Title: Magyar alakok
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar alakok" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

V. KÖTET

MAGYAR ALAKOK

Eötvös Károly Munkái

V

MAGYAR ALAKOK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

MAGYAR ALAKOK

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A KIS MARISKA.

(Gróf Széchenyi István nőtlen korából.)

Széchenyi István iróasztala fölött díszes aranykeretben fiatal nő
arczképe függött a falon. Olajfestmény volt s gyönyörü szép, fiatal
nőfejet ábrázolt. Barna hajfürtök, mondulaalakú nagy két fekete szem,
semmihez se hasonlítható mosoly, fény és bűbáj a homlokon, az ajkakon s
a fölséges arcznak minden vonalán. Mintha a teremtés arra alkotta volna
ez arczot, hogy uj erőt adjon a fáradtnak, vigasztalást a
kétségbeesettnek, életet a haldoklónak, szerelmet az élőnek s költői
ihletet a szerelmesnek.

Széchenyi, ha asztala mellett ült vagy állt, mindig ráláthatott a képre.

Sohase hallotta senki, hogy Széchenyi István a kép eredetijéről komolyan
beszélt volna. Minden látogatónak feltünt a kép, de ő mindenkinek
másként mesélte el, hogy mikor s miként jutott a kép birtokába. Sokan
úgy gondolkodtak, hogy csak képzelet szüleménye, csak tanulmányi
kisérlet az az ábrázat. Sokan azt hitték, ifjú görög nő képe, a kivel
görögországi utazásai közben ismerkedett meg Széchenyi. De ő nem
törődött a találgatásokkal. Ha valaki határozott véleményt nyilvánított
a kép származásáról, nem mondott ellent. Legföljebb élczczel és gúnynyal
vetett véget szokása szerint a tünődésnek.

Volt egy nézet, mely Széchenyi bizalmasabb ismerősei közt legjobban el
volt terjedve. Waldstein János gróftól hallottam ezt. Széchenyi »Világ«
czímü munkájának egyik fejezetén alapult.

Talán e munka van legjobban tele azzal a hatalmas költői erővel, mely a
nagy államférfiu életén át, hol rajongás képében, hol keserű gúny és
évődés torzulatában, hol pedig a csalódott egész élet kétségbeejtő
alakjában jelentkezett. E munkájában beszél el Széchenyi egy jelenetet,
melyet átélt s mely minden valószinüség szerint fordulópont volt
életében.

Egykor Görögországban utazott.

A bécsi kongresszus véget ért. Európa nyugodt volt s Széchenyi szive
üres és sivár. A kongresszus alatt Széchenyi a rangban és tekintélyben
legelső s legkiválóbb férfiakkal állt egy sorban. Huszonnégy éves volt.
Viruló fiatalsága, daliás külseje s szellemének kimeríthetlen gazdagsága
olyan egyéniséget alkottak belőle, a mely előtt a legmagasabb körök
termei s a legünnepeltebb szivek titkai megnyiltak. Társadalmi állása s
mély és vidám szellemén kivül az az érdeme is följogosította erre, a
melyet akkor szerzett, a mikor a waterlooi csata reggelén tanácsot adott
Blüchernek, mely döntő fontosságú volt a csata lefolyására,
Francziaország sorsára s nagy Napoleon életére. A világtörténet nem
ismeri e kis történelmi részletet. A németek hallgatnak róla s Blücher
lángeszének tulajdonítják a sikeres hadműveletet, holott ő sok
történetiró szerint itt csak egy súlyos kardvas volt a végzet kezében,
semmi egyéb. Báró Kemény Zsigmond érinti ezt Széchenyi életrajzában, de
mélyebben nem merül bele s részletesen nem adja elő. Széchenyi
emlékiratai világosságot deríthetnek erre is. Ám akárhogy történt, a
bécsi kongresszus fejedelmei s herczegasszonyai jól ismerték a fiatal
magyar grófnak ezt az érdemét s az utóbbiak különösen oly kegyekben
részesitették, melyekre büszke lehetett volna minden koronás fő.

A kongresszus befejeztével ernyedés állott be Széchenyi kedélyvilágában.
Bécset szűknek, egyhangunak, nagyon is polgárinak találta s útra kelt.
Ezredétől könnyen kapott akármennyi szabadságot. Utazásának semmi
különös czélja nem volt. Csak az, hogy utazzék és álmodozzék. Egy szép
napon magánosan andalgott a régi Hellász legszebb omladékainak egyikén,
melyet még akkor nem turkáltak fel az angolok, hogy töredékeit Angliába
hurczolják. Még talpon álló oszloptörzsökre könyökölve, legeltette
szemeit a csodálatos szép ligeten. Lelke elmerengett a háromezer éves
multnak örökre letünt nagyságain. E pillanatban – mint körülbelül ez idő
tájt Byron – könnyen elhatározhatta volna magát, hogy lemondjon a
világról s csak a multak emlékeinek s szive alaktalan ábrándjainak
éljen.

Gyönge zaj riasztja föl ábrándozásaiból.

Fölpillant s gyönyörü szép görög lánykát lát maga előtt elhaladni. Korsó
a kezében. Ifjuság és szépség, illat és báj mérhetetlen gazdagsága vette
körül alakját. Széchenyi agyán megvillant egy gondolat. Fölkiáltott.

– Óh a férfi hivatása nem az, hogy visszaálmodozzon a multakba, hanem
az, hogy éljen a derülten mosolygó jövendő számára. A multnak minden
emléke minő halvány és színtelen ez ifjú alak mellett!

E pillanatban fogamzott meg benne Magyarország újjá alkotásának
korszakos eszméje. E pillanatban ismerte föl létének jogosultságát s
életének czélját. Maga Széchenyi is megírja ezt a jelenetet említett
munkájában, ha nem is e szavakkal, de elég részletesen.

Sokan azt hitték, hogy ama kép e fiatal görög lányt ábrázolja. S azért
festette meg képét s azért akasztotta iróasztala fölé, hogy életének e
fordulópontja mindig szeme előtt legyen. Most már 1875-ben, a mikor e
sorokat irom, a »legnagyobb magyar« özvegye is elhúnyt s a két nagy
szellem egyesült ismét a magasságban; – most már elmondhatjuk a kép
történetét, e sorok nem juthatnak el hozzájuk.

Volt Czenken a század elején Széchenyi Ferencz gróf szolgálatában valami
Varga János nevű erdőkerülő. Mai állapotában nem ismerem Czenket, de a
század elején a kastély mellett levő angol kertből széles fasor vezetett
ki, melynek végén gyönyörü erdő feküdt. Ennek az erdőnek volt őre Varga
János, a ki akkortájt férfikora teljes erejében volt. Volt felesége is,
igazán csinos nő, hozzá hasonló szegény származásu. 1810 körül kis
lánykájuk született, a kit Mariska névre kereszteltek. Egy fiuk is lett
később apja nevére, a ki 1848-ban honvéd volt, Buda ostrománál részt
vett, a nádori palota kifosztásánál jelen volt, könyvtáramban van is egy
könyv, melyet onnan hozott el; – úgy tudom, ma is él valahol
Sopronvármegyében. Ő azonban nem tartozik történetünkhöz.

A kis Mariska nagyon szép gyerek volt. Erős, kedves, okos.

Az öreg gróf halála után Széchenyi István gyakran és hosszasan
tartózkodott Czenken. A kis Mariska akkortájt öt-hat esztendős volt.
Széchenyi észrevette a kis lánykát s rendkivül megszerette. Naphosszant
eljátszogatott vele, ölében hordozta, százszor-ezerszer
összecsókolgatta. Valamelyik épületben vagy talán épen a kastélyban volt
egy pinczelakás. Kivül az ablak alatt állott a gróf, belül a kis
Mariska, a ki gyerekes édes pajzánsággal hol kidugta fejecskéjét, hol
visszakapta, a gróf pedig kaczagva zsörtölődött vele rosszalkodása
miatt. Napokat töltöttek így el kettecskén efféle játszadozással. Az
emberek nem értették a dolgot. A grófot nem úgy ismerték, mint a ki
nagyon szerette volna a kis gyereket. Utóbb azt suttogták, hogy a kis
Mariska bizonyosan a grófnak a lánya. Még hasonlatosságot is találtak
arczuk vonásaiban. A kis lány is erős barna szemöldökü s piros arczú
volt. A következés megmutatta, hogy a jó czenkiek beszéde alaptalan
mendemonda volt.

Később elkerült a gróf hazulról. Nem gondoskodhatott a kis Mariskáról s
talán egészen el is feledte. Az erdőkerülő is, felesége is rövid
időközben elhaltak s a kis Mariska apátlan-anyátlan árvaságra jutott.

Élt Sopronban valami Wirth nevű ügyvéd. Csöndes, jó lelkű ember, de a mi
a jogot s jó erkölcsöt illeti, ebben szörnyű szigorú elvei voltak.
Később városi szenátor lett belőle és Sopron városa tiszti ügyésze. Ő
vette magához a kis Mariskát s ő is, beteges felesége is nagyon
megszerette a kedves kis lánykát s hamar beleélték magukat abba a
tudatba, hogy a kis Mariska lesz fogadott gyerekük és örökösük. Tudni
kell, hogy a Wirth-házaspárnak nem volt gyereke s hogy az asszony
máskülönben áldott jó asszony, betegsége miatt több időt töltött az
ágyban, mint azon kivül. A kis Mariska pedig már tiz-tizenkét éves
korában olyan rendet tudott tartani a háznál, mint egy felnőtt.

A kis Mariska tizenhét esztendős hajadonná fejlődött lassanként s a
legkiválóbb szépséggé, a minőt csak el lehet gondolni. Arcza, szeme,
egész alakja bizonyságot tett arról, hogy a természet minden szépségét,
mely birtokában volt, vakon és pazarul szórta erre a leányra. Maig is
sok ember él még Sopronban, a ki úgy emlékszik rá vissza, mint a
városnak, sőt az egész Sopronvármegyének legszebb asszonyára. Alig tette
ki lábát az utczára: sereg számra akadtak követői, a kik nem győztek
betelni a ragyogó alak látásával. Ha barátnői vagy a jó »Wirth néni«
kiséretében a közeli Fertő-tó fürdőjébe kirándult, valahány fiatal ember
volt Sopronban, mind ott ólálkodott körülötte, hogy csak néhány szót is
válthasson vele. Mindez egy csöppet sem volt inyére a szigorú fiskus
úrnak, de Mariska csak gyerekjátéknak tekintette az egészet.

Ez idő-tájban azután az is történt, hogy Széchenyi gróf valami módon
ujból megismerkedett a lánynyal. S attól kezdve, ahogy megismerkedett,
mindennapos vendég lett az egyszerű, igénytelen Wirth-családnál. Ő ugyan
csak a régi játszópajtás jogát hangoztatta, de valósággal mély vonzalom
támadt benne a lány iránt. S bármily hidegen bánt vele a házi gazda,
bármily vasvilla szemekkel nézte olykor-olykor: azért a háztól el nem
maradt.

Wirthné asszony ez időben többet betegeskedett, mint valaha. Folyton
ágyban fekvő volt s Mariska volt a háztartás lelke. Wirth ur is,
felesége is úgy hozzá szoktak a lányhoz, hogy utóbb el nem lehettek nála
nélkül.

Egy napon Széchenyi komoly arczczal lépett Wirth ur elé s így szólt:

– Uram, én Mariskát magammal viszem Bécsbe s ott neveltetni fogom. Én őt
el akarom venni feleségül.

A tanácsos nagy szemeket meresztett.

– Méltóságos gróf ur, – felelé – ebbe én nem egyezem bele. Sőt
tiltakozom ellene, mint a lánynak gondnoka s az árvának gyámatyja. Az
nem lehet, nem hihetem, de nem is hiszem, hogy ön ilyen szegény lányt
vegyen feleségül s most már azt se türöm, hogy ily gyakran látogassa.

A gróf szemein a harag villámai czikáztak.

– Akár türi, akár nem türi, én a lányt magammal viszem.

A fiskus meg nem ijedt.

– Én pedig csak azt mondom, méltóságos gróf ur, hogy ha még egyszer
átlépi a házam küszöbét, a vármegyénél keresetet inditok ön ellen
nőcsábitás miatt. Tudom, hogy a perben semmi bizonyitékom se lesz
egyelőre. Azt is tudom, hogy ha bármennyi bizonyitékom volna is, ön nagy
befolyásával tudna magán segiteni. De ha önnek a nyilvános botrány
inyére van: hát akkor tessék!

Wirth ur megyei táblabíró is volt. Általánosan ismert becsületessége és
szigorusága tekintélyt szerzett neki a vármegyei nemességnél. Az olyan
pert, a minővel Wirth ur a grófot fenyegette, akkoriban a vármegye
gyülése előtt tárgyalták. A fiskus annak az egyébként alaptalan gyanunak
szálait is összekeresgélte, a mely szerint Mariska Széchenyi lánya lett
volna. Gróf Széchenyi akkoriban már megalapitani segitett a magyar
tudományos akadémiát s irataiból is, melyekkel a nemzetet fölrázta
álmaiból, már megjelent vagy kettő. Nevét ismerték már országszerte.
Voltak versenyző társai, volt ellensége is már több kettőnél. Volt a
hazában is, de volt különösen Bécsben. Ily per végzetes következményeket
idézhetett volna elő rá nézve.

A gróf fájó szivvel visszavonult. De levelei, sőt német nyelvü
költeményei is folyton jöttek a kis Mariskához. S Mariska képét első
rangu művészszel megföstette.

Mariska egy felhőszakadás-okozta árviz alkalmával beleesett a városon
keresztül huzódó árokba, de kimentették s életre hozták. A gróf ekkor
látogatta meg utoljára.

Wirth uram se késett tovább. Sietve összeházasitotta a lányt egy Bolváry
József nevü ifjuval, a ki valamikor Klobusiczky kalocsai érsek mellett
volt komornyik, maga is Kalocsa tájáról való magas, nyulánk, jó képü
fiatal ember. Ekkor már a győri püspöknek volt soproni dézsmaispánja.

A szegény asszony maga is lángolt a grófért. Igazán boldog nem is volt
soha, de derék férje mellett türte sorsát jól s csodálatos szépségét
mindvégig megtartotta. Jól ismertem. Patvarista koromban egy ideig nála
laktam.

1866-ban halt meg.

A veszprémi temetőben nyugszik most a kis Mariska. Gyermeke soha nem
született. A gróf leveleit s ezek közt néhány versét is magával vitte a
sírba. Utolsó óhajtása volt az, hogy e leveleket temessék el vele
együtt. Férje hiven teljesitette óhajtását.

1858-ban meglátogatta a grófot Döblingben. Széchenyi rögtön megismerte s
nyugodtan fogadta.

– Látod Mariska, mi lett belőlem! Te pedig még most is olyan szép vagy!

Még mindig a régi néven szólította.

Az asszony nem tudott szóhoz jutni a nagy zokogástól.

– – Az az olajfestmény, a mely gróf Széchenyi István iróasztala fölött
függött, a kis Mariska képe volt.



GUBODY SÁNDOR.

(Nagy-Kőrösi birtokos és nemes család sarjadéka. Szül. 1798 julius
28-án, meghalt 1885 augusztus 28-án. Mérnöknek készült, nagy elmével
áldotta meg a gondviselés s nagy tudásra tett szert vasakarattal. Városa
ügyeinek igazgatásában s a törvényhozásban volt jeles része.)

Mélyen megilletődve veszem kezembe a tollat, hogy a férfiuról, kinek
sirját épen ez órában hantolják be, emlékeztető sorokat irjak. Szerettem
és becsültem és követtem őt, a mennyire követhettem. Szeretetére és
barátságára méltatott ő is s gazdag szellemének s fenséges humorának
napfényében gyakran fürödött lelkem. Nem volt mindennapi jelenség és én
egész életemben kevés embert láttam oly egészet, oly sikerültet, mint a
minő ő volt. Láttam a parlament viharai közt és családja körében, láttam
magányban és vidám társaságban; tudtam, miként gondolkodik a világról,
az emberről, a hazáról s a hazafikötelességről; észleltem, mikor nagy
eszmék rajzottak lelkében, s mikor vidám kedély tölté el egész
szellemét: láttam haragudni, búsulni és vigadni s erősnek és deréknek
láttam mindig, gyöngének és kicsinynek soha.

Öreg ember volt már, mikor vele megismerkedtem, de ismertem közel húsz
esztendőn keresztül. Ő folyton aggult, velem is gyorsan száguldott előre
a kor, de soha egy pillanatig sem csökkent irányában magas becsülésem.
Minél több időt töltött vele valaki: tisztelete és szeretete annál
inkább nőtt iránta.

Szép agg alak volt már a mi korunkban. Hófehér, hosszu, tömött szakál és
bajusz, hatalmas szemöldök, mely Deák Ferenczéhez hasonlitott, szép
metszésü tüzes szemek s az egész arczon az erőnek, önérzetnek,
szellemgazdagságnak s alaki szépségnek oly összhangzata, a minőt a
festőművészek szoktak mintaképül választani. Őskori prófétának feje volt
az övé, a minőnek azt keleten képzelik. Mikor a szofták meglátogatták
hazánkat: egyik vasuti állomáson Gubody fogadta őket. Az ősz seik, a ki
vezérük volt s a ki Ázsiából jött hozzánk s megjárta Mekkát és Medinát,
csaknem földre borult Gubody előtt, mert a próféta társainak egyikét
vélte az ő tiszteletgerjesztő személyében.

* * *

Ifju korában mérnöki teendőkkel foglalkozott. A Tisza mindkét oldalán s
különösen Pestmegyében s a Kiskunságban tömérdek mérnöki munkát végzett.

A tagositó és birtokrendező mérnökök munkája sajátságos. Az ügyetlen
munkások közt elvesztik türelmüket s lassankint idegesekké és ridegekké
válnak. És azután a számmal való örökös foglalkozás elbénitja a szellem
egyéb és magasabb képességeit. Azok közt, kik életük javát mezei
mérnökségben töltötték, nagyon kevés a finom modoru, jó kedélyű és
szellemes ember. Egyoldaluak rendszerint.

Gubodyn soha egy pillanatra se lehetett észrevenni a számokkal és
miveletlen emberekkel való örökös foglalkozás bénitó hatását. Szelleme
épen maradt.

Egyszer csodálkozásomat fejeztem ki előtte e fölött s mondám neki, hogy
az ő észjárásán nem veszem észre, hogy valamikor évtizedeken át
számokkal foglalkozott. Szokása szerint élczczel felelt.

– Barátom – mondá – az asszonyt, a becsületet és a hazafiságot sohase
mérd számokkal; – én a számokat csak a pénzre, baromra és tót parasztra
szoktam alkalmazni, mert csak ezekre alkalmas mérték.

Ez jó volt élcznek. De szelleme azért maradt meg üdén, mert erős
gondolkozó volt és nagy olvasottsággal birt. A magyar, latin, német,
franczia nyelvet még agg korában is jól beszélte s az angollal és
olaszszal is birkózott fiatal korában. A világirodalom remek műveit mind
megismerni törekedett hosszu életén keresztül.

De talán mindez nem tette oly tartalmassá szellemét, mint a kiváló
férfiakkal való gyakori társalgás.

Szerette és kereste a társaságot. S különösen a jelentékeny férfiakét.
Ezeket tanulmányozá s velük kicserélte szellemét. A hires Földváry
alispánnal, Fáy Andrással, Szentkirályi Mórral, Nyáry Pállal benső
barátságban élt csaknem a század eleje óta s a velük folytatott
eszmecserékből csak az, a mit velem közölt, kötetekre menne. Az
asszonyok közt keveset talált, kit magas szellemnek elismert. De ilyet
is talált Edelspacher tábornokné személyében, ki nagyanyja volt
Thurn-Taxis Egon herczegnőnek.

* * *

A politika szinterére, legalább a törvényhozásba, későn jutott. Csak
1865-ben, hatvannyolcz éves korában. A tigrispárthoz s később a
balközéphez tartozott. Rendületlen hazafiság s alkut nem ismerő erély
jellemzé politikai meggyőződését. Olvasottabb, miveltebb, gazdagabb
szellemü ember egy se volt a balközépen, mint ő. Beszédei, melyeket a
parlamentben tartott, mindig tartalmasak valának s mindig leköték a
közfigyelmet. Hogy magasabb szerepet nem játszhatott: azt főleg agg
korának lehet tulajdonitani. A kiegyezés után lehetett volna csak
szerepe s ekkor már elmult hetven éves.

A balközépet is elhagyta 1873-ban, mikor már Ghyczy bent volt az
alkuban, Tisza pedig elkezdett alkudozni. Akkor Gubody kilépett a
balközépből s átment a függetlenségi párthoz.

– Sándor bátyám, – mondá neki Luksics, – hát elhagyod vezéreinket?

– Sohase voltak nekem, öcsém, a politikában vezéreim, én Ghyczyvel és
Tiszával eddig egy uton jártam s most ők letértek erről az utról. Nekem
nem kell vezérürü.

* * *

Ez a független gondolkozás s a meggyőződésnek e hatalmas erélye jellemzé
őt mindvégig. S ennek nem egyszer adott megörökitésre méltó kifejezést.

A koronázás alatt történt a következő jelenet.

Gubody a templomban egy osztrák miniszter mellé került, ki fényes,
paszomántos marsalruhában, rendjelekkel gazdagon elhalmozva ült az öreg
kurucz mellett. Sokan azt mondják, épen b. Beust volt. A miniszter
odafordult Gubodyhoz:

– Deák Ferenczet nem látom, – igy szól, – csodálom, hogy nem jött el a
koronázásra.

Gubody egész flegmával felelé:

– Az orvos nem szokott elmenni betegje temetésére, mi pedig most a
független Magyarországot temetjük.

A miniszter nem kérdezősködött tovább.

Báró Sennyey Pál is megjárta egyszer az öreg Gubodyval.

Gubody korelnökünk volt s épen a trónbeszédről vezetett bennünket vissza
a képviselőházba.

Sennyey 48 óta akkor lőn először képviselővé s jellemző merev
arisztokratikus modorát elhagyni törekedett s a képviselőkkel bizalmas
modorban érintkezett. Fényes, drágaköves díszruhájában jött ő is a
képviselőház korridorjára s hóna alatt a kalpaggal oda ment Gubodyhoz s
meghajtván magát, igy szólt:

– Van szerencsém magam az elnök urnál bemutatni és magam szives
figyelmébe ajánlani.

Gubody rá néz tüzes szemeivel s kezét a báró vállára téve, mondja:

– Tedd fel fiam a süveged, én is voltam olyan szegény legény, mint te.

Nem hiszem, hogy Sennyey azóta sokat barátkozott volna az öreg
kuruczczal.

* * *

Kemény erkölcsi nézetei voltak a képviselők magaviseletéről.

Egy reggel bemegyek hozzá az elnöki szobába. Fujta a dohányt egy szép
tajtpipából, melyen nagy Napoleon alakja volt kifaragva s melyet
Edelspacher tábornoknétól kapott emlékül. És káromkodott szörnyen.

– Mi bajod bátyám?

– Hogy mer e házba jönni olyan képviselő – ugymond – a kinek már másnap
lefoglalják a fizetését? A kit ekzekvál a zsidó s esetleg meg akar
vesztegetni a német: hogy lássam én annak kezében nyugodtan a haza
sorsát?

* * *

Rosszul esett neki, mikor ezelőtt tíz évvel választóinak többsége
cserbenhagyta s helyette kormánypárti képviselőt választottak. De azért
eljárt Budapestre, sőt barátait meglátogatni vidékre is. Ghyczyt is
meglátogatta hat-hét évvel ez előtt igmándi magányában.

Egykor a hatvani-utczán sétálgattam vele s mikor megláttuk az »Arany
Sas« vendéglőt, rámutatott:

– Nézd öcsém, hatvanhét esztendeje vagyok törzsvendégje e fogadónak.

És még ezután irt egy tartalmas és érdekes röpiratot. Épen nyolczvannégy
éves korában.

Nyolczvan éves volt, mikor egy rég kihullott foga helyébe uj foga nőtt.
Ez nagyon megijeszté.

– Barátom, – igy panaszkodott nekem, – egészen kétségbe vagyok esve. Uj
fogam nőtt. Ez azt jelenti, hogy még nagyon messze van tőlem az élet
vége. Pedig meguntam már. Nincs gyönyörüségem a hazában, nem az lett
belőle, a minek én gondoltam, én óhajtottam. S az én életemben már nem
is lesz azzá, minek éljek tehát én sokáig!

Minő fenséges gondolkozás egy agg embertől!

* * *

Pár év előtt elesett s megütötte lábait. Soha teljes életében nem volt
beteg egy pillanatra sem, ekkor ágyba került. S nem is kelt fel onnan
többé, csak a koporsóba.

A mult nyáron látogattam meg utoljára. Hófehér vánkoson, hófehér fürtök
közt hófehér szép tiszta arcza úgy fénylett az alkonyodó nap sugáraiban,
mint egy fenséges oltárkép.

Könyei előtörtek, összecsókolt s aztán leültem lábaihoz.

– Lásd még most is élek, semmi bajom sincs, csak ezek a kutya lábak nem
tudnak mozdulni.

Fel akartam viditani s előhoztam anekdotáit és bölcs mondásait. Rögtön
felvidult, gazdag szelleme ujra megélénkült s a kifejlett eszmecserében
utoljára jóizűn kikaczagta magát. Nehéz szivvel váltam el tőle, de
nyolczvannyolcz éve daczára se hittem, hogy a vég oly közel van.

Ma temették el. Nem mondja többé adomáit a folyosón, nem gyönyörködik
többé kerti lugasaiban, s hű és gyöngéd gyermekeivel nem élczelődik
többé. De nem borong el lelke imádott hazájának sorsa felett se. Ott
pihen a sürü árnyékos fák alatt; de ha van az emberi léleknek
halhatatlan része: az övé még egyszer felvidul, ha hona az lesz, a minek
ő álmodá: szabad és független és boldog.

Örök álmát bár ne zavarja semmi, csak ez a felvidulás!



SZLÁVY JÓZSEFRŐL.


I.

(Szlávy „notabilitás“ volt, nem „capacitás“. – A vas, a bilincs, a
láncz. – Viselt-e vasat Szlávy s meglátszott-e rajta? – A lovas katona
és a vasra vert rab menése. – Szlávy termete. – Született 1818. nov.
23-án, meghalt 1900-ban.)

Szlávy is a notabilitások közé tartozott, a mikor a parlamentben ez
előtt harminczkét évvel helyet foglalt. A Deákpárt a kiváló emberek
egyik részét notabilitásnak nevezte el, a másik részét capacitásnak. A
kinek óriási vagyona volt, mint Eszterházy herczegnek; a ki 1848 előtt
nagy állást töltött be, mint Majláth kanczellár; a ki 48-ban miniszter
vagy tábornok volt, mint Klauzál, Klapka, Perczel; a ki a 48 előtti
rendi országgyüléseken országos hazafi nevet szerzett, mint Szentiványi
Károly; a ki 48 után bujdosó volt vagy vasban töltött néhány évet, mint
Bittó, Gorove vagy Szlávy József: mindaz már ennél fogva »notabilitás«
volt.

Nem nagy tisztelet volt e szóban. Mert ezzel csak a nagy nevet jelölték
meg s nem a tehetséget és munkaerőt. A kinél tehetséget, nagy tudást,
jeles munkaerőt vettek észre: azt már a »capacitás«-ok seregébe
sorozták, ha mindjárt fölakasztották is 49-ben. A »notabilitás« szóban
valami kis játszi gúnyolódás volt. Gróf Andrássy Gyula például sehogy se
fogadta el ezt a megtiszteltetést, pedig ő akasztófára is került,
bujdosó is volt, gróf is volt, gazdag is volt, tehát sok joga volt
hozzá. De még több joga volt a »capacitás« jelzőhöz. Szalay László, báró
Kemény, báró Eötvös, Pulszky, Kerkapoly, Horváth Lajos, később Szilágyi
Dezső, Csemegi stb. alkották a capacitások táborát. Csak két ember nem
volt a nagyok közt se notabilitás, se capacitás. Az egyik: Deák Ferencz,
a másik a király.

Szlávy tehát notabilitás volt annál fogva, mert tehetségére kezdetben
nem sokat adtak és annál fogva, mert 48-ban szolgált s 48 után két
esztendőt töltött vasban, Olmütz várában, osztrák államfogságban.

Jól meg kell jegyezni: »vasban«. Mert nem mindegy ám a vas, a bilincs, a
láncz, a béklyó.

A bilincs a kezekre jön. A kinek a kezei vannak vasba verbe: az van
bilincsben. A kinek lábaira is láncz van verve s kezeire is: az vasban
és bilincsben van. A bilincset voltaképen nem is verik a kézcsuklóra,
hanem kulcscsal zárják rá. Néha a nagy rab csak azért kapott bilincset,
hogy vasát emelni s így lábain segiteni legyen képes.

A láncz volt a leggonoszabb büntetés. A fogház pincze volt. Vaskarika
volt a falban, a vaskarikában a láncz egyik vége, a másik vége pedig a
rab nyakán. A láncz olyan hosszu volt, hogy a rab felállhatott a fal
mellett s leülhetett a fal tövében, de a földre le nem fekhetett. A míg
élt, csak ülve alhatott. Ha nem volt ülő ereje, ha gyöngeség vagy
betegség miatt a felső test elhanyatlott s a lánczon egész sulylyal
lógott: a halál fulladás miatt könnyen bekövetkezett.

Nem törődtek vele. A lánczra itélt rabot úgy is holt embernek tartották.
A szegedi bástyabarlangokban talált olaszok nagy része 1848-ban lánczon
függött. Pedig ezeknek nem volt egyéb bűnük, mint a lángoló hazafiság. A
Batthyányi-kormány 1848-ban valamennyit hazaeresztette. Deák mint
igazságügyminiszter kérdést intézett az osztrák kormányhoz: mikor, ki
által s miért voltak az olaszok elitélve? Maig sincs felelet e kérdésre.
E szegény olasz hazafiak titkát mind máig föl nem deritették.

Más volt tehát a »vas.« Szlávy Olmüczben vasat viselt, valamint minden
társa Olmüczben és Josefstadtban s egyebütt, a ki tudniillik egyáltalán
vasban volt.

A »vas« két karikából állott. A két vaskarikát ráillesztették a rab
lábára a boka fölött a csizmaszárra. A vaskarikák nyilása egymással
szemközt befelé állt, a nyilás két kitüremlett szélébe beletették a
láncz két szélső szemét s aztán a vaskarikát is, a lánczszemet is
kalapácscsal szorosra verték. Ezért mondják: »vasba verni.« A láncztól
aztán a rab meg nem szabadulhatott, lába fején át azt lehúzni nem
lehetett, ráspolylyal lehetett azt csak lemetszeni.

A »vas« különböző súlyú volt. Súlya öttől ötven bécsi fontig terjedt. Ha
a rabnak ez se volt elég nehéz, ha ezzel is könnyen mozoghatott: akkor a
lánczra még egy ágyugolyót is akasztottak s ez is lehetett harminczhat
fontos is. A mi 49-iki hőseinkre az osztrák hat fontos vasat tétetett,
már tudniillik a kire és a meddig tétetett. Nem mindenki kapott vasat s
a ki kapott is, csak kevés ideig.

Szlávyról mindig azt mondták, hogy az olmüczi vas miatt egyik lábára
kissé egész haláláig biczczentett. Ez azonban nem igaz. Szlávy nem
viselt sokáig vasat s nem is hordott nehéz vasat. Biczczenése inkább
csak rossz szokás volt. Mikor az elterjedt hír alapján egyszer kérdeztem
tőle s kétségemet fejeztem ki előtte, nevetve felelt:

– Igazad van tudós, nem is a vas miatt biczczegek, sőt azt hiszem,
egyáltalán nem is biczczegek.

Meg kell jegyeznem, hogy engem pajtáskodó néven a Deákpárt idején
»tudós«-nak csúfoltak. Igy szólitott Szlávy is.

Más, mikor a láb »biczczeg« és más, mikor a láb »kaszál.« A ki éveken át
nehéz vasat hord, annak a lába kaszál. Valamint kaszál minden
tábornoknak s minden lovas katonának lába.

De a két »kaszálás« közt mégis van különbség.

A lovas katona hosszu kardot hord az oldalán, mely szíjon lóg. Ha a
kardos katona gyorsan fordul fél jobbra vagy fél balra: egyik lábával a
szokottnál nagyobb kört kell csinálnia, mert különben a kardja lába közé
keveredik s ő megbotlik vagy hasra is eshetik. Ehhez ugy hozzá szokik
azután minden lovas katona, hogy utóbb ösztönszerüleg is csinálja s még
akkor is csinálja fordulás közben, a mikor már polgári ruhában van s
nincs kard az oldalán. A lábnak e mozdulatáról mondja a magyar ember:
»kaszál a lába.« A lábnak efféle mozditását fordulás közben a király se
mulasztja el soha. Én a királyt akként, hogy kardja ott ne lett volna az
oldalán, sohase láttam. De előttem kétségtelen, hogy a fordulás közben
az ő lába is kaszál akkor is, a mikor polgári ruhában van. Mert ez a
katonás mozdulat.

A különbség a vasba vert rab és a lovas katona közt az, hogy a katona
lába csak fordulás közben kaszál s akkor is csak egyik lába kaszál, mig
a vasba vert rab lába egyenes menés közben is kaszál és pedig mindkét
lába egyenlően kaszál.

Oka egyszerü.

A boka fölé a lábszárra vert vaskarika belső csapos része legalább
másfél hüvelyknyire előre áll a szemközt álló boka felé. A láncznak
szélső gyürüje is mozgás közben vagy másfél hüvelyknyi szabad tért
követel. Két karika csapos fele s két szélső lánczszem tehát hat
hüvelyknyi tért foglal el. Ha tehát a rab menés közben legalább fél
lábnyira szét nem veti lábait: akkor a két karika a lánczszemnél fogva
is egymásba ütődik s ez neki utóbb irtóztató fájdalmat okoz, mert
lábszárának bőrét és izmait feltöri, összemarczangolja. Egyenes lábu ép
egészséges ember két bokája közt rendes menés közben alig van pár
hüvelyknyi köz. Ha ez a köz hat-nyolcz-tíz hüvelyknyire vagy bővebbre
tágul, már akkor az ember szétterpesztett lábbal megy, mint a kácsa vagy
az igen kövér asszony s menés közben még jobbra és balra hajladozik is.
– Ez a vasba vert rab menése még akkor is, a mikor már rég levették a
vasat lábáról. Sok keserves bokavasütközés és lábszárfájás szoktatta őt
arra, hogy szétvetett, kaszáló lábakkal lépegessen.

Ezt a lépegetést Szlávynál senki se vehette észre.

Szlávy közép termetü volt. Termetéről az orvosok azt mondanák: jól
táplált. Sohase volt se kövér, se sovány. A mint hogy Magyarországnak
sohase volt se kövér királya, se kövér miniszterelnöke. Az egyetlen
Wekerle volt kövérségre hajlandó, de miniszterelnök korában ő se
hizhatott meg, annyi mérget és bosszuságot etettek vele. Királyaink közt
az egyetlen Mária Terézia lett volna kövérecske, ez is asszony volt.

Szép kort ért a most elhunyt magyar miniszterelnök. Nyolczvanhárom év
nagy idő. De se meg nem őszült, se meg nem kopaszodott egészen. Bajusza
és szakála az eredeti szőke szint minden deresedés daczára is mindvégig
megőrizte.

Arcza okosságot, erélyt és szelidséget jelentett. Kivált szemei tették
szeliddé és rokonszenvessé. Igazi jó és becsületes ember volt, ezt
minden szava, mozdulata, cselekedete s arczának minden vonása
bizonyitotta.

Mozdulatai, valamint szavai is lassan következtek egymásután. Se menése,
se beszédje, se kezeinek mozdulása nem volt szapora. De nem is olyan
volt, a minőről azt mondják »kimért.« A legegyszerübb, a
legtermészetesebb, a legőszintébb falusi magyar köznemes gondolkozásából
s érzéséből állott Szlávy József egész lelke. Tiszta és nemes, mívelt és
minden hivalkodástól ment volt ez a lélek. Nem lángelme, nem magasra
emelkedő tehetség, de életnek és embereknek ismeretével, sok
vidámsággal, sok nyugalommal és sok bölcsességgel volt telve. Az állami
közélet lépcsőin sokkal magasabbra emelkedett, mint a mennyire
törekedett s a nemzetnek és a királynak bizodalmát igaz becsülettel
iparkodott megszolgálni mindenkor.

Életének rajzát s közéleti szereplésének se történetét, se birálatát
megirni most nem akarom, de emlékezetemből szivesen előveszem jellemének
néhány emlékét s cselekményeinek néhány részletét.


II.

(Szlávy ifjukori hivatalai. – A hivatalnoki arisztokráczia. – Hogy
szerezték a Szlávyak a nemességet? – A budai bürokraczia 1848 előtt.)

Az a hit, az az ösztön élt Szlávyban már gyermekkorától fogva, hogy neki
hivatalnoknak kell lenni, tisztséget viselni, királyt szolgálni,
országot igazgatni, törvényt végrehajtani.

Apja verte bele ezt a hitet. Apja Szlávy Antal is katona volt. A mult
század elején Alvinczy ezredében hadnagy, utóbb őrnagyságig vitte s
őrnagyi nyugdijjal vonult pihenni okányi birtokára. Fia József a győri
helyőrségen született. Apja rendelkezésére a szelid és engedelmes fiu
Bécsben a Theréziánumban végezte a jogi tanulmányokat. A német, latin és
franczia nyelvet itt tanulta meg. Azután a selmeczi bányaakadémiának
volt szorgalmas tanulója s a mint bizonyitványhoz jutott, azonnal állami
tisztviselő lett s 1844-ben, huszonhat éves korában már
bányaigazgatósági gyakornok volt Oraviczán.

Szentül megnyugodott abban, hogy ő itt marad, itt fog megnősülni s itt
halad majd lassanként előre a hivatali pálya kapaszkodóján. Az 1844-ik
év őszén nemesi bizonyitványt kért Biharmegyétől s nemességét 1845 év
tavaszán kihirdettette Krassómegyében. A hogy illett jónevelésü vagyonos
ifjuhoz. Ne nézzék legalább jött-ment parasztnak, cseh vagy morva
ivadéknak, a minő különben elég volt a királyi kamara tiszti és
hivatalnoki karában.

Sorsa azonban más lett. Még ebben az évben fölkerült Bécsbe az udvari
kamarához s onnan már 1846-ban átjött Budára a magyar királyi kamarához,
a hol 1848-ig fölvitte egész a kamarai titkárságig. Mikor Kossuth mint
pénzügyminiszter a bányák, harminczadok, kincstári, koronai és kamarai
jószágok kormányzását átvette, a harmincz éves, tehát nem is egészen
fiatal Szlávy Józsefet titkári állásban találta.

Száraz életrajzi adatok ezek. Nem is folytatom tovább. Mindenki tudja,
hogy 48-ban oraviczai bányaigazgató, 1860-ban gróf Apponyi alatt
helytartósági tanácsos, 1865-ben bihari főispán, 1867-ben belügyi
államtitkár s később képviselő és közgazdasági miniszter lett. Ennyit is
azért emlitettem csak fel, hogy mindenki lássa, hogy ő élete sorsának az
állami hivatali pályát önkényt és szivesen elfogadta.

Családi hagyomány volt ez a Szlávyak nemzetségében.

Van egy csomó részint főrendi, részint köznemesi család az országban,
melyet én hivatali arisztokracziának nevezek. Mely se nem Árpáddal
együtt foglalt nagy birtokot, se nem csaták terén gyüjtött érdemet és
vagyont, se nem ipari és kereskedelmi vállalatokból lett vagyonos, hanem
nemzedékről-nemzedékre folyton a királyt szolgálta s az állam
tisztségeit töltötte be. Ilyen például túl a Dunán a Majláth, Szögyény
és Ürményi család, ilyen a Ghyczy család, ilyen volt a Tiszán túl
például az Atzél és Szlávy-család.

Szlávynak öregapja, Szlávy György, volt a nemességszerző és az első
nagybirtokos.

Azaz nemes volt bizony már dédapja is, az öreg János ur, mert táblábiró
volt; parasztbőrrel pedig táblabiró nem lehetett volna, valamint első
szülött fia, Pál se lehetett volna egymásután procurator, protonotárius,
causarum regalium director, udvari kamarai consiliarius, septemvir,
beregi főispán és valóságos belső titkos tanácsos. Csakhogy a nemesi
levelet az egerek összerágták s azt előmutatni nem lehetett. Kellett
tehát helyette ujat szerezni.

Pálnak ez könnyen ment, mert a szép Perényi Katicza bárónő
beleszeretett, felesége is lett s tőle nyolcz fia és négy lánya
született is, ily hatalmas szaporaság nemesi levél nélkül nem
maradhatott.

De Györgynek, Pál öcscsének s Szlávy József öregapjának se ment nehezen.
Ő ugyanis az Eszterházy herczegek tul a tiszai birtokainak, a derecskei,
kisvárdai és almási urodalmaknak volt igazgatója s igy nagyhatalmu
urasága után mind a vármegyében, mind Bécsben tekintélyes férfiu.

Eszterházy Pál Antal volt akkor a majoreszkó herczeg. Ez igéretet tett
Szlávy Györgynek, hogy ő maga hozza el Mária Therézia királynőtől a
nemesi és az adománylevelet. Meg is tehette könnyü szerrel, hiszen
herczeg volt, tábornagy volt s a királynőnek kedvelt híve volt, de
valahányszor a királynővel beszélt, a nemeslevélről mindig
megfeledkezett. Utóbb is erőteljes férfikorában, épen ötvenegy éves
volt, megbetegedett, ágynak esett és csakhamar meg is halt.

Betegágyához azonban odasietett Szlávy György, az ő kedves direktora. A
mint a haldokló meglátta, rögtön eszébe jutott a nemesi levél s
annyiszor elfeledett igérete. Gyereke nem volt, azonnal ágyához hivatta
Miklós öcscsét, ki utána a majoratus herczegséget örökölte s ennek
kötötte lelkére, hogy Szlávyról meg ne feledkezzék s a nemesi levelet
elhozza a királynőtől.

El is hozta s pár év mulva 1766-ban Szlávy György Pál testvérbátyjával
egyidejüleg a nemesi levelet czimerrel együtt kezébe vehette. S milyen
czimerrel. Valóságos mágnás czímerrel. Van abban gólya, ezüst kigyó,
vörös csillag, sasszárny, leopárdfej, minden, a mi csak jól áll nemesi
czimerben. De a mi minden gólyánál, kigyónál, sasnál és leopárdnál
többet ér, megkapta György ur adományban az okányi urodalmat is.

György urnak volt nyolcz fia és néhány lánya. Legkisebb fia Antal volt,
Szlávy József apja. Ennek is öt fia-lánya maradt, kik közt a most
elhunyt miniszterelnök volt az első szülött. Annak az okányi birtoknak
módjában volt tehát apró darabokra eloszlani s Szlávy Józsefnek mégis
megmaradt belőle törvényes osztályban vagy háromezer holdnyi. Nagyon
szép urodalom lehetett tehát eredetileg az okányi urodalom.

Volt ezen kívül Szlávy Józsefnek Álmosdon is valamelyes birtoka, volt
itt Budapesten az Eötvös-utczában háza, melyet százezer forinton vett s
volt valamelyes tőkéje is. Az a birtok, a melyen meghalt, nem
Szlávy-örökség, nem is szerzeménye. Ezt, ha nem csalódom örökségben
kapta Julianna nővérétől, ki a régebben elhalt gróf Nyáry Jánosnak volt
felesége s utóbb özvegye.

Szlávy nem volt zsugori ember. Mikor miniszterelnök volt s mikor
képviselőházi elnök volt: bőkezü vendégszeretettel látta magánál a
minisztereket s a törvényhozás tagjait. De azért takarékos volt fiatal
korától fogva mindvégig. Kamarai titkár korában itt élt Budán és Pesten.
Itt zúgott körülötte 1846-ban és 1847-ben az irodalom és politika ifju
nagyjainak rajzó lelkesülése s a készülődő szabadságharcz minden
kedélyes förgetege, de ő még akkor se csinált soha egy fillér adósságot
se. Igaz, hogy nem is keveredett az előre rohanva száguldó nemzeti
közszellem forgatagába.

Szinte csodálni való.

1846-ban vagyunk. Kossuth már vezető szerephez jut a vármegyékben.
Petőfi szava már ott harsog a nemzet lelkében. A 48-diki alkotó
országgyülés eszméinek és szenvedélyeinek minden előszele ott süvölt már
körülöttünk. S ime egy huszonyolcz éves egészséges ifju. Vagyonos és
mivelt. Olvas sokat, beszéli a nyugoti nyelveket, meg-megnézi az ifjak
gyülekezetét, naponkint érintkezik rajongó bihari barátaival, de azért
érverése nem szaporább, szive nem dobog hevesebben, eszméi nem égnek
lázban, naponként fölmegy a dohos, penészes hivatalszobákba, pontosan
megnézi a számadásokat, fölterjesztéseket, lajstromokat, kimutatásokat
és statisztikai ostobaságokat, minden rubrumot pontosan betölt,
számitgatja a napdijosztályok boldogtalan személyi létszámának
halálozási, nyugdijazási, elbocsátási, áthelyezési és előmeneteli
esetlegességét s töri fejét azon, mikor lesz ő titkár s mikor lehet
kamarai tanácsos!

Ott lakott 1873-ban, miniszterelnök korában, Budán a lánczhid mellett a
Dunaparton. Én akkor a Deákpárt vezérlapjában vezettem a hirlapiró
politikát. Ő nagy élvezettel, mindenesetre nagy figyelemmel olvasta
czikkeimet. Gyakran meghivott magához: látogassam meg. Sohase látogattam
meg. Sohase szerettem minisztereket látogatni. Hiszen politikai
hirlapiró voltam; a miniszterek dolga volt, hogy engem az ügyek felől
értesitsenek, nem az én dolgom volt, hogy értesülés után futkozzak. Én
úgy irok, a hogy én látom legjobbnak, a miniszter kötelessége
gondoskodni arról, hogy értesülés hiányában ne tévedjek. Nekem a
miniszter ugy se adhat semmit; csak én tehetek neki szolgálatot, nem ő
énnekem. Én bizony hát nem látogattam a miniszterelnököt.

Azt azonban gyakran megtettem, hogy a Duna partján elmentem vele
sétálgatni. Igazán kedves és hozzám nyilt szivü ember volt. Sok
élvezetet találtam társaságában. Mindig fonák érzést támasztott bennem
az a gondolat, hogy az érintkezésnek meg kellett köztünk szünni, a mióta
én a függetlenségi elvek terjesztését láttam hazafi kötelességnek. Az
ezredévi ünnep óta már nem találkoztam vele s a bosnyák politika óta is
igen keveset. A mit róla, családjáról, őseiről tudok, bizony az mind
régebb keletű.

Egyik dunaparti sétánk alkalmával azt a kérdést intéztem hozzá, miként
hagyhatta őt hidegen az az idő, mely a 48-iki eseményeket megelőzte? Nem
vette észre, nem érezte talán: mi fog következni? Vagy nem volt érzéke
fölismerni azt, a mi a honfi lelkek mélyén a bécsi cselszövények
titkaiban s a világ eseményeiben előre készül s napról-napra és
éjszakáról-éjszakára előre képződik?

– Bizony nem vettem én észre barátom, de te se vetted volna észre, ha
ott lettél volna a mi hivatalunkban. A ki egyszer a helytartótanács és a
kamara vastag penészes falai közt a hivatalos iratokba elmerül s élete
czélja gyanánt mást, mint a hivatalt nem ismer: az először is semmit se
tud arról, mi történik Pesten a megyeházban vagy a Hatvani-utcza és
Uri-utcza kávéházaiban, – másodszor pedig el nem hiszi, hogy akármi
történik is, abból a régi rend összedülése következzék. Akárhány
kartársam és főnököm volt ott, a ki Petőfi nevét 1848 előtt nem hallotta
s Táncsics hirét csak akkor hallotta először, a mikor a börtönből nagy
hejje-hujával Pestre vitték. Olyan a bürokraczia, mint a garat a
malomban. Örökké mozog, át is ereszt magán mindent, de maga kivülről egy
szem őrletni valót oda nem visz. A mit rátöltenek: azzal mulat; –
Kossuth és Petőfi nevét pedig te a kamara iratai közt sohase fogod
fölfedezni.

Igaz a! Igy nevelődik a hivatalos nemzedék. Egész családok nőnek nagygyá
a habsburgi államgépezet rengetegében, melyek soha se tudnak előre
semmit a nemzeti közérzés mozgalmairól és csak akkor veszik észre, ha
valakit akasztanak már vagy őket a hivatalból kikergetik.

Szlávy József jó magyar és jó hazafi volt. De azzá csak olmüczi fogsága
tette. Addig csak jó hivatalnok s pontos tisztviselő volt, semmi egyéb.

Rettenetes állapot a magyar nemzet állapota, különösen harmadfél száz év
óta.

Nincs olyan ország a világon, a hol a trón, a katonaság s az állam
tisztviselőkara a nemzeti önérzetnek ne a leghatalmasabb, ne elszánt és
erélyes képviselője volna. Nálunk pedig trón, katonaság s állami
tisztikar harmadfél száz év óta a magyarság igaz törekvéseinek
kiirtására vagy legalább elaltatására munkál. Mind a három e czélra van
szervezve. Mind a három előtt az a hazafiság, a mit hazafiságnak a
nemzet soha el nem ismerhet. És mind a három álomnak, ábrándnak,
tévedésnek vagy forradalomnak tekinti azt, a mit a nemzet igaz
hazafiságnak tart.

Hű lenni az uralkodóhoz, ha árt is a nemzetnek. Minden törvényt pontosan
végrehajtani, a mit a hatalom végre akar hajtani. Szentnek tartani
mindent, a mi a korona haszna, előnye és dicsősége s nem törődni
semmivel, ha száz törvény parancsolja is, a mi a magyarságnak különös
érdeke s az országnak nemzeti dicsősége. Ime: ezekből állanak az állami
tisztikar összes jogai és kötelességei.

Igy álltunk 1848 előtt. Ily elvek közt és ily irányban indult meg Szlávy
József szellemének kiképződése.


III.

(A magyar pártok 1860-ban. – Szlávy közel állt az udvari párthoz. –
Lónyay bukása. – Miért lett Szlávy miniszterelnök? – Kormányzatának
hibái.)

Valódi bürokratává lenni Szlávy nem volt képes. Észlelése mégis több,
tudása mégis szélesebb, szelleme mégis gazdagabb volt, mintsem hogy
egész lelke a hivatalos helyiségben elfért volna. A törvény szakaszain,
a rendszabályok és utasitások kusza rendelkezésein s az ügyszámok
tömegén túl is volt még világ előtte s tudta is, érezte is, hogy a
királyon kivül is van még magyar nemzet s hogy a kormányon és
kormányhatóságon túl is van még erő és hatalom s hogy Bécsen és
Budapesten kivül s a katonai laktanyákon és kormányszéki épületeken
kivül is van még Magyarország.

Jobb magyar volt az alkotmányos korszak kezdetén is, mint az ugynevezett
magyar udvari párt s az Apponyiak, Majláthok, Senyeyek hiába
reménykedtek akár 1860-ban, akár később abban az irányban, hogy Szlávy
testestül, lelkestül az övék. Pedig reménykedtek, sőt időnként biztosan
számitottak rá.

Az alkotmányos életnek legalább külső mozgolódása épen negyven év előtt
indult meg.

Akkor három párt körvonalai kezdtek a zűrzavarból kibontakozni.

Az udvari párt, melynek élén Apponyiék álltak. Ehhez tartoztak volna a
főpapok, nagy részben a született főrendek, a valódi pecsovicsok, az
őszinte és vakmerő sárga-feketék s mindazok, a kik 48-ban és 49-ben a
nemzet ellen összeesküdtek s mindazok, a kik a Bach- és
Schmerling-rendszert végig szolgálták s még mindig kedvük és módjuk volt
az udvar körül szaglálódni.

A Deák-párt, melynek vezére Deák Ferencz volt s mely egyesitette
táborában a régi alkotmányos élet igaz hőseit, a főrendek egy részét, az
osztrákságból vagy a forradalomból kiábrándult hazafiakat, az irodalom
férfiait s a nemzeti értelmiség nagy részét.

A forradalmi párt, melynek a külföldön élt vezére, Kossuth Lajos s
melynek itthon időnkint tíz–tizenöt alvezére volt. Jó hazafiakból, derék
magyarokból, öreg honvédekből, ifju és öreg rajongókból állott e párt s
volt idő, a mikor övé volt a valóságos többség, habár ezt érvényesiteni
nem volt is képes. E párt nem nevezte magát forradalmi pártnak, noha
lelkét nemzetünk legszentebb és legvakmerőbb ábrándjai s legerősebb
szenvedélyei töltötték meg. Sok bomláson, sok alakuláson ment keresztül,
sok árulást kellett megérnie és sok baja volt azzal, hogy a közélet
csahosai és fészkelődői néha tömegesen csatlakoztak hozzá. E párt
lassankint határozati párttá, balközéppé, 48-as párttá, függetlenségi
párttá bomlott s töredezett szét; – törvényes leszármazója s állandó
alakulása a Kossuth elnöklete alatt levő mai függetlenségi párt.

Szlávy József 1860-ban a három párt egyikéhez se tartozott.
Függetlenségi sohase volt, még 49-ben sem. De Deák-párti se volt, mert
különben a 48-iki alkotások által törvénytelenné vált helytartótanácsban
nem fogadott volna el állást 1860-ban s főispánságot 1865-ben. E két
elhatározása őt egyelőre s külsőleg az udvari párthoz csatolta.

De ezt a nemzet nem vette rossz néven s e miatt nem vált népszerütlenné.

Ezeket az állásokat mindenki csak átmenetnek tartotta s mindenki arról
volt meggyőződve, hogy ez nem sokáig tart s utána csakhamar vagy a
valódi alkotmány, vagy az önkényuralom, vagy a forradalom következik s
majd csak akkor válik el, ki milyen hazafi, ki milyen legény.

Még a heves agyu hazafiak se bántották, hiszen a hirlelések szerint még
most is vonszolja egyik lábát az olmützi várfogság vasa miatt, ilyen
sorsban pedig csak igaz jó hazafi részesülhetett.

S végül az ördög se gondolhatott arra, hogy Szlávy egykor
miniszterelnök, képviselőházi elnök, közös miniszter, főrendiházi elnök
s koronaőr leend. Hiszen ha ezt sejthették volna a politika
nagyravágyói! De erre bizony soha sem gondolt maga Szlávy se.

Oly szerény, oly komoly, oly bizalomgerjesztő s oly kötelességérző volt
egész egyénisége, annyira nem törekedett az első sorba jutni, hogy
ellene se pártok, se pártvezérek féltékenysége föl nem gerjedhetett.
Minden lángelmének, minden nagy tehetségnek ragyogása is teljesen
hiányzott személye körül, gyanut tehát igy se költhetett maga iránt.
Sohase jutott eszébe az sem, hogy kört, pártot vagy pártocskát
szervezzen maga körül.

Miniszter volt már 1872 őszén, mikor a Lónyay-kormány megbukott.

Tanuja voltam a bukásnak, még a bukás előkészületeinek is. Láttam a
kapcsok töredezését, az eresztékek szakadozását, az omladozás minden
részletét s láttam és hallottam a nagy robajjal bekövetkezett
összeomlást Minden nap érintkeztem a miniszterekkel, a lappangó válság
napjaiban is nem egyszer hallottam Deák Ferencz megjegyzéseit s még a
király fülébe Budán és Gödöllőn becsempészett sugalmak egy része is
nyomban eljutott hozzám.

Nem akarom elbeszélni a bukás részleteit, nem ily hevenyészett alkalomra
való az. De meg kell emlitenem, mert Szlávyra tartozik, hogy akkor a
nagy közönség azt hitte, hogy Lónyayt miniszteri palotaforradalom ölte
meg s hogy saját minisztertársainak ármánya és fondorkodása kényszerité
őt a bukásra.

Bizonyos, hogy négy miniszter összebeszélt, hogy a Lónyay-kabinetben
tovább nem tartja meg tárczáját s bizonyos, hogy velük rokonszenvezett a
többi miniszter is, maga Szlávy is.

Egyik napon, 1872 október végén vagy november elején együtt beszélgetett
a nagy napi kérdésről Kerkapoly, Tisza Lajos, Tóth Vilmos, Bittó István
és Szlávy József. Bittó még él, ő még emlékezhetik erre. Akkor házelnök
volt.

Azt kérdi Szlávy:

– Gondoltatok-e már urak arra, hogy ha ő felsége Lónyay lemondását
elfogadja, ki jőjjön utána?

Tóth Vilmos felelt rá:

– Jösz te!

Szlávy meghökkent. De igazán meghökkent.

– Ne bolondozzatok velem.

– Miért volna ez bolondság? – szólt Kerkapoly. – Ha a király a kabinet
tagjaiból választ elnököt, bizonyosan téged ajánlunk, – azt hiszem, az
öreg ur is te rád gondol.

Az »öreg ur« volt Deák Ferencz.

Szlávy most már egészen komolynak tekintette a dolgot. Vette botját,
kalapját, felöltőjét kezébe s indult.

– Ha ilyesmin töritek a fejeteket, akkor én a ti tanácskozásaitokban nem
veszek részt. Engem ugyan meg nem hurczoltok.

Ott hagyta minisztertársait s többé azok semmiféle »összeesküvésében«
nem vett részt. A mi fölött nagyot nevettünk azután, a mikor mégis
Szlávy lett a miniszterelnök.

De ez azután jellemző Szlávyra is, az akkori helyzetre s az emberek
akkori gondolkozására is.

Szlávy József jellembe vágó tisztességtelen dolognak tartotta gróf
Lónyay ellen tenni vagy csak beszélni is valamit még a legbizalmasabb
körben is, ha esetleg Lónyay helyébe és állásába ő következnék.

El is pirult, boszuságba is jött arra a gondolatra, hogy ő
cselszövénynyel juthatna el valamely magas állásra s hogy ő elnöke és
minisztertársa ellen titkon annak háta mögött sugdoshat valakivel, hogy
azt kiturja helyéből s maga üljön oda.

Kegyetlen harag tört ki belőle arra a gondolatra, hogy őt valaki még
valaha effélével gyanusithatná is.

Azután a miniszterelnökség!

Ő legyen elnöke a kabinetnek, melyben ott van például az óriás elméjü
Kerkapoly?

Épen ő vezesse az ország ügyeit, a mikor ott ül a törvényhozásban Deák
Ferencz?

Épen ő állitsa vissza az ország nyugalmát, a mikor rettentő pénzügyi
válság fenyeget s a mikor a balközép keserü, de nyilt támadásaihoz a
kibuktatott Lónyay-pártiak keserü, de alattomos cselszövénye is majd
állandóan csatlakozik?

Nagy szerencsétlenségnek tartotta Szlávy önmagára nézve azt a
gondolatot. De hiába tartotta annak. A válság bekövetkeztével maga gróf
Lónyay is első sorban őt ajánlotta a kabinet elnökének a király előtt.
Ez ugyan csak alakiság volt, de az már épen nem volt alakiság, a mikor
maga Deák is helyeselte ezt a javaslatot s a mikor ezt Bittó István
által egyenesen tudtára is adta a királynak.

Igy lett Szlávy miniszterelnök. Kedve, akarata, minden huzódozása
ellenére.

Azóta nagyot változtak az idők. De az emberek is, az erkölcsök is.

Akkor keresni kellett a miniszterelnököt is, ma tömegesen sietne
ajánlkozni mindenki, ha módjában állana. Pedig akkor, mindent összevéve
s átgondolva, több volt az alkalmas férfiu legalább a parlamentben, mint
ma.

De a felelősség érzete is erősebb volt az emberekben.

Miért lesz valaki miniszterelnök?

Világosabban teszem föl a kérdést: mi nyujt erkölcsi jogosultságot
valakinek arra, hogy egy ország kormányzatának élére álljon?

A király akarata. – Ez, ha az alkotmány egészséges, komoly és
tisztességes államférfiunak a kormány vezetésére nem elég jogczim.

Egyéni érdekek vagy önző pártérdekek előmozditása. – Ily indokból csak
hitvány nemzeti képviselet könnyelmü elnézéséből juthat valaki a kormány
élére.

Az egyéni nemes nagyravágyás vagy minden alkut kizáró kötelességérzet
mellett szükséges, hogy a vállalkozó államférfinak eszméje, elve,
törekvése, nagy elhatározása legyen a viszonyokhoz képest valami nagy
nemzeti közügyet előmozditani, a nemzetet valami veszélytől megmenteni
vagy az országot valami nagy előnyhöz juttatni.

Azt hiszem, Szlávynak a király akarata nem lett volna elég.

Bizton tudom, hogy őt se egyéni önzés, se jogtalan nagyravágyás, se önző
pártérdek nem vezette. Hiszen neki voltaképen pártja nem is volt.

De különös eszméje, valamely megérett elve és elhatározása se volt
nemzeti veszély elháritására, országos előnyök kivivására.

Elhitettük vele, hogy az átmeneti kormányzást legtöbb előnynyel s
legkevesebb hátránynyal csak ő vezetheti. Biztattuk azzal, hogy a
legközelebbi alkalommal megengedjük neki a visszavonulást.

Vállalkozása tehát tisztességes volt.

De kormányzata még se volt egészséges. Hiszen nem kellett, soha egy
perczig se kellett neki a miniszterelnökség. Egy éves kormányzata alatt
alig volt olyan hónap, melyben szabadulni ne törekedett volna a kormány
vezetésétől.

Az az államférfi, a ki mindenféle eszközzel törekszik eljutni a
hatalomhoz s azt minden időre biztositani akarja magának: az az
államférfi a magyar viszonyok közt mindig kárt és veszélyt okoz az
országnak s azon túl politikája utálatos is. De sok kárt és veszélyt
okozhat az az államférfi is, a ki meg minden áron menekülni akar a
hatalom birtokától.

Szlávy gondolkozása tiszteletre méltó volt. Mert benne se kezdeményező
erő, se alkotási képesség, se küzdelemre való elszántság nem volt s ő
ezt érezte. De azért kormányzata nem volt szerencsés. Olyan férfiu kell
az ország élére, a ki nemcsak tiszteletre méltó, hanem jótékony sikert
is képes nemzete javára biztositani.

Sok hiba történt kormányzata alatt, noha talán ő egyetlen hibát se
követett el.

A hibák az által következtek be, hogy ő minden ellenáramlattal ki akart
egyezni s minden ellenséges törekvéssel békét akart kötni.

Példa rá a horvát kiegyezés, a magyar nemzeti bank elodázása, az
egyházpolitika elejtése.


IV.

(A nagy mulasztások. – Deák Ferencz megharagszik. – Rokona bajvivásra
hívja a pénzügyminisztert. – Egy képviselőt kidobat szobájából. –
Külföldiek nála. – Nősülése. – Szónoklata. – Becsületes ember volt.)

A horvát kiegyezéssel 1873-ban cserben hagytuk a horvátországi magyar
pártot s azután ennek tagjait és az egész horvát erőt és hatalmat
átengedtük Mazuranics és Strossmayer kezébe.

A magyar nemzeti bank felállitása egyedül csak tőlünk függött.
Beleegyezett a király, belenyugodott Ausztria, belenyugodtak az 1872.
évi szeptemberi tanácskozásokban maguk a Plener-felfogásu osztrák
miniszterek is.

Még se tettük. Részletekben nagyon gazdag, keserü és tanulságos történet
ez s igaz történetirója nem akar akadni.

A nagy egyházpolitikát 1873 juniusban maga Deák Ferencz hozta
napirendre. Deák jupiteri tekintélyével alkothattuk volna meg a nagy
javitásokat. A balközépen és a szélső balon nem akadt volna ember, a ki
klerikális merészelt volna lenni még álmában is. Az ilyen embert egy nap
alatt összetörte volna az erélyes és egészséges magyar érzés. A főpapok
a parlamentben pártot alkotni még csak meg se kisértették volna.

E nagy kérdésekben tünt ki, hogy Szlávy nyugodni vágyó egyéniségét s
nemes és tiszta gondolkozását mégis megülte már az ifju korában
megszokott hivatalnoki szellem. Nem akart semmire vállalkozni. Vagy
félretett mindent, vagy kiegyezett mindenkivel.

Ahhoz az időhöz s az akkor föllépett nemzeti feladatokhoz ő nem volt
eléggé államférfi. De azért senki ne higyje ám, hogy a felelősség
egyedül őt terheli.

Hagyjuk el azonban a részleteket. Hiszen csak tegnap hantolták be
sírját; – temetés közben irni róla vaskos történetet furcsa lenne.
Inkább egyéniségét jellemző egynéhány apróbb történetkét beszélek még
el.

A horvát kiegyezés miatt egykor nagyon megneheztelt rá Deák Ferencz.
Heteken át alig beszélt vele. Helyzete kínos volt.

Egyik parlamenti nyilt ülésben Deák haragja ki is tört ellene. Deák
arcza rettenetes volt, a mikor haragudott. Van eset, a mikor az oroszlán
rámordul a szeliditőre s egyik kezét ráteszi a szeliditó vállára. A
szeliditő abban a pillanatban már a földön fekszik.

Ilyen jelenet állott elő a parlamentben. De az oroszlán nem csinált
egyebet; levette kezét a szeliditő vállairól s kiballagott a folyosóra
szivarozni. Hanem az egész jelenetet látta az egész ellenzék s a többség
s a nagy közönség.

Szlávy rögtön ment Gorovéhoz, a Deákpárt elnökéhez s estére értekezletre
hivatta össze a párt tagjait. Ott voltunk mind. Ott volt Deák is.
Körülötte a nagy tanácsadók: Csengery, Bittó, Somssich, Gorove, Pulszky
s a többiek.

Szlávy szeliden utalt arra, a mi a parlamentben történt s kijelenté,
hogy nem érzi magát többé hivatottnak az ország kormányzatának élén
maradni. Jelentést tesz ő felségének s erről akarta a pártot értesiteni.

– Sohasem vágytam – ugymond – a miniszterelnöki magas állásra, ez állás
terheihez én gyönge vagyok s alig várom azt az időt, a mikor e terhektől
megszabadulhatok. Tudjátok ti azt, hogy én őszintén beszélek s hogy
fölséges urunk bizalmán kivül egyedül a ti kivánságtokra s az ország
érdekében tartottam meg eddig is állásomat. De pártunk nagy vezérének
rólam való véleménye elhatározásomra mindig döntő befolyással volt. Ha
igyekezetemet helyeselte, hiszen egyéb érdemem ugy sincs, mint hazafias
tiszta igyekezetem, ezt mindig a legnagyobb jutalomnak tartottam; ha
pedig neheztelését vontam magamra, ezzel tisztán meg van az ut előttem
jelölve, habozás nélkül indulok el rajta.

Beszéde nagy hatást tett ránk.

Átkozott napokat éltünk különben is. Rossz aratás, keleti dögvész,
világhitelválság, pénzügyi nyomor, tömeges és milliós bukások, kegyetlen
ellenzék, félesztendős költségvetési vita minden jó kedvet kiöltek. S
Deák Ferencz is beteg és komor. S most még kormányválság szakad ránk.

Oda mentünk Deákhoz, magam is oda mentem s kértük, adjon egy jó szót
Szlávynak, tartsa meg őt tovább is a miniszterelnöki széken, vegye
elejét a kormányválságnak egyelőre.

Összeszidott ugyan bennünket, de azért teljesitette kérésünket.
Szlávynak meg kellett maradni. Harmadnapra elsimult a baj. Hanem
harmadnapon odajött hozzám Szlávy a körben s e szavakat mondotta:

– Te »tudós«, ha ti még egyszer az életemben ugy jöttök segitségemre,
hogy nekem tovább is miniszterelnöknek kell maradnom: akkor nekem többé
a szemem elé ne kerülj, mert én úgy nézlek, mint halálos ellenségemet.

És csakugyan ugy nézett rám, mintha osztozó társa akartam volna lenni.

– – Volt egy unokaöcscse, egyetlen még élő testvérén kivül legközelebbi
vérrokona. Nyalka huszárkapitány s különben biharmegyei birtokos. Mint
birtokos hátralékban volt adójával s a miatt az adóhivatal kegyetlen
végrehajtásokat intézett ellene. Ökrét, lovát lefoglalta.

A huszárkapitány elment a pénzügyminiszterhez, Kerkapolyhoz, a rendes
kihallgatási napon s megkérte: adjon neki halasztást. Kerkapoly épen
emberirtó kedvében volt.

– Nem adok halasztást. Tessék fizetni. Önnek már csak azért se adok,
mert a miniszterelnök rokona. Ha becsüli valamire a bátyját: tessék a
fizetés dolgában jó példával menni előre.

A nyalka huszárkapitány dühbe jön e szavakra.

– Miniszter ur, velem ily hangon nem szokás beszélni, én tiszt vagyok a
hadseregben.

– Annál inkább tessék fizetni. A tiszt urak fizetését nekem is ki kell
adnom pontosan, ők se adnak nekem halasztást. Én se adok. Tessék száraz
kenyeret enni, míg az adó ki nem kerül. Az ország előbb való, mint az
uraskodás.

A huszárkapitány sarkon fordult, elment s két bajtársát rögtön küldte
Kerkapolyhoz kihívni őt bajvívásra.

Szlávy valahogy azonnal megtudta ezt. Elfordult vele a világ ennek
hallatára. Hogy a minisztert bajvívásra hívja valaki azért, mert nem
adott adóhalasztást: ilyen esetről még nem volt tudomása, mióta
országokat kormányoznak. Rögtön hivatta unokaöcscsét, atyafiságosan
összeszidta kegyetlenül s bezárta előtte házát és rokoni szívét örökre.

Ennek huszonhét esztendeje s azóta folyton idegen volt hozzá s talán
csak most halálos ágyán engesztelődött ki iránta. Vagy talán még most
se.

– – Egy este nagy felindulás látszott rajta, a mint belépett a körbe.
Arcza piros volt, szemei haragban égtek, szokatlan gyorsasággal járt föl
és alá a nagy teremben, alig akart valakivel szóba állani, de azért
dohogott, káromkodott szörnyen.

Utját állottam.

– Mi baj? Kit öltek meg?

– A gazember! Látott már valaki valaha ekkora tolvajt? No hiszen
kerüljön még valaha a szemem elé!

– Mi történt hát az istenért?

– Épen most dobattam ki szobámból egy képviselőt. Ellenzéki képviselőt!
Az ősszel oda jön hozzám három francziával. Előadja, hogy a francziák
valami uj találmány segélyével az erdei fák feldolgozásából tízszeres
hasznot tudnak kiteremteni s hogy ezt bebizonyithassák, adjak nekik
kisérletre a liptó-hradeki kincstári erdőből öt holdat. Ha sikerül a
kisérlet: óriási hasznot hoznak a kincstári erdők. Adtam. Miért ne adtam
volna? Szerződést kötöttünk, a mely szerint én adok nekik kisérletre öt
hold erdőt ott, a hol ők kijelölik, fizetnek pro recognitione juris
dominalis holdanként egy aranyat, ha pedig kisérletük sikerül: eladok
nekik hasonló czélra két ezer hold erdőt. S képzeld csak, mi történik?
Most eljönnek hozzám, vezeti őket a képviselő s az a képviselő előadja,
hogy kisérletüket befejezték, az teljesen sikerült s most a szerződés
alapján követelik tőlem a két ezer hold kincstári erdőt, holdanként egy
aranyért. Én ráförmedek a képviselőre. »Elment az eszed? Hiszen az a két
ezer hold erdő megér egy milliót!« A képviselő azt feleli, hogy nem az a
kérdés, mennyit ér; akármennyit ér, nekik jár az a két ezer hold. Dühbe
jövök. »Hiszen az országé az az erdő s te mint az ország képviselője:
lelkedre tudnád venni az országnak ekkora kárát?« Képzeld csak, mit
felelt rá! Azt mondta: »Én most üzletember és szerződő fél vagyok, nem
országos képviselő, követelem azt, a mit a szerződésem nyujt.« A
gazember! Fejembe ment a vér, becsöngettem a komornyikot s megmondtam
neki, hogy azt az urat vezesse ki. Igy történt. Még most is alig tudom
bosszuságomat lecsillapitani.«

Bizony igaza volt, hogy azt az urat kidobta. Se előtte, se utána nem
történt olyan eset, hogy miniszterelnök hivatalszolgával dobatott volna
ki képviselőt a szobájából. Pedig talán efféle alkalom akadt volna
máskor is.

Rég nem él már az a képviselő. Azután alig is élt pár esztendeig. A
Wenckheim-kabinetben a fuzió után magas állása volt. Nevét minek
mondanám meg?

– – Huszonhét év előtt világkiállitás volt Bécsben. A nemzetközi jury
tagjai összebeszéltek, hogy lejönnek Budapestre megnézni Magyarországot.
Lejöttek családjukkal s nők, férfiak voltak vagy háromszázan. Szlávy
estélyt adott tiszteletükre a miniszterelnöki palotában. Meghívta
természetesen a törvényhozás tagjait is. Nem magyar díszruhában, hanem
frakkban kellett megjelenni.

Minden külföldi ember mellén rendjelek sokasága csillogott.

A magyar díszruhához természetesen nem kell semmiféle ordó. E díszruha
fénye mellett minden rendjel csillogása elenyészik. De a magyar
törvényhozók csak egyszerü frakkban jelentek meg. Akkor még élt Deák
Ferencz, akkor még a magyar képviselők nem akartak, nem is mertek
rendjel s kitüntetés után futkosni, az lett tehát a furcsa tünemény,
hogy az ünnepélyen megjelent hat–hétszáz férfi közt az volt az idegen, a
kinek rendjele volt. A nemzetközi jury asszonyai, mert ők is jelen
voltak, vették ezt legelőbb észre.

Egy előkelő porosz ur megszólitotta Szlávyt.

– Kegyelmes uram, Magyarországon nem szokás a rendjeleket ily alkalommal
felrakni?

– Szokás biz az, föl is teszi, a kinek van. Csakhogy a magyar embernek
nem szokása rendjelet kérni vagy elfogadni.

Nagyot nézett, nagyot is gondolt a porosz ur, a ki kiváló ember volt s
azóta miniszter is lett, neve e pillanatban nem jut eszembe. S ezt
felelte:

– Bámulom a magyar nemzetet. Nagy erkölcsi erőt bizonyit ez a nemes
felfogása. S bizonyos abban Excellencziád, hogy az a felfogás mind végig
megmarad önöknél?

– Azt hiszem; de abban egészen bizonyos vagyok, hogy a meddig én
miniszter leszek: addig megmarad.

– – Szlávy sohase nősült. Ugy látszik: valami rajongó vagy
ellenállhatlan vagy csak mély szerelem is soha nem nyomakodott lelkére.
Pedig nők körül mindig gyöngéd, figyelmes volt; jó izlésü, nemes
gondolkozásu nők kedves embernek tartották. Anyagi szükség, kényelmi
indok, családfentartás ösztöne nem volt nála.

Férfiak gyakran enyelegnek egymás közt a szerelmi dolgok kérdéseiben.
Kiváltképen a képviselők. Efféle enyelgés közt egyszer azt mondotta
előttem:

– Furcsa dolog ez. Negyven esztendős koráig a szerelem üldözi az embert;
azontul hatvan éves koráig az ember üldözi a szerelmet, de aztán egyik
se törődik a másikkal. Én sohasem határoztam el magamban, hogy nem fogok
megházasodni s alig tudnék arról igazán számot adni, miért nem
házasodtam meg.

Ugy látszik, a kezdeményezéstől való irtózás, a vállalkozási kedv teljes
hiánya s a nyugalom kedvelése tartotta vissza a házasságtól.

– – Nem volt nagy szónok. A 48 előtti idők izlése szerint hiányzott
belőle minden szónoki tűz és arravaló képesség. De gondolatai világosak
s tárgyiasak voltak, nyelve tiszta és egyszerü s felfogása nemes.
Hangjának szine és ereje rokonszenvet keltett. Felvilágositó és vitázó
beszédre mindig készen volt, de vitatkozása a tárgytól soha el nem tért.
Erős támadásra, ha tűzbe jött, erősen vissza tudott vágni.

Egyszer Simonyi Ernő az ország kormányzására szükséges képesség hiányát
vetette szemére s példaként idézte fejére azt a szakácsot, a kit a római
imperator senatorrá nevezett ki.

– Hiába ölti fel – ugymond – a miniszterelnök ur a szenátori tógát, a
főzőkanál kilátszik alóla.

Szlávy keményen vágott vissza.

– Simonyi képviselő ur is hiába ölti fel velem szemben Cato tógáját,
kilátszik alóla a lóláb.

Csaknem bajvívás lett a tüzes feleselés következése. De Szlávynál ily
eset hosszu politikai pályáján alig fordult elő egyszer-kétszer. Igaz,
akkor nem is volt oly nyers a parlament hangja, mint mai napság.

Becsületes ember volt.

Tiszta kéz, kötelességét teljesitő, felelősségét mélyen érző.

Közös pénzügyminiszteri állásáról, képviselőházi elnökségéről, koronaőri
méltóságáról nem beszélek. Ezek csak czifraságok. Ezekre kisebb ember is
elégséges lett volna. A közös pénzügyminiszterség fontos állássá vált
ugyan Kállay kezében, de Szlávy korában Bosznia inkább csak katonai
kérdés volt még.

Nem volt nagy ember. A nemzet megbecsülte, a király megszerette. De
időnkénti hatalmát s nagy befolyását soha nem használta fel se maga, se
barátai vagy rokonai számára önző érdekekből. Még hiuságáért se áldozott
fel a közjóból semmit.

A parlament, a törvényhozás s a királyi trón környezete a legjobb
férfiak egyikét vesztette el benne.



MOLNÁR ALADÁR.

(Veszprémmegyei nemesi család utolsó ivadéka. Távoli rokonom, együtt
tanultunk Pápán s együtt voltunk törvényhozók. Iró, tanár s képviselő
volt. Iratai bölcsészeti s főleg pedagógiai kérdésekkel foglalkoznak.
Ismerősei, kartársai nagy reményeket kötöttek jövőjéhez. Szül. 1839-ben,
meghalt 1881 aug. 16-án. Apja Molnár Dénes 1848-iki képviselő volt.)

Eltemették. A sír bezárult felette örökre. Ott a nagy víz partján
Balaton-Füred fölött van egy kopár domb. Lombos erdő nem árnyazza. Patak
csörgése nem űzi el némaságát. Ó templomnak pusztuló romjai állanak
tetejében. A lángoló nap nappal, a csillagsereg éjjel szabadon nézheti a
dombnak avar füvét. És az avar fű közt a sírhalmokat.

A legujabb sírhalom Molnár Aladáré.

Negyvenkét éves volt és én huszonhét éven át voltam ismerőse és barátja.
És versenytársa a szónak nemes értelmében. Én neki, ő nekem. De ő
erősebb volt mint én; többet dolgozott, mint én s gyermekkorunk magas
ábrándjaihoz közelebb jutott, mint én.

Mit ért?

A sziv elporladott, a lélek elhamvadt, czélját nem érheté. A nagy
munkásságnak, a keserü fáradalmaknak, az örökké eszmeszomjas lélek
buvárlatainak csak gyenge töredékei maradtak utána, melyekhez hiába köti
a hű barát az emlékezetnek szakadékony pókfonalát. A fonál elszakad,
vihar is elsöpri s egy emberöltő mulva kinek jut eszébe a nagy küzdelem,
a sok szenvedés, mely a nemes szivet elsorvasztá. A töredékes művek, a
nagy lélek romjai ott állanak, mint a füredi temető templomomladékai.
Elhagyatva, födetlenül, senki sem épiti tovább.

Volt húsz év előtt egy közös barátunk. Tolnaynak hivták. A pápai
kollegium falai közt ő, én és Molnár Aladár a tudománynak és az ifju
szív álmainak magas élvezetében sok időt tölténk együtt.

Tolnay szegény fiu volt. A legszomorubb nélkülözések közt tölté az
életnek legszebb korát, a gyermek és ifju éveket. De lelke nagy eszmékbe
volt szerelmes és ő nélkülözött panasz nélkül s edzé szellemét fáradalom
nélkül.

Huszonkét éves volt, mikor az élet ösvényén pihenőre jutott.
Nélkülözései megszüntek, anyagi jobbléte biztossá lőn s a mindennapi
kenyér gondjaitól menten szárnyalhatott fel szelleme a magasba.

Szép nyári alkonyaton együtt beszélgeténk négyen. Aladár, az ő jó apja,
én és a szegény ifju. Annál a háznál, a honnan tegnap Aladár koporsóját
vitték el a temetőbe. Az ég tele volt csillaggal s a Balaton
csillagfénynyel. Zsarnokkény uralkodott a haza fölött s a szegény ifju
lelkesülten beszélte terveit, miként fogja ő nevelni az ifjuságot,
miként teremt hű fiakat a hazának, minő eszméket ültet el az uj nemzedék
szivében, miként lesz egykor boldog és dicső a haza.

Másnap a szegény ifjut eltemette a Balaton, s harmadnap hideg testét,
kihűlt szivét eltemettük mi ama kopár domb tetejében.

– Lásd Aladár, – mondám, midőn visszajöttünk a temetőből. – Szegény
Tolnay nélkülözött, szenvedett, éhezett, fázott és dolgozott. Most
kezdett megszünni szenvedése, most már lelkének kincseit akará
kiaknázni, s ime most meg kellett halnia. Vajjon érdemes-e egyébért is
küzdeni, mint a puszta életért s annak örömeiért?

Aladár komor volt. Nézte lábai alatt azt a földet, mely nyugodtan engedi
meg, hogy kebelében bárkinek is sírt ássanak. És azután hideg arczal
mondá:

– Érdemes küzdeni igenis, hátha a mi sorsunk nem az lesz, a mi Tolnayé.
És ha az lesz is: a kötelességet teljesiteni kell.

Elköltözött barátom! A te sorsod csakugyan az lett, a mi ama szegény
ifjué. Pedig te csakugyan teljesitéd kötelességedet.

* * *

Néhány nap előtt beszéltem vele utoljára. Fáj visszaemlékeznem az utolsó
napokra, melyeket vele együtt tölték vagy együtt töltheték. Önző az
ember és gyenge. S a mikor a politikában fáradt lelket akarám
pihentetni: kerülém őt, mint a politikának szintén egyik bajnokát. Nem
szenteltem neki annyi figyelmet, a mennyi kötelességem lett volna. Azt
hivém, van időnk még együtt s elfeledém vagy nem jutott eszembe, hogy
haldoklóval állok szemközt, ki gyermekkori barátom.

Ott laktunk Gleichenbergben egymás mellett. A hegyszakadék felett áll
két nyári lak, melyet én magyar kolóniának neveztem el. Az egyiknek
neve: Franzensburg; itt lakott Aladár. Közvetlenül mellette a másik,
melynek neve: Minna’s Waldruhe. Itt laktam én. Ablakom alatt fenyves
liget közepén állott egy kis méhes s egy kis erdei kápolna. Ide fáradt
lelkek, amoda fáradatlan méhek jártak mézet gyüjteni és üdvösséget.

A kis kápolna mellett tölté el a délutánokat. Fapamlagon fekve, az
asztalon kártya és orvosságos üvegek, körülötte rokonok, tisztelők, jó
barátok. Itt szoktam őt meglátogatni s ide jött hozzá naponkint az orvos
is, közös jó barátunk a pápai időkből. Aladár örök láz által gyötörve,
folyton élénken társalgott. Lecsüngött fejét csak néha veté fel, hogy
hervadó arczával oda tekintsen a hegyoldal lombos fáira, melyeken a
nyugovó nap sugára reszketett.

Minő határtalan volt az emberszeretet az ő szivében!

Vidám nő- és férfitársaságom volt, mely órákat töltött el hangos
csevegésben lakásom erkélyén. És ő a közelből gyakran hallá az én
hangomat és aggódott rajtam. Dr. Závorynak, ki az én orvosom is volt,
azt mondá egy este:

– Doktorom, figyelmeztesd Eötvöst, ne beszéljen oly hangosan, meg
találna neki ártani!

A halálos beteg, kinek már csak öt napja volt az életből, barátja
egészségén aggódott.

* * *

Doktorunk figyelmeztetett, hogy a legrosszabbtól kell tartani, beszéljem
rá Aladárt a hazamenetelre. Ha – úgymond – ezt ő javasolná neki, gyanut
keltene benne.

Megkisértettem. Épen Szilágyi Virgil beszélgetett vele.

– Aladár, – mondám, – van-e étvágyad? Nincs. No nekem sincs. Rossz hely
ez nekünk. Én holnap megyek Füredre. Jer velem. Tudod, otthon mégis más,
mint itt. A balatoni lég, a jó szőlő, a mi szokott ételünk: az majd
helyre hoz bennünket. Jer velem. Akármit beszél a doktor: ne törődjél
vele. Különben megkérdezem őt is, vagy kérdezd meg magad.

Szilágyi Virgil szintén helyeslé javaslatomat.

Aladára fejét rázta.

– Jó lenne, – mondá, – magam is szeretném, de lásd igen gyenge vagyok.
Meg kell várnom, mig lázam egészen elmulik. Most már nem megyek innen,
mig egészen föl nem épülök. Érzem, hogy nemsokára egészen jobban leszek.

Ez történt 12-én. A következő napon csúf esős idő következett, mely az
egészségesnek is elvette kedvét. De neki megszünt halálos láza. Megszünt
egy egész napra. Fölkelni sem tudott, oly gyenge volt, de a halálos
beteg lelkében volt egy áldott csalódás, mely őt azzal biztatá, hogy
betegségének rövid időn vége lesz.

Hiszen közel is volt már az idő, a mikor vége lett.

Még egyszer láttam, még egyszer megszoritám elszáradott kezét, fáradt
szemeivel még egyszer rám tekintett.

A következő napon elhagytam csendes szomszédságát. Egy vad madár
röpkedett Gleichenberg ligetein, melynek hazája a magyar alföld
délibábos vidéke. A vad madár elszállt onnan és én sem maradhattam
tovább. Aladárt nem láttam többé.

Harmad napon Somogyban hallám a rettenetes hirt, hogy meghalt. Szivem
megnyilallott. Miért nem tudtam azt a három napot még bevárni?

* * *

Ismertem apját és jó édes anyját is. Talán némi távoli rokonság is
kapcsolt családjához. Jó apja engem is figyelmére, barátságára
méltatott.

Mikor még tanulók, de már nagy tanulók valánk, szóba jött köztünk az
életpálya, melyet választani fogunk. Előttem és Aladár előtt is akkor a
nagy franczia és angol szónokok s államférfiak lebegtek eszményképül.

– Én jogász leszek, – mondám, – független akarok lenni, s egyéb pályán
ma nincs függetlenség. S ha majd egykor szabad lesz a nemzet: e pályán
lehet legjobban szolgálni őt.

– Nem úgy van öcsém, – monda az öreg Molnár. – Csak a lelkész, csak az
egyháznak szolgája lehet egészen független. A nemzet nem lesz szabad, a
zsarnok pedig nem tisztel semmit, csak az istent, mert az istent
kollegájának tekinti. És ha Aladár hallgat reám: ő pap leend.

Aladár pedig végtelen gyöngédséggel szereté szülőit, s bár vágya volt a
politikai pálya, hova utóbb is eljutott: lelküzdé vágyát, hogy jó
apjának kedve ellen ne cselekedjék.

Ez volt az indok, a miért a papi pályára készült.

* * *

Élettörténetét elmondák a lapok nagy bőséggel. De hogy minő érzelmek
társaságában növekedett fel, miként szerette őt apja: arról én mondok el
egy kis eseményt.

Molnár Dénes, az apa, épen tíz év előtt halt meg Balaton-Füreden, ősi
szőlejében. Vagyonos ember volt ugyan, nagy megyei hivatalokat viselt,
de a nagy nemzeti szerencsétlenség, a forradalom, az üldöztetés, a
bujdosás elvitte a vagyont, csak az ősi szőlő maradt meg.

Sokáig beteg volt az öreg. Érezé a közel halálnak szellőfuvalmát. Egy
szép őszi napon már gyümölcsösét se látogathatá meg. Aladár
Francziaországban utazott. Kérdezém az öreget: értesitsem-e Aladárt?

– Nem édes öcsém, – mondá, – szegény Aladár meg találna ijedni, azt
gondolná, halálos beteg vagyok.

Beszélgeténk a szőlő és gyümölcstermésről. Az öreg szomoruan mondá:

– Nincs kedvem édes öcsém, érzem, hogy meghalok; szilvám nem termett;
pedig Aladár nagyon szereti azt és én nem tudok neki télre eltenni. Ha
haza jön és én már nem leszek a világon, még tán azt is gondolhatná,
hogy én elfeledtem szilvát tenni el az ő számára. Mondd meg neki édes
öcsém, nem feledtem el, csakhogy nem termett az idén.

Nőm is ott volt, kicsordult szeméből a köny, hazafutott s negyed óra
mulva oda hozatott egy véka szilvát.

– Itt van édes bátyám, főzessen be, a mennyit akar s aszaltasson is, a
mennyit szokott Aladár számára.

Ha van a haldokló szemében áldás és annak az áldásnak van ereje: akkor
nőmnek boldognak kell lenni. Úgy nézett rá a jó öreg.

Másnap meghalt.

A kit ily mélységes szeretet növelt fel: annak jó embernek kellett
lenni. És Aladár jó ember volt. Annak a földnek, melybe pora vegyül,
szentnek kell lennie.



RÉVÉSZ IMRE HARAGJA.

(Révész Imre debreczeni pap és tanár s nagy kálvinista iró a történet és
jogtörténet hazai mezején. Szül. 1826 jan. 26-án, meghalt, 1881 febr.
13-án. Képviselő az 1861-iki országgyülésen. Nagy és becses művei láttak
napvilágot.)

Révész Imre az ötvenes és hatvanas évtizedek legkiválóbb, legnagyobb
irodalmi alakjainak egyike volt. Ha Budapesten székel és nem
Debreczenben; ha irodalmunk és hazánk általános történetének ép oly
figyelmet szentel, mint a protestáns egyház ügyeinek; ha az ország
központjának szellemi életével s a fővárosi időszaki sajtóval gyakoribb
és állandóbb érintkezésbe lép: köre, hatása, iskolája nagyobb s
jótékonyabb lett volna, mint irodalmi férfiaink bármelyikéé, kiknek neve
negyven év óta, a függetlenségi harcz lezajlása óta fölmerült.

Egyénisége hatalmas volt. Esze, tudása, erkölcsi fönsége rányomakodott
mindenkire s ellenállhatlan szeretetet és bizalmat gerjesztett mégis
mindenkiben. Jó ember volt, mint igaz próféta; komoly volt és
lelkiismeretes, mint őskori bölcs; tudott lelkesülni az igazságért, mint
a világforradalmak legnagyobb hősei; szerény volt, mint maga Kálvin,
kihez hasonlóvá lenni vagy legalább hasonlóságra törekedni volt lelkének
legmagasabb eszménye. És mindezeken felül magyar volt egyéniségében és
irodalmi műveiben ugy, mint tudósaink és költőink közül igen kevés.

A magyar protestáns egyház publiczistái közt a 16-ik és 17-ik század
nagy alakjai óta hozzá hasonló nem volt senki. Ez egyház történeti
alkotmányának s közjogi állásának ép oly nagy és ép oly tekintélyes
buvára volt ő, mint a minőnek Deák Ferenczet tekintettük a hazai
közjogban. És csodálatos véletlene a sorsnak, hogy neki épen Deákkal
kellett összeütközni s épen jogtörténeti kérdésben ama rövid, de
dicsőséges politikai pályán, mely neki saját vasakaratából részül
jutott.

Ép e rövid politikai szereplésről akarok én most megemlékezni. Erről és
egyuttal arról a „szavazás“-ról, melyről 1881. évi február 19-én a
képviselőházban megemlékeztem s melyre nézve Tisza Kálmán felvilágositó
nyilatkozatot tett. Nekem ugy tetszik, hogy a kettő között valóságos,
noha titkos s eddig tudtomra föl nem fedezett összeköttetés létezik.
Révész életének s müködésének ez ugyan csak legkisebb része, de nem
legérdektelenebb.

Az 1861-iki országgyülésnek csak háromszázhuszonöt tagja volt a
képviselőházban. Sem Erdély, sem Horvátország, sem Fiume nem volt benne
képviselve, miután ez országrészek meg nem hivattak.

Két párt állott szemközt egymással. A határozati párt, mely a főszavazás
előtti napokban százhatvannyolcz főre becsültetett és a felirati párt,
melyről ugyanakkor azt hitték, hogy csak százötvennégy tagból áll.
Amannak elismert és föltétlen tekintélyü vezére volt, mig élt, gr.
Teleky László, emennek vezére volt Deák Ferencz.

Teleky elhunyt május 8-án, ép azon a napon, melyen Deák akarta fölirati
javaslatát előterjeszteni. Az ő elhunytával hozzá hasonló tekintélyü
pártvezér nem találkozott a határozati pártban. Az akkor még csak
harminczegy éves Tisza Kálmán pártvezérsége azonban már előre veté
fényét vagy árnyékát, noha mellette Ghyczy Kálmán, Nyáry Pál, Bónis Samu
sőt Révész Imre is legalább hasonló tekintélyben állottak. Annyi
bizonyos, hogy az ország nagy közönsége Révész Imrét nagy beszéde után
határozottan a párt első rangu vezérének tekinté s benne jövendőnk nagy
tényezőjét szemlélte.

Az akkori hirlapok egyáltalán nem képesek visszatükrözni az akkori
hangulatot. A két főlapban, a „Pesti Napló“-ban és „Magyarország“-ban
közöltettek a parlamenti beszédek, de azokon kivül ugyszólván semmi. Az
országgyülésről, a korridor élczeiről és észrevételeiről, az egyes
beszédek külső hatásáról, a parlament esetleges külalakjáról, egyes
szónokok plasztikájáról a hirlapok meg nem emlékeztek. A Pesti Naplót
báró Kemény Zsigmond szerkeszté, a Magyarországot Pompéry János. Egyik
sem akart vagy egyik sem tudott részletes krónikát irni parlamenti
személyekről és eseményekről. Mindkét lap lapja volt egyuttal mindkét
pártnak. A pártklubbok benső életéről, a Tigris-ben, Aranysas-ban,
vármegyeházban, Deák lakásán tartott értekezletekről alig maradt valami
számbavehető dolog följegyezve. Legalább a nagyközönség hirlapok utján
édes keveset tudhatott meg mindezekről.

De Révész Imre szerepének nagyságát tudta, sejtette az egész ország.

Annál kinosabb volt a meglepetés, midőn meghallottuk, hogy Révész
lemondott a képviselőségről, szó nélkül haza ment Debreczenbe s örökre
letett a politikai szereplésről.

Nagyon emlékezem az akkori időkre. A nemzet nagy tömege sokkal
izgatottabb volt, mintsem hangulatának az országgyülési pártok
bármelyike is megfelelhetett volna. Gyászoltuk a nemzet halottjait.
Széchenyiért, Telekyért, Palóczyért száz meg száz requiem tartatott.
Számitgattuk az időt, mikor tör ki a háboru, mikor jön hozzánk Napoleon
és Garibaldi, mikor jönnek haza Kossuth és társai. Ugy tetszik, mintha a
nemzet akkor minden pillanatban kész lett volna a forradalomra.

És a mikor ilyen hangulatban volt a nemzet, akkor az országgyülés a
pragmatica sanctióról beszélt s egy hónapon át kilenczven szónok azt
fejtegette, vajjon mit jelent a pragmatica sanctió s mennyiben egyez
vagy nem egyez meg ezzel mindaz, mi 1848 márczius 15-től kezdve 1861
április 2-ig történt.

Ekkor állott elő Révész Imre a felirati vitának huszadik napján s dörgő
hangon belekiáltott a zsivajba: »Mit vitatkozunk mi a pragmatica sanctió
fölött? Ilyen szörnyeteget nem ismer a magyar közjog, tiszta ettől a
corpus juris; van örökösödési törvényünk ugyan, de annak neve nem
pragmatica sanctió; van ugyan pragmatica sanctió is, de az
Magyarországnak nem törvénye; könnyelmü volt még a 48-iki törvényhozás
is, mely e fatális szót legelőször igtatta törvénybe. Mi állunk a
népfölségi jogoknak s a történeti alkotmánynak alapján.«

Ez volt az igazi hang, mely akkor tetszett az ország nagy közönségének.
Révész Imre ebben a pillanatban az ország előtt ünnepeltebb férfiuvá
vált, mint a két parlamenti pártnak bármely tagja. Elképzelhető: minő
kinos benyomást tett, midőn pár nap mulva hire futamodott, hogy Révész
örökre lemondott a politikáról.

Sokan ma azt hiszik, hogy Deák Ferencz hatalmas czáfolata kényszerité
Révészt a visszavonulásra. De ez tévedés. Révész Imre május 31-én tartá
nagy beszédét, junius 2-án irta meg s küldte el Ghyczy Kálmánhoz, a
parlament elnökéhez lemondó levelét, junius 3-án olvasták ezt fel a
parlamentben s 4-én, következő napon tartá Deák zárbeszédét, melyben
kizárólag Révész érveivel foglalkozott.

E zárbeszéd tehát nem üzte el Révész Imrét. Nem is üzheté. Deák maga
mély meghatottsággal fejezte ki a házban sajnálatát Révész eltávozása
fölött. »Révésznek végképi távozását – ugymond – fölötte sajnálom. Nem
szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbbé, de tisztelem
észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért ismétlem, hogy távozását
veszteségnek tartom.« – Ily szavakat Deák ritkán ejtett ki egész
életében.

Révész Imre visszavonulását én másutt látom indokolva. Az ő vasjelleme
és puritán gondolkozása a politikában nem müködési ügyességet s
alkudozási szerencsét, hanem mélységes hitet és rendithetlen
kötelességérzetet keresett. És épen ezt nem találta meg a határozati
párt több tagjában.

A nagy szavazás junius 5-én történt. A határozati párt vezéreinek egy
része már május utolsó napjain azon gondolkodott, miként lehetne
kivinni, – hogy százhatvannyolcz kevesebb legyen – mint százötvennégy, s
hogy a többségben levő határozati párt a szavazásnál kisebbségben
maradjon a felirati párt mellett.

Azt az alattomos, vakandok munkát, melynek ide kellett vezetni,
kétségkivül észre kellett vennie Révésznek is. Nekem ugy tetszik, hogy a
vita előhaladott stádiumában, midőn az emberek már kezdtek elállani a
szótól, ő a maga példás szerénysége mellett csakis azért szólalt fel,
hogy elejét venni törekedjék az árulásnak. Legalább megmondá beszédében,
hogy inkább haza megy, mintsem ilyenre gondoljon is.

»Ha ő felségéhez – úgymond – sem mint koronás királyhoz, sem mint
törvényes trónörököshöz fel nem irhatunk: nem irhatunk hozzá másként,
mint meghóditottak a hóditóhoz. Ezt pedig mi, kik népfölségi jogoknak és
történelmi alkotmánynak vagyunk képviselői, őrei és védelmezői,
semmiképen nem tehetjük, mert ez nem egyéb lenne, mint az alkotmányos és
jogi álláspontnak tettleges elhagyása vagy legalább ignorálása. A mit én
ugyan részemről, mint hazámnak egyik képviselője, soha nem teszek s
készebb vagyok inkább hazamenni, mintsem hogy a népfölségi jogoknak s a
történeti alkotmányok álláspontját csak egy perczre is elhagyjam.«

Igy beszélt Révész. És a hogy beszélt: úgy cselekedett. A mint vette
észre, hogy határozati párti férfiak alkuba bocsátkoznak: rettentő harag
és bánat ülte meg lelkét, fogta utazó-táskáját, vasutra ült, nem szólt
még barátainak sem s otthagyta az országgyülést, mint szent Pál az
oláhokat. Lelke, mely fenséges volt, nem tűrheté a vásárt, mely piszkos
volt.

Junius 5-én háromszázhuszonkét élő tagja volt a képviselőháznak. Ezek
közül jelen volt a házban háromszázkilencz. Ghyczy az elnök nem
szavazott, Zsarnay Imre tornamegyei követ, midőn felhivatott a
szavazásra, harsányan kijelenté: »Nem szavazok.« A feliratra szavazott
százötvenöt, ellene pedig százötvenkettő. Igy bukott meg a határozati
párt, nagy többsége daczára is. Mert Almássy Pál és gróf Szapáry Gyula
hevesmegyei, Hajnik Pál pestmegyei és Kálóczy Lajos győrmegyei követek,
noha a határozati párthoz számittattak, a feliratra adták szavazatukat s
ezen kivül távol volt tizenhárom képviselő, köztük tíz határozati párti.
A távollevők közt volt Prónay József, Domahidy Ferencz és két bihari
követ is, Tisza Kálmánnak mindannyian benső hivei.

A szavazás alatt Deák Ferencz ott szivarozott a muzeumi nagy
előteremben. Hajnik Pál, szintén konvertita, mosolyogva ment hozzá s
látván Deák haragos arczát, kérlelni akarta s halkan mondá neki:

– Bátyám, győz a felirat!

– Kurvák vagytok, nem férfiak, – mondá Deák fékezhetlen haraggal s
elfordult Hajniktól.

Van tanu, ki hallotta e rettentő szavakat.

Juraszek Ferencz, a képviselőház titkára, később Székesfehérvár
polgármestere s országgyülési követe épen ott állott Deák közelében. Ő
ma is élő tanubizonyság.

Hejh mennyi szavazási alku folyt azóta a törvényhozás palotáiban! De
Révész és Deák szent haragja még se lobbant fel senki szivében azóta.

Egyszer előhoztam Deáknak ezt a jelenetet. Ő azt felelte, a szavazás
idején már nyilvánvaló volt, hogy Bécsben nem boldogulunk se a
felirattal se a határozattal. Az országgyülés méltóságát tehát jobban
emelte volna, ha a határozati többség nem hátrál meg önmagától.

De Révész előtt többé a képviselőséget még csak elő se lehetett hozni.



SZENDE BÉLA.

(Szende Béla született 1823-ban, meghalt 1882 augusztus 18-án. Vitéz
honvéd, 1849-ben Buda vára bevételekor a legelsők egyike a falon és a
várban. Később ügyvéd a Bánságban, a kiegyezés után képviselő, majd
honvédelmi miniszter haláláig.)

Bizalom, tisztelet és barátság kötött hozzá engem is Régen, tíz év
előtt, mikor még egy politikai párthoz tartozánk, mindennap töltöttünk
együtt egy vagy két órai időt. Vagy a parlamentben, vagy a klubban, vagy
este a vendéglőben. Miniszteri hivatalában csak kétszer volt vele
dolgom. Mindkét találkozásom emléke az ő nemes gondolkozását, az ő
napsugártiszta honfiérzetét bizonyitja. Megérdemli, hogy följegyezzem
mind a kettőt.

Hálópokróczot szerzett be a honvédlegénység számára. Megrendelte:
mekkora legyen annak széle, hossza, vas tagsága, súlya. A veszprémi
csapók is jelentkeztek vállalkozásra a brassói és ausztriai iparosok
mellett. Csak hogy a veszprémi csapók olyan pokróczot egy darabban szőni
nem tudtak, de két darabból még a kivánat szerintinél is jobbat tudtak
csinálni. De hiába volt minden ajánlatuk, minden kérelmük: elutasitották
őket mindenütt.

Egyenesen elmentem a miniszterhez Budán a várba s elmondtam előtte a
veszprémiek panaszát.

– Jaj tudós, nem segithetek a veszprémiek dolgán, volt felelete.

Megjegyzem, hogy engem ő is, más is a Deák-pártban »tudós« néven
nevezett, ha bizalmasan szólt hozzám. Persze csak tréfából, nem
komolyan.

Én duzzogtam feleletén s összeszidtam egész intendaturáját és
hadbiztosságát e pedanteriáért.

– Hiába szidsz bennünket tudós, – szólt – a rendet megbontani nem
szabad. Hanem hát mondd meg csak nekem, magyar emberek azok a te
veszprémi csapóid?

– Tősgyökeres magyar emberek ezer esztendeje.

– No, úgy mégis nekik adom a pokrócz-szállitást. Inkább övék legyen a
haszon, mint a brassói szászoké. Majd beszélek kéz alatt Cserhalmayval.

S a veszprémiek csakugyan megkapták 1874-ben a pokrócz-szállitást.

* * *

Ezelőtt három vagy négy évvel meghallottam, hogy egy 48-as honvéd
barátomat nyugdijazni s ekként szolgálatából elbocsátani akarnak.
Ugyanakkor a hirlapok széltében pengették, hogy a honvédségtől el
akarják kergetni a 48-iki elemeket mind.

Elmentem hozzá egyenesen.

Évek óta nem találkoztunk már s most hogy találkoztunk: ő még mindig
miniszter, én pedig neki is, minisztertársainak is legerélyesebb
ellenzéke.

Elmondtam neki jövetelem okát, s keményen kikeltem azon irány ellen,
mely a 48-iki elemektől meg akarja fosztani a honvédséget. Komoly
arczczal hallgatta végig pattogásomat s azután szeliden mondá:

– Nincs igazad pajtás, mig én leszek ezen a helyen addig a 48-iki
honvédeket nem üldözheti senki, hiszen magam is csak az volnék, ha
volnék.

* * *

Szerényebb embert nem ismertem soha. A megtestesült kötelességérzet s a
megtestesült hallgatagság volt Önmagáról és saját dicsőséges tetteiről
nem hallottam beszélni, két esetet kivéve, soha. S akkor is csak azért
beszélt magáról, hogy másokat dicsérhessen. Legalább háromszor
megkértem: mondja el, miként mászta meg 1849-ben Buda várát, de mindig
másra vitte át a beszédet készakarva.

Hanem Budavár ostromából mégis elbeszélte egyik kalandját.

Fent volt már a várban s zászlóaljának élén vonult előre az uri-utczán a
királyi várpalota felé. Görgey kiadta a napiparancsot, hogy kegyelmet
nem szabad adni senkinek, a ki fegyverrel áll ellent s szabad a zsákmány
pár óra folyásig.

A mint egy ház előtt elmegy: épen egy osztrák katonatiszt akar kijönni
kapuján kezében kivont fegyverrel. Egyszerre három-négy honvéd ugrott
oda, hogy leszurják.

Szende észrevette, hogy a tiszt mellett ott van neje s egy kis gyermeke
is. Hirtelen oda lépett, leütötte a honvédek szuronyát s azt mondta a
tisztnek:

– Nem szabad önnek e házból kijönni, mig érte nem küldök. Legyen
nyugodt.

S aztán oda fordult a honvédekhez.

– Fiaim, neje és kis gyermeke szeme láttára nem szabad ezt a tisztet
leszurni. Őrizzétek meg ezt a házat.

Bezáratta a kaput, oda rendelt őrnek két legényt s a vár teljes
elfoglalása után maga kereste fel azt a házat, hogy átvegye a tiszt
fegyverét s őt magát mint foglyot átadja az uj várparancsnokságnak. Az
asszony és gyermek térden állva akartak neki életükért kezet csókolni.
Szende ezt meg nem engedte, de még a nevét se mondá meg a megmenekült
osztrák tisztnek.

Ez pedig egy ismert nevü horvát családból származott s később a zsarnoki
boszu borzalmas napjaiban a temesvári helyőrségben magasb katonai rangot
viselt.

Egyszer meglátja ott Szendét valami rendőri vagy katonai hivatalban.

Szende akkor üldözött internált, rendőri felügyelet alatt álló szegény
ember volt, polgári ruhában. Akkor is zaklatás gyanánt rendelték a
hivatalba.

Az osztrák tiszt csak nézi, nézi mereven. Egyszer hozzá fordul.

– Volt ön honvéd 1849-ben?

– Voltam.

– Jelen volt ön Budavára bevételénél?

– Jelen.

– Nem ön mentette ott meg ebben és ebben a házban egy osztrák tisztnek
és családjának életét?

– Meglehet, nem emlékszem már.

A tiszt elsietett s pár percz mulva nejét és gyermekét oda hozta.

A nő egyszerre biztosan felismerte Szendét s ő a hála kitörő
nyilvánulásai közt többé nem tagadhatta nemes tettét.

Ez osztrák tiszt rögtön elkövetett mindent, lótott-futott a legmagasabb
helyekig, hogy Szende minden üldöztetéstől megmenekedjék, sőt ügyvédi
diplomáját s az ügyvédkedés jogát is visszanyerje.

Ez után és igy lett gyakorló ügyvéddé.

* * *

Volt Lugoson egy kliense, a ki később Veszprémbe költözött.

Midőn Szende miniszterré lett, ez a kliense kérdezé tőlem, hogy ugyanaz
a Szende Béla-e a miniszter, a ki Lugoson ügyvédkedett.

– Ugyanaz, – mondám, – de miért kérdi?

– Kérem, az olyan derék, becsületes ember volt, sohasem tettem volna fel
róla, hogy még miniszer is lehessen.

Elmondám Szendének e vastag anekdotát. Még csak el se mosolyodott, mikor
mondá:

– Bizony, tudós, magam sem hittem soha, de nem is örülök neki most sem.

* * *

Oly szelid ember volt, mint maga az irgalmasság. Ha haragudnia kellett
volna, akkor csak elkedvetlenedett. De ha nevetnie kellett volna: akkor
is csak komoly maradt. Tele szivvel, tele jó kedélylyel, de azért
nevetni alig emlékszem, hogy hallottam volna.

Régóta beteges volt már, régóta küldözgették orvosai fürdőkre. Elhizott,
teste elnehezedett és sokan mondták sok évvel ezelőtt már, hogy nem
sokáig huzza, egyszer csak összeroskad. Ő is tudta, de önmagáért egy
cseppet sem aggódott, hanem családját az imádásig szerette.

Egy álma, egy vágya, egy reménye volt: letenni a miniszterséget, letenni
a politikát s elvonulni Gavosdiára, Szendelakra s élni és gazdálkodni
ott szerettei körében.

Néhány év előtt Lugoson voltam s ott mutatták nekem a távolban
Gavasdiát. Haza jöttem, mondtam neki: láttam családi fészkét a távolból.

– Ne emlegesd pajtás, ha ott nem lehetek, rágondolni se szeretek.

* * *

Ellenjelöltek voltunk a mult képviselő-választásnál a szegedi első
kerületben. Midőn találkoztunk, féltréfásan mondá:

– Nem hittem volna, tudós, hogy mi még igy is szemközt állunk egymásal.

– Lehet még azon segiteni, – mondám.

– Lehet ám, de nem addig, mig miniszter leszek.

* * *

Most már nem miniszter. Most már nem állunk szemközt egymással. Ő elment
haza, a hová vágyakozott s elbuvik a sirhant alá, a honnan csak fényes
emlékezete jár el hozzánk a vitéz honvédnek, a jó hazafinak, a hű
barátnak s a becsületes magyar embernek. Elfelejtjük az államférfi
gyöngeségeit és sokáig meg fogunk emlékezni az embernek erényeiről.

Régi alak volt már, nem is egészen illett a mai nemzedékhez. Zsinóros
atillája, fényesre kefélt magyar csizmája is kirítt már a miniszteri
piros székek közül. De még jobban kirítt szelleme, gondolkozása,
egyéniségének nemes táblabirói egyszerüsége. Politikai életünk zavaros
szenvedélyének viharai úgy vonultak el csak az ő lelke fölött, mint az
égi háboru az aranyásó bányász fölött, ki sem a villámlásnak fényét, sem
a menydörgésnek csattogását nem veszi észre a földnek kincses méhében.

A régi gárdának ismét egy oszlopa dőlt ki. Függetlenségi harczunk
dicsőséges hősei ismét egyik bajtársukat vesztették el. Kevesen vannak
már s a kik vannak, azok is kidőlnek nemsokára. Mint a luxori sphynxek
fenséges oszlopsorozatát a beduin: úgy tekinti szemünk e hősök táborát,
mikor visszanézünk a fényes multba. Az oszlop omlik, omlik s századok
folytán lassanként kidől valamennyi: de a beduin tudja, hol álltak ama
ragyogó épitmények s az évezredek előtti nagy tettek emléke szent
lelkesedést gerjeszt szivében.

Ugy vagyunk mi nemzeti harczunk hőseivel. E hősöknek innen-onnan csak
neve marad meg a serdülő nemzedékek kincse gyanánt. De ez a kincs olyan
örökség, a mely el nem fogy soha, a melyet idegen faj el nem foglal
tőlünk soha.

Ha ez is elfogy, ha ezt is elvesztenők: akkor már e földön nem lesz
többé magyar. Pedig ez örökké lesz.

Adjon isten – ád is – jobb fiakat a hazának, mint az eddigiek voltak; mi
azonban, csüggedt kornak szegény napszámosai megelégszünk azzal, ha
legalább szivünk érzelmeiben lehetünk méltók ama nagy idők fényes
alakjaihoz.

Szende Béla is egy volt közülök, áldásunk emlékezetén!



LŐW TÓBIÁS.

(A leghiresebb magyar rabbinak, Lőw Lipótnak fia. Szül: 1844 jun. 5-én,
meghalt 1880 junius 7-én. Hirlapiró, jogtudós, legutóbb Kozma Sándor
kir. főügyész oldalán kir. főügyész helyettes. Kiváló tehetség és
jellem.)

Szép tavaszi nap volt márczius 24-én. Föl a budai várba, a »Fortuna«
épületbe ballagtunk fel védők, közvádlók, hirlaptudósitók, vádlottak,
kiváncsi közönség, gyalog, siklón, fiakkeren, bele-beleütközve egy-egy
esküdt urba, ki komoly arczczal mászta a hegyet, hogy itéljen ma
elevenek és holtak felett.

Az az, hogy nagyon is elevenek felett. Az »Egyetértés«-nek két ifju
munkatársa, László és Rudnyánszky barátaink voltak megidézve a haragos
közvádló panaszára biróságnak pöcsétes végzésével, hogy Váczra
sétáljanak, a miért a kaszinó előtti zavargásról lelkes czikkeket irtak
lapunkba.

Kora reggel, pontosan a kitüzött órában siettem meglátogatni a királyi
ügyészt, Séllyei barátomat. Azt hittem, megint ő lesz közvádló
ellenfelem s megint egész erővel akarja védenczeim nyakát kitekerni.
Előre is szép szóval, tréfaszóval akartam őt ifju barátaim iránt
kiengesztelni, noha tudtam, hogy törekvésem hiában való lészen.

Szobájában Löw Tóbiást találtam.

Régóta nem láttam már. Tán hat éve mult, hogy utoljára találkoztunk.
Régi ismerősöm volt már, de utaink nem haladtak együtt s a véletlen
találkozásra Budapest mégis nagy erdő. Most, hogy láttam, első
pillanatra őt is csak hallgató közönségnek véltem. Tudtam, hogy beteges
s nem hittem, hogy az esküdtszéki párviadal izgalmainak neki menjen.

Tévedtem. Első szava mindjárt az volt: »Együtt fogunk ma megfürödni az
esküdtszéki fürdőkádban«. Értette alatta azt a rettenetes izzadást,
melyet a szűk terem, a nagy publikum s a szónoklás nehéz mestersége fog
belőlünk kisajtolni.

Arcza halvány volt. Szine hervadt, mintha hosszu halálos betegségből
kelt volna fel. Sem ő, sem én nem hittem, hogy ilyen betegségben csak ez
után, csak néhány nap mulva fog lefeküdni. Pedig tán mindketten hihettük
volna. Arczbőre már akkor oly fényes volt, mint szokott lenni azoké, a
kik már többé nem vádolnak és nem védelmeznek senkit, még önmagukat sem.

Politizálni kezdtünk. Mig az esküdt urak összeszedkőznek: van a
politizálásra elég idő. Ő nem volt politikus, hanem igazságügyi
szakember. A miből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi
politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot. Minden szakember
ezt cselekszi mai napság. Még maga az igazságügyminiszter is ezt
cselekedné, ha szólni merne.

Aztán áttértünk az esküdt urakra. Komoly arczczal fejeztem ki azon
reményemet, hogy Helfy Ignáczot, Ráth Károlyt, és Kovács Gyulát
meghagyja az esküdtek közt.

– Csak épen ezt a hármat nem hagyom meg, – ugymond. – Helfy nagyon
lágyszivü, Ráth nagyon keményszivü, Kovács Gyula pedig teljesen
szivtelen s azon felül még jogász is. Én esküdtnek csak a hausherrt
szeretem.

Csakugyan visszavetette mind a hármat.

Beszéde kitünő beszéd volt. Mind alakja, mind tartalma beillett azon
mesterművek közé, melyek nálunk, a mi szakférfiaink között s a mi
szóbeli eljárásunk liliputi birodalmában eddig szokásosak voltak. Nagy
bátorsággal, nagyobbal tán, mint kellett volna, fejtegette az
esküdtszéki intézmény czélját, rendeltetését, feladatát s az esküdtek
kötelességeit. Angliából idézett példát. Azt a példát, midőn a
világhóditó Napoleon sajtó utján elkövetett sértésért bepörölt és
esküdtszék elé állittatott egy angol irót. »Akkor – ugymond – Angliában
nem volt gyülöltebb ország, mint a franczia köztársaság s nem volt
gyülöltebb egyén, mint Napoleon. A vádlottat Mackintosch, a legkitünőbb
szónok védelmezte, kinek beszédei mind maig a törvényszéki szónoklatok
legelső remekei közé tartoznak. Az esküdtekben a politikai szenvedély, a
nemzeti gyűlölet s a védelem hatalma küzdött a vádlott iró mellett s ők
mégis elitélték a vádlottat, mert – igy végzé – az igazság utjáról sem a
multban szenvedett sérelmek, sem a jövőben bekövetkezhető sérelmek
gondolata által eltántorittatni nem szabad.«

Beszédét nyugodtan, csaknem bágyadt erővel, száraz, tompa, lassu hangon
kezdé. Később a beszéd folyamában neki hevült. Halvány arcza lázasan
kipirult, fekete szemei lángban égtek, ajkáról csodálatos
folyékonysággal, tiszta, elegáns kiejtéssel folytak a lelkesült és
lelkesitő szavak árjai. Tudtam – hiszen ismertem jól, – tudtam, hogy
nagy tehetség, bevégzett szakember, kitünő jogász, de szónoki képességét
még nem ismertem. E képesség meglepett s bámulatomat költé fel. Néha
majdnem elfeledtem szavait feljegyezni. László és Rudnyánszky barátaink
ott a vádlottak padján lélekzetöket visszatartva hallgatták a hatalmas
támadást s aggódó pillantással néztek rám és az esküdt urakra, hogy
vajjon mi lesz már ő belőlük.

Bizony magam sem tudtam azt. Csak annyit tudtam hogy ama nagy és nemes
pathosz ellen nem tanácsos hasonló fegyverrel küzdenem s tanácsosabb
lesz a humor.

A vádlottakat felmentették. Kilencz szóval három ellen. Nem az ő hibája
volt s nem az én érdemem volt ez eredmény.

Mig az esküdtek tanácskoztak: mi ujra a királyi ügyész szobájába
vonultunk vissza.

Hevült, izgatott volt. Kabátját kigombolá s én akkor vettem észre, hogy
a mell és gyomor táján rendkivül fel van dagadva, mintha igen erős
hizásnak indult volna. Hervadt, sovány arczához sehogy sem illet ez a
vastag termet.

– Beteg vagyok – mondá. – Évek óta vesződöm már mindenféle gyomorbajjal
és vízkórral. A mai volt egyelőre utolsó nyilvános szereplésem. A mint
kitavaszodik: megyek utazni és fürdőkre. Most már nem hanyagolom el
többé magam, gyökeresen ki akarok gyógyulni.

A fiatal tudósnak és jelentékeny szónoknak e reményére ma egy nyitott
sír a felelet.

Apját is ismertem kis gyermekkoromban.

Apja pápai rabbi volt a negyvenes években. Mikor mint kis diák Pápára
mentem: az ó-szövetség pátriárchája elevenedett fel előttünk, ha
tisztes, komoly, tekintélyes alakjára tekintettünk.

Nagyhirü rabbi volt már akkor és országosan ismert szónok. Az első
rabbi, ki kimondá, hogy a magyarországi zsidóságnak magyarrá és hazafivá
kell lenni. E szent eszmének szentelte hosszú és nemes életét.

Pápán a reformátusok kollégiumában egy időben tanitotta a héber nyelvet.
A zsidó ifjaknak és öregeknek pedig tanitotta a magyar nyelvet. Mikor
egyházi beszédeket tartott: a nagy és fényes zsinagóga gyakran annyi
keresztyén hallgatót látott falai között, mint zsidót.

Midőn az első honvéd zászlóaljakat ki kellett állítani: összehivta a
zsidó ifjakat s felszólitá őket, hogy menjenek honvédnek s védelmezzék a
hazát. Beszédét kéziratban, rejtve, titkon olvastuk a gyász napjaiban.

Minő beszéd volt az!

»Jeruzsálem falai összedőltek s istennek választott népe elveszté
hazáját.«

»Azóta mi erényekben szegények valánk, mert a legnagyobb erényt, a
hazaszeretetet nem ismertük.«

»Oh népem, légy te méltó nagy őseidhez, a szent prófétákhoz és ragadj
fegyvert és siess védelmezni a magyarok hazáját, mely a te hazád is.«

»Ha meg nem tudsz halni e hazáért: nem vagy méltó, hogy élj ennek
földjén.«

Igy beszélt az öreg, ősz rabbi Pápán, a függetlenségi harcz napjaiban.

Aztán őt is üldözték és sanyargatták, mig végre Szeged adott neki
tanyát.

Széchenyi és Teleky László halálakor mondott beszédei az egyházi
gyász-szónoklat felül nem mult remekei.

Ilyen apa oldalánál, ilyen szellemben növekedett fel Löw Tóbiás.

Utoljára velem állott szemközt s velem küzdte utolsó nemes párbaját. E
pert ő veszité el.

Aztán a halállal állt szemközt s vele állott perbe. E pert mi veszitők
el – mi barátai. Mi és a tudomány és a haza, mert mind sokat vesztett ő
benne.

Emléke áldott s példája legyen lelkesitő örökre.



UGRON LÁZÁR.

(Ugron Lázár, udvarhelyszéki birtokos, ősrégi előkelő székely nemzetség,
a mult század huszas éveiben született, 1885 szeptemberben halt meg.
Ugron Gábor és Ákos képviselők apja, a főrendiház tagja volt 1848 óta,
mint erdélyi regálista. 1875-ben meglátogattam udvarhelyi udvarházában.)

A legelső és legbüszkébb székely feküdött le az örökké való álomnak
hideg ágyába, mikor Ugron Lázár örökre behunyta szemeit. Őseinek
földjén, őseinek öröklött birtokán költözött el tőlünk, hogy hamvai
egyesüljenek annak a földnek porával, mely az ő ősapjáé volt már akkor,
midőn Árpáddal napkelet ifjainak dobogó paripái elindultak Etelközről,
hogy a hősök soha el nem pusztuló hazát alapitsanak a bujdosó magyarnak.

Ott élt és ott áldozott Budavár ormán a magyarok istenének Zandirhám,
mikor Árpád bejött e földre. És ott éltek már az ő ősei Attila óta,
kinek világbirodalmát összedönté az idő és az ellenség, de székely népét
nem ronthatá meg se idő, se ellenség soha. Ennek a Zandirhámnak volt
egyik gyermeke Ugron, a ki látta szemeivel Árpádot és a megszületendő
hazát és ennek nemzedéke volt az az Ugron, a ki most feküdt le örök
álomra.

És míg le nem feküdt: birta és művelte azt a földet, melyet Attila óta
száz őse birt és művelt. A meddig irott betü és iratlan hagyomány
felhatolhat a rég mult századok és ezredek ködébe: attól kezdve az
Ugronok birtoka mindig az volt, a mi mostan. A bretagnei gróf, a ki ősét
és családi nevét a keresztes háboruból származtatja; az angol lord,
kinek őse ott ült a hóditónak asztalkörénél s a magyarországi nemes, ki
büszkén mondja, hogy az ő birtoka nem királyi adomány, hanem »foglalás«:
mind, mind csak ujdonság az Ugronok családjához és családi birtokához.

E családnak volt a mostan élők közt legkiválóbb tagja Ugron Lázár, kinek
szivén az ősi erény, kinek kezén az ősi birtok meg nem fogyatkozott,
hanem inkább megsokasult.

Minden tisztességnek részese volt, melyet a népnek szeretete és a
királynak bizodalma nyujthat. Volt képviselő, volt főkirálybiró, volt
főispán, volt a főrendek táblájának tagja, de minden állásában, mindig
igazi székely volt. Komoly, munkás, takarékos, szigoru és büszke.

Eleven, piros arcza, kemény, szilárd, komoly vonásai, korom-fekete
bajusza, hatalmas szemöldökei és villámló szemei tették őt büszkévé, nem
lelke, mely telve volt gyöngédséggel és emberszeretettel. Oly arcz és
oly alak volt, mely uralkodott némán is, s mely mellett fiai: Gábor és
Ákos ugy tünnek elénk, mintha most is édes tejjel élnének. Az én
emlékezetemben legalább tíz év előtti időről ez az alakja maradt.

A politikában nem volt barátja a rohamos haladásnak. A szabadságharcz
előtt a konzervativekhez, a szabadságharcz alatt a hazafiakhoz, a
kiegyezés után a Deák-párthoz tartozott. Sokan, sokszor a lángoló
hazafiak közül szemrehányást tettek neki ezért, kivált ha nem hallá.

De lehetett volna-e ő más, mint nyugodtan haladó? Hiszen el kellene már
akkor veszni a világnak, ha az is rohamos ujitó volna a politikában,
kinek ősei másfél ezer éven át meg tudták tartani családjukat,
tekintélyüket, birtokjukat, befolyásukat száz világháboru és forradalom
közepette is.

Birtokánál, állásánál fogva lehetett volna báró is, gróf is s lehettek
volna ősei is már századok előtt. De minő megalázkodás lett volna az egy
Ugrontól: gróffá lenni! Mintha a bércznek szüksége volna arra, hogy
valaki egy virágcserépben egy marok virágzó füvet ültessen az oldalára.
Hiszen az ő ősei országnagyok voltak már akkor, a mikor a pusztaszeri
országgyülésen letették az alkotmánynak alapkövét s ő maga is tagja volt
az országnagyok táblájának s meghivót kapott a királytól pusztán azért,
mert Ugronnak született. A székely nép így volt büszke ő rá. És ő maga
is így volt megelégedve önmagával.

Mennyire ragaszkodott a röghöz, melyet őseinek vére öntözött! Mily
kegyelettel őrzé a multnak hagyományos intézményeit lelkében! Mily kis
véleménynyel volt a rajongók, a lázas ujitók, a nagy szavak barátai
iránt! Mily sajátságos volt véleménye mozgalmas korának embereiről és
eseményeiről! Mily bölcs és nyugalmas lélekkel nézte a világnak
változásait szombatfalvi egyszerű udvarházából! Mintaképe az igazi
magyar nemesnek, az igazi székely primornak.

Budapesten nem érezte jól magát. Ha állásának feladatai ide vonzották:
sietett haza innen. Itt már annak a szellemnek hullámcsapásait vette
észre, mely nem ismer hazát, hanem csak hasznot; nem ismer nemzetet,
hanem csak társaságot; az ősökben nem az erényeket keresi, hanem az
örökséget s az örökséget nem kötelességek teljesitésére, hanem
mulatságra és élvezetre használja.

Most már igazán haza tért. Az ősi sírbolt fogadja be egyikét e nemzet
legjobb fiainak. Akkor hunyt el, midőn a fák hullatni kezdik elsárgult
levelüket s a bérczek ormán támadni kezd az őszi köd.

Budvár romjai közt üdén tenyészik az ifju erdő s ennek hervadó lombja
oda hull az Ugronok sírboltjára és oda küldi ködeit és hideg szelét a
Hargita is. Oda, a hol patak öblén vagy bércznek fokán, vagy barlang
mélyén aluszik Zandirhám, az Ugronok őse. Aluszik ezer éve. Lesz
Budvárnak egy falevele, lesz Hargitának egy szellősuhanása, mely tudtul
adja neki, hogy aludjék békén tovább; egy unokája feküdt mellé most is,
a ki méltó volt hozzá, de hazája és népe azért ujabb ezredig fog
virágozni, mert az unokák száma, kik hozzá méltók, nem fog elfogyni
soha.



SIMONYI ERNŐ.

(Honvéd, bujdosó, kereskedő, történetiró, képviselő, a függetlenségi
párt egykori országgyülési vezére, szül. 1821. deczember 18., meghalt
1882. márczius 28.)


I.

Sokat zaklatott élet, próbált jellem, nagy tudománynak és nagy
tapasztalatnak bősége, erős hazafiság hunyt el Simonyi Ernőben. Élete
két nagy tanulságot állit elénk. Az egyik az, hogy a sorsnak
viszontagságai, a pályából kizökkentett életnek keserü küzdelmei még a
legnagyobb szellemi erőt s a legjobb erkölcsi tehetséget is sulyos
megpróbáltatások alá kényszeritik s kifejlődésének, czélra jutásának
utjába hatalmas akadályokat görditenek. A másik tanulság pedig az, hogy
az erős jellem, az elszánt akarat s a lankadni nem tudó munkásság és
csüggedetlen lélek még a legnehezebb akadályokon is keresztül tör s száz
meghiusult kisérlet után is elvégre eléri vagy megközeliti igazi
czélját. És még egy tanulság. A valódi hazafi távol honától és
nemzetétől a mindennapi kenyérért folytatott verejtékes harczban is
lelkének legmagasb ábrándjaiban hazájának törekszik élni s megtesz érte
mindent, a mire csak képes.

Simonyi Ernő a barsmegyei és varsányi Simonyi család ivadéka. Ősrégi
nemesi család ez, mindkét ágon három-négy felvidéki vármegyében
elterjedve. E családból született 1821-ik évi deczember 18-án
Nyitra-Zsámbokréten. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Váczott, Nagy-Szombatban
és Pozsonyban végezte s mint az időben a nemesi ifjak szokása volt, a
jogi tudományok hallgatása után ügyvédi oklevél elnyerésére törekedett.
Már 1848 előtt, különösen a 47-iki követválasztásoknál a politikai
közügyekben mint ifju részt vett s Nyitra, Trencsén és Pozsonyvármegye
közgyülésein szót is emelt.

Az ellenzékhez tartozott, melynek ekkor Kossuth és Deák voltak vezérei.
Működése már oly figyelemreméltó s neve oly népszerü volt, hogy 1848
juniusban a privigyei kerület őt választá meg az első népképviseleti
országgyülésbe képviselőjéül, itt azonban szerepet nem vihetett, mert
választását alaki szabálytalanságok miatt megsemmisitették. Később ugyan
bejuthatott volna ez országgyülésre, de a bekövetkezett függetlenségi
harczban másutt, a parlamenten kivül keresett foglalkozást.

Hurbán ugyanis Jaroszláv társaságában egy a bécsi kormány által titkon
fölszerelt 500 főnyi cseh csapattal 1848 szeptember 17-én Szenicze táján
betörvén az országba, Trencsén és Nyitra megyékben fölkelést támasztott
a nemzeti kormány ellen s tót nyelvü proklamácziókban a népet a
feketesárga és szláv zászló alá törekedett összegyüjteni. E mozgalom
elnyomására s a pánszláv lázadás elfojtására Simonyi Ernő, mint a
nyitrai nemzetőrség egyik tisztje lelkesen közreműködött. Mint ilyen
vett részt amaz expediczióban, melyet Knőhr vezérőrnagy a Brezova, Miava
és Ó-Tura közti hegységben tanyázó lázadók ellen vezetett s melynek
következtében Hurbán csapatai mindenütt szétveretvén, maga a lázadó
Hurbán czinkostársaival együtt Morvaországba szökött.

A következő hónapban szintén részt vett a hadjárat fáradalmaiban.
Simunics osztrák tábornok október 22-én egy hadtesttel Galicziából
betört a csáczai szoroson Trencsénmegyébe s egyenesen Lipótvárat akarta
elfoglalni, melyet Ordódy őrnagy csak pár század gyalogsággal védett. A
kormány Beniczky és Jeszenák kormánybiztosokat s Justh barsi főispánt
utasitá, hogy minden erőt központositsanak, mely kezükön van, Simunics
ellen, azonban a nyitrai nemzetőrség s köztük nem utolsó szerepben
Simonyi Ernő félvén attól, hogy a vár a segédcsapatok központositása
előtt eleshetik, Simunicsnak eléje ment s a mintegy kétezernyi s pusztán
kaszával és vasvillával fegyverkezett felkelt nép Kosztolánynál október
28-án elfogadta a csatát. Volt e hevenyészett csapatnak hat ágyuból álló
tüzérsége is Wolff kapitány vezénylete alatt. Simonyi itt a tüzérségnél
ekkor mint önkénytes működött. Népünk az ellenséges ágyuzásra rögtön
megfutott s azt Simunics lovassága eltiporta volna, ha a kis tüzérség
helyt nem áll s a lovasságot háromszor-négyszer vissza nem veti. E
tüzérség csodálatos hősiességet fejtett ki ez alkalommal és Simonyi
katonás hidegvérrel vett részt a kis üteg minden veszedelmes
működésében.

Novemberben a minden oldalról előnyomuló osztrák sereg ellen már csak
Komárom falai közt lehetett sikerrel működni s ekkor Simonyi ide vonult
be – mint önkénytes báró Majthényi vezérlete alá; a vár ostromzárolása
alatt minden kirohanásban részt vett s ügyes tájékozása s hideg vére
által észrevehetőleg kitünt.

1849 tavaszán ott hagyta a várat, hazament Nyitramegyébe s ott
portyászcsapatot toborzott, melylyel Nyitra és Barsmegyékben zaklatta az
osztrák sereget. Hadi képessége s tanulmánya azonban nem állván arányban
vakmerőségével, csapatja egy összeütközés alkalmával teljesen
szétveretett s ő ekkor Debreczenbe ment, hogy ott a nemzeti ügy
vezetőivel a nép felfegyverzésére vonatkozó eszméit közölje. Innen
nyomban hazament, s a vármegye közönségének bizalma juniusban a központi
főbirói állásra emelte. Ez álláson a hadcsapatok szervezésében s az
előre majd hátra mozgó hadsereg élelmezésében óriási tevékenységet
fejtett ki.

Midőn a hadiszerencse elfordult fegyvereinktől, otthagyta a polgári
szolgálatot s ismét mint önkénytes honvéd, fegyvert ragadt s bevonult
Komáromba, ekkor már Klapka vezérlete alá. Végig élte és harczolta itt a
várvédelemnek és a védő sereg kirohanásainak minden viszontagságait s
utolsó perczig egyike volt azoknak, kik föltétlenül ellenzék a vár
feladását s az utolsó emberig való harcza állottak készen. Elszántságuk
mit sem használt. A feladási szerződés szeptember 27-én megköttetett és
Simonyi megtört honfilélekkel ment a menlevél birtokában haza Nyitrába.

Itt azonban nem volt maradása. Nem üldözték ugyan ama pár napig, mig
otthon volt, de erős, hajthatatlan, konok lelke nem akarta, nem is tudta
tűrni az osztrák zsarnokságot s azért családjával való értekezés után
elhatározta, hogy önkénytesen számkivetésbe megy. A komáromi
kapituláczió 2-ik pontja szerint útlevelet minden kapituláns kap
külföldre, ki ez iránt 30 nap alatt jelentkezik. Simonyi jelentkezett,
az útlevelet akadály nélkül megkapta s néhány száz forinttal külföldre
ment s egyelőre Hamburgban telepedett meg.

Itt és így kezdődik sokat hányatott életének második és leghosszabb
korszaka. A huszonnyolcz éves ifju egy élet előtt áll, melyre nincs
semmi előkészülete. Nincs vagyona, hiszen a mennyit magával vihetett,
alig elég egy évre. Nincs tanulmánya, hiszen Verbőczy jogászának vagy a
magyar függetlenségi harcz hevenyészett önkénytesének mi hasznát veheti
a külföld? Nincs elegendő nyelvismerete, hiszen a franczia és angol
nyelvet kezdetlegesen és csak könyvből ismeri. S mégis ott hagyja az ősi
hajlékot, a rokonokat és jóbarátokat, a kenyéradó hazaföldet, mert érező
szive nem tudja nézni nemzetének kínoztatását s kemény lelke nem tudja
tűrni a zsarnoki kény paczkázásait. Csak erős, elszánt akarata s éles
elméje volt meg az ifjunak s ezzel kellett magának uj sorsot alkotni, uj
életpályát teremteni.

Hamburgban eleintén, mig pénzében tartott, kenyérpálya után nem nézett,
hanem a nyugati nyelvekben gyakorlá magát s a kereskedelem és hajózás
ismereteit törekedett elsajátitani. De olvasással s tudományos
elmélkedéssel is sokat foglalkozott s a nagy európai forradalmi
iskolához s a szoczializmus tanaihoz ekkor kezdett fordulni elkeseredett
lelkülete. Szerencsére ennél nem gyökeresedett meg. Időközben
levelezésbe lépett a magyar emigráczió külföldi s kivált Párisban
telepedett tagjaival, kik közül itthon keveset ismert személyesen,
miután ő az egész függetlenségi harcz alatt, sőt ez előtt is, Pesten és
Debreczenben ritkán fordult meg s az ifjabb irodalmi köröktől is távol
állott.

Midőn pénze Hamburgban fogyni kezdett s ő még mindig nem határozá el,
minő uj pályát kezdjen vagy talán sikertelen is volt minden pályakezdési
kisérlete, a párisi emigráczió tagjaihoz s ezek közt Csernátonyhoz is
fordult, hogy őt Szilágyi Ferencz lapjához külföldi levelezőnek
ajánlják. Ez meg is történt s ő valósággal a »Magyar Hirlap«-nak
levelezője lett Hamburgból s később Londonból is. Az 1850-ik év nyarán
ugyanis végleg elköltözött Londonba.

Itt még akkor kevés magyar emigráns volt, de ezek mindegyikével se
sietett Simonyi megismerkedni. Ellenben megismerkedett a világ minden
nemzeteinek menekültjeivel s különösen a Louis Blanc vezetése alatt
állott szoczialista klubbal állott legjobb viszonyban. Az elkomorodott
ifju lélek a maga határtalan tudnivágyával egy pillanatig a kozmopolita
szoczializmus tanainak kezdett meghódolni. E körülmény nagyon feszélyes
helyzetbe hozta őt egykor Kossuthtal.

A mikor ugyanis Kossuth 1851-ik év szeptember havában Londonba jött: a
különböző nemzetek menekültjei testületileg siettek nála tisztelegni. A
párisi magyarok is csaknem teljes számban átmentek Londonba, hogy addig,
a mig lehet, vezérük és büszkeségük társaságában legyenek. Simonyi
azonban csak később, a deczemberi államcsiny után kereste fel Kossuthot
és pedig a franczia menekültek társaságában.

A francziák két csapatban voltak ekkor. A tiszta republikánusok Ledru
Rollin, a szoczialisták Louis Blanc vezetése alatt. Simonyi ez utóbbiak
küldöttségi tagjai közt ment Kossuth elé. Kossuth Louis Blanc üdvözlő
szavaira franczia nyelven felelt, de az ünnepélyes szóváltás
befejeztével magyar nyelven Simonyi Ernőhöz fordult s azt az óhajtását
fejezte ki, hogy a magyarok minden körülmény közt maradjanak magyarok és
honfiak, tartsanak együtt s kerüljék a kozmopolitizmust s a
szabadelvüség szoczialista túlzásait. Az ifju ezt szemrehányásnak
tekinté, a jó tanácsot szótalanul, de némi kedvetlenséggel fogadta s bár
azt egész lelkületével helyeslé s később egész életében annak megfelelni
törekedett és pedig jelentékeny sikerrel, mindamellett sok év telt el e
jelenet után, mig ő valaha elhatározá magát föltétlenül Kossuthhoz
csatlakozni. Habozását kétségtelenül Szemere Bertalan epés informácziói
idézték elő, kivel egész angolországi tartózkodása alatt legtöbbször
volt együtt.

Simonyi ez időtájt nagyon szükes anyagi körülmények között élt. De
minden idejét, mely levelezéseiből fenmaradott, tanulmányokra forditá.
Mohó lélekkel egymásután és egyszerre tanulmányozá a vegyészetet, a
botanikát, a tengeri faunát, a nyelveket, az ipar és kereskedelmi
tanulmányokat s különösen a geológiát s szorgalmasan eljárt a nagy
világváros intézeteiben és egyleteiben a mindennemü előadásokra,
felolvasásokra és tudományos kisérletekre s ezenkivül éjet napot egygyé
tett a szakkönyvek olvasásában. Azt a sokoldalu tudományos műveltséget,
mely neki később tisztességes jövedelmet biztositott s melynek később
politikai szereplésében is nagy hasznát vette, ekkor sajátitá el.

Főtörekvése volt azonban bármily szerény, de állandó és biztos állásra
tenni szert s szerencsés véletlen folytán czélját csakhamar el is érte.


II.

Volt ugyanis Bridgewaterben, Sommerset grófságban egy vagyonos kvekker
család, mister Payne családja, melynél a gyermekek házi nevelője Nagy
Péter magyar emigráns volt. Mikor azonban Kossuth az amerikai útra
elszánta magát, Nagy Péter is vele ment s ekként a nevelői állás üresen
maradt. Payne – meleg részvéttel a magyar ügy s ennek áldozatai iránt –
ujra csak magyar embert óhajtott gyermekei mellé s Nagy Péter
Csernátonyt ajánlá, ki akkor Párisban lakott állandóan s ki csakis
Kossuth látogatására ment át a csatornán. Csernátony azonban Páristól
elszakadni nem akarván, ez állomást nem fogadta el, hanem maga helyett
Simonyi Ernőt ajánlá. Simonyi szivesen vállalkozott erre, kiment
Bridgewaterbe, a családnak megtetszett s az állomást csakugyan
elfoglalta. Később közte s a családfő közt benső barátság fejlődött ki s
ő a család lakóházában foglalt el egy lakosztályt. Ide költözött azután
Csernátony is, mert Párisból III. Napoleon által az államcsiny után
kiüzetvén, neki is Angliában kellett menedéket és kenyeret keresni;
annyival inkább, mert Szilágyi Ferencz lapja is, melynek ő szintén
külföldi levelezője volt, hivatalos lappá alakulván át, ezzel egyetlen
szerény, de biztos jövedelmi forrása is bedugult. Csernátony nyilvános
iskola tanára lett Bridgewaterben s ettől kezdve itt a két emigráns
állandó barátságban élt egymással több éven át. Simonyi honoráriuma az
első időben némi ellátáson kivül mintegy száz fontra (1200 frt o. é.)
ment évenkint.

Itt és így élt ő több-kevesebb megszakitással 1862-ig. Más foglalkozási
tereken tett sikertelen kisérletei után ide tért vissza ismételve. Payne
lelkesült elbukott ügyünk igazságáért, lángolón szerette a magyarokat,
hű és jó barátja volt gyermekei nevelőjének, vendégszerető házát Simonyi
barátainak is megnyitotta és Simonyit, midőn átszenvedett keserü
csalódások után hozzá vissza-visszatért, mindig úgy fogadta, mint
családtagot, mint régi, hű barátot. A jó kvekker ma már agg férfiu, tán
nem is él. A fiuk férfiakká s a lánykák asszonyokká váltak, de
Simonyival ők a gyöngéd baráti viszonyt mind végig, még az utolsó
években is fentartották. 1875-ben az egész család eljött Magyarországba
az egykori bujdosó szegény emigránst meglátogatni és Simonyi abban a
szerencsében részesült, hogy gődi villájában magyaros vendégszeretete
mellett háláját is kitüntetheté egykori jótevői iránt. S mikor egy év
mulva Simonyi sulyos anyagi körülmények miatt vagyonát elveszité: Payne
és családja figyelmes gyöngédséggel hívta meg őt, hogy legyen az ő
vendégük élete fogytáig, örökre. A büszke és önérzetes férfiu ezt nem
fogadhatá el, de azért megérdemli ez angol, hogy mi is tisztelettel
emlékezzünk meg nevéről és családjáról. Nem egyszer mondá Simonyi, mikor
már politikai pályájának itthon magaslatán állott, hogy a politika
keserü küzdelmei között nagy enyhülést ad lelkének az emlékezet,
melylyel külföldi barátainak s kivált a Payne családnak gyöngéd
szivességeire visszagondolhat. Igaz, hogy ezeket meg is érdemlette.
Lelkiismeretesebb, gondosabb, eszesebb és tanultabb tanitója alig volt
valaha angol polgári család gyermekeinek, mint Simonyi Ernő, ki a modern
európai államférfi minden képességével gazdagon fel volt ruházva s kit
mégis a honát sujtó iszonyu csapás szerény házi tanitó sorsára
kárhoztatott annyi éven át.

Mielőtt bridgewateri állását elfoglalta: pár évet töltött Londonban. E
pár évi itteni tartózkodásáról egyet s mást meg kell jegyeznünk.

Emlitém már, hogy ő 1850 nyarán vonult Londonba Hamburgból. Szilágyi F.
lapjában a »Magyar Hirlap«-ban 1850-ik évi deczember 31-iki kelettel
jelent meg első londoni levele. Ettől kezdve két egész éven át, tehát
1853-ig, havonkint nyolcz-tíz levelet írt e lapnak, de levelezését
folytatta még 1853-ban is. Igaz, hogy e lap az akkori osztrák kormány
hivatalos közleményeit is hozta s e tekintetben hivatalos lapnak volt
tekinthető, de nemhivatalos részével épenséggel nem törődtek sem Bécsben
a miniszterek, sem Pesten Haynau és a sajtóczenzorok. A nemhivatalos
részt Szilágyi Ferencz nagy tárgyilagossággal s nagy tapintattal ugyan,
de a reakcziónak ama szomoru éveiben is határozott szabadelvüséggel
szerkesztette. Munkatársai voltak itthon legjobb publiczistáink, kik
ekkor vidékre vonulva, szabadon lehettek s egyelőre legalább nem
üldöztettek, de az emigránsok közül is báró Jósika Miklós, Csernátony
Lajos, sőt mások is állandó külföldi levelezői valának. Szemere Bertalan
is írt a lapba s ha ma, harmincz év mulva, a hirlapirodalom határtalan
kifejlettségének magaslatán e lapot mai hirlapjainkkal összehasonlitjuk:
külföldi tudósitások dolgában e lap ma is fölötte áll minden
hirlapunknak. Londoni, párisi és berlini levelei mind a jólértesültség,
mind az irály, mind a tanulmány, szakavatottság és szellemesség
tekintetében valósággal páratlanok. Természetes. Hiszen iróik kitünő
irók, kitünő szónokok és státusférfiak valának.

Simonyi levelei mindenről szólanak, mik akkor a művelt világ elméit
foglalkoztatá, vagy a mik kiválólag a magyar nemzetet érdekelheték. Az
általános politika, az angol parlament dolgai, a magyar menekültek ügye,
az Amerikába való kivándorlás kérdése, nemzetgazdasági ügyek, a londoni
világkiállitás, az orvostani fölfedezések, az angol könyvtárak, a
vallásbeli téritgetések, a készülődő keleti bonyodalmak – – mind, mind
kiváló alapossággal valának tárgyalva e levelekben. Ama bámulatos
sokoldaluság, melyben Simonyi később a politikai téren kitünt, már e
levelekben előttünk áll. El lehet képzelni, mily sokat kellett
Simonyinak tanulni, hogy mind e kérdésekben oly szigoru és
lelkiismeretes férfiu, mint ő, magát annyira tájékozottnak tekinthesse,
hogy ezekről még írni is merészeljen.

De a sok tanulmány s a sok szükséges utánjárás aztán nem is engedett
időt arra, hogy minden tehetségét a magyar emigrácziónak szentelhesse.
Sőt ez időben tán akkor sem szentelte kizárólag ennek, ha ez módjában
állhat. Az ő magasan szárnyaló lelke előtt akkor nemcsak az oly
gyászosan elbukott magyar ügy állott egyedül. Ott, Londonban, hol a
fejlődés nagy kérdései oly roppant embertömegek és szenvedélyek által
vannak képviselve, hol a franczia, német, olasz, orosz és lengyel
menekültek között a magyar menekültek csak egy részt képeztek s a
nemzetek fájdalmai közt a magyar nemzet gyásza sem legnagyobbnak, sem
legmélyebbnek nem látszott: ott az eszmékkel küzködő ifju elme, mint
Simonyié, könnyen átcsuszamlik, legalább egy időre, azon a vonalon, mely
Magyarországot a világtól, a magyar nemzetet az emberiségtől elválasztja
s hamarosan hajlandó lehet arra, hogy szivében a honfiérzelem helyét az
emberbaráti érzelemnek engedje át. S aztán oly ifju és tekintélytelen
férfiunak, mint akkor Simonyi volt, alig lehetett kitérni oly nagy
szellemek hatalma elől, mint Hugo Viktor, Louis Blanc, Mazzini és a
többiek. Ezek pedig nem a hazafiság szűkkörü álláspontját, hanem a
világforradalom eszméit képviselték. S képviselték oly
szenvedélyességgel, hogy magát Kossuthot nyiltan kiátkozák maguk közül,
midőn ez honának és nemzetének szabadságáért III. Napoleonnal
tárgyalásokba bocsátkozott.

Simonyi ekkor a magyar emigránsok közül legtöbbnyire Szemerével
érintkezett, de gyakran találkozott Pulszkyval, valamint a többi londoni
emigránssal is. Ezek pedig mindinkább szaporodtak.

Az 1851-ik év első napjaiban osztrák csapatok vonultak Holsteinba
Hamburgon keresztül. E körülmény veszélyezteté hamburgi menekültjeink
biztosságát s azért ezek seregestül fölkerekedtek s 1851 január 14-én
Londonba érkeztek. Májusban Madarász László és báró Majthényi József
érkezett oda, hogy mindkettő Amerikába bujdossék Ujházyhoz, Jowa állam
területére. Mindezeket Simonyi fölkereste s ügyükben, a mennyire
lehetett, segiteni iparkodott.

Junius 5-én Southamptonbe ment, hol akkor kötött ki Mészáros Lázár
kilenczven bujdosó társával. Az őszszel megjött Kossuth, kiutahiai
kisérőivel s a deczemberi államcsiny után átjöttek a párisi menekültek
is. Simonyi mindezekkel fentartá ugyan az érintkezést esetről-esetre, de
azért a nagy forradalmárok klubjainak állandó tagja s ezek
tanácskozásainak állandó részese lett. Azt hitte, inkább ezek közt van
helye, mint a magyar bujdosók közt. S midőn a nagy forradalmárok és
magyar bujdosók közt véleményösszeütközés támadt: Simonyi a nélkül, hogy
magyar voltát megtagadná, a forradalmárokkal tartott. Legbensőbb
meggyőződése volt ekkor, hogy a magyar nemzet csak úgy vívhatja ki
függetlenségét, ha a világforradalom hőseivel tart föltétlenül. S azért,
midőn Bem halálának gyászünnepélye 1851 február 11-én megtartatott:
Simonyi Ernő elment ez ünnepélyre, noha rajta kivül egyetlen magyar se
jelent ott meg. Mert ez ünnepélyt a világforradalmárok rendezék: Louis
Blanc, Sawaskiewicz, Berthélemy, Teggia és a többi, a kikkel pedig a
magyar emigránsok együtt járni nem akartak. Bemnek, a magyar
szabadsághősök egyik legnagyobbikának halála ünnepén tehát csak egyetlen
magyar ember volt jelen Londonban, 1851-ik évi február 11-én.


III.

Simonyi mindjárt az első hónapokban bizonyos tekintélyre tett szert az
idegen nemzetek menekültjei és forradalmárai közt. Kitünik ez ama
jubiláris lakoma lefolyásából, melylyel Londonban 1851 február 24-én a
párisi februári forradalom emléke ünnepeltetett meg.

Ez ünnepet a francziák inditványozták, noha ők maguk is két ellenséges
táborra voltak – mint emlitém már – oszolva. Louis Blanc tábora sokkal
népesebb volt, mint Ledru Rollin-é, mert a németek, lengyelek, olaszok
nagyobb tömege is amahhoz tartozott. Ledru Rollinék csak egyszerü
meghivót bocsátottak ki a lakomára, ellenben Blanc-ék meghivója hatalmas
forradalmi manifesztum volt. Ezek nagy konferencziát tartottak s a
manifesztum készitésére s a lakoma vezetésére igazgató komitét
választottak. E bizottság tagjai valának: Loudolphe, Mihalóczy,
Barthélemy, Schopper, Rouchi, Teggia, Louis Blanc, Sawaskiewicz,
Waszkovszky, Vidil, Simonyi Ernő és Willich. Ők írták alá azt a
manifesztumot, mely Simonyi forditásában magyarul is megjelent s itthon
a hirlapokban tétetett közzé. A lakoma megtartatott. 960 forradalmár és
menekült jelent meg rajta s köztük többen magyarok is. A világ minden
nyelvén mondattak itt tüzes felköszöntő szónoklatok. Magyarul Simonyi
Ernő beszélt és Xántus János. Ledru Rollinék lakomája szűk körben
tartatott meg, de magyarok, köztük Pulszky, ebben is vettek részt.

Simonyi világforradalmi működése körülbelül csak ilynemü élményekből
állott. Nem vett ő részt sem Mazzini, sem Blanqui és Louis Blanc
összeesküvéseiben, nem írt lázitó kiáltványokat és röpiratokat, de nem
is engedé magával elhitetni, hogy a reakcziónak mindinkább elsötétedő
napjaiban honának felszabadulása közellévő dolog volna. Külső
jelenségekből nekem úgy tetszik, hogy Simonyi minél több időt töltött a
nagy tettek, nagy eszmék és nagy szavak világforradalmi hősei közt s
minél többször volt alkalma közelről szemlélni a magyar emigráczió
szomoru belviszályait s keserü személyeskedéseit: annyival inkább magába
vonult s tettvágygyal terhes lelkét annyival inkább tudományos
buvárlatoknak engedé át. Már 1851-ben és még inkább 1852-ben kezdé
látogatni a British Muzeum könyvtárait s nagy szorgalommal tökéletesité
magát az angol és franczia nyelvek ismeretében. A pezsgő és rajongó
forradalmi szellem a tudományok néma buvárlatát s a könyvtárak dohos
levegőjét nem igen szereti és Simonyi Ernővel forradalmi téren 1859-ig
nem is találkozunk. Nem, még csak a magyar emigráczió kebelében sem.

Levelezéseit a »Magyar Hirlap«-nál 1853-ik év folyamán már megszüntette.
E lapra napról-napra jobban ügyelt a rendőrség s Szilágyinak nagyon sok
baja volt párisi, londoni, brüszszeli és berlini levelei miatt, melyet
bujdosók küldtek neki. Hogy a kormányt kiengesztelje, ilyenkor egy-egy
ellenséges czikket közölt Kossuth ellen, vagy lenyomatá a »Times«-nak
egy-egy Kossuthot piszkoló vezérczikkét. Természetes, hogy ily
előzmények után lapjában a függetlenségi harcz férfiai többé nem
írhattak. A lap 1854 elején különben is egészen hivatalos lappá alakult
át.

A bridgewateri állomást 1853-ban foglalta el s itt egész lélekkel neki
feküdt növendékei oktatásának. Üres ideje e mellett természetesen elég
maradt. De ő ez időt kitünően használta fel. Sétái gyakran a
tengerpartra vezették. A bristoli öböl igen szép itt s a tenger faunája
gazdag. Simonyi tanulmányozá e faunát s ez időben gyönyörü tengeri
kagyló-gyüjteményt állitott össze, mely ugyan még most is Angliában van,
de a melyet kár volna haza nem hozatni. Bármely vidéki nagyobb
tanintézet nagy nyereségnek tarthatná ennek birtokát. Ezen kivül
tüzetesen foglalkozott földtannal és vegyészettel s e tudományoknak
csakhamar gyakorlati hasznát is látta. Ugyanitt kezdé olvasni az angol
és német remekirók műveit s politikusaink közt alig van egy is, ki a
klasszikus római, az angol, a német és a spanyol költészeti irodalomban
járatosabb volna, mint volt Simonyi. A spanyol és olasz nyelvet később
1859 után sajátitá el.

Ötödfél évig, 1857 végeig volt Payne családjánál. Ez idő alatt
fölnevelte a legidősb fiut s e közben jelentékeny utazásokat is tett.
Növendékével átment Párisba is s ott az École des mines, Collége de
France, Jardin des Plantes és a Sorbonne elődásaira rendesen bejárt s
különösen a geológiában alapos készültségre tett szert. Csinos geológiai
gyüjteményt is szerzett, melyet azonban hazajövetelekor szintén nem
hozott magával. Kagylógyüjteményével együtt most is útra készen van
becsomagolva Shetfieldben.

Már első londoni tartózkodása alatt bejárt a brit muzeumba, melynek
könyv- és kézirattári gyüjteményeit különösen hazánk története
szempontjából alapos vizsgálat alá vette. E könyvtárról érdekes
tanulmányt is írt, mely magyar történelmi okmánytára első kötetében van
közölve. Kutatásait kiterjesztette Edinburgra is s ott az egyetemi
könyvtárt s az Advocates Libraryt vizsgálta át.

Magának természetesen nem volt ideje a másolatokat végezni, tartott
tehát jelentékeny költséggel másolókat. Az angol és franczia szövegü
diplomákat leforditotta magyarra s úgy vette fel gyüjteményébe két
nyelven. Minden gyüjteményt bibliografikailag is leírt úgy, a miként
találta. Gyüjteményének I. kötete a Magyar akadémia kiadásában 1859-ben
jelent meg s nagyérdekü közleményeket tartalmaz 1521 és 1717 közti
időből.

A második kötet 1875-ben jelent meg. Vagyis ez voltaképen meg sem
jelent. Ez is kiszedetett az akadémia kiadásában, de sok másolási és
sajtóhibával levén tele, gondos korrektura nélkül kiadható nem volt. Ám
e korrekturát már bokros politikai teendői miatt nem teljesitheté, az
akadémia pedig a helyett, hogy segitségére sietett volna, a szedés
széthányatását rendelte el mintegy öt évi heverés után. Szerencsére
néhány történészünk, nehogy a becses anyag, mely szakférfiak által így
is használható, végkép elveszszen, hatvan példány kefelevonatot
megőrzött, s ezekből néhány könyvtárnak adott egy-egy példányt.

Ugyanezen időben gyüjté Rákóczi kora okmánytárát is. Ez két kötetben s
pedig vaskos kötetben jelent meg: Angol diplomácziai iratok II. Rákóczi
Ferencz korából czímmel. Az első kötet 1871-ben előbeszéddel, a második
kötet 1873-ban előbeszéd nélkül. E gyüjteményekkel a magyar történelem
kutató irodalmában megörökité nevét.

Midőn Payne családjánál betölté feladatát: akkor ugyan Bridgewaterben
mister Browne czementgyárában keresett és talált foglalkozást, és pedig
mint a gyár vegyésze. Ez állásban azonban nem sokáig maradt. A
vegyészetben ugyan oly mértékben, mint a czementgyárhoz szükséges,
teljesen jártas, sőt ügyes volt, de ő mechanikus munkánál már sokkal
többre érezte magát képesnek és méltán s azért csakhamar Board
czementgyárához ment át művezetőnek.

Itt s így foglalkozott az 1858-ik év tavaszáig. Elképzelhetjük, hogy a
magas műveltségü férfiu lelkét e foglalkozás ki nem elégitheté. A ki
honának multjával, a politikának és nemzetgazdaságnak legnehezebb
elméleti kérdéseivel már előszeretettel s komoly alapossággal tudott
foglalkozni, a ki a művelt világ legmagasb költészeti irodalmaiban
kereste és találta élveit: annak czementgyár igazgatása, gépszerü
munkások százaival való vesződség, gyárgépek zakatolása nem lehetett oly
foglalkozás, mely lelkének minden vágyát betöltötte volna. Kivált mikor
állása még a teljes függetlenséget is nélkülözte. Felhasználta tehát a
legelső alkalmat az ettől való szabadulásra s a mint elég tőkét
gyüjtött, átment Bristolba s ott magának fényképészeti műtermet
rendezett be, ez iparág elég jövedelmezőnek mutatkozván az időben.

Itt sem maradhatott sok ideig. Egy sajátságos eset, mely kedélyére
óriási hatással volt, arra kényszerité, hogy Bristolt hagyja el. S azért
műtermét feloszlatá s másutt keresett és talált alkalmazást. Olyat, mely
neki tisztes jövedelmet biztositott s mely utazási vágyát is
kielégitheté. Volt Londonban egy gazdag gyáros és kereskedő czég, Mapin
háza, melynek Sheffieldben volt óriási aczélgyára. E gyárnál fogadott el
utazó ügynöki állomást Angliára és a kontinensre s később 1862-ben e
gyárnak lett párisi főügynöke, üzleti köre kiterjedvén e minőségben
Franczia-, Spanyol- és Olaszországra.

Mint utazó ügynök több gyárat és czéget is képviselt, a mennyiben ez
főnöke üzleti érdekeivel nem ellenkezett. Nagy utazásokat tett. Talán
egyetlen magyar ember se barangolta be Európát annyira, mint ő. Szigoru
lelkiismeretessége is készteté erre, hogy megbizójának érdekét minél
jobban előmozditsa, de tudományszomja is folyton hajtotta előre. Ő maga
írja egy polemiájában, hogy Lisszabontól Szentpétervárig mindenütt járt
ama gyárak érdekében, melyeket képviselt. S hozzá teszi, hogy e
foglalkozás tekintélyes jövedelmet s kényelmes állást biztositott neki.

Mindenütt, a hol járt, az üzleti érdekek előmozditása mellett törekedett
a történelmi, néprajzi, művészeti s kivált közgazdasági és kivált
művelődéstörténeti momentumokkal s a nevezetesebb személyiségekkel
megismerkedni. Ha beszélgettünk vele s ha kedélye megnyilt: gazdag
tapasztalatainak, mély észleleteinek bősége meglepett. Mindenkivel
anyanyelvén beszélt. A magyaron kívül a latin, német, tót, franczia,
olasz, angol, spanyol nyelveket beszélte. Mindent látott, mindent
tudott, minden nevezetesebb várost jól ismert; – mint gazdag könyvtár:
akként tudott mindenről felvilágositani. S nemcsak utazási
tapasztalatok, hanem a politikai és közgazdasági téren, mély tanulmány
alapján is. Az angol parlament tárgyalásait Magyarországon senki se
ismerte oly jól, miként ő. Minden törvényhozási kérdésnek ismerte
modern-kori történetét s nyilvánosságra jutott úti vázlatja igazolja,
hogy ő minden kérdésnek egyszersmind multjával is foglalkozott.

Utazásaiból egyetlen kicsike részt írt meg.


IV.

1859-ben mint házának utazó ügynöke Olaszországban járt. Ekkor
ismerkedett meg Helfy Ignáczczal is kihez haláláig a legbensőbb barátság
érzelmei kapcsolák. Ekkor jelentkezett ujra Kossuthnál, 1851 óta először
s ekkor már erős hajlamot érzett magában Kossuth terveihez csatlakozni,
noha a Magyarország felszabadítására mutatkozó esélyek mérlegelésében
még aligha tudott erősen bonczoló elméje végleg megállapodni.

A magyar emigráczió köreiben kezdettől fogva három irány létezett e
kérdésben.

Az egyik irány, melynek gróf Andrássy, Bittó, Gorove, gróf Eszterházy
Pál s többen állottak élén, az uralkodóházzal való föltétlen kibékülés
alapján belső alkuval törekedett az ország alkotmányos önállását
visszaszerezni. Ezek Kossuthtal hamar megszakiták az összeköttetést,
haza jöttek még az ötvenes években s Deák mögött kerestek állást,
szerepkört. Simonyi ezt az irányt föltétlenül kárhoztatá.

A második irány, melyhez Simonyi s az Amerikába kibujdosottak nagy része
tartozott, a magyar nemzetet az általános vagy forradalmi iskola hívei
közé óhajtotta besorozni. Ez iskola föltétlenül antimonarchikus volt s
vezetői tiszta republikánusok, sőt szoczialisták is valának. A magyar
ügyet ők a szabadság és emberi haladás egyik kérdésének tekintették,
belőle a történeti jogot kizárták s benne a nemzeti ügyről nem vettek
tudomást. Kossuth ez iránynyal nem tartott egy pillanatig sem.

A harmadik irány Kossuth iránya volt, mely a dinasztia kérdésében
forradalmi, Magyarország szabadsága és integritása kérdésében történelmi
és legitim volt, s mely az európai hatalmakkal való szövetkezés utján,
mint egykor Bethlen és II. Rákóczi Ferencz, törekedett a nemzet állami
függetlenségét visszavívni.

Simonyi kételyeket táplált ez irány sikere iránt és sem a franczia, sem
az olasz, sem a porosz fejedelemben nem tudott bízni teljesen. Azonban
Kossuthtal szemben nem is akart, nem is tudott volna propagandát
csinálni személyesen s azért 1859-ben fölvetette azt az eszmét, hogy a
magyar emigráczió tagjai Keletről, Amerikából s Európából jöjjenek össze
egy nagy kongresszusra Angliában, állapitsák meg közösen politikájuk
irányát s erről ünnepélyes manifesztumban értesitsék mind a magyar
nemzetet, mind Európa hatalmait.

Kossuthtal magával megbeszélte-e nézetét személyesen, nem tudom. Sok
emigránssal közölte ezt. De e nézet nem jutott érvényre, valószinüleg
Kossuth nem akarta. Letett tehát róla Simonyi is, sőt ez eszméjének
elhangzása után föltétlenül hozzá csatlakozott Kossuth irányához s maga
is beállott az olaszországi magyar légióba, melynek tagja is maradt
1860-ig. Nem oly tagja azonban, hogy benne maradt volna a tétlenség és
pihenés napjaiban is. Fentartá gyárának kereskedelmi képviseletét.
Jelszava volt: harczolni, mikor kell, de azonkivül dolgozni és megélni
saját emberségéből. Demokratának s oly önérzetes férfiunak, mint ő, más
életprogrammja nem is lehetett.

1860-ban ujra tett egy utazást Spanyol- és Francziaországban s 61 elején
ez utóbbi helyen kapta azt a tudósitást, hogy a 61-iki országgyülésre a
privigyei nyitramegyei kerület őt megválasztotta képviselőjének. Nem
bizott ugyan ez országgyülés működésének sikerében, mindamellett agyában
megfordult a hazatérés gondolata s ezt több emigráns társával közölte
is.

Közölte Pulszkyval is, kit e végből személyesen felkeresett 1861 ápril
havában Florenczben, kérdezvén tőle, miként lehetne salvus conductust
szerezni a hazamenetelre. Pulszky, szintén megválasztott képviselő,
mutatá neki báró Vay Miklós kanczellárnak levelét, melyet ez Bécsből
hozzá ép e kérdésben feleletül intézett. Báró Vay azt irá, hogy a bécsi
kormány nézete szerint a képviselőknek a magyar alkotmány alapján megvan
ugyan salvus conductusuk az országgyülésen s ezt megelőzőleg és ennek
bezárása után 30 napig, de csakis Magyarországon; miután pedig Ausztriát
sem a magyar alkotmány, sem a képviselők immunitási joga nem kötelezi:
ám lássák az emigránsok, miként őrizhetik meg személyes biztosságukat az
osztrák hatóságokkal szemben.

E felelet természetesen nem volt egyéb, mint kelepcze. Teleki László
drezdai elfogatása élénk intő példa volt.

Igaz, hogy Törökországon s Románián át az osztrák határ kikerülésével be
lehetett volna jutni: ámde ki bizhatott volna Couzának, sőt a bécsi
kormánynak is jóhiszemüségében, s miként történhetett volna a
visszatérés? Simonyi nem is gondolkodott tovább a dolgon, letett egészen
a hazajövetelről.

Ez év végén ujra Bridgewaterben találjuk őt Payne vendégszerető házában.
Itt és ekkor fejezte be magyar történeti okmánytárának második kötetét.

A következő évnek, 1862-nek folyamán Párisba tette át lakását állandóan,
a mennyiben ez volt főügynökségi telepe. Utazásait innen is folytatta,
noha főügynöki minőségében már voltak vidéki ügynökei is tetemes
számmal. Ez állás már tekintélyes évi jövedelmet: 25–40 ezer frankot
biztositott neki 1868-ig. Addig tudniillik, mig haza nem jött, hogy
törvényhozói állását elfoglalja.

E helyzetet nem zavarta meg az 1866-iki porosz-osztrák háboru sem, noha
ő akkor elhagyta Párist s Kossuthhoz, majd a Klapka-légióhoz
csatlakozott. Érdekesen jellemzi erős elhatározását s gyakorlati
gondolkozását, de egyuttal hazafiasságát is ekkor egy kis esemény.

A königgrätzi csata után a fegyverszünet pár nap mulva megköttetett.
Ennek daczára azonban Klapka légiója, mely már akkor a határon állott,
nem szüntette meg működését, hanem vonult előre s részben be is jött a
határokon. Simonyi a seregnél volt, de a mint a fegyverszünet
megkötéséről értesült, rögtön kijelenté, hogy ő nem megy tovább egy
lépéssel sem előre. »A legnagyobb bűnnek tartanám – úgymond – e
kalandot. A fegyverszünetet béke követi, az osztrák túlnyomó erőt küld
ellenünk, a porosz cserben hagy s embereink haszon nélküli áldozatokká
válnak az osztrák kezében.« E felvidéki betörésben természetesen nagy
hasznát vették volna az ő helyi ismereteinek, kecsegtették is Klapka
környezetében mindennel, ő megfordult, ott hagyta a csapatot s Berlinbe
ment, hol ezt maga beszélte el Irányi Dánielnek. A következő napokban
Klapkáék is belátták Simonyi elhatározásának helyességét.

Az a körülmény, hogy a prágai béke után mind a porosz, mind a franczia,
mind az olasz udvar cserben hagyta a magyar ügyet, továbbá az 1867-ben
létrejött kiegyezés, megsemmisitő hatást idézett elő az emigráczióban.
Ennek minden szervezete felbomlott, miután fennállásának közeli és
konkrét czélja nem volt többé, a távol fekvő és bizonytalan jövőnek
reményei pedig többé a bujdosók társaságát nem voltak képesek együtt
tartani. Haza jöttek tehát mindazok, kik társadalmilag nem vertek
gyökeret külföldön. Haza jöttek és részben föltétlenül elfogadták a
kiegyezést s a Deák-párthoz csatlakoztak, mint Klapka, Pulszky, Türr,
Horváth Mihály stb.; részben a balközépen foglaltak helyet, hogy a
kiegyezést lassankint fogadják el, de mégis elfogadják úgy, a hogy van,
mint Perczel Mór, Ludvigh, Csernátony s még néhányan.

Három férfiu volt köztük, kik a kiegyezés által alkotott uj alkotmányos
állapotra ráléptek ugyan, de nem azért, hogy azt elfogadják, hanem
azért, hogy legyen működési alapjuk, melyen állva épen ezen állapot
gyökeres megváltoztatásával az ország államjogi önállóságát kivívják.
Ezek: Irányi Dániel, Helfy Ignácz és Simonyi Ernő.

Kossuth, mindannyiak vezére egykor s az eszményi függetlenségnek jelképe
mindenha, egyedül maradt, mint az uj állapotnak élő tagadása.

Kezdetben Simonyi se akart bejönni. Vagy ha akart is, nem kizárólag
politikai működés volt czélja. Sőt sokan azt hitték és hiszik ma is,
hogy ő is hajlandó volt kezdetben a 67-iki kiegyezést elfogadni s hogy
ettől csakis az első kormány rideg, visszautasitó magaviselete
riasztotta el.

Tizennégy év óta folytatott egész működése ellenkezik e feltevéssel.
Beszédeiben és irataiban én kerestem nyomát annak, mi igazolhatná e
feltevést. Nem találtam sehol. Lapjában, a »Szombati Lapok«-ban, Deákról
jelent ugyan meg egy biráló tanulmány név nélkül, melyben azt mondja az
iró, hogy kezdetben ő is híve volt Deáknak, de e névtelen közleménynek,
mint illetékes férfiak mondják, nem is a szerkesztő Simonyi Ernő, hanem
Pétery Károly volt irója, egy korán elhunyt tehetséges publiczista és
képviselő.

Irányitól tudom azt, hogy a kiegyezés megtörténte után 1867-ben ő
összejött Simonyival Párisban és Simonyi kifejezte azt az óhajtást,
vajha Kossuth személyesen nyilatkoznék a kiegyezés tényéről s
világositaná fel a nemzetet az álláspontról, melyet a kiegyezéssel
szemben elfoglal. Irányi megjegyzé, hogy ez kissé késő, noha nézete
szerint is czélszerü volna. Együtt elmentek Kossuthhoz s ott Simonyi
ismétlé nézetét és óhajtását. Első pillanatban maga Kossuth is későnek
tartott ilynemü nyilatkozatot s megjegyzé azt is, hogy az ő álláspontját
mindenki ismeri a hazában. Mindamellett Simonyi és Irányi érveire
elhatározá, hogy nyilatkozni fog és pedig Deák Ferenczhez intézendő
nyilt levél alakjában. Igy és ekkor jött létre ama páratlan manifesztum,
mely oly óriási hatást keltett akkor a nemzetben a kiegyezésnek mind
hivei, mind ellenzői közt.

Az emlitett feltevés egyébiránt valószinüleg onnan eredt, hogy Simonyi
hazajötte után is kereskedelmi megbizottja akart az angol háznak maradni
s ezért mindent elkövetett, hogy házának gyártmányaira Magyarországon,
sőt a magyar kormánynál is vevőket keressen. Sineket s egyéb vasuti
felszerelvényeket ajánlott eladásra Lónyay pénzügyminiszternek, Hollán
közlekedési államtitkárnak s egyebeknek. Az emberek e tényből frivol
erkölcsérzettel úgy okoskodtak, hogy Simonyi értékesiteni akarja
politikai pártállását.

Silány felfogás, melynek alaptalanságát maga Simonyi Ernő mutatja ki egy
1872-ik évi augusztus 31-én kelt nyilatkozatában. Kifejté itt, hogy a
tisztességes kereskedelmi üzlet nem ellenkezik a politikai pártállással
s hogy ő felajánlott áruczikkeivel nem magának és nem megbizójának,
hanem az országnak akart jó üzletet csinálni. Úgy vélekedett – mondá –
hogy a mit idegenek idegen országban megtettek vele, hogy tudniillik
saját hasznukra vele üzleti viszonyba léptek: azt itthon saját
honfitársai, sőt épen a kormány férfiai sokkal inkább megteszik, ha
meggyőződnek arról, hogy az angol gyártmányok olcsóbbak is, jobbak is,
mint az osztrákok.

Csalódott.

A magyar társadalom messze van még a demokracziától s aztán némely
államférfi Magyarországon az üzletben politikát s a politikában üzletet
szokott csinálni. Ez az, a mit Simonyi Ernő a külföldön meg nem tanult.


V.

1868-ik év május hó közepén jött haza Párisból már mint megválasztott
képviselő. Baranya vármegyének német-üröghi vagy később úgynevezett
szalántai kerülete tisztelte meg mint távollevőt bizalmával. Megbizó
levele ápril 22-én adatott be, választása ugyane hó 29-én igazoltatott s
május hó 28-án már felszólalt a képviselőházban.

Napirenden volt a Poroszországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés
beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat. Az ülésszaknak vége felé járt
már az idő, képviselők nem voltak jelen nagy számmal, a szónokokat nem
hallgatták figyelemmel. Hozzá épen nem kötöttek az ellenkező pártok nagy
várakozást, alig ismerték névről is, személyesen pedig egyáltalán nem. S
aztán szélsőbali képviselőtől épenséggel nem várták, hogy oly kérdésről,
melynek tárgya nemzetközi vám- és kereskedelmi szerződés, szakavatottan,
tüzetesen tudna szólani. Az akkori szélsőbal főleg csak államjogi és
közjogi természetü tárgyaknál szokott felszólalni, felszólalásai
rendszerint általánosságok körében mozogtak s bizonyos stereotip
szólamokkal voltak teletömve. A beszédeket, ha bennük személyekre
vonatkozó erőteljes kifejezések hiányoztak, nem igen szokták figyelemmel
meghallgatni. Nem lehet tehát csodálni, ha Simonyi Ernő első beszédét
általános figyelmetlenség és zajongás közt volt kénytelen megtartani.

S e beszéd mégis megmutatá, hogy a szónok nem közönséges tehetség, hogy
a kérdéshez tüzetesen és szakavatottan szól, s hogy benne a szélsőbal uj
és nagy erőt nyert, mely e pártnak parlamenti működésére elhatározó
befolyást fog gyakorolni.

Pártján kivül talán csak maga Deák Ferencz hallgatta egész figyelemmel.
Jellemző, hogy a mikor a beszéd végével Gorove szakminiszter oda lépett
Deákhoz s ennek mondá: »Milyen bolondságokat beszél ez az ember«, Deák
hidegen mondá neki:

– Én pedig azt mondom, hogy ettől az embertől valamennyien sokat
tanulhattok.

Ettől kezdve tagja volt minden országgyülésnek. Az 1869-iki és 1872-iki
országgyülésre szintén a német-üröghi, az 1875-ikire a szentesi kerület
választá meg. Népszerüsége oly nagy lett lassankint, hogy az 1878-iki
országgyülésre három kerületben is megválasztották, úgymint Szentesen,
Szegeden és Debreczenben. Utóbbi helyen épen magát a miniszterelnököt
Tisza Kálmánt buktatta meg s azért e kerületet képviselte ez
országgyülésen, valamint a most folyó 1881-ikin is haláláig.

Már az 1865-iki országgyülés utolsó idejében pártját uj parlamenti
eljárásra bírta. Eddig e párt, mint főleg a balközép is, rendszeresen
negativ álláspontot foglalt el a Deák-párttal szemközt. Eszmék nem
hiányoztak ugyan nála, de megelégedett azzal, hogy ezeket a kormány
javaslatainak birálata közben töredékesen rendszertelenül adta elő.
Simonyi nem helyeslé e taktikát. Ő azt mondá s nem egyszer mondá, hogy
puszta tagadással többséget szerezni soha nem lehet, s hogy a pártnak
nem szabad pusztán az államjogi és közjogi kérdések általánosságaira
szoritkozni, hanem az állami élet mindennapi kérdéseiben is folyton
állást kell foglalni. És pedig határozottan formulázott eszmékkel,
rendszeresen kidolgozott javaslatokkal. Nem elég – szerinte – a
nemzetnek azt tudni, hogy a szélsőbal mit nem akar, hanem tudni kell azt
is, hogy valósággal mit akar, hogy tájékozva legyen az iránt, vajjon a
belpolitikai szerves kérdésekben, pénzügy, adópolitika, közigazgatás,
kulturális ügyekben, nemzetiségi, egyházi és közoktatási téren minő
politikát követne a szélsőbal, ha többségre jutva, a korona által az
ország kormányzatával megbizatnék.

Uj hang, eddig szokatlan eszmeáramlat volt ez a régi szélsőbalnál, de
Simonyi nem minden vita és nehézség nélkül, diadalra tudta juttatni
eszméit.

Ő maga csakhamar még az 1868-ik év nyarán rendszeresen dolgozott ki
törvényjavaslatot a katonai biróságokról s ezt még ez országgyülésen
benyujtá. A következő országgyülésen s 75-ig folytonosan ő terjeszté elő
a párt válaszfelirati javaslatait s ezekben a párt részéről folyton
határozott, részletes pozitiv programmot adott elő nemcsak az államjogi,
hanem a belpolitikai kérdésekről is. Sőt Helfy Ignáczczal együtt
1872-ben a következő évre óriási munkával részletesen kidolgozott
költségvetési javaslatot is terjesztett elő a pénzügyi bizottságban. Ily
szakadatlan munkássággal jelentékeny tehetségnek s gazdag törvényhozási
ismereteknek birtokában csakhamar pártjának mindenki által elismert
vezérévé vált.

A 69-iki országgyülésen mindjárt az első ülésszakban megválasztatott a
vasuti és jegybankügyi bizottságnak valamint a közalapok és alapítványok
jogi természetének megvizsgálására kiküldött bizottságnak tagjává.
Később a képviselőház pénzügyi bizottságának lett állandó tagja. Mind e
bizottságok, valamint a Deákpárt idejében rendszeresen működő osztályok
tanácskozásaiban folytonosan részt vett s tanulságos, néha nyomatékos
szavát mindenütt fölemelte. Nagy szellemi erők voltak akkor a
Deák-párton, de a legnagyobbak is tisztelték s egész figyelmükre
méltatták észrevételeit. Éles, bonczoló elmére, nagy kritikai
tehetségre, sokoldalu tanulmányra mutattak ezek folyton. Ezen kivül a
parlamenti tárgyalásokon is mindig részt vett s 1868 óta alig merült fel
1880-ig nagy kérdés, melyhez kimeritőleg, gyakran a képviselőház
osztatlan figyelme közt, ne szólott volna.

Erkölcsi bátorsága a vakmerőséggel volt határos. A korrupcziót minden
jelenségében engesztelhetlenül üldözé s e miatt nem egyszer keserü
személyes összeütközései valának, melyek pár esetben lovagias uton
voltak csak elintézhetők. A Lónyay-kabinetet gyakran hevesen megtámadta
parlamentben, sajtóban, választási népgyüléseken egyaránt. 1873-ban a
keleti vasut visszaéléseinek kérdésében Szlávy miniszterelnökkel volt
keserü összeszólalkozása. Midőn Deák meghalt s a nemzetben a részvétnek
eddig még soha nem tapasztalt demonstrácziói támadtak: ő ez áramlat
ellenére nem hallgatá el a legkeményebb kritikát, mely valaha államférfi
és működése fölött elhangzott. S midőn Bosznia okkupácziója
végrehajtatott s ez az 1878-iki országgyülés elején szóba jött, harsány
hangon mondá, hogy Andrássy grófot ezért fel kell akasztani.

Mindezt erkölcsi bátorságának jelzésére hozom fel, a nélkül, hogy minden
felszólalását helyeseltem vagy minden nézetét osztottam volna.
Működésének jellemzését különben is utolsó czikkemre hagyom.

Parlamenti szereplése mellett jelentékeny publiczistikai működése is
volt. Az 1870-ik évben kevés ideig szerkesztője volt a »Magyar
Ujság«-nak, de folyton írt, noha később betegsége sulyosodtával mind
ritkábban, pártjának többi közlönyében is.

1872 elején maga adott ki s szerkesztett egy heti lapot »Szombati Lapok«
név alatt. Angol minta állott szeme előtt, feledvén, hogy nálunk angol
irói kar és angol olvasó közönség nincs. E lapnál Mende Bódog, Pétery
Károly, Mezei Ernő, a szépirodalmi részben Degré Alajos voltak
munkatársai. Czikkei névtelenül közöltettek. Volt egy rovata »Szabad a
vásár« czím alatt, melyben különösen a korrupcziót s annak egyes eseteit
és személyeit ostorozá szakadatlanul, éveken át. E lap névleges
szerkesztését 1772 október elején Mende Bódogra bízta, de czikkeivel
azontúl is támogatá. 1874-ben szünt meg, vagyis alakult át e lap Mende
lapjává és tulajdonává.

1874 tavaszán belső alakulás s uj szervezkedés jött létre a szélsőbal
kebelében. Eddig egy pártot képezett mindenki, ki a szélsőbalhoz
tartozott, bár némi nézeteltérések miatt gyakran élénk viták fejlődtek
ki a pártkör tanácskozásaiban. Egyik árnyalatot Irányi képviselé
barátaival együtt, mely pozitive hangsulyozá programmjában a
perszonális-unió elvét s mely magát negyvennyolczas pártnak nevezé. A
másik árnyalat élén Simonyi Ernő állott, mely a perszonális-unió elvét
ugyan nem zárta ki, de elengedhetlen föltételül sem köté ki. 74-ben uj
elemek, uj férfiak jöttek a párthoz, az úgynevezett elvhű balközépiek:
Gubody, Ugron, Csávolszky, Duka Ferencz, Szluha stb. Élénk viták után
ekkor alakult mai nevén és alakjában a függetlenségi párt s egy 1874
május 17-én tartott országos népgyülés helyeslé azt. Irányi és barátai
kezdetben s néhány éven át külön klubbot tartottak fenn s a
függetlenségi párt vezérlete most már egészen Simonyi Ernőre maradt,
melynek fáradalmait azonban különösen Helfy Ignácz osztá meg vele.

A közérzületnek amaz óriási föllendülését, melyet a legutóbbi
török-orosz háboru alatt 1876-tól 1878-ig átéltünk, ez uj alakjában
vezette már a függetlenségi párt s illetőleg Simonyi Ernő. Bár hanyatló
egészséggel s mindinkább elkomoruló kedélylyel, mégis lankadatlanul
megállott a mozgalom élén. Ama nagy, a külföldön is feltünt népgyülések,
melyek 1877-ben és 1878-ban úgy felvillanyozták a közvéleményt, mind
közreműködésével, sőt részben vezetésével tartattak. Tudtával,
tanácsával, közreműködésével készittetett elő ama székely vállalat is,
melynek czélja lett volna Romániába rontani s az oroszok szállitó
vasutvonalát megsemmisiteni s ekként a plevnai hősöknek közvetve
segitségül jönni. Ő vezette pártja részéről a 78-iki választásokat is,
melyek az addig oly kisded függetlenségi pártnak tagjait megkétszerezék.

Ezek voltak utolsó nagyobb politikai cselekményei. A 78-iki
országgyülésen még felszólalt néhányszor s bár szelleme erős, de hangja
és alakja már megtört. Akaratereje még a régi, de idegeit már halálos
kór zsibbasztá el!


VI.

Abból, a mi Simonyi élettörténetének nevezhető, e rövid vázlatban már
csak keveset kell megérintenem.

Nagyon szerény vagyonnal jött ő be az országba. Lassan gyűjtögetett
tőkepénzét a gödi nyári lakba fektette, mely Váczon innen, a
budapest–bécsi vasut egyik állomásán fekszik, gyönyörű kilátással a
Dunára s az átellenben fekvő szentendrei hegyekre. Ide hozta könyvtárát
s tudományos gyűjteményeit is. Könyvtára, melyet szintén külföldön
gyűjtött, hét ezer forintba került. Itt élt ő mintegy hét éven
keresztül. Innen járt be a képviselőházi ülésekre s itt keresték őt fel
gyakran barátai, kiket mindig gazdag vendégszeretettel fogadott.

Lakása és háztartása nem állott arányban sem vagyoni állásával, sem
jövedelmeivel, melyek túlnyomó része képviselői napdijaiból állott. De
nem könnyelműség, hanem a hazai viszonyok nem ismerése vezette őt félre.
Angol kereskedelmi házának franczia és olasz képviseletét barátjának,
Helfy Ignácznak adta át, ki 1868-ban még kinn maradt s csak két év mulva
jött haza, mint szintén már megválasztott képviselő s ő maga megtartá
ama sheffieldi gyárnak magyarországi és ausztriai képviseletét. Azt
hitte, hogy a politikai pártállással összeférhető e tisztes foglalkozás
hoz neki évenkint akkora jövedelmet, a mekkora külföldön is megszokott
háztartásának igényeit teljesen fedezendi.

Nem ugy történt. 1872-ben maga irja meg egyik nyilatkozatában, hogy a
magyar kormány s az ennek befolyása alatt álló vállalatok
visszautasítólag bántak vele s inkább drága és selejtes árúczikkeket
rendeltek, mintsem az ő ajánlatát, mint szélsőbali politikusét,
elfogadták volna. A osztrák vasutak nagy megrendeléseket tettek nála, a
magyarországiak nem. Sőt megtörtént, hogy itt Budapesten a svájczi
vaggongyár és a belga gépgyár tetemes értéket rendeltek nála, de a mint
ezek az állam kezére kerűltek, azontúl nála minden megrendelést
megszüntettek, természetesen kárával magának az államnak is.

Mindez őt rendkívül elkedvetleníté. Anyagi zavarok kezdék őt fenyegetni.
Egyik alapitója s igazgatója lett a pesti cottage építő-társaságnak. A
pesti munkás osztálynak s szegényebb kézműiparosoknak szándékozott olcsó
lakásokat építeni. Ez volt e társaság czélja. Az 1873-ban bekövetkezett
óriási hitelválság ezt a vállalatot is megrendíté vagy legalább a
virágzásban megakadályozá.

Ezekhez járúlt régóta meggyökeresedett betegségének mindinkább előre
való fejlődése. A különben is komoly férfiúnak kedélye lassankint
elborúlt. Anyagi baj s betegség-roncsolta idegzet szövetkezett lelkének
derűltsége ellen. Anyag és szellem, test és lélek nem függetlenek
egymástól. Egyiknek ereje a másiknak erejét fokozza, egyiknek bénúlása
megbénítja a másikat. Elméjének ereje nem gyöngűlt, ez áll ellent
legtovább a sors viszontagságinak s a test gyarlóságának, de hangúlata
komorrá változott. Az 1875-ik év végén kezdett arról gondolkozni, hogy
nyomasztó bajai ellen ismét a külföldre fog menekűlni. S e gondolat
annyival inkább kínozá őt, mert a 75-iki fuzióval eszméinek győzelme is
a kietlen távolba taszíttatott. Ő legalább azt hivé, s mindig mély
keserűséggel nyilatkozott arról a tényről, hogy a mikor a Deákpárt kész
volt már lemondani s a tért a közjogi ellenzéknek átadni: akkor a
közjogi ellenzék hatalmasabb árnyalata, a balközép mondott le elveiről
szükség nélkül és föltétlenűl, sőt csak azért, hogy sokkal rosszabb
kiadásban, benső hit és külső eredmény nélkül folytassa a régi kormányok
politikáját.

Ekkor álltak össze barátai, hogy az anyagi zavartól megmentsék őt.
Mocsáry Lajos buzgó fáradalmainak, de egyúttal áldozatkészségének is
sikerűlt ez. Az áldozatban vele egyenlő részt vettek Sembery István,
Fornszek Sándor, Ragályi Nándor saját pártjából. De a készség nemcsak
saját pártjában nyilatkozott erre. Voltak barátai, jellemének s
elméjének tisztelői a vele szemközt álló pártban is, kik szintén
tiszteletreméltó előzékenységgel siettek a kiváló férfiú nyugalmát
visszaszerezni. Hosszú a névsor, melyből Somssich Pál, Samassa érsek,
Szitányi, Andaházy nevei jutnak eszembe. Megérdemlik a jók hálás
elismerését. Nemcsak nálunk fordúlt elő ilyen eset. Angliában Foxot
kétszer is kisegíték hasonló bajból barátai. Lamartinenak a nemzet adott
nagy összeget s e tény egyik államférfi jellemére se vetett homályt
soha. Én elhallgathattam volna e tényt, a nemzet ugy se tudta, mert
nyilvánosságra soha nem jött. De nem akartam elhallgatni.
Élettörténetéhez tartozik a megboldogúltnak s aztán a barátságnak oly
ritkán előfordúló nemes ténye ez, hogy semmi okot se láttam arra, miért
hallgassam el.

Ezzel befejeztem a kis vázlatot, melyet Simonyi életéről akartam
közleni. Még csak írói és szónoki működéséről s működésének jelleméről
akarok pár megjegyzést tenni.

Simonyi Ernő szoros értelemben vett írónak nem tekinthető, vagy legalább
nálunk nem tekintetik. Írói működése főleg hirlapi czikkekben
nyilvánúlt. Ám hirlapi czikkek irása nálunk iróvá nem kvalifikál senkit.
Irodalmi társaságainknak, az akadémiának, a Kisfaludy társaságnak
hivatalos nézete ez. Másod, harmadrangú költő egy kis kötetnyi verssel
vagy novellával vagy pár, többé-kevésbbé sikerűlt színművel rögtön
hivatalosan fölvétetik a Parnasszusra. De a ki csak politikai
publiczista: annak ott helye nincs. B. Kemény, Falk, Török János, báró
Kaas s 48 előtt Kossuth, gróf Dessewffy Aurél pusztán politikai
czikkekkel is jobban fejleszték a nyelvet, jobban gazdagíták annak
szépségeit s hatalmasabban növeszték a nemzet értelmi erejét, mint
legtöbb költőnk vagy beszélyírónk. Lángész, tanúlmány, munkaszeretet,
gondolatok gazdagsága több volt bennük, mint belletrisztikai iróink
legtöbbjében. S mégis mindezek publiczistikai működése, a mennyiben az
politikai czikkek írására szorítkozott, éltükben alig ismertetett el
hivatalosan s holtuk után alig jegyeztetett s jegyeztetik föl az
irodalomtörténet örök táblájára. E sorsot megosztja velük Simonyi Ernő
is. Őt a nevezettek egyikével se akarom összemérni, de jelentékeny
publiczistának tartom.

Hogy a politikai czikkirást nálunk csak igy veszik vagyis inkább igy nem
veszik számba, annak egyik oka ugynevezett irodalmi köreink léhaságában
keresendő. Francziaországban is napi-érdekü a napi-czikk s ott az
irodalmi körök a kitünő hirlapirókat mégis másként méltányolják.
Másrészről sajátságos sorsa van a publiczistának, akár politikai
czikkiró, akár parlamenti szónok legyen bár. Hatása hasonlit a
szinészéhez. Mig a szinpadon, a szószéken, a hirlap élén van: addig él,
hat, eszméket támaszt, érzelmeket fakaszt, tettekre hí, foglalkoztatja
egész nemzetének elméit és kedélyét. A mint ott hagyta a szinpadot, a
szószéket, a hirlapot: vége a szerepnek, vége a hatásnak, gyakran neve
is nyomban elenyészik.

Simonyi czikkeiben különös egyéniség nem domborodik ki s irmodora a
hangulatkeltés sajátságos eszközeivel nem rendelkezik. Sem erős humora,
sem erős szatirája nincs, sem a személyek egyéni gyöngeségeinek
ostorozásában nem mester. Őt mindig a tárgy vezeti, annak mélyéről szedi
az érveket s ha valamely kérdésről szól: mindig csak azt az igazságot
törekszik kideriteni, mely arra a kérdésre tartozik. Szónoklata is
ilyen. S mert a politikai kérdések rendszerint vagy jogiak, vagy
pénzügyiek, vagy közgazdaságiak, sőt az ugynevezett alkotmányi
kérdésekben is gyakran az ily természetű elemek a tulnyomók: tehát érvei
is vagy a jogtan, vagy a számtan, vagy a statisztika mezejéről szedvék.
Keleti fantáziáju népünk előtt száraz dolog ez mind. Nem izgató szónok
ő, hanem érvelő. S ilyen mint iró is. Az észhez ir és beszél, a szivről
nem vesz tudomást.

S aztán egyénisége nem egészen illett ama küzdelemhez, melyben 1868 óta
részt vett. A 67-iki kiegyezés hatalmas hullámokat vert a nemzet
kedélyében. Erős forradalmi szellem volt akkor még a nemzetben. A
függetlenségi harcz szomoru, de dicsőséges emlékein elborongott, de föl
is lelkesült a nép mindenütt, a hol szónokai és irói ezeket fölidézték.
Kossuth levelei folyton jöttek és mindig gyujtó hatással voltak. Az ő
irmodorát tekinték a publiczistikai irmodor eszményének. S jöttek irók,
kiknek rikoltozó hangja közt veszély fenyegeté az igaz érvek hatalmát s
a nagy emlékek valódi dicsőségét is. Évekig tartott ez a hangulat. Hogy
ily hangulatban Simonyi mint hirlapiró feltünő nem lehetett:
természetes. Akkor bizonyos lázas lelkesedés tartá fenn a függetlenségi
pártot, most igazságainak meggyőző ereje nemcsak fentartja, hanem
folyton szaporitja. Simonyi egyénisége, irói és szónoki modora most
nagyobb hatásu volna, mint tizennégy év előtt.

Történeti okmánytárának első kötetében van egy hosszabb tanulmánya a
londoni és edinburgi könyvtárakról s a brit muzeum könyvtári
gyüjteményeiről. Ez tanulságos mű. Utazásainak egy részéről is irt és
pedig igen érdekesen. 1860-ban épen akkor utazta be Spanyolország keleti
részét, Barcelona, Tarragona és Tortosa vidékeit, midőn Don Carlos a
baleári szigetek kormányzójával, Ostegával együtt a tortosai kikötőben
kiszállt, magát királynak kiáltatá s a karlista forradalmak egyikét
rendezé. Ez utazását szépen és érdekesen irta le. Különösen érdekes
benne Lady Franklinnal, ama gyászos végü hires északsarki utazó még
akkor is bájos özvegyével való megismerkedése.

Irodalmi becsü több és nagyobb művéről nincs tudomásom. Iratai közt
azonban – ugy hiszem – több becses jegyzet lesz található.

Tiz év előtt már képviselőtársa voltam, de ritkán váltottunk szót
egymással. Nagy nézetkülönbség választott akkor el bennünket egymástól s
távolról azt hittem: egyénisége is oly rideg, mint hatalmasan, de
szárazon érvelő beszéde. Csalódtam. Az utóbbi években többször volt
alkalmam vele találkozni s a benső bizalom, mely köztünk kifejlődött,
megnyitá előttem nemcsak ismereteinek bámulatos gazdagságát, hanem
egyuttal kedélyének gyöngédségét is s egész lényének
szeretetreméltóságát. Meggyőződtem ekkor, hogy keserü támadásait,
melyeket egyesek és kormányok ellen intézett s melyekkel igen gyakran
egyet nem érthettem, sohasem féltékenység vagy személyi gyülöség, hanem
mindig az ügy iránti mély lelkesedés vezérelte. Még akkor is, midőn a
sirjában nyugvó Deákot oly engesztelhetlen keserüséggel támadta meg s
midőn előre tudta, mert barátai is figyelmeztették, hogy e támadással
saját tekintélyének fog ártani: még akkor is mély kötelességérzet volt
az, melynek eleget tenni törekedett.

Ez esztendőnek, az 1882-ikinek tizedik napján láttam őt utoljára. Élt
még, szenvedett már, halálnak fuvalma lengett fürtei körül, de hazájának
ügyén csüngött egész lelke. Elmondám neki a parlament fontosabb ügyeit s
közlém vele különösen, hogy pártunk derék, uj erőkkel s ifju erőkkel
szaporodott. Áldott mosoly reszketett szemein, a mint azok az isztriai
tenger azurjában elmerültek. Percznyi hallgatás után mondá: »Igen
örülök, hogy boldogultok, a tavaszra én is haza megyek közétek.«

Haza jött. Itthon van a temetőben.



SZITÁNYI BERNÁT HALÁLÁRA.

(Szitányi Bernát, a gazdag Ullmann család ivadéka, született 1816-ban,
meghalt 1889 január 6-án. 1849-ben honti alispán, azután forradalmi
tevékenysége miatt üldözött és bujdosó, korán kegyelmet nyert, a 67-iki
kiegyezés után folyton képviselő, Előbb Deákpárti s mindvégig
szabadelvü. Egyszerű, igénytelen, de nemes és jó ember.)

Tizenöt év óta keveset érintkeztem vele s ritkán kinálhatott meg
czukorcsemegéjével. A mérgesebb ellenzéki férfiaknak kedveskedni nem
igen volt bátorsága. Hanem tizenöt év előtt a Deák-párton együtt voltunk
s volt alkalmam megfigyelni minden nap.

Az úgynevezett »jó ember«-ek közé tartozott. Azok közé, a kik »unalmasok
és mégis kellemesek«. A kik nem követelnek mást a politikától, mint
mandátumot, mosolygó minisztert, csendes parlamenti ülést s vita nélküli
klubbtanácskozást. Különösen nem követelnek udvarlást, elismerést,
szónoki babérokat, hivatalt, vasuti engedményt. Nincs szenvedélyük, erős
hangjuk, követelő meggyőződésük, szembeötlő elvük. De mindenki számára
van egy kézszoritásuk, egy elismerő szavuk, egy bizalmas üdvözletük.

E férfiak mintaképe volt a mi »urunk.« Mert ennek nevezték szemközt is,
hátmegett is.

A Deák-párt félkomolyan, féltréfásan különböző osztályokba sorozta
tagjait. Voltak »notabilitások.« A kik 48 előtt vagy 48-ban már nevet
szereztek, vagy miniszterek voltak, vagy a kire többen hallgattak.
Szentiványi, Gorove, Justh s többen. Voltak »kapaczitások.« A kik
irányadók vagy legalább jelentékeny tényezők voltak a klub-, osztály- és
parlament tanácskozásaiban, a javaslatok készitésében és birálatában.
Csengery, Kerkapoly, Horváth Lajos, Szilágyi Dezső stb. Voltak
»táblabirák«, »bankárok«, »frondeurök«, »vacsorapártiak«, »liberálisok«,
»konzervativek«, »tudósok« stb. Mindegyik csapatnak megvolt a maga
vezére, vendéglője, házigazdája, hirlapja, legénysége s különös
története Deákról s a nagy kérdések körül.

Ily csapat volt a »jó ember«-ek csapatja is. Zichy Antal, Perczel Béla,
Urbanovszky Ernő, Kandó Kálmán, Szende Béla, Molnár István, stb. ezek
közé tartozott. Ezeket Deák is különösen kedvelte, mert ezek soha pártot
nem ütöttek, az ellenzékkel soha se paktáltak, se össze nem vesztek, a
»zöm«-től soha el nem szakadtak, külön kapaczitálást soha nem vártak, az
»öreg ur« egy intése nekik elég volt.

Ezek közé tartozott tehát Szitányi is, a mi »urunk«.

Mindig képviselő volt. A klubban, a házban, osztályban, elnöki és
osztály-ebéden, a trónbeszédeknél és udvari estélyeken mindig jelen
volt, soha sehonnan el nem maradt, de soha semmire nem vállalkozott,
soha semmit nem cselekedett és soha nem beszélt. Sok ideig minden
nagyravágyását kielégitette az, ha a delegácziónál póttaggá
megválasztották.

Tekintélyes vagyonú ember volt. Szülei még zsidók voltak s ő még üzleti
körökben nevelkedett, de az üzleti szellem nem vert benne mély gyökeret.
A magyar nemes ifju gavallér volt az ő eszménye és ezt később el is érte
a parlamentben, noha már nem ifjan. Annyira gavallér lett, hogy a
törvényhozás fontosabb közjogi kérdéseivel soha tisztába jönni nem
tudott.

Az igaz, hogy nem is sokat törődött velük.

1870-ben, 71-ben az aradi, csanádi, temesi és torontáli követek
fölvetették a »telepitvényesek« kérdését. Az ellenzék is törekedett
ebből nagy kérdést csinálni.

»Telepitvényes«: e szó sehogy se ment a mi urunk fejébe. Hallott,
olvasott ugyan valaha valamit farmerekről, kolonistákról, de szentül
hitte, hogy efféle emberek csak Amerikában és Ausztráliában léteznek.

A Deák-párton legtüzesebb telepitvényes volt Dániel Pál. Megkérdezte
tehát a mi urunk Dániel Pált, hogy mik is hát voltaképen a
telepitvényesek?

– Hát tudod, – felelte Dániel, – ezek voltaképen »czenzualisták«.

– »Czenzualisták?« – furcsa. De hát ezek mifélék?

Ezt meg az öreg Justhtól, a »tótkirály«-tól kérdezte meg Szitányi.

– Hiszen neked is van elég – felelte Justh, – ezek voltaképen a
»kurialisták«.

De most meg ezen a szón akadt meg a jó Szitányi. Mi a manó lehet az?

Megkérdezte most Paczolay Jánost, hogy mik is hát azok a kurialisták?

– Egy szóval megmondva, – szólt Paczolay – ezek valósággal »taxalisták«.

Erre már nagyot nézett, de nagyot is gondolt a jó »mi urunk«. Különösen
okos embernek tartotta azonban Zeyk Károlyt, most tehát ehhez fordult
felvilágositásért, mondaná meg, kik és mik azok a taxalisták.

– Nálunk Erdélyben – felelt Zeyk – sokan vannak s »famulus
konvenczionátusoknak« nevezik őket.

Most már Szitányi épen nem értette a dolgot. De csodálatra méltó hősi
elszántsággal tisztába akart jutni a kérdéssel s azért elkisérte a
klubból Zsedényit, hogy ettől töviről-hegyire megkérdezze az egészet.

Zsedényi aztán megmagyarázta neki.

– Tudod Szitányi, ezek nem urbériálisták, nem is zsellérek, nem is
szubinkvilinusok, hanem voltaképen skultecianusok, csakhogy szerződésük
nincs, vagy ha van is, nincs időhöz kötve, földjük nem jő
szessziószámba, beltelkük allodiatura, kültelkük dominális birtok,
szuperedifikátumukat elvihetik, a dikába nem vették fel őket. Érted?«

– Természetesen, természetesen – felelte Szitányi.

Hanem ettől az időtől kezdve soha egész életében egy szót se szólt a
telepitvényesekről, de nem is kérdezett soha senkitől semmit a dolgok és
ügyek állásáról és természetéről.

Nagy versenytársa volt Zichy Manó grófnak.

Zichy Manó mindig vaskos burnót-szelenczét hordott magával, mely tele
volt öregszemü, fekete, fölséges barátburnóttal s ezzel kinált meg a
házban, klubban, folyosón mindenkit.

Szitányi meg egy köteg finom czukorcsemegét hozott magával mindennap s
ezzel kinálta, a kivel találkozott. Mindig röstelte, ha Zichy Manó
szelenczéjéből többen csippentettek, mint az ő czukorstaniczlijéből.
Pedig többen megcselekedték ezt, mert a szelencze tovább győzte.

Egymást is mindig megkinálták szabályosan, de szó nélkül. Akadozva
beszélt mindakettő s azért egymással keveset beszéltek.

Üldögélni nem szeretett. Lassu, tipegő járásával mindig ott lehetett
látni vagy a padok előtt vagy a folyosón. Mindennap benézett a háznagyi
irodába és a büffébe is. A klubban sorba járta az asztalokat s a
társalgó csoportokat. Egy-két szó, egy czukordarab s ment odább.

Sohase akart egyéb lenni, mint a kormány hive. S hiába is akart volna,
nem tudott volna egyéb lenni.

Utóbbi időben nagyon meglátszott rajta az aggság. Gondosan kezelt
parókája se tudta az évek haladását meggátolni.

Régi alakja volt a parlamentnek. Mindenki ismerte, mindenki el fogja
feledni s mindenki kellemesen emlékszik meg róla, mikor ráemlékezik.



EMLÉKEZÉS CSENGERYRE.

(Csengery Antal, Bihar szülöttje, született 1822 jan. 2-án, meghalt 1880
jul. 13-án. Jeles publiczista már 1848 előtt, később tudós, akadémikus,
pénzügyi tekintély, kiváló törvényhozó, jeles iró s a tudományok hazai
nyelven terjesztésében fáradhatlan férfiu. Emlékiratokat irt. Korának
történetirásához bő és tiszta forrást nyujtanak ez emlékiratok, ha
egykor napvilágot látnak.)

Csengery az az ember volt az ujabb kor politikusai közt, kiről mindenki
tudta és mindenki beszélte, hogy »poziczió«-ja van.

Vajjon mit tesz ez a szó a magyar politikusok nyelvén? Mi ennek a
szónak: »poziczió«, igazi értelme ujabb parlamentáris életünk
történetében? Mert ezzel kell megismerkednünk, ha Csengery parlamenti és
államférfiui állását ismerni akarjuk.

Kik azok az emberek, kiknek 1867 óta pozicziójuk volt?

Deák Ferenczről ne beszéljünk. Róla és az ő pozicziójáról ne vegyünk
mértéket. Ha a »poziczió« az volna csak, a mi az övé volt: akkor rajta
kivül senkinek se volna és senkinek se lett volna pozicziója.

Volt pozicziója Andrássynak és volt Lónyaynak. Amazé nagyobb, ezé
kisebb, de mindkettőé teljesen hasonló természetü. Mert mindkettő
gazdag, tehát mindkettő nyithatott szalont s adhatott lakomákat.
Mindkettő miniszterelnök, tehát mindkettő adhatott kitüntetést,
hivatalt, javadalmat, előnyös bérletet, jó hirlapi szubvencziót,
képviselői mandátumot. Mindkettő deákpárti volt, de azért a Deákpárton
belül, sőt kivül is mindkettőnek volt külön pártja, mely szükség esetén
jobban ragaszkodott hozzá, mint Deák Ferenczhez.

Volt pozicziója Szlávynak, volt Bittónak s volt és van minden
miniszternek. De csak addig, míg miniszter. Minden miniszter rendelkezik
hatalommal, míg miniszter, de igen kevés rendelkezik, ha már nem
miniszter. Szlávynak és Bittónak valószinüleg soha se lett volna
pozicziója, ha miniszterré s miniszterelnökké nem lesznek véletlenül.

Van pozicziója Sennyeynek, pedig nem volt miniszter s lenne Tisza
Kálmánnak, ha már nem lenne is miniszter. Mert mindkettőnek valószinüleg
mindig lesz pártja, mely reméli, hogy vezére egykor miniszterré lesz, de
egyuttal mindkettőnek mindig lesz vetélytársa, mely fél ettől s ezt
megakadályozni törekszik.

Csengerynél mind az, vagy legalább az többnyire hiányzott, a mi
Andrássynál, Lónyaynál, Szlávynál, Bittónál, Sennyeynél, Tiszánál a
pozicziót alkotá. Ő sem gazdag, sem miniszter, sem szónok, sem
pártvezér, sem hatalombirtokos nem volt. S neki mégis hatalmas
pozicziója volt.

A képviselőházban gyakran döntő volt felszólalása.

A pénzügyi bizottságban rendesen döntő volt befolyása.

A miniszterek törekedtek vele jó lábon állani.

Sok képviselő és sok publiczista kereste kegyét.

Hirlaptudósitók és hirlapirók gyakran mentek hozzá tanácsért és
értesülésért.

Államkölcsönt sohase kötött, vasuti engedélyt sohase adott, pénzügyi,
közoktatási és közigazgatási törvényjavaslatot sohase nyujtott be a
miniszter Csengery megkérdezése nélkül.

Mindez mutatja, hogy Csengerynek nagy pozicziója volt.

* * *

De vajjon hogy szerzé Csengery e nagy befolyást?

Érdekes kérdés ez, melyre a találó felelet még érdekesebb. Sok titkáról
lerántja a leplet parlamenti életünknek.

Mindenek előtt higyjük el, hogy a tehetség, a lángész, a tudomány, a
fáradhatlan munkásság, a kiváló szakértelem, a becsületesség s mind e
nagy erények csak másod sorban képesek a politikusnak nagy befolyást s
államférfiui hatalmat biztositani. Ezek jó ajánló levelek, de semmi
egyebek.

A politika küzdtere csodálatos természetü.

E téren az ügyesség többet ér, mint a tehetség, a lángész és a tudomány
összevéve. E téren a nyegle gyakran megveri a komoly munkálkodót, a
szédelgő a becsületest, a szónok a szakférfiut.

A szerencsés ember pedig mindig megveri azt, ki a világ minden nemes
erényével bővelkedik, de véletlenül szerencsétlen.

Csengery kiváló tehetség volt, komoly tudós, fáradhatatlan buvár, sok
eszmének birtokosa, jelentékeny magyar iró, ki pénzügyi, közigazgatási
és közgazdasági kérdésekben Európa összes mivelt államának minden
politikai és tudományos mozgalmát apróra ismerte. De ő még sem ezzel
szerzé hatalmas politikai befolyását.

Ha mindez elég volna arra, hogy valaki befolyásra tegyen szert: akkor
Kerkapoly, Szilágyi Dezső, a nagy és a kis Pulszky szintén hatalommá
váltak volna, báró Eötvös plane nagyobb hatalommá vált volna, mint
Andrássy, Sennyey, Tisza Kálmán összevéve.

De Csengerynek volt két szerencséje.

Az egyik szerencséje az volt, hogy nevét már 1848-ból és 1848 előtti
időkből ismerték.

Csodálatos hatalma volt e szerencsének.

A ki az 1865-iki országgyülésre 48-iki vagy 48 előtt jól hangzó névvel
bejuthatott: az már ennél fogva miniszteri kandidátus volt, akár a
Deákpárthoz, akár a balközéphez csatlakozott. Azt a magasabb politikai
körök eo ipso elfogadták, mint »régi« embert. Olyan tehetség például,
mint Szlávy, Gorove, Wenckheim, Rajner, Bartal, Trefort, Ordódy stb.
feles számmal volt az ifjabb nemzedékben, de azért sok évi nehéz munkát
kellett végeznie vagy Deák Ferencz különös kegyét kellett megnyernie,
hogy az ifjubb nemzedékből valaki a régi nevekkel mérkőzhessék, vagy
azokat csak utól is érhesse.

Csengery is a régi nevek közé tartozott. Tehát a nemzet őt is kész
államférfinak, kétségtelen miniszterjelöltnek tekinté már 1865-ben.

De volt ennél még sokkal nagyobb szerencséje is.

Benső bizalmas embere, valóságos titkárja lett Deák Ferencznek.

De ezt az állást Csengery nem ugy szerezte, hanem ugy örökölte.

Ezt az állást Szalay László tölté be, mióta hazajött az emigráczióból.

1861-ben Szalay László volt Deák Ferencz Csengeryje, mint később
Csengery lett Deák Szalay Lászlója.

Szalay László halálával, ez előtt tizenhat évvel, megüresedett ez az
állás. Három ember lett volna hivatva betölteni. Az egyik: Eötvös, a
másik b. Kemény Zsigmond, a harmadik Csengery.

Eötvös nem volt rá hajlandó. Ő mindig önálló államférfi törekedett lenni
s azon törte fejét, miként reformálhatná az eszmék világát s miként
tudná kiegyeztetni Magyarországot Ausztriával. Azt pedig Eötvös belátta,
hogy ha ő és Deák egy katonasorba állanak: semmi esetre se ő lesz a
káplár Deák mellett és semmi esetre se Deák lesz a közlegény ő mellette.
Tehát nem volt kedve Deák titkárjának beállani.

De Deáknak se lett volna kedve őt titkárjává tenni, Eötvösnek nagyon
sürün jöttek gondolatai s gondolatait nyomban leirta s iratait nyomban
kinyomatta. Igen becses és igen érdekes gondolatok ezek, de Deáknak az a
csodálatos természete volt, hogy ő azt az államférfit, aki a politikában
mindig brosűröket ir, csak olybá vette, mint azt az embert, aki a
társaságban mindig fecseg.

Eötvös tehát átengedményezé ezt a nagyfontosságu állást báró Kemény
Zsigmondnak.

De Kemény nem született erre az állásra.

Ő nagyszabásu, valódi lángész volt. Sokkal eredetibb, eredetiségében
sokkal termékenyebb, irónak és gondolkodónak sokkal nagyobb, a politikai
tudományokban sokkal avatottabb, mint Csengery. S ezen kivül ép oly
komoly, hideg, számitó s üres jelszavakra semmit nem adó és munkás, mint
Csengery. Szónok ő se volt, de a férfias higgadtságban s a szerénység
nagy erényében ő is oly nagy volt, mint Csengery. És őt bizonyára
becsülte oly nagyra Deák, mint akkor vagy később Csengeryt. Vele Szalay
Lászlónak mind életében, mind a halála utáni néhány évben többet
tanácskozott s kaszinóban és az Angol Királynőben többet volt együtt,
mint Csengeryvel.

De Kemény Zsigmond mégis alkalmatlan volt e különös állásra.

Neki Deákkal szemközt nem volt véleménye, nem volt akarata. Ha volt,
pedig oly óriási elmének, oly gazdag tanulmánynak s oly nemes szivnek
kellett lenni: lemondott véleményéről, lemondott akaratáról Deákkal
szemközt.

Az ő állása Deák mellett nem volt egyéb, mint az engedelmes, jó gyermeké
a gondos apa mellett, de a ki gyakran játszik a gyermekkel s minduntalan
feddi azt, akár van arra szükség, akár nincs.

S aztán Kemény Zsigmond az 1865-iki országgyülés elején elkezdett már
nehezedni. Agya és tettvágya elkezdett már zsibbadozni.

Igy maradt Csengeryre az a nagy szerep.

És az csakugyan nagy szerep volt.

Deák kivételes helyzetben volt a parlamenttel s a párttal szemközt. Ily
helyzete alkotmányos államokban soha senkinek sem volt még a világon.

Minden miniszter állása tőle függött.

Minden törvényjavaslat sorsa felett ő döntött.

Minden miniszter neki nyujtá be először a törvényjavaslatot, az után a
királynak s végre a parlamentnek.

Minden ellenzéki javaslat és módositvány csak akkor fogadtatott vagy
utasittatott el a kormány által, ha azt előbb Deák elfogadá vagy
elutasitá.

De Deák nem volt mindentudó s huszonnégy óránál többet az ő napjai sem
számláltak. S aztán a képviselőházban, az osztályokban, a klubban, a
pártértekezletekben ott kellett lenni Deáknak s ezenkivül fogadnia
kellett a látogatókat, kik közt néha idegen fejedelmek, gyakran idegen
miniszterek, hires tudósok és utazók valának.

Tehát Deáknak szüksége volt egy komoly, tehetséges és tanult férfiura,
kivel ő bizalmasan megbeszélhesse a napi teendőket.

E férfiu volt Csengery.

S mert ezt tudták miniszterek, képviselők, kormánypártiak és
ellenzékiek, hivatali és javadalmi aspiránsok és mert Csengery
tanácsától igen sok függött arra nézve, miként intéztessenek el a nagy
politikai kérdések Deák belső tanácsában: ezért volt az ő befolyása a
parlamentben, a bizottságban s a Deák-párti klub-értekezletekben oly
óriási.

És ő becsületesen betölté e szerepet. De épen azért mindabban, ami
történt s mindabban a mi elmulasztatott, a történetiró előtt az ő
felelőssége is óriási.



TARCZY LAJOS.

(Született 1807 deczember 6-án, meghalt 1881 május 1-én. Bölcselő és
természettudós, gyakorlati magyar nyelvtudós s kitünő mezei gazda. A
reformátusok pápai kollégiumában ötven éven át tanár s hazai felsőbb
közoktatásunk dicsősége. Nekem tanárom s később nemes barátom.)

Kis termet, egyenes testtartás, hátraszegzett fő; élénk, piros, magyar
jellegű kerek arcz; hatalmas homlok s nagy, okos és kedélyes szemek;
sötét szinü öltönyök, kissé hanyag öltözködés: ime ez volt e kiváló
szellemnek, egykor kedves tanáromnak külseje.

Kiváló szellem volt.

Ifju korában kedvencz tanitványa Márton István tanárnak, a pápai
kollegium refundátorának, kinek emléke ép oly állandó s hagyományokkal
ép oly teljes Dunán tul, mint Hatvanié a Tiszának mindkét partján. Csak
hogy Hatvani emléke az alchymia misztikus kalandjaiban, Márton Istváné
pedig a korra és annak tudományos szereplőire szórt voltairei hatalmas
élczekben és adomákban bővelkedék. Élczes szellemét a tudományos
alaposság mellett összes tanitványai közül legnagyobb mérvben Tarczy
Lajos örökölte.

Tarczy már 1830 körül az ujabb kornak, a tudomány, az irodalom s a
politika ujabb szellemének volt bajnoka. Beutazta Németországot s
megjárta annak egyetemeit. Onnan hozá haza a hegeli bölcsészetet, mely
akkor uj dolog volt nálunk. Beutazta Francziaországot is s onnan hozá
haza a modern demokráczia szellemét, mely ép annyira uj dolog volt a
vidéki nemesség, a vármegyék kortesei s az agg táblabirák köreiben.

Három jelentékeny férfiu állt vele együtt és egyidejüleg vagy csaknem
egyidejüleg a pápai kollégium élére. Az egyik ő, a másik Zádor György, a
harmadik Bocsor István. Ő fizikus, Zádor jurista, Bocsor historikus.
Zádor Györgyöt Deák Ferencz hozta el a kathedráról s ültette a birói
székbe. Bocsor most is él és tanít, a híres triumvirátusnak utolsó
tagja. Ősz, rokkant aggastyán, csak lelke erős már, de az még nagyon
erős. Tarczyt most temetjük el.

A pápai kollégium a világi javakban ötven év előtt is szegény volt, még
sokkal szegényebb, mint most. Tarczynak, az ifju tanárnak filozofiát,
fizikát, eszthetikát, magyar és német irodalomtörténetet s több ezekkel
rokon tudományt kellett előadnia. Hol egyszerre, hol egymás után, a mint
a szükség parancsolá. Sok tanárt alkalmazni nem lehetett. A felsőbb
oktatás terén a munkafelosztás elve nem is volt ugy gyakorlatban, mint
most. Szaktudósunk nem volt annyi, mint napjainkban, de nekem ugy
tetszik, mintha valódi tudósunk mégis lett volna annyi, mint most.

Azonban tudós barátaimat provokálni nem akarom, miután velük vitába
keveredni nem szeretnék. Kalapot emelek a szakférfiak előtt, habár azok
atómokra osztják is maguk között a nagy világot s ugy veszik azt
birtokukba. Az a tudós, a ki egyedül a szivacsfaunát buvárolja, vagy a
ki a gombán kivül egyéb istenteremtését nem ismeri, vagy a ki csak a
polgári perrendtartással fekszik le és kel fel egész emberéleten
keresztül: egyaránt birja tiszteletemet. Hanem azt is ki kell mondanom,
hogy nem az ily tudóst tartom legalkalmasabbnak arra: vezetni az
ifjuságot; felgyujtani szivében az eszmék tiszta szerelmét; teremteni
nemzedéket, mely ne csak megélni, hanem meghalni is tudjon azért, a
miért lelkesül. Hitért, hazáért, szabadságért.

Tarczy Lajos azok közé tartozott, a kik így vezették az ifjuságot s ily
nemzedéket alkotni törekedtek.

Nem tudományos működése volt legáldásosabb, ámbár ez is nagyszerű volt.

Alig foglalá el tanári székét; sietett korának legujabb bölcseletét
magyar nyelvre átültetni. Hegelnek »Phaenomenologie des Geistes« czimü
bölcsészeti müvét ülteté át nyelvünkre akkor, a mikor nyelvünk anyagából
bizony nehezen lehetett efféle épületet felemelni. Ő megküzdött a
nehézségekkel. Megküzdött az eszthetikában és irodalomtörténetben, sőt a
magasabb számtanban is. E küzdelemben edzé meg erejét arra, hogy a
fizika magyar műnyelvét megteremtse. Mert ezt ő teremté meg, akkor,
mikor Bugát Pál az orvostanét, Fogarassy a törvénytudományét. És én ugy
látom, hogy körülbelül Tarczy volt társai közt a legszerencsésebb.
Műszavai közt legalább igen sok van, melyek ellen sem Szarvas Gábor, sem
a barbarusok és antibarbarusok kifogást nem tesznek, lévén azoknak
tőrülmetszett magyarsága minden kétségen felül álló.

Nagy fizikája több kiadást ért s minden ujabb kiadást nagy gonddal
dolgozott át. A legutolsó, a néhány év előtti, nem állt már a kor
szinvonalán, az ujabb buvárlatok magaslatán. Mayer hőegyenértéki
elméletének ujabb vivmányait az agg tudós már nem volt képes
feldolgozni. Betegségének rohamos előhaladása s lelkét romboló családi
szerencsétlenségek megernyeszték már a hatalmas szellemet s elpusztiták
a kedélynek ifjuságát.

De ez csak az utolsó pár évben volt így.

Fizikájának első kiadása fölgerjeszté gr. Széchenyi István figyelmét. A
nagy gróf lehetetlennek tartá 1836-ban, hogy a természettani
tudományokat aránylag oly nagy tökélylyel lehessen magyar nyelven
visszaadni. A mű meglepte őt. Tevékenyen közreműködött, hogy Tarczyt az
akadémia rögtön tagjává válaszsza. S midőn vele Budapesten, akadémiai
ülésen találkozott: meghivta őt Czenkre, a czenki gazdaság
megtekintésére.

Nagy megtiszteltetés volt ez az alig harmincz éves, ifju kálvinista
professzorra. Nagy birtoku főur, első rangu államférfi, országszerte
ünnepelt politikus Magyarországon nem igen szokta akkor a vidéki
professzorokat észrevenni. Sőt még most sem szokja. Hiszen vidéki
városainkban társadalmi rang tekintetében a tanárok ma is negyed-ötöd
sorban állanak. Az uraság, a papok, a tisztviselők, az ügyvédek, a
tekintélyesebb birtokosok és kereskedők mind megelőzik a tudomány
szerény bajnokait.

Hanem hát az is igaz, hogy mostani főurainkat Széchenyihez hasonlítani
nem is szokás másutt, mint a kaszinóban. (Van hasonlat, a mely sántit;
ennek a hasonlatnak se keze, se lába.)

Széchenyi a czenki homokból akkor teremtett virágzó mintagazdaságot. Ezt
mutatá meg, ennek titkait magyarázta meg Tarczynak. De nemcsak ezt.
Feltárta előtte fenséges lelkének minden gazdagságát. Elmondá neki,
miként kellene az elpusztuló szegény magyar fajból művelt, gazdag és
szabad nemzetet teremteni, irodalmában, nyelvében, jogaiban,
alkotmányában, hatalmában őt ujjá, dicsővé tenni, de ugy, hogy maradjon
meg magyarnak.

Ah minő tanitás volt ez a lánglelkű ifju tudósnak! De ötven évi tanári
pálya s tíz ezer tanitvány tesz róla tanuságot, hogy Tarczy méltó volt
arra.

Czenkről haza jöve s a nagy reformátor eszméivel felgazdagitva egész
lelkesedéssel kezdé meg az ifjuság nevelését. Tudományos előadásait
szellemmel, élczczel, nemes reformeszmékkel fűszerezé s az ifju, ki
végig hallgatá az előadást, nemcsak tudományban, hanem demokrata
míveltségben, hazafi érzületben s nemes nagyravágyás ábrándjaiban vált
gazdagabbá.

Sietett felállitani, szervezni és vezetni az ifjuság önképző körét. E
körnek »Képzőtársulat« volt neve. Ennek elnöke ő volt az ötvenes évekig.
Első tagjai közül Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Ballagi, Orlai-Petrich s
többen váltak ki, kisebb-nagyobb nevü férfiak az irodalom, a politika, a
tudomány, a közélet terén. E körnek jegyzőkönyve ma már nagybecsü
kéziratokat tartalmaz. S az első évkönyv, melyet nyomtatásban kiadott,
még az Athenaeum korában s az Aurorák után is irodalmi becscsel birt.
Pedig csak serdülő ifjak voltak munkatársai.

Később tornacsarnokot állitott fel. Az ifjuság testi és lelki
neveléséről egyaránt gondoskodott. Az ifjak, kik keze alól mentek el
tömegesen, hogy a szabadságharcz honvédfegyverét vegyék kezükbe, hősi
vitézség legendáit hagyták emlékezetül az utánuk jövő nemzedéknek.

Tanitó, bölcs, szerető apa s példás honfi volt az ifjuság számára.

A kollégiumban nem volt s most sincs kathedra a mezőgazdaság számára. De
ő érezte, hogy a magyar embernek, ha boldogulni akar, jó mezőgazdának is
kell lennie. Ő tehát tanfolyamot nyitott a mezőgazdaságtanból s
gyakorlati oktatásul saját szőlő, kert és mezőgazdaságát használta fel.
Kicsinyben mintagazdaság volt ez.

Maga mellé vett bennünket s előadások után tavaszi és nyári napokon
kivezetett vagy a kertbe, vagy a szőlőbe, vagy a böröllei gazdaságra,
mely ott feküdt a város mellett. E tanulságos és szép napok
feledhetetlenek lesznek előttem örökké.

A Bach-rendszer sötét hatalma uralkodott fölöttünk, mikor én már
tanitványa lettem. De mi ifjak ő mellette nem éreztük ennek sulyát.
Derült lelke, hatalmas kedélye, a nemzet jövendőjébe vetett rendithetlen
hite s az osztrák iránti kiolthatatlan gyülölete fénynyel, szabadsággal
s honfibizalommal árasztá el azt a kis kört, melynek ő volt czentruma s
melynek mi ifjak valánk perifériái.

Sétáltunk vele a szabadban; tanultuk a fák oltását, ültetését,
nemesitését; oktatott az okos gazdálkodásra s becsületes takarékosságra.
»Ha mi magyarokul – úgy mondá – nem leszünk különbek, mint szomszédaink:
akkor elpusztulunk, megöl bennünket a czivilizáczió.« Előhozá őseinket,
a nemzet nagy férfiait s azok tetteit s tetteiknek dicső emlékezetét
lelki erőink edzésére használta fel. A legnagyobb görög bölcsek
sétaoktatásai voltak az övéihez hasonlók.

Évtizedek óta az évnek május és szeptember havát Balaton-Füreden szokta
eltölteni. Ezelőtt négy évvel pár hetet társaságában töltheték el ott.
Kimentünk a parkba s eltévedeztünk a szőlők közé fel a hegyekre.

Kedélye még meg volt, de szellemének sugárzó ereje gyengébb, mint
egykoron. Hetven éves volt már; a tudomány nem érdeklé annyira, mint
hajdan, de nemzetünk sorsa tán jobban nyomta szívét, mint bármikor.
Vitatkoztunk is egy kissé a politika fölött.

»Politikátokat – úgymond – én már nem értem. Lehet, hogy jó; lehet, hogy
jobb is lehetne, ti tudjátok. De én arra kérlek benneteket: ha van
előttünk még idő, kövessetek el mindent, hogy a magyar faj szaporodjék,
hogy a mikorra betelik az ezer esztendő ránk itt e földön, ne találjon
az itt mást, csak magyart. Nem érem meg, én nem, oh pedig még azt
szeretném megérni!«

Élénk nagy szemeiből kicsordult a köny.

Vigasztaltam. Szavaimra forrón szoritá meg kezem.

Halála váratlanul sujtott le. A legjobb tanárok, a legnemesebb szellemek
egyike hunyt el. A megujuló nemzeti közélet félszázad előtti nagy
bajnokai közül oly kevesen vannak már. Most már ő sincs. Tanitványai
sokan maradtunk. Tudományát tudjuk tán pótolni, bár pótolhatnók nemes,
nagy szellemét. Áldásunk emlékezetén.



CSERNÁTONY HALÁLAKOR.

(Csernátony Cseh Lajos hirlapiró, képviselő, egykor Kossuth Lajos
kormányzó titkárja, 1849 után bujdosó, szül. 1823 aug. 21-én, meghalt
1901 márczius 4-én, 1875-ig mint képviselő a közjogi ellenzékhez, azután
haláláig a szabadelvű párthoz tartozott. Éles és keserü harczot
honositott meg politikai irodalmunkban.)


I.

Csernátony halálakor sok dolog jut eszembe, a mi az irodalomra, a
politikára, a közéleti szereplés okaira és mértékére, az ember
fölismerésére s az emberi és állati lelkek természetére tartozik.

Én Csernátonyt nem ismertem.

E szavamat úgy kell venni, a hogy én értem. Az emberek mindennapi
beszéde szerint igen is ismertem. Hiszen innen-onnan harmincz éve lesz,
hogy együtt vagyunk a képviselőházban. Egy párton soha sem voltam vele.
A nemzet nagy napi kérdéseiben soha se voltam vele egy nézeten. Nem
hiszem, hogy valaha vele együtt éreztem volna emberek, tünemények,
dolgok becsülésében. Közel tehát soha se volt egymáshoz gondolkozásunk.
A közmondás azt tartja: együtt lakva ismeri meg az ember egymást. Hát mi
soha se laktunk együtt se szobában, se politikában, se gyöngeségben, se
erényekben. Még egy asztal mellett is, ha emlékezetem cserben nem
hagyott, csak egy izben ültünk. Samassa érsek asztala hozott egyszer
össze vele ezelőtt épen nyolcz esztendővel.

Tehát nem ismerhettem őt tökéletesen.

Számüzetésből haza jötte előtt soha nem láttam s irásaira nem ügyeltem.
A mint az egykori balközép soraiból mint politikai hirlapiró elkezdett a
Deákpárt férfiaira lövöldözni: nekem is feltünt azonnal. Nyilai
mérgezettek voltak. Támadásai eleinte nagyon fájtak, azután dühbe hozták
az embert, erős haragra s keserű boszuállásra izgatták gyakran a
báránylelküt is.

Azt a hangot, mely tőle indult ki, az előtt a magyar időszaki sajtó nem
ismerte. A harminczas-negyvenes években is kemény harczokat vívtak a
pártok, de egymás tagjaiban s kivált vezéreiben a hazafit látták és
becsülték. Egymás iránya, elvei és érvei ellen súlyos támadásokat
intéztek, de egymás személyét meg nem gyalázták, egymás érzékenységét
meg nem szaggatták.

Csernátony felfogása, tüze, szenvedélye, keserű gyülölete meg volt már a
franczia sajtóban. Onnan jól ismertük, de az soha se jutott eszébe
senkinek, hogy a franczia modor hozzánk is eljut. Csernátony czikkeit
irtóztatóknak találtuk.

Engem nem bántott. Talán egyszer-kétszer vett úgy mellékesen tolla alá.
Valószinüleg kicsinylett ahhoz, hogy felgyűrkőzzék ellenem. Igaz: nem is
voltam kortársa, én még ifjabb nemzedékhez tartoztam. Okom tehát nem
volt személyes gyülölségre s én nem is gyülöltem őt. De nem is tudtam
szeretni.

Erős vágyam támadt azonban őt igazán megismerni. S támadtak ujabb és
ujabb alkalmak, melyek e vágyamat időnként csak fokozták.

Deák Ferencz gyakran beült Visontai Kovách Lászlóhoz a háznagyi irodába,
helyet foglalt a sarokpamlagon s dohányzott és adomázott. Egykor Zichy
Manó gróf, Kvassay Laczi, Neherebeczky, Visontay Kovách László s én
voltunk körülötte. Csernátony valamit írt vagy mondott az napon, a miért
nehezteltünk rá. Szidtuk keményen. Deák közbe szólt:

– Ne bántsátok! Nem ő a legrosszabb ember azon a párton!

Nagyon feltünt nekem e szó. Magam is gyülölködő, keseredett és
boldogtalan léleknek tartottam Csernátonyt. S én az ilyen lelkű embert s
nem a bűnös embert tartom rossz embernek. A rossz embert a bűnös
emberrel nem szabad összetéveszteni.

S ime Deák megkegyelmez Csernátonynak!

Sokat gondolkoztam e fölött. Más észlelésem is kényszerített a
gondolkozásra.

A balközép hajdan az én vármegyémben csillapíthatlan haraggal és
gyülölettel támadott bennünket. Akkor, a kiegyezés első éveiben én is a
Deák-párthoz tartoztam s természetesnek tartottuk, hogy a harag és
gyülölet engem se kimélt.

De hát miért?

Nagyon sokáig nem tudtam e kérdésre a feleletet megtalálni. Sokszor
kishitüvé lettem. Kételkedni kezdtem gyakran saját gondolkozásom
erélyében és tisztaságában. A mikor a balközépi férfiak csodálatos
buzgóságát, örökös fáradalmait, soha nem alvó tüzét, lelkesedését,
szenvedélyeit, nagy gyülöletét láttam: gyakran elmerültem
gondolataimban. Hogy lehet ez? Mi hajtja őket e végtelen harczba? Elvük
nemesebb vagy ők nemesebbek mint én? Azt éreztem, hogy tudásuk nem
nagyobb, látásuk nem élesebb, hazafiságuk nem nemesebb, mint az enyém.
Miért buzgóbbak tehát, mint én? S mi hajtja buzgóságukat egészen a
személyes gyülöletig?

A nagy fuzió alkalmával szomorú kiábrándulás következett rám.

A balközép ama nagy szenvedélyű férfiai kivétel nélkül mind hivatalban
ültek s kivétel nélkül mind a kormány pártjához csatlakoztak. Tehát nem
a függetlenség nagy eszméje töltötte be tűzzel-lánggal a lelküket, hanem
az önzés és irigység. Tehát az egyéni érdek nagyobb erő a tömegek
vezetőinél, mint az eszmény után való lelkesülés.

Ez észlelethez a magam vármegyéjében jutottam. De bizony nagy részben
ehhez jutottam a képviselőházban is, a mikor az egész balközéppártot a
kormánypártba, az »átkos« közösügy árnyékába vonulni láttam. Mert hogy
Tisza Kálmán és néhány társa egy szép napon arra ébredt föl, hogy a
közjogi ellenzékesség csak lyukas mogyoró s hogy a 67-iki alkotás
bölcsebb mű, mint a bihari pontok elmélete: ezt lélektanilag lehetőnek s
politikailag indokolhatónak, sőt akkor indokoltnak láttam.

De hogy ugyanazon a napon nemcsak Tisza Kálmán, hanem vele együtt
hetvenkét elvtársa is ugyanerre a meggyőződésre jutott: ez sehogyse ment
a fejembe.

Ördögség. Szemfényvesztés. Vagy isteni csodatétel.

Vagy pedig a lelkekben korábban is mindig élő csúf önzésnek kitörése,
fölkerekedése s fölül kerülése.

De hát akkor mi volt az elmúlt nyolcz év története? Mi okozta azt a
csillapíthatlan vihart, melylyel a balközép nyolcz éven át döngette a
67-iki alkotást? Mi táplálta akkor Csernátony lelkében 1867 óta a bősz
haragot a Deák-párt ellen s annak minden valamire való tagja ellen?

Ez után is figyelemmel kisértem Csernátony tollát. S láttam, hogy jobban
védi a 67-iki művet s a kormányt, mint valaha a Deák-párt védte s
láttam, hogy bennünket ott a függetlenségi párton jobban öldököl
czikkeivel, mint valaha a deákpárti hirlapirók cselekedték.

Elvekről tehát s elvek-szitotta szenvedélyekről ne beszéljünk se a
balközépnél, se Csernátonynál.

Én a nagy fuzió előtt a Deákpárt főlapjának voltam vezérirója. S bizony
nem kedvelt engem a balközép.

Annál nagyobb volt bámulatom, mikor ezelőtt huszonhat évvel épen
márczius hónapjának egyik napján a képviselőház folyosóján megszólitott
engem Csernátony.

– Tegyük teljessé a fuziót a hogy a politikában, úgy a publiczisztikában
is. Jöjj az Ellenőrhöz és vedd át annak vezetését.

Az Ellenőr volt Csernátonynak s az egykori balközépnek lapja.

Nem fogadtam el ez ajánlatot. Sehogy se tudtam megbarátkozni azzal a
gondolattal, hogy én az uj kormánynak legyek ennyire bebonyolitott hive.
Nem biztam az uj kormányban. Inkább békét kötöttem azzal az eszmével,
hogy többé nem leszek a törvényhozás tagja. Veszprémi barátaim előtt azt
fejtegettem, hogy hivő lélekkel, igaz lelkesüléssel, az elvekhez való
szilárd ragaszkodással nem lehet magát az embernek otthon érezni a
politikában. Kell oda még taktika is, számitás, önzés is és kell az
elvekből is, mint a ruhából, több öltözet. Ki hétköznapra, ki ünnepnapra
való. – Ez volt az én vigasztalan tapasztalásom.

Később ismét Csernátony felé fordult figyelmem.

Szegény Simonyi Ernőt haldoklása utolsó hónapjainak egyikén
meglátogattam a tengerparton. Beszélgetésünk közben rátértünk
Csernátonyra is. Elmondta Simonyi Ernő, hogy valami angol vagy skót
városban miként éltek, miként laktak együtt Csernátonyval bujdosó
korukban.

– Üres időnkben – úgymond – kártyáztunk. De csak krétára, mivelhogy
pénzünk nem volt. Kártya közben azonban néha úgy összevesztünk,
Csernátony oly indulatos lett, oly sértő modorban vitatkozott velem,
annyiszor megbántott, hogy egyszer letettem a kártyát s azt mondtam
neki: Barátom, egymás pénzét el nem nyerhetjük, mert egyikünknek sincs.
Csak krétára játszunk s játék után a krétát is letörüljük. S mégis ily
botrányosan marakodunk. Mi lenne akkor, ha te veled valaki pénzben
játszana? Mit csinálnál te azzal?

Sokszor eszembe jutott e kis elbeszélés.

Csernátony, mig balközépi volt, csakugyan krétára játszott és se a maga
pénzét el nem vesztette, se a más pénzét el nem nyerte. Mégis
indulatoskodott s mégis ki akarta a közügyek mezejéről irtani az
ellenpárt férfiait.

Sőt krétára játszott akkor is, a mikor kormánypártivá lett s a
mindenható Tisza Kálmánnak ő volt legbizalmasabb embere. Befolyását önző
czélra, vagyonszerzés vágyából soha föl nem használta.

Borongós felhők boritották élete egész egét. De a vagyoni önzés hiánya
tiszta napsugár azon az égen. A felhők ezen a helyen szabad nyilást
hagytak.

Nagy lélektani fejtegetés tárgya lehet e tünemény, de ebbe most nem
bocsátkozom.

Négy éven át minden karácsony tájban egyszer felkerestem Angol
Királynő-szállodabeli lakásán. Nem várt, nem is nagyon örült
látogatásomnak, de madarait bemutatta mindig. Bizalma nem melegedett föl
hozzám, mintha kémnek tartott volna.

Az voltam. Közelébe akartam férkőzni lelkének, hogy azt a lelket
kitanuljam. De ezen a módon kevés alkalmat nyujtott erre nekem.

De azt hiszem, lassanként mégis csak fölismertem.

Érdekes tünemény, hogy ő oly ismert névre, oly nagy befolyásra s oly
jelentékeny szerepre juthatott, a minőt a sors biztositott neki az
utolsó harmincznégy év egész történetére.

E tünemény vizsgálata sok tanulságot is nyujthat. A sötét indulatok nem
vezetik boldogságra se azt, a kiben támadnak, se azt, a kiben
felszittatnak. Csernátony nem volt boldog ember. Talán nem is a
boldogságért küzdött küzdelmes életén át.


II.

Ismerem korunk és nemzedékünk gondolkozását Tudom, hogy szokott bánni a
holtakkal s azok emlékezetével.

Meghalt, eltemették. Holtnak holt a barátja. Az élő többé nem barátja. A
ki meghalt, annak nincs élete. A kinek élete nincs, annak nincs hatalma.
S a kinek hatalma nincs, attól se félni, se remélni nem lehet. Nyugodjék
tehát békével s menjünk dolgunk után.

Ez nemzedékünk gondolkozása.

De én Csernátony életénél elmélkedni akarok még kis ideig. A
tanulságokat akarom belőle levonni. De ehhez egyéniségét kell ismernünk.

Erős figyeléssel képesek vagyunk erre. Alakja sokat jelent. Irásai,
beszédei gondolkozását világitják meg.

Közép termet, sovány, sőt szikár alak.

Szemeinek fénye gyanakvással volt tele. Lassan forditotta szemeit is,
fejét is, ha valakire akart nézni. Szemei körül finom redők, de nem a
vidámságnak, hanem a komorságnak redői. Vékony, hosszu, csontos orr és
vékony ajkak. Haj, bajusz és szakál határozatlan szinü, szőke, de
szennyes barnás szinvegyülettel. Az utolsó tiz évben erősen szürkülő.

Egyik szemén egyszemüveget viselt folytonosan. Nemcsak rideg lelkü
emberek viselnek egyszemüveget. A közélet alakjai közt Ürményi Miksa is
viselt, a ki pedig vidám lélek; Beőthy Algernon is viselt, a ki vidám és
bölcs lélek volt. De az bizonyos, hogy az egyszemüveg viselői többnyire
rideg lelkek. Vagy természetüknél vagy az élet viszontagságainál fogva.

Ha az utczán ment Csernátony, vagy valakivel beszélt vagy székén ült a
képviselőházban, fejét mindig lehajtotta. Szokása volt nyitott tenyerét
álla alá tartani, mintha fogná állát. Ha bősz zivatar dult a
parlamentben s kipirult arczok és harsány és dühös hangok összejátszása
uralkodott minden oldalon: Csernátony nyugodtan ült, mereven nézett egy
pontra s állát tartotta kezével.

Düh és harag sohase látszott arczán, de nevetni sem tudott.

Nagy szó ez. Csak az öreg isten nem tud nevetni s a világtörténet nagy
bölcseinek némelyike. A nevetés a lélek egészségének bizonysága. A ki
nem tud nevetni ott, a hol mindenki nevet: attól félni kell. Csernátony
a nagy nyilvánosság előtt soha nem nevetett.

Járása lassú és óvatos volt. Tekintete aggodalmas. Keze mozdulatai, ha
mikor beszélt, vontatottak és merevek. Hangja recsegő, beszéde egyhangú,
kimért, minden lelkesedéstől, ábrándtól, bölcselő elmélettől ment.
Sohasem a dolgok, a kérdések, az ügyek, az elvek birták a felszólalásra,
hanem mindig a személyek. És sohasem azért, hogy megvédjen, hanem mindig
azért, hogy megtámadjon valakit.

Arcza, alakja, mozdulatai, beszéde, hangja, kézjátéka mind hozzá illetek
irásaihoz.

És élete is.

Ifju korában nagy erkölcsi tévedés következései üldözik. Forradalmi
korban lép a nyilvánosság elé, a mikor az ábránd és lelkesedés, de a
mikor egyuttal a harag és gyűlölet is uralkodik. Nagyratörő vágyai nem
teljesülnek. E helyett üldözöttként, halálra itéltként bujdosóvá,
földönfutóvá kell lennie.

Bujdosó, földönfutó!

Kétszáz év előtt a menekülő hazafit nevezte a nép bujdosónak. Azután
bujdosónak nevezte s ma is annak nevezi, a ki elment, de nem tudni hova
s életéről-haláláról senki se tud. S földönfutónak nevezi, a kit
üldöznek s a ki itélete elől menekül.

Bizony földönfutó volt Csernátony is.

A gazdagnak, a főúrnak, a pénzes embernek a bujdosás is könnyű. Jóllét,
kényelem, szórakozás, egészség, biztos kenyér, jó barát mindenütt akad
számára.

Ritkaság az olyan eset, a minő gróf Karacsay esete. Ő vagyona daczára se
találta fel otthonát az idegenben. A honvágy emésztette. Száradt
marhaganéjt vitetett lakására, meggyujtatta ablakja előtt, hogy a magyar
puszta pásztortüzének füstszaga hatoljon el hozzá. Könyei csorogtak, a
mig el tudott ábrándozni a fölött, hogy mégis hazájának, szülőföldének
levegőjében él.

Ez se használt. Megölte a honvágy.

Hát a ki még azon felül szegény ember. A kinek nincs meg mindennapi
kenyere és ruhája se. A ki itthon úr volt, mert dolgozhatott s
hivatásszerű munkát végezhetett s mert ősi örökségéből is ha nem
csurrant: legalább cseppent. A kit az idegenben üt, dob, tovalök, lenéz
mindenki vagy meg se lát senki. A ki csak bajlódik az ismeretlen
nyelvvel is s a ki ha kint van, nincs czélja: hova menni s ha haza
indul: nem várja az otthon s nem várja vaczkában senki.

Ilyen sorsa volt a bujdosás első éveiben Csernátonynak.

Csoda-e, ha nősülésre nem is gondolhatott? A családi élet édes és
illatos melegét pedig nem pótolja semmi. Még a legfölségesebb bölcsesség
se.

S életét még sem e miatt hibázta el. Mert hogy elhibázta: ez tisztán áll
előttem.

Haza jött, politikai iróvá és pártemberré vált s a törvényhozásba
csakhamar be is választották.

Két út állott előtte.

Vagy szolgálni az eszmét magáért az eszméért. Szivesen tűrni érte még a
balsorsot is s örömet, dicsőséget, reményt és vigasztalást találni
eszméjének szentségében.

Ha ezt teszi: nem idézi föl maga ellen önnön multjának emlékezetét. Csak
barátja támad, de ellensége nem támad. Nyugodt élete lehet, de feltünés
nélkül. A dicsőség vágya vagy föl se támad, vagy elsorvad nála, de az
egyéni boldogságot nem zárja el magától.

Vagy pedig keserű indulattal támadni mindenkit, a ki nem az ő táborához
tartozik s személyválogatás nélkül megmarni, a ki útjába jön.

Ezt választotta.

Vajjon eszébe jutott-e, hogy azok, a kikre lő, visszalőnek s mérgezett
nyilai ellen épen az ő multjából szedik össze a még mérgezettebb
fegyvereket – ellene?

Szentül hiszem, hogy eszébe jutott.

Hiszen nemcsak eszes ember volt, hanem azon felül fontolgató is.

Tizennégy év előtt gróf Károlyi Gábor barátom képviselői megbizó levelét
megtámadták. Szerettem volna, ha gyorsan igazolják. Oda fordultam
Csernátonyhoz.

– Beszélj Tiszával, ne bántsátok gróf Károlyi Gábor választását s mi nem
bántjuk gróf Széchenyi Pál minisztertek választását.

Mereven nézett rám. Kis idő mulva azt felelte:

– Majd meggondolom, beszéljek-e Tiszával? Az ülés végén vagy holnap
megmondom, beszélek-e?

Ez pedig kis dolog volt s mégis annyira fontolgatta. Képzelhető-e, hogy
1867-ben, a mikor haza jött, meg ne gondolta volna, hogy politikai és
irói működésének minő irányt és módszert válaszszon? És képzelhető-e,
hogy eszébe ne jutott volna, hogy rettenetes vihart idéz föl maga ellen,
ha vakon és keserün és becsületirtó szenvedélylyel támad mindenkit?

Bizonyára ez is eszébe jutott. S ha mégis úgy tett, a hogy tett: ebben
bátorság, vakmerőség, hősiség volt. Volt azért, mert érezni mélyen
tudott, habár lelke háborgásait el tudta is leplezni.

Ismertem én gazembert a közélet terén, a ki bűnei daczára is volt olyan
vakmerő, mint Csernátony, de annál a vakmerőség nem bátorság volt, hanem
üzlet s a ki, ha hozzá méltó módon verték vissza, csak kaczagott.

Csernátony nem ilyen volt. Azért az ő életében kitörés és csattanás
nélkül bár, de valódi és mély tragikum is volt.

Ez magyarázza meg barátaihoz s kivált Tisza Kálmánhoz való mély
ragaszkodását is. Én nem állitom, hogy e ragaszkodás e nélkül is meg nem
lett volna. De azt igen is állitom, hogy önmaga által fölidézett
balsorsában gyakran volt szüksége olyan menedékre, a minőt csak hatalmas
egyéniség barátsága nyujthatott.

Irásai, czikkei borzasztók. Nem hiszem, hogy ezeket valaki valaha
összegyüjtse. Jó lélek nem találna élvezetet ezek olvasásában. Nem is
értené meg a legnagyobb részét. Hiszen mindenki elmult már vagy
csakhamar elmulik, a kit egykor bántott s az esetek, vádak, támadások
okaira nem fog emlékezni senki.

Beteges önérzet s megfelelő erő nélkül való nagyravágyás lakott
Csernátony lelkében. Sok forradalmi jellem természete ez. De mégis
érvényesülni akart s ehhez az alkotmányos élet egyik egyoldalu s bizony
nem rokonszenves eszközét választotta: az egyének ellen irányzott
erkölcsi birálatot. S ezt is keserü szenvedélyességgel alkalmazta.

A történetirás fel fogja jegyezni, hogy ő maga a szó valódi értelmében
nem volt rágalmazó s ez lenni nem is akart, de iskolája, mely körülte
megalakult, kifejlesztette nálunk a rágalom rendszerét. S utódaiért
bizony Csernátony is felelős.

Ő még tudott lelkesülni s bár szűk körben, szeretni is. Számára enyhitő,
sőt talán mentő körülmény ez.

De utódai számára nem találok mentséget s enyhitést is csak országunk
borzadalmas közjogi helyzetében találok, de nem az egyéniségekben.

Csak üres és sivár lélek folyamodik a rágalom fegyveréhez. A ki szeretni
nem tud, csak gyülölni tud. A ki alkotásra nem képes, de rombolni
élvezetesnek találja. A ki magasra vágyik, de a nemes versenyben érzi
silányságát s azért társait megsebezni törekszik, hogy azok vagy
elvérezzenek a pályafutás közepén, vagy megutálják a versenyt s félre
vonuljanak.

Beteg az a nemzedék, mely közéletében megtűri a rágalom rendszerét. S a
hazának nem tud az a nemzedék jobblétet teremteni.

Mert vagy az egyének személyes dulakodásává válik a közélet, vagy pedig
a jók és nemesek, az érző és magasra szárnyaló lelkek unottan és
szárnyukszegetten vonulnak félre magányukba s átengedik a közügyeket
azoknak, kiknek a dulakodásban telik kedvük.

Bölcsek igen is támadnak a rágalom korszakában azokból, a kik félre
vonulnak. De az országok boldogulását nem a bölcsek teremtik meg, hanem
az államférfiak.

Valódi államférfivá pedig a rágalmazó soha se válhat.



NESZMÉLYI ARTUR NYUGSZIK.

(Neszmélyi Artur komáromi származásu fiatal hirlapiró. Alig 24 éves
korában halt meg Budapesten 1899-ben. Az „Egyetértés“-nek volt utolsó
éveiben politikai tudósitója. A hirlapi tudósitók mintájának tekintette
mindenki s szerette és becsülte mindenki. Erős és tiszta itélet, magas
emberszeretet s hirlapiró létére is mély és tiszta meggyőződés töltötte
be lelkét.)

Neszmélyi Artur nyugszik. Első és utolsó nyugalomra hajtotta le fejét s
nem is emeli fel többé. Nekem nagyon fáj az ő halála.

Nem régóta ismertem igazán. Hírlapiró volt. Más táborban küzdött. Volt
olyan nyolcz-tíz év, a mikor ritkán fordultam meg a hírlapiró világban.
Ő e nyolcz-tíz év alatt nőtt fel, virágzott s lett azzá, a kit
bámultunk, irigyeltünk, szerettünk, lelkünkbe öleltünk s a kinek
munkájára, jövendőjére büszkék voltunk.

Mindennek vége – meghalt. Csak szeretetünk s fájó emlékezetünk maradt
meg utána.

Alig egy év óta ismerem igazán. Ha együtt lakunk, együtt dolgozunk; ha
búnk, örömünk, vitánk, lelkesülésünk együtt forr, együtt pezseg: akkor
ismerjük fel egymást tökéletesen. A sors úgy intézkedett, hogy más-más
irányból induló utunkon egy hírlapnál találkozzunk. A találkozás
barátságot szült. Elvek, érzelmek és törekvések rokonsága volt e
barátság.

Fiatal zsidó gyerek s öreg megyei táblabiró; lehet-e a kettő közt a
lelkekben igazi barátság? Lehet. Csak a halál mondhatta, hogy nem lehet.
S én még annak se hiszem el egészen.

Igazi magyar lélek volt. Tele tűzzel, reménynyel, lángoló buzgalommal, a
magyarság igaz szeretetével. Komáromban nőtt fel és izmosodott meg ez a
lélek. Gazdag volt ez míveltségben is. Nem könyvek, nem iskolák adták
kölcsön neki ezt a míveltséget. Gondolkozásának üdesége, érzelmeinek
nemessége, éles megfigyelés s lelkesülés az igazságért, valódi
emberszeretet: ezekből állott míveltsége.

Teste törpe és nyomorék. Béna lábán vézna törzs. De keskeny vállai közt
remek fej, bátor tüzes szemek, szabályos arcz s a szép ifjú arczról
ragyogott a nyiltság, őszinteség, becsület és nemes önérzet. Mindig
valamely hőskor jutott eszembe, mikor ezt az arczot néztem. Nagy időket
csak ilyen arczu ifjúság alkot.

Ilyen ifjak után sóvárog az én lelkem. Közel harmincz éve, mióta itt
vagyok az ország fővárosában, a nemzet választottainak kellő közepén, az
irodalom és időszaki sajtó csatázó hadseregének táborkarában. Minden
évben, minden országos választás után azt vártam, hogy uj sereg, uj
nemzedék, uj erők szövetsége vonul fel a csatatérre, hogy felüdítse az
elfásult nemzedék szivét s megváltoztassa a kornak hanyatló irányát.
Vagy nem látok már tisztán, vagy hiába volt várakozásom. Korszakunk fakó
szekere változatlanul nyikorog tovább-tovább. Csak egyes alakok jönnek,
elszórtan, elszigetelten, a tömegben csakhamar elvegyülve. Pedig a
jelennek erejét s a jövendőnek erősségét képezhetnék. Szövetkezésük ujra
alkotná közéletünk világát. S szövetkezniök nem lehet. Vagy vezérük
hiányzik, vagy komor a gondviselés.

Bizony a gondviselés volt komor. Ha az nem lett volna: nem hunyta volna
le szemeit örökre a legnemesebb ifjú, a kitől én annyit vártam, a kinek
lelkére én annyi dicső reményt építettem.

Azt mondhatnák: kis ember volt, hírlapiró volt s az időszaki sajtó terén
is csak hírlaptudósitó. Hogyan ábrándozhattam én arról, hogy rá uj
világunk megalkotásában nagy szerep vár?

Én pedig arról ábrándoztam s balgatag vélemény az, vagy korhadó agy,
mely a hírlapirót kis embernek nézi, magasra nem becsüli, igaz érdeme
szerint nem tiszteli.

Nézzétek a hírlapiró ifjút. Vagyona nincs. Ha van, ha volt: barátai,
bajtársai, pályasorsosai közt osztja el vagy a szegényeknek adja, vagy a
hazának közczéljaira áldozza. Nem tékozlási szenvedély sodorja magával,
hanem részvét, nemes buzgóság, érező szívnek szent könnyelmüsége. Ebben
is példa volt az elnyugodott ifjú.

Vagyona tehát nincs. De munkája sok, nagy, fontos és sietős. S végzi a
munkát vidáman, jó kedvvel, derék versenynek keserűség és kapzsiság
nélkül való érzetével. Végzi nappal, végzi éjjel s többnyire éjjel és
szakadatlanul. Nappal a pihenője, lámpafény a napvilága, csillagos éj a
szórakozása.

Vagyonszerzéshez, tőkegyűjtéshez, henye urasághoz nincs reménye. Még
vágya se támadhat, mert ehhez nincs lelkének pihenője. Olvas, társalog,
vitáz, fut, ismerkedik, nagy férfiakkal eszmét cserél: mindezt azért,
hogy országának közönségét felvilágosítsa ma arról, a mi történt tegnap,
a mi készül ma s a mi következik holnap és holnapután.

Tudásába lelkét önti. Buzdít, paskol, dicsőít, agyon birál. Ötletet
gyűjt az utcza porából, az emberek fecsegéséből s a közélet érthetlen
zajából. Meglesi a mint az eszmék, vágyak, törekvések, fájdalmak,
szenvedések kibújnak a társadalomból, mint a fűszál a földből. Kiséri
növésüket, látja fölsarjadásukat, észreveszi eltorzulásukat s a mit lát,
hall, érez, mindennap; azt egy millió emberrel közli mindennap.

Minden nagy embert ismer, de azért nagy embert nem ismer, mert a nagy
ember ritka, nincs minden kornak hozzá szerencséje. Látja, hogy a nagy
embert ő teszi nagygyá vagy ő hagyja meg kicsinynek. Látja, hogy a nagy
ember lenézi őt, pedig hízeleg neki s futkos utána. Ő nem nézi le a nagy
embert, de nem is hízeleg neki. Mindenkiről tudja: mit ér, mennyit nyom,
mekkora igaz erő áll rendelkezésére. Még se büszke, csak önérzetes.

Ellenszenve könnyü fonál: rögtön szakad. Rokonszenve nemes aczél: se nem
törik, se nem szakad, se rozsda nem eszi. Mert szive becsületes és
szereti az igazságot. S ha a dulakodó érdekek és szenvedélyek
forgószelében egyszer fölismeri az igazságot: ahhoz hű marad. A mívelt
világnak legértelmesebb és legigazságosabb társasága a hirlapirók
társasága. Tudóst félszegsége, államférfit hiúsága, más közembert
vagyoni érdeke fonák útra terel, a hírlapirót ezek a gyöngeségek nem
ejtik bódulásba.

Azt mondják: vannak a hírlapirók közt gyönge jellemek, ingadozó lelkek,
esendő lelkiismeretek. Vannak! Hát a királyok, miniszterek, milliomosok,
egyházfejedelmek közt nincsenek? Ezeket dicsőitik, a hírlapirót szólják.
Igaz, de azért nem ez az igazság.

Neszmélyi Artur a valódi hírlapiró örök mintaképe. Hozzá hasonlók
lehetünk, nála derekabbak alig.

Rendületlen volt hite a függetlenségi elvek fenségében s végdiadalában.
Nem is elv, nem is hitvallás, hanem természet, vér, életösztön volt nála
a függetlenség. A maga számára is, nemzetünk számára is.

Hű bajtársunk volt lapunknak nemes harczaiban. Névtelenűl dolgozott, de
annál ragyogóbb volt minden műve. S én örömnek, élvezetnek s tanulságnak
tartottam a napnak alkonyatát, midőn oda jött a lap szerkesztő
helyiségébe s napi észleletét szellemes vidámsággal tárta elénk.

Nagy kincsünk volt életében, meg nem mondható veszteségünk halálában,
örök áldásunk emlékezetére.



A LASZTÓCZI MAGÁNYBAN.

(Szemere Miklós, a honfoglaló Árpád kortársának, Huba nemzetségének
ivadéka, született 1804 junius 17-én s meghalt 1881 augusztus 20-án.
Jeles költőnk, nagy tudós, hatalmas szellem, eredeti egyéniség s
rendületlen hazafi a legnemesebb kuruczok fajából. Korán elhalt Lajos
öcsém gyüjtötte össze költeményeit.)

Payzos Andor barátom értesité az öreg urat, hogy én január 10-én vagy
11-én meglátogatom őt Lasztóczon. Szerettem volna, ha az értesités
elmarad. Szerettem volna az öreg urat váratlanul meglepni. Azonban így
is jól volt.

Hideg idő járt. Gyenge hó és erős fagy lepte a földet. A vasuti
állomástól dülő úton és gyalog úton át gyalog ballagtam a nem messze
fekvő faluig. Úgy mondák, hogy az öreg úr beteges és kedvtelen. Lelkem
aggodalomtól reszketett, vajon kellemes lesz-e az öreg úrnak velem
találkozni. Ő öreg, én ifjabb. Ő a régi kor szülötte, én az ujabb koré.
Az ő lelkében magasan lobognak a honfiszenvedély lángjai, nálam a tűz
sokkal kevesebb. Eszmék iránt és férfiak iránt az ő szeretete és
gyűlölete határtalan; bennem hozzá képest bágyadtan él a szeretet is, a
gyűlölet is. Gránit ő a Kárpátok ormairól, én pedig csak olyan túladunai
terméskő vagyok, se nem kemény, se nem puha. Vajjon méltónak tart-e arra
hogy gazdagságos lelkét feltárja előttem s fölmelegedni engedjen
szivének tűzhelyénél? Ez volt aggodalmam.

Elértem a lasztóczi házat. Még reggel volt. A ház előtti terrasszon egy
nő állott, lépéseim zajára felém fordulva. Nem fiatal nő, fekete
ruhában; hóna alatt kosárka, melyből most eteté meg a baromfiakat;
komoly, de jóságos arcz, szilárd vonásokkal; egyenes termet; szép, de
fürkésző szemek, melyek parancsoltak s bizalmat gerjesztettek egyszerre;
büszke úrnő és áldott jó gazdaasszony egy személyben.

Nevemet emlitém.

– Isten hozta, Miklós várja önt, – mondá szivesen, mialatt kezét
nyujotta, melyet tisztelettel megcsókoltam.

E nő Szemere Miklósné volt. A ki a költőt és honfit vezette és boldoggá
tette egész hosszu életén át – bájaival és erényeivel. S a ki a
gyermekeket fölnevelé s a szép családi vagyont virágzóvá tette –
bölcsességével és erélyével.

A jó és bölcs feleség akkora áldás, hogy annál nagyobb áldása istennek
sincs.

Beléptem az öreg úr muzeum-szobájába.

Az öreg úr az iróasztal mellett ült és jóizüen falatozott. A villás
reggelivel bajlódott. Akkora sódar darab állott előtte, hogy én állandó
mosolygás nélkül nem tudtam rá nézni. A falak és szekrények tele voltak
ugyan rakva, aggatva, zsúfolva mindenféle kövek, csigák, kövületek,
fegyverek, forradalmi és vadászati emlékek, rozsdás, poros, ütött-kopott
halmazával; könyvek, képek, iratok, háji-báji dolgok szanaszét hevertek
ugyan könyvtárban, széken, pamlagon, ablakdeszkán, asztalon és asztal
alatt, de én szemeimet le nem vettem arról a sódardarabról, mely
szabályszerü tempóban, arányos egyformasággal kezdett elenyészni az öreg
úr kése, villája és fogai közt. – Néztem és mosolyogtam.

– Ülj le már ide, Károlyom – mondá, – ne bámuld ezt a sódart, ezen
szoktam én tölteni boszumat, ha az asszony nincs a szobában. (Az
»asszony« e pillanatban épen ott volt.)

– Leülök, – mondám egy széket oda téve, – de azért az a sódar nekem
mégis nagy örömöt okoz. Egész Budapest és egész Ujhely azzal van tele,
hogy te bátyám ilyen beteg, olyan beteg vagy, ez a sódar pedig azt
beszéli, hogy hála istennek, nincs neked semmi bajod. Örömhírt viszek
haza Budapestre: Epikur jó barátságban él Demokrittal a te habitusodban.

Vidám arczot öltött az öreg úr. Pár percz mulva jó kedve kerekedett
annyira, hogy egyetlen szót se szólt a politikáról, hanem annál többet
saját éleményeiről s a régi letünt időkről, Kazinczynak és Kölcseynek
irodalmi korszakáról.

Ez volt óhajtásom. Úgy éreztem magam mellette, mintha rég elköltözött
édes jó apám beszélte volna fölséges anekdotáit a száz esztendő előtti
dolgokról.

* * *

Szép dolog az irodalom története. A Kazinczy-kor hőseiről sok érdekes
adatot följegyeztek maguk a szereplők s azok kortársai. Minő fölséges
alakok ma a történet magaslatain egy Kazinczy, egy Kölcsey, egy
Berzsenyi, a Kisfaludyak, a Szemerék és mind-mind a többiek! Az élő
szenvedélyek érdességét, a viszontagságos élet botlásait, a hazáért s az
ideálokért lángoló szivek kitöréseit rég elsimítá a múlt s a
hagyománynak szürkülő ködén keresztűl ama fényes alakoknak csak nagy
körvonalait láthatjuk, mint a bujdosó a hegyek ormait, ha mikor rájuk a
rónaság távolából visszatekint. Nem lát meredeket, nem lát szakadékot;
lombok árnya, kopasz szirtek, örök hónak tündöklése összefolynak, egygyé
lesznek s a büszke ormokat szelid, kék fátyolával vonja be az ég.

És bár jól van ez így: mégis óhajtjuk látni a bérczet közvetlen
közelből; mégis vágyat táplál bennünk a megírt történet, vajha múltunk
ama nagy hőseit színről-színre láthattuk volna; vajha beszélhetnénk
valakivel, a ki velük élt, velük lelkesült, velük érezé át egy nemzet
fölébredésének vajudását; a ki ismerte őket színről-színre s nem a tudós
búvárügyességével, hanem az egykori jóbarát és kortárs kedélymelegével
beszél nekünk – bámuló unokáknak.

Szemere Miklós kortársa, tisztelője és barátja volt mind azoknak, kikről
hatvan-hetven év óta megemlékezik irodalmi s közéletünk történetírója.
Bátyja, Szemere Pál, maga mellé vette a lelkes gyermeket s elvitte
mindazokhoz, kik egykor a tetszhalottá vált magyar nemzetet fölverték
álmaiból. A lelkes gyermek maga is beállott a nagy küzdők soraiba s
végig harczolá három nemzedéknek keserű harczait.

És a lelkes gyermek, mint már nyolczvan éves aggastyán beszélt nekem
azokról az időkről, a mikor még dalolt a Himfy költője, a mikor Bánk bán
még csak egy szerény ifjú agyában élt, a mikor Kölcsey kereste és nem
találta a hont, melynek szent földére győzelemben csurga Árpád vére, a
mikor még nem volt készen a lant, melyről leharsogott Zalán futása s a
mikor még fölirták mindenkinek nevét, a ki magyarul irt és olvasott.

A gálszécsi sírbolt e napokban a Kazinczy-kor utolsó hősét fogadta örök
homályú ölébe.

* * *

Utolsó irodalmi vitáját hadd jegyezzem itt fel. Azaz egészen utolsó nem
ez volt, de a melyek már ez után jöttek: azok egy költeménynyel vagy
egyetlen czikkel lettek elintézve.

Ezelőtt vagy húsz évvel 1861-ben Arany János lapjában, a »Szépirodalmi
Figyelő«-ben ütött ki egy furcsa háború. Hogy ki kezdé: arra már nem
emlékszem.

Szemere Miklós czikket irt arról, hogy az iró egyénisége, jelleme stb.
gyakran egészen különbözik művétől, erkölcsös egyén ledér művet,
búslakodó ember víg művet ir, igen gyakran megfordítva.

Brassai Samu ezt nem hagyhatta szó nélkül, neki esett Szemerének,
hatalmasan meghurczolá, állítván az ellenkezőt, hogy tudniillik minden
irónak egyéni jelleme ugyanaz, a mi műveé.

Szász Károly Szemerének fogta pártját, Salamon Ferencz pedig Brassainak.
Folyt a csata váltakozó szerencsével előre-hátra. Arany János egyik
tábornak se volt szövetségese, de a jelek azt mutatták, hogy Brassai
iránt tanusít jóindulatú semlegességet. A harczban részt vettek egyebek
is a minorum gentium tagjaiból.

A háború körülbelül eltartott annyi ideig, mint a porosz-franczia
háború. Brassai antikritikája Szemere ellen igen kemény volt s ez volt
czíme: »Nincs többé ismerettyü.« Erre irt Szemere egy hosszabb
czáfolatot e czím alatt: »Válasz Brassai ismerettyüjére«.

Ezt beküldé Arany-nak 1862 junius 26-án. Arany azonban ezt nem adá ki,
mert nagyon erősnek találta. Szemere aztán a maga kegyetlen humorával
neki esett egy kissé Arany-nak is, irván neki következőleg:

»Szerkesztő úr olyformán bánik kedvenczével, (Brassaival) mint anya
gyermekével, midőn ezt az udvaron szemközt jövő pulykakakas elől
kötényébe rejti. Brassai a szerkesztő által elkényeztetett öreg gyermek
s a kényeztető dajkának csak örülnie kellene, ha vásott gyermekét valaki
megfenyíti s legalább néhány perczre megjavultan adja vissza ápoló
ölébe.«

Ez sem használt. Szemere válaszának külön könyvben kellett megjelenni.
Meg is jelent s mondhatom, ma is élvezetes, kedves olvasmány.

Sűrü nyomatú négy ívből áll ez a mű, következésképen ennek megirásához
idő kellett.

– Hajh de édes Károlyom, – mondá az öreg, midőn ezt nekem elmesélte, – a
hol asszony van a háznál: ott ekkora munkát egy esztendő alatt se lehet
megirni. Gondoltam egyet. Kimegyek a szőlőbe, beleülök a borházba, s
onnan addig ki nem mozdulok, míg munkámat be nem végzem. De a szőlő
messze van, ételt innen oda hordani nem lehet s az asszony azt kérdé:
mivel élek a borházban? Hja édesem, Keresztelő János sáskával és
vadmézzel élt a pusztában, tehát valahogy én is megélek a borházban. Az
asszony nem szólt semmit, hanem előre kiküldött a borházba egy vén tót
asszonyt, a ki nekem főzzön, s egy tehenet, hogy tej, turó, tejfel
legyen a háznál. Azt pedig az asszony istenért se tette volna ám meg,
hogy fiatal tót menyecskét adjon szolgálatomra.

A borházi remeteség 1862 májusban történt. A borházból gyönyörű kilátás
van Széphalomra, Kazinczy Ferencz szent emlékü lakhelyére.

Ez év nyarán az öreg úr magához édesgeté Tompa Mihályt, a már akkor
beteg költőt. A költő ugyanazon borházban igen jól tölté el a nyarat s
az ősznek egy részét. Egyik legszebb imája és költeménye készült ottan.

– De nemcsak ez készült, – mondá az öreg, – hanem ezen kivül megéneklé
még a borházat is és Brassait is. Nézd ott a falon rámában azt az
elsárgult papirt. Tompa egy gombostűvel akasztá fel a borház falára, én
megtaláltam s rámába tettem.

Levettem a papirt a falról s elolvasám. Ma is emlékezem a kis tréfás
versre. Így szól:

      _Szemere Miklós borházára._

  Ez a ház nem borház, kritikának háza,
  Hol Szemere Miklós majd a falra másza,
  Míg úgy bebánt a vén, szálkás Brassaival,
  Hogy rá a félország hangos bravót rivall.
  De meggondolván, hogy májust itt tölté el
  Egy vén tót asszonynyal és egy vén tehénnel,
  Azt mondom: veszítsen az is a ki nyerhet,
  Mert ebnek kivánok ilyen győzedelmet.

    1862.

Tompa Mihály.

Az egész írva és aláírva van Tompa gyönyörü kézirásával.

* * *

Beszélgettünk az én szegény, rég meghalt Lajos öcsémről is, ki az öreg
urat határtalanúl tisztelé, költeményeit évekig tartó fáradozással
összegyüjté, s kit levelei után az öreg úr is atyai gyöngédséggel
szeretett.

Beszélt Kossuthról és Kossuth fiairól, kiket meglátogatott. Beszélt
Kazinczynéról, gr. Török Zsófiáról s ennek konyhájáról. Beszélt
Kisfaludy Sándorról, kit Zalában s Katonáról, kit Kecskeméten látogatott
meg. Mindenkiről beszélt ujat, érdekeset, méltót arra, hogy
megörökittessék.

Kinek volna ahhoz elég ereje ma már?

* * *

Rövid együttlét után elhagytam az öreget, azzal az igérettel, hogy a
szüretre ujolag meg fogom látogatni.

A szüret még nincs itt és én igéretem be nem válthatom. Az öreg
elköltözött azokhoz a fényes szellemekhez, a kik közt magához méltó
társaságba jutott.

Oh, ha bennünk egy paránya volna annak a lelkesülésnek, mely ama
nemzetébresztő korszak nagyjait eltölté.

Oh, ti nagyok, miért nem hagyhatjátok a szívet örökül az utánatok jövő
nemzedéknek!



CSEMEGI KÁROLYRÓL.

(Csemegi Károly született 1826 május 3-án s meghalt 1899 márczius 18-án.
Igazságügyi államtitkár és országgyülési képviselő, azután a Kuria, a
legmagasabb biróság tanácselnöke sok éven át. Verbőczy óta a legnagyobb
magyar kodifikátor.)


I.

Alacsony és egykor zömök termet. Kerek fő, hátraszegve erős önérzet
jelképe gyanánt. Vörös haj, vörös bajusz, mely őszülni nem tudott. Éles,
fürkésző, vitázó szemek s oly metszésü ajkak, melyek nagy erélyt árulnak
el. Ilyen volt külseje.

Jeles ügyvéd volt Aradon. Honvédszerepe 1850 után sok üldözést vont
fejére, de ő leküzdte azt. A tudományos pálya nem jutott eszébe, pedig
azon európai hirnévre tehetett volna szert. A mint tett mint
törvényalkotó. Közhivatalba honvédmultja miatt nem juthatott, tehát
ügyvéddé lett. Kitünt csakhamar. Kiválósága köztudattá vált. Komolysága,
gazdag jogi tudománya s éles, biztos érvelése a nagy szellemi tehetség
mellett: ezek tették kiválóvá.

Az alkotmányos élet megnyilta vetette őt fel az ország fővárosába s a
nemzet szine elé. Állást foglalt az igazságügyi kormányban. Csaknem
együtt, csaknem egyidőben Szilágyi Dezsővel.

Szilágyi Dezső nagyobb elme és szélesebb államférfiui látkör. De a
szakadatlan munkásságban s a törvényalkotás biztosságában Csemegivel nem
versenyezhet. Pedig mindig verseny folyt köztük – akarva nem akarva.
Törekvésük és önérzetük egyenlő volt. Szilágyi mindig kedvesebb volt a
politikai, Csemegi a kormánykörökben.

Bittónak, mikor igazságügyminiszter volt, államtitkárra volt szüksége.
Szilágyi Dezsőre és Csemegire gondolt. Kozma Sándor véleményét kérte ki,
melyik lenne alkalmasabb államtitkár. Kozma Csemegit ajánlotta.
Munkásabbnak s miniszteréhez alkalmazkodóbbnak vélte, mint Szilágyit. S
Bittó Csemegit nevezte ki.

Kozma és Csemegi közt mindvégig benső, bizalmas barátság állott fenn.
Kozma tiszta értelmisége s nemes táblabirói emberszeretet által
kormányzott itélőképessége egyensulyban tudta őt tartani Csemegi óriási
tudásával.

Én huszonnyolcz év előtt jutottam vele ismeretségbe s aztán lassankint
barátságba. Balaton-Füreden ismerkedtünk meg, a mikor ő a büntetőtörvény
készitését megkezdette.

Én is a büntető igazságszolgáltatással foglalkoztam vármegyémben. S
bizonyos falusi fölényt éreztem magamban a fővárosi tudós s a miniszteri
tisztviselő fölött. No hiszen hamar kiábrándultam. Csemegi tudása mely
az egész müvelt világ törvénybeli és irodalombeli büntető jogát
felölelte, az elemi erők ellenállhatatlan hatalmával nyomakodott az én
kezdetleges, kapkodó, vidéki szerény tudásomra. Nem is igen kisértettem
meg vele a vitatkozást a büntető jog általános tudományának nagy
mezején.

Hanem egyes büntetőjogi esetek felfogásában és megitélésében nem egyszer
mégis megtréfáltam. Ott nem fogott ki rajtam. Vitáinkról, bár érdekesek,
fájdalmas elmulásának első napján megemlékezni nem akarok.

A magyar, latin, német, angol, franczia és olasz tudományos nyelvet
egészen birta. A törvényalkotáshoz szükséges forrásmunkákat e nyelveken
eredetiben tanulmányozta át. S végtelen sokat tanult. Szakkönyvtára is
felette gazdag volt. S tanulmányaiban kiterjeszkedett nemcsak a
törvényművekre, kommentárokra s elméleti buvárlatokra, hanem még a
művelt nemzetek legmagasb birósági itélkezéseire is. Sőt egyes
jelentékeny pörökre is.

Velem gyakran közölte munkája alatt a büntetőtörvény egyes már épen
elkészült fejezeteit. Egyszer épen a fölségsértés fejezetét közölte.

Beszéd közben emlitettem, hogy őseim beregi és abauji birtokaikat nota
Thökölyana czimén vesztették el s hogy a pört megujitották s a
megujitott pör iratai megvannak levéltáramban.

Nota Thökölyana! Ilyet sohase látott. Rögtön elkérte tőlem e pör
iratait. Maga is átnézte, de aztán átadta Hatoss Gusztáv fiatal
történetbuvárnak, ki huszonöt év előtt titkár volt az igazságügynél,
hogy forditsa le s adja ki. Hatoss elvitte az iratokat Pécsre, ott magát
agyonlőtte, családi irataimhoz sohase jutottam.

Nekem akkor csaknem minden büntetőjogi tudományom Deák Ferencz 1843-iki
munkálataira szoritkozott. És Csemegi némely javaslatát nem találtam
olyan jónak, mint Deákét. Egyenesen megkérdeztem Deákot 1873 elején:
miért nem avatkozik a mű vezetésébe s mi akadályozza az 1843-iki
javaslatnak némi módositással való elfogadását.

– Nem avatkozom bele, – felelt Deák – mert 1843 óta előre haladt a
tudomány is és a judikatura is, Csemegi pedig ezek mai állását jobban
ismeri, mint én.

Öt egész évig dolgozott Csemegi a büntető törvényen. Azon kivül végezte,
mint államtitkár, az igazságügyi kormányzat több ágát. Hihetetlen,
mennyit dolgozott.

Oly nagy fontosságu mű, mint az övé, alig van a világon, melyet annyira
egyetlen ember készitett volna, mint a hogy a mi törvényünket ő
készitette.

Neve halhatatlan. Érdeme örök s az egész világra és hosszu-hosszu
jövendőre kiterjedő. Hozzá hasonlitani multunk és jelenünk férfiai közül
csak Verbőczyt lehet.

Nem mondom, hogy műve hibátlan. Nem mondom, hogy itt-ott javitásra nem
szorul. De ez munkája nagyságából s érdeméből semmit se von le.

S nemzedékünk hálátlan volt Csemegivel szemben.

A nemzet ma is adós neki. Nincs oly kis nemzet, mely nagy kincscsel ne
jutalmazna ilyen művet. Csemegi iránt a nemzet hálája semmiben sem
nyilatkozott. Nehéz munka közt nélkülözve, elhagyatva kellett tengetnie
életét.

Nem a nemzet volt hibás, hanem kormányzói. S a nemzet még leróhatja
tartozását.

De már csak emléke iránt!


II.

Csemegi politikai szereplése ama hét-nyolcz év alatt, mig képviselő
volt, nem volt jelentékeny. Vagy legalább nem volt feltünő. Ő
törvényalkotó, tudós és szakember hirében állt s méltán állt abban. Az
ilyen férfiut a mi törvényhozóink, politikusaink, diplomatáink nagy
politikai szerephez nem bocsátják. Sok tudós és szakember közmondásos
félszegsége a tudósok és szakemberek tekintélyét nagyon megcsökkentette.

De azért Csemeginek ugyis, mint államtitkárnak, ugyis, mint
törvényalkotónak, sokszor volt alkalma a legfontosabb kérdésekben nagy
szolgálatot tenni hazánk javára.

A nemzetközi jogba tartozó kérdéseket ő intézte és sok kérdésben csak az
ő erélye és nagy tudása mentette meg államiságunk elismerését. A közös
kormánynyal és az osztrák kormánynyal nem egy összeütközése volt e
miatt. Minden összeütközésből diadallal hozta haza lobogónkat.

A büntető törvénynél is szép alkalma volt erre. Állami önállóságunkat
Ausztriával szemben s államunk egységét a társországokkal szemben a
jámbor és habozó Pauler és a szolgabiró müveltségü Perczel sohase tudták
volna megvédelmezni Csemegi nélkül.

Még se becsülték meg eléggé vezető államférfiaink. Néhány példát mondok
el erről.

A magyar büntető-törvénykönyvet, Csemegi művét a franczia kormány
lefordittatta franczia nyelvre, olasz jogtudósok pedig leforditották
olasz nyelvre. Néhány olasz egyetemen kiváló tudósok külön előadási
tárgyul is választották. A mi természetes. A mi törvényünk volt húsz év
előtt általánosságban a müvelt világ legjobb, legkorszerübb büntetőjoga.

Vagyontalan volt. Minden vagyonát könyvtára képezte. Mit ér egy
szakkönyvtár? A ki igazán használja: annak mérhetlen kincs. Másnak
szemét. Báró Baldácsy tizezer kötetes könyvtárát, melyet három nemzedék
gyüjtött össze, hatszáz forinton vette meg Simor primás. Az ószeresek se
adtak volna többet érte. Csemegi könyvtára e mérték szerint alig érne
többet pár száz forintnál. Pedig többe került tizezer forintnál. Erre
költötte minden nélkülözhető, minden megtakaritható pénzét.

Tehát szegény volt.

Annyival nagyobb kötelességük lett volna nemzedékünknek és
kormányainknak, hogy nagy müvét a mű becséhez és nemzetünk nagyságához
mérten jutalmazzák.

Vajjon mennyivel jutalmazták volna?

A kis Belgium egyik jeles törvényalkotójának, a büntető törvények csak
pótló átdolgozásáért, tehát nem is alapmunkájáért pár százezer frank
jutalmat adott. Csemegi emberfölötti munkát végzett öt év alatt:
legalább, de legalább százezer forintot megérdemelt volna.

Hajh, de ő nem volt se lófuttató, se bankigazgató, se vasuti engedélyes.

Nem adtak neki semmit. Nem adtak ez óriási műért egy fillért. A
Tisza–Szápáry–Wekerle- és Bánffy-kormányok igazságügyminiszterei mintha
sejtelemmel se birtak volna a munka becséről s a ráforditott lángész és
életölő fáradság nagyságáról.

Perczel Bélának mégis eszébe jutott, hogy a hálátlanság csunya dolog.
Fölkereste Csemegit.

– Barátom, szólt hozzá, még se viselhetem el lelkemen, hogy nagy munkád
tiszteletdíj nélkül maradjon. Megfelelő összeget a költségvetésbe föl
nem vehetek, de kodifikáczionális átalányomból kiszakithatok hatezer
forintot. Ezt szives készséggel fölajánlom.

Jól tette Csemegi, hogy e koldusalamizsnát kereken és rögtön
visszautasitotta.

– Inkább vesszek éhen, mint ezt elfogadjam.

Igaza volt! Hat ezer forintot középméretü ügyvéd szokott kapni nagy
pörben egyetlen jóravaló replikáért.

Én magam két igazságügyminisztert zaklattam, hogy tegyenek valamit s
nemzedékünkről az undok hálátlanság vádját háritsák el. Hiába volt. De
talán később már el se fogadta volna Csemegi.

Csemegi megteremtette a magyar büntető jogot, Kozma megalkotta a magyar
korszerü büntető eljárást. Mind a kettő egész életét szánta feladatának
becsületes megoldására. Szegényül élt, szegényül halt el mind a kettő.

Mikor én az eszlári pörben a védelmet vezettem: azon a nyáron Csemegi
egyik külföldi fürdőn együtt volt Schmerlinggel és Glaserrel, korunk e
két nagy jogászával. Mint mindenütt a művelt világban, ugy e három
férfiu közt is minden nap az eszlári pörről s az én – jó vagy rossz – de
mindennapi szereplésemről folyt a tárgyalás. A két osztrák államférfi
gondosan kikérdezte Csemegit, hogy én hol születtem, hol tanultam, ki
volt mesterem, kik voltak tanáraim? Mikor pedig Szeyfertt elejtette a
vádat: akkor kikérdezték Szeyfertt felől is. Csemegi minden jót
elmondott, a mit csak tudott róla is, rólam is.

– No lám, – mondotta Schmerling, – nem hiába kitünő férfiu az a
Szeyfertt, ő az én tanitványom.

– Eötvös pedig az enyém, – felelte Csemegi nagy magyar önérzettel. S
hozzá tette: Exczellencziátok is intézkedhetnének, hogy az osztrák
egyetemeken is a jogászok oly behatóan sajátithassák el a törvényszéki
orvostant, mint a magyar egyetemeken.

Beismerték s az osztrák kormány még azon évben intézkedett s intézkedése
indokául a magyar ügyvédi kar magas jogi műveltségét hozta fel.

Én ugyan se egyetemi hallgató nem voltam, se Csemegi tanitványa nem
voltam, de jól esett ez a kis szóváltás, melyet Csemegi haza jöttekor
azonnal közölt velem.

Itthon mindig szidott bennünket. Birót, ügyvédet, jogtanárt,
törvénykészitőt egyaránt. De a mikor külföldi notabilitásokkal
találkozott, azok előtt a magyar jogélet férfiait a világ első jogászai
gyanánt mutatta föl. S a ki a magyar jogászt ócsárolni merte: annak ugy
ment neki, mint az oroszlán. Pedig német, olasz, franczia nevezetes
férfiakkal gyakran találkozott, kik közül őt, mint korunk legnagyobb
kodifikátorát, tisztelgés végett gyakran és sokan fölkeresték.

Az eszlári pör befejeztével pihenni Balaton-Füredre mentem; első dolgom
volt őt felkeresni. Megölelt, megcsókolt s azt mondotta:

– Ne volnék csak ilyen vén bolond, ott hagynám a kuriai tanácselnökséget
s odamennék irodádba ügyvédtársadnak.

Minő nemesnek látta s minő magasra becsülte ő az ügyvédi hivatást!

Minden nagyravágyása abból állott: bárha ő állhatna egyszer az
igazságügyi kormányzat élére! Vágya nem teljesült.

1875-ben, mikor a Wenckheim–Tisza-kabinet alakult, egy este Széll Kálmán
megszólitott, menjek el hozzá, beszéljük meg: ki lenne a legjobb
igazságügyminiszter. Széll Kálmán akkor már kijelölt pénzügyminiszter
volt. A Bittó-kabinetnek Pauler volt igazságügyminisztere, de ezt Tisza
nem szerette, mert valami kanári madár miatt egy interpelláczióban
Tiszát csak nem rég nagyon ledisputálta. Széll az egyetem-téren lakott,
nála lakott Deák Ferencz is. A házat már lebontották.

Ott összejöttünk többen. A házigazdán kivül ott volt Perczel Béla
házelnök, Szeniczey Ödön, Visontai Kovách László s még vagy ketten.
Horváth Lajost szerettük volna megnyerni, de istenért se vállalkozott.
Táviratoztunk Miskolczra is pártjához, hogy az is biztassa őt. Meg is
tette, az se használt.

A mint tanácskozunk s keressük az alkalmas embert, Perczel Béla föl és
alá járkál a szobában, szokása szerint hátratett kezekkel. Ránézek s oda
szólok:

– Hát te Béla nem vállalkoznál rá?

– Ha parancsoltok velem: én szivesen megteszem.

Eddig volt. Széllnek tetszett, másnap közölte Tiszával s harmadnap
Perczel igazságügyminiszter volt.

Évek mulva elmondtam e jelenetet Csemeginek.

– Hát én rólam nem volt szó? – kérdezé.

– Az igazat megvallva, nem jutottál eszünkbe.

– No barátom, ha jogász embernek, ha magadforma embernek se jutok
eszébe: akkor mit várjak én?

Keserü szemrehányást tett az egész világnak. S igaza volt. Hiszen még az
akadémia se választotta tagjává!

Talán nem lett volna a legjobb igazságügyminiszter. Talán nem volt a
legjobb biró sem. Birói felfogása ellen egyszer-másszor én is hevesen
érveltem magántársalgások közben. Birótársai közt is sokan voltak, kik
vele nem rokonszenveztek.

Modora érdes. Nagy tudásával nagy fölényt tudott gyakorolni. S nem is
mérsékelte magát ebben minden alkalommal. Komoly összeütközésbe s mély
jogtörténeti vitába keveredtem vele magam is az egyházpolitika heves
napjaiban. S azóta alig találkoztam vele néhányszor.

De minő semmiség ez mind az igaz érdem ama piramisa mellett, melyet
életével és munkásságával megszerzett! Nagyobb fia, mint ő, volt
nemzetünknek az ő korában. De egész életének minden munkáját, egész
lángelméjének minden erejét hazája javára ugy, mint ő, senki fel nem
áldozta.

Szegény kenyeret kapott érte, a mig élt. Halála után életének s
emlékezetének dicsőségét zengeni fogják a századok.


III.

Hanem e felvilágositás mégis sötéten hagy egy pontot. Huszonnégy év
előtt fejezte be nagy művét Csemegi. Egész emberélet munkája ez a nagy
mű s közhaszna és dicsősége nemzetünknek. S huszonegy év óta élt
szegényül s halt meg szegényül a nagy mű alkotója.

Ez a sötétség mégis sötétség maradt. A kormányokra borul ez, nem
Csemegire.

Csemegi könyvtáráról is megemlékeztem tárczám soraiban. Azt állitottam,
hogy ebből áll minden vagyona, melyet szeretett hitvesére hagyhatott. E
vagyon pedig, ha kótya-vetyére kerül, nem ér annyi száz forintot, a hány
ezerbe került, noha mint szakkönyvtár kincset ér.

Lehet, hogy szavaim birtak arra pártkülönbség nélkül több képviselőt ma
a képviselőházban, hogy lépést tegyenek arra nézve, hogy a nagy értékü
könyvtár a törvényszerkesztő bizottság részére államköltségen
megszereztessék. Apponyi Albert gróf és Győrffy Gyula vezetése mellett
Beksics Gusztáv, Bolgár Ferencz, László Mihály, Neményi Ambrus, Olay
Lajos és Szabó Imre voltak e képviselők. Fölkeresték a miniszteri
szobában Széll Kálmán miniszterelnököt s Lukács László, Plósz Sándor és
Wlassics Gyula minisztereket, kik biztató igéretet tettek mind a
könyvtár megvételére, mind az özvegy legmagasabb kegydijazására.

Ez a legkevesebb, mivel a nemzet az elhunyt iránti háláját, noha
későcskén, bebizonyithatja.

Ehhez még szükséges, hogy mellszobra a legfőbb törvényszék palotájának
csarnokában államköltségen felállittassék.

* * *

Ha már Csemegi Szent-István rendjéről szóltam, szólok most egyuttal
Tisza Kálmán Szent-István-rendjéről is, melyet nagy-kereszt alakban
ugyan, de később adott a király Tisza Kálmánnak, mint Csemeginek.

Erről is ma értesültem hitelesen.

Tisza Kálmán már félévig volt belügyminiszter s öt évig miniszterelnök s
még mindig nem volt semmi rendjele.

Történt 1880-ban, hogy Károly román király, akkor még fejedelmi czimmel,
Budapesten járt s Tisza Kálmán miniszterelnök, ő felsége a király
előzetes tudatával, nála tisztelgő látogatást tett. Midőn tőle
elbucsuzott, a fejedelem főhadsegéde arra kérte, menjen egyenesen haza,
mert a fejedelem ő fensége azonnal vissza óhajtja adni a látogatást.

Ugy lett. Tisza azonnal haza hajtatott miniszterelnöki palotájába s a
fejedelem néhány percz mulva nála termett.

Fontos tárgyu beszélgetés után a látogatás befejeztével elővett a
fejedelem egy finom müvü tárczát s oda nyujtá Tiszának. A román
csillagrend legmagasabb osztályának jelvényei voltak benne.

– Szerencsémnek tartom, – ugymond a fejedelem, – hogy e rendet
Exczellencziádnak adományozhatom.

– Hódolattal és hálás köszönettel fogadom fenséged kegyes adományát,
ámbár meg kell jegyeznem, hogy saját felséges uralkodómtól sincs még
semmi rendjelem.

A fejedelem mosolygott e szóra.

– Tudom – ugymond – hogy vannak kiváló férfiak, kik a rendjelekre semmit
sem adnak; nem is kivánom, hogy viselje, mégis kérem, fogadja el tőlem
emlékül.

Ily kegyes szavakra természetesen el kellett fogadnia.

Fülébe jutott ez báró Orczynak, ő felsége melletti miniszternek, a ki
aztán rögtön előterjesztést tett ő felségének az iránt, hogy Tisza
Kálmánnak a Szent-István-rend nagy keresztje adományoztassék.

Igy jutott Tisza Kálmán magyar rendhez a román király utján.



BITTÓ ISTVÁN A FŐRENDIHÁZBAN.

(Született 1822 május 3-án. Köznemes, de előkelő birtokos családból.
1848-ban képviselő, később bujdosó. Somogy vármegye egykori
főszolgabirája, képviselő, igazságügyminiszter, képviselőház elnöke,
miniszterelnök, Deák Ferencz benső baráti köréhez tartozott.)

Széll Kálmán becsületes munkát végzett, mikor azt ajánlotta a királynak,
hogy Bittó Istvánt a főrendiház tagjává, örökös törvényhozóvá nevezze
ki. Meg kellett volna ezt már tenni tizenöt év előtt, a mikor először
kimaradt a képviselőházból. A mikor az uj főrendiház először megalakult.
Ha már ily alkatában áll fenn ez a főrendiház: ki lehetne annak inkább
tagja, mint a ki miniszterelnök volt? Tisza Kálmán kislelküsége,
Szápáry, Wekerle és Bánffy feledékenysége volt oka az eddigi
mulasztásnak. És főleg az, hogy Bittó a boldogtalan nemzeti párthoz
tartozott. Ugy vélekedtek: a főrendiháznak nincs szüksége nemzeti párti
férfiura. Pedig én nem egyszer úgy szerettem volna, hogy e párt minden
tagját oda szállitsák át. A zionisták azt hiszik, a zsidóknak
Jeruzsálemben van helyük; én azt hiszem, a nemzeti pártiaknak a
főrendiházban lett volna helyük. Úgy is oda jutnak utóbb mindannyian. A
nemzeti muzeum kerek palotájába.

Széll Kálmán, ha későn is, helyre hozta a furcsa mulasztást. Minden
miniszterelnök főrendiházi törvényhozó immár. Szlávy és Wekerle
méltóságuknál, Szápáry grófságánál fogva. Bánffy háromféleképen is az.
Bárósága, méltósága s kálvinista főgondnoksága czimén. Tisza Kálmán is
az lehet, mihelyt akarja. Ő a legrégibb kálvinista főgondnok.

Huszonötödik éve, hogy megszünt a Deák-párt. Utolsó három évében három
miniszterelnöke volt. A nagy betegnél gyakran változtatják az orvosokat.
A Deákpárt utolsó orvosa Bittó István volt. Ő is fogta be szemeit. Ő is
temette el.

Pedig nem volt épen rossz orvos. Csak szerencséje nem volt.

* * *

Bittó Istvánt nagyon kevesen ismerték igazán. De a kik igazán ismerték:
azok igazán szerették. És őszintén becsülték. Ezt nem gátolta se nemzeti
párti volta, se 67-es meggyőződése. Mert igaz, jó és erős magyar volt
minden izében. Erős magyar érzületben a miniszterelnökök közt talán csak
Bánffy közelitette meg. Felül nem multa egyik se.

Én szép példákat tudok erre.

Mikor huszonöt évvel ezelőtt a második választási törvényt hoztuk, úgy
láttuk szükségesnek, hogy az erdélyi czenzust hagyjuk meg változatlanul,
nehogy román-ajku atyánkfiai dako-román képviselőkkel áraszszák el az
országgyülést. Ellenünk volt gróf Szápáry belügyminiszter, ellenünk volt
a balközép s ellenünk voltak a Deák-párt radikális elemei Gorove István
és Horváth Boldizsár által szervezve. De ellenünk voltak a felvidéki
deákpártiak is, kiket a vén Justh, a »tót király« vezetett.

Szegény báró Kemény István kétségbe volt esve. Szentül hitte, hogy
elbukunk és szentül hitte, hogy akkor elvesztjük Erdélyt. Mi azonban
csülökre álltunk, a központi bizottságban győztünk s a Deákpárt
értekezletén addig viaskodtunk, mig ott is ki nem csikartuk a néhány
szónyi többséget. Egyuttal pártkérdéssé tettük javaslatunkat.

Hátra volt azonban a főrendiház. Ott már mi semmit nem segithettünk, a
belügyminiszter pedig berendelte a főispánokat, hogy ellenünk a kormány
eredeti javaslatát szavazzák meg.

Egy szép augusztusi napon reggeli hat órakor beront hozzám báró Kemény
István, lerántja rólam a takarót s fülemnél fogva fölczibál.

– Gyere, gyere, öltözz hamar, menjünk Bittóhoz deputáczióba!

Átkozottul álmos voltam.

– Hány óra?

– Siess, siess, mindjárt hat óra lesz.

– Az öreg apám se járt deputáczióba miniszterelnöknél hajnali órában.

Nem hagyott békét, felöltöztem, kocsiba ültünk, mentünk Jeney József
erdélyi székely képviselőhöz, őt is fölvettük s hajtattunk lóhalálában
föl Budavárába, a miniszterelnöki palotába.

Portásra, komornyikra rárontottunk: keltsék föl azonnal a
miniszterelnököt. Futott mindegyik a belső szolgákhoz és szolgálattévő
frájokhoz. A miniszterelnök, bár szürkülő legény, nem régi házas volt.
Fölverték. Elhitették vele, hogy a tatárok törtek be az országba.

Jött ki hozzánk az elfogadó-terembe papucsban, barnavörös hálókabátban,
vörös házi sapkában. Mint egy török basa.

– No mi baj ilyen kora reggel?

Én voltam az első szónok. Elmondtam a czenzusveszedelmet. A
belügyminiszter gonosz praktikáit. Tizennyolcz berendelt főispán
veszedelmes szándékát. Vagy segitsen, vagy elbukunk! Holnap lesz a
szavazás.

Jó báró Kemény István folytatta a panaszt.

De panasza közben mély érzés fogta el szivét. Eszébe jutott, hogy még
van jó magyar Erdélyben s hogy azok számára meg kell menteni azt az
országot. Ha pedig már azok is elfogynának…

Mikor ide jutott panaszával, elfuladt a hangja. Valami szoritotta a
torkát. De Jeney szeméből is kicsordult a köny. Jeney fejezte be a
mondókát.

– … de mi azt már nem akarjuk megérni!

Bittó István a miniszterelnök azt felelte:

– Köszönöm szives fáradságtokat. Nem tudtam a dologról. Mindjárt
intézkedem. Mig én a kormányon leszek: a magyarságnak hátraszorulni nem
szabad.

Oly keményen beszélt a főispánokkal, hogy tizennyolcz közül tizenöt
velünk szavazott és csak Ormós temesi gróf, Kis Miklós jász-kun
főkapitány s még egy harmadik – neve nem jut eszembe – szavazott
ellenünk. Győztünk!

Ilyen fura deputáczió se járt azóta a miniszterelnöki palotában. De
talán azelőtt se.

Bittó alatt nyujtott be az igazságügyminiszter egy uj perrendtartási
javaslatot, melyből hiányzott az, hogy más nyelven, mint magyar nyelven
semmiféle iratot benyujtani nem szabad. Figyelmeztetésünkre Bittó
azonnal visszavonatta a javaslatot s utasitotta a szakminisztert, hogy
pótolja ezt a hiányt. Kora bukása miatt czélhoz nem juthattunk. Azóta
negyed század telt el s a czélhoz ma se jutottunk el. Pedig minő óriási
következménye lett volna annak, ha állami biróságaink csak magyar
okiratot fogadhattak volna el!

* * *

Volt Bittó igazságügyminiszter is. Ő szervezte 1871-ben a királyi
biróságokat. Ismeretlen elemekből harmadfél ezer birót egyszerre
kinevezni! Azt a protekcziós bucsujárást kellett csak látni, a melylyel
őt három hónapon át folyton ostromolták.

Szelid modorban, de hajlithatlan keménységgel állt ellent. Még maga gróf
Andrássy Gyula miniszterelnök se tudta egyik gazdatisztjét
börtönfelügyelőnek nála beajánlani. Nem is hagyta a dolgot megjegyzés
nélkül:

– Teringette Pistikája, az ember sehogy se boldogul vele.

Kis termete miatt bizalmas körben csak Pistikának neveztük.

* * *

Deák Ferencz nagyon szerette és becsülte.

Az 1872-iki országgyülésen elnököt kellett választani. Sokan Somssich
Pált akarták, a mult 1869-iki képviselőház elnökét. Sokan Gorovét, a
párt elnökét. De mások is voltak jelöltek. A Deák-párt kebelében hosszu
vitára voltak készen. Akkor még nem a kormány jelölte ki a képviselőház
elnökét, a ház élénken óvta e nagy jogát. Akkor még nem is volt a
képviselőház elnöke »kegyelmes ur«, hanem csak az otthoni czime volt.

Én is deákpárti voltam akkor. Körhelyiségünk a Hungáriában volt. Ott
jöttünk össze a képviselőházi elnökben megállapodni.

Gorove István pártelnök megnyitja a tanácskozást s jelenti, hogy az
elnökjelölés kérdéséhez Deák Ferencz óhajt először szólani.

Deák Ferencz jobb kezét az asztalra teszi s balkezében szivarját tartja
aláfelé. S szól:

– Elnökválasztásról, személyi kérdésről van szó. Az elnöki tiszt nagyon
fontos és gyakran nehéz. Meg kell fontolnunk higgadtan s szabadon kell
tanácskoznunk, kit válasszunk ez állásra. Mindenki mondja meg nyiltan
véleményét.

S ekkor erős hangsulyozással tette hozzá:

– Én Bittó István igazságügyminiszter urat óhajtom a képviselőház
elnökének!

– Éljen! Éljen!

Azonnal vége lett a tanácskozásnak. Lehetett is azután már tanácskozni,
a mikor Deák Ferencz megmondta a véleményét. De úgy elhallgatott ott
minden más árnyalat, mintha más se lett volna a világon, mint Bittó
István.

Igy lett a ház elnöke.

De még czifrábban lett miniszterelnök.

Szlávy Józsefnek teste-lelke megunta már a miniszterelnökséget, pedig
alig volt egy év óta abban a méltóságban. Szabadulni akart minden áron.

A király sok embert megkérdezett: ki legyen a miniszterelnök. Akkor
hallgatta meg először Ghyczy Kálmánt és Tisza Kálmánt is. Meghallgatta
Bittót is, a ház elnökét. S egyszer csak azt mondja neki:

– Önt bizom meg a minisztérium megalakitásával.

Hejh a ki adta! Most ijedt meg már igazán Bittó István. Hát hiszen az
igaz, hogy ő házelnök volt, igazságügyminiszter is volt, Somogy
vármegyének főszolgabirája is volt s a függetlenségi harcz után bujdosó
is volt, de elvégre mégis csak táblabiró volt. Hogy lehessen ő
miniszterelnök?

– Fölség, köszönöm kegyességét. Fölséged parancsának engedelmeskedem is,
de azt Fölséged se parancsolhatja, hogy arabul beszéljek, mikor én
arabul nem tudok.

Mosolygott a Fölség.

– Csak próbálja meg kedves Bittó, tud ön még arabul is.

Igy lett miniszterelnök.

* * *

Pedig még se igen tudott arabul.

A bosnyák politikát például határozottan ellenezte.

E miatt kellett meg is buknia. Nemcsak neki, hanem a Deák-pártnak is.
Ennek elbeszélése azonban már a magas politika körébe tartozik.

* * *

Nem szónok. És nagyon szerény ember. E két körülmény örök akadálya volt
annak, hogy vezérszerepet állandóan vigyen.

Egyszerü, tiszta, magyar és nemes táblabirói eszejárása van. Kisebb
társaságban, magántársaságban felfogása, érvelése, nemes modora mindig
hatalmas befolyást gyakorol. Szabadelvü a negyvenes évek régi tisztes
táborából. Vannak eszményei s még tud lelkesülni.

Az egyetlen miniszterelnök, a ki átment az ellenzékre.



A LEGÖREGEBB TÁBLABIRÓ.

(Zsoldos Ignácz született 1803 julius 24-én s meghalt 1885, szeptember
24-én. Követ, jogtudós, legfőbb itélő biró, akadémiai tag, tudományos
iró. Legnagyobb érdeme az, hogy Zádor Györgygyel együtt a magyar jogi
élet tiszta magyar nyelvét ő alapitotta, ő teremtette meg. Az utolsó
negyven évben irók, birák és ügyvédek sokat rontottak e nyelven.)

Zsoldos Ignáczról, az agg tudósról és táblabiróról akarok megemlékezni.
Régi ember, régi törvényhozó, régi publiczista, régi büszkesége a magyar
birói karnak, az ujra ébredt nemzet első gárdájának tekintélyes tagja.

Nagyon kis gyermek voltam még akkor, amikor őt nekem a 47-diki
követválasztás idején apám megmutatta. Őt és Zádort és Kocsi Sebestyén
Gábort és Hunkár Antalt, mint vármegyénk nagyjait.

Régi ember volt ő már akkor is. Már 1847-ben joggal mondhatta el, hogy
negyedszázad óta szolgálja a vármegyét, a közügyet, a tudományt, az
országgyülést. De én minderről akkor nem tudtam s mindebből nem értettem
semmit. Még alakját is elfelejtettem, még neve is ritkán jutott eszembe,
de ez az én bűnöm volt, nem az övé.

Húsz esztendeig nem láttam azután.

1867-ben egy deputácziót választott a vármegye, melynek szigorú
útasitásul adta, hogy menjen föl Pestre, látogassa meg a minisztereket s
különösen gróf Mikó Imrével értesse meg komolyan, hogy a vármegyének
vasutra van szüksége s hogy a magyar nyugati vasutnak, Fehérvárból
kiindulva, a vármegye kellő közepén kell végig vezettetni. Szentül azt
hittük akkor a vármegyén, hogy a vasútépités pusztán hazafias dolog,
mint a muzeum vagy a nemzeti szinház, hogy abból csak áldása lesz az
országnak s hogy ahhoz holmi konzorcziumoknak, gründereknek,
szindikátusoknak, filiszteusoknak semmi közük se lészen.

Ebbe a hazafias vasuti deputáczióba beválasztott a nemes vármegye engem
is, aki akkor fiskusa voltam, és Zsoldos Ignáczot is, aki már akkor is
és még akkor is első rangu büszkesége volt. Mellesleg szeptemvir volt a
kurián és Pesten lakott.

Elképzelhető, minő sajátságos érzelemmel vártam azt a pillanatot, midőn
vele megismerkedhetem. Első rangu publiczistánk a 40-es évek elejéről,
harmincz év óta tagja a magyar tudós társaságnak, több mint negyven év
előtt már országgyűlési követ s most szeptemvir, az országnak egyik
legmagasb birája. Mily alakká növeszté őt fel láttatlanban egy ifjú
megyei tisztviselőnek kegyeletes képzelete!

A főispánnál, báró Fiáth Ferencznél jöttünk össze, hogy onnan menjünk a
miniszterekhez. Eszterházy Pál, Waldstein János, Zichy Manó grófok,
Ányos István, Békássy Lajos, Nagy Ignácz képviselők, Késmárky viczispán
s a többiek. Ma már mindez, akiket itt fölemliték, elköltözött oda, a
hol nincs miniszter s a hová vasút nem jár.

Míg ott beszélgettünk: bejön közénk egy kis sovány, öreg emberke.
Halvány arcz, élénk szemek, még el nem deresedett bajusz, bágyadt
mozdulatok s kissé hajlott termett. Tisztes fekete, de viselt ruhában,
Zsedényi-féle egyszerüséggel öltözve. Nyakában egy hosszu bekecs,
boldogult Horváth István divatja szerinti szabással s lábain olyan
csizma, melyet bagariabőrből készitett valami régi divatu magyar
csizmadia s melynek mindegyik darabját fölváltva másik-másik lábán
szokta viselni naponként az ember hajdanában. Beköszöntött s aztán
keveset beszélt, igénytelenül, szerényen és csak akkor, ha valaki
egyenes kérdéssel fordult hozzá. Egyenesen rá lehetett volna fogni, hogy
egy derék, nyugalomba vonult falusi tanitó, ki ránk maradt ezelőtt ötven
esztendőről.

Zsoldos Ignácz volt. Tisztelettel néztem és hallgattam reá, de kissé
csalódva.

Mentünk a miniszterhez. Mikó miniszter hegyesre kifent bajuszával
ünnepélyesen fogadott bennünket, mellette ott sürgött államtitkárja,
Hollán Ernő, akkor még nem generális, hanem annál szemrevalóbb fiatal
ember.

Szónokunk elmondá a maga beszédét ékesen, czifrán, szónoki figurákkal
bővelkedve, szokott hazafias frázisokkal s a miniszter felelt rá
hidegen, egyszerüen, jóakaratáról biztositva szokott hivatalos
frázisokkal. Vettem észre, hogy ebből a párbeszédből alig lesz nekünk
vasutunk.

De előállott Zsoldos Ignácz s mikor a hivatalos beszédnek vége lett, azt
mondá a miniszternek:

– Kegyelmes uram, miniszter ur! A mi ide jövetelünk nem puszta formaság.
Mi azt követeljük, hogy az ország tuladunai részének jövendője s anyagi
és szellemi jólléte minden módon biztosittassék. A miniszter uraknak az
ország minden részéről gondoskodni kell ugyan, de vegye tudomásul
exczelencziád, hogy az ország tuladunai része nem ismer idegen
nemzetiséget, nem ismer nemzetiségi kérdést, mi magyarok vagyunk és
magyarok maradunk; a német ellen és nyugat ellen mi védelmezzük fajunkat
és országunkat, a mi kérelmünket se elutasitani, se halogatni nem
szabad. Én, miniszter ur, öreg vagyok már és beteg ember, de fiatallá és
egészségessé leszek, ha az én imádott magyar fajomnak, nemzetemnek
jólléteért kell viaskodnom. És én azért viaskodni fogok, a mig én élek,
ezt a miniszter ur jegyezze meg magának jól.

A kis ember görnyedt termete kiegyenesedett, hangjában ércz volt és erő
s szemeiben villogott az érzés és a köny.

Ezt a hangot megértette a miniszter. Az ő bágyadt szemeiben is el
kezdett csillogni valami, némán szoritott velünk kezet, de a Zsoldos
Ignácz kezét két kezével szoritá meg.

– Én is öreg ember vagyok, méltóságos uram – úgymond a miniszter – de én
erdélyi vagyok, én ismerem a nemzetiségi kérdést az én hazámból, de én
is viaskodom fajomért és nemzetemért; méltóságtok akarata teljesitve
lészen, vagy én sem leszek miniszter.

S a vasut meglett azonnal.

* * *

Ez volt első találkozásom Zsoldos Ignáczczal. Csodálattal és
tisztelettel néztem őt. Nem a régi bekecs és régi csizma, hanem a régi
sziv és régi érzés állott ezentul előttem. Ha mi fiatalok úgy tudnánk
érezni, mint a régi gárda öreg táblabírái!

* * *

Legnagyobb és legbecsesebb munkája két vaskos kötetben e czim alatt
látott napvilágot: »A szolgabirói hivatal«. A közigazgatás kézi-könyve
akart ez lenni a szolgabirák és esküdtek számára és lőn e könyv a
közigazgatás egész elméleti és gyakorlati tankönyve két nemzedéken át az
egész ország számára. Olyan tudományos könyv, mely a gyakorlati
közéletben ehhez hasonló elterjedést nyert s ehhez hasonló hatást
gyakorolt volna, magyar nyelven még nem iratott mind maiglan.

A harminczas és negyvenes években a fölébredett nemzeti öntudat a megyei
élet, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás terén is szükségesnek
tartá már a közállapotok javitását. A társadalmi élet bonyolódott, a
vármegyék feladata napról-napra nehezebbé vált s a külföldön utazott
ujabb irói nemzedék gunynyal kezdé már ostromolni Széchenyi nyomdokin a
táblabirák és szolgabirák more patrio gazdálkodó rendszerét. Azonban a
táblabirák és szolgabirák megtették volna kötelességüket, ha az ujabb
korszak minden reformigénye egyszere nyakukba nem szakad s ha lett volna
valamely rendszeres és világos szakmunka, mely nekik az ujabb
feladatokra irányt adhat.

Érezték ezt a vármegyék maguk is. Pestvármegye hires főjegyzőjének,
Nyáry Pálnak keze által készittetett 1840-ben tisztviselői számára
rendszeres eljárási utasitást. Zalavármegye is deputácziót küldött ki e
czélra még 1839-ben s Biharban is megpendité az eszmét Beöthy Ödön.

Azonban Deák Ferencz, bár saját vármegyéje is dolgozott ily művön,
Zsoldos Ignáczot, ifjukori benső barátját beszélte rá, hogy fogjon bele
ily mű alkotásába.

– Minden vármegye – úgymond – csak a maga viszonyai szerint, a maga
számára fog eljárási utasitást késziteni s egyik vármegye a másikét
valószinüleg nem fogja elfogadni már csak localis rivalitásnál fogva
sem. Ha azonban egy ember ir derék munkát: azt az egész ország
elfogadja, miként Verbőczyt elfogadta. Fogj hozzá barátom s ird meg te.

Ezt 1838-ban nyáron Füreden mondá Deák Zsoldosnak és a jó tanács annál
szivesebben meghallgatásra talált, mert ily mű megirásának eszméje már
Zsoldosnál is önként megérlelődött s az adatokat és tanulmányokat kezdé
is már hozzá gyüjteni.

Zsoldos Ignácz 1823-ban lépett Veszprémvármegyében tiszteletbeli
hivatalra. Az 1825-iki országgyülésen mint távollevők követe volt jelen
s mindvégig feszült figyelemmel kisérte a köztanácskozásokat. 1827-ben
szolgabiróvá s később főbiróvá választatott megyéjében s 1834-ig
mintaszerű szolgabirája volt a megyének, kinek nevét s eljárását
példának okáért emlegették még a szomszéd vármegyékben is. Ezután
főjegyző lett s a 43-iki országgyűlésen a vármegyének első követe.

Volt hát gyakorlata elég. A nagy mű megirását 1838. évi szeptemberben
kezdette meg s 1840-ben fejezte be. Egyes részeit időnként megmutatta
Deák Ferencznek s műve tárgyairól külön is adott ki előzetesen jól
megirt dolgozatokat. Ezért az akadémia már 1839-ben tagjává választotta.
A mű 1842-ben jelent meg teljes kiadásban.

Csodálatos sorsa volt e műnek. Először is Pestnek, Zalának hasonló
tárgyu munkálatait teljesen leszoritá a térről, úgy hogy ezekre alig
emlékezik már valaki. És azután mint gyakorlati munka, közel félszázad
alatt, háromszor ment ki a divatból, de a vármegyék három szor
visszafolyamodtak hozzá.

1848-ig Zsoldos könyve volt a vármegyék és szolgabirák bibliája. Az
önkényuralom rendszere alatt a könyv elhallgatott. De a mikor 1861-ben
visszaállitottuk a vármegyéket, a Reichsgesetzblattok lomtárba lökött
foliánsai helyett megint Zsoldos könyve lett a közigazgatás tudományának
forrásává. Schmerling rendszere ismét leszoritá a térről, de 1865-ben az
alkotmányosság kezdetekor megint minden szolgabiró és esküdt első
feladatának tartá Zsoldos könyvét megszerezni. Tisza Kálmán
kormányzatának mai rendszere alatt ismét elnémult a könyv, de sokan
hiszik még az öregek közül, hogy eljövend az idő, a mikor az igazi
vármegyék feltámadnak egykoron s a mikor Zsoldos könyve ismét életre
kel, mint az alvó leányzó.

* * *

Zsoldos Ignácz egész életén át beteges külsejü s halvány arczszinű volt,
ép úgy, mint megyei tiszttársa s követtársa Sebestyén Gábor. Egykor az
országgyülésen azt mondá valaki: »Csodálatos, hogy a püspökkel és sok
katholikussal bővelkedő Veszprémvármegye két kálvinistát is választ
követévé.« Zsoldost értették és Sebestyént.

– Elég jó pápista szinben vannak azok, – mondá Bezerédy Miklós.

Zsoldos sohase hitte, hogy hosszu életkort érjen. Nagy művét Deák
Ferencznek ajánlá s hozzá negyvenöt év előtt ezt irta:

»Fogadd kérlek szivesen, szeretett barátom, e parányi
gondolatgyüjteményt, melyet, mig te a haza dolgaiban fáradoztál,
hivatásom sokkal kisebb körében gyüjtögettem. S ha egykor azon helyre
jövendesz, hol a kifáradt gyüjtő, hogy egy ujabb munkás életet
kezdhessen, nyugalmát pihenni fogja: lépj közelébe ama kis dombnak s
mond barátidnak: Ismertem őt, nem volt benne rossz az akarat. – S ez a
sirhantokat, hidd el, könnyitendi.«

És Zsoldos Ignácz még él és Deák Ferencz már tíz év óta pihen a kerepesi
temetőben.

* * *

Veszprém városának piaczán áll egy dupla tetős régi ház egy magaslaton.
Kevés ház van a városban, a mely régibb volna, mint ez. Ebben lakik s
innen jár ki naponkint sétálni s közdolgokról barátival elbeszélgetni a
ház öreg gazdája: Zsoldos Ignácz. Kevés ember van az országban, a ki
idősebb volna, mint ő, érdemesebb egy sincs.

Régi ház, régi gazda, legöregebb táblabiró: egyaránt a köztisztelet
tárgya mind a három.



SZABÓ IMRE.

(Született 1814 okt. 14-en, meghalt 1882-ben. Plébános, 1861-ben
képviselő, később kultuszminiszteri osztálytanácsos, majd szombathelyi
püspök. Jeles egyházi szónok és népies egyházi iró,)

Jó ember volt és jó egyházfejedelem volt. Hivei szerették, lelkésztársai
becsülték, a főpapok nagy része azonban mintha kicsinylette volna őt. A
minek egyik oka az volt, hogy a szombathelyi püspöki beneficzium sem nem
fényes, sem nem gazdag; – a másik oka pedig az volt, hogy ő akkor is, a
mikor már püspökké lett, megmaradt a maga jó természetében, mintha csak
jó falusi plébános volna, semmi más. Magas hivatali gőg tömjénével nem
vette körül magát, udvarában a kedélyesség uralkodott s egykori
káplántársai és plébános-társai csak oly bátran mentek és csak oly
gyakran mentek a szombathelyi püspöki asztal vendégszeretetét és
hatalmas adomáit élvezni, mint tették akkor, a mikor ő még szerény
iszkázi plébános vala. Magas állása soha sem szédité el annyira, hogy
törekedett volna a »nagy« urakhoz dörgölődzni s hogy el tudta volna
hanyagolni régi barátait.

A mult évben, juniusban meglátogattam őt. Éppen akkor jött haza
bérmálási körutjából. A hatalmas terjedelmü püspöki rezidenczia szerény
udvarmestere, midőn azt kérdeztem tőle, hol van a püspök ur – azt
felelé: »A kertben.«

– És mit csinál a kertben?

– Sétálgat és tisztogatja a gyümölcsfákat.

Hm. Ez nem a legjobb mulatság juniusi melegben, – gondolám. S mentem a
kertbe.

A kert ott van a püspöki palota mellett. Nem nagy, nem is nagyszerű,
főuri parkhoz bizony nem hasonló. Szabályos négyszögekre van felosztva,
az utak melléke gyümölcsfákkal beültetve, a gyümölcsfák közeiben
burgonya, czukorrépa, zöldség, bab. Jó gazdának haszonhajtó konyhakertje
s nem egyházfejedelemnek mulatója ez. Egyetlen fenyő-ültetvény egy
mesterséges kerek domb tetején és oldalában s a domb tetején kerti padok
és kerek-asztal: ime ebből állt a kertnek egész fényüzése.

Itt sétálgatott a püspök törődött testtel, de hatalmas kedélylyel egy
képviselő barátom társaságában, ki őt bérmáló körutjából kisérte haza.
Találgatta: mennyi lesz idei gyümölcstermése s miként diszlenek az ifju
ültetvények, a tavaszi oltoványok.

Jó ember az, a ki szereti a gyerekeket, az állatot és ültet fát az
utókor számára. Ha apa cselekszi ezt gyermekei kedvéért: még az is szép
dolog. Hát a mikor püspök cselekszi, a ki eltölthetné idejét olyan
mulatsággal, melyet élő világ különb mulatságnak tart, mint a
kertészkedést.

Meg is tettem elismerő észrevételemet.

– Lássa barátom, mondá, én most már könyvet nem olvasok, de nem is irok.
Hivatalos dolgom abból áll, hogy jó keresztyént és jó hazafit akarok
nevelni az ifju nemzedékből, pihenésem pedig abból áll, hogy ültetek és
oltok és nemesítek. A ki utánam jön, az veszi majd hasznát.

Beszélgettünk régi ismerőseiről, régi barátairól, a veszprémmegyei
viszonyokról. Tudtam, hogy a megyére, szülőföldjére, hosszu
lelkészkedésének szinhelyére kegyelettel emlékezik. Aztán áttértünk
egyházmegyei híveire, a kik közt sok a vend és horvát. Kérdeztem: miként
érintkezik ezekkel, hogy bérmálja őket, holott nem tud beszélni
nyelvükön.

– Dehogy nem tudok, sőt nagyon is tudok – úgymond. – Lássa barátom,
mikor én tíz évvel ezelőtt ide jöttem püspöknek, igaz, egy szót se
tudtam vendül, horvátul, de rögtön elhatároztam, hogy megtanulok csak
azért, hogy vend és horvát híveimet tanithassam a magyar nyelvre. Első
dolgom volt megtanulni a miatyánkot és üdvözletet. Azután egy
prédikácziót. Végre egy csomó közbeszédi mondatot, a mit a szegény nép
használni szokott s különösen egy furcsa beszédet, melyet legelső
bérmálásom alkalmával elmondtam már minden horvát és vend faluban. Ez
pedig így szól:

»Édes fiaim! Én a Bakony mellett nevelkedtem, a hol a magyar ember azt
sem tudja, hogy van-e horvát a világon. Lássátok, én püspök vagyok,
Istennek szolgája ugyan, de azért hozzátok képest mégis nagy ur. És a ti
nyelveteket én mégis megtanultam, pedig én ti rátok nem szorulok s ti
nekem nem adhattok semmit. Lássátok, ti rászorultok az édes magyar
hazára, az ád nektek békességet, nyugodalmat és mégsem tudtok édes
hazátok nyelvén beszélni. Vegyetek példát én rólam. Ha én megtanultam
öreg létemre a ti nyelveteket: a ti fiaitok is megtanulhatják a haza
nyelvét. A haza a mi édes anyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. A mely
gyermek pedig anyját érteni nem akarja, azt jobb volna a falhoz vágni,
semmint fölnevelni.«

– Ezt a szót, – úgymond – nagyon jól megértették az én vendjeim és
horvátaim és istennek legyen hála, az ifjuság magyarosodása szépen halad
előre. Az igaz, hogy egyik-másik faluban azt is megmondám az
előljáróknak, hogyha mikor még egyszer eljövök s akkor sem tudnak
magyarul semmit: püspöki botomat töröm össze hátukon.

E közben helyet foglaltunk a fenyő grupp közepén a kerek asztal mellett.
És ott az élemedett, a béna férfiu, kinek élete egy hétig se volt már
biztos, egész gyermeki lelkesedéssel ábrándozott arról, hogy ő, bár
legszegényebb a magyar püspökök között, mennyi jót tehet és tesz még a
köznevelés érdekében.

Már régóta gyöngélkedett. Már 1874-ben érte őt egy veszedelmes bénulás,
melyből gyökeresen kiszabadulni soha nem tudott, noha azért nem igen
látszott meg rajta.

A keszthelyi Héviz volt az ő fürdője, hol megjelent minden nyáron.
1875-ben ott is találkoztam vele. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi
Sándor és Nagy Miklós barátaimmal fölkerestük őt, midőn meghallottuk,
hogy ott van. Elpanaszlá jó humoros anekdoták közben nyavalyáját, mire
Gyulai azt kérdé tőle:

– Miért nem konzultál nagyhirű orvosokkal s miért nem próbál külföldi
fürdőt?

– Hja barátom, makacs vén bolond vagyok én ahhoz. Ki nem tudom verni a
fejemből, hogy ha én itthon meg nem gyógyulok, engem a külföldi fürdő
ugyan soha meg nem gyógyit. Már ha felrugok is: csak maradok én itthon.

Ekkor már és ezóta alig lehetett rajta észrevenni, minő hatalmas
népszónok volt ő egykoron.

Pedig csakugyan az volt.

Mikor először megválasztották képviselőnek: akkor ismertem meg
népszónoki ékesszólásának nagy hatalmát.

Pápán volt ez 1861-ben. Pápán rendszerint két követjelölt szokott lenni.
Az egyiket a plébánia jelöltjének, a másikat a kollégium jelöltjének
szokták nevezni. Amaz mindig katholikus, emez mindig református Amaz
mindig győzni, emez mindig bukni szokott. S a kollégium ifjai
természetesen mindig hazaárulónak szokták tartani a győzedelmes párt
jelöltjét.

Ennélfogva természetes dolog, hogy akkor én is a kollégiumi jelölt
pártjához tartoztam és pedig annál nagyobb elkeseredéssel, miután még
akkor szavazatjogom se lehetett. Igaz, hogy Szabó Imrét még addig
sohasem láttam, de engem is elragadott akkor az a szent meggyőződés,
hogy egy plébános semmiképen se lehet derék ember és jó hazafi.

Ilyen hittel mentem el a fáklyás-zenét meghallgatni.

Egy állvány volt készítve a nagy téren. Ezt fogta körül a fáklyás sereg
s az óriási néptömeg. A fáklyák fényénél a sötét estén tündéri fenségben
tünt fel előttünk az a szép nagy templom, melynek homlokzata előtt az
állványról beszélt a »pápista pap.«

S miként beszélt: sohasem feledem el. Férfias, szép termete; hatalmas,
erős, érczes hangja még most is fülemben cseng. Meghatottan mentem haza
s meggyőződtem arról, hogy a »pápista pap« is csak oly jó hazafi lehet,
mint bárki más a legjobbak közül.

És Szabó Imrét imádta a nép, melyet ő oly mélységesen szeretett. Erre
fényes, noha borzasztó bizonyiték van felirva Veszprémvármegye
annalisaiban.

A somlyóvásárhelyi kerületben 1865-ben két jelölt állott szemközt
egymással. Pap János 48-iki képviselő, később deákpárti és Békássy Lajos
ellenzéki. Békássy pártjának zömét a marczalmelléki protestáns nemesség
tette s ennek útja, midőn ment a választás szinhelyére, Iszkázon, Szabó
Imre plébániáján vezetett keresztül.

Midőn a választók nagy tömege a kicsiny falun keresztül vonult: néhány
éretlen legénykének henczegése miatt az iszkáziak és marczalmellékiek
között némi tettleges bántalmazás fejlődött ki. A zaj közben az a hír
szárnyalt végig Iszkázon, hogy a papot, Szabó Imrét akarja az ellenpárt
bántalmazni. Erre annak a kis falunak népe elkeseredve, hogy kedves
lelkészét megvédelmezze, megrohanta azt a nagy választó tömeget. S
kifejlődött egy oly éktelen harcz, melyben épen annyi magyar vér folyt
el és magyar ember halt meg, mint a pákozdi csatában.

Az aztán a pap, kit ennyire szeret, kiért meghalni kész népe. Pedig
Szabó Imre nem babonával hóditá meg azt a jó és értelmes népet, hanem
valódi emberszeretettel.

Ilyen főpapot adjon a gondviselés minél többet e szegény hazának.



BÉKÁSSY LAJOS.

(Békássy Lajos veszprémvármegyei birtokos, 1861-ben és 1865-ben
országgyülési képviselő. Nemzetsége ős régi, a hagyomány szerint a
honfoglaló Und vezértől származik. Nemzetsége a középkorban a rég kihalt
Pápay nevet viselte. Született 1824-ben, meghalt 1880-ban.)

Régi honvéd, régi bajtárs, régi képviselő, régi jó magyar ember. Egygyel
megint kevesebb ama férfiak serege, kik a régi magyar társadalmat
alkoták. Lassanként kihal, elpusztul majd valamennyi. A »régi«
Magyarország helyére az »uj« Magyarország lép és nekünk, e most izzadó
nemzedéknek, kik még ismertük a régit s küzködünk az ujért, olyan keserü
nyilallás támad szivünkben, valahányszor kidől egy-egy oszlop azok
közül, a kiken a »régi« Magyarország felépült ezer év előtt s fennállott
ezer évig.

Vajon kik lesznek és minő erősek lesznek az uj oszlopok?

Erős, hatalmas termet volt, széles vállakkal, domboru mellel, mint
Atlaszé; kemény homlokkal, hatalmas fővel, mint Danton. De nem az a
Danton, kinek, ha haragudott, villámot szórtak szemei s menydörgés szólt
le ajkairól, s nem is az a Danton, ki elindult az egyenes uton s ki nem
tért abból, habár ezerek kiomlott vérén kellett is átgázolnia.

Békássy Lajos magyar ember volt, a kihaló magyar nemesi osztálynak
kitünő képviselője. A magyar nemes csak lelkesülni tudott, haragudni
nem. Csak háboruban verte meg az ellenséget, de békében összeölelkezett
vele. Büszke volt e faj, mint az arab mén, mely leveti hátáról azt, ki
őt megnyergeli, de ha aztán a földön fekszik, nem tiporja le, nem lép a
nyakára.

Van Veszprémvármegyének egy sarka, mely e fajnak különösen jó termő
földje volt. Pápa vidéke, Somlyó hegye, Marczal melléke: az a rész, mely
Kemenesaljára dől s mely édes testvére e költőklakta, géniuszszentelte
szép magyar vidéknek.

Itt született, itt harsogtatá lantját Berzsenyi. Itt váltott testvéri
csókot a muzsával Dukai Takács Judit. Itt, e vidéket éneklé meg
Kisfaludy Sándor a nemesi élet költészetének azzal a bájával, mely már
talán örökre kihalt s melyet utána zengeni nem voltak képesek az utóbb
jövő nemzedék költő-fejedelmei sem.

Itt, a Marczal mellékén fekszik az a csendes falu, mely a Békássy
nemzetség ősi fészke.

Nagy nemzetség volt ez. Előkelő család, mely rokonságban áll Veszprém,
Győr, Sopron, Vas és Zalavármegye sok nagy és hires családjával, a
Berzsenyiekkel, a Kisfaludyakkal, a Bezerédyekkel, a Takácsokkal, a
Rohonczyakkal, a Rososokkal, melyeknek neveit hiressé tették Rákóczy
harczai, az utolsó nemesi fölkelés, a függetlenségi harcz, az
abszolutizmus alatti összeesküvések, a parlamenti küzdelmek s Kisfaludy
Sándor gyönyörű regéi.

E családok kebelében az ősi patriarchális élet, a női szendeségnek, a
gazda-szivességnek, a régi vendégszeretetnek s a rokoni és baráti
érzelem bensőségének nagy erényeivel együtt ép úgy fennáll még ma is,
mint fennállott azokban az időkben, a melyekről Somlyó, Csobáncz,
Badacsony, Szigliget őshagyományai emlékeznek.

Ily család kebelén nőtt fel Békássy Lajos s öröklé azt a szellemet, azt
a kedélyt, mely csak a magyar emberé, csak a régi nemesé lehet. Mely
minden bajt és szomoruságot megtart magának, de minden ismerőst és
ismeretlent részesévé tesz örömének. Mely áldomással köszönti fel az
élet minden viszonyát s mely kenyerét és borát el nem tudja költeni
jóizűn, ha azt meg nem oszthatja barátaival. Mely bánatot csak akkor
ismer, ha szerencsétlen a mi édes hazánk s mely az oltárra vinné
mindenét, ha a haza azt mondja fiainak: áldozzatok. Pedig e hon oly
sokszor szerencsétlen s jó fiaira oly sokszor rászorul.

Békássy, mint fiatal ember, szolgálta a vármegyét, a mint az 48 előtt
szokásban volt. Aztán honvéddé lett, végig küzdé a függetlenségi
harczot, ketté törte kardját Világosnál s elment az osztrákhoz
közvitéznek. Elment, mert vitték s a honvédszázadosból lett osztrák
közkatona.

De oda se nézett a bajnak. Soha, egy perczig sem hitte, hogy
Magyarország fel ne ébredjen ájultából és soha, egy perczig sem
kételkedett abban, hogy a magyar nemzet örökké él, örökké dicső marad.

Én nem ismertem ez időben. A vármegyének ellenkező pólusán laktam s
aztán kis gyermek voltam még akkor. De megismertem 1861-ben.

Ő akkor képviselő volt Veszprémvármegyéből. A határozati párthoz
tartozott s szentül meg volt arról győződve, hogy elérkezett az idő,
melyben le lehet ráznunk az osztrák jármot.

Jogász voltam. Jól emlékezem azokra az időkre. Csodálatos idők voltak
azok. A pártélet nem szaggatta szét még akkor a társaságot. Az alkotmány
nem ölte még ki a hazafiérzet nemes gerjedelmeit. Lelkesültünk
Napoleonért s félistennek tartottuk Garibaldit. Mi gyermekek, ha
megfoghattunk egy régi honvédet, a ki beszélt nekünk a nagy csatákról,
sirva csókoltunk neki kezet!

Békássy elvitt magával, bizalmas barátai körébe, vacsorára. Valami
ostoba verssel vagy toaszttal vontam magamra figyelmét. Akkor tájt
verték szét az országgyülést és a vármegyéket.

Vacsora után, czigányzene közben, poharak és felköszöntések zajában
félre szólitott, elővette kis tárczakönyvét, bele irta nevem s ezt
mondá:

– Öcsém, se jó kedvvel, se búbánattal, se nagy beszédekkel nem verjük
meg a németet. Honvéd kell oda, kétszázezer, de igazi. Ime, én most
beirtam neved az én ezredembe. Beaszentáltalak. Ha mikor majd jön az
idő, tőlem kapod a jelszót. Addig áldjon meg az isten.

Megölelt, megcsókolt, könyeit érzém arczomon.

– Jegyezd meg, öcsém, 48-ban hat ezer honvédet adott Veszprémmegye, most
tizezret kell adnia.

Három év mulva ujra találkoztunk, ujra komoly mondanivalója volt.

Akkor volt felettünk legsötétebb és legsúlyosabb a Schmerling-korszak.

Akkor tett fogadást százezer ifju és erőteljes magyar ember az osztrák
iga lerázására. Katonai törvényszékek üldözték a honfiakat a föld felett
s a honfiak szervezték a honvédezredeket a föld alatt.

Ezt a mozgalmat Almássy-összeesküvésnek nevezte a katonai biróság.

Békássy nekem átadá azt a proklamácziót, melyet a Turinban székelő
magyar függetlenségi bizottmány adott ki. Rajta volt e bizottmány
pecsétje is a nemzet czimerével.

Ez a proklamáczió egy kegyetlen hideg deczemberi hajnalon az ország
minden városában ki volt ragasztva a házak falain. Még a komáromi
sánczok oldalán is.

Békássy ujra lelkemre köté a szabadulás ügyét s én akkor úgy éreztem,
hogy csak napok választanak el attól az időtől, a mikor megharsan a
harczi riadó életre-halálra.

S alig mult el két hét, én már fogoly voltam Komárom kaszamátáiban. –
Nevemet igy vezették be valami protokollumba: »veszélyes törekvésü
politikai fegyencz.« Pedig bizony ártatlan dolog volt az, a miért engem
sánczba vittek.

Békássy naplója – hova nevem beirta – mégis sokszor eszembe jutott.
Kivált mikor Almássyt és társait elfogdosák. Huszonkét éves korral nem a
haláltól féltem, hanem a besoroztatástól.

Aztán más világ jött.

A következő évben már követet választottunk. Engem jó vagy rossz sorsom
a Deák-pártra hajtott. Békássy maradt engesztelhetetlen.

Magasra csapkodtak 68-ban és 69-ben a politikai szenvedély hullámai. A
két nagy nemzeti párt úgy állott szemközt egymással, mint két keserü
ellenség. Békássynak gyöngéd szive ekkor sem tudott haragudni. Elvei
mellett megmaradt rendithetetlenül, de a politikai szenvedélynek
szemetes harczaiban nem akart többé részt venni. 1869-ben már nem
vállalt mandátumot.

Nem volt ő államférfi, nem volt ő politikus. De csatatéren és
parlamentben becsülettel tölté be a hős közkatona szerepét.

Visszavonult a magánéletbe, visszavonult a gazdaságtól is s bement
Pápára lakni. Ott alkotott magának egy kis társaságot, melyben még évek
előtt, ha tagjai összejöttek, sikerült elfelejteni egy pillanatra e
nyomoruságos idők nyomoruságait.

A fuzió utáni évben találkoztam vele utoljára. A két nagy párt
egyesülését helyeselte, hanem az soha sem ment a fejébe, hogy Tisza
Kálmán és hivei miként felejtkezhettek meg ama nagy elvekről, melyek
megszerzék nekik a nemzet bizodalmát.

Az utolsó két évben aggodalmas napjai is voltak. Rossz emberek
behizelegték magukat bizalmába s visszaéltek ezzel. De azért jó kedvét
nem veszté el, noha az ritkábban lobogott fel, mint hajdanában.

Most már nem fogom látni többé. Csak sirját és emlékét fogja áldásom
látogatni.

Ha kérdi valaki, mi volt benne nagy, mi volt benne méltó arra, hogy
hosszu czikkben emlékezzem meg rá, azt felelem: hazafi volt.

Nem tartott a parlamentben fényes szónoklatokat, ő csak hazafi volt.

Nem állt ki a publikum elé saját sebjeit mutogatni mások érdemeit
leránczigálni: ő csak hazafi volt.

A mit áldozni lehetett a hazáért: azt ő mind meghozta áldozatul s a mit
adhatott a haza a közügy bajnokainak: abból ő se nem kért, se el nem
fogadott semmit. Hagyta azt másnak. Ő csak hazafi volt.

Nemes ember a régi korból. A ki szerette az embereket, mert szabadságban
nőtt fel. A ki előtt a haza nem konvenczionális fogalom, nem közös
jólléti részvénytársaság, nem államközegek rendszeres müködési
gyártelepe volt. Hanem volt az ideál, melyért élni-halni, s melynek
örömében és bánatában részt venni kell. Kell, mert részt nem venni
lehetetlen.

A régi gárda egyik nemes tagja.

Kihalóban már ez. A vármegyék kiváló alakjai, az ős magyar szellem
letéteményesei egymás után dőlnek ki.

És mi nézzük, és mi látjuk, miként rombol a kor. Mint a szarvas nézi és
látja, miként pusztul körülötte szálanként és pagonyonként az ősi erdő.
– Az utolsó pagonynyal ő is el fog tünni bizonyára.



BÁRÓ KEMÉNY ISTVÁN.

(Született 1811-ben s meghalt 1881-ben. Főispán, főrendü, képviselő,
kitünő gazda s korában a legnemesebb hazafiak egyike. Mint iró, német
nyelven irta meg az 1848-iki erdélyi vérengzések idejéből a magyar
vértanuk történetét.)


I.

A régebbi országgyülések ez érdekes alakja nincs többé. A késő aggkor
megkövetelte áldozatát. Erdélynek egyik legnemesebb főura elköltözött
őseihez, kiknek neve és szereplése fél ezer év óta dicsősége a magyar
nemzetnek. Méltó utód volt hozzájuk – jellemben, hazafiságban. A régi
gárda, mely Erdélyben b. Wesselényi Miklós köré, Magyarországban Deák
Ferencz köré csoportosult, most már őt sem mondhatja magáénak. Csombord
ura már nem ábrándoz és nem kertészkedik többé a Maros partján, azokon a
jó bortermő hegyeken, melyek kelet felé néznek – Nagy-Enyedre és a
szent-imrei csatatérre. A Kemény-család dicsőségének emlékei ezek. Amaz
a békének szelid műveiben, emez a hazáért vívott harczok keserű
áldozataiban.

Felejthetetlen előttünk, kik őt ismerhettük. Alakja és ötletei soha nem
alusznak ki emlékezetünkből. Magyar főur, a ki egyuttal magyar táblabiró
az erdélyi fajtából. Typus, de egyszersmind eredeti a testnek és
léleknek minden mozdulatában.

Középszerü termet. Élénk, fekete szemek; kerek arcz, kipödrött fekete
bajusz, borotvált áll, széles vállak, domboru mell, örökös fürgeség
akkor is még, a mikor már szürke a haj s hanyatlóban az élet világa.
Mint sportsman, mint a vidor szellem férfia báró Wenckheimhoz
hasonlitható leginkább. Igaz, hogy ennek benső barátja volt. De benne
mégis mélyebb és élénkebb volt a szív s búskomorabb a hazafiság érzete,
mint Wenckheim Bélában. Ez miniszterré és udvari emberré lőn, Kemény
Istvánt pedig képzelni se lehetett az udvar körében.

Apró, fényes gombu kék atillát, kerek kalapot s magyar csizmát viselt
folytonosan. Frakk és czilinderkalap alig jött valaha érintkezésbe
testével. Az európai és a khinai czivilizáczió termékei közül csak az
esernyőt akczeptálta. A német világ nem tette németté s a kiegyezés nem
tette udvari szalonférfivá még külsőleg sem. Még akkor sem, a mikor
Ferencz bátyja volt az erdélyi kanczellár, a kit pedig határtalanul
szeretett s alkalomadtával folyton emlegetett.

Mint gyermek és ifju az ifjabb báró Wesselényi Miklóst választá
eszményképül. Ménest tartott, lovagolt és vadászott, mint ő s a hazán és
annak bonyolult ügyein ép oly lángoló lélekkel csüngött, mint ő. De az
oláhokat sokkal jobban gyűlölte, mint Wesselényi. Az oláhokat soha nem
nevezte oláhnak vagy románnak. »Római«: e névvel gúnyolta a románt. Ha e
szót kiejté száján, e szó nála a legnagyobb gyűlöletet, a legmélyebb
megvetést jelenté. Az engesztelhetlen fajgyülöletet ki nem tudák belőle
irtani sem az ujabb idők viszonyai, sem Deák intései és élczei, sem
szívének jósága s elméjének felvilágosultsága. Ebben javíthatlan vala.

Igaz, hogy 48-iki és 49-iki emlékei borzasztók valának s ha ezekről
beszélt, bizony habzásig hevíté a vért azokban is, kik a fajgyülölet
sötét érzelmeit nem ismerik.

Mi dunántuliak nem ismerünk otthon nemzetiséget. Minket nem gyújtogatott
fel a »rácz«, nem öldösött le az »oláh« s velünk nem paczkázott
Hurbánnak és társainak felvidéki tótja. Mi a forradalom emberirtó
fajgyülöletének sötét jeleneteit nem láttuk, nem éltük át, mi csak a
némettel hadakoztunk becsületes, nyilt csatákban; a horvát ugyan minket
megtámadott, de mi a horvátot megvertük, elfogdostuk, haza eregettük és
kinevettük. Az erdélyi magyar nemesség egykori oláhgyülöletéről nekünk
fogalmunk se lehetett.

Báró Kemény István 1848-ban Alsó-Fehérmegye főispánja volt s megyéjében
a felbujtogatott oláhság szinte hihetetlen vérengzéseket és
pusztitásokat követett el. Alispánjának birtoka és lakása bent volt
Nagy-Enyed mögött a hegyek között. Az alispán jól bánt a néppel,
szerette őt a jobbágyság, tekintélyében is bizott, s egy nap azt mondá
Keménynek: elmegy a hegyekbe lecsendesíteni a népet.

– Aztán alispán úr, – mondá neki – visz magával hat ágyut is?

– Nem én, ismernek ők és szeretnek engem.

Az alispán elment s másnap darabokra tépett holttestét a fák oldalára
szegezte a római.

Ilyen dolgokat beszélt a báró, mikor úgy néha kedve kerekedett hozzá.

1874-ben Erdélyben utazgattam néhány barátom meglátogatására. Kemény
Istvánnal Nagy-Enyeden találkoztam s vasuton együtt utaztunk. Akkor még
oly ügyes tornász volt, hogy az indóházban a földről úgy ugrott be a
kupéba a nélkül, hogy a lépcsőt vagy a fogódzót igénybe vette volna.
Beszélgetés közben kérdezém, tart-e még ménest?

– Nem tartok; 48-ban szép ménesem volt, hetven darab telivér lovam s a
tiszta erdélyi fajtából is vagy tizennyolcz. Mikor a római felprédálta
Csombordot, elvitte minden lovam. Azóta nem tartok ménest.

– S került-e meg egy is valaha a lovakból?

– Mikor Nagy-Szebenből kivertük a muszkát, ott megtaláltam egy szép
sárga angol kanczámat, de már akkor ágyusló volt. De ne hidd ám el, hogy
a római ingyen adta a muszkának.

A vasut a szent-imrei csatatéren száguldott keresztül. Kemény Simon
egyenes őse a mai Kemény-családnak s Kemény Simon hősi halála az egész
mivelt világ összes hőstettei közt egyike a legmagasztosabbaknak. A
barátságnak, a férfi-bátorságnak s a hazaszeretetnek szebb jelenségét
sem a történetirók, sem a költők nem ismerik. Csak Homérja és
Shakespeareje hiányzik e ténynek.

Minden Kemény büszke ez ősre. Méltán. Kemény István mutogatta nekem a
szent-imrei ütközet téreit s emlékkápolnáit.

– Tudjátok-e, – kérdeztem, – hol van eltemetve Kemény Simon?

Kinézett az ablakon, pár ezer ölnyire egy főnemesi udvarház látszott
délkelet felől.

– Oda nézz, – mondá. – Abban az udvarházban lakott nagyapám. Én mint
gyermek sok időt töltöttem ott. Volt nagyapámnak egy tizenhat markos
nagy sárga lova, azon szoktam lovagolni. Egykor mint gyermek az udvarház
kavicsos udvarán ficzánkoltattam a lovat. Egyszerre a ló egyik hátulsó
lába alatt leszakad a föld. Lyuk támad, a lyuk üregbe vezet, nagyapám
kiásatja az üreget s az üregben ott találnak egy korhadt koporsót, benne
egy csontvázat, a csontváz mellett egy kardot és egy hosszu érczpaizst.
A paizson e szavak: SIMONI KEMÉNY. Ez volt Kemény Simon sírja. Itt aludt
a hős négyszáz esztendő óta már.

A báró lassan, meghatottan beszélt. Kegyelet és fájdalmas emlékek
nyomasztó érzete hatá át tompuló hangját. Meghatottan kérdezém:

– Hol van most a kard és paizs?

– Betette nagyapám Enyedre a Kemény-muzeumba.

Itt elhallgatott megint. Én ujra kérdezém:

– Ott van most is?

E kérdésre nem felelt rögtön. Az élénk arcz elkomorult, a férfias
vonások mély izgatottság alatt vonaglottak, egy könycsep gördült le
arczán. Aztán megfogta karomat s hatalmasan megrázva, mondá:

– Tudod mi történt? Kemény Simon kardjából, mely megvédte Hunyadit és a
hazát, patkószeget csinált a római.

* * *

E jelenetet soha sem feledem el. Most már értettem a gyülöletet s annak
azt a mélységes tengerét, melyből az ősz magyar főur lelke soha se
tudott kiszállani.

Most már értettem, hogy annak a nemzedéknek, melynek őse Kemény Simon,
annak a nemzedéknek, mely megérte Enyed pusztulását s mely önvérének
legyilkolását látta – miért lobog szívében olthatatlanúl a haragnak és
fájdalomnak lángja.

Majd ha kihal az a nemzedék: akkor vége lesz haragnak és fájdalomnak.

Nem tart már soká.

* * *

Még egy jelenetet hadd mondjak el, melyet nem Kemény Istvántól
hallottam. Ő ezt el nem mondta volna. Gróf Teleki Sándor szivessége
közlé velem.

Urbán betört a tihuczai szorosnál Beszterczébe. Bem tábora másutt volt
elfoglalva, de Csányi László, a rettenthetetlen kormánybiztos, útját
akarta állani. Hirtelen összeszedett pár ezernyi fegyelmezetlen és
gyakorlatlan sereggel Tóth Ágoston vezetése mellett elébe ment.

Kegyetlen, hideg tél volt. Az Olton vagy valamelyik folyóvizen hidat
kellett verni, mert a rohamos folyót a kegyetlen tél se tudta jéggel
bevonni. Ott volt a seregnél báró Kemény István is, az alsófehérmegyei
főispán.

Nehezen ment a hidverés. Nem volt elegendő eszköz kéznél. Nem volt
ügyes, gyakorlott műszaki csapat. Fázott, didergett a legénység s nem
akart belemenni a fagyos vízbe.

De előállott Kemény István, a ki nem is volt katona. A büszke főur
leveté prémes felöltőjét, fejszét vett kezébe, belé gázolt a fagyos
vizbe s derékig vizben, órák számra dolgozott ott izzadásig, mint egy
hős, mint egy napszámos. Nem szólt, hanem dolgozott.

– Nézzéték fiuk, – kiáltá valaki, – báró Kemény, a főispán az, ki ott
dolgozik a vizben.

E szó elég volt. Oda rohant a honvéd, kivette a fejszét a főur kezéből s
egy óra alatt készen volt a hid.

Ilyen ember volt báró Kemény István a szabadságharcz alatt.


II.

A báróban rendkivül sok eredetiség volt. Néha csaknem különcznek
lehetett tartani. Szelleme szabadon fejlődött, mint a tölgy a bércz
oldalán, mely kertész kezét és ollóját nem ismeri. Ötletei, élczei,
adomái – – mind, mind a jó szívnek, a fegyelmet nem ismerő elmének, a
társadalmi szokás által meg nem kötözött szellemnek, de egyuttal a
fenékig magyar érzületnek voltak páratlan szikravillanásai. Még »fekete
könyvé«-ben is, mely oly szomoru s borászati értekezéseiben is, melyek
oly száraz tárgyuak, csak úgy villog a fölséges humor. S humora gyakran
oly éles és keserű, mint Széchenyié.

Gyermeke nem volt, de örökbe fogadott leányok mindig voltak házánál,
kiket fölnevelt s aztán kiházasított. Ezeket »krokodilusok«-nak nevezte.
A kiket lenézett, azokat úgy szólította: »polgártárs«. Az oláh pópát és
dászkált, az adóvégrehajtót, a huzavona prókátort, a balközépi
korteseket mind »polgártárs«-nak tisztelte. A tolvajt úgy hivta:
»demokrata«. Esernyőjének fogantékjára azt irta: »Oh demokrata, ha ez
esernyő véletlenül kezedbe kerül, tudd meg, hogy ez báró Kemény
Istváné.« E néven nevezte gyakran a vasuti konczesszáriusokat is, kivált
Währing idejében. S adomái bőséges számban valának, melyekkel ez
elnevezéseket igazolta.

Volt szobájában egy nagy fekete tábla a falon. Ha valami eszébe jutott,
vagy valami ötletet nem akart elfeledni, krétával felirta a fekete
táblára. Ezen a táblán aztán gyakran furcsa ötletek következtek egymás
után. »A krokodilus ma nem volt megfésülködve«. – »Mégis csak Deák
Ferencz a becsületes ember.« – »Az a tolvaj Ilia megint eltört egy
metsző kést.« – »Erdélynek el kell pusztulnia, mert a »római« behozza
keletről rá a marhadögöt. Tisza Laczi pedig nyugatról a balközépet.« –
»Ez az X. professzor Enyeden valóságos szamár.« És így tovább. Vendégei
alig győzték kaczagással azt a fekete táblát. Ő pedig komoly képpel
egy-egy anekdotában bizonyítá föliratainak igazságát.

Kitünő lovas volt és rettenthetetlen bátorságu.

Ifjabb korában volt egy kitünő hátas lova, melyet nagyon szeretett, de a
melynek az a szeszélye volt, hogy balra forditani nem lehetett.
Sarkantyú, korbács, kantárszíj, vasmarok nem használt semmit. Ülte a
lovat gróf Teleki Sándor is, ő sem birt vele. A ló mindig jobbra
fordult.

Egyszer aztán a báró gondolt valamit. Oda lovagolt a Marosnak egy
hajlásához, hol az örvénylő víz a függőleges szakadékban huszonöt ölnyi
mélységben zajlott. S a lovat oda állitá jobb oldalával a meredek
szélére. Egyetlen hibás lépés s ló és lovas menthetlenül a mélységbe
bukik. Ekkor forditá a lovat. A ló jobbra nézett, látta az iszonyú
mélységet s végre hosszas toporzékolás után csakugyan balra fordult.
Ekkor megsimogatta, aztán ujra kisérletet tett vele tizszer –
tizenötször, végre a lóból csakugyan kiűzte a makranczot. De igen
könnyen életébe kerülhetett volna.

Midőn az oláhok felprédálták Nagy-Enyedet és Csombordot, ő a bárónét
sietett Kolozsvárra biztosságba helyezni, de ő maga nejének és
barátainak esdeklései daczára is a vésznek szinhelyén maradt, hogy az
enyedieken, a mennyire lehet, segithessen. Mint Zrinyi Miklós a
bekövetkező halál perczeiben, úgy ő is díszes öltönyében volt mindenütt,
lóháton, egyetlen huszárja – egy erőteljes, bátor fiú – kiséretében.

Nappal volt már. Még akkor is folyt az irtóztató öldöklés és pusztitás.
Az oláhok mindenütt kisebb-nagyobb rajokban zsibongtak kaszával és
cséppel fegyverkezve utczákon, útakon szanaszét. A magyarság menekült,
vagy holtan hevert.

– Nagyságos uram, – szólt a huszár, – meneküljünk, baj lesz.

– Lovadra vigyázz fiam, ne én rám.

Végre mégis menekülni kellett. Egy szoroson, hol egyik oldalról a Maros,
másik oldalról meredek hegy zárta el az útat, vagy háromszáz oláh állott
előttük fegyveresen. Hátúl a vérittas üldözők, elől a zárt tömeg, mely
ötszáz lépésnyire már lövöldözött a menekülők elé.

A huszár meghökkent. Pisztolyait kivette a kápából s nyújtá a bárónak. A
báró egy elháritó mozdulatot tett kezével.

– Csak a korbácsot használd fiam, hiszen ezek csak oláhok. Jőjj utánam!

Rövidre fogta a kantárt, neki vágtatott a tömegnek »s úgy keresztül
gázoltunk a rómain, mint a sáron« – mondá a báró, mikor nekem e kalandot
elbeszélte.

* * *

A törvényhozási kérdések egyikében-másikában gyakran voltam vele egy
nézeten. Mikor a telepítvényi kérdésnél az erdélyi telepítvényesekről
volt szó, mikor az erdélyi birtokviszonyokról beszélgettünk, mikor a
választási törvényjavaslatnál az erdélyi czenzust tárgyaltuk: sokat
értekeztünk együtt s keserü kitörései a kormány ellen néha fájdalmas, de
mindig nagy hatást gyakoroltak rám. Sok dologról meggyőzött s én gyakran
támogattam őt, hogy eszméinek diadalt szerezzünk.

Ezért megkedvelt egy kissé.

Egyszer korán reggel jött hozzám. Valami könyvféle volt kezében,
papirosba takargatva.

– Hoztam neked valamit. Itt az én könyvem. Három napig nálad lehet.
Olvasd el.

Ez volt ama hires »Schwarzes Buch«, fekete könyv. Kézirat az egész,
saját kézirata, fekete boritékba kötve, a czimlapon a könyv neve, sárga
betükkel rányomva.

Irtóztató könyv ez. A mészárlások jelenetei, melyek közt negyedfél ezer
magyarnak vére omlott ki a rémület napjaiban. Azok a jelenetek vannak
benne megirva.

A báró három évig járta Erdély falvait. Fölkereste a legszegényebb
nemesi házat is a megyékben és szászszékekben. Meghallgatta azokat, a
kik életben maradtak. A hol az egész család kiirtatott, ott tanúkat
hallgatott meg. Sok költségbe, sok fáradtságba került, de összeállitá a
magyarság vértanúinak igaz leltárát.

– Miért irtad te meg ezt a borzasztó könyvet? – kérdezém.

– Tudod, feledékeny a magyar. Legyen e könyv örök emléke azoknak, a mik
történtek, hogy többé ne feledjen a magyar soha. Azután, látod, mégis
csak jó, ha van egy ember, a ki megemlékezik azokról, kiket a »római«
főbe vert, mintha kutyák lettek volna.

– Miért irtad németül?

– Hogy jobb kedvvel olvassa el a fölséges úr. El is olvasta. Ármányosan
kieszközöltem, hogy kezébe jusson. Elolvasta s utána nagyon hallgatag
lett. Tudom, hogy neki is fájt.

Ekkor mondott el egy másik kis történetkét.

Volt egy nemes leányka. Szép és fiatal és árva. Apját, anyját szeme
előtt gyilkolták meg s kis testvérjét szeme előtt hasitották kétfelé. Ő
maga egy ingben, mezitláb futott ki az erdőre vad állatok közé éjnek
éjszakáján, hogy megmeneküljön az emberektől.

Midőn a fölséges úr először Erdélyben járt, még Bach uralma alatt, a
báró fölbiztatta a leánykát, hogy kérjen kihallgatást. A leányka
különben is bátor volt s oda állott a király elé s elmondá, hogy járt
apja, anyja, kis testvérje. S aztán kért igazságot. A király meg volt
hatva.

– Tudod-e leányom, kik voltak a tettesek? Megismernéd-e őket?

– Ismerem őket fölség, az egyik pópa, keresztje is van, a másik falusi
előljáró. Minden nap ott mennek el az ablakom alatt.

A király megigérte az igazságot, de azért még se történt semmi.

– Tudod pajtás, – mondá a báró, – német van a király körül, a német
pedig a mi javunkra még a királynak sem fogad szót.

* * *

Itt az országgyülésen leginkább az erdélyi dolgokra ügyelt. De azokra
aztán ügyelt. Ha valami nem kedve szerint akart menni, végig járta a
képviselőket Deák Ferencztől a legutolsóig s kérve, könyörögve,
felvilágosítva gyakran keserű humorral törekedett az embereket az ő
nézetére bírni. De mindig csak közdologban, a magyarságnak s Erdélynek
érdekében.

Elmondok egyetlen esetet a sok közül.

Bittó volt a miniszterelnök, Szapáry a belügyminiszter s a
képviselőházban a választási törvénynyel vesződtünk.

Szapáry le akarta szállitani az erdélyi czenzust s Kemény István félt
attól, hogy ezzel minden erdélyi megyében többségben lesznek a románok s
akkor román lesz a megyei bizottság, a tisztikar és minden. Pedig – ezt
gyakran mondá – ha ez bekövetkezik: akkor a megyék csak annyiban
tartoznak Magyarországhoz, a mennyiben főispánjuk még talán magyar lesz
egy ideig.

Irtózott ettől a gondolattól. De Szapáry nem engedett, Tisza Kálmán s az
akkori balközép pártján volt s már-már alig lehetett remény, hogy a
48-iki czenzust fentarthassuk. A Deák-pártból is Gorove, Horvát
Boldizsár s a szabadelvübb elemek a belügyminiszterrel tartottak. Deák
beteg volt már.

Mi nehányan Kemény István nézetén valánk s e nézetnek hatalmas
propagandát csináltunk a Deákpártban.

Tervünk sikerült. A központi bizottságban többséget csináltunk, a
deákpárti klub keserü vita után elfogadta a központi bizottság
javaslatát a kormány ellen s a képviselőházban is hét vagy nyolcz szóval
szintén nagy vita után miénk lett a többség.

Ekkor azt suttogták, hogy Szapáry a főrendiházi tárgyalásra behívja a
főispánokat s megkéri, hogy az erdélyi czenzusnál ne fogadják el a
képviselőház határozatát.

Iszonyú forró nyár volt s már julius végén vagy augusztus elején.
Mindamellett a főrendiházi tárgyalásra tizennyolcz főispán bejött. E
jelenség valószinűvé tette előttünk a suttogó hírt.

Egy este megfog engem a báró s komoly képpel meghí, hogy következő
reggel fél hétkor legyek a »Vadászkürt« kávéházban.

Oda mentem. Mert reggel hat órakor már lakásomra jött s kihuzott az
ágyból s vitt magával; ott volt már Jeney József s ha jól emlékszem:
Hajós János. A báró azt mondá: menjünk fel Bittó miniszterelnökhöz,
kérjük meg, hogy a főispánokkal értekezzék s én legyek a szónok, mint
nem erdélyi ember.

Úgy lett. Hét órakor már ott voltunk a Pallavicini-palotában. Bittó csak
nézett, csodálkozott, mit keresünk nála ily korán.

Előadtam jövetelünk okát. Bittó nem tartá valószinünek a dolgot. Ekkor
előállott Kemény István s komoly, meghatott hangon e szavakat mondá:

– Miniszterelnök úr! Ide jöttünk közbenjárásodat kikérni, hogy Erdélyt
mentsük meg a magyarságnak. Ti talán nem tudjátok, miről van szó, de én
tudom. Ha a megyei képviselet és tisztikar nem lesz magyar: akkor Erdély
nem lesz Magyarország. De én azt az időt nem akarom megérni. Nem is
fogom megérni. Öreg legény vagyok már, az én időm közel van.
Kerül-fordul egy-két esztendő, döggé leszek, gödörbe rugnak. És
gyermekem sincs, nem azért beszélek. Hanem azért, hogy én magyar földben
akarok nyugodni. Tudom, hogy én bolond vagyok, ti pedig okos emberek
vagytok. De én azt a földet, a mig én élek nem engedem. Úgy is kihalunk
mi szegény erdélyi magyarság nem sokára, de a míg mi élünk, addig ne
taszítsatok el magatoktól…

Könyje kicsordult. És a miénk is. Még beszélni akart, de tovább beszélni
nem tudott. Az örök jókedvü agg ember nem tudott parancsolni
fájdalmának. A reggeli nap sugára besütött a terembe s látta ezt a
jelenetet, melyhez hasonló nem volt még a miniszterelnöki palotában.
Bittó nagy határozottsággal igérte meg, hogy a főispánokkal beszélni
fog. Igéretét megtartá. A tizennyolcz főispán közül csak a temesi
főispán és a jász-kún kapitány, s még egy, elfeledtem már ki, tehát
hárman szavaztak a képviselői határozat ellen.

* * *

A csombordi halott nem védi többé kis hazáját s abban a magyarságot. De
védi az ő nemes életének nagy példája. Míg annak a földnek olyan
szülöttje lesz, mint ő volt: addig az a föld a miénk marad. És lesznek
olyan szülöttei. Az ő emléke is teremt olyanokat. Legyen nyugodt az ő
örök álma.



ZSEDÉNYI EDUÁRD.

(Született 1804 márczius 21-én, meghalt mint képviselő 1879 február
10-én. 1848 előtt jelentékeny szerepe volt a régi konzervativ pártnál,
mert annak vitára mindig kész legelső szónokai közé tartozott. 1867 óta
az országgyülésnek inkább csak „érdekes“ tagja volt, ámbár mindenki
ugynevezett notabilitásnak tartotta. 1860-ban a hazai protestánsok
ellenállásakor a patens ügyében fogságot szenvedett. Ez tette
népszerüvé.)


I.

Közép termet, előre hajlott derékkal s egyenesen, peczkesen tartott
fővel, fekete kabátban, viseltes, kopott szürke nadrágban s egy
czilinder-kalappal, mely a második vagy harmadik kapitulácziót
szolgálja: ekként szokott Zsedényi sétálni és országházba járni. Miatta
nem vált volna veszedelmünkre sem a közös vámterület, sem a
bankegyezség. Mert ő ugyan sem Ausztriából, sem a távolabbi külföldről
soha magának fényüzési czikket vagy valamely ruhadarabot nem vásárolt.
Ha egy ruhát megcsináltatott: annak el kellett tartani húsz-harmincz
esztendeig. Volt egy ütött-kopott zekéje, mely divatbajöttekor
Deák-zekének neveztetett; ezt 1860-ban csináltatta, mikor a tömlöczből
kikerült. Hideg őszi és tavaszi napokon még ezelőtt pár évvel is ebben
járt az országgyülésre kezében egy esernyővel, melyet ép ugy nem tudott
otthon felejteni soha, mint Perczel Mór generális a magáét. Csizmája
régi divatu vastag borju bőrből készült, nem azért, hogy fénymázzal
kenessék, hanem azért, hogy hájjal, faggyugyertyával és olajjal
fényesittessék. Többnyire egy öreg draveczi csizmadiával szokta
készittetni, a ki még nem tanulta meg az uj divatot s a ki a régi divat
szerint még a csizmában nem tett különbséget jobb láb és bal láb között;
úgy gondolkodván, hogy nem a csizma van a lábért, hanem a láb van a
csizmáért, miután lába minden bolond embernek, sőt még a meztelen
czigány kölyöknek is lehet, holott csizmája és pedig draveczi csizmája a
pesti urak közül csak is »tens« Zsedényi urnak lehet. A jó csizmadia
ugyanis csak »tens« urnak szolitá Zsedényit akkor is, mikor ő már
exczellentiás urnak igazság szerint volt szólitható.

Volt azonban az öreg urnak dísz-magyar ruhája is és pedig kétféle. Mikor
még huszonhat éves fiatal ember volt ezelőtt ötven esztendővel: akkor
csináltatott magának világos kék pukovai posztóból atillát, mellényt és
nadrágot és sötét kék posztóból mentét, valamint kucsmát is darutollal.
Ez a diszruhája eltartott 1847-ig. Ebben a diszruhában volt ő
kolera-komiszárius, megbizatván a felsőbbség által, hogy a kolera miatt
1831-ben kitört zenebonát, lázongást csititsa el a tótok között. Ebben
diszelgett az 1832–36-iki, 1840-iki és 1844-iki országgyüléseken, de a
mikor később a magyar királyi udvari kanczelláriához Bécsbe
referendáriusnak kineveztetett és ekként méltóságos urrá lett: akkor a
kék diszruha helyébe megyszinü vörös atillát, mellényt és nadrágot és
skarlátszinü mentét készittetett nyuszt prémmel s kucsmájára is a
sastoll helyett kócsagtollat alkalmazott. Ez a ruha volt rajta utoljára
1878 november 4-ikén, midőn a királyi pár elfogadási estélyt adott a
budavári királyi palotában. Ficsuros kordován csizmában s kardját két
kezében keresztben tartva, ekkor mondá utoljára a királynak, hogy mégis
csak kár volt Boszniába bemenni, s midőn este tiz órakor azt mondá neki
Andrássy gróf: »Gyere öreg a buffetbe, együnk valamit, én éhes vagyok:«
egész komolysággal és nyersességgel, de tréfásan ekkor felelte Andrássy
grófnak: »Ha éhes vagy, eredj, én jól vagyok lakva Boszniával.«

Még aztán eljárt az országgyülésekre az év végeig, de az idén már
országgyülésre nem jöhetett, mert a mikorra az ülések megnyittattak:
akkora már a betegség nem engedte őt a szobából kijönni. Éles szemeit és
figyelő, izgékony arczát nem látjuk többé az elnökkel szemben.

Mert ott ült a képviselőház kellő közepén, szemközt az elnökkel a
miniszteri székek mögött, alulról számitva a harmadik sor legszélső
ülésén. Idejött be rendesen az ülések kezdetén, hozván magával egy csomó
felvágott és elolvasott vagy olvasatlan levelet, melyekre itt szokott
választ irni. Asztalfiókjában ott volt a kalamáris, a félig rozsdás
vastoll és egy csomó levélpapir. Leveleit rendesen német nyelven irta,
miután gyermek korában németül tanult meg gondolkodni.

Csodálatosan szokott beszédeire elkészülni. Beszédeit holmi dirib-darab
papirokra német nyelven irta meg, de úgy, hogy a papirost tele irta
egészen. Ezt aztán egyszer elolvasta németül, egyszer elolvasta magyarul
s aztán a »Pester Lloyd«-nak átadta németül, a képviselőházban pedig
elmondta magyarul. Az egyházi és pénzügyi kérdéseken kivül már nagyon
régóta nem igen szokott felszólalni más kérdésben. Kiejtésén, szókötésén
észre vehető volt, hogy eredetileg németül gondolkodott, de azért a
magyar szavak hiánya miatt soha nem akadozott.

Volt mégis egy kérdés, mely uj oszággyülések elején őt mindig rendkivül
érdekelte. Ez volt a korelnökség kérdése. Az 1872-iki országgyülés
elején az ősz Gubody Sándor volt igazság szerint a korelnök, Zsedényi
inditványára el is foglalta az elnöki széket, be is töltötte azt
istenesen, sőt öblös tajtpipáját bevitte használatra az elnöki szobába
is. Zsedényinek nagy gyönyörüsége telt Gubodyban, s rendkivül
megszerette a nagykőrösieket is, hogy Gubodyt valamiképen otthon nem
felejtették. Mert Zsedényi semmitől sem irtózott jobban, mint a
korelnökségtől, s azért Gubodyban annál inkább megmentőjét látta, mert
Somssich Pál már az 1869-iki országgyülés végén azzal fenyegette őt: »No
Edus, a jövő országgyülésen te lészesz a korelnökünk.«

Annyi igaz, hogy az 1875-iki országgyülésen Deák Ferencz után már a
folyosók és klubbok suttogó hírei szerint Zsedényi volt a legöregebb s
miután Deák Ferencz mindjárt az országgyülés elején lemondott és sulyos
betegsége miatt a szobát különben sem hagyhatta el: a természet
rendjének s az őseinktől öröklött törvényes szokásnak, de a világos
alkotmánynak parancsai szerint is Zsedényire került volna a korelnökség.
Azonban Zsedényi beható tanácskozást folytatván több magyarországi és
erdélyi képviselővel, szorgos kutatás után sikerült kipuhatolnia, hogy
az öreg Boér Antal csak pár hónappal fiatalabb ő nála, őt tehát tisztes
fehér hajának és szakálának tekintetbe vételével bizvást lehet
korelnöknek ajánlani, annyival inkább, miután Zsedényiről ugyan tudva
volt, hogy melyik esztendőben, de az egyátalán nem volt tudva, hogy
melyik hónapban és napon született. Igy lett Zsedényi inditványára Boér
Antal korelnökké 1875-ben, sőt a praecedens casus erejénél fogva
1878-ban is.

Zsedényi különben korábban lett követté, mint maga Deák Ferencz, mert ő
már az 1832–36-diki országgyülés elején leküldetett Szepesmegye által
deputatusnak, mig Deák Ferencz csak később, Deák Antal visszalépése
után.

Ezen országgyülésről csak két követtársa van még életben Zsedényinek. Az
egyik az öreg, 90 éves Bernáth Zsigmond, a ki Unghvármegyét képviselte,
a másik pedig Kossuth Lajos, a ki akkor távollévők követe, absentium
ablegatus volt. De az országgyülésen minden kartársát tulélte Zsedényi.

Pedig kortársai nagy hirü emberek valának. Bezerédy István Tolnából,
Beöthy Ödön Biharból, Kölcsey Ferencz Szatmárból, Klauzál Gábor
Csongrádból, Nagy Pál Sopronból, Fáy András Pest-Pilis és Soltból,
Ragályi Tamás s többen és mindenek fölött Deák Ferencz Zalából. Mind
ezeket az egy Bernáth Zsigmondon kivül Zsedényi elkisérte a temetőbe.

Ezen az országgyülésen őt még különben Pfannschmidt Eduárdnak nevezték,
a Zsedényi név csak nemesi előneve volt. Furcsa név volt akkor az az
Eduárd és az a Pfannschmidt a tiszai és dunai vidékekről Pozsonyba
küldött ős magyar nevek és alakok között. Különben is Zsedényi már akkor
frakkot és czilinderkalapot is viselt s azért, mig szellemi kiváló
tehetségeit meg nem ismerték, nem nagy becsületben tartották még
Szepesvármegyét sem, hogy ily sületlen német fiatal gyerkőczöt, 27–28
éves ifjonczot talált országgyülésre küldeni. Miként fogadták ott
eleintén, arról egy anekdota maradt fön. Zsedényi ugyanis egykor
nyilvános vegyes ülésben felállott s beszélni kezdett, de a tekintetes
karok és rendek s méltóságos főrendek nem igen akarták hallgatni. Plathy
protonotárius oda fordul Horváth János fehérvári püspökhöz s azt mondja
neki: »Domine illustrissime, audiamus deputatum scepusiensem
Pfannschmidt.« (Méltóságos uram, hallgassuk meg Pfannschmidt szepesi
követet.) A jó öreg püspök oda fordul Plathyhoz és azt felelé:
»Nominatur Pfannschmidt? Jam animadverteram eum fratrem kellner esse.«
(Pfannschmidtnek hivják? Mindjárt vettem észre, hogy valami kellner az
atyafi.)

Gróf Széchenyi István figyelmét már ekkor és itt magára vonta Zsedényi.
Az ő közremüködésére történt, hogy Zsedényi a lánczhid előmunkálatainak
teljesitésére kiküldött országos bizottságba a Tiszán inneni kerület
részéről megválasztatott s ekként neve már itt az 1836-ik évi 26-ik
törvényczikk 12. §-ban megörökittetett, mint Pfannschmidt Eduárd. A
következő országgyülésen már uj nevével szerepelt, azzal a névvel,
melyet megörökitett, melyen ismeri őt két nemzedék s melylyel most el
fogja őt temetni az országnak közös részvéte.

Most már nem fog többé az országgyülésre jönni, hogy ott a napirendre
kérlelhetlen szigorral felügyeljen; szomszédait, ha fecsegnek,
kérlelhetlen szigorral csendre intse; az évenkinti deficziteket
kérlelhetlen következetességgel mindig megjósolja és mikor
bekövetkeznek, azokat kérlelhetlen szigorral mindig konstatálja. Nem
látjuk többé lóbbáló kezeit, ha sétál, mosolygó arczát, ha diskurál s
nem halljuk többé szakgatott szavait, ha haragszik. A piperkőczök sem
mulathatnak többé szegényesnek látszó, egyszerü ruháján és a
pénzügyminiszterek se remeghetnek többé semmiféle pártfegyelmet meg nem
türő vakmerősége miatt, melylyel a rossz pénzügyi gazdálkodást, a
fényüzéses beruházásokat s az örökös deficziteket mindig ostorozta.
Bosznia is nyugodtan alhatik, álmát nem zavarja többé a kormánypárt
kebeléből senki. Ő volt az utolsó, a ki e párton belül a bosnyák
politikát mindvégig üldözé.


II.

Zsedényi az 1836-iki országgyülés végeztével vallotta magát nyiltan
conservativnak. Mikor ugyanis ez országgyülésnek vége lett, ő is haza
ment Szepes vármegyének hivatalos jelentést tenni az országgyülés
dolgairól.

Az országgyülési követek akkor ép ugy kiküldöttjei, komiszáriusai voltak
a vármegyének, mint csaknem a többi megyei tisztviselők. Mikor
megválasztattak, akkor a megye közönsége egy és más fölmerülhető
országos kérdésben utasitást adott nekik, hogy mily javaslatot
pártoljanak, milyet ellenezzenek, miként szavazzanak. Ez az utasitás
instrukcziónak neveztetett s hivatalos pecsét alatt a vármegye által a
deputátusnak kezébe adatott. Azután a deputátusnak a vármegye közönsége
előtt nyilvánosan le kellett tenni a hivatalos esküt arra, hogy az
országnak sarkalatos törvényeit megtartja, az ország szabadságát és
jogait szentül megőrzi, jutalom vagy kedvezés és hivatal meg nem
tántoritja, a vármegye érdekeit szem elől nem téveszti, utasitását pedig
meg nem szegi.

A vármegye adott a követnek fizetést, szolgálatára rendelt megyei
katonát és egy vagy több irnokot s időközben, ha uj kérdések merültek
fel, uj utasitásokat is küldött utána. Viszont a követ köteles volt az
országgyülés nevezetesebb dolgairól a vármegyét mindenkor hivatalos
pontossággal értesiteni, az országgyülés végén pedig minden dolgáról
beszámolni.

Szepesmegye 1836. évi augusztus elején tartá azon közgyülést, melyen
Zsedényinek be kellett volna számolnia. Akkor már gróf Reviczky Ádám
lemondott a kanczellárságról s helyét gróf Pálffy Fidél foglalta el s ez
alatt már Zsedényi udvari szekretáriussá lőn kinevezve. Megjegyzendő,
hogy miután követeknek hivatalba való kinevezése gyakori eset volt:
ennélfogva sok megye már 1840-ben határozottan kikötötte, hogy követei
hat esztendeig hivatalt nem fogadhatnak el.

Zsedényi beszámolt s különösen helytelenitette az urbéri törvényeket s a
magyar nyelvnek törvényhozási nyelvvé való emelését. Bejelenté, hogy
hivatalt vállalt s megköszönve a karok és rendek bizodalmát, tőlük
érzékenyen elbucsuzott. A vármegye jegyzőkönyvileg fejezte ki köszönetét
s azon reményét, hogy Zsedényi ezentul se fog a vármegyéről
megfelejtkezni. Zsedényi végül határozottan kijelenté, hogy ő ellensége
a divatba jött liberalizmusnak, félti az alkotmányt s azért ő a
konzervativ párthoz állott.

A megye sokkal pecsovicsabb volt, mint Zsedényi. Az urbéri törvényeket
nem akarta végrehajtani s a törvényeket magyar nyelven nem akarta
kihirdetni. Zsedényi inté a karokat, hogy ily bolondságot ne
cselekedjenek, mert különben a megyei fiskus bajba keveri őket.

Zsedényi sem az 1847-iki, sem az 1861-iki országgyülésen nem vett részt.
1847-ben Apponyi kanczellársága alatt volt udvari tanácsos és referens.
1848-ban hg. Eszterházy miniszteriumában miniszteri tanácsos, 1861-ben
b. Vay Miklós kanczellár mellett referendárius.

Az 1865-iki országgyülésen, tehát 22 évi távollét után ismét jelen volt,
most már mint népképviselő. És itt nem a Deák-párthoz, hanem az
Apponyi-párthoz csatlakozott.

Ez országgyülés kezdetén voltaképen csak három árnyalat volt. Az
Apponyi-párt, mely minden áron és a függetlenségi párt, mely semmi áron
se akart kiegyezni, s aztán a Deákpárt, melyhez akkor még Tisza és
Ghyczy is tartoztak. Tiszáék csakis azon vesztek össze Deák hiveivel,
hogy amazok Ghyczyt, ezek pedig Szentiványit akarták házelnöknek. A két
személyes árnyalat külsőleg kibékült ugyan, de valódilag soha, csak
1875-ben.

Zsedényi egyik notabilitása volt az Apponyi-pártnak Apponyival,
Bartallal és Ürményivel. Somssichot hivták, de az nem fogadott szót,
kapott is érte elnökséget a jövő országgyülésen. Voltak mindössze vagy
harminczan.

Zsedényi ügyes és virgoncz szónok volt. Mindennap felszólalt kétszer
vagy háromszor, ha csak szerét tehette. Azon emberek közé tartozott,
akik nem tudnának nyugodtan aludni, ha valamelyik nap nem beszélnének.
Indiskrét volt pártja iránt nagy mértékben. Akármikor tartottak
Apponyiék klubbértekezletet: Zsedényi egész jó indulattal kicsevegte a
titkot csak azért, hogy Deák hiveinek elmondhassa, hogy Apponyiéknak
igazuk van.

Tartott a felirati vitában egy kemény beszédet 1848 ellen és 1847
mellett. Midőn beszédében épen azt bizonyitgatta, hogy a kormány –
Majláth és Sennyey – az 1848-diki törvények végrehajtását lehetetlennek
tartja, Patay István közbekiáltott: »Próbálja meg«. Homeri kaczagás és
taps lett a következése. Zsedényi megvárta nyugodtan, mig a taps és a
zaj elnémult s mosolygó arczal és kedélyes humorral azt felelé Pataynak:
»Hiszen megkinálta Patay képviselőtársam a kormányt 1861-ben is a
próbával, de lássa, akkor sem sikerült.«

Még egy egész esztendő eltelt, mig Zsedényi az Apponyi párttól
elszakadt. Voltaképen el sem szakadt, hanem egyszer csak maga maradt.
Deák Ferencz két rettenetes beszédben úgy összetörte ezt a pártot, hogy
Apponyi lemondott a képviselőségről, Bartal hazament, Ürményi
elhallgatott, a párt feloszlott s ekként Zsedényi párt nélkül maradt.

Az 1866. évi deczemberben kezdett a Deák-kör megalakulni. Tisza, Ghyczy,
Nyáry, Podmaniczky, Jókai deczember 21-én hiveik egyetértésével egy
nyilatkozatot tétettek közzé a »Hon«-ban, melyben kijelentik, hogy a
Deák Ferencz-féle kiegyezési javaslatot nem helyeslik s azért külön
pártállást foglalnak el. Voltak pedig ők a függetlenségi párttal együtt
vagy 106-an, Deák hívei pedig vagy 225-en. Erdély és Horvátország még
akkor nem küldte el követeit.

Ugyancsak deczember 21-re lett egy értekezlet az Európába összehíva Deák
Ferencz hívei által. Itt megjelent Zsedényi is.

Az volt a kérdés: tartsanak-e közös klubbot Tisza és Ghyczy hiveivel.
Deák ellenezte s körülbelül ezeket mondá:

– A klub magántársalgásnak, magán eszmecserének helye. Magán társalgásba
a politikai vitákat ellenkező nézetü emberek közt átvinni nem czélszerü,
miután a politikai vita szenvedélyessé válhatik, s a magántársalgásban
is keserüséget idéz elő. Én Antal bátyámmal a legbensőbb testvéri
viszonyban éltem, de miután ellenkező politikai nézeteink voltak s mind
a ketten tántorithatlanul álltunk nézeteink mellett: tehát mi magunk
közt soha nem politizáltunk. A politika csak a nyilvános tanácskozásokba
való. Ime Zsedényi Edével én 1848 előtt a politikában mindig szemközt
álltam s vele mégis barátságban maradtam, mert Zsedényivel négy szem
közt vagy magán körben soha nem politizáltam.

– Ez igaz – kiáltá fel Zsedényi.

Óriási kaczagás támadt Zsedényi közbekiáltására. A jelenlevők voltak
162-en, Zsedényit is odaszámitva s ez volt a Deák-kör első
klub-konferencziája. Ettől kezdve ő soha se vált el Deáktól, noha Deák
ezután sem politizált vele bizalmasan soha. Zsedényivel, Paczolayval,
Somssichcsal és Ghyczyvel benső politikai bizalmas viszonyba soha se
lépett Deák Ferencz. 1848 előtti keserü küzdelmeit, melyeket a
konzervativ párttal folytatott, úgy látszik, egészen elfelejteni soha
sem tudta.

Megmaradt a Deák-klubban Zsedényi akkor is, a mikor már onnan Deák
kimaradt s a Deák-kör nevet a szabadelvü kör váltotta föl.

– Hogy lehetsz te tagja a szabadelvü pártnak pecsovics létedre? – kérdé
tőle egykor tréfásan Pulszky Ferencz 1876-ban.

– Barátom, az embernek öregségére jön meg az esze. Ha mi 48 előtt
szabadelvü pártnak neveztük volna magunkat, most is élnénk, mert ilyen
formában, mint most, minket is megilletett volna ez a név. – A »mi«
alatt persze a régi konzervativeket értette Zsedényi.

Pulszky Ferencz különben felette malicziozus ember volt Zsedényi
irányában.

Az 1872–5-ik országgyülés végével kérdezték Pulszkyt, hogy fogad-e el
mandatumot a jövő 1875-ki országgyülésre?

– Nem én, – mondá Pulszky, – a kellő időben akarom elhagyni a politikát,
mert nem akarok notabilitás lenni elnézésből, mint Zsedényi.

Besugták ezt Zsedényinek s ő indignálódva azt felelte: – Jobb is, ha
Pulszky archeologiát tanul, mintha politizál vagy Franko-bankot igazgat.

Zsedényi nem szerette Kerkapolyt, ellenben nagyon szerette Lónyayt.
Lónyayt soha sem bántotta, Kerkapolyt mindig megtámadta, a hol csak
szerét tehette. De csak nyilvánosan. A kire haragudott, arról privátim
nem beszélgetett.

Korábbi időkben a klubba csaknem minden este fölnézett. Mosolygó,
kedélyes arczczal hallgatta a fiatal emberek vitatkozásait, de velük
mélyebb vitába soha se bocsátkozott. Ujabb időben, kivált a bosnyák
politika óta, ritkán látogatta meg a szabadelvü kör helyiségeit. Nem is
érezte magát ott jól, de azért nem lépett ki. »Én megmaradtam a réginek
– mondá – ők változtak meg, én hát megmaradok ezen túl is a régi
helyen.«

Keddi napon soha se volt az ülésben, mert ilyenkor Bécsbe ment a
Credit-Anstalt igazgató-tanácsi ülésére. Éjjel ment és éjjel jött s
szerdán mindig helyén volt. Bécsben mindig uj ruhát vett magára s b.
Wodianernek volt az ebédnél állandó vendége.

Krajczároskodó takarékosságától egész csomó anekdotát irnak és
beszélnek. Ime egy a sok közül:

Az 1872. évi költségvetésnél az igazságügyi tárczánál a rabok számára a
börtönökben meleg fürdők berendezése hozatott javaslatba.

– Micsoda? – pattant fel Zsedényi – meleg fürdőt a raboknak? A kassai
börtönben, mikor én ott voltam, egyéb sem volt, mint muszka és poloska.
No még csak az kellene!

És csakugyan töröltette a javaslatból a rabok számára berendezendő meleg
fürdőt. De azért jól megszidta érte nem az igazságügyminisztert, hanem –
Kerkapolyt.



GOROVE ISTVÁN.

(Született 1819-ben, meghalt 1881 május 31-én. Nagy birtokos, iró,
miniszter, sok ideig a Deákpárt s később a szabadelvü párt elnöke. Mint
politikus, mindvégig ernyedetlen szabadelvü.)

Élőhalott volt már sok évek óta. Hosszu, fájdalmas, gyógyíthatatlan
betegség kötötte őt a magányhoz, a szobához, az ágyhoz. S a betegség
különösen kedélyét rombolta szét. A vidám férfiú komorrá, az előzékeny
szíves háziúr tűrhetetlenné lőn. Nem telt öröme már évek óta sem
politikában, sem irodalomban, sem a szellem vidám játékaiban. Csak
barátai vidámították fel, ha úgy néha-néha hozzá mentek csendes
beszélgetésre. Barátai, rokonai s ezek szelid bókjai adták az olajnak
cseppjeit, melyek néha-néha vidámabb fényre deriték hamvadó életének
lángjait.

Egykor kiváló alak volt politikai közéletünkben. Nem volt vezéralak, de
ott volt mindig a vezérek közelében. S gyakran jutott számára
kitüntetés, melyet a a politikusok legtöbbje az egész művelt világban
nagy kitüntetésnek tart.

Nagy örökség szállott rá őseitől. Főúri vagyonnak volt tulajdonosa s
okos élvezője. – Szerencse, hogy ifjukora a harminczas évek végére s a
negyvenes évekre esett. Arany korszak volt ez nemzetünk életében. Nagy
szellemek óriás harcza; nagy jellemek tündöklése; nagy nemzeti alkotások
kora; bölcs öregek, munkás férfiak, lánglelkü ifjak korszaka, kik eszmék
szerelmében éltek, közügyekért lelkesűltek s a honnak képe mint szent
eszmény állott lelkük előtt. Nem az a hon, mely hivatalt ád,
rendcsillagot szerez s melynek nevében üzleteket lehet kötni, hanem az a
hon, melyért fel kell áldozni kényelmet, tehetséget, vagyont, jövőt s ha
kell, az életet.

Ekkor nőtt, ekkor serdült, ekkor volt ifju Gorove is. S az ifju, kinek
jellemvonásai közül nem hiányzott a léhaság, a kényelemvágy, az élvek
hajszolása, a kor szellemének nemesítő hatalma alatt a közügyek iránti
érdeklődésnek engedé át lelkét s szentelé fel ifjuságát.

Tanult, mint nemesebb kortársai. A politikai tudományoknak alig volt
buzgóbb buvárlója, mint ő. Szemere, Pázmándy, Klauzál, Csengery, Eötvös,
báró Kemény, Szalay, Pulszky: ezek valának kortársai; a nagy
eszmeharczok áramlatába, mely e férfiakat magával ragadta, ő is
önkénytesen bele engedé magát sodortatni. Szerényebb tehetség, kevesebb
kezdeményezési ösztön, gyengébb irói képesség, mint amazok, de nem
gyengébb buzgalom, mint amazok bármelyike.

Utazott, mint Széchenyi nyomdokán majd minden kiváló ifju. Azután írt
egy röpiratot a nemzetiségi kérdésről, melyhez báró Wesselényi adá neki
az ötletet s ennek röpirata és Széchenyinek híres akadémiai elnöki
polemikus beszéde az alkalmat. De Gorove műve nem ébresztett akkora
figyelmet, mint a mekkora volt a kérdés nagysága s mint kortársainak
egyik-másik rokon természetü röpirata. Írt czikkeket is Kossuth
hírlapjába s később máshová is, de nagyobb figyelmet ezek se
gerjesztettek.

Ő mindamellett az elsők között az első sorban harczolt. Az akkori
szabadelvü nemzeti ellenzék benső bizalmas tanácskozásaiban ugyan,
melyek rendszerint Deák vezérlete alatt tartattak, nem igen vett részt,
de az ipari és közgazdasági kérdésekben már tevékeny szerepet vitt.
Midőn Kossuth a nemzeti védegylet igazgatói állomásáról lemondott s
családjával falura vonult: ő választatott meg utána és helyére.

Tagja volt a 48-iki nemzetgyülésnek s követte Kossuthot és a kormányt
Debreczenbe s általában a nagy függetlenségi harczot mint a nemzetgyülés
tagja és jegyzője szeplőtlenül küzdé végig. Halálra keresték s mint
bujdosónak, menekülőnek önkénytes számkivetés lőn sorsa.

De nem sokáig. Fejedelmi kegyelem visszaadá birtokait és szabadságát s ő
haza jött. Itthon Deák Ferencz mindennapi társaságában volt s ennek
figyelmét és barátságát élvezé. Az 1861-iki országgyülésen, mint Pest
egyik képviselője, a feliratra szavazott. Ez időtől kezdve változatlanul
a Deákpárthoz csatlakozott s e párt szabadelvübb elemeinek volt mintegy
patriarchális központja.

Az Andrássy-kabinetben tárczát vállalt. Azt a tárczát, melyre 1867-ben a
legkissebb figyelmet fordították, a mely körülménynek bizony sok rosszat
köszönhet Magyarország. A közgazdasági kérdések, a bankügy, a
vámszerződés kérdése s mindaz a mi ezzel összefügg, bizony kevés gondot
okozott a második alkotmányos magyar kormánynak. Tudja ezt mindenki, de
én egy különös esetből magától Gorovétől is sajátságosan tudtam meg.

A »Reform« 1873-ban egy csomó okiratot tett közzé, melyek a magyar
kormány, az osztrák kormány s a bécsi nemzeti bank közti tárgyalásokra s
az 1867-től 1870-ig terjedő időközre vonatkoztak. Ez okiratok eddig még
nem láttak napvilágot.

Ez okiratok közt volt a később hirhedtté vált vöslaui szerződés is,
melyről én a »Pesti Napló«-ban írtam, s melyről a többek közt az
állitám, hogy erről nem tudott 1867-ben még a minisztertanács sem.

Urvári Lajos barátomnak ez szeget ütött fejébe és Csengerynél
tudakozódott a dolog állása felől. Csengery, sőt Kerkapoly is azt
állítá, hogy én tévedek, mert erről a minisztertanácsnak tudnia kellett.
Sokkal fontosabb a dolog, mintsem az ignoráncziát szabad volna fel is
tenni.

Engem akkor Urvári barátom majd tűzre tett s lapjában mindenféle
helyreigazításra készen volt. Ekkor én egyenesen Gorovéhez fordultam s
határozottan megkérdezém: vajjon ő, mint reszszortminiszter, 1867-ben
tudott-e a dologról s ha igen, mily körülmények közt egyezett belé? Ő
nekem azt felelé:

– Nem emlékeztem az egész ügyre, átnéztem tehát a minisztertanácsi
jegyzőkönyveket, átnéztem saját naplójegyzeteimet: annyi bizonyos, hogy
én a te czikkeidből értesültem először a vöslaui szerződésről.

E részletet csak azért említem fel, hogy igazoljam vele az első kabinet
léhaságát s Gorove naiv jóhiszemét.

Mert ő jóhiszemü ember volt. Azok közé tartozott, kikről a világ azt
tartja: kedves emberek. Ő igazán előzékeny, szíves, figyelmes férfiu
volt s talán az egyetlen miniszter az Andrássy-kabinetből, a kit hevesen
soha még az ellenzék sem támadott. Még Mikót, még Wenckheimot is
többször s hevesebben támadták, mint őt.

Mikor 1869-ben Jókai megbuktatta őt a választások alkalmával a
terézvárosi kerületben, egészen elérzékenyült s mély izgatottságban azt
mondá a Deákkörben nagy társaság előtt: lemond a miniszterségről, lemond
a politikáról s visszavonul a magánéletbe. Csak Deák komoly szavai s
drasztikus anekdotái tudták komoly szándékától eltériteni.

De azután nem is sokáig volt miniszter. Nem szerette a miniszterkedést.
Az az örökös hajsza, örökös sürgetés, melyek közt az ügyeket vezetnie
kellett, nem illett az ő természetéhez. Táblabiró természete volt a régi
jó világból, s halálosan gyötörte őt az a gondolat, még a gondolat is,
hogy neki naponként néhány óráig ülni s néhány száz elintézést aláírni
kelljen, a nélkül, hogy azokat csak el is olvashatná. Némely ügynek
iratait aztán tanulmányozás végett magához vette s miután az örökös
parlamenti harczok is sok időt vettek igénybe, gyakran az így
visszatartott ügyek későcskén nyertek elintézést. A gonosz nyelvű
Kecskeméthy Aurél ezért ezt irá róla: »Gorove ráül az aktákra; nem
egyéb, mint valóságos Briefbeschwerde.«

Mikor a miniszterséget lerázhatta magáról: akkor élte második ifjuságát,
mint nekem mondá. S valóban, ha valaki megfordult a Deákkörben s tanuja
volt az ottani viharos vitáknak, melyek alatt komolylyá lett minden
arcz, ha jött krach, aszály, kholera, rozsda, deficzit, drága kölcsön,
örökös kabinet-válság s több efféle: volt ott egy nyugodt, mosolygó,
szíves arcz, mely előzékenyen fogadott mindig s melyről az állandó
mosolyt el nem tudá törölni semmiféle nyomoruság, még Deák rideg,
haragos szemöldöke sem, – és ez az egyetlen arcz Gorove Istváné volt.

A Deák-párt Deák betegsége alatt az utolsó években apróbb töredékekre,
apróbb pártokra bomlott szét. Egyike volt ezeknek a Gorove-párt is. Gróf
Ráday és Urvári voltak legbensőbb tagjai, de Horváth Bódi, Hodossy Imre
s többen is nagy rokonszenvet tápláltak e kis árnyalat iránt. Ez volt az
úgynevezett »szabadelvü« árnyalat. Furcsán esett aztán, hogy mikor a
»szabadelvü párt« virágjában volt, e férfiak nagy része hagyta azt el
legelőször.

Gorove nem hagyta el nyiltan, de négy év óta nem ment feléje sem, pedig
kezdetben még nem gátolta betegsége. Tisza Kálmán politikájának sok
részlete bizony ép úgy nem tetszett neki sem, mint igen soknak, de a
kormánypárt állandóan udvarolt neki, ő őszintének tartá a ragaszkodást s
fájt volna neki a kilépéssel oly sok jó barátot elkedvetlenítenie.
Hanyatló szelleme sem ösztönzé már ily erélyre.

Tiszteletre méltó férfiu s becsületes politikus volt Tehetsége csak
kiváló közlegény számára volt alkalmas, de nagy vagyona, jó asztala,
finom modora, míveltsége, tiszta multja s barátainak roppant befolyása
őt előkelő politikai helyzetbe álliták. Maga a király is kétszer
hallgatá meg tanácsát, mikor már ő nem volt egyéb, mint egyszerü
képviselő. De van egy nagy érdeme is, mely biztosítja számára a jók
tiszteletét. Állásának, politikai helyzetének előnyeit önző czélokra
soha fel nem használta s a világszédelgés ama romlott korszakában, mely
Amerikától Európán át Ázsia belsejéig oly sok kormányzót és törvényhozót
tisztességtelen üzelmekre tántorított: Gorove megállott rendületlenül.
Megállott oly tisztán, mint a minőnek ifjukora eszményképei közt képzelé
az igazi államférfit.

Áldás legyen emlékezetén.



NÁRAY IMRE.

(Náray Imre birtokos, ügyvéd, kamaraelnök, függetlenségi országos
képviselő, jeles miveltségü férfiu, 1848-ban vitéz honvéd s azután
üldözött hazafi, született 1822-ben, meghalt 1882. évi juliusban.)

Akkor találkoztam vele először, mikor képviselővé lett s a törvényhozó
kötelességének teljesítésére feljött az ország fővárosába. Azelőtt nem
láttam soha.

Tudtam, hogy ő is küzdött, ő is szenvedett azért a fenséges álomért,
azért az örök vágyért, azért a biztosan bekövetkező dicső jövendőért,
melyet független Magyarországnak nevezünk. De hiszen kétszázezer ifjú
küzdött, szenvedett és halt meg azért s nem is annyira nagy érdem volt
ez, mint inkább egy szent kötelességnek becsületes teljesítése.

Tudtam, hogy hírneves ügyvéd s elnöke egyik ügyvédi kamaránknak. Ez is
jelentett valamit, de még ez sem sokat. Hiszen Magyarország ügyvédi
karában sok jeles tudós, sok kitünő jellem, sok derék hazafi van.
Különös érdemnek babérkoszorujára nem pályázik az, ki százak és ezerek
közt csak egyike azoknak, a kik ő hozzá hasonlók.

Mondották, hogy Aradon és vidékén általános tisztelet s minden ember
becsülése környezi személyét. Mondották, hogy a mely pillanatban
elfogadta pártunk képviselőjelöltségét: azon pillanatban biztosítva volt
pártunk diadalma. A diadal bekövetkezett s én elhittem minden jót és
minden szépet, melyet az aradi új képviselőről hallottam. De az én hitem
nagyon könnyen megképződik, ha ismeretlen emberről nekem jót mondanak;
csak akkor vagyok nehéz fejü, ha olyan emberről, a kit nem ismerek,
rossz dolgokat beszélnek én előttem. A minthogy az emberekben minden jót
én veszek észre tán legelőször s minden rosszat én veszek észre tán
legutoljára. Több hasznát venném talán, ha megfordítva volna.

Elvégre összejöttünk, személyesen találkozánk.

Megjelenésében nem volt semmi feltünő. Közép magas termete, nyugodt
arcza, ajkai körül az emberszeretet mosolygó vonásai; kék szemei
sajátságos fényüek, mintha kissé lázban égnének, de szelidek; öltözete
változatlanul örökké fekete és gondos. Hangja csendes, beszéde lassu s
kissé akadozó, észrevételei szerények, csaknem mindennapiak, de mindig a
társalgás tárgyaira vonatkozók. Az egész ember szerény, igénytelen,
kisvárosi polgár benyomását gyakorlá rám az első pillanatban.

És mégis rögtön feltünt két dolog.

Az egyik az, hogy önmagáról nem beszélt soha. S a másik az, hogy akár
közdolgok felett tanácskoztunk, akár magán viszonyokról társalogtunk:
teljes figyelemmel hallgatá meg mások beszédét s mások beszédébe bele
nem vágott soha.

A jellemnek ezt a sajátságát kevésre becsülik napjainkban s társadalmunk
mostani szokásai közt. Pedig a valódi férfijellemnek ez egyik legszebb s
legvalódibb vonása. Önmagáról nem beszélni s másokat figyelemmel
meghallgatni. Csak magas és valódi míveltség, csak bölcs és hosszú
élettapasztalat vagy csak gyöngéd, emberszerető lélek képes erre.
Nárayban meg volt mind a három: míveltség, bölcseség s gyöngéd lélek.

Szinte kirítt parlamentünk újabb alakjai közül. Először azért, mert oly
szerény volt, hogy senki se akarta észrevenni s másodszor azért, mert
oly gyöngéd és figyelmes volt, hogy senki se félt tőle. Épen azért
nagyon soká kellett volna élnie s a parlamentben működnie, hogy a
parlamentnek modern erkölcsei mellett politikai állást vívhasson ki
magának.

Furcsa erkölcsök ezek.

A meggyőződés mélysége és tisztasága mellett szükségessé teszik a
taktikai ügyességet. Náray pedig csak mély és tiszta meggyőződéssel
rendelkezett.

Sőt a taktikai ügyesség nagyobb hatással szokott szerepelni s
hasonlíthatlanul nagyobb eredményeket felmutatni, legalább külsőleg és
pillanatnyilag, mint bármily nagy ereje az elmének s szilárdsága a
jellemnek. Az elmeerő s a jellemszilárdság csak olyan a politikusnál,
mint az alaknak delisége s a hangnak tisztasága a drámai szinésznél. Nem
e kettőtől függ a szinész sikere, hanem az alakítás ügyességétől. E
nélkül szinész előtt s politikus előtt egyaránt zárva van a jövendő.

A taktikai ügyességet részint a születés adja, részint a gyakorlat s
rendszerint mind a kettő. Az ügyességhez természetesen a tehetség, a
tanulmány s a fölmerülő kérdések változékonyságához való alkalmazkodás
az alapföltétel. Ezek nélkül jellemnek megmaradhat mindenki, de korára
hatást gyakorló államférfivá nem fejlődhetik senki.

De nem felődhetik ezzé alkotmányos viszonyok közt az sem, ki magának
követőket, politikai barátokat szerezni nem képes. Ennek pedig három
módja van.

Az egyik módja az, ha a politikus egyéniségének hódító varázsával a
szeretet és bizalom kapcsán szerzi meg barátait. Ez volt Deák ügyessége.

A másik módja az, ha a politikus a félelem és legyőzhetetlenség érzetét
tudja maga iránt felkölteni s ekként szerzi meg mindazokat, kik vele a
hatalomban osztozni akarnak s azokat, kik a különbeni eltiportatástól
rettegnek. Ez rendszerint a zsarnokok és a nagy forradalmárok ügyessége.
A francziáknál Robespierre, a poroszoknál Bismarck, nálunk Görgey s
részben Tisza Kálmán ez ügyességnek köszönik a hatalmat.

A harmadik módja az, ha a politikus a szeretetnek és bizalomnak, de
egyuttal a félelemnek hatalmával is meg képes hódítani magának a
parlamenti uralomhoz szükséges elemeket. Ez volt nálunk Kossuth
ügyessége.

Elhunyt barátom emlékét istenért se sérteném meg azzal, hogy őt e nagy
alakokhoz hasonlítsam. Sőt ezek csak azért jutottak eszembe, hogy őt
hozzájuk ne hasonlítsam. – Ő a politikában nem vezéralaknak, ha nem
közlegénynek született. Hanem ha egy pártnak minden közlegénye olyan
volna, mint ő: akkor annak a pártnak nem volna szüksége pártvezérre s a
pártvezérnek nem volna szüksége taktikai ügyességre. Az a párt a nélkül
is meghódítaná magának a nemzetet s a nemzetnek a boldog jövendőt. Az a
párt volna igazán Plátó isteni köztársasága.

Azért pótolhatatlan, azért határtalan a veszteség, melyet halálával
szenvedtünk. Az ő szerénysége, komolysága, az ügy iránti zajtalan
lelkesedése, modorának finomsága, zajos tanácskozásainkat kibékítő,
elcsitító szelídsége, műveltségének jótékony, üdítő befolyása nagy erőt
képviselt. Ez erő szállt el közülünk s ezt a mi gyöngeségeink sem külön
állva, sem összefogódzva nem pótolhatják.

Politikai erkölcseink meg vannak rezzenve, kissé el vannak vadulva. Sok
az új és ifjú elem a nemzet törvényhozásában s az új és ifjú elemek nagy
része korlátlanúl engedi lelkében kifejlődni az önzésnek földhöz ragadt
vagy a szapora nagyravágyásnak felhőkben úszó érzetét. Mind a kettőre
szükség van mértékkel és mérséklettel. Hiszen a hazaszeretetnek is egyik
parányát az önzés képezi s az egészséges haladásnak is egyik mozgatója a
nagyravágyás. De mérték és mérséklet kell mind a kettőhöz.

Korszakunk nemzeti élete hozzá van nőve az alkotmányossághoz. De az
alkotmányos élet egészséges fejlődését a sötét önkényuralom a nagy
nemzetbukás után ketté szakitotta. Az alkotmányosság uj korszakába
bejött egy csomó forradalmi szellem, melynek a csaták terén volna igazi
helye s bejött egy csomó hivatalnoki szellem, melynek a miniszterek
előszobáiban volna igazi helye. E két szellem surlódik, forr, pezseg a
pártokon és a parlamenten belől tizenöt év óta, gyűlölködik egymással s
teszi napról-napra vadabbá az erkölcsöket és a szenvedélyeket. A
forradalmi szellemnek a nemzeti ügyhöz való ragaszkodás rendületlen
kötelességérzetévé s a szabadelvü haladás ellenállhatatlan vágyává
kellene nemesülni a parlamentben, a hivatalnoki szellemnek pedig a
törvényhozáshoz szükséges valódi szakértelemmé kellene átalakulni.
Többség és kisebbség, kormánypárt és ellenzék így egészítené ki egymást
s nemzetünk haladásának szent ösvényén így fejlődnének üdvösen előre az
ellenkező pártok, elvek, törekvések és intézmények.

De a kegyetlen fátum nehezedik ránk. A költő Zrinyinek jelmondata
megfordítva: sors mala, nil aliud.

Azoknak a férfiaknak, a kik közé Náray is tartozott, volt rendeltetésük
a 48 előtti erkölcsöket beoltani a 67 utáni közszellembe. Kibékíteni a
két nemzedéket s a szellemekből elenyésztetni azt az iszonyú űrt, mely
49 és 67 közt tátong. A negyvenes évek meggyőződésének tisztaságát,
jellemeinek férfiasságát s lelkesedésének füst nélküli izzó tüzét
elhozni az uj nemzedékhez s párosítani ennek élelmességével, önzésével,
lázas kapkodásával és eszmejátékaival.

Ám azok a férfiak lassanként kidőlnek közülünk. Ha végig nézek a
parlamenten: tagjainak alig tizedrésze, melynek szivében a nagy idők
szellemének őrtüzei még ki nem alvának.

Te is kidőltél, elhunyt nemes barátunk.

Későn jöttél, korábban kellett volna közibénk jönnöd. Korán eltávoztál,
bár késtél volna még köztünk évtizedekig.

Értékedet nem ismertük eléggé, míg köztünk voltál. Most ismerjük, most
siratjuk már, mikor elvesztettünk.

Sokat veszt benned a parlament, még többet veszt pártunk, legtöbbet az
ifjú nemzedék. A férfias jellemnek, a valódi honfinak voltál igaz
mintaképe; hozzád mérni magát, életed példáján nemesülni, olyanná
fejlődni, a minő te valál: olyan szükséges lett volna az ujabb
nemzedékre, a haza jövendőjére. Az igaz emberek száma fogyott meg
eltávozásoddal.

Nagy műveket nem hagytál emlékül magad után. Csak jó lelkednek, nemes
szivednek, lángoló honszerelmednek emlékezetét. Mérnök ezt meg nem méri,
festő meg nem alakítja, költő meg nem énekeli, történetiró föl nem
jegyzi. Én, legkisebb barátod, följegyzem azt, pedig tudom, hogy én is
csak egy nappal tudom megnyujtani emlékezeted világát. Aztán kialszik az
a nemzet előtt s csak a mi szivünkben él még fénye, a míg mi is utánad
nem megyünk a te utadon.

De a mig mi küzdhetünk, a mig szegény hazánk jobblétéért küzdenünk lehet
és kell: vissza-vissza térünk emlékedhez s lelked nemességéből s abból a
rendületlen hitből, melylyel hazád jövendőjéhez ragaszkodtál, merítünk
ujabb erőt a küzdelemhez. E forrás nem apad el soha, vajha mi se unnók
meg soha a küzdelmet, míg csak czélt nem érünk.

De ha czélra jutunk, ha szabad és boldog lesz ez ország: még akkor is
visszaemlékezünk te rád. Hiszen szabadságának és boldogságának te is
egyik legnemesebb, legbátrabb katonája voltál.

Áldásunk veled.



PERCZEL MÓRICZRÓL.

(Született 1811 november 11-én, meghalt 1899-ben. Életének s jellemének
vázlata e czikkben.)

Katona, de forradalmi. Hevenyészett katona, de lángeszű. Rögtönzött
függetlenségi harczunknak minden tábornoka képzettebb katona volt, mint
ő. De többször egyik se ütközött, több csatát egyik se nyert. Igaz, hogy
vesztett is csatákat. Gerilla-csatározásra teremtette őt a gondviselés.
Csak a sors véletlene volt, hogy mindig sík földön csatázott. Ha a
magyar faj hegyek között lakik s ha a sors őt és seregeit hegyek közé
segíti: függetlenségi harczunk éveken, tán évtizedeken át tart.

Nemcsak verekedni tudott, hanem hadsereget toborzani, összeállítani s
fölszerelni is. Kettőt állított össze. Az elsőt 1848. évi szeptemberben.
Ezt elnevezte Zrinyi-csapatnak. A másodikat 1849-ik év tavaszán az orosz
betörés ellen. Erélye, vakmerősége, rajongó lelkesülése oly erős volt,
hogy hozzá senki se hasonlított. A mesés napkelet hősei rajongtak úgy
vallásukért s küzdöttek, véreztek s éltek-haltak úgy hitükért, mint ő a
szabadságért s hazánk függetlenségeért.

Rajongását be tudta oltani híveibe is. Midőn második seregét túl a Dunán
összetoborzotta: egy francziskánus barát volt toborzó segítsége. A
keresztes háborúk nem ismertek rajongóbb barátot. Gasparich Kilit volt a
barát neve. 1854-ben akasztották fel Pozsonyban. Mikor ez Zalában
toborzott önkényteseket Perczel részére, azt mondta a hallgatóknak:

– Két fiát küldte hozzánk az isten. Az egyik volt Jézus Krisztus minden
nemzet számára, a másik volt Perczel Móricz a magyar nemzet számára.
Most elviszlek benneteket ehhez, azután majd amahhoz.

Így tudta lelkesíteni embereit.

* * *

A katonai tudomány ma már nagy tudomány. Ha tábornok akar lenni valaki,
annak egész könyvtárt kell tudnia. És azonkívül egész ifjú- és
férfi-korát katonaságnál s hadi gyakorlatoknál töltenie. A hogy
hegedűvirtuóz senki nem lehet hamarosan: úgy nem lehet tábornok se.

Igaz: Perczel Móricz volt katona.

Tizenhat éves korában beadta apja a tűzérekhez s mint hadapród szolgált
ott tizenkilencz éves koráig. Mit tanulhat a gyerek tizenkilencz éves
koráig? Ha nagy Napoleon tizenkilencz éves korában elment volna valahova
falusi segédjegyzőnek vagy adóhivatali számtisztnek: lehetett volna-e
harmincznyolcz éves korában generális egyszerre?

Perczel 1811-ben született s 1830-ban már elhagyta a katonaságot. Azután
gazda lett, majd megyei esküdt, 1836-ban simontornyai szolgabiró,
1843-ban tolnamegyei követ, 1848 szeptemberben még táblabiró és
képviselő s októberben már generális. Október 7-én már Róth és
Philippovich osztrák tábornokok hadtestét körülkerítette, elfogta és
lefegyverezte egy harmadrésznyi ujonczsereggel, mint a mekkora az
osztrák sereg volt.

Így van megírva a történetben. De ezt már magam is láttam.

* * *

Az is érdekes: mért hagyta ott, mint tizenkilencz éves siheder, a
katonaságot.

Kiütött az 1830-iki lengyel forradalom. Perczel Móricz elkezdte
katonatársait először oktatni, azután lelkesíteni, azután összeesküvésre
felbujtani.

A lengyel hős nemzet és szabad, az orosz zsoldos és rabszolga. A lengyel
védi hazáját és szabadságát, az orosz eltiporja a népeket és azok
szabadságát. A világ minden nemzete elhagyta a lengyelt. Legyünk mi
különbek a világ minden nemzeténél. Mi magyarok vagyunk. Előre
bajtársak! Szökjünk ki a hős lengyelek segitségére. – Így beszélt.

Kétszáz ifjú katonát toborzott bajtársai között. De nem sikerült az
összeesküvés. Elfogták, haditörvényszék elé állitották, halálra itélték.

Hogyne itélték volna? Van-e katonának nagyobb bűne ennél? Kivált a régi
osztrák felfogás szerint.

Pestmegye közbelépett. A jó nádort, József főherczeget megrohanták.
Egyebek közt Fáy András is fölment hozzá könyörögni az ifjúért. Végre
megkegyelmeztek neki, de úgy elcsapták a hadseregtől, hogy oda többé a
lábát be nem tehette.

Az igaz, hogy nem is nagyon törekedett rá.

Volt egy Opitz nevü német tüzér-hadapród barátja és összeesküvő társa.
Ez már magas tüzértiszti rangban volt Szent-Tamás sánczai közt, mikor e
sánczokat Perczel Móricz elfoglalta. Opitz megsebesült s fogolylyá lett.
Perczel kegyetlenül kaszaboltatta a szerbeket, osztrákokat. Találkozott
a sebjében kínlódó Opitzczal egy ház előtt. Megismerte:

– Szervusz bajtárs! – kiáltott hozzá. – Míg meg nem gyógyulsz, barátom
maradsz s velem leszesz. A többit majd azután határozzuk el.

Őrt állított melléje, hogy ne bántsák. Nem is bántották. Perczel, ha
Opitz felgyógyul, át akarta őt téríteni. De meghalt sebjeiben.

Perczel maga beszélte ezt nekem 1868-ban.

* * *

Három testvérbátyja volt: István, Imre és Sándor. Nagy költőnk,
Vörösmarty Mihály eleintén ezeknek volt házitanitójuk. De utóbb Móriczé
is volt. Apjuk, az öreg Perczel Sándor jó barátságban volt Fáy Andrással
s egyszer megkérte Vörösmartyt, hogy ehhez vigye el a gyerekeket.
Egyszer aztán nyár közepén 1820-ban Vörösmarty elvitte a
Perczel-gyerekeket országot-világot látni Budára, Pestre, Fóthra,
Péczelre, Gödöllőre, Abonyba, Kecskemétre, Nagy-Kőrösre, Alpárra.

Útba ejtették Tetétlent is. S megmutatta a halmot a fiúknak, a melyen
állott egykor Árpád.

      … Árpád pedig álla magasban
  Egy kis domb tetején. Vala ékes párducza vállán.

Így szól a vers Zalán futásában. Itt fogamzott meg a nagy nemzeti
hősköltemény gondolata. Perczel Móricz jelen volt a fogantatásnál. S a
mint készültek a remek sorok egymás után: úgy mutatta és magyarázta meg
azokat a költő tanítványainak. A hősköltemény fölséges alakjainak
társaságában nőtt fel Perczel Móricz.

Lehetett-e mássá, mint a mivé lett?

E részleteket Szüts Antal táblabirótól, egykori barátomtól s
mező-szentgyörgyi birtokostól tudom, ki a költővel barátságban s nejével
rokonságban állott s velük 1850–53-ban Baracskán és Nyéken naponta
együtt volt. Neki Vörösmarty maga beszélte el.

* * *

Láttam Perczel Móriczot 1848-ban is, de ezt az alakját elfeledtem. Hanem
húsz év mulva ujra láttam.

Akkor ő már úgy jelképileg föl is volt akasztva. Mint bujdosó, megjárta
Kis-Ázsiát, nyugati Európa országait s részt vett nem egy háboruban és
összeesküvésben, melyet a 60-as évek folyamán Ausztria ellen terveztek
és végrehajtottak. Végre haza jött s képviselővé választották. Balközépi
lett, Tisza-Ghyczy táborához tartozott, de a mint a függetlenségi
harczban, itthon az alkotmányi küzdelemben se ismerte a fegyelmet.

Eljött 1868-ban Veszprémbe is. Körútra indult Kossuth ellen. Csapongó
szelleme hajtotta rá. Körútja nem volt előttünk rokonszenves, de a mit
netalán élő szavával hibázott: annak árnyéka nem homályosította el dicső
tetteit.

Kimentünk elébe fogadni őt a város végén. Ifjú hévvel ugrott le
kocsijáról s fogott velünk kezet.

Alacsonyabb termet, mint Béla és Miklós testvérei. De egyenes gerincz.
Hátraszegett merész fej. Szürkésvörös, de nem ősz haj, bajusz és szakál.
Nyilt, határozott tüzü, de szelid szemek s magasan álló szemöldök.
Katonás mozdulatok s pattogó beszéd akkor is. Ha katonaruhában van: úgy
tünt volna föl, mintha teljes életében nem lett volna egyéb, mint
generális. Pedig csak tíz hónapig volt az húsz év előtt.

Ez az alakja maradt meg emlékezetemben. Ennek már harminczegy
esztendeje. Láttam még néhányszor, de húsz év óta egyszer se.

Kossuth elleni körútja nem végződött jó sikerrel. Kossuth Lajost még
Perczel Mórnak se volt szabad súlyosan birálni. Mikor Pestre visszajött,
meglátogatta Deák Ferenczet s azt mondta neki:

– Örülhetsz bátyám, utamban két ellenfeledet tönkre tettem.

– Kik azok?

– Az egyik Kossuth Lajos, a másik Perczel Móricz.

– Nem örülök, – felelt Deák, – pedig az egyikben aligha sok kárt nem
tettél.

A tűzlelkű tábornok talán nem is jött rá hamarjában, hogy annak az
egyiknek Deák nem Kossuth Lajost gondolta.

* * *

Többé nem is vállalt képviselői megbizást.

Az Andrássy-kabinet hazafias készséggel ajánlott fel neki tisztes
honvédtábornoki nyugdíjat, mely az anyagi gondoktól megmentette. Azóta
elvonult a nyilvánosság elől s élete történetét írta meg.

Emlékirata mikor lát világot: családja dönti el. Mekkora irói
képességgel jön elénk emlékirata: nem tudjuk. De nem is az a fődolog.
Hanem az, hogy az az emlékirat az egész század sok nemzeti történetét
állítja elénk s menti meg a feledékenységtől.

De ő neki nincs erre szüksége.

Legdicsőbb harczunk kohótüzében született meg, nőtt fel s lett nagygyá
az ő történelmi alakja. S az ő alakja eltünhetett, a mint az a tűz
kialudt. Alakjának foltjait sűrű ködbe temeti el a feledés, de hős
lelkének, rajongó honszerelmének s fékezhetlen szabadságvágyának nagy
tetteit örök emlékezetükben tartják a nemzedékek, melyek büszkén
gondolnak rá mindaddig, míg áll a világ s él a mi nemzetünk.



MADARÁSZ JÓZSEFRŐL.

(A magyar képviselőház Nestora, Madarász József született 1814 augusztus
27-én. Birtokos és ügyvéd, de soha nem ügyvédkedett. Ifjoncz korában egy
kötet költeménye látott napvilágot. Megirta emlékiratait is. E kis
czikket 1899. évi márcziusban irtuk róla. Istennek hála, még most is jó
egészségnek örvend.)

Szegről-végről rokonok is volnánk a czeczei rég kihalt vagy onnan
elköltözött ősi atyafiság valamelyik ága révén, de annak a rokonságnak
ágát-izét, származását én bizony hamarosan bebizonyitani nem tudnám. De
öreg barátom se tudná.

Úgy rémlik előttem, 1850-ben vagy 1851-ben láttam először. Haynau
uralkodott Pesten, valami rokonom volt akasztófára szánt politikai
fogoly az Ujépületben, apám azt látogatta meg, engem mint gyermeket is
magával hurczolt. A foglyok épen sétáltak kint a második vagy harmadik
udvarban. Apám a profoszhoz ment, én addig kint maradtam az udvaron a
foglyok között. A foglyok párosával sétáltak, Madarász, úgy emlékszem,
egy sánta előkelő fogolylyal volt együtt, ma már nem tudom, ki volt az.
Meleg volt, ki voltam izzadva, kalapom levettem a fejemről s kezemben
tartottam. Madarász csak oly nyalkán lépege tett akkor is, mint most.
Oda jött hozzám s rövidre nyirt hajamat fölborzolta.

– Jól van, fiam – szólt hozzám, – csak vedd le a kalapot ezek előtt az
urak előtt. Úgy sem sokszor s úgy sem sokáig veheted le már előttük.

Azt gondolta: azokat az urakat ugyis felakasztják vagy agyonlövik
nemsokára. De ezt meg nem mondta nekem.

Azután elmult néhány esztendő. Én Pápán tanultam a kollegiumban, ő meg
Josefstadtban, az elitélt államfoglyok börtönében. Ő többet tanult, mint
én, pedig én voltam a fiatalabb s nekem tanárom is több volt, mint neki.
De a tanrendben volt nagy különbség. Az övében ott szerepelt a lábvas, a
rabélelem, az örökös börtön s a fegyveres őr. A mi mind nem volt az
enyémben.

Egykor 1856-ban megint apámmal egy kedves somogymegyei rokonunkat
látogattuk meg Jákóban. Madarász Lajos előkelő birtokos volt e rokonunk.
Egyik estennen csendes pipaszó mellett beszélgetnek az öregek, egyszerre
nagy cserdités és kocsizörgés hallatszik az udvaron; nyilik az ajtó,
belép rajta valaki s megáll az ajtó előtt.

Hát bizony Madarász József bátyánk volt az. Azt gondolom, egyenesen
Josefstadtból jött s meg sem állt Jákóig. Harsány hangon bekiáltott:

– Adjon isten! Hogy vagytok?

Mintha csak a mezőről jött volna be a vacsorára. Öt esztendei
várfogságnak nyoma se volt rajta.

Hejh volt aztán szótlan ölelés, forró könyhullatás, szegény jó nénémnek
hangos zokogása. József bátyánk csak legénykedett, csak kiabált, csak
nevetett s csak könnyei hullottak vastag bajuszára, torzonborz
szakállára. Mert bajusza, szakálla akkor is csak olyan volt, mint most.
Meg szemöldöke. Talán-talán most negyvenhárom év mulva, mintha mégis
valamivel szürkébb volna. De erről nem vagyok egészen bizonyos.

Végre elállt a köny és megjött a szó.

– Ülj le már bátyám, honnan jösz, mi történt, hogy lettél szabaddá?

Száz kérdés egymás után.

Megfelelt József bátyánk minden kérdésre, de le nem ült. Pattogós
lépésekkel mérte végig százszor a szobát, – úgy megszokta a rabsétát.
Még ma is, nyolczvanöt éves korában, jobban szeret sétálgatni, mint
üldögélni. Még ma is egyenes a termete, mint a czövek. Még ma is
feltartott fejjel peczkesen jár és áll az emberek közt, mint kis gyerek
korában. Hangja még ma is oly érczes és harsogó, mint fél század előtt.
Hatalmasabb hangja senkinek sincs a törvényhozók között.

Akkor is olyan hangja volt, mikor a fogságból haza jött. Bámultam
erélyét, vidámságát, törhetlenségét. Emlékszem egyik adomájára
várfogsága idejéből. Ott mondta el Jákóban.

Olvasnivaló könyvet kért a várparancsnoktól.

– Csak a szentirást adhatom – felelt a várparancsnok.

– Jó lesz az is.

Adtak neki bibliát ékes német nyelven.

– De én magyar bibliát kérek.

– Azt nem adunk.

– Nohát vigyék a német könyvüket. Én a szentirást se olvasom el német
nyelven.

Adtak azután neki e szóért hetenkint egy napi bőjtöt. Még se olvasott
németül.

*

Az isten is ellenzéknek teremtette. Mindegy ő neki akármilyen az a
kormány, ő minden kormánynak ellenzéke. A Batthyány–Kossuth-kormány már
csak elég nemzeti, elég magyar és elég radikális kormány volt 1848-ban,
de ő annak is hatalmas ellenzéke volt.

A véderővita alatt 1889-ben arról ábrándoztunk, hogy ha egyszer
függetlenségi pártunk többségre jut: ki melyik miniszterséget fogadja
el. József bátyánkat is kérdezték, melyik tárczára vállalkozik.

– Egyikre se. Nem akarok kormány lenni. Ha többségre juttok: válasszatok
meg a népképviselet elnökének. Az elnökséget elvállalom s betöltöm.

Be is töltötte becsülettel. Bizonyitja ezt a mult évi deczembertől máig
tartott korelnöksége. Erély, szellem, tiszta látás, éberség és elvhüség
volt elnökösködése. Pedig azóta ujabb tíz év telt el.

*

Magyar falusi gazdaember mai napság nem nagy különbséget lát abban, hogy
ki, miért, mikor, mennyi időre volt becsukva. Arra meg épen nem
emlékezik már, hogy ötven év előtt miért zártak el annyi jóravaló magyar
embert. Hanem aki be volt egyszer csukva, azt azért, hogy be volt
csukva, nem igen dicséri.

Egyszer az enyingi kerületben együtt voltunk korteskedni. Bealkonyodott
már, mikor Lepsényben a faluháza előtt beszédre került a sor. Én is
beszéltem, József bátyánk is beszélt. S beszédében hivatkozott
ötesztendei várfogságára is.

Beszéd után bementünk a tanácsterembe egy szóra s ott kérdezi a birót:

– No biró uram, hogy leszünk a szavazókkal a mai beszéd után.

– Nagyon szép volt a beszéd, nagyságos uram, nagyon köszönjük is, hogy
falunkat megtisztelte vele. Csak már ne tetszett volna fölemliteni, hogy
be is volt csukva. Nem tudtak arról itt az emberek semmit. Csak az a
szerencse, hogy egy kissé már besötétedett, nem ismerték föl nagyságos
uramat.

József bátyánk azt mondta magában e beszédre: »cseszkó.« Az a szokása,
hogy minden kormánypárti kortest és minden bolond embert cseszkónak hi.

*

József bátyánk biztos arról, hogy ő halhatatlan. Arról én is biztos
vagyok. Elveihez hívebb embert nem szült még magyar föld. Hatvanöt év
előtt már mint jurátus ott volt az 1832-iki országgyülésen. Már ott
disputába keveredett Deák Ferenczczel. És mindig disputált vele. Deák
már huszonhárom éve halott, azért ma is disputál vele. S közjogi elvei
ma is változhatatlanul ugyanazok, mint voltak 1832-ben. Három nemzedék
kihalt már mellőle. Három király alatt védte már az alkotmányt. Hiába
volt 1848, hiába 1867, az ő elvei most is a régiek s azokra most is
akkora szükség van, mint hatvanöt év előtt. Hogy ne lenne ő halhatatlan!

Választó kerülete is az.

Ötvenegy esztendő óta ugyanazt a kerületet képviseli. Fehérvármegye
sárkereszturi kerülete az. El ne felejtse nevét jóravaló magyar ember.
Mindenki a föld alatt fekszik már, a ki először rá szavazott s ma több
mint félszázad mulva egyetlen választó sincs, a ki másra szavazna.

És sohase került a választás egy krajczárjába se. Se neki, se
választóinak. Léptettek föl ellene népszerű embert, léptettek föl nagy
urat, elköltöttek ellene százezreket: választói megmaradtak mellette
rendületlenül.

Egyszer, most nemrégen, valamelyik választásnál egy választó azt mondta
József bátyánknak, hogy mégis jó lenne talán, ha egy kis zászlót adna a
választásra.

Rettentő tűzbe jött József bátyánk e hallatlan követelésre.

– Mit? Zászlót? Utóbb még majd kocsit is? Nem szégyenlenék magukat ily
borzasztó korrupczió miatt?

Alig lehetett lecsillapitani.

– Mit szólna, ha sirjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, a ki
mind zászló nélkül adta rám szavazatát?

Erre aztán csakugyan nem tudott megfelelni az a telhetetlen ember.

Hetvenkét éves volt József bátyánk akkor, a mikor Balaton-Füreden vett
egy puszta telket. Régen volt ez már. Megkérte egy ottani ura-öcscsét,
hogy akáczfadugványnyal ültesse be azt a telket.

– Aztán mit akar ott urambátyám? Oroszlánt akar ott azon a pusztaságon
tenyészteni?

– Nem én öcsém. Hanem ha szépen felnőnek, meglombosodnak a fák és én ott
hagyom az országgyülést, akkor egy nyugalmas hajlékot akarok ott épiteni
s öreg napjaimat ott akarom eltölteni.

– Aztán mikor akarja bátyám az országgyülést ott hagyni?

– Majd ha a kisebbik fiam harmincz éves lesz s helyemet ott betöltheti.

Kisebbik fia most tizennyolcz éves. Tehát József bátyánk 1911-ig akar
akkori szava szerint képviselő lenni. Még hátra van tizenkét esztendő.
De én nem hiszem, hogy akkor is visszavonuljon. Mert úgy látom, hogy az
alkotmányt még akkor is védelmezni kell. József bátyánk pedig
honfikötelességét el nem mulasztja.

*

Több éven keresztül jó Herman Ottóval, szegény gróf Károlyi Gáborral s
egyéb barátainkkal külön függetlenségi pártot alakitottunk s Madarász
Józsefet választottuk meg pártelnökké. Hogy is választhattunk volna más
elnököt, jobb elnököt?

Programmot kellett csinálni.

József bátyánk kurucz ellensége a pragmatica sanctiónak. Ő ez alapon
programmot nem csinál. Elvégre természetes uton kihalhat a Habsburgok
családja s az esetre a Rákoson választunk nem uj királyt, hanem esetleg
köztársasági elnököt. Ezt a jogot fel nem adhatjuk s erről a programmban
gondoskodnunk kell jó előre.

Azt mondja valamelyikünk:

– József bátyám, hiszen hetvenhét élő tagja van a királyi családnak,
ötszáz év előtt ez ki nem hal.

– Nos igen. Szól tehát programmunk ötszáz esztendőre.

Jó Károlyi Gábor, isten nyugtassa meg, fölpattan e szóra:

– Én ötszáz esztendőre való programmot alá nem írok. Hogy tartom én azt
meg?

József bátyánk nem akart engedni. De minthogy békeszerető ember, utóbb
is a pártegység kedvéért megegyeztünk valami százötvenesztendős
programmban.

József bátyánk most is e mellett tart.

De én is.

*

Bizony halhatatlan maradsz te örök ifju öreg barátom! De ha mégis
megtörténnék veled valami emberi dolog – úgy jó későn, a mikor mi már
nem leszünk, – ha nemzetünknek oly fiai lesznek, a minő te voltál és te
vagy: halhatatlan marad nemzetünk.



KÁSZONYI DÁNIEL.

(Sárosmegyei nemes és birtokos nemzetség ivadéka, született 1813 oktober
2-án, meghalt 1886. márcziusban. Hirlapiró, regényiró, de nem nagy iró.
Minden csepp vére s 1848 óta egész élete forradalmi. A müveltség
korszerü intézményeinek oly keserü ellensége, mint ő, a magyar fajból
eddig még nem született. Utolsó éveiben nagy nyomorban élt családjával.)

Kászonyi Dánielről, a jó öreg »Dani bácsi«-ról akarok egyet és mást
elmondani.

Eltemették. Én nem voltam a temetésén, mert temetésre menni nem szokásom
s nem is megyek, ha csak külső hivatalos kötelesség nem parancsolja. E
pontban szorosan követem Kálvin János parancsait. Üres hivalkodás minden
pompa, melyet a halott körül kifejtenek az emberek. Gyakran mintha
dicsekednének vele: ime nekünk is van halottunk!

Nyolcz vagy kilencz évvel ezelőtt ismerkedtem meg a jó öreggel. Ő is az
»Egyetértés«-nél dolgozott s én is. Ennél a mi lapunknál akkor a tisztes
öreg corpus-juris-tól kezdve a szélső szoczializmusig képviselve volt
minden politikai nézet. Én csak afféle magyar táblabirói oppozicziót
képeztem az uralkodó rendszer ellen s mint Thaly Kálmán barátom, egészen
megelégedtem volna olyan Magyarországgal, a minőt Rákóczi Ferencz akart
teremteni. Dani bácsi pedig egészen a párisi kommünardokkal értett egyet
s a régi magyar hagyományos politikából legfölebb Dózsa Györgytől
fogadott volna el némi jó tanácsot és útmutatást. Egészen természetes
tehát, hogy mi a fenforgó napi kérdések fölött nagyon ritkán s nagyon
kevés pontban értettünk egyet.

Valami két esztendeig voltunk együtt a lapnál. Ő nem törődött azzal,
hogy én mit és miről irok, én meg épenséggel nem tudtam, hogy ő miféle
rovatot és miként vezet. De nem kerültem, sőt kerestem vele az alkalmat
az eszmecserére, a vitatkozásra. Meg akartam ismerni egy igazi
szoczialista eszejárását, be akartam hatolni lelkületébe s
gondolkozásának titkaiba s meg akartam tudni, hogy jó ember, erős jellem
lakik-e abban az emberben, a ki öreg és magyar és szoczialista egy
személyben.

Minél többet vitatkoztam vele: annál bizonyosabb volt, hogy mi soha
egyet nem érthetünk s minél nagyobb volt köztünk a meggyőződések
távolsága: annál jobban tiszteltem és becsültem őt.

Mert láttam, hogy nála a politikai nézet nem divat és nem kenyérkereset
s nem is a közvélemény áramlata, hanem mély és fenséges meggyőződés,
mely az egész lelket és az egész emberi életet ragadja magával. Láttam,
hogy oly anyagból van ő gyúrva, a melyből a próféták és az apostolok
készülnek ott, a hol a világnak helyzete kedvező rájuk nézve.

Szegény Kászonyi Dánielre soha se volt kedvező. Telve a világmegváltó
szoczializmus legmagasb eszméivel, egész hatásköre abból állott, hogy
egy magyar napilapnak legyen ujdondásza. Mindennap a fölött gondolkozva,
miként lehetne boldoggá tenni az emberek millióit: szerencsésnek
érezheté magát, ha ő és családja naponkint száraz kenyérrel jól
lakhatott. Egy királyi felség, ha rongyokba öltözni és koldulni
kénytelen: ehhez hasonlított Kászonyi.

Eszméi: azok érdekesek valának.

Egy napon azt magyarázta meg nekem, hogy minden hatóságot el kell
törölni a királytól kezdve a falusi kisbiróig s minden muzeumot és
hatalmi jelvényt el kell égetni a trónustól kezdve a trafik-czimerig.

– De hát akkor mi lesz – kérdezém, – ha nem lesz hatóság s az emberek
egymást ölik s az ifjak megeszik az öregeket, mint a masszageták?

– Kinek mi köze ahhoz? – ezt felelé.

Egy alkalommal azt fejtegeté, hogy az állami élet, a külön ország, a
nemzeti jellem és fajunk fentartása mind ostobaság. Csak »az ember«: ez
az igazság.

Megjegyzém, hogy arról az ezer évről, mely nemzetünk mögött van s arról
a másik ezerről, mely nemzetünk előtt fénylik, nem mond le a magyar
egykönynyedén.

Nem adott rá semmit s ellenvetésemet így ütötte el:

– Ha egy tisztességes embernek szemébe mondják, hogy anyja kicsapongó
volt: ez becsületsértés s a sértőt megöli a sértett fél. De ha a
legtisztességesebb embernek bebizonyítják is, hogy a tizenhatodik
ősanyja ezelőtt ötszáz esztendővel utczán űzte a kicsapongást: ezzel nem
törődik, ezen fel nem indul senki. Így vannak a nemzetek. Tízezer
esztendő mulva egy ember se lesz a világon, a ki érdeklődnék az iránt,
hogy valaha magyar is, vagy német is volt a föld kerekségén.

A történelmi nagyság iránt, akár emberről, akár tettről volt szó, nem
volt benne elismerés. Korunkat s az előző korokat a barbárság korának
tekintette s a nagy gyári tőke urait veszedelmesebb pusztítóknak, mint a
vandálokat. Ha vitatkoztunk, ő a történetből merített érveimre soha sem
adott semmit.

– Hát önök, Dani bácsi, – kérdezém – nem tanulják s nem ismerik a
nemzetek történetét?

– Ismerjük, de nem méltányoljuk. – Ez volt felelete.

De nemcsak elméletben vallotta ő ezeket az elveket, hanem a mennyiben
saját szerény körében teheté, gyakorlatilag is alkalmazá. 1879. végén
megvált az »Egyetértés«-től s egy más laphoz ment munkatársnak. A
megválás indokául azt írta Csávolszkynak:

»Nem maradhattam a lapnál, mert én Bismarckról gyökeresen ellenkező
véleményben vagyok, mint a lap vezetője.«

Ez alatt Seffer László irótársát értette, a ki egyszer-másszor minden
radikális nézete daczára is némi respektust tanusított a nagy
vaskanczellár iránt.

Nekem más okot mondott a jó Dani bácsi, mikor elválásának indokairól
kérdezém.

– Olyan lapnál – úgymond – melyet már az »Ellenőr« is tisztességes
lapnak tart, én munkatárs nem lehettem.

De minő változatos és egészében minő fenséges élet volt az övé több mint
félszázadon keresztül!

Ott volt az 1832-iki országgyülésen. Akkor legradikálisabb klubb volt az
»ifjak« társulata, kik egy »társalkodási egyesület«-et alakítottak.
Elfogták, bebörtönözték őt is Lovassyval egy időben. Így lépett be a
politikai életbe. Első lépése: a börtön.

Mikor a börtönből kiszabadult: itthon pecsovicsnak talált minden pártot.
Szive Párisba vonzá s ő Francziaországba költözött. Ott a szélső
republikánusokkal kötött mindjárt barátságot, de nem feledkezett meg
hazájáról sem. Kossuth hírlapjának volt 1842-től párisi levelezője.

Haza jött, mikor függetlenségi harczunk kezdődött. Jelentkezett
Kossuthnál s a legnehezebb munkát kérte a maga számára.

Legnehezebb munka volt akkor Bécsben lenni, a bécsi forradalmat szítani
s a bécsi felkelők és a magyar honvédelmi bizottmány közt az
összeköttetést fenntartani. Erre vállalkozott Kászonyi.

Ezután legnehezebb munka volt az Ausztriában levő magyar ezredekben a
hazatérés vágyát felkölteni s őket haza vezetni. Erre is ő vállalkozott.
Prágából haza hozta a Nádor-huszárokat, ügyünknek megnyerte a
Koburg-huszárokat, s a Ceccopieri-ezred olasz katonáit arra bírta, hogy
átjöjjenek hozzánk. Ezekből alakult a Frangepán-zászlóalj.

Azt persze könnyü elmondani, hogy ő ezt mind megcselekedte, de azt
azután érdemes elképzelni, hogy mindezt megcselekedni miként volt
lehetséges. Fölkeresni a katonákat egyenkint, esténkint, éjszakánkint.
Együtt kocsmázni velük hetekig. Súgdosni fülükbe borzalmas dolgokat,
melyek őket a hazatérésre kényszerítsék. Föllelkesíteni a katonai
fegyelemben kővé vált közkatonaszívet s azt elkészíteni arra az útra,
melyen minden lépésnél a halálba ütközik. Közibök vinni a magyar kormány
proklamáczióit s mindennap másként öltözve, más nyelven beszélve, más
üzleti foglalkozást színlelve, mindennap szembe szállani azzal a
halállal, mely a kémeket és a katonai felbujtókat oly csúfosan s oly
gyorsan szokta elérni. Ime: ezt tette Kászonyi hónapokon keresztül.

Mikor mindezt elvégezte: akkor elindult haza felé. Csak néhány nappal
előbb ért Pozsonyba, mint a Pákozd mellől futó Jellasics. A horvát bán
természetesen Pozsonyt meg akarta szállani. Kászonyinak első dolga volt
Csallóközt benyargalni, a népfölkelést szervezni s azt Pozsonyba
vezetni, hogy Jellasichot oda be ne ereszsze.

Ezt a munkát is becsülettel és sikerrel hajtá végre.

Azután rendes honvéd és főhadnagy lett. A komáromi kapituláczió után
előbb Hamburgba, azután Londonba bujdosott ki. Itt tizenkét évet s
később Lipcsében tíz évet töltött mint író, nyelvmester és
zongora-tanító. Összeköttetéseit a szélső radikálisokkal mindenütt
szorgalmasan fenntartá, ezek minden üldöztetését ő is átszenvedte s
képzelhetlen munkát kellett naponkint végeznie, hogy magának és
családjának a szegénység legszegényebb kenyerét megkereshesse.

E soha nem szünő, ez örökké tartó munkásság bámulatba ejtett engem.
Annyit és annyifélét írni, mint ő, soha senkit nem láttam.

– Dani bácsi, – mondám neki egykor, – maga nem igazi forradalmár. Ily
végtelen naponkinti munka végtelen munkaszeretetből származik, ez pedig
nem a forradalmárok, hanem a békés lelkek jellemvonása.

Ő komolyan felelt e félig komoly beszédre.

– Én – úgymond – kenyeremet keresem, mint a gözü. A gözü gyűjt, gyűjt s
már azt hiszi: együtt van téli kenyere, mikor egyszer csak rájön a
szántóvető ekéje s fészkét, kenyerét szerte szórja. A gözü újra keres
fészket s újra dolgozik és újra gyűjt s fészkét és keresményét az eke
újra szerte szórja. Így megy ez, míg bejön a szigoru tél s lehetetlenné
teszi a fészekrakást és kenyérkeresést. A szegény gözü ekkor felakasztja
magát, de én ember vagyok s én a munka kötelessége elől nem mehetek a
halálba. Pedig az én fészkem és keresményem négyszer dúlta már fel a
sors vasekéje.

Szegény Dani bácsi: az örökké munkás és örökké üldözött gözü volt az ő
igazi képmása.

És még se csüggedt. Sőt együtt haladt a korral.

Először liberális volt. Azután lett magyar radikális. Párisban
köztársasági s mikor 48-ban haza jött: forradalmár. A forradalom
befejeztével bújdosó és szoczialista. Imádta a szoczialistákat, de a
mikor a nihilisták kerültek felszínre s az orosz czárt felrobbantották:
akkor már a szoczialisták is pecsovicsok lettek az ő szemében. A
nihilistákról megint a franczia anarkhistákra szállott át rokonszenve.
Megérte még a dinamitpárt működését is. De a dinamit mennydörgését ő már
nem hallotta s a robbanások fénye nem ért el szemeibe.

E szemekre a halál borította rá ködfátyolát.

Mint legjobb és leghívebb barát, úgy jött el hozzá a halál. Egy hosszu
élet örök szenvedéseit, egy fenséges kötelesség-érzet soha nem pihenő
munkásságát szüntette meg az a legjobb és leghívebb barát.

Szegény Dani bácsi, hős volt a véres csaták terén és hős volt a véres
verejték műhelyében. Mindig hitt, mindig lelkesült, mindig dolgozott és
mindig éhezett.

Most már nem dolgozik és nem éhezik!

Özvegye és árvája maradt: öreg nő és ifju leány.

Örökségük egy dicső név nemzetünk évlapjain s egy rothadt szalmazsák. És
a nyomor, melyet a halott nem vihetett magával a föld alá!



A SZÚDI REMETE.

(Sembery Imre honti és nógrádi nagybirtokos, 1848-ban képviselő s a
honvédelmi bizottmány tagja, született 1804-ben, meghalt 1898 október
18-án. Az 1825-iki országgyülés kis és nagy szereplői közt ő élt
legtovább. Nagy müveltségü szerény férfiu volt.)

Tocqueville egykor, midőn világhírü tanulmányi utazását folytatta
Amerikában, Pennsylvania egyik legnyugotibb megyéjében egy napon
elesteledett a nélkül, hogy alkalmas éjjeli tanyára akadt volna. A vidék
vad és erdős, a járható út és a czivilizált ember ritka, vad állatok és
vad emberek sűrű számban. Szerencsére közel volt egy gazdag ültetvényes
telepe. Bement oda, bejelenté magát a telep urának s kért éjjeli
szállást.

Az úr hajlottkorú volt már. De erőteljes termet s komoly és nyugodt
arcz, melyen semmi nyoma se látszott annak, hogy az egykor, régen, egy
nemzedék előtt, a világ legnagyobb és legvéresebb forradalmi viharát
megélte és túlélte, sőt azt az égen és a földön, a szívekben és az
elmékben felidézni s szítani törekedett. E férfi franczia volt, talán
Louvet, talán az egyik Carnot: neve nem jut eszembe. Csinálta a nagy
forradalmat, társa volt a girondiaknak, futott Robespierre vérebei előtt
s midőn már a vér és tűz és a szabad eszmék árja elárasztá Európát s két
világrész megrendűlt a nagy hódító lovának lábai alatt: akkor kiment
Amerikába, elment a czivilizáczió nyugoti szélére, neki állott egy ős
rengetegnek, hogy abból kiirtsa a vadat, a fát és az indiánt, mint
egykor a konventben kiirtani törekedett a középkor intézményeinek
fenevadait, s hogy ott békés és munkás telepet állítson a művelt és
boldog jövendőnek. Itt dolgozott már több mint harmincz év óta.

A vén forradalmár és az ifju utazó hamar felismerték egymást. Amaz
történeti név volt már, emez még csak ezután leendett azzá. Amaz
csinálta a nagy forradalmat, emez örök szépségű művében – noha csak az
európai demokraczia álneve alatt – megírta annak tudományos költészetét.
Minő társalgás lehetett az, minő fenséges eszmék érintkezhettek ott e
két férfiú között, kik egy nemzet fiai valának s kiket így hozott össze
a véletlen! Tocqueville csak röviden érinti elmélkedéseik néhány fontos
tárgyát.

* * *

Ez agg telepítvényes jutott eszembe, mikor meglátogattam Szúdon Sembery
Imrét, alkotmányos és függetlenségi harczainknak e jelentékeny alakját.

Túl a nyolczvan éven, Kossuth Lajossal, mindenkori politikai vezérével
egy évben születve, s ugyanazon évben lépve a politikai pályára, már az
1825-iki országgyűlésen jelen volt, mint távollévők követe, s azóta –
hatvan év óta – részint mint komoly tényező, részint mint figyelmes
szemlélő a politikai és egyházi téren folyton találkozunk vele példátlan
szerénysége s visszavonúltsága daczára is.

Szúd kívül esik az ismert világon. Olyan jármű, melyet a gőz hajt, oda
soha el nem vezet, se vízen, se szárazon. Nem kanyarog arra még országút
sem. A kis Hontnak kisded nyugoti zugában, hegyek közé beszorítva,
óriási nyárfák suhogói árnyai közt, hegy oldalán fekszik festői szép
alakban a szúdi kastély, melynek remete lakója ott tölti az éveket és
napokat dolgozó szobájában könyvei közt, vagy nagyúri téli kertjében,
melyben a legritkább és legértékesebb délszaki és tengerentúli növények
díszlenek. Csak akkor mozdul ki néha innen, ha kiterjedt gazdaságának
vagy egyházának érdekei úgy parancsolják.

Az országos politikáról s annak mindennapi izgalmairól rég lemondott.
Lemondott már 1849-ben, függetlenségi harczunk gyászos befejeztekor. S
indoka, mely erre bírta, ép oly nemes és tiszteletreméltó, mint a mely
félszázaddal azelőtt arra a pályára kényszeríté.

Mint fiatal ember, már 1824-ben részt vett a megyei élet küzdelmeiben.
Barátságban állva Plathyval, az aranytollú főjegyzővel s mind az idősb,
mind az ifjabb Balogh Jánossal, az ezek által megindított mozgalmat
törekedett Hontba is átvezetni.

A 25-iki országgyűlésen Nagy Pál vezetése alatt a nemzeti liberális
ellenzékhez csatlakozott. Tanúja volt Nagy Pál óriási szereplésének. Ott
volt, mikor Széchenyi az akadémia megalapításával kilépett mint ifjú
államférfi a cselekvés színterére. Kossuth és Deák az ő szemei előtt
kezdték az országos működést s nőttek fel a nemzet óriás alakjaivá.
Kölcsey és Wesselényi barátai valának s előtte tűntek fel és hunytak el
a nemzet örömére és gyászára. Mindennek, mi e század folyamán nagy volt
nemzetünk életében, tanúja volt eddigelé. S rajta kívül csak ketten
vannak már, kiknek kora és emlékezete az övéig fölér: a turini nagy
bujdosó az egyik, Zsoldos Ignácz, a régi táblabírák nesztora a másik.

De nemcsak tanu volt ő, hanem tényező is. A felvidéki pánszláv
mozgalomnak ő volt egyik legelső s legkitartóbb üldözője s ebben állása
is az evangelikus egyház élén segítségére volt. S midőn az
adminisztrátori rendszert behozta hozzánk Metternich kormánya s midőn a
Tisza, Luka, Bene név oly hírhedt közpéldabeszéddé vált az országban, ő
Lukát, Hontnak híres adminisztrátorát szemelte ki a maga ellenfeléül,
ennek nehezíté s keseríté meg működését s honti barátaival együtt ez
ellen szervezé az alkut nem ismerő hazafias ellenzéket.

Fő szerepe a 48-iki pesti nemzetgyűlésben játszódott le. A parlamentben
ahhoz az árnyalathoz tartozott, mely Kossuthot választá vezérévé s őt
követte ernyedetlenűl. S a parlamentben – s ez sajátságos – a legelső
komoly forradalmi hang az ő ajkáról hangzott el.

Szeptember 12-én történt. Jellasich már megkezdé pártütő hadjáratát. Az
alvidéken már régóta folyt a vér s Erdélyben már gyilkolták a magyart. A
Batthyány-kabinet még állott, de a király már a kamarilla hatalmában
volt s a miniszterekkel nem érintkezett. Széchenyi elméje már borúlni
kezdett s Deák és Batthyány gondolkozni kezdtek azon, hogy az ő békítő
szerepüknek alighanem vége van. Sokan a nemzetgyűlés tagjai közül
komoran és kishitüen gondoltak a jövendőre: mi lesz akkor, ha a
miniszterium lemond s ha a király feloszlatja az országgyűlést.

Sembery szelid, de határozott modora s gyakorlati felfogása ekkor egy
eszmét pendített meg. A szeptember 12-iki űlésben felállott s
inditványozá, hogy miután se a király kegyéhez, se a miniszterium
állásához a haza védelmét kötni nem lehet s a veszélyben forgó hazát
csak a nemzetgyűlés mentheti meg: a nemzetgyűlés minden körülmény közt
permanenssé nyilvánítsa magát.

Ez indítványt első pillanatban ámulva hallgatta a ház. Olyan szó volt
ez, mint az oroszlán Mirabeaué Brezé marsal ellenében. Mindenki érezte,
hogy e határozat lesz az első forradalmi szó, melylyel a nemzet odakiált
a trónus elé. De még akkor a nagy többség nem hitte, hogy végleges
szakításra kerül a sor. Sembery látta, érezte már, de barátai még nem.
Támogatója alig akadt s Deák ama kijelentésére, hogy az országgyűlés úgy
sem zárathatik be a költségvetés letárgyalása előtt, az indítvány ekkor
elejtetett. De három hét mulva határozattá emelte azt a nemzetgyűlés.

Ekkor alakult meg a honvédelmi bizottmány, melynek Sembery is egyik
tagjává lőn. Miniszterium volt ez miniszterek nélkül s tagjai miniszteri
munkát végeztek hatalom nélkül és látatlanúl. De munkájuk fenséges
eredményét csakhamar érezte a nemzet s észrevette Európa. Harmadfél
hónap mulva százkilencz ezer főből állott a honvédhadsereg, fölszerelve,
begyakorolva, várakba és csatatérre állítva s a hazát kilencz felől ránk
törő ádáz ellenség ellen védelmezve. A munkának és dicsőségnek
oroszlánrésze Kossuthé volt, de neki méltó segédei valának Mészáros,
Nyáry, Sembery és a többiek.

A szúdi remete, ha nem kérdik, nem beszél, vagy keveset beszél e napok
eseményeiről. Saját tetteit gyermeki szerénységgel hallgatja el.

Én megkérdezém. Hol és mikor üléseztek? Miként tanácskoztak? Kik voltak
jegyzőik? Vettek-e föl jegyzőkönyveket s hol vannak azok? Megmaradt-e
megírt nyoma az ő láthatatlan, de dicsőséges működésüknek? Lehetetlen,
hogy ne maradt volna, hiszen most, ha csak az évi ujonczozásról van szó,
annyi irka-firka készül országszerte, hogy egy vasúti vonat alig bírná
el – hát akkor százezrekből álló hadsereget miként lehetett volna irás
nélkül felállítani, felszerelni, begyakorolni, tisztekkel, lőszerrel,
ágyuval és utasitással ellátni?

– Bizony barátom, – felelte, – nem vettünk mi fel jegyzőkönyveket s
magunk voltunk a tanácskozók, a határozók, a jegyzőkönyvvezetők, az
irnokok és végrehajtók. Összejöttünk, hol a redoutban, hol a
vármegyeházán, néha magánlakáson is. Jöttek hozzánk napokint a
jelentések száz számra Erdélyből, a Bácskából, a felvidékről, a nyugati
hadseregtől, a várakból, a felszerelési telepektől, a szabóktól és
posztókereskedőktől, a lóbeszerző és ujonczfogadó bizottságoktól,
városokból és vármegyékből s mi egyiket a másik után elintéztük gyorsan,
vita nélkül, irás nélkül s küldtük a katonát, lovat, ágyut, fegyvert,
puskaport, ruhát, bátorítást oda, a hol arra a legnagyobb szükség volt.
A mit Kossuth javasolt vagy rendelt: azt foganatosítottuk. Gyakran
magunk mentünk ide-oda a helyszínére s az egész honvédelmi bizottmány
néha csak egy emberből állott, de azért az is csak úgy rendelkezett,
mintha valamennyien együtt lettünk volna. Összejövetelünknek nem volt se
ideje, se órája. Összejöttünk s együtt voltunk a mikor s a meddig
kellett. Se étel, se álom nem parancsolt. Egyikünk-másikunk gyakran az
asztal mellett szunyókált egy órát s a késő őszi és téli éjszakákon nem
egyszer együtt ért bennünket a hajnali szürkület.

Így készült a honvédhadsereg.

* * *

Midőn az üldözés megkezdődött s a győző legjobbjaink vére után
szomjuhozott: Sembery is meg lett idézve Haynau elé. S megjelent.

– Az volt óhajtásom, – úgymond – hogy végezzenek velem gyorsan.
Akasztófa, golyó, börtön, vagy besorozás: csak gyorsan dőljön el a
dolog. Az Újépületben behívtak az auditorhoz. Az auditor azt kérdé
tőlem, mi a mesterségem. Mondám, hogy földbirtokos gazda vagyok. »Nem
prókátor?« – kérdé. – Nem. »Tessék haza menni további rendeletig!« ezt
parancsolá. – Haza jöttem. Sohase hívtak be többé, csak rendőri
felügyelet mellett Szúdra internáltak. Ekkor érlelődött meg bennem az a
komoly elhatározás, hogy mi legyőzött forradalmárok már csak úgy
használhatunk a hazának, ha a földet és a népet megtartjuk magyarnak s
ha a gazdaság és egyházi élet terén előmozdítjuk a nemzeti vagyonosodást
és közmívelődést. Sohase vágytam többé vissza az országos politikai
életbe, éreztem, hogy a békés viszonyok törvényhozási alkotásaihoz már
új emberek kellenek, nem mi, kik régi eszméink és régi szenvedéseink
hatalma alatt állunk. Mi kiszolgáltuk a magunk kapituláczióját.

* * *

Igaza van-e ebben a szúdi remetének: nem kutatom. De mély tisztelettel
borulok le az erős lélek előtt, mely el nem csüggedt soha s ha hazájának
szolgálatában egyik részről leszorítá a fátum, nyomban elfoglalá a másik
tért az ifjúnak hevével s a férfinak kötelességérzetével.



TÁNCSICSNÁL.

(Táncsics Mihály, született 1799 ápril 21-én, meghalt 1884-ben. Eredeti
neve Stancsics volt. Szegény falusi zsöllér takács gyermeke.
Iskolázatlanul nőtt fel, szolga és napszámba járó mezei munkás volt
gyerekkorában. Mint felnőtt ifju tanult irni olvasni. Később iró s
1848-ban képviselő. Magyar nemzeti szocziálista s lángoló hazafi élte
végéig.)


I.

A jó öreg Táncsics Mihályt látogattam meg ma az ó-esztendőnek utolsó
napján.

Ő is meg szokott engem látogatni, én is őt. Pátrióták is volnánk, vagy
mi, onnan Veszprém vármegyéből, honnan én távol vagyok nyolcz esztendő
óta, ő pedig távol van vagy hatvan esztendő óta. Én a Bakony déli
oldaláról, ő pedig északi oldaláról, hanem azért mégis csak egy
vármegyéből, noha a vármegyének e két része csak a mappából és a
statáriumból tudja, hogy összetartozik.

Meg kell jegyezni, hogy én a jó öreggel sohase voltam egy párton és egy
nézeten. Hanem azért tiszteletemnek ő mindig kiváló tárgya volt.

Ennek sokféle oka van. De legnagyobb oka az, hogy ő mindazt, a mit
hirdetett valaha, lelke legmélyebb meggyőződéséből merité s tanainak
nemcsak prófétája, hanem martirja is.

Azonban efféle dolgokról nem akarok most beszélni. A prófétákra rossz
idő jár, a mártirokról pedig csak a törvényszéki reporter emlékezik meg.
Táncsics bátyánk pedig kiállott szenvedéseiről soha se beszél, mint a
vén katona. Elméje még most, nyolczvanhárom esztendős élet után sem a
múlttal, hanem a jövendővel foglalkozik.

Fajának, nemzetének jövendőjével.

Ott lakik az Üllői uton a Köztelek mellett.

Szennyes lépcsőn felmegy az ember a második emeletre s rögtön elér egy
udvari lakást, mely áll három osztályból.

Konyha, mely egyúttal előszoba; aztán egy szoba és egy benyiló: ebből
áll az egész. A három lakrész épenséggel akkora, hogy mindegyikben
elférne egy kézi mángorló. Tisztes szegénységgel és kopott butorokkal
van tele mind a három lakrész. Pedig mind a hármat nem is a jó öreg
lakja, mert a benyilót albérletbe adja két fiatal embernek.

Talán nem is illenék mindezt így közhirré tenni, azonban van okom rá.

Jó Táncsics bátyánk szoczialista. Rochefort is szoczialista, mint
mindenki tudja. Csakhogy Rochefort olyan derék szoczialista, a ki ha
bajban van, szépen eltagadja politikai hitvallását, ha pedig a bajból
kimenekül: szépen összemarja azokat, a kik őt kimentették.

Táncsics bátyánk írt vagy harmincz könyvet, beszélt sokat, szerkesztett
lapot, volt képviselő; pártok ellen, elvek ellen küzdött rendíthetlenül
egész hosszu életen keresztül, de személyesen nem bántott soha senkit s
becsületében nem gázolt soha senkinek.

Más különbség is van köztük.

Rochefortnak palota kell, kényelem kell, uraság kell, százezerek
kellenek. Joly temetésére azért nem ment el, nehogy lapja ne legyen
kelendő s nehogy ezáltal 10–20 ezer frankot veszítsen egy hét alatt.
Pedig Joly védője, jóltevője, élete megmentője volt.

Táncsics bátyánknak nincs palotája, nincs kényelme, nincsenek százezrei.
Igazán szegény ember, a hogy az emberek rövid észszel beszélni szoktak.
Egész vagyona nem ér meg száz forintot.

És még sem szegény ember.

Egészsége vas, jókedve arany, szivének heve, ifjusága, honszerelme
törhetetlen, mint a gyémánt. Kincsesháza gazdagabb, mint a királyoké. Oh
hogy megáldá az isten ezt a nyolczvanhárom éves agg, ősz férfiut!

Deák Ferencz azt mondá neki egykor, vállára tevén mindkét kezét:

– Barátom, téged az isten már e földön megjutalmazott minden
szenvedésedért.

– Hogyan gondolod ezt?

– Úgy, hogy adott egy jó és hű feleséget.

Deák Ferencznek igaza volt. Jó Táncsics bátyánk könnyes szemmel elmondja
ezt barátainak akkor is, ha az »asszony« nem hallja.

Alkonyodott már, mikor a konyhából a kis szobába beléptem. A szoba
sötétes volt.

Ott állt az öreg az ablaknál s neje kis unokáját ringatva a szoba
közepén.

– Jó estét bátyám, ismersz-e?

– Hangodról megismerlek, a füleim még jók.

Leülünk, beszélgetünk. Persze közdolgokról és közférfiakról. Táncsics
Mihálylyal csak közdolgokról, csak a haza ügyeiről lehet beszélni.

– Rosszul megy az ország dolga bátyám, koldussá kell lenni minden
embernek, el nem tudom gondolni, mi lesz belőlünk.

– Ne félj barátom – mond az öreg – megváltozik minden, lesz még jó dolga
a magyar nemzetnek.

Neje felsóhajt és közbeszól:

– Dehogy lesz, dehogy lesz!

Az öreg tűzbe jön, ráüt az asztalra, felugrik.

– De lesz, én mondom azt, hogy lesz s nektek azt el kell hinni. Hogy
lehet olyat beszélni? Meglehet, én nem érem meg, öreg ember vagyok, de
ti megéritek. Magyarország dicső lesz és boldog.

Ha bennünk, a kik fiatalabbak vagyunk, ily erős, ily lángoló lenne a
hit!

Másra terelem a beszédet s kérdem tőle, vajjon felkeresik-e,
meglátogatják-e őt régi barátai, irótársai, pártfelei a régi
balközépből, a régi szélső balról?

– Senki. Senki engem meg nem látogat, senki az ajtót rám nem nyitja.
Senki meg nem emlékezik rólam. Jókai azelőtt gyakran meglátogatott,
egyszer, mikor lapom miatt megbüntettek, ő kisegített s letette
helyettem a bírságot, de egy forint híjával, azt mondván: »Látod öreg,
egy forinttal kevesebbet adok, hogy adósod maradjak és hogy adósságomról
el ne felejtkezzem.« De most már ő se jön hozzám, mióta nagy úrrá lett.
Most már miniszterek az ő barátjai.

– Úgy van az bátyám, párszor meg is mentette a miniszterek életét.

– No ezért talán nem áldja meg az isten!

Az öreg nagy oppoziczió most is.

Fölszólít, hogy gyujtsak rá, ha van nálam szivar. Mert neki nincs. Ő
csak pipáz. Pipájának kupakja, pipaszárának szopókája nincs, hanem azért
jól esik neki.

Előjött a szó az életmódról.

Jó neje maga végez minden munkát. Főz, vizet hord, piaczra jár, konyhát,
szobát tisztogat, befűt, ha kell; lakóira mos, beteg leányát ápolja, kis
unokáját mulattatja, dédelgeti, munkás férjének írni segit. Cselédje,
segítsége senki.

A jó nő hetven éves.

– Az a szerencsénk, – mondja az öreg, – hogy most már nem vacsorálunk s
ezzel kevesebb gondja van az asszonynak. Ha az ember nem vacsorál: az
jót tesz egészségének.

– Meg az erszényének, – teszi hozzá a jó nő.

– Hát egy pohár borocska jól esik-e még?

– Jól esnék, jót is tenne nekem, de nagyon drága most már a bor, nem
győzöm. Kell az árendára.

– Hát adósságod van-e bátyám?

– Adósságom nincs, szegény embernek nem való az.

Fájt már a beszéd, fogtam a kalapom, kivántam boldog új évet s indultam
kifelé.

– Megállj csak, mondok valamit, egyszer meg kell nézned azt a munkámat,
melyben bebizonyítom, hogy a magyar nemzet legrégibb a világon. Már
befejeztem e munkát.

Gondoltam valamit. Gondoltam azt, hogy az a munka lenne csak derék
munka, melyben az lenne bebizonyítva, hogy a magyar nemzet legtovább
tart a világon. De ezt nem mondtam el az öregnek.

Hanem elmondok itt mást.

A francziák a Bastille lerombolásával kezdték a forradalmat, mi pedig
azzal, hogy Táncsics Mihályt kiszabaditottuk a fogságból. A francziák a
forradalom első napján megöltek pár száz embert, mi pedig visszaadtuk
egynek szabadságát és nem vettük el életét egynek sem.

Táncsics ötven éves iró s műveit az egykori jobbágyságnak ma már kihalt
nemzedéke úgy ismeré, úgy olvasá, mint a bibliát. Egykor jobbágyfiu,
aztán mesterlegény, később iró, politikai fogoly, képviselő, üldözött
bajnoka a szabadságnak, nemes és nagy lélek, nemesebb, mint százan és
ezeren azok közül, kiket mint a társadalmi eszmék bajnokait világszerte
emlegetnek.

A francziák évenként megünneplik a Bastille lerombolásának évfordulóját.
Jól teszik, becsületükre válik, pedig az csak hitvány épület volt.

Mi pedig elfeledtük azt a napot, melyen Táncsics Mihály kiszabadíttatott
börtönéből. Pedig nagy nap volt az!

És Táncsics Mihály ma, nyolczvanhárom éves korában meggyőzhetlen
fényűzésnek kénytelen tekinteni azt a naponkénti egy pohár bort.

Neki ez becsületére válik. És nekünk?


II.

Rég nem voltam öreg barátomnál. Sok gond, sok munka, gyakori és hosszas
távollét akadályozott abban, hogy meglátogassam. És akadályozott – miért
ne vallanám be – egy kis hanyagság is. Bízván bíztam abban is, hogy a
nemzet részvéte most már megmenti a nyolczvanhatéves aggastyánt a
fázástól és éhezéstől – nem szorul ő többé én rám.

1879-ben juliusban történt. Az öreg még akkor tudott járni. Eljött
hozzám az ő hajlott termetével s rokonszenves, de komor tekintetével.

– Barátom, – úgymond – öreg vagyok, beteg vagyok, szegény vagyok.
Feleségem is öreg már, nem tudunk megélni. A mit az irói segélyegylet
adhat: az csak lakásra futja ki. Kenyerünk, fánk nincs a télre, ruhából,
butorból kiszakadtunk, senki gondunkat nem viseli. Te ismerős vagy a
városi urakkal, segíts be engem és jó feleségemet a városi szegények
házába. Úgy se sokáig tart már.

Megdöbbentem, megriadtam erre a beszédre. A becsületes agg iró, a 48-iki
népképviselő, függetlenségi küzdelmünk hajnalának: a márczius
tizenötödikének első hőse, az üldözött sajtónak oly sokszor szenvedő és
soha nem csüggedő áldozata – a szegények házában!

A másik perczben elnyomtam fájdalmas megütközésemet s nagy önbizalom
szinlésével mondám:

– Nem úgy lesz az, öreg bátyám! Nem segítlek én be titeket a szegények
házába, hanem megkisértem, hogyan tudnátok ti tisztességesen, nélkülözés
nélkül megélni. Lakástokat fizeti a segélyegylet; ha a főváros ad
havonként tíz forintot, ha én is adhatok s ha barátaim is adnak tíz-tíz
forintot s ha valami jótékony alapból a kormány is ad ugyanannyit: ez
havonkint negyven forint. Csekély összeg, de azért megment a szegények
házától.

Az öreg megvígasztalódott, megrázta kezemet s ifjui ruganyossággal
távozott tőlem.

Közöltem a dolgot barátaimmal. Az »Egyetértés« munkatársai – pedig maguk
is szegény fiuk – havonként átadták krajczárjaikat. Lendvay József, Kun
Gyula, Bartók Lajos, boldogult Matolay Elek barátaim havonként átadták,
ha eszükbe juttatám, szives adományaikat. Gerlóczy Károly, nemes
gondolkozásu férfiu, a fővárosi jótékony alapból nemsokára kiutalt ötven
frtot s később két ízben is ugyanannyit. A következő új évben e lapok
hasábjain emlékeztem meg agg barátomról és derék nejéről. Volt egy kis
sikere. A szegény kis háztartás rég nem ismert jólétet élvezhetett.
Küldtek egy kis jó bort, néhány sódart, egy kis pénzt is.
Szabolcsmegyéből Kállay András küldött hozzám tíz forintot, Pécsről
ismeretlen szegény iparostól kaptam egy forintot, Irányi Dániel,
Madarász Jenő nem egyszer adtak át adományokat s ezelőtt egy vagy két
évvel veszprémi iparosoktól kaptam tizenkilencz forintot. Én is elvittem
a magam filléreit.

Nyilvános adakozásra nem hívtam fel a közönséget. Szegény öreg barátaim
szégyenlették volna ezt s bizony magamnak is fájt volna az ügyet
nyilvánosságra hoznom. Sőt nyilvánosan nem is számoltam a hozzám
beküldött vagy nekem átadott összegekről. Mert akkor még senkinek se
jutott volna eszébe az a szentségtörés, hogy valaki a nemzet jótékony
filléreit is hűtlenül kezelheti, hogy a hazafiság oltáráról is el lehet
lopni az edényt, melyben a legszentebb áldozat tartatik. Nyugtatót
szereztem az idegen pénzekről, a magam filléreiről pedig hallgattam.

De hallgatásomnak volt más oka is. Voltak öreg barátunknak adósságai
abból a rég elavult időből, a mikor még ő pesti háziúr, törvényhozó és
könyvet kinyomtató vala. A hol pedig adósság van, ott természetesen
prókátor is van, ehhez pedig már nagyon közel áll az ekzekuczió. Valami
hitelező neszét vette a dolognak s egy özönvíz előtt hozott itélet
alapján nyomban elkezdé lefoglalni a részvétnek és szeretetnek csekély
filléreit.

Az öreg épen betegen feküdt, midőn egyszer hozzámentem. Jó neje lázas
izgatottsággal vett elő egy kék papirost, melyen mindenféle hivatalos
számok, végrehajtási tételek s egyéb istentelen irka-firkák
foglaltattak.

– Nézd csak, nézd – mondá nekem a jó nő – ekzekválnak bennünket. Mig jó
emberek nem adtak segítséget: addig éheztünk, most volna egy kis
segítségünk, most pedig elragadják tőlünk.

Ezen is segítettünk valahogy. De egy másik hitelező követelése még ma is
fennáll, néhány nap múlva ezen is fogunk segíteni.

Pár év óta elhanyagoltam szegény öreg irótársunkat. Olvastam a lapokból,
hogy alakult egy Táncsics-bizottság, láttam, hogy e bizottság estélyeket
rendez s azt hittem, erős és biztos kézben van a könyörület ügye.

S nem is csalódtam, noha ennek daczára is fáj a mulasztás, melyet el
kellett követnem.

Táncsics már nem volt régi lakásán, az Üllői uton. Régi szobáját
megnéztem, uj lakója azt sem tudja, ki az a Táncsics. A soroksári úton
egy kis ház belső udvarának földszinti szobájában találtam meg szenvedő
barátomat.

Ült az ágyban; merev szemeivel nézte a reggeli napot. Alakomat se ő, se
áldott neje nem ismerte meg rögtön, de hangom mindakettő. Bizony öregek,
s bizony betegek mindaketten. És elhagyatottak.

Egyik leányuk meghalt régen, negyed század előtt, hajadon virágkorában.
Ott van egy kép, az öreg ágya fölött. A képen egy koporsó, a koporsóban
ifju szüznek liliomtermete, a koporsó lábánál az apa és anya ölelik
egymást s roskadnak össze az iszonyu fájdalomtól. Az apa lábain bilincs,
az ajtóban porkoláb és katonák. Börtönbe vitték az apát honszerelme
miatt; gyermeke viruló hajadon volt akkor. A hű nő és jó anya megosztá
szerelmét a férj közt, ki börtön fenekén szenvedett s a leány közt,
kinek arczán a halál sorvasztó szellői lengtek. Az anyát nem ereszték
férjét meglátogatni, az apát nem ereszték haldokló leányát vigasztalni.
Hanem mikor meghalt a leány s koporsóba tették: akkor katonák vasban öt
perczre oda vitték a ravatalhoz. Férj és nő, apa és anya hosszú idő óta
ott találkoztak előszőr – gyermekük hamva fölött. E jelenetet ábrázolja
a kép.

Az apa volt Táncsics, az anya volt neje.

Volt egy másik leányuk is. Ez férjhez ment, boldog volt, anya lett,
korán elhalt. A kis unokát az apa messze vitte, a két öregnek nincs most
senkije.

Két rozzant ágy, egy kopott pamlag, egy kis asztal, egy régi fiókos
szekrény s egy zöldre festett láda képezi a kis szoba egész butorzatát.
Régi minden és elnyűtt, mint gazdája.

Elkérdezősködtem tőlük a házi dolgok felől. Egészség, cseléd, éléskamra,
zsebpénz, ruházat felől.

– Minek nekünk ruházat? – szólt keserüen az asszony. – Én nem mehetek ki
a szobából, ő nem jöhet ki az ágyból.

S könnyező szemekkel nézett »ő« rá.

A kis szoba falai telvék régi képekkel. Ott van Táncsics képe abban az
alakban, a mint az ifjuság márczius 15-én kiszabaditá börtönéből.
Rongyos felöltőjében rajzolta le Barabás. Ott van nejének olajba festett
képe Szamossy Ede által. Alatta szent Terézia istenes ábrázata. Ott van
Teleky Lászlónak, Héderváry Kontnak, az utolsó Zrinyinek arczképe. Az
egyik, a mint szembe száll a királylyal, a másik, a mint börtöne fenekén
rothad. Egyik képen az elárult Hunyady László búcsuzik arájától, a másik
képen az utolsó Zrinyi és Frangepán búcsuznak egymástól. Magasra van
akasztva egy képcsoportozat, mely az 1830-iki lengyel fölkelés hőseit és
vértanuit ábrázolja; – egy másik képen osztrák katonák tekéznek a leölt
lengyel nemesek fejeivel. A magyarnak és a lengyelnek legszomorubb
emlékei együtt.

– E képek, – mondá a nő – az én jegyajándékomat képezték.

A kályhasarokban egy kardnak aranyczifrázata villog.

– Micsoda kard az? – kérdezém.

– A pesti ifjuság ajándéka 1848-ból, márczius 15-ének emlékére.

Hüvelyének vasát megette a rozsda. Földbe volt eltemetve sok éven át,
hogy az osztrák el ne kobozza.

Ily emlékek közt szenved és nélkülöz a két aggastyán.

Elmentem a Táncsics-bizottság elnökéhez. Meg akartam tudni, van-e egy
kis pénzünk s megbízható kezekben van-e?

Bizony becsületes kezekben van. Bokros József uram szegény kézműves,
maga is, neje is fiatalok még, családjuk nincs, a Táncsics-párt akarták
magukhoz venni családnak. A nő barátnéja volt Táncsics leányának. Innen
ered a részvét. És szivük nemességéből. Az egész bizottság mind a
tizenkét tagja szegény kézműiparos. Név nélkül, befolyás nélkül és mégis
sikerrel, mert szeretettel karolják fel a hazának elaggott gyermekeit,
kikről nem emlékezik meg a haza.

De mégis – nem akarok véteni a könyörülő jó lelkek ellen. E hó 15-én
csak pár sorban emlékeztem meg e lapok hasábjain a két szenvedőről és
azóta vagy háromszáz forint gyült össze ez ország minden részéből
számukra.

De ez még mind nem elég. Kényelmes és egészséges lakás kellene, egy kis
rendes ápolás és tápláló eledel. Havonkint csak hatvan forint erejéig.
Mily csekélység ez, ha elő akarjuk teremteni!!

Alkonyodóban van már a két öreg fölött az életnek napja. Hosszu nap
volt, nehéz munkával, keserü szenvedésekkel tele – a hazáért, a
meggyőződésért, népünk jólléteért.

Néhány hét, néhány hónap, legföljebb pár év s az élet napja leáldozik
örökre. Most is alig sugárzik már, felhők boritják sugarát. Az
aggságnak, a betegségnek, a nélkülözésnek felhői. Oly sok nemes lélek,
oly sok könyörületes szív van e hazában: áldozó részvétük aranyozza meg
az alkonynak felhőit.



A CSONKA HŐS.

(Szalay József, 1848-ból és 1849-ből legnagyobb hőseink egyike,
nagy-kőrösi nemes és birtokos család ivadéka, most nyugalmazott
honvédtiszt. Született 1826-ban.)

Néhány év előtt kirándultam Nagy-Kőrösre Faragó József barátomat
meglátogatni s vele együtt a többek közt fölkerestük derék öreg
barátunkat, Gubody Sándort. Gubody tudatá velem rögtön, hogy a csonka
Szalay óhajtana velem beszélni s azért értesíteni fogja őt ittlétemről
azonnal. Úgy történt.

Kevés ideig beszélgettünk a szellős, vidám folyosón s jött a csonka
Szalay.

»Jött.«

Egy kis fekete toló kocsit mozgatott előre egy fiatal legényke s abban
ült az a férfi, a kit a köznép Nagy-Kőrösön úgy hí: csonka Szalay.

Hatalmas jupiteri fő, ős nemes arczjelleggel. Szelid vonások, erős
szemöldök és tömött bajusz; derült, jó, tiszta magyar arcz, a hatvan
körüli év daczára is feltünő szépséggel. Hangja érczes és csengő, szemei
üdék és fényesek: fiatal ember hatvan évvel.

Ült a toló-kocsiban. Lábain nagy kendő, kezei összetéve ölében, két
térdén keresztül fektetve pipája. Megdöbbenve láttam, hogy a szép,
erőteljes alak se kezét, se lábát nem tudja használni. Hatalmas férfi
törzse ő, végtagok nélkül. Csak arcza és szemei élnek lelkesen.

Beszédbe ereszkedtünk. Előkelő családbeli, mívelt és olvasott ember.
Honvéd volt s végtagjait mint honvéd vesztette el. Az volt óhajtása,
hogy nyugdíja emeltessék fel s én ez óhajtását közöljem Visontai Kovách
Laczival. Természetesen szives készséggel igértem s tettem meg ezt. De
nyomban közöltem aggodalmamat, hogy az óhajtás nehezen fog teljesülni,
hacsak ő maga személyesen nem jön Budapestre. Meg vagyok győződve –
mondám – hogy ha őt az illetékes férfiak itt a fővárosban személyesen
megismerik: óhajtása azonnal fog teljesülni.

– Én nem megyek többé Budapestre – mondá.

– Miért nem?

Kérdésemre elmondá történetét, melyet a magam szavaival fogok
elbeszélni.

* * *

Az 1849-ik év junius közepén kezdődik a történet. Jöttek az oroszok
ellenünk, hadseregük elözönlé a Kárpátok egész hosszát s hozták magukkal
a rettentő czárnak áldását, ki a Kárpátokig kisérte hadseregét s onnan
mutatá meg Magyarországot hadvezéreinek.

Kétszázezer orosz jött ötven mérföld szélességben s vele szemben állott
Dembinszky hadteste tizenötezer emberrel szintén ötven mérföld
szélességben. A mi azt jelenti, hogy ellenállásról szó sem lehetett.

Szalay is a felvidéki hadtestnél szolgált s Giráld környékén egy kárpáti
szorost kellett védelmeznie életre halálra.

Szemben állott vele Lobinzov orosz altábornagy s a szoros
megostromlására és bevételére kirendelte Selvan tábornok dandárát, a
Vladimir és Vologda gyalogezredeket, hat lovas századot a Charkov
dzsidásokból, fél doni kozákezredet és harminczkét ágyut. Összesen közel
tíz ezer embert.

Szalaynak volt vagy négyszáz embere s ez sem a legjobban fegyverezve. A
szoros se volt épen könnyen védelmezhető, istenkisértésnek látszott az
ostromot megállani. Csak a halál volt bizonyos, ha szemközt áll az
ellenséggel. Legtöbb társa a Kárpát többi szorosánál visszavonult a
húszszoros ellenség elől, ő is megtehette volna a fegyverbecsület
sérelme nélkül.

De a vezéri parancs az volt, hogy a szorost meg kell védelmezni az
utolsó emberig. S a jó katonának a parancs felett nem szabad okoskodni.

Szalay árkot huzatott a szoroson át s hatalmas kőtorlaszszal is
megnehezíté a keresztülhatolást. A szoros egyik oldalára felvitte
legénységét s kövek és fák védelme alatt tüzelt az ellenségre s állotta
ki annak iszonyu puska- és ágyutüzét. A szoros másik oldala járhatlan
volt.

Két nap, két éjjel védte az állást. Embereinek nagy része elhullott már
s a ki megmaradt: az az éhség, álmatlanság és örökös harcz miatt halálig
ki volt merülve. Néhányan sürgették a visszavonulást.

Szalay azt felelte a sürgetésre:

– Fiaim, utolsó emberig kell e helyet védelmeznünk s még vagyunk hozzá
egynéhányan. A ki utolsónak marad: csak annak szabad visszavonulni.

A halálig kimerült legénység még elnevette magát. Hát hiszen a
kapitánynak igaza volt.

A következő éjen az orosz vadászok és árkászok átlopóztak a szoroson,
nyomukban áthatolt egy csomó kozák és dsidás s harmadnapra hajnalban a
kis csapat honvéd körül volt véve.

Nem adta meg magát, harczolt utolsó emberig. Az utolsó volt maga a
vezénylő tiszt Szalay. Összelőtték, összevágták, száz sebből vérezve
eszméletlenül dőlt össze egy szikla tövében.

Bizonyára az volt utolsó gondolata, bár sohase ébredne fel többé.

Kassán a katonai kórházban tért magához. Valami jószivű orosz orvos még
életet látott benne és csak úgy kiváncsiságból kisérletet tett vele, ha
vajjon megmenthetné-e? A kisérlet sikerült, az ifju honvédtiszt élete
megmaradt, de mindkét kezének s mindkét lábának használatát örökre
elvesztette.

* * *

Húsz év mult el e történet óta. A csonka hős ott élt Nagy-Kőrösön s ki
nem mozdult onnan. De társalgott és olvasott folyton s figyelemmel
kisérte a világ eseményeit s országunknak, nemzetünknek haladását.

Élénken érdeklődött a főváros épülése, szépülése iránt s szemén az
örömnek fénye csillogott, midőn a hírlapokban a főváros tündérszépségeit
olvasgatá.

Hiszen ő Budavár ostrománál látta utoljára igazán a fővárost, akkor
pedig tűz és bomba és szuronycsattogás és győzelmi zaj és zászlók
lobogása kötötte le a figyelmét s nem az utczák és paloták czifraságai.

A lánczhid egészen kiépült. A Duna gyönyörü kőpartok közé van fektetve,
mint az uri csecsemő a szép bölcsőben. Óriási hidak épülnek a
Margitszigetnél is, a tábori kórháznál is. Egyes utczák szépsége
vetekedik Bécscsel és Párissal. Mily szép a Vigadó, mily gyönyörü az
akadémia palotája! Most már az Üllői út se sáros és homokos többé, hanem
végig kövezett gyönyörü utcza palotákkal gazdagon beültetve. A király is
Budára jön lakni, a várkert is új és szép, a Margitsziget tündértanya és
a Dunasor palotáinak nincs párjuk az egész világon. Száz gőzös szeldeli
a Dunát s a korzó mindennél szebb, a mit csak el lehet képzelni. Palotái
szépek, fái árnyékosak, sétánya fényes és sima, másutt még a templom
padlata sincs oly szép és oly drága.

A csonka hős szive melegen dobogott az ország ifju szép fővárosáért,
mint a vőlegényé szép menyasszonyáért. Ellenállhatatlan vágy szállta meg
szivét, hogy meglássa Budapestet. Nem akart addig meghalni, míg e vágya
nem teljesül.

Egy szép tavaszi napon kitolatta magát a vasuti indóházhoz, magát és kis
kocsiját föltétette a vasutra s legényével együtt bejött Budapestre.

De mit nézzen hát meg? Ideje rövid, pénzecskéje kevés, jól kell
beosztani idejét és pénzecskéjét. Menjünk legelőször a korzóra; az a
legszebb s onnan lehet legtöbbet látni, legjobban gyönyörködni.

Szép, verőfényes délelőtt volt. Valami nagy ünnep, talán épen husvét. A
korzó tele volt szép úri néppel, fényes arczu vidám asszonyokkal és
szórakozó, csevegő férfiakkal. A legény a kis kocsin a vigadó előtt oda
tolta a csonka hőst a fényes nép közé.

Egyetlen perczig se volt még ott a csonka hős, midőn oda ugrik a rendőr
s rárivall a hősre és legényére.

– Takarodjatok innen, ilyen alakkal nem szabad itt botránykoztatni az
úri közönséget.

A hős meghallotta ezt.

Tehát koldusnak nézik őt s kiutasítják az úri nép közül, hogy csonka
testén meg ne botránkozzék senki!

Hiszen koldus, igaz. Ott hullott vére Budavár falán s hazájának
megszentelt határán. Hogy nem tudott kihullani ott egészen.

Most szép Buda vára, a főváros romjai most nem füstölögnek ágyú tüzétől
s most a hősnek látni sem szabad, a miért egykor vérezett.

– Takarodjatok innen! – rivallt újra rájuk a rendőr.

A legény ellenkezni akart.

A csonka hős szemeiből kicsordult a keserű köny. Oda szólt legényéhez:

– Fogadj szót fiam, vígy engem haza a pusztára, ott az én helyem örökké.

* * *

Ezt a történetet beszélte el nekem a csonka hős. S midőn végére jutott
azt kérdezé tőlem:

– Tanácsolja-e még most is öcsém uram, hogy bemenjek Budapestre?

– Soha!



TARTALOM.

  A kis Mariska (1901)  1
  Gubody Sándor (1885)  10
  Szlávy Józsefről (1900)  18
  Molnár Aladár (1881)  50
  Révész Imre haragja (1881)  58
  Szende Béla (1882)  66
  Löw Tóbiás (1880)  74
  Ugron Lázár (1884)  80
  Simonyi Ernő (1882)  84
  Szitányi Bernát halálára (1889)  126
  Emlékezés Csengeryre (1880)  131
  Tarczy Lajos (1881)  139
  Csernátony halálakor (1901)  147
  Neszmélyi Artur nyugszik (1899)  161
  A lasztóczi magányban (1881)  166
  Csemegi Károlyról (1899)  174
  Bittó István a főrendiházban (1899)  187
  A legöregebb táblabiró (1885)  195
  Szabó Imre (1881)  204
  Békássy Lajos (1880)  211
  Báró Kemény István (1881)  218
  Zsedényi Eduárd (1879)  234
  Gorove István (1881)  248
  Náray Imre (1882)  255
  Perczel Móriczról (1899)  263
  Madarász Józsefről (1899)  270
  Kászonyi Dániel (1886)  278
  A szúdi remete (1885)  286
  Táncsicsnál (1884)  294
  A csonka hős (1886)  307



SAJTÓHIBAIGAZITÁS.

A csonka hős nevét a 307-ik lapon a szedő Szalay Ferencznek szedte;
pedig az ő neve Szalay József. Az ő nevében hiba nem lehet.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

74 |magyar rabbbinak |magyar rabbinak

113 |parlameti eljárásra |parlamenti eljárásra

116 |«Szabad a vásár« |»Szabad a vásár«

136 |lemondott veleményéről |lemondott véleményéről

158 |multjábó. szedik |multjából szedik

163 |csakkamar elvegyülve |csakhamar elvegyülve

171 |nekem elméselte |nekem elmesélte

174 |Csemegi |(Csemegi

196 |vagy a nemzetí |vagy a nemzeti

200 |Beöthy Odön |Beöthy Ödön

215 |valam protokollumba |valami protokollumba

253 |el legelőször, |el legelőször.

263 |öszzeállítani s |összeállítani s

280 |„az ember« |»az ember«

281 |vezetője.“ |vezetője.«

299 |polikai fogoly |politikai fogoly

307 |Szalay Ferencz |Szalay József]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar alakok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.