz homlokkal, de alig szürkülő
vörös barna bajuszszal és oldalszakállal. Sötét posztó atillája s nyaka
hatalmas selyem kendővel állig szorosan becsavarva, mint a hogy kemény
katonához illik, akármilyen volt a meleg.

Körülötte ülnek: Bezerédy István Tolnavármegyéből, későbbi híres követ s
ujjászületésünk egyik dicső alakja. Bezerédy György Vasvármegyéből, a
költőnek sógora, a szép Szegedy Antónia férje. Vigyázó Ferencz
Pestvármegyéből, az ország egyik legvagyonosabb köznemese. Dabasi Halász
Sámuel Veszprémvármegyéből, bölcs és nemes gondolkozásu férfiu. Eőrsi
Nagy Antal Székesfehérvárról, vagyonos és közügyekben buzgó ember.
Mórocza Dániel öreg bátyám Felső-Eőrsről, a Batthyányi herczegek
jogtanácsosa és Fülöp József öreg barátom, mérnök és főpostamester
Veszprémből.

Ő beszélte el nekem az esetet.

A társaság közelében mások is ültek s hallgatták a társalgást. Ott ült
egyebek közt Kis-jókai Szabó István révkomáromi gazdag fakereskedő is.

A nemzeti szinészetről folyt a szó. Keserü szavak röppentek el az
ajkakról, hogy a magyarnak mindenütt pusztulni kell s legjobban
pusztítja saját királya, saját kormánya. A német szinész palotában
játszik, a magyar szinész ólban, bódéban kuczorog. A német szinész
kényelemben él, a magyar szinésznek nincs hová fejét lehajtania.

E szót meghallotta Szilágyi, a vidám szinész, nem is épen fiatal ember.
Komlóssy társaságához tartozott, a mely épen akkor Füreden játszott. A
mostani templom közelében volt a társaság deszkabódéja.

A szóra oda toppan Szilágyi s oda szól:

– Dehogy nincs tekintetes uraim! Van bizony hova fejünket lehajtani.
Tessék csak megnézni ott azt a szép erdei iharfát. Milyen jó tanyám van
nekem ott éjszakánként. Egy szegény füredi jobbágy milyen szivesen adott
nekem vaczoknak egy kocsiderék szalmát! Tóth Ferencznek hivják. Holmi
csöndes eső álmomból se ver föl. Ha pedig záporeső esik, a kocsmában
töltöm az éjszakát. Jó fekvőhely a kocsmaasztal, jó ember a kocsmáros
zsidó. Úgy hivják: a Bolha zsidó…

Ekkor vette le kalapját a művész s ekkor köszönt, a hogy illett ilyen
előkelő társaságban. De nyomban tovább is ment, még fütyörészni is
kezdett, de jobb kezével folyton szalmavaczkára mutatott oda az erdei
iharfa alá. Később országos hirü szinész lett ő belőle is.

Az urak egy pillanatra elnémultak a szinész szavaira. Azután az egyik
nevetni kezdett, a másik elkomolyodott. Bezerédy István érzékeny ember
volt, egy könycseppet is törölt ki a szeméből. A költő összeszoritotta
ajkait, mintha fogait akarta volna csikorgatni.

Tehát a magyar művészt elhagyják a nemzetnek nagyjai! Csak a szegény
jobbágy ad neki szalmát fekvőhelynek s a nyomorult Bolha zsidó födelet
menedéknek!

A költő így irja le e jelenetet pár nap mulva Guzmics Izidorhoz intézett
levelében:

»az ott mulató hazafiak nagy keserüséggel láttuk, miként tengődik s
nyomorog a magyar szinjátszó társaság silány deszkakunyhóban s miként
vagyon az számkivetve önnön hazájában, midőn a német társaságok roppant
palotákban kevélykedve lépdelnek s a királyi városokat még jobban
elnémetesitenék, ha még lehetséges volna. Én hazafiui mérges
fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszinre
felszólitottam.«

Ime »hazafiui mérges fájdalom« rohanta meg a költő lelkét. A mint
megrohanta egykor Bocskayét, Bethlenét, Rákóczyét. Csakhogy akkor a
hazafiui mérges fájdalom kardhoz, buzogányhoz kapott, most azonban már
rossz idő járt kardra, buzogányra.

Fülöp József öreg barátom kevés szavu csöndes ember volt. Mérnök létére
értett az építéshez. Ő is beleszólt a vitába.

– Én már gondolkoztam uraim a dolgon, vannak is némely jegyzeteim, én
huszonnégy óra alatt elkészítem a szinház tervét és költségvetését.

El is készítette. Haza ment. Volt saját emeletes kis háza a
fürdőtelepen. Dolgozott egész este, egész éjjel s a következő egész nap.
S a mikor délutánra ismét összejött a társaság: tervét, rajzait,
költségjavaslatát már oda terjesztette a költő elé.

Ó-görög modoru, szép oszlopos homlokzatu, megfelelő nagy épület 400
személyből álló közönségre, nagy szinpaddal, öltözőkkel s
mellékhelyiségekkel s lakószobákkal. Ott lakjanak a művészek is, ne a
Bolha zsidónál és ne az erdei iharfa lombjai alatt. Összes költség
25,000 pengő forint.

Micsoda? Huszonötezer forint? Öt-hatszáz holdnyi szép nemesi birtok ára?
És e hallatlan összeget adakozás utján gyüjteni össze? S nem is főispáni
iktatásra, nem is választási lakomára, nem is ékszerre a királynénak,
hanem csupán nemzeti ügyre, csupán egy vidéki fürdő magyar szinházára?

Lehetetlen az! Nem gyülik az össze száz esztendő alatt se. S hol leszünk
mi már száz esztendő múlva? Ki beszél már magyarul száz esztendő múlva?

Fekügyünk le! Hallgassunk!

Igy hangzott az első szó, mikor a mérnök előállott az ő javaslatával. Ha
nagy lélek nincs a költőben: dugába dől minden.

De a költő nem riadt vissza. S volt a ki bátorította őt.

Kis-jókai Szabó István uram másnap is oly közel ült a társasághoz, mint
az előző napon. S mikor az urak elförmedését látta, oda ment a költőhöz
s kalapját igaz tisztelettel megemelinté.

– Engedje meg mélyen tisztelt hazánkfia, hogy én is szólhassak egy szót.
Kis-jókai Szabó István a nevem, rév-komáromi kereskedő vagyok, de én is
nemes ember vagyok s tisztelt hazánkfiának verses munkáit könyv nélkül
tudom s imádság mellett gyerekeimet is azokra tanítom. Szabad-e
megtudnom, hogy a szinházhoz tetőzsindelyre hány ezer darab és hány
forintnyi értékben van fölvéve? Szeretném én azt tudni.

Fülöp József kezébe veszi az irást, fölteszi a szemüveget s azt mondja:

– Hatvanezer zsindelyt számítottam a tetőre a legjavából.

Kis-jókai Szabó István megint megemelintette kalapját.

– Nagyon köszönöm e szíves felvilágosítást. Tessék tehát beirni, hogy én
adok hatvanhatezer zsindelyt a legjavából s Rév-Komáromból ide szállítom
a magam költségén.

Egy szót se szólt többet, hanem vissza ült a helyére.

Látta és hallotta e jelenetet Glázer uram is, a vendéglős. Kivett a
zsebjéből tizenöt darab ezüst huszast s letette a költő elé.

– Tessék ezt is hozzá irni!

Igy kezdték megalapítani Magyarország legelső állandó nemzeti szinházát.

Kisfaludy Sándor pár nap alatt összegyüjtött készpénzben 1330 forintot.
Mind a fürdővendégek adták össze.

Glázer uram a vendéglős nem volt nagyon megelégedve a gyüjtés
eredményével. Utólag még ötven köböl meszet is fölajánlott. Ugyan ötven
köböl meszet ajánlott föl Oroszy Pál uram is, füredi és tót-vázsonyi
birtokos. Fülöp József öreg barátom fölajánlott az épület alapjához
ötven öl követ. A füredi kis nemesség és szegény jobbágyság pedig
fölajánlott száz igás és ezer gyalog napszámot.

Hát a király mit adott?

A király nem adott semmit.

Hát az ország mérhetetlen gazdaságu főurai mit adtak?

Adtak valamit. Tiszteletünk vegye körül azok nevét, a kik valamit adtak.
Annyit nem adtak ugyan, mint a szegény füredi jobbágyság, de hiszen ők
akkor még nem voltak magyarok, hanem osztrákok és németek. Sok viznek
kellett még addig lefolyni a Dunán, míg a túladunai főrendek legalább
részben megmagyarosodtak és hazafiakká váltak. S a Duna vize még most is
folydogál s még most is sok oka van várakozni s várakozás közben
folydogálni.

Érdekes volt gróf Festetich Lászlónak, a nagy György gróf fiának
adománya. Ő hat óriási jóniai oszlopot faragtatott valamelyik
kőbányájában egy-egy darab kőből a szinház homlokzatához s maga
szállíttatta el Balaton-Füredre. Ezrekbe került volna ez akkor, ha
pénzen kellett volna megfizetni.

Hát Magyarország főpapjai mit adományoztak?

Négy földesura volt Balaton-Fürednek.

Az egyik a Benczés barátok tihanyi apátsága. Az I. Endre királytól kapta
birtokát, a mint azt később, utazásunk folytán elmesélem. Ennek telkén
buzgott a füredi savanyuvíz forrása s ezen kívül még egy kitünő édes
vizü forrás. Ennek telkén voltak a fürdőházak, a vendéglő, a cseres és
iharos erdőcske s a kis templom. Ennek telkére kellett jönni a
szinháznak is.

A másik földesur volt a veszprémi káptalan. A veszprémi püspökség szent
István királytól kapta ezt – úgy mondják, de a mikor a székes
káptalannal megosztozott, a füredi kis részjószágot a káptalannak adta.
A káptalan telke a barátokétól napnyugatra feküdt s 1830-ban, de még az
én gyermekkoromban is ez puszta legelő volt s egyebet nem termett, mint
követ, sovány füvet, nádat és szunyogot. Ma a legszebb nyaralók delelnek
rajta.

A harmadik földesúr volt a pápai Eszterházy grófok nemzetsége. Ennek
birtoka inkább Arácshoz tartozott, telke a barátok telkének napkeleti
szomszédságában fekszik. A birtok valamikor a rég kihalt Devecseri
Csóron nemzetségé volt. Gyönyörü regéiben a költő e régi nemzetségről
gyakran megemlékezik.

A negyedik földesúr volt a kis nemesség. Ehhez tartoztak a Szentgyörgyi
Horváth, a Siskei Oroszy, a Bocsári Ujhelyi s egyéb nemzetségek. A
Somogyi, Végh, Siskei, Vargha, Pázmándy, Dienes, Esztergomy, Roboz, Pap,
Molnár s egyéb családok alkották e nemzetségeket. Balaton-Füredhez
hajdan még két falu tartozott. Lak és Kék volt a falvak neve. E falvak
elpusztúltak, templomuk csak romokban áll, lakóik Balaton-Füredre
vonultak össze, nevöket csak két dülőnév őrzi. A kis nemesség e két
faluból származott eredetileg.

A jobbágyság akkor még nem jött emberszámba. A jobbágyság csak birtok
volt, mint a legelő, malom, erdő vagy kaszáló. Ha a nemzetségek
osztoztak: a jobbágyságon is osztoztak. Az egyik családnak malom
kellett: megkapta a malmot. A másik család kapott a malom fejében
jobbágyot és zsöllért. Gyönge malomért egy vagy két jobbágyot s egy vagy
két zsöllért; jó vizü és jó fekvésü malomért több jobbágyot, több
zsöllért. Ez volt az igazságos osztály. Megnyugodott benne nemzetség,
család, zsöllér, jobbágy, szolgabiró, hiteles hely, vármegye,
helytartótanács egyaránt.

A füredi kis nemesség és jobbágyság adott tehát a nemzeti szinházhoz
száz igás és ezer gyalog napszámot. Nagy szó volt ez akkor. Mert a
fürediek ez után pár év mulva építették gyönyörü nagy kálvinista
templomukat s itt is ingyen kellett minden igás és kézi munkával
előállaniok. A kálvinistának már az a furcsa természete, hogy őt
Magyarországon a jó istenen kívül semmi munkájában nem segíti senki,
hanem a helyett húzza, ránczigálja, nyomja, fosztogatja mindenki. De úgy
kell neki. Miért él-hal úgy a magyarságért és a szabadságért? Miért nem
tud németté, tóttá, oláhvá, cseléddé, szolgává lenni?

De adakozott valamennyire a papság is.

A költő ívén ott van gróf Zichy Domokos olmüczi kanonok, szőnyi
plébánus, később veszprémi püspök 25 forinttal, a pázmándi és niczki
plébánus öt-öt forinttal s egyik veszprémi kanonok névtelenül húsz
forinttal. Hejh a jó plébánusok közt mindig fölös számmal voltak a jó
magyarok s Zalavármegye hivatalos gyűjtő ívén később százanként
szerepeltek szerény, de jószívü adományaikkal a plébánusok.

A füredi hazafiak legnagyobb bizalommal a tihanyi barátok bőkezüsége elé
néztek.

Az apátúr Horváth Pál volt, csöndes természetü, de jó kedélyü férfiu. Jó
pajtás az előkelő urak között. Körül is csiripelték az urak félig
komolyan, félig dévajul, hogy most már csak álljon ám elő az apátság
bőkezüen, ne fukarkodjék semmiben, inkább egy pipa dohánynyal kevesebbet
szívjon naponként minden barát.

Ezt zalabéri Horváth János mondta.

– Mi a Benczésnek kedves Apátom egy kis nemzeti szinház épitése? Annyi
mint egy pipa dohány!

– Igaz, igaz domine spektábilis, csak azután odafönt a pipát ki ne üssék
a szánkból.

Odafönt – Budán a nádorispánnál! Odafönt – Bécsben a magyar királynál!
Bizony a barátok szájából ott kiüthetik a pipát. Mert a nemzeti szinház
mégis csak a magyarság nemzeti ügye, ehhez pedig a barátnak semmi köze.
A barát csak egyék-igyék, imádkozzék, dicsérje az istent, de a nemzeti
ügyet ne támogassa. Annak hagyjon békét!

Igy gondolkodtak Budán és Bécsben.

A jó apátúr szivesen megtett volna mindent, de kötve volt a keze. Csak
annyit tett, hogy a költőnek fülébe súgta, hogy a főapátnál szerezzen
neki szabad kezet, akkor aztán mindent megad, a mit csak megadhat. De az
istenért, el ne mondja senkinek, hogy tőle kapta ezt a tanácsot.

Augusztus elején közgyülése volt Zala-Egerszegen a vármegyének.

A költő sietett oda, hogy a szinház ügyét az egybegyült nemesség elé
terjessze. Öt hatalmas szövetségese akadt.

Az egyik volt Deák Antal, a vas jellemü s óriás tekintélyü hazafi, a
mult országgyülésen a nemzeti nagy ellenzéknek egyik vezére, a
vármegyének ez idő szerint első alispánja, a kiről mindenki tudta már,
hogy a bécsi udvar ranggal, renddel, kitüntetéssel őt is megakarta
magának nyerni s az ellenzéktől eltántoritani, de ő minden ajánlatot
visszautasított, nem úgy, mint Vay, Szerencsy, Plachy, Ragályi!…

A második szövetségese volt Séllyey Elek, a másodalispán s a harmadik:
Tolnay Gábor a vármegye főjegyzője. A negyedik Kerkapolyi István, a
tapolczai járás főszolgabirája, kinek járásához Balaton-Füred is
tartozott. Később a vármegye alispánja és követe. Ő magával vitte a
gyülésre a Balaton-melléki egész kálvinista nemességet.

Ötödik szövetsége volt a keszthelyi dinaszta, gróf Festetich László; a
költő nejének Szegedy Rózának unokaöcscse. E csodálatos szépségü nőről
még utazásunk közben sokszor lesz szó. E nő ekkor már elmult ötven éves,
beteges is volt gyakran; meg is halt nem sokára, alig két év mulva, de
ekkor átrándult Sümeghről Keszthelyre, hogy öcscsét, a grófot a nemzeti
szinház mellett föllelkesítse.

Ott volt a megyegyülésen Csányi László, később a nemzet minisztere és
vértanuja. És ott volt az ifju Deák Ferencz, huszonhét éves ifju, de már
táblabiró s barnapiros arczán s komoly szemeiben a magyarnak minden
bölcsessége s minden mély és nagy érzése ott világolt.

Kisfaludy Sándor irásban is, élőszóval is előadta javaslatát. Irása
megvan a vármegye levéltárában, ki is nyomtatták már, olvashatja akárki.
De mély hazafiui érzéstől rezgő nagy beszéde örökre elhangzott. És
örökre elhangzott Deák Antalé és Deák Ferenczé és Csányi Lászlóé és a
többi hazafié.

De nem a sivatagban hangzottak el.

Minő beszédek voltak ezek! Háromszáz esztendőnek nemzeti fájdalma
jajdult föl e beszédekből. Hogy tiporták, hogy irtották háromszáz
esztendő óta a magyart!

»Meg kell védelmeznünk, úgy mond Csányi, ősi alkotmányunkat. Meg kell
védelmeznünk ősi szabadságainkat. Vérrel szereztük valamennyit, nem
ingyen, nem istennek jóvoltából kaptuk. De legfőképen meg kell
védelmeznünk és lábra kell állítanunk édes anyai nyelvünket s nem szabad
elszenvednünk, hogy ezt a mi országunkban bármely idegen nyelv a maga
háta mögé állítsa. Mert ha őseink szózatát elfelejtjük s ekképen
magyarságunkból kivetkőzünk: akkor nekem nem kell többé se alkotmány, se
szabadság, de még az élet se kell!«

Igy beszéltek Zala rendjei s forró hazafi szivekre talált minden igaz
szó.

Zúgó éljenzésben és harsogó tapsokban tört ki a nemesség.

Taps!

Furcsa jele ez a tetszésnek.

Zalavármegyében az előtt soha se hallották. Én se láttam és hallottam a
magam vármegyéjében soha. Szinházban hozzá szoktam a taps zajához; nagy
művész, ragyogó szépségü asszony szokta megnyerni a szinpadon, de nagy
és komoly hazafit a nemzeti igazságok megmentéseért folyó küzdelemben
tapssal jutalmazni nem szoktak minálunk. Mikor az országgyülésen először
hallottam tapsot: ügyetlen, kicsinyes s komolyság nélkül való
tüntetésnek tekintettem.

Most már divat, de én még most se gyakorlom.

A magyar, ha elfogja őt a lelkesülés, éljent kiált. A vármegyék
nemessége a felbuzdulás mámorában süvegjét lebegteti, kardját húzza ki s
azt veri össze s isten áldását kiáltja vezérére. De tapsolni nem
szokott.

Zalavármegye 1830-iki augusztusi közgyülésén viharos taps zúgott. Kezdte
a fiatalság s folytatta sok öreg is. S ellenmondás nélkül, egyhangulag
elfogadta s határozattá emelte mindazt, a mit nagy költője javaslott.

A balaton-füredi nemzeti szinházat föl kell építeni.

A gyűjtést a gyülés alatt már meg kell kezdeni. Meg is kezdették. Össze
is gyült hamarosan mintegy ezer forint.

A vármegye pénztárából semmit sem adhatnak, mert a kormány azt meg nem
engedi. De a járások összes főszolgabirái utasittatnak, hogy
adományozásra minden nemes embert felhívjanak. Hazafias szent czélra a
fillért is köszönettel fogadják.

A Benczés barátok pannonhalmi főapátjához átir a vármegye, hogy adjon
telket a nemzeti szinháznak. Átir a szomszédos Veszprém, Győr, Vas,
Somogy és Fehérvármegyékhez is, hogy atyafiságos buzgalommal pártolják
az eszmét.

A vármegye veszi oltalmába s védelme alá a szinházat s az egész
intézetet.

A szinház és megyei szinművészet főkormányzójává Kisfaludy Sándort
»vármegyénknek táblabiráját, közbizodalmu hazánkfiát, nemzetünknek
közönségesen elismert jeles nagy fiát« élete fogytáiglan kinevezi.

Végezetül kimondja, hogy Balaton-Füreden a nemzeti szinházban soha más
nyelven, mint magyar nyelven, szini előadást tartani nem szabad.

A költő tovább se pihent.

Rögtön irt és utazott mindenfelé, hogy barátait, tekintélyes megyei és
országos férfiakat megnyerjen az ügynek.

Irt Pannonhalmára Guzmics Izidornak, vegye rá a főapátot, hogy adjon
telket s 20 ezer téglát azonnal, hogy még az idén meg lehessen kezdeni
az építést. Guzmics pedig készítsen szép ünnepi költeményt a megnyitás
napjára.

Irt Fülöp József öreg barátomnak is azonnal, hogy a telek kijelölésére
Füreden megjelenjék.

Mihelyt a főapáttól a tihanyi apáthoz a levél elindult: azonnal ment a
költő is Füredre. Megalkudni a tihanyi apáttal.

Gyorsan meglett az alku is.

Az apát ad alkalmas telket. A telek kijelölésére és átvételére megjelent
hazafiak legjobbnak látták, hogy a szinházat arra a helyre építsék, a
hol Kisfaludy agyában az eszme megfogant s Kis-jókai Szabó István uram
az első ajánlatot megtette.

Ád az apátság 20 ezer téglát.

Fölajánlja az épület tetejéhez szükséges összes födélfákat, azokat
szántódi és kapolyi erdeiben ki is faragtatja s a szántódi révhez oda is
szállítja.

Volt azonban Horváth Pálnak, a jó apátúrnak egy csomó furcsa feltétele
és kikötése is.

A játékszin épületeiben senkinek szállást adni nem szabad; abban csupán
csak a szinjátszó társaság tagjai lakhassanak.

A játékszin épületeiben sütni-főzni nem szabad se a szinészek számára,
se mások számára.

Kávét, theát főzhetnek a szinjátszó társaság tagjai maguknak is,
vendégeiknek is, de pénzért másnak nem főzhetnek.

Ha van boruk a szinészeknek: ezt ugyan a szinház pinczéiben tarthatják s
ott a szinház helyiségeiben meg is ihatják, váljék egészségükre, de ott
idegen bort nem tarthatnak és saját borukat pénzért másnak nem mérhetik.

Mindezt némi vita és ellenmondás után az urak derült kedvvel ugyan
elfogadták, de egy kikötését a jó apátúrnak határozottan elutasították.
Azt akarta ugyanis a szerződésbe még beletenni, hogy a játékszin
épületeiben udvarolni, a nőknek szépet tenni, szerelmeskedni, csókolózni
s efféle hívságos időtöltést művelni senkinek szabad ne légyen.

– No ezt nem fogadjuk el főtisztelendő uram, mert akkor se szinészt, se
közönséget nem kapunk.

Az apátúr makacskodott.

– Hogy engedhessem én meg az én telkemen a szerelmeskedést?

– Hiszen csak szinből, játékból történik az főtisztelendő uram. Azért
hívják Szinjátszó Társaságnak.

Ez már okos beszéd volt. Ezt már a jó apátúr is megértette s ekként az
örökszerződés létre jött. Aláirta az apátúr, aláirta Kisfaludy Sándor
mint főkormányzó, aláirták a vármegye tiszti ügyésze, az urodalom
fiskálisa, a törvényes bizonyság s a tanuk is.

A telket kimérték, átvették, kiczövekelték s aztán örömében olyan
áldomást adott a jó apátúr az egész fürdő közönségnek, hogy másnap
reggel is alig akart még vége lenni. Minden czigánynak a keze
belesenvedt.

Ez év őszén nem kaptak az építésbe. Kivágták az erdő fáit azon a helyen,
a hol a szinháznak a helyet kimérték s aztán egész őszön és télen az
anyagot hordták. Kétszáz öl kő, húszezer tégla, hatvanhatezer zsindely,
ötszáz deszka, kétszáz köböl leoltott mész s a barátok somogyi
urodalmából az épület tetőfája feküdt ott a tavaszszal halomba hordva. S
a pénzhez még alig nyult hozzá a költő, pedig lassanként a pénz is
szaporodott.

De kellett is, hogy szaporodjék.

Az építés vezetését Fülöp József öreg barátom ingyen vállalta el. Ő
rajzolgatta ki az épitési részleteket. De munkavezető azért mégis
kellett melléje.

És kellettek kőmivesek, ácsok, kőfaragók, asztalosok, lakatosok,
kovácsok, üvegezők, mázolók, gölöncsérek s egyéb mindenféle kézmüvesek.
Ezek munkája sok költséggel járt.

Kisfaludy Sándor aggódott, hogy saját vármegyéjében a szükséges pénz nem
fog összegyülni. De sasszeme még tovább is látott. Ő a »Dunántuli
Szinjátszó Társaság« sorsát biztositani is akarta. Szüksége volt tehát a
szomszéd vármegyék támogatására.

Vasvármegyéhez 1831. évi márczius 15-én fordult levelével. Milyen szép
és igaz levél volt ez!

»Hintsük a hazafiságnak aranymagvait szünet és kifáradás nélkül ott, a
hol lehet; úgy, a mint lehet s akkor, a mikor lehet; a mint az idő, hely
és környülállások engedik; bár vetésünknek aranytermését arathatni talán
csak késő unokáinknak engedtessék is.«

»Az utolsó századokban folyvást mostoha idő járt a magyar nemzet felett:
ennek mind vészes förgetegeiben, mind kegyelmekkel ragyogó napjaiban a
magyar nyelv és vele a nemzetiség hol nyomatva s irtatva, hol
elhízelkedtetve vagy elgúnyoltatva levén, már-már végvesztének
hanyatlott.«

»Ha hős Eleink az utolsó félszázad előtt föltámadtak s az akkor lélekző
Magyarokat látták volna, tehát az elfajult maradékkal beszélleni se
tudván, azt kell vala vélniök, hogy Leel sirjának tapodói szakadtanak s
telepedtenek le az általuk vérrel szerzett Hazában.«

Sopront és Pozsonyt kivéve, egy vármegye középső és magas nemessége se
németesedett el annyira, mint Vasvármegyéé. De azért Vasvármegye
ellenmondás nélkül hazafias buzgalommal fogadta a költő levelét.

Niczky János volt első alispánja, Bertha Ignácz második alispánja és
Széll Imre, a későbbi követ és hétszemélynök, főjegyzője. S volt még a
költő törekvéseinek ezeken kivül is lelkes és befolyásos támogatója. Ez
Szegedy Sándor volt, a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöcscse.

A májusi közgyülésen tárgyalták a karok és rendek a költő iratát. Komoly
és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi
jogait Vasvármegyében nem igen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak
nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa
volt.

A gyűjtést és segélyezést elhatározták a karok és rendek.

És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyülésre, melyet
Kisfaludy Sándor a nemzeti szinészet ügyében a szomszéd vármegyék
képviselőiből összehí.

E gyülést május 25-ik napjára Kis-Czellbe hívta össze a költő. Meghívta
rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.

Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümeghen, Gyömörőn, Gógánfán,
Bodorfán, Sárosdon, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti szinház is
Zalában lesz fölépítve. Zalának tehát ott kell lenni.

Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balaton-Füred Veszprém tövében
fekszik s a szini előadások gyönyörüségét Veszprémvármegye élvezi első
sorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt
családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Esseghvár,
Csékutvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még
testvérjeivel együtt birta a költő, a csékuti urodalom utolsó
foszlányát.

Győrvármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja Kisfaludy
Mihály főszolgabirája volt a vármegyének s csak pár év előtt halt meg.
Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téthen, Szemerén, Fölpéczen, Kispéczen s
másutt is.

Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig birta Kámot.
Nemzetségének ősi fészke volt Vasvármegye is. Volt birtoka a
Kemenesalján Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék
kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.

A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást s a
kis-czelli gyülésre mindegyik küldött néhány előkelő férfiut, alispnát,
főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabirót, szomszéd járásbeli
főszolgabirót.

A kis-czelli gyülés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A
gyülés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A
megbizott követeken kivül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki,
Zalának sümeghvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.

A gyülést fölváltva a vendéglőben s a kis-czelli barátok refektóriumában
tartották.

Tárgya volt:

A balaton-füredi nemzeti szinház fölépítése és megalapitása.

A »Dunántuli Szinjátszó Társaság« szervezése s megélhetésének minden
évszakban biztositása.

Állandó ruhatárnak és kelléktárnak beszerzése és gondviselése.

Komlóssy Ferencz szinigazgatóval s társaságával való szerződés
megkötése.

A balaton-füredi állandó szinház megnyitásának elhatározása.

Hejh, ha a mai vármegyék úgy szivükön viselnék a nemzeti nyelvnek,
miveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év
előtt!

Hejh, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és
kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!

Hejh, ha ti magyar költők, a kik mai napság éltek, dolgoztok, henyéltek
és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, oly imádandó fenség gyanánt
tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a
multak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven
év előtti idők magyar költői!

Nem mesélem el apróra a kis-czelli gyülés dolgait. A történetiró
foglalkozzék azokkal s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi
most az én dolgomhoz. Csak annyit emlitek meg, hogy Komlóssy Ferencz
társulatával végleg megszervezték a »Dunántuli Szinjátszó Társaságot«,
meg is állapodtak vele a füredi szinház ünnepélyes megnyitására s meg is
határoztak számára a balaton-füredi nyári két hónapra 1200 forintnyi
segélyt ezüstben.

Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt.
Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és
Kántorné, Komlóssyné, Ujfalussyné s Balogh Nina.

Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. A
mire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.

Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a
pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pinczéiben
elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni s Füredre
kell szállítani.

A ruhákkal másként áll a dolog.

Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, czipőket és
harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gunyára a nemesség nem adja
pénzét. Effélére csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a
szinigazgatók.

Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az
ő igaz köntösükben lépjenek a szinre.

De milyen legyen az ősi ruha?

Kurta huszár dolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni
a szinen.

Hímes fehér atilla s himzett Zrinyi szintén kell; nászok, lakodalmak,
esküvők, királyi udvar e nélkül el nem lehetnek.

Zöld és gránát kanczamenték aranynyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A
király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében
mutatkozzanak.

Kanczamente?

E szón megakadt a kis-czelli országgyülés.

Miért épen kanczamente? Milyen is az a kanczamente?

Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiu, később alispánja és
követe Vasnak, hozzá szól a kérdéshez.

– Ne csodásitsuk magunkat urak, nincs a magyarnak kanczamentéje, kinevet
vele a világ!

A költő figyelmeztette Vidost, »tisztelt öcsém uramat,« hogy kell lenni
kanczamentének, mert a kolozsvári szinjátszó társaság inventáriumában
így van beiktatva.

De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprémvármegye követe, a kiről
mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyujtott a kérdés
fölött.

– Igenis van kanczamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle
mentéket viseltek, a mint a bécsi képes krónikában s attól kezdve
mindenféle pikturában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban
szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kuruczmente, vagyis
igazán szólva, a kurta mente. Régi eleink hosszu mentét viseltek, mely
térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt vagy ujjatlan s az ujjas
mente vagy szűk ujju vagy sipujju volt. De az ujjatlan mente is kétféle
volt, ugymint vagy palástos mente vagy vállba vágott mente. Nagy uraink
a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránát szine volt,
az ujjas dolmány pedig világos kék vagy gyöngyház szinü volt, akkor a
vállba vágott nyiláson kivül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást
nyujtott. Az ilyen mentének a neve kanczamente. Különösen alkalmatos
volt ez háborúban, hosszu idejü vonulásokban, mert ilyen mentében
kardot, buzogányt, kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.

Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját
fölnyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák,
viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és
határozni, kölcsönös egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár
ügyét rá bizzák a költőre, akit a gyülés Zalavármegye példájára különben
is főkormányzóvá választott a dunántuli nemzeti szinjátszó társaságok
összes ügyeiben.

Gyülés után nagy áldomás.

De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji
atyafiak ezt meg nem engedhették. Hanem kiválasztott magának mindenki
egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott
atyafit és jeles hazafit s vitte magával Sitkére vagy Mihályfára, vagy
Csöngére vagy Ostfiasszonfára vagy a Somlyó hegyére. S tartott a
mulatság vagy ismerkedés heteken át.

A vármegyék mind elfogadták a kis-czelli gyülés határozatait. Még
Sopron, még Somogy, még Fehérvármegyék is elfogadták.

De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet
húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre s meg nem engedte, hogy a
vármegyék a nemzeti nyelv mívelésének szentséges szent ügyére egy
fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a
magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek s őseik
dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát
beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.

A bécsi kormány és budai kormány így segitette meg a költőt akaratlanul.

Mert a hogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a
pillanatban kimondta a nemesség elszántan:

– Nohát most már meglesz az a nemzeti szinház!

Össze is gyűlt hamarosan 12,954 forint ezüstben, meg is kezdték az
építést junius elején s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesülés
dolgozott a szinházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap
alatt s a költő julius 3-ra már kitüzhette az ünnepélyes felavatást.

Még 1754 ezüst forint meg is maradt a pénzből.

Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti szinház
megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a
Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.

Mely napon tartották ezt az ünnepet?

A költő azt irja leveleiben: julius 3-án. Az egykoru hirlapok azt irják:
julius 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben
julius 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a
másikon a nemzet ünnepelt.

Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A
küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabirák, a nagy nemzetségek tagjai,
férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna,
Somogymegyéből s igen sokan Pestről és Pestmegyéből.

A szinházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak
szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Hajh még akkor a papok, barátok,
kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak
örvendező napjain!

Hát a nép hova férjen, hol ünnepeljen?

Az a nép, a mely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt
nyögött s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak
átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!

De a mely magyar volt s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz
hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság
szentegyházához, de volt lelke, volt izmos karja, volt igavonója, adott
tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem
épülhetett volna az a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még
Balaton-Kis-Szőllősről is, még Alsó-Őrsről is együgyü földmivesek,
zsöllérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.

Ezt a népet az ünnepből kihagyni nem lehetett.

Komlóssy Ferencznek, a szinigazgatónak volt jó ötlete.

Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton julius 2-án a
népnek s vasárnapon julius 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a
költő s helyeselte azt az ifju Deák Ferencz is. Legyen a nép az első.

Így lett.

Hirt adtak a falvak népének s a nép szombaton délre és délután oda
sereglett.

Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az
asszonyok, vidám szinekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem
kisérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltáros könyv.
Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyü kálvinista magyar ember
virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének szine elé akar járulni.

Hiszen igazuk volt.

Volt egy oltár, a melyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze.
A melyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor
le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S a melynek tüzét égő
honfiszivek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, véreztek,
viharzottak azok a szivek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.

A magyarok istenének oltára volt ez.

Pereynek hívták azt a papot, a ki engem megkeresztelt. Azt se tudom:
káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is oda
jött a maga népe élén.

De szerkesztett egy ünnepi dalt s erre népét megtanitotta. A dal így
kezdődött:

  Im bejöttünk nagy örömmel
  A te szentséges hajlékodba
  Magyaroknak nagy istene!

– – Szentségtörés volt ez! Hitnek, vallásnak, istenfélelemnek
megcsúfolása. Hisz ez a magyar református egyháznak templomi szent
éneke! Nagy részben a szöveg is; a dallama egészben. Hogy lehet ezt a
szinház megnyitásakor énekelni?

De hogy ne lehetne, a mikor a magyarnak győzedelmi napja van?

Mégis azt mondták Pereynek, hogy ezt a szinházban elénekelni nem szabad.
Templomba való a zsoltár, nem szinházba.

Nohát énekeljük el a templomban.

A ragyogó uj szinház mellett tíz lépésnyire ott van az erdő. Sötét
iharfák, komor tölgyek, vidám köntösü óriási ezüst nyárak. Némán és
büszkén emelkednek az ég felé. Istennek ragyogó napja a gyertyafény,
szálfaderékból az oszlopok, sürü lomb a boltozat, rigóhang az orgona.
Van-e szebb templom a világon, mint az eleven őserdő?

Fölharsan a dal.

Perey áll a néptömeg közepén. Mindenki rá néz. Kezével int s kezdi a
dalt. Ezer férfi és nő komoly, lassu és édes hangja zeng össze. S a hang
felszáll a lombokig s a lombokon túl a magas égig. S a hang elszáll
messze a vizek fölött a végtelenbe s leszáll mélyre, a hazafiak érző
szivébe.

S mind oda gyülnek az urak az ünneplő nép köré. A büszke nemesség, a
vármegyék kormányzói, a nemzetnek nagyjai leveszik kalapjukat. Komor
arczczal ott áll a költő is levett süveggel. A lombok nyilásán át egy
sugár nyilall kopasz homlokára s fényből, ragyogásból tesz rá koszorut.
Mindenki látja, csak ő maga nem érzi. A fenséges nő Szegedy Róza fehér
csipkekendővel takarja el arczát. Minő érzés támadhat ebben a szívben
arra az együgyü dalra?

A szent dal tovább zúg:

  Megsegitted magyar néped,
  De föl is száll hozzád az égbe
  Buzgó hálánknak éneke!

Ott áll Megyery, a nagy művészek egyik legnagyobbja. Az örökké vidám
Megyery, a ki mikor később leszállt a holtak közé, még a holtakat is
kaczagásra fakasztá. Hallja a szent dalt s im az erős, vidám, nagy lélek
könyekre fakad, oda lép Pereyhez s az ifju papnak kezet csókol. De
szólani nem tud.

Hanem azt mondja igazgatójának Komlóssynak:

– Ma nem játszom.

És nem játszott. Akárhogy toporzékolt az igazgató s akárhogy kérlelték
az urak. Ma az áhitatnak engedte át lelkét. Úgy megrendité őt az
egyszerü nép igaz ünneplése.

A következő napon az alapítók, vármegyék, nemes urak számára nyitották
meg az első magyar nemzeti szinházat.

Két prológ volt az előadás kezdetén.

Az egyik beszéd, a másik dal. Mindakettőt Kisfaludy Sándor készítette. A
beszédet Komlóssy Ferencz olvasta föl, a dalt a társaság énekkara
dalolta el.

Kivül négy lobogó volt az épület dísze. A nemzeti lobogó középen az
ország czimerével. Mellette Zala, Veszprém és Vasvármegyék lobogói a
vármegyék czimerével. De belül rózsák és cserlombok özöne ékesité a
szinpadot s virágillat tölté el az egész nagy termet. De minden
rózsánál, cserágnál és illatnál felségesebb érzés töltötte be a
sziveket.

Mit idézzek a hosszú és remek beszédből?

»Félszázad óta kezdett csak lábra kapni a magyar szinművészség; de hajh!
mily akadályokkal kell vala küzködnie! Mily visszataszitásokat, mily
sérelmeket s gúnyoltatásokat kell vala szenvednie! Mint kell vala
nyomorogva, nehézségekkel és szükségekkel viaskodva magát tengetnie mai
napig! –«

»Néktek, dicső magyar Hazánk nagylelkü fiai és leányai, – néktek
tartatott fenn azon hazafiui öröm és dicsőség, hogy magyar sziveteknek
szent érzését a nemzeti mívelődésnek ezen hiánya sértvén, áldozattételre
vállalkoztatok!«

»Hazafiui buzgóságtok tavaly ilyenkor azt mondotta: Legyen meg! – és:
Meglett… Itt, hol még tavaly ilyenkor az ezen helyen állott fákat és
fűszálakat a szél ingatta, most a nemzetiséget terjesztő szinművészi
Intézet áll; – a tavaly gondolt Magyar Játékszin szép valósággá lőn! És
az önnön hazájába eddig zsöllérkedni kénytelenített magyar szinművészség
tulajdon házra vergődhetvén azt sóhajthatja: – Itt most tulajdon
Hazámban én is már itthon lehetek! –«

Beszéde végen élteti a szónok »Tekintetes Zala, Veszprém és
Vasvármegyéknek Karait és Rendeit«, kiknek Haza és Nemzet-szeretete a
szinmüvészséget és általában a nemzeti kulturát hathatós pártfogásba
vévén, közügygyé tette.

Éltetni akarta még a költőt Kisfaludy Sándort, a ki nélkül a nagy Kezdés
létre nem jött volna. De a költő ezt meg nem engedte.

– Ha már, úgymond, éltetni akarnánk élő embert: akkor a királyt kellene
éltetnünk. De ha már azt nem tehetjük, mert különös okunk nincs rá:
akkor egyetlenegy élőt magunk közül ne éltessünk. Megérdemelné több is s
megvárnák sokan.

De a szinészen kifogni nem lehet.

Mikor beszédje végére ért s a harsogó éljen elhangzott, intett kezével,
hogy még szólni akar, oda nézett a költőre s e szavakat mondá:

– »Éljen a kit gondolok, – de a kit megneveznem nem szabad, mert –
megtiltotta.«

Mint a vihar zugása, úgy dördült meg erre a szóra:

– Éljen Kisfaludy Sándor!

A közönség szeretetén se lehet kifogni.

Az éljenzés közben ujra felemelkedett a függöny s a rózsákkal behintett
szinpadon fényes nemzeti köntösben ott állott az egész szintársaság.
Férfiak és nők körül ragyogó fény támadt. Úgy látta őket a közönség.
Hiszen igaz is. Ők voltak igaz prófétái akkor a halálos álmából ébredező
nemzeti érzésnek.

S elkezdett a társaság énekelni.

»Adja Isten, hogy a magyart – A félvilág uralja – S vérrel szerzett
szabadsága – Soha kárát ne valja.«

»Adja Isten! Alkotmánya – Mindörökké állhasson, – S diszlésének semmi
erő – S idővész ne árthasson!«

Egy nemzedék életén át e dal volt a honfiküzdelmek jelszava.

Ezt a dalt is Kisfaludy Sándor alkotta.

S e dalt csak függetlenségi harczunk ágyudörgése tudta egy időre
elnémitani.

S e dalra még most is szükségünk van.

De a mikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi julius 3-án délután öt
órakor, fölemelkedett helyéről a közönség s örömkönyek közt élteté a
költőt s délczeg férfiak és ragyogó szépségü nők tolongtak hozzá, hogy
vele kezet szorítsanak s kezét s ruháját megcsókolják.

A szinpad hölgyei se tudták könyeiket visszatartani. De ők a szinpadról
le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát s oda hajitá a költő
lábaihoz. Kántorné, Ujfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó Lendvayné.
Mind ünnepelt tüneményes alakja később a pesti nemzeti szinháznak.

A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót,
oda vitte feleségéhez Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arczát s
pihegő keblére tüzte azt a rózsabimbót.

Igaza volt.

Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia.
Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.

*

Így jött létre Magyarországnak első magyar nemzeti szinháza!



HOGY UTAZTAK RÉGEN?

(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju
felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)

Középbirtoku, jómódu nemes ember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó
szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemes ember számára
való. De a hintót se szereti. Az csak nagy urnak való vagy a kinek sok
az adóssága. Hadd kérkedjék!

Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafi-látogatóba,
tisztujitásra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. A hogy jön.

Odaszól az ur a kocsisnak:

– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazittasd meg a kovácscsal. A
kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.

Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.

– Készits tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán
reggel.

Az a »tiszta« a fehérnemü. Az a »pár« nem egyéb, mint ing és gatya. A
gatya korczával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál
nem könnyü dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.

Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészitve. Abrak a
zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel,
szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Uj pamat árvalányhaj a
kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az
uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőkben
pogácsa, kalács, most sült czipó, fokhagymás ürüczomb vagy borjuczomb s
pár pirosra sült kappan. Mind ez a kocsira jön.

De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszu nyelü balta is.
Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az uré is, a
kocsisé is, gömbölyüre keményen megtömve. Aczélt, kovát, taplót sehogy
se szabad itthon felejteni.

Kijön az uraság a tornáczból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan
körüljárja a kocsit és lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképen a
gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyalánczot, küllőt, keréksinget
megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét
megtapintja s az udvaron még egyszer körülnéz.

– Mehetünk Miska!

Asszonytól, gyerektől már a tornáczon elbucsuzott. De azért asszony,
gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utczára s
utána néz a kocsinak mindaddig, mig szem elől el nem tünik az
uthajlásnál.

Két napi járó az utnak hossza. Utba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat
falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni meg kell állani
mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is
kell tekinteni. A ház előtt elmenni s be nem nézni, ebédre vagy
vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.

Erkölcsi?

De bizony életkérdés az. A ki rokona, jó barátja előtt elhajt s be nem
köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a
vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell
mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos
házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar
természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficzánkol:
mindegy az már, ő halott ember.

Meg kell tehát látogatni mindenkit, a ki utba esik.

De mikor fejezi hát be két napi utját?

Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul.
Eltelt az ideje.

Boldog emlékü Sághy Tóni, Balaton-Füred vidám ifja egykor ő is. Megvált
szolgabirói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár
hetet. Utját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott uj
kocsist. Utban, utközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát
Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavaszszal indult el, Szent
István napja is elmult, mire Füredre ért.

– Hát a te uraságod hol lakik? – kérdik kocsisától.

– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta
pedig még nem voltunk otthon.

Most?

Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a
Balatonra. Nyolczkor vasutra ül, délben Balaton-Füreden fürdik és ebédel
és sétál és udvarol és estennen visszaindul. Utazott szárazon és vizen,
kocsin, vasuton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminczhat mérföldet s este
itthon vacsorál Budapesten.

Bojnitzer és Marosi, Szücs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek
voltak a gyorskocsik Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balaton-Füred
közt.

Ismertem valamennyit. Jó kedvü, jó lelkü és jó lovu ember valamennyi.
Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.

Bojnitzer és Marosi harmincz évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer
lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase
csináltak évi mérleget és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett
mindakettő.

Szücs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma
bárkának hivnák az olyan hintót, a milyenen ők röpitették a
fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elől:
az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik
osztály.

De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a
kocsi belsejében öt jegyet adtak ki. Hiába volt a zugolódás. Szücs
Pistának szigoru elve volt.

– Vagy a férfi az asszony ölében, vagy az asszony a férfi ölében: tudom
én, hogy megférnek egymással.

Minden évben megérett az ő gyors kocsiján egynéhány házasság. Ennek
örült legjobban.

Az öreg Pitli: az volt még a fenegyerek. Talán az ő lovai voltak a
legjobb futók. Hetven éves vén hamis volt már, mikor özvegy létére
feleségül vett egy husz éves gyönyörü hajadon leányzót. Csóválta rá a
fejét mindenki.

De nem törődött azzal Pitli.

– Ha már a ló bent a hámban: a ló kora nem tesz különbséget. Jó vér –
öreg ló mindig legyőzi a lusta vérü fiatal csikót.

Hát hiszen ez teljesen igaz. Hanem a menyecskéről kisült csakhamar, hogy
annak is jó vére van. Nagyon szivesen hallgatta a szerelmes szép
szavakat.

De nem törődött Pitli azzal se.

– Kirug a hámból? Az a szokása a fiatal csikónak. Hadd ugráljon.

– Jól van jól, Pitli uram, hátha egyszer a csikó visszaficzánkol a
mezőre s idegen ménesbe keveredik?

Ez a kérdés se hozta Pitlit zavarba. Egyet simitott szürke bajuszán.

– Ha nem jó a rud mellett kocsis-lónak, még mindig jó lesz huszár-lónak.
Beadom a katonasághoz.

Annyi igaz, hogy az asszonynak nem volt annyi csinja-binja, a mennyit az
öreg Pitli az ő lovain már ki ne tapasztalt volna. Az uraságok pajkos
beszéde őt ki nem mozditotta jó kedvéből.

Pestről indult el a gyorskocsi reggel hat órakor. A hajóhidon még lassan
kellett léptetni, de amint kiért a budai partra: a kocsis megsuhintotta
az ostort s a három ló hozzálátott a hatalmas ügetéshez. Minden lovon
egy-egy csengő fütyörészett. Minden jó vizü kutnál megálltak egy
pillanatra. A Libadöglő csárdának nagyon jó vize volt és nagyon szép
csapláros leánya volt. Ott mindig szomjas volt a kocsisnak lova is,
szive is. Nyéken volt az első váltás, Várpalotán a második, délután öt
órakor már ott pattogott a kocsis Balaton-Füreden a Horváth-ház előtt s
oda gyült a vendégsereg. Ki jött? Jött-e hires ember? Minden vendéget
ugy fogadtak, mint jó ismerőst, régi barátot, igazi családbelit.

Egy család volt az egész fürdőközönség. Valóságos magyar család. A
politikának erős szenvedélyei lángoltak akkor is. A társadalom osztályai
fennálltak akkor is. De a társaság egységét meg nem tudta bontani semmi.

Még a zsidókérdést is gyökeresen megoldotta a szép Gutthardné.

Veszprémi lány volt. Ragyogó szépségü menyecske volt. Csodájára járt
annak mindenki. Nevét nem mondom meg. Régen ott porlik már habtermete a
budai zsidótemetőben. Gyermekei se maradtak, de lehetnek rokonai.
Elmondom történetét, hiszen időnként és eseténként belejátszik neve és
élete a függetlenségi harcz nemzedékének nagy történetébe.

Férje szegény kis uriszabó volt. Nyáron át Balaton-Füreden volt boltja
és mühelye közel a gyógyszertárhoz. Télen Veszprémben laktak.

A menyecske alig volt husz éves. Nagy hive a nemzeti védegyletnek. Ott
ült mindig a bolt ajtajában, fehér babos kék-festett vászon öltönyében,
egy rózsa a keblén, száz csillagnak minden sugara két szemében.
Mosolyától fényessé lett az alkonyat s fényesebbé a déli napfény. Alig
akadt olyan derék legény, a ki másutt sétált volna, mint ott, a hol
legközelebbről láthatta. Mindig nagy volt az udvara s a széptevők egész
serege ott lebzselt mellette reggeltől estélig.

Legállandóbb és leghatalmasabb udvarlója volt Batthyányi István gróf.
Hires lovas, gróf Sándor Móricznak nagy pajtása, Széchenyinek is
kedvencze, hires futó-lovak tulajdonosa. Maga is tartott lóversenyt
Polgárdi birtokán. Ő férkőzött legközelebb a szép Gutthardné szivéhez.
Nőtlen ember volt, gazdag ember volt, gavallér volt.

Szegény kis szabómester. Ő is szerette a feleségét, csak ugy bomlott
érte. Varrta ő a kabátot, mellényt, nadrágot egész nap, egész éjjel.
Hogy szép babos honi ruhában ne legyen az asszonynak fogyatkozása. De
nem használt az semmit.

Válás lett a vége. A szép szabóné feljött lakni Pestre, házat vett, nagy
lakást tartott s termeiben a magas társaság legelőkelőbb lovagjai mind
megfordultak. Állandó barátja azonban gróf Batthyányi István maradt.

Maradt, a mig maradt.

Jöttek a forradalmi napok. A szép asszony fejébe vette, hogy ő hatalmat
is gyakorolhat, a végzet kerekét is irányozhatja. Miért ne tenné? A
tüneményes idők láza nemcsak az ő agyában zsongott. Ő milliókat is akart
magának szerezni.

Megismerkedett Duschekkel, az ország forradalmi pénzügyminiszterével,
ezzel a jámbor, becsületes hivatalnokkal. Elperzselte szivét, izzóvá
tette agyát. A mindenki által körülrajzott szépség varázsoló hatalmának
nem tudott ellentállani.

Balaton-Füredről jól ismerte Csányi Lászlót a szép asszony.

Csányi is minden nyáron ott szokott tölteni néhány napot vagy hetet.
Öreg huszárja mindig vele volt. Öreg huszárját még a napoleoni nagy
harczokból hozta el magával a bécsi kongresszus után. Maga Csányi is
öreg huszár, de azért kemény legény. Gondosan fésült hosszu ősz szakála
épen nem tiltakozott az ellen, hogy gazdája a szép asszonynak ne
udvaroljon. Nem engedte tiltakozni a még mindig barna kifent bajusz.
Öreg embernek ritka szép arcza. Üde piros szin, tüzes szemek, nyalka
bajusz, hófehér szakál, sehol semmi redő. Mikor kivégezték: akkor is
gondosan megfésülte szakálát s hegyesre fente ki bajuszát a vesztőhelyre
érkezte előtt.

– Minek az már? – kérdi tőle a börtönfelügyelő.

– Teljes diszben kell menni a csatába.

A katonás rendet el nem engedte senkinek. Még öreg huszárjának se. Pedig
ennek szabad volt minden. De azért egyszer ez is megtagadta az
engedelmességet.

Ez történt 1843-ban.

Deák Ferencz nem jelent meg az országgyülésen. Deák pártjának vezérei az
első felirat dolgában nem tudtak megegyezni. Fölkerekedtek tehát
néhányan: Klauzál, Beőthy s az ifjabbak közül Eötvös, Pulszky s
lerándultak Kehidára Deák tanácsát meghallgatni.

Deák a szomszéd Csányból meghivta ebédre Csányi Lászlót, régi benső jó
barátját is. Csányi magával vitte öreg huszárját s az ebédnél ez állt
mögötte, ez szolgált neki.

Ebéd alatt észre veszi, hogy az öreg huszár dolmánya nincs katonásan
begombolva. Halkan hátraszól:

– Gombold be a dolmányodat, héjh!

Az öreg huszár halkan feleli:

– Nem gombolom.

Dühbe jön Csányi s hangosan rákiált:

– Gombold be rögtön, ha mondom.

Az öreg huszár haptákba vágja magát s hangosan feleli:

– Jelentem alássan, nem gombolom.

Az ebédező országgyülés már erre oda figyel. De Csányi most teljes
haraggal harsány hangon kérdi:

– Miért nem gombolod be? – Egyuttal elkeriti áldóját az öreg huszárnak.

– Jelentem alásan, mert nem lehet. Mi már megebédeltünk s ilyenkor szük
a dolmány.

Az ebédező országgyülés elkezd kaczagni. Még Deák is hangosan kaczag.
Beőthy Ödön majd leesik a székről nevettében. Utóbb megjuhászodik Csányi
is.

– Jól van, de eltakarodjál most a szemem elől. Huszár szájából
kutyaugatás csak ez a szó: nem lehet.

Ilyen kemény legény volt Csányi már a függetlenségi harcz előtt is.

Nos hát ő is udvarolt Balaton-Füreden a csodaszép szabónénak. Huszár
létére nem tehette, hogy mellőle elmaradjon. Szeme közé nézett ő nagy
Napoleonnak is, hogy ne nézett volna a szép asszonynak is?

Volt Pesten valami Liebmann nevü vállalkozó. Fehérnemü-szabó és
vászon-szállitó. Fejébe vette, hogy a honvédség részére inget, gatyát,
vászontarisznyát szállit. Az a hir szálldogált, hogy a szép asszony
előtt minden zár megnyilik. Fölkereste a szép asszonyt s felajánlotta
neki, hogy társnak veszi be az üzletbe, de csak a haszonra, ha elnyeri a
szállitást.

A szép asszonynak tetszett az ajánlat. Fölkereste Csányit. Csányi
ajánlotta a hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak. A hadügyminiszter
hideg-rideg ember volt.

Sok dolga is volt. Szivnek, szerelemnek, szép asszonynak nem tudott időt
szakitani. De azért a szép asszony megszerezte az üzletet nem ugyan
Liebmannak, hanem önmagának. Szegény Liebmann ebbe is belenyugodott.
Mert ugy belebolondult ő is a szép asszonyba, hogy ezer inget,
tarisznyát varrt volna egyetlen mosolygó szempillantásáért.

Igy ismerkedett meg Duschekkel is. A kinél volt a bankócsináló gép, a
kinél volt az arany, ezüst s a ki ha nem fizetett, hát senki se
fizetett. A ki utóbb pénzügyminisztere volt az országnak s a ki mégis,
ha a szép asszony galambszeme hosszan nézett rá, egész testében
reszketett, mint a szellőrázta iharfának lombja.

Benső barátság támadt közöttük. A szép asszony ugy akarta. Ha pedig ő
már ugy akarta, akkor annak a miniszter ellent nem tudott állani. Nem is
tudott, nem is akart.



A MIT NEM TUD A TÖRTÉNETIRÁS.

(Brachfeld. – A lovak tanyája. – A sáfárok és a kupeczek. – A czeczei
öreg Braun. – Hogy született a Kossuth-huszár? – A zsidó. – Haynau és a
hadisarcz.)

Van-e a függetlenségi harcznak szép-asszony története?

Van. Minden nemzet függetlenségi harczának megvan ez a története. Mert
szép-asszony nélkül meg se kezdődnék, győzelemre se juthatna, hősei se
volnának, talán vértanui se volnának. A világ teremtésében az asszony
volt az istennek utolsó alkotása. Igy beszéli Mózes. De mit ért ahhoz
Mózes? Ki hiszi azt el Mózesnek? Én nem. Hiszen a hol a nemzetek
szabadságát teremtik meg: ott az asszony mindenütt az első. Vagy a jó
asszony, vagy a rossz asszony, de mindig a szép asszony.

A mi függetlenségi harczunk szépasszony-története még nincs megirva.
Pedig ideje volna már. A harcznak elmult ötven esztendeje. A legtöbb
szép asszony fölött beborult már a sirhalom. Az élők szivében pedig
elhamvadt már a tüz. A franczia forradalom szép asszonyainak történetét
előbb megirták, mintsem ötven esztendő elmult volna. Igaz, hogy azóta is
irják, most is irják. De hát be lehet-e valaha fejezni a szép asszony
történetét?

Függetlenségi harczunk története másként is hiányos. Hol vette a huszár
a lovát, a nyergét, a dolmányát, a csákóját, a fegyverét? Hol vette a
honvéd az egyenruhát, a fegyvert, a szuronyt? Ki készitette? Ki
szállitotta? Ki és hol és mikor rendelte meg? Ki fizette ki?

Árpád idejében ugy ezer év előtt elindul kétezer magyar huszár.
Keresztül megy a Karszton, a longobárdok sikságán, az alpesi hegyeken,
déli Francziaországon. Neki vág a pirénei hegyeknek, bevágtat a
ronceváli völgybe és onnan tér vissza épen, szépen, viruló jó
egészségben. A lovának még patkója se kopott meg.

Szép, szép. De ha abból a sok ostoba krónikásból csak egynek is eszébe
jutott volna megirni, hogy azt a kétezer ázsiai huszárt kik és hogyan és
mivel szerelték föl s utközben hogy etették, hogy itatták: többet
tudnánk népünknek ezer év előtti erejéről és miveltségéről, mint a világ
valamennyi könyvéből, a mi akkor és azóta megiródott.

Mikor már Tihanyt megközelitettük: elmondta Salamon Ferencz a tihanyi
vár kapitányának a török basával való hires páros viadalát. S azt a
furcsa levélváltást, a mely a két hős között kerekedett.

Innen botlottunk bele a hadseregek felszerelésének kérdésébe. Némán
hallgat erről csaknem minden nemzet története. Azt ugyan mindenki tudja,
hogy ma a rendes, állandó hadsereget miként szerelik föl. Raktár itt,
raktár amott. Minden raktár tele ruhával, fegyverrel, lőszerrel.
Megfujják a harczi riadót: behivják irás után a legénységet, kiosztják a
ruhát, fegyvert s a begyakorlott kész lovat s ott áll a hadsereg.

De mit csinált a nemzet 1848-ban? Legénysége nincs. Ruhája nincs,
fegyvere nincs, lova nincs. És hadserege mégis van.

Csoda volt ez?

Ez bizony nem volt csoda. Belátja ezt mindenki, ha én elmondok egy kis
furcsa történetet.

Jönnek a ráczok. Ölnek, rabolnak, gyujtogatnak.

Jönnek a horvátok. Vezeti őket a bán. Nem akarnak nagyobb dolgot, csak
az ország fővárosát kardcsapás nélkül elfoglalni.

A magyar kormány elhatározza, hogy haladéktalanul felállit egy lovas
ezredet. Kossuth-huszár, Hunyady-huszár: de kell azonnal.

Ló és legény van a világon elég, de mikor lesz abból huszár?

Negyvennégy mester embernek kell hetekig dolgozni, mig a legénynek
huszárformát adnak. És tizenhat mesterembernek kell hetekig dolgozni,
mig a lónak huszárló formája lesz. Meddig kell még aztán a lónak és
legénynek tanulni, mig a kettőből egy huszár lesz.

Mészáros a hadügyminiszter. Elküld egy káplárt Brachfeldhez.

Tisztelteti a hadügyminiszter, tessék őt délután öt órakor meglátogatni.

Brachfeld zsidó! Brachfeld gazdag ember és jó magyar ember. Brachfeld
lóval kereskedik. A másik neve Arnold. Ma is él jó egészségben ugy
tudom.

Brachfeld délután öt órakor pontosan megjelenik s a káplár bevezeti a
miniszterhez. A miniszter leülteti s nyugodt hangon azt mondja:

– Isten hozta! Nyolcz nap alatt kell kilenczszáz ló. Tizenöt markos. Ára
száz forint. Otthon már egy kissé ültek rajta. Hat esztendősnél nem
idősebb. Egy huszárezredet akarunk azonnal felállitani.

– Hát olyan sürgős? Nyolcz nap alatt kell?

– Jellasich Kanizsánál; nyolcz nap alatt itt lehet, a huszárokat már ki
kell küldeni ellene.

Brachfeld gondolkodik. Azután azt mondja:

– Ha olyan sürgős: meglesz a ló négy nap alatt. Hova állitsam?

– A Károly-kaszárnya udvarára, délelőtti tizenegy órára.

– Meglesz.

Brachfeld köszön, kimegy, kocsira ül s fölkeresi a csárdákat és
fogadókat. A hol lovai és lovászai vannak.

A »Két pisztoly« csárda. A nemzeti muzeum mellett.

A »Két kék bakokhoz«. A soroksári utczán. Ma is fennáll.

A »Mátyás király« és a »Fehér ló« a kerepesi-uton. Egyik ma is virágzik.

A »Két szerecsen« a szerecsen-utczában; – a »Kék kakas« a
király-utczában. Ma már nyomuk sincs.

Budán a »Körte« vendéglő. A vendéglős az előtt nyéki kocsmáros volt.
Pitli uram 1846-ban behozta Budára. Hatalmas termetü derék magyar zsidó.
Most is él, 98-dik évét járja. Tavaly egyik foga inogni kezdett.
Megijedt. Mi ez? Elmegy a fogorvoshoz. Mutatja neki, hogy egyik foga
inog.

– Tessék elhinni doktor ur, ez valamit jelent.

Harminczegy foga olyan erősen áll, mint a patkószeg. De egy mégis inog.

Ez a Körte vendéglős. Kocsmája ott állott a budai sorompónál. A hol most
a nyugoti pályaudvar van: ott is állt egy kocsma a homokon.

Ezekben a kocsmákban laktak Brachfeld lovai és lovászai.

Érdekes kocsmák. Nagy udvara valamenyinek. Az udvaron lábas szin. Hátul
a lóólak. Szalmával, szeméttel, dagasztó sárral és kecskebaklábu abrakos
vályúval tele az udvar. Háziszolga, lovászlegény, kocsmáros kocsisa ott
pitykéznek a lóól ajtajában. Bent a kocsmában jövőmenők, lókupeczek,
szálló vendégek, muzsikus czigányok isznak, alusznak, veszekesznek,
alkudoznak, dicsekednek.

Brachfeld benéz valamennyihez. Végig nézi a lovakat. Ez beválik, emez
nem válik be. Az egyik még csikó, a másik már elcsigázott. Van olyan, a
melyik többet ér száz forintnál. Ilyen is kell. Mert a tisztnek
ajándékló is kell. A sáfár váltig mondogatja Brachfeldnek, hogy
három-négyszáz ló kéznél van már.

Brachfeld ezt nem hiszi. Brachfeld okos ember és okos hazafi. Rossz
lóval meg nem lehet verni Jellasichot. Jellasichot pedig meg kell verni,
tehát a honvédnak jó lovat kell adni. Mert ha Jellasichot meg nem verik:
az akkor bejön Pestre s elveszi a lovat ingyen. A honvéd pedig
becsületesen megfizeti az árát.

A hazafiság tehát jó üzlet is.

Öreg este van, mire Brachfeld a lószemlét befejezi. Mire megtudja, hogy
nincs elég ló kéznél.

Nosza sáfár hol vagy? A sáfárt Krausz Adolfnak hivják. Egy szempillantás
alatt itt legyen tiz lovászlegény, jó tiz hátaslóval. Uti költség, egy
itcze bor mindegyiknek. Falatozni lehet a ló hátán is. Tiz órakor feljön
a hold. Holdvilágnál induljatok, hajnalra, vagy délre ott legyetek.
Holnapután reggelre minden ló ott álljon a Rókus-kórház mögött.

Kétszáz lókupecze van Brachfeldnek. Egyik különb, mint a másik. Két nap,
két éjjel nem fog aludni egyik se. Egyik-másik kupecze igazán távol
esik.

Zsámbékon három van. A Fischer, a Dávid és a Fülöp zsidók. Ezek Bicske
körül szedik össze a lovakat.

Csepelen, Sziget-Szent-Miklóson, Laczházán a Szunyog, az Engel és a
Hermán várja a lovászlegényt s a két Duna négy partján ők szedik össze a
huszárlovakat.

Veszprémbe, Sárbogárdra csak másnap délben ér el a lovászlegény. Lova
tele porral, izzadtsággal. A legény álmos, de még se alszik, hanem egy
kortyra kiissza itcze borát.

Veszprémben Bojnitzer és Marosi együtt hallják az izenetet. Kegyetlenül
pödri a bajuszát mind a kettő. Bojnitzer oda szól társának:

– Marosi komám, te csak maradj itthon, nézz körül a lovak között, én meg
majd kinézek a vidékre.

Befogat, kocsira ül s hajt lóhalálában. Másnap reggelre a Mezőföldről
beterel százharmincz huszárlovat.

Sárbogárdon Kohn Mózes és Kohn Simon veszik nyakukba a falukat. Nem kell
nekik se a mágnások, se a szolgabirák segitsége. Veszélyben a haza.
Lóval lehet csak kisegiteni. Ki bizná ilyenkor a lovat urra, hivatalra?
Zsidó kell ilyenkor.

Ma is él az öreg Krausz fehérvári, az előtt kerékteleki lakos, maga
egyedül harmincz lovat terelt össze 48 óra alatt a Kossuth-huszárok
részére.

Hát a czeczei öreg Braun? Most már itt lakik Budapesten, a
Petőfi-utczában. A század első évében született s utolsó évétől csak egy
esztendő választja el. 98 esztendő óta mindig zsidó, mégis szegény
ember, mégis kemény magyar ember, s mégis egészséges mint a makk.

Pár év előtt még öt esztendő volt hátra a 100 esztendőből. Nevenapjára
összejöttek barátai. Brachfeld gondoskodott jó borocskáról. Ittak,
mulattak, dalolgattak az öregek. Igazán öregek. Mintha őserdő agg fái
dévajkodnának egymással. Egyszer fölkel az egyik, fölemeli poharát s
felköszönti a czeczei öreg Braunt.

– Ábrahám, Izsák és Jákob istene éltessen téged száz esztendeig!

Dühbe jön e szóra a czeczei öreg Braun, fog a kezébe egy öreg kést s
rohan a szónoknak.

– Megöllek, véredet ontom kutya

Hejh felugrálnak az öregek e kemény szóra s utját állják a dühöngőnek.

– Mi az? Ki bántott? Mért akarod azt a nyavalyást megölni?

– De megölöm én, még pedig mindjárt. Hatvan esztendeje vagyok jó barátja
s most mégis azt kivánja a gazember, hogy egy pár év mulva elpusztuljak.

Igaza volt. Hiszen csak öt éve volt akkor még hátra a száz esztendőből.
Már pedig egészséges embernek azt kivánni, hogy csak öt évig éljen,
csakugyan nagy gorombaság. Alig tudták megkérlelni. De ez eset óta még
se ereszti a szónokot szemei elé.

A kilenczszáz ló együtt volt a negyedik nap reggelén. Brachfeld reggel
kilencz órakor fölkereste a magyar hadügyminisztert s jelentette neki,
hogy a lovak tizenegy órakor ott lesznek a Károly-kaszárnya udvarán. A
jó hadügyminiszter osztrák katona volt valamikor. Tudta ő, hogy ezt a
dolgot négy nap alatt megcsinálni nem lehet. Nagyot nézett Brachfeldre.

– Jó, jó Brachfeld. Ló majd lesz ott, de hogy huszárló lesz ott: majd
akkor hiszem el, ha Krein ezredes hivatalosan jelenti.

Krein ezredes és Mikhéli főhadnagy vette át a lovakat.

A legénység ott állott már a kaszárnya udvarán. Keményképü, bátor fiak,
napsütötte barna arczczal, pörge bajuszszal. Kerek kalap, kék ing, kék
gatya, dolmány, fekete nyakravaló, sarkantyus csizma. Oldalukon kard,
nyakukban karikás. Lábuk előtt pokrócz, kantár, terhelő, kengyelszij,
kengyelvas. Pestmegyei, Tápió vidéki és jászsági legény többnyire.

Ezek a Kossuth-huszárok.

A mint a lovat átveszik: minden legény megkapja a magáét. Neki a lónak a
csutakkal. Tisztára, fényesre dörzsölik valamennyit. Jön az etetés,
itatás, abrakolás. Kantárt a fejére, pokróczot a derekára, terhelőt a
pokróczra, kengyelszijat a terhelőre, föl a legényt valamennyinek a
tetejébe.

Igy készült a függetlenségi harcz huszárja.

Este már kivonul a kelenföldi táborba. Minden ló megszokta a legényt,
minden legény megszokta a lovat otthon. Tizenegy nap mulva jön az
ütközet. Tizenegy nap alatt a ló megtanulja a dobszót, trombita
harsogást és ágyudörejt. Megtanulja a sorban, oszlopban, fejlődésben
való lépést, ügetést, vágtatást vezényszóra, trombitaszóra. És tizenegy
nap mulva megveri Jellasichot s elgázolja, Győrig kergeti hadseregét.

Ezt csinálja meg a német!

Krein ezredes jelenti a hadügyminiszternek: minden ló megvan, minden ló
kitünő ló.

Mészáros Lázár hadügyminiszter felölti diszruháját, ugy fogadja
Brachfeldet. Eléje lép, megfogja jobb kezét s megszoritja melegen.

– Köszönöm a haza nevében! Igy már legyőzzük az ország ellenségeit. Ön
csodát mivelt. Hogyan tudta ezt megcselekedni?

– Miniszter ur, az én zsidóim jó szivvel megtesznek mindent, ha jó
szóval beszélünk velük.

Hejh zsidó, neked még a neved is csufság! Ha szidni kell valakit: téged
szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz
közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért se szabad,
panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tiz gazdag
embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó
embereidért mindenki fukar a dicsérettel. Mostoha gyermeke vagy a mivelt
világnak. Orosz, német, franczia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a
mi jó magyar népünk van meg veled békességben.

Hejh zsidó – száz ellenség rohant meg bennünket ötvenkét év előtt.
Huszárlónak, ágyus lónak, szekeres lónak huszezer ló kellett. S te
összehajszoltad azt és kézre adtad azt felényi idő alatt, mint a
mennyire vállalkoztál. Hova lett volna harczunk dicsősége, fajunk
becsülete, ha nem lett volna lova a szabadságharcz hőseinek!

Attól a rég porrá vált szép asszonytól tudom, a mit most elbeszélek.

Haynau német volt, katona volt és hóhér volt. A német is, a katona is, a
hóhér is haragszik a zsidóra. Mekkora lehetett Haynau haragja?

Voltak emberek, a kik Haynauval higgadtan tudtak beszélgetni.

S Haynau valamennyitől azt kérdezte: hogyan tudta a magyar forradalmi
sereg és Kossuth kormánya magát egy pillanat alatt elegendő lóval és
alkalmas lóval ellátni?

Rég meghalt az a boldogtalan ember, alkanczellár egykor, nevét akár meg
se mondjam, a ki semmi rosszat nem sejtve, azt mondta Haynaunak:

– Könnyü volt az kegyelmes uram. A forradalmi kormány felhivására a
zsidók szedték össze s adták kézre néhány nap alatt a szükséges lovat.

– Hogyan tudták ezt pénz nélkül megtenni?

– Hitelbe!

– Hitelbe?

Felugrott a szörnyeteg. Lelke haragba, szeme vérbe borult. Kardjával
verte a padlót s orditott nagy indulatában.

– No majd én megtanitom őket, hogy hitelbe többé ne dolgozhassanak.

Rögtön kirótt az óbudai zsidókra egy millió forint sarczot s azt
behajtotta azonnal kegyetlenül.

Ebből a pénzből emeltünk negyedszázad előtt a magyarországi zsidók
számára magyar papnöveldét.

Ez annak a Haynau-féle zsidó hadisarcznak igaz története.

És az is igaz, hogy a zsidók hitelbe adták a lovakat.

Nem a szegény lókupeczek, hanem a Brachfeldek. Mert nem egy Brachfeld
dolgozott ugy, a hogy elbeszélem, hanem több is és valamennyi. Utóbb a
nagy lószállitóknak alig volt már más nevük, csak Brachfeld. Még ha
Jakab, Izsák, Szról vagy Deutschländer volt is az igaz nevük.

Megkapta Brachfeld az elismerést irásban a lovakról az ezredestől s
megkapta az utalványt a lovak áráról a hadügyminisztertől.

Ezzel az utalványnyal el kellett menni Duschekhez, a bankjegyek, az
aranyak és ezüstök miniszteréhez és a szép asszony barátjához.

Ne gondoljon ám pedig senki semmi rosszat se Duschekről, se a szép
asszonyról. Mert a szép asszony ugyan keresett sok pénzt, de azt nem az
ország kárára és nem Duschektől szerezte.

Csak az volt a kérdés: melyik utalvány mikor kerül kifizetésre. Ha a
szép asszony sürgette a fizetést, akkor megtörtént az rögtön. Ha más
sürgette: sorára kellett várnia szépen.



A SZÉP ASSZONY TÖRTÉNETE.

(Hol fizetik ki a lovak árát? – Brachfeld Debreczenbe megy. – A
bankócsináló gép. – A barkhend ujjas. – A szép asszony ereje. – Az
enyéngi követválasztás. – Az abauj-szántói zsidó orvos. – Az orosz
nagyherczeg nem lesz magyar király. – Duschek megmenekül. – A szép
asszonyra alkonyodik. – A nemzet bárója.)

Az államnak sok keze van s ha fizetnie kell, ha vállalkozónak,
szállitónak vagy szegény embernek jár a pénz: minden kezén keresztül
megy, mig oda jut, a hová kell.

A pénztárnok az, a ki fizet. Először megnézi a nyugtát. Azután az embert
elküldi az ellenőrhöz. Az ellenőr tovább küldi a számfejtőhöz. A
számfejtő kikeres mindenféle könyvet, irást, előiratot és főnököt s
megvizsgálja: jár-e a pénz, kinek jár a pénz, mennyi pénz jár, miért jár
a pénz. S különös gondja van nem arra, hogy hibát ne találjon, hanem
arra, hogy hibát találjon. Mert az állam, mikor pénzt hajt be, behajtja
azt gyorsan s nem keresi: milyen ember az, a kitől behajtja. De ha pénzt
ád ki: akkor előtte mindenki tolvaj, csaló, hamisitó, álorczás, a kire
vigyázni kell.

Ha azonban már elvégre minden rendben »találtatik«: akkor a pénzért járó
embernek be kell bizonyitani, hogy ő nem más, mint csupán csak ő. Hogy ő
se nem bátyja, se nem öcscse, se semmiféle rokona önnönmagának, hanem ő
az önnönmaga. Mert a mig ezt be nem bizonyitja: addig ugyan pénzt nem
lát, ha minden igazsága együtt van is.

Hát a függetlenségi harcz alatt hogy jutott pénzéhez a lószállitó?

Csányi László ott lakott Pesten a Koppély-házban. Ő volt a főember, a ki
kiutalta a pénzt.

Brachfeldék szivesen vártak a ló árára. S erre jó okuk volt, mert akkor
is csak várniok kellett volna, ha nem szivesen vártak volna. Első volt a
honvéd és lova és fegyvere.

A moóri csatát elvesztettük. Jött Windischgräcz Pest felé, mint a
förgeteg. Pár nap alatt itt is lesz.

Siet Brachfeld Csányi Lászlóhoz a ló-nyugtával: vezesse rá az utalványt.
Kocsi áll Csányinál a kapu előtt.

A kocsi tele mindenféle utipodgyászszal.

Az öreg huszár, a napoleonkori öreg huszár áll elébe. Nagy tarisznyába
gyömöszöl mindenféle utravalót.

– A nagyságos urral szeretnék beszélni.

– A miből ugyan semmi sem lesz.

– Én vagyok a Brachfeld.

– A kend baja az, nem az enyém.

Nagyon udvarias volt a vén huszár, hogy a gazdag zsidót kendnek
szólitotta.

Szerencsére nyilt az ajtó, jött ki Csányi. Asztrakán süveg a fején,
bunda a vállán, botosok a lábain. Kegyetlen hideg tél volt e január
harmadik napja. Ment a függetlenségi kormány Debreczenbe.

– No Brachfeld, mi jó szél hordozza itt?

– Erre a kis nyugtára szeretném, ha Nagyságos uram rá vezetné az
utalványt Duschekhez.

– No ezt hát még elvégezzük.

Az a kis nyugta szólt hetvenezer forintról. A ló áráról.

Most az ilyen apróságot a vámházban fizetnék ki.

Akkor pedig a vámház helyén a Dunának egy nagy öble állott tele vizzel.
Ugy nevezték: A molnárok tava. Ez volt a dunai malmok téli kikötője.
Most is tele volt dunai malommal. A malmok lábnyi vastag jégbe fagyva.
Nem őrizte a malmokat más, csak az isten meg a patkányok. Szép napos
időben egy csomó vihánczoló kölyök mindig ott ácsorgott a partokon.
Leste a mint a patkányok mennek látogatóba egyik malomból a másikba. S
dobálta őket apró kavicsokkkal. Volt kavics a Dunaparton elegendő.

A patkányok ugyan Duschek helyett ki nem fizették a lovak árát.

De hol volt akkor már Duschek is?

Valahol a Hortobágyon.

Ő már néhány nap előtt elindult a bankócsináló gépekkel és emberekkel, a
bankópapirossal és a sok istentelen protokolummal. Bankópapirost ötszáz
mázsát kellett Debreczenbe vinni. Száz kocsi szállitotta csak a
papirost. Mert akármilyen hires nevezetes, gazdag város Debreczen
városa: azért bankópapirosa még se volt se azelőtt, se azóta, se akkor.
Három millió aranyja, ezüstje volt a magyarnak, mikor függetlenségi
harczát megkezdette. Ma épen másfél napra lenne elég béke idején. Akkor
pedig egy évig hadakoztunk vele, pedig két európai nagyhatalommal
verekedtünk. A mi még kellett hozzá, azt előteremtette a hősi
elszántság, a bankócsináló gép, ezer mázsa bankópapiros és a zsidó.

Volt hát Brachfeldnek már utalványa, csak embert kellett keresni, a ki
kifizeti.

Ha Windischgräcznek mutatja be: akkor felakasztják. Az lesz a fizetés.

Ha eltagadja, elégeti vagy bizonytalanra vár vele: akkor sohase látja
pénzét.

Nincs egyéb választás: jó két lovu paraszt kocsira felülni s neki vágni
a télnek, fagynak, alföldi sivatagnak, el napkelet felé Debreczenbe.
Vagy megeszik a farkasok, vagy agyonütik a betyárok, vagy megkapja
pénzét jó szerével.

Ma is érdekes lenne az utazás nyitott paraszt kocsin hóban, fagyban,
téli zimankóban Debreczenig. Hát ezelőtt ötven esztendővel?

Egyik nap késő éjszakáján bevetődik Nádudvarra. Azt se tudja: micsoda
falu, micsoda város. Minden ablak sötét, sehol senki ébren,
vendégfogadónak se hire, se hamva, lovak elfáradtak, emberek
elgémberedtek, szél szitálja a havat az utczán, kutyák feleselnek,
kakasok szólnak; más életnek, egyéb hangnak semmi nyoma. Utczai lámpa
van ugyan Bécsben, Párisban, sőt már Pesten is, de annak fénye
Nádudvarig el nem világit. A mivel Nádudvar egy csöppet se törődik.

De a város végén még is ég a gyertya egy ablakban. Ott lakik a Kakuk
zsidó. Azért hivják Kakuknak, mert ha tüsszent, mindig ugy szól, mint a
kakuk madár. Különben pedig németszabó volna. Szegény az istenadta, mint
afféle németszabó Nádudvaron. Mit is keres németszabó Nádudvaron? Hiszen
nem jár ott más pantallóban, csak a gatyás galamb. Abból is csak egypár
van a tisztelendő urnál.

De hát gyertya mégis ég az ablakban.

Brachfeld bezörget, bemegy, szivesen látják. El is fér a szobában, ha a
bundáját kint hagyja a konyhában. Az egész szoba akkora, mint egy
jóravaló szekrény. S már be is költözött oda éjjeli szállásra Altstädter
veszprémi zsidó s két veszprémi szürszabó. Az egyik Vörös Sándor, nekem
egykor közel harmincz év előtt lelkes, hü választóm. A másiknak nevét
elfeledtem.

Vacsora is akadt: meleg burgonyaleves. A forró viznél többet ér.

A lovakat is beköthetik, de nem az istállóba, mert az nincs, hanem a
kamarába, a honnan előbb ki kell dobálni a sok ócska rongyot. Reggelire
már van tej is, szalonna is, puha kenyér is. Hatalmas lakoma. Kell is
fizetni fejenként tizennégy forintot, lovanként három forintot. Jámbor
Kakuk zsidó, öt esztendőre beszerezte házbérét egyetlen éjszakán.

Ugy kell neki!

Duschek pedig nem henyélt. A mint gépe és papirosa Debreczenbe ért: a
legelső éjszakán már berendezett mindent, hogy mire a nap fölkel: ontsa
gépe a bankót.

Ott volt mühelye és raktára a nagy kollégium földszinti helyiségeiben.
Egyik szobában egy nagy vasalt szekrény tele kész bankóval. Rozzant
ajtóit, rozzant ablakjait uj lakatok, városi hajduk, uj honvédek őrzik.
Minek őrzik? Ki orozna a nemzet kincséből? Hogy merne belépni tolvaj
istennek szentegyházába?

Duschek nem ott lakott, hanem a nagy kollégium mellett egy kisded
házban, csak egy szük utcza választotta el a kollégiumtól. De a
szekrényes szoba mellett is volt hivatalszobája.

Festett asztal, fapad, nehány festett faszék, mosdószekrény és egy
fiókos fali szekrény: ez volt a szoba minden butorzata. Tükörnek,
csillárnak, szőnyegnek semmi nyoma. De volt egy fali fogas. Azon lógott
egy szürke posztóköpenyeg, egy fekete kabát és egy barkhendből készült
rövid ujjas mellény.

Mi a barkhend?

A barkhend pamutból készült ócska, bolyhos vászon. Egyik oldala se
fényes. A szine vagy kékre, vagy szürkére, vagy vegyes bágyadt koczkákra
festve, a viszája szintelen szürke bolyhosság. A világ legolcsóbb
kelméje. Tizenhat váltókrajczár volt rőfe s még ma se drágább tizenöt
krajczárnál. Kapczaruhának szokta használni a középosztály, mellénynek a
legszegényebb ember, alsó szoknyának a legszegényebb asszony.

Nos hát ilyen barkhendből készült rövid ujjas mellényt viselt
Magyarország pénzügyminisztere magánlakásán és hivatalszobájában. A
fekete kabátot csak szükségből öltötte fel.

Minden nap egy millió bankót nyomatott ez a miniszter. Ki vette számon?
Ki ellenőrizte? Az a néhány hivatalnok, ki vagy elhalt, vagy világnak
futott, vagy a harczban hullott el, vagy a tömlöczben, vagy az
akasztófán. S a kinek ellenőrizetlen volt kezén minden nap egy millió:
az az ember két forintos kabátban járt.

Pedig ott volt mellette a szép asszony is. A csodaszép balatonfüredi
Gutthardtné. A ki csikorgó hidegben elment vele, elment utána
Debreczenbe. A ki szerette a minisztert, azt a rideg szürke hivatalnokot
még barkhend ujjasában is. S a kiért rajongott az a miniszter, mintha
csak ifju müvész lett volna.

Hejh pedig a szép asszony két szép szeme nagy hatalom. Megöl az ő
nézésével. Leszedi a csillagot az égről, kiveszi a kincset a
szekrényből, kilopja az önérzetet a szivből, a hősi elszántságot a
honfilélekből.

A szép asszony két szép szeme.

Keresztültör a várak falán, a királyi paláston, a papok biboröltönyén, a
férfi komolyságán s a hitvesi hüségen. Mi tud annak ellentállani?

A barkhend ujjas. Azon nem hat keresztül se könyje, se lángja.

Korán reggel bemutatja Brachfeld a hetvenezer forintos utalványt
Duscheknek.

– Volt ön Gutthardtnénál?

– Nem voltam miniszter ur, nem is megyek, sietős az utam.

Akkor a barkhend ujjasában volt a miniszter. Átment a kollégiumba,
felnyitotta a szekrényt s szó nélkül kifizette a pénzt.

A zsidó pedig sietett vissza a tenger pénzzel Buda pestre. Hiszen ha
Windischgräcz föl nem akasztja: megint csak kell lovat vennie a honvédek
számára. De miként jusson vissza Budapestre? Ez volt a kérdés.

Dehogy volt ez kérdés. Nem lehet a lókereskedőt megakasztani. Aztán
Windischgräcz jámbor ember volt. Csak a Duna balpartját őriztette.
Szentül hitte, hogy háta mögött már mindenki jó barátja. Tétény felől az
jött be Budára és Pestre, a ki akart. S az osztrák főhadiszálláson csak
oly biztosan jártak-keltek a magyar sereg kémjei, mint akár
Debreczenben. Csak Promontor és Budaörs felől kellett bejönni.

Mi lett utóbb a szép asszonyból?

Hosszu története van ennek, de ez a történet már nem tartozik a
Balatonhoz. De egyszer-kétszer még is érinti azt.

Az enyéngi kerület képviselője a 48-diki országgyülésen Bocsor István
volt. Enyéng szülöttje, pápai tanár, kemény hitvallásu magyar ember.
Nagy tudós, de a remek gondolkozásu csöndes tudósok fajából. Nekem is
kedves tanárom volt. Az akadémia sohase választotta be tagjai közé,
pedig sok és szép és uttörő tudományos munkája jelent meg, – de pápai
kiadásban.

Ez volt egyik büne. A másik pedig az volt, hogy Szent István királyról
megirta, hogy az nem volt se szent király, se nagy király, mert német
lányt vett el feleségül, mert ő csinálta meg a némettel először a közös
ügyeket s mert ő kezdte meg nálunk a latin és német nyelvek elültetését.

– Ez a két nyelv amici, olyan átok a magyar nemzeten, mint a szerb tövis
a mezei gazdán. Ma se tudtuk, sohase tudjuk kiirtani.

Igy beszélt tanitványainak.

Történettudós létére ugy gondolkodott, hogy ha a némettel összeveszünk,
vagy legyőzetés vagy árulás, de az egyik bukásra visz bennünket. Ez ok
miatt az országgyüléssel együtt nem ment el Debreczenbe, hanem
visszafelé keresztül tört Windisgräcz táborán s elment haza Enyéngre,
Pápára.

A debreczeni nemzetgyülés azonban gondolt egyet, a távolmaradt
képviselőkre körözvényt bocsátott ki s elrendelte, hogy a ki ennyi s
ennyi idő alatt székét el nem foglalja s távollétét nem igazolja: helyét
üresnek mondja ki. Bocsor István se meg nem jelent, se nem
mentegetődzött s igy az enyingi kerület megürült.

Ez a kerület a füzfői öböltől a Sióig ráfekszik a Balatonra. A szép
asszony rábirta Duscheket, hogy vállalja el az enyéngi képviselőséget.
Ki tudja: minő terve volt a szép asszonynak? Ki tudja: miért ábrándozott
vissza a szép Balatonra?

Duschek közölte a dolgot Kossuthtal. Kossuth, a kormányzó, irt egy szép
magánlevelet az alispánnak: Kenesei Kenessey Antal urambátyámnak, a
levélben ajánlotta Duscheket. Az alispán irt a szolgabirónak Nagybaráti
Huszár Pongrácz urambátyámnak s aztán alispán szolgabiró, esküdt,
nyakukba vették a kerületet, beszéltek minden falusi biróval, jegyzővel
és előljáróval s lelkükre kötötték, hogy meg kell választani Duscheket,
az ország pénzügyminiszterét, mert Kossuth apánk, az ország kormányzója
ugy parancsolja.

– Parancsolja?

Ez a szó volt a hiba.

Mezőföldi magyar ember parancsszóra meg nem választ senkit. Volt kéznél
egy ékesszavu, érczes hangu, jókedvü kálvinista káplán: Cserky István.
Őt választotta meg. Ugy megbukott Duschek, mint a parancsolat.

A kálvinista káplánnak akkor husz forint volt az esztendei fizetése. Azt
hiszem, ma sem több ötven forintnál. Mai napság merjen csak egy
kálvinista segédlelkész a pénzügyminiszter ellen valahol föllépni
képviselőjelöltnek!

Duschek sorsa az lett, a mi a függetlenségi kormányé. Debreczenből
Pestre, Szegedre és Aradra költözött s utóbb osztrák fogságba került. Az
egész világ bámulatára azonban se föl nem akasztották, se sulyosan el
nem itélték.

Pedig ő is elfogadta a függetlenségi határozatot s ő is
trónjavesztettnek mondta ki Ferencz József császárt.

Ő is minisztere volt a függetlenségi kormánynak s a hősi harcz
diadalmaihoz mindvégig ő szolgáltatta a pénzt.

Minden függetlenségi minisztert fölakasztottak a ki el nem menekült. S
ha volt hóhérlogikája Haynaunak: akkor Duscheknek kötél által kellett
meghalnia.

Volt hóhérlogikája s Duschek még is megszabadult.

Áruló volt talán Duschek alattomban? Nem.

Becsületes magyar ember volt minden izében. Megmentette őt a szép
asszony.

Mikor Haynau Komárom várának átvétele után Pestre jött s gróf
Batthyányit, Csányi Lászlót, báró Perényi Sigmondot, Szacsvayt s
társaikat kivégeztette: szemlét tartott hadserege fölött, Pest és Buda
helyőrsége fölött. Katonái kopottak és rongyosak voltak. A katonáknak
még diszruhája is szenny és foszlány volt. A fehérnemü rég lemállott
testükről s a hosszu táborozás férgei hemzsegtek rajtuk.

A hóhérnak volt érzéke a katonai disz iránt. Kegyetlenül összeszidta a
bécsi hadügyi kormányzatot, törzstisztjei csak ugy ámultak-bámultak
rajta. Rögtön irt is Bécsbe sürgetni az uj ruházati fölszerelést.

A szemlére kiment a szép asszony is. A szemle azon a vidéken volt a
tábori kórház körül, a hol most az elevátor és közvágóhid fekszik. A
szép asszony fiakkerről nézte végig a hadi szemlét.

Még az napon fölkereste a hóhért. Valami Friedberg nevü segédtisztjét
találta ott. A szép asszony követelte, hogy rögtön jelentse őt be a
hóhérnál. A segédtiszt lehetetlennek tartotta, a hóhér nem is volt már
otthon, valami kaszinóba vagy valami látogatóba ment. A segédtiszt
tudta: hová.

Gutthardtné egyszerü, de előkelő és értékes öltönyben volt. Ragyogó
szépségének fényét, melegét és illatát fokozták nagybecsü ékszerei.
Friedberg százados tagadó feleletét föl se vette. Kért egy
levélboritékot.

A fiatal és udvarias százados sietett levélboritékot adni. A szép
asszony bele tett egy névjegyet. »Madame Gutthardt.« És bele tette
Paskievits herczegnek egy ajánló levelét és Konstantin orosz
nagyherczegnek egy látogatójegyét.

Hol vette ezeket a szép asszony.

Ki tudná azt?

Volt Abauj-Szántón egy zsidó orvos, dr. Weiser. Apja Weiser Károly
budapesti királyi közjegyzőnek. Az orvos neje: Amália orosz lány. De
1849-ben már jó magyar. Magas miveltségü hölgy volt. Nem tudom: él-e
még. A magyaron kivül a német, franczia és orosz nyelvet is kitünően
beszélte s müvész volt a zongorán.

Paskievits herczeget hozzá szállásolta be a városi előljáróság. Egy
hétig volt nála. A volgamelléki bájos orosz népdalokat örömest hallgatta
magyar házi urnőjétől a különben komor és agguló orosz herczeg. A magyar
népdalokat nem akarta hallani. Nem értette meg.

De megértette és megszerette Konstantin nagyherczeg. Ő is ott volt
szállva három napig. A balaton-füredi szép asszony itt találkozott
Paskievits herczeggel is és Konstantin nagyherczeggel is nem egyszer.

És a hogy elbeszélte, jelen volt akkor is, a mikor Weiserné a legszebb
rimavölgyi és tiszavidéki népdalokat verte s a mikor ezek édes-bus
dallama ránehezedett a nagyherczeg szivére. Támlásszéken hátra dőlve,
hallgatta az ismeretlen dalokat s merengve nézett ki az asszonyok feje
fölött az ablakon át a világba.

Az orosz-magyar asszony egyszer csak félben hagyta a zongorázást. Oda
fordult a nagyherczeghez:

– Fenség, tetszik Önnek a magyar dal?

– Nagyon tetszik.

– Hát szerezze meg magának a magyar népet is. Egy szavától függ s a
magyar nemzet fenségedet választja királyává.

Az orosz nagyherczeg mosolygott. Aztán fejét tagadólag rázta.

– Nem lehet.

Egy perczig hallgatott. Mit gondolhatott ez idő alatt? Azután e szavakat
ejté ki:

– Nagyon szomoru a magyar dal.

A szép asszony rögtön felelt rá.

– Vidám lesz az, ha fenséged lesz a magyarok királya.

Német nyelven folyt a társalgás. A nagyherczeg elkomolyodott arczczal
mondá:

– Hagyományaink ezt nem engedik meg.

Pár nap mulva nem csak két zsidó asszony ajánlotta fel Konstantin orosz
nagyherczegnek Szent István koronáját.

Sejtette ezt a szép asszony? Vagy volt-e ebben része neki is?

Ez a találkozás, ez a társalgás megfejti azt a rejtélyt, miért lehetett
a szép asszonynak látogatójegye az orosz fővezértől is, az orosz
nagyherczegtől is.

Friedberg százados nagy szemeket meresztett, mikor a látogató jegyeket
meglátta. De a szép asszony nem hagyta sokáig bámulni. Leragasztotta a
levélboritékot s oda adta Friedbergnek.

– Keresse föl százados ur kérem Haynau ő excellencziáját, én addig majd
itt várakozom s kérem, adja át neki levelemet.

Egy óra mulva otthon volt a hóhér s fogadta a szép asszonyt.

– Kegyelmes uram, én ma végig néztem a hadiszemlét. Láttam, hogy a
katonák ruhája rongy és szenny. Tudom, hogy fehérnemüik nincsenek. Azt
is láttam, hogy excellencziád kedvetlen és bosszus e miatt. Bécsből nem
kap fehérnemüt három hónap előtt, én ellátom hadseregét fehérnemüvel
három nap alatt.

A hóhér két kézzel egyenesre huzta araszos hosszuságu két kajla bajuszát
s ugy nézte a szép asszonyt. Bámulatba ejtette az asszony szépsége és
bátorsága. S a két látogatójegy.

– Hol veszi Ön három nap alatt azt a sok fehérnemüt?

Az asszony észbomlasztó mosolylyal billentette meg vállát.

– Akárhol veszem! Hátha már készen is van? Hátha én már régen
számitottam arra, hogy készletet gyüjtök össze vagy a magyar, vagy az
orosz, vagy az osztrák hadsereg számára?

– Miért nem jelentkezett Ön juliusban, mikor én itt Pesten katona
fehérnemüre pályázatot hirdettem?

– Mert Exczellencziáddal akkor személyesen nem találkozhattam s
ajánlatomnak árát nem szabhattam.

– S mi az ára?

– Az a mit Exczellencziád juliusban megszabott. De azonfelül még az is,
hogy Duscheknek a haja szála se görbüljön meg.

– Mi köze Önnek Duschekhez?

– Barátom volt.

Igy adta el a szép asszony a hóhérnak azt a negyvenezer inget-gatyát,
melyet Liebmannal a honvédhadsereg számára készittetett s melyet ez már
nem vehetett át.

S igy mentette meg Duscheket az akasztófától.

De igy lett aztán a szép asszony Pesten mindenható mindaddig, mig itt a
hóhér uralkodott.

És még azután is, mig a solferinói csata be nem következett. És mig
ragyogó szépségének sugarai el nem halványodtak.

Balaton-Füredre még ellátogatott egy-két nyáron át. Rokonai
föl-fölkeresték Vár-Palota és Veszprém vidékéről s ő meglátogatta őket.
Elvált férjével is szivesen váltott egy-egy szót.

– Jer vissza hozzám, visszaveszlek!

Szegény kis szabó. Megkeresett naponta két-három forintot, a szép
asszony pedig duskálkodott a százezrekben.

– A mikor én tehozzád visszajönnék, akkor te már nem vennél vissza
feleségnek.

De a világ mégis megváltozott körülötte.

A savanyuviz-forrása csak ugy buzgott, mint máskor. A szolgák és hajduk
csak ugy hajlongtak előtte, mint régen. Vén cserfái az erdőnek, vén
hársfái a sétálónak, meredek jegenyefái az alsó partnak csak ugy
illegették előtte lombjaikat, mint évek előtt. Napsugár az égen,
csillagfény az éjben, felhők és ábrándok képe a Balaton tükrén csak ugy
játszott gyönyörüségére, mint egykoron.

Hanem az emberek más szemmel néztek rá. Szép volt, ragyogó volt még, de
a legyeskedők már elmaradtak. Egy rokon nővel sétálgatott magánosan.
Megtudták valahogy s elsuttogták róla, hogy az osztrák hatalom
embereivel jó barátságban él.

S nem mondták meg neki a hidegség okát.

Csak a nemzet bárója mondta meg.

Ki volt a »nemzet bárója?«

Hejh, ha azt valaki igazán tudná! Jókai harmincz esztendeig ismerte, én
közel negyven esztendeig: sohase tudtuk meg, kicsoda, mi a neve, honnan
való.

Agglegény volt. Zömök termet, jól megtermett idomokkal. Hatalmas fő
tüzes fekete szemekkel, római orral, borotvált arczczal. Csak szép
fekete bajusza volt mindig huszárosan kipödörve és csak fekete hullámos
haja gondosan fodoritva. Szép férfi mindig, még öreg embernek is nyalka
öreg ember. Mikor kezdődött vendéghaja s mikor lett deressé bajusza:
megmondani senki se tudta.

Mindig fehér mellényben, fekete kabátban s magyar sarkantyus csizmában
járt. Se Haynau, se a divat őt ettől el nem riasztotta. Nyaka körül nagy
szines kendő, kissé olaszos alaku nagy karimáju kalapja mindig hetykén
félfejére csapva. Divatos pálcza a kezében, értékes gyürük ujjain,
maroknyi fityegő zsebbeli órájának vastag aranylánczán.

Mindig jókedvü. Mindig harsány hangon beszélt mindenkivel. Telét
Budapesten, nyarát Balaton-Füreden töltötte. Minden embert, minden nagy
embert és minden szép asszonyt ismert az egész országból. Nem jött olyan
fiatal menyecske Balaton-Füredre, a kinek a nagymamájával el ne járta
volna a ballagót és a ropogóst, mikor az még lány volt.

Több, mint ötven éven át volt állandó vendége Balaton-Fürednek. Tíz
apátur és tizenkét perjel dőlt ki mellőle. Három nemzedéknek látta
támadását, enyészését. Őt megváltozni nem látta senki.

Sokan azt mondják: borbély volt valamikor suhancz korában.

Nem tudom, de nem hiszem.

Sokan azt mondják, az idősebb nőknek, a tüzesebb menyecskéknek udvarolt.

Nem tudom, de elhiszem.

Tartott lakásán egy kis játékszobát. Volt belőle haszna, de nem sok
haszna. A kártyapénzt csak nagyon szerény összegben fogadta el.

Birtoka, foglalkozása, ipara, kenyérkeresete semmi nem volt. De azért ur
volt, gavallér volt tetőtől talpig minden időben. Élődi volt, de ezt a
közönség soha észre nem vette.

Ezer adoma szól róla.

Szellemes és ledér ötleteivel könyvet lehetne megtölteni.

Deák Ferenczet ő nevezte el a »haza bölcsé«-nek. Azelőtt csak »Zala
bölcse« volt a neve.

A házas élet üdvös voltáról beszéltek előtte. Olyan az, ugy mondták,
mint a suba, megvéd az idő viszontagságától. »Már én csak olyan subát
nem veszek magamra, a melyet le nem tudok aztán vetni. Ha pedig mégis
levetném: más melegedik alatta.«

Simon apát megszólitja:

– Öregszünk báró; – most már a templomra is kellene ám gondolni.

– Minden nap látom főtisztelendőségedet, a mint templomba megy, de azt
is látom, hogy nem sokáig marad ott, hanem ebédre, vacsorára mindig
kijön. Hát miről jó az?

Kemény magyar volt. Senkinek se engedte meg, hogy németül beszéljen. A
pinczérek ugy féltek tőle, mint a jégesőtől. Tüskés megjegyzéseivel a
grófoknak és báróknak is mindig nyakukon ült.

A nemzeti szinmüvészetet nem hagyta éhezni. Minden nap órákig hajszolta
a közönséget, hogy a szinház üres ne maradjon.

Mikor a nemzeti szinház ott a fürdőtelepen megnyilt, kiment a falvakba,
Balaton-Füredre és Arácsra, hogy a mezei gazdát és a paraszt népet is
rábeszélje: járjon a szinházba.

Szinház: ki az ördög hallotta ennek hírét? Mi lehet az? Komédiást láttak
már a falvak, de csak olyat, a ki maga ment oda helyükbe. Kóczot evett,
tüzet fujt és száz rőfös piros selyem szalagot huzott ki gyomrából. Ez
azután mulatság. Ez megérdemli a két váltó garast. Nem is tudom, miért
hagytak föl ezzel a büvészek és ezermesterek. Ma is nagyobb gyönyörüség
lenne ez a népnek, mint a gyürüeltüntetés, kardnyelés, kártyalapdázás.

Keserves harczokat kellett vívni a nemzet bárójának a jókedvü parasztok
röhögése ellen. Mert a nép jól ismerte őt s már nevetett, ha látta is.

Odaszól a báró egy suhanczhoz, a ki leghangosabban nevetett:

– Hogy hivnak öcsém?

– Csepeli Jóska a nevem.

– Hát öreg apád él-e?

– Nem él biz az.

– Ismerted-e?

– A világon se voltam még, a mikor meghalt.

– No akasztani való, hát holnap az öreg apád elevenen ott lesz a
szinpadon.

Ez már beszéd volt. Erre aztán elámult, elhallgatott mindenki.

Másnap a fele falu ott volt a szinházban, hogy meglássa a Csepeli Jóska
öreg apját. Ügyes művész találó jelmezzel, vidékbeli bajuszszal és
beszéddel ugy oda állitotta az öreg Csepeli Bénjámint, hogy az emberek
hazamenet majd agyon verték egymást a fölött való vitájukban, hogy hát
csakugyan az öreg Csepeli volt-e az, vagy csak a képemása?

Halálos holtáig igy támogatta a nemzet bárója a balaton-füredi nemzeti
szinmüvészetet.

Nos hát ez a nemzet bárója volt az, a ki a szép asszonynak megmondta az
igazságot.

– Csókolom a kezét babám, ragyogó szép asszonyom, van egy kedves dalom,
meghallgatná-e, ha eldalolnám?

– Ne bolondozzék báró! Micsoda dala volna nekem?

– Bizony szép kis dal az! Elmehetsz már házam előtt; nem vigyázlak, mint
azelőtt; – ha szólok is egyet-kettőt: de azt se ugy, mint azelőtt!

Aztán oda hajolt a füléhez s ugy sugta neki:

– Három esztendeig ne jőjjön ide nagysád, mert az urak önnel szemben
megnémultak.

Igy maradt el Balaton-Füredről a szép asszony.

Azután sok pénze lett. Zitterbarth épitővállalkozónak üzlettársa lett.
Együtt épitették a gellérthegyi czitadellát s együtt vesztették el
vagyonukat is. Ennek épen negyven éve.

A szép asszonynak azért maradt még némi pénze s Kis-Tétényben szőleje és
szép nyaralója. A nyaraló most is megvan, a szép asszony épen most husz
éve, hogy meghalt. Szeretett és vétkezett. De volt szive is. Talán porai
röpködnek most már a napfényben, a hol egykor ő oly sokáig ragyogott.



VÖRÖSMARTY.

(Mi a költő? – A nagy költő alakja. – A halász-ebéd. – Az utolsó dal. –
Tamassa Pál. – A vén táblabiró erényei. – Gyüjtsétek össze a nagy költő
emlékeinek nyomait.)

Bizay pedig, a nemzet bárója, tovább mulattatta a füredi közönséget.

De sohase csinált szentebb dolgot, mint a mikor Vörösmartynak csinált
egy arany napot. Az utolsó napot, melyen a nemzet nagy költője még
egyszer boldog volt. Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek romba
dőltét, reményeinek elsorvadását s hanyatló életének minden keserüségét.
S együtt dudolta barátaival Farkas Miska hegedü szavára:

Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar
lányka: meggyógyulok ám én!

Ezt dudolta utoljára halála előtt három hónappal, Balaton-Füreden a
fürdő közelében, az arácsi halásztanyán.

Vörösmartyt akkor láttam először és akkor láttam utoljára. De jól
megnéztem. Siheder észszel, de tudtam már: ki ő s mije a nemzetnek.

Kovács János volt első tanitóm az elemi iskolában. Végzett pápai diák,
később egresi kálvinista pap. Vére és vallása és tudománya szerint erős
érzésü magyar.

Az ábéabot a Szózaton kezdte tanitani. A hogy a jesibában kell a
bókhernek a zsidó szentirást tanulni: ugy kellett nekünk tanulni azt:
Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! Mikor pedig már irni
tudtunk: le kellett ezt irnunk. Még pedig nem mindennapi papirosra.
Valami fényes, sima, erős, kissé kékes vagy zöldes szinü papirost
szerzett e czélra, azóta se került kezembe ilyen papiros.

– Minden nap elhozzátok gyerekek, minden nap látni akarom, megvan-e ez
az irástok. El ne veszitsétek, be ne piszkoljátok, éjjel a fejetek alá
tegyétek, reggeli és estéli imádság előtt mindig elmondjátok; édes
apátokat, édes anyátokat rá megtanitsátok.

Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!

– Mert ezt gyerekek Vörösmarty Mihály irta. A mi édes nemzetünknek
legnagyobb költője. Tudjátok-e mi a költő? Megmagyaráztam a Hübnerben,
hogy hajdanában az isten, mikor beszélni akart az emberekkel, prófétákat
küldött az emberek közé, azoknak mondta meg mondanivalóját s istennek
izenetét azok adták tudtára az embereknek. Mai időben az isten a költők
utján adja tudtunkra izenetét. Legtöbb izenetét és legszebb mondani
valóját Vörösmarty Mihályra bizta. Ő neki hagyta meg, hogy eljönne
hozzánk, magyarokhoz s mondaná meg nekünk, hogy ébredjünk föl valahára s
szeressük hazánkat. Ez a Szózat is istennek izenete hozzánk. Ugy
megtanuljátok, mint az ó-testamentomi próféták intését.

Igy magyarázta meg nekünk Vörösmartyt és a Szózatot.

Ilyennek képzeltem én Vörösmartyt. Csodálatos képzelet volt ez.

Volt egy derék, kitünő birtokos és nemes öreg barátunk a vármegyében.
Molnár Dénes tótvásonyi birtokos s 1848-ban a nagyvázsonyi kerület
képviselője Pesten is, Debreczenben is. Molnár Aladár barátomnak s
kortársamnak és egykori képviselőtársamnak édes apja, talán
szegrül-végről rokonom is. Abban az évben s később haláláig
balaton-füredi szőlejében lakott s én Aladár fiával gyakorta együtt
voltam. Ezen a napon ezt mondta nekünk:

– Fiaim, ma leviszlek benneteket a Savanyuvizre s megmutatom nektek
Vörösmarty Mihályt. Ámbár nem vagytok már kis gyerekek: azért oda
menjetek hozzá és neki kezet csókoljatok. Az ő keze szent kéz és el ne
felejtsétek azt a napot, a melyen az isten megengedte nektek, hogy
Vörösmarty Mihályt meglássátok.

Ez volt 1855-ben szent István napja előtt egy-két nappal.

Mi Aladárral előbb oda mentünk az arácsi halászgunyhóhoz, mint az urak.
A »nemzet bárója« már ott parancsolgatott s ott volt Szüts Antal is,
baracskai s később mező-szent-györgyi birtokos s Vörösmartynak nagy
tisztelője s mindennapos barátja. Eszes, mívelt, csodálatosan nagy
humoru derék férfiu, utóbb jó barátom.

Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848–49-ből. Az egyik
Molnár Dénes, a másik: Vermes Illés pápai volt képviselő. Ott voltak még
Szentgyörgyi-Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás
fürdő-orvos és Pap Ferencz, füredi és tótvázsonyi birtokos,
Vörösmartynéval neje után osztályos atyafi. Ott volt kivételesen Somody
uram is, a füredi kálvinista lelkész s ugy emlékszem Pius tihanyi perjel
is. S még mások is néhányan.

De nem néztem én se egyiket, se másikat, hanem csak Vörösmartyt.

Csodálatos érzéki csalódás ülte meg lelkemet. Ugy jártam vele is, mint
Deák Ferenczczel, a mikor először láttam.

Az a fej, mintha sokkal nagyobb volna; azok a szemek, mintha sokkal
ragyogóbbak volnának; az a termet, mintha óriási volna! Egész alakja
körül – mintha a szentek sugára volna.

Leült, evett, beszélgetett, nevetett. Idő kellett ahhoz, mig
észrevettem, hogy ő se nagyobb, mint más, s ő is ember, mint más s mig
ujra és ujra eszembe jutott, hogy mit is mondott, mikor kezet csókoltam
neki.

– Szervusz fiam, papnak csókolj kezet, ne nekem.

Középtermetü, nem kövér és nem sovány, bajusza és torzsolt szakála
szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép
tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival. Két szemöldöke közt mélyebb
redő s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép
összhangzatos napbarnitott piros arcz. Rövid kézfejen jó vaskos ujjak.
Barna ruhája.

Az a halászgunyhó, a mely akkor állott, ma nincs már meg. A hatvanas
években jóval nagyobb putrit emeltek helyette. Leveles szinben volt az
ebéd s nem a gunyhóban. Fele se fért volna oda a társaságnak. Nyárson
sült garda volt az étvágygerjesztő első étel, balatoni halászlé és
rostélyon sütött süllő a halnemü ételek. Volt egyéb étel is s ugy
látszott, Vörösmartynak jó kedve és jó étvágya volt.

Ki hitte, hogy halálától csak néhány hét választ el? Utolsó napjaiban
Kovács József, a későbbi hires egyetemi tanár és sebész volt körülötte s
tőle hallottam, hogy szivbajának legalább egy év előtt már erősen
kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is s halálát
közvetlenül tüdővizenyő nevü betegség idézte elő.

Akkor mi ennek nem láttuk semmi nyomát. A fürdőorvos talán legkevésbbé
látta.

Felköszöntők nem voltak, mig a czigány oda nem jött. Ott volt ugyan a
nemzet bárójának malaczbandája, apró czigánygyerekek hegedüs csoportja,
de az urak ezt felküldték a hegyre, ne czinczogjanak itt közelben.

Szentgyörgyi Horváth József elküldött az igazi bandáért s Farkas Miska,
nyalka uri czigányprimás csakhamar ott termett művésztársaival. S a mint
lezengett egy szép dal a hegedüről, azonnal felállt Vermes Illés s
lelkes nagyszavu felköszöntőben üdvözölte Vörösmartyt, nemzetünk örök
életü nagy költőjét.

Felköszöntő jött felköszöntő után, de Vörösmarty nem szólalt fel.

Végül Szücs Antal emelt poharat:

– Hallgat a költő, nincs igaza. Én mondom azt, igaz tisztelője,
mindennapi látogatója. Engedje meg urambátyám, hogy én most ellenzéke
legyek, vele szembe szálljak.

Zsebjéből kivett egy kis papirost. A költő utolsó daltöredéke volt
ráirva. Nyéken, Baracskán jutott hozzá.

– Ime uraim, barátaim: ezt irta a költő alig pár hét előtt:

»Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd… Fogytán van erszényed,
fogytán van a borod, mire virradsz te még szegény magyar költő? Van-e
még reménység? Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban hányszor
álmodoztál, büszke reményekkel kényedre játszottál!…«

Vörösmarty közbeszólt:

– Ezt az irkafirkát ugyan elhallgathatta volna uramöcsém!

– De nem hallgatom én el, hanem kimondom itt bátran, hogyha van isten az
égben: akkor Vörösmarty Mihály férfiálmai még megvalósulnak s büszke
reményei még beteljesülnek s a mi hazánk még szabad lesz és dicső. Ha
van isten az égben: az megáldja Vörösmartyt. Erre emelem én poharam.

Felugráltak a férfiak, ráhuzta a czigány, fölzugott a harsogó éljen s
odarohantak mind az öreg költőhöz, ölelték, csókolták, sirva
megáldották, még ruhájának szegélyét is könyekkel öntözték.

Bizony nem volt az érzéki csalódás. Bizony a szentek sugára vette körül
a költő alakját!

Szentgyörgyi-Horváth József oda kiáltott Farkas Miskához:

– Azt a Rákóczit fiam!

S megharsant az az induló, melyet hat év óta nyiltan nem hallott
Magyarországban senki. Börtönnek sötétsége várta azt, a ki Rákóczi dalát
el merte huzatni.

De erre mégis csöndesebbek lettek az urak. Nem féltek ők. De féltették a
költőt.

Szücs Antal oda sug Szentgyörgyi-Horváthhoz.

– A Hess légy: ez a költő mulató dala.

Ismerte ezt a dalt tul a Dunán mindenki. Apámnak is ez volt kedves dala.
Meg a Lucza Panna dévajdala.

Szentgyörgyi-Horváth int a czigánynak. S a czigány, a mint bevégzi a
Rákóczit: se lassan, se gyorsan, csak ugy közép módon megkezdi azt a
dalt:

»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar
lányka, meggyógyulok ám én!«

Mind az urak utána dalolták.

És dalolta csöndesen a költő is. Szép tiszta mély hangja mint a
harangszó ugy zúgott bele abba a zajos énekbe.

Én legalább csak az ő hangját hallottam.

Ez volt igazán utolsó dala. S a hogy a zene szólt, húszszor is elbúgta
egymás után.

Jó öreg délután lett, mire bevégződött a halászebéd s a társaság
visszament a fürdőtelepre. Itt uj, mulatságos kis eset várt
Vörösmartyra.

Hogy volt, hogy nem volt: valami csodálatos módon mégis ugy volt, hogy
Tamassa Pál ott a fürdőtelepen volt.

Hivatalos dolga volt-e, átutazóban volt-e, kocsisa etetni vagy
patkoltatni nézett-e be vagy annak volt valami más dolga: ezt nem
lehetett tudni. Hogy nem a fürdő használatáért ment oda: az bizonyos.
Életében akkor fürdött először és utoljára: a mikor a fürdőteknőből
kivették.

Ott üldögélt az édesvizü kút közelében egy padon. Száz galléru sötétkék
köpönyegje akkor is a nyakában volt. Pedig augusztusi forróság volt. De
köpönyegjét a kocsin nem hagyta volna a világért se. Hátha ellopják.
Pedig azt el nem lopták volna a világért se. Nem viselt olyan köpenyeget
már ötven esztendő óta senki. Olyan hetvenhét rétü volt annak a
gallérja, olyan bizonytalan a szine, olyan megviselt a bélése s olyan
furcsa egész minémüsége: hogy nincs az az enyves kezü vásározó orv, a ki
azt megkivánta volna.

De ki hát az a Tamassa Pál?

Született Szent-Király-Szabadján, Veszprém vármegyében. Mikor? Nem
tudom. Ugy 1780 körül. Mert 1809-ben már a vármegyének viceexactora,
magyarán mondva alszámvevője volt.

Halhatatlan érdemeket szerzett pedig a vármegye iránt.

A vármegye nyakig benne volt Napoleon ellen a háborúban s az 1809-diki
nemesi fölkelés sehol se volt oly népes és buzgó, mint épen itt. Mert
akármilyen nagy hadvezér volt Napoleon, hogy a Bakonyt be nem veszi s
azon keresztül nem megy: ez a vármegye előtt bizonyos volt. Csak meg
kellett védelmezni.

De a háboru akkor is pénzzel járt. A nemesi felkelés épen háromféle
pénzzel. Az egyik költséget viselte a nemesség, a másikat a jobbágyság,
a harmadikat a hadi kincstár. A hadi kincstárt képviselte a
helytartótanács Budán, a nemességet képviselte a vármegye, a
jobbágyságot nem képviselte senki. Minthogy pedig a hadi kincstár szokás
szerint mindig üres volt: a helytartótanács a nemesség nyakába akart
akasztani minden költséget; – ha pedig a vármegye ez ellen börzenkedett:
akkor kirótták azt a jobbágyságra. Ennek ugy se volt joga panaszkodni.

Mindenféle költségről egyféle nyugtát kellett venni. Ugyde egyféle
nyugtáról lenézni, hogy hadi kincstárt, nemességet, jobbágyságot mely
czimen mekkora összeg terhel: nem könnyü dolog. Sőt oly nehéz, hogy e
fölött alispánok, katonák, számvevők, helytartótanácsosok,
vármegyegyülések, tiszti ügyészek, szolgabirák, adószedők épen tiz
esztendeig marakodtak. Elvégre valahogy csak elintézték.

– Nem oda Buda!

Ezt gondolta Tamassa Pál. S elkezdte átvizsgálni az iratokat. Az iratok
pedig voltak két társzekérrel.

Csak viceexactor volt akkor, de nem bizott se a főexactorban, se a
helytartótanácsban, se a központi számtisztekben. Föltette magában, hogy
a két társzekérnyi irást keresztül betűzi.

Senki se bízta rá a munkát és senki se biztatta. Hivatalának rendes
terheit megkettőztették, hogy se ideje, se kedve ne legyen önkénytes
fáradalmakhoz. Mind nem használt semmit. Nappallá tette éjszakáit,
dolgozott mint a hajóhuzó ló s egy év mulva készen lett munkájával.

Kisütötte, hogy a megyei nemesség és jobbágyság összesen tizenhat ezer
forinttal károsodott. Ennyivel tartozik a hadi kincstár.

Tizenhat ezer forint!

Nagy szó volt ez akkor. Hatszáz forint volt az alispán fizetése.
Százhatvan forint volt a megyei esküdté. De egész esztendőre. S ebből a
megyei esküdtnek tartani kellett lakást, családot, hivatalhelyiséget,
kocsit, lovat, kocsist, diszmagyar ruhát, mindent.

Mindez kitelt egy egész esztendőn át százhatvan forintból. Egy barátom,
Bezerédy Imre, félévig volt esküdt s félévi fizetéséből nyolczvan
forintból mind ezen felül még szerzett száznyolczvan birkát is.

Négy váltó krajczár volt egy iccze bor a kocsmában. Négy váltókrajczár
volt egy font birkahus a mészárszékben. Két krajczárért adtak egész
hétre szüz dohányt. A váltókrajczár pedig oly kevés érték volt, hogy
harmadfél ért annyit, a mennyi most egy krajczár.

S mikor ilyen olcsó a világ: akkor szerzett Tamassa Pál a vármegyének
tizenhat ezer forintot. A mi azt teszi, hogy az egész vármegyének egy
esztendeig alig kellett valami házi adót kiróni.

Először: a közgyülésen megdicsérték.

Másodszor: az alispán kezdeményezésére baráti adakozásból vettek neki
egy kardot és egy pár sarkantyus kordován csizmát. A kardot és csizmát
elfogadta, a sarkantyut visszaadta, mert az csak hiábavalóság, hetykeség
olyan embernek, a ki vagy kocsin jár vagy gyalog.

Harmadszor: a legközelebbi tisztujitáson megválasztották főexactornak s
ezzel fizetését háromszáz forintra emelték.

Nagy szó volt ez.

Könyezett Tamassa Pál, mikor mindezt megértette. S megfogadta, hogy
ezentul egész életét s minden erejét vármegyéjének, hazájának és
nemzetének szenteli.

Tehát meg se házasodik.

Azt mondták rá: bolondság.

– Nem bolondság. Mert ha én a nemes vármegye előtt kijelentettem, hogy
ezentul minden erőmet a vármegyének szentelem: akkor mit csinálok a
feleséggel? Ha pedig a feleségnek szentelem: mi marad akkor a
vármegyének?

– Jól van Tamassa Pál. Legényember maradsz, hamis ember maradsz, a
menyecskékkel majd csak balkézről dévajkodol.

Ezt Kocsi Sebestyén Gábor mondta neki, a későbbi hires országgyülési
követ.

– Ez se lesz igaz. És soha se vétek a tiz parancsolat ellen, mert az nem
lenne tisztesség.

És nem is vétett. Soha se vétett. Élt vagy nyolczvanöt esztendeig,
megöregedett, meghalt, eltemették, talán már föl is támadt, de asszonyt
nem érintett soha. Se kezével, se szemével, de még csak gondolatával se.

Tiszttársai sokáig nem hittek neki. Sokáig leselkedtek utána. A királyt
nem őrzik olyan titkon és gondosan, a hogy őt őrizték. Utóbb bátor és
hamis menyecskéket biztattak fel, hogy incselkedjenek vele. Ez se ért
semmit. Jég volt, szikla volt, megközelithetlen magasság volt minden
nővel szemben.

A vármegye azonban nem foglalta le minden erejét. Maradt a nemzetnek is.

Kocsi Sebestyén Gábor kötekedett vele.

– Hát nemzetünkért mit fogsz csinálni?

– Ezt is elhatároztam már. Valami Vörösmarty nevü diák ember mindenféle
dibdáb versekkel rongálja a magyar nyelvet, ennek akarom utját állani.
Kidolgozom tehát drámákban és tragédiákban az árpádházi királyok
történetét, hogy utánam a sok lityifityi poétának ne akadjon dolga.
Mielőtt azonban ezeket kinyomtatnám, egyéb klasszikus munkák
forditásával állok a világ elé.

Igy jelent meg tőle 1833-ban egy forditott munka e czim alatt.

Fedrusnak Augustus Szabadosának Esopusi Meséi. Weszprémben Számmer
Alajos betüivel. 1833.

Nevét nem nyomatta ki a könyvön. S mikor kérdezték ennek okát, azt
felelte:

– Kérkedés az. A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs,
hogy ismerje az iró nevét.

Hajh, micsoda veszekedett magyar nyelve van ennek a könyvnek. Hogy a
vidám lapok ezt nem tudják felfödözni s belőle hetenként
mutatványszámokat közölni! Minő kaczagás támadna ettől a világban.

Jó Tamassa Pál kitünő exactor volt teljes életében, de átkozott rossz
iró. Igazi csodabogár.

Csinált uj szavakat is.

Gyapot. Ez azt teszi: szőrös fülü.

Dühöly. Ez azt teszi: kritikus.

Fülész. Ez azt teszi: szamár. Ma már ugyan azt teszi: fülorvos. De
Tamassa Pál ugy vélte, hogy a szamár szó nem való mivelt társaságba,
jobb lesz tehát helyette a fülész.

Fülmél. Ez azt teszi: hallgatódzik.

Mikor a könyv megjelent: Vörösmarty irt róla birálatot a Kritikai
Lapokban. Szerzőjét nem tudta. Kritikája igy kezdődött:

»E könyvet ismét valamely vén tátos irhatta, gondolám, midőn czimére
tekintettem«. A könyv ugyanis Veszprémben, a hires Mondolat születése
helyén látott napvilágot.

Tátos!

Ez a szó nehezére esett Tamassának. Tátos a mesebeli csodás ló, a ki
minden akadályon átviszi lovagját s gazdájának minden ellenségét levágja
vagy agyonrugja. Tamassa Pál pedig szerény ember, a ki semmiféle különös
vitézséggel nem hivalkodik.

Vén tátos!

Hát vén ember az ötvenéves ember? Vén az, a ki még soha asszonyt nem
érintett?

Egyébként is kegyetlenül lebirálta Vörösmarty azt a könyvet.

Hejh minden kedve eltünt jó Tamassa Pálnak ezen tul az irodalmi élettől.
Irt ugyan még azután is. Drámái és Tragédiái nagy része még azután
készült. Néhányat nekem is megmutatott 1863-ban. Kéziratai megtöltöttek
egy egész hombárt, de többé sajtó alá nem adott semmit.

A magánélet társaságaiból is a mennyire tehette, kimenekült. Itt-ott még
is csak kiesett valaki szájából ez a szó: tátos, – ez pedig bántotta őt.
Hiszen a nemzetnek akart ő használni. Micsoda ripőkség őt ezért csuffá
tenni?

Nos hát ez a Tamassa Pál üldögélt az édesvizü kutnál, mikor mellette
ebédlő társaságával elment Vörösmarty Mihály.

Vermes Illés karon fogja Vörösmartyt s egy pillanatra megállitja.

– Engedd meg tisztelt barátom, hogy bemutassam neked Tamassa Pált, a mi
vármegyénk egykori hires főszámvevőjét.

Tamassa Pál föl se kel ültéből, kezét se veszi föl térdéről, hanem csak
nézi hosszan a költőt.

– Maga uramöcsém az a Vörösmarty Mihály, a ki ez előtt húsz-huszonkét
évvel engem vén tátosnak nevezett?

– Nem emlékezem.

– Meghiszek magának uramöcsém, mert akkor még gyerekember volt, hát
elfelejthette. Pedig az én magyar Fédrusom azt meg nem érdemelte. No én
nem haragszom, de máskor még se tegye. Maga még fiatal ember uramöcsém,
elfogadhatja tőlem ezt a tanácsot.

Vörösmartyt jó kedvre hozta ez a beszéd. Kezet fogott Tamassa Pállal.

– El is fogadom urambátyám, szives köszönettel.

Három hónap mulva Vörösmarty halála hirét hallotta Tamassa Pál.

– Sajnálom szegény fiatal embert. Tele volt jó igyekezettel. Most már
bánom, hogy ugy megfeddtem Balaton-Füreden.

Nagyon kicsi dolog ez a Tamassa Pál története. Ámbátor épen az ő
mulatságos Fédrusa birta rá Vörösmartyt, a mint birálatában maga mondja,
hogy nyelvünk titkait, nyelvünk ujitásának és nemesitésének törvényeit
mélyebben tanulmányozza: mégis csak kicsi dolog ez.

És én mégis leirtam.

Mert nincs Vörösmartyról, nincs mult időnk nagyjairól olyan kicsi dolog,
a mit én szivesen le nem irnék. A mit én koromnak s az utánam következő
nemzedéknek számára a bús feledékenység karmai közül szivesen meg ne
mentenék.

De másnak is kötelessége volna ez!

Petőfi életének részleteit összeböngészik utódai. Örül a lelkem, mikor
ezt látom. Már olyan csizmadiának is tudjuk nevét, a kinél egykor
csizmát varratott vagy foltoztatott. Idáig menni nem szükséges, de ez se
baj. Ha selejtes is, inkább több legyen, mint kevesebb vagy semmi. Az
életnek minden apró részlete ezer és ezer ember figyelmét költi fel. S a
figyelem először a részletet, azután magát az életet öleli át. Végül
azt, a mi a költő életében fenség és örök tanulság az egyén számára és a
nemzedékek számára. Átalakul az az élet utóbb nemzeti hagyománynyá s a
rég elporlott élő nemzeti hőssé. S a nemzet gazdagságát nemcsak
vagyonának ezer milliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik.
Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része multjának dicsősége,
hőseinek sokasága. És az az önérzet, a melyet ezek fénye költ ki s növel
magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a
világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt,
elsárgul és elhervad az.

Mit csinál a német nemzet nagyjaival?

Nézd meg magyar iró: mit csinál Dürer emlékezetével és Goethe
kalandjaival? S mind a többiekével?

Minden porszemet összegyüjt: halom lesz belőle. Minden füszálat
összegyüjt: pázsit lesz belőle. S ápolja a halmot s öntözi a pázsitot.

Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized
még s nyomaidat elfödik a feledés sürü fellegei. Néhány ifju, néhány
tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és
melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének
részleteit nem buvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy müvével bezárult
volna mögötted a világ örökre.

Pedig a te életed oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegitő!

Cserhalmod utóhangjaként jól irtad ezelőtt hetvenhárom esztendővel:
téged a sors erős vaskarja hamar lehuz örökre, sirodat benövik a vad fák
ágai s ki fog még emlékezni felőled, s ki tudja, hogy megfáradt alakod
hamvára hol nehezkedik a domb?

Nem tudják.

S ha tudják is: kevés az. Dicső életének emlékeit gyüjtsük össze s ne
csak sirjának koszoruit.



JÓKAI.

(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. –
Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény?
– A hogy a költő alkot.)

Vörösmarty husz évvel előbb 1835-ben is Balaton-Füreden töltött néhány
kedves napot. A regényirás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt irni
eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát s igazán nem is sikerült
egy kisérlete se. 1835-ben a Balaton rábirta egyre. »A füredi
szívhalászat« czimű beszélyét ez évben s Balaton-Füreden gondolta ki. De
ez azért még se balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is,
előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes
egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.

Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta
be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, a melyet soha nem
látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz
esztendeig volt ott első rangu háziur, de azért a Balatont télen sohase
látta. Mégis irt róla az »Arany ember«-ben.

Története van ennek.

Jókai apja, Jókai József, nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt
meg 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az
orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatal ember korában is ágyba
döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a
betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, a hol birtoka
volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki
ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.

Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel
jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.

Mikor Jókai harminczhét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség
kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.

Azért 1863 elején mégis lapot inditott és pedig politikai nagy napilapot
s a mint meginditotta: két hónap mulva mégis becsukták a
Schmerling-rendszer katonai biróságai.

A börtön segitett ugyan egy kicsit a betegségén, de tavaszra kegyelmet
kapott s kiszabadult. S a mint kiszabadult: erős köhögés és vérhányás
jött rá. Egyik legszebb regényét, az »Uj földesur«-at istentelen köhögés
közt irta meg.

Sok jó barátja, sok nagy tisztelője ezerféle tanácscsal vette körül. A
jó orvos urak azonban dögrovásra irták. Kikutatták boldogult édes apja
gyakori betegségét s halálának okát s ez alapon Jókaira is
megállapitották az »öröklött terheltséget«.

Micsoda sivatag szó ez: »öröklött terheltség«. Hiszen abban, a mit ez a
vad szó jelent, elvégre lehet igazság. Ki pörölne az orvos urakkal? Ki
tudná őket megczáfolni olyan tudományban, a melyhez ők se értenek, mi se
értünk? Elvégre, ha az ember örökölheti apjától vagy anyjától a kék
szemét: örökölheti a tyukszemét is. Miért ne? És miért ne örökölhetné az
ember őseitől a hurutot és náthát is? Különösen a hurutra és náthára
való hajlandóságot? De hát »öröklött terheltség«-nek kell azért ezt
nevezni? Szabad az ember homlokára, ha valamely őse nyavalyás volt, azt
felirni, a mit Dante látott a pokol kapuján?

No de hagyjuk ezt. Jókaival már-már elhitették, hogy nemsokára bucsuznia
kell e szép világtól. Teringettét: vért hányni hetenként! Edzett ember
volt ugyan, de végre is keskeny vállu és szűk mellü. Sohase hasonlitott
valami jól megtermett mészáros legényhez. Nem is csoda tehát, ha tudós
orvosok megzilálták benne a hosszu életre való reménységet.

Volt azonban egy jó barátja s neje Laborfalvy Róza után kedves rokona.
Ez volt Huray, Balaton-Füred főorvosa. Ez bizott az ő Balatonjában,
Balaton vizének, napja sugarának, levegője illatának csodatévő erejében.
Azt tanácsolta Jókainak: töltse nyarát Balaton-Füreden, elmulik minden
veszedelme, minden nyavalyája, akár őseitől örökölte, akár maga
szerezte.

Ugy is lett. Jókai a Balatonhoz költözött s azóta olyan egészséges lett,
mint a makk. Holmi hörgő hurutok, mellvérzések, kinos köhögések ugy
elmultak, mintha sohase lettek volna. Meghizott, megszinesedett, munkáló
kedve is fokozódott. Valóságos csoda történt vele.

Jókaiban megvan az a jó magyar természet: nem szeret más házában lakni.
Pesten is háziur volt ő örökösen. A mi azért is érdekes, mert a hány
költőnk volt, a mióta irni-olvasni tud a magyar, sohase tudott Pesten
házat szerezni egy se. Jókai szerzett Balaton-Füreden is.

A hol a Savanyuvizről kihajlik az ut Füred falva felé, ott a templom
mögött szerzett egy szélső, puszta telket. De olyan telket, a minőt a
zalai ember kübörcznek nevez. Kübörcz azt teszi: kőbércz. Nem volt azon
a telken egy talpalatnyi termőföld sem. Ide épitett egy szép villát
öt-hat kisebb-nagyobb szobával, emelettel és kerttel. A kertnek való
földet virágcserépben kellett tartani, máskülönben megette a kavics. A
villát egy dülőut választotta el a viz partjától. Itt a parton is
megszerezte nyaraló-telkének folytatását. Itt termesztett aztán gondosan
szunyogot, szőlőt, nádat és gyümölcsöt.

Itt lakott nyaranta vagy husz éven át. Boldogult neje nagy gazdasszony
volt, a szinmüvészet muzsáit ritkán fogadta ekkor már, e helyett nagy
gondot forditott a konyhára és éléskamrára és a téli főzelékek,
aszalékok és befőttek elkészitésére. Néha minden szoba, szék, asztal,
pamlag, ugy tele volt mindenféle konyhai és éléstári készséggel,
valamint Jókai szobája is papirossal, levéllel, kézirattal, ujsággal és
könyvvel, hogy ha oda mentünk, alig tudtuk a kalapunkat hova tenni. De
meleg szivet, jó szót mindenki talált.

Itt készült az »Arany ember«.

És pedig igen gyorsan készült. Ennek a gyorsaságnak is van története.

Jókai föltette magában, hogy Horn Edét besegiti a parlamentbe. Járt vele
kerületről kerületre. Az élczelő ujságok már ugy rajzolták le, mint a
fiahordó kéngurut. Az öléből Horn Ede furcsa bajuszos furcsa képe
kandikált ki. Tizenegy kerületben tilódott meg vele, mig végre
képviselőséghez juttatta. Megfordult vele a pápai kerületben is.

Itt Vály Ferencz pápai kollégiumbeli tanár volt a Horn Ede-párt elnöke.
Egykor Jókainak is tanára, később nekem is tanárom. Jókainak sógora, az
angyal lelkü Jókai Eszternek férje s egyébként is nagy tudós, kitünő
tanár, nemes ember. Gyöngéd, szép emlékezete él a pápai kollégiumban.
Nagy jóltevője a tanuló ifjuságnak.

A választás megtörtént, Horn Ede megbukott s valami négy-öt ezer
forintnyi alkotmányos költségért elkezdték pörölni Vály Ferenczet. A
jámbor professzort, a ki soha hirét se hallotta semmiféle alkotmányos
költségnek. De hiába védekezett: pártelnök volt.

Irt utóbb Jókainak.

– Azt szeretném tudni, micsoda nagy bünt követtem én el, hogy az ágyat
kihuzzák alólam, a fejem fölül meg elviszik a háztetőt.

Hajh öreg, megbuktál a választásnál. Politikában pedig megbukni nagy
bűn, ha az ember Jézus Krisztus is. Győzni pedig nagy erény, ha az ember
Rózsa Sándor is. Nem értesz te ahhoz.

Jókai nem az az ember, a ki cserben hagyta volna hű rokonát, jó
barátját, pártelnökét. Fogott egy váltót, alákanyaritotta a nevét,
aláiratta szivességből egy nagynevü barátjával és elvtársával is és igy
megszerezte a pénzt s Vály Ferenczet kimentette.

Csakhogy Jókai meg a váltót és a váltóbeli szivességet nem ismerte. Ha
már neki az ő nagynevü elvtársa aláirt: ő se tagadhatta meg annak a
hasonló váltóbeli szivességet. Sőt nagy örömest teljesitette, hogy
háláját leróhassa.

Egészen természetes lett a sok kölcsönös szivesség vége. Egyszer csak
azt vette észre Jókai, hogy mindenféle végrehajtók járnak a nyakára.
Először azt gondolta: kéregetők. Adott nekik hol egy, hol két, hol öt
forintot – kinek mennyit, a hogy szebben tudtak beszélni. Kinevették
vele. Vagy tizenkét hitelező harminczezer forintig akarta elvinni ökrét,
szamarát, minden némü jószágát, ingót, ingatlant.

Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruczczant
balaton-füredi nyaralójába.

– Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd irjanak Budapesten,
a mit ők akarnak, majd én is irok veled valamit.

Megirta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy
gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő
tündér szépségü mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő
költészetének teremtő erejével.

A nyáron megnéztem a Senki szigetét. Szigetet is találtam, a hatalmas
Dunát is megtaláltam, a sziget ligeteit, berkeit, gyümölcsöseit is
megtaláltam. De a Senki szigetét meg nem találtam s Noémi harmatlábának
édes nyomait meg nem mutatta se fü, se fa, se vadvirág. A költő
képzelete alkotta meg azt a szigetet, nem a Duna árja. De azért
Temesvármegye dunaparti részein és még a szerb parton is Szemendriától
aláfelé mindenki tudja, mindenki mondja s mindenki mutatja a Senki
szigetét. Történet és földrajz lett a költő gondolatából.

Egy regénye se készült olyan gyorsan mint az Arany ember. S
Balaton-Füreden készült el az egész alig pár hónap alatt. Agyonütött
vele minden hitelezőt és végrehajtót.

Készült Balaton-Füreden még egy más nagy mű is. Igazi korszakalkotó mű.
Ez a magyar Büntető törvénykönyv.

Három napos képviselő voltam az 1872-dik év nyarán, mikor egyszer
betoppant hozzám egy apró kis vörös ember veszprémi lakásomon. Valami
koros aljegyzőnek néztem a Bakonyból. Bemutatja magát s mindjárt te-nek
szólit. Nevét nem hallottam jól, nem tudtam a bemutatás után se:
kicsoda.

– Meg akartalak látogatni barátom. Hallom, sok bajod volt a baloldallal.
No de csak hogy győztél. Majd Pesten sokat fogunk együtt dolgozni. Ugy
mellékesen a hivatalod ügykezelését is szeretném megvizsgálni.

Mosolyogni akartam ezen az apró emberen. Hiszen én a vármegyének vagy a
királynak volnék fiskusa, mit vizsgálgat én rajtam ez a bakonyi
aljegyző?

Leültettem, egy rossz szivarral megkináltam.

– Bocsáss meg, de nevedet nem jól halottam. Miért is akarod te az én
hivatalomat megvizsgálni?

– Ujdonsült képviselőtársad vagyok. Egyébként pedig államtitkár az
igazságügynél – Csemegi Károly.

Hát bizony én még most is csak apró embernek láttam ő méltóságát.
Államtitkár: mi az Veszprém vármegye viczefiskusához képest?

Hanem azután, mikor pár nap mulva én látogattam őt meg balaton-füredi
lakásán; mikor hallottam fejtegetéseit a legnehezebb tudományból, a
büntető jogból; – mikor láttam könyvtárát, a legnagyobb német, angol,
franczia, olasz tudósok hires műveit előtte s mikor megmutatott
jegyzeteiből néhány fejezetet, különösen azt, a mely a felségsértésről
szólt: akkor láttam csak, hogy a mívelt világ egyik legnagyobb
törvényalkotója az az apró vörös ember s nem a
bakony-magyar-szentkirályi segédjegyző.

Az ő nagy müve is ott készült, a hol Jókai Arany embere. Hat évig
dolgozott rajta s mindig Balaton-Füreden. És azután még húsz évig volt a
Balaton partjának állandó nyári lakója.

Az »Arany ember«-ben irta le Jókai a téli Balatont. Az Arany ember
balaton-füredi kastélya a költői képzelet alkotása. Olyan kastély ez
előtt hatvan-hetven évvel nem volt a part közelében. Két kastélyszerü
nyaraló akkor is állott már a fürdőtelepen kivül. Egyik a Balaton-Füred
falvára vezető ut mellett, közel a faluhoz. Ez a régi Vargha-féle ház,
melyet a hatvanas években egy jó magyarrá lett derék angol, Teasdale
Vilmos alakitott át. Családja a lánczhid épitése idején jött hozzánk s
itt maradt. Teasdale gyönyörü nyaralóvá alakitotta át a régi magyar
nemesi egyszerü házat s mintaszerü szőlőteleppel vette körül. A
filokszéra azonban elpusztitotta a szőlőt is, az angolt is.

A másik az Arácsra vezető ut mellett feküdt. Magánosan álló kétemeletes
komor épület volt gyermekkoromban. Kassich-ház volt a neve. Épitője
régen elhalt, az épületet télen nem lakta senki, nyáron is kevés lakója
akadt. Most a szeretetház gyermekei s tanitói lakják.

Ez a ház állott Jókai képzelete előtt, mikor az Arany ember nyaralóját
leirta.

A téli Balatonnak sok tüneménye van. A sok közül kettőt választott ki
Jókai. Az egyik az éjjeli vihar s ennek is csak a hangja. A másik a
rianás.

Kérdeztem Jókait, látta-e már a rianást?

– Nem láttam én.

– Hallottad-e hangját?

– Nem hallottam én.

– Hát hogy jutott eszedbe leirni az Arany emberben?

– Huray beszélt róla egyszer-másszor.

Ilyen a költő. Ilyen Jókainál a teremtő lélek. Nem azt irja le, a mit
lát, hall, érint, tapasztal, megfigyel. Ezt minden ember tudja. Ezt még
a tudós is tudja. Ezt még a szakértő Balatoni Bizottság is tudja. A
költő egészen mást ir le.

Hall vagy lát valamit. Látása, hallása hangulatot szül lelkében. A
hangulat és érzés egy pillanatig még néptelen és alaktalan, mint az
egeknek kéksége. Majd élettel, alakokkal, mozgással lesz tele, mint a
hogy az ég megtelik nappal, holddal, csillaggal, sugarakkal,
fellegekkel. A teremtő lélek népesiti be az eget, az érzést és a
hangulatot. Megfogamzik aztán eszméje, melynek szolgálatába állanak a
tünemények. S a mint az eszmének szóban, hangban, szinben megtalálja
igaz alakját s elénk állitja mint élőt, küzdőt, viharzót, győzőt vagy
legyőzöttet: elő áll a költemény, a zene, a festmény.

S ha igy áll elő: akkor örök élete van. A mi igy áll elő: annak lángelme
az alkotója. S a mit a lángelme igy alkotott: az minden nemzetnek és
minden kornak el nem tékozolható kincse, soha nem szünő gyönyöre, el nem
muló dicsősége.

Oh költő, miért kell neked megöregedned? Ha halhatatlan tudsz lenni:
miért nem tudsz ifju maradni örökké? S ha érzed gyöngülésed: miért nem
mégysz a csaták tüzébe, mint a hős, vagy a rengeteg sürüjébe, mint az
oroszlán, vagy a szirtek elérhetetlen magasságába, mint a sas, hogy
halálodat mindenki sirassa, de haldoklásod senki se lássa?



A BALATON.

(A nyári Balaton. – Az éjszaka. – Az álom és a hullámmoraj. – A téli
Balaton. – Vőlegény, menyasszony együtt a halálban.)

Ott fekszik a befagyott Balaton.

Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul.

Messze-messze, a meddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő boritja.
A jég, a mely eleven vizét betakarja s a köd, a mely fátyolt borit a
jégre.

Nem a menyasszony fátyolát, a mely alatt élet, melegség, lángoló pir s
égő vágy váltakozik. Hanem a koporsó leplét, a mely alatt hideg van.

Minő ragyogás, mennyi mosoly, mekkora élet a nyári nap sugarai alatt!
Szine örökké változik mint a szüz hajadon arcza az első szerelmi
vallomás közben. Ezüst és arany, smaragdos zöld és zafiros kék, a mint
verő napfény, rajzó bárányfelhő vagy viharos fölleg terül el az égen. A
magasságnak minden mosolyát, minden vidámságát, minden haragját, minden
zordon indulatát visszatükrözi – hálával, ha kedves, daczczal, ha
mogorva a magasság. Nézz az égre s meglátod a Balatont, nézz a Balatonra
s meglátod az eget. S a szél ha támad, a hullám is feltámad. Ugrál,
játszik, kergeti egymást; cseveg, csattog, kiabál egymásra s ha neki
melegedett, habos fürtökkel ékesiti fel homlokát.

A nyári nap sugarai alatt!

Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libucz, ott piperézi
magát a zöld aranyfejü tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa s ott áll
komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyaku gém.
Őrködik a világ fölött. De nem ügyel ő rá a sirályok serege. Hosszu
fehér szárnynyal czikáznak és kiabálnak a vizek fölött s le-lecsapnak,
ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a viz felszinéhez.

S ha leszállott a nap: uj fény, uj élet, uj ragyogás. Szép a hold az
égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése
az apró hullámokon. S ha áttekintesz a tulsó partra: minden falu alján
apró pásztortüzek hosszu sora mosolyg feléd. A rákászok serege fogdozza
hóna alá szoritott nádgyalábbal a parti pázsitra siető rákot. Kiabálva
suhog éjjeli tanyájára a vadludak serege s nagyot csobban, mikor
leverődik a vizre a nádason belül. Kevés ideig még társalognak
egymással. Kérdi egyik a másiktól: jól laktál-e pajtás? Csöndes
jóéjszakát kivánnak egymásnak s aztán kiki szárnya alá teszi fejét s
alszik nyugodt lelkiismerettel. Csak az őrgunarak vigyáznak feltartott
fejjel, nyitott szemmel hajnalig.

S még a mulató és kenyérkereső ember is csak élénkebbé teszi a Balaton
nyári életét. Halászcsónakok reggel és estennen mindenfelé, vitorlások a
messze távolban s gőzösök a napnak bizonyos óráin. Siófok, Földvár,
Keszthely, Balaton-Füred lámpái az esti sötétben.

Ha estére elül a szél: a hullám még tovább morajlik. Belezúg az
éjszakába. Minő zene ez: istennek fölséges orgonajátéka. Fekszel puha
ágyadon, ablakod nyitva, tanyád a hegy oldalán. Agyad már bágyad,
gondolataid szárnyai már lassan mozognak, lábujjhegyen közelget feléd az
álom. Valami búg körülötted. Onnan felül az égből, onnan alól a föld
kebeléből, onnan messziről a Balaton felszinéről. Nem tudod, mi az? Nem
tudod: honnan jön? Mintha pihenni térő lelked csillapodó hullámverése
volna. Mégse az. Az álom nem ér hozzád. Megáll ágyad előtt s ő is
hallgatódzik. Ő néma, annak a zugásnak pedig hangja van. Érzi mégis,
hogy ők testvérek. Az álom és a távoli hullámmoraj. Végre oda ér hozzád
az álom, puha tenyerét ráteszi lezárt szemeidre s szárnyainak lágy
suhogásával pihenésre ringatja lelkedet. De a búgás el nem pihen. Te már
nem tudsz róla, de álmodó lelked összeölelkezik vele s együtt játszanak
tovább-tovább.

Mi más a téli Balaton!

Megállsz az akarattyai szilfánál s szemed körüljár a messze vidéken.
Előtted valami fehér szürkeség. Az volt egykor a Balaton vidám arcza.
Most nem ismersz rá. Tihany ködfelhőnek látszik. Tornyát a hegyen s
jegenyefáját a révnél elnyelte a télnek sugaravesztett világossága. Az
őrsi, lovasi, csopaki és arácsi hegyek egymásba olvadnak s lábaik
összenőttek a parti jéggel. Erdők, mezők, nyaralók egy szinre váltak. A
fényes viz helyén fénytelen avar. Imitt-amott hófuvatagok nyoma. Se
madár, se ember, se vitorlás, se gőzös sehol. Még a nádat is eltemette a
hó. Tul a réven, tul Tihanyon a boglári és fonyódi domboknak nyomuk se
látszik. A tudomány nem ismer világos sötétséget, a természet ismer.
Előtted áll a nagy világ s te nem látsz belőle semmit. Néha
délelőttönként itt-ott a messzeségben néhány fekete pont. S mintha
mozogna is. Ezek halászok. Vagy léket vágnak, vagy a keritő hálót szedik
össze.

Ezen kivül semmi élet. S ha szél nincs: a teremtés előtti némaság vesz
körül. Ennek a némaságnak nincsen sulya, de azért agyon nyomja lelkedet.
Hangod pedig mérhetlen messzeségbe hatol el.

A Balaton jege megbirja az embert. Megbirja a terhes kocsit is. De azért
nem örül rajta, ha az emberek tipródnak fölötte. Néha boszut is áll
érte. S vannak jegén olyan részek, a melyeken nem türi meg a rajta
levőt.

Ilyen van a tihanyi templom irányában.

A harminczas évek végén történt. Egy somogy-megyei kálvinista lelkész
Balaton-Füredről nősült, onnan vitt menyasszonyt. Megvolt az esküvő,
megvolt a lakodalom, ebéd után kocsira ültek, hogy indulnak haza felé.
Vőlegény, menyasszony, kocsis.

Marasztották őket. Esdve kérték: ne menjenek. Rövid a nap, korán leszáll
az est, hátha eltévednek a jégen. A vőlegény maradni akart, a
menyasszony bátor volt. Egy óra a jégen, egy óra a szárazon: öt órára
Látrányban lehetnek.

Elindultak, köd szállt le reájuk, eltévedtek, kényes jégre kerültek.

A barátok fönn a zárdában elköltötték már sovány estelijüket s szobáikba
vonultak. Öreg este volt már, nyolcz óra is elmult, le kellett feküdni.

Ott imádkozott az öreg Aniánus barát egy zsámolyra térdelve ágya előtt.
Ablakát kinyitotta az ima alatt, hogy fohásza szabadon mehessen föl
istenhez a magasságba.

Imája közben hangot hall a mélységből és a messzeségből.

– Szerelmes Jézusom, vedd kezedbe lelkeinket!

A jó öreg barát e szóra föl se kelt helyéről, hanem elmondta áhitattal a
haldoklóért való szent imádságot. Azután fölkelt, kinézett az ablakon,
letekintett a mélységbe s tekintete elrévedezett a ködös végtelenbe.

Nem látott semmit s nem hallott többé hangot.

Korán reggel szólitja társait.

– Testvéreim, szerencsétlen utast elnyelt az éjjel a Balaton. Elmondtam
a haldoklóért való imádságot. Jertek, keressük föl.

A harangozót nyomban küldték a faluba. Jöjjenek az emberek deszkákkal és
kötelekkel és toló-szánokkal.

A magasból egy fényes foltot láttak a jégen. Oda tartottak.

A kocsi alatt leszakadt a jég s lovak és emberek a viz alá merültek. A
kocsirud vége kiállott a vizből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak
a rud mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi se történt volna. Halott
volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt s a vőlegény
akkor is tartotta menyasszonya kezét s a menyasszony nyitott szemmel
akkor is mosolygott.

Nagy gonddal kivették, egy koporsóba zárták, egy sirba temették a két
boldog halottat. Fejfájukra ezt a jámbor verset vésette az apátur:

– Jézus szent nevével istennek szavára – Vőlegény menyasszony együtt a
halálba. – Szüz testük a mélyben, szüz lelkük az égben, – Örök
üdvösségük istennek kezében.



AZ UTOLSÓ SZÓ ISTENHEZ.

(Az alsó-őrsi halászok. – A vihar szeszélye. – Az utolsó zsolozsma. –
Örökké!)

Mi történik akkor, ha vihar, ha vész keresi fel a Balaton jegén a
halandót? Mi különbség van a csöndes éj és a förgeteges éj közt?

Hetven esztendővel ez előtt, 1828 körül, tizennyolcz alsó-őrsi halász
kora hajnalban bement a jégre halászni. Tizenkilencznek kellett volna
lenni, de egyik valami ok miatt otthon maradt. Tizenkilencz emberből
állott akkor egy bokor halász.

Karácson szombatja volt. Szerencsét kerestek. Délre kijöttek volna a
jégről, délután még bevitték volna a fogott halat Veszprémbe. Akkor még
nem bécsi kalmárok számára dolgoztak a balatoni halászok. Veszprém nem
messze van. A nagy karácsonestét még otthon ülték volna meg szeretteik
körében, jó meleg szobában, uj bor mellett, puha kalács mellett.

Elolvasták volna a szent irásból urunk, idvezitőnk Jézus Krisztus
születésének szent történetét; el is énekelték volna az isten
dicséretéről szóló szent éneket s azután átengedték volna magukat annak
a kegyes örömnek és vidámságnak, mely megtölti a sziveket azon a napon,
melyen a világ megváltója született. Igy cselekedtek volna, a hogy
illett akkor s illenék ma is szegény kálvinista jámbor emberhez.

A viz már deczember közepén beállott. Teljes szélcsendben állott be s
még hó se, még dér se szitálta be a fényes jeget. Mozdulatlan jég boritá
az óriási sík mezőt. Határtalan tükör, melyben nappal a nap, éjjel a
hold és a csillagok sugaras jó kedvvel nézegették magukat. Vihar még nem
csatangolt, köd még nem szállongott a beállás óta. Közelről, távolról
fénylett a jég. Vastag még nem volt, de az embert megbirta már. Sőt az
előző napon már kocsit is láttak rajta Somogyból, Siófok tájáról. Jól
tudja azt a halász ember, mikor mehet a jégre.

Karácson szombatjának hajnalán is tiszta volt az ég s bár enyhébbre
fordult az idő, nem volt aggodalomra semmi ok. Egy-két napi enyhe időt
észre sem vesz a Balaton jege.

A tizennyolcz halászból öt-hat volt élemedett, egy-kettő közép idejü, a
többi fiatal. Húsz év alatti surján legény. Keritő hálójuk kisebb fajta
volt. Nem is akartak bemenni a tó közepeig, csak ugy a mámai fehér
partok irányában akartak egy keritést vállalni. A lékelés, a
hálóeresztés meg is történt rendesen, békességben. Mikor bevégezték ugy
napkölte után: mindegyik huzott egyet a kulacsból s reggelire
ropogtatták a tarisznyában hozott sós pogácsát.

Tizenegy óra tájban akartak hozzá fogni a huzáshoz. Akkorra Somogy
felől, Kőröshegy irányában, a »rohadt sarok« felől beborult az ég.
Sötét, szürke szennyes felhők kezdtek tornyosulni s jöttek előre
irtóztató gyorsasággal. Egy percz alatt fölöttük volt, másik percz alatt
körülvette őket a napsugártalan nappali szürke sötétség.

Megjött a vész.

Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. A kit a vihar
a vizen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen
ahhoz irgalmas, kegyelmes.

Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsó-őrsi
halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész,
annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta.

Megjött a vész.

Zugva, bömbölve, sivitva nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult
ménes a pusztán. A mesgyétlen jégen, a határtalan sikon nem volt
akadálya s első rohamára abban kellett hagyni a hálóhuzást. Szemközt
vele meg nem állhatott senki. Havas esőt hozott magával s mintha sulyos
ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arczába, daczolni vele
nem lehetett. Hátat forditott neki mindenki, halat, hálót s szerszámot
ott hagyva, előre hajtott fejjel menekültek előle a part felé.

A menekülők egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A
vihar sulya alatt megrokkant a jégmező s darabokra szakadozott a jég. A
nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat s kergette maga előtt a
széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen
maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsó-őrsi halászoknak még
imádkozni, még istenhez fohászkodni sem maradt idejük.

Tiz halász csakhamar eltünt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar
elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletkor, enyhe tavaszi napon a
tíz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se
tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomoru halála.

Nyolcz halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült.
Ezt a mezőt nem törte össze a vihar, hanem hajtotta maga előtt épen
hazafelé, Alsó-Őrs felé, annak a foknak irányában, mely a falu alatt
bekönyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma diszes nyaralók, szőlők,
gyümölcsösök telepe. Ha a viharban lesz kis szivósság, ha utközben mást
nem gondol, ha rossz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolcz ember
megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr, habzik,
zuhog a hullám tajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a
jégmező csöndesen uszik előre. Csak a vihar tánczol rajta, csak nyolcz
halálra szánt ember imádkozik rajta.

Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó
barát áll, néz, vár, int, kezeit fölemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok
fölött, a kik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a
kiket feléjük hajt a jégmező.

Minden hiába!

Alsó-Őrs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a
víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a
láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserü jajkiáltásban tört ki a nép
aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?

Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segiteni,
segiteni!

Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog,
ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak
lánczáról s erős bátor ifjak, viharbiró férfiak vaskézzel, kemény
agygyal siettek megkisérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?

Lehetetlen.

Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat.
Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.

De jött a nyolcz halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb.
Jól látták, hogy nyolczan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolczan
voltak. Ki az a nyolcz? Fölismerni nem lehetett.

– Az én apám!

– Az én jegyesem!

– Az én fiam!

– Az én testvérem!

Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind
fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény,
az isten irgalmában való hit minden szerető szivnek a magáét mutatta
meg.

Az öreg lelkész arczán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak
suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.

– Boldogtalan hiveim, ők csak nyolczan vannak és ti mind a tizennyolczat
látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.

Minden elmuló percz azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, a
kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt
távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az
ő szerelmese megszabadul.

Minden hiába.

Egy szempillantás, megszünt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám
még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik
szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután
erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező
visszafordul s megy a Balaton közepe felé.

Mindenható isten, – mi történik most már?

Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél
ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmulásuk felé siettek.

De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld
felé.

Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé
tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni
az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.

A nyolcz ember, mig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit
látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltünt előlük a part,
elveszett előlük szeretteik arcza s elveszett a menekülés minden
reménye: megnyilt szivük is, ajkuk is.

A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a
sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolcz tiszta, erős
férfihang.

– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Mig itt küzdök
a habokkal – Kormányodhoz fordulok!

A kálvinisták egyházi gyászéneke ez.

Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit.

Azután ujra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama:

– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sirjatok. – Jóságtokért az istentől
– Áldást várjatok!

A jó öreg lelkész sirva mormolta magában: ezt már nem nyolczan éneklik,
hanem csak négyen.

Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból.
De ezt már csak egy ifju énekelte.

– Nincs már szivem félelmére – Nézni sirom fenekére. – Változzatok
félelmeim – Reménységgé, örömökké – Mert nem alszom el örökké!

Elhallgatott ez is.

De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant
az ifju hangja.

– Örökké!

Azután csak a szél zugott, csak a jég harsogott.

Egy szép ifju hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta
selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal
hangját.

– – Kis gyerek-koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje
beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, a ki Alsó-Őrsön
lakott. Ő tanuja volt ennek az esetnek s még húsz esztendő mulva is
könyezve emlékezett rá.



A VIHAR A JÉGEN.

(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember
annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)

A balaton-fő-kajári halászok esete 1868-ban hasonlit ehhez. Ekkor már
hirlapok is voltak, talán szépen le is irták, azért tehát csak röviden
beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton
jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.

Ezek épen tizenkilenczen voltak. Nem hiányzott közülök egy se.

Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy
keritő-hálót kellett behuzni s már nagy részét be is huzták, mikor
észrevették, hogy a füzfői sarok felől, a litéri és vörös-berényi
magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.

A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borulatot.

– Siessetek legények, förgeteg jön.

A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.

A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: lába alatt csikorogva törik
össze a vastag jég. A jó szemü halászgazda egy hosszu fehér vonalat lát
a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már
jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények
még semmit se hallanak.

Hanem dolgoznak kettős erővel.

A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat s a
szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.

A legények egyszerre csak észre veszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt,
a vizek mélységében valami háboru készül. A lékeken locsog ki a viz,
mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.

Fölállnak, hátra néznek.

Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld,
mintha orditana a levegőég.

Eldobják a hálót s készülnek megfutamodni.

A halászgazda nyugodtan pipázgatva oda szól hozzájuk:

– A hálót nem hagyjuk itt, legények.

E szó volt a halál.

A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép
zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi
szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz
forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.

Tehát meg kell menteni a hálót.

De jön a halál. Itt lesz mindjárt.

Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény
embernek nincs egyebe, mint adott szava.

Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az
intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha
düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót
neki.

Mit ér az ember élete?

Szegény emberé keveset ér. S a mit ér is: csak önmagának éri. Más nem ád
érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Mig erős, fiatal,
egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig
elég kenyérre, ruhára. Ha megszünt az élet: nem kell kenyér, nem kell
ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e
az élet annyit, a mennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?

Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?

Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért
kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte
tegnap s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából
tehet-e félre valamit? Gyüjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle
valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének
vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arczu kedvesének? Semmit. Ha
pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania;
másnak, kötelességének, szive szerelmének nem adhat belőle semmit.

Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha
többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De
annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek
pedig kenyérre van szüksége s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik
egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de
vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fütőt, ruhának
rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segits nekem
felemunkáddal megkeresni.

Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs biróság
megméri akkor: mit érhetett. S a szerint szabja meg annak értékét, a
mennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre
nem becsüli a bölcs biróság. Hátha van valaki, a kinek nagyon fáj a
szegény ember elmult élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a
fájdalomért? Mérlegre teszi a biró a fájdalmat s ugy látja, hogy az nem
nyomja le a serpenyőt. Sulya tehát nincs a fájdalomnak. S ha sulya
nincs: értéke se lehet.

Hejh sok arany van még a föld méhében a mi nincs kiásva. Tipródunk
fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén,
a melyről nem akarunk tudni semmit.

Meg kell menteni a hálót.

Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is alig egy dobásnyira.
Mégis csak meg kellett előle futamodni.

Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta hálóját ő is
s menekült a többivel.

A menekülésnek csak egy utja volt. A vész a világosi partnak tartott
egyenesen: abban az irányban kellett futni is. A kérdés az volt:
tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?

A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testü élemedett ember nem
versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.

Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz
el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.

Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk
enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott
álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a
legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy
gyorsabban-gyorsabban!

A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt
gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s a másik pillanatban
házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.

Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ő is, a jégtorlasz is.

Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkisértette a torlasz
széthányását. Kedves jutalma lett érte.

Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt
holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy
balaton-főkajári legény ugy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe,
hogy elevenen tudták onnan kivenni.

Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:

– No mi ugyan szépen jártunk.

Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit
mondott:

– Az áldóját annak a hálónak.

Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.

Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy urodalmi kanczellistája
1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti
Siófok mellett fekszik Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a
kanczellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga
urodalmi kocsiján.

Ha Kenese felé kerül a rendes országuton: akkor öt-hat óra az utja. Ha
pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt haza ér. Lement
tehát Almádiba szerencsét próbálni.

Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszine olvadóban.
Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?

– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő
van.

Jól ismertem később a kanczellistát. Bátor gyerek volt egész a
hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is
szót fogadott.

Tenyérnyi víz volt a jég szinén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég
is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza
kellett volna fordulni a jégről.

De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a
kanczellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.

A hajladozó jégen megrémült a két ló s megbőszült rémületében. Nem
hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony
irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert
milliónyi vizcsepp köddel boritotta el a kocsit.

A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a
két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent
volna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s gyeplő nélkül is
egyenesen a vendéglőbe rohantak.

Mert a kocsis és a kanczellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép
világról.

Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elől, kanczellista
hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a
lőcsöt mindakettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette
mindegyik.

Szólitják őket: nem felelnek. Hivják le a kocsiról: nem mozdulnak.
Leemelik őket az ülésből: arról se tudnak semmit. Kinálják őket
étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit.
Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, mig utóbb
magukhoz jöttek.



A KÖD A JÉGEN.

(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. –
Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a
tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett
igazság a pörben.)

A téli Balaton nem enged magával játékot üzni. Kifog az még az ügyvéden
is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.

De hát van az ügyvédnek dolga a téli Balatonnal?

Van eset erre is.

Egyszer a Siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég
közepében. Mikor huznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A
halászgazda ott van mindegyik bokornál.

A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol.
Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.

A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és
várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni?

Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a
jégen kupaczokban, sodorint egyet bajuszán s oda szól siófoki
kartársához:

– Köszönöm szomszéd uram a szives fáradságot, már most ezt a halat majd
csak én viszem Kajárra.

– Szivesen tettem szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed,
magunk is el tudjuk vinni Siófokra.

– Oda ugyan nem.

– De hát miért nem?

– Azért nem szomszéd uram, mert ez a víz kajári viz, nem siófoki viz.

A siófoki gazda jól tudja azt, hogy a kié a viz: azé a halászat s a kié
a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a
szájából, kiverte belőle a hamut, ujra teletöltötte dohánynyal,
kicsiholt, rátette az égő taplót s mikor már bodoran jött a füstje, oda
szól a kajári gazdának:

– Be is kell ám azt bizonyitani szomszéd uram.

– No hát jöjjön kelmed közelebb, álljon ide mellém.

A siófoki gazda oda áll.

– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári
napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed
Tihany felé oda a nagy vizlejáróhoz: ugy-e most már látja a mi vizünk
felső határát.

– Nem látok én szomszéd uram semmit.

Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé s egy mérföldről csakugyan
nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája.

Holmi köd balaton-fő-kajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan
folytatta igazságának megbizonyitását.

– Hát az aligai szakadástól aláfelé látja-e kelmed azt a kökényfabokrot?
Hát az almádi csárda csucsfala nem ide világit-e egyenesen? Nem tudná
azt kelmed csak ugy mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa?
Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső, meg a külső
határon belül vannak-e ezek?

Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csucsfalat. Hiszen a
köd miatt nem a csucsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.

A legények ott álltak két csomóban. Itt a fokiak, amott a kajáriak.
Nézegették a halkupaczokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán
egyet s kiesett a kupaczból, azt visszarugták a helyére. A gazdák
vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se
szólongatták őket tanuságtételre. Hiszen ugy is bizonyos, hogy mindegyik
bokor legénye a maga felenyájával tart s cserben nem hagyja gazdáját. De
meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?

A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát.
Véget vetett a vitának.

– A mit kelmed tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok,
az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.

– No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad. A Marczi gyerek is
itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg
majd bemegyek a szolgabiró urhoz sebtiben.

Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két
legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két
bokor halász elballagott, az egyik délnek Siófok felé, a másik
napkeletnek Balaton-Fő-Kajár felé.

A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste
belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé
leültek a gyalogszánkóra s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került
a sor, megkinálták egymást, a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták
egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos.
Fordulhat az idő s az álomból halál lehet.

Hogy a jégen még se töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se
hagyják ott: az is szent.

Lehetett a hal száz forint áru. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka
ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: a ki éjjel be menne
a jégre? Még igaz jószágáért se, annál kevésbbé más becsületes ember
igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy
mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra.
Sasok is vetődhetnek erre a vidékre és róka és sas keményen
megvámolhatják a halat.

Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a
reggeli időben.

A foki legény megszólal:

– Marczi! Nem pislantott rád a gazda, a mint elment melletted?

– Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád?

– Nekem is.

Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pislantás
mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed gyerek! Ez meg azt
jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele, estére otthon
legyen.

Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották.
Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czompó, menyhal
– egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért
kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt
bele negyed óra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a
magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek
szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal
a hideg kamarában.

Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a
főszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt,
kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némü törvényes igazság
kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt
benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett
kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy
félmázsa.

Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt
az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához.
A törvény megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök ugy hozták
magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma
ugyan már a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Legföljebb a
pozsonyi zsidók adnak évenként egy hizott ludat s koronázáskor ad a
nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan.

Igaz, hogy erős birónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a
kérdés: van-e igazsága?

Hát az olyan főszolgabirónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp
László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabirája s nála tett
panaszt a kajári halászgazda.

No hiszen jó helyen kereste igazságát.

Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabiránk sohase hozott itéletet.
Több mint húsz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő
feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is
kikérdezte, de itéletet nem hozott.

Hajdan nem volt a birónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a biró a
pöröket sorrendben elintézni. Nem is parancsolt a birónak senki.
Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit.
Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál,
kanczelláriánál, vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A
főszolgabiró azt felelte:

– Egyéb dolgom van.

Ezzel elintézte a följelentést.

Igaz, hogy a főszolgabirák mégis csak dolgoztak.

Mert tisztségük igy parancsolta. És mert minden itéletért birói dijat,
sportulát kaptak azonnal. S a ki sok itéletet hozott: annak ezerekre
ment jövedelme. Efféle dijakból lett gazdaggá, gróffá, herczeggé az első
Grassalkovich. Igaz, hogy más segitsége is lehetett.

A birói dijak miatt nem hozott soha itéletet Hollóssy Fülöp László
urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna,
Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter
nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mező-szent-györgyi, litéri,
dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi,
kenderesi, kakatpusztai s tudom is én még hová való birtokaikat jó
rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabiró okoskodása.

– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát
fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem
azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom
én őket a pörösködésről.

Le is szoktatta alaposan. Ugy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd,
hogy meg nem mert maradni közülök hirmondónak se de egyetlen ügyvéd se.
Hire volt ő neki egész Tul-a-Dunán. Kiegyezett az ő vidékén minden
ember, a hogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az
bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se
nyeri soha.

Nála tette le panaszát a balaton-fő-kajári halászgazda. Meghallgatta
nagy figyelemmel.

– Hát aztán mit csináljak én te veled ebben az ügyben?

– Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a
foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháboritottak.

– Tehát sommás repoziczió!

Ez volt neve az ilyen pörnek.

Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat huzok s a
csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat a
szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén huzok árkot vagy emelek
keritést: ily esetekben áll elé a sommás repoziczió. De ha más vizére,
más jegére tévedek s ott halászok: mi lesz akkor?

Sommás repozicziónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a viz nem
ingatlan. Azonban, ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal meg semmi
esetre se ingatlan. De a hal mégis csak azé, a kié a viz; – a viz pedig
azé, a kié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon
kétségtelen, hogy a viz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is
ingatlan.

Mindezt végig gondolta a jó főszolgabiró s mire tisztába jött az
ügygyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor
nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.

– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem s itéletet mondani nem
szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort.

Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is.
Azon kivül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül
ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a
balaton-fő-kajári nemesi közbirtokosságra, hogy a balatoni partok
határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanunak is
idézett be egy csomó előljáró embert innen is, onnan is.

Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép derült napos idő. Csak ugy
seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél, tanu, mérnök, szakértő,
bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.

A mi utóbb nagy szerencsének bizonyult.

Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a
természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó
emberrel.

Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar
megtalálták.

A másik dolog volt az akarattyai oldalon a Bálint koma diófáját, a
világosi oldalon pedig ama hires kökényfát, valamint a felső parton az
almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi
vizlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait
a mappákon kitudni nem lehet.

Ezekhez már szakértő kell.

Ott az eszköz is, a háromlábu messzelátó.

Felállitja a mérnök a háromlábu messzelátót s mig helyreigazitaná:
összeszid három halászlegényt.

Felállitja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra,
balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek áhitatos
figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.

Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy
nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a
pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a
ködöt.

Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte
zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott
semmit. Végre szól egyet:

– Nem látom a czélpontot.

A kajári halászgazda felel rá.

– Elhiszem azt.

Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért
beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábu masina titkához? Abban
kell valami hibának lenni.

A halászgazda ártatlan képpel felel:

– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztészszel csak ugy
gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.

Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi
észre, hogy ugy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére
huzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma
diófáját egy mérföld távolságban?

– Most már meg kell várnunk, mig a köd felszáll.

Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor
kétszer-háromszor megfordult saját tengelye körül s egyebet ködnél nem
látott. Az esküdt ur más véleményben volt.

– Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszini
tárgyalást el is halasztom valamely más napra.

A sió-foki halászgazda megint más véleményben volt.

– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes
uram; – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem
mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?

Nosza el kezdett e szóra a mérnök ur káromkodni.

– Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a
mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?

Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy.
Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivódott a fölött:
mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy
mappa. Abban van a sió-foki határ, meg a balaton-fő-kajári határ. E
csodára csóválták a fejüket de nagyon.

De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét,
leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted
te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyilvesszőnek, merre van
éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged
azért a kajári halászgazda.

Most ugyan még csak a bajusza alól nevet s azt is halkan teszi. Még vár
kevés ideig.

Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző.
Körül-körül tekint a mérnök a közben: nem nevet-e valamelyik paraszt?
Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Mert hogy az a térkép a köd
ellen mit se használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:

– Hát a tájirányzó, urambátyám?

Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tizszer is megtapintotta ő
már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette
otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt ő neki tengerész még az
öreg apja se, nem is atlánti tengerre indult ő el uj világokat födözni
fel, csak egy rongyos sommás repoziczióra hivták, oda pedig minek a
tájirányzó?

Hiába volt minden haragja. A térképet ujra össze kellett sodorni, a
tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni s kötelékét bebogozni.
Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.

Még egyszer rárival a mérnök az emberekre.

– Hát már senki se tudja a biztos utat Sió-Fokra?

Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett
csufolódni.

– Hogy tudhassuk mi azt, ha már az a háromlábu masina se tudja?

Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat.
Valami nagy dolog kóválygott a fejében.

– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három
nap, három éjjel meg nem mozdul?

– Bizony történt már ilyen eset tekintetes uram nem is egyszer. Igy járt
tavaly télen Marosi János is, a kis-utczai takács. Be akart menni a
halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A
kalapja: no az megkerült, de ő neki azóta se hire, se hamva. Legjobb
lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten.
Valamikor csak fölszáll a köd.

A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök
urhoz.

– Már én csak haza megyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja
tekintetes uram!

Még kezet is fogott a mérnök urral. Csak azután fordult a többihez.

– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd
holnap ilyenkor kinézek ide megint.

Intett a kajáriaknak.

– Csak nyomomba gyerekek hogy el ne bóduljatok!

Megindult nyugodtan.

De nem nézhette ezt szó nélkül a mérnök.

– Hejh gazda uram, kedves jó barátom, álljon csak meg még egy szóra.

A halászgazda megáll, visszanéz.

– Tessék parancsolni.

– Hát kelmed biztosan tudja az utat Kajár felé?

– Bizony nem tudom én.

– Hát hogy mer elindulni?

– Mert tudja a Turcsi.

– Ki az a Turcsi?

– Hát a kutyám, ki volna más?

Ugy volt bizony. Akkor vették csak észre a kutyát.

Idomtalan, maszatos képü, kóczos szőrü eb. Valami korcs. Az apja
bizonyosan kuvasz volt, az anyja aligha nem puli. A mi onnan bizonyos,
hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. A mihez pedig rendesen
csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak ugy égett az
okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze
annak az ebnek, mint az öregbirónak. Az igaz, hogy az öregbiró a
pinczeszeren néha több bort szokott inni, mint a hogy illendő s ilyenkor
bolondokat beszélt, a mit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis
isten ellen való vétek igy beszélni.

Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett.
Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét s komoly részvéttel kisérte a
szegény mérnök ur tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem
ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A
háromlábu messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de a mikor
látta, hogy se nem rug, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába
se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája
az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon,
mert jól érezte, hogy a Marczi tarisznyájában még elég kenyér,
szalonnabőrke és sonkacsont van.

A mig az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta: az alatt
éber figyelemmel kisérte gazdája arczát, szemét s minden mozdulatát is.
Csak azt várta: mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is
megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék
Turcsi volt az a kutya.

Végre csak kimondotta a gazda: induljunk haza felé.

A Turcsi előre futott a ködben, egy perczig szaglálódott s azután
visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarattyai lejáró
irányában. Minden perczben vissza-vissza nézett, hogy gazdája egyenesen
követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt.
A Turcsi rögtön rendre utasitotta, néhány ugató hanggal megintvén őt,
hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.

Olyan egyenesen kivezette a tekintetes biróságot s az érdemes csapatot a
partra: nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban
megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki
megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt
nem cselekedte.

Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetet.

De arra se számitott, hogy a mikor a parton egy perczig ott
lábatlankodott a mérnök ur mellett, őt oldalba rugja a mérnök ur s azon
felül e szóval illesse:

– Czoki innen!

Azonban eltürte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnak s
hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan,
csak a kutya háládatos.

Hanem gazdája nem türte el szó nélkül.

Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akarattyai
csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda
megemlékezett ugy önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a
tudatlan, tanulatlan parasztot s azért igy bucsuzott el tőle:

– Ha nem vétenék szómmal tekintetes uram, mondanék valamit.

– No csak hamar, hamar jó ember, mert fázom.

– Hát csak azt mondanám tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti:
a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten ugy segéljen
bennünket, hogyha az a rongyos paraszt kutya nincs velünk, a tekintetes
uram fejét néhány nap mulva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.

Az a rongyos paraszt kutya megértette gazdájának minden szavát. Oda állt
gazdája elé s orrát, fejét oda dörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a
hideg, durva paraszt kéz ekkor végig simogatta a kutya fejét.

Hejh milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált,
futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi.
Örömében hanyat feküdt s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat
lerázta magáról: mindenkinek tele szórta vele szemét, száját. Olyan
boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.

Hanem a mérnök urra többé rá sem nézett.

Sőt a mikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Sió-Fokra menjen s a
kocsi megindult: akkor már meg is ugatta paraszt kutya-természetéhez
képest. Vajjon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás,
mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak tudós ember, hogy
megszabaditottalak. Ha gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.

Nincs igazad, Turcsi.

Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza
Balaton-Füreden a nagy Szentgyörgyi-Horváth-villa nyugati tövében. Nem
utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd Turcsi,
sok rossz szokás van az emberek közt a világban, a mit te ott
Balaton-Fő-Kajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól,
hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva s minden földmérő
és vizmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől s megszokja már fiatal
korában, hogy a lánczhuzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase
legyen jó szava s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon
ejtse ki. S a hogy egyszer megszokta munkásaival: később azután ugy
beszél minden kis sorsu emberrel. Ugy beszél még a te gazdáddal is
Turcsi.

Bocsáss meg hát neki Turcsi s ha majd jön a második tárgyalás, ott a
jégen: mentsd meg őt jó szivvel akkor is.

A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretet.

Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük s
téged Turcsi oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a
mérnök ur is, mikor téged oldalba rugott. De ez is csak a rossz szokás
munkája. Azt gondolta hogy lánczhuzója voltál. De ebben mégse mentegetem
előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad ugy bánni, mint a
kutyával: annál fogva a kutyával se szabad ugy bánni, mint a
lánczhuzóval.

Száz szónak is egy a vége Turcsi. Ha az a mérnök ur nem volt is rossz
ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya
is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be Turcsi.

Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán vagy nem: biztosan megtudni nem
lehetett, minthogy többé nem nyilt alkalma a mérnök urat megmenteni.

Mire a mérnök ur és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti
huszár a főszolgabirót Sió-Fokon fölkeresték, akkorra a főszolgabiró
régen haza ment Mező-Szent-Györgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját s
régen kiadta rendeletben a kanczelláriának, hogy ha a halpörös biróság
reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait minden felé, mert
azok a jégen bizonyára eltévedtek.

A két ügyvéd keseritette meg még igazán a mérnök ur életét. Mindakettő
őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb
fölállitotta volna háromlábuját, ha igy tett volna, amugy tett volna,
köd se ereszkedett volna vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se
lett volna. Igy azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a
napidijat, a fuvardijat, a munka dijat, a tiszteletdijat, az élelmezési
dijat és a többi mindenféle költséget és dijat?

De nem törődött ezzel a mérnök ur, hanem föltette magában, hogy ha csak
lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balaton-fő-kajári határhoz nem
méri, hanem oda méri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek,
egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.

Ezt a veszedelmes tervet azonban meg nem valósithatta.

A főszolgabiró kitüzte ugyan az ujabb tárgyalást megint a jégre, a
helyszinére, de a mikor a mérnök ur, az ügyvédek és a biróság, a felek,
a tanuk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon
egy tenyérnyi jég sem, hanem szép derüs tavaszi napnak lengedező
szellőjétől lassu hullámzással mosolygott eléjük a határtalan viznek
fényes arcza.

Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a
törvény s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta
meg nem haltak.

Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az ujabb tárgyalás
olyan későre halasztódott. A főszolgabiró igazán el volt határozva, hogy
ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az itéletet, de ebbéli komoly
szándékának utját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint
utált mindennémü pört s különösen minden felpöröst s erre neki jó oka
volt.

El kell ezt mondanom ugy rövidesen.



MAGYARY KOSSA ESZTER.

(A nagy pör. – A végrehajtás. – Az első ellenség. – A második ellenség.
– A darumadár. – A harmadik ellenség. – De a darut nem felejti.)

Magyary-Kossa Eszter hires nevezetes nagy családnak volt büszke szép
leánya. Öt-hat vármegyére terjedt ki több ezer holdnyi öröksége. Száz
kérője közül Hollóssy Fülöp László urambátyám találta el a szerencsét. Ő
hozta el ifju menyecskének Mező-Szent-Györgyre.

Hollóssy Fülöp Lászlónak volt akkor Szilas-Balháson hatszáz hold földje,
Mező-Szent-Györgyön és Litéren s a dakai és papvásárjai pusztákon két
ezer hold örök birtoka és ugyanannyi zálogos birtoka, bele értve mind
ezekbe jobbágyainak urbéres birtokait is. Holmi aprócseprő birtoka
másfelé is akadt, tehát épen nem kell csodálni, ha közel öt ezer holdnyi
tiszta birtokkal vőlegénynyé lehetett. Azután csinos fiu is volt,
szolgabiró is volt és csöndes, szelid természetü ember is volt, a minőt
férjnek okos, szemes lány s kardos menyecske legjobban szeret.

Igaz, hogy a zálogos birtokot az örökös tulajdonosok kiválthatták s
1810-ben meg is inditották a zálogváltó pört. De hiszen hatalmas ember
és jó ügyvéd az efféle pört nemzedékről nemzedékre halaszthatta.
Legrosszabb esetben kifizetik a zálogösszeget s ez is tekintélyes
vagyon.

Igaz, hogy a szentgyörgyi, litéri, dakai és papvásárjai birtokokat is
megtámadták, még pedig régi örökségi gyökös perrel, de ettől ugyan
tartani nem lehetett. Ilyen pörnek száz esztendőnél rövidebb idő alatt
még soha se lett vége s a pör alig folyt még tizenöt év óta.

Az alappert ugyan 1828-ban már elvesztette, de mit ért az? Mikor a
felpörös a királyi emberrel, a tabuláris prókátorral, a jurátussal, a
törvényes bizonysággal, a helybeli nemességgel s a szomszéd
birtokosokkal együtt oda kiment, hogy az itéletet végrehajtsa s a
megnyert birtokot elfoglalja: Hollóssy Fülöp László bátyámuram könnyen
elbánt vele.

Az ősi kuriára ugyan beeresztette őket. Meg is engedte szépen, hogy az
urak a kocsiról leszálljanak s idejövetelük okát ünnepélyesen előadják,
sőt még meg is hivta őket barátságos, atyafiságos ebédre. De aztán
nyomban kijelentette, hogy a legfelsőbb itéletet el nem fogadja, a
végrehajtást meg nem engedi, az itéletnek ellent mond s felpöröst
egyuttal »visszaüzi«.

Mindehhez joga volt az ősi hazai törvények értelmében. Akkor még állt az
ősiség.

A legfelsőbb itéletben ki volt mondva, hogy valami meliorátio czimén egy
csomó ezer forintot tartozik végrehajtáskor a felpörös fizetni. El is
hozta a pénzt. Akkori szokás szerint ezüstben. Nagy volt az összeg. Egy
jókora zsák tele volt tallérral, lázsiással, huszassal, máriással. Két
ember leemelte a zsákot a kocsiról s lefektette az udvaron a földre.

A felpörös azt gondolta, hogy a sok pénz látása majd más gondolatra
birja Hollóssy Fülöp László bátyámuramat. Figyelmeztette is a zsákra.

– Ne huzza-vonja kedves uramöcsém ezt az ügyet, hiszen a birtok
előbb-utóbb ugyis csak az enyém lesz. Aztán lássa, a meliorationális
summát elhoztam, nyomban ki is fizetem. Ez már szép pénz lesz ám.

Nagyon szelid ember volt az én bátyámuram. Aztán még nőtlen ember is
volt, nem tüzelte fel hites társa. De hogy ő róla fölteszik, hogy ő
áhitja a pénzt s hogy ő pénzért kiadja kezéből a birtokot: oroszlánná
tette őt ez a gondolat. Oda lépett a felpörös elé.

– Tartsa meg kelmed a pénzét kedves urambátyám, kelmednek még szüksége
lesz arra. Én pedig felrugom, mint a vakandturást.

S oldalba rugta az ezüstös zsákot nagy erővel. Bagariacsizmájának orra
meghajlott a nagy rugásban. A nagy rugástól ugy megrándult a lába, hogy
másnap el kezdett sántitani s egy hónapig biczegett utána.

De az ezüstpénzes zsákot nem lehet olyan könnyen felrugni, mint a
vakandturást. Nagyon nehéz az, megfekszi a földet, nem mozdul ki a
helyéből. De a nagy rugástól tenyérni lyukra mégis kiszakadt a zsák
oldala s a sok huszas, lázsiás és tallér et kezdett gurulni szanaszét.

Egy pillanatig se türte ezt mozdulatlanul a felpörös. Utána a guruló
ezüstnek. Lekapta a kalapját s abba kezdte nagy gyorsan fölszedegetni.
Biztatta a királyi embert is, a jurátust is, hogy segitsenek neki. Azok
csak mosolyogtak; a többi jelenlévő, az egész nagy gyülekezet is
mosolygott, de senki nem segitett.

Bizony el kellett onnan távozni a felpörösnek szégyenszemre. Az ebédet
ugyan jóizüen elköltötték, de ez nem mehetett áldomás-számba. Ebéd után
az egész végrehajtó közönség elkotródott.

Igy állt a dolog, mikor Hollóssy Fülöp László a szép és gazdag Esztike
kezét megkérte.

A Magyary-Kossa családnak sok jó barátja, sok prókátora volt. Minden
vármegyében, a hol birtokai feküdtek, egy-egy. S fent Pesten is egy.
Valamennyit családi tanácsra idézték s Hollósy Fülöp László zálogpörét
és örökségi pörét gondosan megvizsgálták. Aggodalomra okot nem találtak.
Megállapodtak abban, hogy mindenki a föld alatt lesz már, a ki ma él,
habár csecsemő is, mire a két pörnek vége lesz.

Meglett a lakodalom.

A pörre nézve azonban csalódott a sok jogtudó és okos ember.

A felpörös ugyanis Matkovich István volt, a királyi tábla birája. Elmés,
okos ember; csakhamar ki is nevezték szeptemvirré, hétszemélylyé.
Hétszemély: nagy hatalom volt az akkor a maga gyökös perében.

De még nagyobb hatalommá tette felesége, a ki Zelenka-lány volt, nemes
és szép asszony, a felvidéki előkelő Zelenka-nemzetségből. Szerencséjére
lutheránus ő is, a férje is.

Történt ugyanis, hogy a Szent István birodalmát kormányzó nádorispán ő
fensége olyan német herczegasszonyt vett feleségül, a ki szintén a
lutheránus vallásnak volt igaz hive. Áldott lelkü jó fejedelemnő volt s
lelkének erős óhajtása, hogy udvarhölgyei s barátnői között lutheránus
vallásu nemes hölgyek is legyenek. Matkovich Istvánné méltó volt erre s
azért a fejedelemnő udvarának rendes látogatói közé tartozott. Sőt
visztező társaságának rendes tagja lett.

Erre nem voltak készen a prókátorok. Még a pesti tabuláris prókátor se
számitott erre. A jó Tripartitumban és Corpus Jurisban minden igazság és
minden bölcseség meg van irva, de az még sincs meg irva, mi történik
akkor, ha a felpörös felesége a nádorispánné ő felségének visztező
barátnéja.

Hogy az igazságon még ez se ejt csorbát: az már bizonyos. De hogy a száz
esztendőre indult per nem végződik-e el tiz esztendő alatt: ez már más
kérdés.

Bizony elvégződött az.

1838-ik esztendőben, szeptember havának 6-ik napján megint csak kijött
Mező-Szent-Györgyre a felpörös, a tabuláris prókátor, a királyi ember, a
jurátus, a törvényes bizonyság s a többi velük járó közönség s megint
csak behajtott Hollóssy Fülöp László tágas kuriájára. Hozta megint az
ezüstpénzes zsákot is.

Csakhogy akkor már nemcsak bátyámuram fogadta őket, hanem Magyary-Kossa
Eszter asszonynéném is.

Még pedig ugy fogadta őket, hogy kezébe vett egy fazékszedő botot, a
végét megmarkolta jól s oda állott bátran a királyi ember elé.

– Hadd látom hát, melyik az a felpörös, a ki be meri tenni lábát az én
udvaromra, mutassa meg kigyelmed nagyságos uram.

A királyi ember megütődve nézte a még mindig szép, de kurucz menyecskét.
Némi gyanuja támadt, hogy azt a fazékszedőt talán nem is valami istenes
szándékkal tartja a kezében.

– Mit akar neki mondani a tekintetes asszonyság?

– Egy szót se biz én, hanem csak egy kicsit ki akarom kergetni az
udvaromról.

– Az isten szerelméért, hétszemély ám az!

– De majd mindjárt nem lesz abból egy személy se, csak mutassa meg
kigyelmed!

A királyi ember okos ember volt. Azt mindjárt az első pillanatra látta,
hogy Hollóssy Fülöp László bátyámuram inkább odahagyja egész ősi
örökségét, mintsem fölgerjedett hites társának ellentmondjon. A
felpöröst megverni még se engedheti meg, mert ez már
hatalmaskodás-számba menne, a mi pedig nagy eset. Oda sietett tehát a
haragos urasszonyhoz, ujra bemutatta magát, hogy ő a királyi ember s
engedelmet kért, hogy kezet csókolhasson.

Nosza rohant erre oda a többi is. A jurátus, a törvényes bizonyság, a
tabuláris és megyei prókátorok, a helybeli és szomszédos birtokosok –
mind, mind siettek az urasszonyhoz, elkapkodták kezeit s a fazékszedő
botot utoljára is kicsókolgatták a kezéből. Végre oda járult a felpörös
is, a hatalmas hétszemély, a nádorispánnak barátja s kalapját levéve,
akkorát csókolt az urasszony kezefején, mint egy papucs.

Ezt már még se türte el az urasszony, fogta a kötényét s letörölte vele
a csókot.

– Kigyelmedet, méltóságos uram, csak a keritésen kivül akarom látni.

De mégis csak elveszett a két ezer holdas birtok Mező-Szent-Györgyön,
Litéren, Dakán és Papvásárján.

– Nyugodjál meg édes jó angyalom, majd visszanyerjük ezt mi még. Ha mi
nem: az unokáink. Aztán megmarad itt még a másik két ezer hold földünk.

Ezt bátyámuram mondta, de asszonynéném meg mást felelt rá.

– De bizony nem marad meg. Rongyos két ezer hold földön én itt nem
nyomorgok. Ha az ősi birtokot meg nem tudtad védelmezni: a zálogos
birtok nem kell. Én visszamegyek a magam ősi birtokára, jösz velem te
is. Még ma küldj levelet minden felé, jöjjenek a zálogpörösek,
kieresztem a birtokjukat.

Igy költöztek el Hollóssy Fülöp Lászlóék a Csallóközbe, Komárommegyébe
egyik ősi birtokukra a mely feküdt Aranyoson. Igy jutott az én apám is
osztályos rokonaival együtt 1838-ban a mező-szent-györgyi és hozzá
tartozó részbirtokokhoz, mint ősi örökségéhez, mely hatvanhárom esztendő
óta már zálogos kézen volt.

Azonban Hollósyék elköltözése nem történt meg mindjárt.

Három embernek lett örökös ellensége az én asszonynéném.

Az egyik Matkovich István, a ki elnyerte a szentgyörgyi birtokot. A
másik kettőről is meg kell röviden emlékeznünk.

Egy fia és két gyönyörü szép lánya volt Magyary-Kossa Eszter
asszonynénémnek. A fia sohase nősült, az egyik lányát konty alá vitték
rendesen, a másik lányát is elvitték, de nem egészen rendesen.

Ez volt talán a szebbik lánya. Beleszeretett egy hozzávaló derék
vagyonos előkelő nemes ifjuba. De pápista volt az istenadta. Igaz, hogy
később megyei főjegyző, alispán és honvédőrnagy lett, tehát a
tapasztalás is megbizonyitotta, hogy méltó volt a lányhoz, de már az én
asszonynéném pápistának lányt nevelni nem akart. Egy hirneves őse már a
kurucz háboruban, Rákóczi fejedelmünk korában kálvinista püspök volt,
azóta a család minden ivadéka igaz magyar hitü, már ő csak meg nem szegi
az ősök törvényét.

Hajh, de mit törődtek a hittel a fiatalok. Nagyon szerették egymást.
Bátyámuram ugyan szivesen beleegyezett volna a házasságba, de ő nem mert
beleszólni a dologba. Csellel kellett élni.

A fiatalok összebeszéltek, hogy asszonynéném tudta nélkül titkon szépen
kocsira ülnek, valami vállalkozó paphoz elmennek s igy törvényesen
összekelnek. Bátyámuram tudott nem-tudott előre valamit: nem tartozik a
dologra. Halálos holtáig mindig tagadta, hogy előre tudta volna: mi
történik.

Egy szép délutáni napon a két fiatal kisétált a kertbe. A kert a
borjumezőre dült. Ott állt egy paraszt kocsi egy fekete iharfabokor
árnyékában. Arra felültek, Székesfehérvárra elhajtottak s még az napon
mint törvényes férj és feleség csókolták meg egymást. Sohase láttam
boldogabb házasságot. Negyven esztendő mulva is oly gyöngéden szerették
egymást, mint esküvőjük napján.

No hanem az én kedves asszonynéném csinált aztán olyan zenebonát, hogy
jámbor férje, jó Hollóssy Fülöp László rögtön fogatott s ment a
székvárosba a megyegyülésre, pedig a gyülést még el se kezdték s még egy
hét mulva se ment haza, pedig a gyülést már rég bevégezték.

Asszonynéném legelőször is kikutatta, ki volt az a szentségtörő pap, a
ki a szökevényeket összeadta. Valami katholikus pap volt. Annak ugyan e
földi életben nem igen árthatott, de azért mégis nyakára ment s adott
neki utlevelet a pokolba s annak is a fenekére. Az a jó pap bizonyosan
föl is használta az utlevelet.

Azután azt kutatta ki, ki volt az a gézenguz akasztófavirág, a ki a
kocsival ott várakozott a fekete iharfabokor árnyékában. Ezt is
megtalálta. Ez volt Dömök Sándor, szilas-balhási kisbirtokos.

Ez ugy félig-meddig a családhoz tartozott. Valamelyik ős-nagynéném
unokanővérének orozva költ fia volt. Törvénytelen gyerek. Utóbb
napvilágra jött s annyira hasonlitott a család férfitagjaihoz, hogy a
tehetősebb atyafiak egy kis házacskát s néhány hold földet juttattak
neki. Kedves, jólelkü ember, ölesnél magasabb termettel. Nagyon
megkedvelték s utóbb a tisztujitásoknál a nemesek közé is becsempészték.
Ő volt a mezőföldi nemesség zászlótartója. Azt gondolták, ha a
pecsovicsok őt mint zászlótartót agyon ütik is: ő érte nem lesz akkora
kár, mint egy valóságos igaz nemes emberért.

Ő volt az, a ki a szökevényeket is a paphoz vitte.

Asszonynéném tehát Matkovich István szeptemvirt tartotta egyik halálos
ellenségének. A ki két ezer hold birtokát elpörölte. Második halálos
ellenségének pedig Dömők Sándort tekintette. A ki az ő angyali szépségü
jó lányát az ő tudta nélkül esküvőre szállitotta.

Lett harmadik halálos ellensége is.

Ez volt a legnagyobb ellensége. Ennek nem bocsátott meg soha.

Volt az én kedves asszonynénémnek egy gyönyörü szép daruja.

Daru!

Ismered-e ifjabb nemzedék a darumadarat?

Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul
sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszinü testét, barna-szürke lobogó
tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelid nézésében,
nyalka-büszke menésében?

Hallottad-e hangját? Azt az egyszerü de érczes erős hangot? Mikor ott
repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik
tizenkettő a másik szárnyon mint a hegyes ék: V betü alakban előre
robogva, elől a vezérdaruval, a ki harsány hangon le-lekiált a föld szin
mélységére: daru, daru!

Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a
lápon, a szigeten s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi
kiabál s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára,
Kátára!

Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.

Darutollat tett a süvege mellé a kurucz közvitéz. Darutollas süvegben
járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.

Daruszőrü paripáját szereti legjobban a sikföldi szegény legény s azt
siratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja s ő nem lehet ott
az áldomásivásnál, mert vasba van verve keze-lába.

Magasan repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem
szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Ugy is övé
lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell birni azt a lánykát, mert
hiszen a daru olyan néma s mégis szól.

Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kurucz égő
keserüsége?

Elment az ő ura, elment Rákóczi az ő fejedelme nagy Törökországba!
Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Segény
üldözött kurucz, csak a darvak őszi vonulását lesi s az őszi darvakkal
együtt ő is elbujdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai
felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott
fejedelmének, ott még egyszer kisirja magát és azután csak a daru jön
vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol.

Te is elmaradsz már tőlünk maholnap darumadár! Gyermekkoromban hányszor
láttam lassu vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a magasból.
Egyszer de egyetlen egyszer az én kis bozótomban, az én kis szigetemre
is leszálltál. Ugy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem
otthon falumbelieket, harmincz-negyven éves embereket: mikor láttak
darut a határon?

– Nem tudjuk mi uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy
régen itt is járt a mi vidékünkön.

Csak a szatmári lápokon, csak a Duna-Dráva összefolyásánál, csak a Dráva
muraközi szakadásain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se
sokáig.

Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen
körül fióka korában fogták s neki adták ajándékba. A hogy nőtt szüzi
szerelme: ugy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába
felöltözött, körül tipegte, körül röpködte a daru, szép tiszta csőrével
még igazitott is menyasszony fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru –
a mi daru nyelven azt teszi: légy boldog édes kis urnőm!

Mennyi angyaltitkát tudta az a daru a jegyes és menyasszony lelkének!

Elhozta magával Mező-Szent-Györgyre is. El nem hagyta ott urnőjét soha.
Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkisérte a szőlőhegyre is.
Sokszor megfogta köténye kötőjét s ha légy szállt a ruhájára: csett!
Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott luddal,
kácsával, gyöngytyukkal, csirkékkel s megvédte őket kutya-macska ellen.
Nem félt senkitől s ha idegen akart hozzá nyulni: akkorát ütött kezére,
hogy egy hét mulva is megemlegette.

Egyszer a daru kiment sétálni a gyepre a kert keritésén kivül.

Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtoku ősrégi nemesek. Az egyik
Katona-fiunak, Boldizsárnak, az a bolond szokása volt, hogy agarakat
tartott. Akkor is volt neki két vásott kölyökagara.

Meglátja a két kölyökagár a darut: uczczu neki. Eleget vitézkedett a
bátor daru, egyik agárnak ki is vágta a balszemét, de utóbb mégis csak
legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett
is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.

Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besugták a
dolgot az én kedves asszonynénémnek, a ki keservesen megsiratta hü
barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihült testét
pedig a kertben eltemette s örökzöld bokrot ültetett föléje.

Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett.
Megfogadta, hogy a mig ő él, az a szivtelen gonosz ember a vármegyében
nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál
jobban felbőszitették ellene.

Ez volt a harmadik halálos ellenség.

Mikor az ősi házból örökre ki kellett költöznie, mikor abba a pörnyertes
szeptemvir beköltözött: akkor azt mondta Magyary-Kossa Eszter
asszonynéném a szeptemvirnek:

– Kilenczvennégy esztendeig birták a mi eleink ezt a házat, de nem halok
meg addig, mig kegyelmedet, méltóságos uram, innen ki nem dobják. És
eljövök időnként, hogy engem lásson s az én szavamra megemlékezzék.

Rettenetes fogadás volt, de szavát megtartotta.

Multak az évek sorban, egymás után s elmultak azok is, a kik annyit
pörösködtek egymással. Elhalt a szeptemvir és sok évvel később neje is.
Ott feküsznek a szentgyörgyi temetőben. Fiaikra, örököseikre szállt a
birtok.

Elhalt Hollóssy Fülöp László bátyámuram is ez előtt negyvennyolcz
esztendővel. A kinek se idő, se mulandóság nem ártott: az volt az én
kedves asszonynéném.

Ez előtt huszonnégy évvel épen szeptember 6-ik napján megyek haza
Budapestről. Keresztülmegyek a várótermen s ott egy pamlagon látok egy
muffot.

Egyszer csak megmozdul a muff.

Oda nézek, nagy bámulatomra felismerem az én kedves asszonynénémet.
Talán száz esztendős is volt már. Oly kicsiny lett, hogy a mint a
pamlagon feküdt s összehuzta lábait: csak egy jókora muffnak látszott.

Oda mentem hozzá, üdvözöltem, kezet csókoltam neki.

Nézett rám, nem ismert meg első pillanatra.

– Ki vagy te?

Mondtam nevemet.

– Te vagy az? No nem jövök többé hozzátok. Aranyosról többé a lábamat ki
nem teszem. Még csak azt akartam megérni, hogy annak a szeptemvirnek az
utódjait kidobják az én birtokomból. Épen ma kidobták. Magam láttam,
onnan jövök, a biróság még most is ott van. Harmincznyolcz esztendővel
ezelőtt épen ezen a napon s épen abban az órában dobtak ki belőle engem
is. Most már megnyugszom a sorsban. Ennek az ellenségemnek vége van.

– Megbocsát-e most már legalább utódainak?

– Megbocsátok.

– Hát annak a szegény öreg Dömök Sándornak megbocsát-e? Lássa kedves
asszonynéném, most én vettem magamhoz.

– Megbocsátok annak is. Hisz a lányom ugyis csak férjhez ment volna.

– Hát a szegény Katona Boldizsárnak megbocsát-e?

– Elő se hozd, annak meg nem bocsátok soha!

Elsőt csöngettek. Jött a vonat. Fölugrott az én kedves asszonynéném s
apró, de szapora lépésekkel ment ki a vonatra. Kisérője alig győzött
utána menni.

Két ezer hold földjét elfeledte, leányának engedetlenségét elfeledte,
kedves daruját soha el nem feledte.

Hát ez az én kedves asszonynéném volt az a tekintetes asszony, a ki
utjába állott a balaton-fő-kajári halászgazdának, nehogy az valamikép
pört nyerhessen. Mért volt felpörös?



A NEMZET TÖRTÉNETE A VIZ SZINÉN.

(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A
hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az
adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A
horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A
nádfedelü kastélyban.)

– Hol volt, hol nem volt; volt egyszer egy nádorispán, a neve volt
István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóizüen, ő pedig
adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is;
az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy uj kalapot
Veszprémben, de most már nem uj az a kalap.

Bognár Pálnak hivták azt az embert, a ki igy kezdte elbeszélését kapás
pajtásai előtt s aztán lekapta fejéről a kalapot, oda vágta a hátához
egy surján legénynek, csak ugy puffant.

– Ez volt Ferkó az a kalap ni, néhány esztendeig el is tart még.

Ez a beszélgetés pedig történt az én balaton-füredi szőlőmben, a mikor
én még gyerek voltam s a mikor még az a szőlő nagyanyámé volt, ez előtt
közel ötven esztendővel.

Igaza volt Bognár Pálnak.

István főherczeg nádor csakugyan járt Balaton-Füreden és a Balatonon és
a »Kisfaludy« gőzösön. Ezt az útját meg kell emlitenem.

Nevezetes út volt ez.

Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró a horvát
bán vezetett ellenünk egy nagy sereget és seregével már el is hagyta
Boglárt s jött felénk, mint a förgeteg.

Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe
nagyanyámhoz. Veszett hire járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol,
embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhanemüt el akart
magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyteritője. Hallotta,
hogy a szerezsánnak vörös sapkája és vörös köpönyege van, mint a
hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyteritőt
okvetetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte
elvinni. Hanem volt egy arany himzéses fehér selyem nemzeti védegyleti
lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel
otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.

Jött is. Szeptember 21-én már Szemesen volt.

A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a
levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes
Illés 48-iki pápai követtől és gr. Zichy Manó 48-iki honvédezredestől
hallottam valamit a levél tartalmáról.

Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a
magyar kormányt és az országgyülést elkergetik s a magyar nemzet
alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és
meghatalmazást megkapott már erre.

A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták,
de a magyarok kezében se akarták hagyni.

Szeptember 16-án a király aláirásával küldték hozzá azt a levelet,
melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön,
valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután
pedig vegyen bucsut a kapufélfától s hagyja a magyarokat magukra és
Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen
Bécsbe.

A nádorispán lett volna fővezére annak a seregnek, melyet a magyar
kormány a király beleegyzésével előre küldött, hogy Jellasichot verje ki
az országból. Ez a sereg már a Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két
napi távolságra.

Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról s még azon a
napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök gróf
Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza
többé soha.

A nádorispán kiséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf
Szapáry Antal. Azután vele volt még valami futár-hadsegéd, egy
helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a
káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbiró s a
polgármester fogadta.

Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállitását,
minden szabadságunk megmentését.

Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyülési ember, e szavakat intézte
hozzá:

– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, a mikor fenséged
rálépett, hogy közibünk jőjjön.

Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz,
hogy a mit mondott, csak magán körben mondta.

– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem
dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.

Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén
Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére czélzott. Olyan vékony
keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi
fontot és 8 latot nyomott, a mi a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez
bizony még lánynak is kevés volna.

Mindig kedvetlen és mindig szótalan volt a nádorispán.

Másnap, 21-én, kiment Balaton-Füredre.

Ugy volt előre elkészitve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a
nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a
»Kisfaludy« gőzösön. A bán a hajóra jön s ott majd találkozik és
beszélget a nádorispánnal.

Déli 12 órakor indult el a hajó a balaton-füredi kikötőből.

A hajón volt a nádorispán és kisérete. Ezen kivül Szentgyörgyi-Horváth
József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három
matróz és a fütő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt s a másik
matróz Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.

Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötven percznyi ut. Két
órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két
óráig, tehát még hetven perczig?

A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség
és az áruló iránt, a ki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása
ellen, fegyveres kézzel betört a határon s tíz nap óta már öl, rabol és
éget.

A kiséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a
nádorispán is annak tekintette.

A hajón volt egy rézágyu. De csak amolyan mozsárágyu. Csak díszlövésre
való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy
azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért s talán inkább
azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjjenek. Szegény
mozsárágyu! Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy
legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az
ágyutöltés is olyan mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy
sehogyse.

Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a föárbóczon. S azután elől is
egy, hátul is egy zászló. Ezek már kisebbek voltak. Volt még egy
negyedik lobogó is egy kisebb árboczon.

Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szin. Nagy következése lesz
még ennek.

Mikor a főárboczra huzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Ujra
leeresztették, ujra felhuzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott,
mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.

– No még ez se történt meg velünk.

– Nem jó vége lesz ennek az útnak.

A matrózok beszéltek igy.

Utóbb is fel kellett mászni az árboczra s nagy keservesen rendbe hozni a
dolgot.

A nádorispán néma volt.

Van egy egykoru kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón
ábrázolja. Itt magyar diszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadon
fővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy és gróf Zichy,
egyik magyar, másik huszár-ruhában. Oldalt előtérben a somogyi part
Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás
generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül tánczolnak.

A kép nem akar gunyos kép lenni s mégis az. Az osztrák generálisok
csakugyan nem tánczoltak. De a nádorispán se magyar diszruhában, hanem
akkor divatos fekete kaszinó-öltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt
magára.

Bármennyire sietett a hajó, a bán már a parton várta.

Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökitsék e furcsa
történeti eseményt, nem hivek a valósághoz. Pusztán képzelődés
szülöttei.

Az egyik képen két lovon ülő huszár-főtiszt társaságában délczeg
huszár-ruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésü gyalogossal
beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor
haptákban van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni
szabad volna! Ugyan e képen az előtérben egy sziklapad tetején jól
öltözött magyar paraszt szürben, kerek kalapban bámulja a bánt.

Sajátságos, hogy Jellasichot huszártábornoki ruhában szerették
ábrázolni. Még zágrábi lovas-szobra is magyar diszruhát visel. Hiszen
igaz, hogy a horvátországi grófok és bárók mind magyar főrendek, magyar
grófok és bárók s diszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is
magyar zászlós ur.

Ezen a képen még nincs ott a »Kisfaludy« gőzös.

A többi képen már ott van.

Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt.
Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak
orra széles tót kalapos evezőssel.

A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a
háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyu is
van a hajó irányában forditva.

Szeptember 21-én gyönyörü szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó
egyaránt ragyogott a verő napfényben. Szellő nem szálldosott s a
szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.

Egyik egykoru képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort
üttetett és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt
feltüzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.

A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már
zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a viz mélységét
kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz
méternyire.

A csónakot rögtön előre huzták, három matróz bele ugrott, a
kereszt-deszkára sárga pokróczot teritettek, beszállt a csónakba gróf
Zichy is, igy mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán izenetét a
bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt
meg a hajón.

Ekkor történt az álnokság szinjátékának első felvonása.

A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó,
hanem csak magyar háromszin.

Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország
harmadik zászlós ura Magyarország állami lobogója alá?

Megtagadta a hajóra menetelt. Gróf Zichy visszament a »Kisfaludy«-ra.

A nádorispán tanácskozott kisérőivel. Elhatározta, hogy a király
megbizását eredeti példányban átküldi a bánhoz s ujra ismétli a
meghivást.

Gróf Zichy megint a parthoz evezett.

Ez volt a második felvonás.

A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát s
mutatta a levelet tisztjeinek.

– Mit adok én a király ezen aláirására?

Igaza volt.

Hiszen az ő tábori irattárában különb aláirásai voltak a császárnak. S a
császár aláirása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein
Latour aláirása is ott van, de a nádorispánén nincs.

– Menjek-e? Kérdezi tisztjeitől.

– Ne, semmi esetre se!

Tisztjei egyhangulag szintén nevetve feleltek a kérdésre.

Gróf Zichy, mielőtt vissza indult, ezt a megjegyzést tette:

– Ő fensége a főherczeg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy
Exczellencziádnak semmi bántódása nem lesz.

A bán tovább mosolygott s azt felelte:

– A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!

Álljunk meg itt egy szóra.

A hajógép közönséges gőzgép harmincz-negyven lóerőre. Harmincz lóerő a
gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló
ereje. Ez bizony elég szép erő.

Hát a becsületszó milyen erős? Van-e olyan erős, mint hatvan ló együtt?

Az a kérdés, miben adják a becsületszót?

Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a
becsületszó.

Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér: azt mondják,
rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha
becsületszót is kér: azt mondják róla: gazember, uzsorás. A törvény be
is csukja.

Az adós is furcsán áll a becsülettel.

A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a
gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője
vagy száz adósa tönkre megy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt
elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett
fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tíz ezer forintot kér
kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön: akkor már nem
gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de uri dolog. Ha
kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be
is csukják. Az már komisz ember.

Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényiró
száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet.
Maig se találta meg. Sohase is találja meg.

Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond; – ha
nő, azt mondják rá: könnyelmü. Azt mondják rá, ha becsületszóra
szerelmét adja cserébe.

A ki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy
eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.

Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvá tesz a
házasság. És minden házasságot jóvá tesz a hibátlan szerelem, de minden
házasságot tönkre tesz a szerelmi bolondság.

Mi itt a becsület? Mi itt az igazság?

Egyszer Balaton-Füreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény
összeveszett a fölött: ki a derekabb ember: az-e a ki megházasodik vagy
a ki nem?

A fürdőn ott volt Deák Ferencz. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik
őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, a
ki később kuriai biró lett; Lendvay József, a ki később királyi
táblabiró lett és Darnak államügyész.

Deák azt felelte:

– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak ugy felelek rá. A
becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.

Ez volt Deák felelete.

És ebből se tünik ki, hogy a szerelemben hány lóerőt ér a becsület.

Hát a politikában mit ér a becsület?

Semmit.

Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes
csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézenguz csizmadia.

Széchenyinek van erre adomája.

Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse, le akart
telepedni Tatában s olyan lakásadó gazdát keresett, a ki lakást is
adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.

– Miért ajánlják ezt az embert?

– Mert az nagyon becsületes ember.

– Tud-e főzni jó tyukhuslevest?

– Azt nem tudjuk.

– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó
tyukhuslevest.

A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges
gazemberek élnek, dolgoznak, zajongnak, vezetnek és boldogulnak a
politikában, a kik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el,
vagy annak látszatát megszerezzék.

Mi a siker?

Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a
nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek,
a mi neki jó.

És a mit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az
egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csuszni-mászni, a
tömeg előtt kiabálni s mind a kettőnek hizelegni, az egyiket megcsalni,
a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a
sikernek eszközei.

Igaz, hogy a nemzetek igaz nagyjai nem ily módon nőnek.

De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és
István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én
keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.

Azt mondta a bán: a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.

Kinek a becsületszavára gondolt ő?

Mert nem mindegy ám az: ki adja a becsületszót?

Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke
fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső
családja.

Magyarország nádorispánja.

Pest-Pilis-Soltvármegye főispánja.

Jászok-kunok főkapitánya.

A főrendek házának, az országgyülésnek s a helytartótanácsnak elnöke.

Osztrák főherczeg s magyar és cseh királyi herczeg. A királynak
unokaöcscse.

Magas rangu tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek nagy
keresztese, rengeteg urodalmak ura.

A magyar nemesi fölkelés fővezére.

A királynak helytartója.

S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének
utjában áll s azt ütközetre várja.

Mi ő hozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? A kit még
zászlósuri, báni méltóságában is megelőz az országbiró is. A ki nem
több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri exczellencziás ur.

És a mikor István főherczeg nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán
csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt
izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe
erősebb, mint a becsületszó.

Hol van itt a följebbvaló iránti köteles tisztelet?

Hol van itt a felsőbb rangu tiszt iránt való katonai engedelmesség?

Hol van itt a szokásnak, erkölcsnek és hagyománynak tiszteletben
tartása?

Hol van itt a közönséges uri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes
is. S ki kételkedhetnék magyar nemes ember szavában?

Mind igaz ez.

De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a
becsületszónak harmincz lóereje.

Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek
vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A
végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak
engedelmeskedik.

Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle
tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak
a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment?

– A beszédjüket nem értettem, hanem azt láttam, hogy jó kedvük volt.

Jó kedvük volt!

Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökitette, hogy a bán és a
tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az
engedelmességet.

De hát mégis miért volt jó kedvük?

Itt egy nagy rejtély van. Egy istentelen titok.

A függetlenségi harczban az oláhok és ráczok leöltek nyolcz ezer
magyart. Csatákban elesett tizenkét ezer magyar és ugyanannyi osztrák.
Szerb, horvát, oláh, határőr több elpusztult tizenöt ezernél. Zuvics
derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül csak
özvegyasszony közel nyolcz ezer jelentkezett. Csatában és betegségben
több orosz esett el tíz ezernél. Több mint hatvan ezer erős férfi vérét
itta be az anyaföld. Hát a kik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén
lehelték ki lelküket!

Mennyi férfivér! Mennyi női köny! Mennyi élet! Mennyi boldogság!

Arról volt szó, hogy mindezt megkiméljék. Ezért kellett a nádorispánnak
és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.

De azért a horvátoknak jó kedvük volt!

De hát emberirtó vad emberek voltak ők?

Nem. Csak osztrák katonatisztek.

A kik biztosan számitottak arra, hogy csata ugy sem lesz, István
nádorispán ugy is elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül
foglalják el s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözik.

Ezért volt jó kedvük.

Ők tudták, hogy a találkozás szinpadi játék. Csak a közönség
mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, a mi a közönséget
mulattatja.

Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogolylyá s a
hajógép őt nem hurczolja Balaton-Füredre. Jól tudta ő, micsoda levelet
kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?

Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen
volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem szinpadi játékot üznek
s vele az árulóval könyedén elbánnak?

Ezért nem akart a hajóra menni.

Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a
nádorispánt. Ők a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s
a bán a ledér ember.

És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék
csorba, ha ő ülne a csónakba s ő menne ki a partra, a parton Jellasich
bán sátorába.

Mit mindent el nem hisz a magyar ember, ha mikor hivő kedvében van!

Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány
épsége, a szabadság biztossága, hatvan ezer ember élete-halála.

A másik oldalon a nádorispán méltósága.

Amazt el kell ejteni, a méltóságot meg kell őrizni.

Történetirók ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a
hazudozást. E kérdésben tisztán látok.

1203-ik évben, márczius havának egyik szeles-havas napján szemközt
állott Imre, a magyarok királya, a pártütő Endre királyfival s annak
nejével, a cselszövő Gertruddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd
közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.

A király nem akarta, hogy magyarok vére omoljon.

Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül oda ment a pártütő
királyfi táborába.

– Látni akarom, ki teszi kezét fölkent királyára!

Nem tette senki.

Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből,
fogolylyá tette s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrud asszonyt
pedig haza küldte szőni-fonni Meránba.

Elfelejtette ezt talán a nádorispán? Vagy talán sohase tudta?

Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki
merészelte volna őt ott megtámadni, kezét rá emelni? Meg merte volna-e
az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, a mikor a királyi herczeg,
az ország nádorispánja, a fenséges ur azt parancsolja, hogy a pártütő
bánt fegyverezze le s két kezét tegye vasba?

Hanem ezt 47 kilónyi testsulylyal megtenni nagyon nehéz.

Mi lett volna a legrosszabb eset? A bán teszi fogolylyá a nádorispánt.

Hejh, de ragyogó fejezet lett volna ez István főherczeg életében!

Csakugyan egyetértett volna titkon István főherczeg Jellasich báróval? A
nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?

Vizsgáljuk csak kissé a kérdést.

A nádorispán volt a Jellasich ellen küldött magyar hadsereg fővezére.

Kötelességszerü, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal
személyesen találkozni s a csatát, vérontást, háborut, ha lehet,
elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a »Kisfaludy« gőzösön
vezetett az ut Jellasich elé?

Jellasich jött a hadak utján, a Balaton déli partján egyenesen
Székes-Fehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az uton ment eléje s a
hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerü lett volna a
nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett
volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó s a
nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.

Ily ledér okon fordult volna meg a világtörténet egyik igen nagy
eseménye?

Mesebeszéd.

A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény
országot. És ő engedelmeskedett.

De miért kellett akkor a balatoni játékot eljátszani?

Azért, hogy ha az osztrák udvar dolga rosszra fordul s a magyarok
kibékitése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békitőnek,
közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót
akart és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.

Pedig semmi jót se akart.

Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha ugy áll az igazság, a mint én
látom.

Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a mult
igaz.

A meghiusult találkozás után a »Kisfaludy«-gőzös megfordult s visszament
Balaton-Füredre.

Gyerek-koromban tele volt a vidék azzal a hirrel, hogy Jellasich a
tihanyi szorosnál ágyuztatta a gőzöst s hogy egy ágyugolyó a kémény
mellett búgott el.

Ez nem igaz. Szentgyörgyi-Horváth József igy beszélt nekem:

– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket.
Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett.
Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor ő fensége nem örült.
Az egész uton alig szólt egyet-kettőt.

22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet
neki kellett volna vezetnie s a vezérletet rábizza Moga tábornokra.

Másnap 23-án megmondja gróf Batthyányinak, hogy ő végleg el akar
költözni az országból. Batthyányi kéri és inti, gondolja meg jól, ne
hagyja az országot dúvesztében.

No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a
kormánynak és országgyülésnek: bikmakk s úgy el-kihajtott
Magyarországból, szülőföldéről, hogy sohase látta többé. Pedig még
tizenkilencz esztendeig élt jó egészségben azután.

Igy bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itt hagyott mindent
fenékig zavarban. S ott hagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet
nélkül.

A ki derüsebb itéletet tud mondani róla, mint én: álljon elő.

Meneküléséről van egy egykoru kép. Hatalmas nyul hátán ül a nádorispán
nyereg nélkül, de a nyul fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének
ezredesi diszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyul s viszi
lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon aszu fatörzsök
hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete utmutató, melyre ez van
felirva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.

A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó
nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja,
de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborusága, mely az utolsó
nádorispán emlékezetét a multból, az avarból ki tudná mozditani s életre
tudná kelteni.

Minő jó a feledés!

Jobb mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb mint az álom, mert álmodozása
sincs. Minő áldás annak nevén, a ki nemzetével rosszat cselekedett.

Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki
utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasich elfogat és
vasra veret s ugy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még érczoszlopot
emeltek volna tiszteletedre s a vértanuk seregébe illesztették volna be
nevedet.

Sok kitelik a bolond magyartól.

Hát Jellasich mit csinált?

Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyujtották neki a bőséget
rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt
mit harácsolni.

Szent-Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön egész
seregével. Előőrsei már Székes-Fehérvár felé száguldoztak.

Főhadiszállása Lepsényben volt, lakása a Nádasdy-kastélyban volt.

A kastély nádtetejü volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia
pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van jó
legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz
hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől.
Palotája aligha nem nádgunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát
épitettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főuri nagy
palota is sok volt köztük. De igy kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi
nevet minden palota hirdesse.

Jellasichot meglepte a nádtetejü palotának főuri fényes berendezése. Jól
is érezte magát benne keményen.

Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal
pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.

Nagyon szivesen fogadta a nemesség követeit, még ujságát is, melyet épen
olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.

Ez az ujság pedig »Kossuth Hirlapja« volt. Két hónap előtt indult meg az
a lap s egyik legelső előfizetője épen a bán, báró Jellasich volt.

A bán itt is nevetgélve beszélt, mint szemesi sátora előtt. Itt is jó
kedve volt.

Magyarul tökéletesen beszélt.

– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes
Jellasich, a ki ellen Kossuth így ir?

Mutatott egy kemény czikket.

Egyebek közt ezt is mondotta:

– Önök hüségében megbizom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az
ő maroknyi seregével?

Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek
s köztük apám is. A ki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább
ötven ezer főnyi serege van, a kit pánczélöltözetben fehér lovon vezet
rá a bánra, mint Szent György lovag.

A bán észrevette az elbámulást.

– A főherczeg nádor ő fensége is elhagyta már a sereget is, az országot
is s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy ő felsége atyai
kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs
lázitókkal érezteti hatalmát.

Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor
szeptember 24-ike volt déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr
vagy Magyar-Óvár körül lehetett és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem
juthatott.

Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik,
legföljebb csak ugy gondolta, hogy talán már megis történt.

Hagyjuk el azonban a nyalka bánt s eresszük őt a maga utjára. Majd vége
lesz annak az utnak nem sokára. A mi azután történt: az már nem tartozik
a Balatonhoz.

Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt
is, melyet ugy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató
anya.



TIHANY.

(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A
remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. –
Mirevaló az isten dicsérete?)

Tihany!

De sokat irtak már erről a félszigetről irók is, irogatók is, s mégis
olyan keveset irtak erről mind az irók, mind az irogatók. Ha az olvasó
lelkében évek mulva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle
egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok
templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz
ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség:
minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség.
Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még
nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a
barátok temploma. Boldog emlékü jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud
róla. Mai iróink pedig százszor bővebben és szebben leirták már a Kék
Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.

No de máskép lesz ezután.

A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönviz előtti időből. Akkora,
mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének
alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, a
mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy
elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme
volt.

Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony
azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt. Nem is a Balataton
szülöttje. Az a tenger, mely fél millió év előtt a Balatont ránk hagyta
hirmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna másutt is
előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán
Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt
ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos
világforradalom tüzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből:
akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé s a kövek közt kövé vált
maga is.

Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát s annak
porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezitelen lábu szegény paraszt
gyerek ötven krajczárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért
is, ha vevője nem ád többet érte.

Hát a visszhang?

Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles a fal, állj
tőle száz lépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben s dalodat meghallod
tőle a magad hangján. Hangod szinét, erejét és fokát visszamondja
tökéletesen.

De nincs benne semmi különös. Épits akárhol akkora falat, nem kerül több
pénzbe, csak száz forintba s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis
hangon éneklő fiad vagy leányod rögtön megismeri énekhangjának
hamisságát.

A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a
természetes tüneményt.

Egy-két év ide-oda s el fog telni az a száz esztendő, a mikor a kóbor
lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.

Somogyból ment vissza Debreczenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott.
Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókhiáról parókhiára. Mint a
peregrinus, vagy mint a szuplikácziós diák. Áldott lelkü, jó falusi pap,
de szivesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára,
ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon
át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét igéretbe veszed, pogácsával
tarisznyáját tele rakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded.
És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is ránditod, sőt odáig egy
jó szóra, egy ital borra magad is elkiséred. Debreczeni diák mennyit tud
mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt
dalolni. Mennyit tudják a németet szidni! Mennyire eldicsekesznek tudós
professzoraikkal. A miénk hiresebb! De bizony hiresebb a miénk!

A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován
csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a
révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény,
nincs vele szerszáma. Nem is kucséber, nem is babkár, nem is német, nem
is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, a ki ugy beszél,
mint ha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd
szörnyen, de azért a két garas répénzt elfogadja tőle, minthogy a
törvény és a jó rend igy hozza magával.

Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokán bozontos fürtökben állt a
sürü erdő. A kanyargó ut föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn
vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak
partjait erdő koszoruzta.

Oda is elment Csokonai.

Árva szive elkivánkozott oda is. S a hol legárnyékosabb volt az erdő:
ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserü szerelme, édes halála s örök
dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan s ott lepte meg őt
a holdnak halavány fénye is.

Minő dal az, a mely ott csendült meg az ő nagy lelkében!

– Oh Tihanynak riadó leánya Szállj ki szent hegyed közül. Im kit a sors
eddig annyit hánya: Partod ellenében ül. – Itt a halvány holdnak fényén
– Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva sziv!

– Míg azok, kik bút-bajt nem szenvednek: A boldogság karjain Vigadoznak
a kies Fürednek Kutfején és partjain: Addig én itt sirva sirok!

– Itt halok meg! E sötét erdőben. – A szomszéd pór eltemet, Majd talán a
boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában Áll
együgyü sirhalmom magában: Szent lesz tisztelt hamvamért!

Oh nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé
a tihanyi sötét erdőbe, hogy együgyü sirhalmoddal gazdaggá tedd annak
földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szivvel
tiszteljük.

Igaz, hogy csonka e mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását,
buzditó szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük
eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bérczén azt a helyet, hol
Lilládat utoljára megsirattad s hamvaidnak örök pihenő helyét
megjelölted.

Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit
látott rajta, a mennyit én. Semmit.

Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző
oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz szine fölött mintegy
negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy-öt ember fér
el állva.

A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végü botjával valami
nyájőrző fiu ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghuzhassa
s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz
gallyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyujtott, annál
melegedett. Az odu falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is
megkezdte valaki s aztán abban hagyta. A csapongó képzelet, a játszi
elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az oduban.

Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az oduban a
kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakálát; se nem hallgatta
annak bölcs szavait. Költeményének meséje is gyerekes. A nép együgyü
felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó
panaszaiból származott.

Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika
apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban s lányát bedugja a klastromba.
Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év mulva lány és legény
találkozik. Egymás nyakába borulnak, könyezve csókolják egymást s együtt
való szökésre adják fejüket. A klastromba ez alatt észreveszik a lány
távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után.
Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után
tőrével megöli a lányt is, önmagát is.

»Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerliczepár jött ki
porukból és e csendes ligetek sátoriban leszállt. Gyakran látni sötét
éjjeleken, fejér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt
lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messzünnen kihaló
gerliczehangjait.«

Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.

Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány
sorában.

Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy
mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében
egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedt s helyébe a nagy viz
támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a
harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt
bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.

E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:

»Látod amott fiam, a mint a Balaton habja locsogva küzd a bércz
öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras
sorjegenyék között!«

A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.

Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!

Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé
napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből csöndes
éjszakákon.

Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?

Van-e még remete? Nyoma sincs tul a Dunán. Én még láttam egyet, ismertem
egyet, kegyes volt, szent volt s mégis csak obsitos katona volt, kerülte
a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd
egyszer valahol elmondom a történetét.

Ez hát mégis remete volt. De hol volt oduja? Ott, a hol emberek járnak,
bucsujáró népek bucsut járnak. A hol meglátják, megszánják, megbámulják
s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajczárt, vagy
egy darab ruharongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne
fagyjon.

De menjen csak a remete Tihany oldalába. A hol ember meg nem fordul. A
merre út se vezet. A hol ősztől késő tavaszig élőt nem látni. A hol a
sivatag talajon kertészkedni nem lehet, a hol makk se terem, gyökér se
terem, még fü se terem. A hol még a kökényfa, a galagonya, a mogyorófa
se tenyészik; a hol a gözü se tudna télre valót gyüjteni, a hol még róka
se üt tanyát.

És a hova szabadon bejár az északi szél. A mily enyhe a Balaton nyáron:
olyan zordon télen. Iszonyu hidegje, rettenetesek viharai. Nincs az a
remete, a ki azokat elszenvedje.

A középkor tüneménye a remete. Mit keresne az ma már a vasutas és
kerékpáros világban?

Istent dicsérni?

A remete arra vállalkozott, hogy dicsérje az istent. Ebben élt, ebben
halt meg. Ebben lett élete szentté, emléke imádottá.

Örült sovány ételének, meztelen testének, éjjeli-nappali sanyaruságának.
Durva fakereszt földbe ütve, ott térdelt előtte s egyebet nem csinált,
dicsérte az istent.

Hagyjátok ki kegyes lelkek isten imádásából isten dicséretét.

Jó és kegyes és szent és igazságos, dicső és örökkévaló, mindentudó és
mindenható az igaz isten. Egyáltalán nem kivánja, mert semmi szüksége
sincs rá, hogy őt az emberek dicsérgessék. Szép asszonyt, hatalmas
főispánt, zsarnok fejedelmet, ostoba gazdagot kell dicsérgetni, nem a jó
istent.

Sokszor elgondolkoztam a régi vallásalkotó népeken: miként alkottak ők
maguknak istent, milyen alaknak képzelték ők istenüket.

Hatalmasnak.

Honnan vették a hozzá való képet, fogalmat, eszmét?

Fejedelmük alakjából és életéből.

A fejedelem zsarnok. Maga szab törvényt magának is, népének is. Öl,
gyilkol, dobzódik, száz feleséget tart, szüzeket rakásra emészt. Háborut
visel, palotákat épit, urrá teszi kedves emberét, de a kit, ha nagy urrá
mer lenni, eltetet láb alól. Ha valami nem tetszik neki: mindjárt
haragszik. Ha megvénül: mindig haragszik: S ha haragszik: nem ismer
törvényt s keresztülgázol minden jogon, minden emberségen.

Ilyen a fejedelem az ő ősi alakjában. Egyetlen egy mód van féken
tartani, megszelidíteni. Ha dicsérik. Ha körülrajozzák, ha térden állnak
és hasra feküsznek előtte s örökké dicsérik. Ereje oroszlán, élete örök,
dicsősége a nap, hold és csillagok, hatalma végtelen; reszketnek előtte,
félnek tőle a többi királyok és fejedelmek: napnak testvére, uraknak ura
s napkelettől napnyugatig csak érte élnek, neki szolgálnak a népek s
minden nemzetségek.

Ilyen beszédre megszelidül a mord fejedelem, megsimogatja saját hasát,
gyönyörködik hosszu szakálában s papucsa orrában s jó kedve kerekedik s
jó kedvében néha még arról is lemond, hogy alattvalóit és foglyait
rakásra ölesse.

Őskori népek, hajdankori nemzetek: ilyennek képzeltétek ti istenteket. S
azért tettétek szent törvénynyé, hogy istent dicsérni kell s mindig csak
dicsérni kell. Pedig dicsérni csak a rosszat, a gyöngét, a hiút és a
halottat szabad s nem a jóságos, igaz és erős istent.

Szegény jámbor remeték: elmultatok. Vagy a zárdák falai közé vonultatok.
A jó istennek nincs szüksége rátok, nekünk pedig rossz istenünk nincs.
Csak rossz embereink vannak, azok ellen pedig ugy se értek semmit. A
szegénység, sanyaruság, mezitelenség se buzdit ma már jóra senkit.
Lenézne, kinevetne ma már benneteket mindenki. Ma már egész nap dolgozni
kell nem pedig egész nap imádkozni,

Nem is hiszem én, hogy a tihanyi remetebarlangban remete lakott valaha.

(Vége az első kötetnek.)



TARTALOM.

Készülünk az utazásra 1

(Kik azok, a kik utaznak? – Miért késett ez az utleirás? – Napkelet
felől napnyugat felé. – A Balaton költői. – Mindenütt szép, de legszebb
a Balatonnál.)

János püspök 13

(János püspök urasága. – János püspök szegényei. – Kis városi nagy ebéd.
– A nemesség eredete. – A szarvasbika. – A reggeli a rengetegben. –
János püspök az én falumban. – A római szent zsinat. – A római pápa és a
somlyai bor.)

Salamon Ferencz 35

(Az indulás. – Béla király Névtelenje. – Miként kell megírni a nemzet
történetét. – Mikor Salamon Ferencz követjelölt volt. – A bujdosó
Salamon. – Mikor szép a bölényborju? – A siketnéma beszél. – Meglátjuk a
Balatont.)

A magyarok fája 50

(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a
török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e
még zsidó? – Papi birtok, zsidó birtok.)

Balaton-Füred 65

(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német
szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes
leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)

Magyar fürdő, magyar orvos 79

(Magyar orvosok pusztitják a magyar fürdőket. – Országos fürdőbiztos.)

Emlékezések 87

(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. –
Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az
első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas
uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)

Az első magyar nemzeti szinház 109

(Számüzött a magyar szinjáték Magyarországon. – A költő társasága
Balaton-Füreden. – Hol lakik a magyar szinész? – Kis-jókai Szabó István.
– Az adakozás. – A füredi uraságok. – A papság adakozása. – A vármegye
gyülése. – A taps. – A tihanyi apátúr föltételei. – A költő és
Vasvármegye. – A kis-czelli gyülés. – A kanczamente. – A kormány tilalma
semmit se ér. – Miért nyitották meg kétszer a szinházat? – A népnek
szent ünnepe. – A költő diadala. – Szegedy Róza rózsája.)

Hogy utaztak régen? 142

(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju
felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)

A mit nem tud a történetirás 153

(Brachfeld. – A lovak tanyája. – A sáfárok és a kupeczek. – A czeczei
öreg Braun. – Hogy született a Kossuth-huszár? – A zsidó. – Haynau és a
hadisarcz.)

A szép asszony története 165

(Hol fizetik ki a lovak árát? – Brachfeld Debreczenbe megy. – A
bankócsináló gép. – A barkhend ujjas. – A szép asszony ereje. – Az
enyéngi követválasztás. – Az abauj-szántói zsidó orvos. – Az orosz
nagyherczeg nem lesz magyar király. – Duschek megmenekül. – A szép
asszonyra alkonyodik. – A nemzet bárója.)

Vörösmarty 185

(Mi a költő? – A nagy költő alakja. – A halász-ebéd. – Az utolsó dal. –
Tamassa Pál. – A vén táblabiró erényei. – Gyüjtsétek össze a nagy költő
emlékeinek nyomait.)

Jókai 202

(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. –
Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény?
– A hogy a költő alkot.)

A Balaton 212

(A nyári Balaton. – Az éjszaka. – Az álom és a hullámmoraj. – A téli
Balaton. – Vőlegény, menyasszony együtt a halálban.)

Az utolsó szó Istenhez 218

(Az alsó-őrsi halászok. – A vihar szeszélye. – Az utolsó zsolozsma. –
Örökké!)

A vihar a jégen 226

(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember
annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)

A köd a jégen 233

(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. –
Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a
tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett
igazság a pörben.)

Magyary Kossa Eszter 252

(A nagy pör. – A végrehajtás. – Az első ellenség. – A második ellenség.
– A darumadár. – A harmadik ellenség. – De a darut nem felejti.)

A nemzet története a viz szinén 267

(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A
hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az
adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A
horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A
nádfedelü kastélyban.)

Tihany 289

(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A
remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. –
Mirevaló az isten dicsérete.)





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Utazás a Balaton körül (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.