Title: Don Juan három éjszakája - Regény
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Don Juan három éjszakája - Regény" ***


available by the HathiTrust Digital Library



Don Juan három éjszakája

Regény

Irta Biró Lajos

Budapest 1917

Singer és Wolfner kiadása

_Minden jogot fenntartunk._

Budapesti Hirlap nyomdája – 15012



AZ ELSŐ


I.

A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl
már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz
volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és
padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.

A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött
lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az
egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott
barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha
kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint
egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A
másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem
lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem
nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus.

A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések
tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott
kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik
csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az
elragadtatás:

– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen
drága.

János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját
egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:

– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van.

– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta
déltájban erre megyek le ujságot olvasni.

– Hagynak?

– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok.

Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a
zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az
ajánlatokat, azután így szólt:

– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne
garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem
ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne
ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor
azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni,
mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem.

– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna?

– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János.

Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket
rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy
sietett le a hotel felől hozzájuk.

– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy
hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.

– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…

– Automobilon jött.

János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett
fel rá.

– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem
inkább hasznos a jelenléted.

Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik
sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A
karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és
feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt
neki.

– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül.

A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével
megragadta a János kezét.

– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment
szó nélkül. És nem ír. Egy hete.

János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a
hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.

– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk,
akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.

Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is
és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét
megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János
most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a
szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.

– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a
János arcába.

János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a
tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila
borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.

– Olvasd kérlek, – mondta.

Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta:

„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát.
Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb
egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom.
Meddig kinoz még? – _Elvira_.“


János bólintott.

– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak.

– December huszonhét.

– Ma van július tizenötödike.

A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó
szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután
szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné
felé nyujtotta.

– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű
játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se
használna. Ez azonban…

A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden
átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette
Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb
csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:

– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen
elbűvölő teremtés.

A báróné abbahagyta a sírást.

– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás
nélkül.

– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl
kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is,
nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.

– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem…

– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már
Borsodnánáson?

– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni.

– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra?

– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.

– És a báró?

– Ő talán egy hét múlva.

– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb
házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.

– Kettő alatt.

– Persze maga vezeti a kocsit.

– Én.

Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl.

– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan.

János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal,
biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a
vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.

– Jó mulatást nyárra, – mondta János.

– Isten vele Lippai, – mondta a báróné.

Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel
elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur
megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a
chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil
elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és
recsegve vágtatott le a hegyről.

– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve.

– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki
nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.

Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután
visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.

– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni.

Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és
amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal
János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas
igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután
derülten nézett körül.

– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század
legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így
majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai.
Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.

– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is…

– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és
idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt
összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával
foglalkoznak; csak választani kell közülök.

– Neked!

– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán.

– Te, ha jól látom, már választottál.

János kissé zavarodottan nézett Lippaira.

– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki.

– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol
egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni
szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal
ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött
ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik
azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi.
De rajta látom.

János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult
féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal
leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett
rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai
visszafordult János felé.

– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan.

– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve.

Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját:

– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent
láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.

– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb,
mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.

Lippai szinte felugrott a helyéről.

– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye?

– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc
napi ismeretség után.

– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási.

Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az
asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy
kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres,
kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó
fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére
rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá
lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas
fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha,
amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a
diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr
volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül
viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre
álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután
felvidultan fordult vissza Jánoshoz.

– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.

Lippai boldogan kezdett beszélni.

– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen
különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára,
élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad
és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront
valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar
hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már
joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a
magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő
hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi
legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki
se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem
is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy
ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre
mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem
sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és
úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E
mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha
semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő
pedig háromszor veri a fogához.

– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik
nekem szolgálatot tesznek.

– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem.
Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.

– És a nők?

– A nők! A nőket te ismered.

– Nem én.

– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel.

János gondolkozott.

– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul?

– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg?

– Én!

– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon
előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még
hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó
rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No,
és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat;
amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb
hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először
énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép
elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog
megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas
féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki
nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este
beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös
mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat
és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még
jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba
és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett.
És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három
percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál,
keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett
a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az
öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor
összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba
ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva
meghalt.

János elgondolkozva vonogatta a vállát.

– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves
korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint
lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.

Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte:

– És az asszony? És a… a leány?

– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves
volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő,
Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc
éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna.
Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De
amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az
öregnek nagyon éles szeme volt.

– Azóta?

– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta.

– Nagy vagyona maradt?

– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a
leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány
férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek
készül.

– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt.

– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy
az ősei valami grófok voltak.

János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal
feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon
megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi
történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett.
A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan,
egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély,
nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér
fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész
lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János
felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve –
mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást
várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt,
hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét,
mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a
meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.

– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat
juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.

Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra
feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott
Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan,
hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan
gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak,
akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.

János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a
terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült
Lippainak.

– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti
dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?

– Hogyne.

– Jaj, mondja el.

János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a
bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az
asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta.
János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a
mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy
odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és
önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett.
Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman
hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső
mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak
ezek? Mi készül itt?

A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra
hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és
türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra
teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt.
Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.

– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.

– Hamarosan.

– Megint a kurszalonban?

– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban.

– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi?

János nevetve vont vállat:

– Miért ne?

– Libák.

János összehúzta a szemöldökét.

– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy
túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem
is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…

– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette.

János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A
Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét,
azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:

– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni,
hogy nem minden fiatal lány egyforma.

János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A
Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag
körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most
nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram
futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk.
No lássuk.

Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke
felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka.
Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira –
összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről
csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt,
nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.

Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek
teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult.
Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent
intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt
néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután
odafordult Ninettehez.

– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra?

Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte:

– Nem. Utálom a kirándulásokat.

– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak.

– Nem érdekelnek.

– Talán társaságban… a társaság azután…

– Utálom a társaságot.

János elmosolyodott.

– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem?

Ninette odafordult hozzá:

– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, –
hogy engem mi érdekel.

János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen
Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés
csészében. Jánosnak mégis elég volt.

– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát
búcsúzom.

Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és
magával vitte Jánost.

– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva.

– Olvasok… később sétálok.

– Hat után?

– Hm… hat után…

– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön?

– Le.

A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan
megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának,
azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös
fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.

– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü
fölháborodással.

– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően.

János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival.


II.

A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek
alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért
egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A
nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos
zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize,
de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy
női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az
embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.

– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten.

Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a
kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.

– Hideg a keze, kis Ninette.

Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét.

– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van?

A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt.

– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János.

A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult.

– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam
volna.

– Hm. Igaz.

János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A
leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka
egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva,
villámgyorsan kérdezte:

– Mondja, ki volt az az undok nő?

– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő?

– Aki délben itt volt magánál.

János dühbe jött.

– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt.

Ninette nem volt meglepetve.

– És mit akart? – kérdezte pattogva.

– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele.
De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok…
legföljebb öt-hat hónapig.

Ninette bólintott.

– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné?

János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány,
hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü
feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:

– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy _azok_ odafent miért libák?

– Kik?

– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan
elbüvölten gágognak maga körül.

– Nem tudom.

– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.

– Úgy?

– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga
körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, –
de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a
szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.

Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem
pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott,
azután fejcsóválva mondta:

– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is
intézni ilyen felszólításokat…

– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.

Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája
felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan,
sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.

– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé
teszi az embernek a hallgatást.

– Lehetetlenné akarom tenni.

Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.

– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.

János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott
hozzá.

– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én
tudom, mit akarok.

János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a
másik karjával magához hajlította a leány derekát.

– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit
akarsz?

– Tudom.

János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.

– Szeretsz engem, kislány?

A lány nyugodtan felelte:

– Nagyon.

Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt
és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.

– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.

– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.

– Én igen.

Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss
és édes szagától.

– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.

– Tizenegy után.

– De akkor…?

– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk
egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.

– Tizenegy után… várlak.

Ninette bólintott.

– Eljössz?

– El.

János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután
megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező
irányba.

Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:

– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?

– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.

– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem
őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak
tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész
fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy
legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet
szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött
kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban
is ritkaság, és…

– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves
volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra
elviselhetetlen ez a budapesti hang.

– Miféle budapesti hang?

– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang,
amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem
hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak,
és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe,
még mindig hatalmasan ráütök.

– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig
elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró
vagy.

– Remélem, az is maradhatok.

Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János
nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen
elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire
elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik
végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem
mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János
tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor
egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával.
János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét
elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett
átköltözött a terem innenső oldalára.

Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok
halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.

– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.

Lippai vállat vont.

– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a
szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.

– A legfontosabbat?

– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és
a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb:
időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.

– Ha nagy sikereid vannak.

– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan
szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak.
Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a
megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem
lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase
lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal.
Paraszt…

Lippai mosolygott.

– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt
kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek
mondani.

– No. Mit? Hogy?

– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te
privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a
művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és
ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.

– No, és?

– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az
egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd
magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.

– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…

– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb
hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát
kiélvezed…

– Ostoba volnék, ha nem tenném.

– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy
három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet,
mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.

– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen
képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.

– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…

– Az vagyok.

– Hát: nem vagy az.

– Nem-e?

– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek
között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas
végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak
vagy Aradi Jánosnak?

– Aradi Jánosnak.

– No?

– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság
előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy.
Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga.
Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere.
Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól –
nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János
olcsó sikereihez!

A Lippai halvány arca kivörösödött.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már
csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a
tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más
komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak
komédiás vagy, mint a többi.

János meghökkenve nézett rá.

– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem
pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.

Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.

– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok
művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet
szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen
voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki
hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy
nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek,
szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más
embernek.

Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta
meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.

– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki
nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…

Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a
kezével egyszerre. János csendesen felelte:

– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és
nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom,
hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is
hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni,
mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első
dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.

– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.

János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:

– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen
kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, –
Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.

János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután
fanyarul mondta:

– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan
nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki
mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don
Juanját szeretem…

– Aki is?

– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret,
hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan
ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé,
csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.

– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad
kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát
és miért nem tudom én?

János rábámult Lippaira.

– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…

Lippai elvörösödött.

– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá
azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt
tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a
komédiás.

János elgondolkozva nézett Lippaira.

– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.

– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…

János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a
füléhez hajolt. János halkan fütyült.

  Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
  Most is ott van hogyha még el nem veszett.
  Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán.
  Piros borral, piros borral itatott az alispán.

A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához
emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután
felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat,
féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.


III.

János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül
lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A
másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt,
hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni;
édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve
kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem
való.

Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát.
Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres
lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok
sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a
hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a
sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten
nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai
szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar
édességének az izével.

Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói
épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü
lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó
felnyílott és belépett a szobába Ninette.

János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután
elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette
nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A
testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete
haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt
volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és
komoran lángolt.

János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott
végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és
kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.

– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. –
Megmelegítem.

A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét,
nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt
neki.

– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?

A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott
kezét.

– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy
szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…

Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik
kezével óvatosan megsímogatta a haját.

– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt
kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?

– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.

– Szeretsz?

– Nagyon.

János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és
maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal
lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja
szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.

Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a
csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és
fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség
és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A
Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással
nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért
ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában
tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve
elbocsátotta.

– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy
gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.

Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem
tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán.
Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús
testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette
gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:

– Mi… mi az?

János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre
inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a
szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.

– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.

– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen,
vigasztalóan.

– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.

– De… de igen… szeretlek.

– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.

Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a
fejét felkapta és hangosan így szólt:

– Itt vagyok.

János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt,
mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a
legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá.
Ninette folytatta:

– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom
ajándékozni magamat…

Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt
ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és
közelebb hajolt Ninette-hez.

– Itt vagyok, – mondta Ninette.

János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen
csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást
akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor,
elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig
a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a
karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd
mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.

Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem,
ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek.
Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat
elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát
így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az
erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó
szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire
most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.

Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy
tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az
egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes
vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért
olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és
a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a
leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban
van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett
mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult
gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így
el?

János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent,
a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is
a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az
előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van –
nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a
felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy
vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon
mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor
akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.

János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg
fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában
János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.

– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én
szeresselek?

– Akarom, – felelte komoran Ninette.

– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem
minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?

Ninette vonogatta a vállát.

– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok.
Őszintén felelni mindenre. Igen?

– Igen.

János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a
leány finom állát és maga felé fordította a fejét.

– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat
ezzel a Hopfner úrral.

Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.

– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén.
Tehát. Miért?

A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.

– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.

– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor
vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.

A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János
megsimogatta az arcát.

– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy
illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?

Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:

– Hogy az anyámat bosszantsam.

Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem
szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.

– Csak azért? Semmi másért?

– Csak azért. Semmi másért.

János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután
egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó,
pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.

– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani
az anyádat.

Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta
a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.

– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon
gyülölöd az embereket?

A leánynak kitágult a szeme.

– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.

– Honnan tudod?

Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni.
A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.

– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy
gazember vagyok?

Ninette ide-oda forgatta a fejét.

– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni,
hogy te honnan tudod?

Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.

– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.

– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.

– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem
felelni.

Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:

– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?

Ninette vörösre pirult.

– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.

János még jobban lehajolt hozzá.

– Nem igaz, – mondta derülten.

– De igaz.

– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha
fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint
tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. –
Hát hány is vagy?

Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:

– Tizenhét.

– Tizenhét? Nézzük csak: _vagy_ már tizenhét?

– Leszek.

– Mikor?

– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.

János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt
nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi
sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü
elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt,
amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?

János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.

– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem
arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha
azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad…
felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?

– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.

– Akkor hát –.

János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá.
János újra leült.

– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá,
mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?

– Most már nem.

– Miért?

– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.

– Úgy? És azelőtt?

– Azelőtt sokat.

– Például miért?

– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.

– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.

Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:

– Az.

– Úgy. És még miért?

– Sok egyébért.

– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj
őszintén.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta
szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.

– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.

A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek,
az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani,
de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:

– Gyűlölöm.

– Miért?

– Mert az apámat nem szerette.

– Honnan tudod?

– Apa mondta.

– Neked?

– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod
csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág:
nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá,
csillagvirág.

János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész
életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan
jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő
türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral
próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába
elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is
megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése
felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az
egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.

Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat
keresett:

– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.

– Nagyon.

– Jó ember volt… téged imádott?

– Igen.

– No látod…

No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat
második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell
megpróbálkozni.

– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt.
Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett.
Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod.
De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod
megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb
ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan
megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki,
hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba
beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…

– Gyűlölöm.

Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt.
Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:

– Gyűlölöm.

– Nézd csak kis Ninette…

– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.

János türelmesen mondta:

– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az
életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy…
ugye az vagy és lám mégis –.

Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:

– Az… egészen… más.

– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.

Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan
forgatta ide-oda.

– Miért? – kérdezte János szeliden.

Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és
reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:

– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.

– Miii?

– Mert én meghalok.

– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?

Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását.
De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult
szájjal, kétségbeesve zokogta:

– Mert én örököltem az apám betegségét.

– Oh te…

János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült
melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és
dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen,
felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.

– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…

Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan
elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét,
azután gyöngéden megfogta az állát.

– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád
betegségét?

– Én tudom…

– Honnan tudod?

– Tudom.

Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.

– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod?
Mondta valaki?

Ninette igent intett.

– Ki mondta?

– Az anyám.

János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.

– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.

– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.

– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz.
Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.

Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.

– Nem hiszed?

– Nem, – felelte Ninette csendesen.

– Nem hiszel nekem?

– Nem. Csak meg akar vigasztalni.

– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi
volt az apád betegsége?

– Tudom.

– Mi?

Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki,
remegve és habozva mondta:

– Szklerózis.

– Úgy van. Ezt akkor hallottad?

– Igen.

– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel
minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha
örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség,
ez maga az öregség.

Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét.
János káromkodott.

– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!

– Nem…

– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.

Ninette bágyadtan elmosolyodott.

– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.

Ninette szomorúan mosolygott.

– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?

Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet
mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen
megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül
izgatott futás zaja hallatszott.

– Eredj be a másik szobába, – mondta János.

Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A
szobapincér nyitott be.

– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy
lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E
köteteket. Megértette?

– Meg, – felelte a pincér elképedve.

– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat,
amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.

A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a
szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában
leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert.
– Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit
gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és
gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?

János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten
ment a hálószoba ajtajához.

– Mit csinálsz kislány?

Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.

– Fázol? – kérdezte János.

– Igen.

János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni.
Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament
Ninettehez:

– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?

Ninette intett, hogy ne.

– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?

Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt.
Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek
most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.

János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak
a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel.
János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér
elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit
kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó
becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért
és bezárta mögötte az ajtót.

– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.

Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült.
Didergett.

– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.

Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca
még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er –
Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett
volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs,
kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni
és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan…
Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.

– Ide figyelj, kislány.

Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart.
Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.

– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.

Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette
az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:

– Arterioszklerózis…

Felnézett Jánosra.

– Csak szklerózis, – mondta habozva.

– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az
igazi és teljes neve.

Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:

– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…

– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.

Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:

– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás,
melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik,
később meszesen beszűrődhetik.

Ninette elgondolkozva nézett maga elé.

– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?

Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő
hangon sietve olvasta:

– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek;
törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső
hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így
képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…

Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.

– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.

Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan
olvasta:

– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább
kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat
együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen
megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.

János letette a könyvet és ránézett Ninettere.

Ninette ijedten nézett rá.

– Na! – mondta János.

Ninette tehetetlen mozdulatot tett.

– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?

– Nincs.

– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.

– Nem?

– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.

– _Főleg_ magas korban.

– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de
te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se.
Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg.
Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.

Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése
volt, felszabadult, boldog kacagás.

– No, – szólt János elégedetten, – no…

Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen
most.

– Hol van az a cukor?

Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel
nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette
meg:

– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.

János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és
mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette
gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János
még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.

János állva maradt és mosolyogva nézte.

– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.

Ninette feléje nyújtotta a dobozt.

– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az
undok.

János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt.
Ninette még mindig evett.

– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled
beszélni. Figyelj ide.

– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.

– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz
lenni.

Ninette igent intett.

– Énekesnő?

– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom,
se hallásom.

– Mi? Mi az hogy…

– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.

– Jó, de azóta…

Ninette megrázta a fejét.

– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem
mindegy.

– De ének…?

Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.

– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a
hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.

– Mi? – kérdezte János álmélkodva.

Gondolkozott egy másodpercig.

– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem
tetszik az énekem?

Ninette habozott.

– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt
mondod.

– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.

– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?

– Azért… hogy senki más ne legyen ott.

– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?

Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:

– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog
rájuk.

– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én
magam tetszem neked.

Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:

– De nagyon.

Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette.
Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez
minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután
sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már
komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy
lángolás.

– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…

Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.

– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…

Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után
nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a
kezét.

– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal
bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad,
akármi lesz is veled…

– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.

– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak
kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és
én gondozlak. Magamnak. Akarod?

Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette
visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva
sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte,
azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…

– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon
csodálkozom a te bátorságodon.

Ninette felemelte a fejét.

– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.

– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok.
Igen?

– Igen.

– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést
felbontod. Meglesz?

– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.

– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt
megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.

– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.

János habozott.

– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül
mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a
kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne
haragudjék. Igy lesz.

– Ha maga akarja –?

– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a
hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan,
ahogy hozzád illik.

Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:

– Le ezzel a frizurával. Rögtön.

Ninette habozott.

– Nekem ez nem tetszik.

Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején
volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima
fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.

– Szalag kellene, – mondta Ninette.

János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új
frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.

– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.

Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután
elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.

– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is,
amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád
túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd
én választom ki a ruháidat. Jó?

– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.

– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz
mindenütt viselkedni.

Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.

– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt.
Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…

Megsajnálta Ninette-et.

– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is
megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell
fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.

Ninette felderülten vonogatta a vállát.

– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam.
Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel
itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged
minden nő, aki a világon van.

Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig
ellenségének érezte.

– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő
leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy
akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon
szerettél iskolába járni.

– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.

– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy
bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te
hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte
legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt
hibákkal.

Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az
arcát.

– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre
válaszolok. És mindig gondolok rád…

Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.

– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben
nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy
mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel…
nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…

Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is
olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes
illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.

Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok.
János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette
arcát és megcsókolta a homlokát.

– Jó lesz így Ninette?

– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.

– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is
álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.

Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle
az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az
ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.

– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.

– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?

– Igen.

– Hm… igen. De miért?

– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.

János nevetett.

– Álmos vagy Ninette, – mondta.

Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette
az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és
becsukta maga mögött az ajtót.

János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél
találkozott Cavallarnéval.


IV.

Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi
meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte
magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az
asszony? Dühösen állott oda elébe.

– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.

Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt
elébe.

– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a
szobájába. Eddig nálam volt.

Az asszony elsápadt.

– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János
dühösen.

Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt,
nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme,
a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.

– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga
ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?

Az asszony ekkor megmozdult.

– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?

– Maga.

– Én? Soha… Isten engem…

– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel
ezelőtt…

– Én? Én?

Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.

– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer…
tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte
ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az
ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam
neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami
olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót
követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még
valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…

Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta.
Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok,
gondolta.

– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra,
amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és
évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti,
megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak
hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más
lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány.
Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?

Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.

– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.

– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem…
majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…

Habozott egy kicsit.

– … Nagyságos asszony, – mondta azután.

– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.

A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó
hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a
beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak
eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan
volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.

– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső
grimásszal.

– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.

Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most
így beszélnek egymással. János menni akart.

– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.

– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.

Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába,
azután visszajött.

– Csendesen alszik, – mondta boldogan.

János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és
elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még
Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és
vacogó fogu. Hopfner.

János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner
elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.

– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése
nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?

Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett
kifelé.

– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan.

– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna
engem kérdeznie, mit szólok hozzá.

– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner.

– De talán nem éppen most.

– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner.

– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam
látogatásokat fogadni.

Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor
eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a
szégyenkezését túl akarta kiabálni.

– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen.

– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen.

– De nekem nincs beszélni valóm önnel.

– Holnap.

– Holnap se. Egyáltalában nincs.

Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé
fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika
volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha
így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már
rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner
még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.

János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen
hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra
tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.

– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál?
Mit álmodtál?

– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne
mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan
itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az
egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.

– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan.

– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre
kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.

Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János
megszólalt:

– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az
előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy
magad mellé még valakit és vállald az én –.

Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott.

– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még
ma. A többit rád bízom.

Lippai huzogatta a vállát.

– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik
legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…

– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé
valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…

– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a
golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos,
hogy Hopfner hogy tud vivni.

– Fontold meg, de csináld gyorsan.

Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután
elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a
postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a
gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette
nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán,
azután leült a gloriettben ujságot olvasni.

Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá.

– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség.

János bólintott.

– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A
másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb
lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.

– Köszönöm, – mondta János.

Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is
olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette.
A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó
lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha
egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után
János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette
heves mozdulattal odafordult hozzá:

– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart.

János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan
csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt
lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így
folytatta:

– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt.

– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem…
és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával.

Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát.

– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem,
bejelentette?

Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a
János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal
forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva
mondta:

– Remélem, te is helyesnek tartod?

Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt
volna, ha János sietve meg nem szólal:

– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre
nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy
Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.

Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett
beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a
szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin
elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban
Lippai megszólalt:

– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy.

János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A
kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn
felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két
orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal,
megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett.
Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy
karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik
karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott.
Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött
szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János
ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett
és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött
Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a
tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az
ember?

Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János
ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. _Halt!_ Négyen
kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején
keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás
szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a
négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is
Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt?
János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik
segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő
nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap
talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy
átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy
ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces
vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt
ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik
kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a
kard csörömpölve engedte magát félrevágni.

János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá:

– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni.

– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen.

Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó
szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János
sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.

Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel
járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a
könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János
harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem
tett.

– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg.

János elbámult, azután dühbe jött.

– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az
ember?

– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült,
beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…

– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias
lelked! Oh, az a…

János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta.

– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai.

János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta:

– Megyek.

Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába
és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a
díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és
kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a
kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel
kinálta meg. János leült.

– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy
fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy
kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a
díszben itt a csőcselék megbámulna.

János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább
beszélt. Az íróasztala felé intett.

– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt
lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…

János önkéntelenül a szájába harapott.

– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután
írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.

János merev udvariassággal hajolt meg.

– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én
bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony
neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi,
semmi, semmi.

János mereven meghajolt.

– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam,
lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát
érzek ön iránt.

János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult
Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az
arcából minél többet megmutasson.

– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor
éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De
még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve,
szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e
beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.

János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre
magasabb lett.

– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló
lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az
egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a
kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy
melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint
örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog
alázattal az egész szívünket…

A Hopfner hangja trombitált.

– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus
forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja.
Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én
vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és
legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan
sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott.
Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz…
martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.

Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott,
azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába
vágott.

– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé
fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a
győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt
szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…

János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta.
Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:

– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga.

– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez.

János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta:

– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is
élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.

Felállott.

– Kérem, – mondta János derülten.

Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“,
vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes
élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet
szerez neki.

– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem.

– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm.

Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a
folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel
haladt előre. Meg van ez hatva?

– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó
véleménnyel.

– Nincs, – felelte Lippai szárazon.

– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában.

– Igen.

János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta:

– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség
van abban, amit ez az ember mond és érez.

– Nem.

– Nem. Mert nem vagy művész.

– Hopfner úr az?

– Ő az. Te pedig…

A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai
befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni.
János nem engedte.

– Én pedig? – kérdezte.

Lippai menni akart.

– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig?

– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai.

János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába.
Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett.
Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a
boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se
történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután
korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.

Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után
halkan így szólt hozzá:

– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak
öltözködtél.

Ninette elpirulva, de dacosan vonogatta a vállát.

– A libák miatt, – mondta halkan.

– Mit? Hogy? Miért?

– Hogy ne higyjék, hogy én is olyan vagyok, mint ők.

– Hát mért nem vagy te olyan, mint ők?

Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy
volna ő olyan, mint a többiek.

– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a
többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a
kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik.

Ninette zavartan és csodálkozva nézett Jánosra és idegenkedve
hallgatott.

– Te azt hiszed, – kérdezte János – hogy egyéniségnek kell lenned?

Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így
gondolja.

– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség
voltaképen?

Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni.
Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta:

– Mert én művésznő vagyok.

János elhúzta a száját.

– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan
hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel?

– Leszek, – felelte habozva Ninette.

– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te
színésznő leszel?

– Még apa akarta, – felelte Ninette félénken.

– Úgy? Ő akarta? – kérdezte János elgondolkozva.

– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült,
hogy zenei hallásom nincs.

– Úgy? És egyébként… tudsz valamit? Tehetséges vagy?

Ninette vonogatta a vállát.

– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De
délután… öt óra tájban… Hol?

– Magánál, – felelte Ninette természetesen.

Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak
öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban
az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában,
vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett és tiszta öröm
sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá.

– Hát kislány, – mondta neki, – milyen verset tudsz felmondani?

Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett
rá.

– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy
szerepből… valami monológot vagy más effélét.

– Dehogynem. Egész csomót.

– Tudod-e, – kérdezte János hirtelen – Juliát?

– Hogyne. Az egészet.

– Hát tessék.

– Mit? A kriptában? A búcsuzást? Az ismerkedést?

– Hm. Az erkélyjelenetet… az elejét. Mikor Julia kijön.

Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy
percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt.
Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután
megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint
az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a
messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a
szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz
előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk
erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves,
szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól
a gyötrő és édes szerelemtől, amely egy órával ezelőtt levillámlott rá.
Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette
kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó:

– Oh Romeo, mért vagy te Romeo.

János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint
az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan
volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a
világot fogja elbüvölni.

Ninette elhallgatott és kételkedő mosolygással nézett Jánosra.

– Még, – mondta János.

Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János
szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott.

– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged?

– Csak az iskolában…

János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell
valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és
bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az
öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a
Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott:

– Lippai.

A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos
nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné.
Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik:

– Kérem szépen, tiszteljenek meg egy percre. Jőjjenek fel.

Elébük ment a folyosón.

– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon
invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ
legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása!

Bementek a szobába. Ninette zavart mosollyal várt rájuk.

– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el
még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig.

Helyet mutatott Cavallarnénak és Lippainak. Ő állva maradt.

– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az
erkélyre. – Kérem, Ninette.

Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután
két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett
előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a
karját és megszólalt:

– Oh Romeo mért vagy te Romeo…

János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg
citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a
bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett
Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és
megszólalt:

– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az
előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb.

Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és
megszólalt:

– Oh Romeo mért vagy te Romeo…

– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy
ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben…
mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a
szerelem. Forrón. – Gyerünk.

Ninette előrehajtotta a fejét, felemelte a karját és megszólalt:

– Oh Romeo, mért vagy te Romeo…

János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez
itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak,
igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu
pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá,
dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt.

– No, mi az, Ninette? – kérdezte János.

– Nem birom, – zokogta Ninette.

– Az előbb olyan nagyszerűen ment.

Ninette vonaglott a zokogástól.

– No, kis Ninette, – mondta János gyöngéden.

– Nem birom, ha más is hallja, – mondta Ninette zokogva.

– Hogyan kis Ninette? Hát nekem megint tudnád úgy, mint az előbb?

– Hogyne, – felelte Ninette.

– És…?

Ninette szégyenkezve fordította el a fejét.

– És? – kérdezte János.

– Ne haragudjék rám, – mondta Ninette sírva.

– Dehogy haragszom, – felelte János. És más előtt nem birod?

– Nem.

– Pedig kis Ninette, színésznőnek más előtt is kell tudnia…

– Én nem tudom, – mondta Ninette csüggedten.

János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta
Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a
szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta
Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló
kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit
János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult
és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt.

– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme
lesz annak, akit szeretni fogsz, de…

Habozott, hogy kimondja-e.

– De… de színésznő… belőled… hm… aligha lesz.

Ninette mosolyogva nézett rá.

– No, nem lep meg ez téged? Nem szomorít el?

– Nem, – felelte Ninette. – Én ezt úgyis tudtam.

– És nem szomorít?

– Nem. Azelőtt szomorított. Azelőtt szerettem volna színésznő lenni.

– És most?

– Most olyan nő szeretnék lenni, amilyen…

Habozott egy kicsit, azután derülten belenézett a János szemébe.

– Amilyen magának tetszik, – mondta nyugodtan.

János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére
elpirult az örömtől.

A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két
hét múlva egy este így szólt Jánoshoz:

– Te parancsoltad rá erre a szegény Ninette-re, hogy tanuljon?

– Igen, – felelte János. – Megdöbbentően műveletlen volt.

– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül
irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –?

– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki
fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő
nevelődik.

Lippai félrehúzott szájjal mosolygott.

– Nevelődik, nevelődik, – mondta. – Ki számára nevelődik?

– Az én számomra.

– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a
kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam…

– Mondd már.

– Úgyszólván… ha szabad magamat így kifejeznem…

– Mondd már, – szólt János fogcsikorgatva.

– És ha ez a szó számodra is csak szerény kritika, nem pedig hadüzenet.

– De most –.

– Te… egészen raffinált gazember vagy.

János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai
félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és
erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.



A MÁSODIK


I.

János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et.
Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és
megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a
két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és
megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán
és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt
és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.

– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva.

Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és
melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott
rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.

Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük.
A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és
néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg
Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru,
szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment.
Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.

– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti.

– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy
gyáros a férje.

– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a
bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.

– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően.

János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek.
János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította
meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.

– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de
most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.

János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon
szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva.
Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig
tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban
áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel
beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már
égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták
katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön.
Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van.

Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai
előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott.
Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes
mosolygással nézett Jánosra.

– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés
az értelme?

– Mert katona vagyok, – felelte János derülten.

– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc?

– Hm.

– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan
huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy
éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné
a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én
találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi
neked ezt.

Egy hivatalos iratot adott át.

– Mi ez? – kérdezte János.

– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed.

– Én azonban…

– De édes, jó öregem.

Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az
okiratot.

– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod
néhány vendégszereplésre.

– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza.

– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb
sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva
énekeled Don Juant…

– Nagyon jó.

– És még néhányat.

– Helyes.

– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit
nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az
opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan
helyáremelések. Viszont…

– No mi az?

– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja…

– No mi az már?

Ninette nyugodtan mondta:

– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga
valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra
adja.

János elragadtatva tárta ki a karját.

– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze.

Odafordult Lippaihoz:

– Megmondtad?

– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz.

– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb
feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.

– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd
azoknak.

János jókedvüen intett igent. Lippai felállott,

– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra
próbát?

– Hogyne.

Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt,
mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.

– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig
merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm,
kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az
enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy
óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni,
csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.

Ninette szótlan mosollyal nézett le rá.

– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva.

Ninette mosolyogva vonogatta a vállát.

– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki
rádnéz.

Ninette szótlanul mosolygott.

– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy.

– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta,
hogy legyek.

János megcsókolta a kezét.

– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te…

Felállott és összeráncolta a homlokát.

– És te… szeretsz még engem?

Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a
kezét.

– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem
találkoztál senkivel, aki –?

Ninette komolyan válaszolt:

– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én
magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha
sokáig nem jöhetett volna haza.

– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál.

– Miért?

– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon…

Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte:

– Tetszem még neked?

Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé.

– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem…

Ninette felállott és melléje lépett.

– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen.

– Igen, – szólt János ijedten.

– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan
egészséges barna, mint máskor és…

– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan.

– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó?

János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött
Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.

– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik,
megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még
eligazodom a kofferjeiben…

– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem,
mintha tegnap mentem volna el.

Ninette ruhát adott ki neki.

– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk
egy órát.

– Úgy van, – mondta János boldogan.

– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak
menni; este pedig…

– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János.

Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik
szobából egypárszor átszólt.

– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj
nekem.

– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette.

– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod
kell.

– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette.

János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük
sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a
szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy
szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte
ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a
szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután
visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:

– No, ez hamar utánad talált.

János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai
velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja
őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan
szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé.
Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:

– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné.

– Én… nem…

– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam:
Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.

– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra.

– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam,
amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál
tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje
kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag,
előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a
lebonyolitás majd simán megy?

– Igen… és?

– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja
meg, én most elmegyek.

– És?

– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a
komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást.
Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a
társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg
akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint
megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol
lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng
körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.

János mérgesen káromkodott.

– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved.

– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen.

– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni…

– Hálás a hóhér…

János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a
Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős.
Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:

– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok?

– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta.

Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte:

– Beszélt maga… én rólam neki?

– Igen, – felelte János kényelmetlenül.

– Mit?

János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette
ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a
szive.

– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom
őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e
valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár
rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb –
maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, –
barátnőm, leányom, szerelmem…

Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe:

– Szerelmem, szerelmem, szerelmem.

Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább.

– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette.

– Remélem, nem törődöl vele.

– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek.

– Nohát, akkor –?

– De sajnálom. Szegény.

János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő
nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál.
Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek
Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint
háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé
hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez
Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként
vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély
és szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a
Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre
zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan
mondta:

– Igen… szívesen… de majd Ninette…

– Tessék? – kérdezte János meglepetve.

– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a
múlt évben…?

Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal
felelte:

– Hogyne, kedves mama.

– Akkor… igen, – mondta Lippainé megkönnyebbülten és felderülten.

Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak.
János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta
Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek
hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva
mondta:

– Nem tudom… Ninette akarja-e, hogy elfogadjam…

– Hogyne mama, – szólt Ninette sietve – hogyne.

Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az
ajándékokat. János fejcsóválva nézte.

– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja,
hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt
hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja…

– Dehogy, dehogy, – tiltakozott Cavallarné – szó sincs róla.

Ninette közbeszólt.

– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol
volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e
az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a
cselekedeteit és az élete egész berendezését.

Cavallarné odafordult Jánoshoz.

– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette
mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az…
ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…?

– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg,
nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez
az édes anyjának jól esik.

– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja,
valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és
valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó…

– De mama, – tiltakozott Ninette.

Cavallarné könnyes szemmel intett feléje, hogy hallgasson.

– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a
legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt
mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen,
hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van…

A könnyek lassan hullottak a szeméből.

– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én
hozzá?

János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban
fölemelte a hangját.

– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg
fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem…
és hogy áldja meg érte magát a jó Isten.

Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni
benne, hogy a kezét megcsókolja.


II.

Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva
állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott.

– Üljön le, no, – mondta, mintha egy gyereket bátorítana.

János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé,
áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és
kételkedő grimásszal huzódott vissza.

– Kibírja, csak akarni kell, – mondta Ninette mosolyogva.

– Nem hiszem, – felelte János. Nem érdekel.

– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase
mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást
végignézzen.

– Ah? Úgy?

– Igen. És tudja, miért?

– Miért?

– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs
olyan rossz előadás, amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár,
akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen
hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és
miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene,
minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is
tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát
csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal
összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére,
katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.

Halkította a hangját, mert a függöny felment.

– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a
mások értékét…

– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem
érdekel és annyira untat –.

Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni
kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a
megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új
énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg
ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit
hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az
egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon
folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se
hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem
szabad foglalkozni.

Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette visszaadta a
szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra
nézett.

– Ninette, – sugta neki János – imádlak, de nem bírom ki.

Cavallarnéhoz fordult.

– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek…
színház után ugy-e lesz szerencsém?

Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután
halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott.

– Láttam, – mondta Lippai – hogy elmégy. Nekem is elég volt.

János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután
elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt
Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó.

– Helyes, – mondta János – majd megnézzük. Lejössz velem?

– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de
holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen.

Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az
asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb
állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt,
felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek
nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül.

– Milyen szép itt minden, – mondta lelkesen.

János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez.
Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. Lippai megkérdezte tőle, meddig
marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta:

– Én itthonról többé el nem mozdulok.

– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét
hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször
hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el?

– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az
ember.

Lippai nevetett. Hopfner merev szemmel, hideg lázzal magyarázta:

– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a
poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni,
nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett
forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog;
milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek
mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a
parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve
egészen kiélvezzem.

– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre
a két szóra gyullad fel az ön lelke.

– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a
lángoló élettől elragadtatva.

Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek
igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a
szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben
megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek Cavallarék. Hopfner
elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma
borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem
időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy
asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen,
szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról
kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki?

– Olyan mint mindig, – felelte Ninette. Nem jobb és nem rosszabb.

– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség
milyen ostoba egy műértő csőcselék…

János közbevágott:

– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte
táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És
mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség
elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek,
kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták.

– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség
van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig
az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom,
hogy vége van.

– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és
megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában,
se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem
lesz a te véleményeden.

Egy magas fiatalember lépett az asztalukhoz. János bemutatta:

– Kerékgyártó Elek.

Hozzátette még:

– Földim és barátom.

Ninette-hez fordult:

– Magának írtam róla: a háború előtt együtt voltunk Londonban.

Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik
Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss
arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt.
János mosolyogva sietett segítségére.

– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy
megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most
éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy
vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van
hibázva és már nem tarthat sokáig.

– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva –
csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek.

– No és hány órát dolgozol napjában?

– Tíznél kevesebbet soha.

– És honfitársaink egyébként?

Kerékgyártó mosolygott és úgy válaszolt, mint aki leckét mond fel:

– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha
dolgoznának.

– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek után pedig átadlak Lippainak,
hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában.

– Nagyon jól.

Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem
volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje
is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája
után ma is igen jól elszórakozott az operában.

– Hja, – mondta Lippai csendes megvetéssel, – ha ön azért megy oda.

– Hát miért kellene odamennem?

Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy
a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba.
János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel
beszélgetett. Nagyon jó kedve volt.

– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd
valamikor nyugodtan férjhezadnálak.

– Ki? Melyik?

– Kerékgyártó.

Ninette csodálkozva nézett Kerékgyártóra.

– Ez? – kérdezte lassan és csodálkozva.

– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a
többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét.

Ninette nem felelt. Csodálkozva nézte Kerékgyártót.

– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed?
Talán bizony tetszik neked?

– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá
férjhez adna…

– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most
csak rám szabad gondolnod. Szeretsz?

Ninette igent intett. János odahajolt hozzá:

– Ninette, drága Ninette, – mondta suttogva.

Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész
társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék
éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette
Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz
és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak
és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra.
Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg.

Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután
ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott
mutatóujját a kijárat felé taszította.

– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene.

– Ki? Mit? Ki ellen? – kérdezte János nevetve.

– Ön. Ninette ellen.

János összehúzta a szemöldökét.

– Tessék? – kérdezte lassan.

– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az
érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene,
önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen.

János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva
mondta:

– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. Vannak dolgok,
amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is
Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben.

A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner
válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai
közbeszólt.

– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi
kifogásod van neked Budapest ellen?

János csodálkozva nézett rá.

– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te
szidtad.

– Az más, én…

– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én
ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm…
nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni.

– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon
bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell
mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg,
se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól.

– Vajjon?…

– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és
győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály.
És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te
magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy
éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a
szándékától.

János ingerülten, azután elgondolkozva nézett a Lippai szikrázó szemébe.

– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni
engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha
csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva.

Lippai az ajkába harapott.

– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és
csakugyan szerettelek.

– De most valóban gyűlölsz.

– Most… valóban, – felelte Lippai az ajkát rágva.

– De miért?

Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott
két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz.

– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának.
Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre
feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is.
És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az
egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb,
aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni.

János bámúlva nézett rá.

– Szerelmes vagy te Ninette-be? – kérdezte csodálkozva.

Lippai bosszankodva intett.

– Ah, dehogy. Ezt se érted? Csak: hogy miért te? Miért te?

János vonogatta a vállát.

– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom
önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól
hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét.

Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett
rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment
Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt
és gyorsan elaludt.

Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű
aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és
hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta
megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a
várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem
tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat,
fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba.
Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá
Jánosra, mikor belépett.

– Elkésik, – mondta aggódva.

János legyintett.

– Dehogy késem, – mondta. – Öt perc alatt készen vagyok.

Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás
után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé.
Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen
olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő
másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra.
Donna Anna várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált
föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a
baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn;
János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a
kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és
másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán.
Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb
egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös
meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon
ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban
ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor
meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni.
Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a
színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió
voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák
énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen
bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó.
Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó.

A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő
beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára
volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős
emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak;
– mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja,
ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt ekkora bevétele egy
este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a
történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a
társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és
az énekre figyelt.

– Milyen jó, – mondta. – Kitünő.

Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig
a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a
színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a
Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira
közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó
taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká
szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett,
azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az
áriába. _Hogyha a bortól tűzben forr a véred._ Végigénekelte az áriát és
elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott
föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete
skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem
döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, –
megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a
recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb.

Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos
szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az
állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János
megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza
magasságába, kinézegetett a színpadra és egyszerre nagyon egyedüllévőnek
érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki
kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való
jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de
állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a
fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a
nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don
Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező
jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a
közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart
kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a
taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját,
amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben…
azután az is lehull és csend lesz.

János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott,
szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit
keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző
előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket
adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen
nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira.

Mikor a szünetnek vége volt, Lippai is menni akart. János
visszatartotta.

– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem
tetszem?

– Dehogy, – kiáltotta Lippai, – nagyszerű vagy.

– Nem azt kérdeztem. Hanem: mit mond a közönség?

– El van ragadtatva.

János megcsóválta a fejét. Lippai nagyon is hangosan felelt.

– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon
alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz.

Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a
függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította
a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és
meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma
jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és
úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy
minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges
tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a
vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon,
átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év
óta soha ez meg nem történt.

Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár
és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra
már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle.
Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában.
Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most
összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem
ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a
sikert?

Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen
csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol
vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a
hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve
érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az
éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant.

A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a
közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy
fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy
kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi
szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy
vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat?

A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de
ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?…
a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem
találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága.
Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan
vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit
keresett ez egy férfiarcon?

Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott
az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette
a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna
magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll.
Nyugodt dacot és kevély nyugalmat érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, –
majd meglátjuk.

Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait,
Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János
végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába.

– Valljuk be, – mondta csendesen, – hogy ez bizony kegyetlen bukás volt.

A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén
tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai?

– Ninette-kém, – mondta nyugodtan, – kis Ninette: ugy-e, hogy bukás?

Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de
János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg
fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal
mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni.

– Én egyet mondok: csodálatos voltál és…

– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi
történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk.

Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai
erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és
hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is.
Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt:

– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás
itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt
bukásról beszélni.

– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt
félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy
igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt
jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész,
azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt
soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a
bukás.

Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A
bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy
harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre
belekárogott a Lippai rekedt hangja.

– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék.
Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni
egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy
beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és
barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.

Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt.

– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos
voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta,
mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak
azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták,
hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz,
hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a
harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy
mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen
ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam:
mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked
valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti
ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy
gazember. Az egy gazember.

Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János
hálásan fogta karon.

– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez
most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.

Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A
kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára.
A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a
ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem
tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk
mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig
eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és
érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a
nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt
állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?

Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő
számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy
világhíresség, aki Budapesten megbukott.

Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János
fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga
zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul
rátért a dologra.

– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a
többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most
mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket
adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja,
mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt
Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk
kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.

Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A
társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá;
Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy
az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy
elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább
érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem
hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és
evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a
Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a
Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó
elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.

Odafordult Wormserhez.

– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá,
hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam?

Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta:

– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire
szántam el magam.

Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan
vissza akar vonúlni? János dühbe jött.

– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a
dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik
nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű
publikum előtt.

Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János
érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a
Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.

– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy
ostoba csőcselék…

Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott
volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután
hangosan folytatta:

– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok
többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra,
amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek.
Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi
köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba
szerepet, mint Don Juan.

Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi
kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és
gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba
szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot
kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette
meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való
ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó
részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál
ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem
közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent
van.

A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután
szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert
hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek,
azután leült János mellé.

– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este.

– Miért?

– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden
hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét
semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl
énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt:
éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban
van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.

János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé
néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres
húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel
nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János
nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni
készült, de Lippai megelőzte.

– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga
tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát
tudná megzavarni egy-egy szavával.

Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem
látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy
lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét
esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni.
Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat
mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon
érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.

János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont
érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és
az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az
is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is
rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant
a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.

Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok
egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most
senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.

– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk?

Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ
vár.

– No gyerünk haza, – mondta János energikusan.

Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas
kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül
semmit. Az előcsarnokban János megállott.

– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és
Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.

Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett
volna mondani. Elfogulatlanabbat.

– Felmegyek. Lefekszem.

De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani.

– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a
barlangjába.

Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy
egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak.
Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé.
Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett
el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a
kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó
grimászokat vágott bele a tükörbe.


III.

Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél
után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni,
lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha
pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni
valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem
volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.

De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak
nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az
ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót
és aggódó arccal hallgatózott.

– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz?

Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy
valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már
odafordította János felé.

– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát.

– Ugyan…

– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott,
gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.

– No! És?

Ninette csendesen vonogatta a vállát.

– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az
arca.

Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda
hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.

– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl.

Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban,
nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren
tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és
kipirultan.

– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván.

– Idejöttem…

Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra.
János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.

– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél?

– Tudja.

János csodálkozva nézett rá.

– És az anyád…

Ninette sietve szólt közbe:

– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel
kellene keresni. Elkisért idáig.

– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem
felkeresni?

Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a
János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.

– Minek jöttél? – kérdezte komoran.

Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve
nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies
derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt
csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette
a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.

– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta,
hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az
ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt
vagyok.

János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges
szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh,
amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és
a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és
olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.

– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal.

– Ma.

– Miért éppen ma?

Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással
nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de
érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra
megszólalt:

– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el.

János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a
félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.

– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és
áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A
szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most.
Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.

– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette.

– Hanem?

Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint
kislánykorában, ha zavarban volt.

– Hanem?

– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből.

– Úgy. Hm.

János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint
megszólalt:

– És miért éppen ma?

Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A
jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.

– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor
magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy
megvigasztaljam… úgy sajnáltam.

– Egyszóval szánalomból.

A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva
akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe
szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt,
ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:

– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én
hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát
mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt
telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán?
Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak
nekem, nem bugrisok, mint itt.

Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta.
Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a
falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel
követte a rohanását.

– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri
hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a
királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem
ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök
a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent
d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És
akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki
egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és
beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott
Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki
vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?

Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és
szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka
fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb,
kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a
karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de
most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament
Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta:

– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás
vagyok.

Fanyarul elmosolyodott:

– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt
mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…

Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte:

– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és
olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek
szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen
tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett,
hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…

Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét.
János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte,
azután leült eléje a földre és felnézett rá.

– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat,
mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.

– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.

– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe,
mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.

Látta Ninette-en, hogy nem hiszi.

– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni?

Megint fel akart lobbanni.

– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve.

János látta rajta, hogy nem hiszi.

– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal
fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…

Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel
simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.

– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt,
hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.

Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk
lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni
kezdett:

– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány
voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott,
amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik
beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és
néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem:
mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar
Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam…
és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve,
kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és
emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam
először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam…
Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó
magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én
akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt
véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel
azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem
magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a
tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam
magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.

János felnézett rá.

– Te drága, – mondta elragadtatva.

– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam
gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam
beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már
az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide
magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a
fehérneműjét gondoztam.

Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá.

– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én
csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.

János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához.

– Én velem az történik, amit maga akar.

János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját.

– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“,
akkor én úgy nézek rá…

János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva
ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte:

– Mi az?

– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá…

– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt
teszem, amit maga akar.

János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután
visszafordult Ninette felé.

– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez
teneked eszedbe?

Ninette ijedten hebegett valamit.

– Miért gondolsz itt… most… ő rá?

– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt
mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.

– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és…

Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit.

– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a
Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül
való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?

– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta,
hogy –.

– Én azt mondtam, én azt mondtam!

Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam;
barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.

– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly
nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.

– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta.

János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva
várakozott.

– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy
hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka,
mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam
van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh
Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett
lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka
levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.

– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én
csak azért…

– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a
szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak
és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…

– Maga akarta, hogy én ilyen legyek.

– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és
minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha
meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke,
ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem
határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt
száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az
egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom
átkozottul elszomorító.

Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását.
Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak
azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan
gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami
megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel
hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb
gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett
rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:

– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek
feleségül?

Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb
válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.

– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.

– Miért?

– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz
fog férjhez adni. És…

– És?

– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és
megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész
élettel kellene fizetni.

– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés
után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.

Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat
mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával.
Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a
szavait alig lehetett érteni, így szólt:

– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság
is kisebb árat fizetni.

Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és
könnyel telefutott szemmel ezt felelte:

– Én… maga… hiszen tudja…

Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon
mondta:

– Ez a lány az Aradi János tulajdona.

János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára,
megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.

– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette.
Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise
Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a
legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy
királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és
feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna,
neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből,
amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint
te most én rám…

Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét.
János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:

– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is
kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?

Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába
úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben
leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:

– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd
a férjednek mondani?

Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy
erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.

– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga
mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg
akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.

János felszisszent.

– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem
lesz jó.

– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni.

– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e?

– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette.

– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél.

– De hisz az nem igaz.

– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez
az.

– Hát azt mondom, hogy soha nem is…

– És ha megtudja, hogy nem igaz?

Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki,
hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell.

– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit
mondjak neki.

János keservesen nevetni kezdett. Ninette kétségbeesve nézett rá.

– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva
János. Kis Ninette, megbuktál.

Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és
erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az
állát és gyöngéden felemelte a fejét.

– No, ne búsúlj kislány, azért nagyon kedves vagy.

Ninette kétségbeesve kifakadt:

– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell
magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit
akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet
szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak
maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk.
És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet
szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek
voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok,
úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam
színpadon az apámat Lohengrinben…

Megakadt.

– Nem tudok beszélni, – mondta rekedten, – a torkom egészen kiszáradt.

János vizet adott neki.

– Tessék, – mondta.

Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan
köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem
érezte tisztának. Ninette beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány
hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig
rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult
Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját
kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle
magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá;
János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de
azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy
ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól
hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő
torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a
hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát.

Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt
rá. János elhallgatott.

– Milyen szép volt, – mondta Ninette elragadtatva.

János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép
volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy
hotelszobában, amikor…

– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó
ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik.

Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján.
Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet.

– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a
komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé.

– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha
gazdálkodik.

János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult
Ninette-re.

– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én
többé nem énekelek?

– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta.
Amit maga mond…

– Én mondtam, én mondtam…

János mérgesen járt fel és le Ninette előtt.

– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy
én a színpadról örökre elkotródjam?

– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy,
ahogy magának a legjobb.

– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó.
Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a
hangot, _ezt a hangot_ soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az?
Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak
úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja
magát.

– Nem, nem, dehogy, – tiltakozott Ninette rémülten.

– Nohát akkor?

– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami
magának jól esik.

Egy tehetetlen mozdulatot tett.

– De nem tudom, – suttogta kétségbeesve – nem tudom kitalálni.

– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem
tudod? Olyan nehéz azt kitalálni?

Ninette-nek remegett a szája.

– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent…
mindent…

Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A
szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer
legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal
nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát.
Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt.

János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát
elébe.

– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok
én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó.

Ninette sírva emelte fel és tiltakozva rázta a fejét. János azonban
őszinte dühvel szidta magát tovább, lázas odaadással vigasztalta
Ninette-et és könyörögve kérlelte, ne haragudjék rá és ne sírjon tovább.
Ninette szepegve, tiltakozva intette, hogy nem haragszik, és a sírása
lassanként elállott.

János letörülgette az utolsó könnyeit, azután térdelt előtte és a kezébe
fogta a kezét.

– Te ragyogás, te áldás, – mondta neki. – Nem haragszol rám?

Ninette mosolyogva intett, hogy nem.

– Szeretsz engem?

Ninette hűséges mosollyal intette, hogy igen.

– Szeress engem, – mondta János forrón könyörögve – szeress… semmire ne
gondolj most, csak arra, hogy szeretsz és vágyódol arra, hogy
szeresselek.

Ninette feléje hajolt. Csak fáradt szemének egy bágyadtan mosolygó,
hűséges tekintetével tudott beszélni.

– Te szegény, – mondta János – hiszen te meghalsz a kimerültségtől.

Felugrott.

– Gyere, – mondta – hajtsd ide hozzám a fejedet. Eddig kínoztalak, most
pihenj…

Melléje ült. Ninette boldogan hajtotta hozzá a fejét. János gyöngéden
akarta magához ölelni. Lenézett rá és látta, hogy a Ninette szeme
fáradtan lecsukódik. A karját erre visszavonta. Ninette felnézett rá még
egyszer, a karját kereste, azután rámosolygott és újra lehúnyta a
szemét. János gyöngéden megsimogatta, azután várt és nézett le
Ninette-re. Mi az? Alszik? Csakugyan elalszik?

Ninette odahajtotta Jánoshoz a fejét és csendesen aludt. János vigyázva
és feszesen ült, hogy az álmát ne zavarja. Nézett le a Ninette tiszta,
tejfehér, kimerült arcára és a szívébe mély megindultság költözött be.

– Az Aradi János tulajdona, – mondta magában meghatva és mosolyogva.

Elgondolkozva és tünődve, egyszer-egyszer feltámadó habozással, de
azután újra megerősödő, tiszta elérzékenyüléssel nézett le Ninette-re;
hálával és meghatottan gyönyörködött a tiszta és szűzi szépségében; még
egyszer harcolnia kellett magával, de legyűrte a forrón fellángoló
habozását; elhatározta, hogy mit fog tenni, és azután idején valónak
látta, hogy megkezdje amit akar. Nagy erőfeszítéssel hátrahajlott és a
kanapéról elvett egy párnát. Nagy óvatossággal lelépett a karosszék
karfájáról és a párnát a Ninette feje alá tette. Ninette felnézett rá.

– Csak aludj, – mondta János.

Ninette lehajtotta a fejét a párnára és rögtön tovább aludt. János
odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kétszer keményen megnyomta a csengőt.
Pár perc múlva egy álmos pincér jelentkezett. János kiment hozzá a
folyosóra és egy nagyobb bankjegyet nyomott a kezébe.

– Telefonozzon, fiam, – mondta – a Művészklubba és kérdezze meg ott
van-e Lippai úr. Ha nincs ott, akkor… egyszóval keresse meg. Bizonyos,
hogy valami vendéglőben vagy kávéházban van. Ha megtalálta: kéretem,
jőjjön azonnal ide.

A pincér elsietett és egy negyedóra múlva bekopogtatott. Lippai úr itt
volt a közelben egy kávéházban; mindjárt itt lesz. János ekkor odament
Ninettehez és gyöngéden felköltötte.

– Mindjárt itt lesz Lippai, – mondta neki – azután hazakisérünk, kis
Ninette.

Ninette álmosan nézett rá. Azután megpróbálta az álmot kidörzsölni a
szeméből, felállott és engedelmesen, álmosan kérdezte:

– Hazaküld?

Jánosban a megbánás lobbant fel.

– Hazaküldelek, – mondta halkan. – De azért az enyém vagy.

Ninette álmosan bólintott.

– Az enyém maradsz, – mondta János halkan, féltékenyen – és ha
megtanítottalak igazat mondani, megtanítalak még, asszonykorodban talán,
hazudni is.

Ninette álomtól kábultan, mosolyogva intett igent. Azután megjött
Lippai. Amint János várta, látszott rajta, hogy mindezideig ivott. De
részeg nem volt, csak a szeme volt borus, nagyon egyenesen járt, nagyon
mereven mozgott és nagyon keveset beszélt.

– Öregem, – mondta neki János – ne haragudj, hogy zavartalak: haza kell
kisérnünk Ninette-et.

Lippai szótlanul intett, hogy rendben van és zavaros szemmel nézett
Jánosról Ninette-re és Ninette-ről Jánosra. János fogta a Ninette
télikabátját, Ninette álmosan bújt bele a kabátba, azután szó nélkül
indultak kifelé. A folyosón szokatlan futkosás volt, ezért sietve mentek
le a lépcsőn és hamarosan kint voltak az utcán. Beültek egy kocsiba.
Ninette-nek a hajnali levegőtől kiment az álmosság a szeméből. Éberen
ült a helyén, de fáradtan ásítozott és szótlanul nézett ki az utcára. A
kocsiból azután kiszálltak. János kezet csókolt Ninette-nek, Ninette
rámosolygott, azután bement a házba.

János egyedül maradt Lippaival. Habozva nézett rá.

– Eredj csak haza, – mondta Lippai akadozó nyelvvel. – Én már kettőnk
helyett is eleget ittam.

Beültek a kocsiba és visszahajttattak a hotelhez. Az úton Lippai
megszólalt:

– Az a Kerékgyártó itt ténfergett a hotel körül. Azt hiszem, meglátott,
amikor Ninette-tel idejöttem.

János nem felelt. A kocsi megállott a hotel előtt. János ki akart
szállni. Ekkor Lippai mégegyszer megszólalt:

– Itt pedig azért futkosnak, mert valami asszony megmérgezte magát.

János megdöbbenve nézett rá, de Lippai ekkor már a maga címét mondta oda
a kocsisnak. János bement a hotelbe és sietve felment a lépcsőn. Az első
emeleten a Robertsonné társalkodónőjével találkozott, aki izgatottan
mondta neki, hogy már többször kereste. – Mi történt? – Az történt, hogy
Robertsonné, olyan okokból, amelyeket nem lehet elmondani… azaz hogy el
lehet: azért, mert látta, hogy a mester egy fiatal hölgy látogatását
fogadja… igenis, mert nem bírta már ezt a szenvedést, a mester kegyetlen
kőszívűségét… igenis ezért… megmérgezte magát. Egy félórával ezelőtt
vették észre, orvosért futottak, és ő – a társalkodónő – nem birta ki
tovább, a mesterhez ment, hogy megmondja, nézze meg ezt a szegény
asszonyt…

János egy felindult mozdulattal elhallgattatta. Bement a Robertsonné
lakásába és dobogó szívvel kérdezte meg az orvostól, mi van a beteggel.
Úgy látszik, – felelte az orvos – egy kicsit sok veronált szedett.
Holnap délutánra felébred és egy kis főfájáson kívül nem marad semmi
baja.

János fellélegzett és odafordult a társalkodónőhöz. Mondják meg, hogy
itt volt. Egyébként: ha a nagyságos asszony felébred… küldjenek át érte,
hogy… személyesen érdeklődhessék a nagyságos asszony hogyléte iránt. A
társalkodónő ragyogó arccal igérte meg, hogy így lesz és János
visszaballagott a szobájába.

Nagyon fáradt volt és nagyon álmos. De amikor az első szobájába bement,
egy halk illatmaradvány Ninette-re emlékeztette és ekkor ismét megbánás
gyulladt fel a szívében. Dühösen nyitotta ki az ablakokat. Hideg reggeli
levegő jött be. Lent egy villamos rohant el az utcán. Mindjárt világos
reggel van.

János becsukta az ablakokat, átment a hálószobájába, gyorsan levetkőzött
és beledobta magát az ágyba. Behunyt szeme előtt lázas tarkaság
kavargott, izzó rongydarabok a furcsa, színes, kavargó életből; de
mindezzel most nem akart törődni és lélekben elfordult az egésztől; erre
jött a puha álom. Elaludt és délután két órakor ébredt fel.


IV.

Kinyitotta a szemét és kiugrott az ágyból. Eszébe jutott mindaz, ami
tegnap történt és egy másodpercig azt hitte, hogy még mindig bosszúság
és megszégyenülés ellen kell védekeznie. De olyan jól kialudta magát,
olyan frissnek és pihentnek érezte magát, hogy egyetlen hosszú,
egészséges lélegzetvétellel elfujt magából minden nyomasztó és
kellemetlen érzést. Erősnek és frissnek érezte magát, hatalmas étvágyat
érzett és sietett le az étterembe ebédelni.

Az étteremben ott találta Wormsert és Lippait. Eleinte mind a ketten
nagyon óvatosan beszélgettek vele, de amikor látták, hogy jó étvággyal
és jókedvűen eszik, akkor mind a ketten nekibátorodtak és előbb
tartózkodva, később teljes nyíltsággal beszélgettek a tegnapi estéről.

– Nagyszerű sajtód van, – mondta Lippai. – Kollégáim velem együtt,
egy-egy hasábon át csuklanak a művészi gyönyörűségtől. Nincs nagyobb
öröm, mintha az ember az elragadtatásával másokat megszégyeníthet.
Budapesti ember általában csak akkor tud nagyon jó véleménnyel lenni
valakiről, ha nincs nagyon sokadmagával ezen a jó véleményen. Ha nagyon
nagy sikered lett volna, akkor éppen azok, akik adnak valamit magukra és
a hozzáértésükre, kénytelenek lettek volna ellentmondani. Igy kétszeres
élvezettel fekszenek bele az ellenmondásba, és ebben a percben már egy
csomó ember tajtékzó szájjal szidja a közönség hozzánemértését; ez a
düh, tudom, ragadós; holnap már senki se mer szembeszállni vele és akik
a közönség hozzánemértését szidják, az már maga a közönség lesz; és a
legközelebbi fellépéseden összedől az opera, úgy fognak tapsolni.

János mosolyogva hallgatta ezt a magyarázatot, aztán derülten mondta:

– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tegnap egy-egy negyedórára azt hittem,
hogy másodszor én már soha többé nem lépek fel. Most… most nem tudom,
lesz-e sikerem, ha fellépek. De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy
nem olyan fontos az egész.

– Abban nagyon nincs igazad, – mondta Lippai ingerülten. – Ez a
legfontosabb. És affektálás mást mondani.

– Tudod mit, – felelte János nyugodtan, – én velem ma nem lehet
veszekedni. Tulságosan jól érzem magamat hozzá.

Lippai durcásan belenyugodott a dologba, azután félrehúzott szájjal
mondta:

– Ma a birtokot akartad megnézni.

– Igen, igen… de kérlek, halasszuk el, ma annyi a dolgom… és nincs hozzá
igazi kedvem.

Lippai elhallgatott. Wormser ekkor kihúzott a zsebéből egy okiratot,
odatette János elé, azután kivett a zsebéből egy töltőtollat és a János
kezébe adta.

– No, – mondta János meglepetve, – mi az? Csak nem a szerződés?

– De igen, – felelte Wormser, – és pedig minden az ön kívánsága szerint.

– Wormser papa, – mondta János nevetve, – maga már nem könnyelmü, maga
hős.

– Én uram, – felelte Wormser komolyan, – meghökkentem, amikor tegnap
nekem azt mondták, hogy az bukás volt. Ilyet üzletember közömbösen nem
hallgathat. De azután megfontoltam a dolgot és már tegnap itt a vacsora
alatt ezt mondtam magamnak: én a fejemet a más fejével ki nem
cserélhetem és én már csak a magam feje szerint csinálhatok üzletet
ezentul is úgy, mint eddig. Ha pedig a magam feje után indulok, akkor
azt kell mondanom: itt valami malőr történt, valami érthetetlen
kisiklás, elcsúszás egy narancshéjon, tudom is én, a nézőtéren légvonat
volt vagy a központi tejcsarnok ma egész Budapestnek rossz tejet
szállított és most az egész nézőtérnek gyomorcsikarása van. De én a
magam fülének és a magam szemének hihetek csak és nem a budapesti kedély
előttem ismeretlen titkainak: ez az Aradi János még mindig a világ
legelső énekese és én vele ezentúl is olyan jó üzleteket fogok csinálni,
mint eddig.

János nevetve írta alá a szerződést.

– Elárulok magának egy titkot Wormser papa, én rám nem lehet rám
fizetni, mert ha egyszer elkezdene rám fizetni, akkor igazán agyő, akkor
igazán elkotródom a színpadról és az a szerződés, amely magának terhessé
lett, már nem is exisztál többé.

– Én is elárulok magának egy titkot kedves Aradi, – mondta Wormser, –
magának eddig egyetlen egy hibája volt: túlságos könnyedén vette a
dolgot. Arra a harminc-negyven évre, amelyet még színpadon fog tölteni,
nagyon jó hatással lesz az, hogy éppen a szülőhazájában, hosszú idő után
az első fellépésénél hatalmasan megbukott.

János derülten vonogatta a vállát, azután másról kezdett beszélni.
Később elolvasta a lapokat és a róla szóló kritikák még jobban
felviditották. Az ebédjét befejezte. Át akartak menni a kávéházba, az
előcsarnokban azonban egy hosszú és sápadt fiatalember lépett elébük.
Kerékgyártó Elek volt. Nyilván várt rájuk.

Odalépett János elé és halkan mondta:

– Arra kérlek, légy olyan kegyes, adjál módot nekem egy pár perces
beszélgetésre.

János felhúzott szemöldökkel nézett rá és gondolkozott. Azután
odafordult a többiekhez.

– Menjetek át a kávéházba. Nekem ugyis dolgom van fent. Nemsokára
utánatok megyek.

Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Amikor a János szobájába beléptek, János
kérdő arccal, de nem barátságtalan tekintettel fordult Kerékgyártó felé.
Kerékgyártó nagyon izgatott volt.

– Én, – mondta, – arra kérlek…

Abbahagyta. Ideges mozdulatot tett, mintha a rossz kezdetet el akarná
dobni magától. Összeszedte magát, újra kezdte és nagy erőfeszítéseket
tett, hogy szerényen, de röviden beszéljen.

– Te egyszer Londonban, – mondta folyékonyan, de remegő hangon, – azt
mondtad nekem, hogy… te fogsz engem megházasítani. Tudsz egy leányt… azt
éppen nekem valónak tartod.

János ellenséges fanyarsággal nézett rá. Kerékgyártó segítségére sietett
az emlékező tehetségének:

– A hotelbe mentem érted. A Covent Gardenbe indultunk. Én elmondtam,
milyennek képzelem én a házasságot és akkor te csak úgy mellesleg,
mielőtt másról beszéltünk volna, ezt mondtad: tudod mit, majd én foglak
téged…

– Ezt mondtam? – kérdezte János. – Lehet; lehet, hogy ezt mondtam.

– Ezt mondtad. És én most arra kérlek: mondd meg, kire gondoltál akkor.

– Kire? Kire…

– Cavallar Ninette-re?

– Hogy emlékezzem én…

– Szóval ő rá. Miért mutattál volna be neki egyébként?

János elgondolkozva nézett rá és csendesen mondta magában, hogy
csakugyan, miért mutatta volna be egyébként; és ez tőle igen nagy
baromság volt, aminthogy ebben az ügyben általában a baromságok egész
sorozatát követte el. Mielőtt azonban hangosan is mondhatott volna
valamit, Kerékgyártó felcsattanó hangon kiáltotta bele az arcába:

– De ha rá gondoltál, mit keresett akkor Cavallar Ninette tegnap éjszaka
itten tenálad?

– Hohó fiatal úr…

Kerékgyártó a szavába vágott.

– Felelj nekem, – mondta magánkívül, – mert itt emberéletről van szó.

– Ugyan. Mindjárt emberéletről. És kiéről, ha szabad kérdeznem?

– Az övéről. Az enyémről. A tiedről is.

János dühbe jött.

– Hallod-e kis öcsém, – mondta mérgesen, – nekem ne ordíts itt és ne
kapkodj a revolvered után, mert mindjárt kint leszel innen, és akkor
akár sortüzeket adhatsz le tőlem, én veled szóba nem állok.

Kerékgyártónak vonaglott az arca és lázas szemében olyan kétségbeesés
volt, hogy János megsajnálta.

– Ha azonban nem kiabálsz, – mondta elnézőbben, akkor legalább szóba
állok veled. No: hát mindenekelőtt: mi jogon csinálsz te itt máris
tragédiát, holott neked Cavallar Ninette senkid és semmid.

Kerékgyártó kétségbeesett mozdulatot tett. Senkije és semmije. Ezt lehet
neki mondani?

– Hát szedd össze magadat, – mondta János jóakarattal. – Hát mi… hát
mit… hát miféle szándékaid vannak neked voltaképen?

Kerékgyártó beszélni kezdett.

– Látod, János bátyám, – mondta kétségbeesve, – amikor én őt először
megláttam és amikor ő később egyszer-kétszer kiváncsian rámnézett…

(Aradi János a legnagyobb barom, mondta János magában csendesen.)

– … akkor tudtam, hogy csak ő lehet az. Vagy ez, vagy senki. Én ilyen
leányt akartam mindig feleségül; én meghalok, ha ez nem lesz a
feleségem…

– Született férj vagy, – szakította félbe János. – Máris milyen
meggyőződéssel és milyen teli szájjal tudod kimondani: a feleségem. – De
hiszen alig ismered. És egyelőre semmit se tettél, hogy ő is ilyen
meggyőződéssel és ilyen rutinnal mondja: a férjem, az uram, az uracskám,
a kis uram, vagy tudom is én, mit.

Kerékgyártó szomjasan nyelt néhányat és kétségbeesetten rázta meg a
fejét.

– Nem erről van szó most, – mondta könyörögve. – Mit keresett itt nálad?

János habozva nézett rá, előbb el akarta utasítani a kérdését, azután
megesett rajta a szíve.

– Tudod mit, – mondta, – elmondom, mit keresett nálam. Én, amint tudod,
tegnap este hatalmasan megbuktam és igen csúnya lelkiállapotban voltam.
Ő eljött, hogy megvígasztaljon. Én, mint minden megbukott komédiás,
ideges voltam, gorombáskodtam vele, kínoztam, mert nem találta ki, hogy
mit kell kedélyállapotom változásai szerint mondania, egyebek között
énekeltem is, hogy mondjon ítéletet a hangomról; azután Lippaival együtt
megint hazakísértem.

– Szavadat adod rá…

Kétségbeesve szakította félbe önmagát. Mit ér itt a becsületszó. János
megint megsajnálta. Végét is akarta vetni a beszélgetésnek. Rátette a
vállára a kezét.

– Hallod-e barátom, – mondta neki, – mondok én neked valamit és ezzel
felelek minden kérdésre, melyet eddig hozzám intéztél és amelyet ezentúl
még hozzám intézhetsz. Én nem tudom, sikerül-e neked elérned azt, hogy a
Ninette hajlandósága adjon majd neked jogot az ilyen kérdésekre. De azt
vedd már most is tudomásul: minden lány azzal kezdi, hogy a tanárjába
vagy egy tenoristába szerelmes, de soha tisztább és nemesebb lányt férfi
el nem akart venni feleségül, mint Cavallar Ninette. Csak azután tudj rá
vigyázni.

– Óh azután, azután…

Töprengve nézett maga elé, azután megnyugodva vette a kalapját,
elbúcsúzott és elment. János halk boszúsággal nézett utána, azután
átment Robertsonnéhoz. Robertsonné már felébredt és rajongó, kék
szemmel, halk felsikoltással fogadta Jánost. János leült melléje;
megvigasztalta; kijelentette neki, hogy szereti, és panaszos kérdéseire
azt is elmondta neki, hogy azzal a fiatal hölggyel való összeköttetését
ő teljesen félreérti, mert az a fiatal hölgy neki úgyszólván gyámleánya,
akit éppen most akar elvenni egy fiatalember. Robertsonné ebbe boldogan
belenyugodott. János megigérte, hogy ma mégegyszer meglátogatja, azután
kibékülten és szerelmesen búcsút vettek egymástól.

János lement a kávéházba. Wormser nemsokára otthagyta őket a rendes
délutáni alvása miatt, János és Lippai pedig Robertssonnéról
beszélgetett.

– Lehetséges, – mondta János, – hogy az egész csak azért történt, mert
nem tudja eltürni, hogy én akartam őt elhagyni. Ő akar engem elhagyni.
Egyébként: nagyon kedves. Csak meglepően komolyan veszi a dolgot.
Általában… az emberek meglepően komolyan… meglepően komolyan veszik a
dolgot.

Erről elbeszélgettek még egy ideig, azután Lippai nyugodtan mondta:

– És Ninette-et tegnap hazaküldted.

– Igen, – felelte János szórakozottan. Megbuktam Don Juanban a
színpadon, hitvány dolog lett volna, ha így akartam volna az önérzetemet
helyreállítani.

– Ez nagyon jó, – mondta Lippai felélénkülve, – ez nagyon jó.

János elgondolkozva nézett rá. Nagyon jó? Nem is nagyon jó.

– Ebből kiderül, – mondta Lippai, – milyen igazi művész vagy.

János elmosolyodott.

– Szóval, – mondta nyugodtan, – ha az embernek van egy józan
civilemberek számára érthetetlen álláspontja és ha mellesleg nyiltan
beszél olyan dolgokról, amilyenekről tisztességes ember a legjobb
barátjával se beszél, akkor művész.

– Pedig ez így van, – felelte Lippai dühösen – és te most már hiába
akarsz lelkedben aljegyző vagy szolgabíró lenni, sohase leszel az,
éppen, mert művész vagy.

János vonogatta a vállát; Lippai lassan megnyugodott. János estefelé
felment Cavallarékhoz. Ninette már várt rá. János figyelmesen és kutatva
nézte az arcát, de Ninette nyugodt volt, derült és tiszta pillantása.

– Hogy vagy? – kérdezte János kissé elfogódottan.

– Köszönöm, most már nagyon jól, – felelte Ninette. Jól kialudtam
magamat. Délben keltem fel.

János csodálkozva nézett rá. Mi ez? Csakugyan ilyen nyugodtan tud nézni
és ilyen derülten tud beszélni arról, ami történt.

– Tudod, – mondta habozva – mára már én is kihevertem a nagy, ostoba,
kapkodó idegességemet…

– Tudom, – felelte Ninette nyugodtan.

– Tudod? Honnan?

– Délben telefonoztam Lippainak és megkértem, hogy mihelyt magával
beszélt, telefonozza meg, milyen hangulatban van.

– Te kedves, – mondta János elragadtatva. Példátlan… hallatlan…
hihetetlen, Ninette, hogy ezek után is még… rám volt gondod.

– Lippai azután a kávéházból meg is telefonozta… akkor, amikor maga
Kerékgyártóval felment.

– Úgy? Szóval ezt is tudod:

– Ezt is. De ezt különben is megtudtam volna, mert Kerékgyártó magától
egyenesen idejött.

– Ne mondd, – kiáltotta János meglepetve. – És mit akart?

– Elmondta a magával való beszélgetését.

– Az egészet?

– Az egészet.

– És mit akart tőled?

– Arra kért, vegyem tudomásul, hogy az ő legnagyobb és legforróbb vágya,
hogy én őt megszeressem és hozzá menjek feleségül.

– És te mit feleltél?

– Azt, hogy én most nem tudok neki semmiféle feleletet adni. Majd
beszélek magával.

– Velem?

– Magával. És hogy várjon.

– Szóval nem utasítottad el?

– Nem.

János felugrott.

– Ez óriási, – mondta bosszankodva – kétszer látják egymást és már
házassági határidő-üzletet kötnek.

Ninette nyugodtan nézett fel rá.

– Tudja, miért van ez?

– Miért?

– Ez azért van, mert maga azt mondta neki, hogy engem neki szánt és mert
azt mondta nekem, hogy őhozzá férjhezadna.

János némán dühöngve járt fel és le a szobában, azután odafordult
Ninette-hez:

– És most mit akarsz csinálni?

– Azt, amit maga mond.

– Amit én… Szereted?

– Nem. Hiszen azt tudja. De…

– Mit de?

– Nagyon szimpatikusnak és nagyon megbizhatónak találom.

– Felmerül egy fiatalember, akit sohase látott és ő azt rögtön nagyon
szimpatikusnak és megbizhatónak találja.

– Én már előre tudtam…

– Mit?

– Hogy ilyen.

– Honnan?

– Magától.

János megint néma dühöngéssel járt-kelt a szobában. Ninette halkan
megszólalt:

– De ha maga csak egy szót mond, engem nem érdekel többé és én nem
akarok róla tudni.

János visszafordult hozzá, belenézett tiszta, szép arcába és kissé
fájdalmas szemébe és lecsillapodva ment oda hozzá.

– Hogy mondhatnám én azt Ninette-kém, – szólt csendesen. – Hátha
csakugyan ez az, akire szükséged van…

Melankolikusan folytatta:

– És aki egy életen át melletted lesz. – De nem könnyü Ninette, hidd el,
nem könnyü.

Leült Ninette-tel szemben és tünődve nézett rá.

– Lemondani arról, – mondta csendesen – hogy a szivedben én legyek
otthon és belenyugodni abba, hogy mást szeress…

– Soha, – felelte Ninette – soha. Látja, én ezt már ma megmondtam
Kerékgyártónak.

– Mit mondtál meg neki?

– Hogy én magát éppen úgy… hogy az érzelmeim magával szemben nem
változnak meg soha.

– És ő mit felelt?

– Hogy ha csak el tudom szánni magamat arra, hogy hozzá megyek, akkor
minden rendben van.

– Igaza van Ninette-kém, igaza van.

Ninette várakozóan nézett rá. János azonban tünődött és hallgatott.

– Majd meglátjuk, – mondta halkan – majd meglátjuk.

Este együtt vacsoráztak a hotel éttermében. Ott volt Robertsonné is,
nagyon sápadtan, de felderült, tiszta szemmel. János néhány percre
odaült hozzá. Amikor visszajött, Ninette kiváncsian fordult hozzá.

– Tegnap öngyilkosság történt, – mondta János fanyar grimásszal. – Erre
ma kibékülés.

– Hála Istennek, – mondta boldogan Ninette.

Nemsokára megérkezett Hopfner. Előadta, hogy nagy munka tervével
foglalkozik. Meg akarja írni, milyen volt a háborús országok lelki élete
a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott
különösen vidám az élet.

– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a
kedélynek?

– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában
örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot.

– És pedig?

– Azt, hogy ha a szomszédomat nyúzzák, az nekem nem fáj.

Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta
magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó
szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót
Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi
jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha
rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora
után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek.

János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt;
izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját
hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után
féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges
alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne
a lelkesedés.



A HARMADIK


I.

Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni
szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele
szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát.

Cavallarné ki volt pirulva, de amikor meg akart szólalni, elsápadt.

– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon
szeretetreméltóan.

– Talán… talán mégse… meggondoltam a dolgot.

– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a
legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben
rendelkezésére lehetek.

Cavallarné hálásan és habozva nézett rá, azután összeszedte magát.

– A jövő héten lesz, – mondta – a Ninette esküvője.

– Igen…

– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni…

– Elköltözködni?

– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem
rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…

– Én?

– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön
belenyugszik.

János csodálkozva nézett rá.

– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor
mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én
őszintén szólva, nem értem.

Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét.

– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János.
– Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van
a dologról.

Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította
a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül
lesütött szemmel ezt mondta:

– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et…
imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy
nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan,
mintha az égnek az angyala volna?

– Olyan.

– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én
volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a
tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.

– Igen. És?

– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e
úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…

János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és
szomjas, mély szemét.

– Igen, – mondta. – Tehát?

– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél
messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most
már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát…
ha velem nem kell törődnie.

– Hm… igen… ezt most határozta el?

– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy
megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell
tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg
rád szüksége lehet.

János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a
lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy
alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért,
amit elmulasztott. Hősiesség volt.

– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg
tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.

Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát,
azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva
hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez?
Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis
összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy
nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának
azzal, hogy lebeszéli.

Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe.
Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott
Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.

Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az
állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után
megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának;
kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet,
Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt
nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint
írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről
elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön
vonatra ült és elutazott Berlinből.


II.

Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és
megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére
Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.

– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes
hangon. – Igazán elsőrangú ember.

Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor
kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.

– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva.

– A Tátrába.

– Ott van Kerékgyártóné is?

– Ott.

– Ő hítta?

– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk…

– De várja?

– Vár.

Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel
szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.

– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek,
hiába, nem tudnak ölni.

Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg:

– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.

János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta:

– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj
nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a
szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.

– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől
eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt.

Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően
elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól,
akkor nyugodtan így szólt:

– Én holnap visszamegyek a frontra.

– Hogyan? Hiszen…

– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem.

Felemelte a fejét.

– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e
között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.

Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai
világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét
nemesség ömlött el rajta.

– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell
pusztulnia.

Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul
ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai
elhúzott szájjal így szólt:

– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –.

Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és
délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog
jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.

– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok
itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.

– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette
mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb
hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.

– Miben van szerencséd?

– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha
meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került,
akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.

János elbiggyesztette a száját.

– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis
uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.

Ninette nyugodtan nézett a szemébe.

– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok.

János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta
meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a
szobáikba átöltözködni.

János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et
megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy
világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a
terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús
barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú
hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó
másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve
köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.

Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta.

– Elragadó vagy Ninette, – mondta.

Ninette leült.

– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek
stilizálja magát…

Ninette gondolkozott.

– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban.

– Ah. Theodori Vilma.

– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak
egyszer voltam vele együtt.

– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide.

– Ugyan, kérlek.

– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg
idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és
ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.

János elhúzta a száját.

– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk.

Mosolyogva hajolt Ninette-hez.

– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem,
hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a
tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak
annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…

– Sokat vagyok a napon. Lesültem.

Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra.

– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal.

– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy
Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.

– Úgy? Elutazott?

– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt
az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.

– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki?

– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek.

Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe
akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.

Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek.

– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom.
Ha maguknak nem kellemes…

– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen
művésznőt kellett kikeresned.

– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim.

Lippai bosszankodva szólt közbe.

– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a
hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.

– A híre, – bánom is én a hírét…

– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar
világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.

János halkan káromkodott.

– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De
terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.

Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János
bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.

– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt
hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a
kupola alatt… márványban és letört két karral.

Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta:

– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat
azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is,
mint a miloi Vénuszt.

– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják?

– Ha márványból van kifaragva, nem.

Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni.
A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony
célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt
nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy
erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse.
A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és
elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.

– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű
módon terhemre van.

Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük.

– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó
veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?

– De igen… örülök…

– Édes Ninette…

Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte:

– És a jövő szezonra milyen tervei vannak?

János érezte, hogy igaza van.

– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól
függ, el van-e még zárva a világ.

– Amerikába lehetetlen átjutnia.

– Lehetetlen.

A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök
is jöttek és Ninette nemsokára felállott.

– Mindig korán kelek, – mondta.

– Hánykor? – kérdezte János.

– Hét órakor már itt lent reggelizem.

Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent
maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal,
mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz
jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a
többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől
úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett
mutatkoznia.

– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget
nyelve, – kedvesnek kell lennem.

Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy
szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az
idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.

Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve
sugta Ninette-nek:

– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem
beszélnem kell veled.

– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette.

– Nem… ott is nyüzsögnek.

– Holnap reggel…?

– Nem. Még ma kell.

Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott.

– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó?

– Jó.

– A te szobádban. Igen?

– Igen.

– Imádlak. – Szeretsz engem?

Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel
hangos beszélgetést kezdett.


III.

János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón,
megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt
világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült
Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal
fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és
felindult mosolygással nézett Ninette-re.

Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja
nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt,
a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de
figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami
merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az
idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó
szívű, szép Ninette.

Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az
ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata
se legyen siető és megriasztó.

– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a
levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes
melegség.

Nyugodtan körülnézett.

– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna
egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges
hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. –
Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk
illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a
tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá
van vetve egy pongyola.

Beljebb ment a szobába.

– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…

Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és
széles, ölelő mozdulatot tett.

– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe
és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.

Leült egy székre Ninette-tel szemben.

– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok.
Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem
adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet
szerezhettél nekem?

– De igen. Örülök.

– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod
most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem
olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja,
amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“

Ninette bágyadtan elmosolyodott.

– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan
édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve
megindultságában.

Előrehajolt.

– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű
elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted
térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám
lemosolyognál…

Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte.

– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a
fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem
törődném, csak te veled…

Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte.

– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes
Ninette… át akarnád…

Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott.

– Ninette!

Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság
volt, puha arcán merev megkövültség.

– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát
nem tartozunk mi egymáshoz?

– De igen.

– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint
mi?

– N… nincs.

– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes
éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és
az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és
Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs
értelme… nem sajnálsz?

– De igen.

– Sajnálj, kis Ninette.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal
elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.

– Ninette!

Ninette megkövült arccal nézett rá.

– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?

– El, – felelte Ninette halkan.

– Miért Ninette?

– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa.

– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom?

Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal
mondta:

– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így
jobb, ha én mindjárt megmondom…

– Mit?

– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg.

János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos
grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó
szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.

– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy
ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.

Ninette elpirult.

– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak
érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…

– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette.

– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk
már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi
ketten.

Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon
beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta:

– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád?

– Készültem.

– Ah.

Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan
villant fel a szeme:

– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De
sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak
tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud.
De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…

– Ah… ne mondd.

Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a
fejét.

– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a
férjét, mint én.

János visszahőkölt.

– Ne mondd, te olyan forrón szereted?

– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult
elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom;
éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, –
hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.

János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány
lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez.
Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.

– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom,
hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te
nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod
mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó.
Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.

Ninette mereven intett nemet.

– Nem? Mit nem? – kérdezte János.

– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak
arról, hogy én őt hogy szeretem.

– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted,
mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron
kívül is van még egy és más a világon.

– Nincs.

– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi
kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem
igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.

– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy
hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.

– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt.

– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy
férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét
eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért
egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.

János mosolyogva nézte Ninette-et.

– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az
enyém voltál… azt mindenki elfelejti?

– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő
azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő
ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember.
A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré
lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb
történt.

– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami
félévvel ezelőtt volt?

Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig
meghatottan és könyörögve mondta:

– Ez a lány az Aradi János tulajdona.

Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta
a fejét.

– Nem? – kérdezte János. – Már nem?

– Nem.

– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré?

Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét.

– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy
kell élnem s azt kell tennem…

János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az
ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és
átkarolta.

– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell
énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat,
Ninette!

Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült.

– Ninette, mért nem szólsz?

Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott.

– Ninette.

Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a
szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda
tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két
kezét és a fejét belehajtotta a kezébe.

János térdelve nézte, azután lassan felállott.

– Ninette.

Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört.
Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.

– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga.
Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És
volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt
szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel.
Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk
jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután
beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az
öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam,
amikor kihúzták.

Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran.

– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és
szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak
magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni
nem tudnék.

János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit
félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá.

– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal,
– hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –?

Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy
pirosság öntötte el. Felállott.

– Akkor, – mondta ziháló mellel – én azt felelem, hogy nem teszem meg.

– Nem?

– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog
akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy
ő is boldog legyen.

Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan
elfordult.

– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt…
azt csakugyan elfelejthetjük.

Ninette reszkető hangon mondta:

– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen
rám.

János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt
hűséggel és odaadással.

– Kérem, – mondta reszkető hangon – hallgassa meg, amit mondok.

A szívére szorította a kezét.

– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én
magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog
tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad,
bűn volna, nemcsak tőlem…

János elgondolkozva nézte.

– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az
egész életemet adom cserébe.

János fanyarul bólintgatott.

– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi
asszony van… én nem mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak.
De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak
éntőlem, magától is bűn volna.

János keserű szájjal mosolygott.

– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és
tanítasz engem.

– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden
cseppjében érzem.

Halkabban és nyugodtabban tette hozzá:

– És különben: maga nevelt engem ilyenné.

– Tessék?

– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga
énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem
volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna,
sem azután nem szeretne.

János vonogatta a vállát.

– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított
meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni.

– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy
én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is.

Ninette elmosolyodva csóválta meg a fejét.

– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt.
Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes
és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan
akkor se lehetek, ha maga akarja.

Előre hajolt. Gyöngéd, odaadó és hízelgő volt a mozdulata.

– De akarja-e? – kérdezte megindultan.

János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége
és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még
azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat
reszketett.

– Pedig, – mondta – én megmondtam… hogy azért… az enyém vagy…

Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen
mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az
ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és
kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen
szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta
maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét
hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és
mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és
hátratántorodott.

Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és
villámló szemmel állt:

– Ezt teszed velem? – szólt János fuldokolva.

– Ezt. Menjen el innen.

– Utálsz engem…

Ninette megrázta a fejét. Kibomlott fényes, fekete hajfürtjei lobogtak.

– Mindenkit utálok, – mondta lázasan – csak őt szeretem.

János csikorgatta a fogát.

– Hát elmehetek? – kérdezte tajtékzó dühvel.

– El.

– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk mindennek örökre vége, –
mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást.

Ninette hallgatott.

– Igy is menjek el?

– Igy is.

János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni
az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe
jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a
kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan
állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve,
megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét
folyosón a lakásába.

A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket
felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai
nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró
vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel,
kimerülten elaludt.


IV.

Másnap déltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét és az ébersége első
másodpercében megrohanta a szégyenkezés és a megalázottság. Eltorzult,
keserű szájjal rágott szét haragos káromkodásokat, azután hirtelen
elhatározással felugrott az ágyból. No jó. Majd meglátjuk.

Csengetett. Felhozatta a lapjait és reggelit hozatott. Miután
megreggelizett, még nagy étvágyat érzett. Erre mindjárt ebédet hozatott.
Miközben evett, belépett Lippai.

– Csak nem vagy beteg? – kérdezte meglepetve. – A hölgykoszorú odalent
már türelmetlenül várja a feljöttödet.

János halkan káromkodva mondott valamit a hölgykoszorúról, azután
Lippaihoz fordult.

– Nem vagyok beteg, – mondta. De úgy vágyódom az egyedüllét iránt, hogy
ez a vágy szinte már beteges.

– Kérlek.

Lippai vette a kalapját. Mielőtt kiment volna, üzletszerű hangon
megkérdezte:

– Óhajtasz valamit? Kivánsz valamit? Akarsz tudni valamit?

– Köszönöm, semmit, – felelte János habozva.

Lippai felsőbbségesen mosolygott.

– Tudod, mit, – mondta – akkor majd én kérdezek tőled valamit: nem
tudod, mi történt Ninette-tel? Az arca sápadt és a szeme ki van sírva.

– Nem tudom, – mondta János dühösen. – És nagyon leköteleznél, ha
magamra hagynál.

János megebédelt, szivarra gyújtott, visszafeküdt az ágyba, végigolvasta
a lapokat, azután újra befordult és elaludt. Délután négykor ébredt fel
megint. Ekkor felkelt, megfürdött, felöltözködött és lement sétálni.
Találkozott Theodori Vilmával.

– Fenséged újabban egészen elkerül bennünket, – mondta Theodori Vilma.

– Ha tudnám, hol lehet magát egyedül találni, – mondta János komoran, –
akkor oda elmennék.

Theodori Vilma kutató és vidám pillantást vetett rá.

– Aki ezt ilyen komoran kérdezi, – felelte mosolyogva – az természetesen
nem kap választ.

Biccentett a fejével és tovább ment. János elgondolkodva nézett utána.
Később felment a terraszra Lippait keresni. A terraszon ott ült Ninette.
János elment előtte, nem nézett rá, és később, amikor Lippait a
szobájából lehozta, a terrasz másik végén ült le vele.

– Ninette egyedül van, – mondta Lippai félrehúzott szájjal – és azt
várja, hogy odaülünk.

– Én nem ülök oda.

– Úgy? Hm. De estére… együtt van páholyunk… együtt kell ülnöd vele.

– Nem kell. Nem megyek el a színházba.

Lippai húzogatta a száját.

– No csak gyere, – mondta gúnyosan. – Ninette szerzett egy földszinti
jegyet… a Theodori Vilma kedvéért el akar jönni… de nem akar terhedre
lenni. – Viszont: ez a hadiállapot lassanként igen feltünővé válik.

– Bánom is. És nagyon kérlek, szüntesd be ennek a témának a tárgyalását.

Lippai hallgatott. Uzsonnáztak, azután elmentek sétálni. Egyszer
meglátták a távolban Ninette-et; János erre lefordult az útról és
bevitte Lippait is az erdőbe. Az egész idő alatt többnyire hallgattak.
Hét óra tájban megindultak a színház felé. Lippai ekkor félrehúzott
szájjal megszólalt.

– Ha jól látom, – mondta csendesen – Ninette-nél dobva vagy.

A budapesti argot-t használta. Az az érzése volt, hogy a megszólalása
így bizalmasabb és semmi sértő nincs benne. János összehúzta a
szemöldökét, de azután szótlanul bólintott igent.

– Hm. Ha jól rekonstruáltuk a történteket, akkor az történt…

János feléje fordult.

– Tuk, – mondta csodálkozva. – Miért tuk? Ki ez a többes szám?

– Theodori Vilma, – felelte Lippai nyugodtan.

Kötekedve nézett Jánosra.

– Mert azt csak nem akarod, hogy Ninette-et faggassam?

János nem felelt. Lippai tovább beszélt.

– Ha tehát a történteket jól rekonstruáltuk, akkor te, miután eddig
ernyedetlenül főzted Ninette-et, tegnap végre megjelentél nála, –
körülbelül félegykor, mert az ablakaid akkor elsötétedtek, – hogy a
járandóságaidat behajtsd. A csevegés eltartott vagy másfél óra hosszat,
– kettőkor a szobád megint világos lett – és a csevegés során nemcsak az
derült ki, hogy egy lánynál hiába írja be magát az ember a főkönyvbe,
hanem az is, hogy egy fiatal asszony csak az urát szereti. Vagyis:
Ninette-nek egy szerelme van és az Kerékgyártó úr. Téged pedig a szó
legszorosabb értelmében kidobott.

János bámulva nézett rá.

– Óriási, – mondta. – Hogy a ti agyatok, hogy be van rendezve az ilyen
kutatásokra.

– Budapesten, – mondta Lippai büszkén, – sokkal különb kombinációk is
sikerültek már. Hisz ez itt gyerekjáték volt. Itt még azt is meg
lehetett állapítani, hogy a drámának nagyon kínos részletei lehettek,
mert a Ninette szeme ki van sírva és te bőszülten jársz és messze
elkerülöd őt.

– Óriási, – mondta János.

– Óriási; de most azt hiszem itt az ideje, hogy jobban bánj vele. A
végén mindennek te vagy az oka.

– Én?

– Hogyne. Miért voltál négy évig ájtatos és nagylelkü patriarka.
Tudhattad volna előre, hogy ez jön. Egy asszony, akit szeret a férje, az
a férjét szereti és senki mást.

János rábámult.

– Furcsa, de így van, – mondta Lippai. – Mi néha már elfelejtjük, hogy
tisztességes asszonyok is vannak a világon. Megérdemled a büntetést,
mert te is elfelejtetted. Felsültél. Nyugodj bele. Bánj jól vele.

– Nem.

– Don Juan megbukott és most tombol…

János dühbe jött.

– Tudod mit, – mondta felfortyanva Lippainak, – kegyeskedjél nem
belefecsegni ilyen indiszkrét módon az ügyeimbe. Utálom ezt a budapesti
hangot…

Lippai harsányan hahotázott.

– Utálod? Ez nagyon jó. Előbb alaposan megtárgyalod az ügyet, azután
kijelented, hogy utálod ezt a budapesti nyiltszívűséget, vagy ha úgy
tetszik művészszabadságot, vagy ha úgy tetszik bohém indiszkréciót. Most
már igazán bevallhatnád, mennyivel jobb nyiltan beszélni, mint
diszkrétnek lenni.

János hallgatott.

– Ezzel szemben és szívesen elismerem, hogy most már művész vagy és nem
segédjegyző.

János tiltakozó mozdulatot tett.

– Ne tiltakozz, – mondta Lippai. – Tiltakozol? Úgy? Hát… hm… mondd csak
kérlek… mikor nézzük meg végre azt az eladó birtokot?

A színházhoz értek és lassan felmentek a páholyba.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, – mondta Lippai.

– Ne kínozz.

Leültek. János rátámaszkodott a páholy kopott bársony könyöklőjére és
elbúsúlva nézett le a nézőtérre. A nézőteret lassan megtöltötték a
fürdővendégek. János nem látta őket. Vakon bámult bele a földszint
nyüzsgésébe. A kis zenekar játszani kezdett. János megmozdult,
figyelmesen kiegyenesedett, azután nekibúsúltan mondta:

– A szomorú az, hogy engem ez most lázasan érdekel.

– Micsoda?

– Ez az előadás. És minden színházi előadás.

– Miért szomorú ez?

– Azelőtt nem tudtam tíz percnél tovább egy nézőtéren megmaradni. De a…
hm… a nagy budapesti bukásom előtt való estén azt hallottam, hogy… hm,
az öreg Cavallar azt szokta volt mondani, hogy nincs olyan rossz
előadás, amelyből tanúlni ne lehetne.

Gondolkozva és lassan mondta:

– Nincs olyan kontár, akitől tanúlni ne lehetne, ha mást nem: hogy
egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélekzetet, hogy egyszer egy
szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik. Nincs olyan nagy művész,
akinek tanulnia ne kellene; minél nagyobb művész valaki, annál inkább;
egy nagy művész nem is tanúlhat másból, csak abból, ha magát állandóan
összehasonlítja másokkal. A börziánernek mindennap el kell mennie a
börzére, katonának a kaszárnyába, diáknak és tanárnak az iskolába,
színésznek a színházba.

– No hát… ez nagyon helyes.

– Nagyon helyes, – mondta János búsan. – De azóta én mindennap ülök egy
színházban, fogom a páholy undok párkányát és elejétől végéig kidülledt
szemmel lesem az előadást.

A színpadon játszani kezdtek. János megmarkolta a párkányt és egyenesen
ülve, előrehajtott fejjel, feszült figyelemmel nézett a színpadra.

– A tragédia teljes, – súgta Lippai. – El akartad csábítani Annát. Ez
nem sikerült. De az öreg Cavallar, a Komtur egyszer csak megjelent és
magával ragadott a pokolba.

János egy kérdő pillantást vetett rá.

– Már benne is ülsz, – mondta Lippai. – Már kínlódol is. Fogod a
párkányt… kidülledt szemmel nézel a színpadra… marcangolod magad: hogy
lehetne még jobbnak lenni, hibátlannak lenni, tökéletesnek lenni… benne
vagy már a pokolban.

János bágyadtan elmosolyodott, azután figyelmesen nézte, ami a színpadon
történik. Az első felvonás végén lelkesen fordult Lippaihoz:

– Te, ez a Theodori Vilma nagyszerű.

– Mondtam én.

– Kodovszki is egészen jó.

– Na.

Mikor a darabnak vége volt, mind a ketten felmentek a színpadra. János
odament Theodori Vilmához.

– Nagyszerű volt, – mondta neki. – Legelsőrangú.

Theodori Vilma gyanakodva nézett rá.

– Őszintén mondja?

– Esküszöm. Tudja mit: nagyon örülnék, ha a télen együtt énekelhetnénk
valahol.

Theodori Vilma a nyakába ugrott és megcsókolta.

– Döntő bizonyítékul pedig, ha akarja, összehozom Wormserrel.

Theodori Vilma boldogan köszönte meg a kedvességét, azután sietett
átöltözködni. János azután Kodovszkinak is gratulált, később átsétáltak
a vendéglőbe vacsorázni. Együtt ültek egy nagy asztalnál. A terem másik
végén egy kis asztalnál egyedül ült Ninette. János úgy helyezkedett el,
hogy ne kelljen látnia. Theodori Vilmával foglalkozott. Theodori
Vilmának ragyogó jókedve volt. János most nagyon szépnek találta.
Vacsora végén egyszer odahajolt hozzá.

– Mondja Vilma, – kérdezte halkan – nem vagyunk mi itt a kelleténél
sokkal többen?

Theodori Vilma körülnézett, gondosan megszámlálta a jelenlevőket, azután
nevető arccal, kötekedő szemmel ezt súgta Jánosnak.

– Kilenccel vagyunk többen, mint kellene.

Az asztalnál tizenegyen ültek. János nevetett.

– Hol lehet magát egyedül találni?

– Jőjjön le holnap délután hatkor a keresztúthoz; a nyirfaerdő mellett…

János bólintott. Az asztal alatt megszorította a kezét és Theodori Vilma
visszaadta a keze szorítását. A társaság ekkor már nagyon jókedvű volt.
A cigány a terem túlsó oldalán izgatottan horgászott a János tekintete
után. Tizenegy óra volt.

Az asztaluk előtt ekkor Ninette ment el. Befejezte a vacsoráját és most
ment kifelé. Egyedül haladt végig a termen karcsuan, sötét ruhájában,
fehér arcával. Amikor előttük elment, fejbólintással, szerény és óvatos
mosolygással köszönt a társaságnak. János ekkor az arcába nézett. Az
arca sápadt volt és beesett, a szeme kisírott. A társaság tagjai
köszöntek neki. Ninette erre tovább ment, odaért az ajtóhoz és hamarosan
eltünt a folyosón.

János ekkor intett a cigánynak. A cigányok lázas buzgósággal
hurcolkodtak át és nemsokára magukon kívül játszották a János nótáit. A
társaság egyrésze elment, a másik része ottmaradt és Jánost figyelte.
János nekibúsultan mulatott. Theodori Vilma egy óra hosszat elragadtatva
nézte, – János néha-néha szépeket mondott neki – azután elment
lefeküdni. János megcsókolta a kezét, hosszan az ajkához szorította;
Theodori Vilma megszorította a kezét. Nemsokára már csak Lippai maradt
ott. János ekkor féktelenül ivott és dühödten tombolt; ivott, énekelt,
tajtékzó haraggal szidta a világot és csörrenve vágta földhöz a
poharakat. Egy óra tájban végét vetette a zenének és lesöpörte az italt
az asztalról. Úgyse tud lerészegedni, – hát minek? Lassan felállott,
Lippaival együtt szótlanul elment és indult fel a lépcsőn. Az első
emeleten, mielőtt elváltak, Lippai mondani akart valamit, de János
intett neki, hogy ne szóljon, egy bólintással búcsut vett tőle, azután
komoran elindult a lakása felé.

Az első szobájában megállt és körülnézett. Mit keres? Semmit. De nem jó
így egyedül lenni. És nem jó inni, ha az ember úgyse tud lerészegedni.
És minek tombolni, amikor az ember a rosszkedvét úgyse tudja kitombolni.
Az élet nem mulatságos. Szégyenkezéseknek, keserűségeknek és gonosz
indulatoknak a rút rétege rakódik le a szívben, mint a mérgek a pohár
fenekén. Soha a víz tiszta már nem lehet. Nincs nyugodt és derült öröm.
Az ember fáj magának.

Fuldokolva ment az erkélyajtóhoz és haragos rántással feltépte mind a
két szárnyát. Levegőt! Tiszta, csillagos eget. Kint sötéten és
mozdulatlanul álltak a fekete erdők, túl rajtuk ott volt a néma hegy és
az egészre ráborult a tiszta, nagy égbolt. János szomjasan szítta be az
erdőnek éles, fűszeres lehelletét. Ez jó. Tiszta és éles. A zúgó fejből
elűzi a tisztátlan mámort; a lélekben nem gomolyog többé az alaktalan
düh; a szenvedő agyvelő képeket és gondolatokat forgat, ahelyett, hogy
üresen őrölné a maga kínját. Lám, aki valamire tud gondolni, az nem is
kínlódik már olyan keservesen. Csak gondolkozni kell, tiszta és világos
képeket forgatni; mintha az élet egy nagy képeskönyv volna: egyik képet
a másik után fellapozni…

Jánosnak az orra, a szeme, a szája, a szíve egyszerre tele lett egy régi
emléknek a képével, az ízével, a színével, a szagával. Igy ömlött be a
nyitott ablakon a hegyi éjszaka éles, fűszeres lehellete, amikor öt
évvel ezelőtt nála, ebben a szobában fölnyílt az ajtó és gyorsan,
komoran, egy vakmerő találkozóra asszonyosan földiszítve, belépett a
tizenhatéves Ninette. Gyorsbeszédű, pattogószavú, elkeseredett, elvadult
gyerekleány. Tántorgó szegény lélek. Milyen furcsa, milyen fanyar
kedvességű, milyen mulatságosan megható kis vadmacska volt…

János nekitámaszkodott az ajtónak, belenézett az éjszakába és elmélázó
szeme előtt egyik kép a másik után bukkant föl tisztán, élesen és olyan
elevenen, hogy váltakozó illatukat érezte… Eleinte Ninette lázadozott
még néha; azután már csak azt akarta akarni, amit ő akart. És mit akart
ő? Azt akarta, hogy Ninette derült legyen, egyszerű, jó és tiszta. Az
lett-e? Az… Egyszer, bágyadt színességű őszi napon a budai hegyekben
sétáltak és ő ezt mondta Ninette-nek: „Te, Ninette, te sohase tudod
magadat a tisztelettől rászánni arra, hogy engem tegezz? Olyanok
vagyunk, mint egy magyar parasztpár. A férj tegezi az asszonyt és az
asszony magázza a férjet.“ – Ninette mosolyogva felelte: „Vagy olyan,
mint egy apa és a lánya.“ – Milyen különös volt, milyen kedves volt,
milyen gondos volt ez a fiatal leány, amikor két-három évvel ezelőtt
minden nap eljött hozzá és a látogatóit fogadta, a leveleit írta meg és
a ruháit tartotta rendben. Mennyi asszonyi tapintat és anyai gyöngédség
volt benne. És egy félévvel ezelőtt milyen nagylelkű, milyen drága és
milyen hősies volt, amikor a fogcsikorgatásnak egy éjszakáján eljött
hozzá, hogy egy megsebzett komédiás vígasztalására önmagát áldozza föl.
És tegnap éjjel… Mi történt tegnap éjjel?

János föllapozta az utolsó lapot. Egy pillanat alatt végig élte az egész
jelenetet és olyan irtózatosan keserű szégyenkezést érzett, hogy
eltorzult tőle a szája és verejtékes lett a homloka. De ezt a szégyent
nem a kudarca miatt érezte. Ezt a szégyent azért érezte, mert a kudarcot
kihívta. Mert belefogott valamibe, amibe soha, soha belefognia nem lett
volna szabad.

Csikorgó foggal szorította ökölbe a kezét. Elmozdult az ajtóból.
Tehetetlenül állott meg, néhány támolygó lépést tett a szobában, levágta
magát a diványra, fölugrott róla, beleült egy karosszékbe és
meggörnyedve hajolt előre, mintha testi fájdalom kínozná.

– Milyen ostoba egy gazember vagyok én, – mondta hangosan. – Milyen vak,
ostoba és alacsony gazfickó. Hogy én ezt tehettem! Hogy én ettől vissza
nem szédültem. Hogy én ezt a kedves, szép, tiszta lényt ilyen megalázó
védelemre kényszerítettem.

Egyszerre föltünt előtte a Ninette arca: úgy, ahogyan ma este látta.
Sápadtan, beesett, kisírt szemmel. A Ninette édes arca. A Ninette
mélységes, hűséges, szép szeme.

– Nemcsak, hogy gazember voltam, hanem még utána is még én kínoztam
pimasz duzzogással, aljasan ordináré haraggal, mint a leghitványabb
fajtájú férfiak a nőket, akikkel nem boldogúlnak. Üldöztem! Üldöztem!
Üldöztem!

Látta Ninette-et, amint sötét ruhájában, fehéren, kisírt szemmel
végigmegy a termen, óvatos, fájdalmas mosolygással meghajtja a fejét és
az ajtón át eltünik. Egyedül van. Egyedül… Ninette. Az ő kis Ninette-je.
Az ő drága kislánya… A fájdalma olyan görcsösen kínzó lett, hogy a
nyelvébe harapta bele a fájdalomordítását. Behúnyta a szemét és vak
dühvel szorította le a két szemehéját, hogy forró könnyek ne hulljanak
végig az arcán.

Sokáig ült így összegörnyedten, mintha a megbánásnak, a fájdalmának és a
szégyenének a korbácsütései alatt ülne. Átszolgáltatta magát ezeknek a
korbácsütéseknek, hosszan, tűrve és megadóan. A tűrés azután lassan
lefegyverezte a fájdalmat. Szívének kínja megenyhült. A fájdalmas görcs,
amelyben ült, föloldódott. Sóhajtva tért vissza a nyugalma és a
józansága. Kiegyenesedett. Bús nyugalmat érzett, amelyben élesen lát és
tisztán gondolkozik az ember.

Milyen nagyszerű volt tegnap ez a kedves Ninette. Ez a drága és tiszta
asszony. Egy alávaló helyzetben milyen okos, elszánt és bátor. És miért
volt ilyen? Mert jóra született? Azért is. De még inkább azért, mert ő
nevelte ilyenné. Milyen rút és csömörletes dolog volna, ha más lett
volna. Ha engedte volna, hogy ő egy vétket elkövessen. De nem engedte.
Okossá, tisztává, bátorrá nevelte az, aki nevelte. Ki nevelte? Aradi
János. Ha azzal, ami tegnap történt, ő csak próbára akarta volna tenni
Ninette-et, akkor most dagadhatna a szíve a büszkeségtől. Ilyen
győzelem. Ilyen pompásan megformálni egy puha gyereklelket… De ő nem
próbára akarta tenni. Ő megrohanta…

Hogy történt ez? Hogy volt ez lehetséges? Hiszen őt nem is hajtotta egy
mindent elsöprő vágy. Ő nem is néz Ninette-re olyan szemmel, mint
férfiak nőkre. Hogy történt? Unatkozás? Elfoglalatlanság? Hiszen neki
mindegy: a könnyű Theodori Vilma vagy… vagy más. Miért gondolt
Ninette-re? A lelkünk alján gonosz indulatok rakódnak le, mint a mérgek
a pohár fenekén. A férfihiúság szégyennek tekinti, ha az ember elereszt
egy nőt, akit a kezében tartott. Könnyű nők repdesnek az ember körül;
szédültek, játszók, nagyon erősek, nagyon gyöngék; egy nagyon részeg,
vagy egy nagyon józan világ. Az elveszettek. Akik nem ismerik az anyai
mosolyt és a halálos hűséget. És az ember elfelejti, hogy ezek mögött
ott van egy másik világ, millió és millió asszony, a jók, hűségesek,
feleségek, anyák. Itt csillog a szemét az ember szeme előtt és a
csillogó szeméttől már nem is látja az ember azokat, akik cserébe egy
életért odaadják a maguk életét.

Egy életet adni?… Ő nem született rá. De ha nem született rá és ha
Ninette-et odaadta másnak, akkor a kezét utána csak azért szabad
kinyújtani, hogy… nevetséges: végig se lehet gondolni… de mégis csak
azért… azért, hogy megáldja. Don Juan megbukott? Nem, nem bukott meg.
Don Juan meghalt. Amikor próbára tevődött a konoksága és az elszántsága,
vergődni kezdett és kimúlt. – Don Juan. Ki mer a maga kedvének életeket
föláldozni? Ki tud a maga kedvének életeket föláldozni?

Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az
énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De
aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne?
Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami
komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat
a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje
vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne
merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy
meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz,
amely a halálos döfést megadta neki.

Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette!
Milyen jó lesz melletted ülni és tiszta örömmel a tiszta szemedbe
belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek
világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy
megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó
életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és
szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy
jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e
elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom?

Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel,
hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és
hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az,
aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó
szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő
éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután
gyorsan reggel lesz.

Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi
az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette!
Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző
szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon.

Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál
már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment
előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte.

Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni
akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul,
ügyetlenül leült Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett
Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most
már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult
mosoly ült ki.

Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A
pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek
vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt.

– Nem haragszik, – mondta zihálva – ugye nem haragszik rám?

– Édes kis lányom…

Ninette sírni kezdett. A szomszéd asztaloktól oda néztek.

– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd
máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel.

Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát.
János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette
kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János
mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed
és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani.

Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így
szólt:

– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a
gyerekeid?

Ninette bámulva nézett fel.

– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod
őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd?

Ninette nagy szemmel nézett rá.

– Hát hogy már, no? Jancsinak szólítanak? Vagy bácsinak? Vagy minek?

A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a
szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a
vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A
könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett.

– _Nagyapának_, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás
elragadtatással.

VÉGE.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Don Juan három éjszakája - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.