Title: A két ördög vára és egyéb elbeszélések
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A két ördög vára és egyéb elbeszélések" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

IV. KÖTET

A KÉT ÖRDÖG VÁRA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Eötvös Károly Munkái

IV

A KÉT ÖRDÖG VÁRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A KÉT ÖRDÖG VÁRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A KÉT ÖRDÖG VÁRA.


I.  PRIVODA KAPITÁNY.

Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett
segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot
adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon
is.

Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép
könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára
Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába
figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira;
hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán,
országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A
fejedelemnek Magyarországon volt dolga.

Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe,
hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár
tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a
sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e
vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen
magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza
Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és
ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti
engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj,
fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek
sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István
főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás
szedni a sziklai fészekből.

Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói
várat?

Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem
használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is
nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális
labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással,
császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek.
Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól
ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst
talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben
vala.

Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget
tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális
tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és
megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.

De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a
maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a
világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és
kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket,
jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.

Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s
fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket,
megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek
szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának
vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő
keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.

És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula:
akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is
ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török,
tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek.
Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most
nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél.
Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó
hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót.

És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn
éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem
lőn gazdaggá a szegény.

És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a
fiatalokkal.

– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm
telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz
urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek,
hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a
magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom
levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere.
Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s
vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én
mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.

Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem.

– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg
az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt,
bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.

Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott
szavával, mint fegyverével.

Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar
vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre
nagyhirtelen.

Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül
találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak
egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak
vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós
Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett
volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett
volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány
falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori
táborállás keritései közé.

Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes
kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan
értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál
nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a
kurucz nemes urak ellen.

Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József
gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a
Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni,
erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső
cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.

Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az
a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre
beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a
ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját
tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a
ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére.
Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is
nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.

Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden
zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a
háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének
diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a
kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani,
Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének
elnyeréseért.

Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen
incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni,
hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló
embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már
tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó
indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és
marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott
pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik,
bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville
generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani,
pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról
eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram
boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki
belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.

Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne
módja elég.

Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt
Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép
urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is.
Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy
félelem mit nem művelhetett.

Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő
nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra,
biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár
ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai
Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán
haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula,
egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a
generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt
meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek
látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak
tiszteletére.

Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő
toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy
kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely
kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett
rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival
inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére
adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.

A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá
az ajtókilincset.

Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy,
hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon
sóhajta föl:

– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot,
hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.

S aztán fölállott székéről.

– No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal.

Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy
csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a
csizma sarkán.

– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó
étekfogóhoz.


II.  PATKÓS DANI.

Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet
váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.

Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból
születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat
esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé
ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és
aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka
magyar juh, meg a kis Susánna.

Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt
semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis
Susánnával.

Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat
esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két
szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja,
lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának,
melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.

Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az
öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek
együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a
hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis
Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.

De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem
is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem
ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten
hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában
állottak.

Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges.

Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz
kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi
szél.

Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek
életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.

Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli
ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény
felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis
pénzecske is kellett.

Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat
filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst
mentekötővel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak
ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes
nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és
sarkantyukkal.

S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is
csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem
is számitva.

Az első akadály szerencsésen elhárittatott.

Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László
uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó
asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a
szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.

A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó
Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza,
rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne
felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben,
hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz,
hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába
némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni,
kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.

– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek
s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted.
Tudod a többit.

Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem
tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az
oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját
karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a
hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak
koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták
Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü
hirtelenséggel való kivégeztetését.

A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi
már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy
zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.

– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél
előteremtése.

Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó
szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós
Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt
mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a
legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja
és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva
neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén
az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még
azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté.

Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a
remekelés.

Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve
kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és
az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap,
egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy
lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és
nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.

Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem
lesz ma.

Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a
pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté
őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy
kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.

Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart
tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a
gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze
jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha
mindjárt tagló van is a kezében.

Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor
házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.

Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról.

Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá
szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte
ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s
aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb
taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s
még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel
Toroczkó felé.

Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor
ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.

– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz
ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.

– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok
állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.

– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen
állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a
fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az
nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére,
zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.

De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István
uram ő kegyelme.

Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű
fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a
bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha
félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A
legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a
melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor
kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte
röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta
volt mondani nagykomolyan.

Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna
látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan
pödörgette pelyhedző bajuszát!

De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is.
Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay
István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt
inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi
fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette
alkalmazni.

Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,«
bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.

Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába.

Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen
most emelt le a fogasról.

Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú
ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem
csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő
szerszám legyen a kezében.

– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a
dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána
Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében
ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a
világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket
Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját
gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk:
szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint
a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a
lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép
kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval,
bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok
megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek
Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes
cselédem.

– Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom.

– Csak ki vele hamarjában.

– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a
Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek
végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük.

– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan
eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg
mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége
a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy
magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást.
Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög
meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is
őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a
bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig
nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen
praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem
hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?

– De az már készen.

– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt
fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják
Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós
uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas
állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos
dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot
vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje
után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz
nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes
cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség,
szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó
barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő
könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.

Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és
buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen
semmi kifogása.

Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé.
Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s
dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely
rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután
kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához
emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.

– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s
akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes
nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.

Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának
nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:

– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz
ügyünknek nyereségével.

Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó
Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá
fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is
öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy
indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.

Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem
mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta
volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha
sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.

Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon
poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz
pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német,
rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal,
bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.

Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy
bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott
nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s
hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.

Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni
engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason
találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü
kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.

– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason?

– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a
bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat
hallottam még életemben.

– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad
hirét Balyikának?

– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam
a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja
lehetett.

– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili
Negru?

– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a
csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.

– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról
beszélj, de csak hamarjában.

A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani
kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és
szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi
havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide
Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle
hallok majd valamit a világról.

– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a
taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe
veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán hegyébe oda
teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan
körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?

– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, –
szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.

A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott
állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se
halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.

– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy
engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet,
annak van meg a bőre.

– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan
voltak, mit akartak?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind
elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.

– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós
Dani e szavak közben.

– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi
vitéz uram, akkor talán eszembe jut.

Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá
kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így
óggott-móggott, alig lehetett megérteni:

– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a
Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a
szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt
volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku.
Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a
hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi
havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a
ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.

– Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettő?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de
az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője,
aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert
hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat
cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros
volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán,
haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!

– Hát a Fekete Ördög nem volt velük?

– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé
kellett Szász-Fenesre menni.

De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot
ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép
Susánna.

Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló
pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár
félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána
jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig
orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s
buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az
egér, ha macska fut vele.

Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép
csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető,
csöndes hangon:

– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg
nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz
utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?

– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most
már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták
felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj,
haj, leszakadt a fülem.

– Mikor történt ez?

– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk
elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.

Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé,
s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos
sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar,
mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna
örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó
nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj
neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.

De a két Ördög nem jött vele szembe.


III.  A KÉT ÖRDÖG.

Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl
Mező-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan
asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét
odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett
semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge
állatot megöldösé, nyíló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe
belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bőre, fehér czondrája, még
bocskora is fehér szattyánbőrből: elnevezték őt Fehér Ördögnek. Aranyos
völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és
havasokban, szántó-vetők és pakulárok, katonák és békességes emberek
csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas
volt, mint a szálfa; olyan erős volt, mint a bika, megriasztá az
embereket, féltek tőle, mint a jégesőtől, néha-néha egész serege volt,
mint a generálisnak.

A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy
óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű
tölgyek árnyán fakad egy forrásvíz, a Jáda patak vize. E forrásvíz
mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén
feleségével. Kecskét őrzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind
a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke.
Fekete volt, mint a bivaly, s erős, mint a vas. A többi gyereket
erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon
verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se
szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten
maradt minden veszedelemtől. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült
legjobban ez utálatos névnek.

Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás
hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák
egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna
legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt
cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdőszélben, és
miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott
erősebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére,
gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással.

Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülőanyja. Siralommal és
keserüséggel emlékezik erre szegény Erdélyország. Kiváltképen pedig
annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville,
ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz
ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar
városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erőszakoskodásnak
és incselkedésnek.

Nemes Torda városába háromszor is nagy erővel berontottak, a város népét
halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett
a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses
zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly
vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha
egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi
volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan
hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög
serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna.

Ellátogattak ők messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg
Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az
udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának
is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kínozták, a Fekete Ördög
félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel
nem kimélé még az úr asztalát sem, sőt inkább az arany és ezüst
edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritőket magával
elvivé.

Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek
szép Erdélyországban ősi megrögzött szokása volt gonosz vállalatait
napközben vagy alkonyat felé vagy késő este, de mindig éjfél előtt
hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora
reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e
szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron
még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós
uram ő kegyelme ugyan két haramiát agyonlőtt, egynek fejét pedig
fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik
testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s őt az istentelen
latrok halálra kínozák.

De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek
esztendőknek folyása alatt elkövetének.

Utoljára már egy hallatlan vakmerőségre is vetemedtek, melyhez
hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelőtt, sem azóta soha nem
történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épített magának,
valóságos kőből rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s
fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra.

A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot.
Rettenetes erőfeszitéssel, csavargós lépcsővel alkalmas utat készítettek
a barlang nyílásához. A lépcsőnek két oldalához nagy kövekből falakat
illesztettek s a falakat lőréssel látták el. A barlang nyílását
befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit
kitisztogatták s egérútat készítettek maguknak az indali völgy felé a
megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külső nyílását senki sem ismeré,
úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában.

A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lőn
elkeresztelve. Ez az őrség palotája, ez a pihenő legénység palotája, ez
a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a
Fekete Ördög ágyasháza. Így beszéltek maguk között istentelen ebfajtái.
Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekből
egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni.
Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terítették drága terítővel
s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet.

De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette ő azt, hogy legényei
istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát,
agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen
megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor
istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület előtt imádkozni s
szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk
meztelen fogaival. Nosza lőn köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem
szaladának.

Ime ily pogány fajzat támadta meg Mikola László uramat Szász-Fenesen.

Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként
épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében,
hogy az néminemü katonai erősségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos
helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a
bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba
szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán,
melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és
szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög
segítségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán
felhuzatik s az udvarbeli őrség elegendő számban és éberségben megállja
a helyét.

Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára így akarta isten
az ő kitanulhatatlan bölcseségében.

Volt az udvarban fegyverfogható férfi-ember elegendő.

Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erős legénynyel. Ott volt három
rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat
lovász, két lóhajtó, tíz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló
ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány
hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik
ágyasházában.

Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett,
Mikola Lászlóné asszonyom ő kegyelmének nevenapja, melynek örömére
évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámító
vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan
nem lakozának, de a kik a vendégségről elmaradni sehogy sem akartak,
mert az elmaradás méltán a háziasszony ő kegyelme iránt való nagy
tiszteletlenségnek tekintetett volna. Így jövének be jó idején
tiszteletes, tudós Kerellei Ádám prédikátor uram az ő szeretett
hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák
harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-Fenesről is
egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerősök. Még szerencsének
mondható, hogy az országos főemberekből való atyafiság amaz ármányos
Steinville generális meghívására Kolozsvártt időzött valami ünnepélyen
vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta
volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó
szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a
német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét
Steinville generálisnak bejelenté. Ők is nyavalyások épen a legrosszabb
időben jövének.

A két haramia nagy előrelátással hajtá végre ő gonosz cselekedetét.

A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni
órákban a szászfenesi szőlőkben rejtőzködött. Rögtön elküldé azonban
Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg
a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a
kastély árka mellett levő füzesbe és rekettyésbe jőjjön embereivel.

Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás
közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és
rekettyésben.

Húsz erős haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és
mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba
vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segítségére szaladni, az a húsz
legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük.

A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze,
nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a híd még nem volt felhúzva.
Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes
fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát
szólítá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött
a holdvilágnál.

– Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk.
Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hídra s
nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod.

– Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit
mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé,
Nikta bátyó. Erről beszéljünk legelőször.

– No csak beszélj, de hamar beszélj, mert én hamar megharagszom.

– Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen
két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegből. Enyém leszen három
islógos ing, a kit asszonyom ő kegyelme viselt. Enyém leszen egy veres
bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos
korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge
patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy
rend fekete kláris öv.

– Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba
akasztom, ez is a tied lesz.

– Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény
kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordíts már, lódulj. – Szólt
dühödten a két Ördög.

– Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még
csak meg se kínozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz
könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili
bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert
különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak.

Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta
istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és így szólt hozzá:

– Te is fogadod Vaszili bátyó?

A Fekete Ördög fogait csikorgatá, de mégis csak azt mondá: Fogadom én
is.

Erre az ördöngős lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü
ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott:

– Radu, Náku, Pripon, Dutzu velem jöttök.

A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a
leány után.

Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel.
Sem istentől, sem embertől meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de
rettegett tőle minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. Lőtt
és vágott minden ellenkező szóra s kezet emelni ellene senki sem
merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint
egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az
időjárás. Ha megbőszült: halomra ölette a csecsemőt is; ha jókedve volt,
szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját,
igazán szerette.

Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak
szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi
udvarba, de később lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s
szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak
kegyelméből. Sőt volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az
öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hívják, a mi pedig
szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy
tisztesség.

Segíti ördög ő fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku
Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti
kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni a hidat,
midőn Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott.

A négy haramia a felvonó híd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át
meg ne láthassák őket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s
megkoczogtatá annak fatábláját.

– Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? –
kiáltott büszke hangon.

Onucz kitekintett az ablakon s első szempillantásra megismerte Anikát.

– Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere,
gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit
öltetek meg megint?

Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig
hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire
adta fejét.

Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a
hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz
még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy
meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba
téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott
boszorkánya.

Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre előrohant a negyven haramia,
néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak,
hamarjában főbe vertek s minden kijárást és őrhelyet elfoglalva,
rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat ő
kegyelmüket kirabolnák.

Nosza lőn most sírás, rívás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek
rettenetes vérengző viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt
volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha őt
most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között!


IV.  MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

Patkós Dani nem látta azt.

Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből
csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a
szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi
népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a
kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis
gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind
valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról
a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság
veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy
robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de
sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott.
Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai
reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre.

– Hol a két Ördög, ficzkó?

Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani
rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak
lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető
lőcslábaival tipegett ide-oda.

– Szólj, mert különben letiporlak.

Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegből:

– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi
mindnyájan ártatlanok vagyunk.

Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s
taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A
vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki
egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már
kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:

– Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram ő kegyelmét?

– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán
reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.

– Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van?

– Oda fent a nagy palotában.

Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt
Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig
felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik
kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal,
szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték,
zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és
butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is
elenyészszék.

Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros
arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:

– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó
isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?

A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a
tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst
már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor
tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára
látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután
zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a
jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a
nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött
lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:

– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség
szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó
asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.

Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már,
vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis
Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.

– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van
már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség
verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz
juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de
talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor
innen elindula.

– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből;
hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.

– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut,
most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a
karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről
pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most
szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni,
mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra
állitaná.

– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi
kis…

Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében
is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.

– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az
az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes
fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat
vagy használhat az embernek.

– Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani.

– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek,
annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él
és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt
örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját
nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban
hivalkodni.

– Hát nagy vérontás volt?

– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot
túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről
még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.

– De édes kedves asszonynéném!

– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri
familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az
asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné
asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen,
és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az
asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A
hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő
kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a
konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az
étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy
sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás,
mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak,
mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg
rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a
külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a
félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy
haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és
meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a
konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei
pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az
uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták.
Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de
alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög
csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén
szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is
a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala
magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze
uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy
annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik
haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván
úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De
csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli
fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva
talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot
oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának
parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg
nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől
elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem
történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők
mentették meg.

– Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában?

– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste
lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden
kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága
skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle
ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel
mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem
adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész
várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt
tenni? Se segítség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s
át kellett adni mindent. De még ennél sokkal többet is. Előállott
Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három
islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy
gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy
arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy
ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és
azokból valót, melyeket asszonyunk ő kegyelme viselt. Fel is ölté a
pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába.

– Hát oda is bement? Mi történt Susánnával?

– Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szívem úgy tele van
keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom,
egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled?

– De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a
türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva.

– Várj csak édes fiam, hadd végezzek előbb az asszonynyal.

Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a
padmalyra borítani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek
s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá előbb azoknak fölszedését.

– Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony
mindjárt kiejti kezéből.

Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a
földhöz, hogy dézsa és sós víz millió darabra törve, zúzva, locscsanva
egyszerre eltűnt szem elől. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem
gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult.
De Patkós Dani csak ennyit mondott:

– Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem
beszél, utóbb még magharagszom.

A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek
az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha
csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak
ennyit mondott:

– Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a
kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az
én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra
gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában
már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem
mertünk, sőt még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a
dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán,
megindultam, hogy kimegyek a külső palotára, hát a mint a lábam kitenném
az ajtón, rémségesen ordítva szalad elém a Panna leány s elkiáltja
magát, hogy urunkat és asszonyunkat ő kegyelmüket már mind meggyilkolták
a haramiák. Megváltóm, üdvözítőm ne hagyj el, én csak visszatántorodtam
a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, különben
talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás,
már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány
vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az
én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest,
kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki:
elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom
tíz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak
feltaszított, hátam megett volt a kalácsos teknő a kemencze előtt, tele
most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg,
bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste
fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülő isten a megmondhatója, mi
történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön.
De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit
rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se
szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a
kettő tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága
marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát
melléje állított s a szekeret megindítá, meghagyván a haramiáknak, hogy
a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt
volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a
leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt
mozsárban, mint a sót. Ettől kezdve szegény Susánnámat nem láttam többé,
bár a fölséges uristen jóra fordítaná ő siralmas dolgát!

Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű
könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony
isten egy szót se szólt volna.

Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak,
talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek,
rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezéből. Szemöldeit
és ajkait összeszorítá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek
veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy
ne maradjon más épségben, csak maga a pokol.

Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a
halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét
szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az
oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér
kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé.

– Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek.
Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy
pillanatra.

Patkós Dani csak ment kifelé.

– De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána
eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát
urunkat ő kegyelmét, míg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott
be, hogy a generális urtól segítséget kérjen szegény lelkem leányom
kiszabadítására.

Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden
kiszabadítá, s ment le a lépcsőn, s az udvaron, a kapun át, a holttestek
és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott
zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a
valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban
megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját.

Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt,
szügyellőt, nyerget, takarót, terhelőt, farmatringot pillanat alatt
leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez:

– Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron,
megfizetem kettős áron. Ime itt az erszény.

A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott
szerteszéjjel. Nem felelt a felhívásra senki.

Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felől s a következő
pillanatban ott állott Patkós Dani előtt egy úri renden lévő lovag.
Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat
tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez:

– Hej ficzkók, mi történik itt?

Mikola László uram ő kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt
lekapta fejéről kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé,
szólt porba néző görnyedt arczczal:

– Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt,
megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban.

Az uraság oda tekintett Patkós Danira.

– Ki vagy fiu, mit akarsz itt?

– Toroczkay István uram belső embere vagyok, Patkós Dani a becsületes
nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett
vőlegénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadítsam.

– Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos
szívvel, rettenetes erővel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek.

– Oda megyek, de azért mégis oda megyek.

Lassú, mély és dörgő hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram
mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó
tanács vissza nem tartja, hanemha erőszak. De hát miért kellene a kurucz
fiut erőszakkal visszatartani? Oda szólt hozzá:

– Mi járatban jöttél te épen most ide?

– Segítségre jöttem, de későn jöttem, lovam is megszakadt a sietésben.

– No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád
isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt.

Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a
kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkőztette a lovat, a
leszedett szerszámot egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az
udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova
szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe.

Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom
nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral.

– Nesze édes jó fiam, igyál, egyél, a maradékot vidd el az útra.

– Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára
kiüríté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó
éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyílból lőtték volna ki.


V.  MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a
bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra
leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát
patak partján, puha, buja, zöld mezőben, hajladozó fekete fák
árnyékában.

Lova nagy utat tett az nap Szász-Fenestől Kolozsvárig, Kolozsvártól
Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya,
minden pillanatban megtágult terhelője, erőtelen volt a lába járása:
bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási
szőlők alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal
megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt.

Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek
nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az ő szívének
mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával
fölérhetne. Álom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most
aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor
elgondolá: minő sorsra, minő kezekbe jutott a kis Susánna. Az ő kis
Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött
vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s
megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minő harag tombolt
szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. Minő
harcz lesz az, a mit ő a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog
ő összetörni, míg a halál őt is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos.
Ő azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az ő
Susánnáját semmivé tették.

Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának
igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország
felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes
levél dolmányának kutyafüle alatt. »Éhség, szomjúság meg ne aléjtson;
ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne
tartson; még könyörgő édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne
lágyítsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És ő fogadta
szívében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesíti. És ime most
mégis megszegte azt. Megszegte a legelső lépésénél, megszegte a kis
Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz ő méltó, hogy ekként hűtelen lett
az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már
a becsület is.

Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák
beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell.
Nem is fog ő, nem is akar ő életben maradni. Csak a bosszú, csak a
bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a
kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az ő holttestével.
Csak az van már hátra, semmi más.

Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de ő a csillagfényben is
a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger,
s a fekvő helyében sem volt maradása.

Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében
megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, így szeretne fürödni
a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá.

Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe,
hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellő. Ibolyaszinű
dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén
a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása.

Hűs patakvíz, hűs reggeli szellő jó Patkós Dani szívéből kihajszolták az
örjöngő haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett,
harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett.

Jó gondolat ötlött az agyába.

Lovának is kell pihenés, jó magának is kell okos meggondolás.

A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz
haramia őrzi álmuknak nyugalmát, a várban őket megtámadni lehetetlen.
Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell őket csalni a völgybe, a
hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván ő
aztán segitséget sem istentől, sem ördögtől.

Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István főkapitány
uramtól ő kegyelmétől. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra
alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel
mily könnyen kiszedhetné ő a haramiákat a barlangvárból, mint a földi
kutyát az odujából.

Nem. Ezt ő nem teszi. Ő Toroczkay uram ő kegyelmének szeme elé többé nem
kerül. Míg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát
keserűen meg nem boszulja: addig ő a két Ördög közeléből el nem távozik.
Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jőjjön tehát a veszedelem.

Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult
lefelé a patak mentén.

A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott
napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a
pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák őrzik a
Repedt-kőnél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni.

Patkós Dani ment a Repedt-kőhöz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú
haramiák elé.

De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhőszakadás rohant
végig néhány nap előtt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztítá és az
omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az
aczélpatkó.

Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a
négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget,
nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács.

Így ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes
sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes
taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál
jobban lobogott szívében tüzes harag lángja.

Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart
előre mozdulni. Patkós Dani előre tekintett, s alig száz lépésre négy
haramia állt előtte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete,
bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két
haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a
tüsző mellett mind a négynél. Ezektől ijedt meg Patkós Dani lova.

De nem ijedt meg Patkós Dani.

Rövidre fogta a kantárszárat, vasmarkába szoritá a taglót, s lassú
lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul
vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment előre. Patkós Dani
le nem vette szemeit a rabló népről és csak arra vigyázott, hogy lova a
szakadékba bele ne essék.

Midőn már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az
egyik haramia vastag ökörhangon:

– Megállj te barom, mit akarsz itt nálunk?

Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor,
veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat
haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz
vezető ösvényt.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment előre.

Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák
mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez
a várbeli haramiák részére.

A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra
felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós
Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú
ugrással oda robbant a haramiák közé.

Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a
szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy
lefeküdt, soha többé meg se mozdult.

E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy
sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani
egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta
s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött
és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből.

Patkós Dani megállítá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá:

– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két
Ördög?

A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló
nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni.
Csak hörgött és csak nyöszörgött.

De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy
robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai
közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani
közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá
hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.

Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A
gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment
szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.


VI.  A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a
hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint
más a sima vesszőt. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög
dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta
maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat,
dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona
vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál
kurucz vitéz.

Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott
ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében
vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ádáz sasszemeit le nem vette a
Fekete Ördögről. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy
embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében.

A Fekete Ördög tíz lépéssel megelőzte seregét. Lőtávolba érve megállt,
dörgő kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt
Patkós Danihoz:

– Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te
féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én előttem?

Patkós Dani elővette mordályát s egy szót sem szólva rálőtt a Fekete
Ördögre.

A lövés nem talált.

– No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög.

Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög
megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbőrczondrája
megmenté őt a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás
kalapácsát.

Patkós Dani a kengyelből kivette lábait s nekiugratott a Fekete
Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval
egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és
ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra
egyszerre.

A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az
iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s
vele együtt Patkós Dani is. De az ő taglója a Fekete Ördög fejét úgy
hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda.

Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg,
mintha föld nyilt volna meg előtte, eszeveszett bámulással mereven nézte
a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a
Fehér Ördög is megrémült, midőn a Fekete Ördög elestét látta.

Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia
arczába és egyik lábát rátette a kettéhasított főre és mély dörgő hangon
mondá:

– Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám
elraboltad.

Magához jött a haramia-sereg. Rémítő morgással és istenkáromlással
mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon.

Patkós Dani rájuk nézett s rájuk orditott, mint a vihar:

– Hát ti is itt vagytok? Egyétek meg ezt a dögöt s veszszetek meg tőle.

Óriás erővel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt
magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé.
Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt.

A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű
szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra:

Előre bitangok, fogjátok le elevenen, mert összeráglak benneteket.

S szálfájával oda mutatott Patkós Danira.

De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté a sziklafalhoz s azt
ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját
balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a
haramia-sereget. Még sürgeté is őket:

– Ide jertek, épen ti kelletek nekem!

E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az
elnémult: messze, messze földről a túri határ felől trombitaszó
harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felől.

Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy
gyönyörüsége tellett ő bennök, a mint az később kitudódott. Pedig hát
előre tudhatta volna ő azt, ha oly nagyon nem sietős az útja s ha Mikola
László uram ő kegyelmétől nagy tisztességgel és megalázódással tövéről
hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s
hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól ő nagy dolgát.

Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram ő kegyelme ama szomorúságos
éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, míg
amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak főgenerálisának
színe elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy
bátorsággal e szavakat mondá:

– Uram, főgenerális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama
Mikola László Szász-Fenesről, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló
embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hívségében soha meg
nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hívségem
és jámborságom daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia
rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra
keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem
hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága
marhámat elrabolták, sőt még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal
udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és
én jöttem főgenerális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi
szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy
ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek?

Steinville generális megértvén ebből a nagy méltatlanság igaz okát,
biztató szavakkal csillapítani kezdé Mikola László uram ő kegyelmét, jól
tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország
főembereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának
ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak
két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót,
felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erős hangon parancsolá az
oldalálló tisztnek:

– Hívjátok elém Privoda kapitányt.

Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment
Szamosfalvára.

Steinville generális erre a következő parancsot intézte az oldalállóhoz:

– Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt
rögtön beszállítsa. Huszonnégy lovas készen álljon, húsz szekeres
előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal
nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva
kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak.

Igy szólott a parancsolat Mikola László uram ő kegyelmének füle
hallatára. Meg is elégedett ő a parancsolattal s nyájasan megköszönvén
Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása
után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós
Danit, ki azonban szívének nagy haragja és búbánata miatt Steinville
generális rendeleteiből semmit előre meg nem tudhata.

Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt,
legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s
mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s
elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és
legényeit s tizenkét lovas legényt késő éjjel elindíta, hogy Tordára még
hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden
fegyverfogható őrséggel és egyéb bátor emberekkel, csőszökkel és
hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a
hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia
seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése,
hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számított Privoda kapitány. Ő
tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy
nemes Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két
Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög
veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja ő a két
haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állítani – két
huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segítséggel Peterd
felől délelőtti tíz órakor kellett a hasadékot elzárni, ő maga is az ő
ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felől.

Ime tehát az ő serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia őrnek
tülök-bömbölése. Az ő lovasainak trombitahangja harsogott a küzdő felek
fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül.

De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita
harsogását és ő nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Ő csak
a Fehér Ördögöt látta maga előtt dárdavégü rettenetes szálfájával s
haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot
vezényelte. Ő rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint
azokra, kik életére törtek.

Nagy lőn azonban bámulása, midőn látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra
tekint, a rohamot abba hagyja, magas kőre ugrik s aztán egy pillanat
múlva elorditja magát.

– Hóhó! megálljatok! Utánam föl a várba!

E szavak után sebes bakugrással futott a barlang feljárója felé.

A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette,
nosza sietett ő is el nem maradni vezérétől. Patkós Dani csak azon vette
észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs
mellette, nincs előtte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki
volna: az fut előle eszeveszetten.

Nosza ő sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját
suhogatva kiáltá utána:

– Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon
benneteket.

De bizony azok szót nem fogadtak, csak menekültek gyorsan föl a várba.

A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy
mindjárt megmenekül s őt Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már
Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire.

Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül
kétszer megpördíté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt,
utána hajítá azt.

Nagy búgással repült a tagló a levegőben mint halálmadár, fénye
levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér
Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bődült, állóhelyében
megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán
arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a
mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva
kettéhasított gerinczébe.

A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér,
mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére.
Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté a
sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a
barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz
vitézre nem gondolt többé egyik se.

De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat.

Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy
négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a
nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes
hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe
déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag.
Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.

Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az
eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a
feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra,
birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi;
tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy
elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz
vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely
ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes
hatalmának látására.

A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös
lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá
hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék
kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki.

Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy
szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát
a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú
fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony,
melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat
kellett fognia.

Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a
szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen,
lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett
virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s
melynek színe és illata meghalt örökre.

Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a
magas kőre.

– Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott?

Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő
jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához
kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott
odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott
keservesen.

De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak
nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a
viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta
Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének
megfutamodását.

Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el
nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának
mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a
légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli
bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna,
nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet
ilyen szíve szerető párjához.

Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a
rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz
életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai
megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot
vert gonosz indulatnak viharos mozgása.

Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint
a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós
Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz
haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a
menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak
vas kezét.

– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba,
ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.

S húzta magával Patkós Danit.


VII.  MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona
seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat,
mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé.
Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.

– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?

– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn
van a várban.

Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még
Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan,
gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket
megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.

Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy
félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon
ülve, kézben kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két
Ördög várába:

– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár
parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága
marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre,
magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz.
Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad
meg pokolnak örömére.

Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette
oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.

– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad
ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük,
magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára
fogaidból veretek patkószeget.

Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem
szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.

– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő
kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok
kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban
járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát,
a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről
elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott
feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel,
itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor
lészen találkozásunk.

Privoda kapitány visszakiáltott:

– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba
huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket
pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.

Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott
agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele
is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen
ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla
tetejéről, mikor azt elgondolá.

Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának
rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta
meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni
Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék.
És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már
és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné,
most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint
ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve
lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt,
vagy szétdaraboltatni magát általa.

De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott.

A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét
darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul
helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha
lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni.
A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru
volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel
kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.

Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s
kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat.
Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét
lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s
meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá
azt egészen a barlang szájához.

– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz
mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.

Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda
állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére
téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:

– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom
Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e
idáig?

Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával
czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig
elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz
haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög
várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló
lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két
szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.

Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett
kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó
haramia sereghez:

– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém,
harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és
fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál
fogva, mint a patkányt.

Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák
eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék.
Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s
kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne
haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.

Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani
feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás
után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta
őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma
– úgyis oly sok volt már a rováson.

De bizony nem lett abból semmi.

Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt
Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant,
robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak
lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és
csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és
kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak
üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha
jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának
s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és
zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának
vérfagyasztó kaczagása!

– Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni?

Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott
szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai
hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák
rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a
sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda
kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak
Kolozsvárra.

Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első
pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú
nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a
szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli
dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind
lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a
honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte
Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta
helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával
melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.

– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.

Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának:

– Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez.

– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak
olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.

Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek
némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt
Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:

– Ime, itt áll előtted jegyesed.

Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt
mondá neki:

– Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem.

– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged
szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem.
Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól,
de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem
menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.

A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme
égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett
hozzá s megfogta kezét.

– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek
érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.

Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát,
meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú
barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át
bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a
követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még
kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.

– Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világított.

Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú
halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és
ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok,
csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és
főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer
jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika
megint szemközt fordult Patkós Danival.

– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok,
ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat
csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.

Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e
szót mondá:

– Most már Susánnához vezess.

A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a
mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a
záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós
Daninak:

– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé,
annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan,
teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?

Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével
megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:

– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és
szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!

Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani
kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával
lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant
onnan.

Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn
arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva
vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a
tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel.
Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós
Danihoz:

– Itt van menyasszonyod!

S odavágta a véres tőrt Patkós Dani lábaihoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni
látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az
oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő
jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven
keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.

Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt
kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét,
zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.

– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj,
ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok
itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak
még tőled ez életben.

A ki meghalt: az nem beszél többé.

A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek.
Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé
föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes
hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde
alatt.

Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár
leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s
végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott
hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt
hozzájuk:

– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy
szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem
félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a
félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én
meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak
benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit
élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három
vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam.
Halljátok ezt? Én magam is.

Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem
aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta
menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat
rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében
hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem
gondolkodott egy perczig sem.

Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú
haraggal.

– A ki kezét fölemeli: halál fia!

Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két
lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E
pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott,
nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még
egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós
Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer
darabra zúzva találták meg a patak ágyában.

* * *

Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt
látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség
rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd
felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz
Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a
két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz,
hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő
haláluk.

Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait.
Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a
tömeghez:

– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én
vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator
haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk!
Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére
segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.

Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes
bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz
meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte
a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós
Daninak nagy dicsősége.

De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen,
létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja
mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.

Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az
indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek
örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé
gonosz hírük nem hallatszott.

* * *

Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába
Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának
kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.

– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő
kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A
kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted előttem
tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé
kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!

Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes
jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.



ÉJBEN, VIHARBAN.

Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek.

Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se
volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is
őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és
gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.

És ennélfogva sok imádó.

De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje.
A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt
szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.

Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki
nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen
halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel
megesküdött.

Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn
megboszulja magát.

Megtehette.

Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül
könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle
hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre.
Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép
asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.

Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga
a szép asszony sem.

Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal
özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki
Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon
rettenetes zilált állapotban.

Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű
asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.

Emmi pedig könnyelmű asszony volt.

Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt.

A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az
élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros
ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek
illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.

A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig
volt pénze és hitele határtalan.

A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi
kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj
kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az
életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból
naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.

Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása.
A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba
küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.

Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév
után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának –
így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság
volt és nem hizelgés.

Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan
jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott
volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.

A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen
hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a
vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt
mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha
azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is
természetesnek találná mindenki.

A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi
mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra
nyujtá:

– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem
felejtett el.

– Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy.

A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint
rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy
is ismételten végig nézte a gyermeket.

A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki:

– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk,
félek tőle.

Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá.

– Bohó, mit értesz te ahhoz.

A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment
anyjához, átölelte derekát és azt mondá:

– Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeiből.

– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán
bement vendégei közé.

– A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnőjének.

Néha azonban csodálatos ösztönük van.

Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu
hangon mondá neki:

– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen
fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.

– Igen szivesen.

A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s
akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt.

– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt
Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.

A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel
játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:

– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem
közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.

Felbéczy leült szemközt a nővel s két karját összefonta mellén.

– Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nőm legyen.

A nő tovább mosolygott.

– No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a
megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év előtti
dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a
hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is
fejezni.

Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó
játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon előidézett. De azért
hideg komoly hangon felelt:

– Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön
harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt időnk várni és most nincs.

– Reményleni azonban most is van időnk s azt hiszem, az első rohamra
ennyi siker elég lesz.

A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni készült. Felbéczy
még nem mozdult helyéből, hanem elővette óráját s megnézte azt.

– Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az
álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tíz percz nem
különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni.

A szép asszony leült. Felbéczy folytatá:

– Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül
ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt
nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idő alatt. Ne nézzen
olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges.
Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell
önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen
a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. Sőt még lépnie sem
kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul
megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne
piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már
elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást
törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a
világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor
majd meggyőződik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az
én nőm lesz ön minél előbb, vagy engem elutasit de végleg és e
pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény
özvegy asszony.

Felbéczy ujra órájára tekintett.

– Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én
megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja.

– Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. Jenő
azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam,
midőn e szóért őt oly nagyon megfenyitettem.

– Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy
föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön
bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a
gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom őt
házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is
föltétel, mely elengedhetetlen.

A szép asszony felugrott és indulatosan felkiáltott:

– Nem, önnek neje nem leszek. Borzasztó ember.

Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülőhelyéből s közel lépett a szép
asszonyhoz.

– Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz
örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a
gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben.

És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült
kocsijába s nyugodtan elhajtatott.

A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán,
melyben a kis Jenő aludt. Megállott ágya előtt, szemeiből kicsordult a
köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába s azt
mondá a szobalánynak, ki őt vetkőztetni kezdé:

– Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen
megharagitott.

Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még
csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy
Miklós kitűzött.

Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei
csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a
tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan,
legénység csüggedez s mentő hajó vagy biztos rév láthatatlan: minő kín
facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dől
össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erősen állott
nemzedékről nemzedékre; ha éhsovár hitelezők serege jön, hogy intsen és
fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az
épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre
örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésről, ha föl kell hagyni a
kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a
nélkülözés: minő szemmel néz a jövő elé a családfő!

Felbéczy Miklós jól dolgozott és jól számitott.

A szép asszony könnyelmű asszony volt.

Midőn a kitüzött hónap letelt: a kis Jenő nem volt otthon apjának
házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben.

Midőn a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép
asszonyt.

És a szép asszony édes mosolylyal várta őt és puha, selyem, hófehér
karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedő pamlagra maga
mellé leültesse s dobogó kebelét előtte kitárja.

Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvő idejét. Pedig ezzel
nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság
kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenőrizhetlenül.

A kis Jenőre nem gondolt egyik sem.

Őt nem hozták haza az esküvőre, sőt még csak nem is értesitették róla.
Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vőlegény nem
akarta. A kis Jenőnek nem volt szabad tudni, hogy az ő apjának halálos
ellensége mikor öleli át az ő édes anyját.

Csakhogy a kis Jenő nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és
elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett
oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvő napjáról s ő elhatározta,
hogy haza megy és meggátolja azt.

Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet
főnökéig.

A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet főnökétől engedelmet
arra, hogy haza mehessen. Az intézet főnöke hideg vérrel felelt:

– Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Ősz van, hideg van, a hó is
leeshetik, felelős vagyok önért. Előbb irnom kell haza engedélyért.

– De nekem mennem kell, ha meghalok is: mennem kell.

– Nem lehet.

A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei
csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és
szobájába távozott.

Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár,
zsebpénze nincs. Visszament tehát a főnökhöz.

– Tanár ur, az istenre kérem, adja ki ma heti pénzem.

A tanár ismét hidegvérrel felel:

– Vasárnap a szokott időben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy
a rendetlenséget nem tűröm.

A gyermek zokogásban tört ki s összekulcsolt kézzel kérte a főnököt.

– Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek,
adjon nekem pénzt, a szivem megszakad.

A főnök tudta, mire kellene a pénz. Sejtette a szökési szándékot.

– Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal
ön mellett fog lenni.

A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a főnökre bevágta az
ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte
őt szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lőn a dacznak büntetése.

Csütörtök volt. Az esküvőnek vasárnap kellett megtörténni. Pesthez
Rábamike messze van. Pénze nincs, éjjel-nappal mennie kell, hogy
gyalogszerrel idejében otthon lehessen.

Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három
forintot. Tudta, hogy Komáromtól Győrig egy forintot kell fizetni a
vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeiből. Ezzel a
pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetből.

De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté
felöltőjét s kisurrant az intézetből. Futott a Dunapartra.

Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé.
Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit.

Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada
kocsifuvarra ment, de este tíz órakor Váczra ért.

Sötét volt, mint a sírban. Rideg szél csapkodott, hideg, őszi eső
permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább
indult.

A fuvaros és neje összenéztek a folyosón a lámpafénynél. S a nő szólt:

– Menjen már kend az után a szegény gyermek után, hova menne az ilyen
este?

A fuvaros utána ugrott.

– Héj, urfi, hová indul?

– Komáromba.

– A pokol fenekébe! Messze van az. Ebben a sötétben, szélben, esőben,
még a városból se tud kimenni.

A gyermek ment tovább, mintha nem hallotta volna a szót.

– Jőjjön csak vissza, nálunk alugyék egyet, ha hajnalban indul el:
tovább ér.

– Köszönöm bácsi, de nekem mennem kell.

A fuvaros nem szólt többet, karon fogta s bevitte a szobába.

– Adj neki, – szólt – valami meleg ételt, asszony, hiszen máris majd
megveszi az isten hidegje.

A gyermek halvány volt, az igaz. Jó izüen költé el a szegényes ételt, de
azért ülőhelyében elnyomta az álom. A jó emberek padkára fektették,
vánkost tettek feje alá s bundával betakarták.

Korán reggel utnak indult. Csak úgy gyalogszerrel. Nem volt megedzve a
hosszu gyalogláshoz. Estére kelve alig tudta lábait fölemelni, talpát
feltörte a szokatlan erőfeszités, erőfogyottan, tántorogva ballagott
tovább. Ruhája át volt ázva, teste-lelke át volt fázva, midőn Komáromba
késő este megérkezett.

Oda vetődött a Dunapartra, a szigettel átellenben. Keresett korcsmát, a
hol magát meghuzhatná. Vendéglőbe nem mehetett. Utolsó forintját a
vasutra tartogatá. A nélkül haza nem érhetett volna. S azon kivül már
alig volt néhány krajczárja.

Egy kocsmában még gyertya égett. Belépett oda. Egy asztal körül négy-öt
tisztes polgár beszélgetett s iddogált. Közel hozzájuk leült. Olyan jól
esett fáradt testének a pihenés és meleg szoba. Éhes is volt, de az
éhség nem jutott eszébe a kimerültség miatt.

A beszélgető polgárok felváltva nézegették a gyermek nemes arczát s
finom, urias, de átázott öltönyét. Egyik megsajnálta és megszólitá:

– Hová való öcsém?

– Rábamikére.

– Honnan jön?

– Pestről.

A polgár elgondolkodott s aztán kérdezé:

– Van éjjeli szállása?

A gyermek elpirult arra a gondolatra, hogy sem pénze, sem szállása.
Büszke volt. Inkább meghalt volna, mint megvallja az igazságot.

– Igen is van, – felelé, – itt a közeli vendéglőben.

– No ugy jól van, szivesen adtam volna különben éjjeli szállást.

Az idő lassankint éjfélre járt, az emberek eltávoztak s a gyermek maga
maradt. A vendéglős azt mondá neki:

– Tessék kimenni, bezárjuk a kocsmát.

A gyermek kiment az utczára.

Künn vihar tombolt. Fekete felhőket kergetett az égen, vagdalta le a
háztetők cserepeit s a sziget fáin s a folyamnak hullámain iszonyu
zugással törtetett át.

A gyermek nem maradhatott a falak árnyékában, a tetőcserepek agyon
verték volna. Ki kellett mennie a nyilt Dunapartra, a viharnak
akadálytalan sodrába.

Érezte, hogy meg kell fagynia, ha nem mozog. Rázta a hideg. A szél, mint
borotva, hatott át ázott öltönyein. Minden tagja reszketett, mint a
falevél. Megkisérté gyorsan járkálni. Lehetetlen volt. Kimerült,
kifáradt lábait alig tudta fölemelni. A szél úgy taszigálta, a föld, a
sár úgy vonzotta magához. Olyan jól esett volna lefeküdni.

A lefekvés a halál. Neki élnie kell és édes, szerető anyját megmentenie.

E gondolat keserü elszántságot szított föl szivében. Karjaival
végigdörzsölé termetét s aztán fejét fölemelve utolsó erőfeszitéssel,
gyors léptekben járkált föl és alá a viharban.

Azt hivé, képes lesz így kihúzni az éjszakát. Csalódott. Negyedóra mulva
elhagyta ereje s egy rohama a szélnek földhöz sujtá.

Ijedten ugrott föl abban a pillanatban, de a mint folytatni akarta a
gyorsabb mozgást, érezte, hogy lábai nem birják.

– Istenem, istenem, mit csináljak? – s el kezdett zokogni és tántorogni.

Az órák éjfélt ütöttek. Az őrváltás hangja oda hatott hozzá a várból.
Mikor lesz még reggel?

Bement az utczák tömkelegébe. Hátha találna nyitott házat, kocsmát vagy
kávéházat. Nem talált. Messze menni nem is merészelt, eltéveszthetné az
utat, vagy a szélhajigálta kövek agyonverhetnék őt.

Falhoz támaszkodva kivánszorgott ujra a Dunapartra. Nem találkozott
egyetlen élő lénynyel. Még az utczai eb is jó tanyát keresett. Eszébe
jutott, hogy ő a hid végén a szigetben este egy kis házat látott.
Valamely indokolhatlan sejtelem azt sugta neki, hogy e házban jó emberek
laknak s azok ő rá várakoznak.

Oda indult. Átvánszorgott a hidon. Megtalálta a kis házat két óriási
jegenyefa között. Az a kis ház kis kápolna volt. Fülkéjében a Megváltó
képe reszketett halavány mécs világánál. A hullámok csapkodása s a
jegenyék zugása pokoli zajt támasztott. De a gyermek nem hallá a zajt.
Nézte a képet. Addig nézte, mig a küszöbre le nem roskadt. Fejét falhoz
támasztá, fáradt lábait a fagyos sárba kinyujtá, elszenderült.

Tán egy óráig alhatott. Akkor fölébredt. Láza volt, fogai vaczogtak,
egész teste reszketett. Ugy tetszett neki, hogy e helyben nem tudja
kihuzni az éjszakát, hogy itt meg kell fagynia.

Ujra fölkelt. Azt gondolá: reggel lesz már. Elindult be a városba. De
csak a hid közepéig tudott menni. A híd közepén zárt fafalból állott a
korlát. Itt leült. A korlátfal árnyékában nem érte a szél.

Itt sem maradhatott. A vihar bőgött feje fölött s a híd ropogott,
recsegett, ingott, mintha minden pillanatban össze akart volna omlani.
Nem félt a haláltól már, de abba a sirba még se akart temetkezni,
melynek hullámai ott zúgtak, csapkodtak alatta. Hisz igy az ő jó édes
anyja azt sem fogja tudni soha, hogy egyetlen gyermeke hova lett, hova
sodorta el a hullám.

Fölvánszorgott. A híd karfáin át látta, hogy a parthoz hajók vannak
kikötve. Nagy gabonaszállitó hajók, melyek tán kijavitásra várnak.
Egynek, a legbelsőnek nyitva volt ajtaja. A sötétség, mely ez ajtón
kikandikált, egy ötletet támasztott lázas agyában. Hát ha e hajó
árnyékot és meleget adna neki?

Lebotorkált a part meredekjén. Bement a szélső hajóba, mely félig
vizben, félig a parton feküdt. Ez nem adott árnyékot. Ajtaja be volt
szegezve. Onnan átlépett a másik hajó előrészébe. Ez már tánczolt
szakadatlan. A vihar és a hullám tánczoltatták. Ennek ajtaja is be volt
szegezve. Át kellett mennie a harmadik hajóra. De ennek előrésze messze
esett tőle.

Végső erőfeszitéssel fölemelt egy deszkát s átveté azt a harmadik
hajóra. És rálépett a deszkára. Egy hullámcsapás szétvágta a két hajót,
a deszka lecsuszott s ő lezuhant a vízbe.

De eszméletét nem veszté el. Sőt e pillanatban erőt érzett karjaiban.
Egy lelógó kötélfoszlányt talált véletlenül megragadni s felmászott oda,
a hova eljutni törekedett. Ott volt végre a harmadik hajón, a nyitott
ajtónál.

Benézett a hajóüregbe. Iszonyu sötétség volt ott s élő hangoknak
borzasztó zaja. Éles sikoltások, elhaló fohászok, meg-megujuló jajhangok
durva, haragos morgással, ütlegeknek csattogó neszével összevegyülve s
egymásután váltakozva kaczaj és zokogás és halálhörgés szakadatlanul.

Kezei görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Haja felállott. Lelkét
rémület fogta el. Kerekre nyilt szemekkel bámult a sötétségbe, melyben
nem látott semmit, de a melyben gyilkos rémalakok haláltusájának
lélekdermesztő zaja harsogott.

Lassanként magához tért. Észrevette, hogy e rémes tünemény csak lázas
agyának gyötrelmes vergődése. A szél az csak, mely a roncsolt hajónak
ezer nyilásán át üvölt-süvölt és hajigálja és csattogtatja a hajóüregben
az ott heverő fadarabkákat. A szél és a hullám, mely dobálja a
hajótestet.

Bement a nyitott ajtón. Az ajtó szögletében tapogatott. Ott nem fujt a
szél, ott árnyékban lehetett. És ott talált egy rongydarabot, szegény
koldusnak öltönye foszlányát, melylyel lábait betakarhatta.

Az éhes és beteg gyermek ott aludt el. Viharzugásnak, hajórecsegésnek,
hullámcsapkodásnak, a sötétség borzalmainak zenéjénél. És ha vihar
elszakitja a hajókötelet s elsodorja, összetöri nyugvóhelyét? Annál
jobb. Most már nem rettegett a haláltól.

Reggeli szürkület volt, mikorra fölébredt. Fázott, didergett, kimerült
volt most is, de mégis erősebb, mint éjszaka. Fölkelt, ruhája is kissé
megszikkadott, lábait még nehezebben vonszolta, mint tegnap, de azért
kimászott a partra s bevánszorgott egy épen akkor felnyitott utczai
korcsmába. Oh mily jól esett most e piszkos, pálinkabűzös korcsmának
fülledt, de meleg levegője.

Éhezett. Megszámlálta pénzecskéjét. Forintja megvolt a vasutra. És még
volt pár krajczárja száraz kenyérre. Kért kenyeret és egy pohárka
pálinkát. Azt hallotta, hogy az meleget ad. Megitta. Majd megfult tőle.
Tagjai elzsibbadtak, agya elmámorosodott, alig tudott a vasuti
indóházhoz elbotorkálni.

Végre fenn ült a vasuti kocsiban. Fejét kezére támasztá s elaludt
nyomban. Csak Győrben ébredt fel. Lázban reszketve, éhesen. Alig tudott
a vasuti kocsiból kiszállani. Itt már tudta az utat s nyomban elindult a
város vége felé.

Közelgett az alkony, mire kiért a város végére. Egy fabódéban utolsó
pénzén vett egy darabka kenyeret. Ezt rágicsálta a város végén, midőn
utolérte őt egy szegény meszesember rossz gebéivel. Alig hallható hangon
kérte a szegény embert, vigye magával Rábamikére. A szegény ember
megengedte, hogy vele együtt mehessen a kocsi mellett.

Ez is valami volt. A lőcsbe megkapaszkodva vonszoltatta magát. Saját
lábain már megállani sem tudott. Végre elveszté eszméletét s elterült a
sárban. Utolsó szava ez volt:

– Édes anyám!

* * *

– – Hej az édes anya, a könyelmű szép asszony lakodalmát ülte. Szólt a
zene, folyt a pezsgő, harsogott a jókedv a mikei kastélyban. Az urnő, az
uj menyecske világos rózsaszinü ruhában járta a tánczot. Felbéczy is
boldog volt már, arczáról eltünt a komorság s mosolyogva fogadta el a
nászvendégek hamiskás üdvözleteit. A szép asszonyt most már nevezheti
Emmijének. Megadta rá az engedélyt a pap.

A daczos gyermek későn érkezett. És mikor megérkezett: nem volt már
többé daczos gyermek. A szegény meszesember ölében vitte be az
előszobába az eszméletlen gyermeket.

– Ihol la, meghoztam a szegény urfit, nagyon beteg. S letette őt egy
pamlagra.

A cselédek nagyot sikoltottak. A sikoltásra kijött Felbéczy s fölismerte
a kis Jenőt. És kiáltá harsány hangon:

– A kocsis fogjon be, ezt a kölyket vigye rögtön Győrbe, addig pedig
vigyétek ki az istállóba.

És visszafordult és visszament kegyetlen, komor arczczal. A szép asszony
kérdé tőle: mi történt?

– A Jákfalvy kölykét vitetem Pestre. Engedelem nélkül tolakodott ide.

A szép asszony fölsikoltott és elájult. Mégis csak édes anyja volt annak
a gyermeknek.

* * *

Tíz év telt el.

A kis Jenő délczeg ifju lett tíz év alatt. De az apai és anyai hajlékban
soha többé meg nem fordult.

A könnyelmü asszony könnyelmü asszony maradt. És magával ragadta a komor
férjet, ki a szép asszony szeszélyeinek sem parancsolni, sem ellenállani
nem tudott. Tíz év alatt koldussá lett mind a kettő. A férj vagyona csak
ugy semmivé lett, mint a nőé. A nagy romlásból nem menekült meg semmi,
csak a tobzódó boldog éveknek édes emléke. Sőt még ez sem. Azt az
emléket keserüvé tette a nyomor, melylyel Felbéczy és hervadó neje
kényszerült Rábamikét és Győr vidékét elhagyni s más vidékre költözni.

Jákfalvy Jenő soha sem feledé az éjt, melyet Komáromban el kellett
töltenie. Tiz év óta meg nem fordult azon a helyen. De ama borzalmas
éjszakának tizedik évfordulóján ismét ott akart lenni azon a helyen.

Nem éhezve, nem fázva, hanem jó téli öltönyben s kellő esti lakoma után
ment ki a Dunapartra ugy tizenegy óra tájban, mikor már a város
lenyugodott.

Sötét éj volt, mint akkoron és a vihar ép ugy tombolt, mint akkoron. A
híd ép ugy recsegett, ropogott és ingadozott s a folyam sötét hullámai
ép oly kinosan hánykolódtak, mint akkoron.

Jákfalvy Jenő átment a hidon a kápolnához. A jegenyefák már nem álltak
oly sürüen, mint tiz év előtt, de a sziget fái ép úgy zugtak és
vonaglottak a viharban, mint tiz év előtt.

Oda támaszkodott az ajtófélfához és eszébe jutottak gyermekkora és
gyermekkorának szenvedései, melyeket Felbéczy okozott. Oh mily
határtalanul szerette ő édes anyját és édes anyja is őt. Erről szentül
meg volt győződve. Az a rossz ember, az a Felbéczy zárta el őt az anyai
szeretettől s készité a szomoru sorsot édes anyjának számára. Ezen sem
kételkedett egy pillanatig sem. A szép asszony könnyelműségét nem vette
észre a jó gyermek.

Szomoru merengéseiből éles sikoltás hangja zavarta föl. Éles, átható női
hang, melyet nem kaphatott el a vihar nyomtalanul.

Jákfalvy oda ugrott a hid végéhez s egy sötét testet látott a hidról a
vizbe zuhanni.

Villámgyorsan hányta le felöltönyét s rohant a vizbe a szerencsétlen
után. Erős, edzett uszó volt s egy percz alatt elérte a vízbe fulót.

De nem egy volt az, hanem kettő. Férfi és nő összefogózva görcsösen. A
mint közelükbe ért, a mint a hullám fölveté őket, a mint a hold egy
szempillantásban oda világitott: Felbéczy arczát ismerte föl a férfiban.

Rettentő dühre gerjedve, vasmarokkal szoritá meg a haldokló férfi nyakát
s tépte le karjait a nőről. És aztán lábaival lelökte őt a Duna
fenekére. És aztán fél kezével nyalábra fogva a hölgyet, kivonszolta azt
a partra, a kis kápolnához. Nem a szép asszony volt ez már többé, hanem
a vezeklő nő, ki könnyelmü volt egykor, könnyelmü volt mindíg s azért
elveszté fia szeretetét.

Nem. Azt nem veszté el még sem.

A mint szemeit felnyitá s elköltözni készülő lelkének öntudata
felsugárzott: Jákfalvy hevesen ölelé át s boritá be csókjaival.

– Édes jó anyám, most már az enyém vagy ujra!



HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ.

Kazay Borbála, özvegy Cseresnyés Istvánné előkelő, nagy birtoku,
tekintélyes asszonyság volt Veszprémben. Birtokai három-négy vármegyében
feküdtek. Palotáján nagyobb volt az aranyos nemesi czimer, mint a
püspöki palotán. A legjobb gazdasszony volt, akit csak képzelni lehet
belső és külső gazdaságban. Takarékossága közmondásos volt, sőt közel
esett a zsugorisághoz. Én rokonságban álltam vele, s nagyon kegyelt
mindaddig, míg az az eset nem történt vele, a mit most elbeszélek.

Fia, Nándor, egykor vitéz honvéd, később a hatvanas évek elején
összeesküvő bajtársam s jó barátom. A disznóper idejében a vármegyének
központi főszolgabirája volt.

Volt Borcsa nénémnek – én csak így neveztem – egy disznaja. A disznó hét
éves volt, emse, fehér szőrü, hátulsó ballábára sánta. Veszprémben két
disznófalka van; az egyiket alsónak, a másikat felsőnek nevezik. Amazt
az alsó kanász, emezt a felső kanász kormányozza. A kérdéses disznó az
alsó kanász elé járt legelőre.

A disznó egyszer szőrin-szálán elveszett. A kanász azt jelentette, hogy
ő a város végeig elhajtotta, estennen bizonyosan elcsavargott s valami
rossz ember ellopta. A keresés hiába volt, nyomára nem akadtak. Eltelt
néhány hét s már Borcsa néném is kezdett megnyugodni a
szerencsétlenségen.

Egyszer a pandurok portyázásból hazajönnek és jelentést tesznek
Cseresnyés Nándornál, a központi főszolgabírónál. Hivatalos jelentés
után az őrvezető azt kérdi a főbírótól:

– Hát az öreg tekintetes asszony eladta azt a nagy emse disznót?

– Adta a fenébe, – felelte a főbíró, – hanem ellopták.

– El-e? – kérdé csodálkozva a pandurkáplár. – Hiszen – folytatá – most
találkoztunk Tóth Pál füredi lakossal a kéri csárdánál, s vitte a
disznót kocsin haza.

– No hát csak menjetek utána rögtön, hozzátok meg a disznót is, Tóth
Pált is; a disznót vigyétek anyámhoz, Tóth Pált vigyétek a börtönbe.

A pandurok kimentek s a parancsolatot teljesítették. A disznó bekerült a
hidasba, Tóth Pál a börtönbe.

A vizsgálóbíró Német Imre megyei esküdt lőn. Nagyfejü, de nem nagyelméjü
herkulesi széles alak, egy kissé szerette a bort, a deliquensre
rettenetesen rá szokott rivallni s akit kihallgatott, akár vádlott volt,
akár tanu, attól nem tűrte az ellenmondást s a vádlott részéről
semmiféle igazolást el nem szenvedett. Ugy két hét mulva elővette Tóth
Pált, hogy kihallgassa.

De Tóth Pál nagyon bátran felelgetett neki. Elmondta, hogy ő a disznót
igaz úton szerezte, a pénteki hetivásárban a piaczon vette, özvegy Jákói
Sámuelnének tizenhat forintot fizetett érte s hivatkozott egy csomó
tanubizonyságra.

Német Imre ebből a védekezésből persze egy szót se hitt el, de
akárhogyan agyarkodott a vádlottra, az csak megállt erősen, sőt
követelte, hogy azonnal bocsássák szabadon, adják vissza a disznaját s
kárpótolják a huzavonáért.

Német Imre elförmedt ezen a vakmerőségen s jelentést tett a főbirónak,
hogy ő még ilyen »szemtelen vádlottal« nem találkozott az életben, mit
csináljon vele?

A főbíró nem akart anyja ügyébe tovább beavatkozni s a vizsgálóbírót
hozzám utasította, kérjen tanácsot én tőlem.

Ekkor feljött én hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon,
megkorbácsoltassa-e Tóth Pált vagy mi?

Utasitottam, hogy mindenekelőtt özvegy Jákói Sámuelnét hallgassa ki, az
embert ne bántsa s aztán a körülményekhez képest folytassa tovább a
vizsgálatot, ha pedig özvegy Jákóiné megerősíti Tóth Pál vallomását, ezt
azonnal bocsássa szabadon.

Özvegy Jákói Sámuelné mind maga, mind férje után a legtekintélyesebb
veszprémi csizmadiák közé tartozott, s alig lehetne olyan hatóságot
képzelni, a mely előtt bátran ne tudott volna beszélni.

Maga elé idézte őt Német Imre s megkérdezte: adott-e el pénteken
disznót, milyen volt a disznó, ki vette meg?

– Adtam bizony, – felelte a derék asszonyság, – de a magamét adtam, nem
a vármegyéét, ne legyen ahhoz a tekintetes urnak semmi köze.

El lehet képzelni, miként nézett e beszédre a haragos vizsgálóbiró
küntálló nagy véres szemeivel. De az asszonyság nem ijedt meg ezektől
sem. Hanem azért, miután jól kifeleselték egymást és magukat, mégis
elmondotta, hogy a disznó 7 éves volt, emse volt, fehérszőrü volt,
hátulsó ballábára sánta volt. És elmondta, hogy csakugyan Tóth Pál
füredi embernek adta el tizenhat frtért.

A vizsgálóbíró látta, hogy ez a disznó, amelyet özvegy Jákóiné asszonyom
eladott, csakugyan a Borcsa néném szakasztott disznaja. Nagy
szorultságában azt kérdé az asszonyságtól:

– Meg merne-e esküdni vallomására?

– Százszor is, – volt a felelet, – de előbb látni akarom a disznót.

Elmentek együtt a disznóhoz, szemügyre vették elől-hátul, a hidasból
leeresztették az udvarra s özvegy Jákói Sámuelné megesküdött, hogy ez
csakugyan az ő disznaja volt.

Úgyde már akkor Borcsa néném is eskü alatt állítá magáénak a disznót, ő
pedig mégis csak a főszolgabiró édes anyja volt.

Német Imre újra eljött hozzám tanácsért, hogy most mondjam meg már,
mitevő legyen.

Utasítottam, hogy hallgassa ki a disznó azonosságára nézve a kanászokat.

Megtörtént. Mind a két kanászt s mindkettőnek valamennyi bojtárját
szembesíté egymással is, a disznóval is.

A felső kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt öt
év óta s özvegy Jákóiné tulajdona; az alsó kanász és bojtárjai esküdtek
arra, hogy a disznó eléjük járt szintén öt év óta s a disznó Kazay
Borbála asszonyság tulajdona.

A vizsgálóbíró most volt már aztán megzavarodva. Futott hozzám nagy
lélekszakadva, folyt róla az izzadság rettenetesen.

Utasítottam, hogy mind Kazay Borbálát, mind özvegy Jákóinét hallgassa ki
tüzetesen, hol vették a disznót, miért s mióta lett az sánta?

Kazay Borbála asszonynéném előadta, hogy a disznót megboldogult Gábor
báttyától örökölte Tót-Vázsonyban; a disznó csavargó volt, egyszer
belopódzott Szentgyörgyi Horváth Ágoston krumpliföldjébe s a kerülő
farba lőtte, azóta lett a disznó sánta.

Özvegy Jákói asszonyom pedig előadta, hogy ő a disznót két esztendős
korában a menyétól kapta ajándékba; a disznó nagyon konyhás volt,
egyszer a Csapószeren bevetődött Fischer olajos udvarába s ott egy
goromba olajos legény egy nagy doronggal leütötte a farát, azóta lett a
disznó sánta.

Az egyik hivatkozott tizenhét tanura, a másik hivatkozott huszonhét
tanura; s minden tanu esküdött arra, hogy a disznó az ő asszonyáé s nem
a másiké.

Német Imre vizsgálóbiró már nem gondolkodott tovább, belátta, hogy ez a
kérdés túl van az ő tudományán s jött fel ismét hozzám, hozta iratait,
az iratok már voltak egy fél talicskával.

De e kérdés most már az én tudományomon is túl volt. Azt mondtam a
vizsgálóbírónak, hagyja nálam az iratokat, majd gondolkodom, mit
csináljak.

A disznót valamely semleges területre kiverni s onnan haza ereszteni s
aztán megvárni, hova megy haza: most már hiába való lett volna, mert a
disznó negyedév óta hízott Borcsa nénémnél, tehát valószinü volt, hogy ő
hozzá megy haza.

Azon gondolkodtam, hogy a disznót leöletem és boncztanilag
megvizsgáltatom, csak az iránt nem voltam tisztában, hogy a három
tulajdonos beleegyezése nélkül van-e joga ehhez az
igazságszolgáltatásnak?

Mig a fölött töprenkedem: nagy kétségbeeséssel rohan hozzám a
vizsgálóbíró, hogy megdöglött a disznó, mi lesz most a bűnvizsgálattal?
Mosolyognom kellett kétségbeesése fölött.

Nosza, azonnal utasitottam a járási és megyei főorvost, hogy bonczolják
föl a disznót s adjanak véleményt, hogy sántasága miből származott?
Meglőtték-e, leütötték-e valamikor vagy sántán született?

Azt a szakértő véleményt érdemes elolvasni, a melyet a tudós orvosok
erről a dologról készítettek. Magam vezettem őket, magam adtam fel a
kérdéseket. Nem bíztam se másra, se rájuk.

Az előzetes kérdésekre bizton megfeleltek. A disznót emsének és
fehérszőrűnek találták. Vitatkoztak ugyan kissé a fölött is, de a vitát
hosszúra nyúlni nem engedtem.

Az volt a második kérdés: csakugyan hét éves-e a disznó? A szakértőknek
az a bolond ötletük támadt, hátha az a disznó se nem az egyik, se nem a
másik disznó, hanem valami harmadik disznó, a kihez se Borcsa nénémnek,
se Jákóiné asszonyomnak semmi köze. Az életkort tehát meg kellett
határozni.

Csakhogy a malaczokról nem vezetnek anyakönyvet. A kanász ugyan meg
tudja mondani, hogy melyik malacz hány hetes, melyik süldő vagy ártány
hány hónapos, melyik emse vagy kan hány esztendős, melyik sertés, kocza,
hízó vagy kijáró mióta élvezi az életnek örömeit, de tudós szakértő a
kanász szaván el nem indulhat. A tudós szakértőnek a tudomány szabályai
szerint önálló véleményt kell mondania.

De Wirchov és dr. Hyrtl akkor még a disznó csontjainak, porczogóinak s
koponyavarratainak fejlődéstanát meg nem állapította s a kormány
rendeleteiből se volt világos, hogy a disznó mikor tanköteles, mikor
védköteles, mikor élemedett, mikor aggott? Mindezt a szakértőknek
kellett kinyomozniok.

Meddig csecsemő, meddig süldő, mikor fejezi be serdülő korát a disznó?
Mikor jut a meglett korba? Ha hét esztendős: miről bizonyos, hogy hét
esztendős? De hátha csak hat esztendős? De hátha már nyolcz esztendős?
Olyan vita kerekedett a szakértők közt: majd megölték egymást. A disznó
persze nem szólhatott közbe, mert már meg volt halva s föl volt
bonczolva.

Végre rárivalltam a szakértőkre, maradjanak meg annál a kérdésnél,
lehet-e ez a sajnálatraméltó holttetem hét esztendős?

Lehet.

Hála istennek. Most már térjünk át arra: miért sánta ez a disznó?

Erre azonban könnyedén nem térhettünk, mert az egyik nagy tekintélyü
szakértő azt a kérdést vetette föl, hogy voltaképen sánta volt-e hát az
a disznó? Mert ő vaktában el nem hiszi, hogy sánta volt, mivelhogy a
disznónak az a természete, hogy ne legyen sánta.

Meg kell vallanom: elég gondos volt a szakértők puhatolódzása. Csak
abban tévedtek, hogy a jobb hátulsó lábát találták sántának, holott a
disznó míg élt és futkosott, a ballábára volt sánta. A jegyzőkönyvet és
szakvéleményt azonban sikerült közös egyetértéssel kéz alatt
kiigazítani.

Ütés volt-e, lövés volt-e a sántaság oka? Az ütés Jákóiné asszonyom
győzödelme, a lövés Borcsa néném diadalma.

Megvizsgálták a forgókat, csuklókat, izületeket s a mindenféle
izomcsomókat. Az egyik orvos a prágai, a másik a kassai sonkának volt a
híve. E fölött hajba kaptak. Úgy döntöttem el a vitát, hogy ez a disznó
házi sonka. Végre is kisült, hogy a disznóban se ágyúgolyó, se
puskagolyó, se szatyma, se göbecs, se sörét nem volt, se egykori
lőcsatornának semmi nyoma nem fedeztetett fel. Hanem e helyett volt
valami izom összehúzódás, mely husánggal való goromba ütéstől bízvást
származhatott.

A szakvélemény tehát ütésre szólt. Borcsa néném ebben meg nem
nyughatott. Feljött a kérdés a budapesti kir. egyetem orvoskarához is.
De itt is, érett megfontolás után, Tóth Pál igazsága nyert megerősitést.

Keserves kártérítésre itéltük Borcsa nénémet a disznóért is, Tóth Pál
szenvedéseért is, a rettentő sok tanuköltségért is.

Haragos volt érte. Gyilkos szemekkel nézett rám, ki a kártéritést
inditványoztam. Oda mentem hozzá vigasztalni, mi az a pár száz forint ő
neki?

– Nem a pénzért haragszom én, hanem azért, hogy olyan elfajzott rokon is
van a világon, a ki egy parasztnak fogja pártját én ellenem. Úgy ám,
fiskus uram!

Elfordult tőlem és sok időre felmondta az atyafiságot…

De szó a mi szó, ha az a disznó ma is élne, ma se tudnám, miként kelljen
és lehessen ezt a pert jól befejezni.



KATÓ.

A nemes, nemzetes és vitézlő Bocsáry-familia a leghiresebb familia volt
tíz vagy tizenkét vármegyében. Akár egy hadsereg, akár a
Bocsáry-familia. Főhadi szállását tartá nemes Tolna, Fehér és Veszprém
vármegyében, egyik szárnya kiterjedett Győrön és Komáromon keresztül a
Dunáig, a másik szárnya pedig Pest-Pilis és Solt vármegyén, kis és nagy
Kunokon s mindenféle Jászokon és Hajdukon át a Tiszánál ért véget.

Előőrseit előre tolta a Dráváig, hátvéde fölért nemes Hont és Nógrád
vármegyékig, szabad csapatai pedig elkalandoztak Ugocsáig.

A ki e nemes uri familiának családfáját még nem látta: az még igazi
nemesi családfát soha se látott.

Megvolt pedig ez a családfa a gyökeres familiának több ifju és öreg
ágazatánál uj, ujabb és legujabb, s régi és még régebbi kiadásokban,
mint akár a biblia vagy zsoltáros énekek. Az egyiknél szép tekercsbe
göngyölve ott porladott a tükör mögött, a másiknál a pohárszék tetején,
a harmadiknál a méhesben, a negyediknél a familia ládájában. Sok helyütt
a familia inspektora őrizte a kocsmaszerződések, csőszkonvencziók és
közös mappák szekrényében, másutt pedig a kis gyerekek azon tanulták
silabizálni az ábéabot. Megbecsülték mindenütt.

Legjobban megbecsülték pedig Kazavölgyén tekintetes Kazó Miklós
táblabiró úrnak uri kastélyában. Ő ugyan a maga személyében most már nem
sokra becsüli, miután tizenhárom esztendő óta aluszik az urban és a
kazavölgyi családi sírboltban, hanem özvegyen maradt édes hitves társa,
tekintetes Kazó Miklósné asszonyom annál jobban megbecsüli azt. A mit
egyébiránt a kazavölgyi családfa valósággal meg is érdemel, levén az
valamennyi társa közt a legrégibb és leghitelesebb.

Van pedig ez irva remekben készitett finom pergamenra öt-hat nemzedéknek
különb-különbféle kezeirásával. Az a pergamen pedig tekercsbe van hajtva
és a tekercs szép világos zöld szinü vaskos tokba nagy gondosan
elhelyezve. Ha pedig a toknak leveszik födelét és a pergamentekercset
kiemelik abból és a tekercsnek egyik végét megfogja Kazóné asszonyom, a
másik végét pedig valami uraöcscse, hát akkor amilyen hosszu a
kazavölgyi kastélynak ezüstszekrényes nagy szobája: épen olyan hosszura
kinyujtózik a Bocsáry-familia hires családfája. Nem is kell azt hinni,
hogy az a pergamen egy kutya bőréből készittetett légyen. Sőt inkább
nagyon is soknak bőréből készült az, különböző városokban lakozott nagy
hirü tobakmesterek műhelyében, csakhogy minden darab nagy ügyességgel
össze van ragasztva, ugy, hogy az egész most már nem is látszik többnek,
csak egyetlenegy nagy darabnak.

E nagy pergamenre van irva a Bocsáry-familiához tartozó uri családoknak
megszámlálhatatlan sok ezerre menő fi- és leányági maradéka. A Bocsáryak
ugyan nincsenek rajta, tudnivaló levén, hogy az utolsó vitéz férfiu, a
ki e néven élt, a szerencsétlen mohácsi csatában a gyilkos töröknek keze
által vitézi halállal halt meg, de annál inkább ott ékeskednek ama fiak
és unokák nevei, a kik azoktól származának, kik az ő sok leányait
feleségül vették. Ott vannak pedig a Kazó, Kazy, Kazay, Halyós, Halytó,
Halyagos, Kovács, Gyárthó, Lakathos, Laszly, Véghes, Tekeressy, Bánthó,
Virágh, Oroszy és több nagy uri családok ivadékai. Ezek is és mások is;
ki tudná azt mind valamennyit elszámlálni.

Már aztán derék legény is legyen ám az, a kinek kedvéért Kazóné
asszonyom ezt a nagy családi ereklyét a nagy almáriomból, menyasszonyi
selyem viganója mellől előveszi. Ha csak a vármegye viczispánja nagy
tisztességgel és nagy pöcsétes levélben meg nem keresi, vagy a járásbeli
szolgabiró nagyon szépen meg nem kéri s egyuttal a tilosban fogott
kártevőit nagy szigorusággal meg nem bünteti: bizony másként ehhez
nehezen fér akárki ember fia.

Ilyen formán azonban sok mindenféle titkot meg lehetett tudni a nagy
ereklye titkaiból. Meg lehetett tudni példának okáért, hogy amaz
elszegényedett ágak, kiket sok gyerekkel áldott meg a gondviselés,
kiknek kezén tehát az ősi birtok százfelé lett darabolva, semmiképen
sincsenek az ő fiaikban és leányaikban megörökitve. Hasonlóképen
hiányoznak ama leányok ivadékai, kik kunhoz, jászhoz vagy hajdúhoz
mentenek feleségül, miután kun, jász és hajdu igaz nemes embernek nem
tekintethetnék. Nemkülönben teljességgel hiányoznak azok, a kik
megfeledkezvén a familiának nemes erkölcseiről s az ősök iránt
tanusitandó kellő tiszteletről, hitüket megtagadták és pápistává lettek.
De más részről hiányoznak ama leányok ivadékai is, kik holmi papokhoz és
tanitókhoz mentek feleségül, miután ilyen lépés a nemes familia szokásai
szerint mindenkor illetlennek tekintetett. A nagy hirü tudósok és
superintendensek, kik a családból származtak, megbecsültettek ugyan, de
leányt biz ott hiába kerestek feleségül. Arról pedig, hogy valami
kereskedő vagy mesterember keveredett volna a familiába, természetesen
szó sem lehetett.

Mindez ősi tisztes családi erkölcsöknek pedig szigorubb megtartója és
méltóságosabb képviselője senki nem lehetett, mint tekintetes Kazóné
asszonyom.

Ő maga is, de istenben boldogult férje is a Kazó-ágból származott. És ő
is utolsó volt ez ágból és férje is. Ő is magával hozta a Kazó-familia
birtokait és férje is. És ő is büszke volt ősi nevére, valamiképen
boldogult férje, csakhogy ő még sokkal büszkébb, mint néhai Kazó Miklós
uram.

Pedig hát Kazó Miklós uram nem utolsó ember volt a maga idejében. Sőt
egynémely hazafias cselekedete és bátor elhatározása szájról szájra is
adatik és még az ország krónikáiban is följegyeztetett. A vármegyének
sohasem volt olyan hires viczispánja, mint épenséggel ő. Egyszer egy
lovas kapitányt egész svadronjával együtt lefegyverezett s bevitetett a
komáromi várba, miután a makacs kapitány nem oda szállásolta el
legényeit, a hová ő parancsolta. Lett ebből aztán nagy veszedelmes
história. A kanczellária rá akart ijeszteni a vármegyére is, a
viczispánra is, de miután nem ijedt meg egyik sem, Kazó Miklós uramat
fölczitálták a királyi szó meghallgatására. Fölment nagy bátorsággal s
meghallgatta a szót nagy lelki nyugalommal s mikor a fölséges király azt
kérdé tőle: »Mivel tudja menteni magát, hogy megbántotta a király
katonáit?« – azt felelé: »Én mint nemes ember szintén a király katonája
vagyok, háboruban kardot viselek, békében igazságot szolgáltatok«. Még a
király sem tudott erre megfelelni.

Egyszer pedig a győri püspök, a ki neveztetett Fengler Józsefnek és a ki
nem nemes szülőktől származott, elméne bérmálni Kazavölgyére is, a
holott Kazó Miklós uram vala a házi gazda is, viczispán is. Mint házi
gazda fogadta a püspököt nagy lakomával, mint viczispán fogadta azt nagy
parádéval. A püspök urnak pedig szokása volt az ő kegyes hivatásához
képest a kálvinistákat, lutheránusokat s egyéb mindenféle tévelygőket az
ő hitük ártalmasságáról hathatós szavakban és jámborságra buzditó kegyes
intésekben meggyőzni. Kazó Miklós uramat nem intette, mert ő irányában
mindenféle ékes szavak hiábanvalóságáról eleve meg volt győződve, de
annál jobban buzgólkodott a tudatlan földnépénél, a zsellérek,
napszámosok, szegődvényesek és cselédek közepett. Tudván pedig ezt Kazó
Miklós uram, a mint a kegyes életü püspök az ő nemesi kuriájából
kilépett, nagy sebten letevé kalpagját, leölté drága prémes kék
mentéjét, leoldá czifra rezes kardját s felöltözvén ezüst pitykés
dolmányába, fog vala kezébe egy nagy husángot s iramodik a püspök után,
a kit is talál a kápolna előtt nagy sereg népség által körülvéve. Látván
pedig a kegyes püspök az ő szives házi gazdáját ily kegyetlen indulattal
közelegni, szól vala hozzá ekként: »Nemde nem eltéveszté utját viczispán
uram, hogy ily nagy fenekedéssel ront ide hozzánk?«, melyre Kazó Miklós
uram nagy nyugodtan igy felele: »Tisztelem én méltóságod uri kegyes
személyét, nem is avatkozom én a hit dolgába, magam is áhitatosan
meghallgatom méltóságod bölcs tanitását, hanem csak azért jöttem, hogyha
netalántán valaki az én felekezetemből itt az ő hitében meg találna
tántorodni, őt ime ezzel az én pásztorbotommal az igazság legelőjére a
tilosból visszatéritsem.«

Mikoron pedig Kazó Miklós uram vármegye követe volt az 1790-ik évi
pozsonyi országgyülésen és ott a protestánsok ősi jussáért heves
szavakban buzgólkodnék: megtámadá őt az ámbituson gróf Kollonics László
kalocsai érsek, megfenyegetvén őt a következő szavakkal: »A domine
spektábilis gorombaságait meg fogom jelenteni a fölséges királynak.«
Melyre Kazó Miklós uram megsodorintván előbb az ő bajuszát, ekként
felelt: »A fölséges király urnak megjelentheti, de a fölséges uristennek
nem jelentheti meg, minek utána ott meg nem hallgattatik jelentése.«

Ilyen dolgokat és ezekhez hasonlókat mívelt Kazó Miklós uram, hogy róla
egész országszerte ugy beszéltenek, mint nagy erényekkel bővelkedő igaz
nemes emberről és bátor szívű magyar hazafiról.

És ez igaz is volt. Csakhogy tudni kell azt, a minek pedig az ország nem
igen jöhetett tudomására, hogy mind eme nagy erényekben még sokkal
inkább bővelkedett Kazó Miklósné asszonyom. Mert ha eltagadhatlan
igazság is az, hogy Kazó Miklós uram szembe mert szállani katonával,
pappal, püspökkel, főispánnal, sőt még az esztergomi primással is, más
részről szintoly kétségbevonhatatlan igazság az is, hogy Kazó Miklósné
asszonyommal meg nem mert szembeszállani se katona, se pap, se püspök,
se főispán, se esztergomi primás, sőt még Kazó Miklós uram maga sem.

És ebben rejlett az isteni gondviselésnek csodálatra méltó nagy
bölcsessége. Kazó Miklósné asszonyom semmiképen bele nem avatkozott sem
az országnak, sem a vármegyének, sem a superintendencziának, sem pedig a
külső gazdaságnak, kocsmának, malomnak, zsidó árendásnak és
csikónevelésnek semmiféle dolgaiba. Érteni ugyan ezekhez is értett
tökéletesen, de sok nagy egyéb elfoglaltatása miatt a világ
kormányzásának e részbeli feladatát egészen átengedte Kazó Miklós
uramnak, arra azonban mindamellett gondja levén, hogy a familiára ez
oldalról se háramoljék semmiféle megaláztatás.

Hanem már a mi a belső gazdaságot, a háztartást, a borjú, csirke, malacz
és leánynevelést illeti: ebben persze Kazó Miklósné asszonyom volt az
egyedül való auktoritás. De nem csak ebben. A cselédség fölött rendet
tartani, a templomba járásra felügyelni, a szegény eklézsiákat ékes
templomi szerekkel ellátni, a szegényebb sorsú közel lakó atyafiakat
lábra állitani, a disznótorokat, névnapokat és egyéb ünnepélyes
lakomákat rendezni, a szomszédokkal és atyafiakkal pörlekedni,
prókátorokkal tanácskozni, a kerületi és királyi táblabirákat
meginformálni, a familia igaz jussát biztositó pöcsétes leveleket
takargatni, a családfára felügyelni s a familia tekintélyét megőrizni,
ha pedig néminémüképen csorbát szenvedett volna, azt megorvosolni: mind
ezen nagy rettenetes feladat teljesitésében Kazóné asszonyom nagyobb ur
volt, mint a király az ő birodalmában. A mióta pedig Kazó Miklós uram
egynéhány szerencsétlen hajótörött embert a Dunából kimentvén, a nagy
erőfeszités és meghülés folytán ágyban fekvő beteg lett s rövid testi
gyötrődés után elhalálozott és nagy, ékes szomorú pompával
eltemettetett: azóta még inkább megsokasodtak Kazó Miklósné asszonyom
sulyos teendői.

Most már vesződnie kellett annyira-mennyire még a vármegye ügyeivel is.
Most már a külső gazdaság, a kocsma, malom, zsidó árendás és
csikónevelés gondja is az ő nyakába szakadt. Igaz, hogy rendkivül
kedvelte a fakó lovat, neveltetett is magának olyan négyes fogatot fakó
lovakból, a milyen nem volt sem az előtt, sem az óta három vármegyében.
Más szinü lovat be nem engedett fogni az ő függő hintó kocsijába.

Mindamellett két dolog miatt nagy lelki nyughatatlanság támadott az ő
szívében.

Az egyik volt az a nagy zálogos pör, melynek miatta a kastély mögötti
szőlőt és erdőt a vele járó három tábla földdel veszedelem környékezte.
Épenséggel kilenczven esztendő óta birták már ő és elei azt a birtokot
és épenséggel ötven esztendő óta foly már a zálogváltó pör, de mindeddig
teljességgel eredménytelenül. A mikoron ő férjhez ment és ekképen a
familia dolgainak vezetését kezébe vehette: akkor már a pör csaknem
elveszett. Az ő lankadatlan erélyének sikerült ugyan annak folyamatán
egyet forditani, de most már megint fenyeget a baj, miután bizonyos
dunaszentmihályi atyafiak, bizonyára roszlelkü, éhenkórász, kapzsi
emberek, nagyon utána estek s ugy látszik, jobban is győzik, mint az
eddigi pörös felek.

A másik aggodalmat pedig okozta neki az ő egyetlen egy édes, szép Kató
lánya, a ki most már innen-onnan belépett a tizennyolczadik esztendőbe.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Kató azért okozott talán aggodalmat,
mert nem lett volna elég formás, elég szemre való. Sőt ellenkezőleg, a
ki csak őt látta, a szemét mindenki rajta felejtette. Az ő testi lelki
szépségében, az ő termetének ékes voltában nem talált hibát még az
irigyje sem. Arcza olyan fehér volt, mint a most leesett hó és olyan
piros, mint a most kinyilott rózsa. Fekete szemeiben ugy égett a tüz,
mint az izzó szén parázsa és a mikor hajadon fővel templomba ment és
szépen befont fekete haját megláthatták, a mint az leért a viganó
aljáig: utána bámult volna a fele falunépség, ha rá mert volna
tekinteni. Nézése szelid, tartása egyenes, lépése módos, viselete
takaros, beszédje illedelmes, egy szóval mindenkinek, a ki csak vele
találkozott, közmegelégedésére való volt. Édes anyjához engedelmes, az
idősebbekhez tisztelettudó, a jobbágyokhoz, zsellérekhez és egyéb
szolgáló emberekhez jó szívet tanusító.

Ennélfogva könnyen el lehet gondolni azt is, hogy Kazóné asszonyomnak az
sem okozott aggodalmat, vajjon akad-e az ő egyetlen egy leányának
illendő kérője. Akad bizony. Sőt már akadt is és pedig oly nagy
sokaságban, hogy időbe telik, mig az ember azt számba tudja venni. A
Túry, Csepy, Káldy, Mocsy, Búzás, Rozsos, Marczalházy, Rábatői
familiákban nincs oly fiatal ember, a ki a kazavölgyi kastély felé
tisztességes szándékkal már el ne látogatott volna, de bizony annak
eddig még semmi láttatja nem volt, mivelhogy az egyik ellen Kazóné
asszonyomnak, a másik ellen Kató leányzónak volt alapos kifogása. És
pedig csodálatra méltó módon mindig akképen, hogy a mi hibákat netalán
Kató fedezett volna is föl az ifju emberekben, azon hibáknak mindíg
Kazóné asszonyom volt bőséges megmagyarázója.

Kazóné asszonyom aggodalma tehát nem ebből származott, hanem hogy egész
rövidséggel megmondjuk, ő az ő édes egyetlen leányában semmiképen sem
tudta még eddig föltámasztani azt az életrevalóságot, mely ő benne
magában lakozott. A leány nem látszott kedvelni a perpatvart, a
cselédeknek nem parancsolgatott elegendő keménységgel és szemmel látható
idegenkedést érzett, valahányszor a prókátorok megjöttek és a familia
ügyeit s különösen a nagy zálogos pert előterjesztették.

Nagy szomoruságot okozott ez Kazóné asszonyomnak. Mi lesz a híres
nevezetes Kazó familiából ilyen leánygyermekkel? Hogyan fiúsitsa ő azt a
leányt, a kiben még az asszonyi virtusok is fogyatékosak, nemhogy a
férfi erkölcsök feltalálhatók volnának? Hiszen ezzel a leánynyal végkép
elvész a familia, örökre be kell pecsételni a családfát, bizonyosan el
fog veszni a zálogos pör s a kastély mögötti szőlőt és erdőt s a három
tábla földet soha nem látott, isten háta mögött lakozó idegenek fogják
elharácsolni.

A mitől most már annyival inkább lehet tartani, mivel a tekintetes tábla
a Szent István napja után elmult második csütörtökön olyan itéletet
hozott, a mely ellen alig lehet most már orvosságot találni. Most ugyan
a szüreti törvényszünet miatt hallgat a törvény, de mihelyest elmulik
Szent Márton napja, pedig most már az is itt lesz pár nap mulva, azonnal
itt teremhetnek az ellenfelek, hogy a zálogos birtokot fölmérjék és
fölbecsüljék s ekként Kazóné asszonyom igaz jussaiban turkáljanak.

Sőt már a levélhordó czigány a tegnapi napon levelet is hozott bizonyos
Bánthó István dunaszentmihályi lakostól, valahonnan Tolna- vagy
Baranya-vármegyéből, melyben Kazóné asszonyom csak hugomasszonynak
tituláltatik s egyuttal neki nagy tisztességgel tudtára adatik, hogy
mihelyt Bánthó István az ő szüreti dolgait s egyéb őszi munkáját
elvégezi, azonnal atyafilátogatóba elnéz Kazavölgyére, a mivel
egyébiránt eddig is tartozott volna nagyon régen, de most erről
bocsánatot kér és ebbéli tartozását le fogja róni, a mely alkalommal
egyéb familia-dolgokról is, különösen pedig a zálogos pörről némi
mondani valói lesznek, addig is ajánlván az ő huga asszonyát istennek
oltalmába s kérvén az ő atyafiságos szeretetének ő rá való
kiterjesztését is.

– Söprüt neked, bestefia! – mormogott Kazóné asszonyom, mikor a levelet
végig olvasta. – Majd elvárlak én a zálogos pörre, csak ide jőjj!

Fölkelt ülőhelyéből, kinyitotta az ebédlő ajtaját s kikiáltott éles,
csengő hangon:

– Kató, Kató! Jere ide lányom!

Kató épen a pitvarban etette a galambokat, még egy marokra való ocsut
vetett nekik s azzal a kosarat letette és futott be.

– Vendégeket látunk a napokban édes lányom, de nem akarok velük egy
födél alatt lenni, miután sohasem láttam őket s ezek azok a szépséges
emberek, a kik a zálogos birtokból ki akarnak tudni bennünket; – eredj
lányom, hozzátok rendbe a csereházat, ott legyen a tanyájuk.

Az a csereház pedig volt a kastély előtt ötven vagy hatvan lépésnyire.
Valamikor osztályban a Halytó-ágnak jutott, a kivel azonban a Kazó-ág
pörbe keveredvén, az a ház sok lélekgyötrő alkalmatlanságnak volt
okozója a rossz szomszédság birtokában. Mit lehetett egyebet tenni, el
kellett biz azt cserélni három annyit érő külső járt birtokért, meg két
darab négy éves csikóért, hogy a rossz szomszédoktól meg lehessen
szabadulni. Ettől kezdve ez a ház csak csereháznak neveztetett. Ez a ház
volt boldogult Kazó uram hivataloskodó háza; itt tartott törvényt a
szolgabiró és esküdt ur, mikor Kazavölgyét utba ejté; itt volt a
mosó-konyha, sütő-konyha és a mángorló s itt lakott egyszer-másszor
egy-egy kegyelembe vett birtoktalan öreg atyafi ember is. Most
épenséggel üresen állott mind a négy szobája.

Ezt a házat kellett Kató leányzónak rendbe hozni, kiszellőztetni,
befüttetni Bánthó Istvánék részére, hogyha netalán megjönnének.

Azonban elmult Szentmárton napja, elmult az első ádvent is, és a
csereháznak még mindig nem ért ide várt vagy váratlan vendégje. Kazóné
asszonyom már kezdte hinni, hogy ő a dunaszentmihályi atyafiakkal való
megismerkedést e folyó esztendőben nem lesz kénytelen elszivelni.

De ő kelme megcsalódott.

Mert igaz ugyan, hogy Bánthó István uram már Mindszentek napján elindult
Dunaszentmihályról és még most sem ért Kazavölgyére, noha már ötödik
hete van utban, de ezen nagy késedelemnek bizony nem ő volt az oka. Mert
tudni való, hogy mig az ember Dunaszentmihályról Kazavölgyére
eljuthatna, addig keresztül kell menni Ágotán, Bölcskén, Csegén,
Balháson, Némedin, Vöröstornyán, Szentgyörgyön, Hántán, Bántán,
Tinójáráson és Leányvásárján, a mely utba eső nemesi közbirtokosságok
kebelében mindenütt lakoznak jó atyafiak, a kiknek vendégszerető házát
elkerülni nem volna illendő és sehogy sem volna megegyeztethető az
atyafiságos szeretettel. És minek utána az idő már késő őszre jár, sőt a
hó a Bakonyban le is esett, ennél fogva nemcsak minden utbaeső disznótor
miatt kellett elvesztegetni egy-egy napot, hanem azon felül még számot
kellett vetni ama körülménynyel is, hogy az utasokat Bölcskén nyomta az
Imre-nap, Némedin a Márton-nap, Szentgyörgyön az Erzsébet-nap, Bántán a
Katalin-nap s Leányvásárján András napja, találkozván véletlenül e néven
nevezett jó atyafi mind amaz emlitett kompossesoratusokban. Magától
értetődik, hogy Bánthó István uram soha ember szeme elé nem iparkodott
volna jutni, ha ő csak egyetlenegy atyafi házát is elkerülné s ez által
magára és a Feri gyerekre holtig tartó neheztelést venne.

Magával vitte ugyanis Ferit is, a nagy kamasz kölyket, a ki csak a
nyáron jött haza a debreczeni kollégiumból azzal az elhatározással, hogy
ő többé semmiféle könyvet a kezébe nem fog venni, miután a tudományokhoz
neki sem kedve, sem talentuma. Pedig a fiu nem volt épen nyavalyás
elméjü, hanem benne lévén a maradhatatlan gonosz vér, inkább vadászni és
lovagolni és huzalkodni szeretett, mintsem nagy tekintélyben
elhalálozott néhai öreg apjának, tisztelendő tudós Bánthó Kelemennek
istenes példáján indulva s apjának és rokonainak jó tanácsát követve,
magát az egyházi vagy prókátori pályára elszánta volna. Sőt inkább le
nem győzhető makacssággal csak mindig a mellett versenygett, hogy ő
gazda fog maradni, noha jól tudhatá a rakonczátlan, hogy apjának alig
van hét vagy nyolcz száz holdnyi járt birtoka s annak is nagy részét a
Duna járja, egy része pedig csak füzes és rekettyés, a hova csürhét
hajtani se igen lehet, mert a töméntelen sok nádi farkas csuffá teszi a
nyájat. S aztán ha még csak maga lett volna mint egyetlen fiu, de otthon
még három gyerek gubbaszkodott és egy szöszke leány. Mi lesz ezekből, ha
mind valamennyi csak a készre tátja a száját? Mehetnek majd Gerjenbe és
Szalmavárra bocskoros nemesnek.

Most is azért hozta magával Bánthó István uram a fiut, hogy egyrészt
otthon az ő távollétében valami istentelenséget el ne kövessen, másrészt
pedig, hogy a tuladunai atyafiakkal is ismerkedjék Hátha talán hozzá
való lány is akadna valahol, a mi annyival inkább kivánatos lenne,
miután a fiu csodálatra méltó testi erővel birván és azon kivül pajkos
természetü levén, ha csak a szent házas élet meg nem szeliditi, még
olyan dolgokra is vetemedhetik, melyek miatt szégyent is vallhat a nemes
familia.

Ilyenformán történt tehát, hogy ámbátor Dunaszentmihály, a mely feküdt
Tolnavármegyében, alig négy napi járóföldre volt Kazavölgyétől, a mely
feküdt Komáromvármegyében: mindamellett Bánthó István uram az ő Feri
fiával nem négy nap alatt, hanem épenséggel harmincznégy nap alatt ért
el Kazavölgyére.

Kazavölgyén épen Miklós-estét ünnepelt Kazóné asszonyom. Mert ámbár
néhai Kazó Miklós uram régen elköltözött már ez árnyékvilágból és attól
kezdve az ő nevenapját megülni nem szükséges, sőt zajos jó kedvvel
megünnepelni meg sem engedhető: mindamellett Kazóné asszonyom, mint
kegyeletes szivű hűséges hitvestárs, Miklós-estén mindig szivesen látja
az idősebb atyafiakat és jóbarátokat, hogy tisztességes beszélgetés
közben folytonos emlékezés történjék a megboldogultnak fényes
tulajdonságaira. Ismervén pedig az idősebb atyafiak és jóbarátok Kazóné
asszonyomnak ezen jó szokását, semmiképen el nem mulasztanák az
összegyülekezést s a megboldogult viselt dolgainak dicséretes
fölemlegetését.

Most is ime ott ülnek már a nagy ebédlőben vagy negyvenen, közeli és
távoli rokonok, egykori hivataltársak s a vármegyének oszlopos férfiai.
Fiatal ember alig van köztük egy vagy kettő, miután Kazóné asszonyom
ilyen alkalommal meg nem szenvedheti az éretlen fiatalság vihogását.
Kató is ott ül édes anyja mellett az asztal elején s komoly arczczal
hallgatja mind azokat, kik az ő édes apjáról oly nagy tisztelettel
emlékeznek, a kit ő még mint kicsi gyermek ismerhetett csak. Az idő már
közelget éjfél felé.

Künn csunya, zivataros idő berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és
veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a
szobába s a kandalló néha időnként úgy zúg, úgy morog, mint valami
haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még
az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé.

A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom
jobbja mellett és simogatja deresedő hosszu szakálát és kezdi a szót
ekképen:

– Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós
urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és
aztán a havas, zimankós idő miatt utat vesztve egy czigányputriban
töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves
hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak.

Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a
jelenvalók, tudta az egész vármegye, sőt tudta már Kató leányzó is,
mindamellett a viczispán uram iránt viseltető szükséges tiszteletnél
fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött
a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban.

Mielőtt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy
csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu
felől. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s
jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar.

– Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég
uraktól Kazóné asszonyom.

Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint
Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett
orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé.
Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos
mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak,
a kit ez a sok mérges eb az utczán talál.

Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát,
hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy
hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű
fokost.

A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erős férfihangok is
hallatszottak immár, sőt nyiltan kivehető volt a csengő hang is, mintha
csak kocsin jöttek volna uj vendégek.

Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak
vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és előszobába, elbujván ott
nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn
vonitott a hóban.

János is jött vissza s nagy elképedve megállt az ajtóban.

– Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély
felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat
soha ilyen mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel
van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva
felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh,
ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába.
Megyek az emberekért vasvillára.

– Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy
bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek
háta mögé.

E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétből. Lova
horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fővel, félrevetett dolmányban
és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe
nőve.

– Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen későn? – kérdé Kazóné asszonyom.

A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és
csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott.

A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és
Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a
kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas
mellett s mind a kettőt a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a
falubeli kutyák között.

Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy
tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és
átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen:

– Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa
meg erőben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben,
bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idő
miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az
utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget
magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen
uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már
itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben
boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak
hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri
fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony!

– Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint
kikeveredhetett csókból és ölelésből, – nagyon szívesen látom Feri
öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm
atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé.
János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a
kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb
kerülni szegény özvegy hajlékomba!

Ekképen történt meg az első találkozás. Az urak, vendég urak ujra
bementek a nagy ebédlőbe és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést,
csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István
uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében talált
atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás
históriáját is.

– Erről nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a
bársonyosi szőlőhegyből kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak
s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát előre rántván, egy
fokossal hátára vetette magát s előre rutagatott; alkonyodni is kezdett,
a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a
nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek
hozta a két csikaszt.

Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a
gyerekből harapófogóval se lehetett a szót kivenni.

»Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly
fiatal gyerkőcznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az
a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek
is találná venni.

Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belső méltatlankodás nélkül
elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak
bizonyosan fölélesztette volna az ő lelki nyughatatlanságát, ha a Feri
kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a
hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart
lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél
fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott:

– Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim
és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már
tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és
aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél
fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai
mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen
becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra
akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát
kivánok mind közönségesen.

Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy
mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása
megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki
köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli
kötelességét senki sem s jó időbe telt, mig Kazóné asszonyom a maga
ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét
és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak
után nagy lelki nyugalommal elaludnék.

Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és
holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes
beszélgetésre pedig az idő már elhaladván, Balogh János viczispán uram
ekként szólott Katóhoz:

– Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást,
valamennyien utról jöttünk s utra készülünk, nézd, a dunamelléki
atyádfiai is már csak bóbiskolnak.

Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött
atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti
fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor
a leány most először szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem
ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható
volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult.
Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még
bánásmódja.

Kató beszólitott egypár leánycselédet s míg az urak, atyafiak egymástól
az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité.

– Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis
házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint
édes anyámasszony megrendelte és a mint tőlünk telik, mindenkinek
elégséget teszünk.

– Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó víz: ez kell nekünk édes hugom
éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram.

Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit
pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s
keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a
Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta
számukra készen állott, a többi vendég és atyafi pedig három szobában
tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bőséggel s
hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne
szenvedjen.

A következő három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A
hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy
istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is
több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ
minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se,
nemhogy az ő kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott
éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégéről s kertek
alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen
időben az ő szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban
kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy
szerencsétlenség támadhatott volna ebből mind a vármegyére, mind a
familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe
jutott a két jusskereső Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb
aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha őket
félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök.
– Olyan erős mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött
két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután ő, habár azok gonosz
szándékkal jöttek is ő hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de
mindamellett merészkedjenek csak előhozakodni idejövetelük czélja felől,
majd megmutatja ő nekik, merre vezet ki az út Kazavölgyéről s majd
tudtokra adja ő érthető módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született
kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében.

A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg.
Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az ő uri vendégeit és atyafiait s
eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felől, sőt a
kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a
pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan
fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szíves szó és atyafiságos
marasztalás.

Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra
kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit
egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektől nagy sok
hálálkodással elkövetkezni.

A negyedik napon már a nagy ebédlő melletti szobában a kerek asztalnál
csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s
Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort,
hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató
leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak
sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerőség eszébe sem
juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az ő egyetlen leányára.

Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné
asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a
fiataloknak:

– Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellő jámborsággal, nekem egy kis
atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal.

Ezzel megindult a belső szobák felé.

– Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s ő is
megindult utána.

Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a
közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos
oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak
görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany
karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos
czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén.

– Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt
velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak.

Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné
asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két
kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal így szólt az
asszony:

– Urambátyám azt mondá, midőn ide érkezvén szegény hajlékomban először
láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ámbátor én
atyafiszerető jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy
boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, osztályos vagy sógorságból eredett,
közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerző vagy tékozló,
várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvető és ámbátor különösen
nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság
tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett
engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem
illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a
dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy
Bánthó följegyezve ezelőtt mintegy száznegyven esztendővel, de az
szecsődi Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, ő tőle tehát a
dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek.

Bánthó István kétfelé simitá deresedő bajuszát s ekképen felelt a szóra:

– Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tőlem távolabb, mint hogy kedves
hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha
egy ilyen atyafiszerető nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem
tehető, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra
még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erősségeink
mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna:
mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell
mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi
családfában némi tökéletlenség előfordulna is.

– Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész
elhatározással.

Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedő bajuszát s igy szólt:

– Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz,
hogy kedves hugomasszony fiágon való dédősapjának apja Kazó Sámulnek
neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát,
Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsődinek iratott,
mivelhogy Szecsődön volt prédikátor és esperes.

– Ugy, tehát konvenczionális ember volt.

– Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, híres nevezetes férfiu
volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét.

– A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak
följegyeztetni.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s így
folytatta a szót:

– Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia
volt Mihály, az én ősapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám;
ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendős s
általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt.

– Köszönöm igen szépen.

– Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott
osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a
jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem ő, sem Sámuel fia nem ült meg
ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak.
Bánthó Mihály ősapám nagyon belekeveredett a kurucz világba s nehogy a
birtokot elharácsolják tőle: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó
Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a
mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a
kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves
hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim
megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e
pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok.

– Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd
bővebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi
szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni!

– Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik
tudni nagy bölcsen, hogy a végső itélet már meghozatott s hogy most már
csak a végrehajtás vagyon hátra.

– Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok,
reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál,
liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden
remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendő mulva is a birtokban
akarok ülni.

– Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem
is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg
nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei
emberekkel.

– A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni
söprőnyéllel, mint a csürhét.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet
az előbbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet:

– Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részéről
is kedves hugomasszony iránt megbizonyíthassuk, mi minden perbéli
előmenetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában,
hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele
zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének
örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi-
és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s
istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind
végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk.

– Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van
jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy
talpalatnyit.

– Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról
eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi
barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s
egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik
emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven
nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának
neveztetett és a nemes uri familiának külön kuriális birodalmát képezte.
Minek utána az idők folyamában e két határ összeolvadt s különböző
osztályok által eredeti formájából ki lett vetkőztetve, most már nekünk
nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak
melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának
öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elődünk Kazó
Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak
kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba
szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet
fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban
volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok
meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja
Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a
szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott
maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén
kedves hugomasszony birtokában.

Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon
mosolyogni. Jól tudta ő, hogy az a levél ő nála van, de csak most tudta
meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István
uramat, a ki folytatá:

– Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az
utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már
a Halytó-atyafiakat, kik Kazavölgyéből kitudattak, örök tanuképen
hitelesen vallásra birtuk s az ő vallásaik szerint a nekünk esendő rész
itt a kastély mögötti erdőben és három táblában feküszik, de mivelhogy
sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását
szívünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos
ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés.

Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát
levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen,
csipőre tette két kezét s igy szólt:

– A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem
adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak
pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam
magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörről még egy igét ejt
az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi
atyafiakat.

Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedő bajuszának
mind a két szárnyát s ekként felelt:

– Most már fogatok, hanem eljövök a levélért karácsonyra.

Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné
asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse.

Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az
ablaknál állt piros arczczal és könyező szemekkel. Valaminek kellett
történni a két gyerek között. A két gyerek aligha egymáson nem
felejtette eszét.

Kazóné asszonyom kemény hangon mondá:

– Kató, láss a baromfiak után.

Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel
odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó
fülehallatára:

– Kedves asszonynéném: adja nekem Kató hugom feleségül.

Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyező
leányra és visszavillámlott a vakmerő kölyökre. És szólt:

– A nevem Kazó, a lovam fakó, a lányom Kató, kendnek nem eladó!

És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódította a másik szobába.
Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá:

– Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind
a három isten állja is utamat.

E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és
a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha
hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül,
sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig
Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy
Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán
elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sőt maga is segitett
a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében
kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a
gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli
bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.

A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő
tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért
bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen
megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni
bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem
az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké
tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között.
Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt,
míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig
a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a
cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó
lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges
utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből,
ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a
kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.

Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s
fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató
leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt külön
falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még
napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a
leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az
ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha
el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis
sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.

Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a
baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma
megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott
megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag.
Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt
susogta:

– Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám?

– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt
kérdezte Feri.

Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak
fejével integetett.

A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s
nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen
oda állt a leányzó mellé.

– Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem!

Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész,
el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon,
keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem
mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István
uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon
nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle
atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott
hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is
ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se
vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg
se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a
kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi
kitudódott a következő uton-módon:

Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó
István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már
lenyugodott:

– Édes apám uram, meg akarok házasodni.

Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem
lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a
kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.

– Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára.

– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság
ütközött beléd.

A kölyök folytatá:

– Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni Kazavölgyéről.

– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel
hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk?

– Jól tudom.

– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó
szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi
közülünk?

– Jól meggondoltam.

– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között
nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok
pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt
meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a
Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még
messze van.

– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani.
Nekem a leányzó kell, semmi más.

Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót,
kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös
márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót
gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt
hangon így felelt:

– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz
kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el
Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.

– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják:
elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én
elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét
mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung
komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt
megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról,
hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem
emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is
gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába
lészen.

Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében
igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az
oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint
e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.

– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel
kiiramodott a szobából.

Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő
szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok
hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott
is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő
szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta,
miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt
lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is
azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását
befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is
meghallhatának, ujra visszatére.

– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha
veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se
jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó:
anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot
hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen
és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz
hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes
és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát
takarodjál, aludd ki magadat.

Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából.

Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes
irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját,
kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy
fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely
egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem
szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki
füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is
annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta:
Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon
már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból
nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény
hajnali szélben elporoszkálnának.

Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy
gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már
türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh
Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a
Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem
akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az
összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére,
a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.

Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram
Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat
kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy
éjjeli tanyát tartottak.

Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát,
hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó
gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e
közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba.
Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket
vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak
ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos
könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy
jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon
vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem
irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván
tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi
Kazó ivadéknak jó hírneve.

A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes
anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében
folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se
ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is
elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett
olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját
gyökeresen megorvosolhatná.

Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel
referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli
külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató
leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét
Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker
nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy
uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a
tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak
kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek
sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.

Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan
nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes
tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes
legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt
Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné
amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második
ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni,
hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes
ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli
főnótáriusának számára.

Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s
az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt
meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve
táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a
koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha
szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt
jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.

Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné
asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki
fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju
emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő
felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki
az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra
némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság
miatt világért ki nem mutatnának.

Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába
egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.

Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az
előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy
lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:

– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném,
sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri
házánál.

– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné
asszonyom, – szálljatok le a lóról.

– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva
lovaikkal.

– Vagytok-e még többen?

– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok
hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy
barátunk is Virágh Peti, ihol la!

Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a
sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét
csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett,
akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak
Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire
tudnivalóképen elegendő oka lehetett.

Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor
nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregből:
mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen
a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek
részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga
elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két
orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében
reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak
mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó
belső aggodalmainak.

Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött
vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és
Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő
szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a
Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat:
mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai
nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak
vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.

Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele,
Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája
és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem
kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli
vendégek is már nagy zsivajjal vannak.

Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent,
szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.

– Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától.

– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok,
mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.

– Hát elmentek a csereházbeli vendégek?

– El azok az első hajnali kakasszóra.

– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy
indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek
vihették el.

Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget,
cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot
fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok,
haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek
szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott,
jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze
nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap
is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot,
kathedrát, úrasztalát ürességben.

Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János
viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval,
vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek
urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és
kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét,
sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá
Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a
belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek
elől.

Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy
keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És
szól ekképen:

– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik
esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi
tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven
nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba
betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül
nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót
elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi
Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a
kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi
családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre
eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén
elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik
magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös
irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána
e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen
ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó
Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik
ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a
familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és
panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem,
kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.

Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet,
ekként szólt:

– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való
beprotokollálására utasittatik.

Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:

– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek
és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom:
mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos
iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először
visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen
leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz
egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt
minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!

Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju
vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind
valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész
módjára a leányrablók után iramodott.

Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél
tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli
szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy
sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt
vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket
elvégeznék.

Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu
felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul
az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva
keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök,
a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:

– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös
irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem
kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak
az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot
akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat
is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát
és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja
kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.

Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom
nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja:
szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.

Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz,
azt mondá néki:

– Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek?

– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek,
– szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már
legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.

– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen
akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan
hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki
belőle.



HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

EGY HIRES ÜGYVÉD NAPLÓJÁBÓL.

Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán
ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne
szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de
annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai
uj temetőben.

Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény,
de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a
vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes
volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája
tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy
illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári
ünneplő: ime a négy öltözet.

Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a
zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt
szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok
már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is
megvolt a maga furcsa elve.

Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát,
mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De
abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében:
annak nem illik a bajuszát kipödörnie.

Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség.
De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz
forintja sincsen?

Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát
tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott.
Mert a jó bor: jó kedv.

Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár
eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is
meg lehet bizonyitani.

Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak.

Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve
legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt,
mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.

Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott,
a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki
beleül, fizetnie kell két krajczárt.

Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette
jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken
mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan
megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske
is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is,
óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló
iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek
és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.

Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a
két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat
czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.

– Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt?

– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két
krajczár?

– No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember.

Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja,
nincs sehol.

Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez:

– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy
elvesztettem az erszényemet.

Nem volt a gyerekeknél egy fillér se.

Az adószedő asszony csipőre tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni.

– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem
fizetni.

Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl,
meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán
mentek tovább.

De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta
tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből
tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.

– Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére.

Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat
czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig
tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett
egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan
magával és sorsával elégedve.

De a megsegitett nő utána szólt:

– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét.
Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt
köszönettel megfizessem.

Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett.

– Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet.

Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza;
szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem
is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne
mondaná meg neki nevét?

– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a
becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam
emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet
mi néven tiszteljem?

– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd
épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám
gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a
szállóhelyem is.

Igy kezdődött meg az ismerkedés.

Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak
ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak.
Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra
vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz,
vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik
egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan
kenyér.

Hivatalt! De micsoda hivatalt?

Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr.
Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta
a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.

Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza
torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok
hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A
bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri
fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja.
Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a
ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz,
szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.

Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt
el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva.
Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának
valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.

Azonban alig telt el egy vagy két esztendő: kis gyerekük is született.

A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan
embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes
pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban,
élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb
effélében.

A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk
neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása.
A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami
örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki
Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri
módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak
valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly
pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a
becsületes Toklyó-név is.

De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is
Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek
rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az
apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a
Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg
lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska
marad a világon.

Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska
ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez
keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek
törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével
összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak
anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.

Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta.

– Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni!

Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő
gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a
gyereket a pap orra alá.

– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a
gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?

A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki
Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a
kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint
büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott
le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment
haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább
viszi.

De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt
szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis
Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb
szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a
bölcs tanácsot.

Az asszony látta be először az igazságot.

– Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással.

Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép
házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el
kell menni a paphoz.

El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába s odamentek
ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó
Miskának.


II.

– Tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk ime bölcs tanácsát,
elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan
összeadni.

– Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért még se
megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is
lányom egyet, tisztességes, szavahihető férfiakat, a kik bizonyságot
tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog.
Azután hozzatok hatósági bizonyitványt, hogy hol laktok, mi a nevetek,
mi a mesterségtek s te fiam, nőtlen vagy-e s neked lányom, nincs-e már
hites társad? Szerezzetek magatoknak szülői, gyámi, gondnoki vagy
gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam mindenekelőtt gondoskodjál
bizonyságlevélről, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e;
hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen
szolgáltál-e s egyáltalán szolgáltál-e vagy valamely okból fölmentettek,
vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak? Ha obsitod van:
az is elég. Legeslegelőször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy
én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; – hol és mikor születtetek,
hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy
egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek? Ha mindez megvan, akkor
gyertek ide ujra tanuitokkal együtt s akkor aztán hétről-hétre háromszor
egymásután kihirdetlek benneteket s ha a nagy bőjt közbe nem jön, isten
szine előtt megáldom szövetségteket.

Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános
volt, apátur is volt, nagy tekintélyben is állott a világ előtt, miért
ne mondta volna az igazságot?

Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arczát s szájának szapora
mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözitőnk képe s a
boldogságos szüz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott
lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül
kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a
pokol fenekéből szedi ő össze ezt a sok tanut, bizonyságot, levelet,
hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt,
okiratot s mindenféle igazságot? De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott
sehonnan.

Utóbb mégis magához tért.

– Igen is, tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, majd utána nézünk a
dolognak.

Megfogta az asszony kezét s vezette haza. A mint haza érkeztek: egyet
sodorintott a bajuszán. És oda fordult az asszonyhoz.

– Micsoda vallásu vagy te édes Julcsám?

– No ha te még azt se tudod Miska! Hiszen csak nem vagyok más mint
kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz
más, mint kálvinista.

– De bizony lehetek én, a minthogy vagyok is. Mert én orosz vallásu
vagyok.

– Csak nem ment el az eszed. Hogy lehetnél te már orosz vallásu?

– Ugy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem
más.

– Hát aztán hol születtél te édes Miskám?

– E fölött már én is sokat gondolkodtam, de nem tudom kitalálni.

– Hát azt tudod-e mikor születtél?

– Nem tudom én azt se.

– Hát édes apád, édes anyád hol van eltemetve?

– Sohase láttam én se édes apámat, se édes anyámat. Engem csak a falu
nevelt föl.

– Micsoda falu te?

– Annak a falunak a neve: Ördög-Ábrány. Valahol ott fekszik a Tiszán
túl.

Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a
kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul
nézett Toklyó Miskára.

– Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, a mit a pap
ránk olvasott?

Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltünődött
e fölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tünődésben.

Végre is jó ötlete támadt.

– Ne búsulj lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd
eligazitja az az én dolgomat.

Ez a Karika Péter volt a közrendőr. Toklyó Miskának ama hatalmas
pártfogója.

Pétert nagyon szerették a főkapitányságnál. Ügyes ember is volt, régóta
állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi
állami rendőrség központi kandurmacskája egyedül csak az ő szavára
hajlott és senkinek másnak szót nem fogadott. Hires macska volt ez az
egész fővárosban. Egyszer elkóborolt a Gellérthegy tulsó oldalára is. Ha
Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre.

De ez se használt. A kandurt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska
baján segiteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot.

– Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, biró
nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se
ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz
forintod. Szegődj el valami nagy mágnáshoz inasnak, vagy valami hires
bankhoz hivatalszolgának s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dülőre
jutsz, különben pedig soha.

Toklyó Miska szót fogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de
hordárkori széles ismeretségénél fogva egy hires bankhoz csakugyan
felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó
Miskán is úgy állott az a fényes gombos hivatalszolgai egyenruha, mintha
csak rá öntötték volna. Urai előtt napról-napra növekedett becsülete.

Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz.
Milliomos ur, képviselő és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett
neki Toklyó Miska esete, meg is bizta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy
halogatás nélkül segitse be Toklyó Miskát a szent házasság keritett
aklába. Az igazgató viseli a költségeket.

A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ
minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási
eljárását, részvénytársulati statutumait s vasuti üzletszabályát
tökéletesen tudta, de Verbőczy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is
neki minden egyházzal, pappal, rendőrséggel, hatósággal, polgármesterrel
és kerületi előljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden
hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet
hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már
semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták
volna.

A Toklyó-ügy országos ügygyé kezdett válni. Árnyéka kezdett már
ráborulni a hatalmas bankra is.

Becsöngeti egyik napon az igazgató Toklyó Miskát.

– Miska, én a maga ügyét tovább nem győzöm költséggel; – a jogtanácsos
ur pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról s kibujdosik
Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot,
keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról.

– Köszönöm a nagyságos ur kegyességét, de nekem a három hónap nem kell,
elmegyek azonnal.

– Miért?

– Azért, mert a mióta a szent házasságra akarok lépni: azóta nincs
becsületem sehol. Ütnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszitják,
minden hivatalbeli ur úgy néz rám, mint a vasvilla; – én tehát mást
gondoltam.

– Lemond ugy-e a házasságról?

– Azt nem teszem, mert a becsület az első. A mióta a házasságom után
járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettő. Én a lelkem
Julcsámnak megigértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek is
törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom.

– Mit csinál hát?

– Elmegyek irodaszolgának vagy az országbiróhoz, Majláth ő
kegyelmességéhez, vagy pedig Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen urhoz,
a ki országgyülési képviselő s a világnak leghiresebb ügyvédje.
Akármelyik karolja fel az ügyemet: győztes leszek.

Én lettem volna az a képvivelő és az a hires ügyvéd. Az országbiróhoz be
nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett őt felfogadnom.

Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló
asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy
költőnek, már csak ezért is dülőre akartam vinni azt a házassági ügyet.

Elő is hozta panaszát Toklyó Miska már a második hónapban.

Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ügyvédek, bejegyzett
joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselőtársam
is.

Összehivtam őket szaktanácskozásra s eléjük terjesztettem az ügyet.
Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az ő ügye
nem gyerekség.

Előszedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és
Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s
végezetül a Szent Irást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány
előtt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül
önmagukban czélhoz nem segitik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is,
hogy ezek nélkül az ő ügyének kibonyolitását még csak meg se lehet
kezdeni.

Nézzük csak: miből is állott ez az ügy.

Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliannával. Juliannának
megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi
okirata.

A szent házassághoz eskü kell pap előtt. Ámde házassági esküre
keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a
királyt se.

Mert a ki férj akar lenni: annak be kell bizonyitani, hogy ő született
valahol és valamikor és valakitől.

Be kell bizonyitani, hogy ő férfi, nem pedig asszonyszemély.

Be kell bizonyitani, hogy ő valamely törvényes egyházhoz és felekezethez
tartozik.

Be kell bizonyitani, hogy azt a törvényes kort már elérte, a melyben
neki az országos törvények a házasságot megengedik.

Mindezt csak a keresztelő levél bizonyitja be, semmi más. Ha ezt meg nem
szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk: akkor Toklyó Miska törvény szerint
még meg se született. Olyan ember pedig, a ki még meg se született,
Sághy Juliannát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét
gyermekkel áldotta is meg őket.

Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se
lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurczolni,
fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást elmondani
s őt ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelő levél.

Ugy de a keresztelő levélbe bele kell tenni, hogy a csecsemő hol és
melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan
bölcs vagy olyan bolond embert, a ki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy
hol és melyik napon született.

És igy tovább.

Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak
ez a házasság.


III.

A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli
jogtudósok szaktanácskozása is.

Azután hozzáláttunk a munkához.

Különös szerencse lett volna, ha egyenes uton megtaláljuk a
keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk először is.

Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha
kicsi gyerek korában hallotta volna valakitől, hogy szülei Nagy-Kállóban
vagy Ungvárott laktak valaha s később költöztek volna Ördög-Ábrányba.
Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet.

Először is nagy komolysággal irtunk az ördög-ábrányi orosz
görög-katholikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg.
Ott születhetett 1840, 1841 vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy
valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán.

Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törődött már a világgal és
épen semmit se törődött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre.

Ujra irtunk, ujra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle
hatósággal, felsőbbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a
hatóságtól, felsőbbségtől. Azért se felelt.

Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a
munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott
felvilágositást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is
figurázott bennünket.

Azt irta, hogy ő minden anyakönyvet átvizsgált s a vidéken szokásos
juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de ő se Toklyó,
se Kos, se Ürü, se Bárány, se Meddő néven semmiféle Miskát az
anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert ő öreg ember és
istennek szolgája, neki békesség kell.

Igaza volt.

Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül
is. Adtam neki igazoló levelet s elküldtem Ördög-Ábrányba, Ungvárra és
Nagy-Kállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek
előljáróit s forgasson fel minden irást, jegyzőkönyvet, anyakönyvet,
adóösszeírást, közmunkajegyzéket, birságlajstromot, párbérkirovást,
jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – igy majd talán ráakad a Toklyó
névre. Mindenféle hatalmas urhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam
bőségesen.

Oda járt három hétig s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-familia
a világon.

Az egyenes uton tehát nem boldogultunk. Verbőczy Hármas-Könyvének utjára
kellett tehát térnünk.

Előbb azonban tettünk még egy kisérletet. Hátha lehetne időt nyerni
mégis.

Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy ő s gyermekei kálvinisták
maradjanak s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az
asszony szándékán erőszakot ne tegyünk. Ő is kálvinista akart lenni
minden áron.

De sora van ennek is.

A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a
felöltőt. Szigoru törvények vigyáznak erre.

El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar
változtatni.

A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a
régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül s pokolra kivánja s
minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát
rászabadit. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor ugy
kilöki a szobából, a lába se éri a földet.

Ez a törvényes eljárás.

De ha négyszem közt löki ki: az nem érvényes. Az áttérőnek két tanut
kell azután magával vinni, s ha a két tanu is látja, hogy az áttérőt
kilökték: ez már törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérőt beveszi az
uj vallás papja, különben pedig be nem veszi.

No szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez uton is. Hátha igy mégis
be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne
valamiféle keresztlevél a számodra.

Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz
katholikus papnál kellett jelentkezni.

Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katholikus egyház és pap nincsen.
Nincs tehát itt kinél jelentkezni.

Sebaj.

Budapest bizonyosan leánya valamely orosz hitü egyháznak. Csak meg kell
keresni, hol lakik az édes anya-egyház. Bizonyosan az lesz az édes anya,
a ki ide legközelebb fekszik.

Meg is találtuk. Hajdu-Böszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek;
kuruczok és hajduk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy
Toklyó Miska és Sághy Juliánna czélt ne érjen.

Irtam a hajdu-böszörményi orosz papnak s nagy tisztelettel megkérdeztem,
hogy az ő leánya-e Budapest; – ha pedig nem az ő leánya: hát akkor kinek
a leánya?

Rögtön felelt, a hogy illik mivelt és nagy tiszteletü buzgó lelkészhez.

Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint
Budapest az ő leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak
fejedelmei a leányegyház szervezéséről már emberöltők óta
megfeledkeztek, igy hát valósággal még se az ő leánya, hanem azért az ő
hiveinek ügyeit a budapesti római katholikus egyház lelkészei készséggel
ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz.

Előre láttam, hogy Toklyó Miska megint ujabb bajba keveredik; de most
már mindegy volt, a kisérletet folytatni kellett.

Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz. Öreg, jólelkü, nagy kegyességü,
istenes életü, de buzgó hitü férfiu volt az. Toklyó Miska tiszta,
fekete, ünneplőruhájába öltözött s nagy alázattal kezet csókolt a jó
apátnak.

– Én vagyok az a Toklyó Miska, főtisztelendő szent atyám. De én szüleim
után görög katholikus orosz vallásu vagyok s ezért könyörögném, hogy
miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrődésemben
főtisztelendő szent atyám segitene meg engem.

– Szivesen édes fiam, csak tárd ki szivedet egészen; – minden bajodnak,
bánatodnak és gyötrődésednek isten segitségével orvosa leszek.

– Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, a
kivel már több esztendő óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes
házasságra lépni.

– Jóravaló igyekezet édes fiam, emberséges dolgot mivelsz, jóvá hagyom.

– Ugy de főtisztelendő szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának
született s az is akar maradni, sőt a gyerekeink is kálvinisták.

– Ejnye te Toklyó Miska, te egy istentől elrugaszkodott Toklyó Miska
vagy, mit akarsz hát te most én tőlem?

– Csak azért könyörögném főtisztelendő szent atyám, hogy én is a leendő
feleségem és meglevő gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az
én távollévő papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé
átmehessek.

A jó apát arcza elkomorodott. Szemmel látható volt, hogy a szent
egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem
kezd az ő buzgó lelkében erőre kapni. S hozzá még nem is igazi hive ez
az ember.

– Mit akarsz édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segitségemmel? –
Az én segitségemmel? – No várj egy kissé!

Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát ur
botja. Vastag, erős spanyol nád, keresztben álló vastag elefántcsontból
való fogantyuval. Nyomott vagy két kilót. Oda tipegett a bothoz a jó
öreg apát ur. Jobb kezébe fogta azt a botot s azután oda állt Toklyó
Miska közelébe.

– Hadd hallom csak még egyszer fiam, mit akarsz te?

S fölemelte azt a botot.

A szarvas nem ludtalpu, Toklyó Miska pedig ludtalpu volt. De azért a
szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint a mily gyorsasággal Toklyó Miska
kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését.

Jött hozzám nagy lélekszakadva s elpanaszolta sorsát.

Tudtam én azt előre, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már
csak előre kellett menni.

A törvényszabta időben két előkelő tanuval jelent meg Toklyó Miska a jó
apát előtt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két
előkelő tanujával együtt. A minthogy egyebet nem is tehetett jó
lélekkel.

De legalább megvolt a bizonyitvány a két tanutól.

Rögtön ment a bizonyitványnyal a kálvinista parókhiára.

Akkor még egy parókhiájuk volt a kálvinistáknak a fővárosban. Két hires
papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, főrendiházi törvényhozó,
nevezetes költő, iró és szónok, emberszerető nemes szivü jó ember. Ő
hozzá küldtem Toklyó Miskát.

A hogy sejtettem ugy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön
kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan
nem engedte, sőt Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért igy
szólt hozzá.

– Örvendezik az én lelkem, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz
hivei közé kivánkozol, de azért én téged most még az én hiveim közé be
nem vehetlek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell
tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; – az alkotmány pedig
világosan rendeli, hogy az, a ki áttérni szándékozik: saját lelki
pásztoránál jelentse ki ebbeli szándékát. A mit te édes felebarátom nem
cselekedtél, mert te római katholikus lelkésznél jelentkeztél, holott
pediglen te a görög katholikus egyháznak lennél hive. Eredj tehát
nyugodt lélekkel haza a te békességes hajlékodba s kezd ujból s most már
a helyes uton a te igazságodnak kivivását.

Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is,
hogy legalább a kálvánista parókhián meg nem verték.

– Megkapod te Toklyó Miska még ott is a verést.

De ezt csak ugy gondoltam, Toklyó Miskának fenhangon meg nem mondtam.
Minek keseritsem az életét szegénynek?

A kálvinista püspök ur szavában mégis volt utmutatás. Hátha Toklyó Miska
a hajdu-böszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában s
onnan hozna két tanu-bizonyitványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne
fogni s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe.

Kocsira raktuk Toklyó Miskát s küldtük Hajdu-Böszörménybe. Elküldtem
vele egyik ügyes, virgonczeszü emberemet is. A pap ugyan ott is
kilóditotta Toklyó Miskát, de néhány hét mulva a szükséges
bizonyitványnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám.

Megint elküdtem a kálvinista püspökhöz. E jó püspök urat azonban
megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra igy felelt:

– Valamint öt hét előtt: ép akképen örvendezik az én lelkem ma is, hogy
te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért
én téged még most se vehetlek be az én hiveim közé. Mert igaz ugyan,
hogy te most már saját egyházadbeli görög katholikus lelkésznél
jelentetted be áttérési szándékodat, de ez meg nem a te lelkészed volt,
minthogy te budapesti lakos vagy: Budapest pedig nem Hajdu-Böszörmény.
Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és
kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily
esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze előtt jelentkezzék. Te
ezt édes felebarátom nem teljesitetted, igy hát rajtad ez úttal se
segithetek.

De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett s keserüségében sirva
fakadt.

– Mi lesz az én lelkem Julcsámból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimből?
Segitsen meg méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy a hol én
lakom: ottan nincsen papom s a hol volna papom: ott meg én nem lakom.
Adjon legalább jó tanácsot.

– Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem s nem a törvény
parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is,
keresd föl azokat.


IV.

Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska.

Igaza is volt.

De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe
becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk
az egyenes útra.

Jövel jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jőjjetek elő ősi jogunk
testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen
alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a
ti tanítástokban az egyenes út.

Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek
szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni
nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó,
kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy
keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze
ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga
se tudta s ha tudta is, eltagadta.

Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Az
előtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős? A ki jó szinben volt:
az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta,
nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy
szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza:
legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült:
akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellől. A ki
meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék
békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak
nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnő, melle domborodik:
már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven
mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki
pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember
vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu
ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az
életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni.
Egyebet nem érdemel.

De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendős?

Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi
káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén
legidősebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután
még vagy negyven esztendeig.

Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt
gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a
legidősebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot.

Anyakönyv még akkor nem volt a világon.

Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy
Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három
gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek
közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó,
Palkó, Markó-e az?

Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató
papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor
megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy
elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony
akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se,
mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyonütné vagy
világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül
melyik a legidősebb.

Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt
már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek
vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót
kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt
mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a
Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden
birodalmát.

A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság.
Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett
hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős
az az ember, a kiről senki se tudja, hogy hány esztendős.

De hát ki tudja azt megmondani?

Ki tudná más, mint a káptalan?

Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek
püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plebános s valamennyi miséző pap. A mit
a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud,
azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy
több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd.
Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak.

A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló
barátok, beszédes kéregetők besugnak oda minden titkot. Ha gyerek
születik: azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet
titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el,
a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendő előtt jött a világra.

Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan előtt meg
kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá
tartozik.

Az eljárás egyszerű.

Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját
életkorát.

Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld
posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és
burnótszelenczék. Elől ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos
kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az
asztal végén. Ez a szentszék.

Bejön az életkorakereső fél.

Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját,
keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és
hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik
legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált,
tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor?
Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által?
Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább!

Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről
különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak
állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Ugy
kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz,
hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos
tünetek.

Igy készül meg az itélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja,
hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben
aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.

Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam,
hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.

Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát
eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem
vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.

De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek
legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul,
ki-ki hány esztendős?

Ezen azonban még se akadtunk meg.

Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát,
vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e, vagy
a nőnemhez?

A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga
kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a
törvény elvette már tőle ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája
is, csak azt tudja elvégezni.

Csak ez kellett nekünk.

Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy
Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váczi
káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; –
nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.

Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker czéljából
elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam.

Kinevetett.

– Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk,
azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se
született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?

No ez bíztató kezdet.

Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony
valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi.

A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben
az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi
képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény
végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az
iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi
dologról, keresztelő levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és
familiáját küldtem mindenütt az iratok utján.

A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok
rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt
többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom.

Addig jártak az irások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a
másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.

Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni.

– Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belőlem és szegény
Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart?

Erre már én sem tudtam neki megfelelni.

Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A
külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy.
Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat
czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt:
»Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet
tárgyalta.

Ez utóbb is arra inditotta a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben.
Döntött is, de nem volt benne köszönet.

Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska:

»Azért fordulok a székes főváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt
lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«

Erre a fővárosi tanács azt felelte:

»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek
területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján
másként nem dönthetett.

Ez még semmi.

A döntés másik pontja így szólt:

»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennél
fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg
fölvett név s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az
okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni
elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.

Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza
ugy állt, mint a bika szarva.

– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az
én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem.


V.

Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják
idegen név használata miatt.

Pedig ehhez is közel álltunk.

Törvényes alap volt rá elég. Mert hogy Toklyó Miska, miért Toklyó és
miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt
is csak a keresztelő levéllel lehet igazolni.

Egy rendőrkapitány bele is akart kapczáskodni e miatt Toklyó Miskába, de
őt szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, mig valaki panaszt tesz a
Toklyó név viselése miatt. Segitségemre jött Karika Péter közrendőr is.
Igy aztán megigérte a mérges rendőrkapitány, hogy bevárja a fölebbezést
s a belügyminiszter határozatát.

Olyan fölebbezést is keveset látott még a fővárosi tanács, mint a
milyent az ő határozata ellen benyujtottam. Egy fiatal joggyakornokra
biztam a fogalmazást, a ki még tud lelkesülni az örök igazságért.
Megnyomta a tollat kegyetlenül. Birsággal is büntették miatta Toklyó
Miskát. Nekem kellett megfizetnem.

Mindez kicsi dolog.

Nagyobb az, hogy a miniszternél kedvező döntést tudtam elérni.

Elővettem képviselői tekintélyemet. Épen negyed százada voltam már
minden kormánynak tántorithatlan támasza. Sohase kértem érte semmit.
Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendős számadást ró le a
kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi
meg: egyenesen átmegyek a szélső ellenzékre. Meg nem állok a
köztársaságig.

Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden
fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztül
gázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is.
Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, mig
a Toklyó-ügy dülőre nem jut.

A miniszter utasitotta a fővárosi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára
állitson ki korbizonyitványt.

Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi
lesz ebből a nagy sikerből.

A fővárosi tanács megbizta az V-ik kerületi előljáróságot a
korbizonyitványi adatok összegyüjtésével.

Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt
hordár? Mennyi időn át napszámoskodott? Hát az előtt hol járt, mivel
foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdu-Bagoson,
Nagy-Kállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és
miből élnek? Kit tud tanunak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt
vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát.

Elmult a tél, tavasz lett. Elmult a nyár is, jól belejöttünk az őszbe s
a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás még se akart véget érni. A
főváros költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a
Toklyó-ügy iratainak számára.

S mindez még csak előnyomozás volt. A vizsgálat még ezután következett.

Addig hajszoltam a kerületi előljárót, mig végre a rendes vizsgálatot és
a helyszini szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton
magam is.

A helyszini szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s
tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust
rendelték ki erre.

Mikor nőtt be a feje lágya?

Hány esztendeje annak, a mikor a bölcsességfoga kinőtt?

Mióta tudja kipödörni a bajuszát?

Micsoda betegségekben szenvedett gyerekkora óta?

Iszákos-e? Tud-e aludni? Nincsenek-e szédülései, rémlátásai?

Megmérték keresztben, hosszában. Fejéről, koponyájáról egész
statisztikát készitettek. Végre lefényezték előlről és hátulról. A
ludtalpát még se vették észre.

Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt
azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miksa életkora felől.

Következett a kerületi előljáró. Most aztán ő fogta vallatóra Toklyó
Miskát.

– Kérdezem önt állitólagos Toklyó Miska!

Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az »állitólagos« szóért
hasba ne rugja a kerületi előljárót.

Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölirták papirosra az összes
kérdéseket.

– Beszélje el Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének
legkorábbi szakából vissza tud emlékezni.

– Emlékezem arra, hogy egyszer leestem a szederfáról.

– Hogy került ön a szederfára?

– Fölmásztam rá magam.

Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor öt évestől tíz évesig.

Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot
gyujtott Toklyó Miska elméjében.

– Emlékezem arra, hogy egyszer libát őriztem Ördög-Ábrányban a falu
végén a libalegelőn, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat s
ágyukat állitottak föl a libalegelőn. A faluban azt mondták, hogy ezek
orosz ágyuk voltak.

Ez már nagy dolog volt.

Közös erővel siettünk a jó kedvü és nagy tudományu Hegyessy Mártont
Nagy-Váradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördög-Ábrányban?
Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit
csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is irta, hogy
Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyui 1849-ik évi junius hó 29-én délután
három órakor voltak az ördög-ábrányi libalegelőn.

Most már az volt a kérdés, mekkora lehetett Toklyó Miska emlékező
tehetsége az ő gyerekkorában?

A kerületi előljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska
elmebeli állapotának szerény méreteire: ő akkor hét évesnél fiatalabb s
tiz évesnél idősebb nem lehetett. Előbb nem születhetett tehát, mint
1839-ben, de később se mint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai
szerint ezen folyó esztendőben ő közép számitással negyvenöt évesnek
tekinthető, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel
mégis idősebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet
pontjai s különösen nem ellenkezik bőrének, szőrének, fogainak s egész
csontrendszerének állapota.

Igy szólt a korbizonyitvány.

Hála Istennek! Most már mehetünk keresztelőre. Most már bevezetheti a
pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már
törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-től 1842-ig mindig született.
Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban.

Nagy volt az öröm Toklyóéknál s meg kell vallanom, én is nagy
megkönnyebülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is
eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendőnek viszontagságai elé.

Pedig minden öröm korai volt.

A kerületi előljáróság jelentést tett az ügyről a tanácsnak. A tanács
pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert ime most egy
ember került kézre, a ki negyvenötéves életkoru s a kinél ennélfogva meg
kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e s az alól nem
bujt-e ki tilos úton?

Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz.
Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben
katonaszökevénynek fog tekintetni s elfogatás esetén igy meg amugy
tekerik ki a nyakát.

Ne neked Toklyó Miska! A papok kezéből se keveredtél még ki s most meg
már a katonák kezébe kerülsz!

Egyelőre azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje
rokkant, talpa ludtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn,
túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle
tartalék és póttartalék ő rá most már nem számithat. A vitézi erényekből
s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza,
a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség.

Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget
tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona?
Mikor és hol volt ujonczozáson?

Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy ő sohase volt katona és soha se volt
ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett
volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven
forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase
volt bevezetve. Őt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert
születése se volt; olyan volt ő csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az
első hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha
tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy ő neki, akár a
császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd
urat; – lesz ő, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós.

Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem
egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy
felelt, a hogy becsületes emberhez illik.

– Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendő május
havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat
mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi
kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak
módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van,
ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag
Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság
katonai elnökét.

– De jó emlékező tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság
polgári elnökét hogy hivták?

– Azt nem tudom.

– A katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon.

– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni
kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. A kitől nem fél az ember,
annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz
az elméjében fölösleges terhet.

A jegyzőkönyvet lezárták s Toklyó Miskával aláiratták.

– Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki
ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést.
Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.

Most voltunk már nyakig a csávában!

Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen,
adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál
bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám
alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették:
miféle oknál fogva történt a fölmentés?

Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évből semmiféle
ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban,
pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság,
bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a
szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák
nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek.

Mertem volna fogadni előre, hogy ez lesz a válasz.

No de ott van a katonaság.

A hadkiegészitő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyüjti kazalszámra
a háji-báji irásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir.
főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó
Miskát.

Találták a manóba!

A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy ő tovább küldte Toklyó
Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.

No itt már csak megtaláljuk.

Dehogy találtuk.

A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben
Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból
egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk
utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.

Utána néztünk.

A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi
miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai?

A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat
réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. A
mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a
katonai ügyosztály utján.

No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se
csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi.


VI.

Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek,
Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári
szereplését.

Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a
hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély
kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami
különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú
Toklyó Miskára.

Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint
alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a
mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol
Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem
megyünk utána.

Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további
irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte
Toklyó Miskát.

Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta
magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás
gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.

No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt.

Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E
czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös
volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele.

Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis
sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki.
Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.

A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen
elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen
volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre
kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle
táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt
elmulasztja, méltó a példás büntetésre.

Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit.

Bűnös-e Toklyó Miska?

Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró,
hogy utóbb alig ismertem önmagamra.

Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a
bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a
biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.

Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti
miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan
tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.

Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak
kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a
sorozási iratokat megvette.

Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy
huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit
találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már.
Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is
elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz
hozzá.

Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és
előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót
semmiségi panaszokkal.

Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább
megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni,
felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s
előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.

De ebben állott a biró erőssége is.

– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági
vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!

Még ki is csufolt a biró.

De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az
enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két
hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.

A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak
elitélte.

– Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi?

Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez?

Mielőtt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga.

– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy
Miska nevü kér bebocsáttatást.

Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat
évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve.
Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.

A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki.

– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az
ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.

Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született.

Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében
vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.

De a biró közbeszólt:

– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e
vagy fölebbez?

Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan.

– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit
tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.

– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek
átadatik.

Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban
fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.

Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy
azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.

Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem
tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy
esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot
majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.

Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam,
hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.

Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az
Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett
büntetési idejét kitölteni.

Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb
élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval
és kapczabetyárral.

A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött,
hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska
beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem
lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart
beteg lenni.

A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a
fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor
honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette.

Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta
össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak
benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne.
Négy lépés előre, négy lépés hátra.

Az a négy elitélt érdekes négy ember volt.

Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis
tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet
csinált.

A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála
vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta.
Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen
lesz, míg ő itt fog ülni.

A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket
födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét.
Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig
azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a
tűzben.

A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron
szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha
kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai
minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de
ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.

Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska.

Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, hogy őt miért
itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha
kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról,
sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne.
Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett
s mégis tömlöczbe kerül.

Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sőt még borocskához is.

Köszönhette a királyi főügyésznek.

A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt.
Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga
életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az
embereket.

Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu
zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A
férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő
szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.

Csak Toklyó Miska hallgatott.

– Hát ön miért van elitélve?

– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok
megesküdni.

A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis
tovább kérdezősködött.

– Mennyire jutott már a házasságával?

– Annyira már jutottam, hogy becsuktak.

Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem
nevetett.

– Mi a kivánsága?

– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis
borocska.

– No isten áldja!

A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:

– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki
megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt
mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két
hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!

A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost.

– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb
ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.

– Igen is méltóságos uram, rögtön keresek.

Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az
asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy
bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka
tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján;
utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott
élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával
lássa el.

Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem
ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az
emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok
orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?

Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi
gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna
asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.

Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek!

Végre is letelt a két hónap.

Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis
tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és
a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.

Haza ment.

Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint
szolgálattételre az irodába.

– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van
hátra belőle.

– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is
felakasztanak.

– No hát holnap megyünk a paphoz.

– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok
otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.

Vajjon mit akar most Toklyó Miska?


VII.

Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni,
hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.

– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már
közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket.
Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is,
félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban
elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok
intézkedni.

Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem
tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy
több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?

– Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám!

– Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Állitsd ide a gyerekeket.

A gyerekeket összeszedték s a bölcső mellett sorba állitották.

Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában.
Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból
kiszabadult. Volt már vagy hat éves.

Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával
volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a
diadalmas, nem a burgonya.

Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés
támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.

Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos
volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.

Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s
harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:

– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé
teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én
törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se
tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette,
hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak,
mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.

Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló
pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.

Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös
voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses
egyéniségének védelmével.

– Édes apa, én nem szaporodtam.

– Hát ki szaporodott te kölyök?

– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben.

– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez
tartsátok magatokat!

A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult
asszonyához.

– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig
elkényeztetni.

Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta
nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.

– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a
gyerekek neked szót fogadjanak.

– Szeretném én azt látni!

Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek?

Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták
parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk
évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet
vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt,
mint a püspök.

Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy
nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott
fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó
Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe
való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való
tartozásának örökös biztositását.

A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt.
Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már
csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle
kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?

De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt
akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.

– Tudja-e felebarátom a Miatyánkot?

– Nem tudom.

– Hát a Hiszekegyet?

– Azt sem tudom.

– Hát a Tizparancsolatot?

– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól
tudja az én asszonyom.

– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert
ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem
tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem
jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János
keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán
mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának
felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt
megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.

Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött.
Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta.

Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek
bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt
is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz,
mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt
feltárja?

S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van,
a ki azokat pap létére se ismeri.

No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó
Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.

Neki is feküdt isten igazában.

Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a
karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak
értelmét.

Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen
hála, mindent tud.

Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska
valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már
meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő
ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és
nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe
esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.

De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel
kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De
minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus:
legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok
megtanulására utasitani.

– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi
Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon
az isteni tudományban.

A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már
a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.

Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté.
Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az
övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal
esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is
belőle, bizton elfelejtik a másik héten.

Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is
fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már
bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi
Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is
szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig
utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a
bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint
haragudott.

Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat
megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat.

Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt
a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt
lépésre.

– Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek!

Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak
ugy döngött.

– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta
húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá
tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves
asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe
rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam.
Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.

Igazad van Toklyó Miska.

Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak,
bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te
talán utba igazitasz.

Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő
szivesen segített volna Toklyó Miskán.

Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges,
tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent
hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak
igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt
erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy,
igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból
engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó
lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert
csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem
sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.

Elmentem hozzá.

– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület
mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle
öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni
a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre
volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de
előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés
közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi
tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is
járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és
lelkésztársa nincs itthon.

A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy
bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre
vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.

A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment
atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre
hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az
egész este a miénk lehet.

Megizentem, hogy három órakor nála leszek.

– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl
fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.

Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban
maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam
bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy
ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.

Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra
földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt
teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem
rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi
csibukhoz és pipához.

Elkezdtük a tanulást.

A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első
kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista
évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.

»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és
Szent Léleknek nevében.«

Megmagyarázta készséggel.

– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a
kik áhitják a szent keresztséget?

– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel
tesszük.

– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában.
Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.

Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete.

– Nálam még nem tett nagyságod kisérletet.

Vállat vontam, kicsinylő hangon feleltem:

– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a
sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De
magát öcsém uram menti legalább ifju kora.

A fiatal papból kitört az ős természet.

– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék
felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem
lesz meggyőzni nagyságodat.

Engedelmet kértem egy perczre kimenni.

Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a
menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.

– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!

Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a
palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.

– Készitse el a keresztelő edényeket.

Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt,
csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.

Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte
a medenczét s a kannát és imakönyvet.

A lelkész hozzám fordult.

– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen
országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek
szerény szolgája.

Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb
kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó
Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.

»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent
Léleknek nevében! Ámen!«

Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást
hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges
volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének
szólitotta.

Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott
volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:

»Toklyó Mihály«.

Nyomban be is anyakönyveztük.

Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy
Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra
elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.

A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése.
Azután megtörtént a házassági szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett
két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy
gyerekük született.

– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán
még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya
sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét
némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.



NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.


I.

A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási
csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt
egy emberöltővel.

Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény
idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.

Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején
vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is,
feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán
meleg tutyi.

Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán
fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a
széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud
lóditani.

Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis
gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje
ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik
az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír,
nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a
kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné,
mintha melengetné.

Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány.
Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el
szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni.
Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni.
Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné
könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében
batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis
gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója.
Eladta vagy zálogba adta mindenét.

Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap
szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a
cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a
kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány?
Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára
sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is
lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör,
zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene
az ilyen cselédlány?

De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia
kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie.
Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja.
Vagy ha falujába vissza se mer menni.

Ilyen eset is elég van.

Sirdogál a szegény nő, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé.

Eléri az ó-téglavetőt.

Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire.
Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár
ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott
meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat.
Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel.
Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült
már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja
az avart, ártani nem tud neki.

A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja.
Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor,
falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy
tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az
ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet
üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó
embernek.

Készitett a szegény asszonynak is.

A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen
tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a
kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel
elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban?
Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.

Fáradt volt, erőtlen volt.

A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már
nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott
hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.

De még másért is oda kell mennie.

Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének
harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s
a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.

Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem
nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött.
Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban
a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt
ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas
förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest
mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő
haraszt.

Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta
belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza
piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a
dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a
két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és
eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A
hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen
összekötötte.

Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a
zivatar.

Mi fölött gondolkodhatott?

Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé.
Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.

Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében.

Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi
észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a
világ, se a törvény.

Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se
ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére
gyöngeségét.

De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge
karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?

A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen.

Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei
nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.

De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az
éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?

Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes
fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az
ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják
mozgását: mi lesz akkor?

A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai
vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást
gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.

Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta
anyjának vicsorgó fogait.

De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább
is nyomorog vele?

Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata,
önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.

De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen
maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy
is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében,
anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek?
Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.

Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S
felsikoltott:

– Teremtő istenem!

Letépte fejéről a kendőt s két kezével szaggatta kóczos haját.

Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A
hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a
zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a
vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak
egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.

Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a
förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak
egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.

Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint
hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem
hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.

Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű,
mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az
ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy
fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban,
zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak
mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen
paraszt kutyák voltak.

Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a
maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a
kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől,
bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza
felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták,
hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal.

Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik
az út közepén, a másik az árokparton.

A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét
föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is
megállt, a mint ezt meglátta.

Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel
óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban
megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá
mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor
az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az
árokpartra.

Mit akart a két kuvasz?


II.

A két kuvasz nem akart semmi rosszat.

Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem
maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka
szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is
fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik
vele senki.

Elhatározták hát, nem hagyják magára.

Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel
nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember,
fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban,
hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől,
akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd
annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt
nem tehetik.

Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt
nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik
az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne
szalasszon.

Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy
Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is
nyerték volna a fogadást.

Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett
bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett
Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy
érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását,
dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.

Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se
álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott.
Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De
zajjal járt egész élete.

Most épen dalolgatott.

Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó
kedvének, mámorának.

Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor
az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye
követválasztásán, tisztujitásain.

Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az
útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja
előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.

Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit
eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas.
Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét
is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se
kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha
már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna
egyebet: elalszik.

Ezen a dalon aludt el rendesen.

A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát
dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.

Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már
esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már
százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik
adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt
szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta,
meg is ölelgette őket.

Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz
mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve
vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy
mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma
is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a
havas zivatarnak.

Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet
is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes.
Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele
vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált,
szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig
beléjük, a mennyit kiráz belőlük.

Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd
a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi
jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes,
ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!

Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan
ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király
asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se
lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már
az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a
régi.

A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet
viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni,
megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem
született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a
parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek
voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre,
szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen,
hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék.
Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a
mikor beleteszik.

Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik
nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S
ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját
hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem
vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem
volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia,
ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe
vagy vásárra ment, a tarisznyája.

Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz
meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről
kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát
csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá:

– Épen csak magát vártuk, nemzetes uram.

De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott
előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos
régi dalát.

Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda
ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult
előle, hanem ugatta tele torokkal.

– Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból?

Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját.

– Czoki előlem, adta dögjei!

S rájuk toporzékolt keményen.

De nem hajtottak a kutyák erre se.

Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a
válláról s ráfogta a kuvaszokra.

A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz
dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva;
semmiképen se akartak megijedni.

Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat
mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem
haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.

Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör
felé, mintha csak azt mondta volna:

– Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit.

Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni
útjából!

Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig
csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még
puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már
komolyan meg kell büntetni őket.

Nem félnek a puskától?

Jere kucsma kézbe.

Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr,
köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti
az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.

Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz
orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a
kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából
lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a
lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé
két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.

– Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni.

No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma!

Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy
segitsen magán?

A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s
az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek
hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni
nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el
a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt
leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki
fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van
a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a
Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is
elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha
puska volt a kezében.

Ennek a szégyennek nem áll elébe.

Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a
kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.

Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt,
hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több
esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak.
De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?

Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett
lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban
botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett.

De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a
mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a
süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett
ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész
testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.

Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty!

Mi ez?

Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s
gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz
nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt
gyerek?

Ihol la!

Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól.
Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is
rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két
eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.

Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is,
meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.

– Mi az isten csodája lehet ez?

Oda fordul a két kutyához.

– Csak nem ti hoztátok ezt is ide?

A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis
gyereket.


III.

Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy
kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott.
Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró
kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!

De mit csináljon most már?

Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt
föltenni fejére.

Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való,
hogy a gyerek ölbe kivánkozik.

Ölbe?

Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a
Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne
csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben
gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő,
kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való
jószág.

Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll.
Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.

Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli,
mint a süldő nyulat.

A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök.
Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak
lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák.

Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem
visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.

Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda
teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög,
de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne,
sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.

– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak?
No csak azt várd.

Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab
vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe.
Vajon mit csinál vele?

Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint
Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.

Nemzetes uram a fejét csóválja.

– Ejnye adta porontya, tud ám enni!

Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy
jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a
gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.

– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg,
te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a
boromat is.

Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök.

Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát.
Lecsavarja kupakját, nagyot húz belőle ő maga, azután megtörli a csutora
száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.

No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy
félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a
csutorában.

– Egészségedre te kukacz!

Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát.

De ádáz haraggal néz a két kutyára.

– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort
készitek a bőrötökből.

Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a
nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.

De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos
felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a
holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje,
lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.

Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte
dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«

Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle.
Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska,
szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag,
bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy
keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig
maradt benne hely a gyerek számára is.

Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába
beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta,
belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott
a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.

– Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke!

Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s
maga is mélyen befuródott a haraszt alá.

A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az
altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer
eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt
melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.

Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó
lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas
Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak
ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.

De nem őrködik a boldogtalan anya fölött.

Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is
elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna
fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább
kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez.
Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább
futott.

Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be
a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe
tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul.
Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a
havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha
mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.

Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a
lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda
szólt hozzája.

– Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy?

A lánynak akkor is könnyei folytak.

– Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek.

Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort
is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.

Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy
sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.

A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok.
Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen
megszolgálnám s megfizetne érte az isten is.

– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap
disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.

Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony
lelkében!

Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden
kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden
gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.

De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden
fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének
rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke
nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének
zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még
a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők
mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros
édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.

A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint
este lefeküdt.

S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás
néppel.

Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros
körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az
arczon veszett.

Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és
reszkető félelem: ebből állott az az arcz.

A kocsmáros részvéttel szólt hozzá.

– Te beteg vagy lányom vagy háborodott.

A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny
is, a szó is.

– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném
elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!

– Hol hagytad?

A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit
feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.

– A Gombási csárdában.

– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá.
Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!

A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy
azt megcsókolja. Szólni nem tudott.

De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá,
evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy
bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke
után gyorsan, mint az evet.

Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes
azt kioltani.

Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első
körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a
süppedő harasztra. A gyermeket nem találta.

Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra
meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után
befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.

– Uram én istenem, el ne hagyj!

Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél
röpködött körülötte.

– Itt kell lenni, itt kell lenni!

Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint
felugrott, a mint ereje engedte.

– Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem!

Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a
szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott
halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.

Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes
szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a
Gombási csárda két kuvaszát.


IV.

Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két
kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a
Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél
után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl
kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes
uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.

Ádventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor.

De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját
felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold
kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó
boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót
tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a
falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas
erdei.

Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély
alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos
törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.

Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy
istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és
szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok
hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete
szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás,
fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép
soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és
koru pipesek.

Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy
kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a
csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.

A poronty természetesen eszébe se jutott.

De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi
hija is lehet csak a világnak?

– A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa?

Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül.
Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul,
körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni.
Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.

– Hová tettem a pipámat héjh?

Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a
füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog
nem volna.

Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje.

– Persze, hogy a tarisznyában van a pipa.

Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a
tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó
oldalát. Nincs tarisznya.

– Hol a pokol fenekében van az a tarisznya?

Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetőhöz.

Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott
kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a
haraszt alatt.

Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál
fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya.

– Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este!

Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két
apró fülecske akad a kezébe.

– Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora.

De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni,
fészkelődni.

– Hejh a ki áldottja van ennek a világnak!

Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és
vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan
lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába
nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási
csárdáig.

Ott átadta a gyereket a csárdásnénak.

– Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban.

A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy
pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére
felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab
kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda
ültette nemzetes uram elé.

Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai
hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A
faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt
mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban,
a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három
közül földhöz kellene vágni.

Különben pedig pipázott, mint a kémény.

– Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz?

S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel.

– Azt a két kutyát agyonlövöm még ma!

– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat
mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta
magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben
itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd.
Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet
ránk! Majd visszajön érte az anyja.

Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban
kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe
kivánkozott.

– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom,
mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az
ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis
porontyot.

Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik.

Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az
illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.

– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most
már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi
néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.

Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól.

Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az
ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.

Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál,
követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött,
honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a
fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták
erőszakkal osztrák katonának.

Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök
Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt
már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most
már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul
már nem megy férjhez.

E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett
őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához
venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem
volt külön saját háza.

Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab
Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag
felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki
kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk
se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három
nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram
még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két
holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.

Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia
kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a
mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem
kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig
édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha
pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a
távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.

Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes
leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi
kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy
utóbb egészen letett a házasságról.

Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról,
fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást,
még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a
feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse,
kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.

Erre pedig épen nagy szükség volt.

Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett
szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon
dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta
néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról
mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák
el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét,
korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást,
beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését
s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való
alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket
haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és
éjszakákat.

Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak.

A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház
teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a
czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy
felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte
volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.

De még ez mind hagyján!

Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig
volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki.
Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar.
Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye.
Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele
kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.

Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétől.

Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje
komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?

Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli
köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.

De hátha visitani talál?

Oda szól a csárdásnénak.

– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy
elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső
kapubálványhoz paskolom.

Pedig dehogy paskolta volna.

Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej.

Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram
haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s
kiment Lidi nénjéhez.

– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj
történt.

Bemennek.

– Nézze csak meg kedves Lidi néném, mi van a tarisznyában.

– No mi van?

– Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett.
Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a
nyakunkon marad.

A jó Lidia kisasszony első szóra nem hitt az ő korhely Bálint öcscsének.
Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a
tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne.


V.

Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt
a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével,
csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott.

Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elől, hátul, tetőtül talpig.
Kisült, hogy csakugyan nem nyul.

Kemény szemekkel támadott nemzetes uramra:

– Hogy került ez a gyerek a tarisznyába?

– Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem
hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába.

– Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke,
vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a
gyerekkel?

– Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk,
mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig.

Lidia kisasszony arczának keménysége nem enyhült meg e szavakra.

– Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem
hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened,
mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy
kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a
biróhoz.

Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani és fésülködni. Nehéz
dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett
szenvednie.

Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a
gyereket. Azután fekete selyemkendőt tett a fejére, fekete napernyőt
vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz.

– Menjetek előre, én is ott leszek mindjárt.

Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a
gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig.

A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt,
atyafi volt.

Lidia kisasszony kezdte a szót.

– Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált
gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek,
vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem
viselhetem.

A biró kérdő szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült,
pipára töltött, rágyujtott s tövétől-hegyéig elmondta, hogy esett meg a
szerencsétlenség.

Ott állt a hadnagy a sarokban. Biró uram intett neki.

– Eredj fiam a községi bábaasszonyhoz, szólitsd ide.

– Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelőtt bevonult Veszprémbe
bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert
irni-olvasni is meg akarják tanitani.

– Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem
parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró,
úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig így vagy amugy nem
határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok
se viselik olyan jól gondját, mint te.

– Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az
aprósággal?

– Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A
bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd
gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt,
majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegődöttet is.

Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia
kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de
azért a gyerek csak visszakerült hozzá.

Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegődött embere. Volt
négy kanásza. Alsó, felső, belső, külső. Volt két gulyása, tizenöt
kerülője, ugyanannyi csősze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli
őrje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprő, két pap, két tanitó, jegyző,
segédjegyző, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások,
kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és
közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát
huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált
gyereknek pártját fogja.

Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére
beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is.
Valamennyinek alapos kifogása volt.

Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa
lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény,
mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik
erdőn, mezőn, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt
mondta, betegje van a háznál. A belső emberek: papok, tanitók,
harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak
nyilván bebizonyitották, hogy ők az istennek szolgái, nekik a
köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elő, hogy amúgy
is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen
tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott
ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért.

Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak
elfogadnák tartásra, de mit csináljanak ők gyerekkel?

Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után
nyár, de azért a tárgyalás be nem végződött. Nemes Lidia kisasszonyt
minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt
lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipő s most
minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok
járás-kelésben annyi tyukszeme nőtt még a talpán is, hogy egész éjjel
borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni.

A gyerek azonban nőtt keményen. Tudott már menni is. Olyan erős lett,
mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is
meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellől el
nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék.

Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább
lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a
mikor gyümölcsöt hozott neki a kertből és a szőlőből.

Nemzetes Böthök uramon is nagy változás történt.

A szent-gáli nemes urak ugyanis, az ő dőzsőlő pajtásai dévajkodtak vele.
Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda
elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent
volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy
tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s
nemzetes uram még se vette észre.

Ezt azonban még csak eltürte volna, mert ez nem volt igaz.

Hanem azt is beszélték róla, hogy ő nem is a tarisznyában, hanem ölben
vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak
ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.«

Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti igazság. Igaz
ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemőt, a kit
anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi
vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja
magára nemes uraimék sulyos itéletét.

Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dőzsölő
pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta őt többé se a
tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott
a dologhoz.

Legelőször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a
tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban.

Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s
azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tető sarkába illesztett,
megbámulta mindenki.

Emelt az udvar felől ékes kaput s beföstötte zöldre. Csak úgy fénylett.

A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház
ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes,
oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség ősi kúriája, alig akadt
hozzá hasonló Szent-Gál községében.

Csodáról beszélt mindenki.

De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni!
Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása
és kijárója, mint a duda. Elvetett ő minden földet s nem hagyott ugaron
semmit.

Nosza kalapot emelt most már mindenki ő előtte.

Még egykori dőzsölő pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként,
hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s
igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul őket és barátságukat,
de sőt inkább vegyen részt nemesi társaságukban.

– De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek
én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig
azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli.

A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony,
nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá:

– Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én
a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom.


VI.

Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen
magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon.
Származott is ebből sok nagy bonyodalom.

Mint a villám, úgy terjedt szét a hír a községben. Nyomban eljutott az
egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkiből
másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyéből, a kit
pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett
tekinteni, de annál számosabb volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey,
Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a
Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett
volna, de akármilyen kevés is, ősi juss az, – idegennek, jöttmentnek,
ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhető.

S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett
magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása.

S vajon mit akarnak vele?

Örökbe fogadják?

Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes
uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes
életében Lidia kisasszony minden gyerektől és gyereknyafogástól s ime
annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy
félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstől úgy őrzi,
mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A
mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap
az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas
asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy
nyavalyatörős legyen ijedtében. Ki látott már ilyet?

Utjába kell állani a veszedelemnek.

Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük
mindjárt a kölyökre tévedt.

Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös
személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, hogy czigányasszony volt. A
másik szentül meg volt győződve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb
a mi falunkat is. A harmadik sok embertől hallotta már, hogy tót asszony
volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem
hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a főbiró keze
alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk.

Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit
e beszédből az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette.

Akkor a gyereket vették birálat alá.

Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe néző; kancsal lesz belőle.
Bizonyos az is, hogy tele van belső nyavalyával, úton-útfélen szedte föl
valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belőle, ráhozza a falura a
dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnő,
elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelőször a jó Lidia kisasszonyt
üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá
az atyafiság.

Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott
hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva.

Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. Sőt a mikor
megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádőlt
kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott.

Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább
hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt
beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna.

Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek
madárijesztőt, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába
kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra
ráírva: »én is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták
Lidia kisasszony udvarába.

Ez a csúfság csak észre tériti Lidia kisasszonyt.

Dehogy téritette. Még ez se téritette. Sőt inkább nemzetes uram a
madárijesztőt karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen
valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott.

Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági
atyafiság most már lemondott tervéről annak okából, mivelhogy leleményes
tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha
erőfeszitése néha szünőben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erőit
arra gyűjtögette.

Az alkalom meg is jött, ha késett is egy-két esztendeig.

A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belső küzdelmekről s
apró fenekedésekről, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint
parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit.

Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él,
nem tépték szélylyel a farkasok.

Eszét vesztette, mikor az ó-téglavető gödreiben a haraszton a gyereket
nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton.

Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menő emberek föl nem
ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt
volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma,
szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhő gyanánt a Bakony
fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülő földén,
elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és
zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem
okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának.

Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak
dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors
elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendőt a
havon, oda mentek, az ájult nőt kezükre vették, egyik kocsijukra
föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe.

Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép
asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába
nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se
pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét.

Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak,
hidegnek, éjszakának, éhségnek, Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan
örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából.

Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az
egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján
meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy
épen ő jött erre az üdvös gondolatra.

Akár egyik orvosló szer segitett, akár másik, a lány magához jött.

Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat
s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a
hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta:

– Az én angyalom! Hol az én kicsinyem?

De a vásározó emberek se sokáig tanakodtak.

– Fogjátok el, utána!

Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették
vissza a kocsikhoz.

A lány most könyörgőre fogta a dolgot.

– Ne bántsanak engem, hagyjanak magamra, hadd keressem meg piczinyemet!

Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték
hara-kendőjét s ujra felültették a kocsiba.

Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz
értek, megint könyörögni kezdett.

– Ha istent ismernek kigyelmetek, dobjanak le engem ebbe a mélységbe.

Az emberek összenéztek.

– Megháborodott a boldogtalan!

Hát hiszen meg is volt az a teremtés háborodva. Most már nyilvánvaló.

Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják:
biró előtt, jegyző előtt százféle kérdezősködésre kellett volna
felelniök. Alkalmas időre épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha
törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy
őket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt
falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele.
Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be
a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi,
elvezeti. Ő róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzőkönyvébe. Nem
kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidőben egyik hivataltól a
másikig, Pontiustól Pilátusig.

A legokosabban volt ez így kigondolva. Így is történt szóról szóra. Csak
a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje.

A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sírt, nem
panaszkodott többé. Sőt ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul
Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor
Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál
megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára
nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba.

De nem várta ő azt meg, mig a kórházat értesitik s mig eljön érte a
városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a
szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment
egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja előtt s
benézett a kapun.

A kapu alatt ott sétált az őrség. Kősó Ferencz megyei huszár volt az
őrség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak
úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a
kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a
lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi:

– Mit keressz itt lányom?

– A törvényt keresem.

– Miféle törvényt?

– A kinek kard van a kezében, élet-halál a hatalmában.

– Mit akarsz vele?

– A kezébe akarom magam adni.

– Ki vagy te? Mi vagy te?

– Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem
bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni.

– Várj egy kissé. Állj ide a folyosóra,

A lány átment a kapu alján s a folyosó sarkán megállt.

Jött arra másik huszár, a ki most nem volt őrség. Oda szól neki Kősó
Ferencz.

– Ezt a boldogtalan teremtést vezesd a várnagyhoz, az irodába.

A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a
várnagyhoz, az irodába.

Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások,
irószerek, tőr, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb
asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál
mindakettő. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A
fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás
valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a
másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba,
rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza,
nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg
se mozdul. Se bajusz, se szakál.

A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitől. Vagy talán nem is
lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár
már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket.

A várnagy keményen szól hozzá:

– Hogy hivnak? Mi a neved?

– Gergő Zsuzsi a nevem.

– Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös
lelkedet? Beszélj szaporán!

– Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendős.
Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes
picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom
halálomat.

Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta,
hogy el ne essék.

A várnagy rá se néz többé. Oda szól Nyögéri káplárhoz:

– Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek
gondosan.


VII.

A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A
káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást.

A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejéről a
kendőt, nyakáról a harakendőt, leoldotta kötényét, levetette kopott
kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy
hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru
mellén ingét két kezével összefogta.

Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként.
Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e
valahol elrejtve tű, ár, kés, ölőméreg, pénz, irószerek vagy egyéb
efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s
nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének.

Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták
papirosra.

Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés
fekete s fehér czérnát és pár rőfnyi vékony kötőszalagot. Találtak
gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvből
kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. –
Ezt is felirták ugyanarra a papirosra.

Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se
nézték, hanem mint szemetet félre dobták.

A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a
rongyot. Könnyei hullottak rá.

A káplár oda szól a huszárokhoz.

– Nézzétek meg, mi van abban a rongyban?

Kiveszik a lány kezéből. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfőkötő,
czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt
viselte legelőször. Fejecskéje azóta kinőtt belőle. Lesz annak már
innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja.
Pedig semmi haszna belőle. Nem is ér semmit.

El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi
zokogva.

A káplár parancsol.

– Állj fel. Ne pityeregj!

A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik,
elől-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétől bokájáig. Levettetik
vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi
gyanusat nem találnak.

– Egészséges vagy-e? Nincs-e valami betegséged?

– Nincs sehol semmi bajom, egészséges vagyok.

Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Állása egyenes,
karja és lába erős, melle és csipője domboru, a fiatalság és üdeség
illata sugárzik termetéből. Nem kövér, de nem is sovány.

Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szíve
vérzik ezer sebből. De ez nem való a hivatalos iratokba.

– Nincs egyebed? Mindened itt van?

– Nincs semmim, csak a rajtamvaló.

– Váltó inged sincs?

De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál.
Ha megmondja: azok is megtudják, hogy ő rossz nő, rabságban van. De
miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen
adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is
megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok,
hogy ő hová jutott.

Azt felelte a káplárnak:

– Minek kellene nekem a váltó ing arra a néhány napra?

– Micsoda néhány napra?

– A mig a vesztőhelyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik
rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám.

A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Átkozott szük
az a huszárdolmány, de a szívből még se tud minden érzést egyszerre
kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nő: bizony isten, meg
tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak
hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendő. Sőt annál
keményebb hangon beszél vele.

– Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt,
ha már egyszer ide kerültél.

Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után,
belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy
závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal
ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön
széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának leső
ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak
felugráltak s oda állottak a leső ablak elé. Hátha hallanának valami
ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven
halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a
szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a
temetőbe! Ismerős-e vagy idegen? Ártatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli
a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt
felvilágositást ezekre a kérdésekre.

A káplár igazat mondott.

Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te
kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény.

Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen
a világon, vagy a más világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szívnek,
csak az istennek törvénye.

Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit
olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek,
enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak
százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és
ügyvédek törvénye.

Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán,
öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület,
halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is
boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s
felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.

Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras
vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is,
czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.

A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a
szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások,
halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások,
kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai:
ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod
istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot
áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes
alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló
falevéllel: te mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak,
piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép
testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a
te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.

Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már
igazi enyhülés.

A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a
fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A
törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az
esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.

Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni.
Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet
megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény
cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.

Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül.

Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van
nyomtatva előre.

Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve?
Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol
szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak
gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a
védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol
laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd?

Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán,
töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra.
Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta
volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha
pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a
törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe
nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel,
most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most
már járulni. Semmi mást nem akar.

Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte
hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte
beismerését, bűnbánó vallomását.

Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába
volt az ő igaz beismerése.

A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető
gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.

Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda
vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet
készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta
a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát
meg nem találták három napon át.

Tehát a bűnös lány hazudott.

Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek
anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt
össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld
fenekéről is.

Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt.
Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a
napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog
elrothadni.

Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs
szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó
szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s
akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság
elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát
gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek
nyomait meg nem találják.

De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát,
ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ,
ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes,
nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek
tekintélye?

Az esküdt tehát okosan cselekedett.

De mit csináljon a rableány?

Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi.

Egy serdülő lány, a ki ujszölött csecsemőjét emésztette el.

Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj.

Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott.

Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy
méregkeverő.

Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy
gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.

Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az
asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.

A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa.
Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit
kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?

Lassanként elmondott a lány mindent apróra.

Most azután következtek a jó tanácsok.

Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető
gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas,
holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se
pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg
kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem
az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út
mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne
is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s
deritse föl ekként az egész állapotot.

Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem
kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok
tanácsba.


VIII.

Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy
ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából.
Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak
ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.

Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint
a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki
is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni
vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság
tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.

Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis
megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis
ruhácskáját?

Oh ha még egyszer keblére szorithatná!

Nem lehet. Vége van már mindennek.

Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen
nem volt ő eszén se akkor délután, se másnap délelőtt, a mikor kereste
és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?

Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy ő hazudott.

Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az
a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a
lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő
tudta, érezte.

Mégis azt mondják az urak, hogy ő hazudott.

Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak
s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös
teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.

S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek
nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban
keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk
istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van
igazuk s ő maga tévedett?

Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál
fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el
gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett,
azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.

Beteg szíve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha!

Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a
káplár.

Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör,
tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A
káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem
panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen
fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt
elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is
mondta már egyszer-másszor:

– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a
szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.

Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány:

– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt
való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?

– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még
jobban bele ne keveredjél a bajba.

Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy
szokás, az alkalmatlankodás miatt.

– No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint?

– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha
tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam
zavarodva; talán nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más
mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy
ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.

Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza
börtönébe.

De ujabb visgálat is.

Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat,
fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl
is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek,
fuvarok halomszámra szaporodnak.

A gyereknek semmi nyoma.

No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál
fogva vezeti a törvénytevő urakat.

Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak.
Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a
fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.

Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda
küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább
híznak és szaporodnak.

A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült,
kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki
volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába
kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor?

Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott
vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus
véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős
dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi
dolga.

Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt.

– Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e?

– Fiu volt.

– Mi volt a neve?

– Nem volt még neve.

– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név
nélkül? Hát hogyan szólitottad?

– Én csak úgy szólitottam: angyalom, szívem, kicsikém.

– Hol kereszteltetted meg?

– Sehol se még.

– Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó?

– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a
mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés
sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő
megvár minket irgalmasan.

Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki
tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.

– Él-e apád? Él-e anyád?

– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban
elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény
cselédlány.

– Ki volt a gyereked édesapja?

– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is
él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös
egyedül; ő se tudója, se látója semminek.

Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő
szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az
istenre; nem tartozik a földi birákra.

Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban
kell lenni minden titok kulcsának.

Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan
megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.

Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A
jegyzőkönyveket tovább kellett írni.

– Hol voltál, mikor a gyereked született?

– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a
változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem,
kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben
összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály
bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is
maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom,
hogy meg is áldja!

No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a
kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan
volt gyereke a bűnös nőnek.

– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt
gyereked.

Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive
tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a
szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.

De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme.

A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt
vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal
asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset
régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a
lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.

No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü
felesége.

Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult
esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony
volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére
nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi
pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az
ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a
vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta
egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe
szegődött el kanásznak valahova.

Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a
mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a
maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni
nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa
meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő
kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?

Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek,
mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal
szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre
megy.

Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen
megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek
mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi
nyoma.

Szaporodtak az irások halom számra.

De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur,
hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.

Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s
kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.

No de most már mit csináljon a törvényszék?

Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad:
ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.

De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor?

Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan
anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:

– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy
neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem
büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném
is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél.
Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd
az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a
gondviseléstől, a mely örökkévaló.

Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a
törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a
fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.

A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt,
hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A
vármegye főorvosát és járási orvosát.

Ép elméjü-e az a boldogtalan nő?

Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi?

Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem
csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?

El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt?

Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt?

S ha nem volt neki: miért állítja, hogy volt neki?

Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét
elvesztette?


IX.

Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértők keze alá!

Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te
termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és
igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy
kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani,
hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és
gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és
füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé
szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem
mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők
tanulságainak gyarapítása végett.

Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is
elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?

Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a
tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most
már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.

Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem
azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a
szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek
szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem
beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról,
nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint
valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra,
hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te
igazságodhoz mindenképen oda tartozik.

Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan
pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e
jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják
elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések
után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle
zsábák is feltünően hiányoznak.

De ez még mind semmi.

Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén,
középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű,
vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.

Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem
örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid,
nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk?

Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled,
hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit,
szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy
ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem
voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott
elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?

Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és
begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem
vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta
pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél
elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a
borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?

Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási
orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig
nem lehet.

Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.

Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést.
Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv
nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és
itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják
neki a megfigyelő rabszoba asztalán.

– Tudod-e micsoda bogár ez?

– Tudom, ez a cserebogár.

– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?

A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét
rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.

– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!

– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam
én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.

Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak
hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?

Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily
feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a
szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?

Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák
ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán
valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?

Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.

Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.

– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként
az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent
apróra beszélnem?

– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt
előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan
terhedre lenne, ha huzódoznál.

Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől.
Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia
semminek.

Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány
parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem
darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.

Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s
miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.

– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?

– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.

A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is
kérdik: már is gyermekére tér át.

– Látod-e néha kis gyerekedet?

A lányból kitör a köny.

– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy
bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom
szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne
hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros
ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem,
a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben
a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét
kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám
meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre
hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se
nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor
a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja
hulló könyeimtől.

Elég!

A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak
testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle
ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba
foglalni a véleményt.

Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle
eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják,
részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is,
idegen országban is.

Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat
közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért
egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy
elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt,
rögeszméi mellett már látásai is vannak.

Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.

A három Bödönkuthy agg kisasszony.

Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg
kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne
voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment
férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női
fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé
kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé
czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A
dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három
Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket
mindenki.

Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk
volt, elbeszélte nekik részletesen.

Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan
háborodott elméjü-e a boldogtalan?

– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy
mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje,
mint a napvilág.

A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet
adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is
agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne
verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd
gondját viselik.

Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság
elkészült határozatával egy hónap alatt.

A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét
hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint
vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült,
kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes
állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva,
valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és
gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme
alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások
csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát
kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább
fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára
ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes
állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi
kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha
egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt:
ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint
agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.

Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos
határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés
vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása
mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által
úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe
véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan
agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét
megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.

A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.

Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is
felolvasták előtte.

Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s
komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.

Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az
elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt
vele a Három Grátia lakásáig.

Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi
kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.

– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a
kezüket.

– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye
nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó
cselédleányt.

A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a
kisasszonyoknak s elment útjára.

A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ
törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott
szivében.

– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák
ezt kegyes kisasszonyaim!

Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a
szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a
szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De
úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.


X.

Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem
tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még
asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon:
mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.

Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény
Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak
rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik!
Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a
világért se.

Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos,
szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha
mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után
elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották,
hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi
vállalat végrehajtásával.

Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött,
varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már
csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a
szóval.

– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?

– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.

– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták,
nem volt neked soha piczinyed.

A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az
ablakon.

– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye
megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy
nekem piczinyem volt?

– Az előtt senkinek se beszéltél róla?

– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.

Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.

– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A
herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát,
enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még
meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg
jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre.
Visszajövök becsülettel!

A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott
ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen,
okosan tisztességesen gondolkozik!

Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a
kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a
tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a
herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről.
Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy
szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.

A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és
csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s
ment Herendre.

Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.

– No mit akarsz lányom?

Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a
kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért
tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.

– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult
esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt
is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt
valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint
megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.

A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.

– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne
fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak,
hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom,
jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.

A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.

– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?

A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.

– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem
gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom
piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.

A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb
csak előáll a szóval.

– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor
találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé
volt az?

De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.

Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két
kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva,
szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.

– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! –
Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már!
– Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!

Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották
fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott.
Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki.
Most volt már igazán megbolondulva.

Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az
volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta
őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint
uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy
gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben.
Egészséges is az a kölyök, mint a makk.

– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam
már. Elhozom magammal rögtön.

Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.

– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb
agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az
udvarából.

Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit,
rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant
előre.

Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a
lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már
kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak
nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé.
Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta,
hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes
uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy
megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.

S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a
porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel
volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt
gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.

Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van
valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami
sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő
gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez
szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme
és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.

S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.

De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia
kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik
ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!

– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?

Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet
a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.

Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:

– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!

Nemzetes uram azonban fut a leány után.

– Utána, utána! Fogjátok el!

Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik.
Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé.
Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy
lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.

Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.

– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a
tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!

Akkor néz igazán a lányra biró uram.

Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog
hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot
érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és
ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta
elveszett gyermekét.

Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége
ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló
arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava
szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.

– Hogy merted azt tenni lányom?

– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.

Most már nemzetes Böthök uram lép előre.

– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a
gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az
övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.

Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.

– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig
élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az
egész nemesi közönség.

Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram
ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon
valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.

A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére
mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő
piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is,
a piczinynek is.

Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.

Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.

A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet,
hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak
s a nemes vármegyének.

De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az
esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes
Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség
két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a
gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia
kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát
övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy
nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is
mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.

A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak,
a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a
vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a
gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még
az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai
lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.


XI.

Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére
kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő
urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra.
Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket
Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább
meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.

A lány mentette magát.

– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész
falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a
község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok
igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos
szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még
az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró
ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.

Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg
kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza
a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó
Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a
biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.

Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan
szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente
a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más
dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a
maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.

Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott.
Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze
Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha
megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli
atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert
nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.

A kirendelt fiskus is erősködött.

Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes
anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A
szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából
sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem
teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se
fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák
is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt
fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad
gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó
tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és
semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles
lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és
a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő
Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett,
bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő
lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke
megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő
méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet
szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja
lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik
nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a
gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt
meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni.
Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a
gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja
magára a végrehajtást s annak minden következését.

A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a
kirendelt fiskusnak igazsága.

Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár
urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb,
mint a kirendelt fiskusé.

Először is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a
felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége
nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem
tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet
gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak
segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való
szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs
is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem
vehető. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a
felpörös, mert ebből mindenképen csak ő rá hárulhat minden rövidség.

A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád
igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az
almafának, míg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla:
akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett
gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában
kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak
addig, a míg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségéből is megélhet:
már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, ő
maga is más. Mindig így volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s
így van most is.

Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent
igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a
felpörösnő lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan
venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden
tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létező minden más hasonló koru
gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem ő az anyja, hát akkor mi jogon
meri állitani, hogy épen ennek az egynek ő volna az anyja? Azt is
kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnőben az
anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll
elő, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül.
De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a
mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni
minden isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime így állja útját
felpörösnő jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz
pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. Felpörösnő maga is beismeri,
hogy az ő gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének
igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós
szakértői kimondták, hogy ők semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem
találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s
a biróság is ezt bölcs itéletében megerősitette, de azon felül a lány
maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek
martalékul engedte s ezzel úgy tekinthető, mintha minden jogáról örökre
lemondott volna: ennél fogva őt el kell utasítani s keresetét
alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit.

Úgy is lett.

A biróság nemzetes Böthök uramnak adott igazságot, a minthogy mást nem
is tehetett. A lánynak sok nagy sűrü könyhullatása s a Három Grátiának
jó szive és buzgó fáradozása mind nem ért semmit. Az igazságtól eltérni
nem lehetett s a gyerek nemzetes uramé maradt.

Elmegy a lány a kirendelt fiskushoz.

– Meg kell nekem most már nyugodnom az itéletben?

– Dehogy kell. Kell a manóba. Fölebbezek, panaszt emelek, ujitok,
pótolok, árvaszékhez folyamodom, még a nemes vármegye közgyülését is
megkeresem, de az igazságot bukni nem engedem.

Csak úgy hizott szegény lánynak a lelke, hogy ily igaz pártfogót adott
neki a vármegye. De azért mégis megkérdezte:

– Aztán mikorra remélhetem az én pörömnek végét?

– Erre nézve a kártyavető asszonyt kérdezd meg édes lányom, mert én a
jövendőmondáshoz nem értek. Én csak annyit mondhatok, hogy én legalább
tiz év alatt véget vetek az ügyednek.

Boldogságos isten! Tiz év! Hiszen akkorra már nagy lesz az a gyerek s
egészen elszokik, elidegenedik édes anyjától. Akkorra már nem is szeret
mást, csak nemzetes Böthök uramat s a nemes Lidia kisasszonyt. Igaz,
hogy e két jó lélek megérdemli. Ők mentették meg a haláltól s ők viselik
gondját most is. Tele is van hálával az anya szive ő irántuk. De hát ő
vele mi történjék? Hát ő neki, az igazi anyának, már sohase legyen többé
édes kis gyereke? Tíz évig várjon ő ezért? Hiszen akkorra már ő is
megöregszik.

Bizony mély fájdalom fogta el a szegény anya szivét, a mikor mindezt
meggondolta. De segiteni nem tudott se ő, se a kirendelt fiskus.

Segitett azonban a gondviselés, a ki közbenjárónak kiválasztotta erre a
nemes Böthök nemzetség leányági ivadékait: a Láthó, Menyekey, Halyagos
és Kerepes-családok nagyszámu tagjait.

Nemzetes Böthök uram ugyanis a nagy pörbeli diadal után nem fért a
bőrében. Igaz, hogy nagy eset volt. Igazi édes anyától is el tudta
pörölni a gyerekét. Erre még nem volt példa a vármegyében. Más ember
örül, ha az idegen porontyot lerázhatja a nyakáról. Ő pedig ragaszkodik
hozzá, megköti magát, pört áll, fut, fárad, buzgólkodik, költséget nem
sajnál, csakhogy a gyerek az övé maradjon.

Eljárt a szája.

Most már nem elégedett meg azzal, hogy a gyereket fölneveli. Most már jó
Lidia nénjének segitségével embert is akart belőle csinálni.


XII.

Az a három esztendő, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász
és nem dőzsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg
marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendő. Termései jók. Bajuszát
és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy
részről a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részről a
megszólást is.

Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidőt eldőzsölte, se nem
dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se
neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is
lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra.
Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a
Böthök-nemzetség.

– Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom,
nevem és vagyonom ráháritom. Nem vagyok én hízó, az én halálomra ne
számitson senki.

Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott
a nőági rokonság fülébe.

Először csak a Láthó és Menyekey nemzetség dugta össze a fejét.

– Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér
szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az
úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a
csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük.

Hozzájuk csatlakoztak Halyagosék és Kerepesék is.

De hát mi a teendő?

Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló
férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a
kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy Gergő Zsuzsi
megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét?

A kirendelt fiskus nem várakozott a felelettel.

– Tanú kell, bizonyság kell, mindenféle igazság kell.

Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó
István előterjesztését.

Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság
kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog.

– Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen
bizonyság, legyen tanú elegendő.

Lett is.

Tíz vállalkozó atyafi tíz felé ment. Másik tíz beült a kocsmákba. A
Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt
vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövő-menőkkel,
árosokkal, vásárosokkal beszélgetett.

Nem vittek ők magukkal se mérnököt, se szakértőt, se esküdtet, se
iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja,
késlelteti, behomályosítja a dolgot. Jobban tudják ők, mi a teendő.

Jobban is tudták.

Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit.
Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvő Dobos erdőbe. Tudta ő
jól, hogy őt a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga
jelentkezzék, mikor nem mondták meg előre, hogy miért keresi. Most már
tudja. Most már eljön ő tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik ő
mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri ő Gergő Zsuzsit ezer
közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nőtt volna is már, mint a
kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az ő putrijában szült s ott is
lábbadozott. A mi igaz: igaz.

Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna ő az
igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak
törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta ő a
gyereket az anyja ölében. Ő etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis
falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a
gyerek volt, a kit hajnalban nemzetes uram posztószél-tarisznyájából
kezénél, lábánál fogva kihuzott.

A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében
kis-gyerek-fejkötőt találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd
mindent, a mit tud, noha ő a gyereket nem látta. Föltalálták azt a
vásárra menő három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az
ó-teglavető gödörben meglátták s kocsijukon Veszprémbe vitték. A mi
pedig a legfontosabb: megtalálták Karakó-Szörcsökön azt a szegény
jóravaló bábaasszonyt, a kinél a kis gyerek esztendeig volt anyjával
együtt.

Meg se foghatta a világ, hogy a megyei esküdt mind ezekre hamarosan rá
nem bukkant. Bizonyára azt a szegény lányt, mikor rab volt, ezekre nézve
meg nem kérdezte, az pedig halálra szánva, halálra készülve, talán nem
is tudott, talán nem is akart mindenre emlékezni.

Most jőjjön csak nemzetes Böthök uram a tárgyalásra! Hozhatja most már
magával Szömörcze Boldizsár ügyvéd urat vagy akár a Herkó pátert, nem
boldogul most már sehogy se.

Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr észre is vette csakhamar a dolgok
fordulatát, a mint a tanuk névsorát meglátta. Beidézte magához nyomban
nemzetes uramat.

– Uram öcsém, baj van! A leányági atyafiság annyi tanut hordott össze,
hogy mi azzal megbirkózni nem tudunk. Ajánlom a békességes egyezséget.

– Már hogy én egyezzem? A gyereknek egyik felét talán odaadjam az
anyjának, a másik felét pedig megtartsam magamnak?

– Nem úgy gondoltam. Dobni kell annak a lánynak valamit. Negyven-ötven
forintot meg egy ünneplő ruhát. Többet ér az annak, mint az a
nyivácskoló gyerek. Mit csinálna vele úgy is?

– Tudja mit tekintetes urambátyám? Majd Lidia nénémmel megbeszélem a
dolgot. De addig is arról a gyerekről meg az anyjáról szebben beszéljen
ügyvéd uram, mert az ilyen beszédet dörgöm-morgom-adta, nem szeretem.

Nagy dérrel-durral ment haza nemzetes uram, hogy az ügynek fordulatát s
Szömörcze ügyvéd úr bolond tanácsát nemes Lidia kisasszonynak
megjelentse.

A jó Lidia kisasszony épen öltöztette, mosdatta a kis gyereket. A gyerek
kaczagott, játszadozott, úgy csengett a hangja, mint az ezüst
csengetyüé. Mikor a gyerek már oly tisztán, üdén és pirosan állt előtte,
mint a rózsa: ránézett sokáig. Addig nézte, addig nézte, míg könynyel
tele nem lett a két szeme. Elővette zsebkendőjét s megtörülte szemeit.

– Bálint öcsém! Vérem voltál, öcsém voltál s eddig megosztottam veled
mindenem. De ha talpadra nem állsz s ezt a gyereket elviszik tőlem:
nyomban megosztozunk s én téged örökre megtagadlak. Az én életem úgy se
sokat ér már, a mi kis vagyonom van: hadd legyen az is az egyházé, azok
a rosszlelkü rokonok hiába éhászkodnak utánam. Rólad se akarok tudni
semmit azon túl.

Nagyot káromkodott erre a szóra nemzetes uram, s kegyetlenül el kezdte
sodorgatni két bajuszát. Pedig nem a bajusz volt oka a bajnak, hanem az
a leány.

De be is fogatott azonnal, alig fujták ki magukat a lovak. Hajtott
Herendre s nagyot ivott a kocsmában. Hajtott Veszprémbe s ott is nagyott
ivott az Angyalban. Úgy ment föl a Három Grátiához. A förgeteg
szelidebben rohan be a kéményen, mint a hogy ő belépett az ajtón. Annyit
se mondott: ökör mászik be kendtekhez.

– Egy szavam volna ahhoz a lányhoz.

Eszti kisasszony majd hanyatt esett ijedtében, mikor nemzetes uramat az
ő torzonborz minemüségében meglátta.

– Micsoda leányhoz?

– A ki el akarja pörölni gyerekünket. Én vagyok Szent-Gálról nemes
Böthök Bálint.

Jött már a lány s hallotta a szót. Oda sietett nemzetes uramhoz,
megragadta kezét és mindenképen megakarta csókolni azt a kemény durva
kezet.

– A jó istennek minden áldása szálljon nemzetes uramra; ez az én
lelkemnek sok sűrü sóhajtása, a miért az én ártatlan édes kis fiamat
megmentette s mind e mai napig gondosan megőrizte.

Nemzetes uram e váratlan támadásra azt se tudta hamarjában, fi-e vagy
lány. Csak azon iparkodott, hogy az a lány valahogy az ő kezét meg ne
csókolhassa.

Az igaz, hogy szemre való teremtés az a lány. Megnézheti ezt mindenki.
Kivált a mióta biztosan tudja, hogy gyerekét visszaadja neki a törvény.
Ragyog is, melegit is két szép barna szeme. Nemzetes uram alig tud
magához jönni bámulatából.

De mégis magához jön. De hangja most már szelidebb valamivel mint a
förgeteg.

– Nem másért jöttem édes hugom, csak azért, hogy tudassam veled, annak a
gyereknek nálunk kell maradni. Így kivánja a családi belső békesség s
kiváltképen így akarja Lidia néném. Ez ellen hiába való minden
ágaskodás. Nekünk úgy sincs több annál az egynél, neked pedig ád az
isten, ha jól viseled magadat, még hatot is. Miért háboruskodnánk
egymással, a mikor békességben is lehetünk. Ha szemünket behunyjuk: úgy
is tied marad akkor az a gyerek. Adunk róla írást. Nem viszem magammal a
föld alá. Megértettél édes hugom?

Olyan okos beszéd volt ez, pap se tudna különben beszélni. De az a lány
nem értette meg még ezt se.

– Annyit szenvedtem, jó nemzetes uram és úgy fáj a szivem az én aranyos
édes gyerekem után, hogy én azt nem adhatom senkinek.

Megint förgeteggé vált nemzetes Böthök uram.

– No hát én se adom senkinek. Még a törvénynek se.

Bevágta az ajtót a lányra s nagy, nehéz lépésekkel eltávozott.

Eljött az uj tárgyalás napja.

Megjelent a biróság. Ott voltak a felek, az ügyvédek, a tanúk egész
sereggel. Mindenki a lánynak tanúja, egyetlen egy se a nemzetes uramé. A
nemzetes uram igazságát most már lehetetlen megmenteni. Szömörcze
Boldizsár ügyvéd úr azonban mégis megvigasztalja.

– Elhuzom uram öcsém a pört tíz esztendeig, akármi lesz a vége.

Nemzetes uram e szóra nagyot néz Szömörcze ügyvéd urra.

És nagyot gondol.

Tíz esztendeig pörölni! Talán rövidebb idő is elég lenne ahhoz. Igaz,
hogy közel húsz évig egyebet se tett, csak vadászott, dőzsölt, kocsmába
járt és tanácskozott, de az egész más. A kocsmában mégis csak jobb, mint
a törvénypalotában. A Bakony-erdőben tölteni az időt mégis kellemesebb,
mint a biróságok előtt. S az erdők vadjai még sem oly veszélyesek, mint
a tekintetes ügyvéd urak.

Most már nem is dőzsöl, nem is vadász, semmiképen nem korhelykedik. S
most ez istenes életnek ime az a jutalma, hogy szakadatlanul pörlik,
idézik, biróság elé hivják, kihallgatják, megesküdtetik, tanúk után
küldözik, egyik ügyvédtől a másikhoz taszigálják, egyik biróságtól a
másikhoz ránczigálják, elitélik, fölmentik; igazságát hol megadják, hol
elragadják; soha ügyének végét nem szakasztják, hanem a helyett mindig
csak ujitják, fölebbezik, pótolják, kiegészítik s elküldik és
visszaküldik s utóbb a gyereket tőle mégis csak elbirósitják.

S ki meri ezt tenni?

Egy lány. Az a lány, vagy asszony, vagy lány asszony.

Mit csináljon vele? Láb alól csak el nem teheti. Hiszen csak nyáladék
fehérnép. Férfi lenne, legény lenne: a fokosát már összetörte volna a
koponyáján. De mit csináljon holmi gyönge fehércseléddel?

Az igaz, hogy csinos teremtés. Fiatal is, szép is, egészséges is, bátor
is. Hogy szembe szállt még ő vele is, ott a Három Grátiánál. S hogy
szereti azt a gyereket, pedig már nem is az övé. Mily szívből
hálálkodott, mennyire istenkedett, mily örömmel akart még neki is kezet
csókolni! De azt már meg nem engedhette.

Ha még a nyakába borult volna! Ez egészen más!

Nemzetes uram erre a gondolatra kétfelé törölte s megsodorintotta mint a
két bajuszát.

Tíz esztendeig pörlekedni! Birákkal, ügyvédekkel, tanúkkal, atyafiakkal
csatázni s utóbb is pört, gyereket, asszonyt, még a jó Lidia nénjének
jóindulatát is elveszteni. Bolondság ez, pedig nagy.

Ki kell itt valami okosat gondolni!

A birói tárgyalás Szent-Gálon történt, a helyszinén.

Ott volt a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok egész nemesi
hada is. Látszott szemükből a káröröm pislogása. Nemzetes uramra úgy
néztek, mint a ki után már biztos a leányági örökösödés.

Nemzetes uram nyalkán jött a tárgyalásra, a hogy a biróság iránt való
tisztelet megkivánja. Bajusza kipödörve, ezüstgombos dolmánya panyókára
vetve, kordován csizmája csak úgy csikorog, a mikor egyet-egyet lép.
Dehogy féltené a gyereket. Dehogy félne attól, hogy a törvény nem neki
ad igazságot. Nem fél ő most nemes Lidia kisasszonytól se, a ki különben
meg se jelent a tárgyaláson. Valami nagy eltökéllés sugárzik szemein és
egész arczán. Még a lány is édes tekintettel néz rá.

Szól a biró.

– Felszólitom a feleket a biróság előtt való barátságos egyezségre!

Előre lép nemzetes Böthök uram.

– Hajlandó vagyok a barátságos egyezségre. Én a pör alatt álló gyereket
másnak, mint az én édes hites feleségemnek ki nem adom. De annak aztán
odaadom. Gondolja meg ezt a felpörösnő.

A biró fordul a lányhoz.

– Mit felel a felpörös e barátságos ajánlatra?

A felpörös nem felel semmit. Hol elpirul, hol elhalványodik, két kezét
két könyező szemére teszi. Nem tud felelni e pillanatban.

Nemzetes uram azonban nem várakozik. Oda lép a felpöröshöz, megfogja
kezét szeliden s szeme közé néz édes szives tekintettel.

– Határozd el magad édes hugom. Ne legyen az a gyerek se az enyém, se a
tied, hanem édes mindkettőnké.

Alig tudja a leány lassu hangon kiejteni:

– Ha isten úgy akarja!

S oda borul nemzetes Böthök uram széles kebelére.

– – Meglett azután az esküvő is s az esküvő napján a keresztelő is. Egy
napon jutott el nemzetes uram minden szerencséhez. Szép asszonyhoz, szép
feleséghez s három éves szép ifjabb Böthök Bálinthoz is.

Más embernek hány esztendeig kell küzködnie, mig ennyire juthat!

Örült a nemes Lidia kisasszony is. Ime tehát mégis csak fenmarad a nemes
Böthök nemzetség. Nem hal ki a tiszta vér az ő szeme láttára.

Egy kis gyanuja azonban mégis támadt. Hátha hamis legény volt akkor,
valamikor, valahol az ő Bálint öcscse! Hátha nem is véletlenül találta
azt a gyereket!

Ezt a gyanút a nőági atyafiság élesztette. Minden vigasztalódását e
gyanúban találta föl ez az atyafiság.

Pedig bizony ebben oly ártatlan volt nemzetes Böthök uram, mint a ma
született gyerek.



TARTALOM.

  A KÉT ÖRDÖG VÁRA.
  I.  Privoda kapitány  3
  II.  Patkós Dani  11
  III.  A két ördög  27
  IV.  Mikola uram házának veszedelme  39
  V.  Menyasszonya után életre-halálra  53
  VI.  A két ördög lakolása  60
  VII.  Menyasszonyát mégis meglátta  71
  ÉJBEN, VIHARBAN  85
  HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ  109
  KATÓ  121
  HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK  173
  NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE  237


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |égő szemekkal |égő szemekkel

82 |En vagyok |Én vagyok

98 |volna a szót |volna a szót.

105 |Jáfkalvy kölykét |Jákfalvy kölykét

140 |asssonyom s menten |asszonyom s menten

194 |istentől elragaszkodott |istentől elrugaszkodott

200 |negyven esztendeig, |negyven esztendeig.

223 |Miska izenetét, |Miska izenetét.

226 |»édes Julcsám» |»édes Julcsám«

257 |csöppnyí se |csöppnyi se

257 |hidegebbre vální |hidegebbre válni

258 |csíllag fénye |csillag fénye

274 |Mínden tárgyalásra |Minden tárgyalásra

286 |Könnyei kítörtek |Könnyei kitörtek

288 |Atkozott szük |Átkozott szük

289 |valami njságot |valami ujságot

301 |uramnál ís |uramnál is

308 |kís gyerekségétől |kis gyerekségétől

313 |IX. |X.

317 |Szent-Gálon lakík |Szent-Gálon lakik

333 |durva kezet |durva kezet.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A két ördög vára és egyéb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.