Title: Ne bántsuk egymást - Ujabb tréfák
Author: Karinthy, Frigyes
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ne bántsuk egymást - Ujabb tréfák" ***


available by the HathiTrust Digital Library



KARINTHY FRIGYES



NE BÁNTSUK EGYMÁST

(UJABB TRÉFÁK)

BUDAPEST, 1921

PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA.

Pallas részvénytársaság nyomdája Budapesten.



ELSŐ RÉSZ.  KÉPES BESZÉD.


KÖNNYEK.

(Karácsonyi legenda.)

A költő kényelmesen leült a kávéház asztala mellé, maga elé húzta a
csészéjét, egy szem cukrot tett bele, aztán sírni kezdett. Szépen,
egyenletesen sírt, előbb a jobbszeméből, aztán a balszeméből, a csészét
ügyesen alátartotta. Mikor tele lett a csésze, megtörülte szemeit a
szalvétával, fölkavarta a csészét és jóízűen szürcsölgetni kezdte.

A szomszéd asztalnál magas, hórihorgas úr ült és figyelmesen nézte a
költőt. Egyszerre fölállt és átlépett az asztalához.

– John Devil vagyok – mondta röviden.

– Az ördög? – kérdezte a költő kiváncsian.

– Családi viszonyaim talán nem tartoznak ide – jegyzete meg a hórihorgas
úr hidegen. – Egyébként üzletember vagyok és üzleti ügyekben járok
Budapesten. Mit csinál ön itt?

– Láthatja. Uzsonnázok, sőt mondhatnám ebédelek.

– És ez mind eredeti?

A költő vállat vont. Mr. Devil fölemelte a csészét, megszagolta,
bemártotta egyik ujját és megízlelte. Bólintott, aztán megnézte az
óráját.

– Félóra mulva utazom Manchesterbe. Nem szeretem a hosszú tárgyalásokat,
tehát egészen kurtán megteszem önnek ajánlatomat. Ön szállít nekem ebből
a folyadékból havonta két-három litert, literenkint hatszáz dollárért. A
pénzt manchesteri gyáram bank-osztálya folyószámlára utalja ki önnek
havonta, előre. Az első részletet már e hó elején megkapja. Küldeményét
legkésőbb jövő hó tizenötödikére várom. Ajánlom magamat.

John Devil eltűnt és a költő megdörgölte szemeit.

– Butaság – mondta idegesen.

Elsején azonban pontosan megkapta a jelzett összeget. Első
elragadtatásában odáig volt az örömtől: kabátot vett és fehérneműt,
kibérelt egy puha kis fészket magának, szenet vásárolt és élni kezdett.

Egy hét mulva lelkiismeretfurdalás fogta el. Itt az ideje, hogy
szállítson valamit a kitünő John Devilnek, a terminus közeledik.

Este tehát korábban ment haza a klubból, ahová beiratkozott, jól
befűttetett a kályhába, megvacsorázott és fölvette pyjamáját. Aztán az
iróasztal elé ült, odahúzott egy finom mokka-csészét, tett bele egy
kockacukrot, fölnézett a plafonra, hogy most dolgozni fog.

Várta a könnyeket, de hogy öt percig semmi se jött, nyugtalanul
nyomkodta meg a szemeit.

– Na, mi ez? – mondta zavartan.

De még mindíg nem jött semmi.

– Gyerünk csak, – mondta a költő idegesen és sértődötten – hát mi lesz?

Legörbítette a száját és hangosan sopánkodni kezdett.

– Oh, én szegény, szerencsétlen, apátlan, anyátlan, elhagyott,
boldogtalan, nyomorult féreg, – mondta a költő egyre hangosabban – oh,
én szegény koldus…

Hiába, semmi se jött. A költőt rémület foga el. Hiszen így nem tud
szállítani semmit John Devilnek, a jó életnek lőttek. Vadul és
kétségbeesetten nyomkodni és masszírozni kezdte a szemeit, fölülről
lefelé és lihegett hozzá.

– Ez így nem megy, – mondta végre – nem lehet becsapni az öreget, látja,
hogy nem vagyok koldus. Másra kell gondolni.

Percnyi szünet után újra kezdte.

– Oh szegény, boldogtalan emberiség, óh mennyit szenvedsz el, ha
meggondolom… Szegény, szegény embertársaim…

Figyelmesen várt, de egyre fokozódó rémülettel vette észre, hogy a szeme
egyre szárazabb lesz, a szája pedig máris kezd visszafelé görbülni, sőt
fölfelé, akárhogy nyomogatja vissza. A szíve összeszorult az ijedségtől,
mert érezte hogy a gyomra gyanusan hullámzani kezd.

– Szegény… szegény embertársaim…

A hideg veríték lepte el homlokát, érezvén, hogy a szája egyre
szélesebbre húzódik és mindjárt a füléig ér és ha ez még egy percig
tart, akkorát röhög azonnal, hogy megpukkad.

Elsápadt. De hiszen így vége mindennek! Most mondjon le a jó életről,
mikor már belekóstolt?

Pillanatig habozott, aztán dacosan fölvillant a szeme. Fölállt, odament
a vizeskancsóhoz, öntött belőle egy keveset a teaforralóba, gyengén
megmelegítette és beleöntötte a csészébe. Kis sót kevert hozzá és néhány
gramm hamut. Jól fölkeverte, palackba dugaszolta, lezárta és pecsétet
tett rá.

A palackot aztán föladta a manchesteri gyár címére és szívdobogva várta
a választ. Elsejéig pontosan leszállította a három litert.

Elsején a pénz, minden különösebb megjegyzés nélkül megérkezett.

A költő fellélegzett. Azonnal titkárt fogadott, laboratóriumot rendezett
be és munkához látott. Két hónap mulva, arra való hivakozással, hogy a
nyersanyagok nagyon megdrágultak, fizetésemelést kért. Új szerződést
csináltak és a költő kibővítette az üzemet.

Később megvette John Deviltől a manchesteri gyárat és ő maga szállította
nagyban, politikusok és fejedelmek számára az emberiség békés
fejlődéséről és boldogulásáról szóló nyilatkozatokhoz való anyagot.


FÜRDŐ-MONOLOGOK.


I.  _Meleg fürdő._

A víz gyönyörű dolog, ha az ember megfigyeli, igazán: a legszebb dolog.
Milyen finom hajlásai vannak, milyen kecses mozdulatai, milyen szép
erezetek – és milyen különös viszonyban van a víz a szilárd tárgyakkal.
Hogy simul mindenhez, lágyan, diszkrét érintéssel – felveszi mindennek a
formáját, ami beléje kerül, – az ember azt hinné…

Tudja isten, mit hinne az ember… Az embernek, olyan szép, lágy,
határozatlan érzései vannak sokszor, de nem veszi észre… úgy látszik,
ezek az érzések lappanganak bennünk, amikor valami szebbet, jobbat
szeretnénk az életünknél… Mert nem vagyunk boldogak, pedig lehetnénk…
csak a belülről zengő, halk, finom csengetyükre kellene hallgatnunk,
amik homályos időkbe, elmult emlékekbe hívnak vissza bennünket…

Zengő csengetyűk… milyen szépen hangzik ez… milyen lágyan, milyen
álmosító búgással… És ez nekem jutott eszembe… Persze, hiszen én
diákkoromban verseket írtam és nem is voltak csunya versek. De aztán
abbahagytam…

Az ember mindent, ami szép, boldog, harmónikus, mindent abbahagy, hogy
kemény, rideg, ostoba dolgok után fusson, amikről azt hiszi, hogy
fontosak… Ostobaság, hiuság! Mintha egy tiszta, langyos őszi este,
suttogó platánok alatt… egy ködszerűen szép női kézzel a kezünkben…
mintha ez nem érne fel mindennel, ami után törekszünk… Mikor az est
mesélni kezd… milyen gyönyörű ez, csak most veszem észre… Igen, az est
mesélni kezd… és lágy szökőkút csobog a parkban és madarak muzsikálnak.

Ó, Margit! Milyen gonosz, milyen rossz voltam én hozzád, mikor úgy
rámnéztél, a mult héten, ott a sétatéren… Hát nem éreztem, mit jelent
egy ilyen női tekintet? Hogy többet ért sok hiú, nagyravágyó
erőlködésünknél – többet ér magánál az életnél! Elfulni egy fullasztó
csókban – igen, megfeledkezni világról, emberekről, kicsinyes
terveinkről… a langyos, drága semmibe elmerűlni… és körülöttünk a
szomorú fűz lombjai susognak… Emlék… emlék…

Igen… most értem magamat… most megismertem az én igazi lelkemet, a
szelid, nemes gyöngéd lelket… egy költő lelkét… egy gyermek lelkét… Hogy
tudtam elfelejteni! Holnap… nem, még ma… felkeresem Margitot… ó, hogy
fog örülni, hogy meg fog érteni… Margitkám, mondom majd egyszerűen és
mélyen a szemébe nézek… Margitkám… volna kedved velem elutazni… délre,
délre igen… talán Afrikába… ott olyan jó meleg van… de hogy lehetne?
Megvan! Az a háromezer korona… megvan! Lehetne jobban felhasználni?
Soha! Végre egy igazi, boldogító gondolat!

Megyek! Még ma elmegyek Margithoz! Együtt beszéljük meg az utitervet!

Hol a törülköző?

Hű, de hideg van ideki!


II.  _Hideg fürdő._

Hű, a teremtésit neki. Kicsit kemény, de egészséges. Az a fő. Fura egy
dolog egy ilyen darab víz, a kádba az ember ki se nézné belőle. Foga van
neki. Harap. Hű.

Ezek a ledörzsölések azt hiszem, nagyon jól hatnak. Mindjárt máskép érzi
magát az ember, ha a vérkeringés egy kicsit megindul. Szamárság, hogy
eddig is nem csináltam. Ezentúl mindennap egyszer, gyorsan ledörzsölöm
magam, kicsit kellemetlen, de az embernek nem szabad kényelmeskedni, ha
azt akarja, hogy friss legyen.

Nem is értem, eddig miért nem folytattam ezt a dolgot rendszeresen.
Persze, az ember mindenféle szamársággal foglalkozik, ahelyett, hogy az
egészségével törődne, pedig csak egészséggel lehet valamire vinni.

Már tegnap este akartam kezdeni, de aztán lefeküdtem, amiatt a hülye
regény miatt, hogy inkább azt olvasom az ágyba. Igazán, ha meggondolom,
nem volt érdemes. De micsoda egy émelygős dolog – még versek is vannak
benne! Hogy mi mindenre ráérnek a népek, ha okosabb dolguk nincs. Nem is
értem, hogy tudtam végigolvasni! És vajjon mennyit kapott az író ezért a
regényért? Na, én ha kiadó volnék, egy vasat se fizetnék ilyesmiért!
Csupa émelygős leírás, úgy-úgy, locsogás-fecsegés. Csak butítják a
népeket. Egészen meghülyültem, míg a végére értem. De persze, valamire
emlékeztetett, amit gyerekkoromban olvastam. Micsoda haszontalan
időfecsérlés könyveket olvasni. Ki is iratkozom a kölcsönkönyvtárból –
okosabban fogom felhasználni az időmet. Beiratkozom a sportegyletbe. Ott
mindjárt jó összeköttetésekhez is jut az ember a pénzéért.

A Szalkaival nem is volna rossz megismerkedni, az nagyon hasznos lehet a
végén.

Még ma elmegyek. Azaz, hogy… hová is igérkeztem délutánra… Hm, persze. A
Margit… Ejnye, ejnye. Na, annyi baj legyen. Legfeljebb nem megyek el. Ha
megharagszik, legfeljebb megharagszik. Ugyis… nem is jönne rosszul, ha
megharagudnék… Unom már ezt a dolgot. Az ember elhanyagolja a dolgait.
Pedig az az első. Kezdett ez a dolog elsavanyodni, ezzel a Margittal.

Ugy van, egy friss, egészséges, ruganyos szakítás. Az a
legegészségesebb. Csak frissen, in medias res, fejest a dologba. Azonnal
megírom neki a levelet. Nagyon sajnálom. Nekem más dolgaim vannak.
Felkeresem ezt a Szalkait. Ez ért a bőrügyekhez. Hm… mi volna… nem is
volna rossz… azért a háromezer koronáért… ő el tudná helyezni. Nagyszerű
üzlet. Pláne, ha még emelkednek az árak. Már miért ne emelkednének? Csak
frissen, energikusan nyélbe kell ütni! Nagyszerű! Egész más ember
leszek, ha ez beüt! Gyerünk!

Hol a törülköző?

Hű, de jó meleg van ideki!


ULTIMA RÁCIÓ.

_vagy az ököljog fejlődése a középkor óta. Elvi tanulmány két
felvonásban és négy képben._


_Első felvonás._

_Első kép._

_1480._

_Bence lovag_ (sétálgat a bástya alján. Magában): Hűvösre jár az üdő.
Ágyasházamba térek immár, hogy a kora pirkadattal nyeregbe pattanva, az
országútra térhessek. A gazdag izmaelita már nyolc felé arra jár.

_Balambér lovag_ (szembejön): Köszöntlek lovag, a szent kereszt nevében!

_Bence lovag:_ Vajha Szűz Mária, kinek lobogóját védelmezed, imádkozna
éretted, lovag! Kinek arculatja ragyog előttem, mint a felkelő nap?

_Balambér lovag:_ Balambér vagyok, lovag!

_Bence lovag:_ Én meg Bence, lovag!

_Balambér lovag:_ Engedd meg, lovag, hogy sisakom rostélyát levehessem
előtted. (Letolja a rostélyt, de e mozdulatnál a sisak forgója
előrelendül és véletlenül megkarcolja Bence lovag homlokát.)

_Bence lovag:_ Lovag, megkarcoltál.

_Balambér lovag:_ Sajnálom, lovag, nem akartam.

_Bence lovag:_ Tudom, lovag, hogy nem akartad. De Bence lovagot nem
illetheti karcolással senki büntetlenül. Sajnállak, lovag, de e
sértésért a sorsnak kell dönteni köztünk. Azonnal megyek a rendfőnökhöz,
hogy rendelje el az istenitéletet.

_Balambér lovag:_ Köszönöm, lovag! Ott leszek! Viszontlátásra, nemes
lovag!

_Bence lovag:_ Isten veled, nemes lovag!

_Második kép._

_Másnap._

_Az istenitelet._ A rendőrfőnök jelenlétében Balambér lovag és Bence
lovag egy szál karddal kezükben állanak szemben egymással. Balambér
lovag, mint sértő fél, páncél nélkül, Bence lovag páncélban.

_Bence lovag:_ Kezdhetjük! Most véged, te korcs!

_Balambér lovag:_ Vagy neked, te nyápic cenk! Nesze! (Odavág, kupán
találja Bencét.)

_Bence:_ Tyű, a tagadóját, hitvány kurafi! Nesze, rongyos!
(Mellbevágja.)

_Balambér:_ Hu, a mindenségit! Nesze! (Pofonvágja a karddal.)

_Bence:_ Úgy? Akkor hát, itt van! (Nyakonlegyinti a karddal.)

(Mindketten véresen esnek össze. Lepedőben szállítják el őket, három
hónapot feküsznek az irgalmas rend kolostorában.)


_Második felvonás._

_Első kép._

_1914._

_Doktor Bence_ (sétálgat a Bástya-kávéház mellett. Magában.): Jó lesz
már hazamenni, holnap fel kell menni korán Polacsekhez, a váltó-ügyben.
Más ügyvéd csípi el az orrom előtt.

_N. Balambér_ (jön szembe): Kérek egy kis tüzet!

_Bence:_ Nem látja, hogy most dobtam el a cigarettám?

_Balambér:_ Jó, jó, azért ne legyen olyan szigorú, papa.

_Bence:_ Papa? Talán nem szemtelenkedne az úr! Micsoda piszok
kraki-tempó ez! Belém akar kötni?

_Balambér:_ Talán maga belém, marha!

_Bence:_ Te piszok! (Pofonvágja.)

_Balambér:_ Strici! (Orrbavágja.)

_Bence:_ He!… (Hasbarúgja.)

_Balambér:_ Ö… (Torkonragadja.)

(Mire a lézengők összeszaladnak, már nincs szükség szétválasztani őket.
Mentőkért telefonálnak: a mentőorvos koponyacsont- és orrfal-repedést
konstatál egyik részről, másik részről alsó csigolya- és
medencecsont-törést. Beviszik őket a Rókusba, egyenkint három hónapot
feküsznek.)

_Második kép._

_Három hónap mulva._

(A Lovass-féle vivóteremben. A felek megérkeznek, főbólintással üdvözlik
a segédeket és egymást. Azután bekötözik őket bandázzsal, kimérik a
lépéseket, a felek felállanak. Egyik segéd hozza a kardokat.)

_Vezető segéd:_ Mielőtt N. Balambér és Doktor Bence Szilárd között
felmerült sajnálatos affér lovagias úton való elintézésére rátérnénk,
kötelességemnek tartom, hogy a felek lelkiismeretére és mindkét fél úri
és kipróbált modern gondolkodásmódjára utalva, komolyan felszólítsam a
feleket, hogy álljanak el a fegyveres elintézéstől és kölcsönös
kimagyarázkodás után béküljenek ki. Európai műveltségű és gondolkodású
úriemberekről lévén szó, fölösleges figyelmeztetnem önöket, hogy a
párbaj egy a sötét középkorból fentmaradt barbár intézmény, mely a
huszadik század szellemi életet élő intellektueljeihez méltatlan, durva
és barbár elintézése a másképen is megoldható konfliktusnak. Gondolják
meg.

_Bence:_ Tisztelettel ragaszkodom a fegyveres formához.

_Balambér:_ Segédeim és ellenfelem álláspontját különben tiszteletben
tartva, a lovagias elintézést óhajtanám.

_Vezető segéd:_ Akkor hát méltóztassanak: rajta!

(Összecsapnak. Balambér az első összecsapásnál három centiméteres
karcolást ejt doktor Bence homlokán. A segédek közbevágnak, a párbajt
befejezettnek jelentik ki. Bence homlokát betapasztják és hazamennek.)


IRIGYSÉG.

– Az irigység az oka mindennek, – magyarázta felhevülve Gézának egyetlen
jó barátja, Dezső – az emberek gonosz és kegyetlen irigysége mindenki
ellen, aki él. Nem az a baj, hogy önzőek vagyunk s az élet minden javát
és örömét magunkénak akarjuk, még akkor is, ha más rovására szerezzük
meg: – hanem az, hogy a más vagyonát és javát irigyeljük, azt szeretnénk
elrabolni még akkor is, ha mi már nem használhatjuk semmire. A tigris
lakik bennünk, amelyik legyilkol egy egész csordát, mikor egyetlen üszőt
akar csak, tud csak elfogyasztani: egy életet tudunk csak leélni, de
ezret és milliót szeretnénk elpusztítani. Nem az önzés, az irigység
teszi pokollá a világot, – a szemünk ezerszer akkora, mint a gyomrunk.
Oroszországot nem az hajtotta a háborúba, hogy óriási testének
valamelyik része veszélyben forgott, hanem az elviselhetetlen kín, hogy
más is él, szerényen és kicsin, de él. A nagy tömegek vonzzák a kicsit,
ezer meg ezer koldus hal meg éhen, hogy a milliárdos vagyona még öt
millióval több legyen. „Elveszem a koldus egy dénárját, és akinek ezer
van, annak adom“ mondja a kegyetlen isten is. A világ felfalja önmagát,
és elpusztul.

– Az a pesszimizmus beszél így, – mondta szeliden Géza – amelyik
elfelejti megnézni az érem másik oldalát. De a fizikus tudja, hogy ahol
taszítás van, vonzásnak is kell ott lenni. Nemcsak gyülölet van, a másik
oldalon ott fényesedik a meleg rokonszenv, a könyes meghatódás, mely a
magáét is odaadja a másiknak, nemhogy azét kivánná, – odaadná az életét
is. Míg így beszéltél, nem jutott eszedbe a mi barátságunk? Mind a
ketten szegény nincstelen emberek vagyunk, kávéházi filozófusok, de
mondd, ha valamelyikünk hirtelen nagy pénzhez jutna, nem első gondolata
volna a másik… és az öröm, hogy most örömöt okozhat neki?

Dezső nem felelt, hallgatagon váltak el egymástól.

Géza este kilencig ott ült a kávéházban és hideg hónaposszobájára
gondolt, amit még nem fizetett ki ebben a hónapban.

Kilenckor felállt, sóhajtott, el akart menni. Ekkor berohant Dezső a
kávéházba, halvány volt, a haja kúszált, reszkető szája alig tudott
kidadogni néhány szót.

– Géza… gyere… bor…zasztó dolog…

Lefutottak az utcára. Dezső még mindig reszketett.

– A klubból jövök… borzasztó… játszottunk és… és… harminc… vagy negyven…
ezer koronát nyertem… nem tudom biztosan.

Kabátzsebébe nyúlt, egy vastag csomó összegyűrt ezrest rántott elő,
megint visszagyűrte.

Halványan, egyetlen szót nem ejtve, siettek egymás mellett. Dezső
szólalt meg először.

– Mindjárt… hozzád siettem… felmegyünk hozzám… nem akarom, hogy lássák…
kétezer koronát akarok adni neked…

Géza nem tudott felelni, – az egész József-köruton végig egy szót se
váltottak.

A kapuban megállott Dezső, ránézett barátjára és hangosan elnevette
magát.

– Mi az? – mondta Géza riadtan.

Dezső belenyúlt a zsebébe és újból kivette az ezres-csomót.

– Idenézz! – mondta.

Géza jobban megnézte a pénzt. Rámeredt barátjára és hangos, boldog
nevetés tört ki belőle is. Kipirult, a vonásai megenyhültek, szeme
visszanyerte nyugodt, derüs kifejezését.

– Hát igen, – mondta Dezső – viccet akartam csinálni. Szinpadi pénz, egy
szinész kölcsönözte holnapig.

Géza még mindig nevetett, boldogan, felszabadulva. De mikor Dezső
hirtelen elkomolyodott, ő is csodálkozva és zavartan nézett rá.

– Mi az? – kérdezte.

– Semmi, – mondta Dezső hanyagul – csak arra akarlak figyelmeztetni,
hogy az a tudat, hogy nyomorodban váratlanul kétezer koronát kapsz, úgy
veszem észre, távolról sem okozott neked akkora örömet, mint ez most,
hogy te ugyan nem jutottál hozzá kétezerhez, de nekem sincs
harmincnyolcezer.


PÉLDÁZAT

_az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az irástudó
Doktorokról_.

1. Vala _pedig_ azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész
országban, kit is neveznek _bélpoklosságnak_.

2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert _nem
tudják_ vala annak gyógyító írját.

3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna – és valának,
kiknek az ő fülek megsiketülne – és valának, kik nem szólhatnak vala,
mivel az ő nyelvök _megsebesedék_.

4. És az ő testök lett volna nyilt sebekkel _megkeményedve_ és az ő
arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök _elfolyna_, mint a
_folyó_ vizek.

5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül _vala_ a jajgatók panaszával és
elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok.

6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól _megtizedelteték_ s a
bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban
találtatnak vala.

7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz Gyógyító, kik is
Medikámentomokon _eszmélkednek_ vala s egyben kotyvasztának sokféle
Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat.

8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala
olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést
szerezne három napra; – de _nem volna_ olyan, mely a bélpoklost
meggyógyítaná.

9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát
Becsületesnek, másszóval _Ehrlich_-nek: ki is kotyvaszta Miskulánciát,
hogy azt a bélpoklosok bévennék.

10. S látván látának akkor csudát: mert _bizony_ ki is azt bévette
volna, felkel és jára és az ő sebei _elolvadnak_ vala, mint a tavaszi
hó.

11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három
napra, hanem az _egész_ életre.

12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok
_meghallgattatik_ vala.

13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Irástudó Doktorra,
mivelhogy _megvolna_ a Gyógyító Medikámentom.

14. És ekkor az Irástudó Doktorok bevádolák _azt, ki ezt tevé_: elmentek
a bírákhoz s mondák: E’ káromlást mivel.

15. És bizony gonosz dolgot mivel, mert méreggel _éteti_ a
bélpoklosokat.

16. S jövének _kétezer_ Irástudók s fennhangon kiáltozának, mondván: E’
káromlást mivel.

17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a
pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te
_cselekvéseden_.

18. Mert micsodás Medikámentomot _adtál_ a bélpoklosoknak, hogy azok
felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez.

19. S felelé az: Te mondád.

20. Mert imé, az én Medikámentomom meggyógyít vala _kétezer_ bélpoklost,
kik is meggyógyúlván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és
becsületére. Ám te lásd, kié az igazság.

21. A bíró pedig hordozá vala e _szókat_ az ő elméjében s nagysokára
felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván:

22. Nincs igazad, ó Becsületes Irástudó, mivel a te gondolatod _végig_
nem gondoltad vala.

23. Mert nézz körül: ime, itt áll _kétezer_ Irástudó, a kik nem tudnak
egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő _módjuk_ szerint, s ha nem
lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod
szerint, ezek itt elpusztulnak s az ő magjok kihal.

24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök
meg sem születhetik.

25. Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost és született kétezer
egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét és nem
születhetik meg kétezer egészséges gyermek.

26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az
Irástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják.

27. S ha meggyógyulnak a bélpoklosok, meghalnak az Irástudók.

28. Mert a mérleg _nyelve_ mindenkor egyenesen áll, ha _fel nem fordul_
a mérleg.

29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak,
hallják.


A MAJOM ÉS A HANGYA.

(Aesopusi jelenet.)

_Hangya:_ Egy teljes napon át figyeltelek, tisztelt barátom, mint a
Munkaellenőrző Minisztérium kiküldöttje, mely azzal bizott meg, hogy
tegyek rólad jelentést. Mondhatom, nagyon csodálkozom azon, amit
megfigyeltem. Őrületes mozgékonyságod és élénkséged első percben azt a
benyomást keltette bennem, hogy hallatlan elfoglalt és tevékeny életet
élsz, rengeteg dolgod és elintéznivalód van, azt se tudod, hol áll a
fejed, nem érsz rá pihenni. Csak most este jöttem rá, hogy tulajdonképen
egész nap nem csináltál semmit, nem végeztél semmit, ugráltál egyik
ágról a másikra, lóbáltad magad, vakaróztál és fintorgattad a képedet.
Annál csodálatosabb ez, mert az ügyességed meglepő, kezeid végtelenül
érzékenyek és alkalmasak a legprecizebb feladatok elvégzésére. Ha nekem
ilyen kezeim volnának, egész nap hordanám a bolyba az építőanyagot és
tízszer annyit végeznék, mint amennyit így tudok, tökéletlen
testrészeimmel.

_Majom_ (gúnyosan): Nagyon el lehetsz foglalva, ha ráértél egész nap
engem tanulmányozni. De ha már megtiszteltél ezzel, legalább figyeltél
volna jobban. Nem igaz, hogy egész nap csak ugráltam és játszottam. Hát
ezt a nyolcvan darab mogyorót ki szaggatta izekre, ki szedte szét
darabokra, ki bontotta fel a kókuszdiót, a fűszálat ki hasította fel,
hogy megnézze, mi van benne?

_Hangya:_ Igaz, egy csomó tárgyat kaptál fel hirtelen a földről és
hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel darabokra tépted, foszlányokra
bontottad, közel tartva szemeidhez, mohó figyelemmel, mintha valamit
keresnél.

_Majom_ (gőgösen): A lényeget keresem. A dolgok belső összetételét. A
megismerés nemes szomjúsága lángol bennem. Amihez nyúlok, feltárul
előttem.

_Hangya:_ Megfigyeltem, hogy rögtön eldobod, amit így összeszedtél és
elrontottál és egyéb után kapsz. Mi az anyagokat keserves fáradtsággal
összehordjuk, fúrunk és faragunk, utcát és házat és odút, országutat és
várost építünk belőle, rendszeresen egyesített erővel, mely összetartja
társadalmunkat és biztosítja fajtánk életét. Minálunk a mi bolyunkba nem
találsz dologtalan hangyát, mert aki nem akar dolgozni a köz érdekében,
azt kipusztítjuk magunk közül. Mindenkinek megvan a maga feladata a
közös munkában – mi munkások vagyunk.

_Majom_ (legyint): Tudom, olvastam Marxot. Nem érdekel. Én analizálok.

_Hangya:_ Én építek.

_Majom:_ Én játszom és ugrálok és kurjongatok, én igyekszem boldog
lenni, örülni az életnek, élvezni izmaim játékát, érezni, hogy én én
vagyok. Én művész vagyok, semmi közöm hozzátok. De amellett én tudós is
vagyok. Az igazságot keresem, a megismerést. A társadalom én értem van,
én egyéniség vagyok.

_Hangya:_ El fogsz hullani és tönkre fogsz menni. Mi jól látjuk, hová
vezet ez a mértéktelen individualizmus. Mi építünk és készülünk és
szervezkedünk és egy napon tunya és értéktelen, pöffeszkedő tested
megtámadjuk és ledöntjük a földre. Te ügyes vagy és fürge, de mi
rettenetesen sokan vagyunk, mert társadalmi szervezetünk lehetővé tette,
hogy szaporodjunk. Ki fogunk pusztítani téged.

_Majom:_ A durva és ostoba tömeg mindig ellensége volt a lángésznek.
Tudom, hogy az életemre törtök, tudom, hogy nem jó szemmel néztek, mert
én tehetség vagyok.

_Hangya:_ Mi vagyunk az erkölcs.

_Majom:_ Tehetségtelenek vagytok, az az erkölcsötök.

_Hangya:_ Ami a tehetségedet illeti, csak annyit látok, hogy jól tudod
utánozni azt, amit mások kitaláltak. A tehetség produktiv, barátom.
Homályos származásod se enged mélyebb és igazibb képességekre
következtetni.

_Majom_ (gúnyosan): A származásom? Nagyon érdekes. Talán a felekezeti
viszonyaimmal nem vagy megelégedve? Hát te honnan származol?

_Hangya_ (méltósággal): Az én családfám a nemes hüllőkön át az
ichtiosaurosig vezet vissza. Őseim óriások és sárkányok voltak, repülő
csodák, földöntuli lények.

_Majom:_ No lám – kiderül, hogy te vagy az arisztokrata és én csak
bitang jövevény. Származásoddal dicsekszel és hagyományokkal – szeretem
az ilyen forradalmárt. Csak a múltra tudsz hivatkozni, mikor a jövőt
hirdeted?

_Hangya:_ Enyém a jövő is.

_Majom:_ Majd kiderül. A te őseid szárnyas angyalok – nekem nincsenek
őseim, vagy nem tudok róluk, nem kérkedem velük. De van egy unokám – nem
hallottad hirét? _Embernek_ hivják – fiatal korában átment Európába és
azóta – úgy hallom – nagyobb karriert csinált, mint valamennyi ősöd.

_Hangya_ (ajkát biggyeszti): Hallottam hírét. Kalandor. Nálunk járt
egyszer. Szélhámos.

_Majom:_ Ó, te unalmas majom!

_Hangya:_ Te – te ember!


TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS.

  „… a népek sorsát épp úgy törvényszerü
  szükségesség irányítja, mint a
  csillagok mozgását az ürben…“

  _Tolsztoj_.

  „… mi folytatjuk a háborút, ha kell,
  öt-tíz évig…“

  _Rodzianko_.

Elő-India és Madagaszkár között, ahol most a tenger hullámzik, sok ezer
év előtt szárazföld terült el és ezen a földön egy nagy nép lakott: a
dravidák. Ezeknek fejedelme, Mikulás, igen jómódu és boldog ember volt,
mindig volt neki pénze, nem úgy, mint nekem. Ha valami megtetszett neki
a boltban, megvette, ha valami gusztusos volt és étvágygerjesztő,
megette. Mikor álmos volt, lefeküdt aludni, mikor kialudta magát,
felkelt.

Ilyen jól élt, de volt neki egy minisztere, Roczi Jankó, ez mindig
unszolta, hogy menjen vele sétálni az országban. És hogy sétáltak,
mutatott neki házakat, földeket, szép kerteket, ahol az emberek laktak
és azt mondta:

– Látod, ez is a tied lehet, ha akarod.

– De hiszen ez más embereké – mondta naivan Mikulás. – Először is más
embereké, nem az enyém, másodszor nekem nem is kell, mert már van annyi,
amiből jól élek.

– Naiv vagy, – mondta Roczi Jankó – az embernek mindent el kell venni,
amit lehet.

– De ugy se adják – mondta naivan Mikulás.

– El kell venni erővel.

– De ők többen vannak, tehát erősebbek.

– Az ám, – mondta Roczi Jankó – erősebbek, addig, amig _tudják_, hogy
azok. De mihelyt elhiteted velük, hogy van valami, ami náluk erősebb,
azt teheted velük, amit akarsz.

– És hogy hitessem el velük?

– Azt csak bízd rám, – mondta fölényesen Roczi Jankó – ahhoz neked
gyenge a fejed. Az étvágyad ellenben erős, ne fojtsd magadba, te csak
cselekedj, majd én megmagyarázom nekik, amit cselekedtél.

A szomszédban legelészett egy jókedvű bika, meghallotta ezt a beszédet
és méregbe jött, hogy ilyen maszlagot be akarnak adni valakinek.
Leszegte a fejét és dühösen nekiment Mikulásnak, hogy egy kicsit
megöklözze, hogy vigyázzon magára.

Roczi Jankó erre felugrott egy tuskóra és elkezdett szónokolni.

– Ó nép, – mondta – látod-e a Törvényt fejed fölött? Ime a fajok
öntudatlan feszülése, mely mint ahogy nagyon helyesen mondja Tolsztoj,
éppen olyan törvényszerüség s előre elvégzett sors, mint a csillagok
futása, vagy a fizika törvényei, ime szükségképpen magával hozta, hogy a
nagy Bika rád rohanjon s pán-bika törekvéseivel megfojtsa a te nemzeti
aspirációidat. Töltsed be te is a törvényt, mely tudósaink számítása
szerint [01.png], abból áll, hogy visszatartsd azt az izét, még ha
belepusztulnál is.

A Nép, egy nagy szőke fiú, letette kezéből a kenyeret, amit éppen
majszolt és kék szemével ránézett Roczi Jankóra.

– Tényleg ez a törvény? – kérdezte.

– Igen, – mondta Roczi Jankó – te nem tűröd a pán-bika terjeszkedést,
inkább elpusztulsz.

– Tényleg nem türöm? – kérdezte szeliden a nép.

– Tényleg nem tűröd – mondta lelkesen Roczi Jankó.

A Nép, nagy szőke fiú, gondolkodott egy kicsit, aztán nekiment a
bikának. Szégyelte bevallani ugyanis, hogy nem érti azt a hosszú számot.

– No most, gyorsan, – súgta Roczi Jankó Mikulásnak – szaladj be a házába
és edd meg, ami az asztalon maradt.

Mikulás éppen éhes volt, beszaladt és enni kezdett.

A Nép pedig verekedett a bikával, holott az erősebb volt és őt nem is
akarta bántani. Egy pillanatra elfáradt, akkor megtörölte a homlokát és
véletlenül hátranézett. Meglátta Mikulást az asztalnál, amint az ő
ebédjét eszi. Ezen nagyon elcsudálkozott és már-már vissza akart
fordulni.

– Gyorsan, gyorsan, – súgta Roczi Jankó – mert baj lesz. Vágj hozzá egy
darab követ.

Mikulás felkapott egy darab követ és a Néphez vágta. Éppen homlokon
találta, a Nép elesett, a bika keresztülgázolt rajta.

– Hát ez mi? – kérdezte csudálkozva a Nép.

– Na hallod, – magyarázta Roczi Jankó – hát ez a Természet Törvénye.

– Hogy a követ a fejemhez vágják?

– Dehogy vágták a fejedhez, – mondta Roczi Jankó – csak eleresztették.
Hát nem ismered a fizika törvényeit? Hiszen már Newton megállapította,
hogy a szabadon eleresztett kő 9.80 gyorsulással, vizszintesen elkezd
repülni. Sajnos, éppen ott álltál és így kupán talált.

– Hja úgy, az más – mondta a Nép. – Ha a Természet Törvénye, az más. Az
ellen hiába okoskodnék, abba bele kell nyugodni. Az más.

És nyugodtan meghalt, mert restelte bevallani, hogy mikor a nehézkedési
törvényt tanulták, akkor éppen nem készült és így nem tudja biztosan,
hogy az eleresztett kő függőlegesen esik-e, vagy vizszintesen.



MÁSODIK RÉSZ.  BESZÉDES KÉP.


SZEMLÉLTETŐ STATISZTIKA.

Azt a bizonyos amerikai lapot olvastam az ágyban, amelyben azok a
bizonyos ábrák vannak minden héten, például áll egy kis ember és
mellette áll egy óriási nagy tojás, tízszer akkora, mint az ember, mire
aztán az van aláírva: „how many of eggs does a man eat in his life“
(mennyi tojást eszik az ember életében). Vagy egy nagy ökör áll egy kis
ember mellett, akkora, mint egy ház és a lap azt állítja, hogy én azt az
ökröt megettem. Vagy egy akkora köröm, mint a Bazilika kapuja és az van
róla, hogy az ember annyi körmöt vág le életében az ujjairól.

Ezután nagyot ásítottam, magamra húztam a paplant, behunytam a szemem,
felébredtem, nagyot ásítottam, kimásztam az ágyból és bementem a
fürdőszobába mosakodni. Egy kicsit nehéz volt, mert a szappantartóban
egy akkora darab szappan feküdt, mint egy síremlék – öt méter széles és
nyolc méter vastag. Az a szappanmennyiség volt, amit életemben
elfogyasztottam. Egy balaton-nagyságú mosdótálban vad vihar korbácsolta
azt a vízmennyiséget, melyet életemben már elhasználtam mosdásra.
Oldalt, a mosdótál kies partjain az életemben elfogyasztott paszta- és
krém-hegyek meredeztek. Ideje lesz borotválkozni, dünnyögtem magamban,
hat méter hosszú szakálamat simogatva, – ennyi volt, amit eddig
leborotváltam magamról.

Borotválkozás után leültem dolgozni. Gondolkodva mártogattam tollamat a
tintatartóba – csak az volt kellemetlen, hogy minden bemártáskor fel
kellett másznom a tíz méter magas létrára, mely a tintatartó szájához
vezetett. Letéptem egy darabot a négy méter széles papirtekercsből, mely
az életemben általam teleírt papirmennyiséget tartalmazta.

De nem lehetett dolgozni: rettenetes csöngetés rázta meg előszobám
ajtaját. Tizenkét méter hosszú számlát hozott egy komor külsejű óriás:
felszólított, hogy legyek szives és fizessem ki ezt a csekélységet – az
életem folyamán kifizetetlenül hagyott számlák lisztája volt az.

Megigértem, hogy majd legközelebb, gyorsan fejemre tettem az
Erzsébet-tér nagyságú kalapot és lesiettem a
százmilliónégyszázezerhatszázhuszonkét lépcsőfokból álló lépcsőn, a
kávéházba reggelizni.

A kávéház előtt mintegy tízezer főből álló sokaság fogadott. Különféle
fiatalemberek voltak, abban a pillanatban, hogy odaértem, egyszerre,
mint valami jól betanított hadtest, felémfordították arcukat és karban,
oly menydörgéssel, hogy a budai hegyek visszhangzottak tőle, így
kiáltottak rám:

? Szervusz, nem ismered meg az embert? Én vagyok a (itt hatezer név
következett), akivel együtt jártál a hatodik bébe. Emlékszel (itt
hatezer név), tanár urra? Hehehe. Hogy vagy, hogy vagy? Hova mész?
Reggelizni mész? Na, nem bánom, jövök én is, úgyse diskuráltunk már
régen.

Bódultan értem be a kávéházba, a sokaság utánam. Körülülték asztalomat
és fülsiketítő menydörgéssel kérdezték karban:

– Hogy vagy különben?

Közben a pincér már elébem tette a párolgó gőzkazánt, amibe húszezer
hektóliter kávé fortyogott. Kérdésemre, hogy mi az a tehénnagyságú és
csodálatos őskori szörnyeteghez hasonló állat, amelyik a fejem körül
kóvályog, nyájasan felvilágosított, hogy az egy kis tüdővész-bacillus –
ennyit szíttam be életemben. Két kilométer hosszú és négy méter vastag
cigarettát dugtak a szájamba. A pincér edénybe csurgatta a hat liter
nyálat, ami a kávéscsésze szélén jelképezte azt a nyálmennyiséget, amit
életemben a rosszul tisztított csészék széléről lehörpintettem.

Émelyegve ugrottam fel és kirohantam az uccára. Az iskolatárs-sokaság
utánam és az ajtóban ágyúbömbölésszerű hangon suttogták karban a
fülembe:

– Kérlek, adj egy koronát holnapig, de úgy, hogy senki se vegye észre.

Szétosztottam tizenkétezer koronát. A sokaság elszéledt, de nem sokáig
maradtam egyedül. A mellékuccából mintegy tizenkétezer főből álló csapat
rontott elő, egyenesen arcvonalomnak irányitva a támadást.

– Kérem szépen – mondta a tizenkétezer ember egyszerre, kicsit sértett
hangon, csodálkozóan kifordított tenyérrel és felemelt szemöldökkel –,
kérem szépen, miért nem felelt ön arra a levélre, amit hat hete írtam
önnek?

Elvörösödtem és kapkodva dadogtam:

– Ejnye! Bocsássanak meg! ilyen bolond szórakozott vagyok! Elfelejtettem
feladni, pedig meg volt írva! Ilyesmi még sohasem történt velem, ez az
első eset, higyjék el, hogy nem feleltem levelére.

– Na és éppen velem? – mondta sértődötten a tizenkétezer ember egyszerre
és egyszerre a mellükre mutattak mutatóujjukkal – éppen velem?

És hűvösen meglebbentve kalapjukat, sietve átmentek a másik oldalra,
mind a tizenkétezren.

A következő, mintegy hétezer emberből álló csoporttal a Körút sarkán
találkoztam.

– Jó, hogy találkozunk – fordultak felém hirtelen –, beszélni akarok
magával. Már régen elhatároztam, hogy magával csinálni kellene valamit.
Maga egy tehetséges, de élhetetlen ember, kell, hogy valaki, mint én
például, aki a hóna alá nyuljon. Majd én beszélek holnap (hétezer
név)-vel, ne féljen semmit, amíg engem lát.

És barátságosan megveregették a vállamat, mely félméternyire megdagadt.

– Én embert csinálok magából! Én vagyok az egyetlen ember, aki csinálni
tud magából valamit! – kiáltották lelkesen.

Elfordultam, mert mintegy ötezer főből álló nőcsapat közeledett felém.
Lelkesen és szenvedélyesen ragadták meg a kezemet. Mélyen a szemembe
néztek és halkan, bensőséges hangon mondták, úgy, hogy legföljebb akkora
zajt ütöttek, mint ötven hajótülök:

– Olvastam… ugy-e tudja, hogy olvastam… – ugy-e tudja, hogy megértettem,
hogy az a cikk nekem szólt… hogy én vagyok az a nő, akire gondolt?

– Hát megértette – mondtam én szomoruan és bensőségesen mosolyogva és
mélyen a szemükbe néztem. De a választ már nem hallottam, mert tízezer
kéz ragadta meg a galléromat.

– Szervusz! – kiáltott tízezer hang.

– Szervusz! – mondtam én örömmel. – Egyetlen barátom!

– Egyetlen barátom! – kiáltott tízezer ember hangosan, hogy tőlük és
magamtól megundorodva, szobanagyságú könnyet törültem ki szememből és
felébredtem.


TEGEZÉS.

(Két úr találkozik az úccán. Tíz év óta ismerik egymást, soha nem voltak
valami nagy barátságban, ha néha találkoztak, néhány hideg és udvarias
szót váltottak és gyorsan elváltak. Öt nappal ezelőtt valami banketten
kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak. Most mindkettőnek azonnal
ez jut az eszébe, de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajjon
csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik. Mindenképpen baj van,
mert ha igen, akkor megsértődik a másik, ha az egyik nem emlékszik rá és
azt hiszi, hogy megbánta – ha pedig nem, akkor pláne mit szól, ha most
egyszerre csak tegezni kezdi. Viszont beszélni muszáj mert már megálltak
mindaketten! Mindaketten elhatározzák hirtelenében, hogy megvárják, míg
a másik megszólal és ahhoz igazodnak majd.)

_Egyik_ (barátságosan szorongatja a másik kezét és biztatóan néz rá):
Áá…

_Másik_ (ugyanúgy néz rá): Áá… no lám… (nem eresztik el egymás kezét.)

_Egyik:_ No lám… ez már aztán kedves izé… találkozás… (mosolyogva és
sürgetően néz rá.)

_Másik:_ Hát – merrefelé mégy… mégyegetünk errefelé?

_Egyik:_ Én csak úgy errefelé mégyegetek… megyengetek itten. Hát… őő…
hogy vagyunk?

_Másik_ (boldogan, hogy magáról beszélhet; sajátmagáról egyelőre nincs
kétség, hogy első személyben kell szólni): Ó, én megvolnék valahogy.
Csunya egy meleg van, különben jól érezném magam. Nagyon megérzi izé… az
ember a meleget – nem?

_Egyik_ (mohón): Bizony rettenetes. És még hozzá, hogy süt a nap!

_Másik:_ Az! nem elég, hogy olyan meleg van, még hozzá a nap is süt.

_Egyik:_ Ilyenkor nyáron minden összejön.

(Kínos szünet. Mindkettőnek sürgős dolga van, de nem mernek elválni,
mielőtt nem tisztázódott a tegezés kérdése: mert elválni vagy
„szervusz“-szal lehet csak vagy „alászolgájá-val“ – teritum non datur).

_Másik:_ Hát a… izé… a család micsinál? Sok a baj ilyenkor a családdal,
mi?

_Egyik_ (bután): Milyen családdal?

_Másik:_ Hát a… (tréfásan) a családunk? A nagyságos asszony, meg a
gyerekek?

_Egyik:_ Az én gyerekeim?

_Másik:_ A – persze, persze. A gyerekek.

_Egyik_ (nem érti még mindig): Hja, hogy az én gyerekeim – vagy…

_Másik:_ Na igen – csak úgy mondtam, hogy a „családunk“, ahogy mondani
szokták tréfásan, hehehe.

_Egyik_ (kacagva): Hja, tréfásan! Hehehe! (Hosszú szünet, mialatt
melegen szorongatják egymás kezét és nevetgélnek. Egyszerre az egyik
észreveszi, hogy a másik ruháján egy bogár mászik.)

_Egyik:_ Vigyázz – vigyázzunk… egy bogár mászik itten – a…

_Másik:_ Hol?

_Egyik:_ A izén… a kabáton.

_Másik:_ Melyik kabáton?

_Egyik:_ A… ezen itten… a (tréfásan) nem az enyémen, hehe.

_Másik:_ Hát kién? (Mereven néz rá.)

_Egyik_ (kínosan viccelve): Nem mondom meg.

_Másik:_ Az enyémen? (Merően nézi.)

_Egyik_ (gondolkodik): Igen.

_Másik_ (rezignáltan lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves,
hogy… hogy az emberek így figyelmeztetik egymást…

_Egyik:_ Ó, szót se érdemel.

_Másik:_ De, nagyon köszönöm.

_Egyik:_ Nincs mit, igazán csekélység.

(Hosszú szünet.)

_Másik:_ Hát – én mostan erre megyek majd…

_Egyik_ (ijedten): Máris?… Ugyan, olyan sürgős? Nem – nem
beszélgethetünk még egy kicsit?

_Másik:_ Csak nem tudom, hogy… hogy nem alkalmatlan-e… az ember…

_Egyik:_ Dehogy, dehogy! Igazán annyira örülök, hogy látha… láthattuk
egymást…

_Másik:_ Én is nagyon… hogy… hogy az ember láthatja egymást.

_Egyik_ (elszántan): Én fölfelé megyek a körúton. Nem tart – tartunk
együtt?

_Másik_ (ellenkező irányban van dolga): Dehogynem, szívesen…

(Minden ok nélkül együtt mennek és mindenféléről beszélnek, politikáról,
filozófiáról, versekről, üzletről, csupa általánosságokról, csakhogy ne
kelljen egymást megszólítani. Mindkettő kínosan várja, hogy a másik
megszólítsa egyszer.)

_Egyik_ (tizenkettőkor, miután mindent bezárnak): Hát – merre lakunk,
merre lakunk?

_Másik_ (dühösen): Ki? Kicsoda?

_Egyik_ (megadással): Én.

_Másik:_ Hát én azt honnan tudjam?

_Egyik:_ Hja – persze… (rálép a lábára).

_Másik:_ Hu!

_Egyik:_ Mi az?

_Másik:_ Semmi… véletlenül… hehe… ráléptünk a lábamra…

_Egyik_ (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?

_Másik_ (révetegen): Nem tudom…

_Egyik:_ Nem? (Pofonvágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod?
(Revolvert vesz elő.)

_Másik_ (boldogan): Persze, hogy tudom!… Szervusz!… Te, te, te…

(Egymás nyakába borulnak.)


ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG.

_(Szin: Szerkesztőség, két asztal.)_

_MIMÓZA_ (a „Beteg színek“ szerzője, az ünnepelt költő az egyik
asztalnál ül és ír. Hatalmas, tagbaszakadt rattanatas ambar).

_MÉSZÁROS (a „Férfilelkek“ szerzője, az ünnepelt drámaíró és publicista.
Borongó, komoly, csondos ombor. Szeliden, hangtalanul lép be,
összehuzódva megy az asztala felé. Mekegő szelídséggel):_ Megengeded
kérlek, hogy itt írjam meg a cikkemet?

_MIMÓZA (felkapja a fejét. Bömbölve):_ Mit ordítsz? Megőrültél? Mit
ordítsz? Nem tudsz ordítás nélkül bejönni? Muszáj az emberre ráordítani,
mikor látod, hogy dolgozom? (Ir).

  … _és lelkem, ez a csendes fájvirág_
  _Hunyó zenékre némán visszaérez_…

_MÉSZÁROS_ (mekegve): Ne haragudj kérlek, muszáj gyorsan megírni…
(Papirt, tollat húz maga elé, hosszan nézi a tollat, egy porszemet
lepiszkál róla, bemártja a tintába, kihúzza a tintából, megint megnézi,
a fölösleges tintát a tintatartó szélén visszacsurgatja óvatosan, hogy a
toll nyílása szabadon maradjon, megint megnézi, lassan közelíti a
papirhoz, mielőtt érintené a papirt, előbb párszor tempót vesz a tollal,
kóvályog fölötte, azután csendesen, mint egy galamb leereszkedik rá és
egyforma, apró betűkkel, oldalthajtott fejjel, írni kezdi):

_… Hadd vesszenek hát, bűzükbe rohadva, a férges pipogyák – hadd jőjjön
hát a zabolátlan, a Tajtékzó és Megfontolatlan! Forgasson viharban
bennünket, törje össze csontunk, tépje ki szájunkból a sima nyelvet,
hogy torokból üvölthessünk fel végre az égre, – üvölthessünk és
bőghessünk, mint a vadállatok, míg a tüdőnk kiszakad és csontunk
összeroppan…_ (a tollat nézi, halkan maga elé, csendesen csóválva a
fejét.) Ejnye, ejnye, ez a János… hogy megkértem, hogy tisztogassa a
tollakat egy kicsit… már megint megakadt egy haj szálon… (tovább ír).

_MIMÓZA_ (felugrik): A kutya teremtésit annak a brantos képeteknek, hát
mi ez, szerkesztőség vagy kaszárnya? (Bömbölve.) Nem érhetem el, hogy
egy pillanatra befogjátok a szájatokat? Az istennek nem tudom ezt a
rohadt vackot lekenni… (belevágja a tollat a papirba, tinta
szétfrecscsen.)

  _… Olajtaván a csendes bánatoknak_
  _Úszom szelíden, hallgatag_
  _Élek-e még? Vagyok-e még?_
  _Nem is tudom…_
  _Talán csak árnyék ez, ki köztetek van_
  _S szelíd mosolylyal ül és nem beszél,_
  _S a hangja, mint az ódon hegedűé_
  _Oly halk… oly halk…_
  _Talán csak árnyék, elfolyó kisértet…_

(Az összetört tollat odavágja, rikácsolva): Hogy dögölne meg, aki
kitalálta… ilyen tollakat dugnak az ember csülkébe… most meg
összetörött, a dög! Ez egy szerkesztőség? Csak ilyen részeg marhák
bírják ezt ki, mint ti vagytok, akik a szájukba hagynak köpni…

_MÉSZÁROS_ (szeliden): Türelem… türelem… nem kell idegeskedni… az ember
szépen odamegy a fiókhoz, kivesz egy friss tollat… (ír).

_… és most elég volt a megalkuvásból, a mindig-mindent-elsimítókból –
elég volt a Türelmesekből! Elég volt a Kihelyezőkből, a Pótlókból, akik
a rozzant házat csak tatarozzák, csak kenegetik – ököllel bele! ököllel
és koponyával!_

_MIMÓZA_ (visszaül, öklével masszirozza a fejét, fuj csuklik, egyik
kezével óriási vörös zsebkendőt vesz ki, bombardó-hangon fújja bele az
orrát, miközben másik kezével ír):

  _… Míg itt vagyok, e pár kis kósza órán,_
  _Két szemem, ez a csendes, őszi lámpás_
  _Mely temetők fáján lebeg_
  _Nem akar látni, csak szépséget, álmot,_
  _Szelíd eget, lágyrajzú régi csipkét_
  _Mély szineket, lilát és gyönge zöldet_
  _Beteg szépséget_
  _Szépet, beteget…_

(Kifujta az orrát, egy percre leteszi a tollat, belenéz a zsebkendőbe,
aztán összehajtja és zsebregyűri, tovább ír.)

_MÉSZÁROS_ (leteszi a tollat, nézi az egyik ujját, észrevesz rajta
valamit, zsebéből kis spongyát vesz elő, másik zsebéből kis üveget, a
spongyát bemártja az üvegbe, megmossa az ujját, aztán lenyalja, utána a
spongyával megtörüli a nyelvét. Ir.)

_Hadd jőjjön egész dühével, támadjon ránk a Sors – egész dühével és ne
tűszúrással, mérgező kis döfésekkel – itt van, itt van, kitárom
mellemet, zuhanjon rá a szikla inkább, pusztuljak el egyszerre… ha
kell…_

Ejnye itt cug van… (Az ablakhoz megy, ír.) Mimóza: (ír).

  _Mert én már senkit meg nem szólítok_
  _Senkit se bántok, semmit sem kivánok_
  _Egy halk sóhaj a távol, tiszta égből_
  _A sóhajom_
  _Csak ezt dobom feléd, mint egy virágot…_

(Felordít.) Az ablakot!! Az ablakot!! (A tintatartót Mészáros fejéhez
vágja.)

_MÉSZÁROS_ (szeliden): Milyen ideges vagy. Milyen ideges vagy! Hiszen be
akartam csukni! (Meghal).


UGYANEZ FÉRFIBEN.

(Kis novella.)

Az igazgató úr megállt az ucca közepén és ragyogó szemekkel, majdnem
hangosan monologizált.

– Nem… ez igazán nem közönséges szerelem, – mondta ellágyulva maga elé.
– Mindig megvetettem azokat, akiknek elég volt egy csinos kis arcocska,
hogy bedőljenek… Én ennek a lánynak a lelkét szeretem, az egyéniségét,
az egész titokzatos és gyönyörű lényét, ami a szavaiból árad felém… A
lelkét ismertem meg, a lelke tárult föl előttem beszélgetésünkben és én
egészen megfeledkeztem róla, hogy másnemű teremtéssel ülök szemben… a
lelkeink egyesültek… Milyen gyönyörű dolgokról beszéltünk… hogy
megkaptak a szavai… mit is mondott? föl kellene jegyezni, olyan mély,
olyan igaz dolgok voltak… csak én értem őt meg, senki más, csak én
érdemlem meg őt… csak én fogom fel ennek a léleknek a szépségeit… Hogy
is mondta?… hogy ő néha olyan különösen érzi magát… igen, igen,
szórul-szóra ezt mondta… néha csak úgy néz maga elé és nem gondol
semmire… istenem! milyen szép ez, milyen költői, de hány ember érti ezt
meg, ezer közül? Hát mikor azt mondta, hogy sokszor úgy érzi, szeretne
valahol máshol lenni, nem itt, ahol van… nem is tudja megmondani, hogy
hol, valahol, ahol még soha se volt… milyen igaz ez, milyen csodálatos,
hányszor éreztem ezt én is, csak nem tudtam, nem mertem így kifejezni…
vagy mikor azt mondta, hogy az emberek nem arra születnek, amivé
lesznek… ó, hogy beleláttam a lelkébe ezen a gyönyörű igazságon
keresztül, amit csak én értek meg… vagy mikor sóhajtott és én
megkérdeztem… most mondja meg, mért sóhajtott… és ő csak szomorúan
mosolygott erre és azt mondta: ki tudja? magam se tudom… milyen mély és
finom és csodálatos válasz volt ez, nem is kérdeztem tovább, csak
éreztem, hogy ezt a lelket megértettem és csodálom…

Az igazgató úr szemei megnedvesedtek, gyorsan megtörülte, mert közben
beért a hivatalba és vigyáznia kellett, hogy ne vegyék észre.

Az első dolog, amit az íróasztalán észrevett, az a bizonyos
Schwarcz-akta volt, amit tegnap adott ki elintézés végett! Egy
pillantást vetett rá és nagyot ordított:

– Fuksz!

Fuksz a másik szobából, ijedten ugrik be. Sápadt nagyhajú fiatalember.

_Igazgató:_ Hallja Fuksz, ez már mégis türhetetlen. Hiszen maga megint
nem vezette be ebbe a nyavalyás aktába a mellékleteket.

_Fuksz_ (elpirul, lesüti a szemét, hebeg): Pardon… igazgató úr…
bocsánatot kérek… kiment a fejemből…

_Igazgató:_ Kiment a fejéből? Hát mivel van tele a maga feje, hogy egy
ilyen egyszerű dolog kimegy belőle… Hát mit csinál maga itt egész nap a
pénzemért? Hülye maga?

_Fuksz_ (hebegve): Én igazán nem tudom igazgató úr… én sokszor olyan
furcsán érzem magam…

_Igazgató:_ Furcsán érzi magát? Miféle buta beszéd ez?

_Fuksz_ (síránkozva): Igen… én magam se értem… néha csak úgy nézek magam
elé és nem gondolok semmire…

_Igazgató:_ Néz maga elé és nem gondol semmire? Akkor menjen el barátom
a hülyék intézetébe, ott kezelik az ilyesmit… és ne álljon be irodába…

_Fuksz:_ Ne tessék rám haragudni igazgató úr… én is sokszor úgy érzem,
hogy szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok…

_Igazgató:_ Máshol? Ugyan! Talán nincs megelégedve a szövet-osztálylyal?
Talán a gummi-osztályba szeretne kerülni? Csakhogy ott nem kellenek
ilyen hülyék, mint maga, aki még a szövet-osztályban se felel meg.

_Fuksz:_ Nem is tudom hol… hová… ahol még soha se voltam…

_Igazgató:_ A Frimmbe, fiam, a Frimmbe. Odavaló maga.

_Fuksz:_ Az emberek nem arra születnek, igazgató úr, amivé lesznek…

_Igazgató:_ Ne mondja. Tud még egy pár ilyen hülyeséget? Nem szégyeli
magát, ahelyett, hogy mentegetné a lustaságát, mindenféle marhaságot
dadog…

_Fuksz_ (nagyot sóhajt).

_Igazgató:_ Mit fuj? Mit fuj? El akar fujni?

_Fuksz_ (szomorúan mosolyog): Ki tudja… Magam se tudom…

_Igazgató_ (dühbejön): Maga se tudja? Hát majd meg fogja tudni! Elsején
mehet a fenébe, akkor majd fogja tudni! Vigye ezt a piszkot! (Fuksz
fejébe vágja az aktát. Fuksz el. Maga elé, dühösen.) Ilyen félkegyelműt
küldenek a nyakamra.


VIZSGÁLAT.

_Beteg:_ Tudniillik arról van szó…

_Dr. Modern:_ Hogy miről van szó, azt most még nem lehet tudni.

_Beteg:_… nekem itt a mejemben…

_Dr. Modern:_ Mejjemben, gyomromban, lépemben, az semmi. Igy nem lehet
diagnózist csinálni. (Erélyesen): Totális vizsgálatnak fogom alávetni.
Addig nem lehet gyógyításról beszélni.

_Beteg_ (hápog): Tudniillik…

_Dr. Modern_ (erélyesen): A szubjektiv panaszok nem világítanak meg
semmit. Át kell vizsgálni alaposan a szerveket. Magának szerencséje van,
hogy Európa egyik legmodernebbül felszerelt klinikájára került, ahol
egyesítve megtalálja a legújabb műszereket. János!

(Három szolga lép be, megragadják és meztelenre levetkőztetik a
beteget.)

_Beteg:_ Azaz, hogy bocsánatot kérek…

_Dr. Modern:_ Most ne beszéljen, mert a légzőszervek vizsgálata
következik. János: a capillációs villanyakkumulátort!

(Villámlás, mennydörgés. A szoba elsötétül, majd vakító kék fény robban
fel. A fal kinyílik és egy bonyolult gépezet fordul ki dörögve a
középre. Piskóta alakú ágyféle, forgatható gőzdugattyúval, két oldalt
üveghengerek, felül szivattyú, alul regulátor, elől táviró-készülék,
hátul Telefon Hírmondó. Az egész kisértetiesen zúg és reszel.)

_Beteg_ (sápadtan): Jézus Mária…

_Dr. Modern:_ Üljön ide…

_Beteg_ (rémülten): Erre a három szögre?

_Dr. Modern:_ Ne beszéljen, csak üljön rá, az acélszögek a test súlya
alatt benyomulnak és felhajtják a kémcsöveket a forrasztó készülékbe.
Üljön le.

_Beteg_ (leül. Abban a pillanatban az ágy háromrét hajlik, két kampó
megragadja a beteg két lábát és felemeli a plafon felé, a hasát lenyomja
egy szelep és a fejét lefelé kifordítja valami. Szája fölé egy hosszú
üvegcső ereszkedik, végén két méteres kaucsuk csővel, amiben sziszegve
duruzsol valami rémesszagú folyadék.): Jajajaj, segítség…

_Dr. Modern:_ Ne ordítson… Nyissa ki a száját… gyorsan, mert a
protoplazma befolyik a tüdejébe és cianózist kap…

_Beteg_ (rémülten kitátja a száját. Abban a pillanatban a kaucsuktű
benyomul az orrába, egy kis üveglámpa pedig a torkán keresztül átszalad
az orrüregbe és bekapcsolódik a kaucsukcsőbe. A villanylámpa bent, a
gége fenekén, kigyul. Hörög.)

_Dr. Modern_ (a cső nyílásán keresztül, ami a beteg torkában van, négy
méter finom acéldrótot dug be, aminek a végén horgocskák vannak. Az
egészet máslira köti, aztán távcsövet vesz elő, homlokára égő
magnéziumos lámpát erősít, kis acéllétrát vesz elő, beengedi a beteg
orrlyukába és valami piros folyadékot csöpögtet a talpára. A beteg
hörög.): Csönd! Tartsa a lábát egyenesen, a tüdejét szorítsa fel, a
gégeporcot nyomja vissza a mandulákra, az Eustach-féle csövet a
füljárattal fogja be, mert különben nem látok be a bárzsingba!

_Beteg_ (szeretné megkérdezni, hol van a füljárat, de nem tud mozdulni.)

_Dr. Modern_ (óvatosan kihúzza a drótokat, kiveszi a létrát, a kanalakat
visszadugja és eloltja a lámpákat): Hát, kedves barátom, a tüdejének és
a gégéjének semmi baja. Mehetünk tovább. Álljon fel!

(Két szolga lekapcsolja a félig ájult beteget a székről. A tüdővizsgáló
gép kigurul.)

_Dr. Modern:_ Következik a gyomorvizsgálat. János! (Villámlás,
mennydörgés. A plafon kettéválik és hosszú gummicsövek ereszkednek le. A
földből villamos-szék emelkedik ki.) Üljön le!

_Beteg_ (leroskad a székbe. Abban a pillanatban két kampó szétfeszíti a
száját és összeszorítja az orrát.)

_Dr. Modern:_ Fülen át lélegzeni. Fülen át lélegzeni! (Két gummicsövet
leereszt a beteg gyomrába, aki öklendezni kezd.) Ahá! Jön már a jó kis
gyomorsav! Lehet analizálni! (A csöveken át kicsurgó folyadékot
beereszti egy bonyolult retortába, amibe különböző folyadékokat önt.)

_Beteg:_ Ö… ö… ö…

_Dr. Modern_ (számol): Két rész klórsavas káli… négy százalék sósav… az
annyi mint… huszonnyolc… (megveregeti a beteg hasát). Maga egy boldog
ember, barátom, pont huszonnyolc százalék sósava van… kutyabaja a
gyomrának… Mehetünk a szívre… János! A Röntgen-inkvizitort!

(A szoba elsötétül. Túlvilági kék fény, kisérteties zugás. A beteget
megragadja egy acélkéz és felemeli a levegőbe, két karját kifeszítve.
Előtte sebesen forgó acélkorongon lila villamok sisteregnek. Földalatti
moraj. A sötétből egyszerre rémes, vigyorgó csontkoponya közeledik,
vigyorgó fogakkal. Szemben, egy higanytükörben felemelt karokkal bólogat
egy élő csontváz, üres szemgolyóit forgatva és fogait csattogtatva.)

_Beteg_ (zokogva): Isten legyen kegyelmes, bűnös lelkemnek! (Elájul.)

_Dr. Modern_ (a sötétből, diadalmas hangon): No látja, barátom – csak a
totális vizsgálatnak van teteje! Magának kutyabaja, semmi elváltozás
nincs. Csak a szívidegek vannak meglazulva. Egy kis billentyű-neurózis
az egész – magának nem szabad sok feketét inni, sok szivart színi – és
ami a fő: tartózkodnia kell minden izgalomtól! A legkisebb izgalom
végzetessé válhat!


REGÉK BOLDOG VILÁGA.

Te három esztendős vagy csupán, ó gyermekem, az élet játszi virány
számodra, te még virágot szedhetsz minden ágról, nem tégedet büntetnek
meg húsz koronára, amiért a növényeket rongálod, hanem engem – te még
nem ismered a rettentő életet, mely csupa bűn, mocsok, szenny… a te
számodra az élet egy boldog tündérálom, regék boldog világa, mintahogy
fentebb jelezni szerencsém volt… Hallom, anyád mesél neked éppen – ó
hallgasd csak a tündérmesét, hidd el, hogy az élet ilyen tündérmese – az
élet, mely számomra kegyetlen Zola-regény, szertelen, durva valóság,
bűn, szenny, mocsok és izé, hogyhíjják, szóval olyan mosdatlan.

Anyád mesél neked… hadd figyelek én is, hadd fürösztöm lelkem a rege
boldog aranyködében, hadd felejtem el, hogy férfi lettem, cserepéldány,
sárga cserepéldány… Igen… már ugyis elfelejtettem a tündérmeséket… hadd
hallom, miről is szólnak…

Éppen Hófehérkét meséli… a királyné ül a tükör előtt és nagyon haragszik
Hófehérkére, hogy az szebb nála… Nono. De csunya egy hiú nő ez a
királyné – aféle negyven éves lehet, „veszedelmes életkor“, ilyenkor
szoktak ezek féltékenykedni. Karin Michaelis kancellár – akarom mondani
írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak – mi!? Megmérgezi Hófehérkét?
No de ez már… ez már egy kicsit… mérgezés, női féltékenység miatt…
hiszen ez egy detektiv-regény… Édes fiam, meséljen valami mást annak a
gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném.

Hamupipőke… az már igen… az egy finom dolog, ahogy emlékszem… hallom
csak. Aha, hát mégis eljut a bálba… de hazaszökik… a királyfi csak a
cipőjét találja meg… kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a
parányi cipő… a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a
a lábukra… Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hisz ez hajmeresztő!
Tudja miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után
beleszeretni egy nőbe!! Tudja mi ez? hisz ez a legperverzebb szerelmi
elfajulás… _fetisizmus_. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft
Ebingből? vagy Blochból? Fetisizmus, halmozva öncsonkítással… a
legborzalmasabb deliktumok… hiszen tönkreteszi azt a gyereket… fogjon
gyorsan valami másba.

Jancsi és Juliska – na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves,
ártatlan gyerekekről, tündérekről… Mi?! A szülők ott hagyják az erdőben
a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis… Hja igen, a vasorrú bába, az
ám… hogy is van csak? Beteszi Jancsit a ketrecbe… hizlalja? Mi?! Hogy
majd megeszi aztán?!… Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg
megy végig a hátamon – ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges
antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen,
amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni… hagyja abba,
gyorsan…

Az már igen, a királykisasszony, meg az elvarázsolt királyfi… Ilyesmiről
kell mesélni, ez az igazi tündérmese… Bár egy kis jogtalan hipnózis
szerepel, úgy látom itt is… node sebaj, ennek a mesének legalább
tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már – a királyfi
disznóvá változik… de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik
tőle… megsimogatja… meg is csókolja… Elég! Elég! Végképp meg akarja
mételyezni a fiamat?!… Tudja, mi ez, amiről itt szó van!… hisz ez
szodomia! a legmélyebb posvány… a fertő mélye… a társadalom
elfajulásának történetében a legsötétebb lapok… Sodoma és Gomorha…
kéneső… Marquis de Sade… Retif de la Bretome… titkos kiadások…
rendőrség… rákfene… borzalom…

Dehát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék
boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten
nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irígység lopás…
Micsoda emberek ezek… micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és
bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben
menten zöldbékává változtattalak volna“ aszongya; – micsoda világ, ahol
a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz
fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három nap egy esztendő“: – micsoda
világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és
diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre
odaigérgetik a „fele királyságukat?“

Édes fiam, – vegyen elő, kérem, egy francia regényt és mesélje el azt a
Gabinak: – az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi bűntetését.


A DRÁMA.

_A nagy drámaíró_ (egyedül sétálgat az úccán. Magában): Hja, bizony,
bizony. A terminus egyre jobban közeledik. Jövő hónap közepén szállítani
kellene azt a nyavalyás darabot, amiből még egy sort se írtam meg, annál
az egyszerű oknál fogva, hogy halvány dunsztom sincs róla, miről szóljon
a darab. A címet még csak bemondtam a legutóbbi hatezer korona
előlegnél, de erről a címről semmi nem jut az eszembe… Én nem tudom, mi
van velem, az utóbbi időben, ha gondolkodni kezdek, mingyár megfájdul a
fejem, itt hátul… ha meg drámatémákat próbálok kitalálni, akkor elől is
fájni kezd… Hja, ja… azok meg azt hiszik, már kész is vagyok vele… én
nem értem, némely ember honnan szedi azt a sok témát… azt szokták
mondani, az élet, az egy nagy drámaíró… adhatna nekem kölcsön egy
vázlatot…

_Ifjú rajongó ujságíró_ (meglátja a nagy drámaírót. A szíve elkezd
dobogni, vakmerő ötlete támad… Micsoda nagyszerű szinházi riport lenne,
ha most ki tudná venni az öregből a legközelebbi drámájának a témáját!
Harminc koronát úgy megadna érte a „Szinház és Lósport“ főszerkesztője,
mint egy krajcárt… Sietni kezd, darabig kerülgeti a mestert, köszörüli a
torkát, végre rászánja magát): Alászolgája, kedves mester…

_Nagy drámaíró_ (gyanakodva): Jónapot, jónapot…

_Ifjú_ (boldogan hadarva): A mester biztosan már nem is emlékszik rám…
Az öltözőben voltam bátor bemutatkozni… a „Más felesége“ bemutatója
után…

_N. D.:_ Ahá, emlékszem, emlékszem… (Nem emlékszik.)

_Ifjú:_ Egy nagy-nagy kérésem volna a mesterhez… egész életemre boldoggá
tenne…

_N. D._ (leereszkedően): Na, csak bátrán, ki vele. Autogramm?

_Ifjú:_ Nem… nagyobb dologról van szó… A Szinház és Lósport küldött a
mesterhez… már két napja hajszolom… A szerkesztőm azt mondta,
kétszeresére emeli a havi fizetésemet, ha interjút tudok csinálni a
mesterrel… amelyben a mester elárulná legközelebbi darabjának a tárgyát,
amit senkinek nem akart eddig elárulni…

_N. D._ (idegesen): Nem is… nem is árulom el… Erről tegyen le,
fiatalember… Ismeri az elveimet… egy szót se a bemutató előtt…

_Ifjú_ (leverten): Ó, istenem… pedig már hetek óta próbálom kitalálni…
Ismerem a mester grandiózus stilusát… és a cím után már gondoltam is
mindenfélét…

_N. D._ (megáll, ránéz): Ugyan! Megpróbálta kitalálni, a cím után? Na,
ez érdekes.

_Ifjú_ (felbátorodva): Bizony! Tegnap egész éjszaka azon törtem a fejem,
hogy mit jelenthet a titokzatos smaragdgyűrű?

_N. D._ (nagyon érdeklődve): Na és?

_Ifjú:_ Na és mindenféle jutott az eszembe… elgondoltam, hogy vajjon
milyen hallatlanul érdekes, titkos vonatkozása van ennek a kőnek a
főhőssel, ahogy mi a mester óriási ötleteit ismerjük…

_N. D._ (könnyedén, de figyelemmel): Na és… hát mit gondolt ki,
fiatalember?

_Ifjú:_ Ugyan… a mestert úgyse érdekli!

_N. D._ (kegyesen): Dehogynem… Ha el tudja találni a témát… nem fogom
letagadni, hogy eltalálta…

_Ifjú_ (boldogan): Igazán?

_N. D._ (bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, úgyis rá fog jönni a
bemutatón…

_Ifjú:_ (ragyogva): Hát akkor…

_N. D._ (kegyesen mosolyog): Hát csak rajta…

_Ifjú_ (tapogatózva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más, csak
egy világhírű…

_N. D.:_ Világhírű… na… na?

_Ifjú:_ Mérnök…

_N. D._ (elfintorítja az orrát).

_Ifjú_ (mohón): Orvos…

_N. D.:_ Aha… aha… közeljár…

_Ifjú_ (boldogan hadarva): Tudtam!!… Tudtam… És annak az orvosnak van
egy felesége, aki… (kutatva néz).

_N. D.:_ Na? Na?

_Ifjú:_ Aki nem szereti az orvost…

_N. D.:_ Aha… aha… maga nagyon ügyes detektiv lenne, fiatalember…

_Ifjú_ (boldogan): Ugy-e, eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg is
akarja csalni valakivel…

_N. D._ (türtőztetve magát): Na, nem éppen…

_Ifjú_ (aggódva): Vagy nem akarja éppen, de kisértésben van…

_N. D.:_ Igy már inkább közeljár…

_Ifjú:_ Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad… amilyen
csak a mesternek juthat eszébe…

_N. D._ (megáll, izgatottan): Na?… Na?

_Ifjú_ (sápadtan gondolkodik. Kutatva): Hogy… próbára teszi… a
feleségét…

_N. D._ (drukkolva): Na? Na?

_Ifjú_ (boldogan): Közeljár? Óriási! Tudtam! Még pedig úgy teszi
próbára… hogy… hogy…

_N. D._ (izgatottan): Hogy?

_Ifjú_ (tapogatózva): Hát… mondjuk… hogy például azt állítja, hogy
megvakult… pedig nem is igaz…

_N. D._ (egy pillanatig áll. Aztán sápadtan, de türtőztetve magát):
Fiatalember… maga nagyon ügyes… Biztos, hogy magától jött rá, mert még
senkinek nem beszéltem a témáról…

_Ifjú_ (kitörve): Eltaláltam!? Eltaláltam!?

_N. D._ (ünnepélyesen): Eltalálta. Gratulálok.

_Ifjú:_ Óriási! Gyönyörű téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat az
eszébe!

_N. D._ (kegyesen): Ugy gondolja? Én is azt hiszem.

_Ifjú_ (félénken): És… és… megírhatom az intervjut…

_N. D._ (kis habozás után kegyesen bólint, gyorsan kezet fog a
fiatalemberrel, megbillenti a kalapját): Na, isten vele…

_Ifjú_ (boldogan): Mester… hogy köszönjem meg…

_N. D.:_ Csak hagyja… nem tesz semmit… (gyorsan elmegy. Magában
izgatottan.) Óriási! Remek téma… Az orvos vaknak tetteti magát… De
mindent lát… és az asszony nem tudja megcsalni, mert… (lihegve megáll.)
Óriási! Ilyen jó témám még soha nem volt… Rohanok a dirihez… azonnal
felveszek még hatezer előleget… (Elrohan a szinház felé.)

_Ifjú_ (ellenkező irányba siet. Magában, boldogan.): Óriási! Ilyen jó
riportom még sohasem volt… Mi az, hogy harminc? Negyvenet fog adni érte
a szerkesztő… Rohanok, felveszek rá még husz korona előleget… (Elrohan a
Szinház és Lósport szerkesztősége felé.)


FILMGYÁRTÁS.

_Szin:_ igazgatói szoba, _személyek:_ az igazgató, a rendező, az
operatőr, két szinész, három szinésznő, egy szabó, egy borbély, egy
oroszlánszelídítőnő, egy főhadnagy, két néger, egy kinai óriás, két
összenőtt gyerek, egy kellékes, két egypúpú és egy kétpúpú teve, egy
lírai költő, mint az éppen szóban forgó „Álom“ című filmdarab szerzője.

_Igazgató:_ Nem bánom, akkor az maradjon, de legfeljebb tíz-tizenkét
méter.

_Operatőr:_ Húsz.

_Igazgató:_ Tíz. A bankár kijön az ajtón, körülnéz. Felirat: Húsz év
mulva. Meglátja Laurát, idill, vizió, az a jelenet, mikor húsz év előtt
lemászott a hágcsón.

_A költő:_ Ez nem jó lesz, igazgató úr, hiszen neki nem is szabad tudni,
hogy Laura már nem akar…

_Igazgató:_ Ne beszéljen nekem ostobaságokat. A bankárnak muszáj benne
lenni a harmadik felvonásban.

_A költő:_ Miféle bankárnak?

_Igazgató:_ Mifélének, hát neki, Lux Pálnak.

_A költő_ (kétségbeesetten): Bankár? De hiszen az nem bankár, az
csillagász…

_Igazgató:_ Csak volt. Nem lehet csillagász, honnan veszek én csillagász
tornyot, nem mondaná meg? Bankár lesz.

_A költő:_ De hogy fedezhet fel egy bankár egy új csillagot?

_Operatőr:_ Nagyon szépen. A csatorna végén kibujik, körülnéz, most
panorámát csinálunk, utána premier plan, amint észreveszi.

_A költő:_ De…

_Igazgató:_ Ne beszéljen mindíg bele, Alanyi. Ne zavarjon bennünket,
holnapután reggelre nekem kész kell lenni a külső felvételekkel. Tyü, a
propellercsavarról egészen megfeledkeztem! Sipos, megvannak a
propellercsavarok?

_Kellékes:_ Hogy lennének meg? A lakatos harminc koronát kér letétbe.

_Igazgató:_ Maga vadállat, most jut eszébe? (Telefonál.) Hallo, hallo!

_Tevehajcsár_ (arabul): Kérem, én nem várhatok, tessék megmondani,
jőjjünk, avagy ne jőjjünk.

_Igazgató_ (a telefonba): Kösse le annyiér, de nekem délutánra
szállítani kell a negativokat… (Maga elé teszi a kagylót, kifelé
beszélve): Megvan, tudon már, hogy csináljuk: Elemér már akkor
beleszeret a táncosnőbe, mikor még csak álmában látja…

_A főhadnagy:_ Az nem lehet.

_A szinész:_ Dehogy nem. Egy degenerált grófról van szó, arról el lehet
képzelni!…

_Az oroszlánszelidítőnő:_… hogy egy álomszerű árnyékba szeret…

_Operatőr:_ De az húsz méterrel több és virazsirozni kell… és két
Wolframmal több…

_Igazgató:_ Ha álomszerű szerelem, akkor kettővel több? (A telefonba):
Halló… halló… szaladjon át Vereshez küldjön két Wolframmal többet…

_Szinész:_ Igy jó lesz.

_Igazgató_ (habozva): Hát legyen degenerált?

_Szinésznő:_ Á, fenét legyen.

_A költő:_ De igazgató úr, hiszen a gróf…

_Operatőr:_ Ugyan, hallgasson.

_Igazgató:_ Nem bánom, legyen degenerált. Hm, de ha degenerált, akkor
nekem holnap fél kilencre itt kell lenni a csőnek, beforrasztva… Sipos!
telefonáljon a káposztásmegyeri vízművekhez…

_A tevehajcsár_ (arabul): Ejnye, a fűzfánfütyülő rézangyalát, meddig
várjunk még?

_Szinésznő:_ Kérem, igazgató úr, azt a nagy jelenetet, amikor le akarok
lépni a trambulinról, de valami titokzatos erő visszatart, nem lehet
megcsinálni.

_Igazgató:_ Hogy a micsodába ne lehetne megcsinálni?

_Szinésznő:_ Mert én azt nem tudom megcsinálni, azt nem lehet kihozni.

_Igazgató_ (felugrik): Nekem akarja beadni, hogy azt nem lehet kihozni?
Ide nézzen, itt áll a teve, jobbra – itt áll maga, már mint én – egy
szerelmes nő, aki éppen leszáll a tevéről, a trambulin szélére lép…
sötéten maga elé néz… (megjátssza)… kitárja a karjait… (megjátssza)… a
keblei pihegnek… (megjátssza)… egyszerre eszébe jut minden, maga elé néz
sötéten, de nőies kacérsággal… (megjátssza)… nekem akarja beadni, hogy
egy ilyen nőt nem tarthat vissza valami titokzatos erő? Ne vegyen engem
palira, fiam.

_Operatőr_ (meggyőződéssel): Látja, hogy lehet.

_Rendező:_ Csak bizza ránk.

_Tevehajcsár_ (arabul): Hát mi lesz?

_Operatőr:_ Harminc méteren kihozom a titokzatos erőt.

_Kereskedősegéd_ (bejön): Alásszolgája.

_Igazgató:_ Kitől jön?

_Segéd:_ A papirgyárból. Elhoztam a műszalámit.


TEHETSÉG.

Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott
fel kívülről.

– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus
gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével.
De utálom.

– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla –
mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy
elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.

Palló csöndesen mosolygott. Aztán egyszerűen ezt mondta:

– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább
vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a
Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos
gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog
lesz és legjobb barátjának nevez.

Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps.
Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas
atléta-alakja.

– Őrület, – lihegte, – már harmadszor hívnak ki…

Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes
erővel mellbevágta.

Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt
a szája.

Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az
öklét.

– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer
mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!

Mosonyi elvigyorodott.

– Úgy-e? Úgy-e jó voltam? – mondta boldogan.

– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki
ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta
az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még
megmutatod… (újabb box).

Mosonyi boldogan tántorgott.

– Igazán drága vagy – mondta ragyogó szemekkel, – hát észrevetted?

– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…

– Milyen kedves vagy…

– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség
vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te
dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe)
honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?

Mosonyi, kék foltokkal a szeme alatt, hebegett a boldogságtól.

– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen
kedves vagy hozzám…

– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves?
Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit
csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye
állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen
piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen
tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy
ilyen söpredéke az emberi fajtának…

Mosonyi itt egy percre mégis meghökkent. – Tessék? – mondta.

… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta
nyugodtan Palló.

Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő
rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.

Mikor visszajött, félrevonta Pallót és ezt mondta neki:

– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most
már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri
a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon
kedves voltál…


INFLUENZA.

Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez… mit gondol? Attól félek, kezdődő
csúcshurut… nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz
lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem
meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni
akarja, ott egyszerre elmúlik és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szorító
érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az
izmokat spulnira akarnák rácsavarni… dehogy kérem, tessék csak engedni,
precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy
spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy
szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha
mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt
van a spulni, na már most így elkezdem húzni az izmokat…

Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan,
akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat
precizen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja
magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása…
Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a
torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle,
tetszik látni, innen idáig – csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr,
csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle
nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is
nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a
bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak
úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná… nézze
doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs
szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az
állapotomat – hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és
becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan:
hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi,
mintha két csigolya a tüdejében – ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát
nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár – szóval két csigolya,
mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat
és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a
vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam
el mindent és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektiv
panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit,
én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum,
én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt balra egy
kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami
bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből
indulna ki és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a
mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig
visszatartom a lélegzetemet – akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék
és a gyomromban elpattanna valami – nem lehetséges, hogy a szívemnek van
valami?… nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első
tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad… és
azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van… és ami a legborzasztóbb,
doktor úr… amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni… hogy nincs
elég levegőm… így, ha nyugodtan fekszem, nem… de mihelyt kinyitom a
számat és egy szót próbálok mondani… mindjárt fuldokolni kezdek – ugyan,
ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy
nem tudok beszélni… nem tudok beszélni…


ÓRÁK.

Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig
se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg,
akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a
kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult
az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a
természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben,
valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a
vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint
nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg,
percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik –
mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes.
Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak
fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.

Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában
korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés
példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is.
Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése,
hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani
az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a
többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi
történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban,
melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek
át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó
igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb
szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt
világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció
nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig
vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott
a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy
finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja,
hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a
föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha
nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt
száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.

Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában
levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád,
számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat,
mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral
figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt
nem lehet megcáfolni, mert mögötte az órák világszervezete áll, csupa
szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“
államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg
mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára
marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de
úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta
és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a
féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem
ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy
hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves
feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.

Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes
hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra
összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a
szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy
reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba.
Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta,
hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és
belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják
őt dícsérni, beleordít a fülébe.

Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált
ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd,
különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz
viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle.

Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a
legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt
igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a
falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy
nézze meg!


IDEGKÓRTAN.

(Egy német professzor naplójából.)


_Első elemzés._

A páciens, L. kisasszony, igen sápadt, mikor klinikánkra jelentkezik.
Nyaka feltűnően meg van nyúlva és igen sovány, arca előreálló, fehér,
finom pihével borított – szája helyén – kóros elváltozás – két
tompavégű, tojássárga színű kemény képződmény, egymást fedő, mintegy
három centiméternyi mekkoraságban. Lábai fejlettek, lábujjai szétállók,
az ujjak között hártyaszerű, sárga képződmény. Kezek elkorcsosultak, a
törzshöz simulók, fehér tollakkal borítva. Alsótest is tollakkal
borítva.

Még mielőtt a kérdéseket betegünknek feltennők, a meglepő eltéréseket
hajlandók vagyunk neurotikus hisztériával összefüggésbe hozni.
Feltevésünk szerint betegünk fiatalkorában kényszerképzetekkel küzdött,
alsó tudatában elnyomott és átalakított traumák szerepelnek s e testi
elváltozásokat ezek a lelki tünetek vonták maguk után.

Teendőnk: kikutatni ezeknek a neurotikus képzeteknek eredetét és okát s
a tudat felszinére hozni. Legalkalmasabbnak találkozik dr. S. Freud
álomfejtési módszere.

Ama kérdésünkre, hogy mit álmodott ma, a páciens első pillanatban nem
akar válaszolni. Jellemző tünet: a beteg igyekszik takargatni az álmában
megnyilvánuló libidit. Hosszas vallatás után kinyitja a száján kinőtt
sárga, csontszerű képződményt s egy első pillanatra artikulálatlannak
tetsző szócskát ismétel kétszer, ezt _gá_. Gyakorlott psikoanalitikus
előtt persze nem lehet vitás, mit jelent e szócska: a kisasszony nyilván
foglalkozott Freud elméletével s onnan ismeri a _Verdrängung_, magyarul
_gátlás_ szócskát. Ennek két első betűjével akarja jelezni, hogy
gátlások akadályozzák álmának elmondásban. A negativ módszerhez
folyamodunk: tárgyakat mutatunk fel, hogy melyikre reagál. A módszer
hosszas kisérletezés után eredményre vezet. Egy szem kukorica
felmutatásakor a beteg hevesen bólint. Nyilvánvaló, hogy kukoricáról
álmodott. Természetesen a _kukorica_ szó szimbolikusan értendő –
feltehető, hogy egy _Rica_ nevű gyermekkori barátság zavarta meg a
paciensnek felforgatott egyensúlyú lelki életét.

Sajnos, a további érdekesnek igérkező elemzést megakadályozta egy
parasztasszony, aki ezzel a kiáltással: „hát ide futott be az a rusnya
kácsa“ berontott a laboratóriumba és betegünket hóna alá csapva, eltűnt.


_Második elemzés._

Ny. páciens esetét egyik kartársunk említi fel. A kartárs elmondja, hogy
a beteget egy mezőn találta, ahol kétségbeesett futással száguldott
árkon-bokron keresztül, alig akarván szóbaállani ideggyógyász
kartársunkkal, aki azt is megfigyelte, hogy a mezőn egyidejüleg, a
páciens háta mögött három agár, két puskás ember, négy lovas vadász és
több komondor futott, azonos irányban.

Ezen a páciensen is testi elváltozások észlelhetők: fülei igen
hosszúakra meg vannak nyúlva, szája nyitva, szemei forognak és nyelve
kilóg. Egész testét, barnás, fakó szőrzet borítja, arca megnyúlt,
lábujjai kettenkint összeforrva.

Kérdéseket kartársunk nem adott fel, a beteg rendkívüli módon izgatott
állapotára való tekintettel (tartani kellett a fülénél fogva, mert el
akart futni, lihegett, egész teste remegett stb.), hanem megelégedett a
tünetek pontos megállapításával. A beteg nem akart szóbaállni vele,
jóllehet a legszelidebb és leglogikusabb, értelmes kérdésekkel próbálta
a diagnózist megcsinálni. Mikor aztán arra próbálta rábeszélni, hogy
idejöjjön az ideggyógyintézetbe, ahol meggyógyitjuk, a beteg rendkivül
nyugtalan volt, folyton hátrafelé nézegetett a puskások és agarak felé
és erővel futni akart.

Barátunk, igen helyesen megállapította 1. az agarakkal és vadászokkal
szemben való dementiás jellegű _idioszinkráziát_; 2. a kifejezetten
paranoiás jellegű _üldöztetési mániát_, amit az összes tünetek
igazoltak. Sajnos, nem volt módjában behatóbban tanulmányozni az esetet,
mert közben a puskás emberek és az agarak odaérkeztek, kivették kezéből
a pácienst és elvitték.


A LEBESZÉLŐBEN.

Reggel levelet kaptam, hogy 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29
filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves,
vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom,
nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem.
Mindjárt el is mentem hogy majd fölveszem de még nem volt nyitva a bank,
lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve nézegettem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér
nehezedett a vállamra.

– Térjen magához, szerencsétlen – mondotta hadarva egy magas,
bústekintetű férfi.

Mire én:

– Tessék?

– Tegyen le végzetes tervéről, – folytatta a bústekintetű férfi és
ásított egyet.

– Ugyan, hát mit gondol felőlem? – szabadkoztam.

A bústekintetű férfi, anélkül, hogy a karomat eleresztette volna,
cigarettára gyújtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán
barátságosan megveregette a vállam.

– Na gyerünk, gyerünk.

– Hová megyünk? – jegyeztem meg szerényen.

– A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen
leszek karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás
gyaloglás után, mialatt egyetlen szót se váltottunk, egy külvárosi ház
előtt állott meg kísérőm.

– Tessék bemenni, – mondta és egy kicsit meg is lökött.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete
betűkkel: „_II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató._“

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek
mögött hivatalnokok körmöltek.

– Menjen oda a harmadik rácshoz, – mondta nekem az egyik. – Kérem
főlebeszélő úr…

Egy száraz hang:

– Mi az?

– Tessék felvenni az adatokat.

– Ugyan hagyjon békén nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a
Kovácshoz.

– Jöjjön ide, – kiáltott rám valaki.

Alázatosan odamentem.

– Neve? – kérdezte a hivatalnok, anélkül, hogy felnézett volna.

– Kérem szépen, én…

– Neve?! – kiáltott rám fenyegetően.

Mondtam.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és
becsukta a rácsot.

– Hová menjek ezzel? – kérdeztem tanácstalanul.

– A negyedik emeletre, 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz.
Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy
kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az
összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató
jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláiratja és
visszahozza nekem.

– Igenis.

Két óra se telt bele, ott voltam a Gyűjtő és Ellenőrző Osztály
fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a
sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el
nincs intézve a lebeszélés.

– Tessék, segédlebeszélő úr, ez az – mondotta a rendőr.

A segédlebeszélő rátámadt a rendőrre.

– Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a
nyavalyás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak.
Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

A rendőr hallgatott, a segédlebeszélő rám kiáltott:

– Mit áll itt? Adja ide az irásokat.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta
őket, ásított, aztán a következőket mondta:

– Tegyen le végzetes tervéről… aoiá… de álmos vagyok… térjenvisszaazélet
napsugarasmezejére… öböböböbö… azéletmindenkiszámára tartogatmég
örömöket… megértette?

– Igenis, csakhogy –

– Ne feleseljen. Megigéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önnön
életére?

– De hiszen én –

– Elég. Megigéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen
ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az
uraknak, tetszik érteni. Alászolgája.

Elsompolyogtam, de a következő percben képéből kikelve ordított utánam.

– Hé!… Hát az igazolványt én vigyem le az iktatóba?

Rémülten álltam meg.

– Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le
és vétesse fel… Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán
intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a
szívességét, borravalóul átadtam neki főnyereményt nyert sorsjegyemet,
felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről.


BARÁTOM, A VÁLLALKOZÓ.

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek
meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó
fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne
egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai
Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az
Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel
várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az
ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony,
szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült.
Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen.
Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.

– Hát bizony, – mondtam – éppen hogy eléggé. Már az igaz.

– És ki tudja még meddig tart – mondta.

– Bizony, csak az isten tudhatja – jegyeztem meg.

– Tessék elhinni, már vége lehetne – fűzte tovább.

– Majd csak vége lesz – válaszoltam.

Köhögött és a körmét kezdte piszkálni.

– Hát, kérem, – mondtam én – hát miről van szó?

– Hogy – hogy miről? – kérdezte.

– Úgy értem, a sürgönyök miatt…

– Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.

– Értem. Miféle vállalkozásról?

– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni,
hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

– Állok rendelkezésére.

– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni
kellene valamit.

– Nagyon helyes.

– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni
önnel.

– No igen… nagyon megtisztelő… tehát…?

– Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbeütni.

– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán
lapvállalkozás.

– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De
ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

Szünet állt be.

– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy amig nem biztos a dolog,
nem szabad senkinek beszélni róla.

– Kérem, kérem – biztosítottam.

– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon
veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az
ötletet…

– Persze – mondtam – és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…

– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a
dolog sikerül.

– Mégis, – mondtam óvatosan – milyen természetű dolog ez?

– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen.
Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad
elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

– Már az igaz.

– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen –
akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor
én nem nézem a fáradságot.

– Oh, bizonyos vagyok benne…

– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom
eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a
vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

– Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?

– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét
nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre
tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell
mindenféle ember, nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem,
Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

– Nagyon köszönöm, – rebegtem – hát akkor miben lehetnék…

– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne
tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha
ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne
keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám
ingyen, mint sok gazember.

A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.

– Hát gondolkozzék – mondta.

– Jó, – mondtam – majd gondolkozom.

– És ha tud valamit, irjon rögtön.

– Majd írok – mondtam.

– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen
dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg.
Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy
megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

– Ennyiben.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

Negyed egy volt és én ott ültem Ujpesten.


TUDOMÁNY.

– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan
elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok
megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok
győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem,
hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom
abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért
kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“
elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Csupa fül vagyok, kolléga úr.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki
önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja
velem megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt
a betegséget magam állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott,
hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok
egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam
hát magamat és önt erre a konziliumra.

– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a
tanácskozást?

– Parancsoljon velem.

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről.
Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az
elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.

– Ön hízeleg, kolléga úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten
megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Hogyne, hogyne. A fix ideát gondolja, nemde, kolléga úr?

– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell
állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e,
megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?

– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk,
mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben
automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy
valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa
ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk,
van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata
helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.

– Úgy van.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

– Igy és így.

– Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?

– Elmeorvos.

– Helyes. Hol lakik, kolléga úr?

– Itt és itt.

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda,
mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje
önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.

– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

– Igen. Őrült vagyok.

– Pedig, mint láttuk, nem az.

– Igazán azt hiszi?

– Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy
őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

– Úgy van!

– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.

– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.

– Tehát őrült vagyok?

– Miután rögeszméje van, nyilván az.

– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok.
De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem
rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát
mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát
csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült
vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát
nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá,
mint mi ketten.


TŰZRENDÉSZET.

(Drámai jelenet.)

(A szinpad sötét, elhagyott színpadot ábrázol, olyan színpadot, amin
éppen nem játszanak semmit. Komor kulisszák lógnak le árván a
zsinórpadlásról. – Dörgő hang veri fel a csendet, utána fenyegető csönd.
Majd nehéz robajjal felnyílik a sülyesztő és egy démoni sziluet
emelkedik belőle a színre.)

_Démoni sziluet_ (ordítva): Vandrák! (Csendesebben.) Vandrák! (Halkan.)
Vandrák. (Maga elé.) A disznók, már félhat és még nincs itt az ügyelő.
(Megnyom egy gombot, kékes, temetői fény önti el a színpadot.)

_Egy alak_ (a rivaldaszegélyről felkapaszkodik a színpadra. Utána két
komor árnyék.)

_Sziluet:_ Vandrák, maga az?

_Alak:_ Az igazgató urat keressük.

_Igazgató:_ Én vagyok az. Mi tetszik?

_Alak:_ Tűzrendészeti bizottság.

_Igazgató_ (olvadékonyan): Ó… bocsánatot kérek, parancsoljanak az urak…
Miről van szó?

_Főtűzrendész:_ Tűzrendészeti vizsgálatot fogunk tartani.
Megállapítandó, hogy a színház tűz esetén veszélyes-e.

_Igazgató_ (elomlón): Ó… hát hogy tetszik gondolni ilyet… Már hogy volna
veszélyes… Ebben a szinházban először is nem üthet ki tűz; másodszor, ha
kiüt, az egy vicc, egy nevetség, mert a szinház direkt arra épült, hogy
tűz üssön ki benne – mert ebben a szinházban ha tűz üt ki, a közönség
röhögni kezd és a tűz elkékül és megpukkad mérgében, hogy hiába ütött
ki.

_Főtűzrendész_ (szárazon): Köszönöm, majd egyénileg fogom megállapítani.
Az a kérdés, hogy tűz esetén kitörhet-e pánik a helyiségben és hogy
tud-e menekülni a közönség. Mi ez itten, ahol állunk?

_Igazgató:_ Ez kérem, a színpad.

_Tűzrendész:_ Úgy. Színpad. És ezen akarnak maguk játszani.

_Igazgató:_ Gondoltunk rá eleinte mi is, hogy pincében játszunk, vagy
kályhacsőben, vagy egy torony tetején, vagy egy búvárharang belsejében,
de aztán mégis csak ráfanyalodtunk, hogy színpadon játszunk.

_Tűzrendész:_ Szóval elismeri, hogy csak üzleti érdekből választották
ezt a helyiséget és nem gondoltak a kellő tűzbiztonságra. Hol vannak itt
az elő írt biztonsági felszerelések?

_Igazgató:_ Tessék, ez a vasfüggöny. Tűz esetén azonnal leszalad és
elzárja a nézőteret.

_Tűzrendész:_ Várjunk csak. Ki ereszti le tűz esetén ezt a függönyt?
Miért nem áll itt senki?

_Igazgató:_ Az ügyelőnek kell itt állni.

_Tűzrendész:_ Miféle ügyelő? Én nem látok itten semmiféle ügyelőt.

_Igazgató:_ Még nincs itt. De most nincs is tűz.

_Tűzrendész:_ Nagyon szép. Szóval maguk arra várnak, míg tűz üt ki és
majd akkor küldenek az ügyelőért. Majd ezt beveszem a jelentésbe.

_Igazgató:_ De kérem, az előadás alatt itt van az ügyelő, itt áll a
függönysodrony mellett.

_Tűzrendész:_ Itt áll, persze hogy áll. Itt lábatlankodik és ugrál,
esetleg cigarettázik is és felgyujtja a függönyt. Majd ezt is beveszem a
jelentésbe.

_Igazgató:_ De könyörgöm alássan…

_Tűzrendész:_ Bízza csak rám. Ez a színház egy tűzfészek, egy pánikgyár,
egy katasztrófatelep. Ebből a színházból tűz esetén nem lehet
elmenekülni, itt mindenki bennég, megsül, összepörkölődik, mint egy
rossz rerniben a rétes, mert ennek a szinháznak nincs ajtaja, nincs
ablaka, nincs rajta egy nyílás, amin ki lehetne menekülni tűz esetén,
ebből a szinházból nem tud elfutni egy egér, ennek a szinháznak nincs
felszerelése, nincs vízvezetékcsöve, nincs…

_Igazgató_ (rémülten): Már hogy tetszik ilyet mondani? Nyolc ajtaja van,
tessék megnézni… mindegyik két méter széles…

_Tűzrendész:_ És maga azt hiszi, hogy ez elég? Előírás szerint ahhoz,
hogy ötszáz ember harminc másodperc alatt kiürítsen egy kétszáz
négyzetméter mekkoraságú területet, nem nyolc, hanem kilenc és nem két
méter, hanem két méter nyolc centiméter széles ajtó kell. Ez a teória,
ez ki van számítva és ha ez nincs, akkor nem lehet elmenekülni, mindenki
bennég, megsül. Bevenni a jelentésbe, hogy ebből a szinházból tűz esetén
nem lehet elmenekülni semerre.

_Igazgató_ (ájultan): Jézus Mária…

_Tűzrendész:_ És ez itten egy vízvezetékcső, ez a szalmaszál, ez a
hajcsövesség?

_Igazgató:_ De hiszen harminc centiméter széles…

_Tűzrendész:_ Ez?! Ez?! Ez a hajszálér? Hisz ezen annyi víz se tud
bejönni, amivel egy bélyeget le lehet ragasztani. Be fogom venni a
jelentésbe, hogy nincs víz, nem lehet oltani és ha tűz üt ki, nem lehet
menekülni, előírás szerint…

_Egy hang_ (a háttérben): Tűz!!… Tűz!!

_Tűzrendész_ (egy pillanat alatt eltünik a vízvezetéki csőben s a
következő másodpercben már kint van a háztetőn, a harmadik másodpercben
már lent szalad az utcán).

_Igazgató_ (a nyitott ablaknál kiabál utána): Főtűzrendész úr! Tessék
visszajönni! Tévedés! Az a csirkefogó ügyelő játszott a kulisszák mögött
„tüz“-et a súgóval… A súgó bemondja a tüzet…

_Tűzrendész_ (dühösen tovább nyargal): Lárifári! Be fogom venni a
jelentésbe.


PÁLYÁZOM A NOBEL-DIJRA.

Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői
díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri
valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a
Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ
legnagyobb költőjének nevezett ki.

Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi,
Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg.
Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a
Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven
megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem
Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? –
kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én
érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak
az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? –
Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van
Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik:

„_Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én
kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár
fütyörész._

_De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas
Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri._“

Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt
jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers,
se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában
az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri
ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket
így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért
tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze,
kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a
versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt?
Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem
hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a
verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus
hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen
furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk.
Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat
az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő,
akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy
Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem
gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom.

De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon
furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a
Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben,
éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége
lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú
költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában,
most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.

Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a _Pápua álmok_
sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha
megengedi, felolvasom az egyiket.

  „Mikor megláttalak
  Átfúrt orrlikadban.
  Egy vaskarika lógott, crixcrax-fából
  De le voltál sülve a naptól
  És majdnem fehér voltál
  De le voltál sülve a naptól
  Te pofokatepe
  Te pekefetopó.“

Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam.
Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és
_Bua-buo-Tsingula_ pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja,
milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a
Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és
nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának.
Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol
fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még
nekem is tetszeni fog.


VITATKOZÁS.

Én most megmagyarázom nektek, hogy mi az oka a háborúknak.

A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek
és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi
fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek
elintézni.

Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült
volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a
Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.

De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket
elvont, szellemi tornában, úgynevezett _vitákban_ szeretik elintézni.
Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle
világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.

Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és
szabatosan, hogy mit értünk _vita_, vitatkozás alatt.

Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, értelmes és gondolatait
helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező
felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak,
hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes,
hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket
világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással
megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész
történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet
nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy
ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos
embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy
az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a
fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik
nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az
rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki
a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két
egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett
_vitában_ elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját
felfogásukról meggyőzzék.

De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és
egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját
igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk
sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az
egyiket.

Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén
érvényesülése, meggyőzve a másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva
és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg
nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az
utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az
egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az
egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az
még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én
már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg
inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.

Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen
vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.

Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön
ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit
neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok
olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy
Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából
felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán
annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra.


GYERMEKFOGLALKOZTATÁS.

A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét
formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez,
nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból
leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a
derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen
nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt
nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag
felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három
éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben
az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a
későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló
emberpéldány kitenyésztésében.

Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a
csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve
énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van, kezeim és lábaim,
mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű
alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt
tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak,
ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül,
nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam,
csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették
és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból,
hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak,
törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott,
de viszont fel is keltette érdeklődésemet.

Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte
fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás
útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy
igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni
valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.

Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két
szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet
próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.

Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes
játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület
(kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy
sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha
helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két
fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató
és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az
álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez
meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet,
belülről.

Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami
abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé
– hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.

Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres
óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az
ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután
felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg –
ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő,
verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.

Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen
rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat,
gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen
zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az
erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól
kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása
nagyon alkalmas erre a játékra.

Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt
a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem
kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint
csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak
ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.

Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves
koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta
tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal
mulatságosabb dolgokat lehet játszani.


MINDEN MÁSKÉPP VAN.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és
bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben
világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a
szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak
azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én
pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi
sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és
amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor
micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a
tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való
törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben
az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse,
holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya
görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, _mennyivel_
görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább _elképzelhessük_, ha látni
már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban
is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár
művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor
ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát
vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is,
aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos,
hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az
legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és
féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem
nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe
tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen,
mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten
is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt,
amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez
hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja
magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy
odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen
van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom
eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de
tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az
asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában
beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy
álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit
érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit,
elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz
benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar,
úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert
csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe,
hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve,
megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így
foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem
lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre
a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen
álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és
nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék
ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai
vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá,
holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy
tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a
szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt
vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a
királyt s kitehetné a tábláról, mert _csak_ a sakkszabályok értelmében
nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény
és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a
szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy
ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak
a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az
ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és
nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint
ahogy a hirlapok megírják.)

Minden másképp van.



HARMADIK RÉSZ.  POLITIKA.


MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.

Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke
hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj
bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka
mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a
mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem
a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy
egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem
útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam
és láttam egy-két vidéket.

Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor
még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem
is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden
Operenciának.

Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom
neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket
láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött lefelé, hanem a gép
magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a
repülőgépeket _madaraknak_ nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint
nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú
bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem
úgynevezett _felhő_, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, –
hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan
friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és
kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?

Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot
láttam ám Operenciában, elhiheted!

Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek,
olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.

Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! –
láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta
meggyilkolni más országok uralkodóit.

Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta
szétdarabolni Németországot.

Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem
fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és
természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva
Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.

Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy olyan olaszt, aki nem
árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy
titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.

Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson
ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett
téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken
orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e
furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, –
egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis
fekete francia.

Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek,
meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a
furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és
kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg
zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a
másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és
észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy
a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé
építik és nem fölülről lefelé rombolják le.

Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt.
Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most
is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő
stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen
nem is szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a
halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a
világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik
az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént,
hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak
egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még
a kalapjukat is le merték venni egymás előtt.


A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.

A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent.
Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak:
nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját,
de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott
a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és
meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte
enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan
belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és
fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és –
hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk
le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami
különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom,
két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem
szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt
barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte
állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: –
nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem
nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni
óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje
állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a
felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a
magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy
tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi
vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy
mögötte sorakozzék.

– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen
Dr. Gyufaszál.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf
Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási
szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője
vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat
fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a
köveket…

– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.

– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, –
megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy
őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van,
megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető
forrongó és zavaros elemeket…

– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a
víz alatt rend van!

– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, –
amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni,
egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem
módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem:
törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel
szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő
képzelődés, gyermekes agyrém.

– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak
tanúk, hogy fenyegetőzött!

– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak
arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam
megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve,
szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem,
hogy nekünk módunkban áll…

– És ha én felgyujtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.

– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten
Vízcsepp.

Az elnök csengetett, most doktor Gyufaszál felugrott és a padot verte.

– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy
ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!

A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.

Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban
nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után,
tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb
házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf
Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.

– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat
megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.

– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat
felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.

Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál
tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf
Vízcsepp is elpárolgott.


ÖTÓRAI ZÁRÓRA.

Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza,
pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután
háromkor ágyacskámba térek.

Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát
gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.

Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra
után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden
vonalon biztosítva van.

Továbbá várhatók a következő újítások:

Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz
csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából –
félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre
való tekintettel.

A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan
gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik
oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik
oldal kímélve legyen.

A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén
keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.

A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új
mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik
mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak
szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg
akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás
tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a
rendőrségen.

A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható –
beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha
a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt
megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell
érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki
telefonját kikapcsolni.

A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint
délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos
tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig
mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni,
mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz
nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az
előljáróságnál.

Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik
mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az
ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól
kiméltessék.

Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit
hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is,
melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen
tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene,
kivenni és elzárni.

A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január
huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek
váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen
mellettük olvasni.

Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak
két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket.
Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg
végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.

Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint
ötven koronáért, aluminium-reteszszel.

Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február
negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.

E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő
gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében
mézsavanyító süveg, tucatonkint.

Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral),
cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő
hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.

Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.


OKTATOM A KISFIAMAT.

– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a
barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is,
abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.

– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már
érteni kell a dolgokat.

– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy
levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?

– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján,
nem emlékszel?

– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik
az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt
egy hónapig.

– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült.
Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos
bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos
bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.

– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az
ellenségtől, – dehogy is félt, inkább nagyon is bátor volt és nekiment
az ellenségnek.

– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte,
azért voltak rá olyan mérgesek.

– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz?
kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az
ellenséget.

– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan
szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is…
bizony…

– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam…
hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom…
tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…

– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól
viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni,
nézegesd a képes ujságot…

– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel
lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire
menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy
mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…

– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az
ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát
ezzel szúrják az ellenséget…

– Szabad, szabad, persze hogy szabad, majd ha katona leszel…

– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség,
tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát,
fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor
felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…

– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is
szabad dobni…

– Ez?… ez torpedó… ez belemegy a hajóba és akkor felrobban…

– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket…
most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…

– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj,
ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…

– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a
gáz…

– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez
egy derék katona…

– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod,
ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony,
pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj
épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát?


SZINHÁZI TIMES.

A Világegyetem-Kabaré bemutatója.

Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország
közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai
Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb
idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor
estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett
tetszésrikoltozásában.

Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat,
hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a
bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott
tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek
néhány részletét.

Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a
tények beszélhetnek!!

Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató
ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre
figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan
művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító
díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház
világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól
megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.

Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető
államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből
ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a
közönségnek!

– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk
több?

Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?

Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta,
ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó
elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi
módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott
csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges
hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny
emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a
legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor
többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben,
irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem
lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt
tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és
agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.

Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a
tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán
fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai
e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá
kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk.
Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk
vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt.
És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a
darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen
jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit
az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól
játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember
azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott
fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már
arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt
indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré
előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a
viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a
siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából
kiokádhat magából a világ.

*

– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.

– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit
melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret…
Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a
pausálét.


KIVÉGZÉSEM.

– Nagyságos úr! Nagyságos úr!

Átfordulok a másik oldalamra.

– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.

– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?

– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.

Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán
felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a
kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.

Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…

– Halló! Halló!

– Tessék…

– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet
váratni az urakat.

– Jó, jövök már.

Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség
ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják.
hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?!
Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.

Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.

– Szervusz!

– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?

– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?

– Kivégzésem van.

– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan…
Fogadd részvétemet.

– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?

– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták
el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod,
milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra
elveszi a kedvem…

– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…

– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd
rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed
magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt
percig foglalkozni a bajommal.

– Ne haragudj, édes Milánkám…

– Nem, nem… szervusz.

– Szervusz.

Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.

– Oda-vissza tetszik jegy?

– Csak oda.

Megint valaki.

– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?

– Miről?

– Hát… izé… erről a mai… izédről…

– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.

– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?

– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.

– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni…
tudod, nagy tisztelőd…

Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest…
Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

– Szervusz, Ince. Sokan vannak?

– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.

– Jó, megyek már.

Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.

– Kedves mester… egy autogrammot…

– Tessék.

No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem,
báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy
mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot _A Szemlének_? Ugyan, hagyd el,
nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

– Kezét csókolom, tisztelendő úr.

– Gyónjon meg, édes fiam.

Letérdelek, esküre emelem a kezem.

– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem
és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok
hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen
kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még
mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van
és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt
állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.

Vigyázz – kész – tűz!

Na, ez a hét jól kezdődik.


AZ IDEÁLIS POKOL.

Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt
legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke
leánykával? Fenét.

Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.

Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor
téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket,
lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan
figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom
váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz
ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt
riporton.

Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz
hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám,
esetleg a páciens névjegye.

– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány
fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat
kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.

– Hát véget ért? – csodálkoztam.

– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt
helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek,
rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és
rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát.
Találomra nézzünk be valamelyikhez.

Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a
füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén
alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik
kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül,
eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a
földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.

– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.

– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra
különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még
pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott.
Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.

– Hát ebből áll a kúra?

– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik
készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most
úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania,
elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.

Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.

Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta
el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után
ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló
tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz
métermázsa még hátra van.

Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán
rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből
száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart.
Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e
olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél?
Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.

Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a
szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe
öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek,
izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat
bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel
és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el
nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.

Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy
leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló.
Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig
agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.

Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt
számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de
csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el,
újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt
össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos
haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.

Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra.
Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták
le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta
próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú
műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb
és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén,
nyakán sérvkötők feszültek.

És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a
fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.

– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.

Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az
ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői,
de kopár hegyek meredeztek a távolban.

Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a
világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések,
tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt
összegyűjtöttem magamnak.


BARÁTOM, A NÉMET.

Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már
vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos
vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.

– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen
friss lesz, mint én, – mondta.

Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte,
milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint
és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt
állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna
menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy
fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog
megindultunk.

– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert
mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot!
Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen
rend volna itt.

Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a
közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam
magamban lelkesen.

Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem
magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.

– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.

Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben
levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett
elő.

– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és
nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet
csinálni.

Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét,
aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta
fel és felállt.

Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a
németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk
megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén
odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó,
megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is
így tegyünk.

Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél
lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy
vendéglőbe.

Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy
tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.

– Mutasd csak – mondta a német.

Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy
kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a
vendéglőst.

– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta.
Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom
vinni.

Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy
félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt
láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na,
ezzel ugyan nem lakom jól.

– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a
német. Gyerünk a rendőrségre.

A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték
buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona
pénzbüntetésre.

– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy.
Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint
ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!

És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat,
felhalmozókat, rendeletmegszegőket.

Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az
árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két
forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a
gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a
levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból.
A német szigorúan nézett rám.

– Mennyiért vetted ezt?

– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.

– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.

Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy
a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.

Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi
ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek
lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után
ismét lekerültünk az utcára.

– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha
egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de
gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.

A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik
pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam
venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás
és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.

– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél
egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.

Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy
majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre,
elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a
rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így
bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos
szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a
németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen
éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.


IDŐGÉP.

H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan
belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva
lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar.
Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen
zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy
perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet
csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus…
július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.

Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az
imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák,
szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr
bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két
császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a
pasztránára?

Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán
eszembe jutott, hogy nem merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult
tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva
utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.

Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet
most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet –
négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni,
hátul, az egyik páholyban.

Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon
keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam
valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.

Lihegve futottam be és leültem, szemben magammal, az asztalhoz.

_Én 1918-ból:_ Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van.
Sürgősen beszélnem kell veled.

_Én 1914-ből_ (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol
láttam én már magát?

_Én 1918-ból:_ Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem
erről van szó.

_Én 1914-ből_ (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél
későbben, kérlek, látod, most dolgozom…

_Én 1918-ból:_ Mit dolgozol, szerencsétlen?

_Én 1914-ből:_ Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog,
kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a
szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a
szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó,
nem?

_Én 1918-ból_ (csodálkozva): Ez egy vicc?

_Én 1914-ből:_ De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem
lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.)
Jó?

_Én 1918-ból:_ Ez egy humor?

_Én 1914-ből:_ Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy
zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az
oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).

_Én 1918-ból_ (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat
fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az
írást.

_Én 1914-ből:_ Ugyan!

_Én 1918-ból:_ Hát nem tudsz a hadüzenetről?

_Én 1914-ből_ (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét
alatt minden rendben lesz.

_Én 1918-ból:_ Azt hiszed? Nekem nem az a véleményem.

_Én 1914-ből:_ Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik
században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai
vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? _(Fölényesen.)_
Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.

_Én 1918-ból_ (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk.
Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.

_Én 1914-ből_ (rámmered): Megbolondultál?

_Én 1918-ból_ (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd
el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél
mézgát! Vegyél firniszt!

_Én 1914-ből_ (idegenül): Őrült vagy? Ugyan hagyj békén!

_Én 1918-ból_ (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni?
Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!

_Én 1914-ből_ (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem
dolgozni! (Fogja a tollat.)

_Én 1918-ból_ (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól):
Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a
papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom
mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!

_Én 1914-ből_ (dühösen): Alászolgája! (Felugrik és el.)

_Én 1918-ból_ (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem!
Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek.


PAPIRHIÁNY.

Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti
lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik,
el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon
jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy
olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a
lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre
kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és
előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a
stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot
azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón
szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg
önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is
meg tudom majd csinálni az egészet.

Előfiz. néhány korona  Egyes szám nincs =Hirnök= Szerk és kiad
Budapest, I. emelet  Mikro-hirdetés


VEZÉRCIKK

=Magyar gondok=

A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A
korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk
azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr.
ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések
történtek a hiányok megsz. Ugymint.

Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait
azzal indok. hogy.

Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


TÁRCA

=Egy élet=

Irta: S. K.

A tudós asszony mosolyogva jött ki a másik szobába.

– Fiú! – mondta vidáman.

Kurt Pál felsóhajtott.

– Hálaistennek! – kiáltott. – Legyen a neve Péter!

Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép
bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.

– Peti! Peti! – kiáltott rá az anyja.

Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös
fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.

Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan
üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé,
legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást
Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett
Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és
gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.

– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de
elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


KÜLPOLITIKA

Japán megtámadta Délamerikát. Még nem győzött egyik fél se.

_Hadat üzentek:_ Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc,
Uruguai. Az irányzat lanyha.

_Diplomáciai viszonyt szakítottak:_ Belgium, Arkanzas, Madagaszkar,
Kina, Elő-India.

_Nap kél:_ 6 óra 25 perc.

_Elpusztultak:_ Szerbia, Montenegró, Alaska.

_A Múzeum egész nap zárva._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Hadijelentés

Angliát elfoglaltuk. Suergoeny valaszt, mit csinaljunk vele Hoefer.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


NAPIHIREK

_Öngyilkos mázoló._ Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét
nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.

_Elgázolás._ Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es
villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.

_Elitélt árdrágító._ Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.

_Csaló hivatalnok._ S. Samu sokat akart keresni. A rendőrség keresi.

_A szálloda tolvaja._ Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges
kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.

_Őrült az uccán._ Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan.
Megfigyelőbe vitték.

_Osztálysorsjegy._ Főnyereményt az egyik hosszú szám nyerte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Tarka krónika

_Eljegyzésen._

– Gratulálok.

– De kérem nem én vagyok a vőlegény.

(Poen a jövő számban.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


IRODALOM

_Ábránd Leó: A háború éposza._ Vacak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


SZINHÁZ

=Hamlet=

A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy
fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay,
Pethes. A helyzet változatlan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


TÖRVÉNYSZÉK

A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák
Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen
89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Versek

  Találkoztak
  A halál szolgája
  És a halász Olgája
  Összenéztek:
  Alásszolgája.
  Ifj. dr. Gróf Krakauer Béla.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VIZÁLLÁS

Az akadémia ma délután ülést tartott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


INNEN-ONNAN

_A bolha._ A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha
volna, nem tudna akkorát ugorni.

(Havas-ügynökség.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


NYILTTÉR

A megpofozott Korsay Gézával nem vagyok azonos.

_Ónody Malvin._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


SPORT

FTC, MTK; BTC, XYZ. 4:7, rek. O. log 2.325 21 V826. Biró: P. G.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


SZERK. ÜZENET

_P. N._ – _G. H._ – „_Kislány_“ – „_Baltimore_“ és _a többiek_: 1. Nem.
– 2. huzták. – 3. ki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


HIRDETÉS

E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat,
fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli.


CASUS BELI.

(Szin: Elnök dolgozó szobája. Kopognak.)

_Elnök:_ Szabad!

_Tomkins Paly_ _(fegyencruhában megjelenik)_.

_Elnök:_ Á, maga az, kedves izé… hogy is hívják!

_Tomkins:_ Tomkins Paly.

_Elnök:_ Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda,
ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd
innen… Egy kis likőrt talán?…

_Tomkins_ _(értetlenül néz)_.

_Elnök:_ Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni…
Honnan jön?

_Tomkins:_ Nem jöttem, hoztak. A Sing-Sing fegyházból.

_Elnök_ _(könnyedén)_: Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit _(Kedélyesen.)_
Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.

_Tomkins_ _(lesüti szemét)_.

_Elnök_ _(megveregeti a vállát)_: Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság,
bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…

_Tomkins_ _(zavartan)_: Elnök úr…

_Elnök:_ Nevezzen Vili barátomnak, gyermekem… Hiszen az apja lehetnék…

_Tomkins_ _(ámulva)_: Vili bácsi… _(Körülnéz)_.

_Elnök:_ Ugy bizony, édes fiam. Na, még egy pohárral. Hát, Tomikám, hogy
megy sora mostanában. Csak egészen fesztelenül. Meguntuk már kicsit a jó
öreg Sing-Singet, mi? Hehe.

_Tomkins_ _(lesüti a szemét)_.

_Elnök:_ Hány éve ül?

_Tomkins_ _(halkan)_: Nyolc.

_Elnök_ _(ragyogva)_: Nagyszerű. És azóta nem tud semmit a világról, –
nem olvas semmit… lapokat, vagy ilyesfélét?

_Tomkins:_ Nem én.

_Elnök:_ A háborúról se?

_Tomkins_ _(bámulva)_: Háború van?

_Elnök_ _(gyorsan)_: Semmi, egy kis félreértés… nem is háború épen… egy
kis csetepaté… a singalézek megtámadtak egy öreg izét… de már el is van
intézve… szót se érdemel, ne is beszéljünk róla… Beszéljünk magáról,
édes fiam. Hát szóval, unjuk az öreg Sing-Singet. Mondja csak, volt már
maga Európában?

_Tomkins:_ Tizenöt évvel ezelőtt, egyszer.

_Elnök:_ Nagyszerű. Hát aztán, – volna kedve egy kis kéjutazást csinálni
Európába?

_Tomkins_ _(ámulva)_: De hiszen…

_Elnök:_ Hogy magának még hátra volna egy pár éve, azt akarja mondani…
Ugyan, gyermekem, nem vesszük mi azt olyan komolyan… Hiszen maga már
megbánta azt az izét…

_Tomkins:_ Elnök úr!

_Elnök:_ No persze. Hiszen nyilvánvalóan nem jót tesz magának ez az
élet… Lám milyen sápadt… Magának levegőváltozásra volna szüksége,
gyermekem. Felül egy szép hajókára, tudja, majd mi adunk magának pénzt,
mindent… Elsőosztályú fülkét… Aztán hopp! sanzsé passzé! Na, hol van
Tomika? Európában.

_Tomkins_ _(zavartan)_: De miért éppen…

_Elnök:_ Hogy miért éppen Európában?… Mert magának az nagyon jót fog
tenni… Aztán meglátogatja a rokonait…

_Tomkins:_ Nincs ott nekem senkim.

_Elnök:_ Vagy az ismerőseit… Biztosan van valaki ott, aki felé a szíve
húzza… Valami jó barát… vagy talán más… mi? Hehe! _(Megcsiklandozza a
hónaalját, hamisan néz rá.)_ Valami jó kis tyuk… Mi?!

_Tomkins_ _(vigyorog)_.

_Elnök_ _(pajkosan böködi)_: Akivel egyszer valahol összejött odaát…
Aztán nem tudta elfelejteni… Mi?! Hehe. Na, nem tesz semmit, majd
meglátogatja. Mikor akar menni?

_Tomkins_ _(kitörve)_: Elnök úr… én igazán…

_Elnök:_ Csak semmi hálálkodás… A Vili bácsi jó bácsi… Hát mikor utazik
a Belluska?

_Tomkins_ _(csodálkozva)_: Belluska?

_Elnök:_ Vagy Tommika, pardon… Egy nőismerősömre gondoltam, a Kázusz
Bellyre. Na, szóval, holnap már utazik is…

_Tomkins_ _(könnyek közt)_: Elnök úr…

_Elnök:_ Csak semmi hálálkodás…

_Tomkins:_ Elnök úr… Én egy egyszerű, szegény bűnös vagyok… De én nem
voltam rossz ember… _(Elcsuklik a hangja.)_ Az elnök úr megment engem…
Köszönöm… _(A keze után nyul.)_

_Elnök_ _(meghatva)_: Csak hagyja, fiam…

_Tomkins:_ Én igérem… Én nem születtem gazembernek… Nekem meg volt a
foglalkozásom… De rossz társaságba kerültem… Könnyelmű voltam, elkezdtem
sülyedni…

_Elnök_ _(ragyogó szemmel)_: Sűlyedni? Nagyszerű!

_Tomkins:_ Egyre mélyebbre sülyedtem…

_Elnök_ _(elragadtatva)_: Egyre mélyebbre… Nagyszerű… Maga az én
emberem!… Holnap utazik Európába! Mindjárt intézkedem! _(Leül, levelet
ír. Irás közben.)_ Mondja csak, fiam, mi volt magának a foglalkozása?
Ezt be kell jegyezni.

_Tomkins_ _(boldogan hadarva)_: Híres ember voltam én, kérem… Műúszó… A
Wild West sampionja úszásban… _(Dicsekedve)_: Egyszer egy hajótörésnél
nyolc tengeri mértföldet úsztam, a nyilt vízről ki a partra, három napig
úsztam… _(Vigyorogva)_: Kutya bajom lett…

_Elnök_ _(leejti a tollát és az állát)_: Mi-i-i?

_Tomkins_ _(élénken)_: Bizony! Híres legény voltam én valamikor! Ujjé!…

_Elnök_ _(csönget. A belépő őrhöz)_: Vigyék vissza ezt a gazembert a
Sing-Singbe… Hozzanak egy másikat… Egy ilyen megátalkodott rablógyilkost
küldenek az embernek… Vissza!

_Tomkins_ _(rémülten)_: De, elnök úr… hiszen…

_Elnök_ _(menydörögve)_: Kuss! Rablógyilkos…

_Tomkins_ _(megsemmisülten)_: Nem is gyilkosság miatt ülök… Gyujtogatás…

_Elnök_ _(menydörögve)_: Hát aztán! Gyujtogatni talán szabad? Azt hiszi,
aki gyujtogat, az kikerülheti a törvény sujtó kezét? Mars a Sing-Singbe!
Fel fogjuk emelni a büntetését… Hatóság félrevezetése miatt… Vigyék!


DALCROZE.

_Lipótváros_, 1916 január 8.

Édes Polifóniám,

nagyon sajnáltuk, hogy tegnap nem voltál ott a Dalcrozén és miután nem
akarom, hogy a jövő órára készületlenül jöjj el, megírom Neked, hogy mi
minden volt és mit tanultunk újat. Különben Pallas Athene kérdezett Rád,
hogy mi esett beléd, nem voltál te mindig olyan wehleidig, hogy egy kis
influenza miatt elmaradj és hogy te nem egy Polifónia, hanem egy
Palifónia vagy, hogy ingyen fizeted az ötven korona óradíjat és nem
jössz el.

Hát kérlek, új tagunk van, a doktor Bodola, akit most szabadságoltak
félévre, mivel – saját állítása szerint – egy orosz golyó félméternyire
a szemöldöke fölött ment be és három méternyire a füle mellett jött ki
egy varjú combjából, aki éppen arra repült. Ez lesz most a Leonidas,
nagyon szépen táncol és gyönyörű tógája van, a „Hősi halál“ figurát ő
kreálja most, gyönyörű mozdulatok, ezt is meg kell tanulnod, mi félóráig
mind ezt gyakoroltuk. Féltesttel háromszor derékszögben hátra kell
hajolni, kézfejjel négyszögletesen fejet lóbálni, erre három féllépés
előre, balláb kicsit kijebb, aztán derekat csavarni, oldalt, megint két
lépés hátra, aztán az egész derék becsuklik, két ujjheggyel érinteni a
padlót és percekig úgy maradni, aztán újra előlről. Nagyon szép figura,
de még csak Bodola tudja és Alkibiádesz, aki pedig csak negyedóráig
gyakorolhatta, mert át kellett szaladnia a Bankba a szállítás végett.

Hanem a direktrisz kezdi nagyon szigorúan venni a dolgot és ma félóráig
csupa elméletet adott elő. Elmagyarázta, hogy tulajdonképen mi a célja a
Dalcrozénak, hát csak úgy hevenyében tudom reprodukálni a szavait, pedig
nagyon figyeltem. De valami olyasfélét mondott, hogy a Dalcroze célja a
testet úgy képezni és olyan mozdulatokhoz szoktatni, mintha a táncoló
egy negyed méter széles és fél méter magas kőkockába volna befalazva,
tehát minden táncmozdulatot úgy kell végrehajtani, mintha ezek a falak
volnának körülötte és így az eredeti széles táncmozdulatokat különféle
csavarulatokkal és behajlásokkal és szögbetörésekkel és
visszafordításokkal addig kell tompítani és egyszerűsíteni, míg az egész
test, a derékhoz símuló karokkal és lábakkal, körülbelül felveszi ennek
a kockának az alakját és betölti. Ugy-e gyönyörű! Mindnyájan el voltunk
ragadtatva ettől a művészi elmélettől, csak az a hülye Achilles bökte
bele a magyarázatba, hogy csak azt nem érti, hogy lehet valakinek
ausgetippelt táncolni kedve, aki egy negyed méter széles és egy fél
méter magas kőkockába van befalazva.

A direktrisz aztán néhány nagyszerű figurát mutatott be, amiket a jövő
órán sorra veszünk majd. A „Rémület egy kanál vízben“, a mi nagyon
nehéz, arcjáték is kell hozzá és csuklóforgatás, aztán a „Fábaszorult
szúmadár“ figura, egészen egyszerű, stilizált mozdulatokkal, nagyon
szép, csak egy kicsit nehéz, mert a ballábat egészen vissza kell húzni a
gyomorba, hogy helyet adjon az ember a jobbvállnak, úgy hogy az ember a
fejét át tudja húzni a hóna alatt és így teljes ötszögalakot vegyen fel,
amire azért van szükség, mert a régi asszir-emlékeken ilyen alakú
kabalák vannak és a táncolónak ezt kell szimbolizálni stilizált
anyagszerűséggel.

Nagyon szép figura a „Rohanó elefántcsonttorony“ is és Hóra, aki nyakába
tudja szedni a lábát, meg is csinálta, én még nem tudom. De majd együtt
fogjuk gyakorolni, jó?

A „Dervis szakállában párolgó azaléa“, amit mult órán átvettünk, már
elég jól megy, de nem ebből feleltem, hanem a „Csikorgó
csigolyatéboly“-ból, tudod, aminél a két tenyeret úgy kell összetenni,
mintha az ember egy stilizált virágokkal kirakott római edényt tartana a
feje fölé, amiből a bokára csurogna valami, de a fejjel visszatartja az
ember.

Na, szóval sok minden volt, kérlek szépen, sajnálhatod, hogy nem jöttél,
édes Polifóniám. Hogy vagy, elkészült már az új tógád? Nekem a sarummal
van baj, nem tudják megigazítani és kicserélni meg nem akarják, tudod,
milyen drága a bőr.

Hát jövő órára feltétlenül jöjj el, édes Polifóniám. Mi ujság nálatok?
Ja igaz, hallottam, szegény öcséd elesett. Nagyon csodálkoztam, de a
Dolfi bácsi aztán mondta, hogy valami háború van valahol.

Viszontlátásig ölel

_Terpszikéd_.


RÉGI HUSVETI SZOKÁSOK.

_(Kiollózva a Hirnök 2232. évi március 31-iki számából.)_

Őseink husvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbólikus
jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedésekkel, igen sok adatunk
maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbbé megbízható
szájhagyományok alapján.

A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fénnyel ragyogják be ezek
a szokások. Európaszerte örömünnep volt már akkor is a husvét: jelképe,
a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható
néhány ásatag, megkövült példány. Husvét hétfőjén szagos vízzel
locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva – a
locsoló ajándékot kapott és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.

A huszadik század hatalmas ipari és teknikai lendülete, úgy látszik, e
kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e
pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és
utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy ezekben az években mekkora
fontosságot tulajdonítottak a husvéti mulatozások és kedveskedések
kultuszának és milyen apparátussal hajtották végre.

Ha például az 1918-ik év hirlappéldányainak március 30-i számába
belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az
örömünnepnek és egyébre se gondoltak az emberek, minthogy külön-külön és
csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.

A tizenkilencedik század szerény és igénytelen husvéti _piros-tojása_ ez
évben óriási, úgylátszik, acélból készült hosszúkás tekék formájában
jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült
hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák,
angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk,
külön, úgynevezett _állami_ közösségben éltek. Az óriási tekék úgy
voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak s ezer apró husvéti
tojást szórtak szerte.

Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párisra, az akkori fővárosra, husvét
napján legalább száz ilyen tárgy esett – pazarul és nagylelküen
hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.

A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött teknikailag: egyik husvéti
jelentésből kiderül, hogy gépekből, úgynevezett _gépfegyverekből_ (a szó
eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek – a
régi szagos víz helyébe tüzes folyadékok és szagos gázok lépnek.

Ezen a napon tisztálkodtak és mindent símára tisztára mostak őseink,
hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék – így azt
olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is
megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk az ellenségtől“
(utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy
rozsdát jelent).

Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett _csapatokat_ vagy
_seregrészeket_, ami francia jelentésekből derül ki, – ezek nyilván
afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.

Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de
jellemzőek naiv és kedves formáik révén – ilyen volt például a
_vonaláttörés_, amit, úgylátszik, óriási köteleken végeztek; – ilyen
volt az _olló_ és a _spanyol lovas_, nemkülönben a _gőzhenger_. De a
legmeghatóbb s a husvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az
emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az
volt, hogy ezen a napon tömegestül dőltek egymás keblére és ölelték át
egymást az emberek – legalább erre mutat a _nagy átkarolás_ kifejezés,
ami minduntalan felbukkan a husvéti jelentésekben s ahogy a leírásokból
ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen
felkeresték egy másik népfajta polgárait és mindegyik csoport azon
versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.

Kedélyes, szép idők voltak ezek!


BIBLIAI TÖRTÉNETEK HÁBORÚS ALKALMAZÁSBAN.


I.  _Ádám és Éva._

És mondá Éva: Azon kígyó azt ajánlja nekem, hogy szakítsak azon fának
gyümölcséből.

És mondá Ádám: Mi módon tenném azt és vétenék az Úr parancsa ellen, ki
megmondá, hogy elkerget a Paradicsom kertjéből és az én testemet más
helyre helyezendi.

És mondá Éva: Én bizony mégis szakítok és az én kezemet meg nem
tartóztatom ama gyümölcstől.

És mondá Ádám: Na és mi lesz velünk, ha tényleg kikergetnek a
Paradicsomból és mi nem élvezzük annak jótéteményeit?

Hiszen éhen veszünk és elpusztulunk és a mi testünk és egyetlenegyünk
meg nem menekszik a vadállatok és unikornisok fogaiktól.

És mondá Éva: Te pali vagy és én téged ezentúl nevezlek Pálnak és nem
Ádámnak.

Mert nem gondolsz az almának micsodás árára, mely vagyon maximálva és
amelyet el lehet adni a városnak.

Mert azon almát elültetvén, almafát növelek a Paradicsomon kívül és
annak gyümölcseit eladván, olyan konkurrenciát csinálok a
Paradicsom-kertnek, hogy egy év múlva kisajátítom és Ő belép
részvényesnek az én üzletembe.

Akiknek füleik vagynak, hallják.


II.  _Egy tál lencse._

És látván Jákób Ézsaut a pitvarban, ki is egy tál lencse előtt ül vala.

És mondá neki: Add nékem azon tál lencsét és tőlem azt meg ne tagadjad.

És felele Ézsau, mondván: Mit adsz érte?

Az pedig ajánla neki összegeket és mondá neki: Neked adom érte az én
elsőszülöttségi jogomat.

És Ézsau odaadá neki a tál lencsét.

Az pedig méne az ő atyjához, Izsákhoz és mondá néki: Áldj meg engemet.

Izsák pedig mondá: A hang Ézsau hangja, de a kéz Jákóbé.

És mondá Jákob: Eladtam elsőszülöttségi jogomat egy tál lencséért és az
én örökségemet eladtam a lencsefőzelékért, mely egy tálban foglaltatik.

És mondá neki Izsák, te vagy az én szerelmetes fiam és én mondom neked,
hogy a mai árak mellett őrült jó üzletet csináltál.

És megáldá őtet.

Akiknek szemeik vagynak, lássák.


III.  _A tékozló fiú._

Egy atyának vala két fia, az egyik szorgalmatos volna és mindenben
gyarapodék, a másik pedig eltékozolá vala az ő vagyonát és elhagyván
atyját, útra kele.

És évek multával s hogy sok év eltelt vala, megjöve a tékozló fiú és
térdre esvén a külső udvarban, nagy hangon síránkozva vala, mint a
koldusok.

És kijövén az ő atyja a külső udvarba, kérdé tőle, mi módon kerülsz ide
és micsodás ember vagy. Mert meg vagyon írva, tiszteld atyád és anyád,
hogy hosszú életű légy e földön és mikor mosakodsz, a kezedet lefelé
tartsad és ne felfelé, mert különben a víz befolyik a te kabátod ujjába
és meg nem kíméli a nedvesség a te inged ujjának elejét, mely mondatik
Manzsettának.

Az pedig felelé: Szerencsétlen vagyok én a szerencsétlenek között,
mindenfélével spekuláltam vala és most mint koldus jöttem ide, hogy
adassad nekem a moslékot, melyet eszik a te disznaid közül egy.

Az ő atyja pedig karjába vevé őt és megölelé és mondá: Te vagy az én
egyetlen gyermekem.

A másik fiú pedig háborogván az ő szívében mondá: Mi módon mérsz te a te
mérő kezeddel: megöleled őt, ki mindenét eltékozolta és engem, ki jól
sáfárkodtam vala, meg nem áldasz.

És mondá az ő atyja: Bizony mondom néked, jobb üzletember ő, miként te
vagy, mert jól tudja ő, hogy mit ér ma a moslék, maximális áron.

Akiknek ujjaik vagynak, tapintsák.


EGYSZERŰSÍTENI A FORGALMAT.

A villamos-megállóhelyek csökkentésével kapcsolatban, mely intézkedés,
mint ahogy megmagyarázták nekünk, a forgalom egyszerűsítése céljából
történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és
általában az életformák egyszerűsítését célozzák.

Mint értesülök, a Dunagőzhajózási Társulat átírt a Közvágóhíd
igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján
intézkedjék az új egyszerűsítések végrehajtásában.

Legközelebb várhatók a következő egyszerűsítések:

A villamos kerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lukakat
fúrnak. Ezekbe a lukakba a közönség beleáll, egy e célra alkalmazott
fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele,
mely is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a kocsit és
megindul vele.

Ha ez az egyszerűsítés sem bizonyul elégségesnek, akkor először
beszüntetik a villamosok tetejét, majd a villamos vázát, oly módon, hogy
csak a lukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a
villamos áramot is meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén
valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos áram, amelyet a
közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván,
teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily módon megkönnyített és
leegyszerűsített forgalmat kellőképpen ellássa.

A forgalom egyszerűsítését célozza a földalatti villamosok
megállóhelyeinek beszüntetése is. A közgyűlésen elhatározák, hogy a
földalatti villamosnak csak két megállóhelyét hagyják meg, az egyiket,
ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt ravaszul
úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire
attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá,
úgy hogy aki be akar szállni, előbb ártézi kutat kell fúrni magának,
hogy a föld alá jusson – ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat.
Ugyanígy a kiszállásnál is.

A papirkereskedelmi központ iniciativájára a káposztásmegyeri vízművek
szociálpolitikai bizottsága is felszólította a marhabelsőrész-kidolgozók
békekonferenciáját, hogy azonnal szüntessék be a járdákat. A város
uccáin fakorláttal elzárják a járdákat, az egész forgalom a kocsiutakon
bonyolódik le, ami ugyanazt lényegesen egyszerűsíteni fogja.

A belügyminisztérium a tüzoltófőparancsnoksággal egyetértve nagyszabású
tervet dolgozott ki a város víz-ellátásának egyszerűsítésére. A
vízvezetékeket és csatornákat elzárják: ily módon a víz-szükséglet
kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a
vízellátást, mert így mindenki annyi vizet merít csak, amennyire
szüksége van. A város biztosítja a közönséget, hogy ily módon a Duna még
évekig elég vizet szolgáltat. Az ilymódon szükségképen létrejövő
torlódás elkerülésére és egyszerűsítése céljából különben azzal is
foglalkoznak, hogy a Dunát is elzárják.

A dohányzás egyszerűsítése úgy fog történni, hogy beszüntetik a
gyufaárúsítást. Szakértők megállapítása szerint a szivar, a cigaretta és
pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyujt rá, hanem csak úgy
szívja.

Ugyanez vonatkozik a levegőre is, amelyből az oxigént beszüntetik. Erről
különben jóelőre értesíteni fogják a közönséget, hogy mindenkinek
módjában legyen kopoltyúkat beszerezni. Az oxigénmentes levegőben
ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött légmentesen
elzárt üvegburákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész
egyszerűen kopoltyúval lehet lélegzeni.

Az étkezés egyszerűsítése céljából legközelebb rendelet jelenik meg,
mely a síkfedelű asztalokat beszüntetve, helyettük homorú-felületű
asztalok alkalmazását rendeli el, hogy a tányérok egyszerűen
lecsúszhassanak az asztalról, ne kelljen őket lehordani.

Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás, a hallás
beszüntetése, mely a hallás; a szagok beszüntetése, mely a szaglás, az
ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a tapintás
egyszerűsítését célozza.

Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egyszerűsítésére.
Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle intézkedés és rendelet? Egységesen
kell a dolgokat intézni. Mondja ki a Tanács, hogy mondjuk május 21-étől
kezdve mindenkinek, mindennap lakhely és illetőség szerint meghatározott
órában jelentkeznie kell az előljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap.
Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők
figyelembe.


ESZEM ADTA MENYECSKE.

_(Népszinmű.)_

Balaton-Nyúz, julius.

_Nyaraló_ (borjúszájú fürdőtrikóban, félrecsapott kis cilinderrel).
(Dal):

  Befordultam a konyhára,
  Rágyujtottam a pipára,
  Azaz rágyujtottam volna,

Ha a Krémer elküldte volna azt a fél liter petróleumot, amiért a
helybeli borbély negyedkiló cukrot igért, hogy adjam oda a Kéjkávéház
főpincérének, aki egy pakli dohányt lett volna hajlandó cserébe adni,
abban az esetben

  Hogyha már nem égett volna.

_Menyecske_ (kikiabál a kunyhóból): Mit ordít az úr? Menjen vissza a
telepre ordítani. Hogy a rosseb égesse le a bőrt a pofájáról!

_Nyaraló_ (alázatosan), (dal):

  A pofám javában égett,
  Nem is mentem én avégett,
  Azért mentem, mert megláttam,
  Hogy odabenn egy félkiló

vaj és három tojás és egy darab szalonna van.

_Menyecske:_ Na és mondja, hogy már van. Mi baja vele?

_Nyaraló_ (hízelegve): Eszemadta kis magyar menyecske, bokorugró
kökényszeme, huncut a bíró!

_Menyecske:_ Hallja, a Bíró Lajost ne szidja, az a kedvenc íróm. Mit
kíván?

_Nyaraló_ (kacsint): Hát hogy ityeg a fityeg? Hogy vesztegetjük azt a
kis tikmonyt? (Kacsint).

_Menyecske:_ Mit mond?

_Nyaraló:_ Tikmony, az tojás. Népiesen.

_Menyecske:_ Ja, a tojás. A tojásnak két korona darabja.

_Nyaraló_ (dal):

  Csinom Jankó, Csinom Palkó
  Volnék, ha megvenném,
  Inkább azt a kicsi vajat
  Kenyeremre kenném.

Hát a vaj hogy, lelkemszottya? Mert a tojás ekkissé derága!

_Menyecske:_ Drága? Ne vegye meg. Ne búsuljon, nem marad a nyakamon.

_Nyaraló:_ Búsuljon a ló, mely fejének nagyobb térfogata folytán erre
alkalmasabban van berendezve. Mán csak annak a vajnak az árát firtatnám,
ha tűzről-pattantságod nem nehezményezné megmondani.

_Menyecske:_ Száz korona kilója.

_Nyaraló_ (dal):

  Ha én nekem száz forintom volna.
  A kilincsem irósvajból volna,
  De mivel, hogy nincsen,
  Rézből van a kilincsem.
  El lesz rekvirálva.

(Kacsintva.) Hát a Maxi hogy van? A maxika? A maxika nem járt erre?

_Menyecske_ (fenyegetően): Mi…i? Miről beszél maga? Csak nem a…

_Nyaraló_ (ijedten): Dehogy, kérem! Ugyan minek néz engem? Én a Miksáról
beszéltem, a Nordau Miksáról, arról a híres publicistáról.

_Menyecske:_ Azér! Mert ha maximált vajat akar kapni, menjen a
keresztanyja vajközpontjába, ne Balaton-Nyuzra.

_Nyaraló_ (dal):

  Hullámzó Balaton tetején,
  Csolnakázik egy halász legény,
  Hálóját a Halközpont
  Bérli ki, a Halközpont,
  Egy fogas száz korona!

_Menyecske:_ Hát kell vagy nem kell? Én nem érek rá, ki akarok menni a
strandra fürdeni.

_Nyaraló:_ (dal):

  Fürdik a holdvilág Balaton hosszában,
  Méláz a haramja strandfürdő-kasszában,
  Mért nem kértem kétszerannyit, ahogy illik,
  Azt is megfizették vón a hadimillik.

_Menyecske:_ Na, isten áldja meg, most már annyiér nem adom.

_Nyaraló_ (dal):

  Sűrű csillagos az ég,
  Majd eszedbe jutok még,
  De már akkor késő lesz,
  De már akkor késő lesz,
  Vajad rekvirálva lesz

és akkor legalább maga se eszik belőle, ehetünk mind a ketten káposztát.

_Menyecske_ (dal):

  Kerek a káposzta,
  Csipkés a levele,
  Le a Vajközponttal,
  Le vele, le vele!

_Együtt_ (dal):

  Eresz alatt fészkel a fecske,
  Mi van a kötődbe menyecske?
  Pici alma…

_Nyaraló_ (mohón): Alma? Alma? Lehetne egy kilót kapni? Mennyibe kerülne
egy kiló?

_Menyecske_ (folytatva): ötven ko… ko… ko… ko… koroni,

_Nyaraló:_ Me… me… me… mennyi? (Ájultan összeesik).

_Együtt_ (dal):

  Jobb vóna a sírba nyaróni!

(Tánc, függöny.)


PLAKÁT.

Igen tisztelt Nyomdaigazgató úr!

Kérem, alább következő plakátszövegeket holnap reggelre elkészíttetni és
kiragasztatni. Ma csak ennyit küldök, mivel alkalmazottaim közül többen
sztrájkolnak, holnapra reméljük munkába áll az egész üzem. Kérem, tessék
vigyázni a példányszámra.

1. _Munkások! Elvtársak! Katonák!_

A rettenetes ököl ismét lecsapni készül szorongatott fejünkre. Utolsó
perce következik a döntő pillanatnak. Ne nézzük ölbetett kézzel, hogy
vijjog a saskeselyű.

Fel! Fel!

Jöjjetek el mindnyájan az _alakuló nagytanácsra._

Majd közlöm, hogy mikor és hol.

Alázatos tisztelettel

Végrehajtó Vérigazgatóság.

*

2. _Dolgozó bányászok!_

Vigyázzunk!! A korhadó kastély összeomolni készül.

_Mi dolgozni akarunk, nem érünk rá fecsegni._

Csak a munka, a megfeszített akarat vérharmatos verejtéke építheti fel
egy boldogabb jövő szívbe markoló igazságának elnempusztuló
lélekszentségét és nem üres és röpke szavak cikornyás útvesztőjébe
bonyolult elmederengés.

_Elég volt a beszédből!_

_Lássunk munkához!_

Mindenki jöjjön el ennek megbeszélésére hétfőtől kezdve hajnali öt
órától esti nyolcig naponta az Országház-téren tartandó permanens
_világkonferenciára_.

A rividerci! Szervusztok!

Munkaellenőrző Légvezeték Cárbizottság.

*

3. _Zsidó Ecethamisitók!_

Hát igy akarnak elnyomni bennünket! Pogromot hirdetnek ellenünk.

_Szervezkedjünk!_

A gázgyárak átkos permanenciája nem fogja letörni az igazság hatezeréves
tüzét.

_Életkopf_ s. k.

*

4. _Kerületi kancsalok!_

Még mindig nem érzitek hogy egymásra vagytok utalva?

_Európai konferenciái követelünk!_

Szabadalmazott Alzsarnokság

*

5. _Papirt! Papirt! Papirt!_

A papirhiány fenyegető réme közeledik! Mi lesz?

_Ne írjunk annyit!_

_Spóroljunk a papirral!_

*

6. _Na és?_

_Hová?_

_Mindent tudunk!_

*

7. _Halló! Halló! Halló!_

_Ne csoportosuljunk!_

A közbiztonságnak és az ucca rendjének ellensége, aki összeáll és
bámészkodik, holmi éretlen és felelőtlen falragasz alatt.

_Halló! Halló!_

_Ne olvassunk plakátokat!_

*

8.

?? Hát velem mi lesz? ??

Krakauer H. Ágost, Lágymányos, II. emelet.

*

9. _Disznóság!!_

Alább következő versemet egyik lap se akarta leadni:

_Dr. B. G.-néhez_

  Szerelmem büvös mámorában
  Kéjes lelkedre gondolok,
  Az élet aranytavaszában
  Csak téged, téged akarok.

_Alberted!!!_

*

10. _Jóska!_

Már megint elvitted az egyetlen manzsettámat. Hozd be délutánra a
kávéházba. Hétkor felmegyek Málcsi nénihez.

11. _Embertársak!!_

Nagyon kérlek benneteket, ne mondjátok meg senkinek, hogy ezt a cikket
én írtam.

(100.000 példány.)


CLÉMENCEAU.

Borzasztó szépet álmodtam megint – apróhirdetés jelent meg valamelyik
lapban, hogy kezdő fizetéssel gyakornok kerestetik az „Inferno“ egyesült
szurok- és kemenceművekhez. Persze azonnal jelentkeztem – hivatalos
helyiségben dr. Asmódi főkályhamester fogadott és elmagyarázta, miről
van szó. Egyelőre a magánkemencékhez osztanak be és ha ott megfelelek,
mint alördög, bejutok a központba. Azonban lelkiismeretes és pontos
munkát kell végeznem – az igazgatóság figyeli a kezdőket és nem riad
vissza esetleges előléptetéstől, ha leleményt és ügyességet észlel.

Ezután a segédördög jól fűtött cellácskába vezetett, melynek közepén
gőzölgő szurokkal teli kád állott. A kád mellett állt a kemence, amibe
nekem kellett rakni a szenet. Figyelmeztettek, hogy új lelket hoznak,
aki rám lesz bízva, – a felügyelő a harmadik emeleten figyel és ha a
lélek ordítozását odáig lehet hallani, megerősítenek állásomban, ha
pedig a vezérördög hallja meg, még fizetésemelést is kaphatok. Tehát úgy
csináljam a dolgomat, ha valamire vinni akarom.

Néhány perc mulva két ördöggyakornok hozta is már az új lelket. Mekkora
volt meglepetésem, Clémenceaut, a francia miniszterelnököt ismerve fel.
Fejjel lefelé befordították a szurokba, rátették a kádra a fedelet, amin
csak egy kerek kis nyílás van a fej számára, aztán magamra hagytak vele,
hogy vegyem gondjaimba.

Perc mulva megjelent a fej a nyílásban. A miniszterelnök úr arcán annak
a mély impressziónak nyomai látszottak amit a szurok meglehetős magas
hőfoka keltett nemes lelkében.

– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le
gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.

– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot,
mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A
miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban,
melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.

És egy nagy darab szenet löktem a kádfürdőkemencébe.

– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom…
én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a
hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…

– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb
municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy
semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ
és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem
dicső babérja alatt, mindhalálig!!!

– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt
ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a
fedelet…

– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon
jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó
csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a
gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább
ámbátor!!…

És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.

– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.

– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt
államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen
visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az
igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium
és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…

– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj…
jaj.:

– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni,
ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik
csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen
akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék
félteni, rakom már a kemencét.

A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az
ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva
sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a
rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi
közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.


RÁGALOM.

_Háztartási alkalmazott_ (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak,
valami Állkapocs Samu keresi…

_Én:_ Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu…
Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar
tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az
ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött
gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban.
Vajjon mit akar tőlem?

_Állkapocs Samu_ (belép): Alászolgája.

_Én_ (kissé zavartan): Mivel szolgálhatok?

_Ő:_ Állkapocs Samu vagyok. Ön ismeri ezt a nevet.

_Én:_ No igen, igen, de éppen azért, nem értem…

_Ő:_ Uram, ön rettenetes bajt csinált nekem…

_Én_ (csodálkozva): Én?

_Ő:_ Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a
slamasztikába.

_Én:_ De igazán nem értem…

_Ő:_ Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett
rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent ez? A becsületem forog kockán! A
becsületem! (Orditva.) A becsületem!

_Én_ (ijedten): Hát kérem… ön azt irta rólam, hogy izé…

_Ő_ (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt
ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem
szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett
engem rágalmazásért…

_Én:_… No igen, miután…

_Ő_ (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem
rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről
irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis
följelentett.

_Én_ (tátott szájjal): Mégis?!!… Hogy érti azt, hogy mégis?!

_Ő:_ Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről
irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor
tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a
tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz,
tehát nem követtem el rágalmazást – mire…

_Én_ (naivan): Mire?

_Ő:_ Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az
esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön,
hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?

_Én:_ Hát azt gondolom…

_Ő:_ Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az
történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem
rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… de a
becsületemnek mindenesetre befütyülnek…

_Én:_ De már megbocsásson…

_Ő_ (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni.
Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát
eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt
gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert
eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának,
talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől,
eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem
megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én
tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha
megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A
becsületem!

_Én:_ No, de igazán, én…

_Ő:_ Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem
öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell
mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot
lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…

_Én:_ No no…

_Ő_ (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek
azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat,
hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem,
ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi
váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt
elhiheti.

_Én_ (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen
visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…

_Ő_ (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a
panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak
egy módon számíthatok…

_Én:_ És az?

_Ő:_ Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek
meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló
vádtól, hogy tönkretett engem és családomat!


NYOMOZOM A DETEKTIVET.

Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy
kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom
itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.

Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt
mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában
azt sem veheti észre, hogy elsápadok.

Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit
összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az
első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem,
– de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek,
aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem
árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása
lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e
ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás.
Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha
kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy
jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási
helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre
elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát
tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az
ügyészségtől.

A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára.
Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és
elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete
bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.

Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell
viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem.
Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak
meg. Eddig még nem kerestek.

A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat.
Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom,
majd itt fogok ebédelni.

Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán
átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.

Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg:
otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart.
Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem,
merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt
keresett ugyanaz az úr.

És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet.
Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor
kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen,
szokott ide járni, a nevét nem tudják.

Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül
egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi
feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell
tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek.
Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok
tovább.

Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok,
sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok
detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a
régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.

Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla,
hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet
dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért
éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki
borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak
bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és
eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe
férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.

Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja
előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.

Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem.
Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!

A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember
mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam
egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori
életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia
elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka,
annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.

A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek
tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és
azon vizsgál. Biztosan.

Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött.
Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy
nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy
pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is
győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni,
hogy ne vasaljanak meg.

Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.

– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:

– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha
bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.

Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.

– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?

– Várjon csak…

– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a
detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az
újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…

Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a
detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.


IGAZGATÓ ÚR.

_(Ábránd.)_

_Igazgató_ (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el,
áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog
leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék
abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de
restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban
intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és
megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy
sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes
mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide
és semmi más óhaja nincs)

_Első Oszlop_ (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni
akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához.
Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?

_Igazgató_ (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.

_Első Oszlop_ (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr
itt van? Micsoda rend van itt?

_Pincér:_ Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.

_Második Oszlop_ (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és
lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.

_Első Oszlop:_ Szervusz. Ülj le.

_Második Oszlop_ (az Igazgató úr felé): Megengedi?

_Igazgató_ (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.

(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal
nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr
legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és
lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy
kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató
úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a
hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)

_Első Oszlop_ (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?

_Igazgató_ (kis gondolkodás után): Beszéltem.

_Második Oszlop_ (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, –
természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te
méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és
óvatosan nézi az igazgató urat.)

_Igazgató_ úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.

_Első Oszlop_ (könnyedén): Természetes.

_Második Oszlop_ (szintúgy): Hát persze.

(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a
szigetről.)

_Én_ (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd,
hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról
megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok,
aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok):
Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).

_Igazgató_ (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)

_Első Oszlop_ (kínosan): Tessék?

_Én_ (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy
gondoltam… (Vigyorgok.)

_Második Oszlop_ (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott
szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az
igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)

_Én_ (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó
felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a
kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa
tiszteletből.)

(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)

_Első oszlop_ (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a
miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint
ahogy mondani méltóztattál.

_Igazgató_ (fagyosan): Remélem.

_Én_ (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet
mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna…
nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet.
Hosszú, kínos szünet.)

_Második Oszlop:_ Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek
alássan?

_Igazgató_ (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)

_Én_ (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való.
Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet.
Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.)
hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)

_Igazgató_ (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más
hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.

_Második Oszlop_ (legyint): Természetes.

_Én_ (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen
államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…

_Igazgató_ (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…

_Én_ (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt
kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen)
Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem
állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…

_Igazgató_ (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen):
Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…

_Én_ (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem,
dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen
magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön;
(meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és
tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen
államférfi… hanem hogy a képzettsége…

_Igazgató_ (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a…
miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…

_Én_ (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az
Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?

_Igazgató_ (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi
vagyok én?

_Én_ (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga
mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok
és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire
hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!


„SZUBJEKTIV LELET“


I.  _Dr. Ugyanaz, délelőtt, a sorozáson._

_Dr. Ugyanaz_ (megtört tekintetű, bús, tönkrement emberi roncs,
elgyengült férfierő, beesett szemek, tétova mozdulatok. Hajlott háttal,
köhögve lép az orvos elé. Halkan suttogva beszél.)

_Orvos_ (miután az objektiv leletet felvette): Most következik a
szubjektiv lelet, az egyén saját bevallása alapján. Hány éves?

_Dr. Ugyanaz:_ Öreg vagyok… nagyon öreg…

_Orvos:_ A nacionálé szerint harminckét éves.

_Dr. Ugyanaz_ (fájdalmasan): Nem az az öreg, doktor ur, aki messze van a
bölcsőtől, – de aki közel van a koporsóhoz.

_Orvos:_ Szülei élnek?

_Dr. Ugyanaz:_ Élni éppen élnek, ha élet az, éjjel-nappal
lelkiismeretfurdalások között fetrengeni, hogy ilyen szánalmas beteg
korcsnak adtak életet, amilyen én vagyok, magamnak és az emberiségnek
gyötrelmére.

_Orvos_ (a szívet vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, mint egy kis kolibri).

_Orvos:_ Nem tud nagyobbat lélegzeni?

_Dr. Ugyanaz_ (rémülten): Még ennél is nagyobbat? Szent Isten, hiszen
megreped a tüdőm. Még soha ennyi levegőt nem ettem egy harapásra.

_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.

_Dr. Ugyanaz_ (legyint): Ne is nézze meg, doktor úr – a doktor úr
érzékeny lelkű embernek látszik – nagyon szomorú látvány az én nyelvem,
doktor úr… megmondom őszintén.

_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?

_Dr. Ugyanaz:_ Nekem? Tudtommal nem volt, – ha csak féloldali agyrák nem
számít szervi betegségnek – tudniillik mindig arra volt gyanuja az
orvosomnak…

_Orvos:_ Szokott szédülni?

_Dr. Ugyanaz:_ Csak a szédülést ne emlegesse, doktor úr, mert mindjárt
összeesek. Kénytelen vagyok állandóan a kocsiúton járni, mert ha a járda
széléről lenézek, mindjárt elszédülök.

_Orvos:_ Különben semmi panasza nincsen?

_Dr. Ugyanaz:_ Különben semmi. Ha így tartom a fejem, féloldalt, akkor
valami tompa nyomást érzek a derekamban. Ha a derekamat mozgatom,
ugyanazt a tompa nyomást a fejemben érzem. Néha olyan érzésem van a
mellemben, mintha a fájós lábam sajogna, néha meg percekig nem tudok
lélegzetet venni a fülemen keresztül. A vesetájon szaggató nyílalást
érzek olyankor, mikor az orromat fúvom – néha meg úgy szeretnék sírni,
magam sem tudom, hogy miért. Esténként, mikor hálni jár belém a lélek,
sokszor olyan állapotban vagyok, hogy már alig találom meg az ágyat.
Különben nem tudok semmit, ha csak azt a veszett kutyát nem, aki egy
órával ezelőtt megharapott.

_Orvos:_ Ezek a foltok a karján mitől vannak?

_Dr. Ugyanaz:_ Ez? Ez semmi, egy pár hullafolt. Bizalmasan megsughatom a
doktor úrnak, hogy már két hónappal ezelőtt meghaltam. Csak nem akarok
elhencegni vele.

_Orvos:_ Jól van. Frontdiensttauglich.


II.  _Dr. Ugyanaz, délután, a biztosító-társaság orvosánál._

_Dr. Ugyanaz_ (kihúzott derekú, délceg, villogó szemű fiatal atléta.
Döngő léptekkel méri át a szobát. Érces bariton, ringó csípők.)

_Orvos:_ Hát kérem, amint mondtam, a díjszabás meghatározása attól függ,
hogy milyen sánszai vannak önnel a társaságnak. Ha a vizsgálat kideríti,
hogy egészséges ember, aki megéli a biztosított összeg lejárását,
természetesen kisebb díjakat állapítunk meg. Hány éves?

_Dr. Ugyanaz_ (szégyenlősen): Jaj, Istenem, – szinte restellem… olyan
bohó vagyok…

_Orvos:_ De hiszen a nacionálé szerint harminckét éves…

_Dr. Ugyanaz:_ Nem az a fiatal, aki közel van a bölcsőhöz, hanem, aki
messze van a koporsótól.

_Orvos:_ Szülei élnek?

_Dr. Ugyanaz:_ Apám korelnök a „Matuzsálem“ című aggastyán-klubban.

_Orvos_ (szívét vizsgálja): Vegyen lélegzetet.

_Dr. Ugyanaz_ (akkora lélegzetet vesz, amekkorából szükség esetén
egy-két hétig eléldegélhetne a tenger fenekén.)

_Orvos:_ Ne olyan nagyot…

_Dr. Ugyanaz:_ Még ennél is kisebbet? Hiszen megfulladok.

_Orvos:_ Mutassa a nyelvét.

_Dr. Ugyanaz_ (félméternyire kilógatva a nyelvét): Nézze meg ezt a
nyelvet, doktor úr, nem azért mondom, – csak tessék bátran megtapogatni
– ilyen nyelvet nem egyhamar lát a doktor úr Pesten – direkt gusztusom
van rá néha, hogy leharapjam és megegyem, olyan friss és gusztusos.
(Megveregeti a nyelvét.)

_Orvos:_ Volt valami szervi betegsége?

_Dr. Ugyanaz_ (sóhajt): Sajnos… be kell vallanom, hogy volt.
Gyermekkoromban súlyos orrviszketésen mentem keresztül, de még idejében
megvakartam az orromat és elmult. Azóta jól érzem magam.

_Orvos:_ Szédülni szokott?

_Dr. Ugyanaz:_ Sajnos, elég gyakran. Valahányszor repülőgépen ülök és a
gép darabokra törve zuhan fejjel lefelé. Különben nem.

_Orvos:_ Egyéb panasza nincs?

_Dr. Ugyanaz:_ De igen… Nem merek disznók közelébe menni, mert gyakran
megtörtént, hogy makknak néztek. És egy állandó szorongás van bennem,
hogy annak idején, két-háromszáz év mulva, mikor már meguntam az
életemet, nem tudok majd meghalni.

_Orvos:_ Jól van, köszönöm. (Megírja a biztosító-társaságnak a
jelentést, melyben nem ajánlja fölvételre a jelentkezőt, mert a
vizsgálat arra enged következtetni, hogy néhány év mulva tökéletesen
meghülyül és munkaképtelen lesz.)


A BURDONBENGHI BUMERANG.

Monstre-film huszonkét részben, 316 felvonásban.

=Az ausztráliai „Ultrahyper“-cég felvétele.=

_Az első felvonás rövid tartalma:_

Kentudey, az ausztráliai elefántgyár igazgatója haragos viszonyban él
legjobb barátjával, Ram-Ram bánya-kapitánnyal, aki évek óta üldözi
szerelmével a szép Mág Maryt, a „prerik nősténybikáját“, ahogy őt egész
Előindiában nevezik a vállain átvetett két pofaszakáll miatt, melynek
titkát csak Ecrlton ismeri, aki egy buvárszállítmány menetleveléről
lenyalt egy bélyeget, amit a vakmerő Tsinfu mérgezett cián-tortába
kevert, a Kékfenekű Emberhangyász visszakaparítja és ezzel megmenti
Ázsiát a fenyegető katasztrófától.

Már-már sikerül a csel, midőn Teddy, aki az Eiffel-torony tetejéről
lecsüngő tengeralattjáró biztosító szelepeit átharapta, a medencében
összegyült vizet ráereszti arra a gyorsvonatra, amelyen Burdon és Harry
utaznak a biztos halál felé. Mag Marynak annyi ideje van csak, hogy
elkapja a gőzharangot: de a gyémántgumit már nem tudja megmenteni, az a
gaz cselszövők kezére kerül. A szép Ellen, aki magához ragadja a
hatalmat, levelet ír Parlton-nak, amelyben értesíti, hogy öt és fél
perce van még hátra, amíg a dugattyú eléri az emeletet. Parltont a
szerelem se tudja visszatartani, látván, hogy minden ellene fordul,
felfedi Kentudey előtt az egész összeesküvést. De már késő: a két
elefánt nem birja tovább a majomhajszeszt, amit Link, a kémikus, ki csak
cselből állt a Vasmirígy szolgálatába, hogy a cselszövők számára
kikémlelje Parlton terveit, a pincéből fejlesztett Hipperittel
összeforrasztott csőben bocsát rendelkezésére a végső haláltusáját vívó
szerelmes pár védelmezőinek.

Ugyanott megtalálják a tojásokat is: most hát nyilvánvaló, hogy Gertrúd
nem a nevelő kisasszony volt hanem maga Ten, a „korvettevő“. Lifi nem
ismeri fel azonnal ellenségét, úgy tesz, mintha álruhában akarná
megtéveszteni apját, de csak azért, hogy Poll, aki be van avatva a
szalámigyilkosok tervébe, azt higyje, hogy Mag Mary volt a
páncélszekrény tokjában, mikor a Frásztörő Álarc lenyúzta a bőrt fivére
könyökéről, hogy a rejtelmes írás birtokába jusson. Marynek nem sikerül
Allan hasüregében megtalálni a szelencét, de annyi ideje még van, hogy
értesítse a vezetőséget. Egy kis intermezzó után, melyben a két
szerelmes végre megpihenni látszik a kéményben, amelyből nyugodtan
lóghatnak fejjel lefelé, mert Ten visszaigazította a csontpalack
mutatóját s így a kígyók nem mászhatnak fel; Mag Mary döntő lépésre
határozza el magát. Úgy tesz, mintha már megkapta volna a titokzatos
lekvárzsibbasztót és színleg leugrik a cseremiszeket szállító
repülővonat lőportartályából – de Poll, aki már várja a ballonban,
elkapja a csolnakot, épen akkor, mikor a csapot kinyitották és a lovasok
elérték a holdfogyatkozást.

Ebből nyilvánvaló, hogy ki volt a gyilkos és a fiatalok egymáséi
lehetnének, ha az ősi kastély gázfejlesztőjében nem találnák meg a
levelet, melyből kiderül, hogy Mary születendő gyermeke tudhatja csak a
titkot. A következő felvonásban erről is megtudhatjuk az igazságot.


A HAJÓHINTA

Ha jól emlékszem, mindahárman egyszerre szálltunk be, mikor a hajóhinta
még állott. És hogy én a középre kerültem, ennek se valami különösebb
törekvés vagy ambíció volt az oka, se mérséklet vagy szerénység –
egyszerűen a középre kerültem, mivel ott szálltam be és mivel alapjában
véve soha nem nagyon törődtem vele, hogy jól legyek elhelyezve
külsőségekben: én egyszerűen hintázni szerettem volna, ringatózni és
lebegni, mert ringatózás és lebegés közben szépeket szoktam érezni és
gondolni a hintázásról. És mivel tudtam, hogy a hinta mindenkit
meghimbál, aki felül rá, nagyon mindegy volt nekem társadalmi
elhelyezkedésem.

Balra tőlem, a hajóhinta farába, szálas, derék legény állott: kovács
lehetett vagy vasesztergályos; nem tudom biztosan, de úgy rémlik, mintha
kalapács is lett volna a kezében. Nyugodtan állt és fütyörészett és
nézte a kék eget és a tarka földet. Jobbra, bricseszben és tollas
vadászkalappal a fején, napbarnított arcú, csinos szőke fiú helyezkedett
el: afféle földbirtokos, rokonszenves úriember, nekem ő is nagyon
tetszett, nem tehetek róla, meg az esztergályos is tetszett és arra
gondoltam, hogy milyen jól fogunk úgy hintázni, hármasban.

A hintást, szakállas és szemüveges öreg zsidót, nem tudom miért, az
esztergályos érdekelte jobban: talán kevésbbé félt tőle vagy tervei
voltak vele – talán ingyen házimunkát remélt vagy azt hitte, hogy az
jobban érti a nyelvét. Kézzel-lábbal magyarázott neki valamit, ahogy
félfüllel hallottam, a hinta szerkezetét magyarázta, azt állítva, hogy a
hintát nem ő hajtja, mintahogy hiszik, akik látják őt kivülről rángatni
a kötelet: hanem hogy a szerkezet hajtja a hintát, bonyolult rendszer,
aminek külön törvénye van. És unalmasan és hosszan magyarázta a
szerkezetet: az esztergályos, akit inkább a lányok érdekelték, nem igen
figyelt oda. Csak akkor fordult feléje egy pillanatra, kíváncsi
tekintettel: mikor az öreg szemüveges, belemelegedve, azt kezdte
bizonyítani, hogy a hinta törvénye szerint neki, aki balról van, egészen
különös hivatás jutott osztályrészül: fel fog repülni magasra, egészen
magasra, talán a ponyváig is, onnan aztán ő intézi a dolgokat, ő
kormányozza az egész mindenséget hintástul, hajóstul, mindenestül
együtt.

Én mindjárt éreztem, hogy egy kis baj van ezzel a megállapítással, hogy
valamit elfelejtett közölni az esztergályossal: de már nem volt időm
szólni, mert a hinta közben megindult. Gondoltam, így is jó, legalább
nem kell sokat beszélni. Én egy tisztességes, rendes hintázásra
gondoltam akkor, kéremalássan, ami mindhármunknak nagyon jó lesz, néha
az esztergályos löki majd a hintát, néha meg a vadászkalapos, ahogy
illik, aszerint, hogy melyiken van a sor: én szépen ülök majd középen,
nem bántok senkit, legfeljebb énekelek valami vídámat, vagy kurjongatok
egyet-kettőt, hogy jobb kedvünk legyen. A kormányzást úgyse értem,
csinálja, aki szereti.

Eleinte jól is ment minden, szépen ringott a a hinta és én már bele is
akartam fogni a dalolásba. De az öreg szemüveges, fene egye a dolgát,
nem hagyott bennünket békén, azt hitte, neki is okvetlenül csinálni kell
valamit, neki, aki a földön maradt, pedig egészen jól meglettünk volna
nélküle mindhárman, ha szomszédaim nekifeszülnek kicsit a lábukkal. Ő
azonban nem maradt békén, hogy asszongya, majd ő segít, őrá szükség van,
hogy ő jobban érti a dolgot, hogy mi nem jól csináljuk. És elkezdte
össze-vissza húzni meg rángatni a kötelet, fontoskodott, járt a szája,
kézzel-lábbal magyarázott, a hintázás elméletét fejtegette.

Erre kezdődött aztán a kalamajka. Az esztergályos meg a vadászkalapos
nem hallották jól, mit akar az öreg: az öreget én hallottam csak, aki
középen ültem és hiába integettem neki, hogy hagyja abba. Ők ketten csak
azt látták, hogy a hinta nem jól jár, csikorognak a sodronyok, kifelé
fordul az alattság, mindjárt kifordul valamelyik. Mindkettő azt hitte,
hogy a másik rontja a tempót: mérgesen csavargatták a nyakukat, hogy a
fejemen keresztül meglássák a másikat. Az esztergályos méregbejött,
nagyot rugott előre – a hajóhinta kilendült, szédítő ívben fölugrott
jobbra, majdnem a ponyváig. Az esztergályos nekiesett a hajó farának:
csúnyán káromkodni kezdett és szidta a vadászkalaposnak az anyját, hogy
így csúffá tette, meg fenyegetőzött. Én feléje fordultam, hogy
megértessem vele, hogy egyikünk se az oka a dolognak, de nem jutottam
szóhoz, mert közben a vadászkalapos, aki meg az esztergályost szidta,
egész testével ráesett a hátamra, mivelhogy én voltam középen.

Nagyot nyekkentem és csutkástul leszaladt a torkomon, amit mondani
akartam. Közben a hajóhinta elérvén a holt pontot, már zuhant is
visszafelé – örültem, hogy majd lélegzethez jutunk végre, ha megínt
földet érünk. De a hinta persze nem állt meg, iszonyú erővel, féktelenül
robogott át a sineken és most balfelé rohant fel a magasba, áttörve a
szabályozó lécet. Mindjárt láttam, hogy ez így nem jól lesz: ordítottam
az öregnek, hagyja abba a karatyolást, inkább fékezzen. De az
elvesztette a fejét és még jobban rángatta a kötelet. Pillanatok alatt
az esztergályos érte el a ponyvát – a vadászkalapos sziszegve és
káromkodva alul került – az esztergályos ordított, hogy aszongya
megállj, ugye, kellett az neked, minek húztad úgy magadfelé, majd adok
én neked – én a vadászkalapos felé fordultam, hogy fölemeljem, de közben
az esztergályos egész súlyával rámeredt és betörte két bordámat,
mivelhogy én voltam középen.

És ez most így megy és én hiába kiabálok és integetek a nagy zajban,
hogy hó, hó, álljatok meg senki se hallgatott rám: és rohan a hinta,
eszenélkül fölfelé, majd mindketten lefelé és én vagyok a puffer, rám
esnek, aki középen vagyok és nem kormányzok és nem húzom a kötelet. Az
öreg szemüveges megtébolyodottan karatyol, közben összefüggéstelen
szavakat, mint egy agyalágyult: szerkezetről beszél meg törvényről, meg
hogy mi a teendő… csak egyes tört szavakat kapok el az egészből…
termelés, aszongya épen… történelmi szükségszerűség… aszongya…
osztályharc, aszongya…

Puff, most megint kaptam egyet az oldalomba. Gyerekek nekem elég volt,
hagyjuk abba az egészet, én ki akarok szállni.


BABUSKA, A VÁROSLIGETBEN.

Nagyérdemű közönség,

itt látható a csodálatos világrejtély, melynek magyarázatát senki
megadni nem tudta még eddig, bár a legnevesebb tudósok foglalkoztak a
kérdés megoldásával.

Itt látható Babuska, aki eszik, iszik, mozog és harcol, Babuska, orosz
katonai egyenruhában, vállán fegyverrel, derekán szíjjal, fején
csákóval.

Vajjon élő ember-e, vagy csak tökéletes mechanizmus?

Erre fog válaszolni Babuska, ha a nagyérdemű közönség nem resteli a
csekély beléptidíjat és végignézi előadásunkat.

Babuska nyolcszáz éves mindössze és elég jó színben van. Tessék
megnézni, bárki meggyőződést nyerhet róla, miszerint ez nem csalás, nem
ámítás, hanem tény és való.

Ha itt a hátán megnyomok egy gombot, amint látni méltóztatik, felemeli
kezét és szalutál. Ha a mellét megnyomom, pukkedlit csinál és keresztet
vet.

Másik nyomásra lekapja válláról a puskát és hasrafekszik.

Ismét másik nyomásra Babuska felugrik és előreszalad. De vigyázni kell,
hogy út legyen előtte, mert beleugorna a Dunába is, ha a gombot
megnyomjuk.

Vajjon élő, eleven ember-e, vagy csodálatos gépezet?

Tessék megnézni, meggyujtom ezt az „Emberi jog“ feliratú gyufát és a
szeme elé tartom.

Babuska szeme meg se rebben, bárki meggyőződést szerezhet róla, ez nem
csalás, nem ámítás, tessék meggyőződést szerezni róla.

Most megint egyhelyben áll Babuska, mint a cövek és nem mozdul.

Nagyérdemű közönség, tessék besétálni, az előadás azonnal megkezdődik.

Nagyérdemű közönség, itt látható tehát Babuska, az orosz katona, a
huszadik század rejtélye, – vajjon ember-e, vagy élő mechanizmus?

Tessék idefigyelni: megnyomok egy gombot és Babuska engedelmesen
felemeli egyik kezét.

Most tessék figyelni: most megnyomok egy gombot és Babuska felemeli
fegyverét és megindul.

(Babuska megindul a sugólyuk felé.)

Jól van, Babuska. Hogy hínak engem, Babuska?

(Babuska merev fa-hangon: Bru-szi-lov.)

Jól van, Babuska. Menj tovább, Babuska.

(Babuska a sugólyuknál megáll.)

Na mi az, Babuska, nem mész tovább?

(Babuska: Me-gyek. – Egészen halkan, a foga közt: Hallod, Samu, ne
marháskodj, hiszen beleesem az orkeszterbe.)

Ugy látszik, valami elromlott a gépezetben, majd mindjárt megigazítjuk.
Úgy, most megcsavarom ezt a csavart és minden rendben lesz.

Most tessék idefigyelni, elsütök egy pisztolyt Babuska füle mellett és
Babuska arca meg se rándul. Puff.

(Babuska idegesen összerázkódik. Fogai közt: Samu, ne marháskodj, mi
bajod velem? Hiszen ez nem volt a programmba!)

Amint látni tetszik, Babuska meg se rebbent. Most hátul beleszúrok
Babuskába és észre se veszi. Így ni!

(Babuska nagyot ugrik kínjában. Félhangosan: Megőrültél, Samu? Hát ez
mi? Ez nem tartozik a mutatványhoz, én mindjárt abbahagyom.)

Amint látni tetszik, teljesen érzéketlen. Most meglököm Babuskát és orra
vágódik, mint egy darab fa. Vajjon élő ember-e, vagy a technika csodája?
Tessék nézni, belerugok a hátába.

(Babuska földhözvágja a sapkát, nagyot kiabál és pofonvágja a kikiáltót.
Bömbölve: Hát, te disznó, csuffá akarsz tenni a közönség előtt? Kirohan
a szinpadról.)

Amint látni tetszik, Babuska minden intésemre engedelmesen reagálva,
mint tökéletes gépezet, rendben és zavartalanul kivonult a szinpadról.
Legközelebbi előadásunk egy óra mulva. Köszönöm hölgyeim és uraim, éljen
a haza!


CSEKÉLYSÉGEM TIZENNÉGY PONTJA.

Van szerencsém a következőkben közzétenni azt a tizennégy pontot,
melyeknek teljesítése esetén hajlandó vagyok valamennyi ellenségemmel,
úgymint a kiadókkal és azok szövetségeseivel, valamint a Telefon-központ
és kapcsolt Részeivel, nemkülönben azokkal a kollégáimmal, akik, mikor
találkozom velük, mézédes mosollyal azt mondják: te, milyen jó volt ez a
legutóbbi cikked izé, mi is volt a címe; – végre Theisz tanár úrral, aki
a harmadikban megbuktatott franciából, kibékülni – illetve, amelyeknek
előzetes biztosítása mellett hajlandó vagyok Európa békés és boldog
fejlődése érdekében tárgyalni azokról a lehetőségekről, amiknek alapján
békejobbot nyujthatunk egymásnak.

1. Ne legyen többé titkos diplomácia. Ha valakinek valami kifogása van,
tessék a szemembe mondani, ne olyankor jusson az eszébe, mikor éppen egy
harmadik segíteni akar rajtam.

2. A tengeri hajózás legyen egészen szabad. Ha szólok a konflisnak, hogy
álljon meg és véletlenül nem állhat meg, mert valahol dolga van, vagy
mert nincs kedve engem vinni, vagy mert nem tetszem neki, annyit mégis
megtehet, hogy szóljon valamit legalább, hogy így-úgy, ne haragudjak,
most nem ér rá, majd legközelebb!

3. Szünjenek meg a gazdasági korlátozások. Ha kalapot veszek valahol, ne
forgassa meg a boltos gúnyos mosollyal a fejemen lévő kalapot, hogy hol
tetszett ezt venni? ja, a Blaunál, akkor nem csodálom.

4. Csökkenteni kell a fegyveres felkészültséget. Ha én X-ről viccből
mondok valamit, egészen jóindulatúan, hogy nem tudom, mi az vele, az
utóbbi időben úgy viselkedik, mint egy paralitikus és ez neki a fülébe
jut – azért nem muszáj, hogy legközelebb azt terjessze rólam, hogy
kabátot loptam.

5. A gyarmatok ügye rendezendő. Mikor én a cselédemmel találkozom a kapu
alatt és éppen beszélgetek vele, ne szakítson félbe minket a házmester,
hogy aszongya, a cselédek csak a hátsó lépcsőn mehetnek fel.

6. A megszállott területeket ki kell üríteni. Az az úr, aki már egy
félórája áll a lábamon, szálljon le róla vagy legalább is jelentse ki
nyíltan és határozottan, hogy mikor óhajt leszállani.

7. A kiürített területeket helyre kell állítani. Ha engem valaki
pofonüt, aztán jobban megnézve, azt mondja, pardon, tévedtem,
összetévesztettem a Kovács úrral, akkor legalább tekintse a dolgot
elintézettnek és ne keresse tovább a Kovács urat, hogy még azt is
pofonüsse, szegényt.

8. A megszállt részeket fel kell szabadítani. Akinek sietős útja van, ne
lökjön engem gyomorba, akinek nincs sürgős dolgom.

9. Jóvá kell tenni az igazságtalanságot, amit annak idején szüleink
elkövettek azzal, hogy ilyen időkben világra hoztak bennünket.
Elzász-Lotharingiáról mondjon le Németország is és Franciaország is, a
többit bizzák rájuk.

10. Jelentsék ki általában a németek is, meg a franciák is, meg az
angolok is, hogy aszongya, egy kicsit mérgesek voltak persze, de most
már semmi baj, szervusz, Nichts für Ungut.

11. És különben is ne vitatkozzanak sokat azon, hogy ezzel mi lesz, meg
azzal mi lesz, hanem az egész kérdést intézzék el úgy, ahogy a két
zsidó, akik osztoztak a libamájon és egyik se merte a nagyobbik darabot
kivenni, hanem kinálták egymást, hogy tessék-tessék – mire aztán az
egyik mégis kivette a nagyobbikat. Na hallod, aszongya a másik,
mondhatom, egy udvarias ember vagy, kiveszed a nagyobbat. Hát te
melyiket vetted volna ki, kérdi a másik, hiszen ott hagytam a
kisebbiket! Hát parancsolj kérlek, hiszen ott hagytam a kisebbiket.

12. És általában ne beszéljenek az emberek rosszat egymásról és főként
ne használjanak képletes kifejezéseket, hogy aszongya, mindnyájunk
lelkében ég a vágy, meg hogy sasok gyanánt.

13. És általában senki ne szóljon egy szót se, ne magyarázzon, ne
mentegetőzzék, ne hozzon fel érveket és enyhítő körülményeket és ne
bizonyitson be semmit és ne figyelmeztessen semmire, hanem mindenki
vonjon vállat és nyujtsa a kezét.

14. És azután sürgősen beszéljünk másról.

Ezen feltételek alapján hajlandó vagyok mindenkivel kibékülni.



TARTALOM

ELSŐ RÉSZ.

=Képes beszéd=

  Könnyek  7
  Fürdő-monológok  11
  Ultima ráció  15
  Irigység  19
  Példázat  22
  A majom és a hangya  25
  Történelmi materializmus  29

MÁSODIK RÉSZ.

=Beszédes kép=

  Szemléltető statisztika  35
  Tegezés  40
  Ábránd és valóság  44
  Ugyanez férfiben  48
  Vizsgálat  52
  Regék boldog világa  56
  A dráma  60
  Filmgyártás  65
  Tehetség  69
  Influenza  72
  Órák  75
  Idegkórtan  79
  A lebeszélőben  82
  Barátom, a vállalkozó  86
  Tudomány  90
  Tüzrendészet  94
  Pályázom a Nobel-dijra  98
  Vitatkozás  101
  Gyermekfoglalkoztatás  104
  Minden másképp van  108

HARMADIK RÉSZ.

=Politika=

  Mese a hároméves kisfiúknak  115
  A vízcsepp és a gyufaszál  119
  Ötórai záróra  123
  Oktatom a kisfiamat  126
  Színházi Times  129
  Kivégzésem  132
  Az ideális pokol  136
  Barátom a német  140
  Időgép  144
  Papirhiány  148
  Casus beli  154
  Dalcroze  158
  Régi húsvéti szokások  161
  Bibliai történetek háborús alkalmazásban  164
  Egyszerűsíteni a forgalmat  167
  Eszemadta menyecske  171
  Plakát  175
  Clemenceau  179
  Rágalom  183
  Nyomozom a detektivet  187
  Igazgató úr  192
  „Szubjektiv lelet“  197
  A burdonbenghi bumerang  201
  A hajóhinta  209
  Babuska, a városligetben  209
  Csekélységem tizenegy pontja  212


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |lovag páncélban.) |lovag páncélban.

30 |erősebbek, addig |erősebbek, addig

36 |fiatalemberek volak |fiatalemberek voltak

55 |karokkal bőlogat |karokkal bólogat

58 |legaláb tanulságos |legalább tanulságos

65 |filmdarab szerzője.) |filmdarab szerzője.

66 |Oparatőr: De |Operatőr: De

73 |mitha egy kéz |mintha egy kéz

92 |tehát nincsen rögesznéje |tehát nincsen rögeszméje

104 |gyermekkori élmenyeikről |gyermekkori élményeikről

125 |Ugyenez áll |Ugyanez áll

131 |oyan keveset |olyan keveset

144 |kitünő találmanya |kitünő találmánya

150 |lette az érettségit |letette az érettségit

192 |Igzgató (felkapja |Igazgató (felkapja]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ne bántsuk egymást - Ujabb tréfák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.