Title: Tündér Ilona
Author: Bródy, Sándor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tündér Ilona" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=ZZ09AAAAYAAJ



Tündér Ilona

Elbeszélés

Irta

Bródy Sándor

Budapesten, 1898

Singer és Wolfner kiadása.

Hungaria könyvnyomda Budapest, váczi-körut 34.

Mikszáth Kálmán mondotta nekem egyszer:

– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már
mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…

Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem
különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet
nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az
impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány,
a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket,
nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor
elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben
maradtak, talán azok is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek
azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott
és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le
legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről
jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb
papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele
van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.

Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét
elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a
gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt,
nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.

És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem
az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk,
hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e
könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a
szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait kibontogatja
előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy
anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség
órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete
valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.

Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon
vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek.
Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a
fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek
és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt
hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély
hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.

1897, októberében.

_B. S._



Tündér Ilona.


I.

Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós _Hat
Uderszky lányá_-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan
nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.

Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek
az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és
vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen
kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek
volna.

Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen
halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és
kemény, mint a frissen fejtett márvány.

A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok,
kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész
fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor
fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek
házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és
arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még
nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is
szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem
kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.

Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves
kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta
ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és
palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis
párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész,
ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt
egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss
tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza
az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a
melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.

Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld
vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a
környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely
igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez
volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy
tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza
félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot.
Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a
város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi
temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még,
tőszomszédja volt az érseki kertnek.)

A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az
apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt
bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a
fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát
kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg
Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja
meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt
aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett.
Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az
asszonyka, egyre sóhajtozott:

– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy
katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?

– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az
apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.

És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a
messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az
öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni.
Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a
boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a
melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom
lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a
melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss
kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a
növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és
korhely virágokat, az éjjel nyitókat.

Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte,
küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper,
megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított
két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér
Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma
is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta
és megnézte mit olvas:

– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól
féltek a miniszterek is.)

Szűzi vállain egyet vont a leány:

– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet,
hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.

– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?

– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének
bolondulva.

A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek
már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig
kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával
Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:

– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig
így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az
öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki
utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz.
Siessetek.

Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros
selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül
igen apró brillántok voltak benne:

– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz.
Másnak ne add. Nem adod-e?

– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket
hullatott.

– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a
főpap.

– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha
senkit se szeretnék?

Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek,
meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar
megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:

– És mondd meg annak, hogy én adtam.

A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen
szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes
uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya
számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely
hasonlított az újhoz, a fölvetthez.

Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben
látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a
fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a
vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt
kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok,
tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy
egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.


II.

Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az
érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy
alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg
kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy
kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom
előtt megrendelni.

Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses
legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva
pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná?
Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak
azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a
jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy
kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is
vele, az övé lehessen.

Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki
nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.

A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a
kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett
reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.

A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:

– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.

– Egy bukéta.

– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van
a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.

A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.

– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a
tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.

– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?

– A menyasszonya milyent szeretne?

– A milyent én.

– És a tanár úr?

– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!

A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve
magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint
egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató
előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált
valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy
nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.

Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk
volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört
hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben
a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „_a_.“ És csak
azután felelt:

– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet
kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!

Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett
föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment
arra, a merre jött.

A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés
öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis
városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru
hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait,
húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“

Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett.
Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült,
nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza
volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.

A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki
kiabált.

– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.

Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy
elfordulva beszélget.

– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja
megfogta.

– Nem te, ő!

A férfi megfogta.

– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső
forróságtól rekedtes hangon.

– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.

Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl,
szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse
arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot,
termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével
átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a
mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.

A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és
megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem
egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja
magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy
térdelnie – és a másikat imádnia.

Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni.
Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal
szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott
végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő
barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó
gesztusai is megteszik a maguk hatását.

Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott
bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de
fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely
maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.

Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható
hangon szólította meg:

– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és
szívtelen és nem tud róla semmit!

– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.

– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell
mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és
maga az én menyasszonyom!

– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.

– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről,
látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:

– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért
dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban
rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget
beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek.
Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha
lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok
meghalni…

– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.

Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen,
határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge,
kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:

– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!

Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos
és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett
hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.

Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:

– Ez az úr.

Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén,
jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol
látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa
lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának
természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott.
És a növények árnyékában világított mint valami égitest.

A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona
már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és
türelmetlenül mondta:

– No?!

Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a
milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a
nászára csináltatná.

– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz
pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek
körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi
rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak
annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen
nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt
megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol,
egy pálmaágból nőtt ki az egész.

Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A
fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin
vitték…

A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag
kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint
a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának
gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt,
hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi
tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki
levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és
nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az
egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más
levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem,
csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a
mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt
meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi
előbb benne élt…

Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy
parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a
levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki.
Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani,
különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta
megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy
ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek
hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.

Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig
kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az
utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi
választ nem hozott.

Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:

– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa,
az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.

Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a
tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába
lőtt.


III.

A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben
jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak –
egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint
nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a
közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész
sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen
mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták
a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még
alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig
késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.

Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány,
ezerszer egy napon mondta magának:

– Mert nem szeretett.

– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki
növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán
keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak
azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata
volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna
harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint
rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei,
a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek
jogi tanácsadójuk volt.

Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:

– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!

– Mitől félsz, aranylibuskám?

– A tanár engem szeretett, azért tette.

– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.

– De mondta!

– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!

– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem
tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most
se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!

– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit
keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!

Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig
felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:

– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te
szerelmes?

Az öreg asszony félálomban felelt:

– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is
rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a
mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az
ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával
átjárkáljon és mennél jobban fájjon…

A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit,
egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!

– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.

Ilona fölsóhajtott:

– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.

– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak,
onnan morfondált:

– Hát az érsek úr gyürüje?

– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!

Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek
még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott
már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt
neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint
egy jelenést.

Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A
temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett
kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a
káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek
fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a
templomba menni…


IV.

Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a
völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az
elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a
jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint
rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a
katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy
mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy
délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves
helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem
üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap
volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta
is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig
nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú
imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak
tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.

Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem
jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha
haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz
óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy
az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.

Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt
terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt,
bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között,
ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel
vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert
mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.

A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran
feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.

Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de
semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment
ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába
öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos
márvány-kriptájába, a főtemplom alá.

Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be
mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró
parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen
énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.

Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany
amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba.
A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának
is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most
érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte,
szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki
csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de
senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még
franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem
jelentéktelen részét reáhagyta.

Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét
kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló
unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem
bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta
meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a
gyászmenet után.

Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“,
mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat
semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a
kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány
az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a
melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.


V.

Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték
dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága
szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.

A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül
támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a
ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a
szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a
_kisasszony_-temetőben.

A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és
megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.

Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő
megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.

A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.

A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen
sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat
Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta
át.

Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek
reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a
melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő,
de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.

Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr
pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy
csöpp sár sem.

Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a
hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.

– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy
hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!

A kertész közbevágott:

– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy
a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment.
Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a
bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették
magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.

Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös
asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett
reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni,
megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni,
megkönyeztetni.

Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára
szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő
maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma,
nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett,
mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a
mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban
elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos
veszedelem közelébe sodorva azokat.

A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan
dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem
példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet,
mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen
szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás
külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett
volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta
volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem
szökött volna előle.

– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a
költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi
ujság Pesten?

A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és
kérdé:

– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?

Ilona egy pillanatig gondolkozott:

– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól
megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon
vagyok!

– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva
hozzátette:

– Föl kell ébreszteni.

Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:

– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!

Ilona a szemébe nevetett:

– Én ébren vagyok, maga álmodik!

„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen
műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan.
Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes,
szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen,
változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi
– szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna
abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak
hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább
meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a
romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett
diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a
férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény
és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte
magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra –
a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos,
izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem
valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, –
önszerelem.

– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta,
hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.

– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta.
Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…

A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő
eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy
kicsit el ne sírja magát.

„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“
gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte,
van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.

– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta,
hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!

Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a
hangjától, vagy a sírástól.

„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem
képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“
fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon
könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a
szíve feldobogott:

„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél
meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve.
Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik…
Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De
ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a
csillagokban lehet…“

Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki
is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem
hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és
kalarábékat.

– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.

Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság
nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények
már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól
vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt
a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd
virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat
erősen összefogják és nem is lélekzenek.

Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak,
halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba,
ha aludni akarnak.

– Gyerünk! szólt az öreg.

Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta.
De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a
kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.

– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg
a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből
kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték
mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős
gőgös hangon suttogta:

– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse
meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő
szóval, nedves lesz a szeme!

Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak
adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus
szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a
melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan
kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a
lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni
arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen:
engem te előtted nem csókolt meg senki!

Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván
az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a
férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért
verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el
kemény homlokán:

– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban
született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy
férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell,
kaczérsággal.

A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett.
Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek
ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok
kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a
leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a
holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a
vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy
pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett
vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt
mondta:

– Nem tudom!

– Szeret-e már egy kicsinyt?

– Nem tudom.

– Gyűlöl-e még?

– Nem tudom.

– Lehet-e reményem?

– Nem tudom.

– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya
lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?

– Nem tudom!

Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül,
egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.

„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott
egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és
elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már
egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint
valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér
Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy
nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat
egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és
a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt
a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér
harisnyákat.


VI.

Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a
legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes,
mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát
agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint
Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint
herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint
ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de
dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem,
inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét,
elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és módja
szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte
meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen,
búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy
czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp
abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az
ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.

A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória
nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a
leánynyal egyszer-kétszer beszélt:

– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem
nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!

Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként,
régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is
mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most,
hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben
lefeküdni.

A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az
éjjeli vendéget.

– Itt vagyok! szólt a betyár. Jösz-e velem?

– Nem!

– Miért nem!

– Mert nem szeretlek!

A férfi megfogta a leánynak mind a két kezét:

– Meghalsz akkor itten.

Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel
alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.

Mélységes, édes és borzalmas csend.

– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér
Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig
nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín
fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.

– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a
férfi.

– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek
közepette a leány.

A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és
elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a
bor és szerelem tengerének.


VII.

– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.

Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis
megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva
figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban,
a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt
beszélgetni, megkérdezte:

– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?

– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a
vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen,
ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.

– Miért? ki az? Csak nem a király fia?

– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.

Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra
az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus
ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda
minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.

Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy,
nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet
keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár,
addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan
kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!

Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha
aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette,
hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.

A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes
kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó
csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott
ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni,
magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a
czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és
attól hirtelenében megkérdezte:

– Főur nem látta az uramat?

Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár,
derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta
egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt.
Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő
megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon
nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors
ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök,
vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait
kinyujtja feléje.

Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a
rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett.
Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett
tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel
találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan
szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.

– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.

– Ugy találja? Én is úgy gondolom.

– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó
holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért
esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.

– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.

– De az meghalt.

– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.

Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az
ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött…
Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju
fiatal emberrel.

Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja
még világosabb lett, _hasonlított egy igen erőteljes leányhoz_, vagy egy
igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék
szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton
szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével
érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza!
gondolta magában Tündér Ilona.)

Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a
tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk
csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak
fogantatása, jobb menni, menni, menni…“

Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan
sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett,
csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.

Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a
mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A
virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden
szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz
alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát
takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos
magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet
ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A
tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása
ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.

– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért.
Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába
erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem
jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy
politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes
és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit,
ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu,
mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak
sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle,
legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra
szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.


VIII.

Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és
nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben
jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával –
sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis
cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon
érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.

Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte
őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló
tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a
világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott
hátul, elkeseredve, dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte
a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség
éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy
megalázza.

A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább
bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván:
„Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk
végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és
tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison
nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt
ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam,
az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el
nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ
előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“

Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt
föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt az övé. Nagyszerü
szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész
tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében
szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint
látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a
történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.

„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a
nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott!
Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát
alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok
kellett.

Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt.
Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is
megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy
mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna
az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is,
sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő
battisztpongyolát öltenének magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony
szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot
tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.

A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány
kezét a kezében:

– Isten vele Ilona, engem pedig soha többé nem lát! mondta tréfásan.

– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg
fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy
mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az
egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki
nem utálatos… _Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is._ Tudja mit,
igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –

Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott,
nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten
hallgatott. Ilona tovább darált:

– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az
állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat
ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül,
mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához
menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen
szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén
talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje
kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!

– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt
hatalmaskodva, élesen.

– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput
becsapta.

A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult
volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak
megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.

Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett.
Valami gonosz sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a
ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi
férfi, különb, mint ő.

Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér
szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban,
de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:

– Hé, kertész, kertész! kiabálta.

Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az
áriába és nyugodtan sietett hazafelé.


IX.

Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát
kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt,
meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó
betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben.
Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura
minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény
asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja
is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták
életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott
ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, megszégyenülve
tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök
rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem
válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer
magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a
kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és
megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.

Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf
aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz
esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest.
Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha
szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy
takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta
volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az
egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is
volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt,
a mit mint majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta
nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a
parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját
ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem,
néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek
kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy
zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak
előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett.
A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga
parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban
megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük.
Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a
fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen
megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le
az ősz ezüst szine.

Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára
állott, tegezte az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében
a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.

A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az
udvarról.

Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki
más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra,
a kihez szól.

„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy
nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen
állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak
hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy
távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és
meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről
beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté
kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:

– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette.
Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami gyertyamártó?
Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak
fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy
elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam
már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.

Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a
forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok
németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak
nem lesz jó vége, visszavonult.

Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek
ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a
felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú,
egyhangu serczegéssel.

– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a
szokásos asztali imát sietve elmondták.

Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja
behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl feküdt le.
Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a
költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban
fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett,
valósággal a hideg lelte.

Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a
grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom,
gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“

Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony
egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a
mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman
virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg
reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő
parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy
alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt
reá.

– Hagyjon nekem békét! mondta ingerülten és ott hagyta.

– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem
mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán
elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.


X.

Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta
Tündér Ilonának.

Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot.
Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen
a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk
módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy
ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a
parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház
van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.

Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári
délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan bírálván a
dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is
elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit
törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték.
Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben
egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a
mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt
tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a
fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte
haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből.
Simon gróf békítgette:

– Hadd el lányom, majd megritkul, majd megőszül.

Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még
a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.

– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte
meg minden kaczérság nélkül.

Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A
szíjgyártójával szerszámot, a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.

– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba
beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő
hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték,
megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se
hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.

Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva,
megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:

– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá
tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és
gratulált nekik gyermekükhöz.

– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első
leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…

De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki
kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból nagyon
leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon
megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó
viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak
drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb
ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész
garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a
szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt
– és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a
néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy
hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak
befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak
keő-tárkányi családi sírbolthoz.

Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és
gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily
kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a kit sohse
látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru
ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És
éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta,
ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a
hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált
nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán
kell hálniok.

Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A
gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy
tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton
együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak
hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a
kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a
gróf földjén átvágva értek a kastély elé.

A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy
kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a
tyúkokkal – az volt itt a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a
tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy
eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a
tövében. Ez az egyetlen mozgás.

De a kastély száz ablaka kivilágitva. Két gyászruhás inas termett elő.

„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies
fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep
volna és ő ennek a középpontja.

Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy
fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és
magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra
abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb
áhítattal.

Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon
gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony
karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje
volt kihimezve.

– Ülj le, lányom! mondá. Ez a szék a tied!

Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak
néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr
nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint
azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.

Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve,
abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három
bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg
teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős
hangjával fölverte.

A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a
fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem
feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová
való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára
készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt
szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány
megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a
pajzsra három arany kereszt van himezve.

Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz
pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle
készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.

Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig
korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött,
itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után
szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még
éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében,
nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól
ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de
minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére
fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta
és előadta, hogy miféle praktikus és szép változtatásokat akar még itt
tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint
akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne,
Mária-Antoniette korabeli.

– Kinek? kérdezte az öreg asszony vigyázatlanul.

Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be
lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített,
délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.

– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra
nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára
néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint
valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a
cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek
melankólikus hangja hallatszott…

Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott
az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét.
Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán állottak egymás mellett. Most
valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem
akarta elismerni, maradni akart.

– Olyan jó itt! szólt halkan. – Szeretnék itt maradni.

– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám.
Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán
keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el
nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán,
de megértette, ismételte a kérdést:

– A lánya, a felesége, oh kegyelmes uram! Nem vagyok méltó hozzá.

– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok
az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és
mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked
semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt
maradsz és várod…

Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt,
hogy Ilonka megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:

– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg.
Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.

– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a
fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék,
mintha azok mondtak volna valamit.


XI.

Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb
faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü
bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá
tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett
a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a
szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak
nyitott ajkai közül.

Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön
is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt
már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és nagy
volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl
lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek
akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az
édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp
se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt
mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a
napszámos marokszedő leányokat is.

Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt,
mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett
körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja,
a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt,
sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az
öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek
gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem,
hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot
dícsérte, az öregséget szidta, sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a
kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?

A Simon gróf családjának egy-két férfitagja volt még a nász menetben.
Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész.
A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot.
Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és
barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már
jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza
csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett
meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös
titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem
volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek
országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt
szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint
álmodta, parancsolta.

Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az
gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte
anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra
gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni,
meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem
bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is
állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre
építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő
környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni
Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy
hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek
meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó
leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni
vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki
legyen is…

Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett.
Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás
után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte
leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg
fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között,
úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.

Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes
árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet
csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a
folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak
a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis
végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.

Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a
gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy
csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint
ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre
asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a
földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan
ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint
csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem
tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz
legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.

Simon gróf megállott a felesége előtt:

– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem.
Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is
az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én
nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig
fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes
lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon
akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz?
Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel
tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez
a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!

A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és
megcsókolta a férfi kezét.

A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán
jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a
ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott
Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre,
hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.


XII.

Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés
mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész
életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt
semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják,
hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy
mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes
úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt
némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide
és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt
érezve, mintha megalázták s megverték volna.

Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is.
Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy
cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy
pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül
maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és
látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy
határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a
tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony,
tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt:
régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:

„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én
jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“

Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint
csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.

Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:

– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a
hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg
fogja látni, beléjük fog szokni.

Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona
virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv
épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu
rabasszonyok.

Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a
szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány.
Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását,
leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba,
fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a
melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a
szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk.
Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily
ostobák, kegyetlenek, csúfak.


XIII.

Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat
imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani,
félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen
kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint
egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül
egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred.
És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán
kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek
Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak
járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely
minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt
ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az
ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.

Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf
maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő,
szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is
maradt.

A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély
is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak
látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy
hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában
egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg
béres-asszonyoknak.

A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon
gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket
mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a
betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a
szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott.
Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott,
mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai
nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának
keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha
istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának
és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.

Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta,
vígasztalta, bátorította, feddte:

– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a
jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a
világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…

Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd
ellökte:

– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti
tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha,
hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes,
nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok
tőlem?

Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü
kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:

– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi
a legszentebb!

Ilona fölkaczagott:

– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit
akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem
szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog,
hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!

Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:

– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!

– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért?
Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt,
rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.

– Azt nem, élve nem!

– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.

Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások
ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a
komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a
szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd
hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből
kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé
változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót
csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen
fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis
meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba
megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez
megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól
sajgott egész lénye.

Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is
haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén
fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és
az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát
szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És
ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind
a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint
nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e
náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában,
a míg az úr meg nem zavarta őket.

Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú
szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a
hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A
gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban.
Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben
varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta,
tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák.
Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták
nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné
elzárta, soha többé meg nem nézte.

Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak.
Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut
nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt,
veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan
elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni –
megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt
enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még
jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is
megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét
odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette.
Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt
cserélve fölismerhetetlenül.

Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart
többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és
régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel
kínozták. Az ura fenyegetődzött:

– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!

A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is
hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes
asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a
gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női
hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv
vigasztalással szolgált, hogy:

– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos
és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek
legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki
nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és
inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.

Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve
támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart
rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:

– Ne menjenek el, segítsenek!

– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy
visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul
minden, vagy nem, és akkor minden hiába!

Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett
is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette
magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján
végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik –
a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg,
hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek.
Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha
mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az
utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az
égből…“

Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán
engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is
lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni
nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána
múlt.

Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a
homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly
hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte
alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két
tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.

Imádkozott, meghalt.

– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a
mikor már végképp lezárta szemeit.

A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig
leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják
meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott
maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott.
Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel
rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.

És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől
kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:

– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.

Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat,
minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák,
eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.

Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.

A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat:
az asszonyt és a rózsát.

Vége.

NÁSZ.



NÁSZ.


Az esküvő.

Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és
rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt
preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom
parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött
uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal
délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják
róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és
tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a
templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting
rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték
magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.

Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles
hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe,
a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.

Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem
mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus
elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az
utolsó pillanatban azonban mást gondolt:

– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.

– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes
hangon.

– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig
villant fölöttük.

– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva.
Te most elhagyod pályádat…

A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki
a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem
látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér
mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az
egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t
szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód
befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága,
a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti
szinművészet diadala.

A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és
merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi
sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő
lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü,
nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött,
a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett
mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek,
karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy
szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé
szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán
meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné
hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:

– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!

A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak
látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak
beszélt. Lehető bűneiről szólván.

„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma
bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába
dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen
világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje
kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve
–“

Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános
félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta
a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó
„aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken
át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy
három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az
utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még.
Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen,
egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta
és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban
életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy
majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta,
hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem
lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt
egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók
mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet
családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva
„Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen
Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek
ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a
fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám
én Jó vagyok!“)

A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei
ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe
játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és
lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz
olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan
szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre
útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se
emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett
világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és
illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az
eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A
mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi
színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre
volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert
keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A
szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az
állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját
hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o.
Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a
templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a
lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.

Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte
apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott
szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely
mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem
lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári,
megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy
igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált
mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta,
tudta, mit mond neki:

– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te
lányod…

Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának
zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja
mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül
maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az
apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja
voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép,
óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem,
még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén,
homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő
cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni
fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában
született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy
előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek –
hirtelen megállani kényszerűlt.

„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a
menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett
loppal megnézni a közönséget.

Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei,
erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két
orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz
kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a
csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük
már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…

A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult
és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még
magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a
melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott
rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a
sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét
mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája
felé.

„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony,
félszemmel ránézvén.

Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz,
hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát
megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán
végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig
fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit,
úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai
lágyak és pirosak, mint egy leányéi.

Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról,
tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak
eresztette az új párt.

Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már
ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az
összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy
patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.

– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a
gyerekeket.

Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette
feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis
helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje
suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az
erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.

Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb
megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin
sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban,
nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták
leszedni a magas kocsiról.

Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az
értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az
asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a
kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és
össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:

– Hagyjátok, ne bánsátok!

Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az
ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült,
felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:

– Hopp le, babám!

Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a
vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé,
egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska
volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan
sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta
félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor
meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:

– Katonadolog. Semmi baj.

– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de
mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.

Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem
szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most
elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei
hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt
minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli
tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő
itt minden!

A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott,
össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz
nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz
ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport
pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság
nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart
szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi
szerepébe.

– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…

Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az
úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt
egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve.
Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa.
Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul
előre törő bérczi patakokkal.

– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!

Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása,
csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak.
Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét
kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.

– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.

– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!

Majd hirtelenében meggondolta:

– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is
nevetett.

Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni
akart. Az úr elhárította, beléptek.

– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az
eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én
csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy
nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?

Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen
elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy
valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége.
Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most
valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:

– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az
agyán.

– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi
fülébe és átfogta a nyakát.

Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.

– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol
valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.

– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén
Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati
trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész
földszint.

Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért
egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi
nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj,
úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad
ellen való védelemért istent imádó.

Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:

– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! –
jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen
sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek,
nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is.
Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy
falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a
foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz
esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított
el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.

Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.

– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.

– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!

Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel
nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a
magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves
nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két
vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról,
tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már
feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az
ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és
bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban
megfürdeni benne.

Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy
nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.

A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal.
Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz
egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt
három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves
leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp
fésült.

– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas
Attiláné.

– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor
megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy
tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.

– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.

– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.


A lakodalom.

Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az
asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével
neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is
lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy
lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és
sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából
te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos
sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön
terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje
a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon
és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.

A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a
másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és
agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám
Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap,
azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb
Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és
magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a
mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily
szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A
környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a
főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.

Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után,
télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal
hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik
egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is
tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem
engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya
egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér
atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:

– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.

A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit
föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó
fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és
feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a
sor.

A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.

– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy
az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.

Beéri László ismételte a csendben:

– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!

Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant
a meglepődés e némaságában:

– Gyalázattt! ordítá, három _t_ betűvel.

A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy
metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban
már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár
vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a
melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai
megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.

A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt
megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy
leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az
ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles
leányhangon:

– Ki vele, ki vele!

A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő
kijelentése.

– Beérinek igaza van. Én se innám!

Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot,
Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a
lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért
tőle, de suttogva hozzátette:

– Ezért majd számolunk aztán.

– Nem aztán, hanem mindjárt.

– Tehát mindjárt.

– Várom.

A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy
megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi
az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami
történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak,
vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!

A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz
gondolatokat:

– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!

Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak
lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:

– Édes, álmos vagyok már!

– Hát menjen aludni!

– De félek magamban.

Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen
csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:

– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik
után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink
szokása a legelső.

Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t
felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az
ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy
harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak
szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és
beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek
töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor
iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.

A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok
történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az
Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett
és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.

Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált.
Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali
rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem
lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie
kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától,
nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi
hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában,
hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt
belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy
elkésett, lépett be bandájával a terembe.

A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat.
Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan,
porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves
nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte,
kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf
letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket
„jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László
egyszer közbekiabált:

– Tegye rá a lábát Murokra!

A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor,
a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak
nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:

Egyszerre azonban közbekurjantott:

– Ácsi, magyar!

Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt
követte az ezüst asszonyi hang…

A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e
nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána
ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.

Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra
kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a
félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a
hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen
eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt
minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek.
A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy
pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…

Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy
kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“
vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem,
hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta,
hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a
játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar
elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.

Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és
vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a
jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az
ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.

A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is
előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte
magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz
készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az
asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:

– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.

– Mi?

– A verekedés.

– Nem tudom.

Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:

– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.

– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös
hangon. Majd vállat vont:

– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.

Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki
csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.

Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:

– Jól van, lelövi. De most?

Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül
az asszony kezei után nyult és megszoritotta.

– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.

– Mondja becsületszavára!

– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!

Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az
ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy
oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek,
idő, hely, fegyver meg van állapitva.

Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:

– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen
meg, ott akarok lenni.

– Jó, elviszem. De most menjen aludni.

Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak
istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a
fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor
hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a
karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly
nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való
félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért
intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.

A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett
mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete
lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba.
Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös
körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei
is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa
az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási
birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?

Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta
ajkait a férfi szemére.

– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga
utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak.
Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.

Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban
megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei
már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes
volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett,
gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és
rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek.

Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem
történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt
szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson
nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a
mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot
építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a
munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.

A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a
komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül,
hogy senki se hallja, senki se lássa őket.

– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre –
fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.

– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a
gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!

Odafent kezdték. Murok gróf mérte ki a húsz lépést, az orvosok biztos
helyet kerestek szerszámaik és a maguk számára. Attila kíváncsian – de
messziről – nézte a plaidre ledobott két pár pisztolyt. A vidékről
kerültek, valamikor a főszolgabirónál látta mind a négyet, talán lőtt is
belőlük. Beéri Laczi csendesen ült egy tőkén, az állát megtámasztotta a
kezeivel, úgy lehet, szundított még egy cseppet. Akkor ugrott föl, a
mikor a főispán – a premier-segéd – elkiáltotta magát:

– Kezdjük!

Hamar el is végezték. Attila a taps után nyomban lőtt kapásból és
golyója ellenfelének jobb vállába furódott. Beéri Laczi megbillent,
féltérdre esett, de fegyverét még kilőtte Attila felé. A másik
pillanatban már keze is, a fegyver is csupa vér volt és féloldalt
leesett a földre. Az orvosok azonnal letettek minden reményről,
mindnyájan hozzáfutottak és észre se vették, hogy a mint a káromkodó
sebesültet körülveszik és összetapogatják, az asszony is megáll
mögöttük, lihegve és kipirulva az izgatottságtól. Attila vette legelőbb
észre, mellé állt, megszorította a kezét és csendesen mondta:

– Imádkozzon érte. Ezzel leszámoltunk!

A golyó menetét nem lehetett megállapítani, talán nem sértett fontos
életműszert, de az elvérzés nagyon valószínü volt. Beéri Laczi
lemocskolván az összes jelenlevőket, hirtelen elaludt. Cserágakból szent
Mihály lovát összerótták, hogy levigyék rajta a kastélyba. Elhatározták,
hogy a vendégek előtt, – nehogy szerterebbenjenek – lehetőleg
titkolódzni fognak és mindenkinek azt mondják: vadászat közben
szerencsétlenség esett, Laczi berugottan cserkészett, magára hibázott…

– Kie van? Van-e valakije? – kérdezte az asszony.

Feléje fordultak, némelyek kezet csókoltak neki.

– Egy kis lánya, Egerben, az angol kisasszonyoknál, – felelte a
járásorvos.

Egy reczeptblankéttára megfogalmazták a sürgönyt a fejedelemasszonynak,
hogy készítse elő a leánykát, tapintatosan.

Indultak lefelé. Indulás közben Attilán valami hirtelen ellágyulás vett
erőt, visszafordult a gallyon élettelenül fekvő áldozathoz és
megcsókolta annak falfehér homlokát és megszorította a merev balkezét.

– Pajtás, megbocsáss; – mondá remegő ajkakkal.

Beéri Laczi most egyszerre kinyitotta a szemeit:

– Te is pajtás! – mondá halkan, de élesen.

A környezet meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. A halott vicczelni
kezdett. Megszorította ellenfele kezét:

– Most gyere velem birkózni, ha mersz!

Feltápászkodott.

– Nem bir el én velem egy golyó, van már én bennem golyó is, serét is.

A mikor lefelé szállították, még akkor is társalgott. Belefektették egy
napos hálószobába, egy orvos mellette maradt, a huszárját – régebben
vármegyei főjegyző volt és a huszárját megtartotta – behívták hozzá, a
szakácsnak kiadták a parancsot, hogy erős leveseket főzzön neki és
visszamentek reggelizni – leveses husokat és káposztás készítményeket
persze – a nagyterembe. A munkálatokat megzavarta egy kissé a
szerencsétlenség, de a kártyások meg se mocczantak.

Estefelé azonban papot kellett vinni Beéri Lászlóhoz. Jegyzőt is kivánt,
testálni akart. Attilát szándékozott megtenni végrendeleti
végrehajtónak. Megkérdeztette Jolántól, hogy elfogadja-e a hátas lovait
örök-emlékül. Kilencz felé már kisült, hogy csak tréfált, vagy
félrebeszélt, a golyó előkerült magától és az orvosok biztosra vették,
hogy négy-öt hétre meggyógyul. Csak nem szabad volt megmozdulnia, mindig
a hátán kellett feküdni, hazakívánkozott, de Attila, a ki minden
félórában benézett hozzá az asszonynyal, nem engedte.

– Az éjjel – holdvilágnál – széjjel mennek. Csend lesz. Csak hárman
maradunk az egész kastélyban. Én, az asszony, meg te!

A vendégek nagy része tényleg elázott, vagy végképp kiállott éjfél felé.
A kártyázók között is eldőlt a sors, határozottan négy emberhez
szegődött, ezek összenyerték az egész társaság pénzét és most már
unatkozottan – csak becsületből – nyeregették vissza a kölcsönadott
summákat.

Szedelődzködtek, fogtak a kocsisok. A hold szelid báját árasztotta szét,
ömlesztette el a vad rengeteg és a komor kastély, a csoportosan
elszállingózó vendégek alakjai fölött.


A nász.

Az utolsó bricska is kizörgött az udvarból, a kutyák elkisérték egészen
a falusi parasztkomondorok terrénumáig, ott átadták azoknak,
visszajöttek, elhallgattak.

Magányos, mély csend. Az erdőben támadt csak időről-időre némi nesz,
vadgalamb ragadozó kabamadárról álmodott talán és ijedten rebbentette
meg a szárnyait. A rókák, izgatottan az erős holdsütéstől, mozogtak,
fordultak egyet a fagyökerek alatt.

Attila a Jolán szobájában kinyitotta az ablakokat, virágzó hárslombok
azonnal betörtek rajta. Alig tudtak lélegzeni, most igazán
megrészegedtek.

– A mámor, az illat, az álom elnyom, úgy érzem, mindjárt meghalok! –
szólt az asszony és becsukta szemeit.

– Én is! – felelte Attila és fekete fejét lenyugtatta az asszony ölébe.

Hirtelen felugrott, megdörzsölte a szemeit.

– Gyerünk ki innen. Gyerünk ide az erdő aljába. Gyönyörü búvóhelyeket
tudok. A királynénak nincsenek olyan ágyai és divánjai. Kakukfü a párna…

– Gyerünk.

Pompás helyet találtak, ott nem volt nedves a fű, hanem szeliden meleg,
sűrű és puha. De ott se volt maradásuk. A hold muladozott, a nap roppant
korán jött fel és a rengeteg lakói, a vadak és a madarak szokatlan
lármával keztek a reggelihez. Ujra fölmentek, most már nem voltak
álmosak. Beszélgettek. Csupa olyan dolgokról, a melyek elmondásával
egész mostanáig kellett várniok. Attila megkérdezte:

– Mondja meg, most már megmondhatja, mért nem akart azelőtt a szeretőm
lenni, a mikor szeretett?

– Akartam, hogy elvegyen. Aztán nem vett volna el. Elhagytál volna és én
a vízbe ugrottam volna. Nehéz volt pedig ellentállani, kegyetlennek
lenni. Belé is betegedtem egy párszor. Be jó, hogy okos voltam. Úgy-e?

– Úgy! Hanem tudja-e, mit csinált?

– Mit?

– Medvebarlangba jutott.

Az asszony csudálkozva nézett a férfira. Az meg olyan édesdeden
fölnevetett, hogy a vállai össze-összerándultak bele.

– Úgy bizony, kis koma. Innen nincs ki. Már most itt marad
örökkön-örökké. Itt lesz öreg asszony.

– Fuj…

– Szép öregasszony. Én meg szép öreg ember. Innen ki nem megyünk soha
többé. Elég volt a világi életből, nekem is, magának is. Hely van itt
elég. Ha kocsikázni akar, a parkban, négyes fogaton, odáig
elkucsirozhat. Mindent hoznak ide, a mit csak szemed-szád megkíván.
Vendégeket is fogadhat, meghívhatja a riválisait.

– Szemtelen!

– Igaz, nincsenek. A régi barátnőit gondoltam. Akár mind itt is
lakhatnak. Színházat csináltatok az apjával, már szóltam a signornak. Ő
is, az anyja is itt marad, már el is fogadták a kasznárlakot. Az öreg, a
ki polgári czím után is vágyakozik: a vizi malmok felügyelője lesz
azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni
bent, egész nap és egyedül maga szekirozhatja.

– És kimenni?

– Soha. Talán egyszer a panyi búcsura.

– És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé
megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el
szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét.

– Nem lehet, barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni
fog rá. Ezek a palóczok, mert az angoljaim is kizárólag palóczok,
beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják,
szökésben látják. A határig sem mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az
asszony is vigyázni fog rá.

– Miféle asszony?

– A kinek a kisgyerekeit látta.

– Az elődöm?

– Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer
aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak.

– Ő lesz tehát az anyaszultána!

– Nem kell tréfálni!

Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben.
Mosolygott, de a hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát.

– Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy
megmérgezem. Én ismerem a füveket.

– Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm,
agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És leteszszük a
családi kriptába.

– Akkor ám magát Filukám, fel… fel… mutatta a fejével, a kezével, a
felakasztás csúf míveletét.

– Nem a’! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a ki
jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket,
a mesterembert, a parasztot és az irnokokat akasztják fel. Hol volna az
igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a
trónt vagy harminczan, harminczöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf
báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset, a
többi egy perczet sem…

Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte,
magához szorította az asszonyt erősen.

Megeskette, hogy szereti.

– Esküdj meg!

– Kire?

– Az élő istenre!

– Jó, az élő istenre…

– Tartsd fel az ujjaidat, nem azt, nem itt. Gyere.

Átvitte egy másik szobába, abba, a melyben az apja meghalt. Azóta
változatlan volt ott minden. Az éjjeli asztalkán egy angol könyv a
lótenyésztésről, szétnyitva, lapjával lefektetve, a hol az olvasó
félbenhagyta, hogy tudja, hol kell folytatnia. Az ágy feje fölött
fogadalmi ezüst szívecskék, Lourdesban és más kegyhelyeken megszentelt
papirképek. És egy fekete feszület, melyen Jézusnak képét szinte
világosra koptatta a számtalan, óriási kínok között reázúdított csók. Az
öreg Farkas nyelvrákban szenvedett és a szó szoros értelmében éhen halt,
mint a dúsgazdag családnak már nem egy férfi tagja.

– Erre a feszületre esküdj! – mondá Attila.

– Erre is esküszöm.

– És hogy soha mást nem fogsz szeretni.

– Soha nem fogok.

– És soha mást nem szerettél!

Az asszony gondolkodott, de csak addig, míg pilláival együtt
hunyorított, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondá:

– Soha mást nem szerettem!

Attila egészen meg volt nyugtatva. Ezen a napon teljes volt a boldogság
a kastélyban. Attila egy utazó koldusnak, a kiről a komondorok szokásuk
szerint leszedték a rongyokat, egy kis házat és telket ajándékozott. Az
afférját látták az ablakból, az úr fölhívatta és nyomban megtelepítette.
Délután a Jolán két kis fehér kutyájával játszottak, azzal a két bohókás
élő lénynyel, a kiket az asszony a legjobban, talán egyedül szeretett az
egész világon.

Másnap azonban Attila újra kezdte:

– Tegnap hamisan esküdött! – mondá mosolyt tettetve.

– Azt mondja, hogy soha senkit nem szeretett. Hogy mily igaz ez, itt van
a bizonyság.

Egy köteg szerelmes levelet dobott az asztalra. Jolán írta valamennyit
egy úrhoz, a ki igen rossz körülmények között vonult vissza a
társaságtól. Nem lehetetlen, hogy ezeket a leveleket pénzért eladta.

Az asszonyka kíváncsian nyúlt a levelek után, egyet-kettőt érdeklődve
olvasott el.

– Az enyémek. Én írtam valamennyit. Sajnáltam az illetőt, biztattam,
hazudtam neki, nehogy elpusztítsa magát.

– Tudom a többit is, a kit sajnált.

– Tudhatja. Egyetlen egyben volt egy kis komolyság. Egy elért…

– Ki volt! – vágott közbe mohón Attila.

Jolán egy osztrák herczeg nevét emlegette.

– Házasságot igért. Az megszédített. De az anyja eljött hozzám sírni…
kiadtam ő fenségének az útat, elkergettem…

– És más nem volt senki!?

– Esküszöm, senki.

– És azok, a kikről beszéltek, a kik, a kik –

– Mondja ki bátran, a kik eltartottak.

– Elpusztultak vagy meghaltak, érted, előtted.

– A kezemet csókolták. Megelégedtek a hírrel. Boldogok voltak, hogy
bolondítottam őket.

Megint meg kellett esküdnie. És másnap újra előlről kellett kezdenie.
Volt egy nap, mindjárt a második héten, a mikor a férfi elzárkózott az
asszonya elől. Hiába kopogtatott, be nem engedte. Este kijött, de nem
szólt hozzá, hiába kérlelte. Éjjel vallotta meg csak, hogy mi bántja:

– Megőrülök dühömben, hogy nem pusztíthatom el mindazokat, a kikhez
valaha, valami közöd volt. Gyűlölöm az apádat, gyűlölöm az anyádat, mert
kis korodban ölelted és csókoltad őket. Szeretném felgyújtani a
színházakat, a hol játszottál és a gazember kóczrágó késnyelőkkel – ha
színleg is – szerelmeskedtél. Szeretném légbe röpíteni, szétlőni az
egész világot és hogy ne maradjon rajta más, csak mi ketten. És belőled
is kiirtani a multat, minden emléket!

Az asszony csitította, a hogy lehetett, megnyugtatta. Egy kissé tetszett
neki ez a szertelen tűz, de mégis inkább megfélemlítette és undorította.
Tenyerével befogta a férfi szikrázó szemeit.

– Hát a szegény Beéri mit csinál? – kérdezte hirtelen.

– Mit akar tőle?

– Meg kéne nézni, nem halt-e meg?

Éjjel felzörgették a beteget, a ki különben sem aludt még. Csendesen
iszogatott magában. A sebje szépen gyógyúlt, de az egészsége általában
rohamosan hanyatlott. A lősebtől függetlenül, a téli patak fürdő hatása
mind jobban-jobban jelentkezett. Fehér lett, mint a fal és úgy
összement, mint egy gyerek.

Nagyon megörült a vendégeknek. Attilával csókolódzott, a mint
köszöntötték egymást. Egy kissé kapatos volt már a sok hűsítő italtól. A
huszárja teljesen be volt rúgva és fölverte az egész kastélyt egy
zsámolyért, a mit neki a „méltóságos asszony“ lábai alá kell tennie.

A vendégek is ittak egy-két pohárka nehéz sárga bort a vendég kedvéért.
És hallgatták Laczit, a kinek a nyelve megoldódott:

– Soha embert nem irígyeltem, te vagy Attila az első. A császárt se, a
szegény császárt. Egy kis méreg is elfog, a hogy látom: neked minden
megvan és mindig. Éjjel nem tudok aludni és ilyenkor minduntalan az jár
az eszembe, hogy jó volna téged kifordítani a bőrödből és abba,
helyedbe, belebújni! Hanem, tudom, most egy ujjaddal eldöntenél. Ez a
fő, ez iszonyú, hogy ilyen gyenge vagyok, megszégyenítő és utálatos.
Néha szeretném felrúgni magamat, úgy megvetem. Belül pedig még tulajdon
a régi vagyok: én szeretném megcsinálni mindazt, a mi nagy stikli. Vagy
legalább csak egyet. A legnagyobbat. Például elszöktetni a feleségedet a
mézeshetek alatt!

Fölnevettek mind a hárman egyszerre. Attila hallgatott el legelsőbb:

– Bolond voltál, bolond maradsz! De ne igyál annyit!

– Talán sajnálod?

– Sajnálja a… majd mit mondok!

Elmentek. Az asszony mély, hízelgő és biztató tekintetet vetett
búcsuzóul a betegre. Az felfogta, hirtelenében, mint a villám
visszaadta.

Bolyongásban töltötte el ezt az éjszakát a nászpár. A délelőttből
csináltak aztán éjszakát, meggyujtották a lámpásokat, hogy megcsalják a
szemöket. Attila már régebben szenvedett koronkinti álmatlanságban, most
meg éppen nem tudott nyugodni.

Egy reggelen nagyot ütött az ebédlő asztalára.

– Ez gyalázat, azt hiszem, vizióim vannak és mindegyre magáról. Látom a
hitszegéseit, mielőtt ismertem volna. A mint ölelkezik ismeretlen
emberekkel. Hallom a mézes-mázos beszédjét, a mint halálra kaczérkodik
velük…

Az asszony oda símult az urához:

– Édes, ne kinozzon!

– Hát engem ki kínoz? A keze a kezemben van, maga szelíden alszik és én
ilyeneket gondolok, mindig ilyenekre kell gondolnom. Maga valamivel
megétetett engem, hát nekem nincs már más a világon, csak maga?

– Nekem nincs senki, csak te vagy.

A legművészibb hízelgéssel lehetett csak megnyugtatni. Ilyenkor néha
két-három napig is békén maradt.

Egy feltünő hosszú, csaknem öt napig tartó béke után, hirtelen
társaságra vágyott:

– Társaság kell. Valami asszony, szép asszony, hogy lássam más is van a
világon, nem csak maga.

Kétegyházi Katát, a Jolán riválisát, a híres népszínműénekesnőt
invitálták meg egy pénteki napra. A Jolán ötlete volt, tapsolt neki
örömében. Elhatározta, hogy a barátné meg fog itt betegedni az
irígységtől. Szerette volna, ha egész gazdagságukat ki lehetett volna
teregetni a kastély udvarán, mint mosáskor a ruhát.

Kata is kitett magáért, három cseléddel és három úrral jött. Az urak is
cselédszámba mentek, úgy bánt velök. Nem szívből – mert a szive jó volt
– hanem modorból – mert az rossz volt rendkívüli mód. Kétegyházi Kata a
nép leányát adta, káromkodott és gorombákat mondott, tegezte az urakat
és azt követelte, hogy ifiasszonynak hívják. Voltaképpen egy szelíd,
kövér asszony volt, a ki tiz órakor szeretett volna lefeküdni és korán
reggel a gyermekeinek lármájára fölébredni. Megfőzni az urának a kávét –
mindég csak egy úrnak – és megfürdetni a kis csemetéit. A melyek nem
voltak. A sors egyáltalán kedve, vére és eredete ellenére határozott
vele.

Jó egy-két napot töltöttek együtt. Nem veszekedtek, nem éleskedtek, a
távollevőket szidták. Katának referálni kellett a legutolsó kóristánéról
is és hogy ez, vagy amaz az úr – a kit mindketten csak látásból, a
nézőtérről ismertek – jár-e még a szinházba?

Az elutazás előtt való utolsó estén Jolán oda súgott barátnéjának:

– Kaczérkodjál egy kissé az urammal, jól fog esni neki, veszteni kezdi
az önbizalmát.

Kata megtette. A háziasszony meg viszont hálából az ő embereivel kezdett
ki. Sőt odáig merészkedett, hogy rendes – és híres – epedő tekinteteit
vetette az egyikre. Az elsőre, egy szép fiatal mérnökre, a kibe Kata
asszony ez idő szerint komolyan belészerelmeskedett.

Attila nem látott semmit, a nép leánya azonban hamar észrevett mindent.
Egy darabig tette magát, hogy nem látja, aztán egyszerre kitört:

– Siczcz te, nem a tied! – mondá nagy általánosságban.

Majd fölpattant és jelenetet csinált.

– Kedvesem, – mondá az erős aszszony – úgy látszik, magának az én
barátom tetszik. Mindenki tetszik, a ki csak mellényt és kemény kalapot
hord. Összehordanád őket mind, mint fészkébe a szarka.

Jolán nem akarta észrevenni a sértést. Halotthalvány volt a dühtől, de
tréfára fordította:

– Már én ilyen vagyok, anyám! – mondá mosolyogva.

– Anyád az ördögné, de nem én! – szólt a vendég kereken, csipőjére tette
a kezét, intett a szemével a mérnöknek. Nem lehetett a háborúságot
elütni többé. Attila is figyelni kezdett, némán bólogatott fejével, majd
egy pár rideg szóval belevegyült a társaságba:

– Ő nagysága mond valamit.

– Te is az ő pártjára állasz! – kiáltotta el magát Jolán és egyszerre
kijött a sodrából.

Attila nem felelt.

– Igen, vagy nem! Feleljen!

– Igen, ha úgy tetszik! – szólt gőgös, rendes orrhangján a férj.

– Jól van, hát úgy lesz, ahogy maguk mondják! – Szólt az asszony most
már mosolyogva. Aztán felkelt, a fejét gyengén meghajtotta vendégei
előtt.

– Isten önökkel! – mondá.

A változott helyzet annyira meglepte mindannyiukat, hogy nem mozdultak a
helyökről.

– Menj! – mondá most a háziasszony szigorúan és a nagy
népszínműénekesnőre mutatott. Az asszony fölpattant, karonfogta a
mérnököt, a kiséret utána és szó nélkül elmentek.

Férj és feleség egyedül maradt. Egypár pillanatig nem szóltak egymáshoz,
az asszony villogó, kihívó tekintettel mérte végig a férfit. Egyik kezét
ökölre szorítva, a másikkal az asztalnak támaszkodva.

– És ezek az én mézesheteim! Inzultálni hagy. A bérese jobban megvédi a
feleségét. Ezért mentem én férjhez? Mi szükségem van nekem magára?
Minden ujjamra van ezer férfi. Herczegek és bankárok. Utálom magukat
mindnyájukat. Veszkődnek az ember után, aztán megalázzák. Majd
megőrülnek, imádkoznak a czipőm előtt, aztán a sáros csizmájokkal…

– Elmegyek innen!

Az ajtó felé indult. Attila odaállott elé.

– Innen ugyan nem! Itt fogsz meghalni! – mondá reszkető ajkakkal.

– Megszököm.

– Próbáld meg!

– Jól van, itt maradok, de mint rab. Nem fogok enni.

Attila körülnézett a szobában. Aztán becsukta az ajtókat.

– Most feküdj le a földre! – szólt elfojtott hangon.

Az asszony késlekedett. A férfi egy karjával lefektette, a másikkal meg
megütötte.

Este lett; mély csend. Az asszonynak egyetlen jaja, piszegése sem
hallatszott. A földön maradt, mint a halott. Attila fölemelte, az ölébe
ültette, átölelte és megcsókolta hevesen.

– Meg fogom verni, ha nem engedelmeskedik. Verni fogom rendesen, mint
egy gyereket. Le kell feküdnie a földre és várni az ütést! – szólt félig
fenyegető, félig hízelgő hangon.

Összevissza csókolta, az ajkához emelte a kezét.

– Én királyném!

Jolán kinyitotta a szemeit, egy gyenge sóhajjal lélekzetet vett:

– Ne bántson engem! – mondá alig hallhatóan – jó leszek!

El volt intézve az ügy, gyönyörü három napot éltek, igazi násznapokat. A
féltés démonjai Attilát nyugton hagyták erre az időre. A nagy – és szent
– családi ékszert feleségének ajándékozta, a husz sor nagyszemü
igazgyöngyöt és a „Szikra“ nevü nagy gyémántbrost is, a melyet anyja se
viselt, mert féltették, lakat alatt tartották mindig. Férj és feleség
egész napon át együtt voltak, nem maradtak el egymástól pillanatra sem
és a mikor Jolán lement a kastély kis udvarára nézni a tíz teknő mellett
mosó asszonyokat, Attila utána ment. Egy perczre hagyta csak magára,
elment az istállóba.

Jolán odaállott a teknőhöz, felgyürte a ruhája ujját, segített
szappanozni. A husz parasztasszony sűrű és gyors beszédje egy szerre
benszakadt. Majd elnyelték a szemeikkel a méltóságos asszonyt, a kinek a
csudálatos szépségü és sokaságu fehérnemüit szappanozták éppen.
Cselédnék voltak valamennyien, az uruk szegődésében benne állott, hogy
hetenkint ők és felnőtt leányaik három munkanapot tartoznak a kastélyban
eltölteni. Ki sem jöttek a surolásból és a mosásból és ezen a napon nem
főzhettek az uroknak. A kis gyerekek is keveset szoptak. Némelyik
elhozta magával ide a kisbabáját és azok egész napon át ott sivalkodtak
a lugzó tüzhely mellett. Az a sovány palócz-asszony vigyázott rájuk, a
kit „grófné“-nak csúfoltak az egész rengetegben és a kinek a gyerekét
Farkas Attila a magáénak vállalta a felesége előtt.

Jolán észrevette, megismerte. Abbanhagyta a mosást és odament hozzá.

A gyerekeiről kérdezősködött, olyan hangon és abban a lekötelező
modorban, mely férfit, asszonyt megbűvölt, ellágyított, megbódított.

A parasztasszony nem igen mert ránézni, egy akaratos béres-gyerekkel
babrált, a csecsszopót tanította morálra és közben-közben felelt:

– Nagyon étkesek, kezét csókolom, csak az a baj, hogy nagyon étkesek.

– Aztán van-e mit a tejbe aprítani?

– Az csak volna. A zsirozó, az kicsiny.

– Ha van valami kívánsága, csak mondja ki?

– A szegény ember – kezét csókolom – telhetetlen, tele van ügygyel,
bajjal, kéréssel. Instálom, ha az ispán nekem is kiadná a rendes
szalonnaporcziót, minden fertálykor. Férfi nincs a háznál – mondja – hát
azért adja csak a felét. Már gondoltam, hogy szólok a méltóságos úrnak,
de nem mertem. Kirázott a hideg is, ha arra gondoltam, hogy elejbe kell
járulnom.

– Hát mért fél tőle?

– Félni nem félek, mindig jó volt hozzám.

– Sohse verte meg? kérdezte hirtelen Farkas Attiláné.

– De biz’ megtette egynehányszor! felelte az asszony egyszerűen, inkább
vidáman, mintsem szomorúan.

– Aztán haragudott-e maga akkor?

– Nem én, kezét csókolom. A férfi szabad az asszonynyal, hát még az
uraság. A mint láttam, hogy haragos, be sem vártam, hogy bántson,
lefeküdtem a földre, nem szóltam, nem sírtam, imádkoztam magamban, a
mikorra vagy négy miatyánkot elmondtam magamban, vége volt az egésznek.
Aztán rendesen jobb volt hozzám…

– Éppen úgy, mint velem! szólt Jolán önkénytelenül.

– Hát a méltósága is tetszett már – vágott közbe a parasztasszony, de
elharapta, a mit mondani akart. Jolán kiegészítette:

– Bizony engem is!

Elhallgattak. Féloldalt nézve egymásra, kémlelődtek. Aztán egyszerre
meglátták egymás szemében a könnyet. Hirtelen megértették egymást és
sorsuk közösségében barátságot kötöttek.

Az Attila alakja feltünt az udvar végén, közeledett. Nem volt sok idejük
a beszélgetésre.

– Menjen ma be ahhoz az úrhoz, a ki itt betegen fekszik és mondja meg
neki, hogy szükségem van rá. Beszélni akarok vele, de csak akkor, ha az
uram nem látja. Minden reggel korán itt leszek a kápolna körül. –
Megértett?

– Meg.

– Megteszi?

– Meg én.

– Úgy segítse meg az isten.

– És a szűz-Mária.

– Enyje, be szép kis porontyok! szólt elragadtatva az asszony, a mint
Attila közel ért hozzájuk. Aztán elébe ment, megfogta a kezét:

– Gyönyörűek ezek a maga parasztjai!

– Kár, hogy oly nagy zsiványok! jegyezte meg Attila tréfásan. – Nem
szabad – különben – jó arczot mutatni nekik, mert akkor szemtelenek. A
szigor a fő. Kell, hogy az úristent lássák az uraságban, különben leütik
hátulról, kilopják a szemit. Jó lesz, ha maga se igen barátkozik velük.
Azelőtt jobbak voltak, az iskolák, az írás, az olvasás megrontotta a
fiatalabbját.

Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el
nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a
lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és
különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek
volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a
művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt
állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A
tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való.

Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka
most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila
fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége
makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap
pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg
lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.

Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak
ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni.
Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka,
mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei
mélyen beesve, mint két fekete üreg.

– Itt vagyok! szólt alig hallhatóan.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Mit parancsol?

– El akarok menni innen.

– Úgy lesz.

– Elvisz?

– El.

– De tudja meg, hogy koczkáztatja az életét.

– Tudom.

– És értem! Mivel háláljam meg, mivel tudom meghálálni?

– A mivel akarja.

A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott
meg a viasz-szín férfiarczon.


Befejezés.

Az erdei bogyók piroslottak már, a vadrózsa csipkéjét megcsípte a dér: a
rab asszony még mindig a tervelgetésnél volt. Apjára nem bizhatott
semmit, mert az öreg signoron kiütött rendes perfidiája, roppantul
ragaszkodtt „vejéhez“, büszke volt rá. Bizonynyal elárulta volna
menekülő terveit. Különben sajnálta zavarni is, a derék ember nagy
passzióval adta magát a gazdálkodásra, egy csinos kis fogatot kapott
ajándékba Attilától, egész nap azt hajkurászta. Anyja pedig se nem
látott, se nem hallott a boldogságtól, ebben a csendes életben végre
megtalálta, a mi után élete végeig hiába ábrándozott. Karonfogva jártak
az öreg signorral és a Farkas-család sirboltja mellett kikerestek
maguknak egy gyönyörü és tekintélyes nyugovó helyet. A színész már is
kieszelt egy hamisított nemesi czímert, a melyet a sírkőre kell vésetni
a hálás gyermekeknek.

Beéri Laczin és a parasztasszonyon kívül nem volt senkije, a kibe
bizakodhatott. De az asszony nehezen férkőzött hozzá, Beéri pedig ujra
meg ujra ágynak esett. És Attila, minden vendégszeretete daczára nem
bánta volna már, ha elmegy haza és nem hal meg itt a nyakán. Kitenni
azonban nem lehetett, a míg el nem megy magától.

Jolán mindenfelé leveleket írt, hogy szabadítsák ki, de a leveleket nem
tudta kicsempészni. A szolgaszemélyzet, úgy látszott, ki volt tanítva.
Ez a tapasztalása végképp elkeserítette, írni akart a törvénynek, a
királynak, sírt és jajgatott éjjelente és a mikor Attila kérdőre vonta:

– Mi ez? Miért?

– Borzasztó álmaim vannak, édes! – Azt felelte. És művészete legnagyobb
fokának kifejtésére határozta el magát, hogy az urát felcsalja innen
Budapestre. Egyszerre súlyos beteg lett, elhalványodott és két nap alatt
megsoványodott. Szótlanul feküdt ágyában és tejnél, levesnél nem evett
egyebet. A kör-, orvos- és megyei orvosok nem tudták megállapítani, mi
baja, az egyik valami örvendetes esemény jelzését látta a jelenségekben,
a másik szervi szívbajra gyanakodott, a harmadik – a legfiatalabb – az
összes súlyos betegségek komplikálódásától félt és az urat gyengéden, de
határozottan figyelmeztette a bekövetkezhető súlyos eshetőségre.
Mindhárman megegyeztek abban, hogy a felelősséget nem vállalják és
áthárították egy budapesti és egy bécsi orvosprofesszorra. Föl kell
menni és azokkal konzultálni.

– És nem lehet azokat ide hozatni?

– De igen, hanem, tekintve, hogy napokat kell azoknak itt tölteniök,
hogy obszerválhassák a betegséget, vizitjük egy tekintélyes vagyonba
kerül.

Másnap éjjelre megérkezett mindkét orvostanár. Négy-öt napig figyelték a
beteget, a míg egybehangzóan megállapították:

– A tenger, csak a tenger mentheti meg. Szívbajjal súlyosított idegbaj.
Csak a tenger nyugtathatja és gyógyíthatja meg. Különben elsenyved
lassan, évekig élhet még, de talán, esetleg, csak egy pár hétig.

– Jól van, nem megyünk tengerre, itt maradunk! – mondá Attila, a mikor a
két jóakaratu, de rosszhiszemü férfiu eltávozott.

– Nem megyünk innen sehova – folytatá elhatározott hangon – és ha az
isten úgy akarja, itt meg fogsz halni, eltemetlek anyám mellé és
nemsokára én is lefekszem mellétek!

De Jolánnak semmi kedve nem volt lefeküdni a nagyasszony mellé.
Egyszerre csak elúnta az önsanyargató komédiát, enni kezdett, fölkelt.

Ijedten látta, hogy mily sárgásfehér és mily összetörődött. Anyja
arczának egy-egy vonását fedezte föl a maga képén.

– Megszököm, ha agyonlő, mindegy! mondá magában.

– Hiszen így is végem, egy pár év alatt végem! – évelődött tovább.

És a mi násza első órájától kezdve állandóan gyötörte: a publikum után
való vágy, teljes erejével tört ki rajta. Ha az itt lenne, érte rajongó
ezerkaru szerelmese. A ki bolond belé és a kibe ő belé van bolondulva,
gyermekleánykora óta. Ez a férfiakból és nőkből összealkotott egy
valaki, a ki egyedül tudta igazán felizgatni és ellágyítani az ő „eszes“
szívét. A kihez soha még nem volt perfid, a kivel őszinte tűzzel tudott
szeretkezni. Ez az egy, ez a mind, a kiben benne van a rávigyorgó kopasz
államférfi és a borbélyinas, kinek dús fürjei szájába vannak fésülve…

Ha ez a közönség tudná, milyen sorsra jutott: megindulna és jönne őt
felszabadítani!

Néha képzelődött is, hogy jön. Mint egy keresztes háborúbeli, vagy
operai hadsereg, mindenféle ruhában, százféle fegyverrel. Megrohanják a
rengeteget, megszállják a várat. Attilát megkötözik, őt pedig a fejükön
viszik ki innen diadalmasan.

Ilyen álmai voltak, a mig az ura karjaiba szorította nap-nap után
erősbödő szenvedélylyel. Az asszony gyakori szótlansága és hidegsége,
az, hogy esetről-esetre meg kellett hódítani újra: vad és okvetetlen
szerelmet extázissá forralta föl. Nem mozdult többé mellőle, lemondott a
vadászatról is miatta, egész napon át kínozta és hízelgett neki.

És féltékenységének viziói minden igaz ok nélkül fölrebbentették éjjel.
Felköltötte Jolánt.

– Valaki van itt, valaki fekszik mellettünk, a harmadik.

Az asszony felsikoltott.

– Ki az!?

– Egy halott. Oly hideg a teste, hozzám ér.

– Meg van őrülve! Gyujtson gyertyát.

– Nem. A világosságtól megszökik. Meg akarom fogni. Megálljon, lelövöm.

Leakasztotta a sötétben a mindig feje fölött lógó revolvert és maga elé
lőtt az éjszakába. „Pivit“ sivított át a golyó a szobán és valami
összedőlt.

– A meghalt szeretőd. Az egyik. Újra meghalt! Mondá a férfi elfojtott,
reszkető hangon. Jolán kiugrott az ágyból, kiszakította az ablakot, hogy
segítségért kiáltson, vagy leugorjék az ablakon. De Attila hirtelen
magához tért, világot gyujtott.

– Borzasztó! – mondá felocsudva. Beteg vagyok, orvossal kell beszélni.
Ne féljen tőlem, már elmult.

A vad éjjel után megint egy pár nyugodt nap következett. Jolán rábirta
az urát, hogy aludni menjenek le a földszintre, fent a fák lombjai – a
melyek épp most kezdettek hullani meg-meg érintik az ablakot, zörögnek
és sugdosnak, ettől vannak olyan rémes álmaik.

Attila el volt lágyulva és belenyugodott.

Egyáltalán szelídebb lett az utolsó időben és egy alkalommal ő maga
indítványozta, hogy lent ebédeljenek Beéri Laczinál. Jóízűen
elbeszélgetett a régi pajtással – kivel gyerekkora óta állandóan
háborúskodott – és pompásan mulatott, a mikor az öreg a gyengeségtől ott
előttük elaludt ülve.

Megtámasztotta, behívta a huszárját, hogy vigyázzon rá és a mikor
fölébred, azonnal kognakot töltsön a szájába.

– Néha rá kellene nézni mégis erre a szegény emberre! jegyezte meg
hazamenet az asszony.

– Maga figyelmesebb lehetne iránta! szólt Attila.

Másnap már, – a míg az úr tisztjeit szedte rendbe – Jolán behívatta a
nagy szalónba a beteget.

– Nos, – szólt, azonnal a tárgyra térve. – Ilyen férfi maga! Igy
szabadít meg. Meg kell itt őrülnöm. Egy lovászhoz, egy kocsishoz
szegődöm, az talán megszabadít!

Beéri Laczi aszú kezeibe támasztotta fejét, szomorúan, mint egy megvert
kutya, nézett az úrnő felé és nem felelt. Majd a lábára, a mankójára
mutatott.

– Nem tudok menni. Iszonyú, hogy ezt megértem. Mindennel rendben volna,
csak menni nem tudok! Ha a régi volnék, ha csak egy kicsinyt, egy napra
lehetnék a régi! A szívem, az erős, sohasem szerettem volna még élni és
tenni, csak most, csak most! – A huszárnak kellett ideczipelni a hátán!

Jolán fölemelkedett, jelezve, hogy a vizitnek vége, megfordult és
szótlanul ment a másik szoba ajtaja felé.

– Mit tegyek, mondja, mit tegyek? szólalt meg Beéri könyörgő hangon.

– Azt nem tőlem kell kérdeznie! felelte közönyös hangon az asszony.

– Jól van. Tudom! mondá csendesen a férfi.

Jolán visszafordult hozzá:

– Mit fog tenni?

– Lelövöm, hátulról, mint egy orgyilkos. A mikor elmegy mellettem. Ha
mást nem tudok. Legyek gazember. Leszek az.

– Ne tréfáljunk, kedves úr – szólt Jolán és a Beéri László vállára tette
a kezét – nekem semmi kedvem tréfálni. Tud-e elvinni innen, igen vagy
nem? És mer-e elvinni, van-e bátorsága, nem vagy igen?

– Van. És ha megölöm?

Az asszony vállat vont, mosolygott, megmutatta az apró fehér fogait:

– Bolondság. Maguk nem tudnak egyebet: „megölöm, lelövöm, végzek vele!“
Elég volt nekem ezekből az otromba férfiasságokból. Aztán nem is meri,
nem is tudja, hamarább ő magát. Mihelyt meglátja, hogy maga mocczan, –
vége!

– Hát ne lássa meg!

Az asszony leült, elfordult a beteg embertől, oly mélyen és önfeledten
gondolkozott, hogy szabadon ránczolta össze homlokát, a mit csak akkor
mert megtenni, a mikor egészen és biztosan egyedül tudta magát.
Gondolatainak eredményét szokatlan hevességgel fejezte ki.

– Nem akarom. Értsen meg, nem akarom. És ha meg nem igéri, hogy letesz
minden rossz gondolatról, én magam fogom Attilának elárulni! Valami
másat, eszeljen ki valami másat és én…

Többet nem mondott, lehajtotta fejét és gyorsan elhagyta a szobát.

A leromlott gavallér sárga szemeit egypár pillanatig utána mereszté,
fölállott nagy nehezen, roskatag vállain egyet vont és kibotorkált a
helyről, a melyben nehéz akáczillatot hagyott az eltünt asszony.

Egy ujabb terv megállapítását vagy legalább is a megbeszélését Attila
megakadályozta. Nagy zene-bonát csinált a kastélyban, a mely őt magát,
de a Jolán egyetlen segítségét, a „vetélytársnét“ is elfoglalta egy-két
napig.

Az úr hirtelen elhatározta, hogy az asszonytól elveszi a gyerekeit és
beadja Egerbe, részint a papokhoz, részint az apáczákhoz. Még se akarta
tűrni, hogy paraszt legyen a tulajdon véréből? Megszállta a szeretet, el
akarta ismerni őket, vagy gondoskodni akart róluk? Vagy egyszerűen nem
akarta többé látni azokat maga körül, a piros ártatlan képeikkel, az
eleven vádjukkal? Belátta, hogy czinizmus és frivolitás a maga törvényes
házasságának terrénumán belül tartani őket? Mindezt nem lehetett tőle
tudni, mindezt nem merte tőle megkérdezni senki.

Fogatott. A gyerekeket föltétette a kocsira. Egy uradalmi irnok és a
felesége ünneplő ruhában felültek a kicsikék közé, a kik igen meg voltak
szeppenve, nem tudták, mi történik velük, valami rosszat sejtettek, mert
az anyjuk a nagykendőjét a fejük fölé borítva, folyton siratta őket, sőt
biztatta a sirásra a kicsikéket is:

– Ijajajajaj! már tőletek elveszik a szülőanyátok, az édes tejetek, a
meleg dunnátok!

A lovak türelmetlenkedve ficzánkoltak, – igások voltak pedig csupán. A
kocsis elunta:

– Menjék kend már, ne óbégassék!

Végre is le kellett venni, erőszakkal leemelni a bricska fölhágójáról. A
lovak megindultak, az asszony majdhogy a kerék alá nem került. De
feltápászkodott, utána futott a kocsinak és felkapaszkodott a
saroglyára. A kocsis hátrasuhintott az ostorával, de gyengén, a szíjj
épp csak megcsípte az aszszony arczát.

Hátravágódott a homokba és ott elterülve rítt és jajgatott, a míg csak
az irnok bricskájának ismerős zörgése hallatszott. Jó emberek szedték
föl, vitték haza, megnézték, van-e kenyere, szalonnája, vize; elvették,
a mi tűziszerszámot, pár pakli kénes masinát találtak a ládája fiában,
aztán rázárták az ajtót. Két napig el volt bent csendesen, akkor
kinyitották a házat, nehogy még bolondjába valami kárt tegyen magában.
Nyugodt volt, könnyeit kisirta, sőt fölkívánkozott az uraság elé, hogy
beszéljen vele.

Föleresztették, de csak az asszonyt találta. Nem sírt azelőtt sem, csak
csendesen, hiányosan elmondta, a mi történt.

A két asszony beszélgetett egy keveset.

– Az én sorom se jobb, nem jobb az én sorom se – mondá Jolán.

– Hát miért nem tetszik szíveskedni másítani rajta? – kérdé a
parasztasszony, alamuszin nézve maga elé.

– De mivel, de hogyan?

– Vannak füvek…

Jolán körülnézett, fölemelte az ujját:

– Csitt! Te meg mernéd tenni?

– Hogy meg-e? Inkább ma, mint holnap?

– Hozzál nekem olyan füveket.

– Milyeneket? Mert nem egyféle. Van olyan, a mely az illetőnek a szivét
odafordítja, ahhoz a bizonyoshoz, a ki megfőzi. Van olyan is, a kitől
elalszik, a ki megcsittitja. Meg, a ki megöli.

Hozzál mind a háromból.

– Együvé tessék főzni, úgy a legerősebb.

– Felét magamnak.

– A felét másnak!

– Jó, jó, csak eredj!

Kituszkolta a szobából, nehogy az ura meglássa. Erős és gyors lépteit
hallotta közeledni. Gyengén összeborzadt. A mérgezés gondolata, mintha
egy nagy pohár nehéz bort ivott volna meg: fölizgatta az öntudatát,
megszédítette egy kissé, kínozta és gyönyörködtette is egy kissé.

Attila virágokat hozott neki, sziklakrózsát és szines gyopárt a
bérczről. Kint járt ma a rengetegben, de csak suttyomban; a kastélyban,
a felesége is, azt hitték, hogy otthon van. Még mindig tele volt óvó
rendszabályokkal, a féltékenység legfurfangosabb rigolyáival. Pedig
Jolán – látszólag – már egészen megadta magát. A levélírási
kisérletekről lemondott, meglapult és hízelgett, mint az úr akármelyik
agárja Attilának. Nyaka köré fonta karjait, el nem eresztette, a szeme
villogott, a fogait csillogtatta és mosolyogtatta, az ajka tüzes és
piros, mint a zsarátnok.

Attila meglepődve nézett reá, kémlelte.

– Te valami rosszat forralsz ellenem!

– Azt én.

– Mit?

– El akarlak égetni.

– Hogyan?

– Igy.

– Legyen, de te is.

– Én is.

Az asszony szobájában ebédeltek, ott is vacsoráltak. Vacsora után egy
pár perczre kiment Jolán, hogy átöltözködjék. Lenézett az ablakon. A
sötétben, a fák alatt gyönge köhögést hallott. Leszólott:

– Maga az, Beéri?

– Én. Hajnalban megyünk. Négy vasderes, enyém, itt lesz. Ablak alatt
megáll. Még sötéttel, az ablakon kijön, megfogjuk, beül. Azzal el.
Kapukulcsot huszár ellopja. A míg ő befogat…

Többet nem beszélhetett, a köhögés elfojtotta a torkát, félni is
kellett, hogy jönnek. Az asszony épp csak igent intett a fejével.

Beéri Laczi még utána köhögte:

– Bort, fő a bor, mézes bort neki…!

Édes és illatos borokkal, kristályos és pókhálós palaczkokkal volt
telerakva az asszonyszoba toilette-asztalja. A legnagyobb családi
kincsből, a negyven éves hegyaljai aszuból az utolsó üveget hozatta fel
Attila. Az ezüst hütőben kokettül mozgott a pezsgő arany főkötője.

– Ma kezdjük a lakzit, ez az igazi! Mi ketten! Különösen széles kedve
támadt Farkas Attilának és annál vidámabban, minden tartózkodás nélkül
adta meg magát a jókedvnek, mert látta, hogy az asszonyka már is
mámoros. Franczia kuplékat énekelt, kaczagott a legkomolyabb szón,
utánozta közös ismerőseiket és egyszerre – lehunyta a szemét, elaludt.
Az ura virrasztani próbált fölötte egy darabig, biztatta, korholta, de
az ő fejét is lebirta és lenyomta a mámor, elaludt. Aludtak, a mig a
gyertyák tövig égtek, vak éj lett körülöttük. A férfi hangos és izgatott
lélekzése hallatszott csupán. Az asszony mintha nem is lélekzett volna.

Most mintha valami tompa zörgés hallatszott volna a holt-néma
éjszakában. Utána egy rövid suhogás, mint mikor a ruha lecsuszik a
széken. Egy gyenge nyikorgása az ablaknak és Jolán – ült a kocsin egy
parasztszűrbe beburkolva.

Túl voltak a templomon, egy negyedóra is eltelt, a mikor Attila
fölrebbent és észrevette, hogy az asszony hiányzik. Egy pár perczig mint
az őrült kergette a kastély szobáiban, szólongatva haragosan, majd
szeliden, fölvert mindenkit, leküldött Beéri Laczihoz is, hogy keljen
föl. Jelentették, hogy se az, se a huszárja nincsen az ágyában. Egy
siket kukoriczacsősz jelentette – csak úgy véletlenül – hogy a nagyságos
asszonynak talán méltóztatott elutazni, a Beéri nagyságos négy
vasderesén. Attila a lovagló korbácsával végig vágott a hírmondó fején,
aztán elordította magát:

– Fegyverre, vasvillára, lóra!

Pár percz mulva öt fogat állott készen. Az egyikre az öreg signornak is
rá kellett ülni, hogy keresse a leányát. (Különben ő kiabált a
legjobban.) Attila maga nyeregbe kapott, izgatott parancsokat osztott:

– Utánnam. A ki meglátja, kiáltson megállj! Ha meg nem áll, lőjetek.
Elébb az embereket vegyétek czélba, aztán az asszonyt.

Még alig virradt, a mikor rábukkantak a menekülőkre. Attila látta meg
őket legelőbb, azok vissza se néztek. A míg az aszszony finom füle
meghallhatta a ló patkójának dobbanását, visszafordult, megismerte az
urát. A négy deres most még jobban kezdett vágtatni, a távolság nem
fogyott, de növekedett közöttük. Attila most fordított egyet a lova
kantárszárán, nekivágott tarlónak, dohányföldnek, ároknak, hogy rézsút
elejükbe kerüljön. Egy kissé elszámította magát, a hátuk mögé került, de
már csak tíz, tizenkét ölnyi távolság választotta el őket egymástól.
Elkiáltotta magát, a hogy csak tudta:

– Megállj!

Nem kapott feleletet.

– Megálljatok, vagy meghaltok! – ordította torka szakadtából és
nyeregkápájából kikapta pisztolyát.

Egy sárga fej fordult feléje hirtelen; a Beéri Laczi koponyája. Aztán
egy vadászfegyver dupla csővének a csillogását látta. Többet nem látott,
a Beéri Laczi fegyvere eldördült, ő meg kiejtette kezéből a magáét és
lefordult a ló nyaka fölött. A lábai beleakadtak a kengyelbe és a
lövéstől megvadult paripa vagy ötven lépést így vágtatott vele a
harmatos füben, a friss világos hajnalban. Végre észrevette, hogy mi
történt, egyet horkolt és megállt. Fülét hegyezve, nyerítve őrizte az
ura holttestét, a míg a két parádés pejen a signor megérkezett.

*

Jolán nem támasztott örökösödési igényeket. Beéri Lászlót egyszer
meglátogatta a börtönében. Az elesett gavallér csakugyan, végképp a
végét járta már. Egy pár szivart kért az asszonytól, adott neki és
elhatározta, hogy Bécsből koszorut küld, rózsa- és nefelejtskoszorút, ha
meghal a szegény gentleman.


Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |mezteten vállaira |meztelen vállaira

39 |főtem-lom alá |főtemplom alá

55 |mosolyogva, néman |mosolyogva, némán

69 |Tünder Ilona nagyon |Tündér Ilona nagyon

70 |nőlne.“ Azonban |nőlne. Azonban

84 |őkel hallgatni |őket hallgatni

95 |VI. |XI.

115 |energiája Tünder |energiája Tündér

126 |„Mamám én Jó vagyok!) |„Mamám én Jó vagyok!“)

145 |suttogva kozzátette |suttogva hozzátette

145 |szokszor szokatlan |sokszor szokatlan

146 |Edes, álmos |Édes, álmos]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tündér Ilona" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.