Title: A pékné
Author: Szomory, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A pékné" ***


available by the HathiTrust Digital Library



_Lázár Miklós kedves barátomnak._

_Sz. D._

Szerző egyéb munkái:

ELBUKOTTAK. (_Novellák_) Singer és Wolfner, 1892.(_Elfogyott_.)

MESEKÖNYV. (_Novellák_) Grill Károly, 1898. (_Elfogyott_.)

AZ ISTENI KERT. (_Novellák_) II. kiadás. Nyugat, 1910.

A NAGYASSZONY. (_Szinmű_) Nyugat, 1910.

ÜNNEP A DÜHÖNGŐN ÉS EGYÉB SZERELMEK. (_Novellák_) Nyugat, 1911.

A RAJONGÓ BOLZAY LEÁNY. (_Szinmű_) Nyugat, 1911.

LŐRINC EMLÉKE. (_Novellák_) Nyugat könyvtár, 1911.

GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK. (_Szinmű_) Nyugat, 1912.

BELLA. (_Szinmű_) Singer és Wolfner, 1913.

MÁRIA ANTONIA. (_Szinmű_) II. kiadás. Singer és Wolfner, 1913.

LES GRANDS ET LES PETITES MOINEAUX. (_Nouvelles_) Alphonse Lemerre,
Paris, 1900.

_Sajtó alatt:_

HARRY RUSSEL-DORSAN HARCTÉRI LEVELEI.

SZOMORY DEZSŐ



A PÉKNÉ

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1916

A Nyugat nyomdája Budapest. IX., Lónyay-utca 18,



A PÉKNÉ.

Ijedezve gondolok rá, siralmas emberi lélek szegény, mint egy elgázolt
narancs a nagyvárosi aranyszemétben, drága Hódl Józsi! Csak a jó Isten
tudja a dolgokat és számunkra alig van valami, aminek megfejtése volna.
A feje nagy volt és szomorú bizony, az alsóbbrendűség hiányosságával,
tökéletlenül kikészített és ostobán modelált, bús gyári fej, durva _en
gros_ munka, a népes külső városrészek emberműhelyeiből, hangos
tenyészudvaraiból, ahol a kéj robotnak virul, a gépies szaporodás
rengeteg gyümölcsözésével.

Olcsó fej volt, szegény fej volt, korán kopasz, a homlok aránytalan
frontjával, mint egy ócska tükör. Számos szürke és rozoga hajszálak,
összetömörülve és egészen fönn a fejebúbján, mint magányos csokrok,
nőttek. És a szemén kivül, szürkés pislantások, az orrán kivül mint egy
banán, az ajkán kivül amelyet nyitva tartott a szőkés bajusz gyér szálai
alatt, a lelkén kivül, mely ki fog bontakozni, valami fanyar kis illata
is volt, valami sápadt presztizse az egész alakjának, vasárnapi
dicsőségének, elunott szegénységének, amint kiöltözött, bús péklegény s
némi világos nyakkendőket kötött. Agyonsülve a kenyérkemencék előtt, a
pékpincék mélyén éjjeli robotban, megpörkölt szőrzetével a meztelen
mellén amint a parázsból rubintfények érték: már rég nem dolgozott, de
bizony nem dolgozott s csak sétált mint egy Esterházy, nyugodtan és
lapos léptekkel utcahosszat az estéli világosságban, elveszve a tarka
szoknyák hullámzása között, hazatérő nők szagos nyakszirtjei mögött,
friss cselédlányok ténfergése mentén, mint egy csüggedt zászló a
szélben.

Holott olykor felbuzdult a fényben s mámoros képzelete némi világosságot
gyújtott elunott élete éjszakáján. Ilyenkor veszélyes vágyai ébredtek,
régi s lappangó kísértések mint gonosz virágok, a lelke mélyén
kihajtottak. Amint elvonult a térben, a világos kirakatok mentén, a
lámpák alatt, a tömegben, a szagokban és a fényben, rettenetes
öntudatokra eszmélt a mozik világos portáljai s patétikus plakátjai
előtt. Valami titkos és kegyetlen sóvárgás gyötörte. S így jött az
estében eltikkadva, kábult és üres fejjel, éppen amiért így tele volt
mindennel, szegény emberi pária.

– Ha nincs a pékné! – motyogta és utolsó állomására gondolt, a
Zerge-utcai híres sütődében.

Csak rövid és primitiv hangulatai voltak, keserű szájízben. Ahogyan az
ember csak éppen mond valamit, röpködő, homályos sóhajokban. Aztán el is
akadt minden gondolata. Semmi se volt olyan fontos különben, hogy valami
kiválót gondolhatott volna és másrészt olyan sivár és reménytelen volt
minden, hogy akármit gondoljon, a nyomorát nem éri föl vele. Így van ez
a lét keserű alján, hogy minden mellékes voltaképen.

– A pékné! – ismételte mégis, végkép tanácstalan. – Most nincs helyem, –
fűzte tovább – és nem is lesz – gondolta megadással.

De nem ám. Nem volt hely, csakugyan nem. Az égen sem volt hely, ahogy
tele volt rakva májusi csillagzással, mintha tavaly óta új csillagok
születtek volna. Egyáltalán nem volt hely sehol. Fönn az ég és lenn a
föld, az egész világ, hegyek, folyók és tengerek túlzsufoltaknak
rémlettek e vergődő és elunott agy fantazmagóriában, mely a maga színeit
és képeit a tömött munkástanyák és párolgó hónapos ágyak vizióin
melengette s leborult, mint az áldozat, a nyomora előtt. Drága, finom,
csengő szavak hiányát is érezhette, melyek a disztingvált nyomorgót
megbékéltetik, ahogy Lamartine mondja, a költészet e legnagyobb zenésze.
Minimális szóbősége, benső berendezkedésének siralmas semmiségét csengte
vissza a szegényes érzéshálózat kultiválatlan húrjain.

– Nincs is mit akarni, – gondolta, amint éppen átjött az utcán, – nincs
és nincs – és igaza volt. Az ember úgy születik nyilván, ahogy elvetik a
magját. Nagy nyomorok és nagy inségek élnek tovább olthatatlan emberi
vezérképviseletekben és ezek törhetetlen cölöpök és erős fundamentumok,
amelyekre minden egyéb épül a világon. A feje fölött, egy nagy szürke
bérház nyitott ablakain át, némi zongorázást hallott és szeretettel de
szórakozottan követte egy szellemtelen keringő röpködő hangjait,
elvesző, béna ritmusát a térben. Egy női arcot is látott valahol
odafönn, az emeletek sötétjéből válva ki ocsmányan, vonzón és fehéren.
De az óra megkondult a terézvárosi templom tornyán. És Hódl Józsi ment
tovább.

Amint betért a Spanga-kávéházba, ahol facér péklegények e földi
balsorsukat némi kártya és billiárd játékkal javítgatták, már füstben
rekedt minden s a megaludt tükrökön túl, mint ócska tejfelületek, a
törpe fal mentén, sűrű makulákkal, kiemelkedőn ült a kassza márványlapja
előtt, dús pléhkanalak és torz cukorkockák között, Marosi Lóri a
kaszirnő. A füstök ködfátyolán át vöröses szélű szeme világított, a
tekintet zord közönyével, amint a maga robotjához szokott. Az arca
halovány volt, mintegy hervatag tejekkel fröcscsent és némi kéklő
árnyalatokkal, amit az érhálózat irizált a roskatag bőrfelületre. A
szája megkent és elvirult, a mesterséges pir rikító ellentétével a
sárgás fogak és tág orrcimpák között, melyek az elmerült orrcsont
hijján, magát az orrot alkották, kizárólagos szélességben. Az elmosott
blúz alatt, aránytalan térfoglalatban, dús keble virult s valami különös
jellegzetességet kölcsönzött e női személynek, valami
moziplakátszerüséget, a figura túlzott formáival. És a homloka eltünt a
fekete hajkorona alatt, mely vastag fürtjeit lenyomta egészen a
szemöldökökig.

– Jó estét, – mondotta Józsi, lágyan közeledve. És az emelvényhez
dörgölődzött, kétes graciozitással.

– Feldönti a kasszát, – szólott Lóri egykedvüen és csak rakosgatta a
cukrait.

Mégis, hirtelen, a szemök összenézett.

– Mi baj van? – kérdezte a hölgy.

– Semmi, – felelte a nyakkendőjén babrálva, – semmi. Miért, hogy azt
kérdezi mi baj van, amikor nincsen semmi baj. Mintha mindig azt hinné,
hogy valami bajnak kell lenni.

– Hát persze, hogy azt hiszem, – pörölt a nő meggyőződéssel, – amikor
csak lézeng és nem csinál semmit. Ebből lesz a baj, – tette hozzá
telített hangsúlyozással, mintha valami jóízű dolgon nyalánkodna.

De az ember kitért a célzások elől és unottan a vállát vonogatta.

– Hát ennek is vége lesz, ennek a rossz állapotnak, – magyarázgatta. –
Lássa, hányan vannak itt facérok és nem csak itt vannak, a Dungl is tele
van velök. Nem hogy a bér rossz, még azt sem mondom, de a munka kevés
ilyenkor és a mesterek se fűtenek hiába. Még azoknak jó, akik kártyáznak
vagy billiárdoznak. Van olyan, aki a maga két koronáját is megnyeri egy
nap. Csak én unom el magamat. Halálra elunom magamat, mint a kiszáradt
kút nálunk odahaza, tudja.

– Tudom, – mondta a nő.

– Dehogy tudja, – felelt szeliden és a szürke szeme tágra nyilt. A torz
fejét két kézre fogva, gyér hajbokrait gyötörgette és nyirkos homloka
elborult.

– Maga nem tudja, hogy nyom engem minden, – mondotta elernyedve, – az
élet, minden, hogy nyom engem! Egész Pest mintha a csigolyámon ülne,
olyan nehéz a fejem. Az este, az utcák, a lámpák, a sok villamos és a
sok ember, mintha mind rajtam gázolna, – egész Pest! mondom. Az imént
is, mintha homlokon csaptak volna valami rézkoronggal, amint harangoztak
a Terézvárosban. Végre valami műveltsége is van az embernek, ha már más
nincs, hát nem igaz? Az utolsó helyemen a könyvet is én vezettem, a
leveleket is én írtam a nagy malmokba s ha nincs a pékné, még ma is ott
vagyok a jó helyemen, tudja.

– Ha nincs a pékné, haj bizony a pékné! – ismételgette Lóri, alattomos
inszinuációkkal. – A pékné bizony, az volt a baj ugy-e? Valami nagy fene
lisztes tyuk ugy-e? – kérdezte, vörösen pislogatva.

– Valami nagy fene lisztes tyuk? – hebegte utána tájékozatlanul.

– Hát persze! A pékné! Nem érti?

– Nem.

– Mi volt vele? No mondja! – nógatta a leány a fejét előrehajtva.

És az orrát is fintorgatta, mintegy képzelt illatokhoz.

– Hát nem mondja? – kérdezte, hogy az ember nem felelt.

– Mit mondjak? – szólalt meg végre.

– Mi volt vele? A péknével? – kérdezte felpezsdülve.

– Semmi se volt.

– Nem ám! Képzelem!

És szakavatott fölénnyel rázta a fejét.

S hogy éppen egy pincér pattant elébe, némi kanalak után nyúlván s a
tálcákat prezentálva, néhány kocka cukrot csapott le oda, a csorba
csészék mellé.

– Képzelem, – ismételte felbigyedt ajakkal.

– Semmit sem képzelhet, – mondta Hódl, – ki sem találhatja, ami a péknét
illeti, hiába okos lány, mégis ki sem találhatja!

– Nem ám! Amilyen nehéz kitalálni!

– Nehéz, – felelte hirtelen elbúsultan, a hangjának oly sajátos
csengésével, hogy a hölgy meglepetten nézett reá. S amint távolodott
vagy eltántorgott inkább, amint elmaradt egy pillanatra valamelyik
szomszéd asztalnál valamelyik társa mellett akitől egy cigarettát kért s
amint rágyújtott s a gyufa lángján szinte eltorzult arca megjelent: oly
különös, oly szokatlan volt, a lerongyollott élet s az olthatatlan
áhítozás minden nyomorába fürösztött, amint még mindég a felkavart
viziót követte, a pékné látását, szédüldözve! A megrándult ajkát látta
Lóri, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet leperzselt a vágy, a nagy
sárga orrát, oh főleg ezt, a nagy sárga orrát, eleven banán, kinyúlva és
vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen
örömök után.

Megejtve, valami furcsa kiváncsiságot érzett, valami különös vonzódás
ébredését e kábult péklegény iránt és elfásult képzelete, hirtelen a
maga javára számlálgatta e rejtélyes indulatok kétségbeesett erejét. És
mindjobban elmerülve és elsodortan az ösztönei sugallatán, valami
kedvesebb és tetszetősebb képre ébredt, valami homályos vizióra maga is,
amint lassanként kilendült az élete silányságából, a pléhkanalak és
csorba cukrok mellől, a kis kávéház kihült füstjéből és megpörkölődött
bűzeiből, bizsergő hetéra! Még nézte az embert, mosolyogva már, a dús
keble pihegésével és a vöröses szélű szeme fénylett. A szépsége
részleteit, álpresztizsét e lezüllöttségben, a rikitó nyakkendőjét,
egész vonagló fiatalságát valami titkos sovárgás dicsőségében, most
figyelte meg először s most formálta át magának izgató tulajdonokra,
mint ahogy a nő szokta ezt, ha valakit megkivánt. De nem árult el egy
hangot, sőt érzéktelen visszasüppedt a bús üzem unalmába, a füstökbe a
tükrök alján, miközben Hódl ismét visszakerült hozzá és hanyagul az
emelvényhez dőlt. Előttük az asztaloknál filléres kártya járta, az
időnként vitás hangok keserű baritonjaival. Nagy, sápadt kezek, a körmök
gyászszegélyével, aggódva a kártyát szorongatták. Olykor egy-egy
hevesebb kijátszásra, a pártik végén, a lecsapott öklök súlya alatt, egy
asztal dörgött a diadalban. És távolabb, makacs egyformasággal,
meg-megkoppant egy billiárdgolyó.

– Milyen furcsa szaga van magának, – mondotta Lóri, az ember válla
fölött.

– Egy kevés parfüm, – felelte a zsebkendője után nyúlva, – néhány csöpp,
ami még volt.

És hirtelen felderülve:

– Maga jó volna nekem Lóri, – mondotta röhögve és a lány kezét kereste.
– Különösen, amiért így lézengek, volna maga nagyon jó nekem. Én is
magának, persze. Várnám amikor hazamegy éjjel és elkisérném a sötét
utcán. Maga nagyon jó volna nekem, Lóri.

– Mint a pékné, mi?! – morogta.

S hogy az ember nem felelt:

– Mint a pékné, hallja?! – ismételgette.

– Ne beszéljünk kérem a péknéről, nagyon kérem, – felelte csendesen. –
Hagyjuk a péknét, mire is való az? Nincs is értelme, kérem.

Még várt egy percig, aztán minden átmenet nélkül, egyszerűen:

– Még nem is vacsoráztam, – mondta.

– Kávét? Akar?

– Hm, – dünyögte elhárítólag.

– Egy kis hideg hust! No nézze! Milyen jó, hogy megmaradt ebédről.

A márványlap alól egy tányért vett elő. Egy izzadt husszelet pihent
benne, a megaludt mártásban.

Az örömtől az ember megrázkódott. Mohón egy zsemlyét csent magának s a
tányérnak jött, nyitott szájjal. Egész nyomorult emberi sorsa e dús
falatnak szegeződött.

– Kinek hagyta meg ezt a cica? – kérdezte negédesen, a kitartott szerető
elkényeztetettségével.

– Neked apám – felelte Lóri, e hangnembe vágva és vaskos emlőjével
elterpeszkedve a marványlapon, csöndesen elnézte, amint a zsebkése
hegyéről a szájába kapkodja a szapora falatokat s nagyokat nyel jóizüen.

– Így van ez, – mondta közben, – így van ez. – S a mártást lapátolta egy
zsemlyedarabbal.

Aztán, hirtelen, felnézett a leányra, jólakottan, mint a párduc. Egy
pohár sört is kapott és akkor is csak nézte, ivásközben, a pohár fölött
meredő tekintettel. Ott volt előtte Lóri, egészen közel, a szemével a
szemében. A kifent szája virult az arc vizes szinében, az erektől kéklő
árnyalatokkal. Az orra, elszélesedve a tárt cimpák izgalmában, majdnem
az egész száj vonalát követte és apró sárgás fogai látszottak, valami
öntudatlan harapásrakészen. S a lesüppedt haj, majdnem a szemöldökök
ívéig, mindent beárnyékolt sötéten. Marcona fej volt e percben, a maga
tömör és széthulló vonásaival, megsebzett fiatalságával, amint végkép
abszorbeálva, valami önfeledt tünődésnek engedte át magát.

– Hát nem bánom, várjon meg – szólott hirtelen feleszmélve. – Éjfélkor
vége lesz. Bezárunk. S mondani is akarok valamit.

Az ember intett. S egy utolsót seperve a tányérban s egy utolsót
hörpintve a pohárból:

– Úri nap volt, – szólott lelkesülten.

És eljött a kasszától. Békén betelve minden jóval, egy percig még a
billiárdozókat nézte és egy hetyke szivarral a szája szélén kifordult a
küszöbre, szétnézett, megindult.

Odakünn, őrködő fényeivel, a távoli villamgöbök lilaszín sorozatával,
mint egy nagy ravatal ragyogott az este, a ritka járókelők árnyszerű
tovasiklásával a kihalt utcák céltalanságán. A körút sarkán, hirtelen,
egy-egy rajongó leány tünt fel mint az őrszem s rögtön vissza is
kotródott a sötét mellékutcán. Egy-egy villamos gurult a gyér utasok
merevségével, sárga fényekben és frenetikus csilingeléssel az alvó házak
sorfala között. És a terézvárosi templom tornya, az óralap méla
szemével, valami meredező kimérának tünt, amint súlyos tömegével
elveszve a homályban, mozdulatlanul bőgte ki magából a tízórai
harangkongást.

Ment tovább, megbékülten, a szivarját szítta kifeszült mellel, dacosan
mint egy úr s közönnyel átengedte magát az esti séta hangulatának. A
teli gyomor s a sör utóíze a füsttel keverődvén, csöndes
megelégedettséggel fűtötte át homályos érzéshálózatát és nyers
élnivágyása a néptelen utcán, az útszéli leánycsapatban, némi távoli
fényekben, sőt egy-egy autókürt hangjában is örömöket talált.
Szimatolva, a sötét kapualjak szorongó szerelmeseit vizsgálta, tömör
szakácsnékat és ájult kis bakákat a homályban, majd egy-egy világos
ablakon akadt meg kalandos tekintete, ahol a lebocsátott
függönyfelületre fantasztikus árnyképek vetődtek. És mégis, hirtelen,
egy sóhaja szállt, a fejét lehorgasztotta. S a saját lépteit figyelgetve
már, szegény elnyűtt lábait a járdán, izzó buvárgatással holmi
pénztárcákat kutatott, elkallódott ékszereket keresgélt az utcák
szemetében. Más fölnéz, ő lebámult, – más! Miért hivatkozni boldogabb
lelkek nosztalgiáira, mikor ez is, szegény, csak élt ahogy tudott,
magányos ember, aki ment, hogy betöltse a sorsát, bús szürke legény,
akire milliárd csillag ragyogott felülről, miközben hirtelen feldühödve,
egy üres gyufaskatulyát rúgott fel a járdán és rugdosta utcahosszat maga
előtt, az út széléig, ahol unottan eltaposta végül.

Most már nem volt hátra más, mint megvárni Marosi Lórit, a kis kávéház
küszöbénél s elmenni vele hazáig, vagy azontúl, ki tudja! Holott alig
vonzódott már. A vágya elhült, a Lóri képe, csendesen kialudt a
szívében, mintha azt is eltaposta volna azzal a szemét kis dobozzal.
Estéli emlékei sorra eltünedeztek s amint a szivarja végét is
elhajította s a körömnyi maradék, még egyre parázslón, csak fénylett
mögötte két kőkocka közt: mintha távoli partok tünő tüze lett volna,
amelyhez semmi köze többé. Ellágyulva és felzaklatva, régi dolgai
gyötörték e bús jelen nyomorába fúlva, a régi sütődék boszorkánypincéje,
az utolsó állomás kenyérkemencéje, a tűznyílás parázsrózsái, melyeknek
meghajlott gerinccel a meztelen vállát szegezte, a nagy fejét
elkopaszodva, a banán orrát, a melegtől megpörkölten – s mi minden még,
ami e multakból felmerült előtte! A világos péküzlet odafönn a
Zerge-utca sarkán, a sárgás zsemlyék mint a narancsok, a kiszolgáló
kisasszonyok fehérben s valaki még fehérebben, kivirultan, isteniesen, a
két fiatal karjának imádandó tündöklésében, amint a pénztárban ült, mint
egy királynő s olykor rámosolygott, csak a szeme játékával, az ajkát
bevonva titkon úgy mosolygott amikor a friss kenyereket hordva föl
elébe, megjelent meztelen mellel a fal tövében, mint egy tűzisten,
kigyúlva! A pékné, aki nézte uram isten, s akihez e robotban, lehajtott
fejjel, alig hogy felpillantani mert, szikár rabszolga a kenyerei
terhével, a tűztől bronzszínű karjain! Mindaz, ami elmult, ami élt
mögötte, tikkasztó alkonyatok, friss kenyérszag s két női szem amint
végigsiklik rajta s felperzseli a bőrét a titkok édes tekintetével, mult
éjszakák és mult vasárnapok amint holtrafáradtan leste órák hosszat egy
röpke szó, egy hitvány fejbólintás gyönyöréért, egy szaváért, mely oly
ritkán ha megcsendült, az elfulladt vágy s a kivánság olthatatlan kínja,
mind a szívébe markolt, mind, amint elkábultan és szédüldözve már, egy
falnak dőlt és röhögött:

– A pékné!

Hát igen, ott volt előtte, hogyne, a pékné, a túlsó sarkon a
Király-szinház kapui előtt. A pékné, amint élt s virult, igért és
hazudott, a pékné, atyám, a kék szemével, a bevont ajkával, a keblének
két ezüst almájával, a pékné üdén és omlatag fehérben, a hattyuprémek
fejedelemségében, ott vonult el a tömegben, s a szőke feje ragyogott az
estében! Elhülve nézte, mozdulatlanul, s magába szítta, mint a fényt. A
tumultusból kiválasztotta, kiemelte mint egy bálványt, csak őt látta,
csak őt követte, visszafojtott lélegzettel, a falnak tapadva, hogy meg
ne zavarja, hogy el ne tünjön s mereven a nyakát kinyujtotta utána, mint
a ló holtra szomjadtan, az egész nyakát, megnyulva a térben, a torz feje
vonaglásával. Oh dehogy is tünt el, sőt, enyhén megállott, elbűvölő
fiatal jelenség, viruló kis polgárasszony a prémjeibe burkoltan s a
szoknyáját megemelve a zománcos pikkely csillogásával, a pazar ruháját
két apró lába fölött, melyek leányos kecsességgel, félénken, egymáshoz
szorultak, mintegy szokatlanul és gène-ben a kövön. És nyugtalan
elnézett a feltorlódó kocsisoron, amint mögötte s körülötte, a
Király-szinház kapuján, kitódult a tömeg, a kalapok, ruhák, meztelen
vállak, kihevült arcok s meglazult hajfürtök százféle formáiban, röpködő
női tarsolyok és szinházi látcsövek keverékében, színes tolongás az
éjnek lendülten, betelt örömök hullámzásával.

Kocsit várt, keresett, olykor szólítgatott is, de a hangja alig
hallatszott a térben, magányos madársipongás szopránja, kis üde női szó,
ami elveszett. És intett is a gyönyörü karjával, mint az opál
fényrezgése az éjben, amint kibujt és kinyúlott a prémtömegek, a bő
ujjak alól, az eleven hús üdeségével. Még nézte onnan, a fal tövéből,
elfúlva és roskadozva s aztán, hirtelen, áttántorgott hozzá levett
kalappal, drága ember és megállott előtte meggörbülten. A pékné volt,
igen a pékné, így közelről is, isteni Rausch Mária asszony, tavaszi
Mária, mindössze még fehérebben, még vonzóbban, még kedvesebben, az
ékszerei szikrázásával a prémjei fölött, mint egy királyi ágyastárs,
derüs, világos, ragyogó, a szőke hajak koronájával. Mit mondjon? Remegő
ajka, egy-egy csöndes szó formáján vonaglott, az orra megnyult – de hát
mit mondjon? Mégis, valamit hebegett, valami választ is várt, de a kék
szemü Mária megriadva nézte, miközben kis nyugtalan mozdulatokkal az
erszényében keresgélt.

– Hozzon egy kocsit, – vetette oda végre, az ajka hegyéről, könnyedén.

Akkor lassan, forrón, megemelte a fejét, szédülten felnézett reá. A
szürke szeme mámorával az asszony arcán elmerült.

– Józsi! – szólott meglepetten, ahogy megismerte, – no lám, maga az,
Hódl Józsi, milyen furcsa!

És nevetett. S egy pillanat alatt, rögtön, finom kis lénye minden
jóságát kitárta, megszelidülten kedves tekintetekben. Valami
kimondhatatlan báj lebegte körül, rendkivüli szivélyesség az egész
alakját, üde illatokban. De már intett is ujra s már kocsija is akadt
akkor, már fel is lépett a hágcsón és a szoknyája felszökött a lábán,
csillogón felszökött magasra, fehérselyemharisnyás tömör formákon,
melyek áttetszőn, a hus szinével világítottak.

– Oh! – hebegte Hódl megtántorodva, a kinyult orrával lebegő illatok
után. Még itt volt minden körülötte, holott már elgurult a kocsi, még
itt volt minden, mint ahogy álomból ébredve érzi még az ember a hatások
intenzivitását. Négy kerék zörgött messze s a kocsi lámpása mint
elkalódott csillag, elúszott a mélyben.

Akkor feleszmélt, megindult, a falak mentén, hangtalan lépésekkel,
tragikus csendben, mint az árny. És izzó kis darabokban, részletező
gyönyörüséggel a Rausch Mária képét idézgette. Elfuló lélegzettel, időn
és téren kivül, az egész lelke e selyemharisnyás lábszáron vonaglott,
mint szélben a rongy valami rudon. Elment, elmult, nem is bánta, amint a
kép még egyre minden csepp vérét átfűtötte, az emlék lázas párájával. És
olykor, mint a vad, felhorkant az örömtől. Mint rendszerint a gyönge
lények, rettenetes energiákat érzett. Kiválva az életéből, a nyomorából,
az utcák sarából, felfrissülve és felüdülten, idegen álmokba lendült, az
olthatatlan vágy fantasztikus szárnycsapásán. Zord és durva szavakat
harapdált kinzó elkivánkozásban e nő fátylai és selyemrongyai után. És a
húsának dőlt mint egy hegyoromról a mélybe. Régi epedések mérge, fülledt
éjjelek vakmerő reménye, mikor meglapulva az ablaka alatt valami titkos
jelekre várt, a rossz gyönyör, amit fiktiv egyesülésekben kiváltott e
gyötrelmekből, minden amit akart, keresett, marcangolt, minden vétke s
minden érzéki keserve, az egész lelke sebektől felfakadtan, az egész
teste megborzongva, ime e régi kisértésnek szédült, felzaklatva s
agyoncsigázva ez álomszerü találkozáson, e váratlan föltündöklésen, hősi
péklegény, amint megpillantotta, mint egy nagy, hajlékony nőstényhattyut
az éjben.

– Meghalok, – lihegte.

És elfulva, megállott, várt. A helyzetet, viszonyokat, az esélyeket
latolgatta, a szerencséjét méregette, a chance-ait! elborult agygyal a
reményeit sajtolgatta, mint nagyszerü gyümölcsöket. Mit várhatott, mit
remélhetett, letört s elkuszó féreg e tündéri nő selyemtopánjai előtt,
az utca szemetében? És mégis! Üres élete, a tétlenség s az elunottság
minden hatalmával, a betöltetlen idő minden pazarságával, e nő birását
magába szitta, s elnyuló tervezgetése végén ugy látta, birja már! Csak a
tökéletes nyomorgók s a fantasztikusan gazdagok tudják ily törhetetlenül
magukhoz váltani a vágyaik aranyigéretét. Emitt az eszközök pazarsága
mindent felhajt, mindent megvalósit; amott a szertehullott energiák, a
felhasználatlan akarat és a vergődő elhatározás hirtelen egy csomóba
gyüjti, egyetlenegy merev és végzetes eltökélésbe a vágy kisértő fixa
ideáját. A gyöngék, a henyélők, a lézengők, a kimerültek, az elfáradtak
nagyszerü revanche-a ez, egyetlenegy pillanat titán-ünnepében. Akik
évekig henyéltek két izmos kar izzadt himbálásával, akik gyáván
elsompolyogtak egynémely vaskosabb bőrönd mellől, semhogy felvigyék egy
emeletre, olykor egy lázas óra munkájában, néhány perc freneziájában,
dulakodásban s öldöklésben túltesznek Napoleonon.

A jövője fényén Hódl Józsi hirtelen kigyulladt, elapadt lelke
fellángolásával. A tűz égette belülről s szürkés szeme csillogón, még
egyre a pékné vizióját rakosgatta össze, sugárzó lényének, imádandó
nőiességének izzó reliefjébe. Rausch Mária, – suttogta e név gyönyörével
az ajkán, a nyitott szája vonaglásával, amint az elbüvölő részletek és
benyomások egy egységesebb képbe tömörültek. A pékné!? Hogyan!? És
elveszve és agyongyötörve e töprengésben, az emlékei zürzavarával, hogy
a megértését segítse, fogyatékos képzelete mindössze annyit sejtett,
hogy e ragyogó női jelenségben, a prémjeiben, a gyöngyeiben, a dús haja
szabad lobogásában imhol a pékné elveszett. Vagy feltámadt mindegy, de
ez nem az többé, aki volt, szerény kis polgári asszony a Zerge-utcai
sütőde liszt és kovász illatában, a friss kenyerek és üde zsemlyék
között, a torták üveges fénye és a sütemények apró kis habtornyai előtt,
amint nyájas szavakkal ajánlgatta mindezt s elperdült a pénztár
fiókjához egy szál fehér ruhában, a kivágott blúz áttetsző battisztjával
rózsaszinű bőrfelületeken, az egész alakja kéjes ringásával, ami
szerelmi képzeteket keltett. A szemek kék világa is maróbbá lett azóta,
mintegy mélyebb tüzek ébredésével, apró villámló fénylésekkel a tekintet
legalján. Imhol elbüvölő, minden gyönyörre nyilt szemek ezek, amelyeket
egy intenzivebb élet, remegő örömök s nyilt epedések, valami finom
érzéki kultura gyujtott ki, a lappangó mámor dicsőségével.

Tájékozatlan péklegény szegény, mit tudta ő! Naiv birálgatása,
bizonytalan megfigyelései, egybeszürten multakkal s a jelennel mintegy a
kutatása eszközéül, csak ingadozva hozták elő, mint egy rossz s homályos
képlevonat, e mennyei nő szent hivatását földi szerelmekben. Elbódulva
pillantotta meg benne nagy és fojtó éjjelek nagyszerü fehér kancáját, a
kibontott hajak szőke sörényével, lobogva a gyönyörben! Óh kétségkivül,
valami szerelmi átmoszféra lebegte körül tündöklő homlokát a gyémántos
ezüstkarikával, az egész alakját illatos vizekbe fürösztötten s ragyogó
elegáncián túl, mint egy jeles tábornok a harcvonal mögött, jó mélyen
valami klub-zsölyében s kéklő szivarfüst mögül, diszkréten felmerült a
szerelmi mecenás silhouettje, távoli mosolygással.

– Valami nagy úr, – dadogta megriadt alázatossággal, – valami nagy úr,
aki kitartja, – füzte tovább, s a homlokát törülgetve tovatántorgott,
elsöpörten.

Az éjszaka mintegy elmerült a csendben. A kihalt utca kongott körülötte.
Az ég tele volt rakva csillagokkal. S a gázlámpák merev rudján, a portól
szőke üvegkalitkákban, alig pislogott a láng. Rég ismert utcákon az
útját kereste, eltikkadva. A járda kinyúlt előtte üresen, a nappali élet
letünt tumultusával, elnyomorodott gyalogosok siralmas trotoirja,
otromba kőkockák végtelen sakktáblája, ezernyi lábak egymásba taposott
nyomával, szegény, nehéz, fájós lábak kihült és megdermedt kínjával az
elkopott szürkeségükön.

– Valami nagy úr, – röhögte, hirtelen nekigyürkőzve amint váltakozó
érzéshullámzása némi lázongást kevert ösztönszerű meghunyászkodásába,
drága Hódl Józsi! De vajjon honnan került elő, micsoda távoli udvarok
mélyéről, ismeretlen szülőknek nyomortól s italtól átfűtött rubintos
véréből, hogy ily mohón nekirugaszkodott holmi elérhetetlen lidércnek, s
falta magába ruhástul, gyémántostul, udvarlóstul, a beváltott szerelmek
üres diadalmasságával mint egy párduc, ha egy szalmazsákot nyelne le. A
kopasz feje mintegy elkallódott a térben, a felesleges gömb hivságával.
Az orra kinyúlt, sárgás banán, mint az élvek horga, meggörbülten. Még
egyre kutatott, keresett, töprengett s azt mondta: mindenkié! Valami
homályos jogérzete támadt ősrégi ösztönök egyenranguságán. Aki birja,
marja. Mindenkié! Az enyém is – miért ne? S már szórta elébe az
energiája kincseit, hősi zsákmányolásokból. Rablóösztönök kisértgették,
elfulladt s vaskos kavargással, mint a forrásnak indult szurok, a kazán
mélyén, megpuffadtan. S a karját kitárta nekilendülten.

Már ekkor, az utca végéről, Lóri intett, várta, hivta, a rikító ellentét
rémképével. Plakát alakját, a keble duzzadt dinyéivel, némi sárgás fény
érte a küszöbről, ahol éppen az üvegajtót reteszelték be, a rozsdás
zárak nyikorgásával. A bevégzett munka s a csukott bolt melankoliája
mintegy végigöntötte a romlott tejek s maradék kávék színeivel, a csorba
csészék, pléhkanalak, kihült füst és emberszag kisértésével s elnyütten
a haját igazgatta, amint vaskosan az arcába omlott. És hirtelen, az utca
homályában, az orra s ajka elmosódott az arc horpadt elevenjén. S csak
vörhenyes szélű szeme világított, mint két színes s kemény ércdarab
véres karikákban, a hajakkal bekent homloka alatt.

– Hol maradt ilyen soká? – kérdezte elunottan.

– Sehol, – felelte.

De amint rábámult s megindult mellette, amint érezte maga mellett s
roskatag csipője, menetközben, olykor surlódva az övéhez ért, szegény
emberi szív logikátlansága, egyben vonzódott s rémüldözött is. A nagy
fényen innen, ami elragadta, mint az őrtorony a szemhatár legvégén, még
itt volt ez éjjel oceánja, amit átúsznia kellett. De a kényszer
ingerelte, a siralmas lekötöttség és szinte elbődült a zürzavaros vágyai
marcangoló ironiáján.

– De hát mi lelte? – kérdezte Lóri.

Nem is hallotta a hangját, pillanatról-pillanatra eltökéltebben, hogy
rögtön felrugja s hogy magához is ölelje rögtön. S hirtelen kitört a
maga humbug-presztizsével, fölényesen, hogy megbolygassa.

– Láttam a péknét! – szólott kihivón, a túláradt lelke remegésével.

De nem volt hatása. A munka végén, üzlet után s hazamenőben, őt magát
is, bús kasszirnő, felszabadult reflexiók gyötörték s ő is elmerült,
meghajszolt nőstény, az életének istálló-nyomorába.

– A péknét? – kérdezte egy hangos ásitásban. S már alig emlékezett.

Az ember is megenyhült, rögtön. A Lóri hangján, az unalmán, az ásítása
szabályos decrescendó fuvallatán, minden hetykesége megtört, s úgy
olvadt be e hatásokba, puhán, mint a vajba. S már csak a bánatát
hajtogatta, kapirgatta, szegzett vitorlák vonaglásával, az emlékei
gyászos vizén.

– A pékné, az ám, no lássa, nincs mit titkolni rajta, ha már elmondom,
lássa! Maga a pék behalt mellette, a gazda! olyan bolondja volt. Az
egész környék, aki tőle hordta a süteményt, aki csak bejött, mind
imádta. Nekem mi dolgom volt vele? A béremet adta hetenként. „Itt van
Hódl“, mondta. Olykor velem iratott a malomba, lisztért. Olykor az
üzleti könyvbe is velem iratott. Sokszor megbámult, nevetett, – rám
nevetett, mikor a friss kenyeret hordtam föl a pincéből, vörösre izzadva
és félig meztelenül, amint a pék már szokta, – rám nevetett! De egyszer,
este, amint hazajött az üzletbe, felemelte a hosszú fekete fátylakat az
arcán s azt mondta: „Maga veszettül néz engem Hódl!“ Erre, micsoda? mit
mondjak? Rögtön elfakadtam bőgve, mint a borju, holott nagy szál ember,
aki vagyok, még a könyemet nem láttam. „Jobb, ha elmegy, mondta, ha
tüstént elmegy“. Azóta elmentem. Azóta az üzletet is eladta s nem láttam
többet.

– Ez egy regény, – szólott Lóri.

– Ez az én életem, – felelte a hangjának oly sajátos, oly lerongyollott
mélységével, hogy a leány akaratlanul hozzásimult s átfogta a karját.

– Nagy buta állat, – szólott vigyorgón – az a maga élete, hogy az ilyen
lusta buta kutyát lesaralják, letapossák. Mért nem mozdul? Én mondjam
meg magának mi minden van ezen a világon!

– Semmi sincsen.

– Nekem mondja? Csak egy kis hotelben voltam, például, például, nem is
Pesten, csak Szegeden, egy kis hotelben s hogy megéltem, hogy kerestem!
Zágrábban is a _Zöld Császár_-ban, hogy kerestem!

– Nőnek az más, – mondta szakértelemmel.

– Férfinek könnyebb – duruzsolta.

– De hát mi az ördögöt csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Olyan
szédült vagyok. Már nem is tudom, mi van, mi lesz. Már mennék is fejjel
a falnak. Már lopnék is, mint más, mint a gazdag, csak volna honnan! Már
le is ütnék valakit egy sötét utcasarkon.

Oly puhán hebegte ezt, majdnem gyöngéden, a vergődő energiái oly bánatos
lagymatagságával, hogy Lóri felnevetett.

– Az ám! – mondta. – Éppen maga.

– Én, – erősködött.

– Egy ilyen nyafi-mafi.

– Egy ilyen, igen. Éppen egy ilyen. Egy ilyen rongy, egy ilyen.

A hangja elfult.

– Egy ilyen! – lihegte, – mire képes! Nem tudja senki mire képes!

S a péknére gondolt, elrettenve. Még egyszer, mint a kisértet a gyászos
utca éjjelében, fölbukkant, hófehéren. Tündöklő alakja omlatag
kibontogatta, a fátylai lágy villanásán a keble két ezüstalmáját, s
eltikkadva, oly különös tekintete, zord, elborult s mosolygó mégis,
mintegy a bűnök mérges virágait kereste. Mit akart? Mit kivánt? Mit
követelt? Micsoda áldozatokat? Hová csalta el, s micsoda utakon?! Mert
már-már valami isteni szörnyeteggé exaltálta szegény elbódult fejével s
felcsigázott képzeletében csakugyan úgy látta, amint borzalmas
mészárlások fölött, milliónyi fő véres torlódásán túl, a két kezét
kinyujtja emberi tragédiák után. A pékné! a nő! e földi célok legtetején
s úgy ugatott volna fel reá, mint az eb a holdra, elrémülten!

– Mindent! – dadogta.

De Lóri rántott rajta egyet.

– Hát üsse le ezt itt, aki jön, – mondta mulattatva.

Hódl megremegett. Egy rendőr fordult be a sarkon. Látta, békén kitért
előtte, s nem tudta mért, de köszönt is neki.

Már ekkor haza is értek. Egy kis utca végén, két gázláng virrasztásával
a homályban, egy alacsony ház előtt Lóri megállt a küszöbön.

– Hát az van, – mondotta hirtelen, – hogy holnap már nem leszek a
kávéházban. Ugyanis kiléptem, – tette hozzá valami láthatatlan nyüg
lehullásával.

– Mindenki javít a sorsán, – mondta Hódl s a jövedelmezőbb utcai
szakmára gondolt, erkölcsisége ösztönében. – Jobb is lesz magának, ha
teljesen szabad lesz, – jelentette ki, a fejét lehorgasztva.

– Azért még nem leszek teljesen szabad, – felelte – csak éppen jobb
dolgom lesz. Csak ezt akartam mondani.

És tartózkodón nem mondott többet. De az ember a keze után nyúlt.

– Köszönöm a bizalmát, – szólott csendesen – s bizony rosszul esett
volna lássa, ha holnap bemegyek a Spangába s magát nem találom ottan.
Most már aztán talán én sem megyek be többet.

Akkor a nő felengedett. A gázlámpa fényén a Hódl szemét látta szürkés
csillogással, az orrát megnyúlva, az egész arcát elbúsultan,
meghajszolt, magányos, kopasz ember, a titkos hév lappangásával. S a
fanyar illatát érezte a bő inggallérja közül.

– Az este bejött Steinné, – vallotta be, – a jó öreg kis fehérvarrónő
Steinné, aki földim, hál istennek, hogy még van valakije az embernek,
egy földije, a Steinné! „Van ám egy jó helyem a számodra Lóri, no, no,
nem egy grófnál, ne hidd, mondta, de minek törnéd a derekadat itten a
sok facér közt, úgy sem lehet keresni tőlük“, mondta. Ez egy jó finom
hely, valami gazdag özvegy asszony, aki ismerőse, aki megbizta, drága
finom asszony mint egy angyal és gyerek sincs s csak könnyü munka és a
bérem is több öt forinttal s rögtön be is állhatok. Hát ha másért nem,
hát már a változásért is beállok, hát nem igaz, már a változásért!

– Igaz, – felelte Hódl.

– Aztán meg nem is birom tovább, jaj dehogy birom tovább, a karomat nem
érzem, a lábam is fáj a sok üres állástól, inkább vagyok szobalány, vagy
gazdasszony, vagy házvezetőnő, mint Szegeden vagy Zágrábban a _Zöld
Császár_-ban, hát nem igaz, inkább vagyok, – és közben sűrűn nyomkodta a
csengőt valami kimérikus távoli jövevény után, aki ki tudja micsoda
álmok fenekén gőzölöghetett valahol az udvar mélyén.

– Igaz, – motyogta Hódl és csoszogó lépéseket hallott a kapu mögött
lassú közeledéssel. Egy lépést hátrált maga is, elunottan. S valami
hetyke s néma felkinálkozással a leányra nézett. A nyomor nyilván, a
legerősebb kötelék.

Nem is akart elválni e percben, a kétséges viszontlátás érzetében, apró
előnyei kárvallásával s túlbánatosan s túlgyáván is ahoz, hogy így
elmaradjon drága ember, magányosan az éjszakában. A leány száján
megsápadt a festék és az ajkak, helyenként, a maguk nyers szinét
mutatták. Az elmerült orra előtt, a cimpák tárt szárnyával, valami
keserű inspiráltságot érzett s a mellezet túlzott alakzata s a csipők
kihajlott masszái holmi roskatag monumentálisban, az érzékei ihletét
ébresztgették. És a vaskos haját is nézte, amint a szemöldökig
ereszkedve, valami marcona fönség erejével hatott s vonzotta magához.
Tragikus és megbélyegzett, ijesztő kisasszony, valami pátosza volt, ami
lenyügözte.

– Tudja jól, hogy szeretem, – mondta ódalogva.

A leány visszanézett rá, a megkivánt nyomorúsága komor tekintetével.

– Kissé fáradt vagyok, – mondta.

– Én is, – felelte.

– No akkor jó, nem bánom, – szólott nevetve, s betolta maga előtt a
kapun.

Azontúl, buta s brutális párosodásukban, hosszú heteken és hónapokon
keresztül, aligha érezték az örömök szédületét primitiv
elragadtatásaikban. Az alsóbbrendűek sajátos józanságával szerelmi
dolgokban, költészet és illuziók nélkül, nagyon jól tudták mit akarnak
egymástól mikor elborult homlokuk összeért. Hódl pontosan feljárt a
leány új helyére. Az életének siralmas változatlanságába, némi
kispolgári jólét látszatát keverte, amikor esténként, elkanyarodván a
Margithíd mentén, lágyan besompolyoghatott, a várt szerető
biztonságával, egy fegyházszerű bérpalotába, s felkuszva a hátsó lépcső
gyér lámpái közt, végre ott lehetett Lórival a konyhában, egy nyitott
szekrény ajtószárnya mögött, hogy inkognitó maradjon. A tágas konyha,
egy szomszédos hálókamra ágyas idylljével, a maga fehérbe cserepezett
falaival vette körül, a csillogó főzőedények barátságos naprendszerével
a tűzhely fölött s enyhe tükröződéssel, amint vörösréz és nikkel
felületeik a villanylámpa fényét reflektálták. A poharak üde üvegje az
elcsent borosüveg körül s a tányérgulák föstött virágfüzére a maradék
ételek pazarságával, a jóizű bár titkos vacsorákra látszottak készen, a
tárgyak merev megadásával s az inyenc-menük változatosságával. Az egész
lakás, az emelet sarkáig terjedve a szobái sorozatával, mintegy ide
sugározta ki, e fehér konyha csendéletébe az interieur-ök parvenü
pompáját, s olykor, egy-egy ajtónyiláson át, nagyszerű szögletek bronz
és márvány-dísze fénylett, távoli csillogással. Csöndben egymás mellett,
a lefüggönyzött ablak mentén s a szekrényajtó nyilt szárnya mögül, a
szándékkal nyitva felejtett ajtók körül rejtőzve, gyakran állottak
lesben, figyelgető meredezéssel a benső termek s az ágy kárpitja felé,
az egymás elfúlt lélegzetét hallgatva, egy-egy távoli árny tovasiklásán.

– Szeretném ha látnád a bestiát, – mondta Lóri gyűlölködőn – ha látnád!
– s rögtön hátrált is ijedten, az ajtót betámasztva. – Most benn van
nála az úr, – hebegte.

– Az úr – ismételte Hódl s arra a másikra gondolt, a város túlsó végén
arra a másik fantomra, aki a pékné estéit világítja ki a csillárok
kristályüvegével, a pékné életét zengi át a pazar jólét aranyhárfájával.
A pékné is így lakhatott, így élhetett, a fehér konyháján túl, a termei
dicsőségében, a fülkék és szögletek tükreiben fürösztve mint ezüst
tavakban kinyúlt alakját a pamlagok selymén, a gyönyörök csendjében,
amint minden elhalt s elmult körülötte a szőnyegek süppedt mélyén s a
dús selyemfüggönyök redőiben. Olykor, mégis, felizgulva e képzelt s
gyötrő analogiákon, az úri kéjre kiváncsian s női sóhajokra is, perfid
kémkedéssel az ajtónak dőlt, a fülét leragasztva. De alig hallott
valamit. Egy-egy hang, elvetődve, egy-egy távoli szó olykor, értelmetlen
hangfoszlányokban vergődött át a falakon, zajtalan röpködéssel, mint egy
messzi madár, elveszve a térben.

– Különben bánom is én! – mondta csalódottan s vigasztalódva is,
elkerülve az ajtó mellől s fáradt kanyargással a tűzhely mentén s amint
leült újra az asztalhoz, Lóri mellé. Oh ez, ez várta, nézte, figyelte,
villogó szemekkel, elterpeszkedve a székén, keresztbe szegzett térddel a
lábszárát mutatva sárgás harisnyákban. S egy pohár bort tolt elébe
nyugodtan.

– Hát nem igaz? – folytatta Hódl, még egyre előbbi eszmekörében – hát
bánom is én, ezek is csak azt csinálják, hát nem igaz, amit mások, mégha
aranyban is, hát nem igaz?

És felhajtotta az italt. A csendben kifáradt, elmerült, eltespedt. A
konyha fehér határoltságában, rejtőzve és feszélyezett mozgással,
kinosan elunta magát. Csakugyan, valami különös csend olvasztott magába
mindent. Borzalmas téglatömegével a ház aludt, zord kőóriás, mintegy a
karjai kitárt merevségével a néptelen folyosók szétnyiló masszáiban, az
udvar sötét mélye fölött. Olykor egy dunai gőzös füttye hallatszott
megriadt sikongással, s valami kalandos hajózás képzetét keltette,
valami titokzatos bolyongás lidércét az éjjeli Dunán. A nyomasztó
nyugalom, az esték elfúlt varázsa mintegy belülről áradva ki a
háborítlan szerelmi magány bástyái közül, valami fojtó s kéjes
atmoszférát hömpölygetett a fülledt s vibráló némaságban. Kábító
hatásaiban, sugallataiban, izzásaiban s örömeiben, amint e
bűntárshangulatok felkavarták s kergették a vágyat a hirtelen s gyakori
megvalósulások felé, a mámorokban amit provokáltak, Hódl, szegény,
már-már kimerült bizony, letört kegyenc, az unalmát pergetve, Lóri
mellett aki kigyúlt, Lóri! A könnyű munka, a tétlen esték, a gazdag
konyha az ágyas fülke hátterével, ellankadt hevét ébresztgették s e
szerelmi légkör átfűtöttségén, lágy hangjain és képein, az illatokon
miket magába szítt, a fátyolruhákon melyeket megérintett, az egész lakás
rejtett tündértaván ő maga is, folyatós bagoly, a szárnyait csapkodta,
felriadt nőisége lázas ösztönében. Még nem rég, a Spanga-kávéház feslett
plafondja alatt, a márványkassza pléhkanalas felszereltsége előtt, a
facérok szivarfüstjébe fúlva, elbódultan megadta magát az élete
gyalázatának. De itt a fényben, hirtelen kivirult és élni akart újra!
Kibontakozva, megváltva, fellobogva, szinte követelően dőlt neki,
átmenet nélkül, meglepődöttség nélkül, e könnyed élet bőségszarujának s
ami odabenn volt fény s öröm a termek búja völgyén, mind megismételte
künn, a konyhája hagymaligetében, az ágya durva párnái között. S az
elcsent parfümök, fátylak és selyemrongyok mámorában, sűrű és lázas
lopkodások eleganciát s illuziót keltő expediensében, az úrnője életét
élte mohó és elszánt utánzatokban, az egész gáláns Watteau kéjes
szinpompáját, gyöngédségét, finomságát, lágy hintáit és báránykáját,
epekedését és nuditását, kínos és trágár kópiákban. Sőt többet akart,
mindent akart, vérmes és komplikált számítgatással magát a mecenást, a
bőkezű urat, a mesés szeretőt akarta, a tetszését, az érzékei szeszélyét
keresve ostoba kis praktikákkal, holmi esetlen szoknya-emelgetéssel,
mintegy véletlenül magosabbra, a csípője kanyargatásával, az élveteg
mosolygásával heroikus emlői fölött, s még százféle kacérságokkal,
hivalkodással, otromba pretenziókkal, kábult cseléd, aki úrnőjénél,
mindenkinél különbnek tartja magát. De a nő, az úrnő, az uri hölgy
tündöklő-szőkén, az illatos angyal fátyolpeplumokban, melyek a tagjai
kecses vonalát mutatták, az egész kéjes női figura, elfinomultan,
hajlékonyan és remegőn, a Dürer-szűzek extátikus bánatával szőke pillái
alatt, – a bestia, ahogy ő nevezte, az útjában volt s nem engedte!
Sugárzó tekintetében gyakran fedezte fel a gúny s a mulatság derüjét e
bohózati szirénkedésen s az elferdült száját is látta vonagló széleivel,
az egész keblét fojtó pihegésben, mikor már-már ájuldozón e konyhaszagú
csábnőn, a kitörő kacagását alig bírta elfojtani. Nyilván azért is
tartotta meg, azért tűrte meg itt maga mellett, hogy lenézze s mulasson
rajta, öntudatlan női gőgje fensőbbségében, hogy élvezze e komédiát, de
sőt, hogy előkészítse, megindítsa, megismételje, a végsőkig felfokozza,
mikor egynémely elunott estéin, dús szeretője érkeztekor, ő maga
rendelte be a leányt. S magukra hagyva őket, a szomszéd szoba függönye
mögül nézte vonagló testtel s fuldoklón a gyönyörűségtől e konyhai
Delila szoknyalebegtetését, csáblépteit és csípődagasztását, a függönyt
harapva, rángatva, holtra kacagva magát kurtizánlelke elragadtatásában.
De amikor már-már ájuldozón s megrogyanva a nevetéstől ismét előkerült s
extátikus szeme mintegy a tébolyig derülten s a könnyeitől nedvesen még,
hirtelen összeért a Lóri két szemével, szinte megriadt e vörhenyes
tekinteten, mely mindent megértett s nem bocsátott meg semmit, izzó s
rejtett gyülölségben.

S ettől fogva, lassu, telített, titkos folyamatban, egész bensőjét
feldúlva s megtépázva, párolgó kövérségével mámorosan a gyűlölettől,
valami kigyómérge terjedt s betöltötte, elragadta, elbüvölte a meddő
öröm vibrálásával. A női lélek számára, a vele egyenrangu nővel szemben,
már a puszta gyülölet is diadal. De emez, elnyűtt pincérleány, sötéten e
fény tövében, letörten ott, ahol minden virult, cselédsorban ama másik
mellett, aki nálánál aligha lehetett jobb, felkorbácsolva, a maga
balsorsáért dühöngött, a maga gyászos életéért, kivetve, kihajtva,
kitaszítva, mikor másnak olyan könnyű! S gyötrődő elmélyedésében, az
ösztönei hullámzásán hallatlan gazságokat érzett, valami cudar világ
bitangságát, mely vakon csak az egyiknek ad, az egyiknek mindent s
másnak semmit, neki semmit, legázolt teremtés!

És a gyülölete mélyén, zord és lázas irigységekbe fult. Remegőn az ember
mellett, hangosan és feszélyezettlenül, amikor az úrnője nem volt
otthon, rebellis szavai röpködtek, ostromló köpködéssel a bús szerető
orra alá.

– Mi mindene van, ha tudnád mi mindene van!

– Hát van, – felelte kábultan Hódl.

– Mennyije van! – sivította.

S már ráncigálta magával az üres szobákon végig. A csillárokat mind
felgyujtotta, a szekrényeket kitárta. És leittasodott a diszruhák
gyüjteményszerű színpompáján, egymás mellett szorongva a csipke, gyöngy
és szalagdiszek kényes változataiban, a nagyszerű fehérneműek pántlikás
kötegein s túlzsufoltan a polcokon, fehér és rózsaszín tömegük
hihetetlen pazarságával, üdeségével, friss orgona illatával, egy isteni
női test képzetét idézve.

– Oh a cudar! – lihegte, mintha e hamvas vásznakból maga a nő nyulna ki
fehéren. És elragadtatva, a mohó lelke kivirágzásával, a két kezét
befurta a batisztgulákba s felkavarva mint a habot, magához vont s
magához ölelt mindent, elvadult női lelke extázisában. A szoba fényén
kigyult, feleszmélt, harsogott. S úgy gurult végig benne, szilajan és
megriadva, mint a patkány valami elhagyatott várteremben, a falakat
csapkodva, a pamlagok párnáit marcangolva, a butorokat vagdosva a keze
élével, a nagy tükrök előtt, melyek némán reflektálták kisérteties
freneziáját.

– Itt vannak az ékszerei! – hebegte egy bronzveretű fiók előtt, – itt
van a pénze! – röhögte – a sok pénze, amit elrakosgat!

– A sok pénze, – ismételte Hódl, egy elfulladt lehelletben.

– S itt van az ágya!

– Az ágya! – motyogta a másik, elképedve a faragott famasszák láttára, a
selyemdrapériák előtt.

– Az ágya, igen! – harsogta Marosi Lóri.

– Igen, – hagyta helyben az ember.

– Csak le kellene nyulni ide, mikor alszik…

– Lenyulni ide?! – kérdezte bambán.

– Hülye! – förmedt rá. – Lenyulni ide, lenyulni, igen, a két kezeddel, a
nyakára, érted? Amikor alszik, amikor alszik, megfojtani! – hörögte.

S rámeredt villogó szemekkel s levonta maga mellé az ágyra. Valami
pokoli próbára gondolt, homályos és spontán serkentésre a gyönyörben. A
feldühödt szerelmi hévben van valami a gyilkosságból. A karjai közt
elragadta kivételes lendületekbe. A nagy bűnösöknek majdnem mind, a női
test az iskolájuk. S már számított rá, hogy ez az ember mindenre képes
lesz érte.

– Ha férfi volnál – dadogta józanul és elragadtatva.

– Férfi vagyok, – röhögte.

– Megfojtanád.

De a hangja elfult a Hódl reszkető keze alatt, a torkán. Elbűvölve
nézett fel reá, mámorosan, a hálás nőstény elborult tekintetével. S
hirtelen, mint a vad, megmarta.

– Minden a miénk lehetne, – hadarta – ami csak van itten, minden!

S még hányszor mondta: minden! minden! mintegy felvirradt örömökben. S
mikor fölszökött mellőle s magára hagyta, a selyem kárpitok között a
fényben, azt hitte, ime elhintette a mérgét, a jövőt elvetette.

Az ember elaludt, kinyúltan az ünnepi ágyban, kopottan s elborulva. De
rögtön fel is riadt s kisompolygott Lóri után, a konyhába. Így ültek
órákhosszat, szótlanul egymás mellett, mint egy más világból, távoli
csillagokból és muzsikákból roskadva vissza egyforma estéik unalmába.
Olykor, a leány, magasra szegzett térddel s az állával a tenyerében,
mintegy téren és időn kivül csak pergette, a féllába öntudatlan
ütemverésével, az álmok rokkáját, a vágyai, a tervei, az ábrándjai
elszabadult fonalával valami réveteg végtelenbe. Olykor egy-egy szava
hangzott, csonka és meggyötrött csengéssel, egy félszava vergődőn, mint
kurta sirálysipongás a hullámos vizek fölött. Egy sóhaja szállt,
elunottan, kétségbeesetten, forrongó s zürzavaros képei után, a
reménysége roncsain sodródva merev tekintete előtt. S olykor, loppal, a
szeme szögletéből az embert nézte, aki ivott és hallgatott. És hirtelen
megrezzent közeledő lépések zajára, bizonyos jól ismert szoknya
suhogásokra a folyosón.

– Jön! Jön! Éppen most jön! – rebegte s az ablakhoz szökve, óvatosan
félretolta a függönyt s magához intette az embert.

– Akarod látni? – kérdezte izzón.

De az ember nem mozdult.

– Minek? – morogta elunottan.

– Minek! Minek! – csattant ki remegőn, a válla rángatásával, – minek! –
sivította már, feldühödve e gyávaságon, mikor a csengő beszólította.

Ekkor Hódl egyedül maradt, egyet rázott magán, kifujta magát, megpihent,
mint a megkergetett vad az erdő mélyén, elveszetten. A hajsza, forrón,
még perzselte az arcát s valami lázas gőzölgésbe vonta a fejét. Dúlt
szavak röpködték körül izzó női leheletekben, felkavart ösztönök,
gonoszságok, buzdítások, csábítások zárták körül a kisértés
lombzúgásával. És elernyedt energiái megriadtan hasogatták valami
hirtelen s könnyű cselekvés fantazmagóriáját, a nyers szinek
száguldozásával, a feldúlt termek, feltört fiókok zsivány-prizmáján át.
És remegőn az asztalnak dőlt, a fejét lehajtva, a kopaszságát hüsítve,
gyér hajbokrait pödörgetve izzadt tenyerével, megenyhülve egy percre s
rögtön megborzadva ujra, amint lassu csirázással, elfonyadva és
kisarjadva, hirtelen minden kihajtott s kivirult körülötte, egy egész
mező a bűnnek fojtó illatával, egy egész nagy rét fantasztikus
virágzással, pokoli termés, ami eltemette! És rémüldözőn, már-már
felhorkant, amint sodródó viziói lefogták, az ágy kárpitja mint egy
selyemvitorla, egy elfulladt hustömeg a tiz körme alatt, az egész
bitangság amint lefogta a bevégezettség förtelmével. De hát miért is
került ide, bús emberi sorsa fonalán, e fehér konyhába, istenem, miért?!
Elkallódott emberi féreg miért nem tudott kitérni tragikus csillagzata
elől, bármerre szédült a vágyai után. Az asztal fáját harapdálva,
elázott arccal, a régi idők szemetét söpörgette legázolt banán-orrával,
a Spanga-kávéház facérszép világát megrekkenve a füstben, magányos
sétáit a bús utcákon át, az elnyütt kövezet Golgotháján. Hol van mindez
és mért veszett el és mért nem térhet vissza többé!? Elrettenve ismerte
föl olthatatlan lekötöttségét, megmásíthatatlan rabságát Lóri mellett,
az egész létét e szörnyeteg hatalmában. Ingatag akarata benne olvadt
föl, az ő akaratában, legyőzve és eltaposva e szivós nőstény-energiák
alatt, melyeket megtagadott női mivolta, a gyülölségben fuldokló lelke,
acéllá kovácsolt. És tehetetlen nyomora, lirai-péklegény
gyámoltalansága, a keresztet ölelő mártir meggörnyedtségével simult e
női teremtéshez, a gyöngesége, a gyávasága, a munkától irtózó
distingváltsága, az üres gyomra panaszában. Holott baljóslatu ösztönei,
fülledt s homályos forrongással, valami szabadulást sugaltak egy
rendkivüli perc tiszta fényén, mely talán mindenkinek kijár egy döntő
pillanatban, mikor a születésünk ártatlanságának utolsó bucsuvillanása
rezdül. Elveszve, gőzölgő fejével az asztalon, az élete jobbik felét
kutatta, mohó szaglászással a két karját kinyujtva, derűsebb horizontok
után. És ott is, mintegy a tulsó partokon is, e lázas éjjel, e fojtó
légkör kisértésein túl, ott is csak a kisértést látta, a vétket még
vonzóbban, még nagyszerűbben, még ragyogóbban, amint régi vágyai, régi
álmai lidérctüzén, a pékné képe felmerült. Agyongyötörve, felüvöltött, s
Lóri állott ott előtte, a fal tövében, sápadozva.

– Lefeküdt, – súgta.

– Lefeküdt, – hebegte utána.

– Tedd meg, – mondta még – most tedd meg, eredj be.

– Most menjek be? – kérdezte fuldokolva.

S felállott, kinyult, a vonagló fejével. Egy lépést jött is előre, az
ajtó felé, megtántorodtan.

– Most menjek be? – ismételte mintegy önmagának, a tébolyát hevítve.

– Eredj, – lihegte Lóri.

S hozzátapadt, előretolta, borzongva a gyönyörtől, tárt szemekkel.

A küszöbön túl, a szobák sora kigyult, az éjszaka csendjében. S a
homályon át, távoli fény rózsaszine, egy magányos lámpa derengett a
mélyben. S valami átható illat terjedt, párolgó fürdők szagos
atmoszférája, megrekedt levendulák, a szőnyegtömegen s a függönyökön át.

– Eredj, – ismételte.

De az ember nem mozdult. Az ajtófélfának dőlve, torz homloka elborultan
meredt a küszöbre, ahol két lompos lába az eltaposott cipőkben, valami
reszketeg táncot járt.

– Hát ma nem… ma nem! – lihegte.

– Ma nem? – rebegte utána.

– Majd máskor, – könyörgött.

– Majd máskor? – kérdezte.

– Majd egyszer… majd egyszer megteszem, – dadogta.

– Majd egyszer?! – mondta elfagyva a mámorában s szédülten a
csalódástól.

S befordult a falon, az ember után a konyhába s egy széknek roskadt
némán. A nyakát előreszegve, egymásba tördelt ujjai közt a dühét
morzsolta, vonagló ajakkal. És hirtelen, az emberre nézett.

Fagyos tekintete, az eltorzult ajkak kiséretével, valami olthatatlan
megvetést sugárzott, a nőnek ama rettenetes nézésével, amelyben egy
ember veszve van. Hajdani vonzódások, kötelékek, estéli beszélgetések,
vacsorák, reménységek s még a közelmult órák érzéki fergetegje is,
nyomtalanul kiváltak a szivéből, a kifőzött rongy érzéktelenségével,
emlék nélkül, meghatottság nélkül, szintelenül és siváran. Leszakadtan
róla, kétes szépségének még nemrég oly izgató részletei hirtelen
elmosódtak, a dult homlokát, a szürkés szemét titkos tüzekben, a hosszu
orrát nem látta s nem érezte többé s humbug presztizse lefagyott az
egész alak megdermedtségén. Egy emberi hústömeg volt, csontos és
megkövült a széken. Egy emberi salak a nyitott szájával, amint az ajkát,
bárgyuan, lehullatta.

– Hát nézz ide Józsi, – szólott elfúlt hangon, – jobb lesz az, ha te
elmégy, ha elmégy az utadra Józsi. Nincs annak semmi értelme, hogy csak
így hiába felkavarsz engem, hogy nekigyüröd magad, hogy azt mondod
megteszed, bemégy azt mondod s rögtön reszketsz a küszöbön,
összeroskadsz a hasadtól, no nem igaz, a fájós hasadtól, igaz? Nem vagy
te férfi, nem vagy te semmi, puha facér vagy, egy rongy!

Az ember mozdulatlan maradt. A fejét lecsüggesztve mondta:

– Majd egyszer, megteszem.

Akkor Lóri kicsattant.

– Erre várjak?! Erre számítsak?! – kiáltotta. – Majd ha kedved lesz, mi?
Majd egyszer! Majd ha fagy!

– Nem majd ha fagy, – dünnyögte.

De a leány odalendült mellé, szorosan az arcához.

– Hát nem, hát nem, – köpködte az orra alá – hát nem akarok többé,
érted, nem akarok! Nem kínlódom itt többé, nem hordom e ringyóra többé a
szagos vizeket. Elég volt, nem akarok, nem küzködök, nem dolgozok, nem
hizlallak, majd bolond leszek, hogy hizlaljalak, hogy tömjelek, majd
bolond leszek! Te csak sétálsz, te csak úr vagy, én meg csak a barom
legyek, ugy-e? Hát nem fiacskám, fütyülök rád, nem is kellesz, ha gyáva
vagy, ha nincsen vér benned, ha csak azt tudod, hogy rámnehezkedsz,
eszel-iszol szürke rigoly, hát nem kellesz! Van itt más, aki fullad
utánam, komoly urak, egy jogász is van, aki fullad, hát nem kellesz!
Eredj, pusztulj innen, eredj!

És lecsapott a vállára, marcangoló kezekkel, éktelen dühében, hogy
rögtön kilódítsa. De heves mozgásán felborult a szék és elvágódott
átfogva az embert, kettős sulyuk zuhanásával a kövön. Izzó gomolyagban,
husmasszáik kidagadásával, rögtön, hogy megmarja, a nyakát kereste, lágy
részeit az arcnak és tárt szája, a fogak élével, zihálva fújta, vaskos
sürüsödésben, a lehelete hőhullámait. És egymást gyürve és egymást
cibálva, a vonagló tagjaik dühén, hirtelen az ember is kirobbant,
részegen a haragtól s megtébolyodottan, felkavart legény, valami hősi
mámorba gyúlt e forró női száj alatt.

– Megteszem! – hörögte eltökélten.

– Mikor? – fúlt az arcába, a szavát habzsolva.

– Rögtön.

– Holnap – dadogta elragadtatva.

S mint a fergeteg elgurult vele, a szoknyái lobogásával, a gerincök
vonaglásával, valami állati egyesülésben. Nagyszerü s förtelmes percek
voltak. Pokoli ölelkezésük e gyilkos megegyezésben, mintegy a halált
sodorta, a halál formáit bontogatta ki, amint egymásba forrtak, őrjöngve
és marcangolón.

Aztán, később, amint felhevülten még, ismét egymásra leltek,
szemtül-szemben az asztalnál, imhol elszántan és mosolyogva és némi
üdítő italok előtt, olthatatlan közösségükben a holnap boszorkányvarázsa
terjedt, egy egész új élet, ami ébred!

– Soha sem fogja megtudni senki, – mondta Lóri.

– Nem fogja? – kérdezte Hódl ingadozva.

– Biztosan nem, ha mondom. Téged senki sem ismer. Hogy itt ülsz, hogy
itt vagy, ki tudja azt? Én pedig, magamban, hát tudnám?

– Nem tudnád, – felelte homályos szakértelemmel.

– Aztán meg nem is fogok mozdulni innen, sokáig nem fogok mozdulni, amig
csak el nem felejtik s mindennek vége nem lesz. Csak amolyan kitartott!
ki törődik az ilyennel? Apja, anyja, családja, senki! Csak az úr fogja
keresni, amig meg nem únja. Bánják is a férfiak, hát bánják? Kap az más
szeretőt a pénzéért, külömbet. Ez már csak a Dunának lesz jó, az öreg
Dunának!

És halkan, magának, kacagott, a reményeibe fulva, a véresszélü szemei
elborult nézésével.

– Hajnaltájt majd bedobjuk a Dunába, – morogta maga elé. – Egy lélek sem
jár ott olyankor. És minden a miénk lesz, – mondta még egy elepedt
sóhajtásban.

– Minden, – ismételte Hódl csendesen.

Azontúl már alig beszélgettek. Csak ültek a csendben és csak vártak és
csak hallgattak, zord testvériségük halottvirrasztásában, az urinő
körül, aki szőke fönségében békén aludt odabenn a rózsaszinü lámpa
alatt, a drapériákban, – aki virult, aki élt! És a térben, a csendben,
az éjszaka végtelenjén egy budai templom harangja kondult, lágy és
távoli zengését elhullajtva a Dunán. S egy hajófütty is szólott s valami
regényes utazást panaszolt könnyed sipolással.

– Hát most eredj haza, – mondta Lóri. – Itt van egy forint is estélig.
Holnap majd lesz több, – holnap!

És óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett s intett az embernek, hogy
mehet. Nesztelenül, Hódl elsompolygott.

Odakünn még ragyogott az éjjel, az őszi égbolt csillag-sivatagján. A
budai oldalon távoli fények őrködtek s a halmok konturja beleolvadt a
kéklő homályba. Magányos templomtornyok, mint az égnek szegzett rudak
emelkedtek. Egy ablak fénylett messziről a sötét tetőzet alatt. Hűs
fuvallat szállt a Dunáról. S tragikus hömpölygése fölött, a parti fények
fürdésével, a hid üresen kinyúlt.

Hódl jött előre a parton. S a túlsó oldal háztömbjei, a templomok s a
bástyák meredt lámpások között, a vár kimagasodva s elborulva az éjben
barnáló kőmasszáival, az egész horizont túlonnan, a beépített halmok
megdermedt monumentalitása a lombozat sötét foltjaival, az egész nagy
világ körülötte a csillagos ég alatt, csak nyomta a lelkét, elseperte,
magányos ember, aki jött a csendben. A Duna zúgott alatta, a léptei
kongtak, s előtte a villamos sínei kanyarogtak, az úttestet kigyózva át
és csillogóra kicsiszolva. Hova menjen? S elveszett, eltévedt, holott
tudta jól, merre jár. S szürkés szemét vonzódva emelte az Akadémiára,
miközben a kiszögellő falak homályába egy percnyi szükségre megvonult.
Aztán jött tovább, üdülten, fáradtan, szédülten elkallódva. Hova menjen?
Az otthona alig vonzotta, dohos ágya egy csomó ágy között, az alvó
testek meztelenségével, fenevad hortyogásban. Felnézett az égre,
felnézett! mikor virrad? S megremegett – holnap! A lépteit számlálta,
hogy másra gondoljon. S izzadt keze a zsebe mélyén a Lóri forintját
szorongatta. Holnap lesz több, lehetne több, gondolta mégis. S a
háztömbök között, az utcák végtelenjén, régi megszokott utakat keresett.
A lábai vitték, mint az emberi konstrukció szívós géprészei, két szegény
lompos lába, mint két szegény testvér a homonim cipőkben. Olykor egy
autó rohant el mellette hirtelen kürtöléssel. Megriadt, a falhoz lapult
s aztán, hirtelen, ismét megállott, várt, nem tudta mit. Egy női alak
jött messziről, könnyedén. Aztán egy másik, egy harmadik, egy egész
társaság, élénken, finoman, az őszi fátylak lengésében, a könnyű ruhák
nyári szineiben még. És üde női hangok zengtek a kisérő férfiak tenorja
fölött. Megremegve, a kecses lábak formáit nézte, a vékony lakkcipőket,
a harisnyákat az áttetsző selymekben, a felvont fodrok szélei alatt. Egy
fehérselymeset is látott, rózsaszinű irizálással. És jött tovább,
csalódva.

Hova menjen? A forintja boldogan gyötörte. Majd elköltöm, gondolta. Majd
beállok péknek újra, ezt is gondolta. A hajdani sütőkemencék, a parázs
piros rózsái kisértették, a pincék tüzes mélye mint a pokol, a fekete
csótányok lomha kéjelgésével a melegben. Eltünődve, az új sütődét
idézgette, a nagy luxusüzletekre gondolt, Schachnernél talán van hely,
Spolaritsnál se lehet rossz. Az új gazda, az új személyek érdekelték,
ismeretlen s obskurus pékcsaládok primitiv vonatkozásaikban,
érintkezésükben, jóindulataikban, talán barátságosak, szivélyesek,
soványak, kövérek, nyilván bitangok, bizony. S a pékné vajjon, ki tudja!
Mert régi emlékein, olthatatlan epedésén fakadtak újabb képzetei is, s
érzésvilága legmélyéről egyazon kép tüzelt elő az új jövő új figurái
közt. És mindenütt a pékné volt, a régi pékné, az új sütődék
fantáziáiban. Hova menjen? S már akkor ott volt a régi helyén a
Zerge-utcában, a zárt redőnyök előtt szaglászva liszt és kenyérszagok
után, az üzemet fontolgatva, a cégtáblát olvasgatva, amelyen egy idegen
név merült fel a Rausch Mária utódlásával.

És elborult, – Rausch Mária! És a redőnynek dőlt keserű homlokával, az
élete, a multak után. Ami itt volt, ami itt élt lappangó s fojtott
szenvedélyben ez ajtók mögött, e fal tövében, mikor megjelent előtte,
izzó mellkasával, heroikus szőrzetével, bronzkarokkal, mint egy wagneri
isten a kenyereket cipelve! És várt, nézett, figyelt, mint egy nagy eb
alázatos szemekkel, akit künn felejtettek. Hajdan sírt is itt egyszer,
sírt! – hát lehetséges! _Jobb, ha elmegy Hódl, ha tüstént elmegy!_
Letünt percek, elmult szavak, kis rongy szavak, hát lehetséges, hogy így
felkavarják, meggyötörjék, az egész életét letapossák olthatatlan
zengésökkel! És elsodortan, az emlék lázán, a kigyulladt fantomot
követte, már-már rohanva az utcán távoli hivogatására, tündéri
ellebegésére a csillagok alatt, az éjben. Fölcsigázott érzékei, a Lóri
hevén meggyötört agya fantasztikus képeket sodort, titkos részleteket
marcangolt, két női lábszáron vonaglott tragikus epedéssel. A szinház
előtt, elkábult fejével, odaszögelte, amint elvonult, a pikkelyes
szoknyáját megemelve, a hattyuprémei szűzi üdeségében, a gyémántos
homlokával, amint látta egyszer! Hol van vajjon, hogy még egyszer lássa,
és hol találja föl? Hol van, hol él, merre jár, ki tudja! Mert már nem
ott kutatta többé feslett analogiákon, a fehér konyhán túl a termek
kigyulladt fényén, lágy szögletek illatában, – isteni szőke pékné,
túlonnan kereste! Nem itt találta többé rejtélyes élete hasonmását e
dunai szobasoron, ahol fehér alakja letörpült apró realitások méretein.
És a tárt szekrények díszruhái előtt élettelen dicsőségben, kábult
tekintete elsiklott a pikkelyes szoknyák fölött, amint rohant eleven
ragyogása után, a képzetei labirintusában. S hogy ily közel nyilt
minden, kitárva, megfejtve, kézenfekvőn, mind messzebb lihegett utána,
mint ahogy elszédül s eltévelyeg az ember, ha bizonyos primitiv
rejtvények fonalát elejtve, tul rajtok keresi egyszerü megfejtésöket.
Tul rajtok!? Mindenen tul és mindenen felül, egy-egy hirtelen
ragyogásban látta, a nyomora mélyéről. S ott volt a pékné, ahol
elérhetetlennek tűnt s ott volt, ahol a legmagasabbnak tűnt, ott volt,
ahol szegény emberi ideálunk elszörnyedve várja, hogy elérjük.

S akkor csak ment, csak ment Hódl Józsi s amint elgurult az utcákon, a
terézvárosi templom aggtornya alatt, utcai Don Quichotte a kopasz
fejével, hirtelen ott volt újra a Spanga-kávéház előtt s bejött a
küszöbön a régi bejáratos tájékozottságával, az izzadt forintjával a
zsebében. Mégis csak itt volt a legjobb, úgy érezte. A sok facér mind
körülfogta, majdnem ünnepelte, Hódl Józsi! Hódl Józsi! hangzott, s az új
kasszirnő is ránézett a Lóri örökhagyása mellől, a pléhkanalak rozoga
arzenálja mellől, fáradt tekintettel. A régi kép volt, a régi helyzet
megismétlődve más szereplőkkel, akikkel épúgy kezdődhetett, épúgy
fejlődhetett volna minden, az élet örök mehanikájában. S hivták a
kártyások, a billiárdozók és érdeklődtek nedves kézszorításokkal s a
régi nyomorokat ujságolták, nincs hely! nincs hely! – az bizony baj,
mondta mosolyogva, bizony baj, mondták röhögve és a Fürt Frici is lopott
s elment, eltünt, – hová? kérdezte, de már nem feleltek. A forintját
elköltve, már-már nem is igen törődtek vele, igaz, néhányan pékcímekkel
is ellátták: nézz el ide! nézz el oda! s már ekkor derengett odakünn a
kora őszi reggel, opáltónusokban.

Akkor, hirtelen, az idő múlásán, az ébredés omlatag unalmán, újra
elfogta a láz, az előző este minden emléke, valami enyhe rózsaszinbe
fürösztve, amint már csak a lámpát látta az ünnepi ágy drapériái alatt,
már csak a lámpát s nem tudta mért! El kell hogy oltsuk, dadogta
akaratlanul és meglepődött az energiái ébredésén, fásult
elhatározásokon, holott a karja sajgott, ki volt merülve, el volt
csigázva végkép. Holtrafáradtan, minden idege vibrált s valami zord
józanság kábítgatta hideg mámorával. Mégis bejárt reggel egy csomó
péküzletet, jelentkezett, ajánlkozott, s szórakozott füllel hallgatta az
elháritó magyarázgatásokat olykor sértő kommentálásokkal mint: rossz
híre van, vagy túlelegáns péklegénynek, elegáns! oh istenem, szegény.
Már-már röhögve, eltikkadva, a lompos lába megcsuszásával fordult ki s
be letaposott küszöbökön, pék-küszöbök, ahol maga is kenyérért járt
humbug presztizse lerongyoltságában. Délben már semmije se volt,
elveszve a város közepén, meghajszolt állat, az egész nagy házrengeteg,
zord téglatömeg, förtelmes kupolák mint óriás nők bádoghasa, elkopott
falak a vakolat könyhullásával, sivár kőhorizontok, mint rettenetes
mészhegyek, mint börtönök, mint tébolydák, mint vályogtengerek mind
feléje torlódtak, körülzárták, letaposták, agyonnyomkodták, amint kinzó
éhsége valami sajátságos szédületté vált. Az ebéd varázsa, meleg tálak
hivogató párolgása terjedt melodikus harangkongásra s tovasodródó
tömegek vonultak el az utcán, mint a nyáj a déli etetéshez. Dülöngve,
reménytelen, éhesen, vaskos konyhaszagok kisérgették zsíros
fuvallatokban a nyilt vendéglők mentén, amint kivetődött a Dunapartra, a
nyomorgók ama sajátságos ösztönével, mely a vízpartokhoz kergeti őket.

Ledőlt egy padra, hogy aludjon, de a gyomra nem engedte. Zárt szemekkel
fel-felriadt egy hirtelen hajófüttyre, megtépett idegzettel. Felállt,
előrejött, ismét leült, a két karja himbálásával valami homályos
felkészültségben, amint a lelke mélyén, lázongó vágyak ostromolták. S az
éhes gyomra vonaglásán, a multak, az emlék, a jövő rajzásával már-már
minden elfajult és keserű kétségbeesése a köznapias ebédeken és konyhai
örömökön túl hallatlan orgiákat kavart, feldühödt lakomákat, ősemberi
zabálásokat vad és lázas ünnepeken át. Mindent felhabzsolt magába. A
nyomora legmélyéről nagyszerű izzásokat látott régi kisértések tűzén. A
péknét akarta. S még egyszer sírt, eltorzult és száraz könnyezéssel,
azzal a rettenetes könnyezéssel mely nem árad túl a szemen s belülről
szikkad el. Az enyém lesz! dadogta. S ott látta az utat fehér testéhez a
rózsaszinü lámpa derengésén. S már-már kihányta elébe az életét,
fölexaltálva a bűnben. A rablott kincseket, mint hordta elébe, mintegy
távoli hegyormokról jövet, ahová fölkúszott, véres titán, érte! _Maga
veszettül néz engem Hódl_, nyilván ezt fogja mondani, gondolta.
Veszettül, hogyne! Hiszen itt van az életem, a sorsom, a vér amit
ontottam! ezt fogja felelni. S elfúlva, az öklét harapdálta s alig
várta, hogy este legyen.

S amikor végre, késő este, besurrant a konyhába, Lóri várta már.

– No itt vagy, – mondta – itt vagy! – s magához ölelte.

Az ember nem felelt. Komor öntudatokban, az ereje lappangásával, az
imminens cselekvés fülledt izgalmát érezte. A lelke mintegy önönmagába
görnyedt a megkérgült elhatározás befejezettségével. Mégis kitért egy
végső pillanatra, habozott, várt, nem tudta mit. Hogy Lóri megmarja,
hogy belódítsa, hogy a sorsa magától meginduljon.

– A két lábamat lejártam munkáért, – panaszolta. – Egész Pestet
bejártam, hiába.

De a leány, rögtön felszisszent:

– Oh most már! most már! – dadogta izzón.

– Most már, micsoda? – kérdezte eltikkadva.

– Most már mindegy! – hebegte. – Munka, ördög, egész Pest, mindegy!

És kicsattant:

– A dáma vár.

– A dáma? – kérdezte elfúlva.

– A dáma, aki alszik odabenn.

– Éhes vagyok, – mondta.

– Majd eszel aztán – aztán!

S a két kezével a kilincsen, az ajtót lágyan megnyitotta s az emberre
visszanézett. Ez hirtelen megindult s ott volt a küszöbön, kinyúlva.

– A lámpa – sugta. – De hiszen nem alszik!

– Hát altasd el! – sugta vissza.

S már le is csavarta a villanyt. Egy női hang riadt fel belülről,
ijjedt, konfuzus, sipongó s rögtön el is halt és megdermedt a csendben,
nyilván a rémülettől. Hódl beoldalgott, nesztelen, mint a macska, ha a
tejet érzi a fal tövében. Aztán, gyorsan, az ágy felé jött, néhány jó
hosszu egyenes lépésben, mint egy tragikus automata. A két karja a
mélybe nyult, valami inyenc-kifeszültséggel, mohón. Egy puha női nyakra
bukkant a verejték langyos harmatában. S amint lefogta, a fej nem
mozdult többet. De nagyszerü husokat érzett az izmok fulladt vonaglásán.
Az egész nagy női test megrándult alatta, a combok lázas csapkodásával,
a legázolt emlők borzongásával, izzó s néma agoniákban. S még egyszer,
egész harmatos meztelensége végigkanyargott az ágyon, egy utolsó tompa
surlódásban, a lepedők vászonfelületén. Aztán vége lett, kinyult,
mereven a csendben.

Az ágy szélén, kimerülten, Hódl várt és lihegett. Elpárolgó melegével a
fiatal női test, az egész szobát átfűtötte. Sajátságos szagok terjedtek,
valami hideg ámbra illatában. Egy óra üdén csilingelt. És Lóri
közeledett. A villanyt újra felgyujtotta s úgy jött a fényben, lázasan a
kulcsokért.

– No gyere, – szólott az ember felé, – jobb nem nézni, no gyere már!

Hódl nem mozdult. Megdermedve az ágy szélén, a hirtelen világosságban, a
megfojtott hölgyet bámulta. Kidülledt szeme e női szemeknek szegeződött,
e torz női arcnak elrettenve, a téboly üres tekintetével.

– A pékné! – dadogta bambán.

És hirtelen felpattant s a falnak dőlt, megkövülve.

– A pékné! – ordította.

De Lóri ráförmedt, megriadtan a tárt fiókok mellett.

– Ugyan ne üvölts, ne bomolj, mondtam már, ne nézd! Most hamar szedjünk
ki innen, amit csak lehet. Aztán főzök hét tojásból rántottát. És
hajnalban majd visszük a Dunába.



A TALLÉR.

Mindenki elmondta volt már a maga szomorú kis történetét, mert
mindenkinek volt egy szomorú kis története és egy távoli szerelme, ami
elveszett.

De én még hallgattam, még sokáig hallgattam, holott nekem volt a
legszomorúbb kis történetem és a legfinomabb szivem és micsoda
szerelmem, nagy isten, amit elvesztettem! Mégis alig mertem elmondani és
egyáltalán beszélni is alig mertem. Olyan kábítóan éreztem e percben,
hogy a finom szivem tele van sebekkel és a régi idők emléke egymás mellé
tömörül és egymásba olvad mint a mozaik, mindenféle szines nyomorból.
Irgalom atyja, szánj meg a fájdalmamban és enyhítsd a szenvedésemet.

Mások is sirtak, mondottam, de én arccal borultam rá a véres szivemre,
mint egy párnára, szétszaggatva! Azóta, hogy nem járok többé egymagamban
és békén hazakerültem, mennyit szerettem hévvel és izzón, a halovány
testemmel! A vágy oly gyönyörű s oly rettenetesen gyötrő, amiért az
igazat igéri, az igazat egy pillanatra valami mennyei oltáron s valami
ismeretlen végtelenben. Azok mind oly nemesek, akik a sárban fetrengenek
s halálra isszák magukba a kéjt. S mi mindent nem tettem érte, a
vágyamért! Olykor, eliszonyodva, csak az ajkamat harapdáltam, hogy
magamnak se beszéljek. Mégis, minden gyönyöröm mélyén és minden vétkes
mámorom után csak ő volt, csak ő élt, felejthetetlen! Az Avignonba
vezető úton, egy törpe leány, aki koldult.

A földnek kuporodott testtel és féloldalt egyik sziklafalnak
támaszkodva, egészen magányosan volt itt, csendesen és türelmesen,
elveszett parány, apró remegő folt a kihalt táj szinében, amint a déli
napfény a nagy utak porát, a sziklák szürke meredezését csillogón
bevilágította.

Előtte, a derűs horizont mélyén, a város tömörült, Avignon, világos
háztetőkkel. A hajdani vár, megkönnyült vonalaival, izzó falaival s a
tornyai búbjával, távoli s omlatag tündér-építkezésnek tünt s az égbolt
kék selymébe olvadt. A fehér út mentén, a sziklákon túl, olajfák
sorakoztak még gyéren itt elől, de immár igen sürűn a távolban,
ezüstös-zöld galyaikkal egymásba borulva.

A leány várt, csendesen a fényben. A füle mögé egy szál virág volt
tüzve, egy szál gránátvirág. Az éles színe mint a rubint piroslott a
napban, vagy sajgott, mint egy olthatatlan vércsepp. A rongyok, amik
födték a testét, az egész teste is és minden, áthevült és fénylett.
Meztelen karja megnyúlt s barnás szinével mint a tündöklő bronz
emelkedett a fehér sziklák mentén. Egészen fiatal, gyöngéd és epedő
formáju kar volt, könnyed és hajlékony a csukló irányában, sima és telt
a könyökön túl, ahonnan lágy hajlásban kapcsolódott a váll lejtőjéhez.
Óh e váll, vonzó és szüzies, mintha borostyánból lett volna. A
halványsárga, mintegy avult-narancshéj alapszint mégis egy kevés homály
tompította, oly sajátságos, oly enyhe homály, a dús szőke haj árnyéka.

De senki sem jött az úton, legfölebb vasárnap ittas földmívesek. Ezek
Avignonból kerültek emerre és durva dalokat énekeltek. A leányt alig
vették észre. Egynémelyik mégis megpillantotta, egy obszcén szót
hajított feléje, meghasadt szájjal, mint egy seb. Egy másik, egyszer,
meg is közelítette, hozzásompolygott, a derekát érte s nekilendült, hogy
öleljen. De rögtön hátrált, rémüldözve, megriadt szitkozódással.
Tudniillik a gránátvirág pirosló rubintja mellől, két gyöngyszinű szem
meredt, üres és tragikus nézéssel mint a kéklő tej, rettenetes. A leány
vak volt.

Amikor mind elmentek, mind elmentek uram istenem s csak a roskadozó
égbolt volt fölöttünk s mögöttünk az olajfaerdő, hirtelen térdre
roskadtam előtte s epedőn az arcának szegeztem, a kioltott szeme
förtelmének, a lelkem minden kivánságát. Reszkető ajkam megindult az
ajka felé, a merev pillája irányában, olthatatlan vágyakozással. A
kezem, gyöngéden és mohón, végigsiklott a testének meleg vonalzásán s
irtóztató volt figyelni, amint kihalt tekintete felfogta és követte,
micsoda mámornak készülök. Hol és hogyan láthatta meg magát bennem a vak
szemével, mint egy tükörben?

– Nagyon szép vagy, – rebegte s a keze a homlokomhoz ért, a hajamhoz,
nagyon lágyan. – Oly szép vagy és fiatal, – mondta még, amint az ajka az
ajkamat kereste, hogy az arcomat már-már elvontam előle s hátráltam,
eltikkadva. A holt szemek is kutattak, gyötrődőn a fényben.

Mégegyszer elgondoltam, az olajfaerdő itt van mögöttünk, a nagy homály,
a csend. Mégegyszer, rémüldözve, minden csepp vérem feléje zengett,
valami öntudatlan siránkozással. Mégis gyáván s erőtlenül e kinzó vágy
nyomorában, csak hátráltam s megindultam mintegy lesujtva s álmatagon ki
a hegyekből, a fényből, vajjon hová, micsoda gyötrelmekbe, sajgó emlékek
szomoruságába, mely az életemnek örök fájdalma már.

Ott fönn, a sziklák mentén, ifjú bronztestével csak ül és vár, két vak
szem megsebzett opálja, mely egyszerre kelti föl s riasztja el a vágyak
kinzó gyönyörét. Ki jön el érte mégis és miért nem én? E holt tekintet
éjszakáját ki zengi és sikoltja át leittasodva, s mért nem én? Ki
szereti, szent isten, ki hozza el, ki kiséri ide nap-nap után ez izzó
sziklák tövébe, a fehér út omlatag bársonyába, melyből itt-ott egy
csillogó göröngy tünik elő, mint durva ezüstdarab az éles világításban.
Hogyan jön el a kiégett szemével? Az út vad emerre, kanyargó, veszélyes.
Helyenként megszünik, eltűnik s csak amolyan szűk sikátor vezet tovább a
szédületes örvény fölött. A sasok kerengnek itt s az ember fél.

Egy nap, egy reggel, óh micsoda éjszakák után, még egyszer felvergődtem
hozzá, lihegőn, hogy szeressem, két vak szem mérge, isteni életem! De
rögtön láttam, amint az olajfák mélyéből egy fiatal legény siet elő,
zord és elvadult fej, ijesztő és kecses, néhány füszállal, egy-egy
falevéllel a felkuszált hajakban.

Amint elsiklott a leány mellett, emez rögtön megérezte, megremegett,
hozzáepedt a vágyban megnyúlt karjával, tündöklő bronz. Az ember
megállott, habozott, a vállát vonogatta, elnézett Avignon irányában a
háztetők fénylése felé. Aztán, mégis, leült a leány mellé, a ruháját
nézte, a rongyait. A ráncok közt keresett, kutatott, dünnyögve és
egykedvüen.

– Nincs itt semmi – szólott.

– Nincs, – felelt élénken, – nincs. De majd csak lesz, – folytatta
reménykedőn, – majd csak lesz estére, amikor az angol fiú felkerül.

– Az angol fiú? – nevetett az ember.

– Az majd csak ad, az biztosan ad egyszer, egy nagy ezüstöt is bizony.

– Egy nagy ezüstöt? – kérdezte hevesen.

És a leány karját megsimogatta. S érdeklődve, talán szokásból is a
szemébe nézett. A vak tekintet lekötötte, megejtette, vonzotta és
rémítgette. Mit nézett, hogy nézte, micsoda elkábult merengéssel! Mintha
régi tavak tükrébe nézne, holt vizekre, melyek örökkön mozdulatlanok. Az
élet egy parányi fényét, lappangó mécsvilágát kutathatta a tejszinű
szemgolyókban kékes vonalkákkal, rejtelmes recézéssel, melyekben
tovasikló rózsaszin derengett, távoli vérzések reflexe, mint egy
elgurult hajnal a mélyben. A leány visszanézett reá. A szőke fejét
megemelve, féloldalt tartva, maga is keresett az éjszakája mélyén,
tragikus epekedéssel. Sikoltón, szilajan, üresen, az embert kereste.

– Be szép vagy! Be szép! – rebegte mint nekem.

– Az angol fiú csakugyan fog adni egy nagy ezüstöt? – kérdezte a másik
feltüzelve.

– Oh, biztosan, ha jönni fog, egy egész nagy tallért!

– Egy tallért? – dörmögte.

– Egy tallért bizony, – zengte bele a fénybe.

Azontul hallgattak. A tallér kisértett s felmerült enyhe csillogással,
mint a vándor hold nyári éjjelekben. Az ember a homokban kapargált, az
izzó göröngyöket rugdalta tova. A leány várt, pihegett, a keble formáit
tartogatta mint két arany gyümölcsöt. Az ajka megnyilt, az élő és forró
száj, a kiégett szemek holt ostyája alatt.

– Gyerünk az erdőbe, – sugta biztatón.

– Hát az angol fiú, ha jőn? Ha épen most jön? – szólott a másik.

– Ha jön! Ha jön! – felelt eltikkadva, hát bánom én! – S csak estefelé
jön.

– Az erdő messze van, – szólott a fiatal ember – és jobb, ha itt ülsz
békén s vársz.

Azzal felállott, a völgynek szegzett arcával elmerengett, kémlelt,
kutatott, a vágyával átsiklott a távoli háztetők kusza vonalzásán,
messzi utcákon és szögletes tereken, ahol a vásár folyt s a hajdani vár
kőtömegét is nézte, a tornyok búbját omlatagon a kék egekbe válva. S
megindult.

– Hová mégy? – kérdezte a leány.

– Megyek. Csak megyek. Amerre az út vezet a városba.

– Csókolj meg, mielőtt mégy, – könyörgött.

De a másik habozott, tünődött, visszakerült s lehajolt a leányhoz.

– Majd ha eljött volt az angol fiú s meglesz a tallérod, – mondta.

– Oh, – sóhajtozott a leány s a sziklának dőlt.

És soha fel nem mentem többé.



FLORIA TOSCA.

Cette femme charmante et douce cherchait sans cesse des
plaisirs ràres et defendus.

_Auteur inconnu_


I.

– Jöjjön drága gyermek, aranyos, – szólott egy homályos nő felém
fordulva a Continental verandáján és intett a napernyőjével.

Régi ismerősöm, vagy útszéli ismeretlen, szerelmi primadonna, nagy,
sovány nő, amint az első látásra megéreztem, oh máskor, a jobb időkben,
_aux jours anciens_, ahogy Verlaine dalolja, oh máskor nyilván röpültem
volna, felpezsdülve és rajongón! Oh máskor, persze… mindenki tudja azt
micsoda kegyetlen varázsa van a távoli örömnek, letünt és kiélt idők
gyönyörének a kietlen jelenben.

Egy oszlopnak támaszkodva, alig mertem megmozdúlni.

Párisi kirándulásom ezúttal kétségbeesett jellegű volt. A nagy utak
előttem, ahol a vonatom végiggurult, a nyilt és mintegy fesledező tájak
körülöttem a télutó nyomorában, vagy holmi ingatag tavaszban, az egész
nagy koldúsvilág, a kopasz fák sivár és ellenséges ág-szuronyzatokkal,
szürkés mocsarakkal és elhagyatott tanyákkal, úgyszólván külső és
mesteri képe volt a lelkem tiszta kietlenségének.

Mögöttem gyönyörűen le volt tarolva minden, letarolva, ami még nem is
jelenti azt, hogy minden fel volt dúlva és legázolva bennem. Elernyedt
életkedvem, meglazúlt ösztöneim valami keserű izbe fulasztották bele
mintegy a létem gyökerét és permanens rémüldözéseim aggódva tértek ki
minden kinálkozások, alkalmak és igérgetések elől, az újabb csalódások
és fájdalmak baljóslatu előérzetében. Már élni is alig mertem és
elbágyadt csillagzatom, végkép kialvófélben, csak a homályt hintette
rám.

– Nem megyek, – dadogtam, csakugyan mint egy gyermek, makacsul az öreg
fejemmel.

De a homályos nő felállott és meglendűlt a selymekben.

Amint jött felém, a fejét könnyedén előreszegve és a lakktopánok
megvillanásával, rögtön megismertem s egy önkénytelen sóhajtásban,
mintegy magamhoz csendítettem, mint egy távoli ezüstharangot hajdani
időkből. Floria Tosca volt, csekélység! az égi test, egy csöppet
lesápadva és kiélve ő is szegény, kifüstölve mint egy nagyszerű pipa,
ámbra és tubarózsa tónusokkal az arcnak lágy és meggyötört elevenjén. A
szemek alatt, egészen enyhe és rejtett kéklések, mint nyilt vallomás az
izzó vágyat panaszolták, amint még mindig hitt, óh rendkivüli nő, amint
még mindig hitt a gyönyörben, a szerencsétlen! Az alakja kinyúlt és oly
könnyedén vonzó volt a minden hajlásra képes vonalzatával.

– Üljünk le ide, csöndesen egymás mellé, – mondotta, a kezem után
nyúlva.

S a mozdulatának oly édes omlatagságával vont le magához a szomszéd
székre, hogy ösztönszerű tartózkodásom eltikkadva engedett föl valami
megmagyarázhatatlan szédületben. Mintegy hozzáomlottam, feloldódva az
ismeretlen keserűségben. Mint egy bús víz dől a másikba. Mint az élet
egész nagy szennyébe, észrevétlenül.

– Lássa, aranyos, – mondotta – én nem fordulok el magától, és a bús
látszatok el nem térítenek, hogy fel ne szedjem egy irgalmas
tekintetemmel, mint ahogy egy lehullott és eltaposott rongyra nézek. Még
mindig jó vagyok, higyje el, holott maga megse ismert, azaz hogy rögtön
megismert, mihelyt a szememet látta.

– Oh a szemét, persze, – feleltem megremegve, – hogyan is felejtsem el?
Gyakran láttam olyan közelről, hogy már közelebbről nem is lehet s az én
pillám érintette a maga pilláját, emlékszik?

Csak egy könnyed fejbólintása volt: emlékszem.

– Ezt sohasem fogom elfelejteni, – tettem hozzá az érzékeim rabságában.

– Én sem, – felelte.

Mindez olyan ostoba volt. És csak folytattam:

– Oh maga sem, maga sem, hogy higyjem ezt – és nevettem.

És nevettem és nevettem, amiért e nő emlékében rég el voltam kopva s
amit adtam s amit kínlódtam s amit gyönyörködtem, az egész ifjú
gladiátortestem, a két karom mint a márvány s a szám mint a piros téboly
és minden ami lihegett köztünk rég elapadt s el volt felejtve e
rendkivüli gazhölgy lelkében.

Lehullott és eltaposott féreg, amint elmerengett rajtam bizonytalan
könyörülettel, hidegen s mégis oly megejtőn, a fensőbbsége lesújtó
varázsával, olyannak tünt mint valami öreg, nagyszerű erdő, amelyben
eltévedt s lerongyolódott az ember. Miért jött felém, miért szedett fel
újra, miért zárt magába az emlékek bántó zúgásával? Micsoda kiváncsiság,
mit tudom én micsoda rút szánalmak s diadalok mulattathatták, holott
magam is csak megenyhülhettem, hogy ime ő is elvirúlt a harcban. Micsoda
titkos vágyak, lehetséges, hogy még egyszer magába öleljen a
meggyalázott szerelmek ama késő órájában, mikor a kéjt a kín kavarja
föl, elnyomorodott zokogással. Óh ez a kín, a köny, a nagy sírás és
minden, szent isten mégis vonzott és perzselt és elkábított, az avúlt
arc, az egész nagy test feldúlva s megsebezve, hogy még egyszer az enyém
legyen! Már-már el is fakadtam sírva, eltorzúlt arcommal a vágyban. S
amint megértette, enyhén és készséggel visszanézett reám és sokáig
hallgatott. Gyönyörű csend volt ez, a néma elkészültség, a szótlan
megegyezés a kéjre.


II.

Különben is késő volt már.

Az idő múlása, az omlatag és beteges éjfél, a kihalt hoteltornác,
ahonnan a zenészek elsompolyogtak már, a csönd a mélyben és az elepedt
pálmalevelek tikkadt hajlongásban, mintegy hozzáformálódtak e kései
vágyhoz, hangtalan s buzdító sugallatokkal. Minden oly bágyadt,
rendetlen, elhagyatott volt; a kialvó lámpák, az elnyütt pamlagok, az
összes tárgyak, az egész terem körülöttünk, afféle szalon-tornác,
mintegy meglazulva a nappali élet fegyelmében, a maga megbomlott
erkölcsiségével kisértett és a vétket hömpölygette.

– Hát mindegy – rebegtem a nő kezét megragadva, – most már haljunk meg
és éljünk még egy órát. Úgy vagyok itt maga előtt, ahogy megkínzott s
legázolt és lássa attól szenvedek a legjobban, hogy maga kell nekem.

– Ha a meztelen vállamon megrázkódna sirva, az volna ám csak édes, –
rebegte Floria. És sok minden más, amit csak én tudok, – folytatta –
amit csak én tudok, higyje el, az életből s a szerelemből. Szeretni jó,
de ki tudja azt mit jelent szeretni?! Valami irtóztató titok van itt a
zseni számára, hogy no rajta! fejtse meg! Nagyszerű mozgások s valami
heroikus szárnycsapás, mint a sas keringője odafönn, a végtelen
zamatjával, ritmusával, mit tudom én, holott mégis tudom, csak beszélni
nem tudok róla. A testem forró és fagyos. Olyan különös este van, nem
igaz? De amiért csak a testemről beszéltem, csak a ritmusról beszéltem,
ne higyje, hogy a lelkemnek nincsen muzsikája. Oh, az én lelkem! – tette
hozzá remegő orrcimpákkal – az én gyönyörü lelkem mint egy véres
gyümölcs, akarja?

– Hallgasson – könyörögtem.

– Miért? – kérdezte elmosolyodva. – A szavakban is annyi kéj van, no
nem? A szám ragyog a képzetek szinétől. Éppen a szavak kenik el rajta a
sokféle festéköket. Nagyszerűen érzek mindent. Mint egy festő, mindent.
Mint Albert Besnard, hogy már semmi sem marad. A végső leheletig,
megfoghatatlan szinekig s azon is túl. Az utolsó gagyogásig mindent. Én
vagyok a legfinomabb nő.

Megdölt a székén s hátrahajlott fejjel úgy kacagott zengőn, a kalap
tollai lobogásával, ijjesztőn és vonzón és a fehér foga látszott.
Megejtve, e fogakat néztem, apró, heves gyöngyszemek, a száj piros
mélyét szögelve ki a fényökkel. Langyos lehellete, üde és illatos,
valami különös melege az eleven életnek, a női szájnak, a női vágynak,
megcsapta az arcomat. Ugy élt remegőn, nagyszerűn, kacagva, a gyöngéd
keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az
éjszakában.

Egyedül, persze. Mit mondjak még e különös percekből? A gondolatomat
követve csak rettenetes vágyakra lelek, izzó formákra és képzetekre,
melyeket a magány felszított lihegő freneziákig. Semmi semmit nem
jelentett e nő bírásán kivül. Oh ami odakünn van, a mások élete s az
enyém e kollektiv nyomoruságban, a holnap, a jövő és minden sallang ami
még rámtapadhat és minden konfuzió, amiben még résztvehetek, de hát
mirevaló s egyáltalán miért kellene az, hogy még tovább éljek? Valami
gócpont volt itt, a végső cél, a végzetem diadala, hát ime ezért volt,
istennek hála, hogy születtem. A csillagzatom homálya az arcomat égette.
Szerelmi átöröklések, ha bevallhatom, bűnös és megrontott vérek
ritmikája, a befejezés s a megoldás tragikumához hömpölygettek el, mint
az opálkavicsot a tengerszélek hullámfodrozása. Oh lenni az örömben,
akarhattam-e mást? A rémületem mind nőtt, valami kimondhatatlan
reménységben. A hajnali kivégzés tudata, az utolsó megismerés
szemtől-szemben a sorssal, nyújthatja ezt a mámort. A perceket
számláltam, a zengő kongásokat, amint az óra ütött a mélyben, az
elhagyatott bútorokon túl. A lelkem, a szám, a fejem megtelt
keserűséggel e szédítő áhitozásban. A nő térdét láttam a konturok heves
kiválásával. A fogai még egyre fénylettek. A keze, türelmetlen
omlatagsággal a gyűrűk fényét csillogtatta, a füle is kivált s kivirúlt
a magányos brilliáns szikrázása fölött, megvilágítva, mint egy kagyló,
áttetsző, drága, mesteri! Csak az kínzott, amit mondhatnék e fülnek,
amit belőlem meghallhatna s felszíhatna magába. Amint szerettem, amint
kivántam, az érzések százféle részletezésével, ő ép úgy jött felém,
százféle apró érzékével, külön-külön minden vágyamhoz a maga vágyával,
mintha az egész teste fel volna osztva s feldarabolva a kéjek apró
rekeszeire. Oly pazar volt minden e számítgatásban, oly szép, oly rút,
oly üde és elvirúlt és oly múlékony minden, mint egy első pillanat egy
nyári reggelen és egy utolsó perc az agoniában.

– Jöjjön, – rebegtem a füléhez hajolva.

Akkor, hirtelen, levont a szájához forrón, a szemét kimeresztve, mint a
szfinksz. De rögtön el is hárított ijedten. Valami apró, elfojtott
sikolya volt, mint egy gyönge síp, ha megszólal véletlen. Egy ember jött
a tornácon, egy magányos ember, fehéren, feketén, csendesen és
elbúsultan, egy öreg ember.

– Látja, most jön – rebegte Floria.

– Oh istenem, hát bánom én, ki jön? – feleltem remegőn.

– Nem bánja? – súgta. – Holott most jön, fehér nyakkendőben s frakkban,
egyenest a szinházból most.

– Egyenest a szinházból?

– Egyenest igen, hogy meghaljon.

Csakúgy ismételtem:

– Meghaljon! Meghaljon! Miért is ne haljon meg?

– Egy öreg ember, – mondta a nő, – gondolja meg.

– Meggondoltam.

Micsoda tréfa volt ez, micsoda képtelenség, egy magányos öreg úr, aki a
szinházból jött éjfél után, aki ment a tornácon, a lépcső felé és csak
ment és csak ment és semmivel sem törődött, holott mi itt voltunk ketten
és néztük és figyeltük, hogy ő megy, csak megy és egyenest meghalni
megy.

– Maga nem is tudja aranyos, milyen rettenetes ez – magyarázta Floria –
s egyben milyen gyönyörű!

– Oh én nem, én nem, igazán, én nem tudom s nem is akarom tudni. Jőjjön.

– Még nem! Még nem!

– Jöjjön.

– Oh rögtön aranyos, rögtön megyünk, igen, csak egy percig várjunk még,
mert most még nem lehet, még nem.

Az árny elvonult, az ember feketében. A lépcsőn is láttuk még, amint
lassan ment föl és eltünt. Micsoda rettenetes ösztönöm sugalta e
percben, hogy minden nyomoromat bevalljam Floriának, a lelkemet
kitapossam oda elébe, hogy elinduljon rajta! Féltem, hogy elvesztem?
Hogy elhárít végül, hogy nem akar, hogy nem jön? Szédüldözve, holmi vad
szavakat kerestem, vad fegyvereket a tíz újjam remegésében, hogy
lefogjam, lekössem, megtartsam magamnak. A fejemmel a keblén, mint egy
márványkapú előtt, a lénye rejtélyét kutattam s hallottam a szivét, a
szivét amint dobban, a szivét, amit akartam.

– Mert szeretem lássa, mert nem is az, amit maga gondol, de mert
szeretem, mert szeretem!

– Meglátják aranyos, hogy így van itt a fejével a mellemen, – felelte.

– Mert szeretem – folytattam – és amit mondhatnék még, amit elsírhatnék
még, minden csak az volna, hogy szeretem. Nem is tudok mit mondani, nem
is tudok, a vágyam minden szót leperzsel, valami nagy súly van a
fejemben, úgy állok itt mint egy malomkő alatt, lesújtva. Csak azt
tudom, hogy nem tudtam elfelejteni és úgy tele vagyok emlékkel, lázzal,
örömmel és irtózattal amit maga nyujtott hajdan, mint féreggel a
gyümölcs, illatosan elrothadva. És várjon csak, még van valami, még az
van, hogy mindenből kiszakadtam, minden elmult előttem, mögöttem.
Kéjesen szerencsétlen vagyok és gyalázatosan boldog vagyok, hogy semmi
rend, semmi szabály nem köt le többé és felszabadulva, vagy végkép
elzüllötten, magában ismerem föl a romlottságom aranyalmáját
elragadtatva, elragadtatva! Egy jelére, egy hangjára, egy
szempillantására kész vagyok, mit mondjak, amit akar, sőt!

– Sőt? – kérdezte ragyogón.

– Sőt, én szeretném a legjobban, ha valami vétket keverhetnék közzénk,
rettenetes zamatokat a véres fogammal, valami nagyszerű rettegést,
mondja, ami fojtogat s lerészegít, ami kerget, kinoz s az eszemet veszi.
Szilaj szeretők között mindazt, ami lehetséges: a gyönyörök mélyén az
összes titkokat s mindazt még, amit megborzongva el se merek mondani.
Mit gyújtanék föl, elképzelheti! Mit élveznék, tudja jól! De hiszen maga
szeretné a legjobban, ha egy holttest volna az ágyunk alatt, szerelmem!

– Oh képtelenség, – felelte Flória megremegve, – de szeretem, ha így
beszél. S micsoda képzelet! – tette hozzá kacagva.

– Jöjjön.

– Rögtön. Egy percig még.

– Egy percig?

– Amig az öreg ember lefekszik, aranyos. Az öreg ember, akit az imént
láttunk. Már el is felejtette? Az öreg ember, aki az uram.


III.

Ez éjszaka, a kéklő mécses fényén, a karomban volt, egész testében
kinyulva, mint egy isteni zsiráf.

– Nem hallasz semmit? – kérdezte hirtelen.

– Óh semmit, – feleltem azzal a mennyei közönnyel, amit a mámor ad. S
opálos fehérségét még hevesebben öleltem magamhoz.

– Óh aranyos, hogy eltudsz merülni az örömben – folytatta, az ajkával az
ajkamon. – Hogy nem hallsz, nem látsz, – tette hozzá azon a vontatott s
szintelen hangon, mely félig alszik már. – Holott odabenn van az öreg
ember, érted, az öreg ember a szomszéd szobában. Óh valaki benyitott
hozzá bizton, mert hallom az ajtót, vagy csak én hallom így, mit
gondolsz?

– Álmodol édes, – rebegtem.

– Óh igazán? – kérdezte s ásított.

Holott e percben magam is hallottam, vajjon mit is hallottam, micsoda
távoli ajtót, holott itt volt a közelben, micsoda halk lépteket a
szomszéd szobában, a szőnyeget surolva, mi mindent még az ittas
érzékeimen át, e nagyszerű kábulatban, mely mindent feloldott,
eltompított s eltorlaszolt előlem.

– Mégsem álmodom, – rebegte Floria – dehogy is álmodom, aranyos. Mert
világosan hallom az egész nagy küzdelmet odaát, rövid és éles
zamatokkal, apró vonaglásokkal s bariton hörgésekkel, amint ölik az
uramat. Mint egy emberi forgatag, nem-e különös, nem-e nagyszerű? Óh,
csak ne múlna el, csak tartana még, ugy-e aranyos, csak sokáig volna
még!

A hangja elhalt a remegő figyelgetésben. Mi volt ez? Csakugyan történt
itt valami, e küszöbön túl, a szomszéd szobában, melyet kettős ajtók
zártak el? Hát történt… De mit is törődöm vele? A nagy valóság, izzó
karokkal itt ölelt magához a Floria opál teste mellett, a mécses kéklő
fényén. Itt éltem csak s itt voltam lekötve s eltemetve a gyönyörben.
Azontúl mit is kergethetett a szél, mit sodorhatott a végzet, micsoda
tömör tragédiákat, vajjon rám tartoznak-e? S mégis valami homályos
sejtésem támadt, valami ösztönszerű nyugtalanságom, amint Flória elakadt
lélegzettel figyelt s elbódult fejemet gyötörgette apró hegyes
körmeivel. Ittasan, apró sóhajokkal, melyek rövidke sikolyoknak
hangzottak, hozzám simult egészen. A testének remek vonalzása valami
sajátságos szoborszerűség érzését keltette bennem, s nem tudom miért
volt az, hogy minél szebbnek, minél vonzóbbnak s imádandóbbnak találtam,
annál jobban éreztem benne a sima bűnt s a gyalázatot.

– Valaki járt odabenn a szomszéd szobában, – szólottam már-már
megriadva.

S felültem az ágyban.

De a karja utánam nyult, az egész hosszú fehér karja.

– No lám, hát te is hallottad végre, – mondotta boldogan.

– Mi történt? – kérdeztem mind növekvő rémülettel.

– Oh félsz aranyos? – felelte, – no lám, micsoda gyermek. Nem vagyok
elég szép neked?

Az egész feje, a lázas hajakkal, az ölembe dőlt. A szemek rámmeredtek.

– Oh, dehogy nem, – dadogtam – a szépséged oly meggyötört, oly feldúlt s
ez nagyszerű!

– No ugy-e? – kacagta a mellemnek szorulva.

– De az öreg ember nem mozdul odabenn, – folytattam eliszonyodva.

A száját megnyitva, hallgatott egy percig, mosolygón és elámulva.

– Csakugyan, – mondotta, – nem mozdul, magam is épen erre gondoltam.
Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az
ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy
talán épen te végeztél vele.

– Én? – hebegtem.

– Egy röpke zsinórral a nyakán, – folytatta elepedve.

És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.

– Oh aranyos! – kiáltotta magánkivül s izzón levont magához.

Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk, s mi volt a formánk ez
olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan,
valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba
sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is
több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag
kupolái, amint az árnyékunkat láttam a falon.

– Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, – lihegte a fülembe
perzselő leheletével, – úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád,
aranyos? A bűnödet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én
halljam jól és senki más… A vágy elragadt ugy-e, a végső csúcsokig s
mindaz, amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind… szilaj szeretők
között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok!… Te voltál
ugy-e, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán?
Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly
förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy
te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!

– Én! – hörögtem.

Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a
medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásig vibráló s heves,
amelyen gyönyörködő lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész
lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.


IV.

Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában,
enyhén megvigasztalt.

– No nem baj, ne búsulj aranyos… – mondotta. – Az út még messze van
odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog
sütni rád e percben.

A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes
bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh, gyönyörű életem, mi
volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelygések, apró hibák s lényegtelen
megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek
nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást
keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos
infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak
kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való
s megfejthetetlen szenvedésben.

– Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? – kérdeztem a nő
hajába fúlva.

– Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? – felelt borzongva az örömtől,
hogy tovább füzi e képzetet, – miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a
rőfnyi zsinórt, mondd, szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az
öreget, mint neked, aki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van
még más, aki úgy szeret mint te s a gyönyör izébe a halál zamatját
keveri? S aztán, hogy el ne felejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad
vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém! S még a tiéd is lehetek, ha
ugyan – s a hangja egy ásításba fúlt.

– Ha ugyan mi? – kérdeztem.

– Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.

– Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyiték?

– Óh semmi, csekélység, – felelte Floria. – A tiz körmöd véres, nézd!

S a lámpát megemelte.

– A válladat sebeztem meg szerelmem.

– Ki hiszi el ezt? – felelte elborulva s még egyszer, mohón, az ajkát
nyújtotta föl.

Így mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az
ablakra meredő szemmel, kimerülten és agyongyötörve, a fényt vártam, a
reggelt, hogy kiosonjak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli
hangok zaját hallottam a folyosón, gyors léptek ritmusát, közeledve. S
amint a fény már átszürődött a függönyökön, a véres körmömet
pillantottam meg.

Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A
zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó
kilincsére tettem a kezem s megborzongtam az ércfelület hideg érintésén.
De az ajtó megnyilt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon
az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása
bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.



MELEG TÖRTÉNET EGY SZEGÉNY NAGY BORJÚRÓL.

Józsi volt a nagy borjú szegény, de micsoda nagy borjú, nagy állat, nagy
kamasz és minden, és angyali kék szeme volt, mint éppen a borjúnak a
jászolban és valami titkos és zengő tragikum volt körülötte, – az ő
élete, a sorsa, az ifjúsága, ami mind benne fénylett a homályban.

Miért volt ebben a finom házban, a kékselyem szalonban, együtt a
többiekkel, a Rózával és a Lolikával, akik szűzleányok voltak és az öreg
Beckerrel, lágy és meleg úr, aki a szűzleányok apja volt s aki továbbá a
családfő volt. Özvegy és lirai és igen tekintélyes a maga kerületében,
az öreg édes Becker, ahogy körülötte mondták, hajdan gyakran szeretett a
tűzhelyétől távol eső nőket, mit tudom én micsoda nőket, nem is illik
ezt kutatni.

A nagy borju itt volt, itt élt, itt virult a gyönyörű leányok körül,
holott nem volt sem cseléd, sem úr, csak egy nagy, rózsaszinü ifjúság
volt, egy csöppet elborult és bánatos olykor, amikor a két leány
közrefogta, vallatta, pofozta mulatságból.

Oh bájos és heves délutánok a fehér leányszoba mélyén, ahol a nagy
tavaszi ablak világított, tele virággal. A guvernáns is itt volt
valahol, kis sovány angol nő, egy szögletben, valami selyemmel a térdén:
egy szál szoknya volantjával, amit foldozgatott s nem is figyelt nagyon,
nem is értette még a hazai beszédet s talán csak gondolta: hej, haj,
magyar leányok. Holott az ifjabbik lány, a Róza, aki bizony már a
franciákat olvasta, inkább gyöngéd és álmatag leány volt, de a másik, a
nyulánkabb és hattyuszerű, aki semmit sem olvasott, azonkivül, hogy már
majdnem tizenhatéves volt és tele volt indulatokkal, napfénnyel és
jázminillattal, bizony egy csöppet kegyetlen is volt, makacs és cudarka,
villogó fogakkal. Amint a tenyere elcsattant a fiú arcán, ok nélkül,
zenés szeszélyből, ösztönből, ki tudja, mind fölnéztek, a Róza s a
guvernáns is, aki varrt. Az élet, az ifjúság, a friss hús csengése volt
s valami titkos s izzó erő az érzékek legmélyén.

– Nem baj, – rebegte a nagy borjú, az arca pirját ragyogtatva, mint egy
szétfeslett rózsát. S aki jobban figyelte, láthatta, hogy gyönyörködik
is.

– De baj! De baj! – kacagta vissza Lolika, a selyemfátylait lobogtatva a
meztelen karja fölött. – De bizony baj, hogy itt vagy, hogy itt lézengsz
és bámulsz bele a világba, a szemembe, ha nézlek, a számba, ha eszem s
nézed a lábamat, ha járok. Mért nem mégy dolgozni, mért nem segítsz
apának a gyárban, a munkásoknak mért nem segítsz vinni a ládákat, nagy
borjú?

Csak hallgatott, még gyönyörködött, élvezte a leány hangját, a
kacagását, amelyben mintegy gyöngyök peregtek.

Aztán csendesen felelt:

– Oh nem is hallom mit mond, a szavakat nem. Csak a muzsikát hallom és a
kezét érzem az arcomon. És nem is hiszem, hogy lehetnék még boldogabb
életemben.

– Igazán? – kérdezte az ifjabbik leány, vonzódó meglepődéssel.

De Loli nem engedett.

– Voltaképen nem is ismerlek téged, nem is ismerünk téged, – folytatta
imádandóan cudar szemekkel. – Állj ide elém, hogy jól lássalak téged,
hogy jól megfigyelhesselek téged. Állj ide, mint egy mártir, akit
kínoznak, te borjú. Rögtön fogsz felelni: ki vagy te?

A fiú térdreesett. Az ablak vörös virága a szőke fejét tüzdelte tele a
szirmok vérző tömegével. A napfény mint egy gyöngyházfelületen, eláradt
a homlokán. A szeme kék nedvekben fénylett. S a szája megnyilt,
eltikkadva.

– Mit mondjak? – kérdezte aztán. – Mit feleljek? Olyan különös az, hogy
beszélnem kelljen, mikor minden fölösleges. Hiszen tudja, hogy én mit
mondhatnék. És nem is merem elképzelni, hogy tudja.

– Óh, zsivány! – sóhajtozott a leány s a fiú hajába markolt. – Azt
mondjad, amit kérdezek. Ki vagy te?

– Józsi vagyok, – rebegte megadással.

– Józsi? Hát aztán? Más is van, aki Józsi.

– Hát persze, más is van.

– Kitépem a hajad, ha nem beszélsz.

– Marad még.

– Beszélj.

– Mit beszéljek?

– Valjál.

– Mit valjak?

– Miféle Józsi vagy?

– Hát tudom én? Semmiféle. Csak éppen, hogy Józsi vagyok. Valamiféle.
Nyilván vagyok valamiféle.

– Valamiféle! Hát beszéd ez? – dadogta a fiú üstökét rázva, mint a
harangot. – Hát beszéd ez? – ismételte. – Hát megtudok én ebből valamit?
Hát tudom én, mit akarsz te itt, nálunk? Hát tudom én, mért vagy itt?

És nekilendülve, a fehér keze, az öt ujja kéjesen elmerült a hajakban s
kinyult, mint a csáp, mind nagyobb hajcsomók után. Izzón s elkeseredve,
a fiú kinját leste, gyönyörködve a szemébe mélyedt, mintegy rejtett s
távoli fények után. De tulonnan semmi sem derengett. Megadással s egy
csöppet gyötrődve is, a megtépászott fej könnyedén követte az isteni
leánykéz mozgását s kinzó játékának lágyan átengedte magát, mint egy
ragyogó labda. Óh, nagy borjú, nagy állat, nagy kamasz és minden, az
angyali kék szemével csak az öröme könyeit sirta s egyébként mit is
mondhatott volna, mit is vallhatott volna, mit is beszélhetett volna,
szent isten, micsoda titkokat távoli északákból, ahol elröpült, magányos
porszem, tovasodródott, mint semmiféle, mint valamiféle, szegény, kis
Józsi, aki lesz.

No lám, nem tudott mondani semmit, holott akart, próbált s nem tudott
mondani semmit, legalább semmi ujat. Egykorú volt az idősebb leánnyal,
talán egy-két hónappal idősebb is nála. S csak arról emlékezett, amit a
leányok is tudtak és békén ismételgette, amit már elbeszélt, de
hányszor! Egészen gyerek volt, nyilván szőke és ostoba, hogyan
emlékezzék! Mégis, persze, minthogy itt van, ide kellett, hogy hozták,
egy régi este idehozták, mikor Beckerné már nem élt bizony… Addig, hol
is volt, hol is lakott, valami messzi kis utcában, ahol régi, nagy
udvarok voltak s egy mohos kút, ahol zengett a víz s púpos kőkockák az
udvarban, a kút körül. S egy öreg asszony őrizte, egy öreg asszony, egy
öreg seprűvel, amelyik utánalendült olykor, szent nyomorod, gyermekkor!
Aztán, hát aztán – de bizony többet nem tudott. Még ezt se lett volna
szabad, mert az öreg édes Becker egyáltalán megtiltotta, hogy a
leányoknak regéljen. De a leányok lefogták, a kisebbik elandalogva, az
idősebb marcangolón, a hattyúszerű Loli. Oh, gyönyörű tavaszi délutánok
a virágos ablak mentén, a napfény és üde pofonok csengése, egy puha
leánykéz, mely művészi kinzásokat tudott s egyszerre csak elernyedt,
kinyúlt s a felkúszált hajkoronából hirtelen aláomlott a homlok sikjára
s a szemek fölé, gyöngéden, lágyan, felejtőn, mint a bársony.

– No nézd csak, ha szeretsz, Józsi, no, nézd csak…

Akkor, elkábulva, a lágy formák, az elsikló kéz az arcán, még jobban
gyötörték. Meghajszolva, emlékezni próbált, lihegőn, hogy elmondjon
mindent. Távoli homályok előtt, elmosódott gyermekévek mögött elepedve
idézgette, amit meg nem érthetett, amit nem is ismerhetett s ami oly
messziről zengte át tiszta gyermek lelkületét. Egy fényképet
említgetett, egy szegény kis sápadt fényképet, afféle külvárosi mű,
megsárgult s fesledező s amit az öreg asszony előkotort vasárnap s
vizsgált, vizsgált, vajjon mit is vizsgált? Az elmosódott vonásokat, a
kihalt szemeket, az egész arc gyöngéd és bánatos oválját titkos
hunyorgatással, sunyi hasonlítgatással az ő üde és ragyogó
kölyökvoltához mérte, a kék szeméhez, mely figyelt. Akkor, egyszer,
valami durva ösztön az öreg nőnek lendítette, s egy-kettő, mint a
vadmacska, a fényképet kikapta a kezéből. A szeme rámeredt, nekidőlt,
mint a fény a végtelennek. Oly különös volt, mert semmi sem volt,
kevesebb annál amit remélt s mégis több mindannál, amit el tudott
képzelni. Egy fiatal, egyszerű, szerény kis leányarc, megviselt és
odaadó, mint egy Mária-kép a templomokban, szegény és szent és
nagyszerű, valami, ami minden nő fölött van, valami kimondhatatlan!

– Sohsem fogom elfelejteni, – rebegte a két leánynak, aki hallgatta
elragadtatással. – Sohsem fogom…

S még beszélt volna, de eltikkadt a multakban, mint egy nagy, forró
pusztán a nap alatt, szomjan. Holott minden mögötte, a régi mohos kút,
amelyik a vizcsöppjeit gitározta, az udvar s a lompos kőkockák s a
lompos kis öreg asszony is, az öreg seprű s a régi égbolt, egészen
zavart és homályos emlék volt. De az arckép élt és virult a szemében,
egy gyöngéden merev tekintetében, kiszögelve és ájtatosan, a lelke
mélyén, kifejezhetetlenül. Remegőn és elborúltan nem is merte kérdezni,
kutatni, találgatni, szent isten, kicsoda? S mint egy nagy erdő zugott
benne: az anyám! az anyám! Valami nagy zengés, valami rettenetes
végtelen kábította: az anyám… egészen biztos, az én szegény, szent
anyám. És már sírt és már könyörgött és már a körmét harapdálta.

– Ne beszéljünk erről, – dadogta remegőn.

S hirtelen úgy elváltozott, úgy elsápadt, oly különös lett, feldult,
letört s angyali, hogy a kis leány elfordúlt s otthagyta magára, az
ablak előtt, a fényben.

Azontúl, másszor is, csak hagyta vallatni magát és békén türte, hogy
kinozzák és élvezte még, de hányszor, a hattyuszerű leány fehér kezét a
hajában. Egyszer hozott neki virágot azokért a néhány koronákért, amiket
az öreg, édes Becker csempészett a zsebébe. Néhány ostoba kis szegfüt,
de hát mit hozzon, ha nem virágot s alig merte átnyujtani és a keze
reszketett. Lolika elébe állott, egészen közel az arcához állott s
pofozgatta, mint egy gép, csöndesen és kéjjel.

– Még Józsi, még, csak hagyjad, hogy pofozzalak, nagyon jól esik, még!

– Még, – morogta és hirtelen felhasadt szájjal, játszi eb módjára, a
leány keze után kapott. Elkapta, de hogy! Mint egy darabját az égnek,
mint egy aranygyümölcsöt, mint egy isteni vétket és behunyt szemekkel,
egészen lágyan harapta, harapta. Egy nagyszerű perc volt, amint ittasan
a kéjes pilláját megemelve, a leány szeme elébe tüzött, meglepődve és
elragadtatással. Mégis szótlanul kiment a szobából. És az egész nap
nyugtalan volt akkor. Valami maró vonzódást érzett s valami megriadt
tartózkodást, micsoda különös borzongást, hogy a mellének dőljön, a
szőke fejének a fejével. És hogy rögtön el is taszitsa magától.

De az idő elmult fölöttük. A tavaszi délutánok megenyhültek, a
kiváncsiság elapadt s bár voltak még olykor hangos és epedő sirások
titkos szögletekben, ahol a lehetetlen vágyakozás bontogatta a maga
megsebzett galambszárnyait, mégis, az izzó tekintetek elborúltan
oldódtak le egymásról, valami lappangó vétek ösztönében. Aztán,
egyszerre csak, a leányok férjhez mentek s kivonultak, mint a bálványok,
mint menyasszonyok, mint a fehér tornyok a fehér fátylak habjában az
apai házból. S a guvernáns is elvonult, – az időm letelt – elvonult egy
lapos, kis bőrönddel, nyilván Charing Cross felé.

Már nem maradt itt senki, csak az öreg édes Becker, gyöngéd és lirai, és
a nagy borjú szegény, a kék szemével. Az ebédlőben, a lámpa alatt, ők
ketten ültek magukban, békén és megpihenve. Az öreg tekintélyes, ujságot
olvasott, Józsi elmerengett s aludt nyitott szemekkel. Tünődő lelke
gyöngéden azokat számlálgatta akik elvonultak, az egész világát röpködte
be és mindent, ami elmult. Az álmatag Róza, aki nézte, mint egy
novellahőst, mint egy talált gyermeket nyilván, s a másik, oh a másik, a
nagy fehér, aki cibálta, csipdeste, gyötörte, martirizálta, oh a másik,
akit imádott… Olykor elbolyongott feléje, csöndesen ment, mint a borjú a
maga ismeretlen tragikumában s az utcák fényében ment, a sivár házak
mentén s a lilaszin ivlámpák alatt, melyek elernyedt vonásait
telefröncsentették a fények durva pazarságával. Várta, leste Lolit, az
utcák mélyén, a terek közepén, az autóját, mely elrobogott immár
megejtett asszonyi lényével, meggyürt szemével, a nagy üvegsikok mögött.
Még nézett utána, be messze van már! Hazajött, sirdogált, a könyeit
harapdálta és minden nekiomlott, a falak, a a butorok, az egész ház, az
utca kivülről, minden. Valami nagy céltalanság, valami nagy veszteség,
valami nagy zürzavar! És két kézre fogta a torkát és szorongatta és
köhögött és hörgött, úgy szorongatta.

Olykor az öreg Becker vállon fogta:

– Mi lelt? – kérdezte enyhén.

Józsi nem felelt. A fejét csöndesen fölemelte, a súlyos fejét titkos
martiromságban. S a lámpába nézett, a fénybe, elepedve. Akkor, az
ujságja alól, az öreg tekintélyes elmerengett rajta, loppal nézegette s
amint feloldódott e nyájas szemlélgetésben, az ujságját elejtve nézte,
szabadon, nyiltan, gyönyörködve és bólintgatott a fejével, mintegy
távoli melódiákra. Csakugyan úgy tünt, hogy túl lát a fiu arcán, túl
rajta, micsoda éjszakákba vagy hajnalokba inkább, régi örömök régi
emlékek csöndes és zengő rajzásába, mint a virágok, amelyek nyilnak a
szinek csengésében. És csak bólintgatott a fejével s egészen ellágyult,
elborúlt, öreg lirai, forró öreg ember és kicsattant:

– Nagy borjú!

Mégis jobbnak vélte, ha elhallgat, ha nem megy tovább, ha a szive
zengését beállítja. S már tompábban folytatta:

– Mért nem öltözködöl jobban? Mért nem próbálsz dolgozni az irodában,
nálam? Mért nem mégy szinházba egyszer, például, a Királyba, ahol a
legszebb szinésznők vannak és a „János vitéz“-t játszák?!

Mért, mért, ki tudja! Csak a vállát vonogatta s unottan nyúlt az öreg
ember huszkoronásai után. Aztán fölkelt, elment, végigkószált egy csomó
utcán, hazakerült, aludt és reggel arra ébredt, hogy az öreg Becker
örökre elaludt és már hideg az ágyában, az ellankadt szivével. Még
délelőtt, fehéren és feketén ki is terítették és a két leánya férjestül
odacsődült a ravatal mellé és gyönyörüen sírt elváltozott arccal,
megnyúlva a fájdalomban s csöpögve, mint egy gyertya.

Bús és napfényes reggel volt, mikor Józsi is ment a halottas kocsi után,
elveszve s bánatosan a többiek között, szegény nagy borjú, nagy állat s
még mindig nagy kamasz és minden s ment, ment, csak ment az öreg Becker
fekete öltönyében, melyet a szegény elhunyt utolszor viselt volt s ott
hagyott egy széken, az utolsó éjszaka, az utolsó ágya mellett. A többi
ruháját is, igaz, mind Józsi örökölte, semmiféle, valamiféle Józsi, az
egész uri garderobe-ot, sőt néhány ezer forintot is kapott az első
komoly ezreket rögtön s a többit részletekben s azonfelül havonta talán
kétszáz koronákat örök időkön által.

Akkor, némileg a gyász után, a két leány megint előfogta a fiut s az
arcának dőlt remegőn, forró és néma kutatgatásban. A hajdani délutánok
izzó emléke kisértett s a kis guvernáns, aki varrt. De fehér szüziségök
tovatünésén, elomlott lányalakjok mögött heves és mohó asszonykák
lihegtek s a hajdani kép üde meztelenségét, a kinzó ujjakat mint a
csápok, csillogó gyürük fedték. S mint hajdan, most is hirtelen
megenyhültek, de más-más irányokban már: jobb is nem tudni a valót s nem
kutatni, ami kellemetlen.

– Hadd menjen, – sugta az ifjabbik nő. És Loli is küldözgette:

– Majd a héten, egyszer, elhivlak ebédre.

De Józsi megállott a küszöbön. Oh isteni fiu, a kék szemével, az ingatag
mozdulatával, amint a zsebében kutatott s valami zöldselyem pihenőben
egy rubintos ékszert vett elő.

– Az ezer forintomért vettem, – hebegte elsápadva s nyujtogatta Loli
felé.

Emez közeledett, felbigygyesztett ajkkal, titkon gyönyörködve. Valami
nagy melegség, akaratlan, megcsapta a szivét, hajdani leánylelke még
egyszer felderengett. S míg pofon legyintette a fiut, már-már szájon
csókolta volna, de hirtelen elfordult, megriadva.



EGY ÖNGYILKOSSÁG TÖRTÉNETE.

Amikor a finom kis Bexhile végre kikerült a hampsteadi kórházból, én a
kapunál várakoztam reá. Egy szál rózsát nyujtottam át neki s gyöngéden
megcsókoltam.

– Rosszul tetted, – mondottam enyhe nehezteléssel. – Ha meghaltál volna,
nagyon busultam volna. És sokat kellett volna sirnom.

– Igen, – felelt szórakozottan és látszólag másra gondolt. Mert igy
folytatta:

– Most az a fő, hogy rögtön gyerünk a parkba. Sürgősen látni akarok egy
leányt, egy szőke leányt, aki sovány – Hard Sylviát, aki már rég nekem
igérkezett. Ha jön a kocsiján, oh! oh! a tilburyján, gyorsan felülök
mellé a bakra s rögtön elhajtatok vele oda, ahol jó.

A parkban egy padon ültünk, a fogatokat kémleltük, a lovakat mustráltuk
s a nőket, akik ragyogtak. S vártuk Sylviát, oh! oh! a tilburyján.

– Amig jön – szólottam – talán beszélgetnék?

– Igen.

– De miről beszélgessünk? – kérdeztem tétován.

– Amiről akarsz. Mindegy.

– No jó.

Előbb egy nagyot lélegzettem. Egy percet vártam is még. Aztán igy
folytattam:

– Hát szivem Bexhile, látod, én is Etonban nevelkedtem s már hétéves
koromban gyönyörű cilindert viseltem s egy gyöngéd manicure háromszor
hetenkint csiszolta a körmömet. Ez isteni nőtől sok minden finomat
tanultam. Még sem tudom e percben, vajjon illik-e megkérdeznem tőled,
miért is akartál öngyilkossá lenni?

– Oh csekélység, egészen lényegtelen, – felelt hanyagul, mint ahogy a
párduc ásít, – rögtön elmondom, csekélység. Azaz, hogy inkább ostobaság,
egy különös bohóság. Egy hóbort. Egy melankólia.

– Ez az, – mondtam érdeklődve. – Látod éppen ez az, – tettem hozzá
hangsulyozva. – Ez az, amit nem értek. Analitikus elme létemre engedd
meg, hogy összegezzem vagy részletezzem a dolgokat. Életed szerzője:
Lord Bexhile, a legvidámabb semmittevő Angliában. A Négyesfogatok
Club-jának elnöke, elsőrendű golf-játszó, emberlenéző s gyöngéd
állatbarát. A nagy csaholásokat, a hires pack-ja tömör csaholását jobb
szereti mintha a Tannhauserben az összes karok énekelnek. Soha semmiféle
szomorúságra oka nem volt: egynémely vadászati vagy sport-iráson kivül
semmiféle könyvet nem olvasott s a drámairodalom dolgában is csak amaz
ifjú s ruganyos hölgyeket ismerte, akiket a „chorus-girl“ elnevezés
illet. Egyszóval úr, Lord Bexhile. S egyszer a királynéval is táncolt.

– Úgy van, – felelte már-már mulattatva. – Az atyámat kitünően
föstötted. Szinte szagolhatom őt.

– Még nem fejeztem be, – siettem megjegyezni. – Most jön a
következtetés. Tehát Lord Bexhile, – rendben van. Az ő vére a tied. Az ő
szelleme a te szellemed, – ha merem mondani – a szive, a lelke, a
derüje, az életfelfogása, a pénze is, a tied. Ő nem más, mint te az idők
perspektivájában; s te vagy ő, ez világos. Már most, hogyan jön ide
kérlek, egy melankólia?

– Az anyámat elfelejted, – felelt a finom fiu csendesen. – Elfelejted.
Lady Bexhile a legkitünőbb s egyben a legbánatosabb galamblövész
Essexben. A negyvenedik szürke madárnál, amelyet szárnyon puffant,
mindig kijelenti, hogy meghasad a szive.

– Szó sincs róla, – feleltem – ez igen finom szenzibilitásra vall.
Remegő női gyöngédségre vall. Ezzel szemben tudjuk, hogy Lady Bexhile
úgy éli át e földi életet, mint ahogyan a gyöngébb zongorázó a
szövevényes Chopin-etüdöket játszsza: egyszerüen kihagyva vagy ellapozva
a nehéz részeket. Emlékszem, egyszer vendége voltam a Majesty
páholyában. Macbeth-et adták. Soha nő oly kitünően nem mulatott, mint
Lady Bexhile ez este. A szeme ragyogott s könyezett a bolondos
élvezettől. A legzordabb jelenéseknél majd megpukkadt nevettében.

– Igaz, az anyám oly gyönyörüen tud kacagni, – felelt gyöngéden s
elmerengve. – A kertünkben megállanak a madarak a fákon s hallgatják.

– Mindebből nem tudom kihozni a melankóliát, – mondottam határozottan.

– Apai részről, anyai részről nem is lehet, képtelenség. Téves út.
Ostoba és korlátolt, mint minden kutatási módszer és okfejtési mánia. A
lényeg bennem van. És én lehetek igen szomorú ember teljesen függetlenül
attól, hogy szülőim révén terheltségképpen, micsoda bolondos csörgősipka
van a fejemre huzva.

– Te nem vagy szomorú ember, – tiltakoztam.

– Voltam.

– Sohase voltál, – mondottam még erélyesebben.

– Dehogy nem. Sőt! Akkor nagyon szomorú voltam, mikor magamra
durrantottam. Egy reggel volt ez, egy nyári reggel a napfényben. A
vállam csak úgy ontotta a vért, mintha valami jófajta málna-szörppel
nyakon öntöttek volna. Az én vérem, az én finom, illatos vérem. Az igen
különös nedü. És az is igen különös érzés, mikor az ember meg akar
halni, a nők dacára, a hajlékony és mohó nők dacára, akik még lekötnék
az embert.

– Tehát egy nő. A nő!

– Nem. Egy férfi.

Megremegve hallgattam egy percig. Valami zord és izzó titok lappangása
volt. Felzaklatott képzeletem sivár, heves s elriasztó képeket sodort a
szegény vergődő emberi vágy lázas éjjelében. S a lombos uton előttünk,
vidáman és ünnepélyes ügetésben a diszes fogatok valami tébolyt
hömpölygettek a lázas kalaptollak s lobogó ruhák szineiben.

Bexhile a kezemet érintette.

– Emlékszel arra a nevezetes éjszakára – kérdezte – amikor Hard Sylviát
ünnepeltük? A leány akkor lett tizenhatéves. A szinház hátsó kapujánál
vártunk rá, egy sötét utcán, egy egész sor motorkocsin. Amint kijött
vagy kisiklott, a szoknyáját könnyedén megemelve, hogy egy gázlámpa
mentén halványkék bokája felett, a lába hajlatáig láttunk, – emlékszel,
egy percig habozott még s mi zajosan hivogattuk. Egyenest hozzám szökött
fel, az én kocsimra, nyilván ösztönszerüleg. Én voltam Lord és Lady
Bexhile gyermeke, a legkülömb, a legvidámabb, a leggazdagabb a
társaságban. Az asztalnál is mellém került s a lakktopános lábával
gyöngéden rugdalt engem. „Te leszel az első“ – sugta a fülembe. És
sajnálkozva eltünődött: „Kár, hogy a mamám rögtön itt lesz értem“. Már
derengett ekkor. „Hát holnap“ mondotta bucsuzáskor. És mindent
elvégeztünk egy néma tekintetben.

– Még sokáig mulattunk akkor éjjel – vetettem közbe ostobán. – Rosley,
halkan, a nagynénjéről beszélt, aki egy skót kastélyban lakott, dús
fehér hajzattal mint a Mont-Blanc, s akit olykor felkeresett titokban,
mert imádta szerelemmel. Mások, többen, a pezsgőt már whiskyvel
keverték, te is. És az asztaldisz skarlát rózsáiból koszorút fontál a
fejedre.

– És felállottam akkor és meg is indultam! A lelkem tele volt
dicsőséggel. Amiért epekedtem, ami vágyódásom volt, amit akartam, az
arany kagyló, az egész álom – mind itt volt előttem. Az ideált a
tenyeremben gyürögettem, mint egy selyem zsebkendőt. Hard Sylvia az
enyém. A tizenhat éves gyönyör elbüvölt s elkábított. Az ifjuság
virágzásából valami könnyed s édes harmatot éreztem az ajkamon s távoli
illatokat, amint rózsakoszorusan végigjöttem az utcán, a magányos
szürkületben. A lét öröme, az izzó reménykedés, mint egy nagy, vad kürt
átharsogta minden porcikámat. Egy padra szédültem le a Temze partján. És
bámultam a vizet, amint világosodott. De a rózsákat a fejemről
lassankint elhordozgatta a hajnali szél. És akkor jött az ember.

– Micsoda ember? – kérdeztem megejtve.

– Egy ember. Valami sötét ember. Egy aszkéta. Egy próféta. Egy térítő.
Egy papforma. Egy rettenetes ember.

– A „Salvation Army“ embere?

– A kiküldött gazember. Oh az, aki a halálraszánt férget az életbe
tereli vissza. Aki kémlel s szaglász az éjszakában s a reggelekben, a
folyó partján, ahol az örvény nyilik, s aki a zord bucsuzót megállítja,
a nagy ugrót lefogja, az öngyilkos vágyat megakasztja. Aki meggyőz,
lebeszél, tanácsol, buzdít, vigasztal, megvált. Legott a kiküldött belém
kötött.

– De hiszen te nem akartál meghalni!

– Én élni akartam.

– Szerencsétlen!

– A szavamat elvágta, a hangomat elfojtotta, mint egy nagy pók, gyöngéd
mérgezéssel. A lihegő tiltakozásomat leszólta: „Ön tagad“! S korholt,
gyötört és ontotta belém a mérget, a fülemhez hajolt s sugta: vétek! S
oly izzón sugta, oly tiltólag, oly vonzón, hogy eltikkadva megkivántam,
mint egy aranybarackot. Az életem virágzásán átgázolt s átsiránkozott
bús bölcselkedéssel, a mámorom édes hangulatán, a fátylakon, melyek a
lét nyomorát takarták könyörtelen végighasított valami sivár józanság
fejszecsapásával, a lelkem elé sodorta a nagy küzdések freneziáját és
hadart, elmerült, térített s lelkesített, a súlyos igát rázta meg,
amelyet nekem is hordanom kell s a nagy kapun rúgott egyet, mely a
rémületbe nyilt. Mindent letarolt, mindent szétszaggatott, s végül
otthagyta a Lord és Lady Bexhile gyermekét a padon, mint egy koldúst,
lerongyosodva. Még sírtam is ott a napba meredve, mely a folyón túl
ébredt, mint egy bibornokarc s a maga sápadt világlását végigontotta az
ébredő gyárak kőtömegén, a végtelen partok minden nyomorán. S még
egyszer a rózsák után néztem, melyeket ki tudja, hol kergetett már a
szél e rettenetes virradatban. És akkor volt, hogy magamra lőttem.



A TOULONI KATONA.

Rien ne sert de rien. – Et, d’abord, il n’y a rien. Cependant tout
arrive: mais cela est indifférent. Théophile Gautier.


I.

Azt hiszem Lorontoban volt, valahol Triest mellett, ahol e gyönyörű
nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn,
a lilaszinű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan
csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha
peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét, és
megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az
urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold.

Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé
között, az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint
akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt
pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és közönséges
jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi
primitiv agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s
fantasztikus véletlenekről és a többi… homályos előérzésekről,
megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár nagy
isten, micsoda?! Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmü szó, egy
ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor irás, amit a szél
csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű
plaszticitását valami képtelen és becstelen zürzavarnak mutatná.

– Egy reggel, – beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt
hajón – a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s
valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak
szegve, mordul egyet s már harapna is, de az arcom ragyogott és kéklett
mint a kerti glória. Az ördög tudja mért beretválkoztam meg korábban e
reggel. Ma talán már vizen se volnék. Holott fregatta-kapitány vagyok.
Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.

– Csalódik, – felelt egy sápadt fiatal ember a futóakác lila fürtje
alatt s aki eddig egy szót se szólt.

A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút
meglepetve.

– Csalódom? – kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. – Hát bánom
is én, – tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával, – hát bánom is,
ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz,
talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál
odakünn az oceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerész kijut oda valaha!
Vagy talán mikor épen csónakon uszkálunk! Ezt gondolja fiatal ember?

– Oh én nem gondolok semmit, – felelt elbátortalanodva, de olyan
sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tünt beszédnek,
amint elveszett a térben.

– Mégis, – rebegte a háziasszony – mégis csak hadd halljam, – de a szava
elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüst-szürke
selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának
oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy ez
egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.

– No lám, – szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva – ha ilyen
szépen kérik, ilyen finoman mint egy költemény, mondhatnám. Ön is
mondjon el nekünk valamit az életből, valamit az életből kérem, valami
történetkefélét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani a szivében,
ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes
fiatal ember, gondolom művész is, trubadur, nagybőgőművész, (oh
bocsánat, holmi rossz katona-vicc) tudom jól hegedüs, a javából s aki
bejárta a világot s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy
hangversenytermekben mindenütt a külföldön.

– Hát persze, – bólintgatták az urak jelentős szemöldökkel s a kéklő
verenda alatt morajlott a tenger.

– Hát persze, – folytatta Felsner – a nagy esték és minden és a nők
rózsaszinű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, _sortie des artistes_,
gondolom így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők
fiatal ember s az a nagy kerítő-véletlen – és Ön nyilván a legjobban
tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi
beretvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is
gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh az ember, az ember, mit
tudja az ember!

S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy
csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravurral
hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és
röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kisérte azok szivében,
akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek.
Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan
merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár első reggelén mint
gyümölcsére a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.


II.

Akkor a fiatal ember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi
lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű
bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú
magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi szász-ivadék, valahol
Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és
romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében
hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártir. A veranda peremén, az
illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt
mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger,
ahol a holdfényes naszádok mintha épen csak őt várták volna. Egy
pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében,
micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán, hirtelen,
visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen
megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján,
bánatos és meggyötört csengéssel.

– Oh hogyne, – mondotta, – valamit az életből, oh, oh, valami kis
történetkefélét, – mondotta a szavak apró pengetésével, mintha a
hegedűjét hangolná, – egyszer, régen, megjelentem a marseillesi
kikötőben, útban Toulon és Nizza felé s ebből igen különös dolog
fejlődött s még ma is itt van az ize a torkomban. Én nem tudom mi a
véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én
megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb
harmonia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy
kétszer kettő négy.

– Oh gyönyörü szerelmem, – rebegte az ezüstös nő elragadtatva, – de
mikor volt maga útban Toulon felé a marseillesi kikötőben?

– Oh mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban s
talán épen Nizzában hangversenyeztem s mindenki a vonómba őrült, főleg
az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy
bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tartiniktől holtrafáradtan s
agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák,
milyenek százszámra vannak még Jázon idejéből, a földközi tengeren.
Voltaképen nem is tudom, mért beszélem el ezt, – tette hozzá a
háziasszony elborult tekintete előtt, – csak épen, hogy jelezzek egy
távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel
s egyéb lelki fekéllyel, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel.
A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt
mely kelet felől rózsaszinű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint
mondani szokás, rózsaszinű ábrándokat szövögettem dicső jelenem
gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, minthogy amúgy sem látta senki,
az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a
tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire
gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul
visszasajnál a szivünk, a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők
multán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli
helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb és mindig
másutt volna jobb, talán! És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló
homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen
leült mellém.

– Mi lelt? – kérdezte.

A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt?
Istenem, hát lehet?! A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és
megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben
értelmetlennek tünt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött
tova érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és
gyönyörűséges megnémulásban válasz helyett. A nagy kéj nyújtja olykor
ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen
összeszedtem magam az utolsó könynyemet pergetve.

– Mért sírsz? – kérdezte a kitünő ember.

– Csak sírok, – feleltem, – csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem?
Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger
partján magamban.

– No lám, – felelt nevetve, – ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit
mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.

És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom, a kitünő Bensdorf szőke és
kék és dúsgazdag s hogy itt ült mellettem a parton és a padon s hogy
finom szakállát lengette a szél a rózsaszinű hajnalban, bizony meg se
lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kiváncsiság
és érdeklődés nélkül, alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen
fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén, véres rózsáit
áztatta a nap, a kigyulladt vizekben.

– Láttam a nevedet a plakátokon, – folytatta a kitünő ember – és
mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass
reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy.
Ime a reggel! A nagy fény, nézd csak!

S egy nagyot lélekzett, epedőn, az általános ragyogásban, a nagyszerű
festő.

– Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz
velem, ugy-e, már hogyne jönnél, te gyönyörü! Megyünk a Flóri elébe, aki
jön, valahonnan nagyon messziről, nem is tudom honnan olyan messziről,
csak jön!

– A Flóri? – kérdeztem.

Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve,
karonfogódzva, egészen egyedül a reggelben, egészen egyedül s már-már
vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a ház-sorok, a
boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt s csak mi ketten voltunk ébren.
És távoli virágok illatoztak.

– A Flóri elébe! – kiáltotta Bensdorf, a karomat szorongatva.

Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből,
homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit s csak jövök
előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.


III.

– Nagyon érdekes történet – mondotta az osztrák tiszt az ásítását
leplezve, – holott ez nyilván csak az eleje, ugy-e bár?

De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a
fiatal ember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes
nézéssel a félig zárt pillák alól.

– Tovább, – mondotta alig hallhatóan.

A fiú felkapta a szót.

– Tovább, – mondotta maga is, gyötrődve s gyönyörködőn.

Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így egymás után ismételték
az egymás szavát, az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit
csak ők tudtak ketten.

De a többiek is, az összes urak, feléjök fordultak kissé elunottan.

– Hát mi lesz a Flórival? – kérdezte egy hang.

– Hát csakugyan elmentek elébe? – kérdezte egy másik.

Yzölt mosolygott és folytatta:

– Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút
porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett,
hevesen fuldokló és törhetlen tüdejű mégis, amint massziv testében
megkönnyülve, mint a fecske csapta az utat a felkavart por fergetegében,
ami a fényben aranyködnek tünt. Előttünk az izzó végtelent a tenger
ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben, egy távoli
bárka vitorlája mint a tört üveg csillogott. De Bensdorf nem mozdult.
Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két
vaskos keze az elnyűtt s kihajtott keztyűben olykor megremegett a
kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért, az iramot
fokozva.

– Ki az a Flóri? – kérdeztem hirtelen.

De a hangomat elkapta a szél, a zaj, röpültünk.

– Ki az a Flóri? – kiáltottam.

A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát
éreztem, – vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg a
bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr
elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles ráncban. Valamit
mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is
bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész
nagy gömbölyű fej mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő,
– elrettentem! Odaát már Marseilles ágaskodott a napban. A part felől
jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt
gyümölcsök s a sok szines rongy s a sok szines szemét a rakodók mentén s
a halpiac vérengzőn: mind vártak violaszin aranyban s a halas kofák
skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok,
haragos homlokkal s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a
roppant égboltozat alatt.

– Minden él és ujjong, – mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a
motorról s megálltunk az utcán – és minden kavarog is valami ronda
örvényben, ez Marseille, röviden, – és ami ázik itten a napban, a kéjben
és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz,
egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen
rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A szineknek
hangjuk van itt s a hangoknak szinök. Minden meg van kenve hájjal s a
halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mit mondjak még,
atyám uram?! A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből
a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi mély és távoli visszhangja
vagyok e rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden
ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty
italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.

– Flóri, – ismételtem, – hát nem különös az, hogy én is várom itten és
nem különös az, hogy nem is tudom ki az?

– Oh egy nő, – felelt nevetve, – olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt
nő, a Fontén Flóri! A legfinomabb nő.

– Oh a Fontén Flóri, – ismételtem – olyan kedves és ismerős ez, nem?
Akivel meg kell ismerkedni, ha az embernek egy csöpp szerencséje van. S
most még sajnos, künn van a tengeren, a legfinomabb nő.

Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol
törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az
égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben
mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak
tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott
a megsebzett szinek vérzésével.

– Oh persze, hát a Fontén Flóri, – kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló
vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele
foglalkozzon, – valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő
künn van a nagy vizen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla ami az én
életem, vagy több az életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Még
semmit ki nem találtam e titokból s nem is fogok kitalálni soha.
Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva: minden kivánságomnak
e nő a megfejtése. Nem is tudom miért vagyok másért e világon, mint
érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is
belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat
vissza magamhoz, a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve
benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes
öntudatomat ott találom meg ujra, ahol más ember mindent elfelejt: a
gyönyörben, érted, a tulzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már
semmit sem szégyellek, mert hiszen már itéletem sincsen. De amit
elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjuságát s a magam álmait is;
mindazt ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt ami
szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el még
egyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban
a percben, amikor más a kéjtől jajdul fel. Küzdök szóval és küzdök
legyőzhetetlen elmulások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg
lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy
küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka
kinjával.

Egy percig hallgatott, aztán folytatta, magyarázta:

– Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá. Micsoda
vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertuli
csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hús mint az opál fénylik,
nagyszerű és nyugtalan bucsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl,
keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy
száll el hozzám, mint hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről,
gyűrött szélekkel s cudar illatokban, – oh hogy szívom fel magamba e
távoli vágy rozsdáját, a tulsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát,
mely megérinthette, az ujja nyomát mely elsiklott a papiron! Aztán,
egyszerre, hónapok multán, félesztendők végén, két szó, mint egy
sikoltás: „Jövök! Várj!“ Akkor várok, akkor így várom mint most, arccal
a végtelennek, a saját szivemnek, mely ki tudja honnan, ismét felém
gurul…

Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött a fényben,
elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szürte
át. Oly szép volt, oly különös, mintegy titkos sebekből vérző s oly
áhitatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát izlelte s mind növekvő
vágyán izzó képzetekbe szédült.

– Rögtön amint megérkezik, – mondotta – beülünk a kocsiba s rohanunk
vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en
túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyilik keletre s a tengert csak akkor
látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs csak narancsfa, tele
gyümölcscsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró
aranylámpának látszik mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból
látom a narancsokat.

– S az ágyadból látod a narancsokat, ismételtem, mert ez oly ritmikusnak
tünt.

– S mi van még? – folytatta lázasan – már nem is tudom. Ami vár reám,
oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom mikép juthat
számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint
surolja az agyamat.

Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.

– Honnan jön az a Fontén Flóri?

– Azt hiszem Dél-Amerikából.

– Mikor ment el?

– Talán egy esztendeje.

– Honnan indult?

– Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.

– Havre-ből, mi?

– Havre-ből igen, mert odavaló.

– A _Sadi-Carnot_-n indult?

– A _Sadi-Carnot_-n, nem tudom, meglehet – mondotta elsápadva, – már
igazán nem emlékszem.

– Oh én emlékszem! – feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen
lehettem – én is a _Sadi-Carnot_-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb
nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az
összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt s aztán az
angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra,
mint a kisértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben s félig meztelen.
Egy éjszaka végre, már Port-Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek
gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a
kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az
apotheozis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a
hidról.

– A vörös haja, – rebegte. – S azontul?

– Azontul, nem tudom. Én bejöttem Egyptomba s a hajó ment tovább az
oceánnak.

– Oh istenem, – dadogta eltorzult ajakkal – oh istenem, milyen nagyszerű
ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s mit tudjuk
mi szegény emberek, akik itt vagyunk a földön. Legjobb volna rögtön
elkotródni innen és abbanhagyni mindent, nem?

– Csakugyan legjobb volna abbanhagyni mindent, – feleltem. – De ki
cselekszi azt, ami a legjobb, vagy a legokosabb volna? Most már csak
várjuk meg, ha itt vagyunk, csak várjuk meg.

– Csak várjuk meg, – hagyta helyben.

És hirtelen, egészen halkan:

– Te is szeretted, mondd? Te is emlékszel a szemére, a szemére a
gyönyörben, mondd?


IV.

A történet e pontjánál Yzölt Tihamér elhallgatott.

– No miért nem folytatja? – kérdezte a háziasszony, az irigykedő
szerelem lappangó haragjával, mely minden kéjt magának akar, a multakból
is magának mindent. Megterhelt lénye az ezüstszürke ruha derengésében
megnyúlt s megremegett amint hevesen az ifjúra nézett, puha kezével a
szék karfáját szorongatva. – Maga is ott volt a hajón, – folytatta –
magának is volt kabinja s magát sem kerülte el a hölgy. De vallja be,
hogy maga is szerette, hogy maga is látta, – csattant ki kacagva – maga
is látta a szemét!

– Oh én, – felelte enyhén – hiszen éppen ez a különös, hogy amint ott
ültünk és vártunk a marseillesi terasszon, kettőnk közül, mindnyájunk
közül, az összes hajdani utasok közül csak épen Bensdorf szerette e nőt,
holott nekünk épúgy nyujtotta mindazt amit neki s mégis csak ő szerette!

– Mi különös van ebben? – vetette közbe az osztrák tiszt, hideg
józansággal. – Ez így történik mindennap, bizony. Száz ember birhatja
ugyanazt a nőt s csak egy van, aki bomlik érte. Ez a trottoir
költészete. Továbbá, véletlennek sem valami imponáló vagy rendkivüli,
hogy épen Flóri jön a hajón s épen Bensdorf viszi magát oda elébe.
Bevallom, ifjú mester, különbet vártam.

A többiek is, akik hallgatták, különbet vártak, az összes urak.

– Tehát? – kérdezte egy hang.

– Tehát Flóri megjött ez éjjel és rögtön megláttuk a hidon, megláttuk! A
tömeg mélyén is kiválva a tömegből, mindenkinél nagyobbnak láttuk és ami
fény gyulladt ki körülötte, a kikötő, a rév s a partok tüzei csak őt
világították, a meztelen nyakát, melyről lekapta a fátyolkendőt, a
keblét, mely pihegett, az egész alakját, amint már puszta megjelenésével
ez éjben, a képzeletünket gyötörte. Rögtön, rettenetes varázsa, a gonosz
epedések mérgét hömpölygette bennünk, s messziről jövet, egész női
mivolta, lappangó illatokban, még kinzóbbnak tünt. S amint tolongva a
parton, heves térde hozzám ért egy percre: mint a kés úgy hatott, a
husomat perzselve.

– Oh! – rebegte ez intimus érintésre s villámló tekintetével felismerte
bennem éjjeli társát a hajón.

De Bensdorf már rohanni akart, hogy az öröme számára még lefogja az
éjszakát.

– Itt van a kocsim, jól befűtve – szólott nevetve, – az út világos,
fehér holdfény, déli holdfény, minden világos, gyerünk!

– Gyerünk, – ismételte Flóri s amint fellépett a motor hágcsóján, a
szoknyáját megemelve: drága bokája fölött imádandó hajlatában, az egész
lába megvillant mint egy ércdarab, az izzó lámpások fényén.

– Jöjjön, – fordult felém mosolygón s a tekintetem vizsgálva mely
nagyszerű formáit epedte föl, – jöjjön ide mellém! ugy-e hogy ide jön
mellém? Bensdorfnak jobb lesz ott egyedül, elől. Ő hajt, persze!

– Persze, – dünyögte az ember s a sisakot a fejére kapva, torz feje
kigömbölyödött.

Mi ketten, hátul, ezt a ritka fejet néztük, e vad koponyát a zömök
törzsön amint meggörbülve s mereven a kormánykerékre hajolt. Már akkor
robogtunk, a lámpáink fénykévéit szórva el az úton, heves iramban a
homályt szaggatva s a holdat kergetve odafönn. S a Flóri keze csendesen
hozzámsimult az ülés fölött, az éjben.

Így jöttünk, lihegve. Egymásba font kezünk, lágyan s omlatag, az egymás
vágyát gyötörte s minden titkot, minden örömet, minden odaadást kivetett
közénk a körmök éles sebzésével. Oh forró, oh tiszta egyesülésünk, így,
kéz-kézben, a cudarságunk gyönyörét adta, a perfidiák mámorát, hogy aki
közülünk csakugyan szeret, ott ül elől a szörnyeteg fejével s az
éjszakát száguldja át! Behunyt szemekkel, agyontördelt kezekkel egymás
mellett, a vágyunk csak annyi volt, hogy csaljunk. Az ő vágya főleg,
istenem, a Flórié, amint kihivón s haraggal már, az ajkamat várta és
hivta és akarta.

Oh persze, ha csak az volna minden, hogy az ember hazug lehet s érzelmi
komédiáját, a legjobb perceket nem törnék meg kijózanító valóságok! Az
élet, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, semhogy a jövőt beszámíthatnók s
amikor hirtelen belebotlottunk valami ostoba határkőbe mely az út szélét
jelezte, egymásbafont kezünk hirtelen kirepült egymásból s minden
ösztönünk csak a magunk számára volt. Egy pillanat rémületében egy
nagyot zökkentünk, egy nagyot ugrottunk s a kocsi mélyében Flóri
sikoltozott.

De Bensdorf, csodásan ügyes és gyakorlott, egy villámsebes mozdulattal
rögtön fékezett s megállt.

– Semmi baj! – mondotta s leugrott a gépről a kereket vizsgálva.

Mi követtük. Flórit gyöngéden leemeltem, alázatos kezekkel a hajlékony
derekán.

– Majdnem végünk lett, – panaszolta s a vállamnak dőlt.

– Semmi baj, – ismételte Bensdorf, nyilvánvaló készséggel, hogy rögtön
robogjon tovább. Egy küllő megroppant, az első kereken egy küllő, nem is
kettő. Mondom, semmi. S mehetnénk akár görbe tengellyel is.

– Mehetnénk, – hebegte Flóri, – de én nem megyek. Én félek. Ez egy jel
arra, hogy féljek.

– Toulon itt van előttünk, – szólott az ember kérlelőn, a közeli tüzeket
jelezve.

– Annál jobb, ha itt van előttünk, – felelt a nő – én megyek gyalog
Toulonba. Meg is hálok ottan, az _Arany Zergé_-ben, édes.

– Oh, – rebegte válaszképen.

– Reggelre aztán, nem bánom, mehetünk tovább, a világ végére, akár
Nizzába, a házadba, a narancskertedbe ha akarsz, – folytatta Flóri. – De
ma éjjelre már vége. Ma éjjelre már félek. Mondtam már, hogy félek. Ez
egy jel arra, hogy féljek.

És lassan megindult az úton, a határkövek mentén, az olajfák alatt, a
fátylait lobogtatva, egyedül az éjben. Egy percig néztünk utána, én a
kocsi mellől, Bensdorf már ismét a helyéről a kormány előtt s indulásra
készen.

– Eredj vele, kisérd el, – szólott le hozzám enyhén. – Én megyek előre
az _Arany Zergé_-be s rendelek szobát, hogy legyen.

– S rendelek szobát, hogy legyen, – ismételtem, hogy mondjak valamit az
örömben, mely kisértett.

Azontúl, mit tudtam már, hogy jön-e, marad, vagy végleg elakad az úton,
s odaroskadva négy kerék alá, a tengely alá, a műszereit kapkodja és túr
és fúr és csavar és kalapál, összekuporodva a földön, sötét tömeg, mely
él s vonaglik mint a féreg, elátkozott kovács, lihegőn a porban!

Az éj nekem nyilt, a nő és Toulon vörös tüzekkel a bástyák peremén, égő
s nyugtalan vértömegek a homályban, mint a megsebzett szivek, kiszórva!

– Nézd Flóri, – rebegtem, – nézd a nagy falakat, Flóri. Alattuk mi
egészen törpék vagyunk. Nézd Flóri, mi egészen elveszünk a sötétben.

– Nem, még nem, – felelte, – nem akarok. Az _Arany Zergé_-be gyerünk.
Itt nem akarok.

Mégis, hirtelen, az utcán megállott, egy gázlámpa mentén, csendesen.

– Mi lelt? – kérdeztem.

Egy toronyóra kongott fölöttünk, komor és dallamtalan, megrekedt üst
hörgése.

– Éjfél, – mondta a nő – pont éjfél és Toulon és minden milyen különös!
A lábam mintha idenőne az utca kövéhez, amit ismer. Holott még sohsem
voltam itt s mégis mintha mindent ismernék. A gyakorlat, aki sokat járt
az utcán. A stratégia, mint egy tábornok. Oh hol van egy katona, egy
egyszerű katona, akit meg tudnék ölelni!

– Gyerünk, – kérleltem lázasan.

– Oh egy katona, – csattant ki kacagva, – oh nem is az, amit maga
gondol, gyönyörü! De nézze csak, a tört kerék, a küllő, csak még nem is
kettő, mit tudom én, de nézze csak, hogy épen idejöttünk, hogy itt
rekedtünk, hogy elakadtunk, hogy épen Toulonban maradtunk, hát mondja,
nem-e különös? Itt van valaki, egy katona, egy katonám, maga nem is
tudja, nem is tudja, egy katona, akit megölelnék, ilyen öreg asszony
vagyok! Itt van a fiam, aki katona.

A gázlámpa alatt felkacagott, kéklő fogakkal, melyek az ajkát
harapdálták. A szeme elborult s az ösztönszerű anyaság minden vonását
átszűrte holmi távoli idők tiszta és heves derengésével. Gyötrődő arca,
a sárga fény lágy érintésén még maróbb szépségűvé vált s amint pihegő
mellét, a vállait, egész hosszú alakját a fátylak alatt, mintegy régi
szerelmek és régi bűnök árnyékolták valami rejtélyes és megkapó háttér
csodálatos színjátékával, csakugyan úgy tünt, hogy ő a legfinomabb nő.

– A fiam aki katona, – folytatta – közkatona fönn a várban, a
tüzérségben, az imént jutott eszembe. Az imént, hogyne, a bolond
fejemmel amit felkavart a szél, mert hogy olyan gyorsan jöttünk és Ben
hajtott mint az őrült! Különben, persze, hogy is szabad fuvoláznom ilyen
zsönge érzéseken, anya, mama, jó kis mama, – az élet sokkal komolyabb!
Én mentem ugy-e és gurultam és szerettem és úgy jött velem a fény
mindenüvé, a szerelem amit adtam. Hogy a jó isten is beleszólt hát
tehetek róla? Kövér kölyköm s milyen dühös, na nézze meg az ember! A
muzsikám, a glóriám, a touloni katonám!

És elfakadt sírva. Mi volt ez? Micsoda rémület ébredése, micsoda
megsejtések, lázas titkok hirtelen fölérzése, miközben messziről, zúgva
mint az erdő, tompa morajlás támadt s meg-megszakadozva egy-egy élesebb
hang kergette egymást, a várfalakon túl, odafönn, rejtőző és fájdalmas
hangtumultus a hold alatt, mely elfehérült. Micsoda borzalom volt,
amelynek szilaj arcát nekiszegezte az ajkak csöndes vonaglásával,
micsoda rém a komor falak tövében, melyeket az ormokon vörös tüzek
ékeltek ki hunyorgató rezgéssel, mint elkallódott emberi szívek.

– Gyerünk, – rebegtem, a karját érintve.

– Még nem, még várjunk, oly nagyszerű ez! – felelte.

– Mi van itt nagyszerű? – kérdeztem elkábulva s tanácstalan.

Oh istenem, elepedve, megkínzott vágyam aggódón számlálgatta a muló
perceket fölöttem, az időt, mely elvonul. Ha az a másik ott az út
porában ismét felkerekedett volna időközben, ha már jönne is, ha
megelőzött volna! Az éjszakám örömén lihegve, mely már-már elveszettnek
tünt, valami cudar gyűlölségem támadt e fantom-fattyú ébredésén mint aki
kijátszott s megakasztott. Csöndesen és forrón, a lelkem legmélyére
temetkezve, izzó átkokba foglalgattam e hivatlan anyaságot, a haragom
apró részletezésével, gyönyörködő inyenc-pepecselésével mint a gyémántot
holmi förtelmes sárkarikába, s a felidézések, a bekövetkezések oly
sorvasztó erejével, hogy már-már magam is szédültem belé. S felkavart
művészképzeletem, amint e síró női arc mellettem még jobban megihlette s
amint a csalódásom is átmérgezte már, micsoda csodaságokat emelt e
vártüzér dicsőségének, mily ragyogó imfámiákat, az éj mélyén rengő
lidérc-alakjának. A leszármazása gyalázatában, terhelten s
megbélyegezve, vajjon merre hurcolta végig féktelen ifjuságát s a mérges
vére örökével micsoda szemétre roskadt a szerelmi-gyermek kálváriáján?
Hol csatangolt az éjszakában, egyedül holmi zord utcákon, vagy együtt a
többiekkel, a fajtájával, zsiványhadával, hol lapult meg
házszögletekben, holt falak mentén, hogy leüsse aki arra jár. Oh mért
ne, mért ne, a kövér kölyök, a muzsikám, ahogy Flóri mondta, a glóriám,
a touloni katonám! Hibáktól férges, bűnben tobzódó, nyilván ott fönn a
tüzérségen is csak salak, mindenek alja, a legutolsó, az éji patkány,
aki elkúszva a padlón, míg a társai alusznak mint a bunda, prédára jár a
sötétben, meglopja a tarisznyákat, szegény kicsi bőröndöket, a ládákat s
még többet akar, felhevült agy s rettenthetetlen, még többet, mindent,
az irodák pénzét, a várterveket, a citadellák minden titkát, hogy
kihányja, magányos árny a várfalon!

– Oh ez nagyszerű! – ismételte Flóri.

– Csakugyan, – rebegtem az arcába meredve.

Már hittem neki, leittasodva e lázas idézetekben. Az óra kongott
fölöttünk s a hajnal hirtelen oly közelnek tünt. Egy lovascsapat
pattogott a mélyben. Egy szekér gurult. A zaj megnőtt s ellankadt végül,
mint egy rengeteg hullám morajlása az éjben, a kifutása zengő fodraival,
magányos hangok tremolói. A tűz az ormokon feléledt s őrködött. Egy
magányos lámpás megvillant s szaladt, micsoda végzetek elé? S hirtelen,
messze, egy csomó puska koppant meg valami távoli kőburkolaton, egy
csomó puska, egyszerre, mind.

– Hallotta? – kérdeztem remegve.

– Hallottam, – felelte Flóri.

– Egy dob is pereg.

– Igen.

– Jöjjön. Mit is hallgatjuk ezt. A várban készülődnek. Mindjárt reggel
lesz. Maga fáradt s lázas, drága lélek. A nagy út, a tenger, a tört
kerék és minden. Az _Arany Zergé_-be gyerünk. Jöjjön.

– Megyek.

S amint megindultunk az útunkat keresve, valaki jött mögöttünk. Oly
szapora és nyugtalan léptekkel jött, hogy önkénytelen megfordultunk. Egy
fiatal tüzértiszt. Már el is haladt mellettünk, némán és sietve. De egy
ideges oldaltpillantással, nyilván ösztönből s kíváncsian is, Flórit
fürkészte s a szemébe nézett. A nő is, megviselt arcával s a
selyemfátylakban, a tiszt is, látszólag elborult s mintegy céltalan, oly
szokatlan jelenség lehettek egymásnak, titokzatos bolyongók, éjszaka, a
kihalt utcákon. Most jöttünk a tiszt után lassan. Egy pillanatra már nem
is láttuk, aztán ismét ott tünt föl a sarkon. Egy gázlámpa alatt,
hirtelen, kissé túlzott mozgással, az óráját kapta elő s vizsgálta.
Aztán ment tovább s ismét megállott az első útmenti fény derengésénél. S
ismét az óráját nézte.

– Hol van az _Arany Zerge?_ – kérdezte Flóri elunottan.

– Nem tudom. Csak gyerünk.

– A tiszt után gyerünk, – rebegte.

A tiszt után, hát persze! Az arca felderült, a járása megkönnyült, a
fátylait lobogtatta, a legfinomabb nő. Már-már úgy volt, hogy elmaradok
mögötte, megtörten s elcsigázva. A lelkem mintegy megroppant az éjben.
Ha Bensdorf jönne legalább, ha jönne! Az idő múlt, s a tiszt az óráját
nézte.

– Hol van az _Arany Zerge?_ – ismételte Flóri már hangosabban,
nyilvánvaló célzattal, hogy a tiszt is meghallja.

Csakugyan, rögtön megfordult, igen készségesen s könyedén köszöntve,
mondta:

– Itt van a szomszédban. Magam is odatartok. Ha parancsolnak velem
jönni.

Kissé idegesen szólott, a szavait kergetve s mégis látszólag
megenyhülve, hogy beszélhet, boldogan a női fátylak előtt, sőt nekem is
örvendve, hogy itt vagyok vele, hogy megyünk vele, Flóri is, én is, az
_Arany Zergé_-be. Szinte mámorosan szegődött mellénk, a mozdulatainkat
figyelve, a hangunkat élvezve, mint aki kinzó eszmekörét velünk üdíti
föl, epekedőn hozzánk simul, reménykedőn hozzánk menekül, ki tudja
micsoda gyötrelmek, micsoda lidércnyomás elől. Egészen fiatal tiszt
volt, üde, finom és rejtélyes, az elegáns leszármazás minden stilusával,
remegő s kivételes, nagy vér mint egy versenyagár, kéklő leányszemek,
merengő s átöröklött mint egy skót tekintet, egy skót tó a reggelben.
Rögtön, sugalló ösztönöm, a magam lelkén indulva, egész ismeretlen
lényét kibontotta előttem, egész gyöngéd és vibráló lényét, epedő
mágnás-előkelőségét az alantas szolgálat nyomorában, türve, engedve,
elviselve amit e harci mesterség brutalitása kirótt rá durva
kötelességekben, alantas szolgatevésben, az ízlése ellen, a hite ellen,
az egész világa ellen, a szerencsétlen!

Oh édes _Arany Zerge_, mélabús kis fogadó a városszélen, már akkor ott
ültünk a számozott szoba-ajtók mentén, a tornácon, és idogáltunk.

– Izgalmas este, – mondta Flóri és mindent elbeszélt a tisztnek. – Annyi
minden, – folytatta sóhajtozva, de a fiáról hallgatott, a touloni
katonáról, már mást akart, már hiú volt. Nyugtalan tekintete, a kéjes
pillák alól, örvendezve kémlelte a fogadó magányát és érzéstelen siklott
el rajtam, aki esdeklőn néztem rá.

– Izgalmas este, – ismételte most már lappangó értelmekkel, – tudjuk is,
nem is, hogy mért.

– Csakugyan, – felelte a tiszt, megremegve.

S ismét az óráját nézte. Ködös elborulását hirtelen, kínzó elmerengését,
melyben finom vonásai gyötrődve eltorzultak, most egészen közelről
láttam. Micsoda rémlátás, micsoda véres fantazmagoria hömpölygethette
oda elébe a legrondább emberi sors végső hullámverését, amelyben meg
kellett, hogy fürödjön, holott a szenyje elől undorral fordult el.
Fiatal szeme rémüldözve követte az imminens tragédia minden irtózatát s
a lelke megrázkódott. Micsoda díszletek vonultak el itt s kellékek,
színek, hangok, alávaló hatásban! A halál a mélyben, a halál lépcsője,
oh a vesztőhely, az édes! S a puskacsövek célzó merevsége az áldozat
előtt, félig meztelen emberi rongy, formátlan már s még lihegő, bekötött
szemmel, megroggyant térddel egy violaszín hajnalban. Úri hadnagy, skót
tekintet és minden, mi része volt ezekben, mi része lehetett? S az
óráját nézte, kétségbeesetten.

De ekkor, az asztal alatt, lágyan s omlatag, a Flóri térde az övéhez
ért, a konturok pontos kiválásával az imádandó simulékonyságban. A tiszt
megborzongott. S a szemét lezárva, ájuldozva átsiklott a túlonnan
mámorába, szegény gyötrődő emberi lélek a legnagyszerűbb megváltás
előtt. A nőt látta-e, aki várta, aki akarta, a szemek mélyén villámló
vörhenyes tüzekkel, vagy inkább elveszett s elbódult benne a tiszta
megbocsájtás, az isteni szeretés csúcsain, oh hogyan tudjam, hogy
fejthessem meg, amikor ott előttem, szédülten és felsikoltva, mint két
világ, mely egymásnak roskad, az ajkuk összeforrt.

Elvonulva mellőlük, mint az árny nesztelen kiválva, még láttam amint
tovasodródnak, amint eltünnek az ajtók mögött, a nő, a tiszt, oh főleg a
tiszt, mennyei öntudatlanságban.

Kimondhatatlan rémület fogott el. A vágyaim, a csalódásom, a haragom is
hirtelen elsüppedt sohasem érzett remegésekben. Elmaradva és különválva,
már nem is voltam, nem is akartam lenni. De ami kivülem történt,
micsoda, szent isten?! A két ember a mélyben. A tiszt, a nő, a
legfinomabb nő, akik egymásba ölelkeztek, akik szeretnek, ők ketten!
Visszafojtott lélekzettel, valami rémes talánynak szegeződtem, az
értelmeket kutatva s fuldoklón már, hogy semmit meg nem értek,
megkergetve és megtépázva e tébolyszerű zürzavarban. Ők ketten s hogy
épen ők, a tiszt, a nő, hogy épen ők! S mind növekvő borzalommal
követtem a magányuk titkos örömét. Hogy épen ők! Mindössze ennyi volt
ami rikító csengésben a lelkemet átköpködte, hogy épen ők, oh muzsikám,
oh glóriám, szegény kis touloni katonám! Mert hogy hirtelen ő jutott az
eszembe, miközben a város ébredt már s a vár felől éles trombitaszó
csattant a nap felé.

Akkor, feldúlva s még ittasan, a nő hevétől árnyékoltan még, a tiszt
megjelent. A küszöbön, az ajtók közül a Flóri karja utána nyúlt,
meztelen mint egy fehér fáklya. Még egyszer a tiszt ráborult e karra s
felcsókolta egész langyos bőrfelületét. De rögtön feleszmélt, az óráját
nézve. És elsietett.

Már akkor követtem, magam is mintegy tovasodorva. A város ébredt. Opálos
foltokban már-már derengett a reggel s az ég elnyúlt mint az olvadó
viasz. A harang kongott fölöttünk, a repedt üstök hörgésével. Egy fecske
röppent féloldalt borulva. S a mélyben, vajjon hol, láthatatlan utcák
tömkelegében, megnyílt falak és kapuk mentén zord tömegek törtek előre,
álmosan s feldúlva még, vad fejek a várnak szegeződve, fenyegető
morajlás, hallucináló kézmozdulatok, amint odafönn a várfokon a tüzek
kialudtak s a nappali fény csapkodta meg a csipkekő széleket. A tiszt
rohant, az óráját nézve.

Akkor, hirtelen, szemben vele, a bástyák alatt, a másik is lihegve jött,
feléledt szörnyeteg a felfrissült kereken, Bensdorf, drága szívem! No
végre – s milyen kétségbeesetten! Még robogott, amikor felszöktem mellé
az ülésre, azzal a vakmerő ügyességgel, amit a szélső izgalom segít.

– Ott megy a tiszt! – vihogtam a maskara-arcába s kidülledt szeme
rámmeredt a búvársisakban, az egész fej mereven mint a sphinx. Holott
rögtön megértette, – a tiszt, a nő, a legfinomabb nő, aki nem tudja
bevárni tétlen. Megedzve minden cudarságok ellen, talán el is volt
készülve e nyomorra. Amíg ő kalapál a porban, amíg ő elmarad egy órára
csak! Fanyar humor, rendkívüli nő s vastagon felkacagott.

– A hajnal keserű illata ez, – mondotta megremegve. – Gyerünk.

– A tiszt után gyerünk.

– Mindegy már. Minek mennénk a tiszt után?

– Hogy megnézzük! – dörögtem.

S elszánt kezem a kormánykerékbe markolt. A várkapun át, a megdöbbent
őrszem előtt, akit alig láttunk az iramban, mint az ördögök repültünk,
vakmerő becsörtetők és minden büntetésre készen.

– A tiszt! A tiszt! – kiáltottam, hogy ott tünt el a mélyben, az udvar
végén, egy vaspántos fakapu mögött.

Kivülről éktelen zsivaj, a falakat ostromolta. Pokoli zengésben, a tömeg
megsebzett lelke, valami véres nótát harsogott. Egy jajveszéklő hang,
egy agonizáló sikoly repült föl olykor egyedül s kiválva a tumultusból,
mindennél élesebb s üvöltőbb, a téboly trillája, nagyszerű s rettenetes!
Itt fönn, a kapu mögött, szöges lépések durva kopogása szólott. Egy
trombita bődült el, komor, megzaklatott s kihívó a távoli horizontok
felé. S egy csomó dob pergett a csendben.

– A tiszt – rebegtem, – nézd, a tiszt!

Oh láttuk, mindketten láttuk, egymásnak dőlve s meghajlott fejjel az
ajtórésen át. Halálsápadtan, gyönyörű kék szemének kusza tekintetével,
elundorodva s ájuldozón, egész finom lényének mintegy levélrezgése volt,
amint a puskás front előtt féloldalt fordulva, a maga hóhérszerepét
várta, mig mögötte, gyors és szaggatott mozdulatokkal, megkötözték az
áldozatot. Egy szegény kis vártüzér volt, fiatal, karcsú, a nyomorban
ragyogó, meztelen mellel, melyet a szívverése ijesztőn kidagasztott, a
lenyírt fejével, melyen a fülek fénylettek, amint a hajnal felkente rá,
izzón és tündökölve, az ébredése skarlát színét. Az egész fej, az egész
arc, a szemek főleg, oh a szemek, merő üvegnek tüntek.

– Oly ismerős! – rebegte Bensdorf, megejtett festő-érzékével.

– Oly ismerős, igen, – feleltem.

S alig mertük kérdezni egymástól: kicsoda? amint csak elsuttogtuk.

– A katona, – vallottam be remegve.

– A katona, igen.

– Micsoda arc!

– Micsoda szemek!

– Oh istenem…

– Megismered e szemeket? Elváltozott fény, elragadó! S a halálos
tekintet!

– Igen, igen… Oh ismerem!

– A Flóri szeme a gyönyörben! Az ő szeme! A végtelen!

Csak néhány perc volt még s a szemeket bekötötték. Sietve elfordultunk,
a tiszt vezényelt. A gépre szállva, szótlan kisiklottunk.

Egészen lassan jöttünk, az oszladozó tömeget elkerülve, bánatos kis
mellékutcákon, ahonnan a tengert láttuk, a távoli bárkákat, az
éjszakából hazatérve. És sokáig hallgattunk és igen sokáig jöttünk s már
nem volt miért sietnünk s nem volt miről beszélnünk. Valami nagy csend,
valami nagy megnyugvás volt bennünk, amint egészen lassan jöttünk, mint
a bárkák a tengeren, mint az éjjeli halászok, akik hajnalban
visszatérnek. Már a nap is sütött.

Mégis, a fogadóhoz érve, Bensdorf megszólalt:

– Flórinak ne szóljunk semmit. Minek izgassuk, már amugy is oly remegő,
szegény, heves, drága lélek! Magunk is felejtsük el a tisztet és a
katonát. Az élet oly nagy, oly gazdag, oly szép, keressünk benne mást,
mit gondolsz, egy kevés irgalmat. No jó. Aztán mehetünk is rögtön
tovább, úgy-e? Akár le se szálljunk.

És bekiáltott a tornácra:

– Flóri! Flóri! Gyerünk haza a kertbe.


V.

Ez volt az Yzölt Tihamér, kitünő honfitársunk elbeszélése.

Mire a végéhez ért, imhol a jeles urakat már abban az angyali
elszendergésben látta, ami a lomha és alantas elmék menedéke a
gondolkodás kínja elől. De Felsner, a tengerész, a nagy vizek unalmához
szokva, hősiesen kitartott és el volt ragadtatva!

– Gyönyörű történet, – mondotta közeledve, – és soha gyönyörűbbet nem
hallottam és ilyen kiváló előadásban, úgyszólván az élet rezgésével, az
élet sebével rajta. Igazi művész és minden, szavamra, – és főleg az a
gyönyörű, amint a sok mindenféle véletlen incidensek egymáshoz
csoportosulnak és egymásba fűződnek s az ember igazán nem képzelné mi
minden történhetik a nagyvilágban, amikor egy vörös hajnalban kivégeznek
egy katonát. S ami a leggyönyörűbb, nem is hinné, a leggyönyörűbb, hogy
épen nekem beszélte el ezt, épen nekem, tetszik tudni, aki annak a
touloni katonának nyilván az apja voltam, miért ne és csak azért is,
hogy az apja voltam! Mert lássa, hajdan, egy csillagos éjjel a havre-i
révben, én is ismertem a Flórit, sőt talán én ismertem elsőnek őtet s
innen van, hogy emlékszem reá. Mindenesetre igen hálás vagyok s nagyon
örülök, hogy a fiamról ilyen kitünő híreket hallottam s most már, hogy
mondjam, impressziókban meggazdagodva térhetek haza Triesztbe.

Azzal mosolyogva köszöntött és a többiek is ébredeztek már s egymásután
lejöttek a lépcsőn, a bárkásokat hivogatva. Akkor a háziasszony,
ezüstszürkében s oly lágyan, mint az árny, Yzölt Tihamérhoz ért. S
hirtelen, szájjal a száján ráborult, kiolthatatlan kivánkozással.



AZ ASSZONY ÉS A SÍRÁSÓ.

Egy este a kikötőben, a dohányosbárkák körül, a nagy barna árnyékban,
tömör és keserves verekedés támadt. Úgy volt, hogy Gór Tamás, a szikár
barom, e földi sorsán javítandó, egy marék dohányt akart lopni több
társával egyetemben, akik mindannyian nyomorúlt rakodó-munkások voltak a
zord parton és a köveken. Viszont a méla bárkán, amint petyhüdt
vitorlákon az éjszakában horgonyzott, állitólag syriai nők hortyogtak, a
görög partok szerelmeiben rég kipróbált nagyszerű hetérák, olyan dús
kebellel mint Charlemagne mellkasa páncélostul; s mind ennek a vizek
mentén titkozatosan hire kelvén: a kéjsóvár hajósok elsápadtak és
magukon kivül voltak.

Ott tolongván s ott fuldokolván a feljáróhid körül, a szívek e forró
versenyében: Gór Tamás, a szikár legény, riválisnak tünt. A szívek el
voltak vadulva nagyon és a kedélyek hasonlóképen. Dohány, asszony, mind
efajta vészes gyönyörüség a halált táncoltatta az emberek közé s mély
leheletü összekapásuk, durva férfihangok búgásával, a vad surlódások és
zord zuhanások gyötrelmes akcentusával, mint komor és olthatatlan zenemü
hangzott a roppant tér csendjében. Gór Tamás, bár kitartó harcos volt,
mégis rögtön gurult s véres feje megkoppant az éles kövön, többször.

A többiek már rég elszéledtek és elvesztek az éjszakában. De Gór Tamás
itt feküdt, egyszerüen és mereven, a bevégzett sor fenségében és a
vérnek pompájában. Odább a nagy hegyek némán tünődtek az éjben, de
hirtelen, az éles csúcsok legtetején a fehér hold ragyogva megjelent.

Ekkor felszedték az embert és vonszolták egyenest a korcsmába, mert a
templomon és börtönön kivül aligha volt ez eset számára nyilvános
épület.

A korcsmában, a törpe falak között ült az asszony, Gór Tamásné és a
sírásó, a kedvese. A hosszú asztal legvégén, csöndesen összekönyökölve
és egy keveset a falnak támaszkodva kitünően megvoltak ők egy rumos üveg
előtt s a füstölgő mécs világában, mely csak a fél arcukat érte, enyhén
s füstösen, a fénynek ama halovány és keserü derengésében, ami a
hollandi festők képein a szenteket veszi körül.

Az embert hozták, senki sem mozdult. Az asszony csak megborzadt, kicsit
megcsúszott a széken, s inkább a kedvesét nézte, meggyötört és aggódó
tekintetével, mintegy ösztönszerüleg a sírásót epedve föl magába, a
sírásót! Hej bizony jó isten, bizony a távoli helység silány viszonyai
nem kedveztek holmi finnyás válogatásnak s a parton kinlódó férjén kivül
legfölebb valamely zsandárt szerethetett volna, de ezek durva urak
voltak. Fájdalmas asszonyi lelkét nem is a ledérség irányítá epedő
vonaglásában, inkább a sivár tengődés s az öntudatos szenvedés váltotta
meg magát a vér haragos hevében, hogy egy órányi feledést találjon, egy
percnyi vad örömet a keservek rengetegében. És sápadt arcának, amint
eképpen a kéjt és kinokat visszatükrözte, olyan maró akcentusa volt és
tragikus feje láttára, a sulyos barna hajakkal, szinte látományszerüvé
vált, mint roskadhat le a nyomorok mélyéből abba a még mélyebb örvénybe,
ahol keserü asszonyi mivolta, néhány pillanatra, szinte szétzuzza magát.

De a rumos üveg előtt, a mécsvilágban, erős körvonalaival, a véres fej
kisértett. Gór Tamásné mégegyszer a sírásót nézte, most már
nyugodtabban, de a válla rándult, jelezvén békés megadással: ennek így
kellett történnie. A sírásó helyeslőleg bólintott és arra a friss
gödörre gondolt, amelyet az éjjel ásni fog. Mert ő egyszerü ember volt,
tiszta, kék szemekkel, barátságosan lecsüngő bajusszal és olyan súlyos,
medvetalpszerü kezekkel, mint mindazok akik a földet turkálják és a
rögöt hányják, szegény népek, földmüvesek, béresek, cselédek és sirásók
az ásó mellett. Higgadt és megbizható hullavető létére, aki soha semmit
nem feledt odakünn, föltétlen hatalma volt a temetőben s békén
uralkodott s olykor gondtalan pipázva pihent a kapanyélnek támaszkodva,
mint a halottak juhásza. De most, mielőtt elméjében végképp elhatározná
ez új sír méreteit Gór Tamás számára, halkan szólt:

– Vajjon él-e még?

Nagy és szent kérdés volt ez a sirásó ajkán: egy ember, vajjon él-e,
vagy vége már?

Aztán hangosabban szólott, a mécset megemelve:

– Gór Tamás! Haj!

Az ember nem mozdult. Akik még ott voltak, méla kiváncsiak, elkotródtak
békén, és mögöttük az ajtó nyitva maradt. Odakünn a nagy víz ragyogón
halovány volt s remegő szinén, mintha lezuhant csillagok vonaglottak
volna kék és ezüst szinekben. Egy csónak síklott, messze egy ember járt
s a keleti révben halászok őrködtek s olykor egy háló suhant a víz
fölött s eltünt a habokban, s minden elnémúlt újra, de úgy tünt, hogy a
holdnak hangja van s ezüst fátylai omlásával mindent betölt, mindent
megejt s bűvős fájdalmával átzengi az éjszakát. És a parton, valami
érces-kék lendületben a hitvány kis virágok megszépültek s vékony
száraikban kiegyenesedve, rejtelmes lényük merev csodálatával néztek
bele az égi sugárzásba, földi gyötrelmükből. S a petyhüdt vitorlásbárka
a lányokkal, egészen fehérnek tünt a fényben, s míg némán felszerelődtek
rajta s indulni készültek valami titkos ünnepre odaát: nagy terhei, a
szürke zsákok és dohánytömbök kápráztató ezüst masszák voltak.

– Nézd! Nézd! – szólt Gór Tamásné, zord özvegy, s az embert lágyan, sőt
szüzies mozdulattal mint a gyermeket, magához vonta a küszöbre. De kéjes
elragadtatását nyitott szájjal lehelte magába s míg a homlokán
végigsimított holdfényes kezével, elbűvölt lelke elepedt a tündéri
naszád felé. A törpe korcsma förtelméből, a szétroncsolt fej irtózatából
szinte áttombolt a fénybe s tragikus fejét, a kibomlott barna hajakkal,
mintegy odaverte az üdv ragyogó kapujához. E kigyulladt világ amarra
mintha az ő számára bontogatná a fehér tüzek varázslatát s valami
szédítő igéret lobogna az éjnek mélyén, a vizek fölött, a bárka ezüstös
tömbjein.

– Boldogság! Boldogság! – suttogta öntudatlan, aggódó ámulással, hogy
efajta szokatlan sikolyra talált s amiért a hangjának olyan sajátságos
csengése volt… De lázas hevét a sírásó békén megakasztotta holmi szerény
ölelésekkel, és szilaj szárnyalását visszaterelte ide, ahol ők ketten
éltek egyszerüen. Mert mire gondolt a sírásó? Arra az éjjel ásandó
gödörre gondolt és szegény Gór Tamásra, aki meghalt.

– Boldogság! Boldogság! – ismételgette csendesen az asszony szavait,
holott tréfálkozó szándék nélkül. És súlyos kezével ő is végig sepert a
homlokán. Aztán folytatta, a nagy fény felé mutatván:

– De hát miért is mennénk mi amarra, hiszen sohase szoktuk, nem a mi
utunk. A part mentén roppant hosszú a járás és hol van a vége! talán a
halászok se tudják… A bárkára pedig… dehát, hogy gondolsz ilyet? Ott
állanak az őrök és bennünket is leütnek. Nagy, vad kutyák is vannak ott
bizonnyal. És minden olyan rettentően világos. Ne sírj… majd egyszer
megyünk csónakázni. Egyébként hajnal lesz nemsokára, – a pap, a szolga,
és az éneklő gyerekek rögtön jönni fognak a kereszttel. Nem tréfa! Imhol
a harang is szól. És Tamásért még egy lapátnyit sem ástam. Ej-haj, cudar
munka: az ember hosszú, a lapát rövid, a föld kemény a nagy melegek óta,
Szent Madonna! S az egész éjjel nem aludtam. Aztán vajjon hova is rakjam
szegényt, hogy nyugta legyen végre. Alig akad már hely odakünn… kicsi a
kert és túl van tömve. Az ember nem is tudja, szegény ember, mennyi
helyet foglal el a földben.

Így szólott a sírásó, szakértelemmel.

Aztán kézen fogta az asszonyt és csendesen megindultak a temető
irányában.



TARTALOM

  A pékné  5
  A tallér  86
  Floria Tosca  97
  Meleg történet egy szegény nagy borjuról  122
  Egy öngyilkosság története  139
  A touloni katona  150
  Az asszony és a sírásó  202


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

42 |Még egyezer |Még egyszer

67 |humbug prezstizse |humbug presztizse

100 |megismert, mihely |megismert, mihelyt

103 |maga eiőtt |maga előtt

136 |öred Becker |öreg Becker

138 |de hirteten |de hirtelen

158 |beszélemel ezt |beszélem el ezt

184 |e lepedve, megkínzott |elepedve, megkínzott

200 |mpressziókban meggazdagodva térheteki |impressziókban meggazdagodva
térhetek]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A pékné" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.